Papírforma után, előtt
A román elnökválasztás első fordulója nem hozott nagy meglepetéseket, közkeletű szófordulattal élve bejött a papírforma. A második fordulóba a kommunista utódpárt jelöltje, Victor Ponta és a Keresztény Liberális Szövetségnek nevezett kvázi-jobboldal színeiben Klaus Johannis jutott. Előbbi tíz százalék előnyt mondhat ugyan a magáénak, de utóbbi sem esélytelen, mivel jelentős tartalékai vannak a hozzá politikailag közelebb álló jelöltek révén. S ha Ponta betartja a nagykövetségeken való szavazás megkönnyítésére vonatkozó ígéretét, Johannis a külföldön tartózkodók részéről is számottevő támogatásra számíthat.
A Kárpátok vonala
A választási térképen ismét kirajzolódott a Kárpátok vonala, mint a szavazói mentalitást, az elsődleges politikai affinitást bizonyos mértékig meghatározó kultúrhatár. Nem véletlenül. Itt ér véget a katolikus-protestáns kultúrkör, és kezdődik az ortodox, ami szorosan összefügg azzal az ezer évvel, amit Erdély magyar impérium alatt töltött. Mindez nem tűnik el egykönnyen, negyed évszázados globalista tudatmanipuláció ide vagy oda. Ha végigfuttatjuk a regionális híradásokat, határozottan látszik, hogy az erdélyi városokban úgyszólván kivétel nélkül Johannis győzött, sőt, jellemzően megyei szinten is. A Kárpátokon túl viszont a PSD, akárcsak 1990-ben, 1992-ben és 1996-ban, amikor a szavazói magatartás szintjén megmutatkozott az évezredes államhatár. Erdélynek mindig is nagyobb volt a demokráciaigénye és mindig nagyobb erővel utasította el a posztkommunista erőket. Erre még rátevődik az is, hogy Johannis német és protestáns, míg Ponta román és ortodox. S mondhat bármit Johannis románokat is megszégyenítő módon az autonómia ellen, letagadhatja a szászok évszázadokon át működő történelmi önkormányzatát, írhatja családnevét román fonetikával, attól ő még egy német nevű erdélyi német marad a regátiak szemében.
A két magyar jelölt közül Kelemen Hunor nagy többséggel nyert: bejáratott logó ereje, intenzív kampány, masszív internetes jelenlét. Ha az ember a választások előtti hetekben meg akart nézni a YouTube-on egy klipet vagy filmet, Hunorral találkozott, népszerű portálokon, honlapokon az ő hirdetéseibe ütközhettünk, a szavazás napján sms-ekkel és Facebook-üzenetekkel mozgósították vélt és valós híveiket. A hajrában bizonyára sokat számított az is, hogy a szórólapoktól, újsághirdetéseken keresztül a világhálós megjelenítésig minden lehetséges csatornán népszerűsítették azt a fényképet az Orbán Viktorral való kézfogásról, amely az EP-választások alkalmával készült, ez alá montírozták a magyar miniszterelnök egy mondatát, amelyben sok sikert kívánt Kelemennek az elnökválasztási küzdelemben. A szépséghiba, hogy Orbán olyan időpontban fejezte ki jókívánságait az RMDSZ elnökének, amikor még egyedüli magyar jelölt volt, keveseket zavarhatott. Sőt, tulajdonképpen még hivatalos jelölt sem volt, csak jelölt-jelölt, hiszen nem voltak összegyűjtve, leadva és a román hivatalosságok által hitelesítve az aláírásai, de az előzmények ismeretében sejteni lehetett, hogy nem fog megbukni sem az aláírásgyűjtésen, sem azok hitelesítésén.
Kamatozott Kelemen pragmatikus politikája, amely nyitott a Fidesz felé, ellentétben elődjével és mesterével, Markó Bélával, aki az MSZP-SZDSZ koalíció felé orientálódott, a Fidesz irányában pedig ismételten éles bírálatot fogalmazott meg, aminek csúcsa a Demokrácia Központ-hálózat kiépítésének ciánszennyezéshez való hasonlítása volt.
Olvadás és lemondás
Az Erdélyi Magyar Néppártnak ismét meg kellett elégednie a magyar szavazatok közel 15 százalékával, ami abszolút számban is nagyjából a legutóbbi választáson elért eredményt reprodukálta. (Az elért szavazatszám az EMNP képviselőházi és szenátusi eredményei közé esik.) Azt viszont az RMDSZ korifeusai sem tagadhatják le, hogy a magyar–magyar versenynek mobilizáló hatása volt, sikerült megállítani a részvétel 1996 óra tartó lejtmenetét, sőt, enyhe számbeli növekedést mutattak a magyar szavazatok. Az is tény, amit Szilágyi Zsolt a kampányban elmondott: ha lassan is, de töredezik a jég a föderalizmus tekintetében ahhoz képest, hogy 2012-ben még választási klipet tiltottak be, molinót szedettek le a hivatalosságok az alkotmányra hivatkozva. Most a román állami berendezkedés szempontjából a legmagasabb szintű kampány keretében sikerült e kérdést exponálni, megkezdődhetett a téma érdemi tabumentesítése. Az önvigasztaló, egyébként jogos érvek dacára Toró és Szilágyi beadták a lemondásukat.
Kinek a háta mögé?
Rövid távon a fő kérdés, mit tesz most az RMDSZ, amely, ha a számokat nézzük és feltételezzük a szavazók átirányíthatóságát, bizony a mérleg nyelvét képezheti a két „döntős” jelölt között. Legkisebb valószínűséggel az a forgatókönyv bír, hogy a szervezet beáll Johannis mögé, de a román politikában, amelynek mentalitását az RMDSZ is nagymértékben átvette, semmi sem elképzelhetetlen. Ez esetben a pálfordulás üdvözlendő lenne. Nem lehetetlen, de kevéssé valószínű, hogy a szervezet nem ad konkrét iránymutatást szavazóinak, erre is volt már példa a párt történetében, igaz elég régen, közel negyed évszázada, 1990-ben.
A legvalószínűbb forgatókönyv a Kelemen által előrevetített és személyes opcióként jelzett: beállnak Ponta mögé, „feledve” az öt évvel ezelőtt, Johannis potenciális miniszterelnökségének idején hangoztatott meggondolásait és érveiket. Hogy ugyebár micsoda társadalomlélektani áttörés lenne egy német elnök. Ebben az esetben viszont nagy a valószínűsége, hogy a szavazótábor tekintélyes része nem fogja követni, ami a székely megyéken mindig lemérhető. A magyarság eleve nem hajlamos a kommunista utódpártra szavazni, hát még akkor, ha a másik oldalon nem egy román, hanem egy német áll. Egy olyan jelölttel szemben méghozzá, aki nemcsak a letűnt rendszer unokája, a Kínai Kommunista Párt csodálója, de akinek nevéhez a székely szimbólumok elleni hadjárat és a kilencvenes évek elejét idéző magyarellenes hangulatkeltés fűződik. Hogy a marosvásárhelyi orvosegyetem ügyét ne is említsük.
Mozgalmas hetek következnek.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Izsák Balázs: értékalapú együttműködésben gondolkodunk
Hétvégén tartja küldöttgyűlését a Székely Nemzeti Tanács, amelyet az elmúlt napokban az a vád ért, hogy pártoktól való függetlenségét felrúgva nyíltan kiállt az Erdélyi Magyar Néppárt államelnökjelöltje mellett. Kíváncsiak voltunk, hogyan reagál a pártelkötelezettségét számon kérő vádakra Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
– Értékek, elvek és célok mellett állt ki a Székely Nemzeti Tanács. A Magyar Polgári Párt 2008-as kampánynyitó gyűlésén világosan elmondtam: „Vannak, akik úgy gondolják, hogy nekünk az egyenlő távolságtartás jegyében egyformán kell támogatnunk minden magyar jelöltet. Nos, nem így van. Nem támogathatjuk egyformán az autonómia elkötelezettjeit és akadályozóit!” Ezt megelőzően részt vettem Fodor Imrével, az SZNT akkori elnökével együtt Tőkés László EP-választási kampányában, hiszen fontos volt, hogy olyan tekintély kerüljön az európai testületbe, aki határozottan felvállalja Székelyföld autonómiáját. Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek egy kampánynyitó gyűlésre, vagy bármilyen formában részt veszek a kampányban, mindig az értékközösség volt a meghatározó.
– Az elmúlt években az SZNT volt az egyetlen civil-politikai szervezet Erdélyben, amely mindhárom magyar párttal jó viszonyt ápolt, közös platformra tudott kerülni a magyar politikusokkal Székelyföld autonómiája érdekében. Mennyiben sérülhet a jövőben ez a gyakorlat?
– Olyan célokat fogalmaztunk meg, a célokhoz pedig olyan utakat, eszközöket találtunk, amelyekről a pártok úgy gondolták, hogy csatlakozhatnak hozzá. Ez volt az alapja a kialakult jó kapcsolatoknak. Fontosnak tartom ugyanakkor leszögezni, hogy még ennek érdekében sem tettünk soha semmilyen elvi engedményt, nem kellett kompromisszumot kötnünk senkivel. Ettől függetlenül, egyesekben néha felmerült, hogy elköteleztük magunkat valamelyik párt mellett. Már rendre összehoztak mindenkivel, viszont mindig értékek, elvek és célok vezettek. Akkor is, amikor az MPP önkormányzati képviselőre támaszkodva önkormányzati nagygyűlést szerveztünk, akkor is, amikor Korodi Attilát felkértük, hogy vegyen részt az európai polgári kezdeményezésünkben. És akkor is, amikor az Erdélyi Magyar Néppárt kongresszusán arról beszéltünk, hogy ismételten Románia parlamentje elé kívánjuk terjeszteni Székelyföld autonómia statútumát. Elmondtuk: ha nincs magyar képviselő, aki ezt felvállalja, akkor az állampolgári törvénykezdeményezés eszközével kell élnünk, amiben számítunk a néppárt segítségére.
– Az RMDSZ autonómiatervezete kapcsán az SZNT igen kemény ellenvéleményt fogalmazott meg. Sikerülhet-e konszenzust teremteni a székelyföldi autonómiastatútum ügyében?
– Az RMDSZ alternatív tervezetével szembeni legsúlyosabb kifogásom az volt, hogy megbontja az autonómiamozgalom egységét. Az autonómia ellenzőinek alkalmat kínál arra, hogy elmondhassák, több elképzelésünk is van, mi magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk. Egységesen kell fellépni Székelyföld autonómiájáért, és az egység alapja az egységes jövőkép. Egy nemzetnek egyetlen alkotmánya van, és Székelyföld autonómiastatútuma rendelkezik azzal a jelképes értékkel, amellyel saját államukban élő szerencsésebb nemzetek alkotmánya bír. Sikerül-e konszenzust teremteni körülötte? Erre megadtuk a választ szeptember 22-én nyilvánosságra hozott közleményünkben: a kiutat ebből a helyzetből az jelentheti, ha visszatérünk az RMDSZ hajdani szenátora, dr. Csapó I. József által kidolgozott, RMDSZ-képviselők által kétszer is a parlament elé terjesztett, a Székely Nemzeti Tanács tervezeteként ismertté vált, és 200 ezer székely ember kinyilvánított akaratával népszavazáson megerősített statútumához. Ha ehhez, mint kiindulási alaphoz érkeznek módosító javaslatok, lehetőség nyílik arra, hogy ezeket novemberben az SZNT elé terjesszük. Ebben a pillanatban ez lehet a konszenzus felé vezető út.
– Milyen prioritások szerepelnek az SZNT november 8-i küldöttgyűlésének napirendjén?
– Az önkormányzatok mozgalmának kell új lendületet adni, és jelentős társadalmi támogatást. Az Európa Tanács felfigyelt rá, és fontos, hogy fennmaradjon az érdeklődése, sőt, fokozódjon, és nyomon kövesse a romániai közigazgatási átalakítás folyamatát. Nem akarjuk, hogy Székelyföldet beolvasszák egy román többségű közigazgatási régióba, és ha Románia tiszteletben tartja nemzetközi kötelezettségvállalásait, akkor ezt nem is teheti meg. Ezen viszont dolgozni is kell, mert nincs érzékelhető jogsérelem ott, ahol a jogsérelmet elszenvedők hallgatnak. Azzal a közösséggel, amelyik tűr és hallgat, bármit megtehet a hatalom.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Történetek elhurcoltakról és kivégzésekről
A 20. század viharait túlélő kisemberek történetein keresztül mutatja be több könyvében is Benkő Levente történész-újságíró a második világháborút követő zavaros esztendők históriáját. A kényszermunkára, a malenkij robotra elhurcolt erdélyi magyarok tragédiájáról és a közös történelemszemlélet esélyeiről beszélgettünk.
– Mit tudunk 70 év távlatából a Szovjetunióba elhurcolt mintegy hétszázezer magyar civil- és hadifogoly sorsáról?
– Nincs elegendő mértékben feltárva ez a történelmi időszak. Az 1989-es fordulatig tabutéma volt: családon belül meséltek róla a hozzátartozók, a túlélők, de a nyilvánosság előtt szóba sem jöhetett. Félévszázados lemaradást kell tehát pótolni és az idő ellenünk dolgozik, mert a rendszerváltás óta eltelt 25 évben nagyon sok túlélő és tanú halt meg. A levéltári forrásokat menet közben is lehet pótolni, de most az a legfontosabb, hogy az élő történelmet rögzítsük, szóra bírjuk a Gulágot megjárt embereket. Szerencsére egyre több magyar történész foglalkozik a témával, így, bár az útnak csak az elején járunk, a hatalmas lemaradás bepótolható.
– Tudjuk, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállást követően hadjárat indult az ország területén élő magyar és német kisebbség ellen Dél-Erdélyben, majd a román és szovjet csapatok benyomulása után Észak-Erdélyben is. Szovjet stratégia volt az erdélyi magyarsággal történő leszámolás?
– Molotov szovjet külügyi népbiztos már 1943-ban kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, ettől függetlenül 1944 őszén nem ők kezdték el a romániai magyar és a német kisebbség internálását. Az első intézkedéseket Bukarestben az augusztus 23-i átállás és a szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény megkötése közötti bő három hétben a román hatóságok hozták. A szeptember derekán aláírt egyezmény értelmében a szovjetek azt kérték, hogy a Románia területén található magyar és német állampolgárságú embereket internálni kell; ezzel szemben a román hatóságok az egyezményt úgy értelmezték, hogy az intézkedés az ország területén élő minden magyar és német nemzetiségű személyre vonatkozik. Összemosták az állampolgárságot a nemzetiséggel, ezzel az érintettek körét Erdély teljes magyar és német lakosságára kiterjesztették, s ez bizony az etnikai tisztogatás ismérveit is magán viselte. Voltak kivételek: a baloldali pártok közbenjárására sikerült megakadályozni a baloldali értelmiségiek és munkások egy részének az elhurcolását, de ennek dacára olyan közéleti személyiségek is lágerbe kerültek, mint például Kacsó Sándor. Mai ismereteink szerint negyvenezer és hetvenezer közé tehető az elhurcolt civilek száma, létezik olyan forrás is, amelyik csak az elhurcolt németajkú erdélyiek számát hetvenezerre teszi. Az elhurcoltak egyharmada soha nem tért haza.
– Mit mondanak erről a mai orosz történészek?
– Egy jeles orosz történésszel, Alexej Motrevics professzorral volt alkalmam beszélgetni a kérdéskörről. Szerinte Erdélyből nem internáltak, hanem hadifoglyok érkeztek a Szovjetunióba. Az orosz történetírás azért ragaszkodik ehhez, mert a román hatóságok által az Erdélyben összegyűjtött és internált magyar és német civil lakosságot hadifogolyként vették át és „könyvelték el” a szovjet hatóságok, a szovjet levéltárak pedig ezt a nyilvántartást vitték tovább. A mai orosz történetírásban tartja magát az a téves beállítás, hogy az egykori Szovjetunió határain kívülről nem hurcoltak el civileket, csak fogságba esett katonákat.
– Benkő Levente történész nevét sokan a Maniu gárdisták székelyföldi öldökléseit bemutató, Szárazajtával foglalkozó, két kiadást is megért kötetéből ismerik. Mennyire számított ez tabutémának Erdélyben?
