Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Brehariu-Bruja, Alma
49514 tétel
2013. szeptember 21.
Czegő Zoltán írói hazatérte
A Magyarországról nemrég hazatelepült, kiemelkedően termékeny Czegő Zoltán legújabb verseskötetét és új történelmi regényét mutatták be múlt vasárnap istentisztelet után a sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében.
A bemutatót Albert Ernő ismert helytörténész, néprajzos, a Székely Mikó volt igazgatója A templomok lázadása című verseskötettel kezdte, kiemelve a szerző őszinteségét, igazságszeretetét és konokságát, melynek jó példája a címadó, a nemzetpusztulás vízióját különös erővel megfogalmazó vers. Erről, ennek felkavaró erejéről hangzott el a bon mot az egyik résztvevő szájából: olyan káromlás, melyből akár katedrális is építhető. Alapmotívuma Albert szerint megtalálható már Czegő első, 1966-ban az Igaz Szóban megjelent versében is, s a mostani kötet záróverse is ezt fogalmazza újra. Albert szerint Czegő hitvallása változatlan: annyi gond és baj érte e népet, hogy költészetének, irodalmának első rendű feladata égető társadalmi kérdéseinek is hangot adnia, az igazságkeresés szenvedélyének élnie, melyet költészetünk az Ómagyar Mária siralom óta töretlenül vállal, s Czegő reményt tápláló törekvésében is e tradícióhoz csatlakozik. A másik bemutatott mű, a Néma lovak az író negyedik regénye. Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza a cselekmény, egy Kolozsvár közeli magyar falu pusztulásáról szól ama évekből, mikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had, benne a székely is, tatár fogságba esett, és a fejedelemség népe védtelenül ki volt szolgáltatva a tatár és török hordáknak (miként megtapasztalta azt Illyefalva és Sepsiszentgyörgy népe is ama vérzivataros időkben). Albert Ernő az író jellemteremtő erényeit emelte ki, külön szólva az armalista nemes, valamint a fiatal szerelmespár alakjának életre keltéséről, hangsúlyozva a kötet nyelvi erényeit, melyek igazolni látszanak a szerző ama meggyőződését, miszerint igazi regényt csak költő tud írni. Az ismertető szerint a regény fő gondolata a népi összefogásra buzdítás a felégetett falvak világában, s a tragikus vég ellenére ebben a ma számára is kiutat mutat.
Az író nyelvének lírai lendületéről szólva a beszéd ismét a verseskötetre terelődött, Czegő felolvasta a címadó költeményt, benne a mellbevágó sorral: „árpádtalan vonulnak az Árpád-koriak”, s A walesi bárdokból idézve, elítélőleg szólt a „pártos honfivért” ontókról, a magyarok magyarok elleni harcáról, majd megköszönte a részvételt. A résztvevők reakcióiból ítélve az itteni közönség érti a költő nyelvét, azonosulni tud szemléletével, úgyhogy az író naplójegyzeteiben megfogalmazott aggodalma, hogy nem fog-e csalódáshoz, meghasonláshoz vezetni a hazatérés, talán elveszítheti kínzó terhét: ez lévén valóban az ő népe, igazi befogadó közege, visszatelepedését megértő és értékelő olvasóközönsége.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 21.
Bálint Gábor újraértékelése
Száz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára.
A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt.
Tatárok és mongolok
A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt.
Hun kutatás
Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették.
Dravida- vagy tamil-kérdés
Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát.
Kabardok, avagy kaukázusi magyarok
Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója!
Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós.
(Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 21.
A magyar csoportok létrehozása várat magára a MOGYE-n
Pozitív lépés: külön struktúrában a magyar oktatók
Tegnap a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar professzorai sajtótájékoztatón számoltak be az egyetem magyar oktatással kapcsolatos aktuális kérdéseiről. Főként a magyar sajtó képviselői voltak kíváncsiak a legfrissebb információkra, amelyek részben pozitív, részben negatív előjelűek az önálló magyar vonal létrehozásának folyamatában.
Dr. Szabó Béla professzor előrebocsátotta, pozitív bejelentésekkel kezdi: nem az udvaron vagy az egyetemen kívül, más helyiségben, hanem a MOGYE egyik előadótermében tarthatják a sajtótájékoztatót. Azért tartották fontosnak ezt a tanév előtti sajtótájékoztatót, hogy jelezzék: a MOGYE magyar tagozatának ügye nem oldódott meg, pontosabban csak részlegesen, vagy nem úgy, ahogy szerették volna.
– Májusban jeleztük, milyen problémáink vannak, amelyek a tanügyi törvény értelmében megoldhatók lennének. Hangsúlyoztuk, mi tulajdonképpen kétnyelvű oktatást szeretnénk, ennek függvényében alakítanánk ki a magyar vonal csoportjait, a főtanszékeket. Akkor hangsúlyoztuk, várjuk az akkreditációs folyamat lezárását, amely külön történik mindkét oktatási vonal esetében. Itt állunk az egyetemi év küszöbén, egyeztetések folynak, kihallgatást kértünk az egyetem ügyvezető vezetőségétől. Egy biztató lépés történt: három nappal ezelőtt a szenátus ülésén megszavazták, hogy a tanárok bérjegyzékén – beleértve a tanársegédeket is – megjelölik, hogy az illető tanársegéd a román vagy a magyar vonalhoz tartozik. Eddig az egyetem vezetősége hallani sem akart erről a beosztásról. A jelenlegi döntést azzal indokolták, hogy az akkreditáció során a bizottságnak tudnia kell, hogy a tanárok melyik vonalhoz tartoznak. De a dolgok logikus kronológiája szerint, ha ez a lépés megtörtént, ennek következménye a csoportok megszervezése kellene legyen. Azonban az erre vonatkozó kérésünket határozottan visszautasították. Ezt azzal indokolták, hogy a szenátus erről májusban már szavazott, és nem térnek vissza rá – fogalmazott dr. Szabó Béla professzor.
Dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes elmondta, jóllehet minden tanár esetében megjelölték, melyik tagozathoz tartozik, van egy gond, éspedig az, hogy a 40 százaléknyi magyar diáklétszámhoz képest az egyetemi oktatók aránya csupán 30 százalékot tesz ki, holott a tanárok részaránya megegyező kellene legyen a diákok részarányával. Az oktatás optimizálása érdekében azt javasoltam, hogy mind a román, mind a magyar csoportokhoz rendeljék az állásokat, s így kapnánk egy világos struktúrát – fogalmazott a rektorhelyettes.
Dr. Szabó Béla a magyar csoportok létrehozásának elutasításával kapcsolatban hozzátette, újabb huzavona történik, ami nem újdonság.
– Eltelt egy év, amióta aláírtuk a hétpontos protokollumot. Ebből van, amit betartottak, de a zömét nem. A hatodik pont a magyar tagozat tanársegédjeinek magyarnyelv-ismeretére vonatkozott. Azt kifogásolták, hogy ez alkotmányellenes. Végre elértük, hogy a magyar tanársegédek helyzete megoldódik, de a MOGYE-n folyó magyar oktatás tényleges megoldása tovább halasztódik. Eltelt a nyár, s az akkreditáció nem történt meg, ami vagy véletlen, vagy nem. Az akkreditációs bizottságot október első tíz napjában várjuk. A protokollumba azt is befoglaltuk, hogy az akkreditációs folyamat végén hány csoportot és hány tanszéket szervezünk. A szenátus ülésén azonban eltekintettek a csoportok szervezésétől, holott ez csak egy technikai kérdés, semmilyen akadály nem lenne, ha akarnák. Ha a tanárok „szétválasztása" megtörtént, akkor ez a diákok szintjén is meg kell történjen. Tavaly elhalasztottuk a csoportok létrehozását, idén nem szeretnénk ugyanezt tenni. A tanügyminiszté-riumhoz fordulunk, hiszen ennek az intézménynek kellene szavatolnia a törvény betartásáért. Igaz, hogy az elmúlt két évben, amióta gondok vannak a magyar oktatással, három-négy alkalommal is fordultunk írásban a minisztériumhoz, és egyszer sem kaptunk választ. Ha nem kapunk választ, akkor a polgári engedetlenség eszközeihez fordulunk – fogalmazott a professzor.
Mit akarunk mi? – tette fel a kérdést dr. Benedek Imre professzor: – A tanügyi törvény betartását, magyar nyelvű oktatást, amit törvény garantál. A magyar vonalon teljes oktatói struktúrát, önálló magyar csoportokat, magyar tanszékeket, ahol kétnyelvű oktatás folyik, hiszen románul is tudniuk kell a leendő orvosoknak. Ha ezt nem biztosítják, akkor olyan megnyilvánulásokat helyezünk kilátásba, amelyek eredményhez vezetnek – összegzett dr. Benedek Imre.
A MOGYE-n az egyetemi évet 1700 magyar diák kezdi, akik mindig pozitívan álltak a magyar oktatás kérdésének megoldásához. Az egyetemi oktatók az elkövetkezőkben is erre számítanak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 21.
A tollat sohasem lehet letenni
Interjú Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Oldalakat venne igénybe, hogy minden tisztségét, díját, elismerését felsoroljuk. Sokan tudják, hogy az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Írószövetség és az Illyés Alapítvány egykori vezetőjeként milyen gazdag tevékenységet fejtett ki, közben folyamatosan végezte, végzi kritikusi, irodalomtörténészi, tanári, szerkesztői munkáját, megjelentetett köteteinek a száma meghaladta már a százat. A jövőre 80. esztendejét töltő Pomogáts Béla a jelentős rendezvényekről sem szeretne lemaradni, amikor csak teheti, személyes részvételével, aktívan járul hozzá ezek sikeréhez. Az idei augusztus végén is ott volt Marosvécsen a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett találkozón, irodalmi megemlékezésen. A 100 éve született Jékely Zoltánról tartott költőien ihletett előadást. Az alkalmat kihasználva, újabb köteteiről kérdeztük.
– Tudjuk, hogy végéhez közeledik a Magyar irodalom Erdélyben címen ismert, több kötetet kitevő irodalomtörténészi vállalkozása. Komoly erőfeszítést igénylő, időt emésztő munkáról van szó. Úgy is mondhatnók, hogy nagy fába vágta a fejszéjét.
– Örülök, hogy belevágtam a fejszémet ebbe a nagy fába, noha nem egészen a magam akaratából tettem. Régóta kísértett a gondolat, hogy egyszer összefoglalóan kellene beszélnem az erdélyi magyar irodalomról, hiszen hosszú ideje foglalkozom vele. Az első könyvem is Erdéllyel kapcsolatos, Kuncz Aladárról szól, 1968-ban jelent meg, és azóta legalább 30-40 könyvet írtam Erdélyről, illetve az erdélyi irodalomról. Ez a törekvésem tehát megérett már arra, hogy összefoglaló munkában is közzétegyem. Tőzsér József, a Pallas- Akadémia Kiadó igazgatója is így gondolta, és rávett, hogy készítsem el a szintézist. Három nagy, négy-ötszáz oldalas kötet jelent meg eddig, most tartok a negyediknél. Néhány hónapon belül ezt is befejezem. Nagyon remélem, hogy jövő tavasszal, legkésőbb a júniusi budapesti könyvnapokra eljut az olvasókhoz. Szerettem volna versenytársakat, sokszor el is mondtam, hogy várom az erdélyi irodalomtörténészeket, akikkel megosszuk ezt a munkaterületet. Személyesen fel is kértem rá Láng Gusztávot, Kántor Lajost, Cs. Gyimesi Évát és legutóbb Balázs Imre Józsefet, de nem kapcsolódtak be ebbe a munkába. Azért is akartam, hogy ne csak én írjak ilyen könyvet, mert én nyilván budapesti nézőpontból láttatom a megírandó jelenséget. Igaz, hogy gyakran járok Erdélybe, és jól ismerem az itteni irodalmat és valóságot, de akarva-akaratlanul mégiscsak egy ottani szemléletet képviselek, érdekesebb volna megírni az összefoglalót Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy akár Sepsiszentgyörgyről szemlélve.
– Vajon mind a két szemlélet érvényes volna?
– Igen. Ugyanis az irodalomban nincs definitív megoldás. Annak idején Szerb Antal, a legsikeresebb magyar irodalomtörténet szerzője fejtette ki, hogy az irodalomtörténet-írás nem olyan, mint a fizika vagy a kémia, nem lehet végleges megoldást találni, bár még a fizikában sincs ilyen, hanem minden szerző a maga tapasztalata, élményvilága szerint fogalmazza meg a véleményét, ezért aztán több irodalomtörténet is elképzelhető. Egyébként annak idején, még a II. világháború előtt Magyarországon kétévenként jelent meg egy-egy magyar irodalomtörténet. Igen jeles szerzők írtak ilyeneket, például Schöpflin Aladár, Kozocsa Sándor, Pintér Jenő, Várkonyi Nándor, elképzelhető tehát, hogy egy irodalom története több nézőpontból is leírható, és ezért biztattam az erdélyi kollégáimat, hogy ők is tegyenek eleget a kihívásnak. Sajnos egyedül maradtam, nekem kell befejeznem ezt a vállalkozást. Sőt most, hogy rövidesen túl leszek ezen, szeretnék csinálni egy olyan egykötetes erdélyi irodalomtörténetet is, ami nem írókról szólna, hanem irodalmi áramlatokról. Eszme- és stílustörténeti fejezetek, összefoglalások lennének benne.
– Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az eddig megjelent kötetekről?
– Nagyon elégedett lehetek, negatív kritikával egyáltalán nem találkoztam. És valóban jeles szerzők írtak nagyon szépen az eddigiekről. Láng Gusztáv több alkalommal is méltatta a könyvet, és tavaly Gyergyószárhegyen a szokásos írótalálkozón az én erdélyi irodalomtörténetem volt a téma, ott is jó vélemények hangzottak el.
– Nem feltétlenül a te köteteid kapcsán, időnként olyan véleményekkel is találkozhat az ember, hogy egyáltalán miért kell külön tárgyalni az erdélyi magyar irodalmat, amikor az az egységes magyar irodalom szerves része.
