Barót Napok a tudomány jegyében
Az idei Barót Napok első része a kultúra- és tudomány-népszerűsítés égisze alatt zajlott: helytörténeti könyvet mutattak be, a régiót érintő történelmi előadást hallgathattunk, érmekiállítás nyílt, és anyaországi alkotmánybíró értekezését is követhettük.
Szerdán Egyed Ákos: Bodos – Egy székely szabad falu című kötetének bemutatása színültig töltötte érdeklődővel a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár legnagyobb termét. Kovászna Megye Tanácsának turisztikai és megyeismertető kiadványszerkesztője, Sepsiszéki Nagy Balázs az általuk tervezett falumonográfia-sorozatról beszélt, majd Egyed Ákos legújabb, a szülőfalujának történetét tartalmazó kötetét ajánlotta a barótiak figyelmébe. Mint mondotta, ez több egyszerű monográfiánál: bár tudományosan megalapozott – közel százhetven könyvészeti hivatkozás egészíti ki –, nyelvezete szépirodalmi olvasmányként is ajánlja magát, de fontos kiegészítőnek tartja az elbeszélt történelmi részét is. Egyed Ákos azon kollégáinak mondott köszönetet, akik az elmúlt negyven esztendőben kutatásaik Bodossal kapcsolatos anyagát önzetlenül rendelkezésére bocsátották, s így a lehető legteljesebb képet festhette meg. A könyv számára vallási és demográfiai adatokkal szolgáló Sándor Istvánt is felszólalásra kérték. A helybeli református lelkész szerint bár szolgálati ideje alatt némileg visszaesett Bodos lélekszáma, mégsem elveszett település, hiszen négyszáz lakójának mintegy negyven százaléka fiatalnak mondható, s a tizennyolc éven aluliak száma is száz felett van. Erdővidék középkori és kora újkori történetének főbb kérdései című vetített képes előadását Fehér János művészettörténész tudományos morfondírozásnak nevezte. Szólt a tájegység nevének vélhető eredetéről és első írásos említéseiről, kulturális és földrajzi behatárolásáról, kitért a törvénykezési jegyzőkönyvek érdekes eseteire, s hangsúlyozta a régészeti és műemléki kutatások fontosságát is. A fiatal szakember nem feledkezett meg épített örökségünk helyzetéről sem. Mint mondotta, az utóbbi időben sajtónyilvánosságot kapott nagybaconi árkádos ház esete csak egy példa a sok közül, hogy mennyire nem vesszük komolyan értékeink mentését: az erdőfülei Boda-kúria felújításának ugyan nekifogott a bardoci önkormányzat, de abban sok köszönet nincs, hiszen a hagyományos technikák és alapanyagok helyett vasbeton-koszorút használnak, sőt, tetőszerkezetét is megváltoztatják. Tegnap Erdővidék Múzeumában Bögi Sándor gyűjtő Európa új pénze, az euró érmekiállításának megnyitójára meglehetősen kevesen voltak kíváncsiak – érdekes előadást szalasztottak el. Az anyaországi jogász kontinensünk közös pénze születésének előzményeiről, a hátterében álló gazdasági mechanizmusokról, az érmék motívumairól, ritkaságukról és értékeikről szólt. A művelődési házban Juhász Imre budapesti jogvédő és alkotmánybíró a felvidékiek jogfosztottságát is érintve az intézményesített és civil jogvédelemről értekezett. Előadása első részében az alkotmány történetét mutatta be az Aranybullától a legújabb, 2012-ben hatályba lépett Alaptörvényig. Mint mondotta, az új alkotmány többek közt abban különbözik a régitől, hogy kitér a határokon túlra szakadt magyarságra is, s felelősséget vállal értük. A felvidékiek jogfosztását lehetővé tevő Beneš-dekrétumokról, és az elmúlt években a civil jogvédők munkájáról szólva úgy fogalmazott, él a remény, hogy az Európai Unió megoldja, hogy a háború után továbbra is diszkriminációt fenntartó rendelkezéseket hatályon kívül helyezzék.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia szükségességéről
A kárpát-medencei magyarság szülőföldön
boldogulásának és megmaradásának
egyetlen biztosítéka a tényleges és teljes körű autonómia.
Helyzetfelmérés
Kilencvennégy évvel ezelőtt a felelőtlen nagyhatalmi politika és a Közép-Európában évszázadok óta velünk együtt élő nemzetek akkori vezető politikusainak féktelen mohósága darabokra szakította az ezer esztendős Magyarországot. A trianoni békediktátum hazánk területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát idegen fennhatóság alá helyezte. A trianoni sebek máig nem gyógyultak be, Trianon következményei rányomják bélyegüket mindennapjainkra. A békediktátum következtében 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben. Magyarország saját magával lett határos. Ehhez fogható gyalázatot az újkori Európában csak Lengyelország szenvedett el, amikor 1815-ben a Szent Szövetség felosztotta. Az elcsatolt területeken ma mindössze 2,2 millió magyar él a 2011-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,2 millió él csupán. (Megjegyzendő azonban, hogy az elszakított területeken élő magyarok lélekszáma a hivatalos népszámlálási adatoknál bizonyosan magasabb. Az asszimiláció első megnyilvánulási formája, hogy számosan félelemből, jobb társadalmi előremenetel reményében, vegyes házasságban élve gesztusként a házastárs iránt, vagy egyszerűen megalkuvásként, a többségi nemzethez tartozónak vallják magukat. Ez nem magyar magatartásforma, ez történelmi gyakorlat, ami emberileg érthető, de érzelmileg nem elfogadható. Ha fordul a helyzet, ezek az emberek ismét „bevallják” nemzeti hovatartozásukat. Sorozatban láttunk ilyen fejleményeket a második világháború idején. Magyar vonatkozásban legutóbbi érdekesség, hogy az Ausztriához csatolt, Burgenlandnak nevezett területen 1991-ben sokkal többen vallották magukat magyarnak, mint tíz évvel korábban. Az ok: „a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez” …) A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra, Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra, Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra, Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euro-atlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred sem hozott változást, a magyarok lélekszáma a szomszédos országokban folyamatosan csökken. (Sajnos igaz ez a mai Magyarország területén is, de sokkal kisebb mértékben.)
A fenti állítás, miszerint a rendszerváltozások és az integráció nem hozott megoldást, másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában, olcsó ígérgetésekkel, koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból, jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják. A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik, mint a szikla”.
A megmaradás feltételei
Mi a megmaradás feltétele? Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja szülőföldön boldogulásukat és fennmaradásukat. Tényleges, tehát nem olyan, mint Petru Groza korában a Magyar Autonóm Tartomány Erdélyben. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ez által biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt. Kérdés, milyen feltételek teljesülése esetén jöhet létre az autonómia?
Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie: - az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra, íy- megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat, - többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása.
Nézzük az első feltételt: van-e akarat és készség az áldozatvállalásra? Sajnos ezen a téren nem állunk jól. Az elmúlt közel egy évszázad borzalmai, csalódásai, kilátástalanságai félelmet ültettek el az elszakított nemzetrészekbe. Ez leginkább a Benes dekrétumok által sújtott, kollektív bűnösséggel vádolt felvidéki magyaroknál tapasztalható. A probléma azonban többé-kevésbé fennáll valamennyi szomszédos országban élő magyar nemzeti közösség esetében. Ennek következménye, hogy inkább vállalják az elvándorlást a mai Magyarországra, vagy ami még ennél is szomorúbb, harmadik országokba is. Számosan a kikényszerített asszimilációt választják. Sokan úgy gondolják, egy életük van, nem vállalják a bizonytalan kimenetelűnek gondolt harcot. Ezt a mentalitást a rendszerváltozásban és az euro-atlanti integrációban való ez irányú csalódások táplálják. Ezen kellene túllépni, rámutatva a valós realitásokra, melyeket a másik két feltétel teljesülése nyújt. E téren a székelyek elmúlt két esztendőben tapasztalható autonómia törekvései hozhatnak áttörést. A Délvidéken is elindult valami, a kulturális autonómia csírái megjelentek. Látni kell azonban, hogy folytatás ott (is) csak akkor lesz, ha szerb barátainkat jó szándékú külső erő erre rákényszeríti.
Van-e jogi alapja a magyaroknak az autonómiához? Ez a második kérdés, a következő feltétel. Az őshonos magyar nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol utódaik ma élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni. Ezt a jogot számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai (többek között az 1201/1993-as, az 1832/2011-es, valamint az 1985/2014-es) és Európa számos országában kialakult gyakorlat támasztja alá. Dél-Tiroltól kezdve Katalónián át a belgiumi németekig lehetne sorolni a számos példát az Európai Unión belül. (Az EU-n kívül is létezik ilyen gyakorlat!) Ezeken a területeken számos esetben történelmi gyökerekkel rendelkezik a létező autonómia, de sok esetben 20. századi, áldozatokat követelő küzdelem során sikerült kivívni az önrendelkezési jogot. (Lásd első feltétel!) Fentieken túlmenően az Európai Unió Alapjogi Chartájából is levezethető az autonómia iránti jog. Bár ez a dokumentum csak az egyéni jogok biztosításával foglalkozik, de létezik olyan jogértelmezés, miszerint ha az egyénnek joga van például anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, akkor ezt társaságban művelve, már kollektív jogról beszélhetünk. Mindezekből látható, hogy a három feltétel közül a jogi feltétel egyértelműen adott a magyarság számára.
Mindezek után nézzük meg, van- e fogadókészség a számszerű többségben lévő nemzetek részéről az autonómiára? Sajnos egyértelműen megállapítható, hogy jelenleg nincs. Tisztában kell lennünk azzal, hogy szomszédaink többségének (talán valamennyinek) eltökélt szándéka hosszú távon az adott országban élő őshonos magyarság asszimilálása, vagy a szülőföld elhagyásának kikényszerítése. Erről a szándékról azonban többségük biztosan lemond, ha belső és külső körülmények erre késztetik őket, és országuk területi épségét ezzel párhuzamosan (vagy éppen ez által!) biztosítva látják. Elszánt összmagyar fellépés és megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti a szomszédos országok politikai vezetőit. Minden felelősen gondolkodó európai politikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy földrészünkön csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az őshonos nemzeti közösségek (is) teljes körű és tényleges önrendelkezési jogot kapnak. Különösen igaz ez a Kárpát-medencében. Nyugodtan kimondhatjuk: Európában létezik egy megoldatlan magyar ügy. A huszadik századi történelmi igazságtalanságokat (békediktátumokat) számos nemzetnek sikerült már helyre tenni, a magyaroknál ennek még a nyomát sem látni. Hozzánk hasonló helyzetben csak a szerbek és az oroszok vannak. Nekik új ez a helyzet, mi már csaknem egy évszázada szenvedünk tőle. A második világháború az első utáni igazságtalan békeszerződések következménye volt. A győztesek nem tanultak korábbi hibáikból, megismételték az igazságtalanságokat, sőt sok helyen még tetézték is azt. A kétpólusú világrend kialakulása megakadályozta a megalázó sorsba taszított nemzetek érdekeinek érvényesítését. A negyedszázada elindult rendszerváltozások azonban kiszabadították a szellemet a palackból. Két évtizedes vergődés után most történelmi esély adódna az öreg kontinens sorsának jobbra fordítására, nem csak az integráció elmélyítésével és bővítésével, hanem a benne élő népek, nemzetek saját akaratuk szerinti boldogulásának biztosításával. Szabad népek szabad akaratukból békét, stabilitást és gyarapodást biztosíthatnak Európában. Ha egy részüktől megtagadjuk az önrendelkezést, mindennek az ellenkezője történhet. Ezt kell felismerni a „nemzetközi közösségnek”, a többi már magától adódik. Első lépésként az Európai Uniónak belső jogrendjébe kellene emelnie az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait.
Tennivalók
Fenti folyamatot remélve és azt ösztönözve, de ettől függetlenül is, a magyar kormánynak és valamennyi magyarországi felelős politikai erőnek élnie kell a külső ráhatás, a jó értelembe vett politikai nyomás eszközével mindazon szomszédunk vonatkozásában, ahol erre szükség van. Jelenleg, különböző mértékben, négy relációban látható ilyen szükségesség. A 2010-es nemzetpolitikai fordulat után, az elmúlt három évben nem volt túl kegyes hozzánk a sors, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti. A most kezdődő négy esztendőben azonban várhatóan lényegesen megnő nemzeti érdekérvényesítő képességünk a nemzetközi politikában. Ezzel nyilvánvalóan élni fogunk. Fontos alapelv ugyanakkor, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy speciális belügy, melynek külpolitikai vonatkozásai is vannak. Ez az alapvetés önmagáért beszél, kifejtése itt most felesleges. Az elszakított nemzetrészeknek meg eltökélten harcolniuk kell igazukért. Nem külön-külön, hanem együtt, összefogva az egész Kárpát-medencében, mert Szabó Dezső igazsága ma is érvényes: minden magyar felelős minden magyarért!
Budapest, 2014. június 30.
Csóti György, Vajdaság.ma

Mire emlékeztet a sepsiszentgyörgyi emlékház?
A mindenkori emberi közösségek, a társadalom – csak úgy, mint ennek éltető szervei, a nemzeti, vallási közösségek, végül pedig a család – jelene a múlt fundamentumán áll szilárdan, vagy suvadásnak van kitéve attól függően, hogy hol és miből épült.
Hogy ez az eleven építmény szolgál-e még nemzedékeket, és hogyan szolgál, azt a múlt tapasztalatainak hasznosítása dönti el. A világháborút követően a Szovjetunió érdekzónájába került többi kelet-európai országhoz hasonlóan Románia is olyan erőszakos világnézeti átalakításon esett át, amely a lenini-sztálini terror eszközeivel a megosztást, a társadalmi béke helyett a bizalmatlanságot, a gyűlöletet tette a kommunizmus megvalósulásának módszerévé.
A polgárság intézményei és maga a polgári középosztály, az egyház intézményei és vagyona, amellyel iskolákat és szociális alapítványokat tartott fenn, a társadalom anyagi biztonságát szavatoló modern nagybirtok és európai szintű nagyipar ebek harmincadjára került, hogy majd a hozzá nem értés új arisztokráciája, a kommunista vezetés a javaiktól megfosztottak újkori rabszolgáira hárítsa a kommunizmus gazdasági alapjainak megteremtését.
A kiszolgáltatottság, a már-már elviselhetetlen megaláztatás és az egyre fokozódó lelki és anyagi nyomor miatt türelmüket vesztett emberek és csoportok a siker reménye nélkül emelkedtek fel tiltakozni. A hírhedt kommunista politikai rendőrség, a Szekuritáté és a felsőbb utasításnak szolgai módon engedelmeskedő „törvénykezés” feladata volt megteremteni a hallgatás csendjét börtönnel, súlyos, akár halálos ítéletekkel.
A sepsiszentgyörgyi emlékház – akárcsak a máramarosszigeti börtönmúzeum – a romániai ellenállóknak állít emléket, annak a több ezer magyar és román polgárnak, akik tiltakoztak a kommunista terror ellen. Természetesen nem mérhetjük a város Beör-palotájának a pincéjében berendezett élethű helyszínt és a látogatók őszinte megdöbbenését kiváltó dokumentumokat a máramarosszigetihez, de annyiban még több is, hogy míg a máramarosszigeti börtönmúzeum méltatlanul kevés helyet biztosít a magyar (és szász) nemzetiségű antikommunistáknak, a sepsiszentgyörgyi emlékház pótolja ezt a hiányosságot.
Amikor a Romániai Volt Politikai Foglyok Kovászna megyei szervezete a sepsiszentgyörgyi városháza rendelkezésére álló Beör-palotába költözött, a tágas és igen elhanyagolt állapotban lévő pince rendeltetése évekig csak a hasznosítás lehetőségének a témáját kínálta.
Miután meglátogattuk a máramarosszigeti börtönmúzeumot, szervezetünk vezetőségében felerősödött az az addig tétova szándék, hogy itt rendezzük be azt a székelyföldi emlékhelyet, ahol bemutatjuk a fél évszázados kommunizmus embertelenségét, megbocsáthatatlan bűneit, hangsúlyosan az erdélyi magyarság megpróbáltatását.
Ez a pincényi hely hitelesen bemutatja azt a cellát – a maga betonágyaival és asztalával –, ahol vizsgálati fogságban voltunk kettesben, többnyire egy „téglával” (besúgóval).
Mellette rendeztük be a végrehajtó börtön emeletes ágyakkal túlzsúfolt levegőtlen celláját az ürülékes, és az ivóvizes cseberrel.
A sarokban található a szigorított, egyszemélyes sötét zárka, ahova néha egymásnak háttal két foglyot is bezártak. Berendeztünk egy vizsgálótisztek birtokolta kihallgatószobát is, ahol az íróasztaltól távol, a szoba közepén padlóhoz rögzített szék (és az ezen gubbasztó rab) néz szembe a nagy fényerejű lámpával és a faggatózó tiszttel. Emellett egy tágasabb teremben – akárcsak a többi helyiségben – a fali pannók döbbenetes dokumentumokat kínálnak a szemlélődőnek a letartóztatásokról, a tanúvallomásokról, a besúgók jelentéseiről, a dossziék előlapjairól, továbbá a beismerésekről, az ítéletekről.
Megrettent arcú, még gyerekkorban lévő fiatalok néznek szembe a látogatóval személyi lapjukról. A munkálatokat vezető Török Józsefnek, szervezetünk megyei elnökének nem egykönnyen sikerült beszereznie a még élő egykori raboktól vagy családtagjaiktól a Szekuritáte Irattárát Átvizsgáló Tanács (CNSAS) irattárából származó dokumentumokat, fényképeket, tárgyi emlékeket, hogy kiállításuk minél hitelesebbé tehesse a múltbeli üzenetet. A büntetőcella (izolare) zárja a termek, szobák sorát, ahol láncra verve, bilincsben, nappal falra erősített ágyakkal kellett a zord szabályok ellen vétőknek napokig tengődniük alig koszton.
A román politikai rendőrség és a bűnügyekre (?) szakosodott tisztek, valamint a katonai ügyészség és bíróság azon volt, hogy egy-egy ügybe minél több személyt vonjon be, és lehetőleg „szervezetet” fabrikáljon az egymással olykor csak laza kapcsolatban álló gyanúsítottakból.
Ez ugyanis a hírhedt 209-es számú törvénycikkely alkalmazásával nagyobb büntetést, akár halálos ítélet kiszabását is lehetővé tette.
A pannókon is látható vezető személyek nevéhez csoportokat vagy fedőnevekkel ellátott szervezeteket kapcsoltak.
Például EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete), SZIT (Székely Ifjak Társasága), SZVISZ (Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete), Fekete Kéz, Bíbor Banda, Bolyai 1. 2. 3. csoport, Kossuth Kör, Szoboszlai-csoport, Sass Kálmán-csoport, Puskás-csoport, Török József-csoport stb.; terünk korlátozottsága miatt csak a legfontosabb egyének, csoportok és szervezetek „bűnügyei” kerülhettek közszemlére.
De annyi érdeme mégis van a helynek, hogy a legrégibb (1947/49) ügyektől a nyolcvanas években történtekig (mert az 1964-es közkegyelemmel nem zárultak le a politikai jellegű cselekedetek és ítéletek) rendelkezünk anyagokkal, amelyek bizonyítják, hogy a rendszer pillanatig sem szüneteltette a letartóztatásokat megfélemlítés céljából.
Emlékeztető helyekre, a több évtizedig tartó embertelen kommunista rendszer bemutatására szükség van. Hiszen az eltelt 25 év nem bizonyult elegendőnek számon kérni, felelősségre vonni azokat, akik ártatlan embereket nyomorítottak meg lelkileg, testileg, akik családokat tettek tönkre, az elítéltek családtagjait pedig állandó zaklatással, a besúgásra késztetés zsarolásával környékezték nap mint nap.
Hiába ítélte el Traian Băsescu elnök a szavai szerint „bűnös és törvénytelen, gyilkos rendszert”, és kért bocsánatot a román állam nevében a 2006. december 18-án bemutatott Tismăneanu-jelentés alapján a meghurcoltaktól, ha ezt nem követte a bűnösök megbüntetése. És miután a több ezer végrehajtóból csak harmincöt került elő, viszont még egyet sem ítéltek el, az azt jelenti, hogy a demokratákká átvedlett kommunisták szolidárisak a feljelentések nyomán horogra került bűntársaikkal.
Éppen ezért szeretnénk felhívni az olvasók, a nyilvánosság figyelmét a kommunista rendszer borzalmaira a sepsiszentgyörgyi emlékházzal, az ott bemutatott fényképekkel, szemléltető anyagokkal, amelyeket kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken 10 és 13 óra között lehet megtekinteni a Martinovics Ignác utca 2. szám alatt.