– 1989 előtt tabutémának számított, csak szűk családi körben beszélhettek róla. De a rendszerváltás után is váratott magára a nyilvánosságban. Jómagam több embernek is jeleztem, hogy Szárazajtával végre foglalkozni kell. A kilencvenes évek első felében újságíróként kezdtem gyűjtögetni az adatokat. Magnóval jártam a falut, de a környékre elszármazott szárazajtaiakat is megkerestem. Sokan örültek az érdeklődésnek, hogy 50 év után végre valaki őket is meghallgatja. A személyes visszaemlékezések mellett a korabeli magyar és román sajtó beszámolóit, cikkeit is felkutattam. Akkoriban nehezen lehetett levéltári forrásokhoz hozzájutni. A háromszéki csendőrlégió 1944 őszi iratcsomóját sokszori kérvényezés ellenére sem adták ki. Előbb azért, mert a megyei levéltár akkori vezetői szerint nem is készült semmiféle feljegyzés, később meg azért, mert az iratanyag feldolgozás alatt állt. Tizenöt évembe tellett, amíg hozzájutottam.
Az időközben felnőtt fiatal történésznemzedékek megérttették, hogy a levéltár nem titkok őrzője, hanem információs forrásként működik. Az igazi áttörést mégis a Szekuritáté volt irattárának a tanulmányozhatósága jelentette: a Maniu gárdisták székelyföldi mészárlásáról 12 dossziényi feljegyzéshez, kihallgatási és tanúvallomási jegyzőkönyvhöz, nyilvántartáshoz, dokumentumokhoz jutottam hozzá. Ez tette szükségessé a könyv második, bővített és javított kiadását.
– Mi vezetett el a székelyföldi öldöklésekhez?
– A magyar hadsereg és a magyar közigazgatás távozásával egyféle átmeneti, törvényen kívüli állapot alakult ki 1944 őszén Észak-Erdélyben. A magyar lakosság teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Ekkor alakult meg Bukarestben a Iuliu Maniu önkéntes ezred hét osztaga, akik Észak-Erdély felszabadításáért akartak harcolni. Az eredeti szándék szerint a román reguláris hadsereg részeként vettek volna részt a bevetésekben, csakhogy a hadsereg nem igazán tudott mit kezdeni velük. Többségük végül beolvadt a román hadseregbe, a brassói zászlóalj parancsnoka, Gavrilă Olteanu azonban nem ezt az utat járta, hanem saját kezdeményezésre elindult Székelyföldre. Előbb a háromszéki Szárazajtán mészároltak, aztán átmentek a Csíki medencébe, majd Gyergyóba. A civil lakosság semmiféle ellenállásra nem rendezkedett be, magyar paramilitáris csoportok nem jöttek létre.
– Könyvében egyféle párhuzamot állít az ippi és az ördögkúti magyar atrocitásokkal. A kommunizmus évtizedeiben a román történészek folyamatosan ezt olvasták a magyar közösség fejére, míg a Maniu gárdisták mészárlását elhallgatták. Helytálló ez a párhuzam?
– Nem lehet meg nem történtté tenni egyik atrocitást sem. A rendszerváltás után magyar hadtörténész tárta fel teljes tárgyilagosságában a magyar katonaság által elkövetett szilágysági mészárlást. A Bécsi döntést követő napokban Nagyváradon összeült a magyar–román katonai vegyesbizottság, és rögzítette a román ki- és a magyar bevonulás részleteit. Az előírás szerint a román katonaság sem úttorlaszokat, sem fegyvereket nem hagyhatott hátra. De nem ez történt. A bevonuló magyar katonaság lőszert talált a margittai laktanyán. Az előírások ellenére ezt nem semmisítették meg helyben, hanem szekérre pakolták, és magukkal vitték. Ippen áthaladva, a rakományban egy gránát felrobbant, ami a magyar katonák között áldozatokat szedett. Akkor ki is vizsgálták az ügyet, csakhogy a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar főhadnagyhoz merényletként jutott el a hír, ő pedig egy csapatnyi magyar katona részvételével pár napra rá vérfürdőt rendezett az ippi románság között, 157-en estek áldozatul, öregek, asszonyok és gyermekek is. Ördögkúton orvlövészek lőttek rá a magyar katonákra, válaszul pedig a bevonuló magyar katonaság sorozattüzet adott le a házakra, mintegy 80 civil halálát okozva. 1944 őszén, a román átállást követően a román sajtó jelentős része nagyon kemény magyarellenes hangulatot gerjesztett, amelybe a szilágysági tömegmészárlás megtorlásának a szándéka kinyilvánítottan is beletartozott, innen pedig egyenes út vezetett a székelyföldi öldöklésekhez. Alapvetően fontos azonban tudni: semmilyen elhurcolásért, atrocitásért soha nem egy nép a felelős, hanem azok a személyek, akik a történtekről döntöttek, és akik pontosan megnevezhetők.
– Ha a dáko–román kontinuitáselmélet területén nincs is áttörés, a jelenkor történetének román–magyar megítélésében közelednek-e az álláspontok?
– A 20. század eseményeit feldolgozó jelenkori történetírásban mindkét oldalon megvannak a kiegyensúlyozottság jelei. Elsősorban a fiatalabb történészek látják józanul a helyzeteket. Amikor román–magyar szembenállásról van szó, nem minden történész tud elfogulatlan lenni. De szerencsére vannak jövőbe mutató példák is. Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész dolgozta fel nagyon jól dokumentáltan a magyarok által elkövetett észak-erdélyi vérengzések történetétet. Román részről elsőként Dumitru Şandru írt részletesen és jól dokumentáltan az 1944 őszén, a román hatóságok által tömegesen elhurcolt és internált magyar és német civil lakosságról. Míg a 2. világháború alatti és az azt követő román–magyar történések megosztják a történészeket, az 1956-os forradalom egy akolba tereli a két nép történetírását. Remek román nyelvű könyvek, tanulmányok jelentek meg 1956-ról. Le kéne őket fordítani magyarra, a mieinket pedig románra. A rendszerváltás előtti, illetve utáni évek igen hűvös állapotaihoz képest azért a jég kezd töredezni: sokan figyelnek a másikra, eljárunk egymás rendezvényeire.
Benkő Levente
Nagyajtán született 1961-ben, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa. 2003–2009 között a kolozsvári Krónika munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
– Van-e esély olyan közös történelemszemléletre, amelyet mindkét fél elfogad?
– Abból kell kiindulni, hogy a magyar–román történelemnek sok olyan pillanata van, amelyik egyik oldalról pozitívum, a másik oldalról pedig negatívum. Nincs ezzel semmi gond. Ha közös munka születik például az 1944. augusztus 23-i román átállásról, akkor mindkét fél megírja a maga álláspontját, amelyek megférnek egymás mellett. Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződést a magyar fél egyértelműen negatívumként éli meg, a román fél pozitívumként, de ezen nem is kell vitatkozni. Innen kell továbblépni.
Benkő Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

kérdezett: Főcze János
LEMONDÁS UTÁN
Milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek?
Túlélheti-e a párt elnöke lemondását, és ki léphet a helyébe? Bakk Miklós politológust kérdeztük.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke és államelnök-jelöltje hétfőn mondott le az EMNP-ben betöltött tisztségéről, miután a romániai államelnök-választáson nem sikerült beváltani a célkitűzéseiket.
Bakk Miklós politológust kérdeztük az EMNP-ben várható változásokról és a párt szerepléséről a választáson. Annak fényében, hogy az EMNP éléről Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt is lemondott, melyek a párt túlélési esélyei?
- Normális és helyes gesztusnak tartom Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt lemondását. Az erdélyi magyar politikai élet a következménynélküliség egyik terepe, nem igazán volt példa eddig arra, hogy politikus egy választási cél nem teljesülése miatt lemondott volna. Most van ilyen példa is, és ez jó. Az EMNP a kampánnyal két célt tűzött maga elé, egyrészt a föderalizmus-regionalizmus-autonómia integrált víziójának az ismertetését, másrészt szavazatarányban meghaladni eddigi részesedését, azaz előrébb lépni a magyar szavazatokért folytatott versenyben. E két célból másfelet nem sikerült teljesíteni, a vízió bemutatása azonban olyan feladat, amely csak hosszabb távon értékelhető. A lemondás kétségtelenül válság a párt életében, nehéz megjósolni, mi lesz a kimenetele. A váltások akkor sikeresek, ha az új vezető egyben stratégiai megújítója is a pártnak. Ilyen személyiség nem mutatkozik, bár az igazság az, hogy a nagy vezetők egy új stratégia hátán nőnek fel.
De milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek? Csak három lehetőséget látok. Először is: folytatni az eddigi irányt, radikálisan képviselőni az autonómia, a regionalizmus és a föderalizmus összekapcsolását, de ezt tudni kell kötni napi politikai kérdésekhez, amelyek foglalkoztatják az embereket. Ez önmagában is nagyfokú kreativitást igényel. Emellett e stratégia akkor válik sikeressé, ha erdélyi román partnerei is lesznek. Ez a lehetőség is érik, azonban intézményesülése lassú lesz.
A második stratégiai irány: minél erősebbé válni az önkormányzatokban, ez azt jelenti, hogy a politikai versenyt jobban le kell vinni a helyi szintre, ott erőteljesebben kell érintkezni, élőbb kapcsolatot kell kialakítani a helyi civil társadalommal stb.
Végül a harmadik irány, amely talán a legnehezebb, és látszólag nem olyan látványos, mint az eddigiek: új közpolitikákat javasolni. Nagyon sok apró szakpolitikai terület van, ahol az RMDSZ nem tudott újítani, itt is érdemes próbálkozni, mégpedig elsősorban önkormányzati szinten, tehát érdemes ezt a stratégiát a másodikkal összekapcsolni.
Egyébként is, nem egymást kizáró stratégiákról van szó. A fő gond a megújulás tekintetében azonban az erőforrások kérdése. Mire támaszkodhat a megújulásban az EMNP? Elvileg három erőforrás van: a román nemzetállami, az önkormányzati és a magyar nemzetállami erőforráscsoport. Az elsőt az RMDSZ birtokolja, a másodikat is jobbára. Az EMNP eddig a harmadikra támaszkodott, azonban lehet, hogy ezek is elapadnak, tekintettel arra, hogy – a jelek szerint – az Orbán-kormány felülvizsgálja kapcsolatait a határon túli magyar pártokkal. Meglehet, hogy Toró és Szilágyi lemondása is összefügg ezzel.
Hogyan lehetséges az, hogy a több mint 200.000 támogató aláírásának az összegyűjtése után csupán 53.146 szavazót tud felmutatni a párt?
– Erre a választ, úgy vélem, régóta tudjuk: egy pártot aláírással és szavazattal támogatni két különböző dolog. Az aláírásgyűjtés elsősorban az aktivisták erőkifejtése, míg a szavazat a szavazópolgároké. Az RMDSZ 2009-hez viszonyított szavazatvesztését hogyan értelmezné? Segített a magyar-magyar verseny a mozgósításban?
- Nehéz megmondani, úgy általában, hogy a magyar-magyar verseny szolgálja-e a mozgósítást. Az erdélyi magyarok szavazói magatartását vizsgálva – ez egy longitudinális vizsgálat volt – Székely István Gergő arra a következtetésre jutott, hogy erre nincs egyértelmű válasz. 2009-ben, mikor Kelemen Hunor volt az egyetlen magyar elnökjelölt az első fordulóban, akkor 54,37%-os országos részvétel mellett Kelemen 372 764 szavazatot, azaz 3,83%-ot szerzett. Most 52,31%-os országos részvételi arány mellett Kelemen 329 727 szavazatot, azaz 3,47%-ot szerzett, míg Szilágyi: 53 146 szavazatot, azaz 0,56%-ot. Kettejük eredménye mind szavazatszámban, mind százalékos arányban felülmúlja a 2009-es Kelemen-eredményt. Tehát látszólag mozgósított a két jelölt, azonban ezeket az adatokat a tényleges magyar részvétel adataira kellene vetíteni, amelyet jelen pillanatban nem ismerünk. Mivel az eredmények értékelése becsléseken is alapszik, a számháború lehetősége adott. És ebben van egy kommunikációs csapda.
Míg az EMNP-re nézve elég világosan megfogalmazható és meg is fogalmazott volt a cél – hogy a magyar pártokra leadott össz-szavazatszám tekintetében növelje eddigi, 15% körüli részesedését –, az RMDSZ tekintetében nem volt ilyen világos cél. Mint hegemón párt, sikerrel tudja kommunikálni, hogy támogatottságának az arányát kihívóival szemben megőrizte, holott a számok tükrében az is világos, hogy ismét szavazókat veszített. Azaz: a versenytárs létezésének a paradoxona az, hogy több sikerességi kritériumot is fel tud állítani a maga számára az RMDSZ. Azonban a szavazatszám csökkenésének a trendjével mindenképp szembe kell néznie.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere szerint Izsák Balázs SZNT-elnök civilből politikussá vált azzal, hogy Szilágyit támogatta az első fordulóban. A kérdésem az, hogy ez mennyire lehetetleníti el az SZNT-t az eddig felvállalt integráló, romániai magyar politikai erőket egyesítő szerepében?
– Az SZNT-t mindig politikai aktornak fogták fel az erdélyi pártok, az SZNT-ben mindig voltak pártpolitikusok, elsősorban MPP-sek, de Csíkban RMDSZ-es tisztségviselők is. Tehát régóta adott a lehetőség, hogy az élesebb politikai konfliktusok valamiképp az SZNT-t is érintsék. Amióta a Nagy Meneteléssel az SZNT megmutatta, hogy nagyon jelentős mozgalmi potenciállal rendelkezik, az SZNT kampányba való bevonása tulajdonképpen minden irányba elkezdődött, mindegyik erdélyi párt érdekelt abban, hogy ezt a potenciált a maga számára szavazatokká alakítsa át. Az RMDSZ megpróbálja ennek a potenciálnak a szimbolikus magját magához ragadni – a Székelyföld-tervezetnek ez volt az egyik mozgatórugója. A szétesőben levő MPP duzzog, hogy elvesztette korábbi befolyását az SZNT-ben, az EMNP pedig az SZNT céljaira ráerősítve próbált megerősödni Székelyföldön. Most ezek a hatások szinte egyszerre érvényesültek, és ez – úgy hiszem – újratervezésre készteti az SZNT-t. Az egyik megfontolandó lépés az lehetne, hogy a mozgalmon belül összeférhetetlenséget vezetnének be a pártpolitikusokra nézve. Tehát pártok vezetői, tisztségviselői ne legyenek mozgalmi vezetők is. Az egyszerű tagok szintjén talán nincs szükség erre, de a pártvezetőkre és azok önkormányzati képviselőire nézve mindenképp fontos lenne.
- Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az államelnök-választási forduló átkonfigurálta az erdélyi magyar politikai életet?
– Nem hiszem, hogy az elnökválasztásnak csupán önmagában ilyen hatása lenne. Ha az erdélyi politikai keret átalakulásáról beszélünk, akkor nem csupán az elnökválasztást, hanem egyéb tényezőket, folyamatokat is figyelembe kell venni. Például egyrészt azt, hogy az RMDSZ új autonómiatervezetének lesz-e jelentősebb utóélete, másrészt azt is, hogy a magyar kormány változtat-e a határon túli pártokkal való kapcsolatain.
Transindex.ro

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)

Érdek és lelkiismeret
Alighanem az egyetlen ésszerű döntés volt az, amit tegnap elfogadott az RMDSZ vezető testülete: választói lelkiismeretére bízza, hogy kire szavaznak az elnökválasztás második fordulójában. Minden más lehetőség rosszabb lett volna: ha Victor Ponta mellett állnak ki, a magyar közösséggel kerültek volna szembe, ha pedig Klaus Johannis mellett foglalnak állást, jelenlegi koalíciós partnereik vethetik szemükre, hogy cserbenhagyták őket.