– Nézd, nekem is az a véleményem, hogy egy magyar irodalom van. Azonban minden irodalomról, a magyarról is elmondható, hogy van egy irodalom a maga értékrendje szerint, és van egy irodalom a maga intézménytörténete szerint. Egész más feltételek között bontakozott ki és élt az erdélyi magyar irodalom, amelynek Romániában kellett tevékenykednie, mint a felvidéki magyar irodalom, vagy az emigráció magyar irodalma, amely szintén más körülmények között működött. A szellemiségében is vannak különbségek. Régi meggyőződésem, hogy minden nagy irodalomnak, így a magyarnak is két nagy szellemi tartománya van. A franciáknál ez Észak- és Dél- Franciaország, a németeknél a porosz és a bajor terület, az olaszoknál észak és dél. Ezek elég nagy különbségeket mutatnak. Egy milánói író egész másképp tekint a világra, mint egy nápolyi. Ez nálunk is megvan, de nálunk nem észak–déli, hanem kelet–nyugati a tagolódás. Van a magyar irodalomnak egy nagy nyugati tartománya, ez a Dunántúl, amihez hozzá lehet kapcsolni azokat az írókat is, akik a Dunától északra születtek és írtak, például Jókai Mór jellegezetesen ide tartozik, a másik pedig Erdély, amelyhez ugyancsak hozzákapcsolhatók az alföldiek, hiszen az Alföld valamikor a Partium része volt, és nagyon sok szellemi szál kötötte össze az erdélyi magyar kultúrával. Különben nemrég jelent meg könyvem a dunántúli irodalomról is. Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalomnak ez a táji, történelmi tagozódása megjelenjen a kutatás világában is. Így leszünk a teljesség birtokosai. Ez nem mond ellent annak az eszmének, miszerint egy magyar irodalomról van szó. Irodalmi vonatkozásban soha nem baj, ha több szellemiség, több hagyomány, több lelkiség mutatkozik meg együttesen.
– Érintettük az értékrend kérdését is. Az irodalomtörténész késélen táncol olyankor, amikor időben egész közel kerül a saját korához. Ezzel a problémával nem szembesültél?
– Dehogynem. Eddig is voltak olyanok, akik elégedetlenkedtek amiatt, ahogyan felmenőiket tárgyaltam valamelyik írásomban vagy könyvemben, esetleg amiatt, hogy nem szenteltem nagyobb terjedelmet nekik. De most, amikor valóban szép számban a kortársak is sorra kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy szembejön velem egy erdélyi író Kolozsváron vagy Csíkszeredában, és kérdőre von, miért csak két vagy három sorban foglalkoztam vele. Lelkileg ilyesmire is fel kell készülnie annak az irodalomtörténésznek, aki ilyen kortársi területre merészkedik.
– Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni?
– Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk.
– Jusson belőlük minél több neked a következő években is!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 21.
Nem közeledtek az álláspontok
Temesvár– A nyáron Nicolae Robu polgármester bejelentette, hogy a temesvári Bălcescu (Lahovary) téren fel akarja állítani a Lippai úti temetőben található osztrák katonai emlékművet. Az RMDSZ Temes megyei szervezete Állásfoglalással és Nyílt levéllel válaszolt, amelyben elutasítja a polgármester kezdeményezését. Az emlékmű felállítása kapcsán az RMDSZ találkozót kért a polgármesterrel, amelyre végül szeptember 20-án, pénteken délelőtt került sor. A találkozó eredményéről Halász Ferenc helyi RMDSZ-elnök számolt be a sajtó képviselőinek:
„Az RMDSZ-t Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Fazakas Csaba művelődési alelnök és jómagam képviseltük ezen a találkozón. A beszélgetés során kiderült, hogy a polgármester nem állt el attól a szándékától, hogy köztérre állítsa a „szégyenszobrot”. Mi kifejtettük azon véleményünket: nem óhajtjuk, hogy ez a szobor kikerüljön a temetőből.
Két alapvető érvet hoztunk fel ebben az ügyben. Egyrészt azt mondtuk, hogy bármilyen esztétikai megfontolást felülbírál ennek a műemléknek a tartalma. Ez a műemlék 1853-ban – és ma is – az osztrák abszolutizmusnak állít emléket a magyar szabadságharccal szemben. Ha értékek mentén politizálunk és vezetjük a közigazgatást, akkor ettől nem lehet eltekinteni. Főleg Temesváron nem, amely 1989-ben az első szabad város volt Romániában. Hagyománya van ebben a városban a szabadságért való küzdelemnek. Nem engedheti meg magának 2013-ban, hogy egy olyan emlékművet állítson köztérre, amely egyértelműen az abszolutizmus jelképe, és a társadalom fejlődését gátló eseménynek állít emléket. Másrészt elmondtuk, hogy semmi kifogásunk az ellen, hogy ezt a műemléket restaurálják, adják meg neki a megfelelő figyelmet, de a helye továbbra is a temetőben legyen, mert nem véletlenül került a mai helyére. Ott egy osztrák tömegsír volt, amelyben az 1849-es ostrom várvédői voltak eltemetve. Sajnos az 1990-es évek után ez a tömegsír eltűnt, semmilyen nyoma nem maradt. Az osztrák katonai emlékmű ma az egyetlen szimbóluma annak, hogy ott osztrák katonai tömegsír létezett. A beszélgetésen az álláspontok nem közeledtek, mi kitartottunk amellett, hogy Temesváron semmilyen köztéren ne állítsák fel az osztrák emlékművet. Mi továbbra is gyűjtjük az aláírásokat annak érdekében, hogy a magyar közösségnek ezt az óhaját vegyék figyelembe.”
Halász Ferenc a pénteki sajtótájékoztatón azt is elmondta: javasolták a polgármesternek, tekintettel arra, hogy csak a német kisebbségnek van képviselője a temesvári tanácsban, hogy tartson rendszeres konzultációt és találkozót a kisebbségi szervezetekkel. Ezeken a találkozókon lehetőség nyílna elmondani azokat a sajátos gondokat, amelyeknek az orvoslását a városvezetéstől várják a kisebbségi közösségek. Erre a javaslatra a polgármester pozitívan reagált, ezért az RMDSZ várja a meghívót az első ilyen kisebbségi találkozóra. A Szövetség képviselői a többi kisebbségi szervezet képviselőivel is egyeztettek erről a kezdeményezésről, mindenki óhajtja ezeket a találkozókat. „Ilyen módon elkerülhetjük a félreértéseket és konfliktusokat, amilyenek az osztrák emlékmű kapcsán például kialakultak” – nyilatkozta Halász Ferenc. „Temesvár 2021-ben az Európai Kulturális Főváros címre pályázik és ilyen körülmények között a nemzetiségek aktív bevonása a pályázatba és a program kialakításába plusz esélyt kell hogy jelentsen a város számára.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2013. szeptember 21.
Erdélyről Európában: Borbély László, Sógor Csaba és Vincze Loránt tartottak előadást a MIÉRT Akadémia első napján
A XII. MIÉRT Akadémia első napjának délutánján három előadáson vehettek részt az érdeklődők. Előadást tartott Vincze Loránt FUEN alelnök, Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke és Sógor Csaba EP képviselő. Vincze Lóránt: Európát egy projektnek kell elképzelni „Európát egy projektnek kell elképzelni. Végső cél üzletet kötni, megtalálni a megfelelő partnert és megállapodni.” – szólalt fel szeptember 20-án Vincze Loránt a XII. MIÉRT Akadémián. A FUEN alelnöke az európai polgári kezdeményezés elutasításáról beszélt az Akadémia résztvevőinek, elmondta, a nyugat európai sajtó jobban megdöbbent az elutasításon, ott nagy a felháborodás, ezzel ellentétben nálunk sajnos már hozzászokunk a kudarchoz. Ennek ellenére a jogérvényesítés küzdelmét folytatni kell – fogalmazott. „Az RMDSZ külügyi tevékenysége, a politikai érdekképviselet egy projekt, van hozzá projektcsapat, költségvetés, tevékenységi terv, felépítése és lebonyolítása, és természetesen kommunikálni is kell ezt. Kommunikálni kell a projekt lebonyolítása közben, és az eredményeket, azokat a dolgokat, amiket sikerült elérnünk.”- magyarázta Vincze. „Lobbi Brüsszelben? Nem kell félni a szótól, törvényes és morális korlátok között kell tartani és akkor működik, viszont az áthágásokat keményen kell büntetni.” – véleményezte, majd hozzátette: „A nemzeti kisebbségek érdekeit érvényesíteni kell az EU-ban, az európai néppárt folyamatosan támogatja az RMDSZ munkáját. Büszkék lehetünk rá, hogy az RMDSZ kezdeményezte és alapozta meg az európai kisebbségi szolidaritást.” Fontos a brüsszeli jelenlét, az európai parlamenti képviselet és az erős mandátum. Kommunikáció terén Brüsszelben nagyon fontos a nyelvismeret, a diplomácia, a network, a céltudatosság, a készenlét és a marketing. Ha ezek megvannak, hatékonyan tudjuk az érdekeinket érvényesíteni. Vincze Loránt ismertette a további lépéseket: „Két út van továbbvinni a kisebbségi polgári kezdeményezést az elutasítás után: jogi és politikai, azaz fellebbezhetünk, kérjük a jogi orvoslást, illetve kérjük a bővebb motiválását az elutasításnak. A válasz megvárása nélkül is el lehet kezdeni az aláírásgyűjtést, fenn kell tartani az érdeklődést a téma iránt és hasznosítani az európai kisebbségi szolidaritást.” Borbély: A kommunikációban a legfontosabb az ember Személyes élményekkel, saját tapasztalatok felidézésével színesítette előadását Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke a XII. MIÉRT Akadémia első napján, Püspökfürdőn. A kommunikációt emberi oldalról megközelítve igyekezett hasznos tanácsokat megosztani közönségével, miközben saját politikai karrierjének tanulságait ecsetelte. Borbély a politikai kommunikáció számos pozitív és negatív példájára kitért előadásában, amelyben felhívta a figyelmet a román politikusok következetlen kommunikációjára, a politikai kabaréra hajazó érv nélküli vitákra, és a gyakori véleményváltoztatás hiteltelenséget eredményező hatására is, példaként említve a Verespatak körül kialakult vitát. Előadásának kulcsgondolata, hogy a kommunikációban a legfontosabb az emberi tényező, s ahhoz, hogy helyesen és hatékonyan tudjunk kommunikálni az ösztöneinkre kell hallgatnunk, nyíltnak kell maradnunk, és nem utolsó sorban a logikánk mellett érdemes a fantáziánkat, a kreativitásunkat is előhívni. “A spontaneitás nem azt jeleni, hogy felkészületlenek vagyunk. A magyarságot csak akkor tudjuk segíteni, ha mindig készen állunk arra, hogy akár Bukarestben, román környezetben is megálljuk a helyünket” – hívta fel a fiatalok figyelmét az RMDSZ politikai alelnöke, aki ugyanekkor arra is kitért, hogy a beszélgető partnereink és a sajtó felé is kötelességünk tisztelettel viszonyulni. Erdélyről Európában Sógor Csaba RMDSZ-es EP képviselő Erdélyről Európában címmel tartott előadást pénteken, szeptember 20-án, a tizenkettedik alkalommal megszervezésre kerülő Miért Akadémián. A püspökfürdői rendezvény idei tematikája a kommunikáció volt. A képviselő véleménye szerint, az Európai Parlamentben (EP) elvégzett mindennapi munkán túlmenően, a jelentések megírásán, a plénumi felszólalásokon túl fontos az is, amit az erdélyi magyar közösségről az európai képviselőtársaknak kommunikálunk. “Ahhoz, hogy az EU más polgárai elfogadják az erdélyi magyarságot meg kell ismerniük és meg kell kedvelniük bennünket. Az EP-ben is emberek dolgoznak, akiket a szemükön, a fülükön és a hasukon keresztül lehet a legkönnyebben megnyerni.” – mondta az erdélyi magyar politikus. Sógor Csaba az EP-ben töltött másfél mandátuma alatt a székely pityókát és borvizet, a krasznabélteki borokat is elvitte Brüsszelbe, bemutatta képviselőtársainak. A népszerűsítő rendezvények az erdélyi magyar közösségre és a régió multikulturális jellegére igyekeztek irányítani Európa figyelmét. „Ahhoz, hogy törekvéseinknek érvényt szerezzünk, és hatékonyan képviselni tudjuk az erdélyi magyarság érdekeit Európai Uniós szinten is, folyamatosan partnereket kell keressünk, el kell érjük hogy képviselőtársaink támogassák a mi ügyünket és velünk szavazzanak. Ha megismertetjük velük erdélyi értékeinket, szokásainkat, hagyományainkat, ez jórészt hozzájárul a mindennapi munkánk eredményességéhez, sikeréhez.” – mutatott rá a képviselő. Előadásában Sógor Csaba az EP-ben zajló mindennapi belső kommunikációról is beszélt a fiataloknak, szakmai sajátosságokról, érdekességekről, a parlament napirendjén lévő aktualitásokról is tájékoztatta a hallgatókat.
(közlemény)
Transindex.ro
2013. szeptember 21.
Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk története (1930-1933)
Bernády politikai tevékenysége a második polgármesterségének befejeztével (1929) nem maradt abba. Mint városi tanácsos, és rövid ideig ideiglenes alpolgármesterként, továbbra is meghatározó személyisége maradt a marosvásárhelyi politikai életnek.
Előtörténetként egész 1927-ig mehetünk vissza, amikor Bernády György kilépett az Országos Magyar Pártból, aki ekkor parlamenti képviselőként, az OMP Intéző Bizottsági tagjaként, valamint a marosvásárhelyi szervezet vezetőjeként, továbbá a város polgármestereként tevékenykedett. Kiválásával az OMP-ben pártszakadás nem következett be, viszont Bernády György országos politizálása ezzel a lépéssel lezárult. Habár a későbbiekben volt rá lehetőség, hogy a parlamenti választásokon, különböző listákon induljon, ezt minden alkalommal visszautasította.
