Kisebbségek szerepvállalása a közéletben – a konzultatív testületek szerepe címmel került sor nemzetközi konferenciára Brassóban az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, a Külügyminisztérium és az Európa Tanács Emberjogi Igazgatósága szervezésében. Philippe Boillat, az Európa Tanács Emberjogi Igazgatóságának vezetője nyitóbeszédében elmondta, hogy Európa-szerte jellemző a közösségi és egyéni jogok közötti szakadék fokozatos eltűnése. Rámutatott arra is, hogy a kisebbségvédelmi keretegyezmény 15. cikkelyét az országok különböző módon, a helyi sajátosságok függvényében alkalmazzák. Markó Béla RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes kifejtette: nem tartja elegendőnek az oktatási, nyelvi jogok biztosítását az oktatásban, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, véleménye szerint az identitás megőrzéséhez nagyon fontos az, hogy a kisebbségek részt vegyenek a róluk szóló döntések meghozatalában, illetve a sajátos problémáikról maguk dönthessenek. /Kisebbségek közéleti szerepvállalása. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 9./

Nagy Pál Notesz című rovatában megállapította: évek óta ismét meg ismét megírja, hogy hibásan, elferdített formában látható Marosvásárhelyt a Dózsa György utca neve. Megszólalásának nincs eredménye. Doja Gheorghénak keresztelték át a hajdani székely-magyar Dózsa Györgyöt. Így szerepel román nyelvű történelmi kiadványokban, tankönyvekben, sajtóban, mindenfelé. Nagy Pál hiába jelzi, hogy Chinezu Pavel nevezetű személyiség soha nem élt ezeken a vidéken, hanem élt Magyarországon egy Kinizsi Pál nevű vitéz, aki 1479. október 13-án a már-már elvesztett kenyérmezei ütközetet a magyarok javára döntötte el, s akit Mátyás király a törökök elleni harcokban tanúsított hősiessége jutalmául temesi bánná, majd Bihar vármegyei főispánná emelt. És Matei Corvin? Aki magyarul – ugye – Corvin Máté lenne. De ez a Máté történelmünkben ismeretlen. Élt azonban Mátyás, az igazságos, aki Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fiaként Magyarország, Csehország királya, Ausztria hercege volt annak idején. Mit vétett szegény Varga Katalin (a kőhalomszéki Halmágy faluban, Varga János és Rozsondai Katalin leányaként született 1802. augusztus 22-én s a maga korában börtönbüntetést is szenvedett az erdélyi román jobbágyok védelmében folytatott küzdelmei miatt), hogy jelenleg Marosvásárhelyt Varga Ecaterina néven szerepel az utcanév-táblán? /Nagy Pál: Hiába mondom. Notesz. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 9./

Két évvel ezelőtt alakult meg Kisjenőben a nyugdíjas klub. Csáky Georgeta nyugdíjas óvónő vállalta a szervezés, a beindítás teendőit. Nagy sikere volt a közös kirándulásoknak a Medve-barlanghoz, Félixfürdőre és Magyarországra. Mintegy kétszázan vettek részt – köztük magyarországiak – a klub megalakulásának kétéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. /(Balázs): Kétéves a kisjenői nyugdíjas klub. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 9./

A Babes–Bolyai Tudományegyetem szerkezetének megtartását szorgalmazó petíciót írt alá több román értelmiségi: Ana Blandiana, Octavian Paler és Andrei Serban. A levél szerint Románia több jogot biztosít a magyarok számára, mint bármely más európai állam a kisebbségeinek. Az aláírók úgy vélik, az egyetem multi­kulturális jellegét meg kell őrizni, ellenkező esetben ,,elgettósodik” a magyar és román közösség. (Ziua) /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./

Március 15-e megünneplése kezdi elveszteni tartalmát. Borbély Tamás, a lap munkatársa szerint „március 15-e kapcsán folytatott szenvedélyes magyar–magyar és román–magyar retorikai egymásnak feszülés csak az erdélyi magyarságot vélten vagy valósan képviselő szervezeteknek hasznos.” A cikkíró szerint a magyarság ünnepe kapcsán minden magyar szervezet hiéna módra csap le, hogy saját szeletet hasíthasson az „ünneplés tortájából”. Az SZNT-vezetők magyarázata, miszerint Székelyudvarhelyen nem kiáltják ki az autonómiát, hanem csak megerősítik az önrendelkezés iránti igényt, hiteltelen, tudjuk meg a cikkből, továbbá Tőkés László majd megismételi „rögeszmésen a nemzethalált sugalló apokaliptikus félelmeit”. Mindezek helyett a román féllel folytatott valós párbeszédre kellene törekedni. /Borbély Tamás: Tartalmatlan egymásnakfeszülés. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./

A Pro Europa Liga (PEL) Faji diszkrimináció Arad, Kolozs, Hargita, Szeben és Temes megyében című tanulmánya szerint az Arad megyei prefektúra alkalmazottainak 98 százaléka román nemzetiségű, a megyei tanács köztisztviselőinek 90 százaléka román és 6 százaléka magyar, míg a települések polgármesteri hivatalaiban dolgozó tisztviselők 90 százaléka román, és mindössze 5 százaléka magyar. Kolozs megyében a prefektúrán dolgozók 95 százaléka román, csupán 5 százaléka magyar. Ugyanez ezt az arányt mutatták ki a megyei tanácsban is, a kolozsvári polgármesteri hivatalban pedig mindössze 10 százalék a magyar alkalmazottak aránya. A Szeben megyei prefektúrán minden tisztviselő román, a megyei tanácsban a több mint 50 tisztviselő között egyetlen német van, a többi román, míg a nagyszebeni polgármesteri hivatalban a 148 alkalmazott közül négy személy tartozik valamelyik nemzeti kisebbséghez. Hargita megyében a prefektúra alkalmazottainak mintegy 60 százaléka román, 40 százaléka magyar. A megyei tanácsnál azonban a saját tisztviselői kar 95 százaléka magyar, 5 százalék román, míg az alárendelt intézményekben 75 százalék a magyar alkalmazott és 25 százalék a román tisztviselők aránya. Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét 2005 szeptemberében megbüntették, mivel a magyar nyelv ismeretét is feltételként szabta olyan állások betöltésére – autószerelő-traktorvezető, szobafestő, lakatos – amelyek nem közönségszolgálattal kapcsolatosak. A Temes megyei prefektúra alkalmazottainak több mint 90 százaléka román, ugyanez a helyzet a megyei tanácsnál (ahol mintegy 3 százalék a magyar tisztségviselők aránya), valamint a temesvári polgármesteri hivatalban is. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a magyarság részaránya Arad megyében 10,67 százalék, Kolozs megyében 17,40 százalék, Szeben megyében 3,64 százalék, Temes megyében pedig 7,46 százalék. „A faji diszkriminációval vagy magatartással kapcsolatos panaszokat nem tekintették fontosnak, a vonatkozó törvényes előírásokat gyakorlatilag nem alkalmazzák. A rendőrség, az ügyészségek, a bírák és ügyvédek körében rendkívül kevés a valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személyek aránya. A roma közösség ellen még mindig folyik a megfélemlítés – áll a tanulmányban, amelyet a PEL emberjogi irodája készített a Minority Rights elnevezésű projekt keretében, az Európa Tanács támogatásával és a Nyílt Társadalomért Alapítvány finanszírozásával. /Kevés a kisebbségi a közigazgatásban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./

Pankotán Gulyás László, az iskolacsoport igazgatója elmondta, hogy az elemiseken kívül 26 gyermek vesz részt fakultatív magyar nyelvű oktatásban. A jelenlegi piciny osztályteremben az ősztől tovább gyarapodó magyar elemi nem fér el, nagyobb helyiségre van szükség. Pankotán újjászületett, bővül a magyar nyelvű elemi oktatás, ez főként Frayna Edit nyugalmazott tanítónőnek köszönhető. Az 1400 diákot tömörítő iskola komoly helyiség-gondokkal küszködik. Némi megoldást kínálhat a volt posta épületének a város tulajdonába történő visszatérése, 94 terem található benne. A polgármester azt ígérte: annyi termet kap benne az iskola, amennyire csak szüksége van. A belső felújításához, korszerű illemhelyekkel való felszereléséhez rengeteg pénz szükséges. /(balta): Ígéret van: annyi termet kapnak, amennyi kell. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 10./

1954. december 17-én a Bukarest melletti Jilava börtön udvarán a kivégzőosztag sortüzében tizenhét fiatalember halt meg.  A tizenhét kivégzett fiatal a hírhedt Eugen Turcanu egykori vasgárdista és csapata volt. Ehhez fogható – tömegesnek is nevezhető – ítélet évekkel a háború befejezte és a háborús bűnösök kivégzése után nem született. Később, 1955-ben még egy társukat végezték ki, majd négy, szintén halálra ítélt legionárius életfogytiglani ítélettel túlélte közösen véghezvitt, hátborzongató tetteiket, amelyeket saját börtöntársaikon követtek el Pitesti és Szamosújvár (Gherla) börtöneiben, valamint a Duna-csatorna rabtelepein. Bűnlajstromukon legalább harminc rabtársuk meggyilkolása, többnek az öngyilkosságba kergetése és legalább 700 (!!) politikai elítélt módszeres megkínzása, fizikai és lelki megcsonkítása szerepelt.   A kínzások kézé tartozott a folyamatos botozás: háton, hason, talpon, az egész testen, csupaszra vetkőztetve. Az órákon keresztüli fél lábon állás, az éjjeli virrasztás szemmel az égő felé. Napirenden volt az ürülék megetetése, a hányadék visszatömése, a szájba vizelés, a kimerülésig tartó ,,tornáztatás”, a beadott ételbe hintett só és utána a víz megvonása, az evőeszköz nélküli, hason fekve evés stb.  Nem mindenki tudta ezt elviselni. Az így megalázott rabok többen maguk is beálltak az átnevelők közé. A ,,felvételi” vizsga a legjobb barát kegyetlen megverése volt.  Ezek a verést végrehajtók orvostanhallgatók, jogászhallgatók, mérnökjelöltek, valamennyien értelmiségiek, a Vasgárdának elkötelezett huszonéves ifjak voltak. Cselekedeteik mögött – természetesen – a Szekuritáté akciója volt. Ezekben az években a Szekuritáté legfőbb parancsnoka Nikolski tábornok volt. Már 1948-tól a büntető törvénykönyv előírta a munkatáborokba internálás lehetőségét, így azután 1950-től a munkatörvénykönyv alapján elvitték az ,,engedetlen” dolgozókat, a kollektivizálással szembeszegülő parasztokat, s ez 1952-ben tömegessé vált. 1949. március 2-án éjjel összeszedték a volt nagy­birtoko­sokat, kényszer­lakhelyre inter­nálták őket. Ugyanekkor, 1950-ben az 1154-es Minisztertanácsi Határozat intézkedett az ,,ellenséges elemek” deportálásáról. Egy év alatt (1951. március 15-ig) 43 899 személyt deportálnak az ország nyugati területeiről Románia déli megyéibe. 1952-ben újabb határozat alapján mintegy 6000 ,,kizsákmányolót” deportáltak a nagyobb városokból. A letartóztatott politikai ,,bűnözők” száma 24 826-ra rúgott 1952-ben. Ezekben az években Románia hegyei még fegyveresen ellenálló ,,partizánok” uralta terültek voltak. A Vasgárda neves személyisége, Horia Sima Nyugat-Németországban élt. Románia fegyverfordítása után a honi Vasgárda-vezér, Nicolae Petrascu és a németek ellen forduló szövetség ,,fegyvernyugvási szerződést” kötött. A vasgárdisták széles körű ,,szervezőmunkát” folytattak a román értelmiségi ifjak körében. Eugen Turcanu jogászhallgató, bár az 1941-es Vasgárda-akciókban részt vett, 1947-ben belépett a Román Kommunista Pártba, és felfelé ívelt karrierje. Azonban kiderült gárdistamúltja, ezért 1948. május 15-én letartóztatták. A suceavai szekuritátén társaival – látszólag – kommunista szimpatizánsok lettek. Turcanu Nikolski tábornokkal dolgozta ki az ,,átnevelés” módozatait. Ennek négy szakasza van. Első: a kintiek leleplezése a legfontosabb a Szeku­ritáté számára. Ebben a szervezési szakaszban megalakult a Turcanu vezette ODCC (Organizatia Deti­nutilor cu Convingeri Comuniste – Kommunista Meggyőződésű Rabok Szervezete). Az említett kínzásokkal nyert adatokat Turca­nu juttatta el a pitesti-i börtön igazgatójához, Dumitrescuhoz, vagy a politikai tiszthez.  A második szakasz a bentiek, a rabtársak leleplezése. A harmadik és negyedik szakasz a legmegalázóbb: ,nyilvános erkölcsi leleplezés, amely során saját magát és hozzátartozóit kellett sárba tipornia a kiszemelt áldozatnak. Karácsonykor a vallásos rabtársaknak minden szentséggyalázást (különösen a teológusoknak) végig kellett csinálniuk.   Aki mindezt a tortúrát nem bírta ki, az beállhatott a csapatba, és ezt többen megtették.  Végül, bármennyire is titok volt a börtönök belső világa, kiszivárgott mindaz a szörnyűség, ami 1949. december 6. és 1952 augusztusa között a börtönökben végbement. A váratlanul betiltott tevékenység Tur­ca­nuék képzeletében már a jutalmat sejttette. Bukarestben a két évig tartó kivizsgálás során 22 kegyetlenkedőt vontak felelősségre.  Évek múlva négy szekustisztet és a szamosújvári orvost bűnrészességgel vádolva 5–7 év kényszermunkára ítéltek (1957. április 20.). Az a négy szerencsés ,,halálraítélt”, aki kegyelmi kérésére életfogytiglani kényszermunkát kapott, az 1964-es közkegyelemmel kiszabadult. Az egyik legkegyetlenebb, Popa Alexandru (Popa Tanu), Turcanu helyettese még 1990-ben Szeben­ben élt, és az Orvosi Társaság titkára volt. /Puskás Attila: Egy kegyetlen kísérlet emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./

Bíró Béla szerint illő lenne „végre bocsánatot kérjünk román honfitársainktól”, erre jó alkalom lenne a székelyföldi nagygyűlés. Erdély Magyarországgal való egyesülése az 1848-as március 15-i proklamáció 12. pontja. Ez ellen a szászok és a románok tiltakoztak. Az egyesülés kimondása egy csaknem ezer éves múltra visszavezethető kvázi föderális állapotból az egységes nemzetállamhoz való „visszalépésként” értékelhető, Bíró szerint a románok számára ez a kisebbségi önrendelkezés elleni merénylet volt. Területi vagy akárcsak kulturális autonómiáról ugyanis a proklamációban szó sincs. A román forradalmárok számos olyan tervezetet dolgoztak ki, amelyek a Monarchia, Magyarország, Erdély föderalizálását, a kisebbségi önrendelkezés legkülönbözőbb változatait vázolták fel. Ezekről azonban az egységes nemzetállamot akaró magyar nyilvánosság hallani sem akart. Ezért végre bocsánatot kellene kérni „román honfitársainktól azért az érzéketlenségért, többségi gőgért és hajthatatlanságért, amellyel egykoron korszerű, humánus, európai szellemiségben fogant törekvéseiket elutasítottuk.” A bocsánatkérést követően – mintegy 1848 román forradalmárjaival szolidarizálva – kinyilvánítják a székelység önkormányzatra és azt ezt intézményesítő területi és kulturális autonómiára támasztott igényét is. A nagygyűlést követően Szászrégenbe is átrándulhatunk, „melyet 150 esztendővel ezelőtt a forradalmi lelkesedés hevében mi, székelyek romboltunk földig”. S itt – mint egykor Mitterand és Kohl a verduni harcmezőn – nem csak saját halottjainkat gyászolnánk meg méltósággal, hanem áldozatainkat is kölcsönösen kiengesztelhetnénk. /Bíró Béla: Ne lőj fiam, mert én is ott leszek! = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 10./ Bíró Béla nem ejt szót az 1848-49-es szabadságharccal kapcsolatban a román szabadcsapatok öldökléséről, amikor magyarok tömegeit megölték, sem a későbbi gyilkosságokról, az 1944-es vérengzésről, amikor újabb román csapatok védtelen magyarokat öltek.

1958. február 24-én Marosvásárhely magyarsága nem azért vonult ki az állomástól a főtérig terjedő egykori Sándor János utcára, mert kíváncsi volt a Kádár János vezette párt- és állami küldöttségre, az erdélyi magyarság egészét eláruló kijelentéseire, hanem azért, mert tizenkét évi tiltás után magyar zászlócskát foghatott a kezében! Velitsek András agrármérnököt és a székelykeresztúri származású Nagy Samut azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Kádár János és kísérete marosvásárhelyi látogatásakor a főtéri Rózsa cukrászdában úgy kérték a féldeci italt: ,,Kérek egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a marhát!” (Mármint Kádár Jánost.) A ,,véletlenül” jelen lévő szekus nem tréfaként, hanem hatóság elleni támadásként fogta fel a kijelentést. Jóformán el sem hagyták a cukrászdát, fékezett mellettük a hírhedt fekete kocsi, s az egész asztaltársaságot azonnal letartóztatták. Vaszkó András és Halábory Zsolt azzal menekült meg, hogy azt állították: annyira részegek voltak, hogy semmire nem emlékeznek. A sepsiszentgyörgyi Hubbes Mártont kétévi szigorított börtönbüntetésre és négyévi, a baragáni pusztaságban eltöltött kényszerlakhelye ítélték. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság bukaresti levéltárában, illetve a marosvásárhelyi levéltárban őrzik azt a periratot, amely szerint a magyar forradalom leverése után Hubbes Márton az első erdélyi áldozatok egyike volt: ,,Mi, Bihari Imre (Emeric) százados, a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté bűnügyi nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait…”, megállapította, hogy Hubbes Márton (Hubbes Martin) 1956. november 8-án a lakásából kivette a magyar háromszínű, még a horthysta időkből (,,regimul hortist”) megőrzött lobogót, azzal a céllal ment ki vele az utcára, hogy a lakosságot a Ma­gyar­országon történtekhez hasonlókra uszítsa. „Ezért a tettéért 1956. november 10-én elkezdtük a nyomozást.” Hubbes Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1906. jan. 14./ német nemzetiségű. Sepsiszentgyörgyön könyvelő. A magyar zászlóval az utcára ment, később a sógora és egy másik állampolgár megállította, és hazavitték a lakására. Ezért Hubbes Mártont november 10-én letartóztatták. Bihari Imre kegyetlenségéről és mérhetetlen szadizmusáról volt ,,híres”, ő vallatta Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspököt is. Hubbest kétévi börtönbüntetésre ítélték. Akkor még viszonylag kisebb büntetésekkel sújtották mindazokat, akik valamilyen formában kijelentették: Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem említi, hogy az 1956-os magyar forradalom a román–magyar kapcsolattörténetben is kivételes pillanat. A román falvakban ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a kötelező beszolgáltatást a magyar forradalom hatására törölték el. Nemcsak a temesvári, zömmel román egyetemi hallgatók tüntettek és csaptak össze 1956. október 30-án a karhatalommal, hanem bukaresti, jászvásári, brassói diákok kaptak súlyos börtönbüntetést azért, mert együtt éreztek a magyar forradalommal. 1956-nak két román mártírja is van: Alexandru Fintinaru aradi ügyvéd, akit a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett monstre-perben ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén, és Teodor Margineanu tüzér hadnagy, aki az alakulatát próbálta fellázítani, ki akarta szabadítani a szamosújvári politikai foglyokat. Őt 1957. június 27-én kivégezték a szamosújvári börtönben. Hubbes Márton szabadulás újabb, talán még nyomasztóbb börtönt jelentett. A baragani Olaruba, a kijelölt kényszerlakhelyre vitték. Itt négy éven át másodmagával, egy öreg csíki székellyel bútor nélküli vályogkunyhóban, a legembertelenebb körülmények között, mezőgazdasági napszámosként tengette életét. Az olarui tábornak valóságos irodalma van. Az ország minden részéből ide deportálták a politikai elítéltek családtagjait, az ,,osztályellenség” végsőkig megalázott képviselőit. A hét gyermekével ide hurcolt Visky Ferencné feljegyzéseiből, az 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán özvegyének és négy gyerekének a visszaemlékezéseiből rekonstruálható az az ,,életmód”, amelyet a fizikai megsemmisítésre ítélt kényszerlakhelyeseknek szántak. Nemcsak a bútorzat, az ágy hiányzott a földbe ásott vályogkunyhókból, hanem a legelemibb higiénai feltételeket sem biztosították. Emellett arra kényszerítették őket, hogy mindennap jelentkezzenek a milícián.   A lánya közel egy év múlva, 1959 augusztusában látogathatta meg. Hubbes Márton arra kérte gyerekeit, hogy ezentúl csak levélben keressék meg. A nagyobbik fia havonta, a kisebbik fiáról gondoskodó lánya, amikor csak tehette, csomagokkal segítette túlélni a kényszerlakhely megpróbáltatásait. Hubbes 1962-ben szabadult. Hazatérése után Sepsiszentgyörgyön nem kapott munkahelyet. A kőhalmi Apemin vállalat ágostonfalvi részlegénél munkásfizetéssel könyvelőként dolgozott 1966. január végéig, amikor hatvanévesen nyugdíjazták. Egészségi állapota megromlott, tüdőasztmát kapott. Ettől szenvedett 1976. február 7-én bekövetkezett haláláig. Arról nagyon keveset tudnak, hogy a hozzátartozók, a családtagok is megszenvedték az apa, anya vagy testvér politikai meghurcolását. Nemcsak Hubbes Mártont, hanem a nagyobbik fiát is már az 50-es évektől állandó megfigyelés alatt tartották, a rendes sorkatonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték el. A lányát, Hubbes Évát 1959-ben a székely­udvarhelyi rajoni múzeumtól áthelyezték a bögözi általános iskolához. Kisebbik fia, az akkor tizennégy éves Hubbes Alfréd elemi iskolai tanulmányait sem folytathatta Sepsiszentgyörgyön! Akárcsak bátyját, őt is munkaszolgálatra vitték.  /Tófalvi Zoltán: Hubbes Márton magányos forradalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8., folyt.: márc. 9., 10./

Éles bírálatot fogalmazott meg Borbély László területrendezésért és közmunkálatokért felelős megbízott miniszter a Kolozs Megyei Tanács két magyar alelnökével, Kerekes Sándorral és Pálfi Mózes Zoltánnal szemben. A miniszter elégedetlenségét az váltotta ki, hogy a Kolozs megyei vízhálózati fejlesztésből több, magyarok lakta település is lemaradt. Ezek közé tartozik Mezőkeszü, Vista és Magyarnádas. Márton Elek kisbácsi alpolgármester is azt kifogásolta, hogy a Gyalu–Zilah ivóvízhálózat eredetileg tervezett útvonalát módosították, így abból kimaradt a forrásvízből táplálkozó Méra és Szucság. A miniszter kifogásolta, hogy Kerekes Sándor és Pálfi Mózes Zoltán, noha erre lett volna lehetőségük, nem kértek több pénzt a megyének megszabott költségvetés kiegészítésére. A polgármesterek főleg az utak rossz állapotát kifogásolták. Búzában olyan rosszak az utak, hogy a környékbeli településekről a gyerekeket szüleik inkább közelebbi román tannyelvű iskolákba íratják. Mindez a búzai magyar iskola felszámolásához vezethet. /N.-H. D., B. T.: Fejmosást kaptak a Kolozs Megyei Tanács alelnökei. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./

Március 9-én Kolozsváron a „Virtuális Bolyai Egyetem” rendezvénysorozat keretében. Dr. Hantz Péter egyetemi adjunktus a 2005-ös genfi Találmányi Szalon standjain bemutatott különböző hasznos, haszontalan és vicces találmányokat ismertette. Dr. Hantz Péter ismertette saját találmányát is, amely a kiállításon aranyérmet nyert. Olyan készülékről van szó, amely a tárgyak rugalmas paramétereit képes mérni. Ezt várhatóan az orvostudomány értékesíti majd, a jövő művégtagjainak készítésénél. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Hasznos, haszontalan, vicces. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./

Pro Comitatu-díjjal tünteti ki Haszmann Pál Pétert, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetőjét Veszprém megye önkormányzata március 15-e alkalmával. /Kovászna és Veszprém testvérmegyék/. A kitüntetést március 15-én ünnepi közgyűlésen adják át. /(sz.): Kitüntetik Haszmann Pált. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 11./

A Marosvásárhelyen zajló interetnikai fesztivál alkalmából főiskolai hallgatók az erdélyi kisebbségi színházakat vették számba. Az 1792-ben alapított Kolozsvári Állami Magyar Színház a legrégebbi magyar színházi társulat. Jelenleg repertoárszínházként működik, Tompa Gábor vezetésével. Az előadások nagy részét szinkronfordítással a román közönség is megtekintheti. A Temesvári Csiky Gergely Állami Színház egy épületben működik a román és német nyelvű színházzal, valamint a Román Operával. A magyar társulatnak néhány hete új igazgatója van Szász Enikő személyében. A színháznak két játéktere is van, nyáron pedig a Ferencesek Udvara nyújt lehetőséget a szabadtéri előadásokra. A színészet Nagyváradon is régi hagyományokra tekint vissza. Az államosítást követő években is erős társulat működött Nagyváradon, melynek hatása mind a mai napig érződik. A Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Ede Társulatát Meleg Vilmos vezeti. A Szatmárnémeti Északi Színháznak két társulata van: a román társulat és a Harag György Társulat, a magyar, az utóbbinak Lőrincz Ágnes az igazgatója. A színházhoz tartozik még egy 100 férőhelyes stúdióterem is. A Harag György Társulat az elmúlt években nagyon sok fiatal színészt szerződtetett. A sepsiszentgyörgyi színházat állandó hivatásos művészeti intézményként Állami Magyar Népszínház néven 1948-ban hozták létre. 1987-től román tagozat is működik. 1992-ben a két tagozat különvált, s a Tamási Áron Állami Magyar Színház és az Andrei Muresanu nevét viselő román nyelvű színház közös székhelyen ugyan, de jogi és költségvetési szempontból egymástól független művészeti intézményként működik. 1998-tól a színház neve Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, azóta Bocsárdi László vezeti a magyar társulatot. A csíkszeredai székhelyű Csíki Játékszín 1999 szeptemberében nyitotta meg kapuit, Parászka Miklós vezetésével. A Csíki Játékszín befogadó színházként is tevékenykedik, így olykor Csíkszeredában több társulat előadását lehet megnézni, mint más erdélyi városokban, de nem csupán egyszeri alkalommal, hanem előadás-sorozatokban. 2004. március 4-én nyitották meg stúdiószínházi termüket, a Hunyadi László színművészről elnevezett kamaratermet. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az erdélyi magyar színházak nem hagyományos törekvéseket képviselő társulata, az egyetlen, amely hangsúlyozottan alternatív színházi programmal tevékenykedik. 1984–1990 között amatőr kísérleti színházként működött, Bocsárdi László vezetésével; 1990. szeptember 1-jétől kapott intézményesített formát Figura Stúdió Színház néven. Jelenleg Béres László az igazgató. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház – mint a városi művelődési ház hivatásos tagozata – az önkormányzat támogatásával 1998. november 6-án tartotta színházmegnyitó előadását, Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékával. Az önálló jogi státusz elérésének érdekében több lépést is tettek, eddig g eredménytelenül. Repertoárszínházként (népszínházi hagyományokat követnek) működik, de kísérleti jellegű előadásoknak is helyet ad. Romániában működik két német nyelvű hivatásos társulat és egy zsidó színház. 1876-ban Jászvárosban (Iasi) Avram Goldfaden művész és író a saját társulatával bemutatott előadásaival a világ első hivatásos zsidó színházának alapjait fektette le. A második világháború után 1948-ban a bukaresti Zsidó Színház állami intézmény lett. Az Állami Zsidó Színház számos nemzetközi turnén vett részt, ugyanakkor szervezője a jiddis nyelvű színházak fesztiváljának (1991, 1996, 2000). Az erdélyi szász kultúra a temesvári és a nagyszebeni német társulatoknak köszönhetően jelen van a színházi életben is. A Temesvári Állami Német Színházat 1953-ban hozták létre és a mai napig működik. Nagyszebenben 1788-ban épül fel Dél-kelet-Európa első kőszínháza, amelyben német nyelvű előadásokat tartottak. A kommunizmus idején több évig nem hangozhatott el német szó a nagyszebeni színpadon, azután 1956-tól folyamatosan dolgozik a Radu Stanca Színház német társulata. 1992-től Temesváron, 1997-től Nagyszebenben képeznek német nyelvű. /Turoczki Emese, Madaras Orsolya, Kádár-Dombi Katalin és Papp Ida Júlia, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem teatrológia szakos hallgatói: Színházak, társulatok.= Népújság (Marosvásárhely), márc. 11./

Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában megnyílt Gróf Mikó Imre az építő címmel Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója által rendezett kiállítás. Méltán nevezhető a 2006-os év Mikó Imre emlékévnek, hiszen Erdély Széchenyije 1805. szeptember 4-én született Zabolán és 1876. szeptember 16-án halt meg Kolozsváron. Egyed Ákos akadémikus ismertette nemrég megjelent Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije című kötetét. /-f-: Gróf Mikó Imre élete képekben. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./

Az erdélyi magyarság csak akkor őrizheti meg önmagát, ha átértékeli történelmét, társadalmi és gazdasági szerepét, nemzettudatát, és alulról építkezve, együttműködve felépíti a saját életét – ezek a gondolatok mainak tűnnek, de nem azok, már a húszas-harmincas években megfogalmazta őket az Erdélyi Fiatalság címmel megjelent folyóirat. Erről az útkereső időszakról számolt be legújabb, Jöjjön el a mi időnk című kötete bemutatóján dr. Cseke Péter kolozsvári egyetemi tanár Sepsiszentgyörgyön a zömmel főiskolás közönségének. Az est második részében a házigazda Domokos Géza által irányított beszélgetésre került sor. /(demeter): Nyolcvan éve kérjük ugyanazt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./ Kisebbségi létállapotba kerül az egész Kárpát-medencei magyarság a huszonöt országból álló Európai Unióban, és ebben az új helyzetben újra meg kell fogalmaznia önmagát – mondta Cseke Péter egyetemi tanár, a BBTE politikai tudományok és közigazgatási karának dékán-helyettese a Jöjjön el a mi jövőnk című könyvének bemutatóján. Párhuzamot vont az első világháború után kisebbségi helyzetbe került magyarság sorsával, amikor az Erdélyi Fiatalok (EF) című kolozsvári főiskolás kiadvány a nemzeti megmaradást látta a történelem újraértékelésében. A kiadvány kisebbségstratégái egyaránt szorgalmazták a székelyföldi autonómiát, a Duna-konföderációs államtársulást, valamint az alulról felfelé építkező civiltársadalmat. /Domokos Péter: Fogalomtár kell. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Magyarország saját érdekeit is szem előtt tartva, továbbra is mindent megtesz annak érdekében, hogy a hátralévő időben Románia teljesítse az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeit – mondta március 12-én, vasárnap Csíkszeredában Somogyi Ferenc külügyminiszter a főkonzulátus épületének felavatásán. Mintegy ezer ember gyűlt össze az ünnepélyes megnyitóra a csíkszeredai Pál Gábor-féle ház előtt, amely mostantól a főkonzulátus hivatali helyiségeinek ad otthont. Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében kifejtette: Romániának szüksége van Magyarországra, arra, hogy minél szorosabb viszonyban legyen e szomszédjával az elkövetkező időszakban. Markó utalt arra, hogy tizenhat esztendőt kellett várni a csíkszeredai főkonzulátus létrehozására, de – mint fogalmazott – hosszú esztendőket kellett várni a romániai magyarságnak erdői, földjei visszaszerzésére, a kolozsvári főkonzulátus megnyitására, és még dolgozni kell annak érdekében, hogy Sepsiszentgyörgyön megnyíljon a bukaresti Magyar Kulturális Intézet fiókintézménye. /Főkonzulátus-avató Csíkszeredában. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./

A romániai magyar közösség feltétlen autonómiaigényét fogalmazta meg az a két dokumentum, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) március 11-én Szatmárnémetiben, a Láncos-templomban tartott ünnepi közgyűlésén fogadtak el. Az Erdélyi Memorandum a belső önrendelkezés különböző formáinak törvény általi biztosítását és az önálló állami magyar egyetem létrehozását szorgalmazta Romániában. Az Erdélyi Petícióban pedig a résztvevők ismételten megerősítették a romániai magyarság autonómiaigényét. Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, az EMNT elnöke a „pártpolitikán felül álló, széles körű összefogás jegyében” hirdette meg ezt az összejövetelt. Partium és Erdély képviseleti alapon összehívott szatmárnémeti nagygyűlése arra hivatott, hogy újabb lendületet adjon az autonómia-küzdelemnek, szerencsésen egészítve ki a székelyudvarhelyi március 15-i nagygyűlést – állt Tőkés felhívásában. Tőkés László emlékeztetett rá, erről a helyszínről indult útjára 2003. február 1-jén a szerinte előzőleg eltérített autonómia-mozgalom.. „Kisebbségi létünkben az autonómia egyet jelent a szabadsággal” – állapította meg Tőkés. Sipos Miklós református esperes összefoglalta, mit szeretne elérni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Elsősorban felelős minisztériumot Bukarestben, amely a kisebbségek sorsát megfelelően kezelné. Felelős minisztériumot szorgalmaz Budapesten is, amely – mint az esperes fogalmazott – nem kötelezettségből, hanem elhivatottságból vállalja fel a szétszórt nemzet sorsát. Az EMNT a törvény előtti egyenlőség mellett foglal állást, akárcsak az Európai Unió mellett, amely elősegítheti a magyar nemzet egységét, a lelkek összetartozását. Vízi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a rendezvény díszvendége arról beszélt, hogy jelenleg az országokat elválasztó határok jelentősége egyre csökken, de a különböző nemzetekhez tartozók még most sem rendelkeznek minden lehetőséggel. A szónok szerint az autonómia csak a romániai magyarság egészének az összefogásával valósulhat meg. /EMNT-ünnepség Szatmáron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./ Tőkés László kifejtette: „Erdélyben az asszimilációs politika folyományaként sok helyen felszámolták a magyar többséget, az autonómia megállítaná ezt a folyamatot.” A közgyűlés idején szokatlan biztonsági intézkedéseket foganatosítottak. A közelben csendőrök járőröztek, a mellékutcákban pedig páncélozott kocsikban rohamrendőrök álltak készenlétben. Sógor Csaba RMDSZ-es szenátor felszólalásában külön köszönte, hogy az EMNT az ő meghívásával is alkalmat adott az együttgondolkodásra, mert csak az egység útja járható. /Sike Lajos: Veretes szavak a Láncosban – EMNT-autonómiaülés Szatmáron. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

„Összefogásra ma nagyobb szükség van, mint valaha” – áll abban a felhívásban, amelyet az idei március 15-i ünnepségekkel kapcsolatban tett közzé március 11-i marosvásárhelyi ülése után RMDSZ Operatív Tanácsa. Az autonómia különböző formáit „csakis egységesen valósíthatjuk meg”. Markó Béla RMDSZ-elnök az MPSZ által Székelyudvarhelyre meghirdetett nagygyűléssel kapcsolatban kifejtette: „mi oda nem megyünk el, mert nem mi szerveztük, ami természetesen nem azt jelenti, hogy az RMDSZ Udvarhelyen nem ünnepel”. /Bakó Zoltán, Gujtár Gabriella: Összefogásra szólít az RMDSZ. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./ Nem szabad engedni, hogy március 15-e ünnepét bárki is önös politikai célokra használja fel, hiszen ez a nemzeti összefogás, a szolidaritás napja, és a romániai magyarság közösségi létének legfőbb igazsága, megtartó ereje az egység – fogalmazta meg március 11-én Marosvásárhelyen elfogadott felhívásában az RMDSZ Operatív Tanácsa (OT). Sikerült elérni, hogy március 15-én, de a mindennapokban is a romániai magyarok szabadon használhassák nemzeti szimbólumaikat, himnuszukat, nemzeti lobogójukat. /OT: Nemzeti ünnepet egységes szellemben. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./

A március 15-i megemlékezések mögött félkatonai szervezkedés húzódik meg – olvasható a bukaresti Ziua március 9-i számában, továbbá: A négy-ötezer fős Legion Siculis különítményt Budapesten Révész Tibor, Sepsiszentgyörgyről áttelepült belügyi munkatárs szervezte meg és irányítja kiképzését, hogy a határokon túl is bármikor bevethető legyen. Terhelő bizonyítékként a lap közölte Révész Tibornak az 1997. évi országos cselgáncsbajnokságon szerzett diplomáját. A román nemzetállam megcsonkítására készülő magyar rohamosztagok „leleplezése” tizenhat éve szakadatlanul folyik. A Romania Mare 1990. november 9-én közölte: „Több romániai magyar nemzetiségű ifjú Budapesten tanulja a hírszerzést, diverziós tevékenységet. Itthon az RMDSZ képez ki rohamosztagokat az erdélyi románság elűzésére.” Szervezett kampány indult, ezt bizonyította a folytatás. A Romanul című, néhai hetilap 1991. május 27-én közölte: „Magyarországon külföldi bevetések céljára szervezett kommandók állnak készenlétben. Tagjaik budapesti, bicskei, mohácsi, békéscsabai kiképzőtáborokban tanulják a közelharc technikáját. Főhadiszállásukat a budapesti Keleti téren rendezték be, legjobb harcosaikat 1989 decemberében innen küldték Temesvárra zavargáskeltés céljából.” Romanul, 1991. szeptember 16.: Radu Ceontea marosvásárhelyi szenátor politikai nyilatkozatából: Erdély magyarsága készül Hargita és Kovászna autonómiájának kikiáltására, ezért a magyarországi Keret helységben karateoktatás folyik. – Romanul, 1991. december 15.: „Magyarország újraélesztette nemzeti gárdáit. A Honvédelmi Minisztérium képviselője az avatóünnepségen kijelentette, rendkívüli eseményekre kell felkészülni. Talán katonai akcióra Románia ellen?” Romania Mare, 1995. november 3.: Corneliu Vadim Tudor szenátor, a lap főszerkesztője, a Nagy-Románia Párt elnöke írja: „Az RMDSZ rohamosztagai Hargita és Kovászna megyében etnikai tisztogatást folytatnak, de én keresztülhúzom bárki számítását, aki Románia megcsonkítására törekszik.” – Gheorghe Funar (akkor még a PUNR elnöke és Kolozsvár polgármestere) 1995. november 13-án nyílt levelet intézett a Nagy-Románia Párthoz, ebben említi: „Kértem Ion Iliescu elnököt, utasítsa a főügyészséget, hogy vizsgálja ki Magyarország kormányának és parlamentjének hargitai és kovásznai tevékenységét, úgyszintén Erdélyben kobozza el a magyar különítmények fegyvereit és robbanóanyagait.” Ziua, 1996. március 18.: Ioan Gavra képviselő, a PUNR alelnöke szerint március 15. elmúltával is fennáll a veszély, hogy az RMDSZ fegyveres különítményei bevetésre kerüljenek Erdélyben. A Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ cáfolta, hogy a magyarságnak félkatonai szervezetei működnének az országban. – Evenimentul Zilei, 1997. október 14.: Hargita és Kovászna megyében a magyarok rohamosztagokat szerveztek. Kiképzőtáboraik működnek Zetelakán, Maroshévizen, Csíkmadarason, Sikaszóban, a Libán-tetőn. Zsögödfürdőn ötezer kutyát idomítanak bevetésre. C. V. Tudor sajtóértekezlete 2001. október 11-én, az 1956-os forradalom közelgő évfordulója alkalmából: az RMDSZ terrorista alakulatai az év végére nagyszabású akciókat terveznek. Romania Mare, 2006. március 3.: Fogjunk fegyvert, és vegyük célba: a magyar irredentizmus március 15-re páratlan provokációt készít elő! Államot az államban! /Barabás István: Puskaporos fantáziák. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Stanik István, a Scripta Kiadó vezérigazgatója nyitotta meg a nagyváradi Ady Endre Központban a hét végi díjkiosztó ünnepséget. A 2004-ben alapított Aranyalma-díjat a kiadó és két kiadványa, az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport az olvasók szavazatai alapján azon erdélyi magyar személyiségeknek ítélte oda, akik a politika, gazdaság, kultúra és társadalom területén kiemelkedőt nyújtottak. Azt a magyarországi személyiséget is díjazták, aki az elmúlt évben a legtöbbet tett a közösségért. A díjban 13 személyiség részesült. Az Aranyalma-díjban elsőként Borbély László területrendezési miniszter részesült, aki az erdélyi magyar megyék hátrányos helyzetének megszüntetéséért végzett eredményes munkájával szolgált rá. Cselényi László, a Duna Televízió elnöke Kanadában lévén nem vehette át személyesen az Aranyalmát. Demeter András, a művelődési tárca vezérigazgatója a temesvári magyar színtársulat élén végzett kimagasló színházvezetői, művészeti tevékenységével érdemelte ki a díjat. Politika kategóriában Frunda György szenátornak, az Európa Tanács raportőrének, a monitoring szakbizottság elnökének ítélték az Aranyalmát, a nemzet fogalma és a kulturális autonómia európai elfogadtatásáért. Gérnyi Gábor, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium főosztályvezetője a határon túli régiók gazdaságélénkítő programjaiban való részvételéért kapta a díjat. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere példaértékű önkormányzati munkájáért kapta az Aranyalmát, többek közt azért, hogy 34 millió eurós vissza nem térítendő EU-támogatást szerzett, s egy ipari park létrejötte fölött bábáskodik. Kimagasló közírói tevékenysége, Kolozsvár kulturális szerepének erősítése érdekében végzett munkájáért kultúra kategóriában Kántor Lajost díjazták. Kelemen Hunor képviselő az Iskola Alapítvány elnökeként az erdélyi magyarság szülőföldön maradását szolgáló tevékenységéért vehette át a díjat. A kisebbségi törvény kidolgozásában végzett munkájukért, az ennek elfogadtatását célzó politikai küzdelemben vállalt szerepükért Markó Atilla államtitkár, illetve Márton Árpád és Varga Atilla képviselő megosztva kapták az Aranyalmát. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke a határon túli magyarokért tanúsított felelős politikusi magatartásáért kapta a díjat. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Kiadó vezetője az erdélyi könyvkiadás és könyvterjesztés negyvenéves szolgálatáért részesült a díjban. /Pap Melinda: Átadtuk az „erdélyi Oscar-díjakat”. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Szász János nagy elismeréssel és tisztelettel írt Markó Béláról, aki a rosszindulat, a gyűlölet, a sértegetések közepette megőrzi nyugalmát, ragaszkodik alapelveihez. /Szász János: Markó nyugalma. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

A román nyelvből és irodalomból megtartott képességvizsga-főpróbán a székelyföldi magyar nyolcadikosok nagy része az idén is elbukott, vagy alig lépte túl a bukásküszöböt. Gyenge vigasz, hogy más magyarlakta megyék általános iskoláinak végzős osztályaiban sem sokkal rózsásabb a helyzet. Régen megfogalmazták már: a román nyelvet idegen nyelvként, külön könyvekből kell oktatni a romániai magyar általános oktatásban. A jelenlegi helyzetben a gyenge eredményű román képességvizsgák miatt a különben értelmes gyermekek sem folytathatják tanulmányaikat a magyar értelmiségi pályákat megalapozó iskolákban. Az RMDSZ a kormányban, a parlamentben van. Politikai döntéshelyzetben. Cselekednie kell. /Székedi Ferenc: Padban és parlamentben. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Ünnepélyes keretek között avatták fel március 11-én Segesváron a Mircea Eliade Gimnázium magyar termét. A korszerűsített teremben helyet kapott a kiskunfélegyházi Alma Mater Alapítvány ajándéka: egy Petőfi Sándor-dombormű. Tóth Tivadar, a gimnázium aligazgatója közölte, két évvel korábban kezdtek el nevet adni a különféle termeknek. Van már már Petőfi Sándor magyarterem is, amelyet új bútorzattal, számítógépekkel, videoprojektorral, könyvtárral rendeztek be, a falakon pedig 40, a magyar irodalom neves képviselőit ábrázoló képet, plakátokat helyeztek el. Az avatóra a három magyarországi – a keszthelyi, a hévízi és a kiskunfélegyházi – partneriskola képviselőit is meghívták. Kiskunfélegyháza Segesvár testvérvárosai közé tartozik. Ebben a segesvári iskolában a középiskolai magyar oktatás csak 46 éves múltra tekint vissza. Az avatás végén ünnepélyesen aláírták a keszthelyi és hévízi illetve a segesvári tanintézmények közötti partneregyezményt. A szóban forgó iskolák 15 éve ápolják a kapcsolatot, ez most hivatalos keretet kapott. /(antalfi): Petőfi Sándor Termet avattak Segesváron. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 13./

Március 10-én Gagyban, a kultúrotthonban a helyi fiatal házasok bemutatták Méhes György Élet az uborkafán című háromfelvonásos vígjátékát. A műkedvelő csoportot idén is Buzogány Margit nyugalmazott tanítónő irányította. /Élet az uborkafán. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 13./

A Székely Nemzeti Tanács csíki területi elnöke György Attila, a városi pedig Szondy Zoltán. Szondy Zoltán lemondott, helyette Márton Róbert lett Csíkszeredában az SZNT vezetője. Márton Róbert úgy látja, nagy a kiábrándultság. Az embereket megfélemlítették. A cégek vezetői kénytelenek összekacsintani a hatalomban lévő atyafiakkal. Az alkalmazott pedig kénytelen a főnöke politikai irányvonalához igazodni. „Azok, akiknek ki kellene harcolniuk az autonómiát, tizenhat éve ott ülnek a parlamentben, de nem az önrendelkezés kivívása a fontos számukra, hanem a hatalom” – jegyezte meg. Március 15-én  buszokat indítanak majd Csíkszeredából, Al- és Felcsíkból, de a Gyimesekből is Székelyudvarhelyre. A román tiltakozásra Márton Róbert emlékeztetett: amikor a románok Antonescu marsallt ünneplik, erdélyi magyar szervezetek nem tiltakoztak és nem szerveztek ellentüntetést. Most a szokásos riogatás történik. /Jakab Lőrinc: Ünnepi készülődés Csíkban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 14

1942-ben Antonescu Romániája zárolta azokat a vagyonokat, amelyek birtoklói Romániával hadiállapotban álló országok polgárai voltak. A háború után, 1945 elején, a korábbi jogszabályt felmelegítve, Bukarest létrehozta a hírhedt CASBI intézményét, amelynek hatáskörébe utalta valamennyi „ellenséges hadviselő ország” és azok állampolgárainak Romániában található vagyonát. Az intézkedés elsősorban a németek és a magyarok javaira terjedt ki, s ekképpen CASBI-zár alá került elsősorban mindazok vagyona, akik 1944 őszén nem tartózkodtak itthon, Erdélyben. A CASBI az Észak-Erdélyből deportált zsidók vagyonaira is rátette a kezét, és a háború utáni sajtó tanúskodik arról, mennyi utánajárást kívánt meg az, hogy a holokauszt túlélői elbirtokolt javaik töredékét visszakaphassák. A magyarok és a németek vagyona azonban a törvény 1948-ban bekövetkezett hatályon kívül helyezését követően sem került vissza jogos tulajdonosaihoz. A háború után CASBI-zár alá vont magyar vagyon értéke, a szakemberek becslése szerint, akkori árfolyamon, meghaladta a 200 millió dollárt. A CASBI válogatás nélkül tette rá a kezét magyar és német érdekeltségű ipari és kereskedelmi vállalatokra (köztük több mint 200 magyar vállalatra), csakúgy mint valamennyi magyar állami, köz- és magánalapítványi vagyonra, többek között a sok településen felépített, alapítványi tulajdonú ONCSA-házakra. A CASBI-jogszabály végrehajtási utasításának előírásai megalkották a „vélelmezett ellenség” (inamici prezumati) fogalmát, amelynek segítségével további több tízezer erdélyi magyar teljes vagyonát kobozták el. Manapság ismét témává vált a CASBI-vagyonok ügye, miután az RMDSZ azok teljes körű restitúcióját kezdte szorgalmazni, és e célból törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. A CASBI-tulajdonért Románia soha nem fizetett Magyarországnak kártérítést, más államoknak viszont nagy összegeket kényszerült átutalni. A CASBI-ingatlanokat a hatvanas évek végén a telekkönyvekben egyszerűen átírták román személyek nevére, s jogalapként a CASBI-rendeletet tüntették fel. Miközben a CASBI-vagyonok visszaadásától retteg, Románia az erdélyi magyarok adólejeiből (is) nyújt kárpótlást azoknak a románoknak, akik Bukovinában, Besszarábiában vagy pedig Dél-Dobrudzsa ma Bulgáriához tartozó részén kényszerültek tulajdonaik elhagyására. Romániának el kell döntenie stratégiai partner-e a magyar, avagy ellenség? /Tibori Szabó Zoltán: Stratégiai partner-e a magyar, avagy ellenség? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./

A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete szervezésében tartották meg Kolozsváron, a Bethlen Kata Diakóniai Központban a VII. Agrofórumot, amely egyúttal az Agráreurópa Faluról-falura nyitókonferenciát is jelentette. A rendezvényt dr. Csávossy György nyitotta meg. A fórumon 220 meghívott vett részt 12 erdélyi megyéből, legtöbben Hargita és Arad megyéből érkeztek. Jelen voltak és előadást tartottak magyarországi vendégek is. Sebestyén Csaba, az RMGE elnöke elmondta, a fórum célja bemutatni, mihez alkalmazkodjon az erdélyi vidék és agrárium, ismertetni a felkészületlen rendszer csatlakozásának kockázatait, továbbá egy záródokumentumot elfogadni. Dr. Vincze Mária, a Babes–Bolyai Tudományegyetem professzora a vidékfejlesztésről értekezett, Sebestyén Csaba pedig arról a támogatási rendszerről beszélt, amelyhez a gazdák juthatnak a csatlakozás után. A záródokumentumban megfogalmazták, a szakemberek, gazdák, intézményvezetők aggodalmukat fejezték ki a mezőgazdaság és az erdélyi vidék felkészültségi állapotával szemben. Javasolták, hogy a mezőgazdasági és vidékfejlesztési szaktárcán belül alakítsák meg a mezőgazdasági szakmai szervezetek konzultatív tanácsát és vezessék be az agráregyeztető fórumot, vonják be az RMGE-t a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv 2007–2013 bizottságába. /Barazsuly Emil: Kolozsváron a VII. Agrofórum. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./

Már napokkal az 1848-as szabadságharc és forradalom évfordulója előtt elkezdődtek a megemlékező ünnepségek. Désen március 12-én, vasárnap a katolikus és református hívek közösen ünnepeltek a fél évezredes református templomban, majd március 15-én a Kakashegyen koszorúznak. Györgyfalván szavalóversenyt szerveztek a jeles évforduló tiszteletére, a kolozsvári földészek a kismezői temetőben áldoztak a hősök emlékének, Gyaluban vidámsággal emlékeztek szabadságharcos elődeinkre. Szamosújváron megkoszorúzták az örmény-katolikus temetőben nyugvó forradalmárok sírját. Tordán a magyarság az ótordai református templomban ünnepel, majd elhelyezi koszorúit a helyi Petőfi Háznál. /Március 15-ére emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./

Berek Kati, a nemzet színésznője megjelent Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Élő Színháztörténet című háromnapos rendezvényén. Szerinte a magyar színjátszás körülbelül húsz éve „megállt”. „Mindig egy borzalmasan jó előadást várok, de nem mindig azt kapom. A kolozsvári színház a Woyzeck darabbal elhozta nekem azt a csodát, amit a színháztól várok” – mondta Berek Kati. /Antal Joós Erika: Kolozsváron mesélt Berek Kati. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 14./