Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. október 10.
Fakultatív a magyar szó
Az erdélyi és partiumi magyar tanácsosok közül kevesen élnek anyanyelvhasználati jogukkal az önkormányzati üléseken. Körkép.
A legtöbb magyar többségű székelyföldi település kivételével az erdélyi és partiumi önkormányzatok fakultatív jellegűnek tekintik az anyanyelv használatára vonatkozó előírásokat a helyi és a megyei tanácsüléseken.
A 2006-ban elfogadott 215-ös számú közigazgatási törvény 3. cikkelye kimondja: azokban az önkormányzatokban amelyekben a testület tagjainak legalább egyharmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, a tanácsüléseken az anyanyelv is használható. A jogszabály rögzíti azt is, hogy ebben az esetben a polgármesternek biztosítania kell a román nyelvű fordítást. A tanácsülések dokumentumait azonban minden esetben az állam nyelvén kell kiállítani.
A Krónika megtudta: míg egyes településeken a jogosultak élnek a törvény által biztosított jogukkal, más helyeken azonban éppen a jogosultak mondanak le erről, különböző gyakorlati és pénzügyi okok miatt. Visszás helyzetek Vásárhelyen
Bár a marosvásárhelyi önkormányzat esetében a magyar tanácsosoknak bármikor jogukban áll használni az anyanyelvüket a tanácsüléseken – a képviselőtestület 23 tagjából 10 RMDSZ-es –, a szövetségi színekben mandátumot nyert városatyák a keddi ülésen “csupán” tiltakozásként szólaltak fel magyarul. Peti András, a város RMDSZ-es alpolgármestere elmondta, valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán – tolmács hiányában – románul is összefoglalta az elmondottakat. Hozzátette, gesztusukkal az ellen tiltakoztak, hogy a rendőrség csütörtökön megbírságolták Lakó Péterfi Tündét, aki kétnyelvű árucímkéket osztogatott a város egyik zöldségpiacán.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetét is vezető politikus elmondta, már több mint négy éve kezdeményezte, hogy az önkormányzat vásároljon tolmácsgépet, és biztosítsa annak a műszaki feltételeit, hogy magyar képviselők anyanyelvükön szólalhassanak fel. Hozzátette, a mostani akcióval azt szerették volna szorgalmazni, hogy a többséghez tartozó kollégák is sajátítsák el és beszéljék a kisebbség nyelvét. “Ez biztosíthatja a tényleges tiszteletet egymás kultúrája iránt” – magyarázta az alpolgármester. Arra a kérdésre, nem tartja-e visszásnak, hogy tiltakozásképpen folyamodtak az anyanyelvhasználathoz, Peti András az RMDSZ korábbi helyi vezetőit hibáztatta. “2008-ig a marosvásárhelyi tanácsban többségi RMDSZ-frakció működött, és soha nem éltek a törvényben szavatolt joggal” – magyarázta az alpolgármester. Hozzátette, elvesznek azok a jogok, amelyeket a közösség nem gyakorol.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Dorin Florea a 45 százalékban magyarok lakta város román polgármestere a magyar képviselők szemére vetette, hogy olyannal vállalnak szolidaritást, aki egy konfliktusos Marosvásárhely eszméjét terjeszti. A polgármester hozzátette, “tíz nyelvet is beszélhetnek” a magyar képviselők, ezzel csak a “képmutatásukat és a demagógiájukat” bizonyítják.
A Maros megyei önkormányzat ülésein, ha elvétve is, de az RMDSZ képviselői csak időnként élnek anyanyelvhasználati jogukkal. Legutóbb a Kultúrpalota termeinek elnevezése kapcsán kialakult vita során Kelemen Márton frakcióvezető szólt magyarul tanácsos kollégáihoz. “Ahogy eddig is előfordult, ezentúl is elő fog fordulni. Mivel a szinkronfordítás nem biztosított, nem látom értelmét minden esetben az anyanyelv használatának, viszont akkor, amikor kimondottan magyar ügyről van szó, magyarul fogunk beszélni” – szögezte le Kelemen. A megyei tanácsos ugyanakkor hozzátette: bár az önkormányzat már rég megvásárolta a tolmácsgépet, szakembert nem alkalmazott a z üzemeltetésére.
Szatmáron nem fontos a kétnyelvűség
A Szatmár megyei önkormányzatok ülésein sem használják a magyart még olyan településeken sem, ahol többséget alkotnak a szövetség tanácsosai. Mint megtudtuk: az RMDSZ-esek nem tartják fontosnak a kétnyelvűséget a gyűléseken, sőt, többen úgy vélik, csak hátráltatná őket egy tolmács beiktatása.
Kifejtették: a magyar embereknek tökéletesen mindegy, hogy az önkormányzati ülések milyen nyelven zajlanak, számukra az a fontos, hogy az ügyintézés során olyan hivatali alkalmazottakkal találkozzanak, akik értik és beszélik a magyart. “A tanácsüléseken románul beszélünk, minden RMDSZ-es tanácsos tud románul, ezért így kézenfekvő” – magyarázta lapunk érdeklődésére Kovács Jenő nagykárolyi polgármester, aki szerint lényegtelen, hogy az ülések nyelve mi, az a fontos, hogy a magyarok a mindennapjaikban használhassák anyanyelvüket.
Mint elmondta, van elég problémája emiatt, például a közelmúltben alakult ki politikai botrány azért, mert a nagykárolyi kastély esetén meghirdetett idegenvezetői állásnál az önkormányzat kötelező módon kérte magyar nyelvtudást. A megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Kovács Máté is értelmetlennek látja a kétnyelvű tanácsüléseket, mivel ezáltal bonyolódnának a dolgok, elhúzódnának és megnehezednének a gyűlések. Maskulik Csaba, a szatmárnémeti városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője egyenesen nonszensznek nevezte azt, hogy több nyelven folyjék egy ülés. “A gyűléseknek egynyelvűeknek kell lenniük, egy olyan nyelven kell őket lefolyatni, amit mindenki ért és beszél, legyen az angol, román vagy magyar” – jelentette ki Maskulik, aki szerint őt például nagyon zavarná az érvelésben, ha magyarul beszélne, majd a tolmácsra kellene bíznia, hogy lefordítsa a mondandóját.
“Pragmatikus” anyanyelvhasználat Nagyszalontán
A hétharmados RMDSZ-es többséget számláló nagyszalontai városi tanácsban már több alkalommal felmerült, hogy magyarul beszéljenek a tanácsüléseken, de arra a következtetésre jutottak, hogy ezt nem kérik – mondta lapunknak Török László polgármester. “20 ezer lejes plusz költséget jelentene a fordító alkalmazása, ezt az összeget mi inkább a magyar iskolára költjük” – magyarázta a városvezető, megemlítve azt is, hogy ha anyanyelvükön szólalnának fel majd a duplájára nőne a tanácsülések időtartama. Török hangsúlyozta: ezzel együtt ők szorgalmazzák az anyanyelvhasználatot, de nem csak az számít, ahogyan a közgyűlésen beszélnek, hanem az, amit a közösségért tesznek. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nagyszalontai önkormányzat az anyanyelvgyakorlás jogának pragmatikus kihasználását részesíti előnyben, így például az önkormányzat honlapján mindem hivatalos kérvény letölthető magyar nyelven és azokat a hivatalba is elfogadják.
Székelyföld a pozitív példa
A székelyföldi települések zömében anyanyelvükön beszélnek a tanácsüléseken az önkormányzati képviselők. Mindez természetes is például az olyan városokban, mint Székelyudvarhely vagy Gyergyószentmiklós, ahol valamennyi tanácsos, illetve a jegyző is magyar nemzetiségű. Csíkszeredában két román nemzetiségű tanácsos jutott be a képviselő-testületbe a tavalyi helyhatósági választáson, és bár többé-kevésbé mindketten értenek magyarul, a városháza mégis biztosít számukra tolmácsot, valamennyi tanácsülésen fordítanak nekik. Ők általában ritkán kérnek szót az üléseken, esetleges kérdéseikre román nyelven kapnak választ. A magyar nemzetiségű tanácsosok közül mindenki – beleértve a polgármestert is – anyanyelvén szólal fel, és ugyanez a helyzet a Hargita Megyei Tanács esetében is, ahol a három román képviselő számára tolmács fordítja a magyarul zajló ülésen elhangzottakat.
A háromszéki önkormányzatok többségében élnek a nyelvi jogokkal, magyarul szólalnak fel a képviselők. A falvakban a magyar nemzetiségű tanácstagok az ülésen is magyarul beszélnek egymással, a városokban megvásárolták a tolmácsgépet és fordítóval kötöttek szerződést. A Magyar Polgári Párt háromszéki szervezete évekkel ezelőtt szólította fel a helyi választottakat, hogy a tanácsüléseken beszéljenek magyarul, akkor Kovásznán voltak gondok, de azóta ott is megoldották a fordítást. Thiesz János a fürdőváros polgármestere lapunknak elmondta, évek óta van tolmácsgépük, tehát résztvevőkön múlik, hogy milyen nyelven szólnak hozza. A kovásznai testületben tizenegy RMDSZ-es, egy független és öt román nemzetiségű képviselő dolgozik. A polgármester elmondta, előfordul, hogy a rövidebb hozzászólások románul hangzanak el, de általában mindenki az anyanyelvén nyilvánít véleményt. Kulcsár Terza József az MPP Kovászna megyei elnöke megkeresésünkre elmondta, az elmúlt években sokat javult a helyzet a nyelvi jogok érvényesítése terén, a Kovászna megyei tanácsnál kifogásolták, hogy nem kaptak magyar nyelvű anyagokat, határozattervezeteket, ez azóta megoldódott. A háromszéki önkormányzatnál nem vásároltak tolmácsgépet, így a képviselők általában lefordítják román nyelvre a saját magyar hozzászólásukat, ha ezt nem teszik meg, az ülés elnöke fordít – tudtuk meg Tamás Sándor megyei tanácselnöktől. A marosvásárhelyi RMDSZ-es tanácsosok keddi felszólalására utalva egyébként Kulcsár Terza József hangsúlyozta, a magyar nyelv használata az önkormányzatok ülésein nem egy tiltakozási forma, hanem egy jog, amellyel élni kell.
Összeállításunk szerzői:
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Az erdélyi és partiumi magyar tanácsosok közül kevesen élnek anyanyelvhasználati jogukkal az önkormányzati üléseken. Körkép.
A legtöbb magyar többségű székelyföldi település kivételével az erdélyi és partiumi önkormányzatok fakultatív jellegűnek tekintik az anyanyelv használatára vonatkozó előírásokat a helyi és a megyei tanácsüléseken.
A 2006-ban elfogadott 215-ös számú közigazgatási törvény 3. cikkelye kimondja: azokban az önkormányzatokban amelyekben a testület tagjainak legalább egyharmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, a tanácsüléseken az anyanyelv is használható. A jogszabály rögzíti azt is, hogy ebben az esetben a polgármesternek biztosítania kell a román nyelvű fordítást. A tanácsülések dokumentumait azonban minden esetben az állam nyelvén kell kiállítani.
A Krónika megtudta: míg egyes településeken a jogosultak élnek a törvény által biztosított jogukkal, más helyeken azonban éppen a jogosultak mondanak le erről, különböző gyakorlati és pénzügyi okok miatt. Visszás helyzetek Vásárhelyen
Bár a marosvásárhelyi önkormányzat esetében a magyar tanácsosoknak bármikor jogukban áll használni az anyanyelvüket a tanácsüléseken – a képviselőtestület 23 tagjából 10 RMDSZ-es –, a szövetségi színekben mandátumot nyert városatyák a keddi ülésen “csupán” tiltakozásként szólaltak fel magyarul. Peti András, a város RMDSZ-es alpolgármestere elmondta, valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán – tolmács hiányában – románul is összefoglalta az elmondottakat. Hozzátette, gesztusukkal az ellen tiltakoztak, hogy a rendőrség csütörtökön megbírságolták Lakó Péterfi Tündét, aki kétnyelvű árucímkéket osztogatott a város egyik zöldségpiacán.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetét is vezető politikus elmondta, már több mint négy éve kezdeményezte, hogy az önkormányzat vásároljon tolmácsgépet, és biztosítsa annak a műszaki feltételeit, hogy magyar képviselők anyanyelvükön szólalhassanak fel. Hozzátette, a mostani akcióval azt szerették volna szorgalmazni, hogy a többséghez tartozó kollégák is sajátítsák el és beszéljék a kisebbség nyelvét. “Ez biztosíthatja a tényleges tiszteletet egymás kultúrája iránt” – magyarázta az alpolgármester. Arra a kérdésre, nem tartja-e visszásnak, hogy tiltakozásképpen folyamodtak az anyanyelvhasználathoz, Peti András az RMDSZ korábbi helyi vezetőit hibáztatta. “2008-ig a marosvásárhelyi tanácsban többségi RMDSZ-frakció működött, és soha nem éltek a törvényben szavatolt joggal” – magyarázta az alpolgármester. Hozzátette, elvesznek azok a jogok, amelyeket a közösség nem gyakorol.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Dorin Florea a 45 százalékban magyarok lakta város román polgármestere a magyar képviselők szemére vetette, hogy olyannal vállalnak szolidaritást, aki egy konfliktusos Marosvásárhely eszméjét terjeszti. A polgármester hozzátette, “tíz nyelvet is beszélhetnek” a magyar képviselők, ezzel csak a “képmutatásukat és a demagógiájukat” bizonyítják.
A Maros megyei önkormányzat ülésein, ha elvétve is, de az RMDSZ képviselői csak időnként élnek anyanyelvhasználati jogukkal. Legutóbb a Kultúrpalota termeinek elnevezése kapcsán kialakult vita során Kelemen Márton frakcióvezető szólt magyarul tanácsos kollégáihoz. “Ahogy eddig is előfordult, ezentúl is elő fog fordulni. Mivel a szinkronfordítás nem biztosított, nem látom értelmét minden esetben az anyanyelv használatának, viszont akkor, amikor kimondottan magyar ügyről van szó, magyarul fogunk beszélni” – szögezte le Kelemen. A megyei tanácsos ugyanakkor hozzátette: bár az önkormányzat már rég megvásárolta a tolmácsgépet, szakembert nem alkalmazott a z üzemeltetésére.
Szatmáron nem fontos a kétnyelvűség
A Szatmár megyei önkormányzatok ülésein sem használják a magyart még olyan településeken sem, ahol többséget alkotnak a szövetség tanácsosai. Mint megtudtuk: az RMDSZ-esek nem tartják fontosnak a kétnyelvűséget a gyűléseken, sőt, többen úgy vélik, csak hátráltatná őket egy tolmács beiktatása.
Kifejtették: a magyar embereknek tökéletesen mindegy, hogy az önkormányzati ülések milyen nyelven zajlanak, számukra az a fontos, hogy az ügyintézés során olyan hivatali alkalmazottakkal találkozzanak, akik értik és beszélik a magyart. “A tanácsüléseken románul beszélünk, minden RMDSZ-es tanácsos tud románul, ezért így kézenfekvő” – magyarázta lapunk érdeklődésére Kovács Jenő nagykárolyi polgármester, aki szerint lényegtelen, hogy az ülések nyelve mi, az a fontos, hogy a magyarok a mindennapjaikban használhassák anyanyelvüket.
Mint elmondta, van elég problémája emiatt, például a közelmúltben alakult ki politikai botrány azért, mert a nagykárolyi kastély esetén meghirdetett idegenvezetői állásnál az önkormányzat kötelező módon kérte magyar nyelvtudást. A megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Kovács Máté is értelmetlennek látja a kétnyelvű tanácsüléseket, mivel ezáltal bonyolódnának a dolgok, elhúzódnának és megnehezednének a gyűlések. Maskulik Csaba, a szatmárnémeti városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője egyenesen nonszensznek nevezte azt, hogy több nyelven folyjék egy ülés. “A gyűléseknek egynyelvűeknek kell lenniük, egy olyan nyelven kell őket lefolyatni, amit mindenki ért és beszél, legyen az angol, román vagy magyar” – jelentette ki Maskulik, aki szerint őt például nagyon zavarná az érvelésben, ha magyarul beszélne, majd a tolmácsra kellene bíznia, hogy lefordítsa a mondandóját.
“Pragmatikus” anyanyelvhasználat Nagyszalontán
A hétharmados RMDSZ-es többséget számláló nagyszalontai városi tanácsban már több alkalommal felmerült, hogy magyarul beszéljenek a tanácsüléseken, de arra a következtetésre jutottak, hogy ezt nem kérik – mondta lapunknak Török László polgármester. “20 ezer lejes plusz költséget jelentene a fordító alkalmazása, ezt az összeget mi inkább a magyar iskolára költjük” – magyarázta a városvezető, megemlítve azt is, hogy ha anyanyelvükön szólalnának fel majd a duplájára nőne a tanácsülések időtartama. Török hangsúlyozta: ezzel együtt ők szorgalmazzák az anyanyelvhasználatot, de nem csak az számít, ahogyan a közgyűlésen beszélnek, hanem az, amit a közösségért tesznek. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nagyszalontai önkormányzat az anyanyelvgyakorlás jogának pragmatikus kihasználását részesíti előnyben, így például az önkormányzat honlapján mindem hivatalos kérvény letölthető magyar nyelven és azokat a hivatalba is elfogadják.
Székelyföld a pozitív példa
A székelyföldi települések zömében anyanyelvükön beszélnek a tanácsüléseken az önkormányzati képviselők. Mindez természetes is például az olyan városokban, mint Székelyudvarhely vagy Gyergyószentmiklós, ahol valamennyi tanácsos, illetve a jegyző is magyar nemzetiségű. Csíkszeredában két román nemzetiségű tanácsos jutott be a képviselő-testületbe a tavalyi helyhatósági választáson, és bár többé-kevésbé mindketten értenek magyarul, a városháza mégis biztosít számukra tolmácsot, valamennyi tanácsülésen fordítanak nekik. Ők általában ritkán kérnek szót az üléseken, esetleges kérdéseikre román nyelven kapnak választ. A magyar nemzetiségű tanácsosok közül mindenki – beleértve a polgármestert is – anyanyelvén szólal fel, és ugyanez a helyzet a Hargita Megyei Tanács esetében is, ahol a három román képviselő számára tolmács fordítja a magyarul zajló ülésen elhangzottakat.
A háromszéki önkormányzatok többségében élnek a nyelvi jogokkal, magyarul szólalnak fel a képviselők. A falvakban a magyar nemzetiségű tanácstagok az ülésen is magyarul beszélnek egymással, a városokban megvásárolták a tolmácsgépet és fordítóval kötöttek szerződést. A Magyar Polgári Párt háromszéki szervezete évekkel ezelőtt szólította fel a helyi választottakat, hogy a tanácsüléseken beszéljenek magyarul, akkor Kovásznán voltak gondok, de azóta ott is megoldották a fordítást. Thiesz János a fürdőváros polgármestere lapunknak elmondta, évek óta van tolmácsgépük, tehát résztvevőkön múlik, hogy milyen nyelven szólnak hozza. A kovásznai testületben tizenegy RMDSZ-es, egy független és öt román nemzetiségű képviselő dolgozik. A polgármester elmondta, előfordul, hogy a rövidebb hozzászólások románul hangzanak el, de általában mindenki az anyanyelvén nyilvánít véleményt. Kulcsár Terza József az MPP Kovászna megyei elnöke megkeresésünkre elmondta, az elmúlt években sokat javult a helyzet a nyelvi jogok érvényesítése terén, a Kovászna megyei tanácsnál kifogásolták, hogy nem kaptak magyar nyelvű anyagokat, határozattervezeteket, ez azóta megoldódott. A háromszéki önkormányzatnál nem vásároltak tolmácsgépet, így a képviselők általában lefordítják román nyelvre a saját magyar hozzászólásukat, ha ezt nem teszik meg, az ülés elnöke fordít – tudtuk meg Tamás Sándor megyei tanácselnöktől. A marosvásárhelyi RMDSZ-es tanácsosok keddi felszólalására utalva egyébként Kulcsár Terza József hangsúlyozta, a magyar nyelv használata az önkormányzatok ülésein nem egy tiltakozási forma, hanem egy jog, amellyel élni kell.
Összeállításunk szerzői:
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 10.
Lebontaná a Szabadság-szobrot az Új Jobboldal
Az aradi Szabadság-szobor lebontását kezdeményezi a helyi önkormányzatnál az Új Jobboldal (Noua Dreaptă).
Ezt jelentették be a román szélsőséges szervezet képviselői vasárnap, az október 6-i megemlékezéssel párhuzamosan tartott tüntetésük alkalmával. Az actualitati-arad.ro hírportál beszámolója szerint a nacionalista szervezet aláírásokat is készül gyűjteni javaslata alátámasztása érdekében.
Mircea Dinică, a szervezet egyik tagja a portálnak úgy nyilatkozott, hogy a Szabadság-szobornak semmi keresnivalója Aradon, hiszen egy másik ország jelképe és állandó vita tárgyát képezi. Úgy vélte, a szobornak azért sem kellene köztéren állnia, mivel az Aradon kivégzett tábornokok Románia területén is harcoltak. „Legtöbb egy héten belül benyújtunk egy kérvény az aradi polgármesteri hivatal titkárságához, melyhez csatoljuk az aláírásokat tartalmazó íveket” – nyilatkozta a volt ügyész, aki szerint amennyiben a tanács nem szavazza meg javaslatukat, a közigazgatási bírósághoz fordulnak. Mint elmondta, a kezdeményezésükhöz a szavazati joggal rendelkező lakosság öt százalékát szeretnék megnyerni. A Noua Dreaptă tagjai vasárnap egy tíz méteres román zászlót függesztettek ki a diadalíven, miközben a Szabadság-szobornál összegyűlt tömeg a 13 vértanúra emlékezett.
Mint ismertes, az 1890-ban felavatott, majd 1925-ben eltávolított szobrot a román és magyar kormány közötti megegyezés eredményeként 2004-ben állították fel új helyén, a Megbékélés Parkjában.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Az aradi Szabadság-szobor lebontását kezdeményezi a helyi önkormányzatnál az Új Jobboldal (Noua Dreaptă).
Ezt jelentették be a román szélsőséges szervezet képviselői vasárnap, az október 6-i megemlékezéssel párhuzamosan tartott tüntetésük alkalmával. Az actualitati-arad.ro hírportál beszámolója szerint a nacionalista szervezet aláírásokat is készül gyűjteni javaslata alátámasztása érdekében.
Mircea Dinică, a szervezet egyik tagja a portálnak úgy nyilatkozott, hogy a Szabadság-szobornak semmi keresnivalója Aradon, hiszen egy másik ország jelképe és állandó vita tárgyát képezi. Úgy vélte, a szobornak azért sem kellene köztéren állnia, mivel az Aradon kivégzett tábornokok Románia területén is harcoltak. „Legtöbb egy héten belül benyújtunk egy kérvény az aradi polgármesteri hivatal titkárságához, melyhez csatoljuk az aláírásokat tartalmazó íveket” – nyilatkozta a volt ügyész, aki szerint amennyiben a tanács nem szavazza meg javaslatukat, a közigazgatási bírósághoz fordulnak. Mint elmondta, a kezdeményezésükhöz a szavazati joggal rendelkező lakosság öt százalékát szeretnék megnyerni. A Noua Dreaptă tagjai vasárnap egy tíz méteres román zászlót függesztettek ki a diadalíven, miközben a Szabadság-szobornál összegyűlt tömeg a 13 vértanúra emlékezett.
Mint ismertes, az 1890-ban felavatott, majd 1925-ben eltávolított szobrot a román és magyar kormány közötti megegyezés eredményeként 2004-ben állították fel új helyén, a Megbékélés Parkjában.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 10.
Ilyenre még az ügyvédi kamara elnöke sem emlékszik
Példátlan esetnek nevezte a Romániai Ügyvédi Kamarák Egyesületének elnöke a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrend Becsületbíróságának azt a döntését, miszerint Tőkés Lászlónak saját magát kell megvédenie a testület előtt, meghatalmazott ügyvédje nem biztosíthat jogi képviseletet. A Krónikának nyilatkozó Gheorghe Florea elmondta, nem emlékszik olyan esetre, hogy Romániában valakinek megtiltották volna a védekezéshez való jogot.
Az európai parlamenti képviselő ügyvédje, Kincses Előd azok után fordult az ügyvédi kamarák egyesületéhez, miután szeptember 26-án az érdemrend becsületbíróságának tagjai nem akarták őt meghallgatni, és csak annyit üzentek ki a folyósóra, hogy a következő ülésen, október 11-én a bepanaszolt személyesen védje meg magát. A marosvásárhelyi jogász szerint a testület ezzel első sorban a román alkotmány által szavatolt jogot tagadott meg, ami annál is súlyosabb, hogy ezt úgy tette, hogy soraiban jogi végzettséggel rendelkező személy is található. „Meg szerettem volna tudni a jogi diplomával rendelkező Mircea Geoanától, hogy mehetett bele egy ilyen döntésbe, de a válasz helyett elslisszolt az épületből” – idézte fel a szeptember végi alakuló ülést követő helyzetet Kincses Előd. Mint hozzátette: amikor ’89 decemberében, a temesvári kilakoltatási perben felvállalta a rendszer által már régóta üldözött Tőkés László jogi képviseletét a kommunista hatalommal szemben, az igazságügyi minisztériumhoz fordult, ahol a lehető természetesebbnek tartották, hogy a vádlott ügyvédet fogadhasson.
A Romániai Ügyvédi Kamarák Egyesületének küldött levelében Kincses Előd rámutat: elutasító döntésével, a testület nem csak az ügyvédi tevékenységre vonatkozó 1995/551-es törvény több cikkelyét szegte meg, de semmibe vette saját működési szabályzatát is. A beadvány sorsával kapcsolatosan Gheorghe Florea nem szándékozott jóslatokba bocsátkozni. Mint mondta, nem lenne etikus, ha annak megtárgyalása előtt nyilvánosságra hozná a véleményét, mint ahogy egyébként tették a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrend Becsületbíróságának tagjai. Az ügyvédi testület vezetősége e hónap 25-én ül össze, és akkor tárgyalja meg Kincses Előd panaszát. A marosvásárhelyi jogász szerint, ha október 11-én a Szociáldemokrata Párt holdudvarából verbuválódott becsületbírósági tagok megfosztják Tőkés Lászlót állami kitüntetésétől, és az ügyvédi kamarák egyesülete neki ad igazat, a határozat a védelemhez való jog megsértése miatt semmissé nyilvánítható.
Közben Tőkés László hivatalos megkereséssel fordult az Érdemrendek Kancellári Hivatalához, személy szerint Gheorghe Anghelescu kancellárhoz, amelyben ismételten kérte a védelem alkotmányos jogának biztosítását meghatalmazott ügyvédje által. Tőkés egyúttal közölte, a holnapi ülésen sem fog megjelenni. „Mindent egybevetve, törvényes jogi védelmem alapvető alkotmányos jogának biztosításához továbbra is ragaszkodom. Figyelembe véve, hogy egy állami kitüntetés visszavonásáról egy pártbizottság csak egy pártállamban dönthet, jelenlétemmel nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz a „koncepciós perhez”, melyet a plágiummal gyanúsított Victor Ponta miniszterelnök politikai rendelésére egy szocialista-liberális pártbíróság bonyolít le” – szögezi le a becsületbírósági testülethez eljuttatott levelében az érdemrend lovagja. Gabriela Vrânceanu-Firea, a bizottság tagja szerint Tőkés László távolmaradása nem jelenthez gondot számukra, hisz a távollétében is meghozhatják a döntést.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)|
Példátlan esetnek nevezte a Romániai Ügyvédi Kamarák Egyesületének elnöke a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrend Becsületbíróságának azt a döntését, miszerint Tőkés Lászlónak saját magát kell megvédenie a testület előtt, meghatalmazott ügyvédje nem biztosíthat jogi képviseletet. A Krónikának nyilatkozó Gheorghe Florea elmondta, nem emlékszik olyan esetre, hogy Romániában valakinek megtiltották volna a védekezéshez való jogot.
Az európai parlamenti képviselő ügyvédje, Kincses Előd azok után fordult az ügyvédi kamarák egyesületéhez, miután szeptember 26-án az érdemrend becsületbíróságának tagjai nem akarták őt meghallgatni, és csak annyit üzentek ki a folyósóra, hogy a következő ülésen, október 11-én a bepanaszolt személyesen védje meg magát. A marosvásárhelyi jogász szerint a testület ezzel első sorban a román alkotmány által szavatolt jogot tagadott meg, ami annál is súlyosabb, hogy ezt úgy tette, hogy soraiban jogi végzettséggel rendelkező személy is található. „Meg szerettem volna tudni a jogi diplomával rendelkező Mircea Geoanától, hogy mehetett bele egy ilyen döntésbe, de a válasz helyett elslisszolt az épületből” – idézte fel a szeptember végi alakuló ülést követő helyzetet Kincses Előd. Mint hozzátette: amikor ’89 decemberében, a temesvári kilakoltatási perben felvállalta a rendszer által már régóta üldözött Tőkés László jogi képviseletét a kommunista hatalommal szemben, az igazságügyi minisztériumhoz fordult, ahol a lehető természetesebbnek tartották, hogy a vádlott ügyvédet fogadhasson.
A Romániai Ügyvédi Kamarák Egyesületének küldött levelében Kincses Előd rámutat: elutasító döntésével, a testület nem csak az ügyvédi tevékenységre vonatkozó 1995/551-es törvény több cikkelyét szegte meg, de semmibe vette saját működési szabályzatát is. A beadvány sorsával kapcsolatosan Gheorghe Florea nem szándékozott jóslatokba bocsátkozni. Mint mondta, nem lenne etikus, ha annak megtárgyalása előtt nyilvánosságra hozná a véleményét, mint ahogy egyébként tették a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrend Becsületbíróságának tagjai. Az ügyvédi testület vezetősége e hónap 25-én ül össze, és akkor tárgyalja meg Kincses Előd panaszát. A marosvásárhelyi jogász szerint, ha október 11-én a Szociáldemokrata Párt holdudvarából verbuválódott becsületbírósági tagok megfosztják Tőkés Lászlót állami kitüntetésétől, és az ügyvédi kamarák egyesülete neki ad igazat, a határozat a védelemhez való jog megsértése miatt semmissé nyilvánítható.
Közben Tőkés László hivatalos megkereséssel fordult az Érdemrendek Kancellári Hivatalához, személy szerint Gheorghe Anghelescu kancellárhoz, amelyben ismételten kérte a védelem alkotmányos jogának biztosítását meghatalmazott ügyvédje által. Tőkés egyúttal közölte, a holnapi ülésen sem fog megjelenni. „Mindent egybevetve, törvényes jogi védelmem alapvető alkotmányos jogának biztosításához továbbra is ragaszkodom. Figyelembe véve, hogy egy állami kitüntetés visszavonásáról egy pártbizottság csak egy pártállamban dönthet, jelenlétemmel nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz a „koncepciós perhez”, melyet a plágiummal gyanúsított Victor Ponta miniszterelnök politikai rendelésére egy szocialista-liberális pártbíróság bonyolít le” – szögezi le a becsületbírósági testülethez eljuttatott levelében az érdemrend lovagja. Gabriela Vrânceanu-Firea, a bizottság tagja szerint Tőkés László távolmaradása nem jelenthez gondot számukra, hisz a távollétében is meghozhatják a döntést.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)|
2013. október 10.
Nyelvtörők
A marosvásárhelyi közélet nem csak a fölényeskedő román politikusok körmönfont gáncsoskodásai, aljas visszaélései miatt beteg: a normalitás hiánya a belharcoktól fekélyes, hozzá nem értő magyar érdekképviselet sara is.
Felháborító, ahogyan a helyi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosai lereagálták a kétnyelvű terménynévtáblákat osztogató civil megbírságolását. A városi tanács keddi ülésén úgy tiltakoztak a (mondvacsinált okból, egyértelműen a megzabolázás, megtörés szándékával kiszabott) büntetés ellen, hogy anyanyelvükön szólaltak fel. Peti Andrásék valószínűleg így akartak „bekeményíteni”: na most akkor megmutatjuk román kollégáinknak, mire vagyunk képesek.
Marosvásárhely RMDSZ-es tanácsosai úgy látják, törvény biztosította jogukkal csak akkor kell élni, ha nem tetszik valami. A partizánakcióként eljátszott anyanyelvhasználat szánalmas húzás, aláás minden olyan határozott civil és érdekvédelmi törekvést, amely természetessé tenné a többnyelvűséget az intézményekben is. Vásárhelyen akkor sem szólaltak fel magyarul a tanácsosok, amikor többségi frakcióként dönthettek a 2001-ben elfogadott helyi közigazgatási törvény gyakorlatba ültetéséről, tolmács igénybe vételéről vagy fordítógép bevezetéséről. Mert az anyanyelvhasználat pénzigényes, hosszadalmas, unalmas…
Tipikus példa arra, hogy ha mi sem akarjuk igazán a normalitást, azt kapjuk, amit megérdemlünk. Dorin Florea polgármester ismét csak dörzsöli a markát, és a keddi akciót is kacagva építi be legújabb, eszement elméletébe, miszerint az állandó „magyarkodás” konfliktust gerjeszt, beárnyékolja Vásárhely „virágzó multikulturalitását” és ellehetetleníti a „békés együttélést”.
Romániának e hónapban kell beszámolnia arról, milyen formában vette figyelembe az Európa Tanács csaknem 1100 észrevételét, amelyet az ET tavaly a kisebbségi nyelvek chartájának hiányos alkalmazása kapcsán fogalmazott meg. Az RMDSZ hevesen készíti árnyékjelentését, bizonyára sok tucat oldalon fog rávilágítani a számtalan problémára. Aztán már csak saját képviselőinek kellene érthetően elmagyarázni, mi ez az egész.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)|
A marosvásárhelyi közélet nem csak a fölényeskedő román politikusok körmönfont gáncsoskodásai, aljas visszaélései miatt beteg: a normalitás hiánya a belharcoktól fekélyes, hozzá nem értő magyar érdekképviselet sara is.
Felháborító, ahogyan a helyi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosai lereagálták a kétnyelvű terménynévtáblákat osztogató civil megbírságolását. A városi tanács keddi ülésén úgy tiltakoztak a (mondvacsinált okból, egyértelműen a megzabolázás, megtörés szándékával kiszabott) büntetés ellen, hogy anyanyelvükön szólaltak fel. Peti Andrásék valószínűleg így akartak „bekeményíteni”: na most akkor megmutatjuk román kollégáinknak, mire vagyunk képesek.
Marosvásárhely RMDSZ-es tanácsosai úgy látják, törvény biztosította jogukkal csak akkor kell élni, ha nem tetszik valami. A partizánakcióként eljátszott anyanyelvhasználat szánalmas húzás, aláás minden olyan határozott civil és érdekvédelmi törekvést, amely természetessé tenné a többnyelvűséget az intézményekben is. Vásárhelyen akkor sem szólaltak fel magyarul a tanácsosok, amikor többségi frakcióként dönthettek a 2001-ben elfogadott helyi közigazgatási törvény gyakorlatba ültetéséről, tolmács igénybe vételéről vagy fordítógép bevezetéséről. Mert az anyanyelvhasználat pénzigényes, hosszadalmas, unalmas…
Tipikus példa arra, hogy ha mi sem akarjuk igazán a normalitást, azt kapjuk, amit megérdemlünk. Dorin Florea polgármester ismét csak dörzsöli a markát, és a keddi akciót is kacagva építi be legújabb, eszement elméletébe, miszerint az állandó „magyarkodás” konfliktust gerjeszt, beárnyékolja Vásárhely „virágzó multikulturalitását” és ellehetetleníti a „békés együttélést”.
Romániának e hónapban kell beszámolnia arról, milyen formában vette figyelembe az Európa Tanács csaknem 1100 észrevételét, amelyet az ET tavaly a kisebbségi nyelvek chartájának hiányos alkalmazása kapcsán fogalmazott meg. Az RMDSZ hevesen készíti árnyékjelentését, bizonyára sok tucat oldalon fog rávilágítani a számtalan problémára. Aztán már csak saját képviselőinek kellene érthetően elmagyarázni, mi ez az egész.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)|
2013. október 10.
Húszéves a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság
Húsz év már komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében. Elértük az érettség szintjét, amely mérlegkészítéshez kötelez. Így dióhéjban ismertetni szeretném egyesületünk legfontosabb tevékenységeit.
Egyesületünket 1993-ban alapítottuk, 12 alapító taggal. 2006-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség égisze alatt működött mint Bizottság, egyesületi státusban. 2007. március 13-án lett a bíróságon bejegyezve mint önálló jogi személy, megőrizve a folytonosságot.
A társaság létszáma állandóan változott. A húsz év alatt 208-an voltak tagok, amelyből 26-an elhunytak. Jelenleg 114 munkatárssal rendelkezünk: történészek, néprajzosok, tanárok, orvosok, lelkipásztorok, műemlékes szakemberek, honismereti nevelők. 13 Arad, 60 Bihar, 3 Kolozs, 2 Máramaros, 9 Szatmár, 5 Szilágy, 11 Temes megyéből, 1 Gyimesközéplokról, 1 Segesvárról és 9 Magyarországról.
Legfontosabb tevékenységünk a helytörténeti kutatómunka, amely szoros kapcsolatban van a műemlékvédelemmel. Feladatunk a kistérségek és az egyes települések történetének kutatása és közzététele, műemlékeinek felmérése, ismertetése és védelme.
A kutatómunka és a felmérő programok eredményeinek ismertetése évente két rendezvényen történik: márciusban a Partiumi Honismereti Találkozón és szeptemberben a háromnapos Partiumi Honismereti Konferencián. Minden évben előre meghatározzuk a kutatás témáját. De ez csak a fő téma, ezek mellett megjelennek mindig az előző kutatási programok témái is, mert többen vannak, akiknek egy meghatározott kutatási területük van, vagy csak egy tájegységben kutatnak.
A Partiumi Honismereti Konferencia immár hagyományos és elismert mind belföldön, mind külföldön. Átlagosan 80 ember vesz részt a Partiumból, a Bánságból, Kolozsvárról, Magyarországról. Vándorkonferencia, hogy bekapcsoljuk a különböző vidékeket a közös kutatómunkába. A konferencia helytörténeti kutatómunkánk és műemlékvédő tevékenységünk legmagasabb fóruma. Ekkor tartjuk az évi közgyűlést is, ekkor osztjuk ki a Fényes Elek-díjakat azoknak, akik kimagasló munkát fejtettek ki a helytörténeti kutatómunkában és az egyesületi élet szervezésében. Eddig tizennyolc konferenciát szerveztünk. Az idei, a 19. konferencia fő témái voltak: a Partium és a Bánság egyházi műemlékei; Nagy személyiségeink emlékezete; Kollektív értékek folytonossága – hagyományaink.
E rendezvényeken elhangzó tanulmányokat, dolgozatokat igyekszünk közzétenni. A rövidebb anyagokat időszakos honismereti lapunk, a Partium ismerteti. A nagyobb méretű anyagokat a Partiumi füzetek könyvsorozatában tesszük közzé.
Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el Partium néven. Könyvkiadásunk megkezdése előtt, időszakos lapunk évente 2–3 számban, majd 1997 után egy-egy szám jelent meg, négyszáz példányban. Főbb rovatai: történelem, helytörténet, műemlékeink–műemlékvédelem, művelődéstörténet, néprajz–népismeret, képzőművészet, személyiségeink, tájleírás, hírek–események.