Puskás Attila, Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt a főszerkesztő
Életének 58. évében elhunyt Antal István mérnök, az Erdővidék című, Baróton megjelenő hetilap főszerkesztője, melyet 1997-es megjelenése óta vezetett. Sajtóban dolgozó kollégái, barátai megdöbbenéssel értesültünk hirtelen haláláról, hiszen a múlt héten még a Háromszék-barcasági újságíróklub találkozóját készítette elő, melyre hétfőn kellett volna sor kerüljön kisbaconi házánál, s mely így most már végleg elmarad. Antal István épp ma töltötte volna be 59. életévét. Őszinte részvétünk a gyászoló családnak!
Kiegészítés: Főszerkesztők: Benedek H. János /1997. július 18.-1999. júl./, Vadász Levente /2005-ig/, Benedek István, Petneházi Andrea, Antal István.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Németh Zsolt Tusványosról és a nemzeti elkötelezettségről
Tusványosnak, azaz a Bálványosi Nyári Szabadegyetemnek fontos a szerepe abban, hogy mára a külhoni magyarság és a nemzeti elkötelezettség összetartozik, a kettő szinte szinonimává vált – mondta Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke pénteken Budapesten.
A 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről tartott sajtótájékoztatón Németh Zsolt kiemelte: Tusványos hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz nemzedéke, a rendszerváltó nemzedékek, valamint a külhoni magyar társadalmak és elitek között intenzív kapcsolat jött létre, és a magyarországi politikusoknak alapos az ismeretük a határon túli magyarságról.
Hozzátette: Tusványosnak is köszönhető, hogy „Erdély divatba jött”, ma már százezrek járnak Csíksomlyóra, és rengeteg testvérvárosi kapcsolat jött létre magyar és erdélyi városok között.
Véleménye szerint az idei rendezvény jelmondata – Történetekből történelem – arra is utal, hogy 25 éves Tusványos, 25 éve történt a rendszerváltozás, és tört ki a romániai forradalom is. Ebben az időszakban különféle kitörési kísérletek jellemezték a térséget a perifériahelyzetből a felzárkózás, az euroatlanti integráció felé.
Németh Zsolt szerint a 20. század sok konfliktust hagyott rendezetlenül Közép-Európában. Az elmúlt 25 év megbékélési kísérletei részben eredményesnek bizonyultak, a térségben „az oldódó bizalmatlanság és az erősödő érdekazonosság” jellemző. A tabudöntögetés feladatát nem lehet elvégezetlenül hagyni – mondta, példaként említve a Benes-dekrétumok ügyét. Megjegyezte: a régió országai ugyanakkor alapvetően az érdekharmonizációra törekednek.
Arra is kitért, hogy „az egyenjogúsítás rögös útján haladnak külhoni magyar közösségek”. A határokon átívelő nemzetegyesítés programja bontakozott ki az elmúlt 25 évben, az ehhez szükséges politikai kereteket már létrehozták – közölte. Mint mondta, fontos az autonómiakoncepciók megfogalmazása, építése, és a magyar állam nem csekély segítséget nyújt ehhez.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hangsúlyozta: Tusványos üzenete, hogy Kelet-Közép-Európában helye van a népek közötti szolidaritásnak, közös érdekeket és értékeket kell megfogalmazniuk, mert csak így lehetnek sikeresek Európában. Úgy látja, Tusványos nagyban hozzájárult a nemzeti együttműködés rendszerének, a Kárpát-medencei magyar összetartozásnak a kialakulásához.
Emlékeztetett: a szabadegyetem 1990-ben Bálványoson indult, majd 1996-ben költözött át Tusnádfürdőre. E rendezvény „a szabadság intézményesített helyszínévé vált”, mert függetlenül attól, hogy „országainkat milyen színezetű kormányok vezetik”, ez mindig a párbeszéd stabil helye volt – vélekedett. Hozzáfűzte: Tusványos kormányok politikáját, politikusokat tudott befolyásolni, jó irányba terelni.
Mint mondta, az esemény idei díszvendégei azok a fiatalok lesznek, akiknek a szüleik 1990-1991-ben ott találkoztak. Az eseményen fellép mások mellett a Tankcsapda, az Edda, a Heaven Street Seven, Rúzsa Magdi, a Kiscsillag, a Quimby és Baricz Gergő. A szabadegyetem „himnusza” az Intim Torna Illegál A számon a szívem című dala.
Székelyhon.ro

Kárpát-medencei oktatás: honnan, hová?
Kosztolányi Dezső egyik ismert felvetése – a nevelés egyet jelent azzal, hogy segítsünk a gyermeknek valóra váltani a lehetőségeit – mottóval rendezték nemrég Csíkszeredában a 22. Bolyai Nyári Akadémiát. A Differenciált oktatás, felzárkóztatás és tehetségápolás a közoktatásban témakörben zajló rangos nyári pedagógusi továbbképzőn a szervező Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége elnöke, Burus Siklódi Botond, Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Vörös Mária, a szervezet alelnöke és Fekete Attila, az Észak-Bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének alelnöke segítségével igyekeztünk felvázolni a Kárpát-medencei magyar oktatás térképét.
Mi indokolta a rendszerváltás hajnalán az anyaországon kívül a magyar pedagógusszervezetek létrejöttét? Ami gyakorlatilag a rendszerváltással egy időben történt…
Jókai Tibor: Csehszlovákiában’89 novemberében történt meg a rendszerváltás, 1990. január 13-án pedig az akkori Nyitrai Pedagógiai Főiskola aulájában már meg is tartotta alakuló ülését a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Akkoriban, még a pártállami időkből visszamaradva, a Csemadok volt civil szervezetként a magyar kulturális élet szervezője. A régebbi időkből azonban, még az I. Köztársaság idejéből – amikor Kárpátalja is Csehszlovákiához tartozott – Pozsony központtal már volt szövetsége a magyar pedagógusoknak. Ingatlannal rendelkezett, amit az ötvenes években a Beneš-dekrétumok nyomán elkoboztak, illetve államosítottak. Nyitrán az akkor még élő tagok egy része is megjelent, elfogadták az alapszabályt, májusban már be is jegyezték a szervezetet. Ekkortól számíthatjuk az SZMPSZ létrejöttét Komárom székhellyel. Az első demokratikus magyar kormány az oktatási tárcán belül már létrehozta a határon túli magyarok osztályát, 1991-től pedig már körvonalazódni kezdtek a működésünket lehetővé tevő anyagi források is.
Vörös Mária: Az akkori szlovákiai magyar közéletben pozitív hangulat volt érzékelhető, egyfajta várakozás, hogy jelentősen megjavul a magyarság helyzete, meglódulnak az események. Ennek a hangulatnak volt a része és következménye a pedagógusszövetség megalakulása is.
Hogyan zajlott a folyamat a Vajdaságban és itthon, Erdélyben?
Fekete Attila: Nálunk a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete alakult meg először, 1993-ban Újvidék székhellyel. Nagyon sokan elégedetlenek voltunk a központosítással, hogy minden Újvidéken zajlik, holott a magyar többség központja Szabadka, így 1995-ben megalakult az Észak-Bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete. A célok adottak voltak, hiszen a háborúk után a kisebbségek kiszorultak a közéletből és általában a központi intézményrendszerből. A magyar pedagógusok számára ma sincs központi továbbképzés, csak amit a mi egyesületünk szervez.
Burus Siklódi Botond: A ’90-es évek eleje Erdélyben is a nagy reménységek és a nagy átalakulások időszaka volt. A pedagógustársadalom nagy felelősséggel igyekezett kezelni a magyar iskolák ügyét, sok olyan kezdeményezés látott napvilágot történelmi régiónként, amely egyre aktuálisabbá és elodázhatatlanabbá tette egy szakmai szervezet létrehozását. Egyeztető fórum keretében 1991-ben született a megállapodás olyan érdekvédelmi szervezet bejegyeztetésére, amely kimondottan a magyar oktatás, a magyar iskolák ügyét képviseli. Lászlófy Pál és Tőkés András ezt ’91 októberében bejegyezték, decemberben pedig már meg is tartottuk az alakuló ülést Sepsiszentgyörgyön. Megállapodás született, hogy a szervezet mindenkori székhelye Csíkszeredában legyen, hiszen itt adottak voltak a feltételek a támogatottság perspektívájában is. Első elnöknek Lászlófy Pált választották, aki húsz éven át vezette az RMPSZ-t, az ő vezetésével alakult ki az Erdély-szerte működő szerkezet.
Hogyan tekint vissza a pedagógustársadalom erre a negyedszázadra?
Fekete Attila: Úgy érzem, mindabból, amit megalakulásunkkor kitűztünk, amit csak emberileg lehetett, elvégeztünk. Abban viszont van hiányérzetem: miért van az, hogy ehhez a munkához anyagi támogatást szinte kizárólagosan Magyarországról kapunk. Pedig Szerbiában mi is adófizetők vagyunk, de az adónkból alig csurran-cseppen vissza hozzánk.
Jókai Tibor: Nekem a háttérintézményekkel vannak problémáim. Szlovákiában például minden megyében létrehoztak egy szlovák módszertani központot, nem hoztak azonban létre önálló magyar módszertani központot, hanem a szlovákon belül kreáltak egy magyar részleget Komárom székhellyel, minket meg sem kérdezve, nem konzultálva velünk. Szlovákiában is bevezették az EU irányelvei alapján a kötelező kreditrendszert, a pedagógusoknak kötelező évente részt venni olyan továbbképzéseken, ahol kreditpontokat lehet szerezni. A szlovák módszertani központok uniós forrásokból működnek, így ingyen tudják kínálni a továbbképzéseket, s ezáltal lépéselőnyben vannak. Mi különböző pályázati pénzek révén igyekszünk ingyenessé, de legalábbis olcsóbbá tenni képzéseinket. Idénre valahogy elértük ezek állami akkreditálását, ebben tehát már nem szenvedünk hátrányt. A szövetség létrehozta a Comenius Intézetét, de erre sem kapunk állami támogatást, ezért sok programunk esetleges. Mivel pedig az első szempontunk a szakmaiság, és ebből soha nem fogunk engedni, nagyon meg kell fontolnunk, mire költjük a pénzt.
Vörös Mária: Oktatási ügyekben szakmai szervezetként időnként kikérik a pedagógusszövetség véleményét – és ez jó. Különösképpen koncepciók, törvénytervezetek kidolgozásánál, módosításánál van ez így. Később azonban a parlamentben, ahol tulajdonképpen eldől e törvények sorsa, már nincs beleszólásunk a folyamatokba, és így nagyon sok esetben teljesen más, megcsonkított törvények kerülnek ki. Nincs egy olyan politikai párt, amely ténylegesen felvállalná az oktatás kérdését, így ez politikai alkuk tárgyává, rosszabb esetben könnyen mellőzhetővé válik. Kampányban fontos, utána már feláldozható.
Burus Siklódi Botond: A román kormány részéről mi sem kapunk támogatást. Van egy aláírt együttműködési szerződésünk az Oktatási Minisztériummal, ami arról szól, hogy tevékenységünk illeszkedik a román oktatási rendszer támasztotta feltételrendszerbe, hozzájárulunk a román oktatás fejlesztéséhez. Időnként még állami feladatokat is ellátunk – mindenféle anyagi támogatás nélkül. Amúgy a Nemzeti Kisebbségi Főosztállyal felhőtlen a viszonyunk, talán több kölcsönösséget igényelnénk. Egy humánerőforrás-központ felállítását már régóta szorgalmazzuk, de nem úgy néz ki, hogy meghallgatnák a szakmai érveinket. Valószínűleg politikai döntés születik, pedig sok érv támasztaná alá, hogy ennek a központnak itt lenne a helye. Egyértelmű hiányként hozhatom fel, hogy szövetségi szinten még mindig nem sikerült a szülőkkel való intézményes kapcsolat kialakítása.
Kihívások, tervek, perspektívák…
Burus Siklódi Botond: Nagyon sok a tennivalónk. Itt van például az egész román oktatási rendszer finanszírozásának kérdése: ha nem helyezzük új alapokra, meginoghat az eddigi rendszer, tagozatokat vonhatnak össze, iskolák szűnhetnek meg. A szakmai oktatás újragondolása terén is lenne mondanivalónk, amire – bár az egész oktatást érinti – különlegesen érzékeny a magyar nyelvű oktatás. Nagy feladatok állnak előttünk az iskolai autonómia kiterjesztése terén is, az oktatás alulfinanszírozása pedig állandó problémaforrás.
Fekete Attila: Megtartani az eddigi tevékenységet és fejleszteni, ha még lehet…
Vörös Mária: A lényeg: továbbvinni az elmúlt huszonnégy év pozitívumait. Sajnos, lassan a megmaradás lett a kulcsszó, ez a legnagyobb kihívás az elkövetkezőkben.
Jókai Tibor: A legnagyobb gond az iskolák elnéptelenedése, és ennek nyomán a megszűnés veszélye. Most még talán az önkormányzati vezetők sem fogták fel ennek jelentőségét, hiszen mindenikük ragaszkodik települése iskolájához, de ha nem dolgozunk ki terveket, stratégiákat, tanintézmények tucatjai szűnhetnek meg a közeljövőben nemcsak nálunk, de az egész Kárpát-medencében. Az alacsony demográfiai mutatók mellett a fiatalok elvándorlása is tény – és most már nem az idősebbek hagyják el szülőföldjüket, hanem a fiatalok. Márpedig gyermek nélkül nincs iskola, s ha iskola nincs, a legszebb, legjobban kidolgozott tervek is üres légbuborékok maradnak.
Aczél Péter László, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balassa Zoltán búcsúsorai Dobos Lászlóhoz
Kedves László, ezekben az órákban búcsúznak Tőled mindazok, akik ismertek, szerettek és becsültek. Távollétükkel azok is, akik nem. Lélekben én is az előbbiek közé állok. Nem hallgathatom el, hogy lenne még számos kérdésem. Az elmúlt két évtizedben sok minden felgyülemlett, amit meg kellett volna beszélnünk csöndesen, egy pohár bor mellett, de már erre nem volt mód. Az egyre rohanóbb időben nincs megállás. Folytatódik a hajsza. Amikor legutóbb fölkerestelek, még elmondtad mindazt, amit 1956-ban tapasztaltál. Csak a neveket nem akartad elárulni. Csupán az zavart, hogy évekkel korábban másképp adtad elő nekem a történteket. Akkor azzal hárítottad el a szereplők megnevezését, hogy az kivégzés lenne. Ezt most már nem tudjuk tisztázni, hacsak valamilyen dokumentum nem kerül elő valahonnan. 1968-ban találkoztunk először, amikor miniszterként Prágába jöttél az Ady Endre Diákkör estjére. Ez a nagytalálkozó még a régi teremben zajlott. Nemrégiben jártam ott. Belestem az ablakon. Átalakították. Körbejártam az épületet, amit akkor sohasem tettem meg. Máig nem tudom miért. Azóta is gondolatban körbe járom találkozásainkat. Akkor lencsevégre kaptalak és fényképed bekerült a krónikába. Most napok óta keresem ezt a fotót, de sehol nem találom. Biztos akkor fog előbukkanni, amikor nem lesz rá szükségem. Arra emlékszem erről a látogatásodról, hogy Bredár Gyula megjegyezte, legalább van egy jól fizetett emberünk. Ezzel arra utalt, nem sok reményt fűz tevékenységedhez. El fognak lehetetleníteni. Sajnos, igaza volt. Menned kellett. A Te korosztályod nem sok esélyt kapott Európa keleti felén. Túl sok volt a kísértés és túl kevés a tisztességes alternatíva. Az ateista és bornírtan pöffeszkedő csehszlovák állam csonkításai mindenkit rokkanttá tettek. Még ma is érezni ennek hatását. 1956 és 1968 volt két fényes pillanat, mely rövid időre illúziókat engedett kergetni. Szerettük őket, kapaszkodtunk beléjük, mert szükségesek voltak a túlélésünkhöz. Azután sokáig eltűntél a közéletből. Nem tudtuk mi van Veled, de okát igen. Nem kellett erről sokat morfondírozni. Ha eszembe jut az akkori politikai garnitúra, rossz érzés fog el. Lenárt és Biľak, Svoboda és Husák, meg a többi percemberke, akiknek már nevét sem tudom. Lélekromboló világ. Gajdoló nemzetiség voltunk – írod egy helyütt. „Ábrándnak talán elég, valónak kevés. (...) Egy nagy közösség nem realizálhatja magát csak az énekben, csak a táncban. Műveltség kell, sokirányú műveltség. Gondolkodó nemzetiség kell, amely képes felismerni az élet állandóan változó helyzeteit, amely képes alkalmazkodni, amely képes beleszólni sorsának alakításába... Politikus nemzetiség kell..." Bizony kellene. Tudok egy érdekes királyhelmeci kalandodról. Valamikor a 80-as években ott aludtál az egyik szállodában, és megkérted a portást, senkit se tegyen szobádba. Reggel, mikor fölébredtél egy régi ismerősünk köszöntött a szoba másik kanapéjáról: „Jó reggelt író úr!" Ezt az emléket sem tudom hová tenni. Az illető meg mindmáig zavarja közéletünk vizeit. Amikor ezt a történetet elmondtam neki, nem mondott semmit, csak bámult rám. Azután különböző Csemadok rendezvényeken találkoztunk, és a gorbacsovi remények korszakában Királyhelmecen széles körben beszélgettünk. Ahogy egyik hősöd alámerült, ha hazajött, Te is így tetted. Te voltál a központ. Sok mindenről szó esett. Az egyik önmagával meghasonlott református lelkész őszintén bevallotta, fölöslegesnek érzi magát. Bezzeg a katolikus papok, ők legalább közvetítők ember és Isten között! Ezt kínos és lemondó hallgatás fogadta. Majd az egyik jelenlévő arról kezdett beszélni, hogy fia egyetemista társát teherbe ejtette. Mivel a lány szlovák volt, az apa azt szerette volna, ha a fiú ráveszi a lányt, menjen abortuszra és szakítsanak, de a fiú bölcsebb volt apjánál. Elmondta neki, ez mennyire veszélyes beavatkozás és nem kívánja kitenni ennek a lányt, hiszen nem biztos, hogy lehet majd azután gyereke. Elvette és ez lett az illető kedvenc menye. Megtanult magyarul és megígérte, a következő népszámláláskor már magyarnak fogja vallani magát. Arra szólítottad föl ezt az embert, hogy vonja le a szükséges következtetéseket ebből a történetből. Akkor egy kicsit úgy tekintettem Rád, mint a felvidéki magyar Gorbacsovra. Talán mások is. Tovább mi történt nem tudom. Azt már az idő elmosta. Ugyanúgy, mint a sok hivatalos tárgyalást, ülésezést, gyűlést... A film elszakadt. Azután a Szabad Újságnál eltöltött évek jutnak eszembe, melyeknek kurtán-furcsán lett végük. Ekkor is sok fura dolog történt. Erről sem beszéltünk soha. Pedig kellett volna!
Közben jött a várva várt és mégis váratlanul betoppanó 1989, és nem tudtunk felnőni a pillanathoz. Sokan ott folytatták, ahol abbahagyták. Nem lettünk politikus nemzetiség, csak politizálgató. Te új lehetőségeket láttál, mint ahogy mindannyian. De nem sokáig. Most meg hirtelen arra döbbenek rá, hogy már csak emlékeimben élhetsz tovább. Nem tárcsázhatom a számot, mert már nem szólalsz meg a vonal végén. Odaátra nincs kapcsolat. Már azelőtt is sajátos csönd, magány vett körül. Emlékezem hát a jóízű beszélgetésekre és a tréfákra. Volt egy kedvenc vicced, amit többször is elmeséltettél velem. Még a könnyeid is kibuggyantak. A Beneš-dekrétumok ügye is sokat foglalkoztatott. Ki tudja, mikor veszik le magukról a szégyenbélyeget, melyet ránk sütöttek? Ezt Te nem élhetted meg. Távozásod napján született Gavrilo Princip, akinek gyilkos „jeladására" indult meg az első világháború és vezetett Közép-Európa véres feltrancsírozásához. Október 28-án születtél, azon a napon, mely Csehszlovákia hivatalos születésnapja volt. E két időpont lett a végzeted, hiszen a kétfarkú oroszlánra kapaszkodott parvenükkel kellett állandóan hadakoznod. Igaz, egy napon leszálltak róla, ám abban sem volt sok köszönet. Egyszer aztán kifakadtál: Mit vétettem, hogy most is ilyen emberekkel kell tárgyalnom!? Itt az 1989 előtti kreatúrákra utaltál. Kiderült, ezek reinkarnálódtak. Mint a rossz álomban, amelyben üldözőbe vesznek. Az eléd tornyosuló akadályon átugrasz, de mindhiába, az ismét előtted van és az üldözők egyre közelednek... Két sorsdöntő időpont. De az utóbbi napon leplezték le a New York-i Szabadságszobrot is. Valamikor az Amerikába érkezők ezt látták meg elsőként. Azóta ez a szimbólum is jócskán devalválódott. Ennyi egy ember? Dehogy. Leveszem könyveidet a polcról, beléjük lapozok. Rég tettem. A Hólepedőt 1984-ben dedikáltad. Az Egy szál ingben-t is akkor. A Földönfutókat is. Az egyikbe azt írtad: barátsággal, reménnyel. A következőben kötetedről szóló elismerő kritika bújik meg. E. Fehér Pál írta. Hát ezt biztos nem vetted dicséretnek! Hiszen ez az ember is egyike azoknak, akik átmentették magukat, és minden önvizsgálat nélkül távoztak.
