Kencse: élhető községet kell építeni
Mindhárom településnek, Csíkszentkirálynak, Szentléleknek és Csíkszentimrének is jót tett a tíz évvel ezelőtti szétválás – fogalmazott Kencse Előd, utóbbi község polgármestere. Az elöljáró szerint a kezdeti nehézségek után elindultak ugyan a fejlődés útján, ám még sok a tennivaló ahhoz, hogy igazán élhető község legyen Szentimre.
„A szétválás mellett az első érv az volt, hogy 1968-ig külön község volt Csíkszentimre, a megyésítéskor viszont elveszítette ezt a státust” – emlékezett vissza a kezdeti lépésekre Kencse. Kifejtette, a helyiek mindig is az önállósodás mellett voltak. Ezt fokozta az adminisztratív központ távolisága, hiszen ügyintézésre Csíkszentkirályra kellett utazni, illetve hogy Csíkszentimrén nagyrészt elmaradtak a fejlesztések. „Mi is, Szentlélekhez hasonlóan, mostohagyerekei voltunk a mamutközségnek” – pontosított az elöljáró, majd hozzátette, ezzel együtt az önálló községi státust csupán a harmadik népszavazás után sikerült visszanyerni.
Iroda a gépkocsiban
A többi, hasonló sorsú településhez hasonlóan ebben az esetben is a kezdeti nehézségek a működő adminisztráció hiányában nyilvánultak meg, nulláról kellett kiépíteni azt. „Amikor leváltunk, nem kaptunk segítséget a volt központtól, hogy elindítsuk az adminisztrációt, nem voltak alkalmazottaink, sem használható székhelye a polgármesteri hivatalnak. Az első fél év azzal telt el, hogy beindítsuk a helyi ügyintézést. Egy jegyző és egy pénztáros személyében két, az adminisztrációban tapasztalt embert sikerült a településre vonzani, a többiek mind fiatalok voltunk. Az első irodánk egy gépkocsi volt, mert nem volt épület, ahová bemenni. Egy hét alatt sikerült egy helyiséget rendbe tenni a régi községházán, aztán oda rendezkedtünk be. Székünk és asztalunk sem volt. Utóbbit a közbirtokosságtól kértünk kölcsön, székeket a Gyulafehérvári Caritastól vásároltunk. Az első számítógépet az akkor már működő helyi ifjúsági egyesülettől kölcsönöztük, valamint kaptunk a faluból egy írógépet” – elevenítette fel a tíz évvel ezelőtt történteket a polgármester.
Fontossági sorrend a fejlesztések terén
Kencse elmondta, fontossági sorrendet állítottak fel a fejlesztések terén. Lakhatóvá tették a községházát, majd nekiláttak a legfontosabb középületek rendbetételének. Közben az egyik, óvodának otthont adó épületet vissza kellett szolgáltassák a régi tulajdonosoknak. Próbálkoztak azzal, hogy visszavásárolják az ingatlant, de mivel tucatnyinál is több tulajdonosa volt, nem sikerült nyélbe ütni az üzletet, ezért inkább építettek egy új napközit. Aztán jöttek az infrastrukturális beruházások. 2007-ben pályáztak szennyvízcsatorna-rendszer kiépítésére, ezt a beruházást mostanra 95 százalékban sikerült megvalósítani. Ugyancsak fontos előrelépés volt az új vízhálózat kiépítése, ezt hét év után tudták nyélbe ütni. Többek között a községi utak rendbetétele van hátra, és úgy néz ki, erre a célra is kapnak kormánytámogatást. Szintén pozitívumként könyvelte el az elöljáró, hogy történtek előrelépések a csíkszentimrei Büdösfürdővel kapcsolatos elképzelések terén is: épült egy turisztikai információs központ, illetve egy kezelőközpont, amelyet jövő őszig hozna működésbe az azt bérlő vállalkozás.
Örökös probléma: a tulajdonba helyezés
„A tulajdonba helyezés kérdését tíz év alatt sem sikerült megoldanunk. Ezt a folyamatot több probléma akadályozza” – magyarázta Kencse. Elmondása szerint az egyik ilyen akadály, hogy még a nagyközség idejéből van egy sor jogtalan tulajdonba helyezés, amelyeket nagyon nehéz kiigazítani. Főleg úgy, hogy a megyei földosztó bizottság semmilyen felelősséget nem vállal ezen a téren, inkább akadályozza az ezzel kapcsolatos munkát. „Meghozzuk helyben a szükséges döntéseket, a megyei bizottság viszont nem hagyja jóvá, elutasítja, azt mondván, menjünk bíróságra. Pedig a törvény a bizottsági határozatot is megengedi ebben az esetben, a megyeinél viszont ezekre nem vállalnak felelősséget, de botlasztani az tudnak. Ez úgy kellene működjön, hogy bízzák a helyiekre a probléma megoldását, és ezért vállalják a helyiek a felelősséget. Annak érdekében, hogy rendbe tegyük a dolgokat, több mint száz bírósági eljárást kellene indítanunk. Van egy ördögi kör, amiből nehezen lehet kilépni” – nyomatékosított a községvezető. Újabb nehézségként említette, hogy nincs szakember, aki az ezzel kapcsolatos munkát végezze, hiszen a helyzet kilátástalansága miatt már többen is felmondták állásukat.
Ok a vitára: legeltetés
A polgármester szerint folyamatosan problémát jelent a községben a legeltetés kérdése. Ennek pozitív oldala, hogy folyamatosan nő az állatállomány a településen, több kisebb-nagyobb farm is létrejött az elmúlt időszakban. A gond az, hogy nincs elég kaszáló és legelő, emiatt állandóan konfliktusok vannak. „A törvények sem segítenek a helyzet kézben tartásában. Vannak azért megoldások, több juhtartó gazda más községek területeire megy legeltetni, máshol bérelnek területet.”
Fontos a műemlékvédelem
Csíkszentimrének több legfelsőbb kategóriás műemlék épülete van. Ilyen a Henter-kúria és a hozzá tartozó kapu, a római katolikus templom, a Szent Margit-kápolna, illetve egy temetői kereszt. Mint az elöljáró hangsúlyozta, mindig is kiemelt szerepet kapott a település életében a műemlékvédelem. A kápolnát például sikerült újrafedni, a templomot az egyházközség jól gondozza. A kúria sorsa ellenben bizonytalan: több év után sikerült visszaszerezni a tulajdonjogát, elkészültek a felújítási tervek is, a munkálatok azonban egyelőre váratnak magukra, mivel a Norvég Alaphoz erre a célra benyújtott pályázat nyertes volt ugyan, de várólistára került.
Pályázni kell ahhoz, hogy fejlődjön a község
„Sajnos nem sok pénzük van, nehezen is élünk meg a költségvetésből” – nyugtázta Kencse Előd. Fejlesztésekre kizárólag pályázatokból tudnak pénzt fordítani. „A sok nehézség ellenére úgy érzem, megalapoztunk egy előrelépést, egy fejlődési lehetőséget Csíkszentimrének. Sikerült a fontos középületeket rendbe tenni, és ami nagyon fontos, kiváló közösségi élet van a településen. Sokat kellett dolgozni az elmúlt években, vannak is eredmények, de még mindig sokat kell tenni azért, hogy egy olyan falut építsünk, ahol jó érzés élni, lakni” – értékelt a község első embere.
Lezárják a régi vízvezeték-rendszert Csíkszentimre Polgármesteri Hivatalának tájékoztatása szerint a település új vízhálózata megépült. A régi rendszer már csak október 30-ig fog működni, aztán végleg elzárják azt. Az új hálózatra való csatlakozásokat a jelzett dátumig el kell végezniük a lakosoknak.
Rédai Botond
Székelyhon.ro

Hagyományaink művelői
Három és fél évtizede annak, hogy Tankó Albert létrehozta Székelyudvarhelyen a faragóklubot, mely az évek során egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, majd megkeresztelkedve az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete nevet vette fel. A mára több mint százötven tagot tömörítő egyesület munkája beépült az udvarhelyiek életébe: a népművészek portékái nemcsak a hagyományos vásárokról ismertek, hanem otthonaik részét képezik.
Az 1979-ben Tankó Albert, Berci bácsi által létrehozott faragóklubhoz szövő-fonó asszonyok is csatlakoztak, így vált szükségessé a kör átnevezése: az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének tagjai kiállítással egybekötött konferenciával ünnepelték az egyesület fennállásának harmincöt évét, illetve emlékeztek az alapítóra.
A hagyomány kötelez
A székelyudvarhelyi Városháza dísztermének előterében kaphattak kis ízelítőt a látogatók a szépteremtők munkáiból: tulipános terítők, bútorfestéssel készült naptárak, ládák, tolltartók, faragott használati tárgyak, üzenetet küldő bútorok, a csipkeverés fortélyaival készített kiegészítők, fűzött gyöngyök, a székelykeresztúri népmondát megelevenítő faliszőnyeg, nemezből készített tárgyak és számtalan szőttes sorakozott az asztalokon. „A hagyomány köt és kötelez. Mert mi tarthatna meg minket leginkább székely, magyar mivoltunkban időtállón, mint az a sok szép motívum, szín, forma, melyet kötelesek vagyunk osztani, hogy sokasodjon” – mondta el a tárlat megnyitóján Szakáll Gizella, a népi hímzés kiváló mestere.
Értékelik munkájukat
A jelenlévőket Tifán Irén, az egyesület jelenlegi elnöke köszöntötte, külön kiemelve a Székről, Háromszékről, Csíkszékről és a gyergyói térségből érkezett vendégeket. A megnyitó részeként felszólalt Bunta Levente polgármester is, aki a város támogatásáról biztosította a helyi népművészeket. A városvezető kihangsúlyozta: jelzésértékű, hogy az évfordulós ünnepséget az impozáns Szent István Teremben tartják, hisz a városvezetőség ezúton közvetíti, kiemelten fontosnak tartja, értékeli a hagyományos népi mesterek értékmentő és értékteremtő munkáját.
Az alapító emlékezete
1995-ben fogalmazódott meg az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületén túl a belföldi népi mestereket tömörítő civil szervezet szükségessége, így Tankó Albert közbenjárására megszületett a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége, elevenítette fel Szatmári Ferenc, a szövetség jelenlegi elnöke.
„A kezdeményezésen túl az udvarhelyszéki népi mesterek soraiból kerültek ki a szövetség elnökei tíz éven át, Tankó Albert, Szakáll Gizella, Tifán Irén személyében” – sorolta. Az eseményen fotókon elevenítették fel az elmúlt három és fél évtized jeles és hétköznapjait. A szakmai konferencia meghívottja volt Gaál János, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugalmazott főrestaurátora, illetve Harangozó Imre néprajzkutató, az Ipolyi Arnold Népfőiskola tanára, valamint a székelyudvarhelyi Ágoston György, aki a Székely Játékokat mutatta be.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Elhalasztották a tárgyalást a Landman-perben
A Marosvásárhelyi Bíróság pénteken elhalasztotta a tárgyalást abban a perben, amelyet Landman Gábor holland állampolgár indított a helyi rendőrség ellen nyelvi jogai érvényesítésének megakadályozása miatt. A holland–magyar tolmácsként dolgozó Landman Gábor szerint nemcsak hogy nem biztosították számára a magyar nyelvű ügyfélszolgálatot, egy helyi rendőrségi alkalmazott bántalmazta is. Az újabb tárgyalásra november 28-án kerül sor a közigazgatási perben, amelyben a felperes a helyi rendőrség által bemutatott jegyzőkönyv semmissé nyilvánítását kéri. Az ügyben nemcsak közigazgatási, hanem bűnügyi per is folyik, a felperes ezenkívül megtámadta az Országos Diszkriminációellenes Tanács határozatát, illetve feljelentést tett az Európai Bizottságnál.
Landman Gábor tavaly december 24-én a marosvásárhelyi rendőrségen hivatalos holland–magyar fordítóként egy holland rádiósnak próbált tolmácsolni, magyar nyelvű ügyfélszolgálatot igényelve, ám kérésé teljesítése helyett – állítása szerint – megbilincselték, bántalmazták.
– December 24-én szerződéses kötelességemet teljesítettem volna a helyi rendőrségen, egy holland rádiós tolmácsaként, ugyanis hivatalos holland–magyar tolmács vagyok, a holland rendőrségnek dolgozom. Az újságíró a helyi rendőrségtől egy bizonyos ügyben akart kérdéseket feltenni, én a portástól negyedórán keresztül kértem, hogy segítsen valaki, aki magyarul is beszél. Kérésemet angolul, németül, franciául és hollandul is többször megismételtem. Megtagadták a magyar nyelvű ügyfélszolgálatot, végül hirtelen négy ember megrohant, egyvalaki közülük lebilincselt, a folyosón végighúztak, belöktek egy kis szobába, ahol egy padra ültettek, majd levették a bilincset. Kértem, tartsák be a törvényeket, a román alkotmány 120. cikkelyét, megmutattam A jogában áll című törvénykönyvet, és próbáltam felolvasni a román törvényeket. A kiadványt az egyik rendőr megpróbálta kitépni a kezemből, mondván, ne csináljak forradalmat. Utána elsötétítették a szobát, és a mögöttem álló rendőr erősen a hátamra ütött. Ezt követően bejött három ember, egy közülük tudott magyarul, akinek többször – angolul és magyarul is – mondtam, hogy megvertek. A személyi igazolványom láttán egy másik is megszólalt magyarul, felháborodottan azt kérdezte tőlem, hogyhogy ilyen jól tudok magyarul? Ezek után kimentem. Az egész 30 percig tartott, ebből 17 perc hangfelvétel van, ami letölthető az internetről is – nyilatkozta lapunknak Landman Gábor, aki a történtek után a holland nagykövet biztatására feljelentést tett a városi rendőrségen, és ügyvédjén keresztül bűnügyi feljelentést is tett. Landman Gábor szerint a helyi rendőrség úgy védekezett, hogy egy utólag készített jegyzőkönyvet nyújtott be.
– Jegyzőkönyvet hamisítottak, majd kiegészítették a bűnügyi jelentést és nyolc hamis tanúvallomást tettek amellett, hogy létezik ez a jegyzőkönyv – jelentette ki.
Hogy miért csak most kezdődik el a per? Kérdésünkre a holland tolmács elmondta, későn, idén március közepe táján szereztek tudomást a jegyzőkönyvről, mégpedig úgy, hogy azt az Országos Diszkriminációellenes Tanács a hozzá benyújtott panaszlevelükre küldött válaszkeresetükhöz csatolta, ahelyett, hogy a rendőrség közölte volna ki, a törvényes előírásoknak megfelelően, a kiállításától számított 30 napon belül. Keresetet nyújtottak be, amire válaszkeresetet kaptak, majd közbejött a bírósági nyári szünet. Október 24-re tűzték ki az első tárgyalást.
– Hétfőn jelentettük be a bíróságon, hogy 12 órakor tudunk megjelenni a tárgyaláson, mivel én Hollandiából érkezem. A helyi rendőrség képviselője 10 órakor megjelent, de nem volt hajlandó megvárni az általunk objektív okok miatt kért tárgyalási időpontot, ami a kollegialitás elvét is megszegi. Megtehették volna, a hivatalos munkaprogramjuk keretében. Ők helyben vannak, nem kell Hollandiából jöjjenek ide. Arra hivatkozva, hogy nem voltunk jelen, a bíró novemberre halasztotta az ügyet. Akkor valószínűleg megint ide kell jönnöm. Majd reggel 8-ra itt leszünk – nyilatkozta Landman Gábor.
– A közigazgatási perrel párhuzamosan indított bűnügyi perben az ügyfelem kifejtette kártérítési igényét is, valamint az Országos Diszkriminációellenes Tanács határozatát is megtámadta, amely azt mondja, hogy az uniós állampolgároknak nincs joguk a kisebbségi nyelvi jogokat használni Erdélyben – nyilatkozta Landman Gábor ügyvédje, Menyhárt Gabriella Éva. Landman Gábor szerint a rendőrség európai polgári jogait is megsértette.