Polgármesterként megmaradva, a helyi ügyekre koncentrált, amíg a városi politikum egy része is elpártolt mellőle. Az eltávolodás azonban elsősorban nem az országos politizálása miatt történt, ugyanis a helyi OMP éléről való távozása után ez a tisztség 1928.december 25-éig betöltetlen maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a belső harcok és választási eredmények által megtépázott OMP elvesztette a marosvásárhelyi politikai elitjét, s melynek újjászervezését csak azokkal tudta később megoldani, akik elpártoltak Bernádytól. Bernády György második polgármesterségéről (1926-1929) már írtunk, megbuktatása hozzájárult ahhoz a politikai légkörhöz, amelyben a helyi OMP Bernádyval szembe menve újraszervezte magát. Válaszreakcióként Bernády részéről pedig, látszólagosan civil, alulról jövő kezdeményezésként megalakult a Magyar Polgári Demokrata Blokk. A „köztes időszaknak” is nevezhető 1929-es év Bernády számára elsősorban önreflexióval, vádaskodással és védekezéssel telik, melynek végét az 1930 márciusában rendezett helyhatósági választások és a közvetlen előtte, az OMP-t egyensúlyozni kívánó Magyar Polgári Demokrata Blokk megjelenése jelentette. Erre a periódusra jellemző, hogy Bernády közvetlenül a tanács felbomlása után beteg kislányával foglalkozott, valamint a tanács sikertelen visszaállításával. A városi ügyek rendezésének elmaradásával felszabadult energiáit folytonos cikkírásra, a múlt eseményeinek tisztázására és pártépítésre fordította. Az 1930-as községi választásokra az OMP szabad kezet adott tagozatainak, hogy önállóan, a többi kisebbségekkel együtt, vagy más politikai pártokkal kötött választási megegyezés alapján vegyék fel a választási küzdelmet. Egyedül a liberális és kommunista párttal való megegyezés lehetőségét zárták ki a tagozatok számára. Ezzel magyarázható a marosvásárhelyi tagozat egyezsége a Román Nemzeti Parasztpárttal (Adrian Popescuékkal), illetve egyrészt az ezzel szembeni elégedetlenséget használta ki Bernády új pártépítéshez. A másik ügy a munkásság problémáinak a tematizálása volt. Az iparosodás (Marosvásárhelyen a század elején kezdődő gazdasági fellendülés következtében) megteremtette az ipari munkásságot (becslések szerint Erdély szerte mintegy 400 ezres lélekszámban), amely lassan osztállyá formálódott, külön gazdasági, politikai és társadalmi felfogással. A felerősödő baloldali mozgalmak elsősorban a gazdasági világválság egyre inkább érezhető hatásai miatt is aktívabbá váltak, amely gyakori tüntetések és letartóztatások sorozatához vezetett. Korabeli adatok szerint, 1931-ben a városi munkanélküliek száma 7000 volt. Ez hatalmas növekedést jelentett, ahhoz képest, hogy 1927-ben mindössze 625 munkanélkülit tartottak számon. A korabeli helyi szakirodalom szerint a marosvásárhelyi mesteremberek politikai nézete polgári maradt, amíg a gyári munkásság a marxi tanításokra volt fogékonyabb. Így a polgárság és munkásság között politikai nézetből fakadó különbségek adódtak. Az önálló kisiparos büszkén vallotta magát magyarnak, így a két világháború közötti időszakban az OMP-nek stabilabb szavazóbázisa volt, míg a szocialista tanokat valló munkásságra „alig lehetett magyar szempontból számítani.” A román megszállást követően fokozatosan kiszorítódtak a hivatalokból a magyar nemzetiségű tisztviselők, ugyanakkor ezek az érdekek csak gazdasági téren érvényesülhettek, amely egy új lendületet adott, az amúgy román elnyomás alatt tartott gazdaságnak. A gazdasági világválság rányomta a bélyegét a város gazdasági életére, ez elsősorban a nagy- és középpolgári rétegeket érintett súlyosabban, ugyanis a kisiparos és munkásrétegek kisebb fellendülést értek meg. Például 1919-1936 között a megye területén a gyári alkalmazottak száma 3477-ről 4633-ra emelkedett. A válság alatt több gyár, nagyvállalkozás tönkrement, a válság sújtotta évek után némi fellendülés következett, melynek eredményeként konszolidálódni látszott az a kispolgári és munkásréteg, amelyek szavazataira Bernády számíthatott a Magyar Polgári Demokrata Blokk által. Ezt azért fontos kiemelni, mivel az elszegényedő nagypolgári réteg, bár hű szavazója volt a városi OMP-nek, már kevés gazdasági potenciállal bírt, ugyanakkor az OMP paktumpolitikájából kiábrándultak szavazataira is számított Bernády. Tulajdonképpen a nemzetiségi kártyát próbálta oly módon kijátszani az OMP ellen, hogy miközben színmagyar listát, illetve a városi magyarság elsőbbségét hirdette, próbált odafigyelni azokra a szociálisan érzékeny tömegekre, amelyeket az OMP elhanyagolt. Bernády még második polgármestersége alatt is tanúságot tett szociális érzékenységéről, a válság még akkor nem éreztette jeleit, viszont intézkedéseivel támogatta a munkásotthon, a népkonyha és a városi szociális juttatások létrehozását. Jó kapcsolata később, második polgármestersége után is fennmaradt a baloldallal, annak ellenére, hogy a karhatalom legtöbb esetben erőszakkal próbálta megakadályozni akcióikat. Simó Géza (helyi kommunista mozgalmista) és csoportja a fentebb említett nehézségek (és olykor az ő személyét is érintő letartóztatások) ellenére folytatta szervezkedését, megalapítva az Ifjú Harcos című kommunista lapot, valamint egy saját formációval, a Dolgozók Blokkjával (vagy nevezték Munkásblokknak is a korabeli sajtóban) indult a közigazgatási választásokon.
Bernády számára fontos volt, egyrészt hogy egy ideig titokban tartsa a politikai akciót, másrészt pedig úgy állítsa be a szervezetét, mint egy spontán, (mondhatni civil) alulról jövő kezdeményezés, amely a város szociáldemokrata munkásságát, a kisiparos polgárságát tömöríti, és elsődleges célja a város magyar vezetésének visszaállítása. A Blokk megalakulását március elején harangozta be a sajtó. A szervezet élén ekkor Petri Zsigmond elnök, Kassai Imre főtitkár álltak, akik a Blokk alapítói és követőik társaságában keresték fel lakásán Bernádyt, hogy kérjék fel pártjuk listavezetőjének. A nyilván színlelt meglepődést és meghatottságot eljátszó Bernády az őt támogató sajtó számára a következő napokra anyagot szolgáltatott, amikor közölte, hogy elvállalta a felkérést és azt is, hogy fogalma sem volt a szervezetről: „Beteg vagyok, alig érintkezem a világgal s ezért sejtelmem sincs arról, hogy kik és hányan vannak a pár nap előtt alakult polgári és demokrata blokkban.” Bernády minden bizonnyal tudhatott a kezdeményezésről, hogyha nem is az ő kérésére történt volna meg, akkor is több cikkében utalt arra, hogy saját csoportosulása volt. A sajtóban különféle reakciókat váltott ki a Bernády-Blokk megjelenése, elsősorban a felháborodás volt érzékelhető, mivel az OMP ellenében indult. Az OMP-t támogató lapok általában hibás lépésként, valamint baloldaliként állították be a szervezetet. Az OMP hevesen ellenezte, a magyarság megbontásának és politikai erkölcsökbe ütközőnek nevezte a Bernády Blokk létrejöttét. Nem ez volt az egyetlen ellenzéki alternatív szervezet: Balázsfalván és Szamosújváron is voltak hasonló ellenakciók az OMP pártközpontjával szemben. A Bernády-Blokk céljait, programját az 1931─32-es évek folyamán, elsősorban a választások előtti felkészüléskor határozták meg. A Blokk szerepét Bernády az OMP-vel való viszonyulás mértékeként határozta meg. Ebben hosszútávon szerepelt a kibékülés lehetősége és a város magyarságának lehetséges egységes képviselete is. Tervei szerint a Blokk nem foglalkozott és nem is fog „ún. nagy, vagy országos politikával” és kisebbségi politikával sem, csak ami Vásárhely „városi nemzeti jellegét, tovatartozandóságát, közigazgatásai és gazdasági kérdéseit érinti.” Bernády elképzelése szerint város magyar jellegének és Székelyföldhöz való tartozásának kiemelésével a Blokknak azon kellene dolgoznia, hogy a magyarság számarányának megfelelően képviselve legyen a városi tanácsban, a város élén magyar ember álljon, a városi tisztikarban és városi alkalmazottak sorában a magyarok számarányuknak megfelelően legyenek alkalmazva.
Az OMP-vel való béketárgyalások lassú és körülményes mivolta miatt Bernády árnyaltabban is megfogalmazta a Blokk létrejöttének célját, várható eredményeit. Szerinte a Blokk létrehozásának fő oka az OMP és a Nemzeti Párt közötti paktum volt, ami veszélyeztette a város magyar polgárainak az érdekeit. Bernády közlése szerint a községi választások előtt polgárok százai keresték fel őt lakásán, kérve hogy vezesse a Blokkot, mert ha nem, a kommunistákra fognak szavazni. Békülési szándékát az is jelezte, hogy nem avatkozott be túlságosan a Blokk vezetőségi ügyeibe, egyfajta „szürke eminenciásként,” inkább a háttérből mutatta az irányvonalat. Ebből fakadóan a szervezet adminisztrációs és egyéb tevékenységeit a Blokk tulajdonképpeni vezetősége látta el, elsősorban az 1932 júniusában bekövetkezett haláláig, Petri Zsigmond, őt pedig Jakab Béla, Kassay Imre és Krón Ernő segítették aktív tagokként. A Bernády-Blokk és az OMP közötti konfliktusban elengedhetetlen a két főszereplő, Bernády György és Jaross Béla viszonyának elemzése. Bár Jaross az 1926-os polgármester választáskor konkurense volt Bernádynak, ekkor még jó viszonyban voltak. Kapcsolatukban az első törést Bernádynak az OMP-ből való kilépése, illetve a liberális lista támogatása okozta. Tény, hogy végeredményben a Bem-szobor körüli vita vetett véget véglegesen barátságuknak, kettejük vitája az OMP-MPDB vitája mellett a városi (politikai) befolyás vitája is volt a katolikusok és reformátusok között. A vita végeredményben Jaross Béla lemondásával Bernády győzelmével zárult, aki érdekérvényesítését a neki nem tetsző személyek elmozdításával valósította meg. A Jarossra nehezedő politikai nyomás, vádaskodás, Bernády gyakori személyeskedése komoly kihatással volt a politikából való visszavonulására ebben az időszakban. Bernády olykor alpári hangnemben való támadása („sikerült megakadályozni Jaross Béla beteges rögeszméjének beteljesülését, hogy Adrian Popescu megválasztott polgármestere legyen a városnak.”) a látszat ellenére megviselte Jarosst. Az apátplébánost támogató Molter Károly is elismerte, hogy sokszor támadták jogtalanul, de a párt ##„tárgyilagos és temperamentumos elnöke” inkább „járatlansága és szónoki lendületében elkövetett galoppirozásai borzolták fel ellenfeleit.” A Bernády Blokknak az OMP-vel való béketárgyalásainak akadozásai egyik, vagy másik fél személyes sértettsége miatt következtek be. Az ún. békekötés végeredményben valódi okai részben tisztázatlanok, a városi lapok is ködösítettek. A közlemények szerint a városi fiatalság vette kézbe a tárgyalás folyamatait, az egyezség körülményeiről, feltételeiről pedig szintén nincs ismeretünk, csupán az ünnepélyes aktusról: fiatalság a béketárgyalások után felkereste Paál Gusztáv, Joós Andor, és küldöttsége Bernádyt. Felkérték, hogy lépjen vissza az OMP-be.
"Kérésüket teljesítem s a belépési nyilatkozatot kész vagyok aláírni" (a tollat a Polgári Párt a Református Kollégium díszszekrényébe tették, megőrzésre). 1933. június 20-án a Polgári Párt közleményben adta tudomásul megszűnését, illetve egybeolvadását az Országos Magyar Párttal. Július 1-én és 2-án Marosvásárhelyen tartották az OMP Intézőbizottságának ülését, Bethlen Györgyöt megerősítve elnöki tisztségében. Ekkor Bernády még nem volt jelen, viszont július 12-én, az OMP városi tagozatának ülésén, ahol először jelentek meg az új intézőbizottsági tagok, ezúttal már Bernádyval, megtörtént az ünnepélyes visszafogadás. Üdvözölték Bernádyt, aki beszédében kiemelte, hogy „Ezt a várost sokan a túloldalról nem akarják magyar városnak tekinteni, pedig ennek a városnak rendkívüli szerepe lesz, az előbb-utóbb végrehajtandó székely autónómia keretében. Komoly aktivitást kell kifejteni ennek az autónómiának az előkészítésére és dokumentálni, hogy a székelyföld kulturális vezetésében döntő szerepe van, volt és lesz Marosvásárhelynek.” Bernády 1934-től újra szerepelt az OMP vezetőségében, továbbá városi tanácsi munkássága sem maradt abban, ezek azonban egy lehetséges új tanulmány fejezetei, egy más elemzés keretei lehetnének. Bernády György politikai tevékenysége és a Magyar Polgári Demokrata Blokk létezése igaz, komoly konfliktusok és személycserék árán, elérte a célját. A város magyarságát egy párt képviselte. A tanulmány mottójában szereplő idézet jól ábrázolja Bernády különutas politikájának működését. Bernády társadalomszervezői kísérlete ilyen szempontból sikeresen zajlott, mivel felhívta a figyelmet azon kisiparos és munkásrétegek integrálására (az OMP-be utólag), akiket az addigi magyar politikai kurzus nem vett figyelembe. Megfigyelhető, hogy Bernády pártalapítása tulajdonképpen egyben szakítás is az akkor már gazdaságilag hanyatló nagypolgári, nemesi rétegekkel. Ezért is feltűnő, hogy Bernády korábbi politikai munkatársai, követői (Teleki Arthur, Toldalaghi Mihály) már nem játszottak szerepet a politikai akciókban. Továbbá a pártalapítási kísérlet egyben Bernády személyes győzelme az OMP hivatalos álláspontját képviselő Jaross Béla felett, melyet bizonyos szempontból, városi szinten katolikusok és reformátusok közötti párharcként is lehetne értelmezni.
Részlet a Magyar Kisebbségben Bernádyról megjelent gyászszövegből
Bernády György szeretett önálló utakon járni, felfogását nehezen rendelte a másoké alá. De amikor észrevette, hogy különjárása a magyar közérdek kárára lehet, odaállt, azok alá rendelte magát, akiket az egyetemes akarat élre tett.
Fodor János
Transindex.ro
2013. szeptember 22.
Közvitát kezdeményez Temesvár polgármestere a „szégyenszobor" köztéri felállításáról
Közvitát kezdeményez Nicolae Robu, Temesvár polgármestere arról, hogy köztérre kerüljön-e a városban a Hűség oszlopa nevű – a korabeli magyar lakosság által „szégyenszoborként" emlegetett – emlékmű.
A neogótikus stílusú emlékművet 1853-ban Ferenc József osztrák császár adományozta Temesvárnak hálája jeléül, amiért a város védői 1849-ben ellenálltak a magyar szabadságharcosok több mint száznapos ostromának. A polgármester azt követően nyilatkozott erről vasárnap a Timis Online portálnak, hogy pénteken tárgyalt az emlékmű felállítását kifogásoló Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi vezetőivel.
„Az első pillanattól azt mondtam, hogy a Balcescu téren kialakítandó körforgalom közepén álljon egy emlékmű. Azt javasoltam, hogy ez a Hűség oszlopa legyen" – idézte a portál a polgármestert. Robu azt is hozzátette, hogy az egészséges társadalmak elfogadják a múltjuk jó és árnyoldalait egyaránt, és nem érti, miért csinálnak egyesek ügyet az emlékmű felállításából.
Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének az elnöke az MTI-nek elmondta, a polgármesterrel folytatott beszélgetésen azzal érveltek: nem szerencsés, ha az 1989-es forradalom városában egy olyan emlékművet állítanak köztérre, amely az abszolutizmus győzelmét hirdeti egy szabadságharc fölött.
Azzal is érveltek, hogy az emlékmű a Lippai úti temetőben Temesvár osztrák védőinek a korábbi tömegsírját jelöli meg. Az RMDSZ-elnök azt is megjegyezte, eddig több százan írták alá azt a jegyzéket, amelyben a temesvári magyarság az emlékmű köztérre költöztetése ellen tiltakozik.