Egyik kötetedet így kezded: „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják: pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben." Egy másik köteted utolsó fejezetének címe Egyedül. Most már egyedül végzed a nagy utazást! Ennek a kötetnek utolsó sorait mintha erre az alkalomra írtad volna: „Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi." A következőben egy soron akad meg a szemem, mely így kiragadva az emberi élet rövidségére utal: „Ez csak átmenet, ezt te is tudod. Ez itt nem az örök élet." Amikor irodalmi pályádon indultál, messze voltak a csillagok. Most közeledsz hozzájuk. De nem tudom, eszedbe jut-e, Gyökössy Endre kérdése a csillagos éggel kapcsolatosan, hogy „ha ilyen szép a fonákja, milyen szép lehet odaát?" Te ezt most már tudod. Ahogy Márai írja valahol, a halottak bölcsebbek az élőknél.
Búcsúzom Tőled, László, pihenj békében! Fogadjon be a szülőföld, melynek megtartásáért annyit küzdöttél. Én meg magamban és alkalomadtán tovább vitatkozom Veled azokról a kérdésekről, melyek mindannyiunknak annyira fontosak, hogy néha nem hagynak aludni!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma

Halvány reménysugár
Új korkorszak következik, negyedszázad után végre megvalósulhat az igazi rendszerváltás – ünnepelték sokan Dan Voiculescu tíz évre ítélését, bebörtönzését. S valóban, a Ceauşescu-rendszerből kinőtt szekus maffia igen jelentős alappillére omlott össze.
Egyike volt a legerősebbeknek. 1989 után a Securitatétól lenyúlt pénzekből épített ki hatalmas gazdasági, politikai és médiabirodalmat, gátlás nélkül megszerzett mindent, amit akart. Kormánykoalíciókat alakított és bontott fel, zsarolt, életeket tett tönkre, ha érdekei azt kívánták. Most elbukott egy nagy értékű telekspekuláción, és úgy tűnik, vagyona jelentős részét is elkobozzák. S valóban, Voiculescu s a hozzá hasonlóak felelősek a Securitate tovább éléséért, azért, amiért Románia az ügyeskedők, a gazemberek paradicsomává vált, ahol huszonöt év telt el úgy, hogy a lopások, bizonyos érdekek érvényesítése meggátolta a valós életmagra kapást. A kommunizmusból kinőtt újkapitalisták, akik megvásárolták, szócsövükké tették a sajtó nagy részét, mely feledvén valós küldetését, szemrebbenés nélkül hazudik, manipulál, az atyuska érdekei szerint emel mennybe vagy tipor sárba bárkit és bármit. Nagymértékben nekik köszönhető az a torzszülemény, mellyé Románia alakult. S most lám, tündöklésük után elkezdődött bukásuk, sorra kerülnek börtönbe. Végre dolgozni kezdett az igazságszolgáltatás, egymás után születnek ítéletek nagy korrupciós ügyekben, rács mögött egykori miniszterelnökök, miniszterek, megyeitanács-elnökök, polgármesterek, dúsgazdag üzletemberek. Voiculescu elítélése azért is jelentős, mert bizonyítja, az elkövetett gazemberségek nem megúszhatóak a végtelenségig, hiába van vagyonod, hatalmad, halogathatod, de el nem kerülheted végzeted. Bizonyára sokan megrettentek a pénteki ítélet után. Ilyen szempontból valóban új korszak következhet, csakhogy a szekus maffia kinevelte utódait, ott nyomul az ifjú generáció, mely sem eszközeiben, sem módszereiben nem különb. Pénzt, hatalmat, befolyást akar. Egyedüli vigasztaló, hogy talán már nem merik mindezt olyan orcátlanul művelni, hisz lám, akinek ma még áll a zászló, holnap börtönben végezheti. Hosszú út előtt még Románia, a korrupció megfékezése, ha egyáltalán lehetséges, még csak a kezdeténél tart. A Voiculescuéhoz hasonló ítéletek azonban felvillantanak egy halovány reménysugarat: talán sikerülhet. Ha majd feleennyien feleennyit lopnak, esetleg egyszer mi is jobb, emberibb életet élhetünk.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kegyeletsértés nem hazafias tett
Kit zavarhatott a magyar nyelvű tábla Gyimesbükkön? A moldvai Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükk lakossága kegyelettel őrzi a történelmi Magyarország határán zajló háborús események áldozatainak kegyhelyeit.
Kivételékek azonban mindig vannak. Néhány napja egy tarhavasi magyar táblát meggyaláztak, felgyújtottak, tönkretettek. Itt készült Oláh-Gál Elvira beszámolója.
A mikrofon előtt előbb Bánkúti Ákos, a Budakeszi Kultúra Alapítvány képviselője idézte fel részletesen a 70 évvel ezelőtt történt eseményeket. Majd Dr. Pap István, a 32-es határvadász-emléktúra kezdeményezője elmondta, hogy többnyelvű táblán tüntették fel az elesettek nevét és haláluk körülményeit, most pedig két nap után megdöbbenéssel látják, hogy a magyar nyelvű tábla eltűnt. Deáky András, aki a gyimesi csángók között élte le életét, elmondta, hogy tudnak ezekről a sírokról és próbálják is azokat gondozni, a magyar tábla meggyalázásáról azonban mégis nehéz beszélnie. Deáky szerint a gyimesi csángókban kettős identitástudat van, és bár sokan közülük tökéletesen beszélik a magyar nyelvet, mégis román érzelműek. Ha ők románok, az rendben is van, legyenek románok, de tiszteljék azt, hogy mi magyarként akarunk élni a szülőföldünkön – jelentette ki Deáky.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Kisebbségek és biztonság
A kommunizmus 1989-es európai bukása és az azóta tartó bővítési sorozat óta először fordul elő, hogy a NATO tagállamai olyan csúcstalálkozóra ültek össze, amelyen nemcsak a további bővítés, hanem a tagállamokat fenyegető külső fenyegetés a legfőbb téma.
Ennek több oka is van. A katonai szövetség a Szovjetunió összeomlása óta nemigen találta meg új szerepét, de azért új tagokat vett fel – az orosz érdekszférából szabadulni akaró közép- és kelet-európai országok csatlakozási igyekezete persze érthető –, és fő erői elsősorban az Egyesült Államok, illetve a befolyásosabb nyugat-európai országok – folyamatosan Kelet felé tolták gazdasági-politikai érdekeltségeiket.
Eközben Oroszország mostanra talált magára, és a nyugati érdekszféra kitolása mostanra ért olyan területre, amit Moszkva már közvetlen érdeksérelemként értékel, és mivel már képes rá, tesz is ellene. A Moszkva által cáfolt, de nyilvánvaló orosz beavatkozásra az okot az ukrajnai közállapotok, a korrupció és az új hatalom kisebbségellenessége, konkrétan a kisebbségi nyelvhasználatot szorgalmazó törvény eltörlése szolgáltatta, ami a legnagyobb mértékben az országban jelentős számban élő orosz közösséget sújtotta.
(Itt jegyezzük meg, hogy az Egyesült Államok is ugyanúgy védi a saját érdekszférájának tekintett régiókban az érdekeit, gondoljunk csak az 1962-es kubai válságra, illetve a mai napig érvényesnek tekintett, Amerika az amerikaiaké! elvre.)
A mostani NATO-csúcs egyik legfőbb célja, hogy megfelelő válaszokat találjon a biztonságpolitikai fenyegetésekre. Az ukrán példa is mutatja, hogy a kisebbségi jogok rendezetlensége is ezek egyike. Persze Oroszország felelőssége megkérdőjelezhetetlen, és az általa jelentett fenyegetés valós, de azért a nyugat sem teljesen ártatlan.
A magukat a demokratikus és jogállami értékek védelmezőjének hirdető euroatlanti szervezetek, a NATO és az EU mai napig tartó szégyene, hogy az országban élő oroszok állampolgárságának rendezésével még mindig adós Észtország a tagja lehetett, holott az egyértelműen a kollektív bűnösség elvének alkalmazása.
De ugyanerről van szó Csehországban és Szlovákiában is, ahol a németeket és magyarokat jogfosztottságba taszító Beneš-dekrétumok mai napig a jogrend részét képezik. Hogy az olyan „jómadarakról” ne is beszéljünk, mint Görögország, amely el sem ismeri, hogy a területén macedón vagy török kisebbség él (pedig de) ennek minden gyomorforgató velejárójával együtt, vagy a még csak NATO-tag, de EU-integrációra ácsingózó Törökország, amely egy időben gyakorlatilag hadjáratot folytatott a területén élő őshonos kurd közösség ellen.
Jó lenne, ha a csúcstalálkozó résztvevőiben tudatosulna: ha csak annyit tesznek, hogy kikiáltják Oroszországot főgonosznak, amely egyedüliként felelős a konfliktusokért, azzal csak rontanak a helyzeten. A térség biztonságának egyik alapvető feltétele, hogy a kisebbségek helyzetét megnyugtatóan, a két szövetség minden tagjára kötelező módon, uniós illetve NATO-szinten rendezzék.
Ez a kisebbségek emancipálását, a beolvasztásukra, ellehetetlenítésükre tett kísérletekkel való felhagyást, a valós jogegyenlőségüket szavatoló önrendelkezés biztosítását feltételezi, minden tagállamra nézve kötelező és számon kérhető módon.
Ebben az esetben ugyanis a kisebbségek is jobban érzik magukat abban az országban, ahol élnek, és külső erők sem használhatják fel a helyzetüket konfliktusgerjesztésre. Így például az EU- és immár NATO-tagságot is akaró Ukrajnában a rendezés alapfeltétele a lehető legszélesebb körű önrendelkezés és regionális anyanyelvhasználat biztosítása a kisebbségek számára.
Persze könnyen megtörténhet, hogy ebben az esetben Moszkva más ürügyet találna. Egy próbálkozást azonban megérne a belső béke és a konfliktusok megelőzése érdekében. Ami nemcsak a kisebbség, hanem a többség érdeke is.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Élő és holt szavazóink
Sokan kapkodtak régebben is jelképek után éppen az Ady Endre és Octavian Goga barátságához, amikor a politikai helyzet megkívánta az esküdözést a két nép örök barátságára. Szerintem a két nép barátságával nem is lenne semmi baj, ha azt moslékká nem keverné a pillanatnyi politika. Jól látjuk, tudjuk és érezzük ezt kívülről, belülről. Ám ezek a békítő elvtársak és urak ama barátságnak csak az első rebbenéseit emlegetik. Gogából fasiszta miniszterelnök lett, még azelőtt megtörtént az 1916-os román szerződésszegés, Székelyföld, Barcaság, fél Erdély lerohanása és kifosztása, ezrek lemészárlása. Tudjuk. Akkoriban született Ady egyik híres levele, melyben írja, hogy nem cserélne Goga úrral lelkiismeretet...
Én máskor is, szótlanul is, most szóban is inkább a kolozsvári George Sbirceát említeném, remek írásait, vallomásait Kolozsvár iránti szeretetéről, a magyar kultúra egyik csodálójáról. Írt remek verseket magyarul is, könyvet is, írt a Donát úti orgonákról, a magyar város templomairól, a várról, annak bástyáiról. És maradok a másik kolozsvárinál, Gelu Păteanunál, aki szintén két nyelven írt verset, újságot, könyveket.
Az egykori Utunk hetilap (egyetlen) szerkesztőségében kapta a Gyalu nevet. A ’70-es évek kommunista románjai rettenetes dühvel vették tudomásul azt is, és azt különösen, hogy Gyalu a bukaresti A Hét hetilaphoz ment. Kiátkozták, és kiüldözték, Etéd, Énlaka magyar–székely falvak szeretettel fogadták a tökéletes magyarsággal beszélő „tanító urat”. Mert az lett belőle Székelyföldön. Az 1989-es romániai műanyag-forradalom után Budapestre költözött két kisgyermekével. Kapott fordítói munkát, egyetemi oktató volt, ott halt meg.
Hát ezek a példák bizonygatják, hogy van megbékélés, lehetséges, de azt nem Ponta, nem Băsescu, futóbolond Funar, Vadim Tudor teremti meg, s nem a bevándorló románság, nem a gárdák. Mondom ezt mindenféle választások előtt, után és – helyett. Azzal a meggyőződéssel, hogy a régiek, sokan a maiak közül is, helyben, egy miccre megszavaznák az autonómiát számunkra.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Koldusok országa: Románia?
Amikor legelőször olvastam, halottam arról, hogy Európát valósággal ellepték a Romániából, Bulgáriából elindult koldusok, kéregetők, az újságírás – finoman szólva – kegyes sarkításának, túlzásának, füllentésének tekintettem.
Ha valaki önmagát alázza meg azzal, hogy másoktól vár könyöradományt, ahhoz megértéssel kell közeledni, és nem szabad tőle megtagadni azt a pár fillért, amivel – esetleg – az életét megmentő kenyeret, élelmet megvásárolhatja! – érveltem magamban a közel-keletiek örök bölcsességével.
E sorok írója is helyeselte, amikor a rendszerváltást követően a román sajtó egésze felmentést kért a két román atyafi számára, akiket Irakban (?), Szíriában (?) kézlevágással akartak büntetni, mert gumiabroncsokat loptak! Ma is tiltakoznék, és elfogadnám – bár a tízparancsolat szerint a lopás a legfőbb bűnök egyike! – az akkori érvelést: valóban nem követtek el életellenes, életbevágó bűnt. A példás büntetésnek azonban visszatartó, elrettentő hatása is elképzelhető, ez – valahogy – mindig kimaradt és kimarad az érvelésből!
Az általánosítás bélyege mindig egy egész közösséget, népcsoportot, népet, nemzetet sújt, a láthatatlan billogot soha nem lehet eltüntetni. Ez az alapja az előítéleteknek, sztereotípiáknak. Az általánosítás veszélyének elkerüléséért került a kérdőjel a cím végére. Románok százezrei, milliói becsületesen dolgoznak, éjt nappallá téve keresik a kenyerüket, biztosítják a saját, és az otthonmaradt családtagok egzisztenciáját olaszországi, spanyolországi, nagy-britanniai vagy éppen ciprusi munkavállalással.
Mégis: a tisztességesen és becsületesen dolgozók (az ő nevükben szólok) arca pirul és szégyenkezik, amikor honfitársaik – személyesen láttam, megtapasztaltam – a világhírű párizsi Diadalív tövében, amelyen mintegy Petőfi Sándor intelmét meghallgatva „emléket” állítottak „a sok hős lábnak”, melyek 1809-ben a Bonaparte Napóleon elleni dicstelen felkelés során Győrnél „úgy futottak”, olyan agresszív módon kéregetnek.
Mit kéregetnek? Követelőznek, hogy a legtoleránsabb helybéliek és turisták tízezreinek a zsebében akarva-akaratlanul kinyílik a bicska. Különösen akkor, amikor a gyanútlan szemlélődő megdöbbenve látja: a „fény városának” központjában, a Diadalívtől kőhajításnyi távolságra végzik a kis- és nagydolgukat. Egyenesen cinkos sunyítás, amikor a román sajtó meghatározó része mindezt kizárólag a romákra, azaz a cigányokra hárítja. Kétségtelenül: az utóbbiak vannak döntő többségben.
Az említett párizsi kiránduláson – 2011. szeptember elején – a bécsi Európa-klub meghívására és segítségével vehettem részt. Szemtanúja voltam, amikor az egyik, Romániából kirajzott koldus Toró Emilt, a Maros Művészegyüttes, a Hargita Népi Együttes egykori táncosát szemelte ki a begyakorolt trükk áldozatának. A Champs-Elysées-n – a világ egyik legismertebb sugárútja, ahol egy száz négyzetméteres ingatlan egy évi bérleti díja másfél millió amerikai dollár – csodáltuk a fényűző palotákat, a luxuscikkeket kínáló üzleteket, mesebeli kávézókat, amikor a koldus – úgymond – „talált egy aranygyűrűt” a világváros forgatagában, és azt „nagylelkűen” bagóért megvásárlásra „felajánlotta” Emil barátomnak.
Kicsin múlott, hogy a tagbaszakadt táncos, civilben bécsi taxisofőr, az alkalmi árust első felindulásában nem vágta szájon. Csak akkor kotródott egy kicsit tovább, amikor román nyelven mindennek lehordta, és szégyenletesnek nevezte azt, amivel beszennyezi egy ország, jelesen Románia lakóinak becsületét. Párizsban valósággal hemzsegnek a Romániából származó koldusok, akik nemcsak koldulnak, lopnak, és más, akár súlyos bűncselekményeket is elkövetnek: a figyelmetlen turisták, helybéliek kezéből, válláról a másodperc töredéke alatt kikapják a táskát, a közszállítási járműveken minden értéket kilopnak a zsebéből.
Képletesen szólva: „A szemét is kilopják, ha nem eléggé figyelmes!” Ugyanezt láttuk, tapasztaltuk Ciprus szigetén, ahol – egészen bizonyos: túlzó állítások szerint – a 700 ezer fős összlakosságból mintegy százezer Romániából érkezett. Elképesztő az a pimaszság, agresszivitás, amellyel visszaélnek az egyik legemberibb érzéssel: a részvéttel, a segíteni akarással, az együttérzéssel. Szicília szigetén, Palermóban, Cataniában, az észak-olasz nagyvárosokban a repülőtereken, a vonat- és autóbusz-állomásokon százméterenként babakocsival, vagy karon ülő kisgyerekkel kolduló „honfitársainkkal” találkozhatunk…
Írásra az idei nyár utazásainak „hordaléka” késztetett. Sok-sok takarékoskodás után a feleségemmel végre négy napra eljutottunk Rómába, öt napra a Málágától huszonöt kilométerre lévő, a tengerparton fekvő Torremolinosba, egy napra pedig Gibraltárra. A római metrószerelvényeket, az „örök város” örök jelképeiként számon tartott Forum Romanum, a Colosseum, a vatikáni múzeum – szinte egy teljes napot tölthettünk a Sixtus-kápolna felejthetetlen remekművei között, ahol az ember önkéntelenül így kiált fel: ezért érdemes volt megszületni, élni!
A Panthenon környékét, a Santa Maria Magiore, a San Pietro in Vincoli (Szent Péter két láncban), a Szent Péter-székesegyház bejáratát, környékét – az előbbiben Michelangelo Mózese, az utóbbiban a Pietà, és megannyi építészeti, művészettörténeti csoda látható, sehol nincs szükség turistacsalogató szórólapokra –, a legfontosabb közlekedési csomópontokat ellepték a romániai koldusok, támadóan rohanják le az emberi civilizáció páratlan és egyedülálló értékeit megcsodáló, azokat jelképesen „birtokba vevő” turistákat.
A román etnogenezis egyik tartópilléreként emlegetett Traianus-oszlop tövében (az Unesco és a román állam segítségével a dákok ellen viselt két háború, a damaszkuszi Apollodor elképzelései alapján a Dunán átvezető híd megépítését, Dácia meghódítását követően pedig Decebal király és a dáciai elit öngyilkosságától kezdve a római diadalmenet minden fontosabb eseményét megörökítő oszlop faragott képsorait az elektronika és a vizualitás csúcsát jelentő technológia segítségével egy közel harminc méter hosszú, háztetőre emlékeztető nyílt téri kiállításon lehet megcsodálni) felváltva, göncökbe öltözötten fiatal román – nem roma! – lányok kéregetnek.