– Mint holland állampolgár, európai állampolgár vagyok, és alapvető jogom, hogy itt a magyar nyelvet használjam a törvénynek megfelelően. Hollandiában sem korlátozzák a román állampolgárok jogait, sőt az Európai Bíróságnak ezzel kapcsolatban van egy híres ítélete, amely kimondja, hogy egy osztrák ugyanúgy élhet a dél-tiroli német nyelvi jogokkal, mint bármelyik dél-tiroli. Ez az európai jognak és polgárságnak abszolút alapköve. Egyértelműen félrevezetésről van szó, mikor a helyi rendőrség vezetője azt mondja, hogy az anyanyelvhasználat jogát a magyar anyanyelvű román állampolgárok számára kell hogy biztosítsák. Ez a törvény rossz értelmezése, és hihetetlen, hogy ezt elfogadják – tette hozzá.
Landman Gábor az Európai Bizottságnál is feljelentést tett azon a címen, hogy a szabad munka- és szolgáltatásáramlást korlátozza Románia, megakadályozva őt abban, hogy szerződéses munkáját végezze Marosvásárhelyen.
– Képzelje el, milyen lenne, ha egy román kamionvezetőt, Hollandiában fuvarozva, a holland rendőrség kitépne a kamionjából, megbilincselné, utána megkérdezné, hogy van az, hogy kamiont tud vezetni, végül egy hamis jegyzőkönyvet csinálna, nyolc hamis tanúvallomást adna le, a sajtóban félrevezetne és a tárgyalással nem akarná megvárni.
A Népújság megkeresésére Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi rendőrség igazgatója kijelentette, a helyi rendőrség jogásza ott volt a bíróság által kijelölt napon, időpontban a tárgyalóteremben, bemutatta bizonyítékait, a másik fél azonban nem jelent meg, ezért kérték a tárgyalás elhalasztását.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Autonómiatervezetek és regionalizmus a politikai képviselőtestületek asztalán
A marosvásárhelyi autonómiakonferencia a tavalyi sepsiszentgyörgyi konferenciának a folytatása, olyan alkalom, amikor a szakértők és a politikusok találkozhatnak, véleményt cserélhetnek. Ugyanakkor az erdélyi magyar közösségre nézve is fontos, hogy időről időre számba vegye, a külföldi példák mennyiben hasznosíthatók itthon. Míg a szentgyörgyi konferencia elsősorban a román–magyar párbeszédre összpontosított, a mostani főleg a külföldi jó példákat próbálta újra bemutatni, azok alapján véleményt cserélni hazai, illetve külföldi szakértőkkel – nyilatkozta lapunknak Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács által október 25-én, Marosvásárhelyen szervezett autonómiakonferencián.
Sándor Krisztina szerint bármennyit is beszélünk általában véve az autonómiáról, fontos, hogy ne távolodjunk el ennek a kérdésnek a szakmai részétől. – Szerencsésnek tartom, ha a politikusok időről időre szakemberekkel találkoznak, mert szélesíteni kell a párbeszédet. A konferenciát eleve magyar, román és angol nyelven szerveztük, pontosan azért, hogy lehetőséget biztosítsunk arra, hogy bárki, románként is, bekapcsolódhasson vagy meghallgathassa az előadásokat, mert a Szentgyörgyön elkezdett magyar–román párbeszédet folytatni kell. Ezzel a területtel elég gyengén álltunk az elmúlt időben, de úgy látom, van rá fogadókészség, bár most, kampányidőszakban jóval nehezebb volt román előadókat beszervezni. Ezért, egy kicsit módosítva az eredeti elképzelést, inkább a külföldi jelenlétre figyeltünk oda, de folytatjuk a román–magyar párbeszédet is.
A szombati konferenciát, amelyen részt vett és előadást tartott Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár – A dél-tiroli modell és az erdélyi autonómiatervezetek; Bodó Barna politikus, egyetemi tanár – Politikusok az autonómiáról; Rolf Granlund, EFA vezetőségi tag, Aland’s Framtid Párt – Aland szigetek – közel egy évszázados önkormányzatiság; Szokoly Elek politikai elemző – Autonómiáról a román-magyar viszonyrendszerben; Andrea Carteny, a római La Sapienza egyetem tanára – Autonómia Erdélynek és Székelyföldnek; Fodor Imre, Marosvásárhely volt polgármestere – A román-magyar belső viszony alakulása federális illetve regionális törekvéseink hatására; Smaranda Enache, a PEL társelnöke – Etnikai vagy területi autonómia – az el nem kezdett párbeszéd; Adrian Selmeczi, ActiveWatch – A romániai magyarság mint diszkriminált kisebbség?; Szilágyi Ferenc egyetemi tanár – Integrációs folyamatok és hatásuk a romániai regionalizmusra; Davyth Hicks, ELEN-főtitkár – Autonómia: a legjobb gyakorlat a nyelvi jogok biztosítására – Cseh Gábor, az EMNT Maros megyei elnöke nyitotta meg.
A Népújság azt kérdezte a meghívottaktól, mi a jelentősége a konferenciának, miért éppen Marosvásárhelyen, és miért a választási kampányban tartják?
Izsák Balázs, az SZNT elnöke: – Nagyon szeretném, ha ez a konferencia is hozzásegítene ahhoz, hogy megértessük mindenkivel: igaz ugyan, hogy az autonómiának van pozitív gazdasági hozadéka is, de az autonómia elsősorban egy nemzeti közösség identitásának a védelmét szolgálja. Azért akarunk autonómiát Székelyföldnek, hogy Székelyföld megmaradjon a jövőben is székelynek, megmaradjon magyarnak. Hogy ne változzon meg a regionális identitása, ne változzon meg az arculata, de fejlődjön, legyen egy erőteljes gazdasági fejlődés, és mindeközben változatlanul székely maradjon.
Bakk Miklós politológus: – Azt követően, hogy megjelent az RMDSZ-nek is a Székelyföld-tervezete, és nyilvános vita tárgyává vált, új helyzet állt elő: most már mindegyik magyar politikai formációnak van egy koncepciója Székelyföld autonómiájáról. Az ezzel kapcsolatos vitákban nagyon gyakran megjelenik az, hogy a modellt tulajdonképpen Dél- Tirol szolgáltatta számunkra. Ezért az előadásomban összehasonlítom ezeket a tervezeteket a tulajdonképpeni dél-tiroli modellel: annak a modelljei miképpen vannak jelen ezekben a tervezetekben.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke: – A konferencia szervezője az SZNT és az EMNT, minket meghívtak a rendezvényre. A Néppárt mondanivalójának a lényege az, hogy az autonómia a megoldás, azért is jött létre a párt, hogy az autonómiamozgalmat a maga politikai eszközeivel segítse és gördítse előre. Az nem árt a konferenciának, hogy választási kampány van, sőt, jobban odafigyelnek rá, nemcsak egy szigorú szakmai rendezvény marad, hanem közérdeklődésre tarthat számot.
Bodó Barna politológus: – Az autonómia a mostani kampánynak egyik vezértémája lett, kérdés, használ-e az autonómia ügyének, mert nagyon sok román politikus azért legyint erre a kérdésre, mert azt mondja, kampánytéma, és igazából szavazatszerzésről szól. Én fordítva látom: nem kampánykérdésként kell kezelni, hanem olyanként, amely a hosszú távú célok legfontosabbika. A politikusok autonómiáról szóló beszédmódja árulkodó. A román politikusok beszédéből kiderül, hogy a fogalmat félreértelmezik. Kérdés, hogy tudatosan teszik-e, mert akkor manipuláció, vagy nem értik, akkor viszont az a kérdés, mit keresnek a politikában?
Smaranda Enache, a PEL társelnöke: – Elsősorban azért vagyok itt, mert a Pro Európa Liga sok éven keresztül foglalkozott ezzel a kérdéssel. ’95 óta az Altera folyóiratban nagyon sok tanulmányt adtuk ki a különböző európai autonómiamodellekről, és a Provincia csoportnak is tagjai voltunk. Fontos ez a konferencia, mert egy olyan pillanatban vagyunk, amikor az elnökválasztás után, reméljük, a román alkotmányt módosítják, és a módosításba végre be fog kerülni a decentralizáció, és ezen belül egy külön státus a Székelyföldnek.
Szilágyi Zsolt, az EMNP államelnökjelöltje: – Az erdélyi magyarok régóta készülnek az autonómiára. Egy olyan társadalmi átalakulás, mint az autonómiára való átállás, nemcsak politikai akaratot, de szakmai hozzáértést is igényel. Nemcsak a magyarok, de az erdélyi románok, szászok is azt szeretnék, ha jobban élhetnének és saját régiójuk sorsát irányíthatnák. Éppen ezért egy szakmai konferencia, amely a politikai akarat mellé felsorakoztatja a tudományosság igényével megalapozott jövőképet, mindenképpen üdvözlendő. Ez már a második ilyen konferencia. Jó dolog, hogy a nyugati résztvevőkkel együtt arról tanácskozunk, hogy Székelyföld területi autonómiája vagy a román föderális államszerkezet milyen nyugati minták példáit használhatja fel, milyen orientációs pontok vannak, amelyek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy egy sajátos erdélyi vagy egy sajátos székely autonómiát, önkormányzást kialakítsunk.
***
A rendezvény szünetében az EMNT csatlakozott az Európai Nyelvi Egyenlőségért Hálózathoz, a végén pedig kerekasztal- beszélgetésre került sor Autonómia és regionalizmus címmel.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Szent Vendel Magyarkanizsán
Nem azért mentünk Sepsiszentgyörgy Municípium Tanácsának költségén Szerbiába, Magyarkanizsa községbe, hogy megnézzük, mit is keresett a tavaly odalenn, az autonóm területen a mi polgármesterünk, Antal Árpád. Meghívták őt is, nem jöhetett, négyünket küldött a tanács a déli meghívásra. Az ott töltött három nap alatt azonban megtudtuk többek között azt is, hogy polgármesterünk a magyarkanizsai katolikus egyháznak ígért és adott segítséget a templom színes vitrázsának befejezéséhez. Színes üvegmozaikról van szó, mely Szent Vendelt ábrázolja a templom ablakán, ragyogón, a szerzetest, a juhászok védőszentjét.
Érzelemdús, emelkedett prédikáción is köszönetet mondott a plébános úr, majd megszentelte az új vitrázst. Küldött társunk, Incze Sándor nyugalmazott esperes mintegy ötven gyereket számlált össze a hálaadó gyülekezetben az elmúlt vasárnap, és – amint azt beszédében szóvá is tette – ez az aligha jelképes ötven gyerek mintegy záloga is egyben a szerbiai magyar kisebbség megmaradásának. Magyarkanizsa és a hozzá tartozó tizenkét falu túlnyomórészt magyar lakosok szülőföldje. Csak egy szerb többségű falu van ott, a magyar autonóm területen.
Nem politizálni mentünk oda-vissza 1300 kilométert, inkább ismerkedni, ünnepelni vajdasági magyar testvéreinkkel a falunapon; ám – ahogy azt többször leírtam, illetve elmagyaráztam – kisebbségben az is politika, ha egy magyar kisgyerek megszületik. Őrizkedjünk az egykerendszertől, mert az egykével ez a mi népünk búcsút is mondhat Székelyföldnek.
A vajdaságiak megfogalmazták a kérdést, s egyben a fő gondot: mit tehetünk? Öljük egymást? Bajunk az, hogy a nép eljár, elment pénzkeresetre.
Ottlétünkkor szentelték-avatták Szent Vendel gyönyörű szobrát is. Mert ahol a pásztor földbe szúrja a botját, ott van a világ közepe… Részt vettünk a község tanácsának ünnepi ülésén, díjátadáson.
A belenyugvást nem kellene átvennünk tőlük, a román hatalom figyelmét azonban fölhívjuk emitt a türelemre, ami egyáltalán nem jellemző a gőgre, gyűlöletre alapozó kormányokra…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

Épülhet a reformátusok új székháza
Letették pénteken a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) új, nagyváradi székházának alapkövét, az ingatlant a tervek szerint egy év alatt építenék fel a városközpontban lévő telken. 
A saját tulajdonú adminisztrációs irodaközpont kialakítását, mint ismert, már a rendszerváltás óta tervezik. Korábban visszakapott központjukat ugyanis most a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) használja – ezt a jövőben is a tanintézet rendelkezésére akarják bocsátani –, míg az egyházkerület igazgatótanácsa a nagyvárad-újvárosi egyházközségtől bérli helységeit.
„Jelenleg nagyon szétszórtan vagyunk, vannak olyan alosztályaink, amelyeknek nincs is külön irodájuk” – mutatott rá a Krónikának Csűryi István. Az egyházkerület püspöke azt már korábban jelezte, hogy a Sulyok István utcai 3100 négyzetméteres telkük egyharmadát foglalja majd el az új adminisztrációs központ, míg a fennmaradó részen idősek otthonát és garzonlakásokat építenek nyugdíjas lelkészek számára. 
„Első körben a székházat kezdtük el megépíteni. Szerencsére minden engedély megvan, és jó lenne, ha jövő karácsonyra beköltözhetnénk” – magyarázta az egyházi elöljáró. Becslése szerint a helyi építész, Némethy László látványtervei alapján nagyjából 300 ezer euróra rúg majd a beruházás, de csak akkor, ha eleinte még lemondanak a tetőtér beépítéséről és az alternatív energiaforrásokról.
A takarékosságra és a gazdaságosságra ugyanakkor figyelmet fordítanak, így például alapos szigetelést terveznek, és az egyszintes tanácsteremnek külön fűtéshálózata lesz, hogy arra csak indokolt esetben költsenek. „Be kell vallanunk, hogy ilyen szempontból a visszakapott egyházi ingatlanok nem csupán le vannak robbanva, de azok a régi épületek már a modern követelményeknek sem felelnek meg” – vallja a püspök.
A kiadásokat csak részben finanszírozzák majd abból az egymillió euróból, amelyet a PKE fizetett az egyházkerület Zárda (Mihai Viteazul) utcai épületéért, azt az összeget ugyanis nem akarják egyetlen ingatlanra költeni. „Megpróbáljuk majd pályázatok és adományok útján kiegészíteni a keretet, mert nem szeretnénk csupán egyetlen épületet felmutatni az eladott helyett. Legalább 2-3 további ingatlanfejlesztési projektünk van, amelyek remélhetőleg ugyancsak körvonalazódni fognak” – magyarázta Csűry.
Az új, emeletes, parkolóhelyekkel ellátott létesítmény tehát a teljes adminisztrációt összefogja, a püspök megfogalmazása szerint pedig olyan székházat akarnak, amelyet egyházkerületük minden tagja magáénak érez majd.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Újabb milliók az adófizetőktől az ortodoxoknak
Újabb tizennégy millió lejjel támogatja a kormány az ortodox egyházat – derült ki a kabinet egyik új rendeletéből.
A kormány legutóbbi ülésén döntött arról, hogy összesen tizenhárom kolostor, székesegyház és egyéb, egyházi jellegű intézmény építésére utal ki pénzt.
Két Iaşi megyei kolostor építésére 500-500 ezer, ugyancsak két, Neamţ megyei kolostorra egyenként egymillió, egy Olt megyei kolostorra kétmillió lejt utaltak ki. Kolozsváron hárommillió lejt kapott az ortodox egyház intézményfejlesztésre, míg a Szeben megyei Kiskapus egyházi központjára 450 ezer, a Brassó megyei Fogaraséra pedig 2,35 millió lejt hagyott jóvá a kabinet az adófizetők pénzéből.
Az összegeket – akárcsak a korábbi alkalmakkor – a kormány tartalékalapjából juttatják az ortodoxoknak.
Múlt hét elején kiderült, hogy a kormány négymillió lejjel támogatja egy madridi és egy barcelonai ortodox templom, valamint több romániai kolostor építését.
Romániában az ortodox egyház – ha nem is deklaráltan – államegyháznak minősül, a kormányok rendszerint jelentős pénzekkel támogatják a görögkeleti egyházat, amelynek legnagyobb beruházása jelenleg a Nemzet Megváltása Katedrális Bukarestben.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)|

Băsescu: Moldova román föld
Moldova ősi román föld – jelentette ki Traian Băsescu államfő szombaton Nagykárolyban a román hadsereg napja alkalmából tartott rendezvényen.