Az 1853-ban felavatott emlékmű eredetileg a temesvári vár egyik terén állt. Az építményen allegorikus alakok jelezték az osztrák katona fő jellemvonásait. Az emlékmű talapzatáról szörnyalakok acsarkodtak felfelé, a magyar honvédeket jelképezve. A magyar lakosság többször megrongálta az alkotást, ezért az emlékmű szörnyalakjait 1885-ben eltávolították. Az emlékmű 1936-ban került a Lippai úti temetőbe.
MTI Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének az elnöke az MTI-nek elmondta, a polgármesterrel folytatott beszélgetésen azzal érveltek: nem szerencsés, ha az 1989-es forradalom városában egy olyan emlékművet állítanak köztérre, amely az abszolutizmus győzelmét hirdeti egy szabadságharc fölött.
Azzal is érveltek, hogy az emlékmű a Lippai úti temetőben Temesvár osztrák védőinek a korábbi tömegsírját jelöli meg. Az RMDSZ-elnök azt is megjegyezte, eddig több százan írták alá azt a jegyzéket, amelyben a temesvári magyarság az emlékmű köztérre költöztetése ellen tiltakozik. Az 1853-ban felavatott emlékmű eredetileg a temesvári vár egyik terén állt. Az építményen allegorikus alakok jelezték az osztrák katona fő jellemvonásait. Az emlékmű talapzatáról szörnyalakok acsarkodtak felfelé, a magyar honvédeket jelképezve. A magyar lakosság többször megrongálta az alkotást, ezért az emlékmű szörnyalakjait 1885-ben eltávolították. Az emlékmű 1936-ban került a Lippai úti temetőbe. MTI
Erdély.ma
2013. szeptember 23.
Vasárnap több mint 15 ezren tüntettek Bukarestben Verespatak védelmében
Folytatódtak vasárnap Romániában a verespataki ciántechnológiás bányaberuházást ellenző és támogató tüntetések: a projekt ellen Bukarestben több mint 15 ezren vonultak utcára, Verespatakon viszont több száz helybéli szorgalmazta a kitermelés mielőbbi megkezdését.
A beruházást ellenzők sorozatban a huszonkettedik napja vonul- tak utcára vasárnap. A tüntetők hétvégén vettek részt nagyobb számban a megmozduláson. Szombaton például mintegy 5-6 ezer fiatal vont élőláncot a román parlament köré a beruházás elleni tiltakozásként.
A tüntetések szeptember 1-jén kezdődtek azt követően, hogy a román kormány a parlament elé terjesztett egy törvénytervezetet, amely elősegíti a tervezett ciántechnológiás bányaberuházást.
Vasárnap Bukarestben 15 ezren tiltakoztak a beruházás ellen, de más romániai városokban is szerveztek hasonló megmozdulásokat, így összesen több mint 20 ezren kérték a bányanyitási terv elutasítását.
Verespatakon több száz bányász szorgalmazta a beruházás jóváhagyását, és a kitermelés mielőbbi elkezdését. Az erdélyi településre látogatott vasárnap Valeriu Zgonea, a román képviselőház szociáldemokrata párti elnöke, aki a beruházást ellenzőket felszólította arra, hogy javasoljanak konkrét és életképes alternatívát a verespataki emberek megélhetésére, hiszen az erdélyi településen nagyon magas a munkanélküliség. A helyszínen a beruházást tervező Rosia Montana Gold Corporation illetékesei elmondták, hogy a beruházás több mint 2 ezer munkahelyet biztosít a környéken élő embereknek, emellett a beruházó vállalta, hogy kétszeresére növeli a környezet rehabilitálására fordítandó pénzösszeget, amely 56 millió euró lesz, de pénzt fordít a kommunizmus idején végzett kifejtés nyomán keletkezett, és azóta is folyatódó környezetszennyezés felszámolására, akárcsak a térség örökségének megóvására.
A 70 százalékos parlamenti többséggel kormányzó Szociáldemokrata Szövetségben (USL) megoszlanak a beruházással kapcsolatos vélemények: a szociáldemokraták támogatják a bányaprojektet, a liberálisok ellenzik. inforadio.hu
Erdély.ma
2013. szeptember 23.
Kincses Előd: szabálytalan volt a Tőkés kitüntetését elvenni akarók gyűlése
Tőkés László ügyvédje, Kincses Előd hétfőn egy marosvásárhelyi sajtótájékoztatón jelentette be, hogy védence nevében kifogást emel a Románia Csillaga Érdemrend becsületbíróságának a múlt csütörtöki megalakítása ellen.
A sajtótájékoztató után Kincses Előd az MTI-nek elmondta, a kitüntetetteknek csupán a 17 százaléka vett részt azon a gyűlésen, amelyen megválasztották a – Tőkés kitüntetése esetleges visszavonására javaslatot tevő – becsületbíróságot.
Kincses szerint azért sem ítélkezhet a megalakult becsületbírság Tőkés László fölött, mert a volt püspök két feljelentője is tagja a testületnek.
Az ügyvéd elmondta, a marosvásárhelyi sajtótájékoztatója után kapta meg a Tőkés Lászlónak küldött idézést, amely annak a nyolc kitüntetetteknek a beadványát is tartalmazta, akik a volt püspök érdemrendje visszavonását kezdeményezték.
Hozzátette, megrökönyödve tapasztalta, hogy a Szociáldemokrata Párt két politikusa: Ecaterina Andronescu és Gabriela Firea is kezdeményezte a kitüntetés megvonását. A két politikust a beadványokat elbíráló becsületbíróságba is beválasztották, ami szerinte nyilvánvaló összeférhetetlenség.
Kincses Előd elmondta, a kitüntetés visszavonását kezdeményező Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök szavaival készül érvelni amellett, hogy Tőkés László kifogásolt kijelentése a szabad véleménynyilvánítás területére tartozik. A miniszterelnök ugyanis a véleménynyilvánítás szabadságát taglaló hosszú beadvánnyal védekezett a Tőkés László által márciusban indított személyiségi jogi perben.
Az ügyvéd szerint a Tőkés László elleni támadások kiindulópontjában egy fordítási hiba áll. Védence ugyanis Magyarország Erdély fölötti védhatalmi státusának az elérését kezdeményezte júliusban Tusnádfürdőn, a román sajtó pedig arról számolt be, hogy Tőkés Erdély magyar protektorátus alá helyezését kérte. Kincses hozzátette a protektorátus gyarmati viszonyt takar, a védhatalmi státus pedig egy olyan viszonyt, amelyet korábban Ausztria is gyakorolt az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirol fölött.
A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága csütörtökön vizsgálja meg, hogy méltó-e még ma is Tőkés László arra a kitüntetésre, amelyet az 1989-es román forradalom kirobbantásában játszott szerepéért a forradalom 20. évfordulóján kapott.
MTI
Erdély.ma
2013. szeptember 23.
Elfogyóban a moldvai magyarság?
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma
2013. szeptember 23.
Haszmann Pál megvalósult álma (Negyvenéves a csernátoni múzeum)
Idős Haszamnn Pál sokat dédelgetett álma negyven esztendeje kapott intézményes keretet, megvalósulása e négy évtized alatt beteljesedett, hiszen a csernátoni múzeum tárgyi örökségünk páratlan gyűjteményét mondhatja magáénak, a körötte kialakult szellemi műhely a magyar nyelvterület minden kis szegletében ismert. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik esztendejét ünnepelte szombaton, ahogy illik, és ahogy kell: saját értékeinek felmutatásával, az ínséges időkben is jövőépítő szellemiség kisugárzásával.
Erős zaj riasztotta szombat reggel a csernátoniakat, olyasféle burrogás, amire még az öregek jól emlékeznek: bő fél évszázada vagy inkább egy szűkebb emberöltő ideje még mindennapos volt az ilyen zaj. Most csak a mezőkövesdiek által az ünnepségre elhozott traktorok vonultak végig a falun, mintegy hívogatóként az ünnepségre. Ami különösebben nem is szükségeltetett, merthogy a déli harangszó után már szép számban gyülekeztek helyiek és vendégek a Damokos-kúria udvarán, csodálták a sorba állított régi masinákat, és sandán kémlelték az eget. A Székely Nemzeti Múzeum olyan, akár egy öreg fa, száznegyven éves gyökerekkel és életerős hajtásokkal – ezek egyike az intézmény csernátoni részlege, mely legenda, az élő múzeum példája, egy nyitott műhely, ahol olyan a hely szelleme, amilyent sehol máshol nem találni – mondta az ünnepi rendezvény megnyitóján Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja emlékeztette az egybegyűlteket, idén ifj. Haszmann Pál a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A múzeum szerepére felhívva a figyelmet kiemelte: a tárgyi örökség fontos identitásképző elem, de hogy ezek megmaradjanak, a tudást is át kell adni, és ebben kiemelten fontos szerepet töltött be és tölt be most is a múzeum. Tamás Sándor megyeitanács-elnök bonyolult múzeumi rendszerünk gyöngyszemének nevezte a csernátoni részleget, mely élő múzeumnál is tágabb, kisugárzása mindenkit magával ragadó. Köszöntőjében azt kívánta, a múzeum alkalmazottjainak jó sok munkájuk legyen, olyan, aminek értelme, haszna és gyümölcse van. Bölöni Dávid múlt, jelen és jövő összefogójaként méltatta a múzeumot, melynek alapítója és az őt követők értéket hagytak, ezáltal erőt adva a közösségnek – a község polgármestere megköszönte nekik, hogy kultúránk megőrzésének ezt az útját választották. A köszöntőbeszédekre reagálva D. Haszmann Orsolya kiemelte: idős Haszmann Pál álmának valóra válása csak úgy történhetett meg, hogy sokan hittek álmában, a múzeumalapító szellemi örökségének továbbvitele, akár édesapjának, neki is kötelessége, így hát számukra, a család mindenikének számára a múzeumban dolgozni nem munkahelyre járást jelent, hanem életformát. Ennyi szép beszéd hallatán az idő is elpityeregte magát, az ünneplő közönség a kúriába szorult hát, ahol a Jakab Árpád vezette falukórus mutatkozott be. Kinda István néprajzos A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című képes albumot, a Székely Nemzeti Múzeum legújabb kiadványát mutatta be, a D. Haszmann Orsolya által írt könyv a múzeum gyűjteményeinek ismertetése mellett az alapító életrajzát is tartalmazza. A rádiógyűjteményt ismertető és méltató előadások már ismét a szabad ég alatt hangozhattak el, zenei keretben: előtte az Ágoston József vezette férfidalkör, utána a Codex régizene-együttes borús-derűs koncertje szórakoztatta a közönséget (felvételünk). Az ünnepség fénypontját kétségkívül a burrogtató jelentette, erre apróságtól hajlott hátú idősig mindenki kíváncsian várt. A mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményben található, a mezőkövesdi és gyöngyösi szakemberek önzetlen segítségével feljavított traktorok és stabil motorok beindítása nem kis erőfeszítést és türelmet igénylő munka, ha egy-egy gép megkutyálja magát, máris jön a gépész magyarázata: darabos a benzin. De a kitartás mindig meghozza gyümölcsét, minden működőképes motor előbb-utóbb elkezd pöfögni, melyik duruzsolóan, melyik ritkákat rotyogva, és némi előmelegítés után az egyik, Magyarországról ez alkalomra hozott öreg traktor is berobban, a szó legszorosabb értelmében, hogy hangjánál csak füstje nagyobb. Kádár Zoltán, a mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépmúzeum igazgatója, majd Lévay Sándor vállalkozó, gépgyűjtő nemcsak a gépészszakma rejtelmeire, de a magyar technikai históriára is kitérő magyarázatai közben megszólal aztán szerény hangon a csernátoni gyűjtemény öreg McCormick traktorja is, és a sok búgás és brummogás közt végül a temető kapujából visszahozott Hofherr, melynek gyönyörűen restaurált édestestvére pár perccel korábban a füsttől és bűztől menekülők tapsát mégis kivívta. Ez a Hofherr traktor, mely sok éven át nyakig a mocsárban rejtőzött, a legtöbb munkát igényelte, beindítani is csak egy nappal az ünnepség előtt sikerült a magyarországi gépészeknek, hangját hallva a közönség öröme és lelkesülése nekik is, de a múzeum közösségének is szólt. És napnyugtáig burrogtak a gépek, és duruzsoltak az emberek, míg a nóta is fel nem hangzott.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 23.
Százéves a szovátai városháza
II. helytörténeti konferencia
A Teleki Oktatási Központ, Szováta város önkormányzata, a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztőségével közösen immár második alkalommal szervezte meg szombaton a fürdővárosban a szovátai helytörténeti konferenciát, amelynek tematikája volt: 100 éves a városháza. Az egynapos szakmai rendezvényen helyi és vendégkutatók, történészek a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos munkáikat mutatták be.
Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ igazgatója és a Sóvidék kulturális folyóirat főszerkesztője lapunknak elmondta, a konferencia célja az, hogy a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos kutatásokat – legyen szó bármely szakterületről, néprajzi, régészeti kutatásról – a nagyközönség elé tárják, hogy ne csak különböző szakfolyóiratokban jelenjenek meg, amelyekhez esetleg nem, vagy csak nehezen lehet hozzáférni. Ez két úton valósult meg, egyrészt szombaton meg lehetett hallgatni az előadásokat, akiknek erre nem volt lehetősége, az majd elolvashatja a konferencia anyagából összeállított kötetet, amelyet az év végére a Sóvidék folyóirat ad ki a helyi önkormányzat anyagi támogatásával. A másik fontos cél, hogy teret biztosítsanak a kutatóknak, szakembereknek a találkozásra, tapasztalatcserére. A főszervező kifejtette, a tavalyi, első konferenciát a 75 éves Fekete Árpád és Márton Béla valamint a 85 éves Derzsi Ferenc tiszteletére szervezték, akik sokat tettek a Sóvidék múltjának a kutatása terén; az idén, mivel adott volt a kerek évforduló, 100 éve épült a szovátai városháza, úgy gondolták, legyen ez a tematika. Helyi szakemberek, kutatók, helytörténészek érkeztek Korondról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, de Magyarországról is.
Eleve községházának épült
A konferencia első előadója Józsa András szovátai pedagógus, kutató volt, aki Százéves a szovátai városháza című előadásában ismertette a felépítés történetét. A szakember elmondta, a hét végi konferenciának is otthont adó épület eleve községházának épült, és mai ismereteink szerint a felülete ugyanekkora volt, mint most. Később, ahogy a város nőtt, és egyre több teremre volt szükség, a kezdeti, tágas helyiségeket mind kisebbekre szűkítették. – Az akkori vezetők tapasztalták, hogy rövid időn belül duplájára, sőt triplájára nőtt Szovátának a lakossága, a legnevesebb fürdőhellyé vált, így ők már a majdani városnak építkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy az első világháború idején rengeteg új intézmény, bizottság, többek között a Vöröskereszt foglalkozott árvák, özvegyek megsegítésével, hadisegélyek kiosztásával, és ezeknek mind tudtak helyiséget biztosítani. Ez a nagy terem, ahol a konferencia tartatik, eleve gyűlésteremnek épült, a képviselőtestület – így nevezték akkor a település vezetőségét – itt tartotta a gyűléseit és a demokrácia jegyében itt hallgatták meg a község lakóit a települést érintő dolgokról – fogalmazott Józsa András.