Mivel nagyon fárasztó állandóan a földig görnyedve koldulni, a műanyag poharat előre tartani, a „váltásban” folytatott koldulás mellett döntöttek. Amikor az egyik kifárad az „intenzív koldulásban”, hátravonul az oszloptól nem messze lévő épület árkádjai alá, vagy a világhírű műemlék templom mögé, ledobja az öltözetét borító rongyokat, és olyan elégedetten cigarettázik, mint aki megnyerte az ötös vagy hatos lottó főnyereményét. Eldobott szemét, üres cigarettás dobozok, pillepalackok jelzik az alkalmi pihenő színhelyét.
Nincs szükség különösebb képzelőerőre a feltételezéshez: a koldulást prostitúcióval is kiegészítik. Nincs skrupulus, ellenkezőleg: alanyi joguknak tartják, hogy a világhírű Traianus-oszlop tövében koldulnak, és minden bizonnyal a szemét is kiszednék, ha más koldus, kéregető – akár honfitársuk is – a „felségterületükre” merészkedne. Kiröhögnék, ha valamelyik román nemzetvédő előadást tartana a dákokról, a rómaiak elleni hősi küzdelmükről, a román nép és nyelv kialakulásáról.
A római metrószerelvények mindenikén mindegyre feltűnnek a román tangóharmonikások, akik az unalomig játsszák azt a néhány begyakorolt taktust, miközben a gyerekük vagy a kölcsönkért kislány, kisfiú műanyag pohárral a kezében az utasoktól már-már követeli a „produkcióért” járó adományokat. Ha valaki megfeledkezik az adakozásról, román nyelven átok-cunamival próbálják „jobb belátásra bírni”…
Jóformán nem is tértünk magunkhoz a római koldusinvázió okozta sokktól, amikor a torremolinosi szállásunk közelében lévő (a „spanyol Riviéra” egyik legjelentősebb központja, a „malomtemető”, az 1930-as évek elején még tizenöt házból álló halásztelep volt, a területet a látnoki és üzleti képességekkel megáldott Carlotta Alessandri 1932-ben megvásárolta, és a terméketlen földre előbb turistákat „telepített”, majd, mintegy varázsütésre, jöttek a filmsztárok és írók, jelenleg negyvenezer lakosú fürdőparadicsom) bevásárlóközpont, a Mercadona főbejárata előtt egy összecsukható széken ott láttunk trónolni egy napbarnított, makkegészséges, ötven év körüli férfit. Még azok sem állíthatnák róla, hogy roma, akik minden bűncselekmény után kizárólag őket kiáltják ki bűnbaknak.
Azzal a titkolt reménnyel szólítottuk meg román nyelven, hátha ezúttal tévedtünk, mégsem a Duna és a Kárpátok vidékéről származik. A férfi ölében egy kartonpapíron spanyol és angol nyelven öles betűkkel a koldusok szokásos rituális szövege olvasható: napok óta semmit nem evett, halálos beteg, két éhező, fogyatékos gyermek várja, hogy az életmentő betevő falatot elvigye nekik. Kiderült: Buzău környékéről származik, otthon van háza, megélhetése. Kilenc hónapja jött a családjával koldulni Spanyolországba. A felesége és a kartonlapon fogyatékosnak feltüntetett „éhező baby”-k a szomszédos fürdővárosban, Fuengirolában koldulnak. Naponta fejenként összegyűl 15-20 euró.
Amikor a spanyolok délután három és öt óra között az elmaradhatatlan sziesztájukat töltik, a fű sem nő az egész országban, „koldusunk” az egyik gyorsétkezdében „elkölti” a jól megérdemelt ebédjét. Gyorsan utánaszámoltunk: a napi húszeurós koldulás fejenként havi hatszáz eurós bevételt jelent. A család négy tagja így havi kétezernégyszáz eurót keres, ami testvérek között is több mint tízezer lejes jövedelem. Mindezt munka nélkül, adómentesen. Romániában kevés család örvendhet ilyen bevételnek.
Az együttérzés és megértés hangján szóltunk hozzá: súlyos oka kell legyen, hogy valaki munkaképesen, egészségesen koldulásra kényszerül. Talán azzal követtük el a legnagyobb hibát, hogy az Emberhez próbáltunk szólni? A tudatunkban nem ülepedett le eléggé a kiváló történésznek, egyetemi tanárnak, a bukaresti magyar nagykövetség egykori attaséjának, Borsi-Kálmán Bélának a román „néplélek” (Ion Luca Caragiale zseniális művei a bizonyság rá: ez a „néplélek” bizony bőven és mélyen merített a bizánci, levantei, fanarióta hagyományokból!) rejtelmeiről írt tanulmányának intelme: megpróbálják kilesni a beszélgetőtárs emberi gyengéit, és akkor élnek vissza a bizalommal, amikor az valóban fájó?
„Koldusunk” a másodszori beszélgetésnél azonnal rákérdezett: „Dar minunatul nostru litoralul românesc nici nu vă place?” (A mi csodálatos román tengerpartunk nem is tetszik maguknak?) A pimasz kérdés hallatán alig kaptunk levegőt! A „magon kelt” sajátos filozófia lényege: a romániai koldusokat egyenesen megilleti, hogy a világ bármely részén akár szemtelen módon is kolduljanak. Azok pedig, akik dolgoznak, vagy egy egész élet munkája után nyugdíjasként élik a mindennapjaikat – mint jómagunk –, azok üljenek otthon, és élvezzék a román tengerpart számtalanszor megszellőztetett, korrupcióval át meg átszőtt „szolgáltatásait”.
Kapásból válaszoltam: „Dar minunatul nostru oraş românesc de reşedinţă judeţeană, Buzău nici nu vă place?” (De a mi csodálatos, megyei jogú román városunk, Buzău nem is tetszik magának?) Szemrebbenés nélkül kapásból válaszolta: egyáltalán nincs szégyenérzete a koldulásért! Miért is lenne? – kérdez vissza. Már korábban kijöhetett volna. Megismétli a Romániából érkező koldusok szokásos mantráját: otthon nincs munkahely, nincs megélhetési lehetőség, majd jogosan a politikusokat teszi felelőssé, hogy a külföldi befektetők elkerülik az országot.
Arról nem hajlandó semmit elárulni, hogy milyen hálózat révén került éppen Torremolinosba. Önigazolásként csak annyit jegyez meg: nem elég munka, hogy reggel nyolctól este kilenc óráig, a bevásárlóközpont bezárásáig, megállás nélkül hajlong, megalázkodik, hálás szavakat mormol? Az sem zavarja, hogy az üzletben vásárlók tudják, hogy Romániából érkezett az „Ígéret földjére”. Nincs honvágya, de, ha egyszer hazamegy, mindenkinek elmondja: munka nélkül is dúsgazdag lehet.
A vallomás döbbentett rá arra: ez a számbelileg sem elenyésző tömeg, amelyik koldulásból, kéregetésből él, még gondolatban sem akar visszatérni a mindennapi munkához. A gyerekeik és az unokáik sem. Aki egyszer megízlelte a munka nélküli élet örömeit, tapasztalatok sora bizonyítja, hihetetlenül nehéz visszavezetni őket az alkalmi munkához is. Esetükben bizonyára csődöt mondana a felsősófalvi ezermester, Kovács Mózsi bácsi – akit tudásáért, mókára ugrató életviteléért joggal neveztek „Ész Mózsinak” – legendás vallomása a munkáról: „Munka nélkül az ember nem ellágyul, hanem elpuhul! Ezt maga is jól jegyezze meg!”
Gibraltáron, Európa végpontjánál, az Europa Pointnál is – ahol az ember nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is belelógathatja a lábát az óperenciás tengerbe – román koldusokkal találkoztunk. Egykori korondi tanítványom, a száztizenkilenc országba eljutó Farkas András világjáró énekes Rio de Janeiróban találkozott román koldussal. Amikor anyanyelvén szólt hozzá, örömében majdnem ledöntötte a lábáról…
Bár a román politikai elit ingerküszöbét a koldusok, kéregetők – ezúttal csak róluk beszéljünk – országimázs-romboló áldatlan ténykedése nem éri el (a négy-, ötcsillagos, osztályon felüli szállodákból, a Kanári- vagy a Maldív-szigetek „magasságából” mindez nem is látszik), megoldásra váró „gordiuszi csomó”-ként immár huszonöt éve jelen van. Bár az erdélyi, romániai magyarok kimaradtak a „koldusszórásból”, valójában a pragmatikus nyugati állampolgár elmarasztalása bennünket, romániai magyarokat is sújt.
Nem véletlen: román útlevéllel a zsebünkben nagyon nehéz ausztráliai, kanadai, új-zélandi vagy egyesült államokbeli beutazási vízumhoz jutni. Jogos a kérdés: a parlamenti, államelnöki, önkormányzati választások programjaiban mikor olvashatunk az európai méretűvé terebélyesedett koldulást legalább mérséklő megoldási javaslatokról?
Tófalvi Zoltán
A szerző újságíró, történész
Krónika (Kolozsvár)

Magyarellenes történelemhamisítás
A magyarellenes történelemhamisításnak a Kárpát-medencében komoly múltja van, története a Trianon előtti időkre nyúlik vissza. Trianon után nem meglepő módon a környező országok (melyek mindegyike jót harapott ki a történelmi Magyarországból) politikai elitje kiemelten fontos feladatának tekintette ideológiai síkon megteremteni a területrablás alapját és motivációs bázisát. A szláv államokban egyszerűen tagadják a Mohács előtti Magyarország magyar mivoltát és kontinuitását a mai Magyarországgal, a román történelemhamisításokat pedig jó lenne csokorba gyűjteni az államideológiává emelt dákoromán mítosztól, a magyar történelmi személyiségek kisajátításán keresztül, a magyar múlt elhazudásáig. (Ennek volt legutóbb egyik eklatáns példája a kolozsvári vasútállomáson kitett tábla, mely szerint az 1945 előtti állomásfőnökök „ismeretlenek”.)
Sajátos egyezést mutat a magát demokratikusnak nevező magyarországi álbaloldal történelemképe a kisantantbeli államok világszemléletével és értékrendjével. Emlékezhetünk, hogy a cigányok, a bűnözők, a drogosok és a homoszexuálisok esetében az emberi jogokra oly érzékeny SZDSZ és MSZP nem látott problémát a magyarság irányában származási alapon jogfosztó, ma is hatályban levő Beneš-dekrétumokban, sőt Orbán Viktort hibáztatták, mert azokat kifogásolni merte, de emlékezetes Kovács László azon kijelentése is, miszerint a Szabadság-szobor főalakja Nagy-Magyarországot szimbolizálja. (Miközben e szobor felállításakor nem is létezett Nagy-Magyarország, csak Magyarország.) Ez a torz történelemszemlélet ma is hódít e körökben, ez az ideológiai tábor jól tudja, a múlt azé, aki megműveli.
Ami viszont mellbeverő és döbbenetes, az az, hogy a Fidesz regnálásának ötödik esztendejében a Budapesti Történeti Múzeum budavári kiállításának kísérőszövege a „szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának” nevezi Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrát. Ez bizony még a sokat tapasztalt, az illúziókkal rég leszámolt magyarnak is sokkoló. „Szeparatista nacionalizmus”! Mintha legalábbis egy román ideológiai műhely ihlette volna ezt a megfogalmazást. Megérne egy belső vizsgálatot, hogy kinek az elmeszüleménye volt ez a kreténség…
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mosolygó kis pöttyös…
Bölöni Domokos új könyvéről
Az emlékezés-felejtés játékában emberi kiváltság fölmutatni valamit, bár egy összeeszkábált kutyaólat, egy lakóhelyet, egy gyermeket, egy verset, egy könyvet. El kell fogadnunk, és el is fogadjuk, hogy játékát űzze velünk az emlékezés-felejtés, mert hiszen az maga az idő, így illúzió lenne azt gondolni, hogy mi játszunk vele. Az idő fogsága tulajdonképpen sodrás: a szerelem sűrűje felé menetelve megritkítja a gyermekkor emlékezetét, aztán visszakopog, kifelé menet. Közben történik az élet. Sebaj, ha múlik, csak markold meg gyér sörényét! Láthatóan ezt teszi Bölöni Domokos, és teszi ezt, amióta ír. Láthatóan virágzó alkotókedvében van: ír, publikál, szerkeszt és szervez, hol Dicsőben, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Korondon, Farkaslakán tűnik fel irodalmi esteken, hol köteteket szerkeszt és igazítja útjukat a kiadó felé, hol az immáron irodalmi termék-referenciának számító Súrlott Grádics on-line szépirodalmi lapba visz be lelket, vagy éppen munkára, írásra, publikálásra biztat... és barátságokat ápol, emberi szavakkal szól, nem rejtőzik el Parnasszus fenséges kiváltságködében. Nem mindennapi irodalomszervező BD.
De mit ír? Elég egyetlen szélrebbenés a fenyők susogásában, elég egyetlen szarkavisítás a törökbúza zörgésében, elég a 180 centire méretezett kölpényi tájházam surgyéjának szemmel érintése, hogy észrevegyem, Bölöni Domokos világot láttat. Nem teremt, nem ítélkezik, csak megmosolyogtat, és szükség is van a jó kedélyre ebben az összeráncolt homlokú világban.
Új rövidprózakötetében, a Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztrángban a 180 oldalnyi karcolat és novellafüzér rövid emléknyomokat bányász ki a porosodó, futó időből és tesz időtlenné. Előjönnek a marosmenti és a küküllőmenti kisemberek történéseikkel, bajaikkal és humorukkal együtt, bekopognak az idő ajtóján hozzánk, felismerjük őket, és szívesen beengedjük. A mi régiónk a mi világunk, szereplői is mi magunk vagyunk.
A kötetindító Surgyé című karcolat messze időkig viszi el az embert, ameddig élményszerű emléke van önmagáról, és közeli tájakig, Marosvásárhely peremvidékére, amelynek realisztikus profilja leüti a hangszeren az alaphangot: szerző a helyi színt (couleur local) akarja-fogja irodalmi értékké szelídíteni a székely tájnyelvi allűr (nyelvhasználat), már-már rétegnyelv segédletével. Ki érti ma már az ilyen nyelvjárást tájaink emberén kívül, ha nem született bele, vagy nem járt errefelé, és főleg akkoriban, amikor még a hátizsákos és autóstoppos turizmust gyakorolták a kíváncsi, bátor és elkötelezett-elhivatott turisták, könyvekkel az iszákban, jó emberek vendégszeretetében.
A Surgyé hangleütése két irányt kínál az ezután fölsorjázó 52 rövidprózának: vagy a gyermekkor emlékfoszlányai kapaszkodnak egybe és építik föl az író zsenge gyermekvilágát, vagy az élet eseményei kérezkednek kötetbe. Bölöni ez utóbbit valósítja meg. Én mindenképpen értékmentésnek tekintem, egy letűnőfélben levő világ múzeumba helyezésének, hogy megmaradjon, őrt álljon, amint Móricz világa, amint Mikszáth világa. Mert féltenivalónk az van.
És megyünk tovább Bölöni karcolatainak, novelláinak mankójára támaszkodva, meg- megállunk egy-egy cúgosabb helyen (iskolakezdés legénykedő kamaszokkal, betonoszlopos büntetéses villanyhódolat, özvegy rádióval, lopásos parasztverés finánccal és főmérnökkel, a kockázatos Szabad Európa Rádió-hallgatás besúgóval a kopogtató forradalom előestéjén, "vérfavesszős" csúf szájú "nanyával", pincehomály pálinkás balladával, helyzetek nagymellényűekkel, szélhámosokkal, esetenként bikatempójú gyermekcsinálóval, író- olvasó találkozó félművelt emberekkel), közben észre sem vesszük a saját metamorfózisunkat, ahogy felgyorsul az idő, átalakul a globálfertőzött nyelv, és mi magunk is, cipcérré, nájlonlevesevővé, netfüggővé. Szereplői karikírozott, csúfondáros, beszélő neveket viselnek, úgy viselkednek, amint beszélnek, és kívülről tapasztalják meg a körülöttük tomboló hétköznapokat. Nincs beljebb lépés, lelkizés, lélekelemzés, csak szemlélődés és szemléltetés. A történetek ilyenek. Ilyen a kisemberek világa. A történések mindenhol megeshettek, ott is, ahol nehezen értik archaizáló nyelvezetét, mindenhol, ahol a falu találkozik a várossal, a hivatal a kiszolgáltatottal, a gyenge az erőssel, a generációk egymással, a hitványság a tisztességgel. Nem affektál, láthatóan utálja a piperkőc modernkedést, pillanatra sem engedi meg az olvasónak, hogy ne érezze: ez itt az író, akinek családja népe. Van saját népe, s lenne jó barátja a társnemzetben is. Nem rajta, nem rajtunk múlik. Kultúrák találkozásában ez így nincs rendjén. Ezt írja meg "maiul", amikor a kultúrák egymás mellé helyeztetnek kies városunkban. Nem inter, csak multi. Igen, Bölöni ezt sem rejti véka alá, olajat önt a tűzre. Illó olajat az olvasnivaló végére. Elillanunk, vagy elillan közülünk a napi fóbikus etnomítosz? Maradjon nyitva a kérdés.
(A kötet írásait válogatta, szerkesztette és a szöveget gondozta: a szerző. A borítót Siklodi Zsolt készítette.
Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng, KorkéP könyvek, 2014)
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

Menekülés, kitelepítés, lakosságcsere
A Magyar Tudományos Akadémia tagját DR. ROMSICS IGNÁC történészt a két világháború után diktált határváltozások néhány kevésbé ismert aspektusáról kérdezte Szilágyi Aladár.
1920 februárjában Lloyd George kezdeményezésére Londonban tárgyaltak a török békeszerződésről, ugyanakkor ő megkísérelt vitát nyitni a magyar békeszerződés felett is. Maradt-e ennek a javaslatnak nyoma?
Olyan mértékben van nyoma, hogy a jegyzőkönyvek, amelyek erről szólnak, elolvashatók. Tanulmányozhatók angolul a Documents on British Policy megfelelő kötetében, magyarul az én trianoni békeszerződésről írott könyvem függelékében. Apponyi Albert 1920. januári beszédének és a magyar delegáció jegyzékeinek a hatására
Lloyd George és még néhányan úgy látták, a határ menti magyar területeket, ahol magyar többség élt abban az időben, nem szabadna Magyarországtól elcsatolni, mert ezzel egy újabb nagy konfliktusnak az alapját fogják megteremteni.
Tehát nem a történelmi Magyarország mellett érvelt, hanem azt javasolta, hogy a határ menti területek, konkrétan Csallóköz, Ipolyság, Beregszász és környéke, a Partium, Bácska és a Drávaszög ne kerüljenek el Magyarországtól. Továbbá, hogy a Székelyföldre is találjanak valamilyen megoldást. Lloyd George-nak ezt a javaslatát – aki még akkor miniszterelnök volt – támogatták az olaszok is. A franciák azonban ellenezték, és nem támogatták a területszerzésben érdekelt szomszédos államok, a későbbi kisantant sem. Az Egyesült Államok ekkor már nem szólt bele az ügyekbe, egyéb okok miatt már 1919-ben kivonult a békekonferenciáról, csak megfigyelőként volt jelen. Ha Lloyd George elég erős ahhoz, hogy az álláspontját brit kormánypolitikává tegye, akkor olasz támogatással meg lehetett volna valósítani, a franciákkal szemben. Csakhogy az angol diplomácia ebben a kérdésben sem volt egységes. A külügyminiszter, lord Curzon és a stábja eredményesen működött annak érdekében, hogy Lloyd George-nak ne legyen elegendő támogatása a brit belső politikában, így végül a kormányfőnek ezt a javaslatát – ami kétszer is előkerül 1920 tavaszán – a saját külügyminisztere torpedózta meg a franciákkal karöltve.
A franciák körében is voltak bizonytalansági tényezők, hiszen Alexandre Millerand miniszterelnök és Maurice Paléologue, akik a francia külpolitikát irányították, foglalkoztak egy olyan ötlettel, hogy netán Magyarországgal, mint központtal, kialakítsanak egy közép-kelet-európai tömböt. Ezzel mi volt a helyzet?
Valóban volt egy Paléologue-hoz köthető magyarbarát elgondolás. Ez fenntartásokkal fogadta Magyarország jelentős meggyengítését. Ám ez egy kisebbségi álláspont volt. Mindenesetre kétségtelen, hogy 1920 tavaszán – ugyanabban az időszakban, amikor Londonban a diplomaták tárgyalnak az esetleges magyar határmódosításokról – francia üzletemberek is kapcsolatba kerülnek magyar politikusokkal, és a békedelegáció képviselőivel arról cserélnek eszmét, miként lehetne Magyarországot a francia gazdasági behatolás központjává tenni. A magyar küldöttek késznek mutatkoztak jelentős gazdasági koncessziókra, ám csak olyan feltétellel, hogy a trianoni határvonalat érdemben módosítják Magyarország javára.
Tudtommal, konkrét javaslatokkal is éltek.
Valóban tettek konkrét javaslatokat, a térképet is ismerjük. Ez nagyjából ugyanaz volt, amit Lloyd George is javasolt, vagyis a határ menti magyar területek. Illetve annál egy kicsit több, mert például Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján is népszavazást kértek, abban a reményben, hogy az ottani lakosság többsége Magyarországhoz kíván tartozni. Tehát a franciák is rendelkeztek egy alternatív elképzeléssel, de a londoni tárgyalásokon, ahol Lloyd George kifejtette álláspontját, a francia külügyi vezértitkár, Philippe Berthelot folyamatosan ellenezte ezt. És Berthelot jelentései nap, mint nap odakerültek főnökei, Millerand és Paléologue asztalára. Utóbbiak tehát tudták, hogy az az álláspont, amit Berthelot Londonban képviselő, nem azonos azzal, amit ők a magyarokkal el akarnak hitetni. Ennek alapján joggal merült fel néhány akkori magyar politikus fejében, hogy a franciák az egészet csak azért találták ki, hogy „megkönnyítsék” a magyaroknak a békeszerződés aláírását. Vagyis „átrázták” őket.
Egy abszurd döntésről is beszélgessünk. Ausztria négyezer négyzetkilométert megkapott Magyarország területéből, holott ugyanannak a vesztes politikai entitásnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának a része volt. Az egyik vesztestől a másik kapott területet… Ez hogy volt lehetséges?
A nyugat-magyarországi sávot eredendően a csehek, illetve a dél-szlávok kérték egy ott kialakítandó szláv korridor érdekében. Az elgondolás három változatát ismerjük. A maximális változat szerint a Balaton-felvidék is részét képezte volna. A békekonferenciához beterjesztett változat szerényebb volt, de ez is magában foglalta az egész Nyugat-Dunántúlt. Kérésüket azzal indokolták, hogy közvetlen kijáratot biztosítsanak a csehszlovákoknak az Adriai tengerre, vasúton és közutakon egyaránt, részben pedig azzal, hogy stratégiai okokból elválasszák egymástól az osztrákokat és a magyarokat, hogy adott esetben ne tudjanak közös katonai akciókat kezdeményezni. A korridor ötletét a nagyhatalmak végül elvetették. Belátták, ez olyan mértékben sértené a békekonferencia által fennen hirdetett etnikai elvet, hogy lehetetlen lenne legitimálni. 1919 nyarán pedig az új osztrák állam terjesztett be egy olyan javaslatot, hogy a szláv korridor kialakítása helyett a Sopron-Kőszeg-Szentgotthárd sávban lévő területet, ahol a lakosság többsége német anyanyelvű volt, csatolják Ausztriához. Ennek érdekében több érvet hoztak fel, például Bécs élelmiszer-ellátásának fontosságát vagy a bolsevizmus elterjedésének a megakadályozását. Ezt a sávot, amelyben Sopron is benne volt, végül a békekonferencia 1919 nyarán Ausztriának ítéli. Ám 1921-ben, hogy amikor ratifikálták a békeszerződést, és Magyarország át kellett volna adnia ezt a sávot Ausztriának, a magyar kormány olyan diplomáciai akcióba kezdett, ami oda vezetett, hogy Sopronban és környékén népszavazást rendeztek. Bár Sopronban a német anyanyelvűek voltak többségben, a népszavazás Magyarország javára dőlt el.
Részletezzük a szlovák-magyar ügyeket is. Edvard Benes Londonban, már 1942-ben igényelte, hogy győzelem esetén meg akarnak szabadulni a magyar nemzetiségű lakosságtól, tehát mindez az érintetteket nem érintette váratlanul, ugye?
A két világháború közötti Csehszlovákia a többi közép-kelet-európai államhoz képest viszonylag toleráns volt a nemzetiségi kérdést illetően. A területi autonómiát nem adta meg sem a szudétanémeteknek, sem a magyaroknak, Kárpátaljának is csak részben. Mindenesetre a térség legdemokratikusabb állama volt, s leginkább mutatott fel olyan modellt, ami több nemzetiség együttélésére szolgált. Ez a modell 1938-39-ben összeomlott. Kiderült, hogy a csehszlovák államnak a németek is, a magyarok is, a ruszinok is illojális polgárai, sőt ha alkalom adódik, akkor arra törekednek, hogy dezintegrálják az államot. A szlovákok sem kapták meg azt a föderatív státuszt, amit megígértek nekik. Ezért 1938-tól a szlovákok is önálló állam igényével jelentkeztek. Benes és a környezete számára mindez egy olyan frusztráló tapasztalat volt, hogy már a háború alatt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy több nemzet együttélése egy államon belül nem kívánatos. Kárpátalja már 1945 elején a Szovjetunióhoz kerül, tehát az ukránok és a ruszinok ebből a szempontból nem játszottak szerepet. A szövetséges hatalmak a több mint hárommillió német kitelepítéséhez hozzájárultak. Ezzel egy időben a potsdami konferenciához Prága benyújtott egy olyan igényt is, amely 400 ezer magyar egyoldalú kitelepítéséről szólt. A magyarok száma ezen a területen – Kárpátalja nélkül – mintegy 600 ezerre volt becsülhető.
A maradóknak azt kínálták fel, hogy szlovakizáljanak. Vagyis, úgy számoltak, hogy ha néhány tízezren fölveszik a csehszlovák állampolgárságot, és megtagadják a magyarságukat, 400 ezret pedig kitelepítenek, akkor megszűnik a „magyar veszély”.
A szövetséges hatalmak azonban nem járulnak hozzá, hogy Benes ugyanúgy bánjon a magyarokkal, mint a németekkel. Ezért merült fel 1945 őszén, hogy inkább legyen lakosságcsere. Vagyis a magyarországi szlovákok menjenek át Csehszlovákiába, az ottani magyarok pedig Magyarországra. A probléma abból adódott, hogy a magyarországi szlovákok száma nagyságrenddel volt kevesebb, mint a szlovákiai magyaroké. A szlovákok mindig azt hajtogatták, hogy a magyar statisztikák hamisak, valójában sokkal több a szlovák Magyarországon. De amikor elkezdték itt a toborzást, kiderült, hogy maximum 60-70 ezer szlovák az, aki át akar települni. Végül ezen az alapon zajlott le a szervezett lakosságcsere: a szlovákok is, a magyarok is magukkal vihették az ingóságaikat, a föld és az ingatlan maradt. Persze, ezt megelőzően legalább tízezer ember csak batyuval menekült át Magyarországra. Mert azokat, akik exponálták magukat az 1938 és 1944 közötti a magyar uralom alatt, azoknak menekülniük kellett. Sőt, voltak belső deportálások is, a Szudéta-vidékre 40-50 ezer magyart telepítettek ki. A cél az volt, hogy a határ menti, összefüggő magyar etnikai állományt fellazítsák, ha nem is tudják teljesen eltűntetni. Annak ellenére, hogy a lakosságcsere beindult, Benes 1946-ban a békekonferenciára újból benyújtott egy kérést. Mivel belátta, hogy a lakosságcsere révén csak a magyarok 10-15%-tól fog tudni megszabadulni, 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését igényelte. Erre a magyar kormány azt válaszolta, ha a határ menti sávot megkapják, az összes magyart oda lehet telepíteni. Terület nélkül azonban nem fogadják a kitelepítendőket. A Szovjetunió ezúttal is támogatta Benes elgondolását, a nyugati szövetségesek – főleg Amerika – azonban nem. Ennek köszönhető, hogy Szlovákiában a határ mentén ma is jelentős magyar kisebbség él.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Sorsmeghatározó kényszerek – Interjú Kelemen Hunorral
Az előítéletek lebontását is célzó kampányában az elnökválasztás tétjét igyekezett tudatosítani Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, államelnökjelöltje. Úgy tartja, az új elnök esetében meg kell próbálnunk elfelejteni a befutó párt múltját, annak visszahúzó elemeit.
– Őszintén sajnálnánk, ha az utóbbi hetek utazgatásai miatt lemaradt volna kislánya első szaváról…
– Nagy szerencsém volt: szeptember 20-a táján Zilahról hazaérkezve este a játékszőnyegen üldögéltem, amikor Hanna egyszer csak elindult felém. Az első lépései voltak. Amúgy még nem beszél, de hát alig múlt egyéves.
– Az államelnöki kampányt is hasonló sikerélmények kísérték?
– Sikerről, egyáltalán eredményekről csak a választás első fordulója után beszélhetünk. Öszszességében azonban úgy érzem, sikerült célba juttatnunk az üzeneteinket, noha akadtak közöttük olyanok is, amelyek megdöbbenést, hátrahőkölést okoztak, mert a hallgatóság, a beszélgetőtársak túl direktnek, túl őszintének érezték. Például amikor a román– magyar együttéléssel kapcsolatos előítéletekről beszéltem. Pedig nem mondtam én semmi különlegeset, csak ezeket a dolgokat nem szokás a nevükön nevezni.
A románok például úgy tartják, hogy valamennyi magyarban egy kis irredenta él, csak még nem bújt elő mindenkiből. Amikor viszont ezt hallják, először meghökkennek, aztán elkezdenek hárítani, vagy árnyalni a képet, esetleg elgondolkoznak rajta. De érvényes ez ránk is, a sztereotípiák velünk is azt hitetik el, hogy minden román az életünkre, az identitásunkra tör. Csakhogy ezt nyilvánosan nem szokás kimondani, legfeljebb családi, baráti körben, pohár bor mellett. A kampányunk egyik célja épp az előítéletek lebontásához való hozzájárulás volt, az őszinte beszéd.
– Mindez többnyire tegezős viszonyban, ami a hazai politikai kultúrában egyelőre meglehetősen szokatlan. Rejtővel szólva: szervusz, nép?
– Abból indult ki az egész, hogy én majdnem mindenkit tegezek, és engem is majdnem mindenki tegez. És bár a kampány nem tekinthető ugyan a mindennapi élet részének, talán nem is állít mindent a feje tetejére, így aztán klipjeim nagy részében maradtunk a tegezésnél – ahogy egymás között a mindennapokban beszélünk.
– Szembesült ezekben a hetekben olyan kérdésekkel, témafelvetésekkel, amelyek meglepetésszerűen érték?
– Igen. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a román fórumokon folyamatosan felmerül majd Magyarország irányvétele, elsősorban Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszédének fényében, amelyet ma is nagyon sokan félremagyaráznak.
– A román belpolitikai élet legutóbbi, kampánybefolyásolásra is maximálisan alkalmas fordulatai mennyire lepték meg?
– Vegyük sorra. Viorel Hrebenciuc DNA-s ügyéről az égvilágon semmit sem tudtunk, én is a sajtóból értesültem róla. A honvédelmi miniszternek a december elsejei ünneppel kapcsolatos törvénytervezete tartalmával természetesen képben voltunk, hiszen a parlamenten futott végig. Komplett őrületnek tartom az egészet, fölösleges nacionalista hőzöngésnek. Ezt Mircea Duşának is elmondtam, és azt is, hogy a jogszabály alkalmazhatatlan, vagy ha tűzön-vízen keresztül mégis megpróbálják, akkor tízezrek életét nehezíti meg.
Az egész azt jelzi, hogy továbbra sem működik a kölcsönös tisztelet, empátia. Nem vagyok egyedül azzal a nézetemmel sem, hogy Románia nemzeti ünnepét olyan alkalomhoz kellene kötni, amely összeköt bennünket, nem pedig eltávolít egymástól. A kommunizmus bukásához köthető valamelyik dátumban kellene megállapodni. Attól a románok számára lehet még fontos nap a december elseje. Ha pedig marad a jelenlegi nemzeti ünnep, előbb meg kellene valósítani a gyulafehérvári ígéreteket.
– Ha a december elsejével kapcsolatos véleménye ennyire sarkos, miért merült ki langyos tartózkodásban az RMDSZ-képviselők tiltakozása? A két „balesetszerű” igenről nem is beszélve.
– Kezdem a két igennel: szerencsétlen véletlen volt, mindketten elnézést is kértek érte. Megmondom őszintén, a kampány miatt nem készültünk megfelelően erre a szavazásra. Valóban látványosabban kellett volna fellépni. Ha minderre törvényhozási periódusban, nem pedig kampányban kerül sor, biztosan más típusú akciót készítünk elő. Nem maradt más hátra, mint arra koncentrálni, hogy megtaláljuk a megfelelő módszereket a törvény megváltoztatására.
– Tekintsük célzottnak Traian Băsescu elnök döntését is, amellyel épp ebben a periódusban mentette fel önt a művelődési miniszteri tisztségből?
– Engem nem ért meglepetésként. Azt tartottam papírformának, hogy a Biró Rozália jelöltségének visszautasítása után, illetve azt követően, hogy nem tettem újabb javaslatot, Băsescu néhány napon belül felment, s akkor nekem 45 napon belül újabb javaslatot kell előterjesztenem. Ezt a forgatókönyvet tartottam a legvalószínűbbnek, de nem ez történt. Hogy az autonómiastatútum-tervezet benyújtásától függetlenül fogyott volna el épp most az államelnök türelme? Ugyan már, ne vicceljünk...
– Sokan újabb „Neptun-veszélyt” kiáltottak a Project on Ethnic Relations, a PER* felbukkanására. Ön is feltétlenül szükségesnek tartja az amerikai közvetítést a román–magyar párbeszédben?
– Én azt tartom, hogy butaság lenne elzárkózni, ha Amerikából bárki érdeklődik felőlünk, meghallgat bennünket. Az Egyesült Államok részéről az elmúlt másfél, két évben újra nyitás érzékelhető a romániai magyarság kérdéskörében, az amerikai külügyminisztérium tavalyi jelentésében szerepelt a Mikó-ügy, a székelyzászló, az autonómiatörekvések, a csángó magyar oktatás ügye. Ez roppant fontos változás, mivel előtte éveken át ezek a kérdések nem is léteztek az amerikaiak számára. Amikor egy ilyen nyitás érzékelhető, nekünk kötelességünk keresni a partnereket és az alkalmakat. A PER-hez hasonló szervezetek, közvetítők általában konfliktusos helyzetekben kínálják fel a segítségüket, s ha bármilyen módon befolyásolni tudják az amerikai adminisztrációt, akkor igenis, szükség van a jelenlétükre.
– Hogy ítéli meg, milyen mértékben sikerült mozgósítani a romániai magyarságot?
– November másodikán kiderül. Nem tudom megítélni, jóslásokba bocsátkozni pedig politikai amatörizmus lenne. Bízom benne, hogy sikerült felmutatni és tudatosítani a választások tétjét. Az EP-választásokhoz képest fokozottabb érdeklődést érzékelek, a parlamenti, még inkább az önkormányzati választásoknál viszont kisebb mértékűt. Természetes, hogy az utóbbi kettő közelebb van az emberekhez, de az is érdekli őket, hogy ki lesz az államelnök.
– És amikor megkérdezik, hogy elnök úr, Hunor, vajon ki lesz az államelnök, mit válaszol nekik?
– Nem neveket szoktak kérdezni, inkább azt, hogy nekünk, magyaroknak vajon ki lenne a jobb? Nem volt ez másként korábban sem, s nekünk erre különböző, nem mindig inspirált válaszaink voltak. Volt, amikor Câmpeanut tartottuk jobbnak, szerencse, hogy nem futott be, mert később mi is csalódtunk benne. Aztán ajánlottuk Iliescut Vadim Tudorral szemben, és igazunk volt, de hát akkor nem is lehetett másként. Most leginkább az a kérdés, hogy nekünk mi lenne a jobb? Egy szász ember az elnöki székben? Sokakban ma is él, hogy a szászok soha nem szerették a székelyeket. Vagy Ponta, aki mondott velünk kapcsolatban ilyet is, olyat is? A válaszom ezekre mindig az, hogy november 3-a után eldöntjük.
– Történhet olyasmi, ami megváltoztathatja az RMDSZ második fordulóval kapcsolatos, egyelőre ki nem mondott stratégiáját?
– Egyetlen dolgot tudok ma biztosan: nem akarok érzelmi döntést hozni. Halálosan veszélyesnek tartanám, ha egy olyan helyzetben lévő kisebbség, mint mi, magyarok, ilyen ügyben nem racionálisan próbál dönteni. Azt kell mérlegelni, melyik jelölt nyit számunkra szélesebb perspektívákat. Keresgélhetünk, és találunk is mindkét jelölt pártjában pró és kontra érveket szállító politikusokat. Ám amint az egyik vagy másik jelölt elnökké emelkedik, a továbbiakban úgy kell tekintenünk rá, mint olyan emberre, akinek víziója, álláspontja, bizonyítási kényszere a következő öt évben a mi sorsunkat is meghatározza.
– Kizárólag az első forduló számai befolyásolhatják az RMDSZ tárgyalási potenciálját a második forduló előtt?
– Ez csak részben matematika kérdése, jóval nagyobb súllyal nyom a latban, hogy rendelkezel-e megfelelő közösségi támogatással. A partnerek, az, hogy épp milyen mértékben van szükség rád, mind-mind befolyásolják egy tárgyalás menetét. A hitelességedet azonban elsősorban a mögötted felsorakozó közösség adja meg. Ennek a megerősítésében reménykedünk.
* Az interjú készítését követően tisztázódott egyértelműen, hogy a szóban forgó közvetítést nem a PER, hanem a Friends of Project on Ethnic Relations (FPER) szervezte. Utóbbi nem amerikai, hanem bukaresti szervezet.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

A kisebbik veszély
Milyen átok ülhet ezen a népen, hogy két volt kommunista közül kénytelen választani? – tette fel a költi kérdést Traian Băsescu a 2004-es államfőválasztást megelőző tévévitában Adrian Năstasénak.
Tíz év elteltével sokat okult az ország: átélte, kiismerte a legtalálóbban politikai ragadozóként leírható egykori hajóskapitány, főpolgármester „játékos” elnöki mandátumait, másrészt arra is választ kapott, nagy valószínűséggel hová jut, ha az akkori ellenfél történetesen nem Jilavára, hanem a Cotroceni-be kerül.
Sajnos Románia azóta sem szabadult az átoktól, a különbség annyi, hogy ma nem két volt kommunista, hanem két rossz közül kell választania. Az idei államfőválasztáson egy botcsinálta politikus, a balkáni közéleti csatározások közepette teljesen elveszett, ellenfeleivel és a választókkal kommunikálni képtelen vidéki polgármester, illetve egy képmutató, hazug, aljas, a hatalomért minden eszközt megragadni képes rendszert kiépít, a Dâmboviţa-parti politikai gazemberséget ízig-vérig megtestesít kormányfő kínálja az alternatívát.
Johannis a meglévő nimbuszát, kétségbevonhatatlan erényeit – Nagyszeben felvirágoztatása, a szász precizitás és megbízhatóság – is képtelen „eladni” a választóknak, akik egyáltalán nem elégszenek meg azzal, ha valaki a tisztesség és alkalmasság szerepében tetszeleg, éppen ezért ezt folyamatosan bizonyítani kell.
Ponta a másik véglet: idegen tollakkal ékeskedik, lételeme a harsány semmitmondás, és gátlástalanul képes meglovagolni a nacionalista, soviniszta indulatokat. Olyan „politikai állat”, aki nemcsak ellenfeleit, de a partnereit is képes hátba szúrni, ellenük a legmocskosabb eszközöket is bevetni, ha érdekei úgy diktálják, és mindezt szemrebbenés nélkül letagadja.
Ugyan nem kaptak-e a kormányzásban mellé szegődött RMDSZ vezeti, továbbá az erdélyi magyarok elegendő bizonyítékot erre a kampány során? Ettől persze Johannis még ugyanúgy felkészületlennek, határozatlannak tűnik, és az ellenfele esetleges megválasztásával járó iszonyatos kockázatok ismerete közepette sem válik ideális jelöltté. Viszont megválasztása mégiscsak kevesebb veszéllyel járna románok, magyarok, németek számára egyaránt.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Semjén: megdöbbentő a Markó Attila elleni ítélet és elfogadhatatlan a kollégium újraállamosítása
A magyar kormány megdöbbenéssel értesült a Markó Attilát, az RMDSZ parlamenti képviselőjét, a restitúciós bizottság tagját felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtó – Ploiesti-i Táblabíróság által hozott – jogerős ítéletről – közölte Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerdán az MTI-vel.
Közleményében a kormányfő kereszténydemokrata helyettese kitért arra is: elfogadhatatlannak tartják, hogy egy korábban az egyháznak visszaadott intézményt, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégiumot újraállamosítják. Ugyancsak elfogadhatatlan nevezte, mind egyházi szempontból, mind a magyarság szempontjából, hogy Romániában a jogerősen visszaszolgáltatott egyházi és közösségi ingatlanok visszaállamosítására törekednek.
Jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre módosította a ploiesti-i táblabíróság a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt indított büntetőperben a restitúciós bizottság tagjaira alapfokon kiszabott börtönbüntetéseket, és megerősítette az első fokú ítélet azon részét, amely szerint a református egyház elveszíti tulajdonjogát az ingatlan felett – közölte az MTI-vel szerdán Georgiana Petrisor, a táblabíróság szóvivője.
Első fokon a bíróság 2012-ben a közérdek elleni visszaélésnek minősítette azt, hogy a háromtagú restitúciós bizottság 2002-ben, egy korábbi kormányrendeletet végrehajtva, visszaadta a kommunizmus idején államosított sepsiszentgyörgyi épületegyüttest az Erdélyi Református Egyházkerületnek. A ploiesti-i táblabíróság szerdán a bizottság két – korábban letöltendő szabadságvesztésre ítélt – tagja, Markó Attila és Marosán Tamás 3-3 éves büntetését ötéves próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre változtatta, a korábban 3 éves felfüggesztett börtönre ítélt Silviu Clim fellebbezését pedig elutasította.
A három éve zajló Mikó-per nagy felháborodást váltott ki az erdélyi magyarság körében, 2012 októberében a történelmi egyházak és az erdélyi magyar pártok közös demonstráción tiltakoztak Sepsiszentgyörgyön az első fokú ítélet ellen, amelyen egyértelművé tették, hogy ezt az ügyet az egyházi ingatlanok újraállamosítását célzó kísérletnek tekintik.
MTI
Erdély.ma

Visszaállamosítás és felfüggesztett börtönbüntetés (Ítélet a Mikó-perben)
Lényegét tekintve helybenhagyta az alapfokú ítéletet, csak a büntetést enyhítette a Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatási perében a ploieşti-i táblabíróság. Az iskola tehát állami tulajdonban marad, és a bírák szerint azok, akik visszaszolgáltatták az Erdélyi Református Egyházkerületnek, hivatali visszaélést követtek el. Az ítélet végleges és jogerős, de a vádlottak nem fogadják el, az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak igazságtételért.
A tegnap közzétett határozatban az egykori restitúciós bizottság magyar tagjaira a buzăui bíróságon 2012-ben kiszabott, egyenként hároméves börtönt letöltendőről felfüggesztett büntetésre módosították, és nem csupán Markó Attila képviselő, volt kisebbségügyi államtitkár esetében, hanem Marosán Tamás volt egyházkerületi jogász számára is, ami azt jelenti, hogy nem ismerték el az ellene felhozott vádpontok idén tavasszal bekövetkezett elévülését. A felfüggesztés próbaideje öt év, és bizonyos feltételekhez kötött. A harmadik, eleve felfüggesztett börtönre ítélt vádlott, Silviu Clim nyugalmazott igazságügyi minisztériumi jogász, valamint a kormányfőtitkárság és az igazságügyi minisztérium fellebbezéseit a táblabíróság elutasította, mert megalapozatlannak látja azokat, a Sepsiszentgyörgy város által benyújtott fellebbezést pedig elfogadhatatlanként dobták vissza. E három intézményt egyenként 500 lejes perköltség megtérítésére kötelezik, az Erdélyi Református Egyházkerületnek azonban elengedik azt az 1 137 856 lejes kártérítést, amelyet a buzăui bíróság szabott ki.
Az ítéletről a Markó Attila védelmét ellátó Eugen Iordăchescu bukaresti ügyvéd lesújtva nyilatkozott: szerinte törvénytelen és megalapozatlan döntés született, hatalmas ítélkezési tévedés történt, ezért „nincs más hátra, meg kell támadnunk az Emberi Jogok Európai Bíróságán”. Ugyanezt erősítette meg az egyház védelmét ellátó Kapcza Mikolt ügyvéd is, aki az alapfokúnál emberségesebbnek, de ugyancsak elhibázottnak tartja a ploieşti-i döntést, és elkerülhetetlennek tartja a további küzdelmet: az egyháznak ugyanis meg kell védenie – most már nemzetközi fórumon – a tulajdonjogát, a vádlottaknak pedig az ártatlanságukat.
Markó Attila elérhetetlennek bizonyult, egy rövid üzenetet tett közzé Facebook-oldalán a következő szöveggel: „Elnézést kérek mindenkitől – sajtótól, kollégáktól –, de nem tudok most senkivel beszélni. Előttem semmi különbség nincs a felfüggesztett vagy a végrehajtandó büntetés között annak az érdemi kérdésnek a tükrében, hogy a Székely Mikó Kollégium a református egyház tulajdonát képezte, azt érvényes román jogszabályok szerint jogosan visszaszolgáltattuk, és amelyet ezzel a döntéssel visszaállamosítottak. Természetesen az nem is kérdés, hogy ezt az ügyet a strasbourgi emberi jogi bíróság elé visszük.”
A magyarság és a jogállamiság arculcsapása
A 700 ezres erdélyi reformátusságot csapták arcul, nevezték hazugnak, csalónak, ezért az egyháznak újra kell gondolnia a román államhoz fűződő viszonyát – nyilatkozta Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a Mikó-ügyben kihirdetett jogerős ítéletről. „Huszonöt év jogállamiságába vetett hitünk dőlt meg ezzel ma, és olyan állapot állt elő, amivel a román állam jelezte a reformátusoknak, kisebbségeknek, hogy nem ugyanazok a jogok illetik meg, mint bárki mást” – mondotta. Szomorú és lesújtó üzenet ez a román állam részéről, amely súlyosan károsítja azt a lojalitást, amellyel a reformátusok ezekben az esztendőkben viseltettek a román állam iránt – tette hozzá. Kató Béla szombatra rendkívüli egyházkerületi közgyűlést hív össze Kolozsvárra a Kétágú Templomba, ahova a közgyűlési tagokon kívül a gyülekezetek képviselőit is várják, hogy közösen döntsenek a hogyan továbbról. A püspök számára a Mikó-ügyben hozott ítélet nem egy épületről szól, hanem erkölcsi kérdés, mert azt a látszatot kelti, hogy a reformátusok olyasmit követelnek, ami nem volt az övék. „Ez a visszaállamosítás azt üzeni: ebben az országban bármikor, bármi megtörténhet. Az összes iskolánk ebben a helyzetben van, ettől kezdve bármikor, bármit vissza lehet venni, hiszen ha nem ismerünk el egy dolgot, és nem akarjuk azt beismerni, akkor bármikor lehet találni olyan jogi vesszőhibát, amivel bármit meg lehet tenni” – vélekedett.
lláspontját az egyházkerület elnöksége közleményben erősíti meg.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint veszélyes precedenst teremtett a Ploiesti-i Táblabíróság azzal, hogy érvénytelenítette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatását, és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ügyben eljáró restitúciós bizottság tagjait. Az igazságszolgáltatás ítéleteit nem szokás kommentálni, de ebben az esetben kivételt kell tenni – vélekedett, és közölte: igazságtalannak tartja az ítéletet „az egyházzal szemben, azokkal szemben, akik a törvényt alkalmazták, azokkal szemben, akiktől a kommunista diktatúra ingatlanokat kobozott el. Az ítélet megnyit egy kaput, amelyen keresztül a hasonló módon meghozott visszaszolgáltatási döntések érvénytelenítését kérhetik. Veszélybe kerül mindaz, amit az elmúlt két évtizedben tettünk a visszaszolgáltatás terén.”
Az egyetlen igazságos döntés az lett volna, ha az egyháznak hagyják az iskolát, Markó Attiláékat pedig felmentik, bocsánatot kérnek tőlük, és esetleg kártérítést is adnak nekik azért a feszültségért, aminek az elmúlt években alaptalanul kitették őket – nyilatkozta Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, aki az enyhített ítéletet is vérlázítónak tartja. „Nem tudok örülni annak, hogy a városé lesz a nagy értékű ingatlan, mert mindennél fontosabb az igazság, és itt igazságtalanság történt. Az a gyanúm, hogy a nagy igazságtevési hullámban szándékosan összekeverik a valós korrupciós ügyeket az erdélyi magyarság jogos követeléseivel, és ez precedensértékű lehet, ezek után bármelyik egyháztól bármit elvehet az állam” – vélekedett az elöljáró, aki tegnap este Kolozsvárra utazott, hogy Kató Béla erdélyi református püspökkel és Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel megbeszéljék a történteket és a következő lépéseket.
A magyar kormány is megdöbbenéssel értesült a Markó Attilát, az RMDSZ parlamenti képviselőjét, a restitúciós bizottság tagját felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtó, a ploieşti-i táblabíróság által hozott jogerős ítéletről – közölte Semjén Zsolt, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese, aki szerint az is elfogadhatatlan, hogy egy korábban az egyháznak visszaadott intézményt, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot újraállamosítják. Az egyház és a magyarság szempontjából is elfogadhatatlan, hogy Romániában a jogerősen visszaszolgáltatott egyházi és közösségi ingatlanok visszaállamosítására törekednek – szögezi le Semjén Zsolt.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szolidaritásukról biztosítanak a magyarországi reformátusok (Mikó-ügy)
A Magyarországi Református Egyház (MRE) szolidaritását fejezi ki és közösséget vállal a kiszolgáltatott erdélyi reformátusokkal, valamint a precedens miatt fenyegetett helyzetbe került összes romániai vallási felekezettel – közölték tegnapi nyilatkozatukban.
Az MRE megdöbbenéssel értesült a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium ügyében hozott bírósági ítéletről, amely a közös európai jogi normákhoz méltatlan módon, a jogbiztonságot veszélyeztető és az egyházi autonómiát sértő nyílt támadást intézett Románia egyik vallási felekezete ellen – írták. A református egyház meggyőződése szerint a kollégium épülete és az ott folyó egyházi szolgálat történelmi, erkölcsi okokból elválaszthatatlan az Erdélyi Református Egyházkerülettől. A mostani bírósági ítéletben foglalt elidegenítés, valamint a korábbi jogos visszaszolgáltatást végző bizottsági tagok meghurcolása a kommunista diktatúrák magatartását eleveníti meg – áll a nyilatkozatban –, amire minden kelet-közép-európai demokratikus közösség egyszer és mindenkorra nemet mondott. Az MRE mindent megtesz, hogy felhívja a nemzetközi egyházi és világi szervezetek figyelmét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körül kialakult helyzetre és a kommunista diktatúra idején elkobzott egyházi tulajdon visszaszolgáltatása terén tapasztalható súlyos problémákra – olvasható a közleményben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ülésezik a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma
December ötödikén tartja soros plenáris ülését a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. A tanácskozásra - melyről hírportálunkon részletesen is beszámolunk - reggel 9 órától kerül sor a magyar Országgyűlés Vadász termében.
Kövér: Az önrendelkezési igény és jog olyan alapérték, amely érdekazonosságot teremthet számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségek, az európai nemzetállamok és a Európai Unió között Az Országgyűlés elnöke szerint esély nyílhat a következő esztendőkben arra, hogy alapvető nemzeti kérdésekben mindenekelőtt "mindannyian magyarok legyünk", és csak másodsorban jobboldaliak, baloldaliak, konzervatívok vagy liberálisok.
Erről Kövér László a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki plenáris ülésén beszélt a Parlamentben, kiemelve: ha így lesz, annak mindenki nyertese lesz határon innen és túl egyaránt. A KMKF-nek a következő négy évben ezt a célt kell szolgálnia, miként tette azt az elmúlt tíz esztendőben is - tette hozzá.
Utalva a rendszerváltozásra rámutatott: a huszonöt esztendő alatt "elveszített illúzióink egyenes arányban állnak a megszerzett tapasztalatainkkal".
"Magas összegű gazdasági, társadalmi és demográfiai tanulópénzen valamennyien megtanulhattuk, hogy a centrum és periféria nem pusztán elvont politikatudományi fogalmak, hanem létező politikai valóság, létező politikai gyakorlat: egy negyedszázad alatt Kelet-Európa országai politikai és gazdasági értelemben a Szovjetunió perifériájából az Európai Unió perifériájává váltak" - fogalmazott. Hangsúlyozta: minden illúzióvesztés ellenére a Kárpát-medence országai és népei civilizációs minőségi váltásként élték meg az elmúlt negyedszázadot. Nem puskatussal terelték őket, hanem önként választották ezt az utat, kérve a csatlakozás lehetőségét, bízva abban, hogy a perifériális lét ellenére, kitartó és demokratikus politikai küzdelmek révén bővíthetők az önrendelkezési jogok, érvényesíthetők a nemzeti érdekek. Most viszont az a veszély, hogy maga az Európai Unió is politikai és gazdasági perifériává válhat - állapította meg a házelnök.
Kövér László köszöntőjében beszélt arról is, hogy az önrendelkezési igény és jog olyan alapérték, amely felelősen és megfelelő keretek között gyakorolva érdekazonosságot teremthet számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségek, az európai nemzetállamok és a Európai Unió között. A magyar célkitűzésnek annak kell lennie, hogy a térségben meghaladják azt az állapotot, hogy az államközi kapcsolatokban a racionális gazdasági és politikai együttműködés követelményét felülírják az eddig irracionálisan kezelt etnikai szempontok. Szerbia vonatkozásában ez a folyamat elindult, vannak biztató előjelek Szlovákiában is, és a Romániában bekövetkezett politikai fordulat is hordozza ennek az esélyét - jegyezte meg Kövér László.
Kiemelte: a magyar nemzetpolitikának, határon innen és túl, az elmúlt negyedszázadban kialakult egy meghatározó versenyelőnye és egy meghatározó versenyhátránya. Az előny az, hogy kiszámítható, a hátrány pedig az, hogy nem állt mögötte a magyar politikai osztály teljes nemzeti egyetértése. A következő esztendőkben jó esély nyílik arra, hogy az előnyt növeljék, a hátrányt pedig csökkentsék - jelentette ki.
Szili Katalin korábbi házelnök a KMKF kezdeményezőjeként felidézte a szervezet tíz évvel ezelőtti megalapítását, és azt mondta: nem az vezérelte, hogy kipipálják, tettek valamit a nemzetpolitika területén. Fontos döntésnek nevezte az állampolgárság kiterjesztéséről szóló jogszabály 2010-es elfogadását, és azt mondta, hogy a KMKF asztala körül ülők mindig meg tudták teremteni a minimumot és képesek voltak az együttműködésre. Azt kívánta, hogy a KMKF kormányzati ciklusokon átnyúlva sokáig fennmaradjon, a résztvevők egy erős nemzet tagjaként cselekedjenek, és tegyék félre a politikai kicsinyességet.
Az ülés a tervek szerint zárónyilatkozat elfogadásával zárul.
(Később: köszönti a résztvevőket és beszámol a Külgazdasági és Külügyminisztérium miniszterhelyettese is, majd a Nemzeti összetartozás bizottságának beszámolója következik a bizottság munkájáról. Beszámolnak a KMKF munkacsoportjainak társelnökei is, valamint kiértékelik a 2014. évi választásokat illetve a 2015-ös kilátásokat. Ezt követően a KMKF magyarországi tagszervezeteinek hozzászólásai következnek, de felszólalnak az európai parlamenti képviselők is. Az MKP-ból heten vannak jelen a plenáris ülésen: Berényi József elnök, Szigeti László OT-elnök, Farkas Iván, Németh Gabriella alelnökök, Bárdos Gyula elnökségi tág, Furik Csaba, Kassa megye önkormányzatának képviselője, valamint Csáky Pál európai parlamenti képviselő.) A KMKF megalakulásának körülményei
A KMKF tulajdonképpen a gyurcsányi nemzetpolitikai ámokfutás szülötte. Akkor hívták életre, amikor a magyar-magyar kapcsolatok a magyarországi balliberális kormányzatnak "köszönhetően" a mélyponton voltak. Noha hivatalosan a Magyar Állandó Értekezlet mellett, annak kiegészítéseként alakították meg, végül hosszú évekig utóbbi helyett működött. Szili Katalin, az Országgyűlés akkori MSZP-s elnöke 2004. szeptember 10-re hívta össze a KMKF alakuló ülését, melynek Statútumát másnap fogadták el (ezt azóta több alkalommal is kiegészítették, módosították). Az alapkoncepció az volt, hogy a kormányzati együttműködés (MÁÉRT) mellett létrejöjjön a törvényhozó hatalmi ág szintjén működő, intézményesített magyar-magyar kapcsolatrendszer is. Csakhogy a 2004-es Magyar Állandó Értekezletre már igencsak nyomasztó légkörben került sor: egy hónappal a december ötödiki népszavazás előtt az anyanyelven kívül más nem sok közös volt az ott megjelent felekben (kormány - határon túli magyar képviselők). A hagyományoktól eltérően már zárónyilatkozatot sem fogadtak el a 2004-es értekezleten, aztán 2010-ig össze sem hívták többé. Az egyensúly 2010-ben megtörtént helyrebillentésével azonban a KMKF nem vált feleslegessé, okafogyottá, hiszen a kormányzati szintű nemzetpolitika mellett e törvényhozói szint megfelelően kiegészíti előbbit.
Szlovákia parlamenti határozatban ítélte el a KMKF-t
Szlovákia mindig is gyakorlott versenyző volt a bicskanyitogató parlamenti határozatok meghozatalában, gondoljunk csak a 2007-es, Beneš-dekrétumokat megerősítő törvényhozási aktusra. 2008-ban pedig már a KMKF regionális politikát és társadalmi fejlődést veszélyeztető hatásaira figyelmeztetett. Amint annak idején beszámoltunk róla, Dušan Caplovič akkori miniszterelnök-helyettes tárta a nyilvánosság elé a határozatot, mely szerint a KMKF, mint a magyar Országgyűlés égisze alatt működő szervezet veszélyt jelent Közép-Európa politikai és társadalmi fejlődésére. Mégpedig azért, mert annak tagjai szlovákiai (magyar) parlamenti képviselők is, ez pedig a sajátos szlovák logikából fakadóan sérti az ország szuverenitását.
A KMKF hivatása
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának hivatását, célkitűzéseit alapdokumentuma, a Statútum rögzíti. Ennek értelmében a KMKF a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) kiegészítése a parlamenti együttműködés dimenziójával. Létrehozásával a végrehajtó szerv, a Kormány mellett a másik hatalmi ág, a törvényhozás szintjén is rendszeressé, következésképpen eredményesebbé válik az együttműködés a magyarországi parlamenti pártok és a magyar nemzeti közösségek szervezeteinek képviselői között. A KMKF olyan hasonló problémákkal, egybeeső érdekekkel is rendelkező magyar szervezetek képviselőinek konzultációs fóruma, akik között a legfőbb összekapcsoló erő a magyarsághoz tartozásuk, illetve a térség népei és országai közötti együttműködés előmozdításának szándéka. A KMKF ajánlásokat fogalmazhat meg magyarországi intézmények számára, így létrehozásának és működésének nincs nemzetközi jogi relevanciája. A KMKF feladatai közé tartozik az Európai Unión kívül maradó magyar kisebbségi közösségek támogatása, és ezáltal eredeti állampolgárság szerinti államaik csatlakozásának elősegítése az európai, illetve euro-atlanti szervezetekhez.
Tagjai, szervezete és működése
A KMKF munkájában teljes jogú és tiszteletbeli tagok, valamint szakértők vesznek részt. Teljes jogú tagok a határon túli magyar közösségek parlamenti, vagy ennek hiányában regionális jogalkotó testületbe megválasztott képviselői. A KMKF-nek alanyi jogon tagja valamennyi parlamenti képviselő, ilyenek hiányában országonként maximum 6 regionális képviselő vehet részt a munkában a KMKF elnökének meghívására. A parlamenti képviselettel nem rendelkező pártok is részesei lehetnek a fórumnak, amennyiben a legutolsó választásokon eredményesen szerepeltek: minden megszerzett 1 % után 1 képviselőt delegálhatnak, továbbá szervezetenként 1 képviselőt delegálhatnak azok, amelyek nem indultak el országos parlamenti választásokon, de regionális szintű képviselettel rendelkeznek.
A KMKF magyarországi tagjai a Magyar Országgyűlés képviselői, minden pártból három személy; tagokat az egyes pártok jelölnek. Tagok továbbá az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagjai (3 fő), a KMKF elnöke által felkért független képviselő. A magyarországi pártok, illetve valamely szomszédos országban magyar szervezet képviselőjeként megválasztott európai parlamenti képviselők maguk közül országonként legfeljebb négy tagot delegálnak. A tiszteletbeli tagokat a KMKF elnöke kéri fel, akik felszólalhatnak a plenáris ülésen és a munkacsoportokban is. Szintén az elnök kéri fel a szakértőket is - őket a nyugati magyarság soraiból, hogy munkájukkal segítsék a KMKF tevékenységét.
A KMKF háromszintű szervezeti szerkezetben működik. Az egyik szint a plenáris ülés, melyet az Országgyűlés Elnöke hív össze és elnököl évente legalább egy alkalommal, és emellett amennyiben a tagok legalább fele ezt kéri. Ennek napirendjére az összmagyarságot érintő stratégiai kérdések kerülnek. Az ülések tartalmi előkészítésének, illetve a munkacsoportok működtetése céljából létre kell hozni egy Állandó Bizottságot – ez a második szint –, melynek tagjai a küldő szervezettől kapott mandátumuk birtokában lefolytatják a vitákat és előkészítik a plenáris üléseket, esetleges dokumentumokat. A KMKF harmadik szintjeként a munkacsoportok működnek. Ilyen pl. a Regionális önkormányzati munkacsoport, a Társadalmi szervezetek munkacsoportja, a Szórvány-diaszpóra munkacsoport és a Szakpolitikai munkacsoport.
SZD
Felvidék.ma

Antal Árpád: be lehet engem zárni, de akkor sem bántom a székely zászlót!
Támadássorozatot intézett a magyar feliratok és a székely zászló ellen a Kovászna megyei prefektus, Marius Popica, jelentette be sajtótájékoztatón Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Az elnökválasztások után ismét fokozódott a magyar feliratok és a helyi szimbólumok elleni, Bukarestből irányított támadássorozat, feltehetően azért, mert a magyarok nem megfelelően szavaztak a novemberi elnökválasztás második fordulójában, véli a polgármester.
A prefektus több mint tíz felszólításban fenyegeti a városházát különféle büntetésekkel és eljárásokkal, amennyiben nem tesz eleget az ezekben foglaltaknak. A prefektus többek között nehezményezi, hogy a városban több helyen a román és a magyar felirat egymás mellett van, pontosabban, hogy a román felirat nem felül és a magyar felirat nem a román alatt szerepel. A prefektus a sepsiszentgyörgyi MPP által az Erzsébet parkban felállított székely zászló eltávolítását is kéri, azzal a megjegyzéssel, hogy minden egyes napos késésért a minimálbér 20 százalékával büntessék a polgármestert, amennyiben nem távolítja el a zászlót.
„Én azt gondolom, hogy addig, amíg az ország miniszterelnöke, Victor Ponta Moldova regionális zászlójával fotózkodik, addig nekünk is jogunk van arra, hogy az identitásunkat kifejező székely zászlóval fotózkodjunk az Erzsébet parkban. Be lehet engem zárni, de akkor sem fogom bántani a székely zászlót, mert véleményem szerint az önkifejezésnek ez az állami cenzúrázása egyszerűen abszurd 2014-ben, az Európai Unióban. A prefektus magatartása semmi egyébre nem jó, csak arra, hogy radikalizálja a székelységet, hiszen minden székely embernek kinyílik a bicska a zsebében, ha azt hallja, hogy nem tűzheti ki a zászlóját és nem énekelheti el a himnuszát, a XXI. század Romániájában.” fejtette ki a polgármester.
A prefektus azért is büntetéssel sújtaná Antal Árpádot, mert a sepsiszentgyörgyi Holokauszt emlékpark avatóján nem viselte a trikolór vállpántot. Antal elképesztőnek tartja, hogy a Holokauszt sepsiszentgyörgyi áldozatai számára rendezett megemlékezésről a prefektusnak mindössze a román zászló jut eszébe. „A prefektust a Holokauszt emlékpark kapcsán csak az érdekli, hogy engem 2500 lejtől 5000 lejig megbüntessen, amiért aznap nem viseltem a vállpántot. Ezt az elképesztő magatartást kommentálni sem tudom” adott hangot megdöbbenésének a polgármester.
A polgármester arra is felhívta a figyelmet, hogy miközben a prefektus hadat visel a magyar feliratok és a helyi szimbólumok ellen, azt nem tartja fontosnak, hogy a város minden közintézményének felhívja a figyelmét arra, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően mindenhol kötelező a kétnyelvű felirat. Mi több, mikor az önkormányzat egységes feliratok kifüggesztését szerette volna megvalósítani a város összes oktatási intézménye számára, a prefektus jelezte a Polgármesteri Hivatalnak, hogy a Constantin Brâncuşi Iskolacsoport épületére nem tehetnek fel kétnyelvű táblát.
„Ez kettős mérce és elfogadhatatlan” adott hangot felháborodásának Antal Árpád. „Tudtommal Romániában a törvény mindenkire vonatkozik, nemcsak a magyarokra. És jó lenne, ha mindenki megértené már ebben az országban azt, hogy nem lehet a székelyek igazság-, szimbólum- és szülőföldszeretetét jogi vagy közigazgatási eszközökkel korlátozni” összegezte a polgármester. Közlemény
Erdély.ma

Magyarország 1945 – A Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciája
A szovjet csapatok megtorló cselekedeteiről, a kialakítandó államberendezkedésről vallott gyökeresen eltérő szociáldemokrata és kommunista elvekről és a határon túli magyarság jogfosztásáról esett szó az idén létrejött Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciáján csütörtökön a Parlamentben.
Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője arról beszélt, hogy a magyar polgári lakosság tömeges Szovjetunióba hurcolásának egyik okát Sztálin fogalmazta meg legegyértelműbben: a magyarokat meg kell büntetni.
A szakember elmondta, hogy a civil lakosság munkatáborokba szállításának a megtorlás mellett másik oka a Szovjetunió második világháborúban elszenvedett mintegy 30 milliós embervesztesége miatti munkaerőhiány volt. Ezen túlmenően etnika tisztogatásokra is használták a málenkij robotot - magyarul "kis munka" -, ami valójában többéves kényszermunkát jelenthetett sok ezer kilométerre az otthontól.
A hadifogolyként elhurcoltak között voltak nők, 13 éves gyerekek, és volt akit 1945. május 30-án, három héttel az európai háború vége után fogtak el és vittek hadifogolytáborba. Egyes visszaemlékezések arról számolnak be, hogy akadtak helyek, ahol alig lehetett katonát találni a hadifogolyként elhurcolt emberek között.
Ennek egyik magyarázata lehetett, hogy amikor a szovjet parancsnokoknak egy hadműveletet nehezen, lassan sikerült végrehajtaniuk, nem egyszer arra hivatkoztak, hogy a vártnál nagyobb volt a védősereg. Ezután viszont ennek megfelelő hadifogolylétszámot kellett előállítaniuk - mondta el Bognár Zalán.
L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főosztályvezető-helyettese azt mondta, hogy Magyarország külső kényszer és területi követelések nélkül lépett a Szovjetunió elleni háborúba, ellentétben például Finnországgal és Romániával. A szovjet kommunista vezetők magyarok iránti ellenszenvét fokozták az országukban megszálló feladatokat ellátó magyar csapatok által elkövetett atrocitások.
A főosztályvezető-helyettes közölte: a megszálló szovjet csapatok Magyarországon is tömegesen fosztogattak, nemi erőszakot követtek el és elhurcolták, gyilkolták a civileket, ahogy azt több más országban is tették.
Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese a korszak belpolitikájáról szólva azt mondta: a kommunisták nem árulták el, hogy mit akarnak, szemben például a szociáldemokratákkal, akik azt mondták: ma demokráciát, holnap szocializmust. És azt vallották: a szociáldemokrata pártban mindent lehet.
A hagyományos polgári demokrácia társadalmi bázisát a szociáldemokrata párt a munkásság, a parasztpárt, az agrárnépesség helyzetbe hozásával próbálta szélesíteni. Ide tartozott a parasztság esetében a földosztás és a szabad szövetkezetek létrehozása, a munkásság esetében pedig a szakszervezetek befolyásának növelése, aminek köszönhetően 1945 végén a munkásság szervezettsége 75 százalékos volt - ismertette a szakember, aki szerint a kisgazdapárt 800 ezres tagsága is a demokratikus tömegeket erősítette.
Feitl István felidézte: mindeközben a kommunisták célja a sokat hangoztatott népi demokrácia volt, amely valójában a proletárdiktatúrát jelentette. A kommunisták nem annyira szélesíteni akarták a demokráciát, mint inkább kirekeszteni a társadalom nagy csoportjait, így például a középosztályt és a hagyományos értelmiséget.
Gaucsik István, a Pozsonyi Városi Múzeum kutatója az 1945-ös felvidéki helyzetet jellemezve elmondta: a Benes-dekrétumok az általános jogfosztás szomorú dokumentumai, a pozsonyi magyarok deportálása pedig már etnikai tisztogatás volt, de ezen túlmenően felszámolták a magyar állam ott maradt vagyonát is.
A felvidéki magyarság ekkoriban vesztette el vékony középosztályát, elitjét és társadalomszervező erejét, önazonosságtudatában sérült közösséggé vált, ugyanakkor a szlovákiai magyar közösség összetartozása, identitása az elnyomatás évtizedeiben természetszerűleg megerősödött. Ma már azonban csak nyomokban létezik - mondta a kutató.
Lönhárt Tamás, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanszékvezetője előadásában beszélt arról, hogy a szovjet katonai hatóságok határozott fellépése miatt nem űzték ki a magyarságot Erdélyből, a román közigazgatást egy ideig távol tartották Észak-Erdélytől, ám ennek valódi célja nem a magyarok nemzetiségi jogainak védelme, hanem a kommunisták helyzetének javítása volt. A szovjetek Észak-Erdély visszacsatolásáért cserébe kommunista kormány kinevezését kényszerítették ki Bukarestben.
A Remény és realitás - Magyarország 1945 elnevezésű konferencia az idén létrejött Nemzeti Emlékezet Bizottsága első tudományos konferenciája.
A tanácskozáson délelőtt Kövér László, az Országgyűlés elnöke arról beszélt, hogy a magyar reményeket lerombolta a geopolitikai realitás 1945-ben, a nemzeti politika azonban a szabad és szuverén államban élő magyarság reményéből akar realitást kovácsolni.
Az alaptörvény rendelkezése alapján létrehozott testület feladata a kommunista diktatúra működésének, bűneinek feltárása és a büntetőjogilag felelősnek tartott emberekkel szemben büntetőeljárás kezdeményezése az ügyészségen.
Megválasztásakor Földváryné Kiss Réka, a bizottság elnöke arról beszélt: feladatuk történelmi és morális megbékélést, igazságtételt nyújtani a pártállam áldozatainak, illetve a társadalmi köztudat formálása.
(MTI), Budapest

Több mint súlyos hiba
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hetének ünnepi ülése egy dokumentumfilmmel ért véget, az egyetem "megalapításának" 70. évfordulója tiszteletére szervezett ünnepi év nyitányaként. A magyar hallgatóság megdöbbenésére, a képmontázsokból álló film szövegében elhangzott, hogy a MOGYE ezelőtt 70 évvel a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem keretében jött létre. Az egyetem vezetőségének eddigi magatartásából sejthető volt, hogy megpróbálják elhallgatni a valóságot, de azt el sem mertük volna képzelni, hogy azt ennyire meghamisítják. Tapasztalhattuk már, hogy a történelmi események értelmezésében "megoszlik" a magyar és román fél véleménye, de hogy a jelenkor eseményeit ilyen módon átkozmetikázza egy magát akadémiai közösségnek tekintő vezetőség, több mint súlyos hiba. Hiszen élnek még szemtanúk, s a témáról vaskos dokumentáció áll bárki rendelkezésére.
Visszatérve a dokumentumfilmben elhangzott szarvashibára, hadd mondjuk el újra meg újra, hogy az erdélyi modern magyar nyelvű orvosi oktatás 1881-ben indult Kolozsváron Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem néven külön orvosi fakultással. A gróf Mikó Imre által ajándékba adott területen épültek fel az oktatást és a gyógyítást szolgáló jellegzetes sárga téglás épületek, amelyek ma is őrzik eredeti rendeltetésüket. 1919-ben az impériumváltást követően a magyar egyetem Szegedre költözik, s Kolozsváron I. Ferdinánd néven alapítanak román tannyelvű egyetemet, ahol beindul az orvosi oktatás is. Az 1940-es bécsi döntést követően Szebenbe telepítik a román egyetemet, s a visszatérő tanárokkal újrakezdődik a magyar orvosi oktatás. Az 1944-1945 közötti átmeneti időszakban a Kolozsvárra visszatérő román egyetem elfoglal valamennyi elméleti és klinikai épületet. 1945 májusában a 407-es királyi dekrétum nyomán alakul újra a magyar tannyelvű Állami Egyetem, amely folyó év decemberében a Bolyai Tudományegyetem nevet kapja, első rektora dr. Csőgör Lajos. Mivel a magyar orvosi oktatás számára emelt épületeken a román fél nem kíván osztozni, felső szinten elérik, hogy a magyar orvosi kart költöztessék el Kolozsvárról. Kényszerből születik tehát a döntés, hogy Marosvásárhelyre, a dr. Bernády György idején épült Hadapródiskola épületeibe hurcolkodjanak át, s a három létező kórházba zsúfolják be azt a kevés felszerelést, amit magukkal hozhattak. Rendkívüli nehézségek közepette kezdődik újra Marosvásárhelyen a magyar orvosi, később a gyógyszerészeti és fogorvosi oktatás. Mire a hőskorszak véget ér, és normális kerékvágásba zökken az élet, 1962-ben az RKP utasítására elrendelik a román nyelvű oktatás bevezetését, sőt a gyakorlati órák, illetve egyes tantárgyak román nyelven történő tanítását is, ami a ’80-es évekre a magyar oktatás majdnem teljes elsorvadásához vezet.
A kolozsvári Victor Babes és a Bolyai Egyetemet a nacionalizmus és a szeparatizmus megszüntetésének jelszavával 1958–59-ben egyesítik Babes–Bolyai néven, a magyar tanári kar akarata ellenére. 1945-ben tehát még nyoma sincs. Ha a MOGYE-n a pontos dokumentációt mellőzve a tudományos dolgozatok is ilyen alapossággal készülnek, akkor nem csoda, ha plágiummal vádolják az egyetem vezetőit, még akkor is, ha egy hallgató doktorátusi dolgozatáról van szó. Ha az egyetem vezetősége nem törekedik a pontosságra, s az érvényben levő törvényekkel ellentétes politikájához akarja igazítani a múltat is, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy valótlan állítások hangozhatnak el egy nemzetközi részvétellel tartott ünnepi ülésen.
Annyi konkrét eredményt mondhat magáénak az új vezetés, annyira felduzzasztotta a román és a külföldi hallgatók létszámát, hogy most már igazán lehetne bennük a törvény tisztelete mellett annyi jóérzés, hogy a magyar tagozatot élni hagyják. Mert az évfordulós dokumentumfilmen túl, mindaz, ami a napokban a gyógyszerészeti kar akkreditálása körül történt, annyira felháborító, hogy kétségessé tesz minden további együttműködésre való törekvést.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarellenesség rejtőzik a Mikó-ügy hátterében?
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség megdöbbenéssel szerzett tudomást a ploiesti-i Táblabíróság döntéséről, amelynek értelmében az Erdélyi Református Egyházkerületnek visszaszolgáltatott sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium épületeit visszahelyezték állami tulajdonba. Az RMPSZ szükségesnek tartják hangsúlyozni, hogy az épület 1948-as államosítása, a névváltoztatás ellenére a magyar köztudatból nem sikerült kitörölni a tanintézet református jellegét és ökumenikus szellemét.
A visszaállamosítás az utóbbi időben felerősödött magyarellenesség legdurvább megnyilvánulásainak egyike – írja Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöksége. Az RMPSZ szerint ez olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek törést okozhatnak a magyar oktatásban, de az egész magyar közösség hátrányos helyzetét is még inkább kiemelik.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Érintettként
A puszta  tények már ismertek. Két elég furcsán megkésett büntetési jegyzőkönyv érkezett a Magyar Polgári Párt megyénkbeli címére, két büntetést kézbesítettek. Mindkettő feladója a prefektúra, s aláírója, mint a „kihágások konstatálója”, személyesen prefektus urunk, a kovásznai illetőségű Popica Marius…
Egy esemény, két kihágás.
A június 4-én tartott  trianoni megemlékezésen – melyet a Magyar Polgári Párt szervezett a város központi parkjában – a jegyzőkönyv szerint kitűzték a Magyar Köztársaság zászlóját, majd a résztvevők elénekelték himnuszát, holott Magyarországot hivatalos személy vagy küldöttség nem képviselte, s így mindkét „tett” a 2001/1157-es rendelkezés 24. cikkelye szerint súlyos kihágásnak számít. Jómagam érintettként viszonyulok ezekhez a kihágásokhoz több szempontból is. Azon a megemlékezésen mint felkért személy én mondtam az úgymond „ünnepi” beszédet, ugyancsak idegen ország nyelvén, azaz magyarul. Mert ha a magyar zászló és a magyar himnusz – az utóbbi véletlenül a mai Románia területén íratott, lehet, hogy ezt nem tudta Popica úr – „idegen ország” szimbólumai, akkor a nyelv, melyet mi, nevezett úr honfitársai beszélünk, az is idegen országé. Ha a konstatáló – aki egyébként csak kémei, vagy szelídebben fogalmazva, jelentéstevői  révén lehetett ott azon a rendezvényen – tudja vagy tudná, hogy mit mondtam ott, elgondolkozhatna a szavaimon. Mert azt mondtam sok egyéb mellett, hogy ha ők, román honfitársaink – akikkel hosszú évszázadokon át éltünk egy hazában – felmérnék a történelmi folyamatokat, arra is rájönnének vagy rájöhetnének, hogy tulajdonképpen ők is és mi is a sorompónak ugyanazon az oldalán állunk, szemben azokkal a történelmi erőkkel, melyek akkor Trianont kovácsolták ki, vagy már előbb őket ellenünk fordították, s eszközként használják mai napig is. De valójában ugyanúgy célpontok ők is, mert ez az erő internacionális erő, nem akar nemzeteket, nemcsak azt nem akarja, hogy mi azt mondjuk édesanyánknak vagy kedvesünknek, hogy szeretlek, de azt sem akarja, hogy ők azt mondják: te iubesc! Azt akarja, hogy ők is és mi is szolgák legyünk, az ő pénzzel teli zörgő zsákjainak szolgái, erkölcsök nélkül, meghajlott gerinccel, álmosollyal az arcunkon. Amikor nevezett Popica Marius a gyalázatos és képmutatóan hamis jegyzőkönyveket állította ki ama 13 év előtti buta, s azóta sem alkalmazott paragrafus alapján, nem tudta, hogy az ő kezét az az erő fogja, amely nemcsak minket, a mi népünket, de őt is, az ő népét is el akarja pusztítani! Legfeljebb csak kisebb-nagyobb időeltolódással.
S nevezett úr szemrebbenés nélkül írta le azokat a szavakat, melyekről ő is tudja, hogy hamisak, mert kell tudnia, hogy mi, akik az ő honfitársai vagyunk, magyarok vagyunk. Tehát az Isten áldd meg a magyart könyörgés a mi könyörgésünk, fohászunk, vágyunk kifejezése is, s a piros-fehér-zöld vagy a kék-arany székely zászlók ugyanazok nekünk, mint a piros-sárga-kék őneki. És hogy a szeretlek ugyanaz nekünk, mint a te iubesc neki. Tudja ő, és amikor büntet, ama emberellenes erőt szolgálja. Mely nem az említett szeretetet, az egymás megértését, az egymás tiszteletét diktálja, hanem a hazug szívet s azt, hogy gyűlöld a felebarátodat, mert az más, mint te vagy. És azt sem tudja, vagy nem gondol rá, hogy a másság nem bűn. A teremtés tett bennünket mássá, mint ahogy a két falevelet is mássá teszi! Vagy a diófát diófává, és nem almafává. Hogy nekünk nem bűnünk az, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, mint ahogy neki sem bűne az, hogy az, aki. És ahogy neki lelke része a népe, nemzete szeretete, úgy nekünk is az.
Ő, amikor azokat a hazug szavakat papírra veti, hogy  bennünket megalázzon, önmagát is megtagadja. Másképp is van érintettségem vele szemben. Nem több, mint 3–4 hónapja találkoztunk, ő szólított meg, s szavaiból tiszteletet és megbecsülést éreztem. Mert ha én nem taníthattam őt, de a feleségem igen, s akkor kifejtette nekem, hogy nagyon szerette „a tanárnőt”, s a hangjáról éreztem, hogy ez valóban így volt. S említette gyermekeimet is, akikkel sportolótársak voltak, a testvére egyik fiamnak osztálytársa is. S az édesapjára is hivatkozott, aki tanártársam volt, s akiből ugyanúgy családom és gyermekeim iránti melegséget éreztem valamikor. S most arra gondolok, miként alacsonyít le bennünket, embereket az embertelen kor, mely a politikust eszközzé teszi, igaztalan és embertelen eszmék szolgálatának, embertelen célkitűzések megvalósításának az eszközévé. Mert hogy engem, népemet, kultúrámat, nyelvemet idegennek minősíti, holmi más ország címkéjével illeti, ha önszántából tenné, gonoszságra vallana. De hiszem, hogy a külső burok alatt benne is ott van énjének az a része, mellyel „akkor” megszólított, s beszélt velem. Megpróbálva fölülemelkedni a történteken, hinni akarom, hogy a ma bennünket ellenségekké  csiholó erőkkel valamikor együtt fogunk szembeszegülni. Úgy is, mint országok, s úgy is, mint élni akaró népek vagy egyedi példányai az emberi nemnek.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állásfoglalás a Mikó-ügyben
Közlemény
Mindannyian megdöbbenéssel szereztünk tudomást a Ploiesti-i Táblabíróság döntéséről, amely értelmében a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épületeit visszahelyezték állami tulajdonba.
A református egyházközösség szervezésében már a 16. században Sepsiszentgyörgyön is elindult az oktatás. A Háromszéken létesítendő Református Középiskola eszméje a 19. század közepén merült fel, és 1859. szeptember elsején nyílt meg az intézet. Az iskola mindhárom alapítóját belefoglalták a nevébe, a református egyházat, gróf Mikó Imrét és Háromszék népét, akiknek köszönhetően felépült a kollégium főtéri épületegyüttese. 
A református egyház szerepe meghatározó volt, nem csupán az iskola alapításában és építésében, de működtetésében is, olyan kiváló embereket adva a magyar nemzetnek, mint Gyárfás Jenő, Varga-Nándor Lajos képzőművészek, dr. Székely Zoltán, dr. László Ferenc régészek, dr. Kós Károly néprajzkutató, Domokos Géza, Beke György írók és sokan mások. Jelenleg is ez az iskola az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának kiapadhatatlan forrását jelenti. 
Az épület 1948-as államosítása, a névváltoztatás ellenére a magyar köztudatból nem sikerült kitörölni a tanintézet református jellegét és ökumenikus szellemét, ezért is fogadtuk örömmel és megnyugvással azt a törvényt, amely visszaadta jogos tulajdonosának, az egyháznak. A visszaállamosítás viszont az utóbbi időben felerősödött magyarellenesség legdurvább megnyilvánulásainak egyike. Ez olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek törést okozhatnak a magyar oktatásban, de az egész magyar közösség hátrányos helyzetét is még inkább kiemelik.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöksége
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Végleges: négy év letöltendőt kapott Nagy Zsolt
Az alapfokon kiszabott öt évnél enyhébb, négyéves letöltendő szabadságvesztésre ítélte kedden jogerősen a legfelsőbb bíróság Nagy Zsolt egykori RMDSZ-es távközlési minisztert a stratégiai privatizációk perében.
Az ügyben szintén vádlottként szereplő volt gazdasági minisztert négy év nyolc hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Kerekes Gábor volt távközlési államtitkár Nagyhoz hasonlóan négy év letöltendő szabadságvesztést kapott.
Nagy és Şereş kedden fel is adta magát az Ilfov megyei rendőrségen.
Mint arról beszámoltunk, Nagy Zsoltot, aki 2004 és 2007 között állt a távközlési tárca élén, 2013 decemberében alapfokon öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt.
Ugyanezt az ítéletet szabták ki alapfokon Kerekes Gáborra is, miközben Sereşt hazaárulás miatt hat, szervezett bűnözői csoporthoz való csatlakozás miatt pedig további öt év szabadságvesztésre ítélték. Kerekes ellen időközben nemzetközi körözést adtak ki, és Németországban őrizetbe vették, mert az igazságszolgáltatási szervek szerint megsértette a bírói felügyeletre vonatkozó szabályokat, amikor engedély nélkül elhagyta az országot, hogy meglátogassa a szüleit.
Nagy Zsolt: ártatlan vagyok
Nagy Zsolt mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és politikai indíttatásúnak nevezte a privatizációs pert.
A 2013-as alapfokú ítélet után kiadott nyílt levelében azt írta: a tárgyalás során nem adtak lehetőséget érdemi védelemre, és mások telefonbeszélgetései alapján vádolták meg. Az ellene felhozott vádak kapcsán leszögezte: miniszteri mandátuma idején egyetlen privatizáció sem zajlott.
„Tanácsadókat választottunk ki a Romtelecom állami részvényeinek tőzsdei jegyzése, illetve a SNR privatizálása érdekében. A postánál két folyamat zajlott: átszervezési tanácsadó kiválasztása (ez megtörtént) és a privatizációs tanácsadó kiválasztása (ezt a folyamatot leállítottuk). Fontos elmondanom, hogy egyik nemzetközi versenytárgyalás kapcsán sem kaptunk egyetlen óvást se” – jegyezte meg a volt miniszter.
Nagy Zsolt, Codruţ Şereş, illetve több más személy ellen 2009. március 30-án emeltek vádat a stratégiai privatizációk kapcsán. Az ügyészek szerint a vádlottak 2006 májusától kezdődően másfél évig nemzetközi bűnszövetkezetet működtettek, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el.
Şereş ellen hazaárulás miatt is vádat emeltek, mivel az ügyészség szerint államtitoknak minősülő információkat adott ki illetéktelen személyeknek. Az exminiszter keddi börtönbe vonulásakor nem kívánta kommentálni az ítéletet, csak azt kívánta mindenkinek, hogy „a független román igazságszolgáltatás járjon el vele szemben.”
A két volt tárcavezetőt az Electrica Muntenia Sud privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, valamint a bukaresti Romaero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez, valamint az Országos Rádiókommunikációs Társaság, a Román Posta és a Romtelecom egy részének privatizációjához kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják.
A kedden elítélt vádlottak között ott van Kerekes Gábor volt távközlési államtitkár (négy év szervezett bűnözői csoportban való részvétel miatt), a román–brit állampolgárságú Mircea Călin Flore (4,6 év kémkedés miatt), a londoni központú Credit Suisse Europe Ltd. igazgatóhelyettese, Michal Susak cseh állampolgár (4,8 év kémkedés miatt), Musztafa Oral török állampolgár (3 év bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt), Mihai Radu Donciu volt távközlési minisztériumi tanácsos (5 év bűnszövetkezethez való csatlakozás miatt), Mihai Dorinel Mucea volt privatizációs hatósági elnökhelyettes (4,6 év hazaárulás miatt), valamint a bolgár Vadim Don Benjatov, a Credit Suisse First Boston CSFB (Europe) Ltd. korábbi alkalmazottja (4,6 év kémkedés miatt).
A nyomozó hatóság szerint a határokon átívelő bűnszövetkezetet Sztamen Sztancsev bolgár állampolgárságú üzletember, a Credit Suisse First Boston (CSFB) nemzetközi tanácsadócég képviselője építette ki, akit kémkedés miatt 5,2 év szabadságvesztésre ítéltek – ez a legnagyobb büntetés.
A bíróság egyébként az összes vádlottra alacsonyabb büntetést rótt ki az alapfokú ítélethez képest. Az ügyészek szerint Sztancsev állítólagos kémhálózatának magas rangú minisztériumi tisztviselők szolgáltattak ki bizalmas, több esetben államtitoknak számító információkat privatizáció előtt álló állami vállalatokról, a magánosítási folyamat kulisszatitkairól.
A főügyészség szervezettbűnözés- és terrorizmusellenes főosztálya (DIICOT) azt állította, Nagy Zsolt többek között abban támogatta a Sztancsev-csoportot, hogy a versenytárgyaláson megszerezhesse a Román Posta és a RomTelecom privatizációjában közreműködő tanácsadói megbízatást.
A közvádlók telefonbeszélgetések lehallgatására és az érintettek megfigyelése alapján készített videofelvételekre alapozták a büntetőeljárás elindítását. Bukaresti sajtóértesülések szerint a nyomozati anyag megemlíti, hogy Nagy Zsolt nyilvános helyeken, tehát nem hivatalos keretek között többször találkozott a privatizációban érdekelt bolgár tanácsadóval, akivel az ügyészek szerint meglehetősen bizalmas viszonyt ápolt.
A hírszerző szolgálat már 2005 óta lehallgatta Codruţ Şereş telefonbeszélgetéseit, hogy kiderítsék, milyen viszonyt ápol Sztancsevvel, és hogyan járt el az Electrica Muntenia, a Hidroelectrica, a Romaero, az Avioane Craiova, a Romtelecom, valamint a Román Posta privatizációs ügyleteiben.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke megdöbbenésének adott hangot az ítélet kapcsán. A Maszol.ro szerint úgy vélte, érthetetlen a döntés, mivel nem történt semmilyen privatizáció, ennek nyomán károkozás sem. Azt mondta: lélekben Nagy Zsolttal van.
Hasonlóan nyilatkozott a Veled vagyunk Zsolt nevű Facebook-csoport is. „Értetlenül és fájdalommal vesszük tudomásul a bíróság döntését. Kilenc év rémálom után egy igazságtalan döntés született: koholt vádak alapján, bizonyítékok hiányában ma ártatlanul elítéltek egy embert – Nagy Zsolt a romániai politikai és igazságügyi rendszer áldozata lett. Mi továbbra is, a végsőkig hiszünk Zsolt ártatlanságában. Bízunk abban, hogy az igazság ki fog derülni. A küzdelmet nem adjuk fel” – áll a közleményben.
Egyébként nem ez Nagy egyetlen büntetőügye. A legfelsőbb bíróság tavaly januárban négy év felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtotta hatalommal való visszaélésért a Román Posta telekügyében zajló perben.
A volt tárcavezetőt Tudor Chiuariu volt igazságügy-miniszterrel együtt azzal vádolta az ügyészség, hogy egy kormányhatározattal segítettek magántulajdonba átjátszani egy – a reális érték töredékére felértékelt – bukaresti állami ingatlant, amelyet a Román Posta tőkeapportként vitt be egy magáncégekkel közös vállalkozásba. A nyomozó hatóság szerint ezzel 8,6 millió eurós kárt okoztak az államnak. A második perben jogerőssé vált ítélettel a felfüggesztett börtönbüntetés is letöltendővé válik.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Ujj Ágnes, Kölcsey-díjas pedagógussal
A játszani tanítás a leghálásabb befektetés
Az aradi Kölcsey-díjak átadásakor, miután gratuláltunk Ujj Ágnes nyugalmazott pedagógusnak, a Százszorszép Diákszínpad alapítójának és vezetőjének, elbeszélgettünk vele.
– Önt az aradiak olyan pedagógusnak ismerik, akinek a tanári pályája összefonódik a Százszorszép Diákszínpad munkájával. Ez mindig így volt?
– Természetesen, mert amikor 1965-ben az első munkahelyemre, Tornyára kerültem, ahol 25 évig tanítottam, hozzátartozott a pedagógus mindenkori munkájához az osztályával foglalkozni, hogy a tanterven kívül is legyenek programok, előadások. Tehát ez így adta magát, s mivel elejétől fogva osztályfőnök is voltam, hozzátartozott a munkámhoz a tanuláson kívül is foglalkozni a gyerekekkel.
– Az öt évtizedes tanári pályájának melyek a legkedvesebb emlékei?
– Fogas kérdés, nehéz lenne rá válaszolni, és hirtelen talán nem is tudnék, mert minden korszaknak, résznek megvolt a maga varázsa. Az a feledhetetlen 25 év, amit Tornyán töltöttem, a mai világban elképzelhetetlen, csendes, nyugodt, békés falusi környezet volt, ahol a gyermekekkel rengeteg idő volt foglalkozni, ahol nem kellett rohanni, kapkodni. Minden ment a maga természetes életritmusával. Azok igazi boldog évek voltak, ott születtek a gyermekeink, ott nőttek föl. Mai napig is szülőfalujuknak érzik azt a kis, Arad-közeli falut, ahol egy felhőtlen gyermekkornak voltak a részesei, ahol nyugodtan ki lehetett a gyermekeket engedni játszani, mert semmiféle veszély nem fenyegette őket. Nem kellett autóval vagy bármivel iskolába vagy óvodába vinni. Jöttek, mentek egyedül, élték a maguk boldog gyermekéletét. Ez a világ ma már nincs. Az a falu sincs, legalábbis az az életforma, ami akkor volt, ma már nem létezik ott sem. A másik korszak azért volt számomra nagyon felemelő, mert visszakerültem tanítani abba az iskolába, ahol tanultam. Ki az, aki tanárként nem kívánkozna vissza az alma materébe tanítani? Mindehhez az is hozzájárult, hogy én attól az évtől taníthattam magyar nyelvet, amikor Aradra kerültem. Ez olyan kihívás volt számomra, hogy szinte ötvenévesen kellett mindent előszednem, újratanulnom, újra foglalkoznom vele, hogy nyugodt lelkiismerettel nézhessek szembe a tükörrel: amit végzek, az egy megalapozott, becsületes munka. Ehhez az osztályfőnöki munka mellett mindig is hozzátartozott az iskolán kívüli Diákszínpad, illetve a különböző műsorok betanítása, de alapvetően, gyerekkortól kezdve, mindig bennem munkált a játszás, a pajtásaimmal játszani, a színjátszás szeretete, színházat játszani. Ez a tanári pályafutásom alatt még jobban felfokozódott, amire megvolt a lehetőségem is folytatni. Aktív tanári pályám végén, amikor nyugdíjba vonultam, rádöbbentem: a színház-tanítás gyönyörét nem tudom abbahagyni, ezt önként vállalva, nyugdíjasként is folytathatom. Így született 1999-ben a Százszorszép Gyermekszínpad, aminek a megszületésétől ez volt a legszebb, legélvezetesebb elfoglaltságom.
– A múlt rezsimben kötelező volt-e a népművelés, vagy tetszőleges? Aki akarta, önként tette, aki nem, az hanyagolta? Fizettek-e külön ezért a munkáért?
– Nem tudom, ezt meg kellene kérdeznem az akkori kultúrotthon igazgatójától, aki fizetést kapott, de gondolom, kötelező is volt. Nekünk nemcsak a gyerekekkel kellett pionírmunkát, iskolai műsorokat összeállítanunk, hanem népművelést is végeznünk kellett a falusi fiatalság körében. Ugyanakkor a munkájukkal kapcsolatos előadásokat is tartanunk kellett volna az idősebb lakosoknak, akiknek viszont erre nem igazán volt idejük. Más lapra tartozik, mi születik a muszájból és mi abból, ami nem kötelező, hanem kedvtelésből tesszük.
– Mit tart manapság a Gyermekszínpad legnagyobb értékének?
– Amint a díjátadáskor is elmondtam, megdöbbenéssel tapasztalom, hogy a gyerekeknek lassanként igényük sincs a játékra. Elég, ha ott van a tablet, a mobiltelefon, illetve a számítógép, amelyeken nyomogathatják a gombokat, közben nem kell sehova elmenni érte, senkire nem kell odafigyelni, senkihez nem kell alkalmazkodni, csak szórakozásként nyomogatni a gombokat. Ezt sokkal, de sokkal ártalmasabbnak találom annál, ahogyan valamikor a gyermekeket a tévétől féltettük. Az a legnagyobb hátulütője, hogy a gyermekek nem igénylik az egymással való törődést, odafigyelést, az egymással való játékot. Ez által nem alakulhatnak ki közöttük normális, emberi kapcsolatok. Felnőnek, és képtelenek lesznek barátokat, párt találni maguknak, mert teljesen elidegenednek egymástól.
– A Gyermekszínpad résztvevői ellenpéldát képeznek?
– Igen, mert ők még nem annyira függőek, velük lehet foglalkozni. Akik ide jelentkeznek, igenis valós dolgokat élnek meg, egymásra figyelnek azzal, hogy a szerepükben veszekednek egymással vagy örvendenek egymásnak, velem vitatkoznak vagy egymást kergetik a mesék világában, de tulajdonképpen a valós életbe nyernek betekintést.
– Hogyan fogadta a hírt, hogy ön lesz az egyik Kölcsey-díjas?
– Ha valaki azt mondja, hogy egy elismerés, egy díj nem esik jól, az vagy hazudik, vagy elferdíti az érzéseit. Hogy váratlan volt, abból származik, amit el is mondtam: az ember, miközben évek óta így dolgozik a gyermekekkel, nem gondol ilyesmire. Bár százszor elkoptatott kijelentés, hogy meglepett, én valóban nem számítottam rá, ami viszont nem jelenti, hogy nem esne jól.
Nem tudta abbahagyni
– Azt állítja, nyugdíjba vonulásakor döbbent rá, hogy nem tudja a színház-szervezést abbahagyni. Nem volt-e olyan érzése pedagógus pályafutása során, hogy talán inkább a színházrendezői pályát kellett volna választania?
– Ilyen formában soha nem merült fel bennem, mert összefüggött a tanári munkámmal. Olyan formában, hogy színművészet, színház, soha nem merült fel bennem, mert a színpad mellett engem mindig érdekeltek a kézműves foglalkozások is. Tehát a gyermekekkel nem csak valaminek a színre vitelében dolgoztam, dolgozom együtt, hanem a kellékek, a díszletek festésében, ragasztásában, készítésében is. Mindent magunk készítünk, ezért ebben a munkában minden gyermek felfedezi a maga kreativitását, azt, amiben a legjobb. Hosszú időn keresztül, főként, amikor aktívan dolgoztam, nekem az volt a legfontosabb, hogy azokat a gyermekeket válasszam ki színjátszásra, akiknek az iskola – amelyik csak a tudást méri –, nem hoz sikerélményt. Ugyanakkor bennük is van valami tehetség, amit mókásan, bohóckodással felszínre tudok hozni, a ragasztással, a festéssel a többieknek az elismerését kivívhatják, tehát azoknak a gyermekeknek is sikerélményt szereztünk.
– Azt állította, hogy a tornyai világ, az a meghitt miliő nincs többé. Én viszont úgy érzem, hogy a Tornyán pedagógusként vagy diákként megfordult, a tornyaiság érzésével felvértezett emberekben megtartó erőt képezhet a tudat, hogy ott volt egy, talán mai észjárással visszagondolva, idillinek, álomszerűnek tűnő környezet, kisközösség, ahol jó volt ott lenni, együtt lenni. Erről mi a véleménye?
– Hogy a tornyaiság tudata igen jelentős megtartó erő, az iskolatalálkozók bizonyítják. Tornyán 2000-ben megszervezetem az 1965-2000. között tanított pedagógusoknak a találkozóját, akik tényleg összejöttek, kellemesen együtt voltak, mindenfajta felszínesség nélkül. Az egy valós megtartó erő diákok és pedagógusok számára egyaránt.
– Kívánok további sok lelkierőt és kitartást, az önben munkáló határtalan szeretetet továbbadva, az emberi kapcsolatoknak a diákszínjátszással történő építéséhez.
– Köszönöm szépen, ehhez csupán arra van szükség, hogy a férjem, a családom tagjai egészségesek legyenek. Magam egyelőre az vagyok, ezért azt szeretném, ha a színpadról temetnének el. Ugyanakkor az sem elhanyagolandó: csak most tapasztalom, milyen sokat kapok vissza a tanítványaimtól. Ha bemegyek az iskolába, az elsősöktől a tizenkettedikesekig, minden tanítványom szeretettel fogad, fordul hozzám. Éppen ezért, milliószor visszakapom a játszani tanításba tett befektetést. Ez a világ leghálásabb, legkifizetődőbb befektetése, amit viszont csak önzetlen szeretettel lehet gyakorolni.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Nyilatkozat
Az Arad megyei magyar közösség mély megdöbbenéssel értesült a 13 aradi vértanú emlékét őrző Szabadság-szobor meggyalázásáról.
A szobor talapzatára felírt magyarellenes üzenet és a hat tábornok képmásának befestése egy szélsőséges támadás közösségünk ellen.
A Szabadság-szobor elleni agresszió egyúttal városunk legszebb műemléke ellen irányuló barbár bűncselekmény.
A szoborgyalázás mélyen sérti a Megbékélési Park szellemiségét és az aradi békés együttélés hagyományait.
Egymás értékeinek kölcsönös tisztelete jegyében elvárjuk a hatóságoktól, hogy a tetteseket és felbujtóikat mielőbb vonják felelősségre.
Összefogásra szólítjuk fel Arad minden polgárát, hogy közös értékeinket a XXI. századi Európa eszmeiségének jegyében közösen védjük meg!
Arad, 2015. február. 15.
Az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöksége
Nyugati Jelen (Arad)