„Mandátumom lejártának közeledtével veszem magamnak a bátorságot, hogy kimondjam: nagyon keveset beszélünk a második világháború kezdetéről. Ott is estek el a politikusok parancsát teljesítő román katonák. És sohasem győz meg senki arról, hogy a Pruton való átkelés történelmi hiba volt” – mondta az elnök annak kapcsán, hogy a román hadsereg 1941-ben megszállta a Prut folyótól keletre fekvő területeket.
Băsescu hozzátette: a Dnyeszter átlépése talán már vitatható, de a román hadsereg hagyományosan az ország területét védte, „a Prut és Dnyeszter közötti terület pedig román föld volt és az is marad.”
Mint ismeretes, Románia 1940 júniusában, a Szovjetuniótól kapott ultimátum nyomán harc nélkül átadta az 1918-ban megszerzett Besszarábiát, Bukovinát és a Herţa-vidéket. 1941. június 22-én azonban Románia a náci Németországgal szövetségben támadást indított a Szovjetunió ellen, és ismét elfoglalta a kérdéses területeket, ahol a román csapatok vérengzéseket rendeztek az ott élő zsidó lakosság körében.
Szombaton egyébként Nagykárolyban a román katona emlékművénél zajlottak a rendezvények, amelyeken az államfő mellett Victor Ponta miniszterelnök és kormányának több tagja is részt vett. Az eseményen arra emlékeztek, hogy az akkorra a szovjetek oldalára átállt román csapatok a szovjet hadsereg erőinek oldalán 1944. október 25-én foglalták el Nagykárolyt, ami a hivatalos román történelemszemlélet szerint a Trianonban megszerzett, de 1940-ben Magyarországhoz visszakerült területek közül az utolsó olyan város, amelyet „felszabadítottak.”
Băsescu a rendezvényen arról is beszélt, hogy a román hadsereg nem csupán Románia területéért, hanem Európa más országaiért is a vérét áldozta, mai feladatai között pedig a hágai perben megszerzett új területek, a Fekete-tenger kontinentális talapzatához tartozó, olajban gazdag régió védelmét is megemlítette.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Iránytű az autonómiához
Miután tavaly ilyenkor százötven ezer székely vonult fel a térség autonómiáját követelve, idén konferencia keretében próbálták meg számba venni a terveket, a már létező nyugat-európai modelleket, illetve megjelölni a cél megvalósítása felé vezető utat. Egyebek mellett elhangzott, Európa adósunk az autonómia ügyében. Az EMNT és az SZNT által szervezett marosvásárhelyi eseményről viszont hiányoztak az RMDSZ és az MPP képviselői.
Autonómia-tervezetek és regionalizmus a politikai képviselőet asztalán címmel szervezett nemzetközi konferenciát Marosvásárhelyen az Erdélyi Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Az esemény az SZNT és az RMDSZ autonómia-statútumát, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csomagtervét, illetve azokat a nyugati autonómia-példákat vizsgálta, amelyek iránytűnek számíthatnak az erdélyi magyarság számára.
Ezekből világosan kiderült, hogy az Európai Unió nem csak a központosított nemzetállamok tömörülését, hanem a régiók és a nemzeti közösségek Európáját is fontosnak tartja, nincs sikeres Unió, ha a régiók és az itt élő nemzeti közösségek elnyomottan élnek vagy legalábbis úgy érzik, nincsenek bevonva a politikai és gazdasági integráció folyamatába.
„Mivel Romániában az autonómia és a regionalizmus két nemkívánatos, mondhatni tabuszónak számít, ami akár hisztériakeltésre is alkalmas, meg kell értetnünk a románsággal, hogy ne mumusként, hanem a jövő, a fejlődés és a jólét zálogaként kezelje” – mutatott rá köszöntőjében a rendezvény házigazdája, Cseh Gábor. Az EMNT marosszéki elnöke ezzel elővetítette a konferencia célját, mely egy párbeszédkísérlet kívánt lenni a román féllel.
Tervek és vélemények
Bakk Miklós politológus előadásában a dél-tiroli modellt és az erdélyi autonómiatervezeteket hasonlította össze. A mérlegre került hazai statútumokról és csomagtervekről kiderült, hogy még távol állnak az Olaszországban érvényben lévő jogszabálytól. Különösképpen a nemrég közvitára bocsátott RMDSZ-változat tűnik ködösnek.
Bodó Barna politológus eközben egy folyamatban lévő kutatásból mutatott be részleteket. A szakember sorra elemezte a vezető román politikusoknak az autonómiával kapcsolatos nyilatkozatait, amelyekből kiderül, hogy vagy félre akarják vezetni választóikat, vagy egyszerűen nem ismerik a szó pontos fogalmát. „Legyünk jóhiszeműek, és induljunk ki abból, hogy az illetékesek nem ismerik az autonómia fogalmát. Pedig a román alkotmányban is szerepel, mint egyházi vagy egyetemi autonómia. Sőt a kollektív jogok is benne vannak a sztrájkjogban és a kollektív munkaszerződésben” – mutatott rá a politológus.
Mint kifejtette, Victor Ponta szerint a területi autonómia nem egyezik az uniós elvekkel, egymással szembefordítja a közösségeket, illetve követelői nem tartják tiszteletben az alkotmányt. Mindezt a szociáldemokrata kormányfő azzal a kijelentésével tetézte, miszerint pártja számára az autonómia tabu.
Ellenfele, Klaus Johannis is azon a véleményen van, hogy Romániában nem fog megvalósulni a magyarság álma. Annál is inkább, mivel – nyilatkozata szerint –, amennyiben megnyeri az államfőválasztást, ő maga fog gondoskodni a terv elgáncsolásáról.
Szerződés a nyelvi jogokért
A hétvégi marosvásárhelyi konferencia keretében az EMNT csatlakozott az Európai Nyelvi Egyenlőségért Hálózathoz (ELEN), melynek képviselőetében Davyth Hicks főtitkár írta alá a szerződést Sándor Krisztinával, a nemzeti tanács ügyvezető elnökével. A lépésről utóbbi elmondta: a mindennapi életben a kisebbségi nyelvi jogok érvényesítése sokszor akadályokba ütközik, így szükség van olyan – nemzetközi szinten is elismert – szövetségesekre, akikkel közösen nyomást gyakorolhatnak a hatóságokra, elősegítve a magyar nyelvhasználat megkönnyítését. „Csatlakozásunk az ELEN-hez egy újabb eszköz arra, hogy érvényesítsük nyelvi jogainkat” – vélekedett Sándor Krisztina. A nemzetközi fórum főtitkára üdvözölte az EMNT csatlakozását, ugyanakkor elmondta: „az Európai Nyelvi Egyenlőségért Hálózat őrködni kíván a romániai magyar közösség nyelvi jogainak érvényesülése fölött”.
Călin Popescu-Tăriceanu tovább feszíti a húrt: véleménye szerint az autonómia a magyarok számára is káros volna. Az ügyészből lett politikus, a függetlenként induló Monica Macovei azzal vádolja az RMDSZ politikusait, hogy Moszkva ügynökeiként hirdetik az autonómiát.
Smaranda Enache román emberjogi aktivista eközben arról beszélt, hogy a román politikusok oltották be a román társadalmat az autonómiától való félelemmel, és ma már a közösség félelme az egyik legfontosabb akadálya az autonómiának.
Európa adósunk
Európa is adósunk az önrendelkezés ügyében, derült ki több felszólalásból is. „Európa akkor lesz sikeres, ha meg tudja oldani azokat az etnikai, nyelvi vagy vallási különbözőségből fakadó konfliktusokat, amelyek a kontinens természetszerű változatosságából adódóan törésvonalakként jelennek meg a különböző országok és társadalmak életében” – vélekedett Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt államfőjelöltje. 
Szokoly Elek marosvásárhelyi politikai elemző szerint nem csak a vezető román politikusok nyilatkozatai illetve az EU passzív magatartása ad okot a borúlátó megközelítésre. Utalva a kelet-ukrajnai helyzetre, szerinte nemzetközi szinten sem élünk túl alkalmas pillanatot. Ráadásul, meglátásában, a régiók helyett Európa-szerte a nemzetállamiság kap egyre nagyobb hangsúlyt. Szokoly szerint ilyen körülmények között rendkívül nehéz bevinni az autonómia fogalmát a román köztudatba.
„Sajnos a magyar–román párbeszéd olyankor sem mélyül el, amikor az RMDSZ kormányra kerül” – hívta fel a figyelmet az elemző, aki szerint „kár azt az illúziót kelteni a kettős állampolgársággal, hogy „megszerzője egy virtuális Nagy-Magyarországon fog élni, aminek vajmi kevés köze volna Bukaresthez”. Leszögezte, mindezek ellenére nem szabad feladni az autonómiáért folytatott harcot.
Ugyanerre biztatta a résztvevőket Andrea Carteny olaszországi történész, a baszk politikiai tanácsadó, Eva Bidania Ibargutxi és Rolf Granlund, az Aland-szigetekről érkezett politikus. Utóbbi a Finnországhoz tartozó autonóm szigetcsoporton élő svédekről beszélt és arról a gazdasági jólétről, mely a függetlenség révén jöhetett létre. Granlund arra intette az erdélyi magyarságot, hogy ne engedje, hogy kisebbségként kezeljék saját szülőföldjén.
Félkör alakú kerekasztal
„Tavaly ilyenkor százötvenezer székely vonult fel a térség autonómiáját követelve. Ez népakarat; a politikum dolga pedig az, hogy a népakaratot képviselője. A szakma dolga meg az, hogy tudományosan megalapozza azt, miként lehet érvényt szerezni a népakaratnak” – fejtette ki lapunknak Szilágyi Zsolt, a néppárt elnökjelöltje, aki a képviselőet hatékonyságáról szóló kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője volt.
Az EMNP országos alelnöke arra is rámutatott, hogy nem csak a székelység, hanem Erdély szinte teljes lakossága egy jobb életet képzelt el magának. Véleménye szerint a románság is pontosan olyan tisztán látja, hogy kilencven éve Bukarest nem tud hatékony döntéseket hozni, és az a túlzott központosítás, amiben az ország él – történelmi kortól függetlenül – önmagában hordozza a korrupció jelenlétét az állami adminisztrációban.
Izsák Balázs arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy az autonómia nem csak a gazdasági fellendülést, hanem a nemzeti közösség identitás-megőrzését szolgálja. „Mi azért akarunk Székelyföldnek autonómiát, hogy a jövőben is megmaradjon székelynek. Azért akarunk autonómiát, hogy úgy fejlődjön, hogy közben a regionális identitása, az arculata ne változzon meg” – szögezte le a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
A kerekasztal mellől hiányzott az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt. Míg az előbbi képviselője nem is szerepelt az eredeti felállásban, Biró Zsolt pártvezető egyéb elfoglaltságára hivatkozva nem jelent meg.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Emlékmű az áldozatoknak
Első alkalommal állítottak emlékművet a hétvégén Marosszéken, illetve Háromszéken olyan személyeknek, akiket bizonyíthatóan a kommunisták gyilkoltak meg. 
A Maros megyei Vadadon Kiss István helyi gazdának adóztak tisztelettel, akit a kollektivizálás ellenzése miatt végeztek ki központi parancsra, míg Háromszéken az ozsdolai betyároknak állítottak emléktáblát. A Csíkfalva községhez tartozó Vadadon szombaton avatták fel az 1950. július 21-én a kommunisták által kivégzett Kiss István földműves emlékművét. 
Ez az első köztéri alkotás Maros megyében, melyet olyan személynek állítottak, akit bizonyíthatóan a kommunisták végeztek ki központi parancsra, hogy megtörjék a gazdaköri rendszert, és rábírják a földműveseket a kollektivizálásra. A rendezvényen László Márton történész kiemelte: Kiss István meggyilkolása nem volt egyedi eset a vidéken.
„A kutatásaim során a vadadiakhoz hasonlóan ellenálló közösséggel még nem találkoztam, többszöri fenyegetés ellenére sem hátráltak meg a kommunisták elől. 1948-ban egy bálban egy Fülöp Albert nevű helyi besúgó elvesztette a feljegyzéses füzetét, amelyből kiderült, hogy a szintén helyi Kiss Vencelt figyelte, ezért Kiss Vencel megverte őt. A városból kiszállt a milícia, de a faluban megkongatták a harangot, a férfiak összesereglettek, mire a rendőrök elmenekültek. A falu megvédte Kiss Vencelt. Éjszaka megérkezett a katonaság, kilenc személyt letartóztattak, de a falu továbbra is ellenállt. 1950-ben megjött a központi parancs, hogy az ilyen ellenálló településeken példát kell statuálni, embereket kell kivégezni. Ennek lett az áldozata 1950. július 21-éről 22-ére virradóan Kiss István” – mesélte a történész. Rámutatott, a gazda kivégzése után javait elvették, és szétosztották a helyi kommunista pártiak között, a feleségét pedig kilakoltatták, és kitiltott személynek nyilvánították.
Bányai Antal felszólalásában hozzátette: az ő édesapját, Bányai Györgyöt „nézték ki” a szekusok, mivel a „magyar világban” a falu vezetője volt, módos gazda, de amikor megtudták, hogy hat gyereke van, Kiss Istvánra esett a választásuk, akinek egyetlen fia a háborúban meghalt.
„A faluból öt férfit, közöttük apámat is, kényszerítettek, hogy megássák a sírját, apámmal átkutattatták a zsebeit, majd bedobatták a testet a gödörbe. Azt is mondták, hogy jól tapossák meg a földet, de erre már nem voltak hajlandóak, ezért a puskatussal belökték őket a gödörbe” – mesélte az édesapjától hallott részleteket Bányai Antal. Hozzátette, hogy az 1989-es rendszerváltozás után keresték a maradványokat, de már nem találták.
Az emlékmű Szakács Mátyási Endre kezdeményezésére készült, aki a kopjafánál egy cserépnyi földet is elhelyezett. „Kiss István felesége, Kiss Irma kiment arra a helyre, ahol a falutársak mondták, hogy eltemették a férjét, és a véres porból egy adagot a háza kútjának lábánál eltemetett. Onnan hoztuk mi most ezt a cserép földet” – mondta a kezdeményező.
Szombaton megtört a jég a háromszéki Ozsdolán is: a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége kőelemre erősített márványtáblával rótta le tiszteletért mindazon ozsdolaiak előtt, akik a kommunista rezsim mártírjai vagy áldozatai voltak. Az avatóünnepségen – amin meglehetősen kevés helybéli vett részt – jelen voltak a Székely Nemzeti Tanács tagjai, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői, míg az önkormányzatot Csíki Dávid alpolgármester képviselőte.
A jelenlévők számára Tófalvi Zoltán író, történész elevenítette fel a múlt rendszer szörnyűségeit, és beszélt azokról a személyekről, akik áldozatául estek a kommunizmus pribékjeinek. A történész szerint a terrorista jelzőt nem a nagyvilágban, hanem Kézdivásárhelyen és a környékbeli falvakban használták először, így bélyegezve meg többek között a két híres ozsdolai betyárt – Pusztai Ferencet és Dézsi Dénest –, akik a rendszer ellen harcoltak, és életüket is adták. Szót ejtett falustársukról, Szígyártó Domokosról is, akit a szamosújsvári börtönben végeztek ki, alig negyedórás tárgyalás után.
„A történelem cinizmusa, hogy a hely, ahol Szígyártót és társait hóhéraik kivégezték, ma élelmiszerraktár – mondta a történész, fájlalva, hogy még ma sem lehet az emberhez méltó végtisztességet megadni a kommunizmus áldozatainak. Rámutatott, mivel továbbra sem férnek hozzá a levéltárak anyagaihoz, nem tudni, hol vannak eltemetve az áldozatok.
A történész arra kérte az ozsdolaiakat, legyenek büszkék elődeikre, míg Török József, a volt politikai foglyok megyei szervezetének elnöke a megbékélés emlékművének nevezte a felavatott jelt, amit Jakab-Fancsali Kálmán címzetes esperes, ozsdolai plébános áldott meg.