Könyvkiadásunk 1997-ben indult el Partiumi füzetek néven a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az „oral history” módszerének alkalmazása. 1997-től napjainkig 74 kötet jelent meg. 1998–2002 között 18 kötet jelent meg elég nehéz körülmények között. Az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket. Ez volt a hőskor. 2003-tól kezdve a Bihar Megyei Tanács támogatja könyvkiadásunkat az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik. Eddig megjelent 16 falumonográfia, 19 történelmi és néprajzi jellegű kötet, 18 műemlékekkel foglalkozó, 11 nagy személyiségeinkről, négy kötet temetőinkről, öt iskolatörténet. Még kiadtunk sorozaton kívül tizenöt kötetet, ebből ötöt a Jubileumi Rákóczi Évek sorozatában. A sorozat szerkesztője alulírott, beíró Farkas Piroska, szöveggondozó Mihálka Magdolna. Könyveink az elején a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készültek, majd az Europrint nyomdában. Néhány éve a Litera Print Nyomdában készülnek, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a tulajdona. Nyugodtan állíthatjuk, hogy e könyvkiadás egyesületünk sikersorozata. Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit.
Az ifjúság bevonására 1992–2005 között 13 honismereti tábort szerveztünk, amelynek keretében délelőtt állagmegőrző munkálatokat végeztünk, délutánonként honismereti előadásokat tartottunk a környék földrajzáról, történelméről, népi hagyományairól, irodalmáról.
Jelentős eredménynek könyvelhetjük el, hogy egyesületünk 23 emléktáblát készíttetett és avatott fel. Mivel ezek nagyon fontosak nemzeti önazonosságunk megerősítésében, ezért fontosnak tartom ezek felsorolását:
1992-ben a fenesi Bélavár falán;
1993-ban Réven, a Zichy-barlang feltárásának 90. évfordulója alkalmából; Szentjobbon, a Szent Jobb tiszteletére, közösen Tempfli József megyéspüspökkel, valamint Sólyomkő várának falán;
1994-ben Réven Márton Gabriella, Ady első váradi szerelme emlékére; Kulcsár Andor lelkipásztor tiszteletére; Nagyváradon Biró József művészettörténész és festőművész, Érsemjénben pedig Fráter Lóránd, a nótáskapitány tiszteletére;
1995-ben: megfogalmaztuk és megcsináltattuk a vártemplomban elhelyezett Szent László-emléktáblát;
1997-ben: Nagyváradon K. Nagy Sándor író, jogász, a helytörténeti kutatás úttörője tiszteletére. A tábla felerősítésére majd később került sor. Aradon emléktáblát avattunk Lóczy Lajos földrajztudós tiszteletére;
2001-ben Csokalyon Fényes Elek földrajztudós tiszteletére, halálának 125. évfordulója alkalmából;
2002-ben Gálospetriben emléktáblát, emlékszobát avattunk Sass Kálmán mártír lelkész tiszteletére;
2003-ban Réven Karl Handl, a barlang felfedezőjének tiszteletére, közösen a Pro Rév egyesülettel;
2005-ben Érköbölkúton ifj. Gyalókay Lajos, a Biharmegyei Régészeti és Történelmi Egylet alapító tagja és titkára, Zsibón II. Rákóczi Ferenc tiszteletére, a zsibói csata emlékére;
2006-ban Érmihályfalván Zelk Zoltán költő emlékére;
2007-ben Erdőhegyen (Kisjenő – Arad megye) dr. Balogh Ernő egyetemi tanár, Nagyváradon Hegyesi Márton, az 1848–49-es szabadságharc kutatója tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal;
2008-ban: Érmihályfalván Kuthy Lajos író tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal;
2009-ben: Biharfélegyházán és Micskén Jakó Zsigmond akadémikus tiszteletére, közösen az Erdélyi Múzeum Egyesülettel;
2011-ben Micskén Miskolczy Károly nemzetőr, országgyűlési képviselő tiszteletére.
De ezek mellett aradi tagtársaink számos emléktáblát avattak a Csiky Gergely Iskolaközpontban. Emléktáblákat és más emlékjeleket avattak Szatmár- és Szilágy megyében is. Minden megyében állagmegőrző tevékenységeket szerveztünk, főleg emlékjeleinknél, temetőinknél.
Ugyanakkor, minden évben számos emlékülést, koszorúzási ünnepséget és könyvbemutatót szerveztünk. Felsorolni is nehéz lenne.
Fontos megvalósításunk volt a honlapunk elkészítése, amelyet immár bárki megtekinthet a világhálón a www.pbmet.ro címen.
Sokrétű tevékenységeink elismeréseként egyesületünk és egyes tagjaink számos kitüntetést kaptak. Így egyesületünk megkapta a Pro Partium-díjat, a Podmaniczky-díjat és a Kós Károly Állami Díjat. Ezek mellett számos díszoklevelet, amelyeket most nem sorolok fel.
Egyesületünk 2001-ben megalapította a Fényes Elek-díjat, amelyet azok kapnak meg, akik kimagasló eredményt értek el a helytörténeti kutatómunkában, történelmi örökségünk megóvásában, a honismereti nevelésben. 2005-től olyan személyiségeknek is ítéltük oda, akik saját településükön példamutató módon végezték hagyományőrző tevékenységüket, mint Balázsi József, Érsemjén polgármestere, Hasas János, a Pro Rév Egyesület elnöke, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovács Zoltán, Érmihályfalva polgármestere, Gellért Gyula, bihardiószegi református lelkipásztor, Flóris János, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány alapító elnöke Isaszegről, Sándor Tivadar arad-gáji római katolikus plébános.
Természetesen ezt az eredményt csak közösen tudtuk elérni. Ezért szeretném most megköszönni minden társamnak önzetlen, odaadó tevékenységét.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Húsz év már komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében. Elértük az érettség szintjét, amely mérlegkészítéshez kötelez. Így dióhéjban ismertetni szeretném egyesületünk legfontosabb tevékenységeit.
Egyesületünket 1993-ban alapítottuk, 12 alapító taggal. 2006-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség égisze alatt működött mint Bizottság, egyesületi státusban. 2007. március 13-án lett a bíróságon bejegyezve mint önálló jogi személy, megőrizve a folytonosságot.
A társaság létszáma állandóan változott. A húsz év alatt 208-an voltak tagok, amelyből 26-an elhunytak. Jelenleg 114 munkatárssal rendelkezünk: történészek, néprajzosok, tanárok, orvosok, lelkipásztorok, műemlékes szakemberek, honismereti nevelők. 13 Arad, 60 Bihar, 3 Kolozs, 2 Máramaros, 9 Szatmár, 5 Szilágy, 11 Temes megyéből, 1 Gyimesközéplokról, 1 Segesvárról és 9 Magyarországról.
Legfontosabb tevékenységünk a helytörténeti kutatómunka, amely szoros kapcsolatban van a műemlékvédelemmel. Feladatunk a kistérségek és az egyes települések történetének kutatása és közzététele, műemlékeinek felmérése, ismertetése és védelme.
A kutatómunka és a felmérő programok eredményeinek ismertetése évente két rendezvényen történik: márciusban a Partiumi Honismereti Találkozón és szeptemberben a háromnapos Partiumi Honismereti Konferencián. Minden évben előre meghatározzuk a kutatás témáját. De ez csak a fő téma, ezek mellett megjelennek mindig az előző kutatási programok témái is, mert többen vannak, akiknek egy meghatározott kutatási területük van, vagy csak egy tájegységben kutatnak.
A Partiumi Honismereti Konferencia immár hagyományos és elismert mind belföldön, mind külföldön. Átlagosan 80 ember vesz részt a Partiumból, a Bánságból, Kolozsvárról, Magyarországról. Vándorkonferencia, hogy bekapcsoljuk a különböző vidékeket a közös kutatómunkába. A konferencia helytörténeti kutatómunkánk és műemlékvédő tevékenységünk legmagasabb fóruma. Ekkor tartjuk az évi közgyűlést is, ekkor osztjuk ki a Fényes Elek-díjakat azoknak, akik kimagasló munkát fejtettek ki a helytörténeti kutatómunkában és az egyesületi élet szervezésében. Eddig tizennyolc konferenciát szerveztünk. Az idei, a 19. konferencia fő témái voltak: a Partium és a Bánság egyházi műemlékei; Nagy személyiségeink emlékezete; Kollektív értékek folytonossága – hagyományaink.
E rendezvényeken elhangzó tanulmányokat, dolgozatokat igyekszünk közzétenni. A rövidebb anyagokat időszakos honismereti lapunk, a Partium ismerteti. A nagyobb méretű anyagokat a Partiumi füzetek könyvsorozatában tesszük közzé.
Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el Partium néven. Könyvkiadásunk megkezdése előtt, időszakos lapunk évente 2–3 számban, majd 1997 után egy-egy szám jelent meg, négyszáz példányban. Főbb rovatai: történelem, helytörténet, műemlékeink–műemlékvédelem, művelődéstörténet, néprajz–népismeret, képzőművészet, személyiségeink, tájleírás, hírek–események.
Könyvkiadásunk 1997-ben indult el Partiumi füzetek néven a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az „oral history” módszerének alkalmazása. 1997-től napjainkig 74 kötet jelent meg. 1998–2002 között 18 kötet jelent meg elég nehéz körülmények között. Az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket. Ez volt a hőskor. 2003-tól kezdve a Bihar Megyei Tanács támogatja könyvkiadásunkat az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik. Eddig megjelent 16 falumonográfia, 19 történelmi és néprajzi jellegű kötet, 18 műemlékekkel foglalkozó, 11 nagy személyiségeinkről, négy kötet temetőinkről, öt iskolatörténet. Még kiadtunk sorozaton kívül tizenöt kötetet, ebből ötöt a Jubileumi Rákóczi Évek sorozatában. A sorozat szerkesztője alulírott, beíró Farkas Piroska, szöveggondozó Mihálka Magdolna. Könyveink az elején a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készültek, majd az Europrint nyomdában. Néhány éve a Litera Print Nyomdában készülnek, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a tulajdona. Nyugodtan állíthatjuk, hogy e könyvkiadás egyesületünk sikersorozata. Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit.
Az ifjúság bevonására 1992–2005 között 13 honismereti tábort szerveztünk, amelynek keretében délelőtt állagmegőrző munkálatokat végeztünk, délutánonként honismereti előadásokat tartottunk a környék földrajzáról, történelméről, népi hagyományairól, irodalmáról.
Jelentős eredménynek könyvelhetjük el, hogy egyesületünk 23 emléktáblát készíttetett és avatott fel. Mivel ezek nagyon fontosak nemzeti önazonosságunk megerősítésében, ezért fontosnak tartom ezek felsorolását:
1992-ben a fenesi Bélavár falán;
1993-ban Réven, a Zichy-barlang feltárásának 90. évfordulója alkalmából; Szentjobbon, a Szent Jobb tiszteletére, közösen Tempfli József megyéspüspökkel, valamint Sólyomkő várának falán;
1994-ben Réven Márton Gabriella, Ady első váradi szerelme emlékére; Kulcsár Andor lelkipásztor tiszteletére; Nagyváradon Biró József művészettörténész és festőművész, Érsemjénben pedig Fráter Lóránd, a nótáskapitány tiszteletére;
1995-ben: megfogalmaztuk és megcsináltattuk a vártemplomban elhelyezett Szent László-emléktáblát;
1997-ben: Nagyváradon K. Nagy Sándor író, jogász, a helytörténeti kutatás úttörője tiszteletére. A tábla felerősítésére majd később került sor. Aradon emléktáblát avattunk Lóczy Lajos földrajztudós tiszteletére;
2001-ben Csokalyon Fényes Elek földrajztudós tiszteletére, halálának 125. évfordulója alkalmából;
2002-ben Gálospetriben emléktáblát, emlékszobát avattunk Sass Kálmán mártír lelkész tiszteletére;
2003-ban Réven Karl Handl, a barlang felfedezőjének tiszteletére, közösen a Pro Rév egyesülettel;
2005-ben Érköbölkúton ifj. Gyalókay Lajos, a Biharmegyei Régészeti és Történelmi Egylet alapító tagja és titkára, Zsibón II. Rákóczi Ferenc tiszteletére, a zsibói csata emlékére;
2006-ban Érmihályfalván Zelk Zoltán költő emlékére;
2007-ben Erdőhegyen (Kisjenő – Arad megye) dr. Balogh Ernő egyetemi tanár, Nagyváradon Hegyesi Márton, az 1848–49-es szabadságharc kutatója tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal;
2008-ban: Érmihályfalván Kuthy Lajos író tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal;
2009-ben: Biharfélegyházán és Micskén Jakó Zsigmond akadémikus tiszteletére, közösen az Erdélyi Múzeum Egyesülettel;
2011-ben Micskén Miskolczy Károly nemzetőr, országgyűlési képviselő tiszteletére.
De ezek mellett aradi tagtársaink számos emléktáblát avattak a Csiky Gergely Iskolaközpontban. Emléktáblákat és más emlékjeleket avattak Szatmár- és Szilágy megyében is. Minden megyében állagmegőrző tevékenységeket szerveztünk, főleg emlékjeleinknél, temetőinknél.
Ugyanakkor, minden évben számos emlékülést, koszorúzási ünnepséget és könyvbemutatót szerveztünk. Felsorolni is nehéz lenne.
Fontos megvalósításunk volt a honlapunk elkészítése, amelyet immár bárki megtekinthet a világhálón a www.pbmet.ro címen.
Sokrétű tevékenységeink elismeréseként egyesületünk és egyes tagjaink számos kitüntetést kaptak. Így egyesületünk megkapta a Pro Partium-díjat, a Podmaniczky-díjat és a Kós Károly Állami Díjat. Ezek mellett számos díszoklevelet, amelyeket most nem sorolok fel.
Egyesületünk 2001-ben megalapította a Fényes Elek-díjat, amelyet azok kapnak meg, akik kimagasló eredményt értek el a helytörténeti kutatómunkában, történelmi örökségünk megóvásában, a honismereti nevelésben. 2005-től olyan személyiségeknek is ítéltük oda, akik saját településükön példamutató módon végezték hagyományőrző tevékenységüket, mint Balázsi József, Érsemjén polgármestere, Hasas János, a Pro Rév Egyesület elnöke, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovács Zoltán, Érmihályfalva polgármestere, Gellért Gyula, bihardiószegi református lelkipásztor, Flóris János, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány alapító elnöke Isaszegről, Sándor Tivadar arad-gáji római katolikus plébános.
Természetesen ezt az eredményt csak közösen tudtuk elérni. Ezért szeretném most megköszönni minden társamnak önzetlen, odaadó tevékenységét.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2013. október 10.
Elfogadták Borboly Csaba módosító javaslatait a Régiók Bizottságában
A Régiók Bizottságának európai néppárti (EPP) frakciója keddi brüsszeli ülésén elfogadta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsa elnökének összesen 18 módosítójavaslatát a bizottság véleménytervezeteihez. Ezeket a szövegváltozatokat a plénum is megszavazta keddi és szerdai ülésén.
A Hargita megyei elöljáró a Vállalkozás 2020 cselekvési terv, a Város–vidéki partnerség és kormányzás, a Cars 2020: Cselekvési terv a versenyképes és fenntartható európai gépjárműiparért, a Zöld könyv – Az európai gazdaság hosszú távú finanszírozása, valamint a Palagáz- és olaj, valamint a tömött kőzetekben lévő földgáz és kőolaj (nem hagyományos szénhidrogének) a helyi és regionális önkormányzatok szemszögéből című véleménytervezetekhez nyújtotta be módosításait. A javaslatok szerint az Európai Unió szintjén tovább kell ösztönözni a város- és vidékpolitikák összehangolását, továbbá arra bátorítják a regionális, megyei és más középszintű területi egységek önkormányzatait és közigazgatási struktúráit, hogy vállaljanak szerepet a város-vidék partnerségi rendszerek kiépítésében, illetve konszolidálásában.
A módosított véleménytervezet rámutat a gépjárműpark elöregedésére, ami főként az EU keleti országaira jellemző, ennek okai az olcsóbb, használt autókereskedésre, az új autó ára és a nettó átlagbér közötti kapcsolatra, illetve a csökkenő életszínvonalra vezethető vissza, ezért a módosítójavaslat megfogalmazója szükségesnek tartja a már Romániában bevezetett roncsautóprogram újragondolását, bevezetésének ösztönzését több más országban, egységes keretszabályok kidolgozását, illetve finanszírozási módjának megtalálását.
Ezenkívül, a módosítás szerint, a Régiók Bizottsága megállapítja, hogy a helyi és regionális önkormányzatok képesek olyan oktatási programok elindítására, amelyek fokozzák a fiatalok vállalkozó képességét olyan üzleti területeken, amelyek jellemzőek az adott térségre, hozzájárulva az adott gazdasági terület és a régió fejlődéséhez. A megyeelnök indoklásában úgy fogalmaz: a fiatalokat elsősorban olyan területeken lehet vállalkozásra ösztönözni, amelyekkel naponta találkoznak, vagy talán a háztartásban is foglalkoznak, ezért főként arra kell őket ösztönözni, hogy lássanak lehetőséget a napi tevékenységekben is, vegyék észre a munkájuk értékét, azt, hogy a vidéki lakosság helyi hagyományaiban, kézművességében vállalkozói potenciál rejlik, egy-egy kihalt mesterség újratanulása piacot is teremt. Ugyanakkor rámutat arra, hogy anyagi beruházásokra van szükségük a kis- és középvállalkozóknak a környezetbarát tevékenység folytatásához, ami számos régióban finanszírozási problémákat vethet fel, mivel több, gazdaságilag elmaradt régióban a környezetbarát tevékenység folytatásához szükséges technológia szinte elérhetetlen, a vállalkozások pedig saját erőből képtelenek megvalósítani, így külső forrásokra van szükségük.
A Zöld könyvben a Hargita megyei elnök kiegészítése szerint a helyi vonatkozású beruházások esetében, különösen ami az energetikai és környezeti szektort illeti, olyan beruházási konstrukciókat kell létrehozni, ahol a helyi és regionális közösség nem csupán fogyasztóként, hanem finanszírozóként is megjelenhet. A Palagáz- és olaj… című dokumentumban Borboly Csaba módosítása nyomán a Régiók Bizottsága azt is javasolja, hogy a nem hagyományos szénhidrogénekkel kapcsolatos tevékenységek lakossággal való megismertetését olyan helyi és nem helyi szakértőkből álló csoport végezze, amely – a helyi környezeti és gazdasági jellegzetességek ismeretében – objektív rálátást nyújt a kitermelés összes szakaszára, annak gazdasági hozadékaira és környezeti, szociális kockázataira egyaránt. Borboly Csaba úgy véli, a helyi lakosság halmozottan érintett a kitermelés minden szakaszában, ezért álláspontjának a megismerése a kérdésben elengedhetetlen, ahhoz azonban, hogy érdemben tudják véleményüket megfogalmazni, fontos, hogy objektív, a helyi sajátosságokat ismerő szakemberektől szerezzék információikat az eljárás folyamatáról, kockázatairól, hozadékairól.
Maszol.ro
A Régiók Bizottságának európai néppárti (EPP) frakciója keddi brüsszeli ülésén elfogadta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsa elnökének összesen 18 módosítójavaslatát a bizottság véleménytervezeteihez. Ezeket a szövegváltozatokat a plénum is megszavazta keddi és szerdai ülésén.
A Hargita megyei elöljáró a Vállalkozás 2020 cselekvési terv, a Város–vidéki partnerség és kormányzás, a Cars 2020: Cselekvési terv a versenyképes és fenntartható európai gépjárműiparért, a Zöld könyv – Az európai gazdaság hosszú távú finanszírozása, valamint a Palagáz- és olaj, valamint a tömött kőzetekben lévő földgáz és kőolaj (nem hagyományos szénhidrogének) a helyi és regionális önkormányzatok szemszögéből című véleménytervezetekhez nyújtotta be módosításait. A javaslatok szerint az Európai Unió szintjén tovább kell ösztönözni a város- és vidékpolitikák összehangolását, továbbá arra bátorítják a regionális, megyei és más középszintű területi egységek önkormányzatait és közigazgatási struktúráit, hogy vállaljanak szerepet a város-vidék partnerségi rendszerek kiépítésében, illetve konszolidálásában.
A módosított véleménytervezet rámutat a gépjárműpark elöregedésére, ami főként az EU keleti országaira jellemző, ennek okai az olcsóbb, használt autókereskedésre, az új autó ára és a nettó átlagbér közötti kapcsolatra, illetve a csökkenő életszínvonalra vezethető vissza, ezért a módosítójavaslat megfogalmazója szükségesnek tartja a már Romániában bevezetett roncsautóprogram újragondolását, bevezetésének ösztönzését több más országban, egységes keretszabályok kidolgozását, illetve finanszírozási módjának megtalálását.
Ezenkívül, a módosítás szerint, a Régiók Bizottsága megállapítja, hogy a helyi és regionális önkormányzatok képesek olyan oktatási programok elindítására, amelyek fokozzák a fiatalok vállalkozó képességét olyan üzleti területeken, amelyek jellemzőek az adott térségre, hozzájárulva az adott gazdasági terület és a régió fejlődéséhez. A megyeelnök indoklásában úgy fogalmaz: a fiatalokat elsősorban olyan területeken lehet vállalkozásra ösztönözni, amelyekkel naponta találkoznak, vagy talán a háztartásban is foglalkoznak, ezért főként arra kell őket ösztönözni, hogy lássanak lehetőséget a napi tevékenységekben is, vegyék észre a munkájuk értékét, azt, hogy a vidéki lakosság helyi hagyományaiban, kézművességében vállalkozói potenciál rejlik, egy-egy kihalt mesterség újratanulása piacot is teremt. Ugyanakkor rámutat arra, hogy anyagi beruházásokra van szükségük a kis- és középvállalkozóknak a környezetbarát tevékenység folytatásához, ami számos régióban finanszírozási problémákat vethet fel, mivel több, gazdaságilag elmaradt régióban a környezetbarát tevékenység folytatásához szükséges technológia szinte elérhetetlen, a vállalkozások pedig saját erőből képtelenek megvalósítani, így külső forrásokra van szükségük.
A Zöld könyvben a Hargita megyei elnök kiegészítése szerint a helyi vonatkozású beruházások esetében, különösen ami az energetikai és környezeti szektort illeti, olyan beruházási konstrukciókat kell létrehozni, ahol a helyi és regionális közösség nem csupán fogyasztóként, hanem finanszírozóként is megjelenhet. A Palagáz- és olaj… című dokumentumban Borboly Csaba módosítása nyomán a Régiók Bizottsága azt is javasolja, hogy a nem hagyományos szénhidrogénekkel kapcsolatos tevékenységek lakossággal való megismertetését olyan helyi és nem helyi szakértőkből álló csoport végezze, amely – a helyi környezeti és gazdasági jellegzetességek ismeretében – objektív rálátást nyújt a kitermelés összes szakaszára, annak gazdasági hozadékaira és környezeti, szociális kockázataira egyaránt. Borboly Csaba úgy véli, a helyi lakosság halmozottan érintett a kitermelés minden szakaszában, ezért álláspontjának a megismerése a kérdésben elengedhetetlen, ahhoz azonban, hogy érdemben tudják véleményüket megfogalmazni, fontos, hogy objektív, a helyi sajátosságokat ismerő szakemberektől szerezzék információikat az eljárás folyamatáról, kockázatairól, hozadékairól.
Maszol.ro
2013. október 10.
Ambrus Attila: Elszólíttatott az Igevárba
Életem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta.
Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható.
Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek.
Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét.
Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb.
A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája.
Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban.
Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.)
A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai.
Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét...
És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója.
Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani.
Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt!
Maszol.ro
Életem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta.
Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható.
Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek.
Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét.
Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb.
A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája.
Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban.
Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.)
A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai.
Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét...
És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója.
Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani.
Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt!
Maszol.ro
2013. október 10.
A magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma
Tordai út Óvár felőli végében magasodik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új otthona. Az öt és hatemeletes épületegyüttest október 3-án ünnepélyes keretek között adták át a jelenleg négyszáz fős akadémiai közösségnek.
A fagyos reggel nyomait még hűen őrző belső udvaron a meghirdetettnél kicsit korábban vágta át a nemzetiszínű szalagot Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese, Dávid László a Sapientia EMTE rektora és Tonk Márton, az egyetem Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, ám a pillanat így is ünnepélyes volt. Az előzetes tervekkel ellentétben Orbán Viktor miniszterelnök sportbalesete következtében nem vett részt a Sapientia kolozsvári karának otthont adó épület ünnepélyes átadásán, Lévay Anikó, a miniszterelnök felesége tette tiszteletét az eseményen. A történelmi egyházak vezetői megáldották az oktatási intézmény épületét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke – aki egyúttal a Sapientia Alapítvány elnöke is – a 111. zsoltár örök igazságát elevenítette fel: Timor Domini principium sapientiae, vagyis az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete. Az alapítóegyházak további képviselői mellett a magyar kormány is népes küldöttséggel volt jelen, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az ötmillió eurós költségvetésű építkezés kilencven százalékát az anyaországi kormány állta.
Az ünnepélyes épületavatást egyébként az idén második alkalommal megrendezett, Egyetem Napja elnevezésű sapientiás piros betűs napra időzítették. Az emelkedett esemény további jellegzetessége volt, hogy valamennyi meghívottat akadémiai címének megfelelően köszöntöttek. A friss faillatot árasztó kétszáz férőhelyes aulában uralkodó komoly és kimért hangulat a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeinek és barátaiknak kilenctagú együttese oldotta két könnyed zeneszámmal: a Loose Neckties Society ráadásul a Ladánybene 27 nevű együttes Kell egy ház című számát is átdolgozta kicsit: „a sapis szív örökké dobog”.
Ünnepi beszédében Tonk Márton az egyetem szellemi alapjainak fontosságát hangsúlyozta. „Mivel hisszük, hogy immár erős a fundamentum, két évvel ezelőtt eljött annak is az ideje, hogy valódi falakat is építsünk, hogy saját otthonába költözhessen a kar. Köszönet illeti Magyarország kormányát, akik az egyetemalapítással és töretlen támogatásukkal hozzájárultak a Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda tengelyen zajló önálló erdélyi magyar felsőoktatás újbóli megteremtéséhez, és ezen épület felépítéséhez is. De köszönet illeti Magyarország minden adófizető polgárát, nemzettársainkat is. Merjük hinni, hogy döntő többségük saját elhatározásából is támogatólag cselekedett volna” – fogalmazott a dékán.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke egyértelműsítette: ha a református egyház nem kapja vissza az egyetem épületének helyt adó 11 áras telket, nem találtak volna központi helyszínen megfelelő területet, ugyanis minden korábbi vásárlási kísérlet meghiúsult, amikor kiderült az építkezés célja. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében szükséges lépésnek nevezte a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem jelen állás szerinti működését mindaddig, míg létre nem jön az államilag támogatott önálló magyar egyetem. „Bár tudjuk, hogy a körülmények játéka folytán itthon, Erdélyben még nem igazán lehet államinak nevezni, de a közszolgálati jelzőt már bizonyosan kiérdemli. Az önálló magyar oktatás itt és most már kilépett az áhított lehetőségek közül, valóság, és mindenkori életünk, sőt, hamarosan a múltunk része lesz” – fogalmazott Dávid László.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelességnek nevezte magyarságunk megőrzését és felmutatását. „Ha nincs egyetem és nincs magyar oktatás, akkor nem lesz olyan magyar értelmiségi, aki a közösség érdekeit hangsúlyosan meg tudja jeleníteni. A közösség megmaradása nem lehetséges értelmiség nélkül, ez pedig nem lehetséges anyanyelvi oktatás nélkül, ezért a Sapientia a magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma” – fogalmazott Semjén.
A második Egyetem Napján posztumusz Bocskai-díjat adtak át Tonk Sándornak, a Sapientia első rektorának – a díjat özvegye vette át –, szintén Bocskai-díjban részesült Szilágyi Pál professzor, az egyetem egykori rektora. Dr. Bege Antal, 49 évesen elhunyt matematikus, a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar docense post mortem tiszteletbeli professzori címben részesült, míg dr. Tapodi Zsuzsannát, a csíkszeredai Gazdasági és Humántudományi Kar docensét kiváló oktatói díjjal tüntették ki.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Tordai út Óvár felőli végében magasodik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új otthona. Az öt és hatemeletes épületegyüttest október 3-án ünnepélyes keretek között adták át a jelenleg négyszáz fős akadémiai közösségnek.
A fagyos reggel nyomait még hűen őrző belső udvaron a meghirdetettnél kicsit korábban vágta át a nemzetiszínű szalagot Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese, Dávid László a Sapientia EMTE rektora és Tonk Márton, az egyetem Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, ám a pillanat így is ünnepélyes volt. Az előzetes tervekkel ellentétben Orbán Viktor miniszterelnök sportbalesete következtében nem vett részt a Sapientia kolozsvári karának otthont adó épület ünnepélyes átadásán, Lévay Anikó, a miniszterelnök felesége tette tiszteletét az eseményen. A történelmi egyházak vezetői megáldották az oktatási intézmény épületét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke – aki egyúttal a Sapientia Alapítvány elnöke is – a 111. zsoltár örök igazságát elevenítette fel: Timor Domini principium sapientiae, vagyis az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete. Az alapítóegyházak további képviselői mellett a magyar kormány is népes küldöttséggel volt jelen, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az ötmillió eurós költségvetésű építkezés kilencven százalékát az anyaországi kormány állta.
Az ünnepélyes épületavatást egyébként az idén második alkalommal megrendezett, Egyetem Napja elnevezésű sapientiás piros betűs napra időzítették. Az emelkedett esemény további jellegzetessége volt, hogy valamennyi meghívottat akadémiai címének megfelelően köszöntöttek. A friss faillatot árasztó kétszáz férőhelyes aulában uralkodó komoly és kimért hangulat a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeinek és barátaiknak kilenctagú együttese oldotta két könnyed zeneszámmal: a Loose Neckties Society ráadásul a Ladánybene 27 nevű együttes Kell egy ház című számát is átdolgozta kicsit: „a sapis szív örökké dobog”.
Ünnepi beszédében Tonk Márton az egyetem szellemi alapjainak fontosságát hangsúlyozta. „Mivel hisszük, hogy immár erős a fundamentum, két évvel ezelőtt eljött annak is az ideje, hogy valódi falakat is építsünk, hogy saját otthonába költözhessen a kar. Köszönet illeti Magyarország kormányát, akik az egyetemalapítással és töretlen támogatásukkal hozzájárultak a Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda tengelyen zajló önálló erdélyi magyar felsőoktatás újbóli megteremtéséhez, és ezen épület felépítéséhez is. De köszönet illeti Magyarország minden adófizető polgárát, nemzettársainkat is. Merjük hinni, hogy döntő többségük saját elhatározásából is támogatólag cselekedett volna” – fogalmazott a dékán.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke egyértelműsítette: ha a református egyház nem kapja vissza az egyetem épületének helyt adó 11 áras telket, nem találtak volna központi helyszínen megfelelő területet, ugyanis minden korábbi vásárlási kísérlet meghiúsult, amikor kiderült az építkezés célja. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében szükséges lépésnek nevezte a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem jelen állás szerinti működését mindaddig, míg létre nem jön az államilag támogatott önálló magyar egyetem. „Bár tudjuk, hogy a körülmények játéka folytán itthon, Erdélyben még nem igazán lehet államinak nevezni, de a közszolgálati jelzőt már bizonyosan kiérdemli. Az önálló magyar oktatás itt és most már kilépett az áhított lehetőségek közül, valóság, és mindenkori életünk, sőt, hamarosan a múltunk része lesz” – fogalmazott Dávid László.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelességnek nevezte magyarságunk megőrzését és felmutatását. „Ha nincs egyetem és nincs magyar oktatás, akkor nem lesz olyan magyar értelmiségi, aki a közösség érdekeit hangsúlyosan meg tudja jeleníteni. A közösség megmaradása nem lehetséges értelmiség nélkül, ez pedig nem lehetséges anyanyelvi oktatás nélkül, ezért a Sapientia a magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma” – fogalmazott Semjén.
A második Egyetem Napján posztumusz Bocskai-díjat adtak át Tonk Sándornak, a Sapientia első rektorának – a díjat özvegye vette át –, szintén Bocskai-díjban részesült Szilágyi Pál professzor, az egyetem egykori rektora. Dr. Bege Antal, 49 évesen elhunyt matematikus, a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar docense post mortem tiszteletbeli professzori címben részesült, míg dr. Tapodi Zsuzsannát, a csíkszeredai Gazdasági és Humántudományi Kar docensét kiváló oktatói díjjal tüntették ki.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. október 10.
Közbeszéd tárgya lett az autonómia
– Játsszunk el a gondolattal: hol tartana ma az erdélyi magyarság, ha megszületik a tíz évvel ezelőtt megalakított Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozóinak eredeti elképzelése, az erdélyi magyar parlament?
– Az elképzelés természetesen nem volt rossz, de a kezdeményezőknek hamar rá kellett ébredniük, hogy kivitelezhetetlen, miután a folyamatosan érkező meghívások, felkérések ellenére az RMDSZ nem vett részt a munkálatokban. Ez végül is nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács tíz évvel ezelőtt éppen amiatt jött létre, hogy felvállalja és hangsúlyossá tegye az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. Azt, amiről az akkor már több éves kormányzati szerepvállalást maga mögött tudó RMDSZ lemondott. Ha akkor létrejön a széles konszenzusos alapokon nyugvó erdélyi magyar parlament, ma egyértelműen előbbre tartanánk.
– A hétvégén tartandó nagyváradi kongresszusra készülődve hogyan jellemezné a szervezet elmúlt tíz esztendejét?
– Úgy gondolom, az EMNT-t létrehozó kezdeti célkitűzés, az autonómia tematizálása már az első években megvalósult: az autonómiát sikerült az erdélyi magyar közbeszéd részévé tennünk. Nyilván nem volt könnyű periódus – emlékezzünk a Székely Nemzeti Tanáccsal felmerült konfliktusokra –, önmagában azonban az első öt év is igen termékeny időszaknak bizonyult. Tőkés László elnöksége mindvégig markánsan meghatározta az EMNT irányvonalát, elsősorban azzal a kiállásával, hogy mindhárom erdélyi magyar autonómiaforma kialakításában oroszlánrészt kell vállalnunk. 2008-ig az ellenzék intézményes testületeként működtünk, a szervezet 2010-es átszervezéséig az EMNT reprezentatív erdélyi magyar autonómiatestületként határozta meg magát.
– Mi hiányzott ebből a keretből?
– A politikai cselekvés lehetősége: rájöttünk, hogy civil pályán nincsenek eszközeink a politikai kiállásra. Az EMNT küldöttgyűlése határozta el az új párt bejegyzését. A kezdeményező csoport 2011 őszén jegyezte be az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), ezzel pedig az EMNT-re civil-politikai mozgalmi szerepkör hárult.
– Az EMNT-ről sok embernek inkább Erdély egyik legsikeresebb, legtöbb embert megmozgató rendezvénye, a Kolozsvári Magyar Napok jutnak eszébe, mint az évekkel ezelőtt lefolytatott politikai viták. Ez a szervezet igazi arca?
– Vitathatatlan, hogy az EMNT 2010-es újjászervezése és a Néppárt bejegyzése után új területek nyíltak meg. A párttal és a közösen vállalt politikai irányvonallal tagadhatatlanul erős szövetségi, partnerségi viszonyban vagyunk, a mai szervezet azonban sokkal színesebb civil tevékenységet vállal fel, mint korábban. A Kolozsvári Magyar Napok sikertörténet, mint ahogy az ennek mintájára szerveződő többi városnap is. Rendezvényeinkkel széles tömegekhez jutunk el, olyanokhoz is, akik nem vevők a politikai üzenetekre. Mindezt úgy tesszük, hogy közben hűek maradunk eredeti célkitűzésünkhöz, az autonómia gondolatához. Rendezvényeinknek egyértelmű üzenete van: erősítjük a közösségi önbizalmat, az önszerveződést, az összefogást.
– Amiben már helyenként partner az RMDSZ is...
– Kolozsvár esetében egyértelműen így van, Nagyváradon és Marosvásárhelyen ez az együttműködés még hiányzik vagy sántít. Úgy gondolom, az idő nekünk dolgozik: a politikamentessé tett rendezvényeink iránt mindenhol nagy az érdeklődés.
– Lehet-e apolitikus egy olyan szervezet, amelyről mindenki tudja, hogy a Néppárt első számú szövetségese?
– Azért látni kell, hogy Erdély immár legnagyobb civil-politikai szervezete néhány éve emberek tízezreit mozgatja meg, és rendezvényeinkre pártállástól függetlenül sokan eljönnek. Ezeknek a tömegrendezvényeknek annyi közük van a politikához, hogy a főszervezőről esetleg tudni lehet, hogy néppártos. A párttevékenység Erdélyben előítéletekbe ütközik, ezért tartottam fontosnak az EMNT civil megerősödését. Kulturális események szervezése mellett szórakoztató és szolgáltató szerepkört is ellátunk. A Demokrácia Központokban folyó honosítási iratcsomók előkészítése például hatalmas munkát jelent.
– A sajtó egy része azzal vádolta meg önöket, hogy az Orbán-kormány kegyeltjeként külön pénzforrásokhoz jutnak. Mennyire jó ma EMNT-alkalmazottnak lenni?
– A mintegy száz EMNT-alkalmazott többsége igen kemény munkát végez a honosítási dossziék összeállításában. Az Erdélyből magyar állampolgársághoz jutók iratainak 80 százalékát mi állítjuk össze. Nem titok, szerződés keretében ennek finanszírozását a magyar kormány vállalja. Rendezvényeinkre éppúgy pályázunk, mint bárki más. A sikeressé vált városnapokra egyre több helyi vállalkozó ad pénzt, de sikeresen pályáztunk a Román Kulturális Alapnál is. Külön pályázatíró csapatunk van, és az is tény, hogy a pénzek zöme Magyarországról érkezik. Az EMNT alkalmazotti csapata kötelező munkaprogramja után is gyakran dolgozik, nem beszélve a több ezres erdélyi önkéntestábor munkájáról, ők a rendezvényszervezésben partnereink.
– Mit szeretne megváltoztatni az EMNT-ben?
– Nem működik az évekkel ezelőtt létrehozott kilenc szakbizottság. Tevékenységüket szeretnénk újjászervezni, hiszen több szakterületen is szükség van szakértői véleményekre. Egy-két éven belül a nagyvárosokban is csökken a honosítási munka intenzitása, így a Demokrácia Központokra egyéb feladatokat is ki szeretnénk osztani. Adósságnak tartom a román értelmiséggel autonómiaügyben folytatott lehetséges párbeszéd elmaradását: e témában novemberben konferenciát szervezünk. A decentralizáció és a régióátszervezés ügyében még hosszú ideig eltart a vita, ebből is szeretnénk kivenni a részünket.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
– Játsszunk el a gondolattal: hol tartana ma az erdélyi magyarság, ha megszületik a tíz évvel ezelőtt megalakított Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozóinak eredeti elképzelése, az erdélyi magyar parlament?