Egy érdekességről is szó esett, Szováta rendtartó székely falunak egykor volt egy épülete, amely a történelmi iratok szerint a hónap 29 napján kocsmaként, egy napig pedig községházaként működött. Ennek a hátterében az áll, hogy akkor nem volt állami segély, sem uniós pénz, a község pedig fenn kellett tartsa magát, emellett a lakók mindenhez közmunkával hozzá kellett járuljanak. Építkezésekhez, hídépítéshez, piactér kialakításához, ki szekérrel, ki lapáttal, mindenki hozzájárult. Józsa András a szovátai városházával kapcsolatban még egy érdekességet elárult: amint Vásárhelyen a Kultúrpalota hangversenytermét egy időben az akkor a technika csodájának számító mozivetítésnek szentelték, úgy az 1910-es években, amikor a legnépszerűbb fürdőhelynek számított Szováta, akadt egy élelmes vállalkozó, aki jelentkezett, hogy állandó moziteremként működtetné a városháza gyűléstermét. A képviselőtestület akkor megvitatta, hogy anyagilag milyen hozadéka lett volna ennek, ám írásos emlék nincsen arról, hogy ez végül megvalósult-e vagy sem – magyarázta a kutató.
Fekete Árpád az örmény eredetű szovátai magyarokról értekezett. Elhangzott, hogy a környéken élő örmények megélhetési forrása a kereskedelem volt, fakereskedéssel foglalkoztak, kocsmákat működtettek, sokan mészárosok voltak. Ma a környéken élő leszármazottaik nem beszélik a nyelvet, viszont a közösségtudat annál erősebben él bennük, örmény eredetű magyaroknak vallják magukat.
Fábián Gabriella a Szovátán élő vallási közösségek múltjáról tartott előadást, Ambrus Lajos pedig Az Erdélyi Magyar Unitárius Egyház 1841-es korondi zsinatának határozatai az anyanyelvű oktatás kiteljesítésében címmel érkezett. Ez utóbbiban elhangzott, hogy Brassai Sámuel polihisztor, aki részt vett a zsinaton, megállapította, hogy annyira rosszak a tankönyvek, hogy azokból lehetetlen jól oktatni, ezért a zsinat elhatározta, hogy jobb tankönyveket kell biztosítani. Egy másik határozat szerint kötelezni kellett a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyerekeket, mivel akkor száz gyerekből hatvan nem járt iskolába – fejtette ki előadásában a kutató.
Szolláth Hunor a városról szóló fürdőkalauzok, tájékoztató kiadványok időbeni alakulását ismertette, tartalmi, illetve esztétikai megközelítés alapján. A felkutatott anyagból egyértelműen az derül ki, hogy az I. világháború előtt megjelent első kiadványok óta ezek egyre színesedtek, külsőre egyre mutatósabbá váltak, viszont tartalmi szempontból idővel leszegényedtek, szinte kizárólag reklámcélokat szolgálnak. A továbbiakban Mester Zoltán, Szi-lágyi Zsolt, Pánczél Szilamér, Pál-Antal Sándor, Berekméri Róbert, Mihály Ferenc, Nemes Gyula, Márton Béla, Zepeczaner Jenő és Tófalvi Zoltán Szováta, illetve a Sóvidék történetével kapcsolatos szakmai előadásaival folytatódott a konferencia.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 23.
Előadásokkal egybekötött könyvbemutató
Mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak
Arad – Pénteken a minorita kultúrházban 18 órakor kezdődött az előadásokkal egybekötött könyvbemutató, amelyen Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke köszöntötte a szép számú egybegyűltet, majd átadta a szót a prezídiumban helyet foglaló Bognár Levente aradi alpolgármesternek, RMDSZ megyei elnöknek. Bognár köszöntőjében üdvözölte a jelen lévőket, név szerint megemlítve p. Kalna Zsolt minorita provinciálist, p. Blénesi Róbert plébánost, ft. Király Árpád marosi főesperest, ft Sándor Tivadar arad-gáji plébánost, ft. Sándor Balázs kórházlelkészt, ft. Szilvágyi Zsolt temesvár-józsefvárosi plébánost, nt. Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztort, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkészt, és dr. Matekovits György termesvári fogorvost. A továbbiakban örömének adott hangot, amiért az Aradi Polgármesteri Hivatal támogatta A minoriták Aradon című kötetet. Ugyanakkor köszönetet mondott a minorita atyáknak az aradi magyarságért kifejtett, több mint 300 éves szolgálatért.
Matekovits Mihály, a kötet társszerzője írói munkájának a motivációiról szólt. Arról, miért tiszteli olyannyira a minoritákat, hogy szükségesnek látta az 1702-ben Aradon elkezdett munkájuknak, sokrétű szolgálatuknak a kötetbe foglalását. Ennek családi indítéka is van, hiszen a belvárosi katolikus templomban a minoriták keresztelték meg, vallásos családban nevelkedett, rendszeresen eljárt a templomba, a minorita házba, ahol megismerkedhetett a minorita atyák munkájával. Az sem mellékes, hogy női fodrász édesapját 1948-ban, amikor a minorita házban bérelni akart egy helyiséget a fodrászata számára, p. Gruber Ernő plébános mentette meg az anyagi összeomlástól. Azt mondta ugyanis, hogy szívesen bérbe adja neki a helyiséget, de várjon még egy keveset, mert úgy hallotta, közeleg az államosítás. Várt, így nem államosították az összes családi vagyont, amit a fodrászüzletbe fektetett volna.
A továbbiakban részleteket közölt a minoritáknak a közjó szolgálatában kifejtett munkájukról, melynek során az elesetteknek, a szegényeknek, a betegeknek segítgettek az egész városban. Különösen sokat tettek az anyanyelvű oktatás érdekében, hiszen sok atya tanárként, tanítóként is szolgált a magyar nyelvű oktatásban. Nehéz időszak volt az impériumváltás utáni, amikor az aradi magyarság iskolaépület nélkül maradt, ezért a diákok és a tanárok a város 11 pontján szétszórva tanultak, illetve oktattak. A minoriták álltak az élére a mai Csiky Gergely Főgimnázium épülete megálmodásának, létrehozásának is. Kitartó, tudatos munkájuk eredményeként, az aradi magyarság néhány év alatt felépítette az iskolát, majd a bentlakást is. A Wild Endre minorita atya által megálmodott minorita kultúrház volt ekkor az aradi magyarság kulturális központja. Manapság is itt működik a Kölcsey Egyesület, illetve a Magyar Pedagógusok Szövetségének a könyvtára. Előadása során, az Aradon átvonult történelmi esemény mindenikében szerepeltek a minorita atyák, akik mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak.
A Vasárnap
A továbbiakban Ujj János történész tartott magvas előadást a minorita atyák által kifejtett sajtótevékenységről, főként az aradi, leghosszabb életű kulturális folyóirat, a Vasárnap történetén vezette végig a hallgatóságát. A havi lapnak indult kiadvány első száma Aradi Katolikus Egyházi Tudósító címmel látta meg a napvilágot, főszerkesztője dr. Monay Ferenc minorita atya volt, kiadója az Aradi Római Katolikus Plébániahivatal. Fél év múlva, a főszerkesztőnek rendfőnökké történt kinevezését követően, a szerkesztést Wild Endre atya vette át, aki több mint 2 évtizeden át irányította a lapot. Előbb egyedül, majd Szilágyi M. Dózsa nagyváradi premontrei tanár főmunkatárssal, 1931-től pedig Fischer Aladárral, az Aradi Katolikus Főgimnázium igazgatójával. Amint a címe is utal rá, kezdetben a lap kizárólag a rend, az egyházmegye, de elsősorban az aradi hitélet eseményeiről szándékozta tájékoztatni az olvasóit. 1920-tól azonban kisebb formátumban megjelenve, rendszeresen beszámolt a csanádi megyés püspök látogatásairól, tetteiről, valamint az aradi katolikus élet eseményeiről. A lap indulásától kezdve mentes volt a politikai tartalmú írásoktól, ennek ellenére, 1919-től, az impériumváltástól a román hatóságok rendszeresen cenzúrázták. Ezzel együtt, a minorita atyák többször tanúbizonyságot tettek a kisebbségi híveik jogai melletti kiállásukról. Amint írták, „A minoriták egyedüli gazdagsága Istenbe vetett hitük és magyarságuk”. Mivel a biztató ígéretek ellenére a magyar iskola nem kapta vissza az épületét, 1919. november 23-án 873 tanulóval megnyitotta kapuit a Római Katolikus Főgimnázium, több mint három évtizedig meghatározó szerepet játszva az aradi magyar nyelvű oktatásban. Az itt zajló tevékenységről bőségesen beszámolt a Vasárnap is. Ezek között kiemelhető a tanintézet új épületének 1923. szeptember 23-án, Pacha Ágoston püspök által történt felszentelése is. A Vasárnap kisebb csoda folytán túlélte a bécsi döntést követő dél-erdélyi drasztikus lapbetiltásokat is. Utolsó száma 1940 decemberében látott napvilágot, de két és fél év múlva, ugyancsak a minorita atyák jóvoltából megjelent a Havi Szemle kulturális folyóirat, ami egy újabb előadást igényelne – zárta értékelését Ujj János történész.
Együtt imádkozni
Az est további részében p. Kalna Zsolt, az Szent Erzsébet Minorita Tartomány főnökének az előadása hangzott el, aki a minoriták jelenlegi életét, tevékenységét érintette. Ebből kiderült, hogy a minorita atyák fogyatkozása miatt Szegeden ketten szolgálnak, az egri minorita házat viszont nem tudják ellátni. Erdélyben még Nagybányán és Avas-felsőfalun moldvai segítséggel működik a rendház. Aradon Blénesi Róbert atya képviseli a magyar minoritákat. Ami a jövőt illeti, arról a Rómában székelő Generális Kúria több éve tárgyal. A tervek szerint az erdélyi részeket a moldvai rendtartományhoz kívánják csatolni, ahol 300 minorita atya van, a magyarországi részt különálló tartományként hagynák meg. A kifejtett ellenállás miatt, a tervet eddig nem tudták végrehajtani, de nem mondtak le róla. Hat év haladékot kaptak a helyzet megváltoztatására. Reménykeltő, hogy idén négyen jelentkeztek, egy novicius a közelmúltban tett fogadalmat. Tehát valami elindult, de fontos az összefogás. Sokat kell imádkozni. A találkozásokban, a közös imákban kell kérni Isten segítségét a Szent Erzsébet Minorita Tartománynak a megtartásáért – fejezte be mondanivalóját p. Kalna Zsolt tartományfőnök.
Az est szerzői dedikálásokkal, illetve a Kölcsey Egyesület által adott szeretetvendégséggel zárult. Az Egyesület vezetősége ezúttal is köszönetet mond az Aradi Polgármesteri Hivatalnak a kötet kiadásához nyújtott támogatásért, a szerzőknek a munkáért, a résztvevőknek az est ünnepélyességéhez való hozzájárulásáért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2013. szeptember 23.
Aláírásgyűjtést kezdeményez az RMDSZ
Az RMDSZ a kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés bejegyzésének brüsszeli elutasítása ellenére is belevágna a kezdeményezést támogató egymillió európai aláírás összegyűjtésébe.
Borbély László, a szövetség politikai alelnöke az MTI-nek elmondta, felvetette az RMDSZ-ben az aláírásgyűjtés feltétlen elindítását, de erről várhatóan csak csütörtökön, a szövetség Állandó Tanácsának ülésén születik döntés.
Borbély úgy vélte, „nem lenne szabad kihűlni hagyni” azt a szolidaritást, amely az Európai Bizottság által visszautasított javaslatcsomag kidolgozásakor kialakult az európai kisebbségek körében. „Úgy tudom, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) is szívesen vállalná, hogy az elutasítás ellenére is nekilássunk az aláírásgyűjtésnek” – fogalmazott Borbély, hozzáfűzve, az aláírásgyűjtés sikere megmutathatná az Európai Uniónak, hogy „nem lehet csak úgy lesöpörni százmillió kisebbségi európai állampolgár akaratát az asztalról”. Hangsúlyozta, a kisebbségvédelem kérdése nemcsak magyar, hanem összeurópai ügy.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. szeptember 23.
Szituációs drámák kistotálban – a Magyar Dráma Napja Erdélyben
Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják.
Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják. „A színdarabokban nem feltétlenül mindig a szöveg a fontos, mint inkább a megjelenített szituációk” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter drámaíró szombaton Nagyváradon azt követően, hogy a Szigligeti Színház művészei a magyar dráma napja alkalmából felolvasó-színházi előadás keretében bemutatták első színdarabját, a Kistotált. A Budapesten született, jelenleg Nagyváradon élő szerző krédóját első darabja is tükrözte, amely címéhez méltóan a filmművészetben alkalmazott plánhoz hasonlóan a kortárs budapesti mindennapok egy szegmensét, annak jellegzetes figuráit mutatja be. Az epizódszerű jelenetekből összeálló darabban a felesége által elhagyott, gyerekétől is eltiltott, kilátástalan helyzetű férfitól a sikeres, de neurotikus, zilált magánéletű vállalkozóig és a felnőttek világába éppen csak belekóstoló, félénk diáklányig számos figura megtalálható, történetük a mai, egyre kevésbé emberarcú, egyre kilátástalanabb mindennapokba ágyazódik be.
Felolvasószínházban megelevenedett kortárs darab
A színészek által még egy kis kultúrkávéház miliőjében is szuggesztíven megelevenített darab rovására talán csupán annyi írható, hogy a mindennapi figurák – bár gyakran hangzanak el vulgáris kifejezések, amelyeknek teljes mértékben helyük van a mai magyar közegben játszódó drámában – néha nem annyira egy mindennapi ember, hanem inkább egy amerikai sitcom szereplőjének stílusában szólalnak meg. Élő ember nemigen mond olyat, hogy „úgy néz ki, mint egy mini-Stonehenge, amit lefingott egy dinoszaurusz”, és néha más szereplők is kissé papírízűen szólalnak meg. Mindez azonban nem rontja el végzetesen az élvezeti értékét a darabnak, amelyet a szerző – az azt színpadra alkalmazó Dimény Levente jellemzését kölcsönvéve – szituációs párbeszédek összességeként jellemzett. Az 1981-ben született Tasnády-Sáhy Péter egyébként nem csupán a színház világa iránt érdeklődik, tavaly megnyerte az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatát. Jelenleg a nagyváradi Erdélyi Riport című hetilap újságírója, korábban Temesváron élt, ahol a Csíki Gergely Állami Magyar Színház fiataloknak szóló Virtuális Színház című projektjében dolgozott dramaturgként. 2009-ben 10 hónapig angolt tanított egy szegénynegyedben Indiában, ottani élményeiről 2010 végén Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója címmel írt kötetet. Mint elmondta, apai ágon nagyanyja temesvári, nagyapja pedig nagyváradi, így tulajdonképpen „hazajött” Budapestről a Béga-parti városba, majd onnan feleségével, Tasnády-Sáhi Noémival együtt, aki korábban a temesvári színház színésze volt, idéntől pedig a nagyváradi Szigligeti Színház művésze – a Pece-parti Párizsba.