De lássuk, miről árulkodik még a Szövetségi Állandó Tanács tegnap született döntése, milyen taktikai megfontolások húzódnak mögötte – mert azért a politikában az érdek mindig előrébb áll, mint a lelkiismeret. A szövetség szempontjából hatalmas előnye a semleges pozíciónak, hogy nem kell Ponta szekerét tolniuk a helyi RMDSZ-es vezetőknek, polgármestereknek. Ez önmagában is nyereség, mert amilyen közhangulat uralkodik mostanság az erdélyi településeken, igen hálátlan feladat lett volna a korrupcióellenes harc akadályozására törekvő, a nagyromániásokkal is szövetkező, egyre nacionalistább szólamokat hangoztató szocialista jelölt érdekében mozgósítani a magyarságot. Ponta egyszerűen vállalhatatlan, ezt tudomásul vette az RMDSZ vezetése, és a korábbi tapasztalatok birtokában – 2004-ben Adrian Năstase, majd 2009-ben Mircea Geoană támogatására biztatták választóikat, eredménytelenül! – nem vállalták az újabb fiaskót. Johannis mellé állni óriási politikai kockázatot jelentett volna az RMDSZ számára, elvégre ők a Ponta irányította kormánykoalíció tagjai. Nyíltan nem fordulhattak szembe a szocialistákkal, a hatalomról viszont nem kívánnak lemondani. Marad tehát a semlegesség, illetve egy olyan burkolt üzenet, amelyből ért, akinek van füle a hallásra. Kelemen Hunor ugyanis megbízható partnernek nevezte tegnap Victor Pontát, Klaus Johannis irányában pedig meglehetősen elutasító volt – de talán még ennél is árulkodóbb az a megfogalmazás, amellyel üzenetét zárta az RMDSZ elnöke: „…az erdélyi magyar szavazók nehéz döntés előtt állnak az elnökválasztás második fordulójában. Aki mégis élni kíván állampolgári jogával, annak azt javasoljuk, hogy belátása szerint szavazzon november 16-án.” Feltűnő e nyilatkozatban a demobilizáló jelleg: nem biztatnak a részvételre, sőt, mintha azt sugallná az RMDSZ elnöke, hogy nincs is, amiért szavazni, nincs, akit választani. Márpedig az eléggé egyértelmű, hogy a távolmaradás Ponta, a nagyobb arányú részvétel Johannis érdekeit szolgálja. Lám, ilyen az, amikor a lelkiismeret hangja csak csitítja, de el nem nyomja a politikai érdeket. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékünnep a Székely Mikó Kollégiumban (155 éves a sepsiszentgyörgyi református oktatás)
Iskolatörténeti kiállítással és konferenciával, a nagy múltú alma materből indult színészekről és az iskola első néptánccsoportjáról összeállított kiadványokkal, gálaműsorral és jótékonysági bállal ünnepli fennállásának százötvenötödik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium. A jövő heti kétnapos emlékünnep célja: megerősíteni a jelenlegi diákokban, tanárokban, a helyi közösségben, hogy összefogással, ahogy azt az iskola alapítói tették, nagy dolgokat lehet megvalósítani. Fontosnak tartjuk, hogy tanítványaink ismerjék meg az iskolaalapítás történetét, őrizzék meg és adják tovább az ősöktől örökölt szellemi és anyagi értékeket – hangsúlyozza Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója.
A csütörtöki ünnepélyes megnyitót követően a diákok koszorút helyeznek el gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos szobránál, valamint az iskola udvarán lévő emléktáblánál, az iskola történetét kiállításon követhetik az érdeklődők, az alapításról az esti gálaműsor irodalmi összeállításában is megemlékeznek. Fellép a Székely Mikó Kollégium első testvériskolája, a pécsi Leőwey Klára Gimnázium kórusa, a házigazdák középiskolás énekkara, a véndiákok és a je­lenlegiek néptánccsoportja. Pénteken a szellemi staféta részeként egykori mikós diákok és nyugdíjas tanárok állnak a katedra mellé és mesélnek régi történeteket, az iskolatörténeti konferencián előadások hangzanak el az indulásról, a szellemi építkezésről, az iskola több mint másfél évszázados létéről. Az alapításra emlékező iskola elkészítette az elhunyt pedagógusok sírtérképét, a nyughelyeket egy-egy osztály veszi örökbe és gondozza ezentúl.
Immár hagyomány, hogy az évfordulós ünnepségeken valamilyen kiadvány születik a Mikóról, könyvespolcnyi kötet látott napvilágot az elmúlt évtizedekben egykori diákok, tanárok, Mikó-kutatók tollából, 2007-től rendszeresen jelenik meg egy-egy évfolyam emlékkönyve. Idén sem hiányzik az írott emlékezet, a 155. évfordulón bemutatják József Álmos Mikós színészek című könyvét (az öt esztendővel ezelőtt kiadott Mikós képzőművészek folytatása), valamint Czegő Zoltán és József Álmos Este a fonóban című közös kiadványát az iskola első néptánccsoportjáról. „Szeretnénk a köztudatba visszahozni a mecenatúra jelentőségét, és tudatosítani, hogy milyen nagy áldozatok árán építette fel a székely közösség az iskolát, erre hívjuk fel a figyelmet a jótékonysági bállal is, amelyet a szülői bizottság szervez” – közölte az iskolaigazgató. A rendezvény az első lépés olyan pénzalap előteremtéséhez, amit tábor építésére szeretnének fordítani. Az iskolának mindig voltak mecénásai, az a dálnoki telek, ahová a tábort tervezik, adományból származik, akárcsak az erdők és a többi birtok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húsz éve indult újra a református oktatás Marosvásárhelyen
1557-re visszatekintő múlt, a tudás fellegvára, színvonalas felekezeti és világi oktatás, folyamatos építkezés, államosítás, vagyonelkobzás és betiltás, majd 46 éves szünet után gáncsoskodásokkal tele újrakezdés – a marosvásárhelyi Református Kollégium dióhéjban felvázolt története. Az iskola a vallásos oktatás újraindításának huszadik évfordulóját ünnepli e hét végén. A kerek évforduló kapcsán nem árt visszapillantani, hogyan is történt az újrakezdés, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük azoknak, akik szívügyüknek tekintették, hogy a református iskola helyet kapjon a saját épületében. A rögös újrakezdésről, a kronológiai sorrendet követve, Horváth Gabriellával, az önálló intézmény első igazgatójával beszélgettünk.
– 46 éves kényszerszünet után az egykori Református Kollégiumban, amelyben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum működött és működik mai napig, 1994-ben ismét beindult a református oktatás. Nehéz volt az indulás, a felvételi vizsgát Nyárádszeredában kellett megtartani. A diákok nem kaptak helyet a Bolyaiban, a Gecse utcai Kistemplomban és a Vártemplom Bernády téri tanácstermében tartottuk az órákat. Kémiatanárként felemelő és különleges érzés volt a kistemplomi úrasztalánál kémiaórát tartanom a 29 tanulónak. A következő években is indult egy-egy református osztály, továbbra is a Bolyai keretében. D. dr. Csiha Kálmánnak, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökének, Tőkés Eleknek, az egyházkerület tanügyi tanácsosának, Sárpataki János esperesnek és dr. Mártha Ivor, az egyházkerület főgondnokának fáradhatatlan küzdelme végül sikerre vezetett, a tagozatként működő teológiai osztályok kiváltak a Bolyaiból, és a Református Kollégium 2000 szeptemberétől önálló iskolává vált. Mindez nem valósulhatott volna meg, ha Donáth Árpád akkori főtanfelügyelő- helyettes messzemenően nem támogatja az ügyet. Az említett személyiségek közül, sajnos, egyik sincs életben, de elismerés és hála illesse őket az akkori kitartásért.
– Hogyan körvonalazódott az önálló intézmény újraindítása? Mikor bízták meg az intézmény vezetésével?
– 2000 augusztusára körvonalazódott a Református Kollégium újraalakulása, évfolyamonként egy-egy osztállyal. D. dr. Csiha Kálmán és Tőkés Elek felkértek, hogy vállaljam el az új iskola igazgatását, bár katolikus vagyok. Elfogadták a feltételemet, hogy nem mondok le a Bolyai-beli igazgatóhelyettesi tisztségemről, és párhuzamosan végzem mindkét megbízatást. Megalakult az intézmény, de a minisztériumi rendeletet nem adták át. Tantestületi, vezetőtanácsi gyűléseket, szülői értekezleteket tartottunk, a szülői bizottság elnöke Fúró Attila lett. Az osztályok betűjele továbbra is az R maradt. Létezésünkről a Népújság, a Krónika és az Antena 1 tudósított először.
– Hogyan alakult tovább a kollégium élete?
– Peregtek az események. A tanév kezdetén Tőkés Elek szervezésében Marosvásárhelyen került sor a református kollégiumok és lelkészi vezetői tanácskozására, ahol jelen volt a Vallásügyi Minisztérium két képviselője is. Közben D. dr. Csiha Kálmán püspök értesített, hogy Buenos Airesből a magyar emigráció 18.000 kötetes könyvadománya érkezik, a refisek sikeres gólyabált szerveztek a Víkendtelepen, a reformáció ünnepén Csíki Ágnes vezetésével a kollégium kórusa énekelt. A tantestületi gyűlésen született meg a döntés, hogy Csiha Kálmán nyugalomba vonult iskolaalapító püspököt a kollégium tiszteletbeli lelkész igazgatójává kérjük fel. A 2001–2002-es beiskolázási tervbe két osztály – egy teológiai és egy matematika-informatika osztály – beindítását kértük, ez utóbbit nem hagyták jóvá, ezért kérésünket két teológiai osztályra módosítottuk. Közben az akkori főntanfelügyelő figyelmeztetett: a kis diáklétszám miatt bizonytalan a kollégium sorsa! Ebben az időben avatták fel a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központot, az intézmény élére László Zoltán lelkész igazgatónkat nevezték ki. Helyét a kollégiumban Enyedi Csaba lelkész vette át. Közben a kollégium megszervezte az országos bibliaismereti Ki mit tud? vetélkedőt, a diákok Kolozsváron zenei versenyen vettek részt, ugyanakkor a bolyais diákokkal közösen is számos rendezvényünk volt. Hollandiai támogatással új bútorok kerültek a kollégium osztálytermeibe. 1998-tól megjelent a diáklapunk, az Agapé. 2001 májusában megtartottuk az egyházi érettségit. A tanfelügyelőségen megjelent állami érettségi és felvételi adatbázisában a kollégium nem szerepelt külön iskolaként, továbbra is a Bolyai tagozataként tüntették fel, ugyanakkor, kérésünkre a kollégiumban négy címzetes tanári állást hirdettek meg. A tanév során többször fordultam segítségért Donáth Árpádhoz, az RMDSZ-hez amiatt, hogy az iskola önálló létét még mindig megkérdőjelezték, különböző okokra hivatkozva nem akarták elismerni.
A Bolyaival közösen tartottuk a tanévzáró ünnepséget, az évzáró hálaadó istentiszteletet pedig a Kistemplomban, ahol Sárpataki János hirdette az igét.
– Az első kollégiumi tanév lezárult, de még mindig nem volt a vezetőség birtokában a létét szentesítő hivatalos irat. Ezt mikor kapták meg? Hogyan és miért kellett távoznia az intézmény éléről?
– A főtanfelügyelő aláírásával 2001 augusztusában Donáth Árpád adta át az átiratot. Ebben az is szerepelt, hogy a marosvásárhelyi Református Kollégium épülete a Bolyai utca 3. szám alatt található. Ezzel kezdődhetett az új tanév. Mivel a 2001–2002-es tanévben már két IX. teológiai osztályt indítottunk, az osztályokat alfa és beta jelzéssel illettük. Az elsőbe a humán tantárgyakat, a másodikba a reál tantárgyakat választó diákok kerültek. A hivatalos pecsét mellé belső használatra elkészült az "angyalos" pecsét is. Döntés született, hogy a tanítási hét áhítattal kezdődik és áhítattal fejeződik be. Röviddel a tanítás megkezdése után átirat érkezett a Bolyai líceumba, amelyben közölték, hogy visszavonták a Református Kollégium augusztusban átadott működési engedélyét, mert egy épületben nem működhet két állami iskola. Dónáth Árpád értesítette a minisztérium illetékeseit, az RMDSZ-t, mi pedig nem vettünk tudomást a visszavonásról, nem is hangoztattuk, de közölték velem, hogy a főtanfelügyelő nem írja alá ideiglenes igazgatói kinevezésemet csak úgy, ha lemondok a Bolyai líceumban betöltött aligazgatói tisztségemről. Erről két okból nem mondhattam le: egyrészt, mert versenyvizsgával nyertem el ezt a beosztást, másrészt pedig helyettem nem biztos, hogy magyar aligazgatót neveztek volna ki. Tőkés Elek tanügyi tanácsosnak, Ötvös József esperesnek és Csáky Károly főjegyzőnek három kollégát neveztem meg, akik átvehették tőlem a tisztséget. Ötvös József úgy döntött, Székely Emese angol szakos tanárnőt javasolja a kollégium igazgatói állásának betöltésére. Ezzel a püspök úr egyetértett, így 2001. október 24-től Székely Emese tanárnő megkapta az igazgatói kinevezését. A 2013–2014-es tanévtől Benedek Zsolt követi őt e tisztségben.
– Miközben folyt a tanítás, a köztudatba is beépült a Református Kollégium léte, fontos események történtek. Visszaszolgáltatták az iskola épületét a református egyháznak, címerét visszahelyezték a homlokzatra. Mikor történt mindez?
– A visszaszolgáltatás 2005-ben történt meg, a címert és a Református Kollégium feliratot pedig 2007-ben helyezték ki a homlokzatra – számolt be az újraindított intézmény első igazgatója.
Ünnepel a Református Kollégium. November 8-án, szombaton 17 órára a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba ünnepi műsorral várják az öreg- és jelenkori diákokat, szülőket és érdeklődőket. Vasárnap 12 órakor a Vártemplomban hálaadó istentiszteletet tartanak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

„Nagyon tiszta üzenetem van a magyarok számára!”
„Nagyon tiszta üzenetem van a magyarok számára: a változás, amit végig akarok vinni, az egész Románia javára fog válni. Egy olyan Románia javára, ami a tiszteletről és a jólétről szól. Ez munkahelyekről, nagyobb jövedelemről szól, és minden románnak szól. Tehát ez titeket is érint. Románok, magyarok, németek, és természetesen, más kisebbségek, román állampolgárok! Mindenkire szükség van. Az az üzenetem, hogy jól döntsetek – mondta Klaus Iohannis, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) államfőjelöltje Kolozsváron, ahol az első forduló ACL-n belüli kiértékelése alkalmából tartott gyűlésen vett részt. – Most, 25 évvel a forradalom után arra van szükség, hogy az egész rendszer változzon meg. Pontot kell tennünk, és elölről kell kezdenünk mindent. Teljes változásra van szükség: más államelnökre, parlamentre, kormányra és miniszterelnökre. Friss fuvallatra van szükség, hogy megváltoztathassuk azt, hogy korrupció, hazugság és kiábrándultság hat át mindent” – mondta, hozzátéve: ezeket csakis úgy lehet megváltoztatni, ha eldöntjük közösen, hogy meg akarjuk változtatni Romániát. Szerinte ez felülről, az államelnökkel kell hogy kezdődjön.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Aláírásgyűjtés a kétnyelvű helységnévtáblákért
A hollandiai székhelyű Európai Magyar Emberjogi Alapítvány Közép-Európa (European Committee Human Right Hungarians Central Europe Foundation) illetékese bejelentette: aláírásgyűjtésbe kezdenek a Kolozsvár bejárataihoz kihelyezendő kétnyelvű helységnévtáblák ügyében.
Szőcs Izabella, az alapítvány jogi tanácsosa sajtótájékoztatón elmondta: azért döntöttek az aláírásgyűjtés mellett, mert arra gondoltak, hogy hatásosabb, ha a bíróságnak is bizonyítják a lakosság akaratát a városháza ellen folyó, első fokon már megnyert perben. A szervezet legalább 5 ezer aláírást szándékszik gyűjteni a kolozsvári lakosoktól, amit a bíróságra fog benyújtani. Ezt megígérték a városháza fellebbezése kapcsán megfogalmazott válasziratban, megcáfolandó a helyi önkormányzat azon állítását, miszerint a kolozsvári magyaroknak nincs is igényük a kétnyelvű táblákra.
Szabadság (Kolozsvár)

Megváltozik Budapest és az EMNP viszonya?
A romániai elnökválasztás első fordulója után új fejezet nyílt az erdélyi magyar politikában, amihez a magyar kormánynak alkalmazkodnia kell, és előfordulhat, hogy egyetlen magyar párt, az RMDSZ marad talpon – ilyen értelmű nyilatkozatot tett Grezsa István, a magyar miniszterelnökség nemzeti identitást erősítő kezdeményezések koordinálásával és támogatásával megbízott miniszteri biztosa.
A kijelentést egyesek úgy értelmezték, hogy a magyar kormány „kihátrált” az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) mögül, amelynek jelöltje, Szilágyi Zsolt 53 ezer szavazattal 0,56 százalékos eredményt ért el, miközben az RMDSZ által indított Kelemen Hunor 329 ezer vokssal 3,47 százalékon végzett.
Mint ismeretes, az eredmény miatt az EMNP elnöke, Toró T. Tibor és Szilágyi is lemondott, azonban Toró a Krónikának nyilatkozva árnyalta a Grezsa által felvázolt képet.