Bartos Lóránt, Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Művészettörténeti konferencia Vásárhelyen
Művészettörténeti konferenciát tartottak hétvégén a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében – a Fundálok, pallérok, építészek Erdélyben című rendezvényt a Maros Megyei Múzeum szervezte. 
A konferencia az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkásságát, életpályáját tárgyalta a kora újkor évszázadaitól az első világháborúig. „Évekkel ezelőtt, amikor művészettörténészekként a Maros Megyei Múzeumhoz kerültünk, megfogalmazódott bennünk, hogy kiemelt fontosságú az intézményt és ezáltal a várost az egyetemes és a magyar tudományosság valós helyszínévé tenni – például színvonalas tudományos rendezvények révén. A hétvégi ülésszak is ennek a törekvésnek a gyümölcse, akárcsak az öt évvel korábbi B. Nagy Margit emlékkonferencia” – fejtette ki Orbán János, a múzeum tudományos kutatója, a konferencia ötletgazdája.
A kétnapos rendezvénysorozat építészpályákról szólt, hiszen a kolozsvári művészettörténeti tanszéken, ahol a hazai előadók zöme tanult, nagy hangsúlyt fektettek a képzésben az építészettörténetre – az erdélyi művészettörténet-írásnak erős pontja ez” – magyarázta a témaválasztást a konferencia szervezője, hozzátéve, ezért érezték úgy, hogy az utóbbi évek kutatási eredményeit egy konferencia, majd egy tanulmánykötet formájában is a szakma és a nagyközönség elé kell tárniuk.
Bár ez nem volt kitétel, feltehetően a helyszín miatt is sok volt volt a Marosvásárhelyt érintő előadás. Keserü Katalin, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézetének professzora arról a Toroczkai Wigand Edéről beszélt, aki a város számos épületét tervezte – mára azonban szinte mindeniket a felismerhetetlenségig átalakították. „Ha felbukkan egy, a népi építészet jegyeit hordozó épület ebből az időszakból, azt szinte azonnal Kós Károlynak tulajdonítjuk” – utalt a professzor a kor építészeti munkáinak közös nyelvezetére. Az előadás során azokat a stíluseszközöket emelte ki, amelyek a nyugati és helyi népi építészet hatásait ötvöző Toroczkai munkásságát egyénivé tették.
Anthony Gall, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építészmérnöki karának docense Kós Károlyról tartott előadást, hangsúlyozva, hogy a Kóst foglalkoztató korabeli városvezetők részéről megfogalmazódó közösségi intézményteremtési törekvések egységes városépítési tervek részei voltak – ez a munka az építészekkel való folytonos egyeztetések jegyében zajlott. A Marosvásárhelyen Sepsiszentgyörgyhöz képest kevesebbet alkotó Kós Károly felé van a városnak még egy, a konferencián is elhangzott tartozása: a Marosvásárhelyen fellelhető levéltári forrásanyagok ismételt feldogozása.
A rendezvény védnöke Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott egyetemi professzora valamint Sisa József, az MTA doktora, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója volt, aki levélben üdvözölte az egybegyűlteket.
Vass Gyopár |
Krónika (Kolozsvár)

Politikai kórokozók
„Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet!” (Reményik Sándor)
Reményik sorai ma is aktuálisak. Aki elveszti lelkét, elveszti mindenét. Legyen gazdag, jól szituált, vagy királyi család sarja – mit ér mindez, ha lelkében csődöt mond? A földi jólét és hatalom, mint ahogy bármi más, nem helyettesítheti a személyes élet iránti felelősséget. Az értelem ösvénye ugyanis természeténél fogva nem olvad be a pótszerekkel játszadozó bolondság útjába.
Jól tükrözi ezt az ’56-os forradalom, hiszen a sokáig látszatgyőztes szovjet hatalom végül vesztesként távozott. Ma már nem fér kétség hozzá, melyikük neve maradt meg az igazi történelemben. Mint ahogy ahhoz sem, hogy az első századok Római Birodalmában üldözött keresztények ma is tiszteletet váltanak ki, miközben üldözőik hiábavaló uralkodókként vonultak a történelem szemétdombjára. Nincs ez másként a kommunizmussal, nacionalizmussal vagy neoliberalizmussal sem. Amint a hátsó ablakon besurranva hatalomra kerülnek, rögtön uralkodni akarnak. Ezért az előbbi birodalmakhoz hasonlóan belőlük is heves indulatot, agressziót vált ki az igazság. Haladás ide, fejlődés oda, nincs új a Nap alatt.
Nacionalizmus, kommunizmus, neoliberalizmus: mind Nyugatról származó ideológiák. Amint a posztkolonialisták eme intellektuális „gyöngyszemei” elözönlötték a közép-kelet-európai térséget, gyűlöletkultúrát és tragédiát hoztak az itteni lakosságra. A történelem tanulsága szerint a nyugati monstrumtenyészde gondozói minden esetben okos, befolyásos emberek voltak. Ezért nem árt aláhúzni, hogy az ész, a gazdagság és a befolyás nem óv meg a lelki elsivárosodástól. Márpedig korunkat leginkább ez veszélyezteti, melyre nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Jólét, fejlődés, szabadság, egyenlőség – szép szavak, de mi áll mögöttük?
Ahogy feszegetni kezdjük a kérdést, máris egy homály szőtte gordiuszi csomóba ütközünk. Egy simára csiszolt gazdaságpolitikai taburendszerbe, melynek aktivistái idegesek lesznek, ha társadalom- és világmegváltó elképzeléseiktől eltérő szemlélet kezd kibontakozni valahol. Ilyenek voltak a kommunisták és a nacionalisták, újabban meg a neoliberálisok. Egy család. Mindhárman az álszentek (globális) birodalmát igyekeznek létrehozni, ám a realitás talaján csak adatbázisokba tuszakolt hústömegeket termelnek.
A veszély forrása
2006-ban megjelent A gyarlóság kora című könyvében Soros György arról ír, hogy Amerika szélsőséges ideológusok markába került. Szerinte olyanok irányítják, akik sikeresen kontrollálják az elnököt és a hedonista társadalmat. És azt hiszik, hogy az igazság manipulálható, holott létezik egy valóság, mely meghaladja elméjük értelmezőképességét, és rámutat politikájuk terméketlenségére. Soros a 2001. szeptember 11-ei tragédia következményeként zászlóra tűzött terrorizmus elleni harc hamis metaforáját is kritizálja, mivel szerinte ez a valóság szándékos félreértelmezésén alapul, és rabláncba veréssel fenyegeti a nyitott társadalmat. A veszély forrásaként a volt amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld s a korábbi alelnök, Dick Cheney nevét említi, ez utóbbit egyszerűen paranoiásnak titulálva.
Hogy Amerika azóta sem szabadult ki az újradikálisok markából, jól jelzi a terrorista metafora nemzetközi terjesztése. És ebbe a képbe illeszkedik Kim Lane Scheppele amerikai alkotmányjogász attitűdje is, aki a Gyurcsány-kormány bukása óta rendszeresen támadja az Orbán-kabinetet és az új magyar alkotmányt. Scheppele értékeléseit ugyanis a „feltételezzük, hogy gonosz” hipotézisre építi, erre alapozva rágalmakkal fűszerezett magyarázatait.
Cheney szellemi kollégájaként nem csoda, hogy a tévedhetetlenség trónjáról ítélkezik, helyenként kettős mércével kötve össze elképzeléseit (ezt a módszertant használta hajdanán Benedek Elek is, de ő bevallottan mesét írt, nem tudományos elemzést), majd neves jogszakértőként elküldi azokat Brüsszelbe. A volt amerikai alelnök viszont ennél is tovább megy. Egy kétórás televíziós interjúban Cheney nemrég arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok elleni következő terrortámadás szeptember 11-énél is halálosabb lesz.
Nem semmi. Ha Soros logikáját követjük, jöhet a „még rosszabb”, vagyis a láncra verés. És ez a kontrollszint már nem biztos, hogy selyemmel lesz bevonva... Sorost viszont a jelek szerint különösképpen nem zavarják az Egyesült Államokat háttérből irányító szellemproblémás egyének politikai ambíciói.
Pedig nemrég még azt írta, hogy „A stabil és igazságos világrend kialakulásának útjában a legfőbb akadály az Egyesült Államok. (...) A világ ennek ellenére úgy táncol, ahogy az Egyesült Államok fütyül, és ha ez huzamosabb ideig így marad, a civilizációnk kerül veszélybe. Az Egyesült Államok szemléletének és politikájának megváltoztatása továbbra is a legfőbb prioritásom...” Ez a kettősség jellemzi saját kezdeményezéseit is. Mert víziója tökéletlenségét a könyvében beismerte, ám állampuccsoktól pettyes intézményhálózata mégis „így van”-ként terjeszti azt Közép-Kelet-Európában és más országokban. Úgy látszik, a mindegy milyen világrendre nyitott társadalmak érdekében Soros bármilyen kompromisszumra hajlandó, a képmutatás láncolata kibír néhány felszíni vitát.
Paradicsomgyártó civilek
Nem csoda, ha az újradikálisok körében Orbán Viktor tusványosi beszéde, az abban körvonalazott illiberális kereszténydemokrácia elve kiverte a biztosítékot. A magyar miniszterelnök azon felvetése, hogy ne a liberális szervezőelv legyen ezentúl az alapelv (mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti), hanem a biblikus törvény (amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal), vérig sértette az erkölcsi törvénytaposókat. Szodoma és Gomora trendőrei nem fogják fel, hogy az őket ámító senkiházi csak a homályban tud élősködni. A világosság és a transzparencia láttán üvölt meg vicsorog. Ezért nem tűri Orbánt.
Nem részletezem, mekkora butaságokkal érveltek Magyarország ellen az Európai Parlament e heti vitájában. Ám arra mindenképp szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha nem változik semmi, akkor Európa is az Egyesült Államok sorsára jut, azaz az újradikálisok irányítása alá kerül. Több száz millió európai kerül a globális paradicsom erőszakos (nem feltétlenül katonai értelemben) megteremtését célul kitűzők irányítása alá, akik erkölcsi legitimitás híján a kettős mérce segítségével igyekeznek megvalósítani tervüket. Az viszont meghaladja értelmezőképességüket, hogy ebből a homály birodalma lesz, nem pedig földi paradicsom. Szomorú, de így igaz. Ebbe az irányba tart jelenleg Európa és Amerika. A progresszív hanyatlás és lelki elsivárosodás korát éljük, mikor egyre többen hajolnak meg a látszat hatalma előtt.
Vegyük csak a Norvég Civil Alapok példáját. Mi történne, ha egy magyar tőkével létrehozott alapítvány megjelenne az Egyesült Államokban, és deviáns ideológiát terjesztőket pénzelne? Ha kizárólag olyanokat támogatna, akik áltudományos meséket „így van”-okként prezentálnak, vagy az amerikai vezetés ellen riogatnak, tüntetésekre és ellenállásra buzdítva az adófizetőket. Nem biztos, hogy két napig működne a dolog. Külföldi pénzekről lévén szó, helyzete már az első nap a biztonságiak asztalán landolna, és rögtön megindulna ellene a sajtóhadjárat. Rászabadulna a maroknyi médiaguru kezében lévő teljes amerikai média (szabad sajtó USA = hat médiaguru cégei szabadon tájékoztatnak háromszázmillió polgárt), ellehetetlenítve tevékenységét.
Ha pedig az alapítvány képviselői nemzetközi botrányt kavarva tiltakoznának az ellen, hogy az amerikai adóhatóság törvényes vizsgálatot folytasson náluk, megtagadva dokumentumok átadását, nos, nem biztos, hogy már az első saroknál lelőnék őket, de... Ha viszont Magyarországon történik ugyanez, a trendnek buzgón megfelelni kívánó politikusok és a „szabadon függő” sajtó már az Orbán-kormányt hibáztatja. Pláne, hogy Soros György is könyökig érintett az ügyben, melyben a magyar társadalomnak járó európai pénzeket kizárólag „ortodox” szemléletű projektek közt osztották el, akkor is, ha más pályázók magasabb pontszámot értek el.
Ezeket a civil szervezeteket és politikai támogatóikat jellemzi, hogy gyorsan el akarták tüntetni a terhelő nyomokat, mielőtt azok a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) birtokába kerültek volna. Ennek során élvezték az alap kezelését felügyelő brüsszeli iroda együttműködését, a norvég nagykövetség munkatársa pedig még az egyes dokumentumok visszadátumozásában is partner volt! Képmutató politika – pénz – újradikális civil szervezetek: szép kis világmegváltók. Nem csoda, hogy a KEHI által vizsgált hatvanhárom projektből hatvanegynél visszaélések voltak.
Mint ahogy az sem, hogy a törvény betartására oly érzékeny amerikai sajtó erről mélyen hallgat, és „elit fegyveres egységekről” ír, amelyek „megrohamozták” szegény budapesti szervezetek irodáit. Az amerikai politikusok pedig „aggódnak”, és kormányzati korrupcióra hivatkozva megtiltották hat magyar hivatalos személy beutazását az Egyesült Államokba (!), elutasítva a magyar fél kérését, hogy hiteles információt szolgáltassanak, mi alapján fogalmazták meg a korrupció gyanúját. Így segítik magyar barátaikat a korrupció elleni harcban. A hétköznapi életben ez a homály és a rágalmazás kategóriájába tartozik, az amerikai vezetés szemében viszont így néz ki a barátság!
Kívülről nézve szánalmas egy színház. „Civilek elleni fellépés”, „szólásszabadság megsértése”, fegyveres erőkkel való riogatás... Mifelénk például a fekete álarcosok a napi híradók szerves részei. Naponta „megrohamoznak” néhány személyt vagy intézetet, amit ugyanez a nyugati média dicsérő szavakkal illet. Szóval kár a gőzért, képmutatás folyik minden szinten. A lényeg, hogy a csillogó-villogó látszatokkal operáló, univerzális senkiházi uralkodni akar. És látszólag óriási hatalommal is rendelkezik. Ám a napjai meg vannak számlálva.
Kísért Neptun szelleme
Nincs hát miért aggódni. Ugyanakkor számolni kell vele, hogy az újradikálisok továbbra is támadni fognak. De akik komolyan veszik a felelősséget és a toleranciát, nyilván elfogadják majd a kereszténydemokrácia elvét. Ők ugyanis nem abból indulnak ki, hogy ha nem tetszik egy törvény, vagy megkeresi őket az adóhatóság, akkor az diktatúrát jelent, hanem abból, hogy a törvényt be kell tartani. Vagy ha véget ér a zsíros szerződések korszaka, akkor az nem a demokrácia végét jelenti, hanem azt, hogy ideje dolgozni. Nem nehéz dolgok ezek, bár való igaz, a megértésükhöz némi értelem és jóérzés is szükséges. Ezt néha át kell gondolni, mert közben a politikai kórokozók szorgalmasan hintik a port – manipulálnak és összezavarnak. Tisztában vannak vele, hogy ha egy hazugságot sokszor ismételnek, az emberek többsége elhiszi.
Ezt teszi a román média is, mely megszületése óta „a magyarokról negatívat vagy semmit” íratlan szabály szerint működik. És ezt eddig senki sem ellensúlyozta. Még az ’56-os forradalmárokat cserben hagyó amerikai barátainkat sem érdekelte. Pedig 1993-ban a Project on Ethnic Relations (PER) által ők vezényelték le a titkos neptuni találkozót. És húsz év után most megint stratégiai párbeszédet akarnak a románok és a magyarok közt. Csakhogy a régi formulában ez már nem megy. Ezt kiáltja sok-sok paraméter, mely az összképben található. A mai helyzet egész más, mint amilyen 1993-ban volt. A kérdés voltaképpen az, hogy tovább főzzük a békát, vagy kivesszük a forró vízből? Előbbi esetben a béka kis lépésekben megfő s ezért búcsút kell tőle venni, utóbbi esetben meglehet, hogy királykisasszonnyá változik.