– Az elképzelés természetesen nem volt rossz, de a kezdeményezőknek hamar rá kellett ébredniük, hogy kivitelezhetetlen, miután a folyamatosan érkező meghívások, felkérések ellenére az RMDSZ nem vett részt a munkálatokban. Ez végül is nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács tíz évvel ezelőtt éppen amiatt jött létre, hogy felvállalja és hangsúlyossá tegye az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. Azt, amiről az akkor már több éves kormányzati szerepvállalást maga mögött tudó RMDSZ lemondott. Ha akkor létrejön a széles konszenzusos alapokon nyugvó erdélyi magyar parlament, ma egyértelműen előbbre tartanánk.
– A hétvégén tartandó nagyváradi kongresszusra készülődve hogyan jellemezné a szervezet elmúlt tíz esztendejét?
– Úgy gondolom, az EMNT-t létrehozó kezdeti célkitűzés, az autonómia tematizálása már az első években megvalósult: az autonómiát sikerült az erdélyi magyar közbeszéd részévé tennünk. Nyilván nem volt könnyű periódus – emlékezzünk a Székely Nemzeti Tanáccsal felmerült konfliktusokra –, önmagában azonban az első öt év is igen termékeny időszaknak bizonyult. Tőkés László elnöksége mindvégig markánsan meghatározta az EMNT irányvonalát, elsősorban azzal a kiállásával, hogy mindhárom erdélyi magyar autonómiaforma kialakításában oroszlánrészt kell vállalnunk. 2008-ig az ellenzék intézményes testületeként működtünk, a szervezet 2010-es átszervezéséig az EMNT reprezentatív erdélyi magyar autonómiatestületként határozta meg magát.
– Mi hiányzott ebből a keretből?
– A politikai cselekvés lehetősége: rájöttünk, hogy civil pályán nincsenek eszközeink a politikai kiállásra. Az EMNT küldöttgyűlése határozta el az új párt bejegyzését. A kezdeményező csoport 2011 őszén jegyezte be az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), ezzel pedig az EMNT-re civil-politikai mozgalmi szerepkör hárult.
– Az EMNT-ről sok embernek inkább Erdély egyik legsikeresebb, legtöbb embert megmozgató rendezvénye, a Kolozsvári Magyar Napok jutnak eszébe, mint az évekkel ezelőtt lefolytatott politikai viták. Ez a szervezet igazi arca?
– Vitathatatlan, hogy az EMNT 2010-es újjászervezése és a Néppárt bejegyzése után új területek nyíltak meg. A párttal és a közösen vállalt politikai irányvonallal tagadhatatlanul erős szövetségi, partnerségi viszonyban vagyunk, a mai szervezet azonban sokkal színesebb civil tevékenységet vállal fel, mint korábban. A Kolozsvári Magyar Napok sikertörténet, mint ahogy az ennek mintájára szerveződő többi városnap is. Rendezvényeinkkel széles tömegekhez jutunk el, olyanokhoz is, akik nem vevők a politikai üzenetekre. Mindezt úgy tesszük, hogy közben hűek maradunk eredeti célkitűzésünkhöz, az autonómia gondolatához. Rendezvényeinknek egyértelmű üzenete van: erősítjük a közösségi önbizalmat, az önszerveződést, az összefogást.
– Amiben már helyenként partner az RMDSZ is...
– Kolozsvár esetében egyértelműen így van, Nagyváradon és Marosvásárhelyen ez az együttműködés még hiányzik vagy sántít. Úgy gondolom, az idő nekünk dolgozik: a politikamentessé tett rendezvényeink iránt mindenhol nagy az érdeklődés.
– Lehet-e apolitikus egy olyan szervezet, amelyről mindenki tudja, hogy a Néppárt első számú szövetségese?
– Azért látni kell, hogy Erdély immár legnagyobb civil-politikai szervezete néhány éve emberek tízezreit mozgatja meg, és rendezvényeinkre pártállástól függetlenül sokan eljönnek. Ezeknek a tömegrendezvényeknek annyi közük van a politikához, hogy a főszervezőről esetleg tudni lehet, hogy néppártos. A párttevékenység Erdélyben előítéletekbe ütközik, ezért tartottam fontosnak az EMNT civil megerősödését. Kulturális események szervezése mellett szórakoztató és szolgáltató szerepkört is ellátunk. A Demokrácia Központokban folyó honosítási iratcsomók előkészítése például hatalmas munkát jelent.
– A sajtó egy része azzal vádolta meg önöket, hogy az Orbán-kormány kegyeltjeként külön pénzforrásokhoz jutnak. Mennyire jó ma EMNT-alkalmazottnak lenni?
– A mintegy száz EMNT-alkalmazott többsége igen kemény munkát végez a honosítási dossziék összeállításában. Az Erdélyből magyar állampolgársághoz jutók iratainak 80 százalékát mi állítjuk össze. Nem titok, szerződés keretében ennek finanszírozását a magyar kormány vállalja. Rendezvényeinkre éppúgy pályázunk, mint bárki más. A sikeressé vált városnapokra egyre több helyi vállalkozó ad pénzt, de sikeresen pályáztunk a Román Kulturális Alapnál is. Külön pályázatíró csapatunk van, és az is tény, hogy a pénzek zöme Magyarországról érkezik. Az EMNT alkalmazotti csapata kötelező munkaprogramja után is gyakran dolgozik, nem beszélve a több ezres erdélyi önkéntestábor munkájáról, ők a rendezvényszervezésben partnereink.
– Mit szeretne megváltoztatni az EMNT-ben?
– Nem működik az évekkel ezelőtt létrehozott kilenc szakbizottság. Tevékenységüket szeretnénk újjászervezni, hiszen több szakterületen is szükség van szakértői véleményekre. Egy-két éven belül a nagyvárosokban is csökken a honosítási munka intenzitása, így a Demokrácia Központokra egyéb feladatokat is ki szeretnénk osztani. Adósságnak tartom a román értelmiséggel autonómiaügyben folytatott lehetséges párbeszéd elmaradását: e témában novemberben konferenciát szervezünk. A decentralizáció és a régióátszervezés ügyében még hosszú ideig eltart a vita, ebből is szeretnénk kivenni a részünket.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. október 10.
Az egyenes beszéd luxusa
Október 6-án Aradon idén is az utóbbi években megszokott koreográfia szerint zajlottak a vértanúk emléke előtti megemlékezések, legfeljebb annyi különbséggel, hogy felcserélték a délelőtti és a délutáni helyszínt. De idén is a román himnusz csendült fel elsőnek a Szabadság-szobornál, a magyar himnusz után eljátszották az európai himnuszt is, hogy a Nagy Testvér előtt is megtegyük a kötelező tiszteletköröket. Majd valamennyi beszéd két nyelven hangzott el, úgy, ahogy az aradiak szerint 1999-ben a szélsőséges román erők megkövetelték, hogy a későbbiekben ne rendezzek olyan zajos, obszcén jelszavakban bővelkedő ünneprontó ellentüntetést, mint akkor. Nem is volt zaj, az Új Jobboldal képviselői szép csendben kifeszítették hatalmas román lobogójukat, majd a műsor végeztével elvonultak, a Vesztőhelyen pedig idén sem tették tiszteletüket. Jelenlétük nem volt annyira fenyegető vagy idegesítő, sokkal inkább szánalmas, nem is foglalkozott velük senki. A másik oldalról viszont nem feledhetjük, hogy nekünk nemzeti gyásznapunkon az elnyomó hatalom himnuszát kell hallgatni, miközben a kétnyelvű városokban csorbul a magyar anyanyelvhasználat, kétnyelvűsítő gesztusunk, amellyel az ünnep magyar intimitása elvész, nem talál viszonzásra.
Haszonelvű szövetségek
E problémák – a teljes vertikumú anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat, s kiemelten a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye – is helyet kaptak Kelemen Hunor jól megfogalmazott, kerek ívű, minden magyar érzésű ember által felvállalható ünnepi beszédében. Meg is kapta az elismerést Hende Csaba magyar honvédelmi minisztertől, aki rámutatott arra, hogy olyan időket élünk, amikor a magyar kormány képviselője is elmondhatná az RMDSZ elnökének beszédét, és fordítva.
Ha ehhez a politikába ma belecsöppent jóindulatú érdeklődő hozzáolvassa Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnök legutóbbi írását (Tükörbe nézve, Transindex, 2013. október 4.), akkor csodálkozhat, hogy mi is a probléma az Erdélyben egymásnak feszülő magyar politikai erők között. Borboly gondolatmenetének lényege, hogy bizonyos szemellenzős, korlátolt RMDSZ-en belüli erők gáncsolják a hatékony önépítkezés képviselőit – jelesül őt magát, a szöveg célba juttatása és kedvező recepciója érdekében talán szerencsésebb lett volna, ha más példát említ – s nem veszik figyelembe az erdélyi magyar szavazók politikától való elfordulását és számbeli csökkenését, nem akarják vagy nem tudják felfogni, hogy az egyre rosszabb peremfeltételek szorítják rá a erdélyi magyar politikai elit versenyben álló erőit az összefogásra. Egyben javaslatot is tesz egy olyan európai parlamenti lista megalkotására, amelynek második vagy harmadik helyén Tőkés László, ötödik helyén pedig egy SZNT/MPP-s politikus állna.
Az RMDSZ-szel való összefogás az autonomista oldalon azóta heves vitát kiváltó téma, mióta megtörtént a nemzeti önkormányzat célkitűzését komolyan vevő, s nemcsak kampánytémának használó tábor intézményes önállósodása. Ami nem véletlen. Hiszen eltérő, de egyszerre érvényes meggondolások más-más következtetésre juttathatnak bennünket, akár szigorúan haszonelvű, szavazatkalkuláló szemszögből, akár elvi síkon vizsgáljuk a kérdést.
Ami a problémakomplexum haszonelvű, opportunista megközelítését illeti: két erő összefogása nem eredményez minden esetben automatikus szavazatösszegződést. Jó példa erre a MIÉP és a Jobbik 2006-os összekapaszkodása, amely nem hozott elegendő voksot a parlamenti küszöb eléréséhez, holott a MIÉP négy évvel korábban közel 5 százalékot ért el, a Jobbik néhány évvel később pedig 15 százalékot. Ha a radikális beállítottságú szavazók hiteles erőt láttak volna a MIÉP–Jobbik Harmadik útban, akkor vélhetően honorálták volna szavazatukkal. De annyira evidens volt, hogy ellenfelek fognak össze haszonelvű megfontolásból, annyi jogos vagy jogtalan vád hangzott el a felek között, hogy a választók nemet mondtak e szövetségre.
Segít vagy rombol?
Erdélyben van konkrét precedens e kérdéskörre. Meg lehet vizsgálni, hogy hányan szavaztak a 2007-es EP-választásokon Tőkés László egyéni jelöltre és az RMDSZ-re, majd hányan az RMDSZ–EMNT összefogásra 2009-ben. A szavazatszám hasonló nagyságrendű, az utóbbi esetben kisebb volt a voksok száma valamivel, de nem lényegesen. Vélhető, hogy ha hasonló számban is járultak az urnákhoz a szavazók, nem ugyanazok voltak. Vannak, akiket mozgósít az összefogás, vannak akik ebben önfeladást látnak, elsősorban a nemzeti autonomista oldalon.
Tény, hogy ez a biztosabbnak tűnő stratégia. Az összefogás őszinte lenne, mert érdekeken alapulna, parafrazálhatjuk Orbán Viktor bonmot-ját, amivel Traian Băsescuhoz fűződő viszonyát jellemezte. Sejthető, hogy az RMDSZ az időnkénti bekeményítő retorika alkalmazása dacára, továbbra is engedni fog a hatalom szirénhangjainak, nem lesz partner a Brassóban húsz éve eltervezett autonomista önépítkezés folytatásában, s a magyar nemzeti önkormányzat nagyszabású víziójának megvalósításában. S azt is tudni lehet előre, hogy Tőkés László, akinek politikai pályáján nincsenek cikkcakkok, akit soha nem lehetett eltántorítani az autonomista programtól, aki a román hatalommal való bármiféle együttműködést csak elvi alapokon tudott elképzelni, továbbra sem tagadja meg önmagát, és nem támogat semmiféle klikkérdekű, neptuni ihletettségű önfeladó kurzust.
Célorientált, elvi megközelítésben: az összefogás negatív következménye, hogy a sziklaszilárd elkötelezettségű, az RMDSZ-szel bármiféle együttműködést árulásnak felfogó szavazók végleg elfordulhatnak az EMNP-től és Tőkés Lászlótól, hacsak ezt meg nem tették már 2009-ben. Másik oldalról viszont az autonómiaharcban egyelőre megkerülhetetlen az RMDSZ, amely eddig a 2007-es EP-megmérettetést leszámítva valamennyi választáson elnyerte a magyar szavazók négyötödének támogatását vagy ennél is többet. Ha komolyan vesszük a feladatot – az erdélyi magyarság teljes politikai érdekképviseletének felsorakoztatását az egységes autonómiapolitika mögött –, a taktikai cél az autonomista oldal számára nyilvánvalóan csak az lehet, hogy nélküle ne lehessen döntést hozni a politikában. Ehhez pedig megizmosodás kell, konok építkezés, szívós aprómunka. A nagy kérdés, hogy ebben az RMDSZ-szel való taktikai együttműködés segít-e vagy rombol?
A taktikai engedmények elfogadtatása a saját táborral értelemszerűen a kommunikáción múlik. Az autonomista oldal pozícióelőnye, hogy nem kell a gyakorlati politikával élesen szemben álló politikai propagandát folytatnia, nyugodtan kiterítheti lapjait, kimondhatja, amit gondol. Megengedheti magának az egyenes beszéd luxusát, mind a tárgyalópartnerek, mind a nemzetközti fórumok, mind a választók felé. Ezt kell kihasználni, bármilyen döntés születik is. Az EMNP vezetői tisztességgel és következetesen, változatlan célok elérésének érdekében, saját egyéni haszonelvű megfontolásaikat félreseperve politizáltak az elmúlt évtizedekben, ami ritkaságszámba megy a Kárpát-medencében. Ezt a tényt kellene közmeggyőződéssé emelni. Ha sikerül, nem lehet probléma semmiféle taktikai manőver. Feladatnak nem sok ez, de nem is kevés.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|
Október 6-án Aradon idén is az utóbbi években megszokott koreográfia szerint zajlottak a vértanúk emléke előtti megemlékezések, legfeljebb annyi különbséggel, hogy felcserélték a délelőtti és a délutáni helyszínt. De idén is a román himnusz csendült fel elsőnek a Szabadság-szobornál, a magyar himnusz után eljátszották az európai himnuszt is, hogy a Nagy Testvér előtt is megtegyük a kötelező tiszteletköröket. Majd valamennyi beszéd két nyelven hangzott el, úgy, ahogy az aradiak szerint 1999-ben a szélsőséges román erők megkövetelték, hogy a későbbiekben ne rendezzek olyan zajos, obszcén jelszavakban bővelkedő ünneprontó ellentüntetést, mint akkor. Nem is volt zaj, az Új Jobboldal képviselői szép csendben kifeszítették hatalmas román lobogójukat, majd a műsor végeztével elvonultak, a Vesztőhelyen pedig idén sem tették tiszteletüket. Jelenlétük nem volt annyira fenyegető vagy idegesítő, sokkal inkább szánalmas, nem is foglalkozott velük senki. A másik oldalról viszont nem feledhetjük, hogy nekünk nemzeti gyásznapunkon az elnyomó hatalom himnuszát kell hallgatni, miközben a kétnyelvű városokban csorbul a magyar anyanyelvhasználat, kétnyelvűsítő gesztusunk, amellyel az ünnep magyar intimitása elvész, nem talál viszonzásra.
Haszonelvű szövetségek
E problémák – a teljes vertikumú anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat, s kiemelten a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye – is helyet kaptak Kelemen Hunor jól megfogalmazott, kerek ívű, minden magyar érzésű ember által felvállalható ünnepi beszédében. Meg is kapta az elismerést Hende Csaba magyar honvédelmi minisztertől, aki rámutatott arra, hogy olyan időket élünk, amikor a magyar kormány képviselője is elmondhatná az RMDSZ elnökének beszédét, és fordítva.
Ha ehhez a politikába ma belecsöppent jóindulatú érdeklődő hozzáolvassa Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnök legutóbbi írását (Tükörbe nézve, Transindex, 2013. október 4.), akkor csodálkozhat, hogy mi is a probléma az Erdélyben egymásnak feszülő magyar politikai erők között. Borboly gondolatmenetének lényege, hogy bizonyos szemellenzős, korlátolt RMDSZ-en belüli erők gáncsolják a hatékony önépítkezés képviselőit – jelesül őt magát, a szöveg célba juttatása és kedvező recepciója érdekében talán szerencsésebb lett volna, ha más példát említ – s nem veszik figyelembe az erdélyi magyar szavazók politikától való elfordulását és számbeli csökkenését, nem akarják vagy nem tudják felfogni, hogy az egyre rosszabb peremfeltételek szorítják rá a erdélyi magyar politikai elit versenyben álló erőit az összefogásra. Egyben javaslatot is tesz egy olyan európai parlamenti lista megalkotására, amelynek második vagy harmadik helyén Tőkés László, ötödik helyén pedig egy SZNT/MPP-s politikus állna.
Az RMDSZ-szel való összefogás az autonomista oldalon azóta heves vitát kiváltó téma, mióta megtörtént a nemzeti önkormányzat célkitűzését komolyan vevő, s nemcsak kampánytémának használó tábor intézményes önállósodása. Ami nem véletlen. Hiszen eltérő, de egyszerre érvényes meggondolások más-más következtetésre juttathatnak bennünket, akár szigorúan haszonelvű, szavazatkalkuláló szemszögből, akár elvi síkon vizsgáljuk a kérdést.
Ami a problémakomplexum haszonelvű, opportunista megközelítését illeti: két erő összefogása nem eredményez minden esetben automatikus szavazatösszegződést. Jó példa erre a MIÉP és a Jobbik 2006-os összekapaszkodása, amely nem hozott elegendő voksot a parlamenti küszöb eléréséhez, holott a MIÉP négy évvel korábban közel 5 százalékot ért el, a Jobbik néhány évvel később pedig 15 százalékot. Ha a radikális beállítottságú szavazók hiteles erőt láttak volna a MIÉP–Jobbik Harmadik útban, akkor vélhetően honorálták volna szavazatukkal. De annyira evidens volt, hogy ellenfelek fognak össze haszonelvű megfontolásból, annyi jogos vagy jogtalan vád hangzott el a felek között, hogy a választók nemet mondtak e szövetségre.
Segít vagy rombol?
Erdélyben van konkrét precedens e kérdéskörre. Meg lehet vizsgálni, hogy hányan szavaztak a 2007-es EP-választásokon Tőkés László egyéni jelöltre és az RMDSZ-re, majd hányan az RMDSZ–EMNT összefogásra 2009-ben. A szavazatszám hasonló nagyságrendű, az utóbbi esetben kisebb volt a voksok száma valamivel, de nem lényegesen. Vélhető, hogy ha hasonló számban is járultak az urnákhoz a szavazók, nem ugyanazok voltak. Vannak, akiket mozgósít az összefogás, vannak akik ebben önfeladást látnak, elsősorban a nemzeti autonomista oldalon.
Tény, hogy ez a biztosabbnak tűnő stratégia. Az összefogás őszinte lenne, mert érdekeken alapulna, parafrazálhatjuk Orbán Viktor bonmot-ját, amivel Traian Băsescuhoz fűződő viszonyát jellemezte. Sejthető, hogy az RMDSZ az időnkénti bekeményítő retorika alkalmazása dacára, továbbra is engedni fog a hatalom szirénhangjainak, nem lesz partner a Brassóban húsz éve eltervezett autonomista önépítkezés folytatásában, s a magyar nemzeti önkormányzat nagyszabású víziójának megvalósításában. S azt is tudni lehet előre, hogy Tőkés László, akinek politikai pályáján nincsenek cikkcakkok, akit soha nem lehetett eltántorítani az autonomista programtól, aki a román hatalommal való bármiféle együttműködést csak elvi alapokon tudott elképzelni, továbbra sem tagadja meg önmagát, és nem támogat semmiféle klikkérdekű, neptuni ihletettségű önfeladó kurzust.
Célorientált, elvi megközelítésben: az összefogás negatív következménye, hogy a sziklaszilárd elkötelezettségű, az RMDSZ-szel bármiféle együttműködést árulásnak felfogó szavazók végleg elfordulhatnak az EMNP-től és Tőkés Lászlótól, hacsak ezt meg nem tették már 2009-ben. Másik oldalról viszont az autonómiaharcban egyelőre megkerülhetetlen az RMDSZ, amely eddig a 2007-es EP-megmérettetést leszámítva valamennyi választáson elnyerte a magyar szavazók négyötödének támogatását vagy ennél is többet. Ha komolyan vesszük a feladatot – az erdélyi magyarság teljes politikai érdekképviseletének felsorakoztatását az egységes autonómiapolitika mögött –, a taktikai cél az autonomista oldal számára nyilvánvalóan csak az lehet, hogy nélküle ne lehessen döntést hozni a politikában. Ehhez pedig megizmosodás kell, konok építkezés, szívós aprómunka. A nagy kérdés, hogy ebben az RMDSZ-szel való taktikai együttműködés segít-e vagy rombol?
A taktikai engedmények elfogadtatása a saját táborral értelemszerűen a kommunikáción múlik. Az autonomista oldal pozícióelőnye, hogy nem kell a gyakorlati politikával élesen szemben álló politikai propagandát folytatnia, nyugodtan kiterítheti lapjait, kimondhatja, amit gondol. Megengedheti magának az egyenes beszéd luxusát, mind a tárgyalópartnerek, mind a nemzetközti fórumok, mind a választók felé. Ezt kell kihasználni, bármilyen döntés születik is. Az EMNP vezetői tisztességgel és következetesen, változatlan célok elérésének érdekében, saját egyéni haszonelvű megfontolásaikat félreseperve politizáltak az elmúlt évtizedekben, ami ritkaságszámba megy a Kárpát-medencében. Ezt a tényt kellene közmeggyőződéssé emelni. Ha sikerül, nem lehet probléma semmiféle taktikai manőver. Feladatnak nem sok ez, de nem is kevés.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|
2013. október 10.
A második bécsi döntéshez vezető útról
Nagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt.
Külpolitikai dilemmák
A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni.
1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk…
A fél ország
A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt.
Külpolitikai dilemmák
A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni.
1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk…
A fél ország
A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2013. október 10.
HOME JOGOK
Tőkés László EP-jelölése vagy cinizmus, vagy populizmus
Romániai magyar belpolitikai vagy külpolitikai kérdés, hogy ki lesz az RMDSZ EP-frakciójában? Itt Tőkés érdeke és a szakmai érdek nem vág össze.
Lesz-e új EP-mandátuma Tőkés Lászlónak? Borboly Csaba úgy véli, Tőkés Lászlót fel kellene tenni az RMDSZ-listára, nagyvonalúnak és bölcsnek kell lenni az összefogás és a közös magyar érdek miatt. Mások úgy vélik, taktikai okokból kell Tőkés Lászlót feltenni az RMDSZ listára, egy olyan helyre, hogy az EMNT kicsit dolgozzon is a szavazatokért. Tőkés László szerint pedig tök simán, ott a helye.
Tőkés EP-s mandátuma a legkényelmesebb megoldás az RMDSZ-nek más logikában is:
messze van, jól keres, elvan magával, kevés baj lesz vele. Most, hogy Markó Béla egyre kevesebbet szerepel, Tőkés László Markó-neurózisa is temperálódhat, kevesebb oka van frusztrálódni, dühkitörni, plakátokat leragasztani stb. A Tőkés László jelölés az EMNX-nek sem rossz megoldás, értelemszerűen. Felfoghatjuk az egészet úgy is, mint összmagyar érdek.
Hogy Tőkés bizonyos ciklicitással begyalázza az RMDSZ-t, már senkit nem zavar, fel sem tűnik senkinek, hír biztos nem lesz belőle. Valahogy úgy képzelem, hogy Tőkés László meglát egy mikrofont és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy épp most kommunistázta le az RMDSZ-t mindenféle rákészülés és különösebb speciális szándék nélkül. Oops, I did it again, I played with your heart, and got lost in the game, oh baby baby. Aztán azt mondja: nnajó, ez is megvolt, hol is tartottunk?
Tőkés László kognitív disszonanciája sem téma már. Tudniillik nem tartja kínosnak, hogy egy olyan szervezet listáján induljon, amire annyi jelzős szerkezetet hordott rá, mint amennyit Homérosz az istenekre, félistenekre, hősökre és az időjárásra együttvéve. Fel sem tűnik, nem zavaró, benne van az alapzúgásban, kit érdekel?
Az évek során Tőkés László tényezőből átváltozott problémává. Ezt lehetőségek szerint méltósággal, tapintatosan, diszkréten kell kezelni. Tőkés EP-jelölésén a Fidesz is elgondolkozott, de annak ellenére, hogy a Fidesz nagy számú mandátum várományosa, nem szívesen szorítana helyet Tőkésnek, és főleg nem a lista legtetején, ami Tőkés László elvárása lett volna. Magánbeszélgetésekben a fideszesek is elismerik, Tőkés egyre kevésbé összeszedett, kiszámíthatatlan, és a jelek szerint már arra is hajlik, hogy fontos kommunikációs kérdésekben ne egyeztessen a főnökével, lásd a tusnádi protektorátus témát.
Kézenfekvőnek tűnt egy olyan típusú megoldás, ami Szász Jenő esetében bevált:
Tőkés Lászlónak fel lett ajánlva, hogy saját alapítványt kap, szerepe pedig az lenne, hogy időnként business classon körbeutazza a világ magyarságát, bátorítólag. De Tőkés nem kívánt élni az Elefánttemető Airlines kényelmes szolgáltatásaival. Marad tehát a bölcs erdélyi magyar összefogásba vetett remény. Hangütésem enyhén cinikus, mert Tőkés László EP-s jelölésének lassan felsejlő történetében nem bírom felfedezni a romániai magyar érdeket. Tőkés László jelölése az irracionális univerzumokban bír jelentéssel. Miért? Ha szempont az, hogy a romániai magyarok számára hasznos legyen az RMDSZ-es EP-jelenlét, akkor eleve nem abból kellene kiindulni, ki az, aki jól néz ki a listán, hanem inkább abból, ki az, aki hasznos tud lenni az EP-ben. És ezt lehetne úgy kezdeni, hogy kiértékeljük Winkler Gyula, Sógor Csaba és Tőkés László tevékenységét. Ami eleve nem könnyű, mert az érdemi szempontokat nagyon kevesen ismerik. Nehéz megítélni, hogy egy kétfős frakciótól - mert ekkorára lenne esély - milyen reális elvárásaink lehetnek.
Ha valóban hatékonyságot várunk, a kérdést úgy kell feltenni, hogy mi az, amire a jelöltek szerződnek a romániai magyarsággal. Tőkés László egy alkalommal azt magyarázta, neki nincs szüksége EP-s választási programra, mert az benne van a fejében. Ez számomra azt jelenti, hogy Tőkés László nem hajlandó leszerződni a mandátumát a romániai magyarsággal. Azok az erények, amik diktatúrában hősiek, a demokráciában triviálisak.
Nem sokat tudni arról sem, miben állt Winkler és Sógor munkája,
hogy céljaikat teljesítették-e, elégedettek lehetünk-e azzal, ahogy dolgoztak. Erről is sokkal többet kellene tudnunk, és csak ezt követően lenne értelme arról beszélni, hogy, amennyiben eredményeket akarunk, kik az ideális jelöltek. E nélkül arról beszélni, hogy az összefogás érdekében Tőkés László fent kell legyen befutó pozícióban az RMDSZ listáján, olcsó populizmus. Nem is hiszem, hogy Tőkés nagy számú szavazatot tudna bemozdítani, lásd EMNX bukta.
Persze, ha az EP-jelenléttől nem várunk teljesítményt, csak szimbolikus státusnak tekintjük, ami mindössze a belpolitikai üzenetek megfogalmazása miatt érdekes, lehet Tőkés Lászlót javasolni, de akkor végképp demagóg azzal érvelni, hogy az EP-képviselet fontos, mert az EP-ben fontos dolgok dőlnek el. Lehet, rosszul látom, de Tőkés Lászlóban nem azt a simulékony, nagy munkabírású, szakpolitikákban iszonyatosan profi, diplomata kvalitásokkal rendelkező, megnyerő modorú, széles nemzetközi hálózattal rendelkező EP-képviselőt látom, aki érti és használni bírja az unió bürokráciáit. Ha eredményt akarunk Brüsszelben, mégoly csekélyt is, Tőkés irreleváns. Ha tetszelegni akarunk hatalmas szívünk határtalan bugyraival, ha el akarjuk küldeni jó messzire, ha a Fidesz ezért kotizál nekünk, akkor Tőkés Lászlónak az RMDSZ EP-listáján a helye.
Ha viszont profi EP-képviseletben gondolkodunk, akkor újra kell gondolni az EP-frakciót, és ha kell, korrekciókat kell hozni, de Tőkés László nevét ne szökkentsük át fogaink kerítésén.
És nem véletlen, hogy Borboly Csaba nevét is említettem. Borboly, aki most Tőkés László jelölésén töpreng, népszerűbb, hatékonyabb és nagyságrendekkel nagyobb mozgósító erejű, mint Tőkés. Nem vádolható azzal sem, hogy nem elég jobboldali. Jelenleg egyféle népi hős is, és nem minden EP-s tapasztalat nélküli. Intuícióm szerint, Borboly Csaba jelölése több szavazatot hozna az RMDSZ EP-listájára, mint Tőkés László nyögvenyelős beerőltetése. Új idők, új hősök, új lista.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro
Tőkés László EP-jelölése vagy cinizmus, vagy populizmus
Romániai magyar belpolitikai vagy külpolitikai kérdés, hogy ki lesz az RMDSZ EP-frakciójában? Itt Tőkés érdeke és a szakmai érdek nem vág össze.
Lesz-e új EP-mandátuma Tőkés Lászlónak? Borboly Csaba úgy véli, Tőkés Lászlót fel kellene tenni az RMDSZ-listára, nagyvonalúnak és bölcsnek kell lenni az összefogás és a közös magyar érdek miatt. Mások úgy vélik, taktikai okokból kell Tőkés Lászlót feltenni az RMDSZ listára, egy olyan helyre, hogy az EMNT kicsit dolgozzon is a szavazatokért. Tőkés László szerint pedig tök simán, ott a helye.
Tőkés EP-s mandátuma a legkényelmesebb megoldás az RMDSZ-nek más logikában is:
messze van, jól keres, elvan magával, kevés baj lesz vele. Most, hogy Markó Béla egyre kevesebbet szerepel, Tőkés László Markó-neurózisa is temperálódhat, kevesebb oka van frusztrálódni, dühkitörni, plakátokat leragasztani stb. A Tőkés László jelölés az EMNX-nek sem rossz megoldás, értelemszerűen. Felfoghatjuk az egészet úgy is, mint összmagyar érdek.
Hogy Tőkés bizonyos ciklicitással begyalázza az RMDSZ-t, már senkit nem zavar, fel sem tűnik senkinek, hír biztos nem lesz belőle. Valahogy úgy képzelem, hogy Tőkés László meglát egy mikrofont és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy épp most kommunistázta le az RMDSZ-t mindenféle rákészülés és különösebb speciális szándék nélkül. Oops, I did it again, I played with your heart, and got lost in the game, oh baby baby. Aztán azt mondja: nnajó, ez is megvolt, hol is tartottunk?
Tőkés László kognitív disszonanciája sem téma már. Tudniillik nem tartja kínosnak, hogy egy olyan szervezet listáján induljon, amire annyi jelzős szerkezetet hordott rá, mint amennyit Homérosz az istenekre, félistenekre, hősökre és az időjárásra együttvéve. Fel sem tűnik, nem zavaró, benne van az alapzúgásban, kit érdekel?
Az évek során Tőkés László tényezőből átváltozott problémává. Ezt lehetőségek szerint méltósággal, tapintatosan, diszkréten kell kezelni. Tőkés EP-jelölésén a Fidesz is elgondolkozott, de annak ellenére, hogy a Fidesz nagy számú mandátum várományosa, nem szívesen szorítana helyet Tőkésnek, és főleg nem a lista legtetején, ami Tőkés László elvárása lett volna. Magánbeszélgetésekben a fideszesek is elismerik, Tőkés egyre kevésbé összeszedett, kiszámíthatatlan, és a jelek szerint már arra is hajlik, hogy fontos kommunikációs kérdésekben ne egyeztessen a főnökével, lásd a tusnádi protektorátus témát.
Kézenfekvőnek tűnt egy olyan típusú megoldás, ami Szász Jenő esetében bevált:
Tőkés Lászlónak fel lett ajánlva, hogy saját alapítványt kap, szerepe pedig az lenne, hogy időnként business classon körbeutazza a világ magyarságát, bátorítólag. De Tőkés nem kívánt élni az Elefánttemető Airlines kényelmes szolgáltatásaival. Marad tehát a bölcs erdélyi magyar összefogásba vetett remény. Hangütésem enyhén cinikus, mert Tőkés László EP-s jelölésének lassan felsejlő történetében nem bírom felfedezni a romániai magyar érdeket. Tőkés László jelölése az irracionális univerzumokban bír jelentéssel. Miért? Ha szempont az, hogy a romániai magyarok számára hasznos legyen az RMDSZ-es EP-jelenlét, akkor eleve nem abból kellene kiindulni, ki az, aki jól néz ki a listán, hanem inkább abból, ki az, aki hasznos tud lenni az EP-ben. És ezt lehetne úgy kezdeni, hogy kiértékeljük Winkler Gyula, Sógor Csaba és Tőkés László tevékenységét. Ami eleve nem könnyű, mert az érdemi szempontokat nagyon kevesen ismerik. Nehéz megítélni, hogy egy kétfős frakciótól - mert ekkorára lenne esély - milyen reális elvárásaink lehetnek.
Ha valóban hatékonyságot várunk, a kérdést úgy kell feltenni, hogy mi az, amire a jelöltek szerződnek a romániai magyarsággal. Tőkés László egy alkalommal azt magyarázta, neki nincs szüksége EP-s választási programra, mert az benne van a fejében. Ez számomra azt jelenti, hogy Tőkés László nem hajlandó leszerződni a mandátumát a romániai magyarsággal. Azok az erények, amik diktatúrában hősiek, a demokráciában triviálisak.
Nem sokat tudni arról sem, miben állt Winkler és Sógor munkája,
hogy céljaikat teljesítették-e, elégedettek lehetünk-e azzal, ahogy dolgoztak. Erről is sokkal többet kellene tudnunk, és csak ezt követően lenne értelme arról beszélni, hogy, amennyiben eredményeket akarunk, kik az ideális jelöltek. E nélkül arról beszélni, hogy az összefogás érdekében Tőkés László fent kell legyen befutó pozícióban az RMDSZ listáján, olcsó populizmus. Nem is hiszem, hogy Tőkés nagy számú szavazatot tudna bemozdítani, lásd EMNX bukta.
Persze, ha az EP-jelenléttől nem várunk teljesítményt, csak szimbolikus státusnak tekintjük, ami mindössze a belpolitikai üzenetek megfogalmazása miatt érdekes, lehet Tőkés Lászlót javasolni, de akkor végképp demagóg azzal érvelni, hogy az EP-képviselet fontos, mert az EP-ben fontos dolgok dőlnek el. Lehet, rosszul látom, de Tőkés Lászlóban nem azt a simulékony, nagy munkabírású, szakpolitikákban iszonyatosan profi, diplomata kvalitásokkal rendelkező, megnyerő modorú, széles nemzetközi hálózattal rendelkező EP-képviselőt látom, aki érti és használni bírja az unió bürokráciáit. Ha eredményt akarunk Brüsszelben, mégoly csekélyt is, Tőkés irreleváns. Ha tetszelegni akarunk hatalmas szívünk határtalan bugyraival, ha el akarjuk küldeni jó messzire, ha a Fidesz ezért kotizál nekünk, akkor Tőkés Lászlónak az RMDSZ EP-listáján a helye.
Ha viszont profi EP-képviseletben gondolkodunk, akkor újra kell gondolni az EP-frakciót, és ha kell, korrekciókat kell hozni, de Tőkés László nevét ne szökkentsük át fogaink kerítésén.
És nem véletlen, hogy Borboly Csaba nevét is említettem. Borboly, aki most Tőkés László jelölésén töpreng, népszerűbb, hatékonyabb és nagyságrendekkel nagyobb mozgósító erejű, mint Tőkés. Nem vádolható azzal sem, hogy nem elég jobboldali. Jelenleg egyféle népi hős is, és nem minden EP-s tapasztalat nélküli. Intuícióm szerint, Borboly Csaba jelölése több szavazatot hozna az RMDSZ EP-listájára, mint Tőkés László nyögvenyelős beerőltetése. Új idők, új hősök, új lista.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro
2013. október 11.
Célkeresztben a polgári kezdeményezés
Strasbourgban szervezett meghallgatást az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportja tegnap a kisebbségeket érintő európai polgári kezdeményezések tárgyában. A megbeszélésen részt vett a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) küldöttsége, illetve az RMDSZ és a FUEN képviselői, valamint Tőkés László EMNT-elnök. A két polgári kezdeményezés elutasításának indokait Jens Nymand Christiensen, az Európai Bizottság Főtitkárságának igazgatója ismertette.
Az SZNT által kidolgozott polgári kezdeményezés nem kisebbségvédelmi javaslat, hiszen az unió kohéziós politikájának elmélyítését célozza, így az EU jogalkotási hatáskörén belül van, azzal együtt, hogy a javasolt jogszabály pozitív hatással lenne az EU-kisebbségeinek helyzetére is – hangsúlyozta a találkozón Izsák Balázs. Az SZNT elnöke ismertette, a kezdeményezés polgári bizottsága nevében szeptember 27-én iktatták keresetüket az Európai Unió Bíróságán az általuk benyújtott polgári kezdeményezés elutasítása tárgyában. Jens Nymand Christiensen elismerte, az SZNT által kidolgozott kezdeményezés az EU jogalkotási körén belül van, hiszen az uniós szerződés konkrét cikkelyeit érinti. A vita a 174-es cikkely értelmezésében van, amely nem sorolja tételesen a kiemelt figyelmet igénylő régiók közé a kisebbségek által lakott térségeket – tájékoztatott közleményében az SZNT.
Tőkés László EP-képviselő közleménye szerint Christiensen elmondta, az EB nem politikai, hanem jogi szempontból kezelte a benyújtott kezdeményezést. Hangsúlyozta, hogy az EU egyetlen csoportnak vagy közösségnek sem fordít hátat, minden egyes polgára sorsát nagy figyelemmel követi. Azonban sem az EU-ról, sem pedig az unió működéséről szóló szerződések nem biztosítanak jogalapot arra, hogy jogalkotást kezdeményezzenek a nemzeti kisebbségek védelmére. Az alapszerződés viszont kötelezi az uniót, hogy tiszteletben tartsa a sokszínűséget, valamint – egyebekkel együtt – az etnikai diszkriminációt is egyértelműen megtiltja. Christiensen végezetül hangsúlyozta, a FUEN-kezdeményezés esetében nem volt kifogás a kezdeményezés tartalmával szemben, csupán a vonatkozó szabályokat vették figyelembe.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Strasbourgban szervezett meghallgatást az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportja tegnap a kisebbségeket érintő európai polgári kezdeményezések tárgyában. A megbeszélésen részt vett a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) küldöttsége, illetve az RMDSZ és a FUEN képviselői, valamint Tőkés László EMNT-elnök. A két polgári kezdeményezés elutasításának indokait Jens Nymand Christiensen, az Európai Bizottság Főtitkárságának igazgatója ismertette.