Grezsa István az InfoRádiónak azt mondta: a magyar kormányzatnak is figyelembe kell vennie a választási eredményeket, és ennek alapján kialakítania a magyar szervezetekhez való viszonyt.
„Ennek a választásnak az egyik fő kérdése az volt, hogy a többpártrendszer jelenlegi erdélyi leképeződése a szavazatok megoszlásában mit jelent. Eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a két jelöltre leadott szavazatok nominális értéke megegyezik a korábbi választáson Kelemen Hunorra, az RMDSZ jelöltjére leadott szavazattal, tehát a meglehetősen csekély arányban részt vevő, szavazó-politizáló magyarság döntő része az RMDSZ jelöltjét támogatta” – mondta Grezsa István.
Az egységesebb magyar társadalom kialakításáról a miniszterelnökség miniszteri biztosa úgy fogalmazott: „a nemzetépítés jelen szakaszában mindenképpen át kell tekinteni a magyar szervezetekhez fűződő viszonyunkat, és a tényeket figyelembe kell venni Erdélyben és Magyarországon”.
„Az elmúlt hónapok gesztusai abba az irányba mutatnak, hogy az RMDSZ és kormányzat, a Fidesz kapcsolatai tovább javulnak, nyilvánvalóan az erdélyi választók döntését nekünk figyelembe kell venni. Sajnálatos módon az első fordulóban a magyarok lakta megyékben körülbelül tíz százalékkal alacsonyabb volt a részvétel, ez annak is betudható, hogy az esélyes román elnökjelöltek túl biztató üzeneteket nem fogalmaztak meg a magyarság számára a kampányban” – hangsúlyozta Grezsa István.
„Ésszerűtlen” többes jelölések?
A miniszteri biztos hozzátette: „természetesen minden politikai szervezettel, így az RMDSZ-szel is élő és mindennapi kapcsolatban állunk, tehát az a fajta ellentét, ami az elmúlt években tapasztalható volt, az viszonylagosnak nevezhető, tehát nincs szükség új kapcsolatfelvételre, hiszen a miniszterelnök mindkét magyar jelöltnek személyesen és a távolból is támogatását és jókívánságait fejezte ki”.
„Volt létjogosultsága az RMDSZ mellett új politikai erőnek, hiszen a rá leadott szavazatok is fokozatosan csökkennek választásról választásra, ugyanakkor bizonyos esetekben néha ésszerűtlennek tűnt számomra az elmúlt időszakban a többes jelölés bizonyos helyeken és területeken, nyilván a magyar választókörzetekben más szempon­tok érvényesülnek, mint a kormányban” – mondta Grezsa István.
„Az Erdélyi Magyar Néppártnak van egy stabil, de szűk szavazóbázisa, a többpárti szerveződésnek Erdélyben teljesen világos és tisztességes okai és keretei voltak, ugyanakkor most már több választás tapasztalatait követően azt gondolom, új fejezet nyílik az erdélyi magyar politikában, nekünk ehhez alkalmazkodni kell. Vagy az, hogy egy marad talpon, és az az RMDSZ, vagy pedig egy konszolidáltabb kapcsolat alakul ki a politikai szervezetek között, és ezek együttműködése határozhatja meg a jövőt” – fogalmazott a miniszterelnökség nemzeti identitást erősítő kezdeményezések koordinálásával és támogatásával megbízott miniszteri biztosa.
Toró: elhamarkodott a nyilatkozat
Toró T. Tibor, az EMNP leköszönő elnöke lapunknak nyilatkozva csütörtökön árnyalta a Grezsa által mondottakat, leszögezve: nincs szó arról, hogy Budapest kihátrált volna pártja mögül. „Elhamarkodottnak tartom a nyilatkozatot. A nemzetpolitikai államtitkárságnak el kell végeznie egy elemzést, mielőtt a választási aritmetikát nézi meg.
A pártpolitika szempontjából egy párt erejét valóban a szavazatok adják, viszont nemzetpolitikai szempontból azt is meg kell nézni, hogy ki mit képviselő az erdélyi magyar politikai porondon, például az autonómia terén, illetve hogy melyik párt folytat Bukarest-központú és melyik Erdély-központú politikát. A magyar nemzetpolitikának támogatnia kell az Erdély-központú politikát” – szögezte le Toró, az EMNP politikai krédójára utalva.
Az EMNP-elnök kifejtette: természetes, hogy a magyar kormánynak normális kapcsolatot kell kialakítania minden erdélyi magyar politikai szereplővel, így az RMDSZ-szel is, amely parlamenti képviselőettel rendelkezik, és jelenleg a bukaresti kormánynak is tagja, „még ha ez nekünk nem is esik mindig jól”. „Meggondolandó ugyanakkor, hogy egyetlen politikai partnernek fogadja el azt a pártot, amely azzal a baloldallal szövetkezik, amely magyarellenes lépések sorát tette a MOGYE magyar főtanszékei elleni hadjárattól kezdve egészen addig, hogy a kisebbségjogi polgári kezdeményezés ellen lépett perbe” – mutatott rá Toró.
A Krónika kérdésére elmondta: a magyar kormány nem közölt vele olyan értelmű üzenetet, hogy kiállna mögüle. „A nyilatkozatban elhangzotthoz képest sokkal árnyaltabb a magyar kormány és a nemzetpolitika viszonyulása az erdélyi ügyekhez” – mondta a pártelnök. Hozzátette, legközelebb épp a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) e havi plenáris ülésén készül kifejteni a nemzetpolitikával kapcsolatos álláspontját.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Megnyíltak a levéltár kapui
Milyen célt szolgál az adatvédelem?
A különféle okmányok hűen rögzítik egy adott korszak gondolkodásmódját, szokásrendjét és történéseit, éppen ezért az utókor számára történő megőrzésüknek kiemelkedő fontossága van. Ebbe a felbecsülhetetlen értékű írott anyagba, valamint konzerválásának és tárolásának mikéntjébe nyerhettek belepillantást mindazok, akik az október 31-én szervezett nyílt napok alkalmából a Kovászna Megyei Állami Levéltárba látogattak.
Az érdeklődőket fogadó Nagy Botond levéltáros az alkalomra létrehozott okmánybélyeg-kiállítás ismertetésével kezdte az intézmény „kincseinek” bemutatását. Az 1850 és 1950 között eltelt 100 év termését felölelő reprezentatív gyűjteményben a kiegyezés utáni Magyarország, valamint az egyesült román vajdaságok, de a Horthy-korszak, a kis magyar világ, valamint a Román Királyság vagy a kommunista Románia által kibocsátott sorozatok darabjai is fellelhetők. Érdekes módon külső megjelenítésük az éppen időszerű nemzeti törekvéseket is tükrözi. A dualizmus korában például az uralkodót egyiken sem ábrázolták, viszont az idő múlásával egyre erőteljesebben kezdtek megjelenni rajtuk a magyarság szent jelképei, köztük a Magyar Birodalom címere, a nemzettestet ábrázoló Hungária, továbbá Szent István és Szent László alakja, de a Szent Korona is. Ezekkel szemben a Moldva és Havasalföld összevonása útján létrejött román állam által kibocsátott bélyegeken, a történelmi román tartományok címere mellett Erdélyé is látható, melynek megjelenítése félreérthetetlenül utal a megszerzésére irányuló román szándékra. 
Kísérőnktől a továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy a tárolt iratokat előzetes kérvényezés alapján, egy olvasóteremnek kialakított helységben bocsátják a kutatók rendelkezésére, mivel egyedi példányokról van szó, ezért megkárosításuk vagy eltulajdonításuk büntetőjogi eljárást von maga után. A személyi adatok védelmében bizonyos korlátozásokat is bevezettek, így az egyházi anyakönyvek vagy iskolai naplók például csak a képződésük után 100 évvel kutathatók szabadon. A tilalom alól a származást bizonyítani kívánó egyének kivételt képeznek ugyan, azonban ők is csak kérés alapján, és az ügyfélszolgálaton keresztül juthatnak hozzá a rokonságot igazoló okirathoz. Az ingatlan-visszaszolgáltatások terén létrejöhető visszaélések megakadályozása végett ez a korlátozás a tulajdonjogot igazoló közjegyzői okmányokra, köztük az adásvételi szerződésekre is érvényes. 
A közigazgatási vonatkozású iratok a keletkezésük után 30 évvel válnak hozzáférhetővé, ugyanis az érintett intézménytől ekkor kerülnek a levéltárba. Ez alól kivételt az 1989 decemberében megszűnt Román Kommunista Párt okmányai képeznek, melynek állománya jogutód hiányában az állami levéltárakban került elhelyezésre, és a káderek személyi adatait tartalmazó dossziék kivételével a megyei tanácsok engedélyével jelenleg is kutatható. 
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

PER-patvar újratöltve
Az autonómia ügyének elárulásával vádolta meg a kampányhajrában ellenzéke az RMDSZ-t, mert képviselői az időközben letartóztatott Viorel Hrebenciuc által bejegyzett egyesület közvetítésével ültek tárgyalóasztalhoz román politikusokkal. Cseke Péter Tamás annak járt utána, mi történt a zárt ajtók mögött Brassópojánán.
Újabb „Neptun-veszélyt” (lásd keretes írásunkat) kiáltott az RMDSZ ellenzéke amiatt, hogy a szövetség képviselői amerikai közvetítéssel idén kétszer is tárgyaltak román parlamenti pártok politikusaival a Székelyföld jövőjéről és a román-magyar párbeszéd lehetőségeiről. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMPN) eleinte főként azt kifogásolta, hogy őket nem hívták meg az eseménye, ám utóbb a „Neptun-gate” emlegetése durva vádaskodásba csapott át. Az autonómia ügyének elárulásával gyanúsították meg az RMDSZ-t, amikor kiderült, hogy a találkozók kezdeményezője még csak nem is a már a kilencvenes évekből ismert Project on Ethnic Relations (PER) amerikai szervezet, hanem a Bukarestben bejegyzett Friends of Project on Ethnic Relations (FPER) egyesület, amelynek hátterében az a Viorel Hrebenciuc PSD-s politikus áll, akit korrupció gyanújával nemrég őrizetbe vettek az ügyészek. Az EMNP és az államfőjelöltjének kampányoló Székely Nemzeti Tanács ezt az elnökválasztás első fordulója előtt úgy tálalta, hogy „bűnszövetség közvetít” az autonómia ügyében a román és a magyar politikusok között.
Tény az, hogy az FPER idén Brassópojánán júniusban és októberben is szervezett kerekasztal-beszélgetést, amelyen magyar és román politikusok mellett amerikai civil szervezetek és az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének a képviselői vettek részt. Ezek a találkozók nem zajlottak ugyan a nyilvánosság előtt, de nem is voltak titkosak, a kerekasztal-megbeszéléseken pedig az RMDSZ felhatalmazásával vettek részt a szövetség politikusai. Céljukról – a román többség és a magyar kisebbség közötti viszony új alapokra helyezése – maga Allen Kassoff, a PER jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója számolt be október elején egy sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón. Nem árult el azonban részleteket arról, kik vettek részt és milyen kérdések kerültek terítékre ezen a találkozón.
Mit kértek Antal Árpádék?
A tárgyalásokról október végén az RMDSZ két székelyföldi politikusa, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor háromszéki tanácselnök rántotta le részben a leplet, amikor a kampány hajrájában a „Neptun-veszély” emlegetése egyre inkább sajtótéma lett. Úgy döntöttek, nyilvánosság elé állva ismertetik a sajtó képviselőivel is azokat a prezentációkat, amelyeket a FPER által szervezett két kerekasztal-megbeszélésen is bemutattak. Közölték, tudomásuk szerint a tárgyalásokra meghívott politikusokat „az amerikaiak választották ki”, neveket azonban ők sem említettek.
A prezentációban többek között a székelyek önrendelkezésének a hagyományait, és az erdélyi románok 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban tett vállalásait ismertették, tíz pontban foglalva össze a közösségi igényeket. Azt kérték, a magyar nyelv legyen regionális hivatalos nyelv Székelyföldön, a székely zászlót fogadják el Székelyföld regionális szimbólumaként, hozzák létre a Székelyföld fejlesztési régiót, kapjon területi és pénzügyi autonómiát Székelyföld, legyen teljes körű a decentralizáció, vezessék be az etnikai arányosság elvét az igazságszolgáltatás, a katonaság, a belügyminisztérium, a csendőrség és a rendőrség székelyföldi egységeiben, a régió maga gazdálkodhasson ásványkincseivel, jöjjön létre a régióban állami finanszírozású magyar egyetem, az állam támogassa a kétnyelvűséget, továbbá vezessen át autópálya Székelyföldön. A székelyföldi politikusok hangsúlyozták, a székelyek nem szakadárok, hanem autonómiapártiak. Antal Árpád arra figyelmeztetett, hogy a térségben megerősödött az orosz politikai befolyás, Moszkva fegyverként használja az Európai Unióban élő kisebbségek frusztrációját a saját expanziós törekvései érdekében.
„Mivel Románia az Egyesült Államok stratégiai partnere, Romániának és az Egyesült Államoknak egyaránt érdeke az, hogy Székelyföld helyzete megnyugtatóan rendeződjék, a tét ugyanis a térség stabilitása” – érvelt a polgármester.
Tamás: savanyú a szőlő az EMNP-nek
Amikor nyilvánosságra került, hogy a találkozókat nem a PER, hanem egy Romániában bejegyzett egyesület kezdeményezte, amelynek hátterében az időközben rács mögé került Viorel Hrebenciuc áll, Antal Árpád és Tamás Sándor ismét a sajtó elé állt. Közölték: számukra a legfontosabb, hogy minden fórumon az autonómiát képviselőjék. Tamás szerint elvesztették arányérzéküket azok, akik most bűnszövetkezetet, árulást kiáltanak. Emlékeztetett, a brassópojánai román-magyar tárgyalások első hírére egyesek még azért panaszkodtak, hogy őket nem hívták meg. Kijelentette: a meghívottak személye nem rajtuk múlott, s a mostani támadások annak tulajdoníthatóak, hogy egyesek számára „savanyú a szőlő”. Antal Árpád emlékeztetett: nem tartották titokban, hogy részt vettek a tárgyalásokon, és azt se, miről tárgyaltak. Rámutatott: őket Allen Kassof hívta meg a beszélgetésekre, aki elmondta, közvetíteni akar a magyarok és románok között. A polgármester szerint nem volt hiba részt venni a pojánai találkozókon, azt viszont nem áll módjukban ellenőrizni, hogy ki áll a tárgyalásokat szervezők mögött: „az amerikai titkosszolgálatok, a NATO, vagy amerikai külügy”.
A neptuni tárgyalások
993-ban az RMDSZ három politikusa (Borbély László, Frunda György és Tokay György) az amerikai Project on Ethnic Relations közvetítésével, a tengerparti Neptun üdülőhelyen, az akkori RMDSZ-vezetés felhatalmazása nélkül ült le tárgyalni a román kormánypárti képviselőkkel kisebbségvédelmi kérdésekről. A „Neptun-ügy" megosztotta az addig egységesen fellépő erdélyi magyar érdekképviselőetet. Az RMDSZ vezető politikusai a román-magyar kiegyezés első lépésének, a szövetség belső ellenzéke pedig – mely azóta két pártot is alapított – a magyar érdek elárulásának tekintette a Neptunban kötött megállapodást.
Vezető román politikusok vettek részt
 A két brassópojánai találkozón Ambrus Attila, a Brassói Lapok hetilap igazgatója is jelen volt. A találkozók visszhangjáról, Viorel Hrebenciuc „leleplezéséről” az Erdélyi Riportnak elmondta, megütközve tapasztalta, hogy sokan az erdélyi magyar újságírók közül is bűnszövetkezetnek titulálták a találkozókat megszervező személyeket. „Azért egy újságírónak illene tudnia, hogy valaki akkor lesz egy bűnszövetkezet tagja, ha a bűncselekményeket jogerős bírósági ítélet is megállapítja” – fogalmazott.
Megtudtuk: a tárgyalásokon a Dan Diaconescu Néppárt kivételével valamennyi parlamenti párt „legmagasabb szintű” képviselői voltak jelen, köztük a kezdeményező, Viorel Hrebenciuc volt képviselőházi frakcióvezető is. A többi résztvevő nevét azonban Ambrus nem árulta el. „A többiek is ismert, vezető politikusok, de nem szívesen mondok neveket. Arra kérték az újságírókat, ne írják le, ki és mit mondott ezeken a találkozókon. Kényes kérdések kerültek terítékre. A szervezők azt próbálják elérni, hogy a résztvevők bátran vállalják a véleményüket ezeken a találkozókon, ne tartsanak attól, hogy ha álláspontjuk kiszivárog, rossz pontokat szereznek a választók szemében” – magyarázta.
Nem titkolták, hogy ez nem a PER
Beszámolója szerint már a kezdetektől világos volt, hogy a román-magyar dialógust ezúttal nem a PER, hanem egy új szervezet, a FPER bonyolítja le. „Ez nem volt újdonság, már az első találkozón bejelentették” – magyarázta. Mint mondta, az első találkozó egyfajta „átvezetés” volt a régi egyesületről az újra. Ennek első felét a PER bemutatásának, eredményei és eredménytelenségei ismertetésének szentelték. „Elhangzott, hogy az annak idején beindított tárgyalási folyamat milyen konkrét eredményeket hozott, és mi az, amit nem sikerült elérni. A mai napig nem biztosított például az anyanyelv-használat az igazságszolgáltatásban, pedig annak idején a felek megegyeztek abban, hogy ez megvalósul” – részletezte a Brassói Lapok főszerkesztője. Tájékoztatása szerint az első találkozó második felében azt is megindokolták a szervezők, miért van szükség a dialógus folytatására: a román és a magyar politikusok pragmatikus kérdésekről már nem tárgyalnak, és annak ellenére, hogy az RMDSZ kormányon van, a valós problémákról és megoldásukról nem folynak egyeztetések. „Valahogy úgy tűnt, a magyar kérések nem jelennek elég nyilvánvalóan a román kormánypártok előtt, ezért ezeket nem is veszik figyelembe” – idézte fel az első találkozókon elhangzottakat.
Ambrus elmondta, arról sem az első, sem a második találkozón nem hangzottak el részletek, hol jegyezték be a román-magyar tárgyalásokat közvetítő új szervezetet. Allen Kassof, a PER volt elnöke közölte, nem ő fogja ezeket a tárgyalásokat vezetni, hanem Larry Watts biztonságpolitikai szakértő, aki a PER korábbi titkára volt.
Mit mondtak a román politikusok?
Arról, hogy miként viszonyultak a találkozókon részt vevő román politikusok az RMDSZ képviselői által felvetett kérdésekre, többek közt az autonómia-elképzelésekre, Ambrus elmondta: nagyjából mind egyetértettek azzal, hogy a romániai magyar közösség elvárásainak legnagyobb része nem túlzott. „De azt mondták: az RMDSZ-nek számolnia kell azzal, hogy nekik ezeket a saját választóiknak is be kell adagolniuk, és ez nem megy könnyen. Azt is kérték, hogy néhány elvárásán valamelyest csökkentsen a magyar közösség, mert akkor könnyebb lesz elfogadtatni a román közvéleménnyel” – mondta Ambrus. A székelyföldi autonómia-statútummal kapcsolatban azt mondták: egyszerűbb lenne, ha a jogszabályt nem autonómia-törvénytervezet néven fogadnák el, hanem tartalmát belefoglalnák több más törvénybe. „Egész konkrétan arról is beszéltek, hogy a decentralizációs törvény tartalmazza például a regionális nyelvhasználat szabályozását a különleges helyzetű régiókban. Tartalmazzon egy olyan kitételt, hogy a magyar nyelv Hargita és Kovászna megyben egyenrangú a románnal. Ennek megvalósításához ebben a törvényben pénzforrásokat is lehet csatolni, például tolmácsok biztosítására. Azt azonban a román parlament nem fogja megszavazni, hogy a magyar is hivatalos nyelv legyen az országban” – idézte fel az elhangzottakat.
A második találkozón felvetődött az a javaslat is, hogy a mindenkori romániai ellenzék ne támadja a hatalmat a magyar kártyával, ne legyen a romániai magyarok helyzete kampánytéma.
A javaslat alapja az volt, hogy emiatt nem lehet a kisebbségi kérdésben előrelépni: bárkivel is kormányoz az RMDSZ, az ellenzék előbb-utóbb emiatt támadja a kormányt. Az is elhangzott, hogy a romániai elnökválasztás után ismét létre kellene hozni egy román-magyar tárgyalóbizottságot. Ambrus emlékeztetett arra, hogy ehhez hasonló testület már működött 1993 és 2003 között, a PER kezdeményezésére. A bizottság annak idején rendszeresen áttekintette a megoldásra váró kérdéseket a kisebbségi jogok terén. Nem szimbolikus politizálással, ideológiákkal foglalkoztak, hanem konkrét problémákkal. Ambrus felidézte: a bizottságban az RMDSZ 2003-ban több ezer magyar hallgatói helyet kért a kolozsvári BBTE-n. „Erre akkor az volt a válasz, hogy több ezer helyet nem lehet, de kezdjük el 300-zal, és évről évre növeljük. Ma már tényleg több ezer egyetemista tanul magyarul Kolozsváron” – illusztrálta a tárgyalóbizottság létrehozásának hasznát Ambrus.
Hrebenciuc kulcsfigura volt
A második találkozó után abban állapodtak meg a felek, hogy februárban folytatják a párbeszédet, ennek a nyelvhasználat lenne a központi témája. Ambrus azonban attól tart, hogy a legutóbbi fejlemények – Hrebenciuc letartóztatása, a résztvevő RMDSZ-es politikusok leárulózása – miatt már nem lesz folytatás. Szerinte a román politikusok is érzik, hogy most már figyelnek rájuk, ezért óvatosabbak, visszafogottabbak lesznek.
Ambrus hangsúlyozta, hogy Hrebenciuc tekintélyének nagy szerepe volt a román-magyar dialógus ebben a formában történő újjáélesztésében. „Egy asztalhoz tudta ültetni az ellenzéki és a kormánypárti román politikusokat. Ha előzetesben marad, kell találni egy másik olyan személyiséget, akinek van akkora tárgyalói tapasztalata, hogy le tudja egy asztalhoz ültetni a román pártok képviselőit” – magyarázta kollégánk, aki szerint ebben a folyamatban nem is a román-magyar párbeszéd jelenti a nehézséget, hanem a hatalom-ellenzék dialógusának tető alá hozása.
Ambrus szerint ki fog derülni az, hogy áll-e erős amerikai akarat a FPER által kezdeményezett párbeszéd-sorozat mögött. „Ha igen, akkor megpróbálják Hrebenciuc utódját megkeresni a dialógus folytatásához.
Ha még júniusban sem folytatódnak a találkozók, azt jelenti, ez Hrebenciucnak volt a kezdeményezése, amelyhez megszerzett valami amerikai támogatást”.
(Kelemen Hunor spekulációt emleget
Kelemen Hunor spekulációnak tartja, hogy pénzmosással és szervezett bűnözői csoport létrehozásával gyanúsított személyek állnak a román–magyar párbeszédet szorgalmazó Friends of The Project on Ethnic Relations hátterében. Kolozsvári sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke újságírói kérdésre fontosnak nevezte, hogy a brassópojánai tárgyalásokon a szövetség képviselői kifejthették álláspontjukat, amely ez által az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének képviselőin keresztül a washingtoni adminisztrációhoz is eljut. Egyúttal reményét fejezte ki, hogy hamarosan a pártelnökök szintjén is tárgyalási forduló következik. „A többi spekuláció, amiben én nem vagyok jó, ebben önök sokkal jobbak” – mondta az újságíróknak Kelemen Hunor.)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Diszkriminált a kormány a kovásznai Fenyő szálló átadásával
Egyhangúlag diszkriminatívnak nyilvánította az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD)  a kormány azon sürgősségi rendeletét, mellyel a kovásznai Fenyő szállót a Kovászna és Hargita megyei ortodox püspökség tulajdonába utalta 2013 végén.
„Az Országos Diszkriminációellenes Tanács mintegy három hete hozott határozatot az ügyben, azonban az indoklás közzétételére pénteken került sor. Most közöljük ki a feleknek, a kormánynak és a huszonegy panaszosnak” – mondta el portálunknak Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CDND) elnöke. A döntés értelmében a kormány sürgősségi rendelete vallási alapon diszkriminált azáltal, hogy az ingatlant az ortodox egyház tulajdonába utalta, hiszen a vallástörvénynek és az alkotmánynak is az ellentmondva  hátrányos helyzetbe hozta a többi felekezetet. „Mi kértünk a kormánytól egy kimutatást arról, hogy adtak-e más egyházaknak is használatba ingatlanokat vagy más javakat, de ezt ők nem tudták bizonyítani. Ami érdekes ebben a döntésünkben az az, hogy egyhangúlag hoztuk meg” – emelte ki Asztalos.
„Mi nem tudunk megsemmisíteni sürgősségi kormányrendeleteket, mert erre nincs hatáskörünk, ezt csak az alkotmánybíróság tudja megtenni. Viszont véleményt mondhatunk. Álláspontunk szerint diszkriminatív a kormánynak az a gyakorlata, miszerint ingatlanokat ad át ingyenes használatra csak egy egyháznak. Diszkriminál a sürgősségi rendelet preambuluma is, hiszen indoklásában az áll, hogy a román ortodox egyház a román államnak egy alapvető intézménye, ez megszegi az állam semleges mivoltát a vallással és egyházakkal szemben. Orvosolnia kell a kormánynak az ügyet, de persze itt lesz alkotmánybírósági döntés is – fejtette ki Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke.
„Mi már akkor azt mondtuk, hogy nagyfokú diszkrimináció, hiszen a vallásügyi törvény és Románia alkotmánya is világosan kimondja, hogy megfelelő mértékben, de arányosan kell támogatni az ország különböző felekezeteket” – emlékeztetett Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki területi szervezetének elnöke. Hozzátette: méltánytalanul aránytalan a magyarokkal szemben ami akkor történt, az egyházak arányosság elve alapján történő támogatásának figyelmen kívül hagyásának tekinthető ez a sürgősségi rendelet. Örvendünk annak, hogy végre van egy olyan hatóság, mely az igazat is kimondja - fejtette ki Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki területi szervezetének elnöke portálunknak.
A diszkrimináció tilalmának érvényt kell szerezni – áll a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sajtószolgálatának közleményében. Emlékeztetnek, hogy az akkor kiadott közleményében Izsák Balázs azt javasolta a hátrányos helyzetbe hozott magyar egyházaknak, illetve azok kovásznai híveinek, hogy indítsanak pert a kormány ellen. A megszólítottak – Sepsiszéki Székely Tanácsa elnökének aktív közbenjárásával – annak megfelelően jártak el és közigazgatási bíróságon támadták meg a 114/2013-as Sürgősségi Kormányrendeletet, illetve a Diszkriminációellenes Országos Tanácsnál is panaszt tettek.
Ez utóbbi testület elnökének a tájékoztatása szerint helyt adtak a panasznak és megállapították, hogy a kormányrendelet diszkriminatív. Az SZNT szerint azonban a döntés felemás, amennyiben Asztalos Csaba azt nyilatkozta, hogy csak álláspontot fogalmaztak meg, ami jogi szempontból nem kötelező érvényű. „A vonatkozó jogszabály értelmében az Országos Diszkriminációellenes Tanács az elébe terjesztett megkeresések ügyében határozatot hoz, ami kötelező érvényű, ha az érintettek nem támadják meg bíróságon. Ez utóbbi esetben azonban a bíróság fog kötelező érvényű ítéletet hozni, tehát nem fordulhat elő olyan eset, hogy bárki a saját kénye-kedve szerint tartson be, avagy hagyjon figyelmen kívül egy diszkriminációs ügyben született határozatot vagy ítéletet” – jegyzi meg. Az SZNT úgy véli: „a Diszkriminációellenes Országos Tanácsnak fel kell hagynia a homályos, félreérthető megfogalmazások gyakorlatával, és a vonatkozó jogszabállyal összhangban, határozatban kell kimondania, hogy a 114/2013-as Sürgősségi Kormányrendelet diszkriminatív, ezért a kormány köteles azt visszavonni”.
A kovásznai Tündérvölgyben álló 89 szobás, több mint 9 millió lejes leltári értékű, kétcsillagos kezelőközpont átadása egyébként nagy felháborodást keltett a háromszéki közvéleményben és az épületadományozás diszkriminatív politikája ellen a magyar történelmi egyházak is felemelték szavukat.
Székelyhon.ro

Tábla, hogy legyen
Történt idén október 23-án, hogy a vásárhelyi Szentgyörgyi (ma Forradalomnak nevezett) utca 8. szám alatt emléktáblát avattak az erdélyi 56-osok tiszteletére. Eddig minden a legnagyobb rendben is volna, ideje volt abban a városban, amely a magyar forradalom kapcsán a legnagyobb véráldozatot hozta, emléktáblát állítani. Az is igencsak rendben van, hogy a táblát annak a háznak a falára helyezzék el, amely papilakul szolgált, hiszen Fülöp G. Dénes református lelkész, Csiha Kálmán egykori püspökünk és annyi meg annyi különböző felekezetű pap szenvedett az ötvenhatos szimpátiája vagy cselekvései miatt.
Ami viszont már kevésbé van rendjén, az az, hogy a táblaavatásra kivezényeltek némi középiskolai  osztályokat, tömegként. Ha már kellett a statisztéria, válogatni kellett volna. Olyan osztályokat, amelyeknek tanulói tudják, hogy mit miért, s nem bájcseverészéssel, telefonjátékokkal ütik agyon azt a néhány avatásra szánt percet. Mert azt hiszem, minden ellenkező híresztelés ellenére, vannak ilyen osztályok Vásárhelyen. Úgy hiszem, ha kellő hírverés lett volna a táblaavatás körül, összegyűlt volna egy avatásra-való kisebb tömeg.
De még ez is lenyelhető lett volna. Ennyire futja szervezésből, ezt nyújtjuk. Innen arrébb vannak a nagyobb bajok. Mert: ha már a papilak falán táblát avatunk, akkor miért nem a homlokzaton? Miért a kapubejárat alatt? Szégyelljük az ötvenhatosainkat? Annyira igen, hogy eldugjuk őket a vásárhelyiek szeme elől? Avagy a táblaállítók nem kaptak homlokzati engedélyt attól a városházától, amelyben táblaavató alpolgármesterük van, amelynek közgyűlésében magyar képviselők vannak? Akkor már inkább vártak volna ki az avatással egy jobb konstellációt. Elvégre az ötvenhatosok 58 éve várnak, az a néhány év már potomság.
És van azon az eldugott táblán egy felirat. Imigyen szól: „Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé, és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta! Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban. Ez az emléktábla örök mementó hatalmas áldozatukért.” És még olvasható valami. Legalul, a tábla alján, kisebb betűkkel: Állította az RMDSZ marosvásárhelyi és Maros megyei szervezete 2013. október 23.
Na, hát itt a baj! A 2013-ban állított táblát 2014-ben leplezik le? Eddig nem volt rá idő? Egy kis rosszindulattal: eddig nem volt rá kampány? Ennyi fáradsággal idén, november 16-ig még felavathatnák a Maros hidat, a Kultúrpalotát, a tornyos Városházát, a már nem létező Ritz-fürdőt, a Május 1. strandot, a somostetői vendéglőt és lövöldét meg a Rákóczi-lépcsőt. Merthogy a vásárhelyi közönség annyira balga, hogy észre sem veszi, hogy azokat egyszer már felavatták, s ott is vannak időtlen idők óta. Vagy mégis észrevennék?
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A DNA hivatali visszaéléssel gyanúsítja Tánczos Barnát
Hivatali visszaéléssel gyanúsítja a korrupcióellenes ügyészség (DNA) Tánczos Barnát.
Az RMDSZ-es szenátor pénteken délelőtt a DNA székházából való távozás után elmondta, az ügyészek egy 2005-2006-os időszakot felölelő ügyben vizsgálódnak, amikor az Állami Birtokok Ügynökségét vezette.
Hozzátette: nem volt alkalma a vádirat átnézésére, többet jövő héten fog tudni mondani, miután áttanulmányozta az ellene megfogalmazott gyanúsításokat.
maszol.ro

Veszélyben a dévai Barcsay-emlékmű
Olaszországból telefonon értesítette a helyi sajtót Costache Aoanei Rahovean, hogy pert nyert a dévai vármegyeház előtt felállított Barcsay Ákos-emlékmű ügyében, és a gyulafehérvári táblabíróság végleges határozata értelmében el kell távolítani azt.
Barcsay Ákos dévai emlékművét 2011-ben állították, Dézsi Attila akkori prefektus kezdeményezésére. Az obeliszkszerű emlékmű alapjául a Déva-közeli Barcsay-birtokon megtalált gránitoszlop szolgált, melyre az újraállítás alkalmával a következő kétnyelvű felirat került: Acaţiu Barcsay Ákos 1619–1661, Rincipe al Tarnsilvaniei / Erdély fejedelme, Comite al Judeţului Hunedoara / Hunyad megye főispánja, Proprietar al cetăţii Devei / A dévai vár birtokosa. A Kelemen Hunor művelődési miniszter jelenlétében leleplezett kétnyelvű, de egyértelműen magyar történelmi vonatkozású emlékoszlop természetesen sokaknak szemet szúrt.
Costache Aoanei Rahovean, nem tudni mennyire saját szántából és mennyire biztatásra, többször is egyszemélyes tüntetést szervezett az emlékoszlop tövében, annak mielőbbi eltávolítását követelve. Mivel azonban a trikoloros éhségsztrájkja sem vezetett eredményre, beperelte a dévai önkormányzatot, magát a polgármestert, illetve a művelődési minisztériumot, azzal vádolva őket, hogy hamis történelmi adatokra alapozva hagyták jóvá az emlékmű felállítását, mivel véleménye szerint Barcsay Ákos soha nem volt a dévai vár birtokosa, ráadásul protestáns fejedelemként megkeserítette a helyi románság életét.
Nevetséges állításaival természetesen pert vesztett. Fellebbezett a gyulafehérvári táblabíróságon, az emlékmű-állítás engedélyeinek szabályos voltát kérdőjelezve meg. Úgy tűnik, e vonalon sikerrel jár, a táblabíróság ugyanis folyó év október 29-én végleges határozatot hozott az ügyben, és Costache Aoanei Rahovean szerint ennek értelmében az emlékoszlopot el kell távolítani jelenlegi helyéről. A határozatot azonban egyelőre nem hozták nyilvánosságra, sőt az ügyben vádlottként szereplő dévai önkormányzatot sem értesítették a döntésről. – Egyelőre semmi hivatalos értesítést sem kaptunk ez ügyben – közölte tegnap Chinci Laura, önkormányzati szóvivő. Petru Mărginean polgármester viszont egy korábbi nyilatkozata során úgy fogalmazott: „Még nincs hivatalos döntés az ügyben, de a táblabíróság határozatát gyakorlatba fogjuk ültetni. Ha az áll benne, hogy az obeliszket le kell bontani, akkor lebontjuk, és majd eldöntjük, hogy hol állítsuk fel újra”.
Costache Aoanei Rahovean a műemlék-állítási engedély szabályszerű voltának megkérdőjelezésén túl, újabban azt hangoztatta, hogy Barcsay Ákos emlékoszlopa tulajdonképpen egy sírkő, aminek nincs mit keresnie közterületen. Dézsi Attila kormányzati tisztségviselő azonban határozottan cáfolja ezen állítást: „Az oszlopot a hajdani Barcsay-birtokon találtuk meg egy kukoricásban. Kiemelésekor régészek is jelen voltak, akik egyértelműen megállapították, hogy nem temetkezési emlékről van szó, hanem egy olyan oszlopról, mellyel a család későbbi leszármazottai elődeiknek állítottak emléket a kastély parkjának területén. Feltehetően a sétányok mentén állhatott az oszlop, melyen a család kiemelkedő tagjainak neve szerepelhetett. De az írás már csak részleteiben volt olvasható”. Mindennek ellenére, amennyiben a fehérvári táblabíróság végleges, de egyelőre nyilvánosságra nem hozott határozata valóban az emlékmű lebontását szorgalmazza, gyakorlatilag minden észérv és történelmi tény háttérbe szorul. Hiszen egy, az engedélyeztetési folyamatban felfedezett mulasztás elegendő az obeliszk eltávolításának elrendeléséhez.
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Miről maradtunk le?
Megbízható partnernek tekinti az RMDSZ Victor Ponta kormányfőt – ezt nyilatkozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, további szavaiból pedig azt lehetett érteni, hogy csak a szélsőséges Vadim Tudor felkarolása miatt nem támogatják a szociáldemokrata jelöltet az elnökválasztás második fordulójában. Nem tudjuk, felső szinten miért alakult ki ilyen jó vélemény a kormányfőről, lentről, a hétköznapok porából ugyanis egész másképp látszik a teljesítménye.
Kezdve azzal, hogy Victor Ponta annak a jobboldali kormányfőnek a megbuktatásával került hatalomra, aki a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzést próbálta törvényes mederbe terelni; azóta eltelt két és fél év, és a pár évtizede még teljesen magyar egyetemen egyre jobban szorulnak ki, már kisebbségben vannak a magyar hallgatók. És ha Marosvásárhelyen járunk, jusson eszünkbe, hogy a megye magyar prefektusának kinevezését is addig halasztotta ez a megbízható partner, amíg az RMDSZ lemondott róla. Ezt a szószegést egy plágiummal szerzett és hatalmi visszaéléssel megtartott doktori cím fejeli meg, ami a tisztességes munka és a valódi tudományos tevékenység megvetéséről tanúskodik. Nem éppen államfői erények ezek, és a képen a megvalósítások sem szépítenek. Kétharmados parlamenti többséggel rajtolt a Ponta-kormány, ígértek is azonnali alkotmánymódosítást, közigazgatási átszervezést, a kommunizmusban elkobzott javak teljes visszaszolgáltatását, munkahelyeket, uniós pénzeket, autópályákat és kisebbségi törvényt is – ezt még a Năstase-kormánytól örökölték –, de mindebből nem lett semmi. Sőt, a visszaszolgáltatás teljesen leállt, utóbb pedig annyira félrecsúszott, hogy már az újraállamosítás irányába fordult, és ezt is a telhetetlenül harácsoló szociáldemokrata politikusoknak, köztük a fiatal kormányfő apósának köszönhetjük. A régiók maradtak olyanok, amilyenek voltak – a Székelyföldet, a volt szász megyéket és a Mócvidéket is magában foglaló központi az egész földrészen a legkevésbé hatékonyak közé tartozik –, az egészségügyi és oktatási reformból eddig csak az elektronikus kártyát, illetve a tankönyvbotrányt láttuk. A kisebbségi jogok érvényesítését Háromszéken épp az SZDP helyi emberei akadályozzák... Amit mindenek helyett kaptunk, az a vég nélküli civakodás: elsősorban Traian Băsescu államfővel, aztán a liberális szövetségesekkel. Előbbit nem tudták idő előtt meneszteni, utóbbiakat igen, de ettől nem javult a helyzet, a várva várt fellendülés elmaradt, előre mutató és fenntartható intézkedések továbbra sem születtek, és a jogállam sem erősödött. Van ellenben kóborkutya-törvényünk, bár ezt sem alkalmazzák. Legalábbis nem megbízhatóan...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vargyasi Levente nyerte a lakiteleki szemlét
Vargyasi Levente sepsiszentgyörgyi rendező Meszesek című alkotása nyerte a Közösségi Televíziók XIV. Filmszemléjének 700 ezer forintos fődíját Lakiteleken.
A november 4. és 7. között rendezett filmszemlének a Lakitelek Népfőiskola adott otthont. Krónika, kórkép, művelődés, portré és fikciós műsorok, valamint híradó tudósítás az internetre kategóriákban lehetett nevezni. A 61 alkotásból 22 jutott végül a döntőbe. A zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Mozgókép Mestere a filmszemlét értékelve hangsúlyozta: az a cél, hogy segítsék a pályájuk elején álló alkotókat. A filmek utóéletét, forgalmazását sanyarúnak nevezte, amin segítene az, ha lenne egy olyan intézmény, amelyik a forgalmazást összefogja, mert szavai szerint, „a film akkor születik meg, ha megnézi az ember”. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Lakiteleki Népfőiskola alapítója a díjkiosztón bejelentette: az érdeklődők megtekinthet­nek a filmekből egy válogatást a magyar kultúra napján a budapesti Uránia Filmszínházban.
A fődíjas film rendezője kapta a Herendi Porcelán Manufaktúra Zrt. különdíját is. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját és a Duna Televízió 100 ezer forintos különdíját A kultúra napszámosa című alkotásnak ítélték, amelyet egy budapesti rendező, Zajti Gábor készített. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját, valamint a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés különdíját a kárpátaljai rendező, Kovács Géza vehette át Az Árpád-vonal című alkotásáért. A zsűri 250 ezer forint összegű nagydíját, valamint a tiszakécskei Dél-alföldi Vitézi Rend és a Béke és Barátság Nyugdíjasklub által javasolt különdíjat a Mert hét életem van, ebből öt ment el… című alkotás nyerte, amelyet Hajnal Gergely budapesti rendező készített.
A Heti Válasz különdíját a film szereplője, Varga Géza kapta. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 300 ezer forintos különdí­ját a Kastély árnyékában és a Kós Károly című alkotás kapta, amelyeket Csibi László székelyudvarhelyi rendező készített. A Lakiteleki Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a Duna­versitas Egyesület 14. alkalommal hirdette meg a filmszemlét, amely ebben az évben Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró előtt is tisztelgett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában  hat év börtönbüntetésre ítélték. 
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László  református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vadász (Váradi B. Lászlóról)
Hogy ki is volt Váradi B. László, tudok válaszolni: egymásra futó nemzedékeink egyik legkülönösebb írója. Első könyve, A kölyökharcsa, melynek darabjai néhány év alatt egymást követték az Utunkban, általános feltűnést keltve 1972-ben jelent meg.
Még követte néhány, aztán 1974-ben távozott Romániából, Németországba emigrált, itt is természetközelben maradt, állattelepítésekkel foglalkozott a felnémet vadaskert munkatársaként, de írni már nem írt. Hogy miért nem, arra 1984-ben, amikor tíz év után újra találkoztunk (zuhogó esőben ment el a bukaresti repülőtérről, kikísérhettem, s zuhogó esőben jelent meg Sepsiszentgyörgyön, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt), nem válaszolt. Biztatóan nézve rám, annyit bevallott, hogy vannak tervei.  És itt fel kell tenni a kérdést, amely már tragikusan hirtelen halála előtt is foglalkoztatott: kim volt nekem ő, kije voltam neki én? A barátja voltam. A barátom volt. Egymás életének tanúi voltunk, noha időnként hosszú évekre szem elől tévesztettük egymást. Egymás beavatottjai voltunk? Asszisztáltunk egymás, időnként fárasztóan modoros sztereo-színjátékaihoz? A titkunkat, ha ugyan volt, magával vitte, nekem az emlékek maradtak, és az írásai, melyekben gondosan hallgat titkairól. Visszatérése után egyik mániájáról, a medvéről akart filmet forgatni, két évbe telt körülbelül, amíg megkapta az engedélyt a román hatóságoktól, s több évbe maga a forgatás a legsötétebb években, az aranykorszak fullasztó és sivár Romániájában. De – és azt újabb novellái bizonyítják – a „legjobbkor” került haza, s érzékeny membránként reagált a havasokra, Tusnádra, Bukarestre, Dobrudzsára, novellái egy cigány faluról vagy lepratelepről torokszorítóak. A film furcsa és bizarr kalandok közepette (melyekről egész ciklus olvasható új kötetében Lássuk a medvét! cím alatt) végül is elkészült, és nagy sikert aratott német nyelvterületen, nemcsak az NSZK-ban, de Ausztriában, Svájcban is. A Duna tévé is bemutatta. Utána újra visszatért a természetbe, az volt az élete, s Magyarországra telepedve vidratelepítésekbe kezdett Somogyban. A medve helyét mintha a vidra vette volna át, a kutyák egész életében elkísérték. Erről tanúskodik gyönyörű vidrás könyve is, amelynek részleteit a Cimbora is közölte.
Mert írni kezdett mégis, s az új évezred első éveiben kezdtek feltünedezni elbeszélései, állattörténetei különféle magyar folyóiratokban. Addig német szakfolyóiratokban közölt ökológiai esszéket. Ars poeticáját – noha érzelmességét írásaiban gondosan leplezte – már korán megfogalmazta első könyvének egyik darabjában, A gácsérban. Életeleme a természet, erdők, hegyek, a havas, a vadrét, a patak, a morotva volt. „Mi lenne, ha egyszer nem juthatnék el ide? – kérdezi korai írásában. – Nem bírnám ki! Minden az emberre tartozik: fa, víz, madár és virág. Ezek élnek az emberek háta mögött. Még ha nem is tudnak róluk. Ha az ember egyszer elpusztítja a ráeső részt, befellegzett! Olyanná válik, mint a pénz (…), amelynek nincsen aranyfedezete. Híg lesz, lebegni fog, mint a medúza, és elfelejti, honnan indult.” Ez a nézőpont érvényesül ökológiai, természetvédelmi tanulmányaiban is. Melyekhez világító adalékokat nyújtanak első könyvét negyven év után követő második novelláskötetének írásai.
Második indulása – ahogyan elmondta egyik utolsó találkozásunk alkalmával a zátonyra futott álmok városában, Bú-pesten két sör között az Aranybárány teraszán, miközben negyvenfokos melegben zajlott az Ünnepi Könyvhét – nem várt nehézségekbe ütközött. „Elfelejtettek – fintorgott –, erre azért nem számítottam.” A sors tragikus fintora, hogy miután több évtizedes kalandozások után végre visszatért az irodalomba, és megjelent egymás után három könyve*, hirtelen meghalt. Második írói indulását már nem követhette.
A három kötet közül az első tartalmazza újabb novelláit, van néhány remekmű is (már az első könyvében volt egy, a Borotva). A senki fia például. Döbbenetes erővel idézi fel a nyolcvanas évek Romániájának sivár hangulatát és a közember kiszolgáltatottságát. A hős egy elhajtott magzattal kódorog Tusnádon és környékén, hogy hogyan lesz az ő vagy a más (a szeretője őt nevezte meg apaként, neki kellett gondoskodnia a magzat eltüntetéséről) már soha meg nem születő fiából, a „senki fiából” a kutyák, eszméletlenül elvadult, mégis szánalomra méltó kóbor kutyák messiása, hajmeresztő és egyszerűen elmesélhetetlen. S mutatja, mit vesztettünk tragikusan hirtelen halálával. A Pont Kiadó újabb kötetei megjelenését ígéri, elképzelem, ahogyan egy felhőről nézeget bennünket, vagy a fényvilágból fényként visszajár és elmereng azon, hogy végül mégiscsak igaza volt egyik ellenségének, aki azt híresztelte róla még a balkáni metropolisban a hetvenes évek elején, hogy a szerencse fia, mert neki minden sikerül. Igen, neki, mondhatná az a hajdani kolléga, akivel legfeljebb a másik világon vitatkozhat tovább, ha találkoznak, másodszor is sikerült, ami másoknak egyszer sem. Sokra mentem vele, mondhatná ő.
Számtalan helyen találkozhattam vele a hatvanas évek vége óta, akkor ismerkedtünk meg valamelyik váradi vagy kolozsvári kocsmában, egyszer együtt mentünk el a nárciszrétre, néztük a fényben villódzó fehér mezőt, s váratlanul arról kezdett mesélni, hogy a virágok élnek. S ők is látnak minket, ahogyan mi őket, ha egyáltalán látjuk, mert vannak, akik nem látják, s ezért sem mindegy, hogy hogyan élünk.
* Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek. Mentor, Marosvásárhely, 2013; Borotva – régi és új elbeszélések. Pont Kiadó, Budapest, 2014; Luca, a megmentett vidra (egy vidracsalád története), Pont Kiadó, Budapest, 2014.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az utolsó kikötőben
A napokban jelent meg Czegő Zoltán új könyve, Az utolsó kikötőben című, amely válogatott prózai írásait tartalmazza. E kötete sorban a tizennyolcadik, közöttük majdnem ezeroldalas nagyregénye, a Medrében él, és más prózai írások mellett a versek, amelyek költői indulását jelezték.
Czegő Zoltán mind verseivel, mind prózai írásaival mindvégig új utakat keresett. Új utat jár ezen kötetével is, hisz nem a megszokott, hagyományos műfaji sajátságokat őrzi a novellák, elbeszélések, tárcanovellák megírásakor, hanem sajátosan újjáformálja magát a műfajt is. Egy-egy villanással bejárja az egész világot: ír Dél-Afrikáról, Amerikáról, Ázsiáról, Európáról, számos országról. Ír a városokról, Padováról, Bu­dapestről, Bukarestről, de legtöbbet a szülőföldről: a Feketeügyről, az Oltról, a Hargitáról, Bálványosról, a falvak sokaságáról: Torjáról, Csernátonról, Gelencéről, Bükszádról, Lövétéről, Korondról, Szentdemeterről, Homoródremetéről, Kadicsfalváról, Csinódról is.
Ír a gólyákról, sasokról, ricsajkodó kis madarakról, a szarvasról, medvéről, sokszor a lóról. Ír a rétek, mezők tarka virágairól, bódító illatukról. És az itt élő emberekről, városok és falvak lakóiról, színekben pompázó tisztáson áthaladó, harmatos fű között járó szépséges szép leányról, tagbaszakadt legényekről, öregekről és fiatalokról, nagyapóról és unokáiról, mindennapi életünkről. Ír történelmünk nagyjairól: a hunokról, a honfoglalásról, Géza fejedelemről, Szent Istvánról és Lászlóról, a hazát újjáépítő IV. Béláról, a törökverő Hunyadi Jánosról, a fiáért aggódó Szilágyi Örzsébetről, Mátyásról, Dózsa Györgyről, a mohácsi vészről, a kurucokról, 1848–49-ről, két világháború pusztításáról, nagy veszteségeinkről. Aggódva figyeli a szórványban élő magyarság sorsát, napról napra fogyását.
Czegő Zoltán életében mindvégig az igazságot kereste, azért emelt szót, az elébe tornyosuló göröngyök is ennek következményei. Azt is meg kell említenünk, hogy Czegő Zoltán sajátos szépirodalmi nyelvezetet alakított ki. A székely embert, ha megszólaltatja, nem a góbéságot, a céltalan népieskedést keresi, hanem a természetes, hétköznapi beszéd ízét közvetíti. Gyakran idézi a népdalok legszebbjét, amellyel színessé, vonzóvá tudja alakítani írásait. A kötetében közöltek közül idézzük a következőt:
Áldd meg, Isten, áldd meg a szeretőm házát! / Verd meg, Isten, verd meg a benne lakóját! / Azt se mindegyiket, csak az édesanyját, / Mért tiltotta tőlem az ő kedves fiát. / Ha neki fia volt, nekem szeretőm volt, / Ha neki kedves volt, nekem kedvesebb volt.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra kell értékelni az életművet
Két napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is.
"A látásunkat szabadította fel"
Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott.
A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát.
"Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere).
Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot.
Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen.
A Kálvin-értelmezés vitája
Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája).
A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök.
Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki.
Sürgős a kritikai kiadás elkezdése
A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt.
Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta.
G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni.
Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében.
Kritikai gettóban
Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban).
Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál.
Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált.
Tetemre hívás
Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá.
Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula.
Elindul a lavina?
– Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út.
A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula.
– A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János.
Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely

Emlékezés Illyés Kingára
Aznap halt meg édesapám, amikor Illyés Kingát temettük, 2004-ben. Haláluk egybeesésének furcsa véletlene folytán az emlékezésben is együtt jelennek meg. Egyik erősíti a másik hiányát. Hiányzik Illyés Kinga, hiányzik a művészete, tanácsai, segítsége. Színpadi szerepeinek különlegessége, ahogyan hallgatni és szólni, átélni és jellemet formálni tudott. Sokan emlékezünk még nagyszerű alakításaira, azokra, amelyeket a kritika kiemelt és azokra is, amelyekről keveset és méltatlanul írtak. Sokan emlegetik alakítását a Mamlock professzor című előadásban Kovács György partnereként, sokan emlékeznek rá Albee Mindent a kertbe című darabjának női főszereplőjeként, ahol Ferenczy Csongorral és Kőszegi Margittal felejthetetlen élményt nyújtottak. És micsoda Egérke volt abban a parádés szereposztású Macskajátékban, ahol Tanai Bella és Szamossy Kornélia voltak közvetlen partnerei! De ki ne emlékezne a méltán nagy hírű Özönvíz előtt című előadás Sárijára? Kallós Zoltán válogatta azokat a gyönyörű erdélyi népdalokat, amelyeket ott énekelt.
Tanárom volt a színművészetin, és kollégám, segítőtársam, amikor rövid ideig én is tanítottam, az akkor Szentgyörgyi István nevét viselő, ma Művészeti Egyetemen.
Illyés Kinga monumentális alkotása a versmondás volt, mely a maga szerkesztette egyéni estjeiben csúcsosodott ki. Művelt, okos asszony volt. Filigrán termete erős, bátor szívet takart. Előadóestjeinek témaválasztása nem véletlenszerű, hanem átgondolt, megfontolt volt. Mondanivalója volt a világról, lázadt és lázított, mint kortársa, Visky Árpád, aki szintén 1940-ben született, mint Illyés Kinga. Fagyöngy című műsorával nemcsak a jelenkor gazdag költészetét akarta bemutatni, hanem a rendszerről is szólott. A kis herceg előadása fölülmúlhatatlan. A Lírai oratórium című előadása Szilágyi Domokos költészetének gondolati és érzésgazdagságát úgy mutatta be, hogy közben a vívódó, a társadalommal és önmagával is perben álló zseniális költővel azonosulva minket is együtt- és továbbgondolkodóvá tett. Mennyi feljelentés, gáncsoskodás érte! Hogy történtek ennél nagyobb tragédiák is? Lásd Viskyt. Valóban döbbenetes, hihetetlen, hogy egy művésszel, egy színésszel úgy elbántak, mint Viskyvel. Visky Árpádot 1983-ban zárták be. 1986-ban temettük. Kinga nem ijedt meg, nem hallgatott el, az 1990-es változásig még két előadást mutatott be. Miután előadta az Oriana Fallaci műveiből szerkesztett A nő, aki virágot akart szakítani című estjét, valaki egyenesen Fallaci-nak írt, jelezve, hogy a színház nem fizetett szerzői jogdíjat ezért az előadásért. Románia akkor éppen a sokoldalúan fejlett kommunista társadalom megvalósításán dolgozott, és nem fizetett szerzői jogdíjakat, főleg ha azok a valutaigényesek közé tartoztak, mint Fallaci esetében is. Hiába írt Fallaci-nak Illyés Kinga és magyarázta el az előadás fontosságát a megmaradásunkért vívott harcban, Fallaci hajthatatlan volt, és az előadást letiltatta. De Kingának volt ereje egy újabb rendkívül érdekes, izgalmas előadással közönség elé lépni. Bajor Andor humoreszkjeiből Hantafű címen szerkesztett és Kovács Levente rendezte műsorának is mostoha volt a sorsa. Az előadást a Consiliul culturii si al educatiei socialiste elvtársai a vizionáláson (mennyi rémületet terjesztő intézmény megnevezése hullott ki szótárunkból, remélhetőleg mindörökre) megfelelőnek találták. Ők nem értették, nem hallották, amit mi értettünk, amit Kinga a szavak mögött mondott nekünk. Azt a virágnyelvet csak mi beszéltük. De akadt közülünk valaki, akinek fájt ez az égő élet, a Kinga emberi és művészi nagysága, és szakmai féltékenységből feljelentette a műsort mint irredenta, a román nemzeti államot és a kommunista eszméket sértő előadást. Újravizionálták. Nem hallottak semmi gyanúsat. Újból előadhatta Kinga. De a feljelentő nem nyugodott, erélyesebben, részletesebben, szájba- rágósabban jelentette fel, politikai státusának teljes tudatában. És a rossz, mint annyiszor, most is győzött. A Hantafű című nagyszerű előadást végleg letiltották. Ahogyan az előadáslapra Székely Ferenc, a színház akkori irodalomtitkára írta: "ezt az előadást megtépázta a történelem". Nincs nagyobb tragédia annál, mint amikor a szót fojtják beléd, mert akkor nem vagy szabad.
1990 után beszélt nekünk Kinga a törékeny szabadságról és demokráciáról, amely nálunk karácsonytól húsvétig tartott. Beszélt az emigráció rettenetéről Márai San Gennaro vére segítségével, hiszen 1990 fekete márciusa után tömegesen hagyták itt szülőföldjüket marosvásárhelyi magyarok. És beszélt a Szent Erzsébetről szóló előadásával a hit, az Isten által kijelölt út követéséről, arról, hogy csak a szeretetből jövő áldozat hozhat megváltást, arról, hogy büszkék lehetünk történelmünkre, azok hőseire, életük példamutató, még ha a régmúltban zajlott is le. Kemény küzdelmet vívott a betegségével, de volt ereje megszépíteni, tartalmassá tenni a közönség mindennapjait. És arról nem is beszéltünk, hogy közben két nagyszerű gyermeket nevelt fel.
Hálával gondolok Illyés Kingára. Első előadóestemnek ő adta a címét – Ágról szakadt madár – ballada a csángó sorsról –, és ő indította el, úgy hogy több száz előadást érhetett meg. Illyés Kinga most is tanít. Arra int, hogy teljes erőnkből, teljes elménkből népünknek, anyanyelvünknek szolgáljunk, félelmet nem ismerve, mindig jobbra, mindig többre, mindig tökéletesebbre törekedve, úgy, ahogy ő is tette, ahogy örökségként meghagyta utolsó videó- és hanganyagában, az Útravalóban.
Kilyén Ilka
Népújság (Marosvásárhely

Pecsétes könyv, avagy a szimbólumok ragyogása
Elsőéves korunkban derék tanáraink odafönn a kolozsvári egyetemen megpróbáltak becsalogatni a történelmi segédtudományok erdejébe. Az igazat megvallva, mi, gyarló kezdők eléggé csenevész erdőcskének véltük, hiszen arra számítottunk, hogy menten bevetnek bennünket az emberiség történetének óceánjába.
Lassan be kellett látnunk, ahhoz, hogy valamit is megismerhessünk ebből a múltból, ha valamit fel akarunk fedezni – mondjuk egy tájegység időbeliségét és annak lakóit látni-láttatni akarjuk, miként éltek, miként döntöttek emberpróbáló helyzetekben, s mit vittek véghez száz esztendővel annak előtte vagy öt századdal korábban, bizony szükség van a segédtudományokra. Ezek bizonyultak alkalmas kulcsoknak, amelyek (majdnem) minden ajtót nyitnak. Magunknak kellett rájönnünk arra, hogy egy-egy kutatás során melyek bizonyulnak a leghasználhatóbbnak.
Efféle aranykulcsok voltak a paleográfia, a régi írások kisilabizálásának tudománya és/vagy a középkori latin nyelv ismerete, a kronológia, az időrend, a heraldika, a címerek tana, a szfragisztika, azaz a pecséttan. Nos, itt helyben is vagyunk: Pál-Antal Sándor akadémikus, az örök és örökös levéltáros, a Székelyföld múltjának avatott ismerője, számos könyv, cikk, tanulmány szerzője meglepett bennünket egy újabb könyvvel, melynek címe Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek.
Rosszul mondom: nem, dehogyis lepett meg, hiszen az utóbbi évtizedben a közigazgatás történetét dolgozta fel több műben is, az intézmények működését elsősorban a székely székekben, azok iratkiadási gyakorlatát tárgyalta, új szempontok szerint világítva meg a hivatalok belső mechanizmusát. A történész számára természetes, hogy ehhez hatástanulmányokat is csatol, nem pusztán a döntéseket írja le és azok mozgatórugóit keresi meg, de a döntések utóéletéről, hatásáról, következményeiről, társadalmi fogadtatásáról, egyszóval a közösségi visszajelzésekről is tudósít. Így lesz kerek egész a múlt valamely választott szelete. Már ha egyáltalán lezárható megnyugtatóan az, ami elmúlt és rekonstruálható a teljesség igényével...
Pál-Antal Sándor ezúttal olyan oldaláról közelít a székelység kérdésköréhez, mint a közigazgatási alá- és mellérendeltségi viszony, a székely székek, székelyföldi városok és települések írásos dokumentumainak külső formai jegyei. Egy levéltáros számára, aki régi peres-poros iratokkal bíbelődik évtizedek óta, szinte természetes, hogy nem csupán a tartalmukat deríti fel, hasznosítja tanulmányokban vagy forrásközlésekben, hanem azt is megnézi, miként hitelesítették, miféle pecsétet vagy bélyegzőt használtak az intézmények, a fő- és középrendű hivatalnokok, iskolák, egyházi közületek, az igazságszolgáltatás és egyáltalán a közigazgatás szervei, fórumai.
Jelen kötete egy hatalmas adattár és album, olyan korpusz, amelyben 850 intézményi pecsét leírása található meg, a lenyomat és a pecsétnyomó képével, rajzával együtt. A teljesség igényével készült mű valamennyi székely széket beemeli a kutatásba, és a fellelhetőket be is mutatja. A királyi, fejedelmi kancelláriák gyakorlatától a kisközségek pecséthitelesítői mindennapjaiig hosszú út vezetett. A székely székekben lassan és viszonylag későn gyökerezett meg a szászokhoz vagy a vármegyei gyakorlathoz képest. De szokvánnyá, kötelezővé vált, kötelezővé tette a Gubernium, a császári közigazgatás, majd a budapesti kormányzatok. Ezt a pecsétszolgáltatást a szerző 1918-ig kíséri figyelemmel.
A szerző arra is sort kerít, hogy a pecséttani kutatások erdélyi múltján is átkalauzolja olvasóit, ugyanis ez a segédtudomány legalább 200 éves történetre tekint vissza, művelői szászok és magyarok, majd újabban a román tudomány is csatlakozott a kutatásokhoz, legyőzve idegenkedését, ami csak árthat a tudománynak, megszabadulva az előítéletektől, elismeri azt, hogy a pecsét- és címerhasználat a Kárpátokon túl viszonylag kései keletű. E tekintetben a kora újkorban Erdély úgymond legkeletibb állomása a nyugat-európai típusú címer- és pecséthasználatnak.
A pecsétek rajzolata rendszerint a címerektől kölcsönzött. És ebben rejlik az átjárhatóság a heraldikához, amaz (a szfragisztika) ugyanis szorosan kapcsolódik a címertanhoz. A pecséthasználati jog a felsőbbség engedelmével történik, olykor királyi kegy, fejedelmi adomány, de a közigazgatás bürokratizálódásával, az egyre sűrűbb ügyintézési teendők közepette az intézmények kötelességévé tétetik alkalmazása. Ezzel a címeres pecséttel hitelesíti a testület az általa kibocsátott iratokat, jegyzőkönyveket, hivatali levelezést. Tetten érhető a könyv lapjain a magánpecsét használatáról (ez ui. a hivatalos iratok hitelesítésének első formája) való áttérés az intézmények rendszeres és lassan kizárólagos saját címeres pecséthasználatára. (A magáncímerek és gyűrűs pecsétek használata jóval megelőzi a hatósági/intézményit, a királyi kancelláriák kivételével.)
A közhiedelemmel ellentétben tehát nem csupán a nemesemberek passziója, nem csupán a megszállott és bogaras családfakutatók játszótere a heraldika. Az intézményi címer és pecsét ad olykor választ a testület által képviselőt alakulatnak, akár eredetére nézve, akár arra, milyen jelképek használatával képezi le azt az ideológiai/mitológiai hátteret, amely az intézményt létrehívta, fenntartja.
Pál-Antal Sándor a székely nemzet címerétől és pecsétváltozataitól eljut a társadalom, a közösségi intézmények legkisebb sejtjéig, odáig, ahol még/már szükséges a hitelesítő pecséthasználat. Választ keres arra, miért éppen ezeket a szimbólumokat választották elődeink, mi okból különböztették meg magukat más közigazgatási egységektől, mettől meddig vannak/voltak használatban a felmutatott és meglelt, kisilabizált szimbólumok, hogyan változtak a jelképeknek választott ábrák, pecsétvésetek, mi indokolja a változást, miként tükrözik a megváltozott körülményeket, politikai változásokat, hatalmi váltásokat, átszervezéseket, pl. a politikai abszolutizmust, milyen fokú a hivatal működési szabadsága, láttatni engedi a viszonyrendszert, aminek keretei között kiépült a hatóság, vagy éppen azt a harcot, amit egyes fiúszékek a saját címer- és pecsétszerzés érdekében vívtak a felettes hatóságokkal.
A könyv talán meg sem születhetett volna, vagy jóval csonkább lenne, ha Pál-Antal Sándor a saját kutatásai és kutatói szerencséje mellett nem támaszkodott volna az utóbbi huszonöt esztendő történeti, címer- és pecséttani kutatásaira, amelyek a székelyföldi intézményekben (múzeum, levéltár, könyvtár, akadémiai kutatóintézet) vagy másutt (MNOL, Nemzeti Múzeum stb.) folynak. Új szakemberek léptek a pástra, egy-egy székelyföldi tájegység, település címeres emlékeinek kutatása közben a pecsétrajzokat is vizsgálódásaik körébe vonták. A pecsétkutatás, a szimbólumok felfejtése, használatának vizsgálata egyszerre intézmény- és helytörténet, közigazgatás- történet és művelődéstörténet, esztétika, tudathistória és nemes passió.
Másfelől, hogy a politikum se maradjon ki – miként erre a könyv előszava is utal –, a székelyföldi autonómia ügyét is előbbre viheti, hiszen az ellenérzések letörésében békés, tudományos eszközként, bizonyíték gyanánt, nem sértő szimbólumként mutatható fel, és arra tanít, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar helynév- és szimbólumhasználat nem a tegnap született, nem valamely politikai csoport vagy szeparatizmus csíráztatta ki melegházi körülmények között, hanem hosszú és valóságos történelmi folyamat eredménye, tanúbizonysága, használatától a helyi kis közösségek otthon érzik magukat a belakott, a kezük által megművelt hazában.
Sebestyén Mihály
Népújság (Marosvásárhely

In memoriam Márkos Albert
Márkos Albert (1914−1981) születésének századik évfordulója alkalmából a Romániai ¬Magyar Dalosszövetség és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében november 5-én emlékhangversenyre került sor.
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében népes közönség várta, hogy az emlékestet Benkő Judit ünnepélyesen megnyissa, aki „pozitív töltetű születésnapi emlékezést” ígért. Műsorvezetőként nehéz feladatra vállalkozott, mivel emlékmozaikokból kellett rekonstruálnia egy ember- és művészéletet, egy életművet, és mindezt csupán néhány percbe sűrítve. Emlékezőként és méltatóként Lakatos István zenetörténész, László Ferenc zenetudós, Angi István zeneesztéta írásaiból idézve kereste azokat a lényegbeli vonásokat – humorosság, barátságosság, kiegyensúlyozottság – amelyek Márkos Albertet, az embert és alkotót, a tanárt jellemezték. Az emlékportré felvázolását az ifjabb Márkos Albert hegedűművésztől szerzett fotók és szóbeli információk is segítették, valamint az a zenetörténeti jelentőségű rádiós beszélgetés, amelyben Balla Zsófia bírta szóra a zeneszerzőt, aki elmondta: nem komponál „kacifántosan”, és alkotás közben „az a homályos érzés” kívánkozik ki belőle, hogy valami olyat közvetítsen „ami megérint”.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)

„A csángó gyerekek tényleg tanulnak magyarul?”
Határozottan tagadta a maszol.ro-nak a Bákó megyei önkormányzat elnöke, Dragoș Benea, hogy a magyarnyelv-oktatás megszűntetésével fenyegette meg a csángó gyerekeket. A csángószövetség elnöke, Pogár László inkább a diákoknak hisz.
„Ha valaki bizonyítani tudja, hogy csángó gyermekeket fenyegettem meg a magyarnyelv-oktatás megszűntetésével, azonnal lemondok tisztségemből. Ez égbekiáltó hazugság” – jelentette ki a maszol.ro-nak a Bákó megyei önkormányzat elnöke.
Dragoș Beneát azért kerestük meg, mert a Krónika korábban arról cikkezett, hogy a Szociáldemokrata Párti (PSD) politikus a bákói Történelmi Múzeumba gyűjtötte a helyi Szent József Római Katolikus Főgimnázium számos diákját, és arról beszélt nekik, hogy a megyében megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, elküldik a magyar pedagógusokat, ehelyett pedig bevezetik az olasz nyelv oktatását az iskolákban.
A politikus lapunknak elmondta, október 23-án valóban jelen volt a bákói Iulian Antonescu Történelmi Múzeumban, de „nem gyűjtött oda senkit”, hanem egy nyilvános eseményen, a „Román hadsereg a második világháborúban” című tárlat megnyitóján vett részt. Benea azt állítja, a rendezvényen még csak fel sem szólalt.
A magyaroktatásról sem tud?
„Ha valakinek van fotója arról, hogy a mikrofonnál állok vagy hangfelvétele a beszédemről, én azonnal önként távozok az hivatalomból. A szervezők meg is sértődtek, hogy nem tartottam beszédet” – mondta Benea. Határozottan cáfolta azt a felvetésünket is, hogy nem nyilvánosan hangzottak el a szavai, hanem odament a tárlaton részt vevő gyerekekhez, és fenyegetőzni kezdett. „Nem beszéltem egyetlen gyerekkel sem a rendezvényen” – nyomatékosította.
A megyei tanácselnök határozottan cáfolta, hogy megszűntetné a magyar oktatási programot Bákó megyében. Sőt azt állította: most hallja először, hogy a csángó gyerekeknek évek óta szervezett formában zajlik már a magyar nyelv oktatása. Cáfolta azt a neki tulajdonított állítást is, miszerint sérti a moldvai románok méltóságát a magyar állam által a magyar nyelvet is tanuló diákoknak nyújtott oktatási-nevelési támogatás. „Erről a támogatásról sem tudtam” – jelentette ki.
Pogár: én a gyerekeknek hiszek
A Krónika arról írt, hogy a Moldvában működő csángó civil szervezetek vezetői valamennyien értesültek Dragoș Benea fenyegetőzéseiről, de mivel a megbeszélésen csak gyerekek voltak jelen, csak közvetett forrásból tudják, hogy mi hangzott el a múzeumlátogatás idején.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke is hallotta a történteket. „Több diákkal és az MCSMSZ kulturális felelősével, a pusztinai Nyisztor Ilonával is beszéltem. Én nekik hiszek, nem a tanácselnöknek” – mondta a maszol.ro-nak Pogár. Emlékeztetett arra, hogy a bákói katolikus oktatási intézményt az ortodox egyház is rossz szemmel nézi. „Tehát el tudom képzelni, hogy Dragoș Benea kampányolt egyet az elnökválasztás első fordulója előtt” – magyarázta.
Az MCSMSZ elnöke megosztotta velünk azt a levelet, amelyben Nyisztor Ilona beszámolt a szövetségnek a történtekről. A pusztinai pedagógus úgy tudja, hogy a Norvég Alap és az UNICEF támogatásával 50 bákói faluban indul program hátrányos helyzetű gyermekek számára, ám ennek hátterében a moldvai csángó magyarok iskolai és fakultatív anyanyelvi oktatásának az ellehetetlenítésére irányuló hatósági törekvések állnak.
A moldvai Bákó megyében jelenleg huszonkilenc csángó településen több mint kétezer gyerek tanulja a magyar nyelvet és irodalmat iskolai, illetve délutáni foglalkozások keretében. A gyermekek a magyar állam részéről oktatási nevelési támogatásban részesülnek. Többen közülük a magyar állampolgárságot is igényelték.
Olasz nyelv a magyar helyett?
A Krónika ezzel szemben úgy tudja, hogy a helyi közösségek társadalmi felzárkóztatását célzó projekt keretében a moldvai megye 85 településén nyújtanak szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatást 54 ezer, hátrányos helyzetben élő gyermek számára. A Victor Ponta kormányfő és Tove Bruvik Westberg, Norvégia bukaresti nagykövete részvételével rendezett október 10-ei projektismertetőn kiderült, a Norvég Alap 3,3 millió euróval, az UNICEF pedig kétmillió euróval támogatja a Bákó megyei programot.
 A lap szerint a Bákó megyei önkormányzat néhány hónappal ezelőtt olyan programot is elindított csángó falvakban, amely bevallottan a magyar oktatást kívánja ellensúlyozni. A képviselő-testület és a csángók román eredete mellett kardoskodó Dumitru Martinas Katolikus Egyesület társulása nyomán tavasszal fiataloknak szánt képzési központokat létesítettek a csángók lakta Forrófalván, Lábnyikban, Magyarfaluban és Klézsén, ahol többek között fotó- és angol nyelvtanfolyamot biztosítanak mintegy 160 diák számára.
Gheorghe Bejan megyei tanácsos, a Martinas-egyesület elnöke a közgyűlés jegyzőkönyve szerint a program elindításáról döntő önkormányzati ülésen kijelentette: nem válik hasznukra a csángó diákoknak a magyar nyelv oktatása. A programot a megyei tanács 87 ezer lejjel támogatta.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Nem fogadták el Toró és Szilágyi lemondását
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöksége nem fogadta el Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt, az államelnök-választáson elért eredmények miatt benyújtott lemondását, mert szerintük a felelősség közös, nemcsak a kettőjüké. A hétvégén Marosvásárhelyen tartott elnökségi ülésen arról is döntöttek, hogy egy megújulási folyamatot kezdeményeznek, amelyet a februárban tartandó országos tisztújítás követ majd, hiszen szerintük fontos a Néppárt megújulása, hatékonyabbá tétele.
A sajtó számára egyedüli nyilvános, vasárnap délutáni sajtótájékoztatón Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke röviden beszámolt a kétnapos elnökségi ülésen született döntésekről. Kihangsúlyozta: a megyei szervezetek visszajelzései is megerősítették őket abban, hogy jó döntés volt részt venni az államelnök választáson, hiszen az általuk képviselőt értékeket népszerűsíteni tudták.
„A jelölt és a kampánycsapat jól dolgozott, megőriztük a 2012-es választási eredményeket, de nem tudtuk azokat növelni. Toró. T. Tibor, az néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt a párt jelöltje benyújtotta lemondását, bizonyítva, hogy  vállalják a felelősséget azért, hogy a kitűzött célokat nem sikerült elérni. Lemondásukat az elnökség nem fogadta el, hiszen a felelősség közös. Elhatároztuk, hogy általános tisztújítást tartunk, alulról felfele kezdünk el újra építkezni. Az út, amelyen járunk, helyes, szükség van az újraszerveződésre, a megerősödésre, hogy új csapattal hatékonyan tudjunk készülni a 2016-os helyhatósági választásokra” – hangsúlyozta Zakariás Zoltán.
Toró: hatékonyabban kell dolgozni
Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a választási eredmények azt bizonyítják számukra, hogy szervezettebben, hatékonyabban kell tovább dolgozni. „A néppárt él és élni akar, haladni fog azon az úton, amelyiken elindult. Többet kell dogozni, hatékonyabb eszközökkel kell eljuttatni üzeneteinket a választókhoz, mert ezen a választáson üzeneteink nem értek célba” – fogalmazott. Újságírói kérdésre válaszolva az elnök elmondta, hogy tudatában van annak, hogy a választásokon elért eredményekért a felelősség elsősorban a vezetőket terheli, de az elnökség figyelembe vette, hogy a karácsony előtti időszakban nem lehet tisztújító kongresszust összehívni, ezért a februári kongresszusig a „dolgok változatlanok maradnak”. Azt is kihangsúlyozta, hogy véleménye szerint van utánpótlás, a pártban vannak rátermett politikusok.
Szilágyi: az erdélyi jelöltet támogatjuk
Szilágyi Zsolt arra buzdította az erdélyi magyarokat, hogy az államelnökválasztás második fordulójában minél többen menjenek el szavazni, és az erdélyi értékeket képviselő jelöltre adják voksukat, ne a korrupciós és balkáni értékeket képviselő vörös jelöltre. „Az RMDSZ nyilatkozataival inkább otthonmaradásra buzdítja a magyarokat, üzenetei azt sugallják, hogy nem lenne fontos részt venni a második fordulón. Ez nem igaz, adófizetőkként nekünk nem mindegy, hogy ki lesz Románia államelnöke. Mi az erdélyi jelöltet választjuk” – mutatott rá a Néppárt államfőjelöltje.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Egy „százkezű miniszter” élete és munkássága
Nagyvárad – Hegedüs Sándor, a százkezű politikus a címe annak a több mint 600 oldalas kötetnek, melyet péntek délután, a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében mutattak be szerkesztői és írói.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Kersztény Egyetem által szervezett könyvbemutatón Pálfi József lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkéczki László történész, a kötet egyik szerzője szólalt fel. Elmondta: a kötet elsődleges szerzője Kovács László, aki – amint arról a későbbiekben ő maga is beszámolt – egy budai villa pincéjében fedezte fel a több mint fél évszázadon át lezártan álló utazóládákban rejlő családi hagyatékot, mely Hegedüs Sándortól származó, illetve rá vonatkozó dokumentumokat tartalmazott. Ennek alapján körvonalazódott a könyv kiadásának a gondolata, melyet Kövér László házelnök is bátorított, mivel, mint mondta, szándékában áll a magyar politikusok nagyjaival foglalkozni.
Krisztusi eszmék
A könyvben Hegedüs Sándornak a politikai és újságírói pályafutását egyaránt bemutatják és az olvasók dunántúli főgondnoki tevékenységét is megismerhetik. Amint a Kövér László által írt előszóban olvasható, bár képviselőtársai között fiatalnak számított, magas szintű képzettségének és munkabírásának köszönhetően közel negyed évszázadon keresztül a pénzügyi bizottság tagja, majd 1899-től kereskedelemügyi miniszter volt. „Hegedüs Sándor ráadásul úgy volt specialista az általa művelt területeken, hogy párhuzamosan végzett politikai, egyházi, tudományos, társadalmi és pénzintézeti tevékenységei nemhogy hátráltatták egymást, hanem kölcsönös kreatív motivációt jelentettek számára.” – áll az előszóban.
Tőkéczki László az akkori magyar liberalizmus sajátosságaira is kitért, s arra hogy Hegedüs Sándor krisztusi eszmekörben gondolkodott, „biblikus módon krisztusi szociálpolitikai elveket fogalmazott meg”. Magyarország abban az időszakban európai szellemiségű ország volt, Nagyvárad pedig Magyarország egyik élcsapatát jelentette, hangzott el. Hegedüs Sándor mértékadó politikusként volt ismert, a korszak „rossznyelvű” újságírói is becsülték tevékenységét, „százkezű miniszter” volt sajtóbeli jellemzője. Klasszikus házasságban élt, jómódú ember lett, de vagyonát nem úgy szerezte, hogy azért szégyenkeznie kellett volna.
Alkufolyamatok
Szász Zoltán történész, a könyv egyik szerkesztője ismertette a székely eredetű kolozsvári református család gyermekeként született Hegedüs Sándor pályafutását, kitérve arra is: Ausztria és Magyarország együttműködését kemény alkufolyamatok jellemezték, az akkori belpolitikai küzdelmek megismerése pedig napjainkban is tanulságul szolgálhat. Egyúttal bizonyíték arra, hogy szorongatott helyzetekben is keresni lehet a fejlesztés útjait – Hegedüs tevékenysége pedig „tanúság az elvhűség és a rugalmasság felelősséggel teli összeegyeztetzetőségéről.”– írja a bevezetőben a történész. A több mint hatszáz oldalas kötet, melyet 46 lejért lehetett megvásárolni a rendezvényen, a budapesti Argumentum kiadó gondozásában jelent meg, melynek tulajdonosa, Láng József szintén jelen volt. Mint megtudtuk, Nagyvárad után a kötetet Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is bemutatják.
Neumann Andrea
Kiegészítés: Hegedüs Sándor /Kolozsvár, 1847. ápr. 22. - Budapest, 1906. dec. 28/ kereskedelemügyi miniszter 1899-től 1902-ig.
erdon.ro

Új egyesület Kézdiszentléleken
A közelmúltban bejegyzett Székely Helyőrség Egyesület szombaton a kézdiszentléleki Petőfi Sándor Művelődési Házban tartotta első lakossági fórumát mintegy negyven érdeklődő jelenlétében. A három alapító – Tamás Róbert, Tamás Tibor és Ráduly Róbert – arról tájékoztatta a megjelenteket, hogy az egyesületet az augusztusban a cigányszeren történt tragikus motorosbalesetben elhunyt Sebestyén Attila halálának körülményei miatt keltett felháborodásuk közepette hozták léte azzal a céllal, hogy megőrizzék és továbbadják a székely hagyományokat, védelmezzék a székely érdekeket. Civil, politikamentes szervezetként óhajtanak tevékenykedni, fegyverük a szó és az összefogás, a közösség ereje. Fiókszervezetek, hasonló független szervezetek létrehozását tervezik egész Székelyföldön. „Ha a hatóságok nem tudják megakadályozni a megélhetési bűnözést, megtesszük mi törvényes keretek között, élhet, biztonságos, békés településsé tesszük ismét községünket” – hangzott el. Szóvá tették: a határt az önkormányzat kézdivásárhelyi biztonsági céggel őrizteti, ami nem hatékony, mivel nem ismerik a terepet, lopás esetén nem tudják, hol fekszik a parcella. Ha viszont helyieket alkalmaznának a határ őrzésére, még munkahelyeket is teremtenének. A jelenlevők a helyi rendőrörs munkatársait is elmarasztalták:  sokszor nem a károsultakat vagy bántalmazottakat, hanem a tettese védték. A fórum végén többen csatlakoztak az egyesülethez.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)