Ha összejön, az amerikai levezetéssel történő román–magyar párbeszéd szélesebb körű és stratégiailag jóval felkészültebb magyar tárgyalócsapatot igényel. És mindenképp igényli a magyar kormány jelenlétét. Egy újabb RMDSZ–PER-találkozó pedig határozottan elutasítandó. De ez már egy másik történet.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Az autonómia nem alku tárgya (Román-magyar egyeztetések Pojánán)
A Brassó-Pojánán amerikai közvetítéssel lezajlott román–magyar tárgyalások kulisszatitkaiba avatta be a sajtót Antal Árpád és Tamás Sándor, akik az RMDSZ képviselőetében voltak jelen a megbeszéléseken. Antal Árpád bemutatta a román és amerikai résztvevőknek készített, a székelyföldi magyarság helyzetéről szóló képes jelentéseket, de beszéltek ezek fogadtatásáról és arról is, hogy közölték: 2018, Erdély Romániához csatolásának százéves évfordulója a határidő, amíg rendezni kell az erdélyi magyarság jogos igényeinek teljesítését.
Október elején második alkalommal ültek tárgyalóasztalhoz Brassó-Pojánán a román pártok képviselői az RMDSZ küldöttségével, akár 1993-ban, ezúttal is az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) megbízottjai közvetítettek, a tárgyaláson jelen voltak az amerikai külügy és a bukaresti követség képviselői is – mondta el Tamás Sándor. A megbeszéléseknek eddig két fordulója zajlott le, ezeket egy korábbi egyeztetés előzte meg, és az amerikaiak állították össze a meghívottak listáját. Az RMDSZ részéről mind a három székelyföldi megyéből volt résztvevő, a román parlamenti pártok (Dan Diaconescu pártja kivételével) magas szinten képviselőtették magukat. A politikusokon kívül megjelent néhány szakértő, újságíró, közéleti személyiség is, őket szintén az amerikaiak hívták meg. Az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke kiemelte, azért tartották fontosnak az ott bemutatott anyagok nyilvánosságra hozatalát, mert „az elmúlt huszonöt évben kiderült: a nyilvánosság a mi ügyeinket segíti”.
Antal Árpád és munkatársai két bemutatót készítettek a találkozókra, az első igen élesen kezdődik: egy képpel, amelyen az áll románul: Székelyföld nem létezik. A Neptun utáni időszak egyik hozadékaként tálalta ezt, majd román történelmi adatokkal igazolta, hogy bizony a székelység több száz éve itt él, harcolt korábban is jogaiért. Az 1993-as hasonló tárgyalásokat (Neptun-paktum) követő időszakot úgy jellemezte, bevonták a magyarság képviselőetét a hatalomba, de ennek az is célja volt, hogy ilyen formában tartsák ellenőrzés alatt. 2007-ig Románia NATO- és EU-csatlakozása volt a román–magyar közös cél, ezek megvalósulása óta ilyen nincsen, és azóta a magyarság jogai sem bővültek – idézte fel. Felsorolta Székelyföld gondjait: a gazdasági bojkottot, az igazságszolgáltatás kisebbségellenes ítéleteit, a székely zászló körüli cirkuszokat, azt, hogy igen kicsi a magyar bírák, ügyészek, rendőrök, csendőrök aránya. Azt éreztetik velünk, aki magyarnak születik, az első pillanattól nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Képekkel illusztrálva mutatta be, mit akar a székelyföldi magyarság: a magyar is hivatalos nyelv legyen a régióban, pénzügyi és területi autonómiát, külön fejlesztési régiót a három megyének, decentralizációt, etnikai arányosságot mindenhol, az altalajkincsek kezelési jogát stb. Ismertette azt is, milyen jogokat biztosítanának a románoknak. Bemutatták a térség anyagi lehetőségeit, hogy nem igaz az, hogy eltartott lenne a három megye, s a veszteségeket, melyeket a Központi Régióba sorolás okozott. A kisebbség csak úgy tudja megvédeni magát a többség döntéseivel szemben, ha erre eszközei vannak, esetünkben ez az eszköz az autonómia – hangsúlyozták.
Az első találkozót követően minden résztvevő megkapta az amerikaiak által készített jelentést, amely sok szempontból részrehajló volt, a román álláspont hangsúlyosabban szerepelt benne – mondta el Antal Árpád. Éppen ezért a következő bemutatóanyag még élesebb lett, és számos elmaszatolt részt egyértelműsített. Központi témája az RMDSZ autonómia­statútuma volt, melyet rövid idővel azelőtt mutatott be a szövetség, s melyet eljuttattak az európai kancelláriákra és az Egyesült Államok vezetőinek is. Ez alkalommal mindenekelőtt azt igyekeztek tisztázni, hogy az autonómia nem jelent elszakadást, a székelyek nem szakadárok, ám arra is kitértek, hogy Románia nem tekinthető pozitív modellnek a kisebbségi kérdés rendezésében. Statisztikai adatokkal bizonyították, hogy a magyarok fogynak ugyan, de kisebb arányban, mint a románság: ahol többségben élnek, s számos kérdésben döntési joguk van, ott alacsonyabb a népességcsökkenés, szórványban pedig jóval nagyobb. Pozitív és negatív modelleket is vázoltak: Koszovó, Novorosszia vagy akár Katalónia a negatív példa, ahol a többség jogoktól fosztja meg a kisebbséget, arrogánsan viszonyul, ott előbb-utóbb elszabadul a pokol, ahol nyitott, megoldást keres a problémákra – lásd Skócia –, ott nem akar elszakadni a kisebbség sem. Kitértek arra is, hogy Vlagyimir Putyin befolyását erősítené az instabilitás, a megoldatlan konfliktusok neki kedveznek. Szerintük a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútuma a maximalista követelés, az RMDSZ-é pedig a kompromisszumos megoldást tartalmazza, ha nem fogadja el a román többség, akkor a radikálisokkal találja majd szembe magát. 
A bemutatóanyag ismertetése után, a tárgyalások azzal a felvetéssel folytatódtak, hogy miként látja a román fél, mit lehet megoldani a következő négy évben. Voltak megértőbb és elzárkózóbb vélemények, ám a konkrét javaslatokat a februárban esedékes következő fordulóra fogalmazzák meg. Antal Árpád egyértelműsítette elvárásukat: legyen egy konkrét ütemterv, amely pont és dátumszerűen tartalmazza, mikorra, mit valósítanak meg, a részt vevő három-négy párt kössön egyezséget, hogy nem használják kampánycélokra a magyar ügyet, bármelyikük kerül hatalomra, a vállaltakat betartja. Az RMDSZ-es politikusok azt is hangsúlyozták: az RMDSZ autonómiastatútuma nem alku tárgya, annak teljes mértékű elfogadásához ragaszkodnak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Menetelés után egy évvel
Beigazolódni látszik, amit egy évvel korábban még csak sejthettünk: az október 27-én lezajlott székelyek nagy menetelése mérföldkő volt az autonómiáért folyó küzdelemben, a közel százötvenezer fő részvételével tartott megmozdulással új időszámítás kezdődött az erdélyi magyarság jogérvényesítésében.
Az esemény után egy évvel azt látjuk: számos tekintetben előrébb állunk ugyan, de célba még nem értünk, mi több, fennáll a veszélye annak is, hogy az eddigi eredmények szertefoszlanak. Kivételes pillanat, az összefogás csodája volt a menetelés: minden magyar párt, szervezet felsorakozott a kezdeményezés mellé – ez a fajta akcióegység addig is nagyon ritkán jött össze, azóta pedig egyáltalán. Az RMDSZ kormányra került, s ez jelentősen korlátozza mozgásterét, már az idei, március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetés mellé sem állt oly lelkesen, de azt a szövetség is belátta: komolyan kell venni az autonómiamozgalom képviselőetét, s talán ennek tudható be, hogy hosszas vajúdás után kidolgozott és a román közvélemény előtt felvállal egy autonómiastatútumot. Ez egyben újabb törésvonalat is jelent az erdélyi magyar közéletben: az SZNT és az EMNP szerint ugyanis a már meglévő, Csapó-féle dokumentumból kellett volna kiindulni. A magyar–magyar viták ellenére azt mégiscsak egyfajta eredményként könyvelhetjük el, hogy, noha a hivatalos kommunikációban a román hatóságok próbálták bagatellizálni az egy évvel korábbi tüntetést, azért pontosan érzékelték a veszélyt – az RMDSZ kormányra invitálása alighanem ennek elhárítását is szolgálta –, de a nagyhatalmak szintén odafigyeltek arra, és az ukrán válság teremtette új geopolitikai kontextusban amerikai közvetítéssel kezdődött újabb magyar–román egyeztetés. Hogy ennek mi lesz az eredménye, még nem tudjuk, az ugyan rosszat sejtet, hogy a neptuni alkut tető alá hozók közvetítenek, de azért vannak különbségek az akkori és mostani helyzet között: ezúttal például nyilvánosságra hozták, hogy egyeztetések folynak, és a magyar álláspont is keményebbnek, határozottabbnak tűnik. Sok mindent nem látunk még tisztán tehát egy évvel a menetelés után, az viszont egyértelmű, hogy folytatnunk kell minden eszközzel és minden úton: további utcai megmozdulások szervezésével, autonómiapárti határozatokkal, kihasználva és a magunk javára fordítva a nemzetközi érdeklődést, és a románsággal folyó valódi párbeszéd révén. Békésen, de eltökélten.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feljelentették Funart (Szilágyi Zsolt Háromszéken)
Beadvánnyal fordult az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz Szilágyi Zsolt, miután a román közszolgálati rádió választási műsorában Gheorghe Funar többször is támadta őt és a magyar közösséget.
Szilágyi Zsolt, az EMNP államfőjelöltje tegnap Sepsiszentgyörgyön beszélt a történtekről: Gheorghe Funar egyebek mellett azt állította, hogy az 1956-os forradalmat csak a magyarok találták ki Erdély elcsatolása céljából, de azt is leszögezte, hogy megválasztása esetén megtiltja a románon kívül más nyelv használatát a közszolgálati médiában. A gyűlöletbeszédre határozott fellépéssel kell válaszolniuk a román állam intézményeinek – indokolta kezdeményezését Szilágyi, reményét fejezve ki, hogy a magyar közösség elleni uszítás nem marad következmények nélkül. Az EMNP államfőjelöltje a Toró T. Tiborral, az alakulat elnökével közösen tartott sajtótájékoztatóján beszámolt eddigi kampánytapasztalatairól. Mindketten hangsúlyozták: van tétje az elnökválasztásnak a magyarok számára is, két jelölt méretkezik meg, van tehát választási lehetőség. A két jelölt versenye értékválasztás is, hiszen Kelemen Hunor, az RMDSZ politikusa a Bukarest-központú politizálást képviselői, Szilágyi Zsolt pedig az Erdély-, Székelyföld-központú politizálást. Szilágyi azt is hangsúlyozta: képviselői a Néppárt, az MPP, de az RMDSZ tagságát, szimpatizánsait is, és rendkívül pozitívan értékelték programját a román regionalisták is. A Románia föderalizációját célzó programjukat bukaresti diplomatákkal is ismertetik, kiállnak továbbá a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútuma mellett. Újságírói kérdésre leszögezte: arról nem döntöttek, hogy a második fordulóban melyik jelöltet támogatják, de az biztos, hogy nem olyant, aki tagadja Székelyföld létezését, hadjáratot indított a székely jelképek ellen, ellehetetleníti a magyar kar létrehozását a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A Háromszék kérdésére, hogy hány szavazattal lenne elégedett, Szilágyi kifejtette: az RMDSZ-nek az öt évvel ezelőttihez kell viszonyítania mostani eredményét, akkor Kelemen Hunor mintegy 370 ezer voksot kapott, ha ez alatt teljesít, az kudarcnak számít. Ehhez képest a Néppárt most száll először küzdelembe, így minden egyes autonómiára, regionalizmusra leadott szavazat sikerként értékelendő.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tankönyv csak virtuálisan
Negyven nappal a tanévkezdés után még mindig csak remélik az első és második osztályos tanítók, hogy az új tantervek szerint összeállított, egyelőre a nyomdákban vesztegelő tankönyvekből még idén taníthatnak, de akinek osztályában van számítógép, működő internetkapcsolat és kivetítő, az máris használhatja a digitális tankönyveket. Utóbbira Háromszéken kevés a példa, a tanítók inkább a kézbe vehető tankönyveket várják.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégiumban négy első osztály működik, közülük csak egy rendelkezik említett feltételekkel a következőképpen: a tanító a saját laptopját cipeli naponta az iskolába saját mobilinternet-csatlakozójával együtt, egy szülő adományaként felszerelt kivetítő segítségével időnként átvált a hagyományos oktatásról a digitális tankönyv használatára. Kevés idő jut erre, ugyanis a gyermekek asztalán nincs laptop vagy táblagép, amin követhetnék az interaktív tankönyv feladatait, így egyenként válaszolnak a kérdésekre, illetve kimehetnek a táblához és az oda kivetített képre mutatva megoldhatják a feladatot. A módszer előnye, hogy a diák hallja a mesét, az éneket, a mondókát, a feladat kérdését, ez különösen a román oktatás esetében igen hasznos, de anyanyelvből is jól lehet gyakorolni a hanganyag segítségével. Miközben a tanító erről tájékoztat, kollégái elmondják, bár eszközök hiányában ők nem használhatják, osztályukban van olyan szülő, aki otthon kikeresi a megfelelő programot az interneten, és gyermekével gyakorol, mások ellenben soha nem láttak digitális tankönyvet, és elképzelhető, hogy főként falun olyan kisiskolások is vannak szép számban, akik még nem ültek számítógépnél. Hangulatossá lehet varázsolni az órát, de kérdés, vajon valóban erre volt-e szükség addig, amíg a papír alapú ábécéskönyv sincs a kezünkben? – kérdezik a pedagógusok. Az első és második osztályosok új tankönyvei mindeddig azért nem készültek el, mert a tankönyvlicitek eredményeinek több rendbeli megóvása miatt az oktatási minisztérium későn rendelte meg a kiadványokat, a tanítók csak az elmúlt héten ismerkedhettek azok tartalmával, akkor is csak az internetre feltöltött változattal. A Székely Mikó Kollégium négy első osztályos tanítója közösen választott tankönyvet, még az előkészítő osztályos kollégáikkal is egyeztettek, akik jövőben használják az ábécéskönyvet, de jelenleg mindannyian a régi tankönyvekkel dolgoznak és az új tantervhez igazodó feladatok után kutatnak, fénymásolnak, próbálják saját elképzelés szerint pótolni a hiányt. Talán nekik sikerül majd a digitális tankönyvekkel is lépést tartani, ha osztályaikban lesz egyszer számítógép, internetkapcsolat és kivetítő, tanítványaik is gyakorolhatnak majd otthon.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négyszögű kerekasztal
Sem az RMDSZ, sem az MPP nem tett eleget a meghívásnak
Szombaton este, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közös szervezésében tartott autonómiakonferencia záróakkordjaként kerekasztal-beszélgetést szerveztek Autonómia és regionalizmus – a képviselőet hatékonysága címmel.
A meghívást az RMDSZ politikusai elutasították, a Magyar Polgári Párt elnöke, akit pénteken este a Marosszéki Székely Tanács leváltott minden SZNT-ben betöltött tisztségéből, a kitűzött órában nem jelent meg a rendezvényen.
Így a Farkas Réka, a Háromszék újságírója által moderált beszélgetésen Szilágyi Zsolt államelnökjelölt, Toró T. Tibor, az EMNP elnöke és Izsák Balázs, az SZNT elnöke vett részt.
A kerekasztal-beszélgetésen olyan kérdésekre keresték a választ, mint például arra, hogy előre visz-e az, hogy több tervezet van, vagy inkább hátráltatja az autonómiaküzdelmet?
Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy a "párhuzamos" elnökválasztási kampány során, mindkét magyar jelölt központi témája az autonómia. A két tábor monologizál, sehol sem találkozik. Úgy tevődött fel a kérdés, hogy van-e esély arra, hogy a két párhuzamos monológ párbeszéddé egyesüljön?
Kérdésként fogalmazódott meg az a felvetés, hogy összefogás vagy egészséges munkamegosztás, illetve, hogy egyáltalán létrejöhet-e ilyen?