Társulatok főszerepben
A színháztörténetet nem a szerzők, rendezők, nem is a színészek, hanem a társulatok írják – hangzott el Marosvásárhelyen a magyar dráma napjának legfőbb üzeneteként. Az ünnepség Vásárhelyen pár éve a Nemzeti Színház mögött található Aranka György-szobornál kezdődik. Aranka volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítója, de ő volt az is, aki elsőként kérte a guberniumot 1791-ben, hogy engedtessék meg a magyar nyelvű színjátszás – hívta fel a figyelmet a koszorúzáson a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila. Hozzátette, a magyar dráma napjának ünnepe a számvetésre is jó: végiggondolni, mit valósított meg a színház eddig, és mit nem, valamint mit kell még elvégeznie. A Nemzeti idén elérte a legmagasabb nézőszámot 1989 óta – mutatott rá Gáspárik. Az ünnepségen felolvasták Láng Zsolt marosvásárhelyi író a jeles nap alkalmából írt üzenetét is. „Nem véletlen, hogy a színháznak soha nem kellett cenzúrától tartania, vagy betiltástól félnie. Két ember szavak nélkül, sőt, kézjelek nélkül is el tud küldeni bárkit melegebb éghajlatra. Ki lehet dobni színészeket, felszállnak a buszra, és amíg az állomásra érnek, képesek valami olyasmit eljátszani, amitől a busz utasai megbabonázva szegődnek a nyomukba, vagy megfordítják őket, és visszakövetelik nekik a színházukat” – hangzott el Láng Zsolt üzenetében. A rendezvényen az idén nyolcvan éve született Páskándi Géza íróra, költőre, drámaíróra emlékeztek, felolvasószínház keretében mutatták be Páskándi Kalauz nélkül című darabját, majd a magyar drámáról Demény Péter író beszélgetett Gáspárik Attilával.
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 23.
Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj Žižek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. Žižek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 23.
Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 23.
Magyar Örökség-díjas az EKE
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöksége szombaton vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében székely ruhába és kalotaszegi népviseletbe érkeztek a képviselők.
A magyar örökség szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe immár bejegyezték az Erdélyi Kárpát-Egyesületet is. Az ajándék és kitüntetés tulajdonképpen kötelesség, mely az Erdélyt átfogó, természetjárást, honismeretet és környezetvédelmet fő tevékenységének tartó egyesületet további munkára készteti.
A Magyar Örökség és az Európa Egyesület által szervezett, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hetvenkettedik ünnepségen tüntették ki az EKE-t, amit a gyergyószentmiklósi lakhelyű országos elnök, Dezső László és a héttagú küldöttség népviseletben köszönt meg. A díjra javaslatot tevő, a kuratórium egyik Erdélyt képviselő tagja, Veres Kovács Attila nagyváradi lelkész elmondta: „1995 óta, amióta Farkas Balázs és Makovecz Imre kitalálta a Magyar Örökség-díjat, kárpótolandó mindazokat, akik az elmúlt rendszerben nem nyerhettek elismerést, a bíráló bizottságban és kuratóriumban a Kárpát-medence, illetve a nagyvizeken túli magyarság képviselőit is beválasztották. Erdélyből Benkő Samu akadémikust és személyemet hívták. A mi dolgunk, hogy az Erdélyben fellelhető, örökségre számot tartó, átörökítendő értékeket felhozzuk ide az akadémia gyönyörű dísztermébe, és itt legyen közkinccsé téve, hogy ne csak egy régiónak, hanem azáltal, hogy bekerül a magyarság szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe, az egész nemzetnek kincse legyen. Hát így került sor az EKE-re is, és így erdélyi ünnep volt az akadémián”. A lelkész hozzátette, hogy „az EKE feladata e díj tulajdonosaként, hogy látható jelét adja, részesült ebben a nagyon magas polgári kitüntetésben. Ez egy megtisztelő cím, látható jele a magyar koronát ábrázoló jelvény, amit a mindenkori elnöknek a nyilvánosság előtt viselnie kell. Úgy kell ápolni tündérkertünket és minden kincsét, hogy az továbbra is magyar örökség legyen”.
Az ünnepségen elhangzó laudációt Dávid Gyula irodalomtörténész írta, az egyesület érdemeit 1892-től kifejtett tevékenységével támasztva alá, Erdély, mint tündérkert ismertetésének, közkinccsé tételének fontosságát hangsúlyozva. Dezső László országos elnök így fogalmazott: „Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 15 bástyája és közel kétezer tagja, valamint pártolóink és támogatóink nevében mondok köszönetet mindazoknak, akik érdemesnek tartották egyesületünket e magas kitüntetésre, igazolva, hogy az EKE öröksége a Magyar örökség. Bízom benne, hogy a kitaposott ösvények kövezéséhez fog hozzájárulni e díj is, megerősítve mindazt, hogy az évszázados munkát folytatni kell, hisz tennivalónk van bőven.”
A szombati ünnepségen díjat vehetett át az Évezredes népi gyógyászat képviselőjeként a Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő biológus, gyógynövényszakértő is, aki az EKE kiadványa, az Erdélyi Gyopár munkatársa. „Megdöbbenéssel fogadtam a díj hírét, sok időnek el kellett telnie, hogy magamhoz térjek. Én nem érzem úgy, hogy a rangos tudósok, művészek közé besorolhatok. A döntést viszont elfogadom, lehet, hogy egyszer hozzászokok. Tény, hogy amikor az ember a hetvenedik évéhez közeledik, nem árt neki egy kicsi lökés: dolgozz, fiú, dolgozz még! Lényegében ez jó értelemben vett terheket ró rám, sok mindent kell tennem még, hogy bizonyítsam: megérdemlem ezt a díjat. Nem lehet megállni. De nem is szeretnék, amíg a Fennvaló meg nem állít. Mert az élet tulajdonképpen mozgás.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2013. szeptember 23.
Becsületbíróság elé idézték Tőkés Lászlót
Kincses Előd képviseli az európai parlamenti képviselőt
Nemcsak a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságának létrehozása történt szabálytalanul, hanem annak összetétele is sérti a bírói függetlenség elvét – jelentette ki tegnap dr. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd, aki Tőkés László képviseletét látja el a becsületbíróság előtt.
A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága dönti el, visszavonják-e az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért kapott kitüntetést Tőkés László európai parlamenti képviselőtől vagy sem. A kitüntetés visszavonását elsőként Victor Ponta kormányfő kérte Traian Basescu államfőtől, majd Corina Cretu (szintén európai parlamenti képviselő) tett javaslatot, az előterjesztésében foglaltakat azonban nem ismeri Kincses Előd, mint ahogyan az érdemrend becsületbíróságának szabályzatát sem, ugyanis nem szerepel az államelnöki hivatal honlapján.
"Felkértem a becsületbírságot, hogy vegyen tudomást megbízatásomról ebben az ügyben, ugyanakkor kérni fogom Corina Cretunak a kitüntetés visszavonására tett javaslata tartalmának közlését, az érdemrend szabályzatát, de a kitüntetettek közgyűlésének jelenléti naplóját is" – jelentette ki Kincses Előd. Az ügyvéd elmondta, már a becsületbíróság létrehozása is jogilag semmis, hiszen a szeptember 9-i megalakuló közgyűlésen első összehívásra a 630 kitüntetettből csupán 112-en voltak jelen, ami csupán 17,7 %-os jelenlét a szükséges fele plusz egy helyett. Ugyanakkor összeférhetetlennek nevezte azt, hogy a kitüntetés visszavonására javaslatot tett Corina Cretu tagja volt a szavazatszámláló bizottságnak, és nem utolsósorban hangsúlyozta, a becsületbíróság összetétele igencsak kifogásolható, hiszen tagjai mind pészédés politikusok, akik pártelnökük véleményét képviselik, sértve ezzel a bírói függetlenség elvét.
Kincses szerint az is érthetetlen, hogy miért Gheorghe Anghelescu államelnöki tanácsos vezette le a közgyűlést, hiszen ő nem birtokolja a Románia Csillaga érdemrendet. Kincses a kitüntetésügy érdemi részét illetően közölte, válasziratában hivatkozni fog Victor Ponta alperes által a bukaresti 1. kerület bírósága előtt folyamatban levő személyiségjogi perben benyújtott válasziratra. Az ügyvéd szerint furcsa, hogy Tőkés Lászlótól megvonnák a kitüntetést, hiszen ezt a lépést akkor tehetik meg, ha a kitüntetés birtokosát elítélik végleges és visszavonhatatlan bírói ítélettel. Mindazonáltal jelenleg 11 kitüntetettet ítéltek el, akiktől nem vonták vissza a Románia Csillaga érdemrendet: Adrian Nastasét, Irina Jianut, Ion Dumitrut, Eugen Badalant, Ionel Mantogot, Emilian Curteant, Dumitru Cioflinat, Mihail Popescut, Otelean Neculaét, Cristian Anghelt és Vasile Eugen Calcant. Visszavonták az érdemrendet Corneliu Vadim Tudor nagy-romániás képviselőtől – tette hozzá Kincses.
Tőkés László az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepének elismeréséért, a kommunista rendszer elleni forradalom kirobbantásában tanúsított bátorságáért és méltó helytállásáért kapta meg a Románia Csillaga érdemrend Lovagi Fokozatát. A kitüntetést Tőkés Lászlónak az idei bálványosi szabadegyetemen tett kijelentései miatt vonnák vissza, azt állítva, hogy az európarlamenti képviselő megkérdőjelezte Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam jellegét akkor, amikor javasolta, hogy Magyarország vállaljon "védhatalmi" szerepet Erdély fölött, ahogy azt Ausztria tette Dél-Tirol esetében. Kincses szerint a védhatalmi kifejezést félreértő fordítás okozta a cirkuszt, amit a média összekevert a protektorátus kifejezéssel, azt feltételezve, hogy Tőkés Erdélyt Magyarország gyarmatává tenné.
Tegnap lapzártakor értesültünk, hogy az államelnöki hivatal csütörtökön 16 órára idézte be Tőkés Lászlót a becsületbíróság elé meghallgatásra, ugyanakkor Kincses Előd, Tőkés ügyvédje megkapta a kitüntetés visszavonására tett javaslatok szövegét is. Az érdemrend becsületbíróságának két tagja is a javaslattevők közt van, mint ahogy Alexandru Petru Fratean Maros megyei szenátor is.
Időhúzásra játszanak?
Dr. Kincses Előd a MOGYE-ügyre is röviden kitért, azzal vádolva a marosvásárhelyi orvosi egyetem vezetőségét, hogy tudatosan húzza az időt azzal a céllal, hogy az új egyetemi tanévet változások nélkül, a tavalyi feltételekkel kezdhessék meg a MOGYE-n. Az ügyvéd a Diszkriminációelleni Tanácshoz fordult az egyetemi akkreditációért felelő ARACIS szabályzata miatt, amelyet diszkriminatívnak tart, mivel az ARACIS csupán egyetlen szakbizottságának – az orvostudományi bizottságnak, amelynek tagja dr. Brânzaniuc Klara, a MOGYE oktatója is – szabályzata írja elő, hogy az orvosi oktatásban a gyakorlati képzés csak román nyelven folyhat. "Ezt mintha csak a MOGYE vezetőségének érdekében fogadták volna el, és ellentmond az új tanügyi törvénynek, illetve korlátozza az anyanyelvhasználati jogot az oktatásban" – jelentette ki Kincses.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 23.
Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
2013. szeptember 23.
Precedens a jogfosztásra – és a szótlanság vétke
Segélykiáltással felérő állásfoglalást fogalmazott meg Varga Andrea, miután támadások érték a nagyváradi Bihoreanul lapban. A Bukarestben élő történész a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. Írását az alábbiakban közöljük. (A történész korábban felhívást is megfogalmazott a restitúcióról.)
Nem. Egyáltalán nem egy frusztrált nőszemély, egy spirituális megszállott kapálódzása a sötét éjben… Nem egy hívő lélek megszállottsági rohama. Kérdés csupán, vagy kérdéssor, melyre – úgy látszik, senki és sehol, kitartó ideje már – semmiféle választ nem adnak a „hivatalosak”, semmiféle megnyilatkozást nem tesznek az avatottak és felhatalmazottak, semmiféle kísérletet nem reszkíroznak meg az evidensen érdekeltek, s még a mögöttük álló intézményi érdekek sem látszanak belátóak vagy motiváltak lenni. Kérdések sora, melyek nem közpolitikai, és még kevésbé sajtónyilvánossági hepciáskodásban konkretizálhatók, hanem levéltári és történeti dokumentumokkal, jegyzőkönyvekkel, megmaradt iratokkal igazolható birtokviszonyokat, kisajátításokat és jogtalanságokat bizonyítanak, s ekként egy érdektávolságát korrektül tisztázó bíróság döntésére tarthatnak igényt. És tartanak is, mert az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról az európai ajánlások, uniós joggyakorlat és nemzetközi jogi kötelezettségvállalás alapján lehet csupán beszélni, nem pedig magánvéleményekben, kényszerképzetekben és lapos mocskolódásokban, blogokban, vagy akár tévinformációkat és félismereteket tartalmazó sajtócikkekben.
Nem, nem arról van szó a Premontrei Rend nagyváradi és környéki birtokainak visszajuttatásával, hogy új Kanonok-sort kellene életre kelteni. „Csupán” arról, hogy a tulajdon szentsége része az emberi és állampolgári jogoknak, akkor is az, ha nem volt (mert nem lehetett) korábban az. Ennek belátásához nem főszerkesztői, újságírói, besúgói kinyilatkoztatások vagy olvasói blogok vezetnek, hanem a kérdés jogszerű kezelése. Ehhez viszont most már az is kell, hogy tisztázódjék az egyházak és az állam/helyhatóság/önkormányzat/egyházközösség érdekeltsége, és a külföldi állampolgárként egymaga (egyedül és értő partnerek, szolidáris társegyházak és jogérvényes képviselettel rendelkező testületek nélkül) küszködő jogi képviselő ne kelljen hogy egyedül állja a teljes hitszélességgel ellene hömpölygő ellenáradatot. Panasz nélküli szóval, puszta tényként állítható, hogy a premontrei tulajdonok esetében nem Varga Andrea Tünde „magánbulijáról” van szó, vagy jogi képviselői alkalmasságáról, hanem arról is, hogy ez a tulajdon történeti és mai értelemben is 1) magyar tulajdon, 2) egyházi vagyon, 3) közhasznú tevékenységek (iskola, kórház, kollégium, fürdő, stb.) szolgáltatása volt működésének lényege, s ami tulajdonfosztását illeti, semmivel sem kevésbé nevezhető károsultnak, mint a Mikó Kollégium esetében vagy más ingatlanok státuszváltozása esetében nyilvánvaló jogtalanságok során megtörtént.
A kérdés mindemellett nem pusztán uniós jogi, nemzeti törvénykezési, gazdasági érdekeltségi vagy jogi személyiségek alapjogait sértő törvénytelenség, avagy ennek történetileg igazolható eljárási cseleinek kitett emberek, papok és hívők kérdése. Éppúgy kérdése magának a Katolikus Egyháznak is. Kérdése lehetne és érdekeltsége is a Püspöki Kari Konferenciának, a Mikó István Jogvédő Alapítványnak, a magyar egyházügyi politika irányítóinak, s társegyházaknak is. Annak tekintik-e? … Ha Áder János találkozik a Pápával, annak örvendünk… – de ha a kormányzat szimbolikus politikájának megfelelő „erdélyi vallási térben” történik jogfosztás, az már nem kormányzati téma, nem hír és nem közbenjárást lehetővé tévő helyzet?
Ha a Premontrei Rend ellen két hete lejárató kampány és karaktergyilkolászás folyik a helyi sajtóban (Bihoreanul, szeptember 10, szeptember 16.), az nem jogsérelem?
Ha a Rend jogi képviselőjét nyílt utcán bántalmazzák, akkor Tőkés László mellett egyetlen hang sem képes megszólalni ebben a szolidáris kisebbségi világban, az Európai Parlamentben, a magyar országgyűlésben, a vatikáni sajtóban, a társegyházak ökumenikus közösségeiben? Tényleg így érzi mindenki jól vagy jobban magamagát?
De hiszen ki nem gondolhatja végig, hogy ha egy sokszáz éves egyházi intézményt meg lehet fosztani a tulajdonától, akkor a többit is, akkor az átlagpolgárt is, akkor a falusi vagy nagyvárosi lakost is, a hivatalviselőt, a főszerkesztőt, a kifliárust is meg lehet fosztani? Tényleg nem látja át senki, hogy egy magyar állampolgárnak jut osztályrészéül az egyházi vagyon védelmének képviselete, a jogtalanságok reklamálása, a visszaélések felmutatása, a Romániára is kötelező, mert aláírt szerződésekbe foglalt nemzetközi törvények kötelmeire figyelmeztetés, a gyűlölet-bűncselekmények elviselése, a háborús hangulatot árasztó sajtócikkek olvasgatása, a pártos és nackós mocskolódások, zsarolások, fenyegetések leállítása… – s ez így abszurd?!
Nem. Nem hőzöngésről van szó. Értő szóról, szolidaritásról, a jog visszaperléséről. Nagyváradon is, Bukarestben, Rómában vagy Budapesten is. S aki erre nem reagál, aki hagyja a védtelen áldozattá válást a maga útján sodródni, az saját sorsát is megírja ezzel. Saját demokráciáját, saját hitét, saját intézményeit, saját lelkiismeretét is félredobja a szótlanság vétkével, a közöny pompájával koronázva. Lelke rajta… – de olyan sem marad majd, ki keresztet vet majdan sírjára. Ha lesz egyáltalán sírja.
Varga Andrea Tünde
Maszol.ro
2013. szeptember 23.
Így "tüntették el" a kisebbségi sportolókat a kommunista Romániában
A tornász Szabó Katiból szinte Sabau lett, míg Ivan Patzaichint nevét Paţaichinescura akarták cserélni. De van olyan is, akit teljesen töröltek a sporttörténelemből.
Hallottunk valaha Angelica Adelstein-Rozeanuról vagy Ervant Norhadianról? Egyáltalán nem meglepő, ha nem. A kommunista rendszerben sokat dolgoztak azért, hogy ezeknek a sportolóknak a nevét kitöröljék a román sporttörténelemből azért, mert egy nemzeti kisebbséghez tartozóként elmenekültek az országból. Zsidók, magyarok, németek és lipovánok szereztek bajnoki címeket, illetve érmeket a Román Népköztársaságnak, akiket közben a hatalom folyamatosan próbált elrománosítani. Például Balázs Jolán is problémát jelentett a Securitáténak, amely a sportot is a kezében tartotta és ellenőrizte. A 20. század legjobb női magasugrójának is megválasztott Balázs főleg azután szúrt szemet a titkosszolgálatnak, hogy férjhez ment edzőjéhez, Sötér Jánoshoz. Az 1956-os melbourne-i olimpián például nem kísérhette el Balázst az edzője, mivel attól tartottak, hogy mindketten kint maradnak Ausztráliában, ahova Sötér testvére már korábban kiszökött.
A hidegháborús versengésben nem szerették volna, hogy az egyik legjobbjuk, a "nemzeti büszkeségük" többé soha ne térjen vissza az országba. Ugyanakkor a nemzetállam képébe egyáltalán nem fért bele, hogy valamelyik kisebbséghez tartozó sportoló nyerjen érmet az országnak, bajnok csak román lehetett. Pompiliu Nicolae Constantin, a Dolce Sport kommentátora doktori dolgozatában mutatja be a kommunista rendszer románosítási módszereit – amelyről a Yahoo! News számolt be részletesen. Emellett pedig olyan nemzetiségi sportolókat mutat be, akik elmenekültek az országból, ezért a rendszer egyszerűen úgy döntött, hogy törli őket a sporttörténelemből, a sajtó sem volt szabad írjon róluk, és mára gyakorlatilag senki nem ismeri a nevüket. Ilyenek a bevezetőben már említett igen sikeres sportolók is. Az újságíró-kutató több tucat dossziét nézett meg a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában, a kolozsvári és a bukaresti Országos Levéltárban, illetve a két világháború közötti időszaktól egészen napjainkig vizsgálta a sportsajtót. Emellett pedig több interjút is készített az egykori sportolókkal és a családtagjaikkal. Az egyik leggyakoribb módszer az etnikai identitás törlésére a nevek elrománosítása volt. A kutató a tornász Szabó Kati példáját hozza fel, akinek a családját meg szerették volna arról győzni, hogy a vezetéknevüket változtassák meg Sabaura. Miután a család nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a román állami vezetésben többen is kifogásolták, hogy nem nyert meg minden számot a Los Angelesben rendezett olimpián. A nemzetközi sajtó egyébkén a második Nadiaként ünnepelte a négy arany és egy ezüst érmet nyerő sportolót.
De Szabó Kati esete nem az egyedüli. A német nemzetiségű Hans Mosernek a nevét, aki 1961-ben és 1964-ban a román kézilabda válogatott tagjaként szerzett világbajnoki címet, a román sajtó következetesen Ioan Mozerre románosította. De a lipován nemzetiségű, négyszeres olimpiai bajnok Ivan Patzaichint is arra kérték, hogy változtassa meg a nevét Paţaichinescura, aki ezt nem vállalta.
A rendszer másik bevett módszere az volt, hogy a sportolókat kiemelte a saját környezetükből, a fővárosba költöztette és ott edzette őket. Bukarestben ugyanis könnyebb volt az etnikai környezetükből kiszakított sportolókat asszimilálni. A kutató szerint a központosítás – Bukarestben, vagy a tornászok esetében Déván és Oneşti-en – bevett gyakorlat volt annak érdekében, hogy eltávolítsák a saját régiójukból a nem román nemzetiségű sportolókat. A szakember szerint viszont sokan voltak, akik ragaszkodtak a saját sportklubjukhoz, de minden esetben felajánlották nekik a fővárosi edzési lehetőséget. Például a török nemzetiségű kézilabdázónak, Ayhan Omernek is, akit a Steaua és a Dinamo csapat is hívott, viszont ő végül nem vállalta. Sikerült újra felfedezni olyan sportolókat is, akikről szinte semmit sem tudunk – mondta el dolgozata kapcsán Constantin. Munkájában olyan kivételes sportolókat említ meg, akiket szinte teljesen sikerült kitörölni a sporttörténelemből, mivel nem alkalmazkodtak a kommunista rendszerhez, például külföldre szöktek.
lyen volt az örmény nemzetiségű Ervant Norhadian kerékpározó is. Amellett, hogy huszonnégyszeres román kerékpárbajnok volt, a román válogatottat és a Steaua csapatát is edzette. Manapság viszont szinte semmit nem tudunk róla, mivel a sportoló a 60-as években elmenekült Romániából. Constantin szerint a Securitate archívumában sok olyan sportolónak van bűnügyi dossziéja, akik külföldön maradtak. Három-öt évre elítélték őket, és elkobozták a javaikat. Így járt az asztalitenisz történetének egyik legsikeresebb női játékosa is, a zsidó származású Angelica Adelstein-Rozeanu, aki egyéniben és párosban összesen 17 világbajnoki címet szerzett. 1950-ben nyerte meg az első világbajnoki címét egyéniben, majd után sorozatban még ötször. Gyakorlatilag ő az utolsó nem ázsiai származású női asztalitenisz-világbajnok, akire a kommunista rendszer egy darabig úgy tekintett, mint egy hősnőre.
Azt követően viszont, hogy 1960-ban a kislányával elmenekült az országból Izraelbe, a korábbi nemzeti hős bekerült a bűnügyi nyilvántartásba, és a teljesítményéről utána gyakorlatilag nem lehetett beszélni. A hivatalos magyarázat szerint a legtöbb esetben a sportolók személyes okok miatt hagyták el az országot, és nem volt semmi problémájuk a párttal.
Hasonlóan keveset tudunk Baratky Gyusziról (Giussy Baratky), aki az egyik legtehetségesebb, magyar származású labdarúgója volt Romániának. A Rapid focicsapatával nyolcszor nyert Román Kupát, de Románia és Magyarország válogatottjának is tagja volt (a két világháború között erre is volt lehetőség). 1930-ban az Európa legjobb középpályásának járó címet is megkapta. A kommunista rendszerben azután fejezte be a pályafutását, hogy a Rapid vezetői már nem akarták meghosszabbítani a szerződését. Egy kopott zászló miatt négy év börtön A korszak megértéséhez egyébként érdemes megemlíteni Könczei Ádám esetét is, akiről többek között azért készült megfigyelési dosszié a Securitaténál, mert korrektorként visszamagyarosította egy kolozsvári atlétikaverseny plakátján az elrománosított magyar sportolók nevét, holott az Országos Testnevelési és Sport Bizottság ezt nem szerette volna. Könczei esete mellett Constantin az újságíróként dolgozó, román nemzetiségű Max Bănuş esetét említi még meg, aki négy évet ült egy kifakult zászló miatt. Egy nyomtatási hiba miatt ugyanis a magyar nemzetiségű Szabó Zoltán fölött véletlenül kifakult a román zászló, a sárgából fehér lett, míg a kékből zöld, így pont a magyar zászló színei pompáztak egy román állampolgárságú atléta mellett a címoldalon. A hibáért nyolc év börtönre ítélték az újságírót, aki négy évet le is ült belőle, pedig ő igazán nem szándékosan tette.
G. L.
Transindex.ro
2013. szeptember 24.
Pákéban többet keresztelnek, mint temetnek
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 24.
Az űrlap alja
Harag és gyűlölet nélkül…
Kettős könyvbemutató volt Mihályfalván
Szombaton a mihályfalvi Mester utcai Padlás Galéria vendége volt a köröstárkányi Gábor Ferenc író, aki az Életem viharának emlékére – Köröstárkány fekete húsvétja című dokumentumregényét, valamint az utóbbi település monográfiáját – Egy falu, melynek nem látni mását – mutatta be. A két könyvet Szilágyi Ferenc Hubart érmihályfalvi író és képzőművész méltatta. Az eseményen mintegy ötvenen vettek részt.
Az Életem viharának emlékére című kötet keletkezését az 1919-es események határozták meg – kezdte Szilágyi Ferenc Hubart a könyv méltatását –, amikor április 15-én elkezdődött a román csapatok offenzívája a Técső–Szatmár–Csucsa vonalon. A Székely Hadosztály – lévén abban az időben az egyetlen rendezett és akcióképes csapat – bár súlyos vereségeket szenvedett és létszámbeli hátrányban volt, de felvette a harcot a Fekete-Körös völgyében előrenyomuló románokkal. A harcokból a Verbőczy-zászlóalj oldalán a tárkányiak is kivették részüket, ám a zászlóalj nem bírva az ellenség számbeli fölényével, lassan visszavonult Köröstárkány és Kisnyégerfalva vonaláig. Három napra rá azonban teljes meghátrálásra kényszerült a Fekete-Körös völgyéből. Verbőczy Kálmán százados parancsnok elrendelte a visszavonulást Nagyvárad felé, félvén a bekerítéstől. Így maradt a két magyar falu kiszolgáltatottan, fedezék nélkül. A tragédia 1919. április 19-én következett be, ez a nap lett Köröstárkány és a szomszédos Nyégerfalva fekete napja. A bevonuló román félkatonai alakulatok és civilek vérfürdőt rendeztek és kirabolták a falut. Tárkányban kilencvenegy, Nyégerfalván tizenhét embert végeztek ki.
Ezek a megmásíthatatlan történelmi tények késztették az írót, Gábor Ferencet túlélők, szemtanúk elmondásai alapján a dokumentumregény megírására, illetve az igazság egyszer és mindenkorra való kimondására, rögzítésére.
A könyvbemutatón jelenlévők közül többen is feltették a kérdést: hogyan lehetett felállni, kiheverni ezt a tragédiát, túlélni léleklenyomatait, illetve az elmúlt évtizedek alatt ezekben a Körös menti kisfalvakban hogyan sikerült az együtt élő új román–magyar nemzedéknek egymás szemébe nézni ennyi vér és borzalom után.
„Úgy hogy a földnek nem lehetett megmagyarázni, hogy most gyász van. Meg kellett fogni az eke szarvát a gyengéknek – asszonynak, gyermeknek –, mert a férfiakat eltemették. És lassan újra kihajtott az élet” – mondta Gábor Ferenc, akinek írásai a Reggeli Újság hasábjain is megjelentek.
A fekete húsvét emlékére 1999-ben állítottak emlékművet Köröstárkányban. Ez volt az első olyan jellegű emlékmű Erdélyben, amely az akkori román atrocitásokra figyelmeztet. A kezdeményezést helyi és külföldi támogatók is pártolták, mint Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület akkori püspöke, valamint dr. Csapó József szenátor is.
„A könyvet minden harag és gyűlölet nélkül írtam. A tárkányiak szembenéztek a múlttal és továbbléptek” – zárta szavait a könyveinek (amelyek szinte egymás folytatásai) bemutatóján Gábor Ferenc. „Megpróbáltatásaik leírása, emlékül hagyása legyen épülésére a nemzeti önbecsülésnek, büszkeségnek, erősítésére a magyar öntudatnak és szolgáljon példaként minden magyar érzelmű embernek”. Ezt üzeni az utókornak „egy falu, melynek nem látni mását”.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2013. szeptember 25.
Felvidéki és erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében szervezett közmeghallgatást az EP-ben Tőkés László EP-képviselő
Tőkés László, a közmeghallgatást kezdeményező erdélyi EP- képviselő bevezetőjében aktuálisnak nevezte a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok ügyét, mivel ezek jelentős része nem került vissza a tulajdonosokhoz. Jelezte: az erdélyi történelmi egyházak vezetői egy Memorandumot fogalmaztak meg és írtak alá, melyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding illetékes biztoshoz, valamint az EP Petíciós Bizottságához, abban a reményben, hogy megkeresésük új lendületet ad a restitúció ügyének.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke kifejtette: Románia nem tett eleget az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeinek, és ezt az Unió nem nézheti tétlenül. A Petíciós Bizottság regisztrálta erdélyi petíciójukat, ami azt jelenti, hogy jogilag befogadhatónak tartja, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen természetű ügyekben kerülik a politikai vitát, illetve a konfrontációt. Lomnici reményét fejezte ki, hogy beadványuk napirendre kerül, de ha nem, akkor az EU luxemburgi bíróságához fordulnak orvoslatért.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke diszkriminatívnak nevezte az új romániai restitúciós törvényt, aminek következtében az „ütemezett” visszaszolgáltatás – az egykori elkobzástól számítva – akár száz évig is eltarthat. Mint mondotta: „elfogadhatatlan, hogy egy délután alatt elvett mintegy 850 ingatlan jog szerinti visszaszolgáltatásához száz évre legyen szükség”. Véleménye szerint, hogyha a vidéki kisgyülekezetek nem természetben kapják vissza az elkobzott javakat, azokat a megszűnés veszélye fenyegeti. Az egyházfő a Református Székely Mikó Kollégium épületének ügyére is kitért, amelyről a Legfelsőbb Bíróság ez év október 10-én fog dönteni.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház erdélyi püspöke közölte: egyháza az idők folyamán azért tudott megerősödni, mert vagyon állt a háta mögött. Nemcsak ingatlanokat, hanem levéltáraikat, könyvtáraikat is egy tollvonással sajátította ki a román állam. Összesen 86 visszaigénylési kérelmet nyújtottak be, ezek közül 36-ra még csak választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. Négy peres ügyben várják a bírák döntését – részletezte az erdélyi unitárius püspök, aki szerint még az alkotmánybíróság is diszkriminatív magatartást tanúsít. „Reméljük a küszöbön álló alkotmánymódosítás tisztább, átláthatóbb helyzetet fog teremteni” – zárta szavait.
Fazakas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a jogsérelmek orvoslása Szlovákiában is beindult, melynek nyomán az elkobzott egyházi ingatlanoknak egy része visszakerült jogos tulajdonosához, döntő hányaduk azonban még nem. Meggyőződése szerint az EU határozott fellépése nélkül nem fog megoldódni a helyzet, főképpen minekutána a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Benes-dekrétumokat, amelyek jogfosztó intézkedéseit, amúgy is jogtalanul alkalmazták a magyar egyházakra.
Erdélyi Géza előző felvidéki református püspök elmondta: ő maga már negyedszer jár az EP-ben az egyházi tulajdonok ügyében. Szégyenteljesnek nevezte, hogy országában húsz év után sem rendezték ezt a kérdést. Ugyanakkor érthetetlen számára, miként lehetséges, hogy az Unióhoz való csatlakozás feltételeit még mindig nem teljesítették sem Szlovákiában, sem Romániában.
A Benes-dekrétumok érvényben tartásának anomáliája vonatkozásában mindkét szlovákiai egyházi vezető egybehangzóan kijelentette, hogy a kollektív bűnösség elvét tartalmazó, hírhedt törvény értelmében: „Önök előtt – a mi személyünkben –háborús bűnösök ülnek”.
A közmeghallgatáson részt vett Bauer Edit felvidéki EP-képviselő, aki csalódottságának adott hangot az ügy iránti közömbösség miatt. Egyetértett az előtte felszólalókkal abban a tekintetben, hogy a luxemburgi bíróságnak kellene precedensértékű döntést hoznia ebben a kérdésben. Mészáros Alajos felvidéki képviselő felszólalásában arra mutatott rá, hogy míg az Európai Parlament egyes távol-keleti országok vonatkozásában „frontharcos” az emberi jogokat illetően, ezzel szemben a saját tagállamaiban tapasztalható jogtalanságok kiküszöböléséért semmit sem tesz.
Tőkés László zárószavaiban példaértékűnek nevezte az erdélyi és a felvidéki magyar egyházi vezetők közös ügyeik képviseletében megvalósult brüsszeli fellépést. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy európai képviselőink az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok ügyében benyújtott petíció mellett is egyemberként sorakoztak fel.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia és Szlovákia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén joggal várható el ezen tagországok monitorizálásának folytatása – hangsúlyozta erdélyi képviselőnk. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma
2013. szeptember 25.
Belföldi hírek
Magyarul mikor?
Az anyanyelv egészségügyi egységekben történő használatáról tett fel kérdést újra Bónis István, az RMDSZ Máramaros megyei parlamenti képviselője a szaktárca miniszterének. Bónis az előző parlamenti ülésszakban hasonló kérdéssel fordult az egészségügyi minisztérium vezetőjéhez, amelyben a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája azon előírásainak törvénybe léptetéséről és ennek kivitelezéséről érdeklődött, amelyek az egészségügyi létesítményekben az anyanyelven történő fogadást és a diagnózis pontos megértése érdekében történő orvosi tájékoztatást és kezelést írják elő azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a húsz százalékot. A képviselő kifejtette, azért kellett újból feltennie a kérdést a miniszternek, mert az előző kérdésére adott kitérő válaszában kizárólag a 46-os törvényre hivatkozott, amely a páciensek jogaira vonatkozik a kórházakban, öregotthonokban és más egészségügyi létesítményekben.
Politikai per
Politikai indítékú eljárásnak tekinti Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője az ellene kezdeményezett pert, amelyet összeférhetetlenség vádjával a főügyészség indított azért, mert saját feleségét alkalmazta a képviselői irodájában. A politikus szerint a vádhatóság nem használt azonos mércét, mert számos más képviselő is alkalmazta családtagját parlamenti irodájában, de emiatt még nyomozás sem indult ellenük. Ráadásul tavaly júliusban arról kapott értesítést a főügyészségről, hogy nem indítanak ellene nyomozást, az akkori ügyész döntését azonban később felülbírálták. Máté szerint, ha az ügyészek ugyanazt a mércét alkalmazzák, amit vele szemben, akkor valamennyi olyan törvényhozó, de az államfő és a miniszterelnök ellen is eljárást kellene indítaniuk, akik korábbi mandátumukból újraalkalmazták egy tanácsadójukat vagy más munkatársukat.
Nem kapnak diplomáciai útlevelet
Annak ellenére, hogy a szenátus külügyi bizottsága kedvezően véleményezte, a szenátorok elutasították azt a módosító javaslatot, amely diplomáciai útlevelet biztosított volna a megyeitanács-elnököknek, a megyeszékhelyek polgármestereinek, a fővárosi polgármestereknek. A tervezet vitáján Puiu Haşotti, a liberális frakció vezetője megemlítette, csak azoknak van joguk a diplomáciai útlevélhez, akik diplomáciai tevékenységet végeznek, azaz az államelnöknek, a kormány tagjainak és a parlamenti képviselőknek. Hangsúlyozta, nem számít diplomáciai tevékenységnek az, ha két megye testvérkapcsolatot köt, vagy a régiók között szerződések születnek. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor szintén kifejtette, hogy a több ezer év alatt kialakult diplomáciai tevékenység, az államközi kommunikáció szakemberek privilégiuma, és nem hiszi, hogy ennek kiterjesztése jó lenne.
Később elemzik
A kormány az intézkedés bevezetése után 6–9 hónappal elemzi a kenyér áfája csökkentésének hatását, most még korai – jelentette ki Victor Ponta kormányfő arra reagálva, hogy a Versenytanács elemzése szerint a kenyér áruforgalmi adójának tizenkét százalékos csökkentése a termék árának csupán hatszázalékos csökkenését eredményezte. „Én személy szerint úgy gondolom, hogy ez egy sikeres projekt, melyet kiterjeszthetünk más élelmiszerekre is” – mondta Ponta, hozzátéve, az áfa csökkentése nyomán nagyobb lett a termelők nyeresége, tehát a nyereségadóból befizetett összegek is nagyobbak lesznek.
Lesz pénz a kórházaknak
Egyetlen kórházban sem lesznek gondok az idén a bérek és a számlák kifizetésével – biztosított Cristian Buşoi, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár elnöke. Buşoi szerint elég lesz az eddig kiutalt pénzalap. „Ami a decemberi hónapot illeti, elmondtam, és elismétlem, az októberi költségvetés kiigazításánál szükség lesz egy kis kiegészítésre, hogy minden orvosi szolgáltatást fedezhessünk. Ha erre nem kerül sor, a jövő évi büdzséből oldjuk meg a problémát” – fejtette ki, felhívást intézve ugyanakkor a kórházmenedzserekhez, hogy ne tájékoztassák félre a közvéleményt, ne mondják azt, hogy az év utolsó két hónapjára „nulla lej” marad a költségvetésben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 25.
Impériumváltásról, Trianonról az ETV-ben
Ma 21.30-tól sugározza az Erdélyi Magyar Televízió Szász Zoltán történész Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés címmel tartott előadását. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója szeptember 13-án Marosvásárhelyen, a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett Erdély a 20. században elnevezésű előadás-sorozat keretében beszélt az első világháború és az azt követő béketárgyalások körülményeiről, hátteréről és következményeiről. Az ETV-ben ma este az előadás közel 50 perces, szerkesztett változatát láthatják a nézők. A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkortörténeti témában: Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, L. Balogh Béni, Nagy Mihály Zoltán és Novák Csaba Zoltán, ezek az előadások szintén megtekinthetők lesznek az Erdélyi Magyar Televízióban.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 25.
Le kell törnünk a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos EU-s ellenállást
Az Európai Unió változtassa meg véleményét az államalkotó őshonos nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban, ismerje el igényeik jogosságát és fogadjon el szabályozást védelmükben.
Ez marad legfontosabb európai célkitűzésünk a kisebbségi polgári kezdeményezés elutasítását követően is, fogalmazott Winkler Gyula. Az RMDSZ EP-képviselője a MIÉRT idei nyári táborának nyerteseit, a Temes megyei RMDSZ tisztségviselőit és bánsági önkormányzati képviselőket látott vendégül Brüsszelben. A látogatócsoporttal szervezett keddi találkozón a képviselő ismertette a polgári kezdeményezés kialakításának történetét és a továbblépés lehetőségeit.
Winkler Gyula szerint az Európai Bizottság döntése ellentmondásos és cinikus, nyilvánvalóan politikai indok áll mögötte. „Felháborodásunkkal nem vagyunk egyedül, hiszen Erdélyen kívül Németországból, Dániából, Hollandiából, Dél-Tirolból és természetesen Magyarországról kisebbségi közösségek és közéleti személyiségek tiltakoztak a döntés ellen. Ez a tény is azt mutatja, hogy a kisebbségi közösségek összefogásával értéket teremtettünk, amelyet fent kell tartanunk és tovább kell éltetnünk. Az első pillanatban a keserűség és a csalódottság munkált bennünk, a következő pillanatban viszont már annak lehetőségeit kerestük, hogyan lehet tovább lépni” – magyarázta az RMDSZ EP-képviselője.
Az RMDSZ véleménye szerint a jogi lehetőségek adottak: a kezdeményezők további indoklást kértek az Európai Bizottságtól, majd az elutasítás megfellebbezése következik a luxemburgi általános ügyek bíróságán. Winkler Gyula hangsúlyozta: „politikai síkon erős brüsszeli jelenléttel biztosíthatjuk, hogy készen álljunk, amikor a jövő évi választást követően, az EU-ban elkezdődik a vita a Szerződések módosításakor, és lehetőség nyílik kialakítani a kisebbségekről szóló intézkedéseket. Tudjuk, hogy rossz a passzivitás, amellyel az EU a kisebbségi kérdéshez viszonyul, de mindent meg kell tennünk a lehetőségek szélesítésére, az ellenállás letörésére. Európai választási programunknak az EU által befolyásolt terültek mindenikére ki kell terjednie, de elsősorban a kisebbségi érdekérvényesítést kell hogy célozza” – hangsúlyozta Winkler Gyula a látogatócsoporttal szervezett találkozón.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)
2013. szeptember 25.
Egyházfők az ingatlanokért
Memorandumban fordul az Európai Unió vezetőihez, valamint az Európai Parlament (EP) Petíciós Szakbizottságához több romániai magyar egyházi vezető a kommunizmus idején elkobzott, és azóta sem visszaszolgáltatott ingatlanok ügyében.
Egyúttal felkérésükre Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke az Európai Unió Bíróságához fordul beadvánnyal az ügyben. Mindez tegnap vált nyilvánossá, miután Tőkés László EP-képviselő meghívására külhoni magyar egyházi küldöttség érkezett Brüsszelbe, a felvidéki és erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében szervezett közmeghallgatásra. A delegációban Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki református püspök, Lomnici Zoltán, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke, valamint Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke vett részt. Az egyházi küldöttek tegnap délután az Európai Parlamentben megtartott közmeghallgatáson ismertették a felvidéki és erdélyi magyar egyházak helyzetét.
Tőkés László képviselői irodája tegnapi közleményében emlékeztet: az elmúlt év novemberében az EP-képviselő kezdeményezésére Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, valamint Erdélyi Géza és Lomnici Zoltán petíciót nyújtottak be az erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaadása tárgyában. Az EP szakbizottsága a petíciót regisztrálta, azonban – a közlemény szerint – nyilvánvaló politikai okok miatt nem kívánja bizottsági vitára bocsátani a dokumentumot. A petíció benyújtói mindent megtesznek annak érdekében, hogy a román jogsértéseket uniós szinten kivizsgálják – áll a kommünikében. Annak idején Románia uniós csatlakozásakor vállalta, hogy rövid határidőn belül elbírálja a magyar egyházak visszaszolgáltatásra vonatkozó igényét, azonban a kérelmek csupán mintegy fele került napirendre. Az esetek jelentős részében nem történt meg a tényleges birtokbavétel. Felvidéken a visszaszolgáltatási kérelmek több mint harminc százaléka elbírálatlan, ezzel pedig a református egyház működését jelentős mértékben korlátozzák – emlékeztet a közlemény.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)