Az SZNT által kidolgozott polgári kezdeményezés nem kisebbségvédelmi javaslat, hiszen az unió kohéziós politikájának elmélyítését célozza, így az EU jogalkotási hatáskörén belül van, azzal együtt, hogy a javasolt jogszabály pozitív hatással lenne az EU-kisebbségeinek helyzetére is – hangsúlyozta a találkozón Izsák Balázs. Az SZNT elnöke ismertette, a kezdeményezés polgári bizottsága nevében szeptember 27-én iktatták keresetüket az Európai Unió Bíróságán az általuk benyújtott polgári kezdeményezés elutasítása tárgyában. Jens Nymand Christiensen elismerte, az SZNT által kidolgozott kezdeményezés az EU jogalkotási körén belül van, hiszen az uniós szerződés konkrét cikkelyeit érinti. A vita a 174-es cikkely értelmezésében van, amely nem sorolja tételesen a kiemelt figyelmet igénylő régiók közé a kisebbségek által lakott térségeket – tájékoztatott közleményében az SZNT.
Tőkés László EP-képviselő közleménye szerint Christiensen elmondta, az EB nem politikai, hanem jogi szempontból kezelte a benyújtott kezdeményezést. Hangsúlyozta, hogy az EU egyetlen csoportnak vagy közösségnek sem fordít hátat, minden egyes polgára sorsát nagy figyelemmel követi. Azonban sem az EU-ról, sem pedig az unió működéséről szóló szerződések nem biztosítanak jogalapot arra, hogy jogalkotást kezdeményezzenek a nemzeti kisebbségek védelmére. Az alapszerződés viszont kötelezi az uniót, hogy tiszteletben tartsa a sokszínűséget, valamint – egyebekkel együtt – az etnikai diszkriminációt is egyértelműen megtiltja. Christiensen végezetül hangsúlyozta, a FUEN-kezdeményezés esetében nem volt kifogás a kezdeményezés tartalmával szemben, csupán a vonatkozó szabályokat vették figyelembe.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 11.
Új lap Erdővidéken
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 11.
Vendégségben Aradon
Tizenötödik alkalommal került sor a másfél évtizedes hagyományra visszatekintő találkozóra Arad és Kovászna megye pedagógusai között.
Tulajdonképpen az azóta meghirdetett szórványprogram előfutárának is tekinthető rendezvénysorozatot az az elgondolás hívta életre, hogy ne csupán magyarországi tanintézetekben keressük a követendő példát, de magunk között, házon belül is ismerjük meg mindazt, amit érdemes hazai viszonyok között követnünk, mércének felállítanunk. A még Korodi Hajnalka és ikertestvére, az Aradon tanító Matekovits Mária, illetve az Arad megyei pedagógus-szövetségi elnök, Matekovits Mihály által megálmodott esemény kiváló ötletnek bizonyult, ma is él, és nagy népszerűségnek örvend a két megye pedagógusai körében. Az idén a háromszékieken volt a sor, hogy ellátogassanak Aradra, s utunk vonzerejét fokozta, hogy részt vehettünk a tizenhárom vértanú tiszteletére rendezett emlékünnepségen mind a minorita templomban, mind pedig a Szabadság-szobor terén. A látogatás során sikerült eljutnunk Temesvárra is, a városközeli Újszentesen pedig közvetlenül érzékelhettük, miképpen veszítheti el hihetetlenül rövid idő alatt egy színmagyar település, a határ túlsó oldaláról nem is olyan rég idetelepítettek faluja magyar többségét, miképpen válik a magyar iskola vékony tagozattá, a magyar szó pedig egyre ritkábbá. Ezt egyébként láthattuk-hallhattuk Tornyán is, ebben a határ menti faluban, ahol a magyar tannyelvű oktatás már meg is szűnt, egyedüli biztos szigetnek pedig egy lelkes házaspár által berendezett és működtetett tájház számít. Pécskán ugyancsak meggondolkoztató példával találkoztunk. A valamikor aránylag erőteljes magyar líceumi tagozattal rendelkező városkából az anyanyelven továbbtanulni akaróknak Aradra kell ingázniuk, legtöbben viszont – a magyar tannyelvű nyolcadik osztály elvégzése után – a helybeli román líceumba iratkoznak, amelynek egyébként Arad megyében igen nagy tekintélynek örvendő magyar pedagógus az igazgatója. Ő az, aki a magyar tannyelvű általános iskolai oktatást is közvetlenül támogatja. Meglepő és roppant felemelő volt tapasztalni az itteni pedagógusok kitartását és elhivatottságát, látni, hogyan próbálnak minden magyar szülőt meggyőzni, hogy gyerekének magyar iskolában a helye. Megszívlelendő tényként jelentette ki egyik háromszéki társunk, milyen különbség van a két megye beiskolázási lehetőségei között: nálunk kitárjuk az iskola kapuját, s besétálnak a tanulók a magyar iskolákba, Arad megyében viszont házról házra kell járniuk a pedagógusoknak, hogy becsalogassák a gyerekeket. Az aradi vértanúk tiszteletére rendezett ünnepség felemelő volt mind a minorita templomban, mind a Szabadság-szobor terén. Különösen a templomi ünnepség hitszónokának sikerült rendkívül hatásosan megfogalmaznia, hogy mit vár el vezetőitől a ma embere: a széthúzás helyett az összefogás segíthet csak megóvnunk önmagunkat, magyarságunkat. A téren felsorakozott a város és a megye román vezetése is két magyar politikai párt és a magyar kormány képviselői mellett, rövid köszöntőjüket akár hitelesnek is elfogadhatnánk, ha mögöttünk nem álltak volna a szélsőjobb hatalmas román zászlót kifeszítő képviselői. Igaz, senkit nem zavartak, mint ahogy az ünnepség közben feltűnő módon bevonuló jobbikosok sem. Az viszont fájdalmas volt, hogy az ünnepélyes, valóban szépen elgondolt koszorúzás harmadánál a koszorút elhelyezők magukra maradtak, a politikai vezetők leléptek, s mire az utolsó virágcsokrok is a szobor tövéhez kerültek, a korábbi, aránylag népes tömeg is bántóan megfogyatkozott. Ha egy vezetőnek nincs elég ideje arra, hogy végigüljön egy ilyen magasztos rendezvényt, küldjön maga helyett mást, aki kibírja azt a másfél, két órát! DR. PÉTER SÁNDOR
Kovászna megyei RMPSZ-elnök
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tizenötödik alkalommal került sor a másfél évtizedes hagyományra visszatekintő találkozóra Arad és Kovászna megye pedagógusai között.
Tulajdonképpen az azóta meghirdetett szórványprogram előfutárának is tekinthető rendezvénysorozatot az az elgondolás hívta életre, hogy ne csupán magyarországi tanintézetekben keressük a követendő példát, de magunk között, házon belül is ismerjük meg mindazt, amit érdemes hazai viszonyok között követnünk, mércének felállítanunk. A még Korodi Hajnalka és ikertestvére, az Aradon tanító Matekovits Mária, illetve az Arad megyei pedagógus-szövetségi elnök, Matekovits Mihály által megálmodott esemény kiváló ötletnek bizonyult, ma is él, és nagy népszerűségnek örvend a két megye pedagógusai körében. Az idén a háromszékieken volt a sor, hogy ellátogassanak Aradra, s utunk vonzerejét fokozta, hogy részt vehettünk a tizenhárom vértanú tiszteletére rendezett emlékünnepségen mind a minorita templomban, mind pedig a Szabadság-szobor terén. A látogatás során sikerült eljutnunk Temesvárra is, a városközeli Újszentesen pedig közvetlenül érzékelhettük, miképpen veszítheti el hihetetlenül rövid idő alatt egy színmagyar település, a határ túlsó oldaláról nem is olyan rég idetelepítettek faluja magyar többségét, miképpen válik a magyar iskola vékony tagozattá, a magyar szó pedig egyre ritkábbá. Ezt egyébként láthattuk-hallhattuk Tornyán is, ebben a határ menti faluban, ahol a magyar tannyelvű oktatás már meg is szűnt, egyedüli biztos szigetnek pedig egy lelkes házaspár által berendezett és működtetett tájház számít. Pécskán ugyancsak meggondolkoztató példával találkoztunk. A valamikor aránylag erőteljes magyar líceumi tagozattal rendelkező városkából az anyanyelven továbbtanulni akaróknak Aradra kell ingázniuk, legtöbben viszont – a magyar tannyelvű nyolcadik osztály elvégzése után – a helybeli román líceumba iratkoznak, amelynek egyébként Arad megyében igen nagy tekintélynek örvendő magyar pedagógus az igazgatója. Ő az, aki a magyar tannyelvű általános iskolai oktatást is közvetlenül támogatja. Meglepő és roppant felemelő volt tapasztalni az itteni pedagógusok kitartását és elhivatottságát, látni, hogyan próbálnak minden magyar szülőt meggyőzni, hogy gyerekének magyar iskolában a helye. Megszívlelendő tényként jelentette ki egyik háromszéki társunk, milyen különbség van a két megye beiskolázási lehetőségei között: nálunk kitárjuk az iskola kapuját, s besétálnak a tanulók a magyar iskolákba, Arad megyében viszont házról házra kell járniuk a pedagógusoknak, hogy becsalogassák a gyerekeket. Az aradi vértanúk tiszteletére rendezett ünnepség felemelő volt mind a minorita templomban, mind a Szabadság-szobor terén. Különösen a templomi ünnepség hitszónokának sikerült rendkívül hatásosan megfogalmaznia, hogy mit vár el vezetőitől a ma embere: a széthúzás helyett az összefogás segíthet csak megóvnunk önmagunkat, magyarságunkat. A téren felsorakozott a város és a megye román vezetése is két magyar politikai párt és a magyar kormány képviselői mellett, rövid köszöntőjüket akár hitelesnek is elfogadhatnánk, ha mögöttünk nem álltak volna a szélsőjobb hatalmas román zászlót kifeszítő képviselői. Igaz, senkit nem zavartak, mint ahogy az ünnepség közben feltűnő módon bevonuló jobbikosok sem. Az viszont fájdalmas volt, hogy az ünnepélyes, valóban szépen elgondolt koszorúzás harmadánál a koszorút elhelyezők magukra maradtak, a politikai vezetők leléptek, s mire az utolsó virágcsokrok is a szobor tövéhez kerültek, a korábbi, aránylag népes tömeg is bántóan megfogyatkozott. Ha egy vezetőnek nincs elég ideje arra, hogy végigüljön egy ilyen magasztos rendezvényt, küldjön maga helyett mást, aki kibírja azt a másfél, két órát! DR. PÉTER SÁNDOR
Kovászna megyei RMPSZ-elnök
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 11.
Görcsoldó
Görcsbe rándul a gyomrom, amikor kézbe veszem a helyi román újságot. Mindennap gyaláznak minket, magyarokat. Ezek semmit sem változtak két és fél évtized alatt – ragadott karon a minap egy ismerős. A sovénszósz ellen a legjobb orvosság, ha nem mérgezzük magunkat vele – próbáltam nyugtatgatni. Legyünk humorunknál, hisz mostanában úgyis elszaporodtak a divatszékelyek. Vicceljük meg a hatalmukat fitogtató többségieket. Legyen az akár a marosvásárhelyi polgármester, aki csak önös érdekből ölelné keblére a székely megyéket. Számára most is csak a hatalom megszerzése és megtartásának eszközei vagyunk. Ezért nem érti a mostani muroklázadást. Hogy néhány konok asszony, harcias vezérükkel az élen, miként tudott világraszóló patáliát csapni holmi piaci kétnyelvű feliratok kapcsán. A velük szolidaritást vállaló magyar önkormányzati képviselőket közösség elleni izgatással vádolta meg a magából kikelt városvezető. És a fizetett személyi tanácsadója, Csegzi Sándor – akit egyéni érdeke meggátolta, hogy a Forgatag konfliktusos helyzetében a magyar közösséget támogassa – most sem látja szükségesnek jobb belátásra bírni jó barátját. Például, hogy a piacigazgató szemét ne sértse a termények magyar megnevezése. Milyen érdekes, a hivatal zsíros állásaiban, az igazgatói székekben elvétve találni magyar alkalmazottat. Akik mégis ott dolgoznak, megélhetési kényszerből próbálnak besimulni a tájba. Sokszor mi is ezt tesszük. Nem akarunk fölöslegesen idegeskedni, ha némely ügyintéző ellenségesen villantja ránk tekintetét amikor anyanyelvünkön szólalunk meg. Talán ilyenkor kedvesen mosolyogva, ártatlan pimaszsággal folytathatnánk társalgásunkat úgy, ahogy megkezdtük: magyarul. Amíg valakit nem kerítenek, aki érti a szavunkat. A puha ellenállással többet elérhetnénk. Példa erre az egybanis fricska. Hadd szenvedjen a hatóság a Lakó Péterfi Tünde büntetésének behajtásakor. A közösségi oldalakon szerveződött akció megfertőzte az erdélyi magyarokat. Úton- útfélen aprópénzt zörgető fiatalokkal találkozni. Nemrég a kolozsvári televízió munkatársa érdeklődött, hova küldhetik a doboznyi egybanist. Ez az igazi görcsoldó jogsérelmeinkre. Többet ér, mint a politikusok szólamborogatásai.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)
Görcsbe rándul a gyomrom, amikor kézbe veszem a helyi román újságot. Mindennap gyaláznak minket, magyarokat. Ezek semmit sem változtak két és fél évtized alatt – ragadott karon a minap egy ismerős. A sovénszósz ellen a legjobb orvosság, ha nem mérgezzük magunkat vele – próbáltam nyugtatgatni. Legyünk humorunknál, hisz mostanában úgyis elszaporodtak a divatszékelyek. Vicceljük meg a hatalmukat fitogtató többségieket. Legyen az akár a marosvásárhelyi polgármester, aki csak önös érdekből ölelné keblére a székely megyéket. Számára most is csak a hatalom megszerzése és megtartásának eszközei vagyunk. Ezért nem érti a mostani muroklázadást. Hogy néhány konok asszony, harcias vezérükkel az élen, miként tudott világraszóló patáliát csapni holmi piaci kétnyelvű feliratok kapcsán. A velük szolidaritást vállaló magyar önkormányzati képviselőket közösség elleni izgatással vádolta meg a magából kikelt városvezető. És a fizetett személyi tanácsadója, Csegzi Sándor – akit egyéni érdeke meggátolta, hogy a Forgatag konfliktusos helyzetében a magyar közösséget támogassa – most sem látja szükségesnek jobb belátásra bírni jó barátját. Például, hogy a piacigazgató szemét ne sértse a termények magyar megnevezése. Milyen érdekes, a hivatal zsíros állásaiban, az igazgatói székekben elvétve találni magyar alkalmazottat. Akik mégis ott dolgoznak, megélhetési kényszerből próbálnak besimulni a tájba. Sokszor mi is ezt tesszük. Nem akarunk fölöslegesen idegeskedni, ha némely ügyintéző ellenségesen villantja ránk tekintetét amikor anyanyelvünkön szólalunk meg. Talán ilyenkor kedvesen mosolyogva, ártatlan pimaszsággal folytathatnánk társalgásunkat úgy, ahogy megkezdtük: magyarul. Amíg valakit nem kerítenek, aki érti a szavunkat. A puha ellenállással többet elérhetnénk. Példa erre az egybanis fricska. Hadd szenvedjen a hatóság a Lakó Péterfi Tünde büntetésének behajtásakor. A közösségi oldalakon szerveződött akció megfertőzte az erdélyi magyarokat. Úton- útfélen aprópénzt zörgető fiatalokkal találkozni. Nemrég a kolozsvári televízió munkatársa érdeklődött, hova küldhetik a doboznyi egybanist. Ez az igazi görcsoldó jogsérelmeinkre. Többet ér, mint a politikusok szólamborogatásai.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 11.
A Studium Alapítvány sikeres nyitóünnepsége
Béres András professzor az idei kitüntetett A Budapest Bár fergetes koncertet adott
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott Studium jótékonysági és díjátadó esttel vette kezdetét a VIII. Egészségügyi Menedzserképző Konferencia, amely három napon át különbő szakosztályokban (fogorvosi, gyógyszerészeti, egészségügyi szolgáltatások és egészségügyi infrastruktúra, rezidens orvosok) járja körül a helyi, magyarországi és külföldi példák bemutatásával a romániai egészségügy időszerű problémáit, s keresi ezekre a megoldási lehetőségeket.
A nyitórendezvényen dr. Béres Andrásnak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professzor emeritusának dr. Vass Levente, a szervező Studium Alapítvány alelnöke adta át a Miskolczy Dezső- emlékérmet és díjat.
Az alapítvány immár évek óta a marosvásárhelyi állami magyar felsőoktatás fejlesztésében jelentős szerepet vállaló személyeknek adományozza ezt a díjat. Az idei kitüntetett tevékenységét dr. Balási András, a Művészeti Egyetem rektorhelyettese, az Alapítvány kurátora méltatta.
Béres professzor a romániai magyar felsőoktatás és az előadóművészet terén kifejtett tevékenységéért; a gyakornokságtól a doktorátusvezető professzorságig vezető töretlen egyetemi karrieréért, oktatáspolitikai, sikeres színházigazgatói, alapítványi és intézményépítő tevékenységéért; az önálló magyar tagozat, majd az önálló magyar művészeti kar létrehozása és megtartása érdekében végzett több évtizedes munkájával érdemelte ki az elismerést – hangzott el a rektorhelyettes laudációjában. Rektorként egy öregedő, betegeskedő intézményből a szó legszebb értelmében virágzó egyetemet varázsolt. Köszönjük, hogy a mai napig sem engedte el kicsi intézményünk törékeny kezét – tette hozzá Balási professzor.
– Én alapvetően a művészeti oktatás terén dolgoztam, és ezen a téren értem el olyan eredményeket, amelyek láthatók. Az a tény, hogy egy híres orvosprofesszor nevét viselő emléklappal tüntettek ki, számomra azt jelenti, hogy mindaz, amit a művészeti oktatás építésének a terén teszünk, annak hatása van az egyetemi élet, az erdélyi magyar kulturális élet más területeire is. Különleges élmény, hogy egy ilyen teremben, ilyen közönség előtt vehettem át a díjat – mondott köszönetet dr. Béres András az elismerésért.
A díjátadást megelőzően a Kultúrpalotát megtöltő közönség egy összefoglalót hallgathatott meg az állami magyar felsőoktatás támogatását, az európai szintű szakmai képzést felvállaló Studium Alapítvány igen gazdag, a felsőoktatás szinte minden területét átfogó tevékenységéről, aminek nyomán elnyerték a Nemzeti Jelentőségű Intézmény címet, s a Magyar termék nagydíjat is.
Amint azt Szabadi Nóra, az est házigazdája bejelentette, a jótékonysági esten 30.500 lej gyűlt össze a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Marosvásárhelyi Református Kollégium didaktikai eszközeinek felújítására.
Az est fénypontja az egyre népszerűbbé váló Budapest Bár zenekar fellépése volt, akik valódi örömzenét játszottak minden korosztály számára. Műsorukban cigányzenei kísérettel ismert slágerek, táncdalok, kuplék, szimfonikus zeneművek hangzottak el, s a Farkas Róbert vezette zenekar (Farkas Mihály és Richárd, Ökrös Károly, Kisvári Ferenc) négy kiváló énekese, Németh Juci, Frenk, Keleti András és Szűcs Krisztián is fellépett. A koncertet a közönség a megérdemelt vastapssal jutalmazta.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Béres András professzor az idei kitüntetett A Budapest Bár fergetes koncertet adott
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott Studium jótékonysági és díjátadó esttel vette kezdetét a VIII. Egészségügyi Menedzserképző Konferencia, amely három napon át különbő szakosztályokban (fogorvosi, gyógyszerészeti, egészségügyi szolgáltatások és egészségügyi infrastruktúra, rezidens orvosok) járja körül a helyi, magyarországi és külföldi példák bemutatásával a romániai egészségügy időszerű problémáit, s keresi ezekre a megoldási lehetőségeket.
A nyitórendezvényen dr. Béres Andrásnak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professzor emeritusának dr. Vass Levente, a szervező Studium Alapítvány alelnöke adta át a Miskolczy Dezső- emlékérmet és díjat.
Az alapítvány immár évek óta a marosvásárhelyi állami magyar felsőoktatás fejlesztésében jelentős szerepet vállaló személyeknek adományozza ezt a díjat. Az idei kitüntetett tevékenységét dr. Balási András, a Művészeti Egyetem rektorhelyettese, az Alapítvány kurátora méltatta.
Béres professzor a romániai magyar felsőoktatás és az előadóművészet terén kifejtett tevékenységéért; a gyakornokságtól a doktorátusvezető professzorságig vezető töretlen egyetemi karrieréért, oktatáspolitikai, sikeres színházigazgatói, alapítványi és intézményépítő tevékenységéért; az önálló magyar tagozat, majd az önálló magyar művészeti kar létrehozása és megtartása érdekében végzett több évtizedes munkájával érdemelte ki az elismerést – hangzott el a rektorhelyettes laudációjában. Rektorként egy öregedő, betegeskedő intézményből a szó legszebb értelmében virágzó egyetemet varázsolt. Köszönjük, hogy a mai napig sem engedte el kicsi intézményünk törékeny kezét – tette hozzá Balási professzor.
– Én alapvetően a művészeti oktatás terén dolgoztam, és ezen a téren értem el olyan eredményeket, amelyek láthatók. Az a tény, hogy egy híres orvosprofesszor nevét viselő emléklappal tüntettek ki, számomra azt jelenti, hogy mindaz, amit a művészeti oktatás építésének a terén teszünk, annak hatása van az egyetemi élet, az erdélyi magyar kulturális élet más területeire is. Különleges élmény, hogy egy ilyen teremben, ilyen közönség előtt vehettem át a díjat – mondott köszönetet dr. Béres András az elismerésért.
A díjátadást megelőzően a Kultúrpalotát megtöltő közönség egy összefoglalót hallgathatott meg az állami magyar felsőoktatás támogatását, az európai szintű szakmai képzést felvállaló Studium Alapítvány igen gazdag, a felsőoktatás szinte minden területét átfogó tevékenységéről, aminek nyomán elnyerték a Nemzeti Jelentőségű Intézmény címet, s a Magyar termék nagydíjat is.
Amint azt Szabadi Nóra, az est házigazdája bejelentette, a jótékonysági esten 30.500 lej gyűlt össze a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Marosvásárhelyi Református Kollégium didaktikai eszközeinek felújítására.
Az est fénypontja az egyre népszerűbbé váló Budapest Bár zenekar fellépése volt, akik valódi örömzenét játszottak minden korosztály számára. Műsorukban cigányzenei kísérettel ismert slágerek, táncdalok, kuplék, szimfonikus zeneművek hangzottak el, s a Farkas Róbert vezette zenekar (Farkas Mihály és Richárd, Ökrös Károly, Kisvári Ferenc) négy kiváló énekese, Németh Juci, Frenk, Keleti András és Szűcs Krisztián is fellépett. A koncertet a közönség a megérdemelt vastapssal jutalmazta.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 11.
Brassai: Elfogadhatatlan a nyelvhasználatért folytatott kiállást demagógiának minősíteni
RMDSZ-reakció a polgármester kirohanásaira
A minapi városi tanácsülésen részt vett Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke is. Elmondása szerint a polgármester nem hagyta figyelmen kívül a jelenlétét, az amúgy sem vitamentes tanácskozás közben rajta töltötte ki a mérgét. Erről beszélgettünk a megyei elnökkel.
– Hogyan minősítené a városvezető reakcióját?
– Nem lep meg, hogy nyilvánosan kritizált a polgármester, hiszen a Forgatag óta nem felhőtlen a viszonyunk. Ellenben meglep az álláspontja. Egyrészt bagatellizálja a kétnyelvű árcédulákat osztogató hölgyet ért egyértelmű diszkriminatív intézkedést, jóllehet közvetve ő a felelős a piacigazgatóság és a helyi rendőrség túlkapásáért. És közvetlenül ő a felelős azért, hogy Marosvásárhelyen nem beszélhetünk valós kétnyelvűségről. Amennyiben érvényt szerezne a törvény előírásainak, fel sem merülne olyan konfliktus, mint amilyen a szóban forgó eset is. Az lenne természetes, ha nem kellene fél év után is szóvá tenni tanácsülésen, hogy a testület a döntését még mindig nem tartotta be, elkezdődött az új iskolai év, de nincsenek a kétnyelvű névtáblák feltéve az épületek homlokzataira. Sőt, elszámolhatott volna a nevezetes Együtt–Împreuna üggyel is, amivel kapcsolatosan még mindig várjuk válaszát.
Nehezen tudnám elegánsan minősíteni, hogy megnyilvánulásában vissza próbálta fordítani a fegyver csövét, az inkriminált hölgyet nevezte provokátornak, és minket tett felelőssé azért, hogy Marosvásárhely rossz hírneve miatt nem lehet európai kulturális főváros. Minősíthetetlen a kirohanása, de nem ez a legnagyobb baj. Sokkal nagyobb gond az, hogy tényleg megoldatlan egy sor olyan kérdés, amiért a polgármesteri hivatal végrehajtói felelnek. Gond az, hogy a törvényben szavatolt jogainkért állandóan szót kell emelni, mert nem számíthatunk a polgármester törvénytiszteletére. Tulajdonképpen a magyarságot illető jogok csorbítása kompromittálja Marosvásárhely hírnevét! Hihetetlen arcátlanság azt állítani, hogy a minket illető jogok be nem tartása miatti tiltakozás vet rossz fényt a városra. Döbbenetes arra gondolni, hogy cinikus megjegyzésekkel illette a tanácsülésen a magyar tanácsosokat, akik anyanyelvüket használták felszólalásuk során. Elfogadhatatlan, hogy a nyelvhasználat miatti kiállást demagóg és képmutató politizálásnak minősítette.
– Végül is az anyanyelvhasználat jogának törvényes garantálása nem mai keletű. A tanácsosok eddig mégsem éltek ezzel a joggal…
– Eddig pragmatikus megfontolásból, a hatékony vita- és tárgyalókészség érdekében mellőzték a tanácsosok ezt. Eljött az ideje azonban, hogy nyilvánvalóvá tegyük azokat a jogokat, melyekért az RMDSZ következetesen küzdött huszonhárom éven át. Mi tudunk magyarul és románul is érvelni, vitatkozni, tárgyalni. Nemcsak tudunk, de egyenlő állampolgárként megillet minket a jog, hogy használjuk anyanyelvünket. Szomorú, hogy ezt demagógiának minősítve a polgármester azt bizonyítja, hogy voltaképpen szemfényvesztésnek minősül, amikor választások előtt mindenki polgármesterének nevezi magát. Arra kérem tanácsosainkat, hogy a következőkben is, következetesen, minden gyűlésen, minden megszólalás alkalmával beszéljenek magyarul és románul!
– A tanácsülésen, mint korábban említette, az RMDSZ-frakció sem volt egységes állásponton. Nem szoktak egyeztetni az ülések előtt? Nem kellene egységet felmutatni bár a frakción belül? Vagy nem tudnak megegyezni? Semmiképpen sem vet jó fényt a frakcióra.
– Valóban, frakciónk több esetben nem volt egységes, költségvetési és beruházási kérdésekben fele-fele arányban más-más állásponton voltak. Ez nem jó, sokkal több időt és figyelmet kell fordítani a belső egyeztetésekre. Ellenben biztatónak tartom, hogy az anyanyelvhasználat kérdésében egységes volt a hozzáállás, kivétel nélkül mindegyikük anyanyelvén szólt hozzá a napirenden lévő témákhoz. Ez karakán kiállás volt!
– Ez így nagyon szép, de vajon várható-e ebben következetes folytatás?
– A következetességet tartom a legfontosabbnak. Higgadt következetességgel is azon kell lennünk, hogy érvényt szerezzünk a minket megillető nyelvhasználati jognak. Piacon, tanácsülésen, hivatalokban, üzletekben, iskolai folyosókon, azaz a helyi társadalmi tér minden szegletében. Dacára annak, hogy a polgármester demagógiával vádol minket, meggyőződésem, hogy a valódi multikulturalitás – ami a kétnyelvűségben nyilvánul meg – szavatol hitelt Marosvásárhelynek ahhoz, hogy igényt tarthasson európai színvonalú kulturális minőség elnyerésére. Az idén a polgármester többször is megalázta a vásárhelyi magyarságot, és rossz politikusnak, illetve vezetőnek bizonyult, amikor fontos gazdasági kérdésekben nem tudott politikai konszenzust teremteni. Ezzel nem én kell elszámoljak választóimnak!
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
RMDSZ-reakció a polgármester kirohanásaira
A minapi városi tanácsülésen részt vett Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke is. Elmondása szerint a polgármester nem hagyta figyelmen kívül a jelenlétét, az amúgy sem vitamentes tanácskozás közben rajta töltötte ki a mérgét. Erről beszélgettünk a megyei elnökkel.
– Hogyan minősítené a városvezető reakcióját?
– Nem lep meg, hogy nyilvánosan kritizált a polgármester, hiszen a Forgatag óta nem felhőtlen a viszonyunk. Ellenben meglep az álláspontja. Egyrészt bagatellizálja a kétnyelvű árcédulákat osztogató hölgyet ért egyértelmű diszkriminatív intézkedést, jóllehet közvetve ő a felelős a piacigazgatóság és a helyi rendőrség túlkapásáért. És közvetlenül ő a felelős azért, hogy Marosvásárhelyen nem beszélhetünk valós kétnyelvűségről. Amennyiben érvényt szerezne a törvény előírásainak, fel sem merülne olyan konfliktus, mint amilyen a szóban forgó eset is. Az lenne természetes, ha nem kellene fél év után is szóvá tenni tanácsülésen, hogy a testület a döntését még mindig nem tartotta be, elkezdődött az új iskolai év, de nincsenek a kétnyelvű névtáblák feltéve az épületek homlokzataira. Sőt, elszámolhatott volna a nevezetes Együtt–Împreuna üggyel is, amivel kapcsolatosan még mindig várjuk válaszát.
Nehezen tudnám elegánsan minősíteni, hogy megnyilvánulásában vissza próbálta fordítani a fegyver csövét, az inkriminált hölgyet nevezte provokátornak, és minket tett felelőssé azért, hogy Marosvásárhely rossz hírneve miatt nem lehet európai kulturális főváros. Minősíthetetlen a kirohanása, de nem ez a legnagyobb baj. Sokkal nagyobb gond az, hogy tényleg megoldatlan egy sor olyan kérdés, amiért a polgármesteri hivatal végrehajtói felelnek. Gond az, hogy a törvényben szavatolt jogainkért állandóan szót kell emelni, mert nem számíthatunk a polgármester törvénytiszteletére. Tulajdonképpen a magyarságot illető jogok csorbítása kompromittálja Marosvásárhely hírnevét! Hihetetlen arcátlanság azt állítani, hogy a minket illető jogok be nem tartása miatti tiltakozás vet rossz fényt a városra. Döbbenetes arra gondolni, hogy cinikus megjegyzésekkel illette a tanácsülésen a magyar tanácsosokat, akik anyanyelvüket használták felszólalásuk során. Elfogadhatatlan, hogy a nyelvhasználat miatti kiállást demagóg és képmutató politizálásnak minősítette.
– Végül is az anyanyelvhasználat jogának törvényes garantálása nem mai keletű. A tanácsosok eddig mégsem éltek ezzel a joggal…
– Eddig pragmatikus megfontolásból, a hatékony vita- és tárgyalókészség érdekében mellőzték a tanácsosok ezt. Eljött az ideje azonban, hogy nyilvánvalóvá tegyük azokat a jogokat, melyekért az RMDSZ következetesen küzdött huszonhárom éven át. Mi tudunk magyarul és románul is érvelni, vitatkozni, tárgyalni. Nemcsak tudunk, de egyenlő állampolgárként megillet minket a jog, hogy használjuk anyanyelvünket. Szomorú, hogy ezt demagógiának minősítve a polgármester azt bizonyítja, hogy voltaképpen szemfényvesztésnek minősül, amikor választások előtt mindenki polgármesterének nevezi magát. Arra kérem tanácsosainkat, hogy a következőkben is, következetesen, minden gyűlésen, minden megszólalás alkalmával beszéljenek magyarul és románul!
– A tanácsülésen, mint korábban említette, az RMDSZ-frakció sem volt egységes állásponton. Nem szoktak egyeztetni az ülések előtt? Nem kellene egységet felmutatni bár a frakción belül? Vagy nem tudnak megegyezni? Semmiképpen sem vet jó fényt a frakcióra.
– Valóban, frakciónk több esetben nem volt egységes, költségvetési és beruházási kérdésekben fele-fele arányban más-más állásponton voltak. Ez nem jó, sokkal több időt és figyelmet kell fordítani a belső egyeztetésekre. Ellenben biztatónak tartom, hogy az anyanyelvhasználat kérdésében egységes volt a hozzáállás, kivétel nélkül mindegyikük anyanyelvén szólt hozzá a napirenden lévő témákhoz. Ez karakán kiállás volt!
– Ez így nagyon szép, de vajon várható-e ebben következetes folytatás?
– A következetességet tartom a legfontosabbnak. Higgadt következetességgel is azon kell lennünk, hogy érvényt szerezzünk a minket megillető nyelvhasználati jognak. Piacon, tanácsülésen, hivatalokban, üzletekben, iskolai folyosókon, azaz a helyi társadalmi tér minden szegletében. Dacára annak, hogy a polgármester demagógiával vádol minket, meggyőződésem, hogy a valódi multikulturalitás – ami a kétnyelvűségben nyilvánul meg – szavatol hitelt Marosvásárhelynek ahhoz, hogy igényt tarthasson európai színvonalú kulturális minőség elnyerésére. Az idén a polgármester többször is megalázta a vásárhelyi magyarságot, és rossz politikusnak, illetve vezetőnek bizonyult, amikor fontos gazdasági kérdésekben nem tudott politikai konszenzust teremteni. Ezzel nem én kell elszámoljak választóimnak!
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 11.
Álszent világ
Nem mondok újat, mert mindnyájan érezzük: álszent, kétszínű világban élünk. Nem csak mi, még a civilizáltabbnak számító Nyugat is.
A legtöbbet emlegetett álszenteskedés: az EU többet foglalkozik az európai állatok jogaival, életkörülményeivel, mint a polgáraiéval. Pontos szabályzat rögzíti, milyen nagyságú területen kapirgáljon a tyúk, mennyi legyen a sertés mozgástere. De hogy legyen hol lehajtania a fejét a hajléktalannak, hogy ne adhassák el a polgár feje felől a házat, azt nem szabályozza vagy tiltja EU-s parlamenti határozat.
Az Egyesült Államok pedig a demokrácia bajnokaként álszenteskedik. A demokrácia zászlaja alatt, hamis szólamokkal és kitalált indokokkal háborúk sorát indítja a kőolaj- és földgázforrások megszerzéséért.
Volt kitől tanuljanak képmutatást a mi politikusaink!
Mert nem telik el olyan hét, hogy a hatalomra került, avagy a hatalomra vágyó, határon inneni és túli politikusok álszenteskedésétől ne lenne tele a nemzeti média. A pálmát mindenképpen Victor Ponta vinné el. Egy ország röhögött rajta: mint kormányfő beterjesztette a parlamentnek a verespataki bányanyitásról szóló törvényjavaslatot, de rögtön kijelentette, hogy azt képviselőként nem szavazza meg.
Idehaza a nagy hirtelen „leleplezett” egykori lágerparancsnokok ügye egy-másfél hétig borzolta a kedélyeket. Aztán a doktori diplomával rendelkező miniszterelnökünk vezette kormány megoldotta a gordiuszi csomót: törvénytervezetet terjesztett be, hogy csökkentsék a munkatáborok parancsnokainak kiemelten magas nyugdíját, s az ebből begyűlő összeget (a per lefolyása és elítélésüket követően!) a túlélők között osszák majd szét. És akadt, aki ennek a képtelenségnek még tapsolt is! Talán elfelejtik: eddig mindössze két felfedett (talán még lesz egy-kettő, de nem biztos, mert a „kampány” leállt!) volt szekustiszttől összegyűjtött néhány tízezer lejt fognak szétosztani a több tízezer egykori fogolynak? Havonta talán egy-két kenyér ára sem jut egy személynek. És ezt jó kezdeményezésként kürtölik szét országnak-világnak.
Az anyaországban néhány éve egy politikus a médiában felröppentette a „megélhetési bűnözés” kifejezést, állítván, hogy egy bizonyos embercsoport csak bűnözéssel tudja biztosítani a túlélést a jelen gazdasági helyzetben. Evvel próbálta igazolni az elkövetett lopások, rablások jogosságát. A vonatközlekedésben százak, ezrek biztonságát veszélyeztető fémtolvajok (például) úgymond bocsánatos bűnt követnek el, mert csak abból élnek, hogy eladják a zsákmányt. Az álszenteskedőben fel sem merül, hogy nagyon sokan e csoportból ugyanúgy meg tudnák művelni a lakóházuk körüli földterületet, mint szomszédjaik, akiket rendszeresen megkárosítanak, terrorizálnak. Erről nem győzködik a bűnözésre hajlamos csoportokat.
Minap hangzott el, hogy a magyar parlament az Alkotmánybíróság korábbi döntése ellenére, ki akarja tiltani a hajléktalanokat a történelmi belvárosokból. Természetesen mindjárt akadtak politikusok, akik emberi jogokra hivatkozva a közterületeket önkényesen „belakó”, azt bepiszkító, elcsúfító, tönkretevő had mellé állt. Őszintén sajnálom azokat, akiket a sors ilyen kétségbeejtő helyzetbe kényszerített, de megkérdezném a kamera előtt ágáló, az emberi jogokra hivatkozó álszent politikus asszonyt: miért nem a hajléktalanokat győzködi, hogy az utca helyett válasszák a tisztálkodási lehetőséget, emberi körülményeket biztosító menhelyet? Mert lenne hely és alkalom ott meghúzódni legalább éjszakára. Csakhogy azt az érintettek egy része kereken visszautasítja. Mert nem akar tisztálkodni! Ezt viszont elhallgatják.
Kétségtelen, hogy a társadalom legalsó rétegeit kivont karddal védő álszent szövegeléssel a választásokon lehet néhány szavazatot nyerni a minden ilyen demagógiát készpénznek vevők között. Egy jól fizetett parlamenti, önkormányzati képviselői hely, netalán kormányzati tisztség megéri a képmutatást, kétszínűsködést!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)
Nem mondok újat, mert mindnyájan érezzük: álszent, kétszínű világban élünk. Nem csak mi, még a civilizáltabbnak számító Nyugat is.
A legtöbbet emlegetett álszenteskedés: az EU többet foglalkozik az európai állatok jogaival, életkörülményeivel, mint a polgáraiéval. Pontos szabályzat rögzíti, milyen nagyságú területen kapirgáljon a tyúk, mennyi legyen a sertés mozgástere. De hogy legyen hol lehajtania a fejét a hajléktalannak, hogy ne adhassák el a polgár feje felől a házat, azt nem szabályozza vagy tiltja EU-s parlamenti határozat.
Az Egyesült Államok pedig a demokrácia bajnokaként álszenteskedik. A demokrácia zászlaja alatt, hamis szólamokkal és kitalált indokokkal háborúk sorát indítja a kőolaj- és földgázforrások megszerzéséért.
Volt kitől tanuljanak képmutatást a mi politikusaink!
Mert nem telik el olyan hét, hogy a hatalomra került, avagy a hatalomra vágyó, határon inneni és túli politikusok álszenteskedésétől ne lenne tele a nemzeti média. A pálmát mindenképpen Victor Ponta vinné el. Egy ország röhögött rajta: mint kormányfő beterjesztette a parlamentnek a verespataki bányanyitásról szóló törvényjavaslatot, de rögtön kijelentette, hogy azt képviselőként nem szavazza meg.
Idehaza a nagy hirtelen „leleplezett” egykori lágerparancsnokok ügye egy-másfél hétig borzolta a kedélyeket. Aztán a doktori diplomával rendelkező miniszterelnökünk vezette kormány megoldotta a gordiuszi csomót: törvénytervezetet terjesztett be, hogy csökkentsék a munkatáborok parancsnokainak kiemelten magas nyugdíját, s az ebből begyűlő összeget (a per lefolyása és elítélésüket követően!) a túlélők között osszák majd szét. És akadt, aki ennek a képtelenségnek még tapsolt is! Talán elfelejtik: eddig mindössze két felfedett (talán még lesz egy-kettő, de nem biztos, mert a „kampány” leállt!) volt szekustiszttől összegyűjtött néhány tízezer lejt fognak szétosztani a több tízezer egykori fogolynak? Havonta talán egy-két kenyér ára sem jut egy személynek. És ezt jó kezdeményezésként kürtölik szét országnak-világnak.
Az anyaországban néhány éve egy politikus a médiában felröppentette a „megélhetési bűnözés” kifejezést, állítván, hogy egy bizonyos embercsoport csak bűnözéssel tudja biztosítani a túlélést a jelen gazdasági helyzetben. Evvel próbálta igazolni az elkövetett lopások, rablások jogosságát. A vonatközlekedésben százak, ezrek biztonságát veszélyeztető fémtolvajok (például) úgymond bocsánatos bűnt követnek el, mert csak abból élnek, hogy eladják a zsákmányt. Az álszenteskedőben fel sem merül, hogy nagyon sokan e csoportból ugyanúgy meg tudnák művelni a lakóházuk körüli földterületet, mint szomszédjaik, akiket rendszeresen megkárosítanak, terrorizálnak. Erről nem győzködik a bűnözésre hajlamos csoportokat.
Minap hangzott el, hogy a magyar parlament az Alkotmánybíróság korábbi döntése ellenére, ki akarja tiltani a hajléktalanokat a történelmi belvárosokból. Természetesen mindjárt akadtak politikusok, akik emberi jogokra hivatkozva a közterületeket önkényesen „belakó”, azt bepiszkító, elcsúfító, tönkretevő had mellé állt. Őszintén sajnálom azokat, akiket a sors ilyen kétségbeejtő helyzetbe kényszerített, de megkérdezném a kamera előtt ágáló, az emberi jogokra hivatkozó álszent politikus asszonyt: miért nem a hajléktalanokat győzködi, hogy az utca helyett válasszák a tisztálkodási lehetőséget, emberi körülményeket biztosító menhelyet? Mert lenne hely és alkalom ott meghúzódni legalább éjszakára. Csakhogy azt az érintettek egy része kereken visszautasítja. Mert nem akar tisztálkodni! Ezt viszont elhallgatják.
Kétségtelen, hogy a társadalom legalsó rétegeit kivont karddal védő álszent szövegeléssel a választásokon lehet néhány szavazatot nyerni a minden ilyen demagógiát készpénznek vevők között. Egy jól fizetett parlamenti, önkormányzati képviselői hely, netalán kormányzati tisztség megéri a képmutatást, kétszínűsködést!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)
2013. október 11.
Ügyek és ügyek
Jelenleg több olyan ügy van napirenden, amelyek különböző horderejűek, de egy tőről fakadnak, és rámutatnak az erdélyi magyar közösség egyik-másik nagy hiányosságára. A napokban a magyar médiában a legnagyobb visszhangja a Mikó-pernek volt, de a marosvásárhelyi anyanyelvhasználattal kapcsolatos ügyek is kiemelt helyen szerepeltek. Marosvásárhely ugyanis az a város, ahol a legtöbb romániai magyar él, legalábbis statisztikailag, de az anyanyelvhasználat meglehetősen töredékesen érvényesül. Ennek több oka van, egyrészt a kereskedelmi cégeknél és állami itézményekben egyaránt olyan méretű román dominancia figyelhető meg, ami azt sejteti, hogy bizony nagyon kevés magyar marad itthon dolgozni, és akik maradnak is, nem szívesen vállalják a munkát főleg állami intézményekben, de olyan kereskedelmi cégeknél sem, ahol esetleg többnyire román környezetben kell helytállni.
Egy másik oka a töredékes anyanyelvhasználatnak az, hogy sok a rejtőzködő magyar, ugyanis Marosvásárhelyen erősen tetten érhető az a pszichés gát, hogy a nyilvánosságban jobb nem megszólalni magyarul, hiszen nem tudható, hogy aki velünk szemben áll, tud-e magyarul, vagy sem. Az anyanyelvű ügyintézés ugyanakkor sok magyarnak is fejtörést okoz, például ezért is alakult ki az a furcsa helyzet Marosvásárhelyen, hogy a városi tanácsban az önkormányzati képviselők csak protesztként használják anyanyelvüket annak ellenére, hogy már több mint tíz éve joguk lenne megtenni. Most úgy tűnik, hogy változni fog ez, miután a városban a polgármesteri hivatal tűzzel-vassal irtja a magyar nyelvet, időnként funári hangulatot idézve a rafináltabb eszközök ellenére is.
A Mikó-ügy és az anyanyelvhasználat esetében is megfigyelhető, hogy ha nem is azonos súlyú dolgok, de elsősorban jogérvényesítésről és jogaink megvédésről van szó. Csak akkor fogunk merni és tudni élni jogainkkal, ha ezeket alaposan megismerjük, és képesek is leszünk azokért kiállni hivatalos és informális környezetben egyaránt. Bizony elkelne a romániai magyarságnak több jól felkészült, jogi ismerettel rendelkező ügyvédje, aktivistája – bíróról és ügyészről nem is beszélve –, de az öntudatosságnak, a tudás és az ismeretek megszerzésének a fontosságát minél több emberben kellene tudatosítani. A Mikó-perben a buzăui bíró elfogultsága számomra egyértelmű, hiszen a vádlottak lényegében a román kormány által elfogadott rendelkezéseket alkalmazták, amit a parlament később törvényerőre emelt. Ilyen alapon a román kormány akkori miniszterelnökét is be kellene zárni, hiszen a visszaszolgáltatásról lényegében 1999-ben Románia kormánya határozott. De ennek az ügynek a kimenetelétől függetlenül, semmiképpen nem szabad azt a következtetést levonni, hogy minek tanulni és ismerni a törvényeket, ha amúgy is a magyarokkal szemben részrehajlóan alkalmazzák. Éppen ellenkezőleg, az újabb Mikó-perek elkerülése végett valamennyi közszereplőnek és nem közszereplőnek oda kell figyelnie, és azon kell munkálkodnia, hogy a jogász értelmiség – de nem csak – utánpótlása biztosítva legyen a romániai magyarságnak.
Szabadság (Kolozsvár)
Jelenleg több olyan ügy van napirenden, amelyek különböző horderejűek, de egy tőről fakadnak, és rámutatnak az erdélyi magyar közösség egyik-másik nagy hiányosságára. A napokban a magyar médiában a legnagyobb visszhangja a Mikó-pernek volt, de a marosvásárhelyi anyanyelvhasználattal kapcsolatos ügyek is kiemelt helyen szerepeltek. Marosvásárhely ugyanis az a város, ahol a legtöbb romániai magyar él, legalábbis statisztikailag, de az anyanyelvhasználat meglehetősen töredékesen érvényesül. Ennek több oka van, egyrészt a kereskedelmi cégeknél és állami itézményekben egyaránt olyan méretű román dominancia figyelhető meg, ami azt sejteti, hogy bizony nagyon kevés magyar marad itthon dolgozni, és akik maradnak is, nem szívesen vállalják a munkát főleg állami intézményekben, de olyan kereskedelmi cégeknél sem, ahol esetleg többnyire román környezetben kell helytállni.
Egy másik oka a töredékes anyanyelvhasználatnak az, hogy sok a rejtőzködő magyar, ugyanis Marosvásárhelyen erősen tetten érhető az a pszichés gát, hogy a nyilvánosságban jobb nem megszólalni magyarul, hiszen nem tudható, hogy aki velünk szemben áll, tud-e magyarul, vagy sem. Az anyanyelvű ügyintézés ugyanakkor sok magyarnak is fejtörést okoz, például ezért is alakult ki az a furcsa helyzet Marosvásárhelyen, hogy a városi tanácsban az önkormányzati képviselők csak protesztként használják anyanyelvüket annak ellenére, hogy már több mint tíz éve joguk lenne megtenni. Most úgy tűnik, hogy változni fog ez, miután a városban a polgármesteri hivatal tűzzel-vassal irtja a magyar nyelvet, időnként funári hangulatot idézve a rafináltabb eszközök ellenére is.
A Mikó-ügy és az anyanyelvhasználat esetében is megfigyelhető, hogy ha nem is azonos súlyú dolgok, de elsősorban jogérvényesítésről és jogaink megvédésről van szó. Csak akkor fogunk merni és tudni élni jogainkkal, ha ezeket alaposan megismerjük, és képesek is leszünk azokért kiállni hivatalos és informális környezetben egyaránt. Bizony elkelne a romániai magyarságnak több jól felkészült, jogi ismerettel rendelkező ügyvédje, aktivistája – bíróról és ügyészről nem is beszélve –, de az öntudatosságnak, a tudás és az ismeretek megszerzésének a fontosságát minél több emberben kellene tudatosítani. A Mikó-perben a buzăui bíró elfogultsága számomra egyértelmű, hiszen a vádlottak lényegében a román kormány által elfogadott rendelkezéseket alkalmazták, amit a parlament később törvényerőre emelt. Ilyen alapon a román kormány akkori miniszterelnökét is be kellene zárni, hiszen a visszaszolgáltatásról lényegében 1999-ben Románia kormánya határozott. De ennek az ügynek a kimenetelétől függetlenül, semmiképpen nem szabad azt a következtetést levonni, hogy minek tanulni és ismerni a törvényeket, ha amúgy is a magyarokkal szemben részrehajlóan alkalmazzák. Éppen ellenkezőleg, az újabb Mikó-perek elkerülése végett valamennyi közszereplőnek és nem közszereplőnek oda kell figyelnie, és azon kell munkálkodnia, hogy a jogász értelmiség – de nem csak – utánpótlása biztosítva legyen a romániai magyarságnak.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 11.
Visszamagyarítás erőszak nélkül
Beszélgetés Kémenes Lóránt dél-erdélyi szórványvidéken szolgáló római katolikus pappal, aki az ottani magyarság megmaradásáért végzett munkájáért magyar állami kitüntetésben részesült.
Magyar állami kitüntetésben részesült a múlt hét végén. A Fehér megyei Küküllőszögben – Balázsfalván és a környéken – szolgáló római katolikus papként az ott élő magyarság megmaradásáért végzett kitartó munkájáért átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent az ön számára a kitüntetés?
Keresztet jelent. Római katolikus pap lévén nyilván eszembe jut a kereszt kétezer éves története, és az is, hogy ha keresztet kap valaki, azt valószínűleg nem fogadja óriási lelkesedéssel. Viszont az, akinek a vállára teszik, és a mellére, valamit nagyon tudatosan vállal. Az én legjobb barátom vállalta a keresztet, viszont nem ragaszkodott hozzá annyira, hogy még ma is rajta maradjon. Számomra üzenetértékű, hogy azon a kereszten, amely kétezer éve a barátomé, senki sem lehet fölfeszítve – hiszen a kereszt szimbólum. Méghozzá gazdag szimbólum: mindenekelőtt a pozitivitást jelenti, ugyanakkor minden irányba nyitott: fölfele és oldalra is. Ezzel a háttértudással, érzéshalmazzal, valamint alázattal fogadtam a kitüntetést. Ilyenkor nagy szavakat szokás mondani, hogy mennyire meghat, de akit a kereszt meghat, az térdre rogyik és fölfele tekint, hogy: “uram, gyere segíts, vigyük együtt”.
Tömbmagyar környezetben, Gyergyóban nőtt fel, és immár 6 éve szórványvidéken szolgál Balázsfalva környékén, ott erősíti az elrománosodott magyarok identitástudatát. Közismert, hogy az 1918-as balázsfalvi események miatt is megpecsételődött e dél-erdélyi vidék magyarjainak sorsa, majd súlyosbította a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után, a magyarok pedig egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és identitásuktól. Ön egyfajta tudatos mentést végez: megkísérli “visszamagyarosítani” őket. Kívülről nézve ez talán lehetetlenségnek tűnhet, hiszen tudathasadásos állapot, hogy a környékbeli magyarok rosszul, alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Mi okozza a legnagyobb nehézséget munkája során?
Én elsősorban azt szeretem előtérbe helyezni, ami előre mutat, de ez nem azt jelenti, hogy csökkentenénk a nehézségek súlyát. Ami nehézségként tapasztalható, hogy itt nemcsak fehérneműt lehet cserélni naponta, hanem a hitet és ha kell, nemzetiséget is – aszerint, ahogy a kényelem vagy érdek megkívánja. És ezzel úgy szembesülni, hogy az ember a tömbmagyarságból érkezik, megdöbbentő. Amikor idekerültem, a helyzet nemhogy elfogadhatatlannak, hanem egyenesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az is nehéz a munkámban, hogy parancsoljak magamnak – itt arra gondolok, hogy meg kell értenem: erőszakkal semmit nem lehet elérni. Hiába erőszakolom, hogy mindenki mondja azt, hogy magyar, attól ő a szívében még nem lesz az. De ha először sikerül a szíveket meghódítani – és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legnehezebb – akkor megtaláltuk a legérzékenyebb pontot. Onnantól már az ő döntésük lesz, hogy magyarok, nem pedig az enyém. Nem lehet elvárásokat támasztani, de nagyon lehet örülni annak, ha valaki erre tényleg rábólint.
Az 1700 lelkes Tűrben például, ahol szolgál, 1972-ben szűnt meg a magyar oktatás. Az idősebb generáció sem beszél magyarul, és a fiatalok sem?
Nagyon erős falakat kellett ledönteni ahhoz, hogy a hetven fölöttiek merjenek magyarul beszélni. Aztán sikerült oldani a gátlásokat, és mára a nagyszülők generációja már az utcán, de bárhol megszólal magyarul. Különleges “technikát” alkalmazunk: az idősebb generációval foglalkozunk leginkább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloké a jövő, és inkább beléjük kell energiát fektetni, de ez itt nem működik. Mert a fiatalokkal, akikkel hetente néhány órát találkozom – akár magyar-, akár hittanórán – hiába kínlódom magyarul, mert azt mondják, nem értik. Ez a pár óra nagyon kevés, utána pedig a hét többi órájában egészen más nyelvi környezetben van a gyerek. A nagymamákat és a nagypapákat kell meggyőznünk, hogy magyarul beszéljenek: mindent bevetünk, ruhabörzétől élelemig, amit csak tudok, idehozok. Amikor ellátogatok a családokhoz, úgy beszélgetünk, hogy közben hallja a gyerek, és legalább addig a nagyszülők csak magyarul szólnak a gyerekhez. Ily módon, ha majd kikerül egyetlen láncszem ebből a folyamatból – és ez a láncszem én magam vagyok, hiszen bármelyik pillanatban elhelyezhetnek – erőfeszítésem akkor sem volt hiábavaló.
Már gyerekkorában megválasztotta a hivatását. Azt írta a pályaválasztási űrlapra, hogy pap akar lenni, “elölről és fordítva olvasva is”. Ugyanakkor magyar nyelvet oktat, a hitoktatás is beletartozik a szolgálatba – úgyhogy pedagógus is. Milyen módszerekkel tanítja a magyart a környékbeli gyerekeknek?
Volt egy iskolai elöljáró annak idején, aki ráparancsolt a szüleimre, hogy azonnal változtassam meg az elhatározásomat. Következő nap újra meg kellett írni, milyen pályát választok, és akkor azt írtam: “visszafele olvasva is pap”. A magyar nyelv oktatásáról szólva: “hályogkovács” módszerekkel közelítem meg, mert nincsen magyar tanári képesítésem, ugyanakkor még nem találtak ki olyan módszert, hogy miként kell idegen nyelvként tanítani a magyart magyaroknak. Valahogy úgy képzelem el ezt a helyzetet, mint amikor jó néhány évvel ezelőtt nagymamámat láttam agyvérzés után: nagyon sokat kellett simogatni és masszírozni ahhoz, hogy gyógyulásnak induljon. De aztán megszólalt és talpra állt, majd még élt jó pár évet. Közösségi szinten is valahogy így kell eljárnunk: kizárólag román tannyelvű iskolában tanítok: és magyarul hiába próbálkoznék, mert összesen három gyerek, ha értene valamit belőle. Ha mindenik órán megjegyeznek egy-egy magyar szót, akkor már eljut az üzenet hozzájuk. Nem lehet célként azt kitűzni, hogy a gyerekek ismerjék Arany összes műveit, de azt igen, hogy halljanak magyar szavakat, és próbálják ezeket kimondani.
A templomban milyen nyelvű liturgián vesznek részt a környékbeli hívek?
A liturgia teljesen magyar, de Balázsfalván például vasárnap a prédikációt összefoglalom románul is. Érkeznek érdekes visszajelzések és ez szintén az identitás kérdésköréhez kapcsolódik: “nagyon jó, plébános úr, hogy elmondja románul is, magyarul meghallgatjuk, de románul értjük”. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjanak lépni a nyelvi komfortzónából, amibe belesodródtak, először ki kell mozdítanunk őket. És én úgy látom, hogy csak úgy lehetséges, ha fizikailag is kimozdulunk innen, olyan helyekre, ahol tömbben él a magyarság, illetve – és ez történt meg az elmúlt hét végén, amikor Tűr település alapításának 700. évfordulóját ünnepeltük – idecsalogatunk sok magyart, hogy mindenhol magyar szó hangozzék ez idő alatt. Ez adja meg a bátorságot a helyieknek, hogy maguk is beszéljenek.
A hét végi események ilyenformán azt példázzák, hogy sikerülhet valamiképpen összekovácsolni a környék elkallódott magyarságát?
Természetesen. És amikor megszólítjuk Küküllőszög magyarságát, nem az számít, hogy valaki katolikus-e, vagy hogy például péterfalvi-e, esetleg búzásbocsárdi – ahol már alig vannak magyarok –, vagy magyarbényei, bethlenszentmiklósi, küküllővári, boldogasszonyfalvi. Az számít, hogy együtt vagyunk és együtt alkotunk egészet.
Felújíttatta a tűri plébániát és templomot – önerőből is, hiszen évről évre elment Olaszországba, ahol kétkezi munkásként dolgozott, hogy pénzt szerezzen a renoválásra. A Tűri Magyar Ház létesítésén is dolgozik. Segítenek önnek a tömbmagyarság-beliek részéről vagy a magyarországiak?
Nagyon nagy erőt ad, hogy sokan segítenek Erdélyből, és nem szégyellem ezt megvallani, hiszen Isten sem szégyell engem, akármilyen gyarló vagyok. Sokan támogatnak Erdélyből: Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és természetesen Háromszék – a háromszékiekkel közösen van egy hivatalos összetartozás-programunk. Nem úgy viszonyulnak, hogy “na, akkor odadobunk valamit”, hanem egyenlő partnerek vagyunk, és ez a nagy dolog. Nemcsak hangzatos szavakat mondanak, hanem a két kezükkel, a szívükkel is itt vannak. Ugyanakkor elkezdünk kacsintgatni Magyarország fele is, hogy lássuk, kapunk-e valamilyen “hónunk alá nyúlást”. Ez a segítség pedig nem forintosítható: nem pénzt várunk, hanem magyar szót. Ez is megvalósulhatott most a tűri ünnepen: húszan voltak itt Miskolcról, akiket családoknál szállásoltunk el, hogy azokban a házakban legalább három napig magyarul beszéljenek. Az itteniek félnek kinyitni az ajtóikat, mert szégyellik, hogy nincs fürdőszoba, és főleg szégyellik, hogy nem tudnak magyarul, erre keresnek kifogásokat. De a vendégek és a házigazdák nagyon megszerették egymást, alig tudtak egymástól elszakadni. És ennél pozitívabb visszajelzés nem is kell.
Ön Balázsfalva első és egyetlen magyar nyelvű rádióműsorának megálmodója és vezetője is…
Október 22-én ünnepeljük harmadik születésnapunkat. Balázsfalván soha nem hangzott el azelőtt magyar szó a rádióban, már csak azért sem, mert monopol helyzetben van a magánrádió. Ennek ellenére egy évnyi kemény munka után az egyéves születésnapra meghívtuk a rádió igazgatóját, aki magyarul köszöntötte a hallgatókat. Egy balázsfalvi hölgy segít nekem, mi ketten próbáljuk megvalósítani, hogy valakinek tovább lehessen majd adni a magyar műsort, hogy el ne haljon. Próbálunk oly módon kommunikálni a hallgatókkal, hogy visszajelezzenek. És olyan szép, amikor kézzel írott levelek érkeznek a postaládába. Örömmel dolgozunk azon, hogy legalább hetente kétszer hallhassanak a környékbeli magyarok magyar szót.
A Hargita megyei Borzonton a saját telkén táboroztat gyerekeket. Főleg szórványból érkező fiatalokról van szó?
Mindegy, hogy honnan jönnek, a szórványból is természetesen. És az a lényeg, hogy ezek a gyerekek magyar környezetben táborozzanak, és felfedezzék, hogy öröm a többi magyar gyerekkel együtt lenni. De jönnek más régiókból is, sőt, Angliából is: olyan magyar gyerekek, akik alig beszélnek magyarul.
Hittudományi főiskolát végzett, majd jogot tanult Rómában. Ugyanakkor sok mindennel foglalkozik egyszerre azon kívül, hogy papként szolgál: szenvedélyesen fotózik – a tűri rendezvényen kiállították portréfotóit – , zenél, rádiózik, pedagógusként is dolgozik. Hogyan fér mindez az életébe?
Az egyik válaszom erre az, hogy székely vagyok. A másik, hogy szívvel-lélekkel el lehet a dolgokat végezni. Ugyanakkor erről az a székely vicc jut eszembe, amikor János bácsit megkérdezték, hogy maga mindenhez ért? Erre pedig azt válaszolta: mindenhez es.
És mik a további tervei?
A Tűri Magyar Ház, amelyet a régi magyar iskola épületében létesítünk – a házat nagy nehezen sikerült visszaszereznünk – ha számokban akarnék beszélni, azt mondanám, 35 százalékban készen van. Nincsenek különleges terveim, ugyanazt szeretném tenni továbbra is, amit eddig. Talán még tudatosabban, hogy minden egyes kő, amit leteszünk, az örökség részévé váljon.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Beszélgetés Kémenes Lóránt dél-erdélyi szórványvidéken szolgáló római katolikus pappal, aki az ottani magyarság megmaradásáért végzett munkájáért magyar állami kitüntetésben részesült.
Magyar állami kitüntetésben részesült a múlt hét végén. A Fehér megyei Küküllőszögben – Balázsfalván és a környéken – szolgáló római katolikus papként az ott élő magyarság megmaradásáért végzett kitartó munkájáért átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent az ön számára a kitüntetés?
Keresztet jelent. Római katolikus pap lévén nyilván eszembe jut a kereszt kétezer éves története, és az is, hogy ha keresztet kap valaki, azt valószínűleg nem fogadja óriási lelkesedéssel. Viszont az, akinek a vállára teszik, és a mellére, valamit nagyon tudatosan vállal. Az én legjobb barátom vállalta a keresztet, viszont nem ragaszkodott hozzá annyira, hogy még ma is rajta maradjon. Számomra üzenetértékű, hogy azon a kereszten, amely kétezer éve a barátomé, senki sem lehet fölfeszítve – hiszen a kereszt szimbólum. Méghozzá gazdag szimbólum: mindenekelőtt a pozitivitást jelenti, ugyanakkor minden irányba nyitott: fölfele és oldalra is. Ezzel a háttértudással, érzéshalmazzal, valamint alázattal fogadtam a kitüntetést. Ilyenkor nagy szavakat szokás mondani, hogy mennyire meghat, de akit a kereszt meghat, az térdre rogyik és fölfele tekint, hogy: “uram, gyere segíts, vigyük együtt”.
Tömbmagyar környezetben, Gyergyóban nőtt fel, és immár 6 éve szórványvidéken szolgál Balázsfalva környékén, ott erősíti az elrománosodott magyarok identitástudatát. Közismert, hogy az 1918-as balázsfalvi események miatt is megpecsételődött e dél-erdélyi vidék magyarjainak sorsa, majd súlyosbította a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után, a magyarok pedig egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és identitásuktól. Ön egyfajta tudatos mentést végez: megkísérli “visszamagyarosítani” őket. Kívülről nézve ez talán lehetetlenségnek tűnhet, hiszen tudathasadásos állapot, hogy a környékbeli magyarok rosszul, alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Mi okozza a legnagyobb nehézséget munkája során?
Én elsősorban azt szeretem előtérbe helyezni, ami előre mutat, de ez nem azt jelenti, hogy csökkentenénk a nehézségek súlyát. Ami nehézségként tapasztalható, hogy itt nemcsak fehérneműt lehet cserélni naponta, hanem a hitet és ha kell, nemzetiséget is – aszerint, ahogy a kényelem vagy érdek megkívánja. És ezzel úgy szembesülni, hogy az ember a tömbmagyarságból érkezik, megdöbbentő. Amikor idekerültem, a helyzet nemhogy elfogadhatatlannak, hanem egyenesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az is nehéz a munkámban, hogy parancsoljak magamnak – itt arra gondolok, hogy meg kell értenem: erőszakkal semmit nem lehet elérni. Hiába erőszakolom, hogy mindenki mondja azt, hogy magyar, attól ő a szívében még nem lesz az. De ha először sikerül a szíveket meghódítani – és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legnehezebb – akkor megtaláltuk a legérzékenyebb pontot. Onnantól már az ő döntésük lesz, hogy magyarok, nem pedig az enyém. Nem lehet elvárásokat támasztani, de nagyon lehet örülni annak, ha valaki erre tényleg rábólint.
Az 1700 lelkes Tűrben például, ahol szolgál, 1972-ben szűnt meg a magyar oktatás. Az idősebb generáció sem beszél magyarul, és a fiatalok sem?
Nagyon erős falakat kellett ledönteni ahhoz, hogy a hetven fölöttiek merjenek magyarul beszélni. Aztán sikerült oldani a gátlásokat, és mára a nagyszülők generációja már az utcán, de bárhol megszólal magyarul. Különleges “technikát” alkalmazunk: az idősebb generációval foglalkozunk leginkább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloké a jövő, és inkább beléjük kell energiát fektetni, de ez itt nem működik. Mert a fiatalokkal, akikkel hetente néhány órát találkozom – akár magyar-, akár hittanórán – hiába kínlódom magyarul, mert azt mondják, nem értik. Ez a pár óra nagyon kevés, utána pedig a hét többi órájában egészen más nyelvi környezetben van a gyerek. A nagymamákat és a nagypapákat kell meggyőznünk, hogy magyarul beszéljenek: mindent bevetünk, ruhabörzétől élelemig, amit csak tudok, idehozok. Amikor ellátogatok a családokhoz, úgy beszélgetünk, hogy közben hallja a gyerek, és legalább addig a nagyszülők csak magyarul szólnak a gyerekhez. Ily módon, ha majd kikerül egyetlen láncszem ebből a folyamatból – és ez a láncszem én magam vagyok, hiszen bármelyik pillanatban elhelyezhetnek – erőfeszítésem akkor sem volt hiábavaló.
Már gyerekkorában megválasztotta a hivatását. Azt írta a pályaválasztási űrlapra, hogy pap akar lenni, “elölről és fordítva olvasva is”. Ugyanakkor magyar nyelvet oktat, a hitoktatás is beletartozik a szolgálatba – úgyhogy pedagógus is. Milyen módszerekkel tanítja a magyart a környékbeli gyerekeknek?
Volt egy iskolai elöljáró annak idején, aki ráparancsolt a szüleimre, hogy azonnal változtassam meg az elhatározásomat. Következő nap újra meg kellett írni, milyen pályát választok, és akkor azt írtam: “visszafele olvasva is pap”. A magyar nyelv oktatásáról szólva: “hályogkovács” módszerekkel közelítem meg, mert nincsen magyar tanári képesítésem, ugyanakkor még nem találtak ki olyan módszert, hogy miként kell idegen nyelvként tanítani a magyart magyaroknak. Valahogy úgy képzelem el ezt a helyzetet, mint amikor jó néhány évvel ezelőtt nagymamámat láttam agyvérzés után: nagyon sokat kellett simogatni és masszírozni ahhoz, hogy gyógyulásnak induljon. De aztán megszólalt és talpra állt, majd még élt jó pár évet. Közösségi szinten is valahogy így kell eljárnunk: kizárólag román tannyelvű iskolában tanítok: és magyarul hiába próbálkoznék, mert összesen három gyerek, ha értene valamit belőle. Ha mindenik órán megjegyeznek egy-egy magyar szót, akkor már eljut az üzenet hozzájuk. Nem lehet célként azt kitűzni, hogy a gyerekek ismerjék Arany összes műveit, de azt igen, hogy halljanak magyar szavakat, és próbálják ezeket kimondani.
A templomban milyen nyelvű liturgián vesznek részt a környékbeli hívek?
A liturgia teljesen magyar, de Balázsfalván például vasárnap a prédikációt összefoglalom románul is. Érkeznek érdekes visszajelzések és ez szintén az identitás kérdésköréhez kapcsolódik: “nagyon jó, plébános úr, hogy elmondja románul is, magyarul meghallgatjuk, de románul értjük”. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjanak lépni a nyelvi komfortzónából, amibe belesodródtak, először ki kell mozdítanunk őket. És én úgy látom, hogy csak úgy lehetséges, ha fizikailag is kimozdulunk innen, olyan helyekre, ahol tömbben él a magyarság, illetve – és ez történt meg az elmúlt hét végén, amikor Tűr település alapításának 700. évfordulóját ünnepeltük – idecsalogatunk sok magyart, hogy mindenhol magyar szó hangozzék ez idő alatt. Ez adja meg a bátorságot a helyieknek, hogy maguk is beszéljenek.
A hét végi események ilyenformán azt példázzák, hogy sikerülhet valamiképpen összekovácsolni a környék elkallódott magyarságát?
Természetesen. És amikor megszólítjuk Küküllőszög magyarságát, nem az számít, hogy valaki katolikus-e, vagy hogy például péterfalvi-e, esetleg búzásbocsárdi – ahol már alig vannak magyarok –, vagy magyarbényei, bethlenszentmiklósi, küküllővári, boldogasszonyfalvi. Az számít, hogy együtt vagyunk és együtt alkotunk egészet.
Felújíttatta a tűri plébániát és templomot – önerőből is, hiszen évről évre elment Olaszországba, ahol kétkezi munkásként dolgozott, hogy pénzt szerezzen a renoválásra. A Tűri Magyar Ház létesítésén is dolgozik. Segítenek önnek a tömbmagyarság-beliek részéről vagy a magyarországiak?
Nagyon nagy erőt ad, hogy sokan segítenek Erdélyből, és nem szégyellem ezt megvallani, hiszen Isten sem szégyell engem, akármilyen gyarló vagyok. Sokan támogatnak Erdélyből: Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és természetesen Háromszék – a háromszékiekkel közösen van egy hivatalos összetartozás-programunk. Nem úgy viszonyulnak, hogy “na, akkor odadobunk valamit”, hanem egyenlő partnerek vagyunk, és ez a nagy dolog. Nemcsak hangzatos szavakat mondanak, hanem a két kezükkel, a szívükkel is itt vannak. Ugyanakkor elkezdünk kacsintgatni Magyarország fele is, hogy lássuk, kapunk-e valamilyen “hónunk alá nyúlást”. Ez a segítség pedig nem forintosítható: nem pénzt várunk, hanem magyar szót. Ez is megvalósulhatott most a tűri ünnepen: húszan voltak itt Miskolcról, akiket családoknál szállásoltunk el, hogy azokban a házakban legalább három napig magyarul beszéljenek. Az itteniek félnek kinyitni az ajtóikat, mert szégyellik, hogy nincs fürdőszoba, és főleg szégyellik, hogy nem tudnak magyarul, erre keresnek kifogásokat. De a vendégek és a házigazdák nagyon megszerették egymást, alig tudtak egymástól elszakadni. És ennél pozitívabb visszajelzés nem is kell.
Ön Balázsfalva első és egyetlen magyar nyelvű rádióműsorának megálmodója és vezetője is…
Október 22-én ünnepeljük harmadik születésnapunkat. Balázsfalván soha nem hangzott el azelőtt magyar szó a rádióban, már csak azért sem, mert monopol helyzetben van a magánrádió. Ennek ellenére egy évnyi kemény munka után az egyéves születésnapra meghívtuk a rádió igazgatóját, aki magyarul köszöntötte a hallgatókat. Egy balázsfalvi hölgy segít nekem, mi ketten próbáljuk megvalósítani, hogy valakinek tovább lehessen majd adni a magyar műsort, hogy el ne haljon. Próbálunk oly módon kommunikálni a hallgatókkal, hogy visszajelezzenek. És olyan szép, amikor kézzel írott levelek érkeznek a postaládába. Örömmel dolgozunk azon, hogy legalább hetente kétszer hallhassanak a környékbeli magyarok magyar szót.
A Hargita megyei Borzonton a saját telkén táboroztat gyerekeket. Főleg szórványból érkező fiatalokról van szó?
Mindegy, hogy honnan jönnek, a szórványból is természetesen. És az a lényeg, hogy ezek a gyerekek magyar környezetben táborozzanak, és felfedezzék, hogy öröm a többi magyar gyerekkel együtt lenni. De jönnek más régiókból is, sőt, Angliából is: olyan magyar gyerekek, akik alig beszélnek magyarul.
Hittudományi főiskolát végzett, majd jogot tanult Rómában. Ugyanakkor sok mindennel foglalkozik egyszerre azon kívül, hogy papként szolgál: szenvedélyesen fotózik – a tűri rendezvényen kiállították portréfotóit – , zenél, rádiózik, pedagógusként is dolgozik. Hogyan fér mindez az életébe?
Az egyik válaszom erre az, hogy székely vagyok. A másik, hogy szívvel-lélekkel el lehet a dolgokat végezni. Ugyanakkor erről az a székely vicc jut eszembe, amikor János bácsit megkérdezték, hogy maga mindenhez ért? Erre pedig azt válaszolta: mindenhez es.
És mik a további tervei?
A Tűri Magyar Ház, amelyet a régi magyar iskola épületében létesítünk – a házat nagy nehezen sikerült visszaszereznünk – ha számokban akarnék beszélni, azt mondanám, 35 százalékban készen van. Nincsenek különleges terveim, ugyanazt szeretném tenni továbbra is, amit eddig. Talán még tudatosabban, hogy minden egyes kő, amit leteszünk, az örökség részévé váljon.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 11.
Most – Híd: új nemzetstratégia szépséghibákkal
Új nemzetstratégiát mutatott be a közelmúltban a felvidéki Most – Híd szlovák-magyar párt a szlovákiai magyarok számára.
Mint ismeretes, a Most – Híd mostoha gyereknek számít a határon túli magyar szervezetek között, mivel a budapesti kormány hivatalos álláspontja szerint kizárólag a magyar érdekképviseletet tekinti partnernek. A szlovákiai magyar szavazók ugyanakkor nem csupán elfogadhatónak tartották a Magyar Koalíció Pártjából – azóta Magyar Közösség Pártja – kivált alakulat ajánlatait, de sokan át is pártoltak hozzá. Ennek nyomán már a második olyan parlamenti választás is lezajlott, amelyen az MKP nem érte el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, a Most – Híd viszont igen, így a magyarok egyedüli képviselete a pozsonyi parlamentben. Ugyanakkor a felmérések szerint támogatottsága a konkrét eredmények hiányában némileg csökkent.
Nem kell a Felvidék
A stratégia egyik alapvető pontja a regionális identitás kialakításának szükségessége. A Trianon előtti Észak-Magyarország magyar lakóinak ugyanúgy nem volt miért regionális identitást kialakítaniuk, mint például a ma partiumi magyaroknak nevezett közösség tagjainak, lévén, hogy egyszerűen magyarnak nevezték magukat, és nem volt előzménye az önálló régiónak, amely közös alapot jelentett volna a közösség eltérő önmeghatározása számára. Trianon után azonban megváltozott a helyzet.
A nemzetstratégia elveti a felvidéki magyar megnevezést, de a szlovákiai magyart sem tartja megfelelőnek – ezért a dél-szlovákiai magyar megnevezést javasolja, ami a magyar közösség földrajzi elhelyezkedését veszi alapul. Amennyiben ezt a Trianon óta az anyaországétól eltérő körülmények között élő, de nemzeti identitását, anyanyelvét megőrizni akaró ottani közösség elfogadhatónak találja, akkor a megnevezés „hivatalossá” válhat.
Az ötlet illeszkedik a párt politikájába, miszerint a szlovákiai magyar közösséget olyan entitásként tételezi, amelynek nem annyira az anyaországgal, illetve a többi nemzetrésszel való kapcsolattartásban kell támogatást keresnie, mint inkább a „magyarbarát” szlovákokkal való együttműködésben. Ugyanakkor kérdéses a felvetés megalapozottsága. A Felvidék, felvidéki kifejezés a magyar nemzet egészéhez képest határozza meg a közösséget, míg a dél-szlovákiai azt figyelmen kívül hagyva, kizárólag a szlovákokhoz képest. Ez az elnevezés meglehetősen mesterkéltnek tűnik. A dél-szlovákiai megnevezés a dél-tiroli megnevezésre hajazhat, azonban Tirol mégiscsak egy osztrák tartomány, míg Szlovákia önálló entitásként először a második világháború idején létezett, tehát ebből a szempontból a dél-szlovákiai magyar megnevezés konkrét, magyar identitás-konstituáló jellege megkérdőjelezhető. (Mint ahogy a nyugat-romániai sem lenne elfogadható egy bihari vagy aradi magyar számára). Ráadásul a Felvidék már meghonosodott a köztudatban.
A nemzetstratégia azt is tartalmazza, hogy szimbólumrendszert hozzanak létre a dél-szlovákiai magyar közösség számára. A javaslat szerint nem fontos, hogy hagyománnyal rendelkezzen, a lényeg az, hogy a közösség magáénak érezze, és identitás-konstituáló tényezőként hasson. A kezdeményezés hasonló a székely zászló megalkotásához, és ahhoz a tervezethez, miszerint a Partium számára is önálló szimbólumokat – címert és zászlót – terveznek.
Mindez lényeges lehet, mivel az anyaországtól elszakított régiók magyar közössége hosszú ideje még akkor is másként szocializálódott, ha azért a magyar televízió és rádió műsorait a rendszerváltás előtt is követni tudta.
Meg kell találni azonban az egészséges arányt a magyar és a regionális identitás között, főleg abban az esetben, ha a cél az, hogy a magyar identitás megőrződjék, sőt elsődleges legyen.
Nemzetiség helyett nyelv
Ez ellen hathat az a lényegi javaslat, amely a nemzetiség helyett a nyelvet helyezné a nemzetpolitika központjába. „Ahelyett, hogy mások egyéni választásainak kiértékelésével foglalkoznánk és a „tiszta” magyarságot keresnénk, törekedjünk arra, hogy a magyar nyelv és a magyar kultúra közegszerűen fennmaradjon Dél-Szlovákiában” – áll a dokumentumban. Mindennek a célja a kidolgozók szerint az, hogy a szlovák állam a nyelvi jogokat a nyelvhasználat, és ne a nemzetiségi arányok alapján határozza meg.
A felvetésre rációját az képezheti, hogy az anyaországtól elszakított területeken számos vegyes házasság jött létre, ennek nyomán vegyes identitás alakult ki, miközben az érintettek a szlovák, román vagy szerb mellett a magyart is anyanyelvi szinten beszélik. A javaslat kidolgozói talán arra gondoltak, hogy kisebbségi, vegyes lakosságú közegben ez lehet a legpragmatikusabb módszer a nemzeti identitás megőrzésére és az anyanyelvhasználat biztosítására. Ráadásul ez a külvilág felé is jobban eladható, hiszen nem etnikai alapon követeli a szabad nyelvhasználat biztosítását.
Csakhogy ez is meglehetősen idealisztikus megközelítés. Igaz ugyan, hogy a magyarul beszélők köre számszerűen szélesebb merítést jelentene, mint a magyar nemzetiségűeké, azonban a gyakorlatban nehéz elképzelni, hogy a nem tisztán magyar identitású, nem csupán a magyar kultúrában szocializált, magukat elsősorban nem magyarként meghatározó személyek jelentős része igényelné a magyar nyelv használatát. Az ötlet az asszimiláció bátorításaként is hathat, hiszen csökkenti a magyar identitás vállalásának fontosságát.
Ugyancsak fontos eleme a dokumentumnak, hogy a magyar anyanyelvű romákat is a dél-szlovákiai magyar közösség részét képezzék. Ez elméletileg szintén a közösség megerősödését, megmaradását erősíthetné. Ugyanakkor nem számol azzal, hogy ez legfeljebb akkor lenne megvalósítható, ha megfelelő felzárkóztatási programokkal is párosulna, és sikerülne érdekeltté tenni a romákat a magyar identitás vállalásában. Kérdéses, ez miért sikerülne, hiszen arról van szó, hogy egyik kisebbségi státusból a másikba kerülnének, még akkor is, ha a magyar identitásnak egy kicsivel nagyobb a presztízse. Ráadásul nem veszi figyelembe, hogy a szlovák félnek állami háttérrel jóval több eszköze van arra, hogy a romákat a szlovák identitás vállalására sarkallja. Mint ahogy azt sem, hogy egyre erősebb az a mozgalom is, amely a romákat egyszerűen a roma identitás vállalására ösztönzi.
Területi autonómia: „nem adekvát” megoldás
A javaslat a továbbiakban megfogalmazza az elvárást, hogy a szlovák állam ismerje el a szlovákok és az őshonos kisebbségek egyenlőségét, emellett kulturális és oktatási önkormányzatiságot követel. Különösen figyelemre méltó ugyanakkor, hogy úgy értékeli: a területi autonómia a magyarlakta régió szétaprózottsága miatt jelenleg nem tűnik adekvát megoldásnak a közösség problémáira. Javasolja ugyanakkor a kisebbségek jogállását szabályozó törvény elfogadását és a közigazgatási átszervezést a valós szociális, gazdasági és kulturális viszonyoknak megfelelően.
Mindezek valóban fontosak, ugyanakkor ezen jogok és a területi autonómia nem zárják ki egymást. A területi önrendelkezés a jelentősebb, magyarlakta régiókban életképes megoldás lehet, de még ha ezt egyesek nem is értékelik így, igényként megfogalmazható. Már csak azért is, hogy megtagadásáért cserében legalább a javaslatban a konkrét célként megfogalmazott kisebbségi törvényt, az oktatási és kulturális önkormányzatiságot, illetve a magyar nyelv regionális nyelvként történő elismertetését Dél-Szlovákiában ki lehessen alkudni.
Mindez tehát egyelőre nem több jól hangzó igénylistánál, amely tartalmaz a felvidéki magyar közösség megmaradása szempontjából fontos elemeket is, azonban számos pontban nem annyira a magyar identitás megerősödéséhez, mint inkább egy „szlovákmagyar”, a nemzet többi részétől még jobban elkülönülő entitás létrejöttéhez vezethet, ami ugyanakkor vélhetően ideális szavazótábor lenne egy, a Most – Hídhoz hasonló vegyes párt számára. (Lévén, hogy a szlovákok körében a támogatottsága továbbra sem nevezhető számot érdeminek). Igencsak kérdéses, hogy ehhez a javaslathoz meg tudja-e szerezni a vegyes párt a szlovákiai magyar közösség egészének támogatását.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Új nemzetstratégiát mutatott be a közelmúltban a felvidéki Most – Híd szlovák-magyar párt a szlovákiai magyarok számára.
Mint ismeretes, a Most – Híd mostoha gyereknek számít a határon túli magyar szervezetek között, mivel a budapesti kormány hivatalos álláspontja szerint kizárólag a magyar érdekképviseletet tekinti partnernek. A szlovákiai magyar szavazók ugyanakkor nem csupán elfogadhatónak tartották a Magyar Koalíció Pártjából – azóta Magyar Közösség Pártja – kivált alakulat ajánlatait, de sokan át is pártoltak hozzá. Ennek nyomán már a második olyan parlamenti választás is lezajlott, amelyen az MKP nem érte el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, a Most – Híd viszont igen, így a magyarok egyedüli képviselete a pozsonyi parlamentben. Ugyanakkor a felmérések szerint támogatottsága a konkrét eredmények hiányában némileg csökkent.
Nem kell a Felvidék
A stratégia egyik alapvető pontja a regionális identitás kialakításának szükségessége. A Trianon előtti Észak-Magyarország magyar lakóinak ugyanúgy nem volt miért regionális identitást kialakítaniuk, mint például a ma partiumi magyaroknak nevezett közösség tagjainak, lévén, hogy egyszerűen magyarnak nevezték magukat, és nem volt előzménye az önálló régiónak, amely közös alapot jelentett volna a közösség eltérő önmeghatározása számára. Trianon után azonban megváltozott a helyzet.
A nemzetstratégia elveti a felvidéki magyar megnevezést, de a szlovákiai magyart sem tartja megfelelőnek – ezért a dél-szlovákiai magyar megnevezést javasolja, ami a magyar közösség földrajzi elhelyezkedését veszi alapul. Amennyiben ezt a Trianon óta az anyaországétól eltérő körülmények között élő, de nemzeti identitását, anyanyelvét megőrizni akaró ottani közösség elfogadhatónak találja, akkor a megnevezés „hivatalossá” válhat.
Az ötlet illeszkedik a párt politikájába, miszerint a szlovákiai magyar közösséget olyan entitásként tételezi, amelynek nem annyira az anyaországgal, illetve a többi nemzetrésszel való kapcsolattartásban kell támogatást keresnie, mint inkább a „magyarbarát” szlovákokkal való együttműködésben. Ugyanakkor kérdéses a felvetés megalapozottsága. A Felvidék, felvidéki kifejezés a magyar nemzet egészéhez képest határozza meg a közösséget, míg a dél-szlovákiai azt figyelmen kívül hagyva, kizárólag a szlovákokhoz képest. Ez az elnevezés meglehetősen mesterkéltnek tűnik. A dél-szlovákiai megnevezés a dél-tiroli megnevezésre hajazhat, azonban Tirol mégiscsak egy osztrák tartomány, míg Szlovákia önálló entitásként először a második világháború idején létezett, tehát ebből a szempontból a dél-szlovákiai magyar megnevezés konkrét, magyar identitás-konstituáló jellege megkérdőjelezhető. (Mint ahogy a nyugat-romániai sem lenne elfogadható egy bihari vagy aradi magyar számára). Ráadásul a Felvidék már meghonosodott a köztudatban.
A nemzetstratégia azt is tartalmazza, hogy szimbólumrendszert hozzanak létre a dél-szlovákiai magyar közösség számára. A javaslat szerint nem fontos, hogy hagyománnyal rendelkezzen, a lényeg az, hogy a közösség magáénak érezze, és identitás-konstituáló tényezőként hasson. A kezdeményezés hasonló a székely zászló megalkotásához, és ahhoz a tervezethez, miszerint a Partium számára is önálló szimbólumokat – címert és zászlót – terveznek.
Mindez lényeges lehet, mivel az anyaországtól elszakított régiók magyar közössége hosszú ideje még akkor is másként szocializálódott, ha azért a magyar televízió és rádió műsorait a rendszerváltás előtt is követni tudta.
Meg kell találni azonban az egészséges arányt a magyar és a regionális identitás között, főleg abban az esetben, ha a cél az, hogy a magyar identitás megőrződjék, sőt elsődleges legyen.
Nemzetiség helyett nyelv
Ez ellen hathat az a lényegi javaslat, amely a nemzetiség helyett a nyelvet helyezné a nemzetpolitika központjába. „Ahelyett, hogy mások egyéni választásainak kiértékelésével foglalkoznánk és a „tiszta” magyarságot keresnénk, törekedjünk arra, hogy a magyar nyelv és a magyar kultúra közegszerűen fennmaradjon Dél-Szlovákiában” – áll a dokumentumban. Mindennek a célja a kidolgozók szerint az, hogy a szlovák állam a nyelvi jogokat a nyelvhasználat, és ne a nemzetiségi arányok alapján határozza meg.
A felvetésre rációját az képezheti, hogy az anyaországtól elszakított területeken számos vegyes házasság jött létre, ennek nyomán vegyes identitás alakult ki, miközben az érintettek a szlovák, román vagy szerb mellett a magyart is anyanyelvi szinten beszélik. A javaslat kidolgozói talán arra gondoltak, hogy kisebbségi, vegyes lakosságú közegben ez lehet a legpragmatikusabb módszer a nemzeti identitás megőrzésére és az anyanyelvhasználat biztosítására. Ráadásul ez a külvilág felé is jobban eladható, hiszen nem etnikai alapon követeli a szabad nyelvhasználat biztosítását.
Csakhogy ez is meglehetősen idealisztikus megközelítés. Igaz ugyan, hogy a magyarul beszélők köre számszerűen szélesebb merítést jelentene, mint a magyar nemzetiségűeké, azonban a gyakorlatban nehéz elképzelni, hogy a nem tisztán magyar identitású, nem csupán a magyar kultúrában szocializált, magukat elsősorban nem magyarként meghatározó személyek jelentős része igényelné a magyar nyelv használatát. Az ötlet az asszimiláció bátorításaként is hathat, hiszen csökkenti a magyar identitás vállalásának fontosságát.
Ugyancsak fontos eleme a dokumentumnak, hogy a magyar anyanyelvű romákat is a dél-szlovákiai magyar közösség részét képezzék. Ez elméletileg szintén a közösség megerősödését, megmaradását erősíthetné. Ugyanakkor nem számol azzal, hogy ez legfeljebb akkor lenne megvalósítható, ha megfelelő felzárkóztatási programokkal is párosulna, és sikerülne érdekeltté tenni a romákat a magyar identitás vállalásában. Kérdéses, ez miért sikerülne, hiszen arról van szó, hogy egyik kisebbségi státusból a másikba kerülnének, még akkor is, ha a magyar identitásnak egy kicsivel nagyobb a presztízse. Ráadásul nem veszi figyelembe, hogy a szlovák félnek állami háttérrel jóval több eszköze van arra, hogy a romákat a szlovák identitás vállalására sarkallja. Mint ahogy azt sem, hogy egyre erősebb az a mozgalom is, amely a romákat egyszerűen a roma identitás vállalására ösztönzi.
Területi autonómia: „nem adekvát” megoldás
A javaslat a továbbiakban megfogalmazza az elvárást, hogy a szlovák állam ismerje el a szlovákok és az őshonos kisebbségek egyenlőségét, emellett kulturális és oktatási önkormányzatiságot követel. Különösen figyelemre méltó ugyanakkor, hogy úgy értékeli: a területi autonómia a magyarlakta régió szétaprózottsága miatt jelenleg nem tűnik adekvát megoldásnak a közösség problémáira. Javasolja ugyanakkor a kisebbségek jogállását szabályozó törvény elfogadását és a közigazgatási átszervezést a valós szociális, gazdasági és kulturális viszonyoknak megfelelően.
Mindezek valóban fontosak, ugyanakkor ezen jogok és a területi autonómia nem zárják ki egymást. A területi önrendelkezés a jelentősebb, magyarlakta régiókban életképes megoldás lehet, de még ha ezt egyesek nem is értékelik így, igényként megfogalmazható. Már csak azért is, hogy megtagadásáért cserében legalább a javaslatban a konkrét célként megfogalmazott kisebbségi törvényt, az oktatási és kulturális önkormányzatiságot, illetve a magyar nyelv regionális nyelvként történő elismertetését Dél-Szlovákiában ki lehessen alkudni.
Mindez tehát egyelőre nem több jól hangzó igénylistánál, amely tartalmaz a felvidéki magyar közösség megmaradása szempontjából fontos elemeket is, azonban számos pontban nem annyira a magyar identitás megerősödéséhez, mint inkább egy „szlovákmagyar”, a nemzet többi részétől még jobban elkülönülő entitás létrejöttéhez vezethet, ami ugyanakkor vélhetően ideális szavazótábor lenne egy, a Most – Hídhoz hasonló vegyes párt számára. (Lévén, hogy a szlovákok körében a támogatottsága továbbra sem nevezhető számot érdeminek). Igencsak kérdéses, hogy ehhez a javaslathoz meg tudja-e szerezni a vegyes párt a szlovákiai magyar közösség egészének támogatását.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 11.
Alternatív utcanevek: Besztercén normalitás, Kolozsváron álom
Nyugat-európai példára alternatív utcanévtáblák jelentek meg Erdély több településének történelmi belvárosában. Ezek az utca hivatalos nevét jelző táblák alatt vagy fölött találhatók, és annak hajdani nevéről tanúskodnak.
A több nemzet által lakott nyugat-európai városokban bevett szokás, hogy ugyanazon utcának két megnevezése van: az állam nyelvén íródott hivatalos és a kisebbségek által használt hagyományos. Szászsebesen a mai Lucian Blaga utca a németek számára – immár a névjelzőtáblán is – Innere Siculorumgasse, míg Besztercén a Nicolae Titulescu utcát hívják a táblán is Ungargassenak, azaz Magyar utcának. Tordán a régi magyar utcanevek is megjelentek a belvárosban.
Példát mutató szász városok
A Fehér megyei Szászsebes volt az első erdélyi település, ahol a belvárosi utcák falára felkerültek a történelmi nevek. Az Innere Siculorumgasse sárga alapon fekete színű felirat a hivatalos B-dul Lucian Blaga alá került, és egyáltalán nem zavarja a Sebes melletti Lámkeréken született költőről elnevezett kulturális alapítvány elnökét. Pedig az egykori szász, jelenlegi román többségű városból már a 12. század közepén Sepsiszékre költöztek a sebesi székelyek. Mi több, Liviu Mugurel Sârbu alapítványi elnök maga kezdeményezte az alternatív táblák kihelyezését – első polgármesteri mandátuma alatt. „Idestova tizenhárom éve ott állnak a táblák, és senkit nem zavartak. Annak idején én döntöttem a kifüggesztésükről, elvégre, ha multikulturális településnek tartjuk Szászsebest, akkor nem illik szőnyeg alá söpörni a történelmet” – hangsúlyozta lapunknak a volt elöljáró. Sârbu szerint, ha Erdély lakossága valamire is büszke lehet, az a nemzeti, vallási és kulturális sokszínűsége. A Német Demokrata Fórum helyi elnöke, Alfred Dahinten evangélikus lelkész is dicsérő szavakkal illeti a politikából kiszállt ex-polgármestert, annak európai gondolkodásmódját.
Ahogy a sebesieket nem zavarja, úgy a beszterceiek sem tiltakoztak a Nicolae Titulescu román politikus és diplomata nevét viselő utcanévtábla alatt nemrég megjelent Ungargasse felirat ellen. Ahogy az a turisztikai ismertető tábla sem zavarta őket, amely a Magyar utca – Strada Ungurească múltját mutatja be. Besztercén azt sem rejtik véka alá, hogy a valamikori Marktplatz nevű piactér, a mai Piaţa Centrală 1940-ben a Horthy Miklós nevét kapta, hatalomváltást követően Sztálinról nevezték el, és 1962-ben vette fel jelenlegi nevét.
Ökuménia után többnyelvűség Tordán
Tordán – ahol egy évtizeddel korábban a helyi magyarságnak ádáz harcot kellett vívnia az önálló iskola létrehozásáért – a jelenlegi városvezetés nem riadt vissza a magyarul is kiírt történelmi utcanevek használatától. Az RMDSZ kérésére Tudor Ştefănie polgármester több mint egy éve kihelyeztette a hivatalos feliratok fölé a háromnyelvű – román, magyar és angol – alternatív táblákat. Így a helyi románság is megtudhatja, hogy a jelenlegi 1918. december 1. teret, valamikor Szénapiacnak hívták, a Mircea cel Bătrân utca egykoron Kastély utca volt, az Anderi Şaguna nevét viselő utcát pedig a magyar világban még Testhordó sikátorként emlegették.
„Amikor Torda megnyert egy uniós pályázatot a történelmi városközpont helyreállítására, kihasználtuk a lehetőséget és felkértük a polgármestert: ha már a régi utcaneveket nem adhatja vissza, legalább tájékoztató jelleggel írja ki azokat a jelenlegi alá. Fogékonynak bizonyult, és a városnapokra meg is jelentek az új táblák” – idézte fel az alternatív táblák születésének történetét Ádámosy Margit Klára, az RMDSZ helyi elnöke és önkormányzati képviselője. Ugyanakkor kerültek ki a szintén háromnyelvű tájékoztatók a műemlék épületekre is. Mindezt Ştefănie a lehető legtermészetesebbnek tartja. „Nem látok ebben semmi rosszat, sőt jogosnak tartom a magyar közösség igényét” – fejtette ki a Krónikának a polgármester, mintegy követve a város szellemiségét, hiszen 1568-ban, Európában először a tordai templomban hirdették ki a vallásszabadságot. A döntés meghozatalakor Tudor Ştefănie azt is szem előtt tartotta, hogy a városba látogató külföldi vendégek többsége Magyarországról érkezik.
A Szatmár megyei Halmiban fél évtizede ugyanazon tábláról olvasható le a mai hivatalos román megnevezés és az egykori magyar hagyományos név. Míg a határ menti községben a románok számára az egyik utcát Nicolae Titulescunak hívják, a magyarok ma is Nevetlenként emlegetik. A múlt rendszerben átkeresztelt Fő utca a tábla alsó részében továbbra is régi nevét viseli, míg fölötte a Strada Eliberării megnevezés olvasható.
Kolozsvári remény, vásárhelyi ábránd
Bár előszeretettel hívják magukat a multikulturalizmus fellegvárának, Erdély két legnagyobb magyar közösségű városában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron még csak álom az alternatív táblák kifüggesztése. Mindkét településen mindössze a magyar közösség álma. Míg a kincses város RMDSZ-es alpolgármestere reális esélyt lát az elképzelés valóra válására, Dorin Florea helyettese nagyon jól tudja, hogy mindaddig, amíg az utcanévtáblák szintjén a vásárhelyi elöljáró a valós kétnyelvűség kerékkötője, illúzió a történelmi nevek kiírása. „Elképzeléseink vannak, de a polgármesternél még azt sem sikerült elérni, hogy a jelenlegi nevek esetében alkalmazza a valós kétnyelvűséget” – fejtette ki lapunknak Florea helyettese, Peti András. Mint ismeretes, a vásárhelyi polgármester számára a kétnyelvűség mindössze az utca vagy tér szónak a román megnevezéshez való biggyesztésében merül ki. Így Marosvásárhely főterét – az úgymond kétnyelvű tábla szerint – Piaţa Trandafirilor térnek hívják. Ennél idegenebbül már csak a Paul Chinezu, Ecaterina Varga vagy Gheorghe Doja utca neve hangzik a magyarok számára. Tavaly az Erdélyi Magyar Néppártnak volt egy-két próbálkozása az alternatív táblák felszerelésére, azonban azokat vagy tizenöt perc alatt leszerelte (a Kossuth utca sarkáról) a polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség, vagy fenyegető módszerekkel a szervezet vezetőit kényszerítette az eltávolításra (a Klastrom utcai EMNP-székházról). „Azzal érveltek, hogy a Kossuth nevet nem szabad használni, így meg is büntettek. Felkértük a magyar-román történész bizottságot, hogy egyszersmind tisztázza a magyar nemzeti hős szerepét. Nem lehet, hogy Amerikában utcák, terek, sőt települések viselik a nevét, nálunk meg egyesek háborús bűnösnek kiáltják ki” – mondta Jakab István, a néppárt vásárhelyi vezetője.
Kolozsvár jelenlegi elöljárója, Emil Boc több gesztust is tett a magyarság irányába, hogy feledtesse a magyarellenes Funar-korszakot, azonban a kétnyelvű feliratozással még adós maradt. Horváth Anna alpolgármester viszont úgy véli, felettese nem zárkózik el a magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezésétől, az RMDSZ azonban még nem vetette fel az ötletet demokrata-liberális partnerének. „Előbb fel kell vennünk a kapcsolatot a tordai kollegákkal, össze kell állítanunk egy dokumentációt, csak azután tálaljuk kérésünket koalíciós partnereinknek” – vázolta a lépéseket az alpolgármester. Horváth szerint, ha a következő időszakban a település magyar neve kikerül Kolozsvár bejárataihoz, majd a belvárosi műemlék épületekre helyezendő ismertetőtáblákon magyarul is olvasható lesz az ingatlan leírása, akkor egy következő lépésben az alternatív utcanévtáblák kifüggesztését is kérhetik.
Kegyetlen öngól Váradon
Míg a közép-erdélyi nagyvárosokban körvonalazódik az elképzelés a hagyományos utcanevek használatáról, Nagyváradon az RMDSZ és ellenzéke azon háborúzik, hogy milyen elnevezéseket használjon. Míg az Erdélyi Magyar Ifjak és a néppárt is az alternatív táblák kihelyezését szorgalmazta, a szövetség politikusai a jelenlegi utcanevek lefordításában látják a jövőt. Az elmúlt években lapunk többször is cikkezett arról a hiteles fordító által készített lajstromról, melyet az RMDSZ rendelt meg. A szakember olyan muris neveket javasolt, mint például Piros-tó utca a Lacul Roşunak, azaz Gyilkostónak, Szenátus a Sanatoriuluinak, Szalázs a Sălajului vagy Galaction Gála a Gala Galaction román íróról elnevezett utcának. A nyilvánosságra hozott helytelen, nevetséges fordításokkal az RMDSZ nem csak magát, de az ügyet is nevetségessé tette. „Mi még mindig a történelmi utcanevek kiírását szorgalmazzuk, csak több ilyen esetben is tisztázni kellene, hogy mit tekintünk annak. Például a Ritók Zsigmondot vagy a Koronát? Az Állomás utcát vagy a Főutat, netán Horthy Miklós utcát?” – fejtegette lapunknak Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke. Szerinte mielőbb létre kellene hozni egy helytörténészekből álló bizottságot a vitás kérdések tisztázására. Csakhogy a néppárti politikus szerint mindaddig nem hívható életre a testület, amíg az RMDSZ tiltja az általa befolyásolható szakembereknek, hogy részt vállaljanak az EMNP kezdeményezésében. „Nem lenne szabad ebből hiúsági kérdést csinálni; közösen kellene a polgármester asztalára tennünk egy hiteles listát” – vélekedett Csomortányi. Váradon az utóbbi időben több ház falára is kikerült az ellenzékiek által javasolt alternatív név, de azokat Ilie Bolojan polgármester utasítására az önkormányzat munkásai eltávolították.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Nyugat-európai példára alternatív utcanévtáblák jelentek meg Erdély több településének történelmi belvárosában. Ezek az utca hivatalos nevét jelző táblák alatt vagy fölött találhatók, és annak hajdani nevéről tanúskodnak.
A több nemzet által lakott nyugat-európai városokban bevett szokás, hogy ugyanazon utcának két megnevezése van: az állam nyelvén íródott hivatalos és a kisebbségek által használt hagyományos. Szászsebesen a mai Lucian Blaga utca a németek számára – immár a névjelzőtáblán is – Innere Siculorumgasse, míg Besztercén a Nicolae Titulescu utcát hívják a táblán is Ungargassenak, azaz Magyar utcának. Tordán a régi magyar utcanevek is megjelentek a belvárosban.
Példát mutató szász városok
A Fehér megyei Szászsebes volt az első erdélyi település, ahol a belvárosi utcák falára felkerültek a történelmi nevek. Az Innere Siculorumgasse sárga alapon fekete színű felirat a hivatalos B-dul Lucian Blaga alá került, és egyáltalán nem zavarja a Sebes melletti Lámkeréken született költőről elnevezett kulturális alapítvány elnökét. Pedig az egykori szász, jelenlegi román többségű városból már a 12. század közepén Sepsiszékre költöztek a sebesi székelyek. Mi több, Liviu Mugurel Sârbu alapítványi elnök maga kezdeményezte az alternatív táblák kihelyezését – első polgármesteri mandátuma alatt. „Idestova tizenhárom éve ott állnak a táblák, és senkit nem zavartak. Annak idején én döntöttem a kifüggesztésükről, elvégre, ha multikulturális településnek tartjuk Szászsebest, akkor nem illik szőnyeg alá söpörni a történelmet” – hangsúlyozta lapunknak a volt elöljáró. Sârbu szerint, ha Erdély lakossága valamire is büszke lehet, az a nemzeti, vallási és kulturális sokszínűsége. A Német Demokrata Fórum helyi elnöke, Alfred Dahinten evangélikus lelkész is dicsérő szavakkal illeti a politikából kiszállt ex-polgármestert, annak európai gondolkodásmódját.
Ahogy a sebesieket nem zavarja, úgy a beszterceiek sem tiltakoztak a Nicolae Titulescu román politikus és diplomata nevét viselő utcanévtábla alatt nemrég megjelent Ungargasse felirat ellen. Ahogy az a turisztikai ismertető tábla sem zavarta őket, amely a Magyar utca – Strada Ungurească múltját mutatja be. Besztercén azt sem rejtik véka alá, hogy a valamikori Marktplatz nevű piactér, a mai Piaţa Centrală 1940-ben a Horthy Miklós nevét kapta, hatalomváltást követően Sztálinról nevezték el, és 1962-ben vette fel jelenlegi nevét.
Ökuménia után többnyelvűség Tordán
Tordán – ahol egy évtizeddel korábban a helyi magyarságnak ádáz harcot kellett vívnia az önálló iskola létrehozásáért – a jelenlegi városvezetés nem riadt vissza a magyarul is kiírt történelmi utcanevek használatától. Az RMDSZ kérésére Tudor Ştefănie polgármester több mint egy éve kihelyeztette a hivatalos feliratok fölé a háromnyelvű – román, magyar és angol – alternatív táblákat. Így a helyi románság is megtudhatja, hogy a jelenlegi 1918. december 1. teret, valamikor Szénapiacnak hívták, a Mircea cel Bătrân utca egykoron Kastély utca volt, az Anderi Şaguna nevét viselő utcát pedig a magyar világban még Testhordó sikátorként emlegették.
„Amikor Torda megnyert egy uniós pályázatot a történelmi városközpont helyreállítására, kihasználtuk a lehetőséget és felkértük a polgármestert: ha már a régi utcaneveket nem adhatja vissza, legalább tájékoztató jelleggel írja ki azokat a jelenlegi alá. Fogékonynak bizonyult, és a városnapokra meg is jelentek az új táblák” – idézte fel az alternatív táblák születésének történetét Ádámosy Margit Klára, az RMDSZ helyi elnöke és önkormányzati képviselője. Ugyanakkor kerültek ki a szintén háromnyelvű tájékoztatók a műemlék épületekre is. Mindezt Ştefănie a lehető legtermészetesebbnek tartja. „Nem látok ebben semmi rosszat, sőt jogosnak tartom a magyar közösség igényét” – fejtette ki a Krónikának a polgármester, mintegy követve a város szellemiségét, hiszen 1568-ban, Európában először a tordai templomban hirdették ki a vallásszabadságot. A döntés meghozatalakor Tudor Ştefănie azt is szem előtt tartotta, hogy a városba látogató külföldi vendégek többsége Magyarországról érkezik.
A Szatmár megyei Halmiban fél évtizede ugyanazon tábláról olvasható le a mai hivatalos román megnevezés és az egykori magyar hagyományos név. Míg a határ menti községben a románok számára az egyik utcát Nicolae Titulescunak hívják, a magyarok ma is Nevetlenként emlegetik. A múlt rendszerben átkeresztelt Fő utca a tábla alsó részében továbbra is régi nevét viseli, míg fölötte a Strada Eliberării megnevezés olvasható.
Kolozsvári remény, vásárhelyi ábránd
Bár előszeretettel hívják magukat a multikulturalizmus fellegvárának, Erdély két legnagyobb magyar közösségű városában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron még csak álom az alternatív táblák kifüggesztése. Mindkét településen mindössze a magyar közösség álma. Míg a kincses város RMDSZ-es alpolgármestere reális esélyt lát az elképzelés valóra válására, Dorin Florea helyettese nagyon jól tudja, hogy mindaddig, amíg az utcanévtáblák szintjén a vásárhelyi elöljáró a valós kétnyelvűség kerékkötője, illúzió a történelmi nevek kiírása. „Elképzeléseink vannak, de a polgármesternél még azt sem sikerült elérni, hogy a jelenlegi nevek esetében alkalmazza a valós kétnyelvűséget” – fejtette ki lapunknak Florea helyettese, Peti András. Mint ismeretes, a vásárhelyi polgármester számára a kétnyelvűség mindössze az utca vagy tér szónak a román megnevezéshez való biggyesztésében merül ki. Így Marosvásárhely főterét – az úgymond kétnyelvű tábla szerint – Piaţa Trandafirilor térnek hívják. Ennél idegenebbül már csak a Paul Chinezu, Ecaterina Varga vagy Gheorghe Doja utca neve hangzik a magyarok számára. Tavaly az Erdélyi Magyar Néppártnak volt egy-két próbálkozása az alternatív táblák felszerelésére, azonban azokat vagy tizenöt perc alatt leszerelte (a Kossuth utca sarkáról) a polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség, vagy fenyegető módszerekkel a szervezet vezetőit kényszerítette az eltávolításra (a Klastrom utcai EMNP-székházról). „Azzal érveltek, hogy a Kossuth nevet nem szabad használni, így meg is büntettek. Felkértük a magyar-román történész bizottságot, hogy egyszersmind tisztázza a magyar nemzeti hős szerepét. Nem lehet, hogy Amerikában utcák, terek, sőt települések viselik a nevét, nálunk meg egyesek háborús bűnösnek kiáltják ki” – mondta Jakab István, a néppárt vásárhelyi vezetője.
Kolozsvár jelenlegi elöljárója, Emil Boc több gesztust is tett a magyarság irányába, hogy feledtesse a magyarellenes Funar-korszakot, azonban a kétnyelvű feliratozással még adós maradt. Horváth Anna alpolgármester viszont úgy véli, felettese nem zárkózik el a magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezésétől, az RMDSZ azonban még nem vetette fel az ötletet demokrata-liberális partnerének. „Előbb fel kell vennünk a kapcsolatot a tordai kollegákkal, össze kell állítanunk egy dokumentációt, csak azután tálaljuk kérésünket koalíciós partnereinknek” – vázolta a lépéseket az alpolgármester. Horváth szerint, ha a következő időszakban a település magyar neve kikerül Kolozsvár bejárataihoz, majd a belvárosi műemlék épületekre helyezendő ismertetőtáblákon magyarul is olvasható lesz az ingatlan leírása, akkor egy következő lépésben az alternatív utcanévtáblák kifüggesztését is kérhetik.
Kegyetlen öngól Váradon
Míg a közép-erdélyi nagyvárosokban körvonalazódik az elképzelés a hagyományos utcanevek használatáról, Nagyváradon az RMDSZ és ellenzéke azon háborúzik, hogy milyen elnevezéseket használjon. Míg az Erdélyi Magyar Ifjak és a néppárt is az alternatív táblák kihelyezését szorgalmazta, a szövetség politikusai a jelenlegi utcanevek lefordításában látják a jövőt. Az elmúlt években lapunk többször is cikkezett arról a hiteles fordító által készített lajstromról, melyet az RMDSZ rendelt meg. A szakember olyan muris neveket javasolt, mint például Piros-tó utca a Lacul Roşunak, azaz Gyilkostónak, Szenátus a Sanatoriuluinak, Szalázs a Sălajului vagy Galaction Gála a Gala Galaction román íróról elnevezett utcának. A nyilvánosságra hozott helytelen, nevetséges fordításokkal az RMDSZ nem csak magát, de az ügyet is nevetségessé tette. „Mi még mindig a történelmi utcanevek kiírását szorgalmazzuk, csak több ilyen esetben is tisztázni kellene, hogy mit tekintünk annak. Például a Ritók Zsigmondot vagy a Koronát? Az Állomás utcát vagy a Főutat, netán Horthy Miklós utcát?” – fejtegette lapunknak Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke. Szerinte mielőbb létre kellene hozni egy helytörténészekből álló bizottságot a vitás kérdések tisztázására. Csakhogy a néppárti politikus szerint mindaddig nem hívható életre a testület, amíg az RMDSZ tiltja az általa befolyásolható szakembereknek, hogy részt vállaljanak az EMNP kezdeményezésében. „Nem lenne szabad ebből hiúsági kérdést csinálni; közösen kellene a polgármester asztalára tennünk egy hiteles listát” – vélekedett Csomortányi. Váradon az utóbbi időben több ház falára is kikerült az ellenzékiek által javasolt alternatív név, de azokat Ilie Bolojan polgármester utasítására az önkormányzat munkásai eltávolították.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 11.
Álságos normalitás
Működhetnek normálisan is a dolgok – állapíthatnánk meg azt látva, hogy vannak Erdélyben olyan települések, ahol nem jelentett gondot kihelyezni a történelmi utcaneveket is.
A normalitás azonban meglehetősen viszonylagos – ha ugyanis közelebbről megnézzük, milyen településekről is van szó, akkor konstatálhatjuk, hogy azokban bizony már csak elvétve lehet magyart vagy németet találni.
Vagyis nagyjából úgy jellemezhető a helyzet, hogy most, amikor már jószerivel elvándoroltak, vagy kihaltak a városok alapítói, és a település lakosságának már csak elenyésző hányadát alkotják, a román többség már nyugodtan felvállalhatja a magyar vagy szász városépítők örökségét, és a történelmi utcanevek kihelyezésével elismerheti az érdemeiket, hiszen nem áll fenn a veszélye, hogy valaha is újra igényt formálnának – na nem a városokra, hanem arra, hogy egyenrangú közösségként, nyelvi és közösségi jogaikat biztosítva ismerjék el őket.
Egészen más a helyzet az olyan településeken, ahol a kisebbségi közösség – esetünkben a magyarok – számaránya még jelentős. Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen, ahol negyven-ötvenezer magyar él, a román többségű önkormányzat évek óta makacsul és szívósan akadályozza a történelmi utcanevek feltüntetését. Hiszen ha beadnák a derekukat, és a történelmi utcanevek feltüntetése mellett még a valós kétnyelvűséget is biztosítanák, az azzal a veszéllyel járna, hogy a magyarok elkezdenék jól, otthonosan érezni magukat a saját városukban. Ez pedig akadályozná azt a projektet, miszerint az erdélyi és partiumi városok magyar jellegét minden lehetséges eszközzel – a magyar emlékek eltüntetésével, történelemhamisítással, olyan utcanevek adásával és olyan személyek szobrainak felállításával, amelyekhez és akikhez csak a Kárpátokon túlról érkezetteknek van köze, de az illető településnek nincs – rombolni kell.
A magyar közösség megmaradásának egyik záloga az, hányan gondolják úgy, hogy például a történelmi utcanevek feltüntetésére igenis szükség van. Hogy azok használata a mindennapi társalgásban és a sajtóban nem csupán korszerűtlen, múltba révedő gesztus, hanem a közösség öntudatát erősítő, önbizalmát növelő, megmaradását elősegítő gyakorlat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Működhetnek normálisan is a dolgok – állapíthatnánk meg azt látva, hogy vannak Erdélyben olyan települések, ahol nem jelentett gondot kihelyezni a történelmi utcaneveket is.
A normalitás azonban meglehetősen viszonylagos – ha ugyanis közelebbről megnézzük, milyen településekről is van szó, akkor konstatálhatjuk, hogy azokban bizony már csak elvétve lehet magyart vagy németet találni.
Vagyis nagyjából úgy jellemezhető a helyzet, hogy most, amikor már jószerivel elvándoroltak, vagy kihaltak a városok alapítói, és a település lakosságának már csak elenyésző hányadát alkotják, a román többség már nyugodtan felvállalhatja a magyar vagy szász városépítők örökségét, és a történelmi utcanevek kihelyezésével elismerheti az érdemeiket, hiszen nem áll fenn a veszélye, hogy valaha is újra igényt formálnának – na nem a városokra, hanem arra, hogy egyenrangú közösségként, nyelvi és közösségi jogaikat biztosítva ismerjék el őket.
Egészen más a helyzet az olyan településeken, ahol a kisebbségi közösség – esetünkben a magyarok – számaránya még jelentős. Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen, ahol negyven-ötvenezer magyar él, a román többségű önkormányzat évek óta makacsul és szívósan akadályozza a történelmi utcanevek feltüntetését. Hiszen ha beadnák a derekukat, és a történelmi utcanevek feltüntetése mellett még a valós kétnyelvűséget is biztosítanák, az azzal a veszéllyel járna, hogy a magyarok elkezdenék jól, otthonosan érezni magukat a saját városukban. Ez pedig akadályozná azt a projektet, miszerint az erdélyi és partiumi városok magyar jellegét minden lehetséges eszközzel – a magyar emlékek eltüntetésével, történelemhamisítással, olyan utcanevek adásával és olyan személyek szobrainak felállításával, amelyekhez és akikhez csak a Kárpátokon túlról érkezetteknek van köze, de az illető településnek nincs – rombolni kell.
A magyar közösség megmaradásának egyik záloga az, hányan gondolják úgy, hogy például a történelmi utcanevek feltüntetésére igenis szükség van. Hogy azok használata a mindennapi társalgásban és a sajtóban nem csupán korszerűtlen, múltba révedő gesztus, hanem a közösség öntudatát erősítő, önbizalmát növelő, megmaradását elősegítő gyakorlat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 11.
Vádirat: Orbán Viktorral is riogatott Liviu Dragnea
„Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” Ilyen üzenetek megfogalmazására biztatta a szociáldemokraták kampányfőnökeként beosztottjai az államfő leváltásáról szóló tavalyi referendumom Liviu Dragnea – derül ki a kormányfőhelyettes elleni vádiratból.
Hetvenöt személyt vádolnak az ügyészek azzal, hogy a Traian Băsescu államfő tisztségéből történt felfüggesztéséről döntő népszavazáson törvényellenes cselekedetekkel igyekeztek biztosítani a referendum érvényesítéséhez szükséges szavazatszámot. A fővádlott Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, aki – a népszavazás idején a Teleorman megyei tanács elnökeként, a Szociáldemokrata Párt főtitkáraként és kampányfelelőseként – tekintélyét felhasználva igyekezet minden eszközzel elérni azt, hogy a választók legalább 60 százaléka jelenjen meg az urnák előtt.
Választási tombola
Az ügyészek vádpontjai szerint Liviu Dragnea, a befolyása alatt álló több felelős személlyel közösen komplex mechanizmust hozott létre a választópolgárok törvénybe ütköző mozgósítása érdekében. Így például, a szociáldemokraták főtitkáraként, két átiratban is felszólította pártja megyei szervezeteit, megyei kampányigazgatóit és szociáldemokrata polgármestereit, hogy tegyenek meg mindent a szavazók mozgósításáért. Ebben benne foglaltatott a szavazók „megajándékozása”, illetve az az ajánlás is, hogy a prefektusoknak javasolják választókörzetek megnyitását olyan idegenforgalmi helyeken, amelyek nem képeznek területi-közigazgatási entitást. Így például utasításba adta, hogy a mangáliai polgármesteri hivatal szervezzen szavazókörzeteket a vonzáskörébe tartozó Saturn, Venus, Cap Aurora, Jupiter, Neptun, Olimp üdülőkben is, a konstancai polgármesteri hivatal pedig ugyanígy járjon el Mamaia esetében is.
Liviu Dragnea rendelkezésére ugyanakkor tombolát szerveztek, amelyen a szavazatukat leadó személyek vehettek részt; értéküket tekintve a nyeremények ne legyenek nagyok, ám minél nagyobb számban osszák ki azokat a voksolók között – hangzott az utasítás. A sorsolásra nyomban urnazáráskor került. A szavazók – Dragnea rendelkezése értelmében – ingyen belépőt kaphattak a strandokra, a nagyvárosokban „Summer party”-n (Nyári mulatságokon) vehettek részt, gyermekjátszó-helyeket létesítettek a kisgyermekekkel érkező szavazók számára, a nyári melegre való tekintettel sátrakat állítottak fel, ahol a voksolók hideg ásványvizet kaptak...
Komplex mobilhálózat – 4400 üzenet
Ezzel egyidőben Liviu Dragnea komplex országos mobilhálózatot hozott létre a szociáldemokraták weboldalainak felelősével, a tanúként beidézett Ciubotariu Dan Ionut segítségével. Ily módon a törvényes rendelkezések megkerülésével megfelelő adatokat kapott a referendumon való részvételről, illetve a szavazás alakulásáról. A mobilhálózat útján 14 ezer felhasználóval állt kapcsolatban, akiknek utasítást adott a szavazási arány növelésére.
Az országos mobilhálózat révén az 1855-ös szám hívásával közvetlenül kapcsolatban állt pártja megyei kampányfőnökeivel, polgármestereivel, pártaktivistáival. A hálózatnak köszönhetően korlátozott számú személy – a „megyei választási koordinátorok” – kellő időben értesülhettek a szavazók számáról, de arról is, miként alakultak a szavazatok a választási körzetekben, a számokat pedig eljuttathatták Liviu Dragneához és embereihez. Ezeket az információkat az „illetékesek” előre megadott felhasználói névvel és jelszóval érhették csak el. Dragneáék így a referendum minden pillanatában teljes mértékben tisztában voltak a szavazók számával, és időben mozgósítani tudtak ott, ahol kevesebben járultak az urnákhoz. Ennek a rendszernek a segítségével már jóval urnazárás előtt tudták az igen és a nem szavazatok arányát. A referendum idején több mint 4400 ilyenfajta üzenetre került sor.
A „magyar veszély”
A dossziéban mellékelték Dragnea üzeneteinek szövegét is. Íme, egynéhány „főnöki üzenet”: „Vigyétek szavazni az embereket, ha kell az öletekben, ha kell, megkötözve!”; „Menjetek az utcára, biztassátok szavazásra az embereket. Egyben terjesszétek az üzenetet, amelyet rövidesen megkaptok”. Az üzenet maga pedig így hangzott: „Magyarország miniszterelnöke felkérte a romániai magyarokat, ne menjenek szavazni, távolmaradásukkal érvénytelenítsék a népszavazást. Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” „A választói részvétel tekintetében elmaradt választási körzetekbe azonnal küldjetek egy szociáldemokrata és egy nemzeti liberális párttagot, a mozgósítás céljából”. „A gyenge részvételt felmutató szavazókörzetekben zárásig ott kell maradnotok, a helyzetet ellenőrizendő”; „Keressétek fel a szavazástól távolmaradókat és vigyétek szavazni őket!” „Ismétlem: menjetek el a távolmaradók lakására, vigyétek urnákhoz őket. Az üzenetet adjátok át a liberálisoknak is!” „21 órakor nyolcmillió szavazat gyűlt össze. Szervezzétek meg magatokat: 100-100 embert küldjetek minden választási körzethez, akiknek minimum 10 szavazót kell összegyűjteniük, hogy megszabaduljunk Băsescutól. Elegendő idő áll rendelkezésekre! Bátorság!”
A 23 órakora tervezett urnazárás előtt 50 perccel a következő üzenetet küldte Dragnea: „Fontos! Tegyetek meg minden lehetségest, hogy a szavazórészlegek előtt sorban álló embereket a szavazókörzetben tartózkodókként vegyék tekintetbe, hogy így szavazni tudjanak!”
„Eprészek”, halottak, megvesztegetés
Liviu Dragnea, Teleorman megye tanácselnökeként, pártja főtitkáraként tehát politikai alakulatának tagjait arra utasította, hogy akár a törvények megszegésével is mozgósítsák szavazásra az embereket.
Az ügyészek szerint Dragnea utasításait 74 személy – Teleorman, Vrancea, Gorj és Olt megyei szociáldemokrata megyei elnök, a szavazókörzetek szavazóbizottságainak szociáldemokrata tagja – követte, akik egyebek között meghamisították a szavazókörzetek dokumentumait, meghamisították a szavazólistákat, külföldön tartózkodó személyek és halottak is „leadhatták” szavazatukat, a szavazók számát meghaladó szavalólapokat dobtak az urnákba.
Vádiratukban az ügyészek tisztázták: a felmérés – objektív okok miatt – nem terjedhetett ki az egész országra, hanem csupán a szavazószám mesterséges megnövelése tekintetében a legkirívóbb eseteket ismertették. A dossziéban Liviu Dragneát és embereit egyebek között választói aláírások meghamisításával vádolják: így például az egyik Piatra Olt-i szavazókörzetben 35 meghamisított aláírásra bukkantak.
A vádak között szerepel a külföldön élő román állampolgárok – az „eprészek” – „megszavaztatása” is, az egyik Olt megyei szavazókörzetben 13 ilyen esetet fedeztek fel – ezt a választási iroda két tagja el is ismerte; egy Teleorman megyei körzetben 43 ilyen esetről tudtak.
Több helyen halottak is szavaztak, mint például a Teleorman megyei Tigănesţi-en.Dragnea emberei nem egy esetben megvesztegették a szavazói irodák demokrata liberális tagjait is, akik – Bragadirun például – fejenként 200 lejt kaptak. Végül visszaéltek az urnás szavazás lehetőségével is: Vrancea megyében például 245 szavazatot hamisítottak meg.
Széles „játéktér”
A korrupcióellenes ügyészség által beindított bűnvádi eljárás tavaly szeptemberben kezdődött meg, a dosszié a legfelsőbb bírósághoz került, tekintve, hogy Liviu Dragnea tagja a parlamentnek.
Az ügyészek szerint a választási csalás tényéhez nem férhet kétség, ám azt igen nehéz bizonyítani. Az 527 oldalas vádiratban ott sorakoznak a különféle megyékben elkövetett rendellenességek – ám hiányoznak a megdönthetetlen bizonyítékok, ezek hiányában pedig bárki könnyen állíthatja, hogy egyszerű politikai dossziéról van szó.
Az ügyészek által felépített ügy ugyan logikusnak hangzik – ám azt nehéz bizonyítani, Liviu Dragnea ügyelt arra, hogy ne hagyjon nyomokat maga mögött. Ily módon nagyon nehéz lesz bebizonyítani a „művelet agya”, valamint maga a művelet és az azt végrehajtók közötti egyértelmű összefüggést – vélik szakértők, akik szerint ebben az esetben igen sok függ a bíró hozzáállásától. A törvénysértést csakis közvetett bizonyítékok, tanvallomások alapján lehet bebizonyítani, a bírónak viszont igen széles a „játéktere” a felmentés és az elítélés között, hiszen Dragnea egyetlen szóval sem biztatta alárendeltjeit választási csalásra – a választási részvételre való mozgósítás pedig nem törvényellenes.
Maszol.ro
„Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” Ilyen üzenetek megfogalmazására biztatta a szociáldemokraták kampányfőnökeként beosztottjai az államfő leváltásáról szóló tavalyi referendumom Liviu Dragnea – derül ki a kormányfőhelyettes elleni vádiratból.
Hetvenöt személyt vádolnak az ügyészek azzal, hogy a Traian Băsescu államfő tisztségéből történt felfüggesztéséről döntő népszavazáson törvényellenes cselekedetekkel igyekeztek biztosítani a referendum érvényesítéséhez szükséges szavazatszámot. A fővádlott Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, aki – a népszavazás idején a Teleorman megyei tanács elnökeként, a Szociáldemokrata Párt főtitkáraként és kampányfelelőseként – tekintélyét felhasználva igyekezet minden eszközzel elérni azt, hogy a választók legalább 60 százaléka jelenjen meg az urnák előtt.
Választási tombola
Az ügyészek vádpontjai szerint Liviu Dragnea, a befolyása alatt álló több felelős személlyel közösen komplex mechanizmust hozott létre a választópolgárok törvénybe ütköző mozgósítása érdekében. Így például, a szociáldemokraták főtitkáraként, két átiratban is felszólította pártja megyei szervezeteit, megyei kampányigazgatóit és szociáldemokrata polgármestereit, hogy tegyenek meg mindent a szavazók mozgósításáért. Ebben benne foglaltatott a szavazók „megajándékozása”, illetve az az ajánlás is, hogy a prefektusoknak javasolják választókörzetek megnyitását olyan idegenforgalmi helyeken, amelyek nem képeznek területi-közigazgatási entitást. Így például utasításba adta, hogy a mangáliai polgármesteri hivatal szervezzen szavazókörzeteket a vonzáskörébe tartozó Saturn, Venus, Cap Aurora, Jupiter, Neptun, Olimp üdülőkben is, a konstancai polgármesteri hivatal pedig ugyanígy járjon el Mamaia esetében is.
Liviu Dragnea rendelkezésére ugyanakkor tombolát szerveztek, amelyen a szavazatukat leadó személyek vehettek részt; értéküket tekintve a nyeremények ne legyenek nagyok, ám minél nagyobb számban osszák ki azokat a voksolók között – hangzott az utasítás. A sorsolásra nyomban urnazáráskor került. A szavazók – Dragnea rendelkezése értelmében – ingyen belépőt kaphattak a strandokra, a nagyvárosokban „Summer party”-n (Nyári mulatságokon) vehettek részt, gyermekjátszó-helyeket létesítettek a kisgyermekekkel érkező szavazók számára, a nyári melegre való tekintettel sátrakat állítottak fel, ahol a voksolók hideg ásványvizet kaptak...
Komplex mobilhálózat – 4400 üzenet
Ezzel egyidőben Liviu Dragnea komplex országos mobilhálózatot hozott létre a szociáldemokraták weboldalainak felelősével, a tanúként beidézett Ciubotariu Dan Ionut segítségével. Ily módon a törvényes rendelkezések megkerülésével megfelelő adatokat kapott a referendumon való részvételről, illetve a szavazás alakulásáról. A mobilhálózat útján 14 ezer felhasználóval állt kapcsolatban, akiknek utasítást adott a szavazási arány növelésére.
Az országos mobilhálózat révén az 1855-ös szám hívásával közvetlenül kapcsolatban állt pártja megyei kampányfőnökeivel, polgármestereivel, pártaktivistáival. A hálózatnak köszönhetően korlátozott számú személy – a „megyei választási koordinátorok” – kellő időben értesülhettek a szavazók számáról, de arról is, miként alakultak a szavazatok a választási körzetekben, a számokat pedig eljuttathatták Liviu Dragneához és embereihez. Ezeket az információkat az „illetékesek” előre megadott felhasználói névvel és jelszóval érhették csak el. Dragneáék így a referendum minden pillanatában teljes mértékben tisztában voltak a szavazók számával, és időben mozgósítani tudtak ott, ahol kevesebben járultak az urnákhoz. Ennek a rendszernek a segítségével már jóval urnazárás előtt tudták az igen és a nem szavazatok arányát. A referendum idején több mint 4400 ilyenfajta üzenetre került sor.
A „magyar veszély”
A dossziéban mellékelték Dragnea üzeneteinek szövegét is. Íme, egynéhány „főnöki üzenet”: „Vigyétek szavazni az embereket, ha kell az öletekben, ha kell, megkötözve!”; „Menjetek az utcára, biztassátok szavazásra az embereket. Egyben terjesszétek az üzenetet, amelyet rövidesen megkaptok”. Az üzenet maga pedig így hangzott: „Magyarország miniszterelnöke felkérte a romániai magyarokat, ne menjenek szavazni, távolmaradásukkal érvénytelenítsék a népszavazást. Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” „A választói részvétel tekintetében elmaradt választási körzetekbe azonnal küldjetek egy szociáldemokrata és egy nemzeti liberális párttagot, a mozgósítás céljából”. „A gyenge részvételt felmutató szavazókörzetekben zárásig ott kell maradnotok, a helyzetet ellenőrizendő”; „Keressétek fel a szavazástól távolmaradókat és vigyétek szavazni őket!” „Ismétlem: menjetek el a távolmaradók lakására, vigyétek urnákhoz őket. Az üzenetet adjátok át a liberálisoknak is!” „21 órakor nyolcmillió szavazat gyűlt össze. Szervezzétek meg magatokat: 100-100 embert küldjetek minden választási körzethez, akiknek minimum 10 szavazót kell összegyűjteniük, hogy megszabaduljunk Băsescutól. Elegendő idő áll rendelkezésekre! Bátorság!”
A 23 órakora tervezett urnazárás előtt 50 perccel a következő üzenetet küldte Dragnea: „Fontos! Tegyetek meg minden lehetségest, hogy a szavazórészlegek előtt sorban álló embereket a szavazókörzetben tartózkodókként vegyék tekintetbe, hogy így szavazni tudjanak!”
„Eprészek”, halottak, megvesztegetés
Liviu Dragnea, Teleorman megye tanácselnökeként, pártja főtitkáraként tehát politikai alakulatának tagjait arra utasította, hogy akár a törvények megszegésével is mozgósítsák szavazásra az embereket.
Az ügyészek szerint Dragnea utasításait 74 személy – Teleorman, Vrancea, Gorj és Olt megyei szociáldemokrata megyei elnök, a szavazókörzetek szavazóbizottságainak szociáldemokrata tagja – követte, akik egyebek között meghamisították a szavazókörzetek dokumentumait, meghamisították a szavazólistákat, külföldön tartózkodó személyek és halottak is „leadhatták” szavazatukat, a szavazók számát meghaladó szavalólapokat dobtak az urnákba.
Vádiratukban az ügyészek tisztázták: a felmérés – objektív okok miatt – nem terjedhetett ki az egész országra, hanem csupán a szavazószám mesterséges megnövelése tekintetében a legkirívóbb eseteket ismertették. A dossziéban Liviu Dragneát és embereit egyebek között választói aláírások meghamisításával vádolják: így például az egyik Piatra Olt-i szavazókörzetben 35 meghamisított aláírásra bukkantak.
A vádak között szerepel a külföldön élő román állampolgárok – az „eprészek” – „megszavaztatása” is, az egyik Olt megyei szavazókörzetben 13 ilyen esetet fedeztek fel – ezt a választási iroda két tagja el is ismerte; egy Teleorman megyei körzetben 43 ilyen esetről tudtak.
Több helyen halottak is szavaztak, mint például a Teleorman megyei Tigănesţi-en.Dragnea emberei nem egy esetben megvesztegették a szavazói irodák demokrata liberális tagjait is, akik – Bragadirun például – fejenként 200 lejt kaptak. Végül visszaéltek az urnás szavazás lehetőségével is: Vrancea megyében például 245 szavazatot hamisítottak meg.
Széles „játéktér”
A korrupcióellenes ügyészség által beindított bűnvádi eljárás tavaly szeptemberben kezdődött meg, a dosszié a legfelsőbb bírósághoz került, tekintve, hogy Liviu Dragnea tagja a parlamentnek.
Az ügyészek szerint a választási csalás tényéhez nem férhet kétség, ám azt igen nehéz bizonyítani. Az 527 oldalas vádiratban ott sorakoznak a különféle megyékben elkövetett rendellenességek – ám hiányoznak a megdönthetetlen bizonyítékok, ezek hiányában pedig bárki könnyen állíthatja, hogy egyszerű politikai dossziéról van szó.
Az ügyészek által felépített ügy ugyan logikusnak hangzik – ám azt nehéz bizonyítani, Liviu Dragnea ügyelt arra, hogy ne hagyjon nyomokat maga mögött. Ily módon nagyon nehéz lesz bebizonyítani a „művelet agya”, valamint maga a művelet és az azt végrehajtók közötti egyértelmű összefüggést – vélik szakértők, akik szerint ebben az esetben igen sok függ a bíró hozzáállásától. A törvénysértést csakis közvetett bizonyítékok, tanvallomások alapján lehet bebizonyítani, a bírónak viszont igen széles a „játéktere” a felmentés és az elítélés között, hiszen Dragnea egyetlen szóval sem biztatta alárendeltjeit választási csalásra – a választási részvételre való mozgósítás pedig nem törvényellenes.
Maszol.ro
2013. október 11.
Továbbra is magyarul szólalnak fel a tanácsosok Marosvásárhelyen
Nem egyedi alkalom volt a magyar nyelv használata a keddi tanácsülésen az RMDSZ-frakció részéről – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Peti András marosvásárhelyi alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke és Haller Béla oktatásért felelős alelnök. Azt tervezik ugyanis, hogy a következőkben is magyarul szólalnak fel, majd lefordítják román nyelvre is a mondanivalójukat.
Peti András elmondta, alkotmány biztosította jog az anyanyelvhasználat, amellyel a marosvásárhelyi önkormányzat hol élt, hol nem élt. Magyarázata szerint korábban azért nem használták anyanyelvüket az RMDSZ-frakció tagjai, hogy gördülékenyebben haladjanak a tanácsülések. „Néha egy-egy ülés négy-öt órát is tart, nem akartuk továbbnyújtani a fordításokkal is” – fogalmazott Peti. A politikus szerint van ugyan saját tolmácsgépe a polgármesteri hivatalnak, ám a tolmács nem fordít megfelelően magyarból románra, ezért a képviselők jobban bíznak abban, amit ők mondanak el mindkét nyelven.
Haller Béla arról is beszámolt az újságíróknak, hogy szeptember 15-ig fel kellett volna kerülniük az oktatási intézményekre a kétnyelvű iskolanév-tábláknak. A költségvetésből erre a célra szántak pénzt, ám ez mégsem történt meg a mai napig sem, és magyarázat sem érkezett a hivataltól a késlekedés okairól.
A két politikus kitért a Lakó Péterfi Tünde ügyére is. Kifejtették: rendőri túlkapás volt, hogy a civil aktivistát 1500 lejre bírságolták a kétnyelvű árcédulák miatt. Azok ugyanis nem reklámok és nem is propaganda jellegűek, csupán segítségnyújtás az árusoknak, pótolva azt, amit a hivatalnak kellett volna megtennie. Ezen kívül Lakó nem idegeneknek osztogatta az árcédulákat, hanem olyanoknak, akiket ismert, akikkel kapcsolatban állt – magyarázták.
Az RMDSZ továbbra is kész segíteni a kétnyelvű megnevezéseket kezdeményező hölgynek, a Mikó Imre jogsegélyszolgálat rendelkezésére áll, amennyiben mégis elfogadná a támogatást – mondta Peti András.
Antal Erika
Maszol.ro
Nem egyedi alkalom volt a magyar nyelv használata a keddi tanácsülésen az RMDSZ-frakció részéről – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Peti András marosvásárhelyi alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke és Haller Béla oktatásért felelős alelnök. Azt tervezik ugyanis, hogy a következőkben is magyarul szólalnak fel, majd lefordítják román nyelvre is a mondanivalójukat.
Peti András elmondta, alkotmány biztosította jog az anyanyelvhasználat, amellyel a marosvásárhelyi önkormányzat hol élt, hol nem élt. Magyarázata szerint korábban azért nem használták anyanyelvüket az RMDSZ-frakció tagjai, hogy gördülékenyebben haladjanak a tanácsülések. „Néha egy-egy ülés négy-öt órát is tart, nem akartuk továbbnyújtani a fordításokkal is” – fogalmazott Peti. A politikus szerint van ugyan saját tolmácsgépe a polgármesteri hivatalnak, ám a tolmács nem fordít megfelelően magyarból románra, ezért a képviselők jobban bíznak abban, amit ők mondanak el mindkét nyelven.
Haller Béla arról is beszámolt az újságíróknak, hogy szeptember 15-ig fel kellett volna kerülniük az oktatási intézményekre a kétnyelvű iskolanév-tábláknak. A költségvetésből erre a célra szántak pénzt, ám ez mégsem történt meg a mai napig sem, és magyarázat sem érkezett a hivataltól a késlekedés okairól.
A két politikus kitért a Lakó Péterfi Tünde ügyére is. Kifejtették: rendőri túlkapás volt, hogy a civil aktivistát 1500 lejre bírságolták a kétnyelvű árcédulák miatt. Azok ugyanis nem reklámok és nem is propaganda jellegűek, csupán segítségnyújtás az árusoknak, pótolva azt, amit a hivatalnak kellett volna megtennie. Ezen kívül Lakó nem idegeneknek osztogatta az árcédulákat, hanem olyanoknak, akiket ismert, akikkel kapcsolatban állt – magyarázták.
Az RMDSZ továbbra is kész segíteni a kétnyelvű megnevezéseket kezdeményező hölgynek, a Mikó Imre jogsegélyszolgálat rendelkezésére áll, amennyiben mégis elfogadná a támogatást – mondta Peti András.
Antal Erika
Maszol.ro
2013. október 12.
Györbiró István: Pajtás
Györbiró István (1919–2011) sokak szeretett biológiatanára, Sepsiszentgyörgy díszpolgára huszonévesen megjárta a Don-kanyar poklát. Hagyatékából előkerült emlékirata nagy megjelenítő erővel idézi fel a honvédek testi és lelki szenvedéseit, erkölcsi dilemmáit. A Bikmakk Egyesület támogatásával, a T3 Kiadó gondozásában megjelent kötetet október 15-én, a szöveg szerzőjének születésnapján mutatják be. A közölt részlet is példázza: olyan történelmi forrásként is tanulságos, megrázó emberi dokumentum lát most napvilágot, amely az olvasókat a nemzeti kataklizmák okainak végiggondolására és az áldozatok előtti tiszteletteljes főhajtásra készteti.
Az út szélén, s attól kissé beljebb elhagyott csont-bőr lovak kínzó éhségükben harapják a fagyott havat. Ezek már a magukét megtették. Részük volt diadalmas előretörésből, kínos visszavonulásból. Ágyút húztak, géppuskát húztak, lőszert szállítottak, élelmet a vonalba, sebesültet a vonalból. Agyongyötört, éhes, szomjas katonalovak. Az egyik megpróbálja félrekaparni a fagyott hóréteget, hogy valami aszott gazt a szájába vehessen, de reménytelen a helyzet. Vastag a hó és a felső réteg jéggé taposva. Kétségbeesetten elnyeríti magát, s emelt fejjel, nyújtott nyakkal belebámul a lenyugvásra készülő vörös napba. Orrcimpái megremegnek, fogait mutogatja, mintha bele akarna harapni abba a vörös valamibe, majd párát fúj rá, s keservesen megrázza a fejét. Kezemben egy darab kenyérrel megközelítem:
– Nesze, pajtás, egyél!
A ló csak bámulja a napot, majd felém fordul lassan, mélán, hosszan rám néz, lehajol, megszagolja a köpenyem ujját, zúzmarás orrával megérinti a kezem, a kenyér után nyúl és rágja. Megveregetem a nyakát. Csontos, hideg fejét a mellemnek nyomja. – Mi baj, Pajtás? Ki tudhat belelátni ebbe a két nagy fekete szembe?
– Menjünk haza, Pajtás? Na, gyere! Megindulok, s hallom, lép utánam a ló. Estére felérünk a tetőre. Hányadik tetőre? Ki tudja, hányadik tetőre. Mögöttem már végtelen a távolság, s előttem elérhetetlen a cél. A tetőn egy kis tanya lapul a hó alatt. Mellette istálló, valami csűrféle, s egy nyitott szájú verem. Bemegyek a verembe. Az egyik sarokból egy aszott cukorrépa és két burgonya kerül elő. Megtakarítom, s odaadom a lónak. A ló rágja. Bemegyek a házba, ahol ég a tűz, s a tűz körül melegedő honvédek beszélgetnek. Beszélgetnek a tegnapi nyomorúságról, s a holnapi reménytelenségről. – Mi az oka ennek a visszavonulásnak?
Az egyikük, talán orvos, saját szempontjából nézi és ítéli meg a helyzetet. – Vitaminhiány!
Meglep a válasz, de később belátom, hogy valami igazsága lehet az orvosnak is. A táplálkozás eléggé egyoldalú volt, s kétségtelenül felléphetett vitaminhiány, ami az emberek közérzetére, fizikai-biológiai erőnlétére kihatással volt, s az adott pillanatban látható módon befolyásolhatta az események zajlását. Aztán meg arra is gondoltam, hogy az orvos egy kicsit átvitt értelemben is hivatkozhatott a vitaminhiányra. Szellemi-lelki vitaminhiányokra is gondolhatott. Ilyen lelki vitaminok lettek volna: hogy a katona legyen meggyőződve a harc szükségessége felől, hogy bízzon a fegyvereiben, a saját erkölcsi fölényében. Ha ezek hiányoznak, akkor merő kényszer a tevékenység. A biológiai és lelki vitaminok együttes hiánya már komoly ok lehet. A szakács meglátását az orvos is magáévá teszi. Mit mondott a szakács? – A honvédek nem kapták meg a minimális kalóriát sem. Nem volt hús, zsír, szalonna, olaj, rossz volt a kenyér, sótalan volt a gyenge koszt. Nem a legkellemesebb a téma. Az ajtó előtt nyerít Pajtás, kaparja a havat, megint nyerít. Kilépek a házból. Egy sisakból megitatom. Még kér. Még adok neki. Megfordul és elindul. Közben visszasandít, hogy megyek-e utána. Valamivel gyérebb a forgalom, s így elég jól haladtunk. Közben azon gondolkodom, hogy Pajtásnak milyen mehetnékje van. Igaz, hogy nekem sem volt semmi kedvem a maradásra. Besoroltunk a gyér menetoszlopba, s lépegettünk a besötétedett éjszakában. Egynéhány szekér, egynéhány szán, s meggörbült, megrokkant, fáradt emberek. Roncsa egy megvert hadseregnek. Szél támadt mögöttünk. A nyikorgó kerekek belevágtak a jégbe, szétnyomták a frissen hullott havat, de azt a szél újra betakarta. A hátulról fúvó szél segített egy-egy keveset az előrehaladásban, de néha oldalból került, s ilyenkor kegyetlenül csípte az arcot. Jól fogott a lejtő is, ilyenkor aztán Pajtás a lépésből ügetésbe váltott. Kitartott mellettem. Mire fel ez a ragaszkodás? Valakivel összetéveszt? Emlékeztetem valakire? Vagy az a két jó szó s az a darab kenyér? De mi köt engem hozzá? Miért bolondítom magam után? Miért nem riasztom el? Miért idegenkedem ennek még a gondolatától is? Nagy érték a barátság, különösen itt. Akkor is nagy érték, ha az a barátság egy ember és egy ló között szövődött. Ez a ló nem az enyém, mi csak együtt megyünk a hóban. Hazafelé megyünk együtt a hóban. Együtt, Pajtás meg én. (…) Tetőre haladunk lassan. Már fönn is vagyunk. Halk morajlás arra késztet, hogy visszanézzek. Budjonijt bombázzák. Vörös-fehér fények villannak, sztálingyertyák csüngnek, s elfojtva hallszanak a dörgések is. Pajtás is megáll, visszanéz, nyerít és ügetésbe kezd. Fejét földig hajtva les hátra, hogy követem-e. Csúsztatom a léceket én is. A szél kis buckákat rak, szétszedi, s mint gyermek, aki játékát megunta, az árokba sepri, de tétlen nem ül, nekimegy egy-egy magányos fának, kötekedik vele, sír, sípol, süvít, mint otthon a Nemere. Viselhetné jobban is magát. Hány embert fagyaszthatott csonttá ezen a télen? Rettenetes még rágondolni is. Fedezékeikből, meleg vackaikból kiverte őket a szörnyű támadás, s akkor ezer kínnal megkínozva csonttá dermesztette a tél, a szél. Most betakarja a hó, ez a halotti lepel. Onnan már csak tavasszal kerülnek elő, ha a farkasok fel nem falják.
Lejtünk. Ezeknek a lejtőknek az alján mindig szokott emberi település lenni. Ez érthető is, hisz itt nem annyira metsző a szél, védik a dombok, meg aztán melegebbek is, az oldalakban erősebb a nap melege. Érzem is, mintha meleg szobába léptem volna. Pedig a hideg ugyanaz, csupán a szél nem fúj. (…) Mutatkoznak a település nyomai. Elhagyott fészer, sütőkemence, kút. A túlsó oldalon is. Még csak gyéren, mint általában a faluvégeken szokott lenni, de egyre sűrűsödnek. Semmi életjel nem mutatkozik. Pajtás lemarad, mintha belefáradt volna az útba.
– Mi van, Pajtás?
Fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek.
– Menjünk, Pajtás!
Két lépést valahogy megtesz, de ismét megáll. Megáll, fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek, majd szagolja a földet, és jobbra letér az útról. Mit akarhat? Utána lépek. Egy udvar, felrobbantott ház, sötét, tátongó verem. Valószínű, hogy a ház pincéje lehetett. Szanaszéjjel gerendák, s a tető zsúpfödele begazolva a hóba, piszokba. A következő pillanatban a falu közepe tájáról heves tüzelés kezdődik, s tüzelés kezdődik balról is, elölről is, valahonnan az út túlsó feléről is. Hallom, hogy szekerek fordulnak meg, meg szánok, de az utat annyira pásztázzák a lövedékek, hogy kész öngyilkosság rámenni. Pajtás lefekszik a zsúpra. Hirtelen elhatározással beereszkedem a verembe. Lábam alatt valami gerendavég van. Leoldom a síléceket, s próbálok szilárdan elhelyezkedni. Érzem, hogy mozdul a gerenda, s abbahagyok minden mozgást. Aknázzák is az utat. (...) Legokosabb meg sem mozdulni. De meg kell mozgatnom a lábam, mert furán magam alá van törve és kegyetlenül zsibbad. Szünetel a tüzelés, kihasználom az alkalmat, s próbálom kihúzni magam alól a lábam. A gerenda megmozdul és reccsenve, nagy zajjal mélyebbre zuhan. Lépések közelednek, géppisztolysorozat húz el a fejem felett. Hallom, hogy Pajtás feláll, tovabotorkál a gerendák közt. Az oroszok káromkodnak, s eltávoznak megint. Pajtásnak nincs semmi baja, mert hallom, hogy mozog. Idáig megúsztuk, de az úton aratott a halál. Hallom, hogy az oroszok tüzelőállást változtatnak. Egészen a falu szélénél helyezkednek el. Tehát mögöttük vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy nem maradtak-e a régi állásban is? Várni kell. Kezdem érezni a hideget, itt a pincében is lassan csontig hatol. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy mozduljon a vérkeringés. (...) Nem fázom, de jó lenne legalább egy keveset szunnyadni… nem! Könyököm bevágom a pince falához. Belésajog a fájdalom. Rugózom. Le, föl, le, föl. Virrad. Látszik a gerenda a pince fölött. Látszanak a szalmaszálak a pince peremén. Még csak úgy, halványan, de látszanak. Rugózom: le, föl, le, föl… Mi lesz, ha virrad? Meddig kell itt nyomorognom? Mi lesz, ha kimegyek? (…) Az oroszoknak tüzelőállásuk van a falu bejáratánál, ahonnan támadást várhatnak, s a falu kijáratánál is, ahonnan szintén várhatnak támadást. Én itt közbül a pincében félig megfagyva mire számíthatok? Lelőnek, mint a kutyát. Ha a Budjenij irányából jövőket felszámolják, akkor nekem is végem van. A Budjenij felől jövőknek győzniük kell! (…) Tárat cserélek. Már itt vannak a mieink. Fogom a síléceket, s felzárkózóm. Negyed órát sem tartott a harc, szabad volt az út. A fiúk a halottakat kihúzogatták az út szélére sorba. Külön a magyarokat, külön az oroszokat. Mintha nem lenne az nekik már mindegy… A sebesülteket felrakták a kocsira, s eltűnnek velük arra Novioszkol irányába. Egy ló üget mögöttem, utolér, fölnyerít, s lépésre vált. Pajtás. (...) Ketten megyünk most már megint ebben az irdatlan visszavonuló tömegben. Ketten, de inkább csak vonszoljuk magunkat. A feszült idegtevékenység, a fáradtság, a hideg és az éhség most tör ki rajtam. Ráz a hideg, vacog a fogam, de megyünk, egyre megyünk arra, napnyugatnak. Megyünk, én és Pajtás. (…) Vonul a menetoszlop. Már amennyire menetoszlopnak lehet nevezni ezt a meggyérült, vánszorgó tömeget. Jobbról, a hómezőkről még fel-felbukkan egy-egy meggyötört csoport. Csak a magasságos Isten a megmondhatója, hogy tudtak kivergődni idáig, hogy nem fagytak meg? Az is igaz, hogy ezekben már csak a lélek él, a hazavágyó lélek. A test már majdnem halott. A bakancsaikat bicskával kell lefaragni a lábaikról, azokról a fagyott csonkokról. Egy eleven seb az egész lábfej. Be kell kötözni, be kell bugyolálni, hogy ne fagyjon tovább, de folyik belőle a lé. Kétségbeejtő nézni, nem hogy elviselni. Beteg, félrebeszél, éhes, nincs egy darab kenyere, nincs semmi gyógyszer, s őrjítő az, amikor az ember nem tud segíteni. Kinek kellett ez? Kellett ez valakinek? A poklok ördögeinek, mert mind ördög az, aki meg akarja változtatni a világot, s nem számol azzal, hogy lehetséges-e. S ezek a roncsok mégis boldogok, mert vaktában rátaláltak erre az emberjárta útra, s élnek. És mennek haza. De hol van az még? Húzzuk, vonszoljuk magunkat az úton, utolsó foszlányaival a kitartásnak. Négy-öt ember, nagy hézag, két-három ember, még nagyobb hézag, egy ember és egy ló, s ott messze a távolságba tűnve talán szán, talán szekér. Az emberek hátán araszos a zúzmara, s talán az utolsó lehelet száll most ki belőlük, de mennek, mennek meggörbülve, lassan, mintha óriási terűt cipelnének. S nagy is, rettenetesen nagy az a terű, amit igazán cipelnek, csuda, hogy bírják. Ott benn van a terű, benn a lelkekben. A halottak tízezreinek utolsó lehelete az, a barátok utolsó sóhajtása. Hetvenezer meggyötört ember kínja ezekben a fagyott, agyonkínzott, alig mozgó emberekben. Nagy a terű, s még hol van az otthon? Addig még sokan leteszik a terhet, s megpihennek. Megpihennek örökre. Egy ilyen tág közbe besorolva megyünk mi is, Pajtás meg én. Csúnyán elbánt Pajtással is a nyomorúság, a hideg meg az éhség. Csont és bőr már az egész ló. Mi tartja benne a lelket? S vajon én különb vagyok? Csont és bőr vagyok én is. Mi tartja bennem a lelket? Az a köves, fenyős, borvizes haza, a fenyvesek illata, az a sok virág, az a lány, az az út pora, amely bársonyosan, melegen simogatja a mezítelen talpat, az akácok illata…a nagyapám akácfáinak illata. Otthon még meghalni is más, s hátha még dolgozni is lehetne? Közeledik a város. (…) Balra elhagyjuk a katonai kórház kicsi földszintes épületét. Udvarán több sorban kékre dermedt hullák várják, hogy megkapják a végtisztességet. Esetleg majd, ha enyhül az idő. Pár száz méterrel távolabb, jobbról, emeletes épület, itt van az irányító és a honvéd pihenőhely. Az udvaron konyha. A konyha fogatolt, a lovakat éppen itatják. Pajtás is beáll a sorba. – Honnan került ez a madárijesztő?
– Együtt jöttünk. Egy arab telivér, csak le van gyengülve. Az őrnagy úr parancsa, hogy adjátok ki neki is a fejadagot!
– Papírja van-e?
– Holnap majd megkapjátok!
Pajtás rám nézett, s mintha kacagott volna a szeme. Nem akármilyen ló ez, s a hülyék még azt mondják, hogy madárijesztő… Itatás után, mintha a legnagyobb rendjén lenne, megindul a többi után az istállóba. Megkönnyebbült lelkiismerettel indulok én is a pihenőhelyre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Györbiró István (1919–2011) sokak szeretett biológiatanára, Sepsiszentgyörgy díszpolgára huszonévesen megjárta a Don-kanyar poklát. Hagyatékából előkerült emlékirata nagy megjelenítő erővel idézi fel a honvédek testi és lelki szenvedéseit, erkölcsi dilemmáit. A Bikmakk Egyesület támogatásával, a T3 Kiadó gondozásában megjelent kötetet október 15-én, a szöveg szerzőjének születésnapján mutatják be. A közölt részlet is példázza: olyan történelmi forrásként is tanulságos, megrázó emberi dokumentum lát most napvilágot, amely az olvasókat a nemzeti kataklizmák okainak végiggondolására és az áldozatok előtti tiszteletteljes főhajtásra készteti.
Az út szélén, s attól kissé beljebb elhagyott csont-bőr lovak kínzó éhségükben harapják a fagyott havat. Ezek már a magukét megtették. Részük volt diadalmas előretörésből, kínos visszavonulásból. Ágyút húztak, géppuskát húztak, lőszert szállítottak, élelmet a vonalba, sebesültet a vonalból. Agyongyötört, éhes, szomjas katonalovak. Az egyik megpróbálja félrekaparni a fagyott hóréteget, hogy valami aszott gazt a szájába vehessen, de reménytelen a helyzet. Vastag a hó és a felső réteg jéggé taposva. Kétségbeesetten elnyeríti magát, s emelt fejjel, nyújtott nyakkal belebámul a lenyugvásra készülő vörös napba. Orrcimpái megremegnek, fogait mutogatja, mintha bele akarna harapni abba a vörös valamibe, majd párát fúj rá, s keservesen megrázza a fejét. Kezemben egy darab kenyérrel megközelítem:
– Nesze, pajtás, egyél!
A ló csak bámulja a napot, majd felém fordul lassan, mélán, hosszan rám néz, lehajol, megszagolja a köpenyem ujját, zúzmarás orrával megérinti a kezem, a kenyér után nyúl és rágja. Megveregetem a nyakát. Csontos, hideg fejét a mellemnek nyomja. – Mi baj, Pajtás? Ki tudhat belelátni ebbe a két nagy fekete szembe?
– Menjünk haza, Pajtás? Na, gyere! Megindulok, s hallom, lép utánam a ló. Estére felérünk a tetőre. Hányadik tetőre? Ki tudja, hányadik tetőre. Mögöttem már végtelen a távolság, s előttem elérhetetlen a cél. A tetőn egy kis tanya lapul a hó alatt. Mellette istálló, valami csűrféle, s egy nyitott szájú verem. Bemegyek a verembe. Az egyik sarokból egy aszott cukorrépa és két burgonya kerül elő. Megtakarítom, s odaadom a lónak. A ló rágja. Bemegyek a házba, ahol ég a tűz, s a tűz körül melegedő honvédek beszélgetnek. Beszélgetnek a tegnapi nyomorúságról, s a holnapi reménytelenségről. – Mi az oka ennek a visszavonulásnak?
Az egyikük, talán orvos, saját szempontjából nézi és ítéli meg a helyzetet. – Vitaminhiány!
Meglep a válasz, de később belátom, hogy valami igazsága lehet az orvosnak is. A táplálkozás eléggé egyoldalú volt, s kétségtelenül felléphetett vitaminhiány, ami az emberek közérzetére, fizikai-biológiai erőnlétére kihatással volt, s az adott pillanatban látható módon befolyásolhatta az események zajlását. Aztán meg arra is gondoltam, hogy az orvos egy kicsit átvitt értelemben is hivatkozhatott a vitaminhiányra. Szellemi-lelki vitaminhiányokra is gondolhatott. Ilyen lelki vitaminok lettek volna: hogy a katona legyen meggyőződve a harc szükségessége felől, hogy bízzon a fegyvereiben, a saját erkölcsi fölényében. Ha ezek hiányoznak, akkor merő kényszer a tevékenység. A biológiai és lelki vitaminok együttes hiánya már komoly ok lehet. A szakács meglátását az orvos is magáévá teszi. Mit mondott a szakács? – A honvédek nem kapták meg a minimális kalóriát sem. Nem volt hús, zsír, szalonna, olaj, rossz volt a kenyér, sótalan volt a gyenge koszt. Nem a legkellemesebb a téma. Az ajtó előtt nyerít Pajtás, kaparja a havat, megint nyerít. Kilépek a házból. Egy sisakból megitatom. Még kér. Még adok neki. Megfordul és elindul. Közben visszasandít, hogy megyek-e utána. Valamivel gyérebb a forgalom, s így elég jól haladtunk. Közben azon gondolkodom, hogy Pajtásnak milyen mehetnékje van. Igaz, hogy nekem sem volt semmi kedvem a maradásra. Besoroltunk a gyér menetoszlopba, s lépegettünk a besötétedett éjszakában. Egynéhány szekér, egynéhány szán, s meggörbült, megrokkant, fáradt emberek. Roncsa egy megvert hadseregnek. Szél támadt mögöttünk. A nyikorgó kerekek belevágtak a jégbe, szétnyomták a frissen hullott havat, de azt a szél újra betakarta. A hátulról fúvó szél segített egy-egy keveset az előrehaladásban, de néha oldalból került, s ilyenkor kegyetlenül csípte az arcot. Jól fogott a lejtő is, ilyenkor aztán Pajtás a lépésből ügetésbe váltott. Kitartott mellettem. Mire fel ez a ragaszkodás? Valakivel összetéveszt? Emlékeztetem valakire? Vagy az a két jó szó s az a darab kenyér? De mi köt engem hozzá? Miért bolondítom magam után? Miért nem riasztom el? Miért idegenkedem ennek még a gondolatától is? Nagy érték a barátság, különösen itt. Akkor is nagy érték, ha az a barátság egy ember és egy ló között szövődött. Ez a ló nem az enyém, mi csak együtt megyünk a hóban. Hazafelé megyünk együtt a hóban. Együtt, Pajtás meg én. (…) Tetőre haladunk lassan. Már fönn is vagyunk. Halk morajlás arra késztet, hogy visszanézzek. Budjonijt bombázzák. Vörös-fehér fények villannak, sztálingyertyák csüngnek, s elfojtva hallszanak a dörgések is. Pajtás is megáll, visszanéz, nyerít és ügetésbe kezd. Fejét földig hajtva les hátra, hogy követem-e. Csúsztatom a léceket én is. A szél kis buckákat rak, szétszedi, s mint gyermek, aki játékát megunta, az árokba sepri, de tétlen nem ül, nekimegy egy-egy magányos fának, kötekedik vele, sír, sípol, süvít, mint otthon a Nemere. Viselhetné jobban is magát. Hány embert fagyaszthatott csonttá ezen a télen? Rettenetes még rágondolni is. Fedezékeikből, meleg vackaikból kiverte őket a szörnyű támadás, s akkor ezer kínnal megkínozva csonttá dermesztette a tél, a szél. Most betakarja a hó, ez a halotti lepel. Onnan már csak tavasszal kerülnek elő, ha a farkasok fel nem falják.
Lejtünk. Ezeknek a lejtőknek az alján mindig szokott emberi település lenni. Ez érthető is, hisz itt nem annyira metsző a szél, védik a dombok, meg aztán melegebbek is, az oldalakban erősebb a nap melege. Érzem is, mintha meleg szobába léptem volna. Pedig a hideg ugyanaz, csupán a szél nem fúj. (…) Mutatkoznak a település nyomai. Elhagyott fészer, sütőkemence, kút. A túlsó oldalon is. Még csak gyéren, mint általában a faluvégeken szokott lenni, de egyre sűrűsödnek. Semmi életjel nem mutatkozik. Pajtás lemarad, mintha belefáradt volna az útba.
– Mi van, Pajtás?
Fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek.
– Menjünk, Pajtás!
Két lépést valahogy megtesz, de ismét megáll. Megáll, fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek, majd szagolja a földet, és jobbra letér az útról. Mit akarhat? Utána lépek. Egy udvar, felrobbantott ház, sötét, tátongó verem. Valószínű, hogy a ház pincéje lehetett. Szanaszéjjel gerendák, s a tető zsúpfödele begazolva a hóba, piszokba. A következő pillanatban a falu közepe tájáról heves tüzelés kezdődik, s tüzelés kezdődik balról is, elölről is, valahonnan az út túlsó feléről is. Hallom, hogy szekerek fordulnak meg, meg szánok, de az utat annyira pásztázzák a lövedékek, hogy kész öngyilkosság rámenni. Pajtás lefekszik a zsúpra. Hirtelen elhatározással beereszkedem a verembe. Lábam alatt valami gerendavég van. Leoldom a síléceket, s próbálok szilárdan elhelyezkedni. Érzem, hogy mozdul a gerenda, s abbahagyok minden mozgást. Aknázzák is az utat. (...) Legokosabb meg sem mozdulni. De meg kell mozgatnom a lábam, mert furán magam alá van törve és kegyetlenül zsibbad. Szünetel a tüzelés, kihasználom az alkalmat, s próbálom kihúzni magam alól a lábam. A gerenda megmozdul és reccsenve, nagy zajjal mélyebbre zuhan. Lépések közelednek, géppisztolysorozat húz el a fejem felett. Hallom, hogy Pajtás feláll, tovabotorkál a gerendák közt. Az oroszok káromkodnak, s eltávoznak megint. Pajtásnak nincs semmi baja, mert hallom, hogy mozog. Idáig megúsztuk, de az úton aratott a halál. Hallom, hogy az oroszok tüzelőállást változtatnak. Egészen a falu szélénél helyezkednek el. Tehát mögöttük vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy nem maradtak-e a régi állásban is? Várni kell. Kezdem érezni a hideget, itt a pincében is lassan csontig hatol. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy mozduljon a vérkeringés. (...) Nem fázom, de jó lenne legalább egy keveset szunnyadni… nem! Könyököm bevágom a pince falához. Belésajog a fájdalom. Rugózom. Le, föl, le, föl. Virrad. Látszik a gerenda a pince fölött. Látszanak a szalmaszálak a pince peremén. Még csak úgy, halványan, de látszanak. Rugózom: le, föl, le, föl… Mi lesz, ha virrad? Meddig kell itt nyomorognom? Mi lesz, ha kimegyek? (…) Az oroszoknak tüzelőállásuk van a falu bejáratánál, ahonnan támadást várhatnak, s a falu kijáratánál is, ahonnan szintén várhatnak támadást. Én itt közbül a pincében félig megfagyva mire számíthatok? Lelőnek, mint a kutyát. Ha a Budjenij irányából jövőket felszámolják, akkor nekem is végem van. A Budjenij felől jövőknek győzniük kell! (…) Tárat cserélek. Már itt vannak a mieink. Fogom a síléceket, s felzárkózóm. Negyed órát sem tartott a harc, szabad volt az út. A fiúk a halottakat kihúzogatták az út szélére sorba. Külön a magyarokat, külön az oroszokat. Mintha nem lenne az nekik már mindegy… A sebesülteket felrakták a kocsira, s eltűnnek velük arra Novioszkol irányába. Egy ló üget mögöttem, utolér, fölnyerít, s lépésre vált. Pajtás. (...) Ketten megyünk most már megint ebben az irdatlan visszavonuló tömegben. Ketten, de inkább csak vonszoljuk magunkat. A feszült idegtevékenység, a fáradtság, a hideg és az éhség most tör ki rajtam. Ráz a hideg, vacog a fogam, de megyünk, egyre megyünk arra, napnyugatnak. Megyünk, én és Pajtás. (…) Vonul a menetoszlop. Már amennyire menetoszlopnak lehet nevezni ezt a meggyérült, vánszorgó tömeget. Jobbról, a hómezőkről még fel-felbukkan egy-egy meggyötört csoport. Csak a magasságos Isten a megmondhatója, hogy tudtak kivergődni idáig, hogy nem fagytak meg? Az is igaz, hogy ezekben már csak a lélek él, a hazavágyó lélek. A test már majdnem halott. A bakancsaikat bicskával kell lefaragni a lábaikról, azokról a fagyott csonkokról. Egy eleven seb az egész lábfej. Be kell kötözni, be kell bugyolálni, hogy ne fagyjon tovább, de folyik belőle a lé. Kétségbeejtő nézni, nem hogy elviselni. Beteg, félrebeszél, éhes, nincs egy darab kenyere, nincs semmi gyógyszer, s őrjítő az, amikor az ember nem tud segíteni. Kinek kellett ez? Kellett ez valakinek? A poklok ördögeinek, mert mind ördög az, aki meg akarja változtatni a világot, s nem számol azzal, hogy lehetséges-e. S ezek a roncsok mégis boldogok, mert vaktában rátaláltak erre az emberjárta útra, s élnek. És mennek haza. De hol van az még? Húzzuk, vonszoljuk magunkat az úton, utolsó foszlányaival a kitartásnak. Négy-öt ember, nagy hézag, két-három ember, még nagyobb hézag, egy ember és egy ló, s ott messze a távolságba tűnve talán szán, talán szekér. Az emberek hátán araszos a zúzmara, s talán az utolsó lehelet száll most ki belőlük, de mennek, mennek meggörbülve, lassan, mintha óriási terűt cipelnének. S nagy is, rettenetesen nagy az a terű, amit igazán cipelnek, csuda, hogy bírják. Ott benn van a terű, benn a lelkekben. A halottak tízezreinek utolsó lehelete az, a barátok utolsó sóhajtása. Hetvenezer meggyötört ember kínja ezekben a fagyott, agyonkínzott, alig mozgó emberekben. Nagy a terű, s még hol van az otthon? Addig még sokan leteszik a terhet, s megpihennek. Megpihennek örökre. Egy ilyen tág közbe besorolva megyünk mi is, Pajtás meg én. Csúnyán elbánt Pajtással is a nyomorúság, a hideg meg az éhség. Csont és bőr már az egész ló. Mi tartja benne a lelket? S vajon én különb vagyok? Csont és bőr vagyok én is. Mi tartja bennem a lelket? Az a köves, fenyős, borvizes haza, a fenyvesek illata, az a sok virág, az a lány, az az út pora, amely bársonyosan, melegen simogatja a mezítelen talpat, az akácok illata…a nagyapám akácfáinak illata. Otthon még meghalni is más, s hátha még dolgozni is lehetne? Közeledik a város. (…) Balra elhagyjuk a katonai kórház kicsi földszintes épületét. Udvarán több sorban kékre dermedt hullák várják, hogy megkapják a végtisztességet. Esetleg majd, ha enyhül az idő. Pár száz méterrel távolabb, jobbról, emeletes épület, itt van az irányító és a honvéd pihenőhely. Az udvaron konyha. A konyha fogatolt, a lovakat éppen itatják. Pajtás is beáll a sorba. – Honnan került ez a madárijesztő?
– Együtt jöttünk. Egy arab telivér, csak le van gyengülve. Az őrnagy úr parancsa, hogy adjátok ki neki is a fejadagot!
– Papírja van-e?
– Holnap majd megkapjátok!
Pajtás rám nézett, s mintha kacagott volna a szeme. Nem akármilyen ló ez, s a hülyék még azt mondják, hogy madárijesztő… Itatás után, mintha a legnagyobb rendjén lenne, megindul a többi után az istállóba. Megkönnyebbült lelkiismerettel indulok én is a pihenőhelyre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 12.
Nem tágítanak a római katolikus főgimnáziumtól
Sajtónyilatkozat
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány mint a marosvásárhelyi Unirea Nemzeti Kollégium által használt épület tulajdonosának, a Római Katolikus Egyháznak a képviselője nyilvánosságra hozza a következőket:
– A Római Katolikus Egyház által építtetett, a kommunista rendszer alatt államosított és a közelmúltban visszaszolgáltatott iskolaépület-együttest, amelyben hajdanában a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal történt megegyezés értelmében az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány 2008-ban bérbe adta a város Polgármesteri Hivatalának, az Unirea Nemzeti Kollégium javára. A megkötött bérleti szerződéssel az 1. és 3. épületrészeket 2008. november 1-től kezdődően 15 évre, a 2. épületrészt a felújítási munkálatok befejezéséig, de nem tovább, mint a 2011/2012-es tanév kezdetéig adta bérbe.
– A szerződés értelmében a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal kötelezte magát a 343/200. számú kormányrendeletben meghatározott lehetséges legkisebb bérleti díj kifizetésére. Az ingatlan 2006. június 1-től történt visszaszolgáltatása és a szerződésben megállapított első részlet kifizetése között eltelt periódusra a bérlő által fizetendő díjba beszámítódtak azon munkálatoknak a díjai, amelyeket a bérlő a 2. épületrészben a 2002. év folyamán végeztetett el.
– A szerződés értelmében a bérleti díjat a bérlőnek havonta kellett átutalnia, azzal, hogy a 60 napot meghaladó késés a szerződés azonnali hatálytalanítását, illetve az elmaradt bérleti díjak, büntetések behajtásának és a bérlő azonnali kilakoltatásának jogát vonja maga után.
– A 2. épületrész bérleti határidejének lejárta után, az Unirea Nemzeti Kollégiumnak a szerződés III. fejezete 2. cikkelyének újratárgyalására vonatkozó, 2011. november 22-i keltezésű megkeresésére az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány tudomásul vette a bérlő igényét ezen épületrész bérleti szerződésének a meghosszabbítására, és javasolta a szerződésnek 2013 júliusáig a 2008-ban megkötött szerződési feltételek mellett történő meghosszabbítását. A szerződés-kiegészítés aláírására a bérlő részéről nem került sor, így az épületrészt érvényes szerződés hiányában használta s használja jelenleg is az Unirea Nemzeti Kollégium.
– Miután 2011 áprilisa és 2012 júliusa között a polgármesteri hivatal nem törlesztette adósságát, 2012 júliusában az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kénytelen volt megállapítani a szerződésben a bérleti díj kifizetésének határidejére vonatkozó feltétel megsértését. 2012. július 16-án figyelmeztetést küldött a Polgármesteri Hivatalnak, jelezve, hogy a törlesztés elmaradása esetén érvényesíti a szerződésbontásra vonatkozó kitételt. Mivel a figyelmeztetésre válasz nem érkezett, s a törlesztésre se került sor, 2012. augusztus 1-jén jogerősen hatálytalanította a bérleti szerződést, egyszersmind jelezve, hogy hajlandó további tárgyalásokba bocsátkozni, hogy elkerülhető legyen a bérlemény kedvezményezettjének kilakoltatása az épületegyüttesből.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítványnak kánonjogi kötelessége és joga az oktatási intézmények szervezése, amit teljesít is minden tulajdonában lévő erdélyi iskolaépületben. Eddig az egyetlen kivétel a marosvásárhelyi ingatlana, ahol a Polgármesteri Hivatal mindeddig nem volt hajlandó az új szerződés feltételeiről érdemi tárgyalást folytatni.
A marosvásárhelyi hívekkel szembeni kötelességének teljesítése érdekében az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium önálló jogi személyiségként való újraindítására, az 1/2011. számú tanügyi törvény előírásainak betartásával konkrét, saját tervezetet dolgozott ki. A javaslat értelmében az újraindítással párhuzamosan elkerülhető az Unirea Nemzeti Kollégium kilakoltatása a bérelt épületegyüttesből. Eszerint ugyanis az újraindítandó intézmény a jelenleg a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban lévő katolikus osztályok és az Unirea Nemzeti Kollégium magyar tannyelvű osztályainak egybevonásával jönne létre, önálló jogi személyként, azzal, hogy minden osztály abban az épületben fejezze be tanulmányait, ahol elkezdte. Így változás csak a szervező jogi személyiség vonatkozásában jelentkezne. Ennek a javaslatnak az elfogadásával egyfelől fenntartható a status quo, az Unirea Nemzeti Kollégium román tannyelvű osztályaival a jelenlegi épületegyüttesben folytathatná kiemelkedő eredményeket felmutató tevékenységét, másfelől úgy szervezhető meg a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium, hogy egyúttal a beiskolázási terveket, a már beiskolázott osztályokat és a tanerők alkalmazását is érintetlenül hagyná.
A megfogalmazott javaslatot az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány minden érdekelt félnek hivatalosan megküldte. Első körben patthelyzet alakult ki, miután a Polgármesteri Hivatal visszautasította a javaslatot, a Maros Megyei Főtanfelügyelőség pedig válaszában azt kérte, hogy a Státus előbb a helyi közigazgatás jóváhagyását igényelje. Ezt követően az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kérésére sor került egy találkozóra minden érintett fél részvételével, melyen dr. Dorin Florea polgármester úr is részt vett. Utólag a Polgármesteri Hivatal új szerződés megkötésének kérésével kereste meg az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítványt, anélkül, hogy reflektált volna a Státus javaslatára, egyúttal kifejezve készségét akár az épületegyüttes megvásárlására is.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány következetesen kitart álláspontja mellett, miszerint:
– Az épületegyüttest megtartja saját kezelésében, nem kívánja semmilyen formában elidegeníteni.
– Mint az épület tulajdonosának, a Római Katolikus Egyháznak a képviselője az ingatlanban újra kívánja szervezni a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumot.
– Nyitott marad a párbeszédre, kész a helyi hatóságokkal való együttműködésre, nem célja az Unirea Nemzeti Kollégium kilakoltatása.
– A II. Rákóczi Ferenc Főgimnázium újraszervezésére vonatkozó törekvés megfelel az országban érvényben lévő tanügyi törvénykezésnek, és mint az épülettulajdonos képviselőjének, joga van egy önálló, saját jogi személyiséggel rendelkező oktatási intézmény létrehozására az 1/2011. számú tanügyi törvény keretei között. Ez az intézmény a jelenlegi iskolahálózatban új jogi személyiséget jelentene, viszont szerves része a romániai magyar nemzeti kisebbség történelmi iskolahálózatának, annak az iskolahálózatnak, amelyet egykor a Római Katolikus Egyház működtetett. Úgy ítéljük meg, hogy az újonnan szervezendő iskola és az Unirea Nemzeti Kollégium ugyanabban az épületegyüttesben való párhuzamos működtetése megfelel századunk szellemiségének csakúgy, mint az ország törvénykezésének és az Európai Unió normatíváinak.
– Amennyiben a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal elutasítja ennek az intézménynek az újjászervezésére vonatkozó igényünket, és az Unirea Nemzeti Kollégium elköltöztetése mellett dönt, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a tanügyi törvény által biztosított lehetőségekkel élve kezdeményezni fogja a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium létrehozását, hogy az épületegyüttes továbbra is iskolai célokat szolgálhasson.
Jelen sajtóközleménnyel határozottan tisztázni kívánjuk álláspontunkat azokkal a híresztelésekkel szemben, melyek szerint egyfelől nem volna jogunk dönteni a Római Katolikus Egyház épületének felhasználásáról, másfelől, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjászervezésére irányuló szándékunk bármilyen formában is árthatna az Unirea Nemzeti Kollégiumnak, illetve hogy annak felbomlását eredményezné.
Úgy ítéljük meg, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a kérdés kezelésében maximális felelősséget tanúsított, és hasonló magatartást várunk el mindazoktól, akik a szerződés megújításában, illetve a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjászervezésére irányuló törekvésünk vonatkozásában döntéshozó illetékességgel bírnak.
Kolozsvár, 2013. október 10.
Dr. Holló László, az igazgatótanács elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)
Sajtónyilatkozat
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány mint a marosvásárhelyi Unirea Nemzeti Kollégium által használt épület tulajdonosának, a Római Katolikus Egyháznak a képviselője nyilvánosságra hozza a következőket:
– A Római Katolikus Egyház által építtetett, a kommunista rendszer alatt államosított és a közelmúltban visszaszolgáltatott iskolaépület-együttest, amelyben hajdanában a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal történt megegyezés értelmében az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány 2008-ban bérbe adta a város Polgármesteri Hivatalának, az Unirea Nemzeti Kollégium javára. A megkötött bérleti szerződéssel az 1. és 3. épületrészeket 2008. november 1-től kezdődően 15 évre, a 2. épületrészt a felújítási munkálatok befejezéséig, de nem tovább, mint a 2011/2012-es tanév kezdetéig adta bérbe.
– A szerződés értelmében a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal kötelezte magát a 343/200. számú kormányrendeletben meghatározott lehetséges legkisebb bérleti díj kifizetésére. Az ingatlan 2006. június 1-től történt visszaszolgáltatása és a szerződésben megállapított első részlet kifizetése között eltelt periódusra a bérlő által fizetendő díjba beszámítódtak azon munkálatoknak a díjai, amelyeket a bérlő a 2. épületrészben a 2002. év folyamán végeztetett el.
– A szerződés értelmében a bérleti díjat a bérlőnek havonta kellett átutalnia, azzal, hogy a 60 napot meghaladó késés a szerződés azonnali hatálytalanítását, illetve az elmaradt bérleti díjak, büntetések behajtásának és a bérlő azonnali kilakoltatásának jogát vonja maga után.
– A 2. épületrész bérleti határidejének lejárta után, az Unirea Nemzeti Kollégiumnak a szerződés III. fejezete 2. cikkelyének újratárgyalására vonatkozó, 2011. november 22-i keltezésű megkeresésére az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány tudomásul vette a bérlő igényét ezen épületrész bérleti szerződésének a meghosszabbítására, és javasolta a szerződésnek 2013 júliusáig a 2008-ban megkötött szerződési feltételek mellett történő meghosszabbítását. A szerződés-kiegészítés aláírására a bérlő részéről nem került sor, így az épületrészt érvényes szerződés hiányában használta s használja jelenleg is az Unirea Nemzeti Kollégium.
– Miután 2011 áprilisa és 2012 júliusa között a polgármesteri hivatal nem törlesztette adósságát, 2012 júliusában az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kénytelen volt megállapítani a szerződésben a bérleti díj kifizetésének határidejére vonatkozó feltétel megsértését. 2012. július 16-án figyelmeztetést küldött a Polgármesteri Hivatalnak, jelezve, hogy a törlesztés elmaradása esetén érvényesíti a szerződésbontásra vonatkozó kitételt. Mivel a figyelmeztetésre válasz nem érkezett, s a törlesztésre se került sor, 2012. augusztus 1-jén jogerősen hatálytalanította a bérleti szerződést, egyszersmind jelezve, hogy hajlandó további tárgyalásokba bocsátkozni, hogy elkerülhető legyen a bérlemény kedvezményezettjének kilakoltatása az épületegyüttesből.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítványnak kánonjogi kötelessége és joga az oktatási intézmények szervezése, amit teljesít is minden tulajdonában lévő erdélyi iskolaépületben. Eddig az egyetlen kivétel a marosvásárhelyi ingatlana, ahol a Polgármesteri Hivatal mindeddig nem volt hajlandó az új szerződés feltételeiről érdemi tárgyalást folytatni.
A marosvásárhelyi hívekkel szembeni kötelességének teljesítése érdekében az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium önálló jogi személyiségként való újraindítására, az 1/2011. számú tanügyi törvény előírásainak betartásával konkrét, saját tervezetet dolgozott ki. A javaslat értelmében az újraindítással párhuzamosan elkerülhető az Unirea Nemzeti Kollégium kilakoltatása a bérelt épületegyüttesből. Eszerint ugyanis az újraindítandó intézmény a jelenleg a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban lévő katolikus osztályok és az Unirea Nemzeti Kollégium magyar tannyelvű osztályainak egybevonásával jönne létre, önálló jogi személyként, azzal, hogy minden osztály abban az épületben fejezze be tanulmányait, ahol elkezdte. Így változás csak a szervező jogi személyiség vonatkozásában jelentkezne. Ennek a javaslatnak az elfogadásával egyfelől fenntartható a status quo, az Unirea Nemzeti Kollégium román tannyelvű osztályaival a jelenlegi épületegyüttesben folytathatná kiemelkedő eredményeket felmutató tevékenységét, másfelől úgy szervezhető meg a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium, hogy egyúttal a beiskolázási terveket, a már beiskolázott osztályokat és a tanerők alkalmazását is érintetlenül hagyná.
A megfogalmazott javaslatot az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány minden érdekelt félnek hivatalosan megküldte. Első körben patthelyzet alakult ki, miután a Polgármesteri Hivatal visszautasította a javaslatot, a Maros Megyei Főtanfelügyelőség pedig válaszában azt kérte, hogy a Státus előbb a helyi közigazgatás jóváhagyását igényelje. Ezt követően az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kérésére sor került egy találkozóra minden érintett fél részvételével, melyen dr. Dorin Florea polgármester úr is részt vett. Utólag a Polgármesteri Hivatal új szerződés megkötésének kérésével kereste meg az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítványt, anélkül, hogy reflektált volna a Státus javaslatára, egyúttal kifejezve készségét akár az épületegyüttes megvásárlására is.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány következetesen kitart álláspontja mellett, miszerint:
– Az épületegyüttest megtartja saját kezelésében, nem kívánja semmilyen formában elidegeníteni.
– Mint az épület tulajdonosának, a Római Katolikus Egyháznak a képviselője az ingatlanban újra kívánja szervezni a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumot.
– Nyitott marad a párbeszédre, kész a helyi hatóságokkal való együttműködésre, nem célja az Unirea Nemzeti Kollégium kilakoltatása.
– A II. Rákóczi Ferenc Főgimnázium újraszervezésére vonatkozó törekvés megfelel az országban érvényben lévő tanügyi törvénykezésnek, és mint az épülettulajdonos képviselőjének, joga van egy önálló, saját jogi személyiséggel rendelkező oktatási intézmény létrehozására az 1/2011. számú tanügyi törvény keretei között. Ez az intézmény a jelenlegi iskolahálózatban új jogi személyiséget jelentene, viszont szerves része a romániai magyar nemzeti kisebbség történelmi iskolahálózatának, annak az iskolahálózatnak, amelyet egykor a Római Katolikus Egyház működtetett. Úgy ítéljük meg, hogy az újonnan szervezendő iskola és az Unirea Nemzeti Kollégium ugyanabban az épületegyüttesben való párhuzamos működtetése megfelel századunk szellemiségének csakúgy, mint az ország törvénykezésének és az Európai Unió normatíváinak.
– Amennyiben a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal elutasítja ennek az intézménynek az újjászervezésére vonatkozó igényünket, és az Unirea Nemzeti Kollégium elköltöztetése mellett dönt, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a tanügyi törvény által biztosított lehetőségekkel élve kezdeményezni fogja a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium létrehozását, hogy az épületegyüttes továbbra is iskolai célokat szolgálhasson.
Jelen sajtóközleménnyel határozottan tisztázni kívánjuk álláspontunkat azokkal a híresztelésekkel szemben, melyek szerint egyfelől nem volna jogunk dönteni a Római Katolikus Egyház épületének felhasználásáról, másfelől, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjászervezésére irányuló szándékunk bármilyen formában is árthatna az Unirea Nemzeti Kollégiumnak, illetve hogy annak felbomlását eredményezné.
Úgy ítéljük meg, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a kérdés kezelésében maximális felelősséget tanúsított, és hasonló magatartást várunk el mindazoktól, akik a szerződés megújításában, illetve a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjászervezésére irányuló törekvésünk vonatkozásában döntéshozó illetékességgel bírnak.
Kolozsvár, 2013. október 10.
Dr. Holló László, az igazgatótanács elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 12.
Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhez
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 12.
Barangolás Szászföldön – elhagyott települések
Aki szeretné megcsodálni Erdély szépséges tájait, szereti a művészettörténetet, a műemlékeket, az feltétlenül keresse fel Szászföldet. Ez nagyjából magába foglalja Fehér megye keleti részét, Szeben megyét, Maros megye déli részét, valamint Brassó megye nyugati részét. Vonattal vagy autóval utazva, nagyon sokszor csak az elsuhanó templomtornyokat látjuk. Ebben az esztendőben 10 alkalommal, mintegy 12 napon 110 településen csodáltam meg a gótika, a reneszánsz remekeit. Láttam a hatalmas templomokat, zömök tornyokat, jártam nagyon sok templom tornyában, láthattam több száz éves harangokat, nagy szárnyasoltárokat, két-három évszázados orgonákat, falfestményeket, keresztelőmedencéket. Nagyon sok helyen még megvannak a védőfalak bástyákkal.
Tudjuk, hogy a szászok a mai Németországból telepedtek le Erdély déli részén még a 12. században. Hosszú története van mindannak, hogyan és miért kerültek Erdélybe, hogy védőszerepet töltsenek be. Tanulmányozhatjuk, mivel foglalkoztak, milyen volt az életmódjuk, a kultúrájuk. Sokáig önállóak voltak, mezőgazdasággal, kereskedelemmel foglalkoztak.
A frissen letelepedett szászoknak nagyon fontos volt hitük ápolása, és áldoztak is erre: templomokat építettek. Templomaik általában a helység központjában, vagy egy kiemelkedő dombon épültek. Először csak kisebb védőfallal vették körül, majd a 16–17. században a török harcok idején emelték, erősítették meg. A falak vastagsága elérte az egy métert, magasságuk pedig a 6-8 métert. Az idők során a falakon belül élelmiszerkamrákat alakítottak ki, hogy a hadjáratok idején a lakosság élelmiszertartaléka biztonságban legyen. A várfalakkal egyvonalban védőtornyokat építettek. Ezek közül ma már alig maradt meg egy néhány. Fejlett iskolarendszerük volt. A legtöbb templom közelébe épült az iskola, ezek nagy része ma üres, vagy szociális otthonná alakították át. A szászok (németek) száma még a második világháború után is mintegy négyszázezer lehetett. Kitelepedésük már a háború után elkezdődött, majd az 1980-as években mind többen hagyták el Erdélyt, hogy aztán a rendszerváltás után tömegesen keressenek új hazát. Számuk Erdélyben jelenleg 15-20 ezer lehet. Nagyon sok helyen csak 5–10 szász maradt. Általában egy itthonmaradt szász atyafi vigyáz a templomra, illetve nála van a templom kulcsa. A városokban, mint Szeben, Brassó, Medgyes, Segesvár, Szászsebes lehetnek egy pár százan. Az elköltözöttek hátrahagyták házaikat, telkeiket, ahova románok vagy cigányok költöztek be.
A Szászföldön alig volt ipar. Nagyon sok település elég messze esett a városoktól. Sokszor több kilométert gyalogoltak nehéz utakon. Nyáron, szép időben a vidék elragadó. Egyik ilyen távol levő település Almakerék, nagyon szép templommal, Segesvár környékén található. Mintegy 10 kilométer megtétele után hosszú völgyön, erdők és mezők, szántóföldek között haladva érjük el. E vidéken az utak nagy része javításra szorul. Turistaszállás nincs minden faluban, ezért jó, ha a táskánkban van egy kis elemózsia. Lehetett látni felújított templomokat, több helyen a nyáron is javítási munkálatokat végeztek, és vannak leromlott, javításra szoruló templomok.
Izelítőül két templomot mutatunk be. Az egyik legszebb templom a Maros megye déli részén, a Segesvár–Brassó műút mentén fekvő Szászkézd temploma, ahol még mintegy 50 német él. A templom a 15. században épült. Különálló tornya 1677-ben készült. A templom és a falu is rendezett. Egy másik templom a Medgyes közelében fekvő Völc temploma, amelyet a 15. század elején csúcsívesen építettek. A szászok már teljes egészében kitelepültek. A templom szentélye, a keleti fal még 2002-ben beomlott. Azóta az épület romos állapotban található. A faluban sok az elhagyatott ház. Az utóbbi időben nagyon sok képes album jelent meg ezekről a templomokról. Mindezek ellenére érdemes időt szakítani és megtekinteni a még meglévő szász épített örökséget.
Kun Árpád, nyugalmazott lelkipásztor
Szabadság (Kolozsvár)
Aki szeretné megcsodálni Erdély szépséges tájait, szereti a művészettörténetet, a műemlékeket, az feltétlenül keresse fel Szászföldet. Ez nagyjából magába foglalja Fehér megye keleti részét, Szeben megyét, Maros megye déli részét, valamint Brassó megye nyugati részét. Vonattal vagy autóval utazva, nagyon sokszor csak az elsuhanó templomtornyokat látjuk. Ebben az esztendőben 10 alkalommal, mintegy 12 napon 110 településen csodáltam meg a gótika, a reneszánsz remekeit. Láttam a hatalmas templomokat, zömök tornyokat, jártam nagyon sok templom tornyában, láthattam több száz éves harangokat, nagy szárnyasoltárokat, két-három évszázados orgonákat, falfestményeket, keresztelőmedencéket. Nagyon sok helyen még megvannak a védőfalak bástyákkal.
Tudjuk, hogy a szászok a mai Németországból telepedtek le Erdély déli részén még a 12. században. Hosszú története van mindannak, hogyan és miért kerültek Erdélybe, hogy védőszerepet töltsenek be. Tanulmányozhatjuk, mivel foglalkoztak, milyen volt az életmódjuk, a kultúrájuk. Sokáig önállóak voltak, mezőgazdasággal, kereskedelemmel foglalkoztak.
A frissen letelepedett szászoknak nagyon fontos volt hitük ápolása, és áldoztak is erre: templomokat építettek. Templomaik általában a helység központjában, vagy egy kiemelkedő dombon épültek. Először csak kisebb védőfallal vették körül, majd a 16–17. században a török harcok idején emelték, erősítették meg. A falak vastagsága elérte az egy métert, magasságuk pedig a 6-8 métert. Az idők során a falakon belül élelmiszerkamrákat alakítottak ki, hogy a hadjáratok idején a lakosság élelmiszertartaléka biztonságban legyen. A várfalakkal egyvonalban védőtornyokat építettek. Ezek közül ma már alig maradt meg egy néhány. Fejlett iskolarendszerük volt. A legtöbb templom közelébe épült az iskola, ezek nagy része ma üres, vagy szociális otthonná alakították át. A szászok (németek) száma még a második világháború után is mintegy négyszázezer lehetett. Kitelepedésük már a háború után elkezdődött, majd az 1980-as években mind többen hagyták el Erdélyt, hogy aztán a rendszerváltás után tömegesen keressenek új hazát. Számuk Erdélyben jelenleg 15-20 ezer lehet. Nagyon sok helyen csak 5–10 szász maradt. Általában egy itthonmaradt szász atyafi vigyáz a templomra, illetve nála van a templom kulcsa. A városokban, mint Szeben, Brassó, Medgyes, Segesvár, Szászsebes lehetnek egy pár százan. Az elköltözöttek hátrahagyták házaikat, telkeiket, ahova románok vagy cigányok költöztek be.
A Szászföldön alig volt ipar. Nagyon sok település elég messze esett a városoktól. Sokszor több kilométert gyalogoltak nehéz utakon. Nyáron, szép időben a vidék elragadó. Egyik ilyen távol levő település Almakerék, nagyon szép templommal, Segesvár környékén található. Mintegy 10 kilométer megtétele után hosszú völgyön, erdők és mezők, szántóföldek között haladva érjük el. E vidéken az utak nagy része javításra szorul. Turistaszállás nincs minden faluban, ezért jó, ha a táskánkban van egy kis elemózsia. Lehetett látni felújított templomokat, több helyen a nyáron is javítási munkálatokat végeztek, és vannak leromlott, javításra szoruló templomok.
Izelítőül két templomot mutatunk be. Az egyik legszebb templom a Maros megye déli részén, a Segesvár–Brassó műút mentén fekvő Szászkézd temploma, ahol még mintegy 50 német él. A templom a 15. században épült. Különálló tornya 1677-ben készült. A templom és a falu is rendezett. Egy másik templom a Medgyes közelében fekvő Völc temploma, amelyet a 15. század elején csúcsívesen építettek. A szászok már teljes egészében kitelepültek. A templom szentélye, a keleti fal még 2002-ben beomlott. Azóta az épület romos állapotban található. A faluban sok az elhagyatott ház. Az utóbbi időben nagyon sok képes album jelent meg ezekről a templomokról. Mindezek ellenére érdemes időt szakítani és megtekinteni a még meglévő szász épített örökséget.
Kun Árpád, nyugalmazott lelkipásztor
Szabadság (Kolozsvár)