Akár konklúzióként is fogalmazódhatott meg, hogy párbeszédre mindig szükség van, hogy a magyar közösség akarata adott, autonómiastatútumok vannak, nyomokban jelentkezik az erdélyi román párt is a Provincia csoportban. Fontos lenne egy ilyen párt, mert azzal koalícióra lehetne lépni a közös célért. Akkor kell a megoldást megtalálni, amikor a közösség megfogalmazza az igényt, jelentette ki egyebek mellett Szilágyi Zsolt.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Utazások az idő sodrában – újabb Marosszentgyörgyi Füzetek
A Nico Kiadó gondozásában megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek második kötetét múlt hét végén mutatták be Marosszentgyörgyön, a helyi iskola könyvtárában. A kétnyelvű, a község múltjáról, épületeirol, a hagyományokról, népszokásokról szóló kiadvány elsősorban azokhoz szól, akik többet szeretnének megtudni a településről. Az igényes kivitelezésű könyv megjelenését a polgármesteri hivatal és a helyi tanács támogatta.
– Sok érdekes és izgalmas dolgot tudhatunk meg a község múltjáról, megismerhetjük a település híres embereit, családjuk történetét, de a közelmúlt egyes, Marosszentgyörgy életének fontos eseményeiről is részletesen írnak a könyv szerzői – jelentette ki köszöntőbeszédében Sófalvi Szabolcs, a község polgármestere, aki szerint a kiadvány megjelenése azon marosszentgyörgyiek igényeire adott válasznak is tekinthető, akik szeretnék jobban megismerni a helyi hagyományokat, jellegzetességeket, látványosságokat. Az egyre bővülő község lakosságának mintegy 70 százalékát ugyanis azok teszik ki, akik az utóbbi években, évtizedekben költöztek a településre.
– Sokan megkerestek és érdeklődtek egy-egy épületről, arról, hogy milyen hagyományai, népszokásai vannak a településnek, milyen kulturális csoportok, civil szervezetek tevékenykednek, hogyan tudnának ők is aktív módon bekapcsolódni a község életébe. Egyesek arra voltak kíváncsiak, hogy miért növekszik a község ilyen rohamosan urbanisztikai szempontból és a lakosság számát tekintve is, ezért az egyik fejezet Marosszentgyörgy urbanisztikai fejlődéséről szól, sokakat pedig a község székely múltja érdekel. Baricz Lajos plébános Székely kapuk Marosszentgyörgyön című írása számukra érdekes, értékes olvasmányt jelenthet. De megemlíthetem Bartos Zoltánnak a Csiki család tulajdonában levő, egyköri községi vámőrlő malomról szóló, román nyelvű írását, vagy Nemes Gyulának a tófalvi perről készült tanulmányát is – mondta a községvezető. A kétnyelvű könyv érdekessége, hogy a román nyelvű tanulmányok végén magyar nyelvű összefoglaló található, és fordítva, a magyar nyelvű írásokat román nyelven összegezték. – Ezáltal is közelíteni próbáljuk a két közösséget egymáshoz – tette hozzá Sófalvi Szabolcs.
A tavaly megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek folytatását méltatta köszöntőbeszédében Ilarie Opris, a Szentgyörgy Egyesület elnöke, Marosszentgyörgy díszpolgára, dr. Liviu Boar, a Maros Megyei Levéltár igazgatója a történészek kutatómunkáját segítő "élő levéltárakról" szólt. A kiadvány hitelességét, az írások történelmi igényességét hangsúlyozták a további felszólalók, illetve köszönetet mondtak a helyi tanácsnak és Sófalvi Szabolcs polgármesternek a könyv megjelenéséhez nyújtott támogatásért. Méltatások, előadások hangzottak el, felszólaltak Laura Frent, Ioan Eugen Man, Constantin Bogosel, Elena Mihu, Moldovan Péter, Adriana Moldovan, Bartos Zoltán és Mircea Moldovan, majd megtekintették a könyvben is említett malmot. "Jó dolog, hogy a múltról beszélünk, mert egy olyan marosszentgyörgyi, aki pár éve, évtizede költözött ide és megismeri a község múltját, sokkal befogadóbb lesz, jobban érezheti magát, adott helyzetekhez, emberekhez sokkal pozitívabban viszonyulhat, toleránsabbá válhat" – összegzett Sófalvi Szabolcs.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Az összefogás szép példája Mezőszengyelen
Az összefogásnak, a segítségnyújtásnak, az önzetlen munkának egyre ritkább példáját mutatták fel a Maros-Mezőségi Egyházmegye gyülekezetei azáltal, hogy felújították a 19 lelkes mezőszengyeli gyülekezet református templomát. A nyár, az ősz folyamán több napon át közmunkáztak lelkészek, gondnokok, presbiterek, gyülekezeti tagok, hogy Isten házát megmentsék az enyészettől, mondván, kár lenne érte, hiszen legyen bár szórványban, a reformátusság közös kincse. A templom október 25-ére készült el, amikor hálaadó istentiszteletet tartottak Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke, Jakab István esperes, Lakó Jenő beszolgáló mezőzáhi lelkipásztor, az egyházmegye számos lelkésze, gondnokok, közmunkázók és a helyi gyülekezet jelenlétében. Az istentiszteletre több mint kétszázan mentek el, zsúfolásig megtelt a templom, sokan állni kényszerültek, mint egykor.
Fehér ékesség a falu felett
A templom 1937-ben épült dr. Albert Sándorné Farcádi Kovásznai Kovács Ottília nagyobb adományából az akkor négyszáz lelket számláló gyülekezet számára. Az évtizedek során a lélekszám annyira apadt, hogy a ludastelepi egyházközséghez, majd 2002-től a mezőzáhihoz csatolták. A parókiát lebontották, a templom padjait is el akarták vinni. A templom időközben romos állapotba került, a befolyó esővíz gyengítette a tetőszerkezetet. 2012-ben belül kimeszelték, de a külső javítást önerőből nem tudták megoldani. Sokan lemondtak róla, mondván, hogy az alig 77 éves templomnak nincs jövője, többé már nem fog fehéren ékeskedni a falu fölött. És mégis. A templomot felújították, mindez Pál apostolnak a rómabeliekhez írott levelének egy gondolata szellemében valósult meg: Tartozunk mi, az erősek, hogy a gyengék erőtlenségét hordozzuk! – mondta Lakó Jenő lelkipásztor.
Áldozathozatal a kisebbekért
A mezőszengyeli kis gyülekezetnek megadatott az a ritka alkalom, hogy a hálaadás igéjét Kató Béla püspök hirdesse. – Ebbe a templomba vasárnaponként legtöbb tizenkilenc ember járhatna, holott az 1930-as években még négyszázan voltak a gyülekezetben. A templom felé jövet egy gondolat fogalmazódott meg bennem, az, hogy adósok vagyunk. Ha adósságról hallunk, hátunkon végigfut a hideg, hiszen a mai világban nagyon sok ember kínlódik, családok, országok, nemzetek szenvednek adósságok miatt. Veszélyes ez, nem jó tartozni. Van, aki büszke, hogy soha az életben nem kellett kölcsönhöz folyamodnia. Mégis, a vállalkozóknak muszáj hitelt felvenniük. A kilencvenes években létrehoztunk egy alapítványt, gazdálkodásra bátorítottuk az embereket. Rábeszéltem egy idősebb atyánkfiát, vegyen traktort, van anyagi forrás hozzá. Felvette a hitelt, megvásárolta a traktort. Aztán nem járt, nem dolgozott vele. Megkérdeztem tőle: miért? – Mert még nem fizettem ki! Adós vagyok – mondta. Az ige szerint mindannyian adósok vagyunk Istennek. Itt vagyunk egy 19 lelkes, fogyó gyülekezetben. Népként, közösségként is fel kell tennünk a kérdést: mivel vagyunk adósok ezért, mi a mulasztásunk? Miért nem tudunk megmaradni ezen a földön? Miért pusztulunk és egyre inkább fogyunk? A kérdésre sok válasz van, de a leghangsúlyosabb, hogy nem tiszteltük igazán az életet. Hány megszületendő gyermeket nem vállaltak közösségeinkben! Nem tiszteltük a házasságunkat, a hűséget, a becsületet, szétmennek a családok. Megszűnt az egészséges környezet, ahol a gyermekek felnőhettek. A tulajdont sem tiszteltük, könnyen megszabadulunk dolgainktól. Elfecséreljük a javakat. A lista végtelen. Hiába hibáztatunk mást sorsunk alakulásáért, mi magunk vagyunk ennek okozói. És ez a legszomorúbb ebben a történetben!
Akik a templomot javították, ez szólalt meg lelkükben. Érzik, túl sok mindenről lemondtunk, sok mindent elhanyagoltunk, annyira önzők vagyunk, hogy nem tudunk a lejtőn lefele haladó közösségre odafigyelni, pedig törlesztenünk kell ezt az adósságot. A mezőszengyeli templomért megvalósult összefogás jele annak, hogy hittek, megérezték, adóssággal nem lehet élni. Áldozatot kell hozni a kisebbért, a szegényebbért. Hogy milyen jövője lesz a templomnak, tőlünk is függ. Csoda az együttmunkálkodás, de a valódi csoda az lesz, ha lesz ki megtöltse ezt a templomot. Csak hittel van esély arra, hogy a közösség tovább éljen! – mondta a püspök.
Hálából és nem háláért javították a templomot
– Kis közösség nagy ünnepe ez. Szívemben hála, öröm, elismerés, vidámság, reménység, bizakodás. Fél évvel ezelőtt jártunk itt esperesi vizitáción. Megállapítottuk, hogy a templom romos. Csak belül meszeltek, ennyire futotta az erejükből. Ekkor fogalmazódott meg, hogy vajon mi, a Maros-Mezőségi Egyházmegye képes-e a többletre, amivel segíthetjük a kicsi közösségeket? Közgyűlésen vetettem fel a gondolatot. Buzgó presbiterek, gondnokok felvállalták az ügyet, és rengeteg közmunkával megvalósították a csodát. Nem mondhatunk le a kicsiny közösségekről. Nemcsak a mezőszengyeliek gazdagodtak, mi is gazdagodtunk. Nem háláért, hanem hálából javították a templomot, pedig nem kis áldozattal járt. Útiköltséget álltak, 50-60 kilométerről utaztak ide, a közmunkázók állták az ebédet, ők is főzték. Jó volt együtt lenni a munkásokkal. A legfiatalabb 16 éves volt, ifj. Szilágyi János, a nagysármási gondnok fia, de volt nyolcvanéves is, aki azt mondta: – Ha dolgozni akarok, akkor tudok! Itt van a dolgok nyitja. Trianon után fogalmazódott meg, hogy kisebbségként Erdélyben megmaradni nem lehet. Emiatt sokan eltávoztak. A mi válaszunk mindig az: igenis lehet! Rajtunk múlik – mondta az esperes.
Elismerés, oklevelek
Köszönet kíséretében az egyházközségek képviselőinek kiosztották az elismerő okleveleket. Lakó Jenő tiszteletes úr név szerint sorolt fel minden közmunkázót és adakozót. Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondnoknak kiemelten megköszönték, hogy megszervezte és felügyelte a közmunkát, aki megígérte, ilyen lelkülettel vállalják tovább a munkát.
A templomjavítási munkálatokban Mezőbergenyéből 17-en, Nagysármásról heten, Galambodról tízen, Mezőpanitból négyen, Csittszentivánról ketten – Balogh Károly lelkipásztor és Puskás Árpád gondnok –, Marosvásárhelyről Szabó László lelkipásztor, Mezőméhesről Kovács-Szabó Levente lelkipásztor, Uzdiszentpéterről Kiss Szabolcs lelkipásztor, továbbá a mezőbodoni nőszövetség tagjai vettek részt. A mezőszengyeliek, akik szintén hozzájárultak templomuk javításához, csodálkozva tették fel a kérdést: léteznek még ilyen emberek? Igen, léteznek, csak meg kell szólítani őket.
A hálaadó istentisztelet az egyházmegye együttesének énekeivel, szavalatokkal, majd szeretetvendégséggel zárult. Az együttlét délután Mezőzáhon az egyházmegyei presbiteri konferenciával folytatódott, ahol Szabó Árpád udvarfalvi lelkipásztor Evezz a mélyre címmel tartott előadást.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Fundálók, pallérok, építészek nyomában
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Harmadik évadját nyitotta meg az Őrökségünk őrei program
Harmadik évadját nyitotta meg tegnap a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban az Örökségünk őrei mozgalom, mely 2012-ben az RMDSZ szórványcselekvési programjának keretében Hegedűs Csilla államtitkár és Winkler Gyula EP-képviselő kezdeményezésére indult.
Az elmúlt két esztendőben Hunyad megye számos műemlékét fogadták örökbe a dévai diákok. Kutatásaikról, ötletes népszerűsítő tevékenységükről többször is beszámoltunk már a Nyugati Jelen hasábjain. A legügyesebb csapatok Winkler Gyula EP-képviselő támogatásával háromnapos brüsszeli tanulmányúton vehettek részt. – A brüsszeli tanulmányút azontúl, hogy nagyon vonzó díjnak bizonyult a diákság körében, egyfajta európai szellemiséget is kölcsönöz a versenynek. A diákokban tudatosodik az Európai Unióhoz való tartozás és az a tény, hogy olyan kulturális örökséggel rendelkeznek, amire méltán lehetnek büszkék. A versenynek fontos hozadéka az is, hogy bár a múltról, évszázadokkal ezelőtti alkotásokról szól, a fiatalok mindezt az értéket átültetik a mába, a 21. század kommunikációs lehetőségeinek széles skáláját használva fel – fogalmazott az évadnyitón jelen lévő Winkler Gyula EP-képviselő. Elmondta továbbá: az első évi dévai siker után, tavaly az aradi Csíky Gergely Kollégiumban is elindították a programot, hasonlóan brüsszeli tanulmányutat ajánlva fel a nyertes csapatnak. Idén az örökségőrző mozgalomban szintén tavaly óta részt vevő Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diáksága számára történt meg a brüsszeli felajánlás. – Ez reményeink szerint azt is jelenti, hogy a nagyenyedi kollégium és a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum között szorosabbra fűződik a kapcsolat, és nem csupán a két megye igen gazdag történelmi hagyatékát ismerhetik meg kölcsönösen a dévai, illetve nagyenyedi diákok, hanem fiatal Hunyad megyei tanintézményünknek sikerül betekintést nyernie a sok évszázados kollégium hagyományaiba is – fogalmazott az EP-képviselő. A két iskola együttműködésében rejlő sokrétű lehetőséget hangoztatta Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója is, aki Lőrincz Helga Fehér megyei kisebbségi tanfelügyelő és Ladányi Árpád Fehér megyei RMDSZ-elnök társaságában vett részt tegnap a dévai évadnyitón.
Hegedűs Csilla örökségvédelmi államtitkár asszony, az Örökségünk őrei program fővédnöke újból elismeréssel szólt a dévai diákság ilyen irányú tevékenységéről, hangsúlyozva, hogy olyan minőségű helytörténeti ismertetők, népszerűsítő anyagok születtek a program során, melyek múzeumi kiadványként is megállnák a helyüket. – A diákok, lelkes munkájuk során olyan információkat kutattak fel, melyek már a feledésbe merülés útján voltak. És nemcsak felkutatták ezeket, de ország-világ tudomására is hozták és hozzák folyamatosan. E téren, illetve a közösségépítés terén is messze túlszárnyalták eredeti elképzeléseinket – fogalmazott Hegedűs Csilla államtitkár.
Az évadnyitó alkalmával a programban részt vevő diákok szívesen meséltek az elmúlt években szerzett tapasztalataikról. A Fáy Béla-kastély, illetve a dévai Vármegyeház őrei egyaránt hangsúlyozták: a legnagyobb élményt a közös munka jelentette, ami nagyon összekovácsolta a csapatot. – Mi tavaly második alkalommal vettünk részt a versenyben, és igyekeztünk arra koncentrálni, hogy a román közösség körében is népszerűsítsük a műemléket. Az első év buktatóiból okulva, a csapat nagyszerűen működött, és meg is nyertük a versenyt – fogalmazott Forrai Antal, tizedikes diák, a legsikeresebb tevékenységeik között említve a román iskolák körében meghirdetett madáretető-készítő versenyt. A Vármegyeház őrei a csapatépítő élményeken túl örömmel nyugtázták, hogy egy olyan műemléképületet sikerült ismertté tenni, amelyről minimális információ létezett a köztudatban.
Kocsis Attila iskolaigazgató házigazdaként és a program helyi irányítójaként elmondta: számára nagy öröm, hogy az iskola diáksága ilyen lelkesen vesz részt az örökségőrzésben. És különösképpen örül annak, hogy az iskolából, illetve a vetélkedőből kinövő nemzedékek folytatják az örökbefogadott műemlékek népszerűsítését.
Az évad ünnepélyes és egyben kötetlen hangulatú megnyitóját a verseny gyakorlati vonatkozásainak ismertetése zárta. Winkler Gyula EP-képviselő elmondta: a 12–13 fős csapatoknak november közepéig kell bejelentkezniük a tanintézmények titkárságán, és a hivatalos verseny március közepéig tart. Az évadot záró bemutatókon rangsorolni fogják a csapatok tevékenységét, és a legjobb dévai, illetve nagyenyedi csapatok brüsszeli tanulmányútra számíthatnak jövő áprilisban. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A Szórványkaraván temesvári búcsúelőadása
„Meg kell erősíteni a bánsági magyar jövőbe vetett reménységünket”
Október 26-án, vasárnap a temesvári Líra Teremben tartotta búcsúelőadását az RMDSZ Főtitkársága által szervezett Szórványkaraván. A kampányrendezvény díszvendége volt Winkler Gyula EP-képviselő, felléptek György Botond és Kun Zsolt humoristák, valamint az Operett Group Project (a Kolozsvári Magyar Opera művészei).
A temesvári Kultúrház barátságos, jól fűtött termében Fazakas Csaba ref. esperes, az RMDSZ művelődési alelnöke és Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő köszöntötték a kampányrendezvény résztvevőit. A parlamenti képviselő a jelenlevőket arra emlékeztette, hogy a bánsági magyarok még mindig egy erős közösséget alkotnak, de ahhoz, hogy ezt megmutathassák, november 2-án élniük kell szavazati jogukkal.
Winkler Gyula EP-képviselő, aki a temesvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki diplomát, egyetemi éveire visszatekintve így fogalmazta át az ismert választási szlogent: „Bánsági magyarnak lenni jó!” Az EP-képviselő hangsúlyozta: november 2-án arról szól a választás, hogy a bánsági magyar közösséget nem lehet zárójelbe tenni. „Meggyőződésem, hogy a bánsági magyar jövőbe vetett reménységét a jövő vasárnap is meg fogja erősíteni ez a közösség” – mondta befejezésül Winkler Gyula.
A politikusok fiatal humoristáknak, a székelyföldi György Botondnak és a diószegi Kun Zsoltnak adták át a színpadot, akik gondűző, vidám perceket szereztek a temesvári közönségnek. Az est fénypontja volt a Kolozsvári Magyar Opera művészeinek a fellépése, akik örökzöld operettslágerekkel ajándékozták meg a hálás nagyérdeműt. A Csárdáskirálynő népszerű dalát (Hajmási Péter, Hajmási Pál) a közönség együtt énekelte a művészekkel, akiket többször is visszatapsoltak a színpadra. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Családokért küzd 15 éve: kispapa alapította a Kismamaklubot
Közösségi munkáért is terem babér: babérfát kapott Szabó Kinga
Az anyák, a nagycsaládok jogait bővítené az Életfa Családsegítő Egyesület, ehhez Fekete Emőke jogász ígért szakmai segítséget az egyesület keretén belül működő Kismamaklub 15. születésnapi rendezvényének kerekasztal-beszélgetésén, szombaton délelőtt.
A Mit tehetünk az anyákért című beszélgetésen a téma legkiválóbb hazai és külföldi szakértői osztották meg tapasztalataikat, vázolták a lehetséges teendőket. Délután bemutatták az egykori és mai kismamaklubos babák aranymondásait tartalmazó Milyen színű a valószínű? című könyvet, majd jó hangulatú ünnepi együttlét kezdődött, amely kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt tartogatott meglepetéseket. Az évfordulós összegzés rávilágított: igény van az ilyen típusú törődésre és gondoskodásra, és erre mi sem volt kiválóbb bizonyíték, mint a klubot ünneplő, folyamatosan méhrajként nyüzsgő tömeg, amelynek hasznos segítséggel szolgáltak a klubtalálkozók előadásai, tevékenységei.
Dézsi Ildikó 
Szabadság (Kolozsvár)

A jobb kéz és a bal
Mondhatni hihetetlen, milyen kálváriát kell végigjárnia annak, aki öntudatos polgárként idejében akarja kicseréltetni lejáró félben lévő személyi igazolványát. (Kalandos személyazonosságit cserélni a Kalandos utcában, Szabadság, október 21.) Tíz éve, az előző személyi cseréje zökkenőmentes zajlott le. Most azonban…
Az illető hivatal ide-oda küldözgeti, mindenféle iratot kér tőle. Ugyanis a hivatal bugyraiból, mintegy varázsütésre, előkerültek a szóban forgó személy, nevezetesen Major Sándor fogorvos lakcímét igazoló adatokon az utca régi nevei – Kalandos, Aventurioasă, Aventuroasă. Ettől pedig a hivatalnokok agya megbénult. Ez nekik túl sok. Azt sem tudják, hogy a kérvényező tulajdonképpen hol lakik.
Pedig tudniuk kellene. Mert ugye, az egységes, soha fel nem darabolható, oszthatatlan nemzetiben, a történeti folytonosság jegyében, az egyetlen hivatalos nyelv birtokában, kétezer évre visszamenőleg, nekik mindent tudniuk kell.
De akkor mégis miért nem tudják? Valószínűleg azért nem, mert egyetlen hivatalos nyelvükön nem létezik olyan kiadvány, amelyikből kibogozhatnák, hogy…
A szóban forgó utcának az elmúlt több mint száz esztendőben több neve volt. Ez az 1880-as évek elején kezdett kialakulni, mikor Kőváry László a Kőmál, a Fellegvár északi lejtőjén fekvő 50 000 négyzetméternyi földjét a vasúti alkalmazottak részére házhelynek fölparcelláztatta.
A Bácsi (Erzsébet) út tetején jobbra, északra nyíló második, a Kismezői, másképp Kalandos temető mellett, a Kőváry-telep keleti oldalán kialakult, a vasútig ereszkedő utcának a lakosság által adott ún. beszélő neve Felső-Boldog volt.
1893: Felső-Boldog utcza; 1899-ben, az első nagy utcaátkereszteléskor a temető neve alapján, Kalandos lett. 1920-ban a román hatóság ezt tévesen fordította le – Aventurioasă. Az aventurioasă a kalandból való ’kalandor’, ’kalandos’ fordítása, aminek semmi köze a ’hónap első napja’ jelentésű calendaeből való kalandoshoz.
Ez a név a kalandos társulatok nevéből való. Ezek vallásos jellegű világi közösségek voltak. A közös hit ápolása és gyarapítása, a jótékonykodás – egymás kölcsönös istápolása is – és más kegyes célok fogták közösségbe azokat, akik már a földön igyekeztek méltók lenni a túlvilági életre. E közösségek tagjait egyenlőségen alapuló „testvéri” viszony tartotta össze, ezért eredetileg a testvériség (fraternitas, confraternitas, Bruderschaft) elnevezést használták. Maguk közül választották elöljáróikat, gondoskodtak elhunyt tagjaik méltó temetéséről.
E közösségek fejlődésére a céhek kialakulása és megerősödése, majd a hitújítás jelentős hatással volt. A céhek ugyan szakmai érdekvédelmi közösségek voltak, megszilárdulásukhoz azonban hozzájárult az is, hogy a tagok a hit és a kegyes cselekedetek terén is kötelesek voltak a céhen belül buzgólkodni. A kegyes célok azonban soha nem voltak a céhek fő feladatai. Ezért, bár a céheket is illették fraternitas, confraternitas vagy Bruderschaft névvel, a kalandos elnevezést csak a régi vallásos testvériségek örökösei, a kegyes célú testvériségek viselték.
A hitújítás hatására az új hitet valló közösség kalandosai már nem egy-egy oltár vagy védőszent köré csoportosultak, kegyes céljaik közül kimaradt az oltárgondozás, a védőszent tiszteletének ápolása. Így a kalandosokban a kegyes cselekedetek lényegében a halottnak kijáró végtisztességadásban és a „jámbor” életre kötelezett tagok egymás közti egyenetlenségeinek „atyafiságos” elsimításában fejeződtek ki.
Mindezek eredményeként, mivel a céhek maguk gondoskodtak halott tagjaik méltó temetéséről, a kalandosok kiszorultak a városfalon kívüli hóstáti közösségekbe, s miután a XVII. században megkezdődött az addig unitárius városi közösségen belül a kálvinisták megerősödése is, ezek külön kalandos társaságokba tömörültek. Így a XVIII. századtól napjainkig a kolozsvári kalandos társulatok már csak a református hóstáti közösségekben működtek.
A kalandosnak tehát semmi köze a kalandhoz. A szó a középkorból ered. Akkoriban az év napjait a római Julianus-naptár szerint határozták meg. Rendszerint a hónap első napjához, a Calendaehez, márciusban, májusban, júliusban és októberben a hetedik, a többi hónapban az ötödik naphoz, a Nonaehez vagy a hónap derekához, az Idushoz viszonyították. Ünnepélyes kiváltságlevelekben a XV. század végéig a keltezés napját e római naptár szerint határozták meg.
Azoknak a közösségeknek – testvériségeknek – a tagjait, amelyek közösségi összejöveteleiket eredetileg havonta egyszer, a hónap Calendaevel jelzett napján tartották, a rendelkezésünkre álló adatok szerint már 1092-től fratres Calendarumnak, Calendae-testvéreknek kezdték nevezni. E testvériségeket azután a köznép magyarul kalandosoknak mondta. Ezért már a XIV. századi oklevelek, amikor ilyen confraternitast, testvériséget említenek, megjegyzik, hogy ezeket vulgariter, azaz a nép nyelvén, magyarul kalandusnak, kalandasnak vagy kalandosnak mondják.
1940-től az utca neve ismét Kalandos. 1945-től Str. Kalandos utca. Később megjelent tévesen fordított román neve, de megmaradt a magyar is – 1957: Str. Aventuroasă – Kalandos utca. 1964 januárjában azonban, mikor a hatóság minden magyar nevet törölt, ez az utca is új nevet kapott: Str. Mecanicilor (mecanic h fn 1. ’gépész’, 2. ’mozdonyvezető’, 3. ’szerelő’, 4. ’műszerész’).
A házszám változása újabb fejtörést okoz szegény irodistáknak. Nem fér a fejükbe, hogyan lehet ugyanaz az ingatlan egyszer 24, aztán 29. Miféle gyanús műveletet végzett a háztulajdonos? Talán ide-oda tologatta házát? Az utca jobb oldaláról a balra?
Nyilván nem erről van szó. A házakat eredetileg nem utca, hanem tized szerint számozták. A tized a város közigazgatási felosztásának alapja, mai szóval amolyan kerület-féle volt. Így egy tizedhez több utca tartozott. A Belvárosi tizedhez például a Belső-Farkas, a Belső-Király, a Szentegyház stb. utca. Egyetlen házon ez a számozás mind a mai napig látható: a Szentegyház utca ma 20. szám annak idején 491. szám volt.
1869-ben, amint azt a Szabad királyi Kolozsvár város házbirtokosainak névsora, melyet új házszámozás szerint, a régi házszámok használata mellett összeállitott Bodányi Sándor, telekk[önyvi]. térképező főbiztos (Kolozsvárott, 1869.) című munkából megtudjuk, áttértek az utcák szerinti házszámozásra. Magyar szokás szerint az utca baloldalán álló házak páros, a jobboldalán állók páratlan számot kaptak. Így a Kalandos utcaiak is. Nem tudjuk, milyen meggondolás alapján, Kolozsvárt felemás megoldás született. Ugyanis egyes utcákban a baloldaliak lettek a páratlan számúak.
Az első világháború után a román helyhatóság ezen a házszámozáson csak egyes esetekben változtatott. Például, mikor a Wesselényi utcát és a Ferenc József utat Ferdinánd király néven összevonták, a Wesselényi utca számozását – baloldalt a párosak – kiterjesztették a Ferenc József útra is, ahol jobboldalt voltak a párosak.
1941-ben a magyar helyhatóság egységesítette a házszámozást – minden utca jobb oldala lett a páros számú. Így a Kalandos utcában is. Ezért Major Sándor baloldalt álló, addig 24. számú háza akkor 29. szám lett. Amint ez Kolozsvár t(örvény)h(atósági)j(ogu). sz(abad). kir(ályi). város utcáinak névjegyzéke és telkeinek házszámjegyzéke (Felelős kiadó: Kolozsvár Város Mérnöki Hivatala, Kolozsvár, 1942.) című kötetből kiderül. A ház helyrajzi száma ugyanekkor 9237. A magas lovon ülő irodistáknak persze erről fogalma sincs.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Megoldás 2018-ra
PER-es ügyek kulisszái
Mindig is azt mondtuk, tisztességes egyenes beszédet folytatunk, ezért úgy döntöttünk, bemutatjuk a nyilvánosságnak mindazt, amit az amerikai PER és a román pártok képviselői előtt kifejtettünk – mondta Tamás Sándor. A megyei tanács elnöke Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel együtt tartott prezentációt tegnap a román-magyar tárgyalásokon képviselőt álláspontjukról.
Tamás Sándor elmondta: két tárgyalásuk volt a Project of Ethnic Relations (PER) egyesült államokbeli szervezet, valamint a román pártok képviselőivel, mindkettő Brassópojánán. Antal Árpád azt hangsúlyozta, a találkozót az amerikai fél kezdeményezte, a meghívottakat ők választották ki, ebbe az RMDSZ képviselőinek beleszólásuk nem volt.
Az első megbeszélésen felidézték, hogy 1993-ban, ugyancsak a PER közreműködésével, az ún. neptuni találkozón előkészítették a magyarság „kontroll kooptációját”, azaz az RMDSZ bevonását a hatalomba. Ezután megvalósult a romániai magyarság és a többség egyetlen komoly közös projektje: Románia felvétele a NATO-ba és az Európai Unióba.
– Ami ezután történt, az gyakorlatilag Erdély gazdasági blokádjának nevezhető: nincs autópálya, a nagyvállalatok Bukarestben adóznak, 55 per folyik a székely zászló és szimbólumok ellen, bizonyos területeken teljes körű nyelvi diszkrimináció tombol (gyógyszerdobozok feliratai, áram- és gázszolgáltatók figyelmeztető feliratai, az igazságszolgáltatásban, a militarizált egységeknél stb.). Ötvenöt bíróból öt, 50 ügyészből kettő magyar, a rendőrség 85, a csendőrség 95 százaléka román. Aki magyarnak születik, arra nemzetbiztonsági kockázatként tekint a román hatalom – sorolta Antal Árpád. Ha az állam ennyire bizalmatlan a kisebbségekkel szemben, akkor milyen alapon vár el lojalitást? – tette fel a kérdést Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljárók felsorolták azt is, amit a székelyföldi magyarok akarnak: a román mellett a magyar is legyen hivatalos nyelv, hivatalos szimbólum a székely zászló; továbbá pénzügyi autonómiát; azt, hogy a közhivatalnokokat az etnikai arányosság elve alapján alkalmazzák, az altalajkincsek bevételei teljesen, a befizetett adók kétharmada maradjon helyben, a magyar egyetemek kapjanak állami finanszírozást, a kétnyelvűséggel kapcsolatos pluszköltségek az állami költségvetést terheljék. Az autonóm területen a románoknak teljes körű kulturális autonómia járna, a román nyelv is megmaradna első hivatalos nyelvnek.
A második találkozón határidő is megfogalmazódott: 2018. december 1-je. Száz év után a modern román államnak el kell számolnia azzal, hogyan oldotta meg a kisebbségi kérdést. Európában vannak rossz (Koszovó, Novorossya, Katalónia) és jó (Dél-Tirol, Skócia) példák, de a tapasztalat azt mutatja, ott enyhültek a feszültségek, és indult el jelentős gazdasági fellendülés, ahol nem elnyomni és asszimilálni akarták a kisebbségeket, hanem autonómiát biztosítottak számukra. A magyar félnek az az elvárása, hogy a 2015 februárjára tervezett újabb tárgyalási fordulóig egy konkrét ütemtervet dolgozzanak ki a magyarság igényeinek teljesítésére. Ha ez nem történik meg, akkor ez az út nem járható, és vélhetően az RMDSZ-nél radikálisabb csoportosulások kerülnek majd előtérbe – ezek közé sorolták az SZNT autonómia-statútuma körüli erőket is. 
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromszéki RMDSZ-vezetők a román–magyar tárgyalásokról
Az RMDSZ politikusai arra kívánták felhívni a román–magyar tárgyalásokat kezdeményező Project of Ethnic Relations (PER) figyelmét, hogy Románia semmiképp sem tekinthető pozitív modellnek a kisebbségi kérdések rendezésében – jelentette ki hétfőn Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Önkormányzat elnöke.
A háromszéki politikusok közös sajtótájékoztató keretében beszéltek az amerikai jogvédő szervezet által kezdeményezett, az RMDSZ és a román kormánypártok képviselőinek részvételével lezajlott eddigi tárgyalások témáiról.
Tamás Sándor elmondta, eddig egy „előkészítő” beszélgetésre és két találkozóra került sor, a tárgyalások résztvevőit pedig nem a pártok nevesítették, hanem a PER tagjai név szerint hívták meg őket, hogy az etnikumközi párbeszédet újra kialakítsák.
Mint mondta, az október első hétvégéjén Brassópojánán lezajlott találkozón arra mutattak rá, hogy az 1993-ban Neptunon szervezett hasonló témájú találkozó alapgondolata a kontrollkooptáció volt: az akkori román hatalom képviselői úgy próbálták ellenőrzés alatt tartani a magyarságot, hogy bevonták a hatalomba.
Brassópojánai felszólalásukban arra is rámutattak, hogy az utolsó közös román–magyar projekt a NATO és az uniós csatlakozás volt, ám 2007 óta nem történt előrelépés a kisebbségi jogok terén. „Felhívtuk a figyelmet arra, hogy a Székelyföld gazdasági bojkott alatt áll, az igazságszolgáltatást pedig arra használják, hogy a kisebbségi jogokat visszaszorítsák” – tette hozzá Tamás Sándor.
A háromszéki politikusok a magyar kisebbség követeléseit is felvázolták az amerikai szervezet képviselőinek. „Azt akarjuk, hogy az állam ismerje el hivatalos regionális nyelvként a magyart, pénzügyi és területi autonómiát, etnikai arányosságot kérünk a militarizált egységekben is. Ezeket a követeléseket négy év alatt, az 1918-as egyesülés százéves évfordulójáig meg kellene oldani, hiszen a többség arroganciája csak növeli a kisebbség frusztrációját és az instabilitást a térségben” – mondta Antal Árpád.
A Kovászna megyei politikusoktól megtudtuk, a PER kezdeményezte találkozókon a román tárgyalópartnerek nem utasítottak el minden felvetést, bár ismét előkerültek a megszokott panelek, hogy az autonóm Székelyföld lakói éhen halnak, és hogy útlevéllel kell majd közlekedni Románián belül. A következő egyeztetésre februárban kerül sor, a háromszéki politikusok pedig abban bíznak, hogy az egyeztetések nyomán létrejön egy ütemterv a kisebbségi követelések teljesítése kapcsán.
Amint arról beszámoltunk, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közleményben szólította fel az RMDSZ-t, hogy hozza nyilvánosságra azoknak a tárgyalásoknak a témáját, melyek keretében a román pártok képviselőivel egyeztettek a román–magyar viszonyról a PER közvetítésével. Az amerikai jogvédők képviselője, Allen Kassof szerint a tárgyalásokra főként a magyarság által kinyilvánított autonómiaigény miatt van szükség.
Az EMNP szerint a romániai magyar politikai alakulatok, valamint a meghatározó civil szervezetek képviselőinek tárgyalóasztalhoz kell ülniük, hogy egységes, a romániai magyarság jogos autonómiatörekvését tükröző állásponttal jelentkezzenek a következő találkozón. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke úgy véli, idegen érdekek húzódnak meg az amerikai szervezetnek a román–magyar párbeszéd újraindítását célzó kezdeményezése mögött, éppen ezért nem érdemli meg az erdélyi magyarság bizalmát.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba |
Krónika (Kolozsvár)

Nem „szeparatista tevékenységre” kell a sepsiszentgyörgyi lőtér
Felháborítónak tartja Antal Árpád a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának Victor Ponta miniszterelnökhöz címzett nyílt levelét, miszerint szeparatista tevékenységre használnák a sepsiszentgyörgyi lőteret, amely területéből öt egyház is temetkezési helyeket alakítana ki.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az esetre reagálva elmondta, ez idáig több száz ingatlant adtak már át az önkormányzatoknak az elmúlt években, és azt tapasztalta, gyakorlatilag mindenhol máshol, csak Székelyföldön nem adtak át a korábban katonai gyakorlatozásra használt ingatlanokat. Antal Árpád kifejtette, hogy az önkormányzatok többnyire ipari parkokat, munkahelyeket, múzeumokat létesítettek ezeken a területeken, illetve épületekben, tehát a közösség javára tudták azokat felhasználni, és ez Sepsiszentgyörgy esetében sem történne másként.
„Nincs semmiféle székely szeparatizmus a visszaigénylésben”
Mint magyarázta, valószínűleg ezek a szervezetek tíz évvel le lehetnek maradva, mivel nem tudják, hogy Románia pont ennyi ideje vált NATO tagországgá. Hozzáfűzte, ennek egyik eredménye az is, hogy már megszűnt a kötelező sorkatonaság az országban, így nagyon sok katonai létesítmény nem működik, ahogyan a megyeszékhely területén található lőtér sem. Megjegyezte, meredeknek tartja a Kelet-Ukrajna és Románia helyzetét megemlítő párhuzamot, ugyanakkor a civil szervezetek azt is megfogalmazták, hogy a lőtér a román állam jelenlétét jelzi Háromszéken. Ezzel kapcsolatban a városvezetője csupán annyit fűzött hozzá: nincs semmiféle székely szeparatizmus a visszaigénylésben, és reméli, sosem kerül sor olyan esetre, amikor a román hadsereg tankjai lőnék szét a székelyföldi autonómiáért tüntetőket.
Temetők létesülhetnének a lőtéren
Antal Árpád öt olyan dokumentumot is bemutatott, amelyeket a történelmi egyházak vezetői írtak alá. A Kató Béla erdélyi református püspök kézjegyével ellátott, önkormányzathoz címzett kérésben három hektárnyi területet kérnek a reformátusok a lőtérből, temetkezési helyek kialakítása céljából. Antal közölte, hasonló kéréssel fordult még az önkormányzathoz Ioan Selejan ortodox püspök, Hajdu János római-katolikus főesperes, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök és Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök. Mindannyian temetkezési helyeik bővítésére igényelték a területeket.
Arra is kitért a polgármester, hogy a köztemetőben helyhiány miatt már nem lehet temetkezni. A városvezető kissé cinikusan megjegyezte, hogy nem az osztrák-magyar hadsereg kezére akarja átadni a román állam tulajdonában levő lőteret, hanem egy valós közösségi problémát szeretne megoldani. Olyan problémát, amelyet harminchét más megyében már megoldottak. Antal ugyanakkor felháborítónak tartotta, hogy amikor négy történelmi egyház püspöke, továbbá egy főesperes címzett kérést az önkormányzathoz, megvádolják azzal, hogy szeparatista tevékenységet folytatnának a lőtér visszaadását követően.
Mint ismeretes, korábban a védelmi minisztérium és a kormány részéről is pozitív volt a fogadtatás az igénylést illetően. Legutóbb az igazságügyi minisztérium utasította el a kérést, ugyanis a hetven hektárból csupán hatvankettőnek tisztázott a tulajdonjoga. A területeket különben nem csupán temetkezési célokra használnák, egy rehabilitációs központot, parkolót és emlékparkot is létrehoznának.
Arra is kitért a polgármester, hogy a köztemetőben helyhiány miatt már nem lehet temetkezni. A városvezető kissé cinikusan megjegyezte, hogy nem az osztrák-magyar hadsereg kezére akarja átadni a román állam tulajdonában levő lőteret, hanem egy valós közösségi problémát szeretne megoldani. Olyan problémát, amelyet harminchét más megyében már megoldottak. Antal ugyanakkor felháborítónak tartotta, hogy amikor négy történelmi egyház püspöke, továbbá egy főesperes címzett kérést az önkormányzathoz, megvádolják azzal, hogy szeparatista tevékenységet folytatnának a lőtér visszaadását követően.
Mint ismeretes, korábban a védelmi minisztérium és a kormány részéről is pozitív volt a fogadtatás az igénylést illetően. Legutóbb az igazságügyi minisztérium utasította el a kérést, ugyanis a hetven hektárból csupán hatvankettőnek tisztázott a tulajdonjoga. A területeket különben nem csupán temetkezési célokra használnák, egy rehabilitációs központot, parkolót és emlékparkot is létrehoznának.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Nem is amerikai a közvetítő szervezet?
Nem hivatalos információk szerint a befolyással üzérkedés gyanújával vizsgálati fogságba helyezett Viorel Hrebenciuc szociáldemokrata politikus áll az erdélyi magyarság és a román hatalom képviselői között közvetíteni próbáló, amerikainak mondott szervezet hátterében.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke úgy tudja, az Asociaţia Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) egyesületet idén májusban a képviselőház nemrég lemondott alelnöke kezdeményezésére jegyezték be egy bukaresti bíróságon. Az 1993-as neptuni egyeztetést szervező Project on Ethnic Relations (PER) 2010-ben megszűnt.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor Kovászna Megyei Tanácselnök hétfőn jelentették be, hogy az RMDSZ elnökének felhatalmazásával vettek részt az amerikaiak kezdeményezte előkészítő megbeszélésen, majd két kétnapos beszélgetésen, amelyeket Brassópojánán tartottak. Tamás Sándor közölte, a tárgyalásokon a székelyföldi vezetők mellett román parlamenti pártok képviselői, amerikai civil szervezetek, valamint az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének képviselői vettek részt, a meghívottakat az amerikaiak választották ki.
Mint megtudtuk, öt hónappal ezelőtt, Bukarestben alapították azt – az RMDSZ által amerikaiaknak nevezett – civil szervezetet, amely a 21 évvel ezelőtti neptuni egyeztetéshez hasonlóan igyekszik közvetíteni az erdélyi magyarok és a bukaresti hatalom képviselői között. Az új egyesületnek azonban csak annyi köze van a kilencvenes évek első felében Romániában is megtelepedett Project on Ethnic Relations (PER) nevű amerikai szervezethez, hogy Allen H. Kassof egykori PER-igazgató kezdeményezésére született. Viszont az Asociaţia Friends of The Project on Ethnic Relations (Etnikumközi Kapcsolatok Barátainak Egyesülete, FPER) elnevezésű szervezetet nem az Egyesült Államokban, hanem a Bukaresti 2. Kerületi Bíróságon jegyezték be idén május 21-én. A szervezet címe a fővárosi Dacia sugárút 141. szám alatt van, az emeletes magánház homlokzatára viszont még nem került fel semmiféle cégtábla, és a lakók névsora között sem szerepel.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke úgy tudja, a 2014/10438/300-as számon iktatott bejegyzési kérést Viorel Hrebenciuc nyújtotta be, aki a Szociáldemokrata Párt (PSD) vezető politikusaként több ízben is részt vett az RMDSZ képviselőivel folytatott tárgyalásokon. „Jó lenne, ha végre a közvélemény is megtudná: ennek a PER-nek semmi köze ahhoz a PER-hez! – szögezte le kérdésünkre Izsák Balázs. „Ez nem amerikai, hanem román szervezet, amely csak azt a látszatot próbálja kelteni, hogy az Egyesült Államok próbál közvetíteni a két fél között”. Kérdésünkre, hogy kinek állhat érdekében a közvélemény megtévesztése, az SZNT elnöke nem kívánt találgatásokba bocsátkozni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Jubilál az építészeti oktatás Csíkszeredában
Tizenöt éve indítottak építészeti szakot a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában. Hogy mennyire volt ez eredményes, ezt most mindenki maga mérheti le, mivel Korodi Szabolcs és Máthé Klára Krisztina építész szaktanárok, tervezők a diákjaik tevékenységét tükröző kiállítást állítottak össze. A tárlatot kedden délután nyitották meg a Majláth Gusztáv Károly téren.
Nem minden évben volt építészeti szakosztály a művészetiben, de mivel 15 éve indították az első évfolyamot, ez egy megfelelő lehetőség, hogy egy kicsit visszatekintsenek  – fejtette ki honlapunknak Máthé Klára Krisztina tanár. „Jelentős eredményeket értünk el. Összesen 196 diákunk végzett, és közülük 76 maradt ebben a szakmában. Sokan közülük épületterveikkel pályázatokat nyertek. A legjobb alkotásokból válogattuk a jelenlegi tárlat anyagát” – tájékoztatott a tanárnő.
Nemcsak a középiskolában készült munkákról szól a tárlat
A tárlatot részletesebben Korodi Szabolcs ismertette. Úgy vélte, hogy az összeállítás elsősorban az iskolai tevékenységet tükrözi. „Azokat a terveket, rajzokat, maketteket reprodukáltuk a pannókon, amelyeket a tanórákon készítettek a diákok, természetesen szerepelnek a szakérettségire készített legjobb anyagok. Láthatók a szaktáborokban készített alkotások is, ugyanis minden vakációban ötnapos nyári gyakorlatra vittük a tanulókat, ahol kaptak egy bizonyos témát, eszerint kellett tervezni és kivitelezni egy építményt” – mondta Korodi.
Hozzátette, hogy az építészeti szaklapokban az iskolában folyó oktatásról és tevékenységekről  megjelent cikkeket és a versenykiállításokon szereplő alkotásokat is bemutatják. Továbbá fotók segítségével beszámolnak a tanulmányi útjaikról is. „Sok helyen jártunk Erdélyben, ahol román kori, gótikus és barokk épületeket tanulmányoztunk, ezenkívül megismertettük a diákokat hagyományos vidéki építészettel, voltunk Torockón vagy a szebeni falumúzeumban. Nem kötelező jelleggel, hanem lehetőségként ismertettük meg velük az elődeink által alkalmazott építészeti megoldásokat, persze ugyanennyire fontosnak tartottuk, hogy a kortárs építészeti megvalósításokat is megértsék.”
Korodi kitért arra is, hogy néhány diák pályáját követi a tárlat, bemutatván egyetemista korukban készített különböző pályázatokon nyert munkáikat. A tanár szerint ezek az épülettervek igazolják, hogy sikerült a tanulókat jól felkészíteni, hogy a későbbiekben megtalálták egyéni hangjukat, stílusukat.
Velencébe is eljutottak
Máthé Klára Krisztina azt tartja a legnagyobb sikernek, hogy két egykori diákja részt vesz az idei Velencei Építészeti Biennálén. Ők tervezték és rendezték be három nagyváradi társukkal közösen a magyar pavilon kaputerét. „Velencében ezen kívül, kiállíthattuk az iskolánk által szervezett szaktáborok anyagát is, így előkelő helyen szerepelhettünk. Ez azért is fontos számunkra, mert mi voltunk a magyar pavilonban jelen lévő egyetlen középiskola, a többi munkát, amelyek ezen a rangos biennálén szerepeltek, egyetemisták vagy tervezőirodák alkották” – összegzett a tanárnő.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro