Bayer Zsolt nem adja vissza az érdemrendet
Nem hajlandó visszaadni frissen kapott állami kitüntetését Bayer Zsolt újságíró, akit nem lepett meg az ügyében tapasztalható felháborodási hullám.
A Magyar Hírlap publicistáját az augusztus 20-ai állami ünnep alkalmából tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter. A Magyar Közlönyben megjelent határozat indoklása szerint Bayer „számos nemzeti ügy feltárása, illetve képviselete terén, különösen a Gulag rabtelepein fogvatartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása, példaértékű újságírói tevékenysége elismeréseként” kapta a lovagkeresztet.
Az újságíró által kapott kitüntetés miatt számos korábbi díjazott tiltakozásának adott hangot, és úgy döntött, visszaküldi Áder János államfőnek az elismerést. A háborgók sorát Kaltenbach Jenő volt ombudsman, Kenyeres István vegyészmérnök, Tóth Bálint matematikus és Rózsa Péter újságíró nyitotta meg, a korábban kapott elismerésüket postázó közéleti személyiségek száma pedig keddre meghaladta a hatvanat.
„Megdöbbenéssel értesültünk, hogy a kormány a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki Bayer Zsoltot, nyíltan bátorítva ezzel az általa művelt fajvédő, uszító és minősíthetetlen hangvételű újságírást (»cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba«, »sajnos nem sikerült beásni mindet nyakig az orgoványi erdőben«, »elmennek a törökök a büdös k**va anyjukba« és a többi)” – indokolta gesztusát a Magyar Tudományos Akadémia három közgazdászdoktora, Kertesi Gábor, Köllő János és Varga Júlia.
Bruszt László szociológusprofesszor „rasszista bértollnoknak” nevezte Bayert, akinek publicisztikája Fokasz Nikosz egyetemi tanár szerint gyűlölettel telítette és ezáltal lehetetlenné tette a racionális közbeszédet; a társadalomtudós közölte: nem akar egy klubba tartozni ezzel a típusú publicisztikával, ezért kollégáival együtt visszaadta állami kitüntetését. Az előző, baloldali magyar kormánytól 2010-ben kapott elismerésének visszaadását fontolgatja Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, aki mérhetetlen cinizmusnak tartja, hogy Bayer kitüntetését „részben az erdélyi magyarok nyakába varrják”. Gáspárik a Hvg.hu-nak elmondta, Romániában élő magyarként nagyon zavarja, hogy van egy olyan kormány, amelyik Bayert „állami rangra emeli”.
Eközben az érintett úgy nyilatkozott, számított arra, hogy egyesek „kiakadnak” a kitüntetése miatt, leszögezte ugyanakkor: meg sem fordul a fejében, hogy önként visszaadja a lovagkeresztet. Bayer a Népszabadság kérdésére meggyőződésének adott hangot, miszerint nem fog olyan felkérés érkezni hozzá a kormányzat részéről, hogy mondjon le az elismerésről. A publicista az RTL Klubnak elmondta, sajnálja azokat, akik személye miatt mondtak le elismerésükről, továbbá nem érti, mi az összefüggés közte és a kitüntetésükről lemondók között.
Lázár János miniszter a kereskedelmi tévének úgy nyilatkozott, mindenkinek a pályafutását lehet kritikával illetni, de ő személyesen úgy gondolja, hogy Bayer munkásságában sokkal több az elismerésre méltó, mint a hiba. „Ezért a kitüntetést helyes dolognak tartom” – állapította meg a miniszter. Halász János, az országgyűlési FIDESZ-frakció szóvivője szintén úgy véli, hogy megérdemli a kitüntetést, szerinte ugyanis „a munkássága számtalan olyan értéket tartalmaz, amely típusú értékek alapján mások is kaptak kitüntetéseket”. Halász megjegyezte, vannak olyan gondolatok, kijelentések, amelyekkel nyilvánvalóan nem értenek egyet.
Bayer Zsoltot egyébként 2004-ben a Bukaresti hatóságok kilencven napra kitiltották Romániából, miután a baszk szeparatizmussal összefüggésben beszélt az erdélyi autonómiatörekvésekről. A publicista egy korábbi interjújában bevallotta: Erdélybe szokott „elmenekülni”, amikor már Budapestet „nagyon nem bírja”.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kováts Judit könyvbemutatója a Jelen Házban
Szülőföldtől elszakítva
Majdnem pontosan három esztendeje, hogy Aradon, a Jelen Házban bemutatásra került a magyarországi Kováts Judit első, Megtagadva c. könyve. A történész-levéltáros alapszakmájú szerző csütörtökön késő délután ugyanott az Elszakítva c. regényének Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője által levezényelt bemutatóján vett részt.
Van-e annak jelentősége, hogy egy könyv szerzője milyen foglalkozású? Igen is, meg nem is: kitűnő, történelmi regénynek nevezhető alkotásokkal „neveztek be” a világirodalomba nem-történész írók is. Kováts Judit azonban már első könyvében, a sok-sok interjúra alapozó Megtagadva címűben vérbeli történésznek bizonyult, azaz: ragaszkodott a tényekhez, a valósághoz. A beszélgetéseket a II. világháború során a szereplők által megélt tapasztalatokról egyetlen történetfolyammá gyúrta össze, az olvasó biztos lehet benne, hogy az, amit olvas, az úgy történt, ha nem is szó szerint.
Számomra, bevallom, rokonszenves az ilyenfajta megközelítés.
Az Elszakítva – mint a szerző a moderátor kérdéseire elmondta – már kicsit másként készült: nem kimondottan interjúk, ám sok felvidéki, főleg rokoncsalád tagjainak élményeit, tapasztalatait, benyomásait felhasználva. „A regény írása tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor Déneshez férjhez mentem”, vallotta be a szerző. Férjének családja ugyanis felvidéki, lőcsei, ősei évszázadok óta ott éltek (élnek, részben, ma is), és számtalan rokonlátogatásuk kapcsán alkalmuk volt alaposan megismerni a vidéket, az embereket, a kiterjedt rokonságot, beszélgetni velük. Ám nem lenne történész az író, ha nem készül nagyon alaposan történelmi, irodalmi és egyéb munkákból is a korról, amelyet megelevenít, az 1944–53 közötti időszakról. S ha leírásai rendkívül pontosak és érzékletesek, az onnan van, hogy sokszor bejárták – férjével, apósával, a nagybácsival – mindazokat a helyszíneket, amelyek a regényben előfordulnak.
Az Elszakítva ugyan fikciós történet, két helység nevét meg is változtatta a szerző (ott még élnek a rokonság sorából, így nem akarta kitenni őket esetleges kellemetlenségeknek), s beépített a történetbe egy szerelmi szálat is, amely a háború utáni elszakítást, elszakadást konkrétan is érzékelteti – mindezek ellenére az egész teljesen igaz. A moderátor okos kérdéseire az írónő kitárulkozott a regény születését és megírását illetően, s a (mondhatom igen jól sikerült) bemutatón részt vett olvasó az elhangzottak fényében bizonyára kicsit másként, a beavatott szemével nézi majd az eléje tártakat. Bár nem ez az igazán fontos: a műnek önmagában, minden magyarázat, kommentár nélkül kell helytállnia, és erre az Elszakítva mindenképpen alkalmas. Minderről egy jelentős (bár pár évtizede erősen elhanyagolt) gondolkodó megjegyzése jut eszembe: „többet tanultam Balzac regényeiből a korról, mint valamennyi korabeli történész munkáiból”.
Kováts Judit regénye (amelybe csütörtökön késő este majd’ három órára belefeledkeztem) is ilyen: olvasmányosságán túl segít megérteni a felvidéki ember háború utáni lelkiállapotát, gyakori megaláztatásainak konkrét mibenlétét, cselekvéseinek mozgatórugóit (például a Benes-dekrétumok kapcsán) és számos más vonatkozást, amelyeket a történelemkönyvekből, levéltári adatokból (még akkor sem, ha azokat viszonylag elfogulatlan ember írta, illetve rögzítette) nem lehet megismerni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Román felháborodás Klemm székelyzászlós fotózkodása miatt
Megdöbbenést és felháborodást váltott ki a román sajtóban és a világhálón, hogy Hans Klemm, az Egyesült Államok nagykövete Sepsiszentgyörgyi látogatása során a székely zászlóval fotózkodott a Háromszéki önkormányzati vezetők társaságában.
Az amerikai diplomata kétnapos Székelyföldi látogatása keretében, kedden kereste fel Kovászna megyét, és egyebek mellett Antal Árpád Sepsiszentgyörgyi polgármesterrel, Tamás Sándor tanácselnökkel és Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével folytatott megbeszélést. Ennek a találkozónak a végén készült az a fényképfelvétel, amely székely zászlóval ábrázolja a házigazdákat és az amerikai vendéget.
A román sajtó Antal Árpád Facebook-bejegyzéséből értesült a fotóról és arról, hogy a nagykövet ajándékba kapott egy kék alapon aranysávos lobogót. „Feltettük ma az amerikai nagykövetnek azt a kérdést, hogy lehet-e vallásszabadság olyan körülmények között, hogy közben elveszik az egyházi javakat, úgy értelmezik-e Amerikában a demokráciát, mint ahogyan Bukarestben értelmezik, hogy ha három farkas és egy bárány találkoznak, akkor demokratikusan megszavazzák, hogy mit fognak vacsorázni? Egyenlőség-e az, hogy minket naponta zaklatnak azért, mert szeretnénk használni a zászlónkat, de más megyékben szabad ugyanezt?” – számolt be közösségi oldalán a polgármester.
Már az elöljáró bejegyzését számos bírálat érte román felhasználók részéről, akik sovinizmussal és románellenességgel vádolták meg Antalt, akit megfenyegettek: „ha így folytatja, megtapasztalja, hogy a románok toleranciájának is van határa”. „Jól mondta Vadim, hogy a magyarokat sarokba kell állítani, tudniuk kell, hol a helyük, mint ahogy azt is, hogy 1940 soha nem jön vissza számukra” – posztolta egy másik hozzászóló.
Bevallása szerint sokkolta a Klemmet a székely zászló és „revizionista politikusok” társaságában ábrázoló felvétel Rareș Bogdant, a Realitatea hírtelevízió magyarellenes kirohanásairól elhíresült műsorvezetőjét. A Kolozsvári származású újságíró párhuzamot vont a Bukaresti diplomata gesztusa és az Egyesült Államok chișinăui nagykövetének nemrég tett kijelentése között, miszerint Moldova nem Románia, a Pruton túli országnak pedig el kell felejtenie a Romániával való egyesülés gondolatát.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Sziszifuszi küzdelem az Apáczai rajzosztályáért
Az Apáczai-líceum közleménye
Különleges színfolt a Kolozsvári, Kolozs megyei magyar oktatási kínálatban az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozata.
A diákok megannyi képzőművészeti technikával megismerkednek, 5–8. osztályban heti hat órában. A képzőművészeti 5. osztályt mégis már tavaly sem engedélyezték, létszámhiányra hivatkozva. Az idén megismétlődött a történet: a minisztérium szerint az iskola csak túl későn (a nyár eleji felvételi vizsgák lebonyolítása után – szerk. megj.) tudta benyújtani azoknak a gyerekeknek a névsorát, akik a képzőművészeti osztályba iratkoznának. Az iskola úgy a minisztériumnál, mint a megyei tanfelügyelőségen már tavasz óta számtalanszor kérte az engedélyezést, illetve igazolta a diákok létszámát. Legutóbb szeptember 14-én, ismét Bukarestben. A küzdelemben mellettük állnak a „megtagadott” osztály 16 diákjának szülei is.
Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatósága, tantestülete és szülői közössége megdöbbenésének szeretne hangot adni, mivel a Kolozs megyei Tanfelügyelőség az év eleje óta immár negyedszer utasítja el kérésünket, hogy iskolánkban a továbbiakban is működhessen a magyar tannyelvű képzőművészeti tagozat. Ugyanakkor a Tanügyminisztériumba is két alkalommal nyújtottunk be kérvényt a képzőművészeti ötödik osztály jóváhagyása ügyében.
A februárban benyújtott kéréseinkre szóban, illetve írásban, mindkét fórum részéről arról biztosítottak, hogy konkrét érvek, vagyis a minimális 12-es létszám teljesítése esetén számíthatunk az osztály jóváhagyására.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi–felvidéki „csúcstalálkozó” volt Nagyváradon
Kettős, kulturális és politikai rendezvény helyszíne volt október 8-án a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1937-ben átadott, 2001-ben felújított nagyváradi palotája, amely jelenleg a Sulyok István Egyházi, Oktatási és Művelődési Központnak, illetve a Partiumi Keresztény Egyetemnek is helyet ad.
A református püspöki palotaként is emlegetett belvárosi épület aulájában előbb Felvidéki polifónia címmel kortárs szlovákiai magyar képzőművészek kiállítását nyitották meg, ezt követően Tőkés László és Csáky Pál európai parlamenti képviselők tartottak közéleti fórumot a Bartók-teremben. 
A tárlatnyitóra érkezetteket Sz. Horváth István, a társszervező Partiumi Magyar Művelődési Céh köszöntötte, majd átadta a szót a szlovákiai magyar nemzeti közösség egyik legismertebb vezetőjének, Csáky Pálnak, aki rövid beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Partiumba elhozott kiállítás megjárta Brüsszelt is, mégpedig azelőtt, hogy Szlovákia átvette volna az Európai Uniós soros elnökségét az év második felére. Ezzel is fel szerették volna hívni Európa figyelmét arra – mondotta a Magyar Közösség Pártjának EP-képviselője –, hogy a Trianonban idegen uralom alá került felvidéki magyarság teljes és pezsgő szellemi életet élve küzd a megmaradásért, valamint hogy államalkotó tényező az EU-tag Szlovákiában. 
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke házigazdaként üdvözölte a közéleti személyiségekből, művészekből, közírókból álló felvidéki küldöttséget, kitérve vázlatosan az erdélyi és felvidéki magyarság közötti történelmi kapcsolatokra és párhuzamokra, méltatva a gyümölcsöket termett egyházi, kulturális és felsőoktatási együttműködést. Miglinczi Éva művészeti író, a kiállítás kurátora személyes hangvételű bevezető után szakmai ismérvek mentén ismertette a 28 alkotóművész munkáiból összeállított tárlatanyagot, majd Kopócs Tibor, a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesületének elnöke mutatta be röviden az alkotói közösséget és köszönte meg a meghívást e történelmi, szakrális térbe, Szent László király városába. Thurzó Sándor József brácsaművész az alkalomhoz illően felvidéki komponista, Lavotta János (1764–1820) műveiből adott elő kettőt az ünnepélyes tárlatnyitón.
Ezt követően a két európai parlamenti képviselő Ügyünk Európában címet kapott fórumára került sor, amelynek moderátora, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke aktuálpolitikai felvetésekre kért reagálásokat Csáky Páltól és Tőkés Lászlótól. A felvidéki EP-képviselő többrendbeli válaszaiból az a konklúzió volt leszűrhető, hogy mind ő maga, mind az egész szlovákiai magyarság többet várt a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltozástól éppúgy, mint az ország NATO- és EU-csatlakozásától. Sőt, többet vártak a többségi nemzettől is, amellyel együtt élni kénytelenek, de önmaguktól is. „Féloldalasra sikerült minden” – mondotta vallomásszerűn a felvidéki politikus, aki ennek okát és magyarázatát több általa írt könyvben is igyekezett felfedni és megadni. 
Tőkés László a maga során egyetértett képviselőtársa megállapításaival, az erdélyi magyarságra nézve is érvényesnek tartva azokat, bár a romániai helyzet e tekintetben is rosszabb. S noha az elszakadt nemzetrészek közötti szolidaritás példás, és az anyaországgal való kapcsolataik is szép fejlődésen mentek át, a nemzetegyesítés politikája pedig áldott gyümölcsöket termett, mégis: elfáradás mutatkozik az autonómiaküzdelemben, politikailag töredezik a magyarság, elhagyja szülőföldjét a könnyedebb boldogulás reményével – mutatott rá erdélyi képviselőnk, amit a felvidéki vendég azzal toldott meg, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok közösségi tudatát változatos terhek erodálják: az asszimilációs nyomástól a demográfiai negatívumokon át a mentális tévelygésekig. És akkor most nyakunkon a migránsválság, a globalizáció legújabb kori vadhajtása – utaltak rá mindketten, elismerve: a magyar politikai képviseletnek szinte semmit sem sikerült elérnie az európai porondon, ami az őshonos nemzeti kisebbségek jogait, törekvéseit, igényeit jelenti, még a régebbi idők súlyos sérelmeit sem rendezték a hatalmasok – lásd a Benes-dekrétumokat vagy az elbitorolt vagyonokat. Jelenleg a petíciók és perek rögös és végeláthatatlan útját járják a közösségi képviselők, szószólók, küldöttek – de feladni sosem szabad „ügyünket Európában”. 
E konklúzió mentén hangzott még el, hogy az erdélyi és felvidéki magyar felsőoktatásért folytatott harc közötti hasonlóságok és különbözőségek tanulságosak, ugyanakkor a magyar nemzetpolitikát úgy kellene alakítani oktatási téren is, hogy a támogatások és könnyítések, csereprogramok és kapunyitások a fiatalok szülőföldön-maradását szolgálják, hiszen minden határon túli magyar intézménynek megtartó hatást kell kifejtenie. itthon.ma

Hatvan napig Horváth Anna nem Kolozsvár alpolgármestere
Valósággal megbénult a kolozsvári városháza tevékenysége
A Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) tegnapi sajtóközleménye szerint a kolozsvári alpolgármestert, Horváth Annát hatvan napos ügyészségi felügyelet alá helyezték, ami azzal jár, hogy két hónapig nem töltheti be alpolgármesteri tisztségét.
Állásfoglalásban az RMDSZ leszögezi: bízik és kiáll Horváth Anna mellett, hiszen egy olyan politikusról van szó, aki hosszú éveken keresztül a közösség érdekében törvényesen és tisztességesen végezte munkáját. A Facebook közösségi oldalon Horváth Anna által még hétfőn délelőtt írt, a helyzetet ismertető bejegyzéshez kedd délig körülbelül százan szóltak hozzá, szinte valamennyien támogatásukról biztosították a tisztségviselőt, értetlenségüket és megdöbbenésüket fejezve ki a kialakult helyzettel kapcsolatban. Lévén, hogy Emil Boc polgármester és másik helyettese, Dan Tarcea csak ma tér vissza dél-koreai útjukról, hétfőtől szerdáig a városháza működése szinte teljesen megbénult.
KISS OLIVÉR Szabadság (Kolozsvár)

Az amerikaiak is keresik a Moldovában ellopott egymilliárdot?
Az Egyesült Államok illetékes szervei is nyomoznak abban a bűnügyben, amely során néhány évvel ezelőtt egymilliárd dollárt loptak el moldovai bankokból – értesült a The Wall Street Journal.
A News.ro pénteki beszámolója szerint a washingtoni képviselőház egyik tagja, Randy Weber szeptember végén felhívta a kongresszus figyelmét a moldovai helyzetre, és olyna határozattervezetet terjesztett be, amelynek értelmében szankciókat léptetnének életbe mindazokkal szemben, akik érintettek az ügyben. Köztük van többek között a közismert politikus-oligarcha, Vlad Plahotniuc is.
A moldovai pénzmosásellenes hatóság egyik volt helyettes vezetője, Mihail Gofman az amerikai lapnak elmondta, az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és a Nemzetbiztonsági Hivatal nyomozói is felkeresték az ügyben, akik arról kérdezték, milyen körülmények között tűnt el 2014-ben három moldovai bankból a szóban forgó egymilliárd dollár. A két nyomozó hatóság sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta az értesülést.
Mint azt megírtuk, az Európa legszegényebb országaként számon tartott Moldovában óriási megdöbbenést okozott az egymilliárd dollár eltűnése, ami az ország bruttó hazai termékének (GDP) közel egynyolcadát teszi ki. Az ügy miatt Vlad Filat korábbi miniszterelnököt júniusban kilenc év szabadságvesztésre ítélték korrupció miatt. Gofman közölte, a hatalmas összeget ügy sikerült ellopni, hogy fiktív fedezetre fiktív hitelszerződéseket kötöttek. A bizonyítékként felhasználható dokumentumokat ezt követően egy furgonra pakolták, és egy elhagyatott helyen elégették.
Egy, a moldovai jegybank által megrendelt jelentés szerint az ügyben kulcsszerepet játszott egy Ilan Shor nevű üzletember, valamint annak több üzlettársa. Emellett Gofman szerint magas rangú kormányilletékesek is érintettek. Gofmant 2014-ben még a lopás előtt menesztették tisztségéből. Mindemellett a birtokában voltak az üggyel kapcsolatos dokumentumok, amelyeket átadott az amerikai nyomozó szerveknek.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

1956
A nyáron szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön jártam, és a városháza falán egy emléktáblát fedeztem fel. Így szól a felirat rajta: „Gloria victis. (Azaz dicsőség az áldozatoknak, legyőzötteknek.) 1956-ot követően Sepsiszentgyörgy 23 polgárát összesen 265 év börtönbüntetésre ítélte a kommunista diktatúra.” Tehát átlagosan 11,5 évet kaptak fejenként az említettek. Ez a város, Háromszék fővárosa 525 km-re van Békéstől, de 1956-ban még 40 év sem telt el a trianoni diktátumtól, tehát még erős volt a kötődés az anyaországhoz, mint ahogy onnan errefelé ma is az, s hála Istennek, innen arrafelé is egyre erősödik.
A Rákosi-rezsimben „természetesen”, a Kádár puha diktatúrájában aljasul, előre megfontoltan az erdélyi 1956-os történésekről szó sem eshetett a tananyagban. Még ellenforradalom címszó alatt sem, hiszen a határon túli magyarok témája tabu volt. Ma is mondják még, hogy Kádár alatt jobb volt. Volt közbiztonság, munkahely, nyaralás, nem úgy, mint ma. Rákosi diktatúrája fizikai létükben fenyegette az embereket, de terrorja, akárcsak a Ceauşescué, lelkeket edzett, és hősöket, hősi ellenszegülést, 1956-ot szült. A Kádár-rendszer, az aczéli „zsenialitásnak” hála, a XX. század egyik legrafináltabb elnyomó rendszere lett.
A látszólagos jólét és biztonság kevésbé veszélyeztette – főként a rendszer második felében – a fizikai biztonságot, de közben így, aljasul és orvul, megvette az emberek lelkét. Volt biztonság, ha nem szóltál a rendszer ellen. Volt munkahely mindenkinek, de amit termeltünk, a KGST vette meg kényszerből, szovjet nyomásra, minősége Nyugaton sokszor nem állta meg a helyét. A munkanélküliség az intézmények, gyárak kapuján belül volt: lufi-állások, vízfej-adminisztráció, álszakszervezet, „dolgozó” sportolók stb. Egy idő után a párt, a vezér már nem követelt nyíltan semmit, Kádár mosolygott, és az emberek önként tették azt, amiről úgy gondolták, hogy odafent tetszene. Igába hajtották fejüket, elveszítették lelküket, és egy idő után maguktól, önkéntesen viselték a jármot. Nagy tisztelet a kivételeknek. Az áljólét fenntartásában pedig úgy eladósodott az ország, hogy annak terhét ma is nyögjük. És a legvidámabb barakk vitrinjének fényezésére az a Nyugat és az az Amerika adta a hitelt, amely 1956-ban segítséget ígért nekünk, és szépen cserben is hagyott. Ma meg globalizálna, ha hagyjuk.
Térjünk vissza 1956-ra. Gondoljanak bele, mekkora erő, mekkora lélek, mekkora hősiesség, bátorság lakozott az akkori magyarokban! Amikor itt, Békésen is szembeszálltak a hatalommal, tulajdonképpen egy még ereje teljében levő világrendszerrel, a nagy Szovjetunióval, a kommunizmus akkori változatával szálltak szembe. Kaszával, fejszével a tankok ellen. Vagy csupasz kézzel akár, de mindenre elszánt, könnyfakasztóan gyönyörűséges akkori magyar lélekkel.  Ma már látni lehet a régi, külföldre menekített fényképeket 1956-ról. Családom, feleségem, gyerekeim arcán láttam a megdöbbenést a halottak, a rommá lőtt házak láttán. Igen, így volt, véresen így. Mert a forradalom, a szabadságharc nem játék. Ott tényleg meghaltak az emberek. Meg, mert jöttek a szovjet tankok, és leverettettünk. Megtorlás, kivégzések, börtön itt is és mindenhol, határon túl is, ahol magyarok éltek. Erdélyben egyetemi évfolyamokat „fejeztek le”, emberek ezreit, tízezreit hurcolták el börtönbe, gulagokra a Duna-csatornához, mert szolidárisak voltak a magyar forradalommal. Egység kell. Egyet akarás kell. Mert ma is csak egymásra számíthatunk mi, magyarok. Hisz ahhoz, hogy a mai hazugságörvény undorító szennye el ne nyeljen, nekünk kell összefognunk és elutasítanunk azt, hogy a fejünk fölött döntsenek olyan európai politikusok, akiknek semmi sem szent. 
Megőszültem. 1956-ban azonban még meg sem születtem. Csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Ma élő résztvevőit, a kor tanúit ezért mélységesen tisztelem, és kicsit irigylem is őket. Nem szenvedésükért, hanem tettük hősiességéért, helytállásukért. Legyenek példaképeink.
Pálmai Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petíció az EP-ben az erdélyi restitúció ügyében
Az erdélyi, illetve a felvidéki magyarságot érő jogsértések miatt három ügyben négy petíció fekszik az Európai Parlament petíciós bizottságának asztalán – jelentette be Tőkés László, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke pénteki budapesti sajtótájékoztatóján.
„Az egyik a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaadásának érdekében született, a másik a szlovák állampolgárságuktól önkényesen megfosztottak ügye. Két petíció is született a Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezésének ügyében" – sorolta a politikus. Mint elmondta, az egyházi ingatlanok ügye a tulajdonjogot és a vallásszabadságot sérti. Példaként említette, hogy csak szeptemberben 12 visszaszolgáltatási kérelmet utasítottak vissza a román hatóságok és újból államosították a református Székely Mikó Kollégiumot.
Tőkés László közölte: a szlovák állampolgárság megvonása etnikai diszkrimináció, illetve alkotmányos jogfosztás a szlovák alkotmány szerint is. Hozzátette, a Benes-dekrétumok ügyében pedig a kollektív bűnösség elve, etnikai diszkrimináció, illetve rasszizmus érvényesül a felvidéki magyarokkal szemben. Annál is inkább, mert 2007-ben a Szlovák Nemzeti Tanács megerősítette a Benes-dekrétumok hatályát – emlékeztetett.
Az EMNT elnöke hangsúlyozta: eredményként könyvelhető el, hogy a bizottság befogadta a petíciókat és várhatóan a jövő év elején tűzik napirendre. Előrehaladást jelent, hogy a bizottság azzal a kéréssel fordult Romániához, hogy adjanak magyarázatot a kialakult helyzetre. „A román hatóságok választ is adtak, ám az csupa mellébeszélés, csúsztatás és hamisítás" – fogalmazott az EP-képviselő. Közölte, az állampolgárság ügyében is bekérték a szlovák hatóságoktól a magyarázatot és az Európai Bizottságtól is szakvéleményt kértek, hozzátéve: ahogy ezek megérkeznek, készen áll az ügy a bizottsági vitára, amiben reményei szerint számíthatnak az Európai Néppártra.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke hangsúlyozta, hogy ugyan Romániával és Szlovákiával javulnak a kapcsolatok, de mindkét országban folytatódik a magyarellenes politika. Közölte, a szlovák állampolgársági törvény ügyében azt a tájékoztatást kapta Brüsszelből, hogy az Európai Bizottság elismeri: a petícióban vannak olyan elemek, amelyek esetében fennáll az európai jogszabályok megsértésének gyanúja. Ezért elképzelhető, hogy maga a bizottság indít eljárást. Ilyen jogsértés – folytatta –, hogy az állampolgárság visszavonása tekintetében teljesen hiányzik a jogorvoslat lehetősége.
Lomnici Zoltán közölte: az egész erdélyi magyarság megmaradása szempontjából fontos, hogy az egyházak folytathassák tevékenységüket. Vagyis alapvető érdekük, hogy visszakapják azokat az ingatlanjaikat, amelyek a Románia EU-csatlakozásakor tett vállalásában is szerepelnek. Az a cél, hogy az EU hívja fel Romániát és Szlovákiát arra, hogy az uniós jogszabályokat tartsa be – fűzte hozzá. Kiemelte, ha a szlovákiai és a romániai magyarság fogyását meg kívánják állítani, akkor határozottan fel kell lépni a jogsértésekkel, a beolvasztó törekvésekkel szemben. A petíciókat civil szervezetek, ezeknek vezetői, egyházi vezetők, illetve magánszemélyek adták be a bizottsághoz.
MTI Krónika (Kolozsvár) 

Tiltakoznak a szülők, az egyház és a magyar pártok (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Állásfoglalásban adott hangot megdöbbenésének az RMDSZ a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium létrehozásával kapcsolatos bűnügyi eljárás miatt, melyet „korrupcióellenes harcként beállított boszorkányüldözésnek” nevezett. Közös nyilatkozatban tiltakoztak az eljárás ellen a három székelyföldi megye önkormányzati vezetői, továbbá az MPP is. Megszólalt az ügyben a gyulafehérvári katolikus főegyházmegye vezetősége is.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt létrehozása miatt indított eljárást Ştefan Someşan főtanfelügyelő és Tamási Zsolt József iskolaigazgató ellen. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Gimnázium indításához, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. A nyomozók pénteki közleménye szerint Ştefan Someşant hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel, Tamási Zsolt József igazgatót pedig hivatali hatalommal való folyamatos visszaéléssel gyanúsítják. A hatvan napra hatósági felügyelet alá vont Tamási Zsolt József a kényszerintézkedés idején nem gyakorolhatja igazgatói teendőit, nem léphet be az iskolába, és nem veheti fel a kapcsolatot az ügyben érintett személyekkel. Az ügyészség kérésére a Maros megyei törvényszék Ştefan Someşant harminc napra házi őrizetbe helyezte. Az RMDSZ Kelemen Hunor elnök által jegyzett állásfoglalásában arra figyelmeztet, hogy elképesztő hasonlóság mutatkozik a református egyháznak visszaszolgáltatott, majd egy korrupcióellenes eljárás során visszaállamosított sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügye és a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium megalapítása ügyében indított eljárás között. E két eset és „az elmúlt négy évben korrupcióellenes harcként beállított boszorkányüldözés az erdélyi magyar közösség vezetői ellen arra kötelez bennünket, hogy zárjuk sorainkat, és ne engedjük magunkat megfélemlíteni” – sommáz az állásfoglalás. „Kiállunk a közösségünkért dolgozó magyar emberekért, szolidaritást vállalunk mindenkivel, aki hasonló helyzetbe kerül, és erre kérem közösségünket is. Nekünk ma elsősorban saját erőnkben, saját egészséges immunrendszerünkben kell bíznunk, és meg kell mutatnunk, hogy a közel másfél milliós magyar közösség jogaival és javaival senki nem élhet vissza, nem csorbíthatja, és nem veheti el azokat. Most nekünk azt is meg kell mutatnunk, hogy mi vagyunk az a nemzet, amely megvédi tagjait, amely nem engedi, hogy vagyonát elkobozzák. Mutassuk meg, hogy nemcsak a lakói vagyunk ennek az országnak, hanem egy erős, összetartó nemzetközösséget alkotunk!” – fogalmaz Kelemen Hunor.
Közös nyilatkozatban tiltakozott szombaton a három székely megye RMDSZ-es önkormányzati vezetője is. Borboly Csaba, Hargita megye, Péter Ferenc, Maros megye és Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának vezetője nyilatkozatában megállapította: lépésenként folyamattá alakul, hogy a korrupcióellenes harc leple alatt tudatosan szűkítik kisebbségi jogaink gyakorlását. Úgy vélték, hogy az erdélyi magyar közösség egésze ellen irányulnak azok a hatósági vizsgálódások, amelyek révén azokat a magyar vezetőket próbálják eltávolítani tisztségükből, akik elszántan, kemény munkával küzdenek a közösség érdekeiért és gyarapodásáért. „Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy megtorpanunk és csendben maradunk. Ők nem ismerik közösségünk összetartó erejét” – áll a három székely megye vezetőjének közös nyilatkozatában.
Az MPP vasárnapi állásfoglalása szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárás alá vont intézményvezetők ügye „minden jóhiszemű és minden törvénytisztelő ember ügye”, az alakulat szolidaritást vállal Tamási Zsolt Józseffel, a Római Katolikus Gimnázium meghurcolt vezetőjével. „Ma mindannyian Tamási Zsoltok vagyunk!” – áll a párt állásfoglalásában. A Biró Zsolt pártelnök által jegyzett dokumentum felidézi: 1918-ban a Romániával való egyesülést kimondó erdélyi és magyarországi románok teljes szabadságot és jogegyenlőséget ígértek az együtt élő nemzetek számára. „Ez a jogegyenlőség azóta is várat magára, sőt, huszonhat évvel a kommunista rendszer bukását követően kijelenthető: olyan időket élünk, amikor a megszerzettnek hitt jogainkat is visszafaragják, tulajdonhoz való jogunkat megkérdőjelezik, elvitatják” – áll a dokumentumban.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye vagyonát kezelő Státus Alapítvány nyilatkozatban fejezte ki, hogy bízik a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárás alá helyezett iskolaigazgató és a főtanfelügyelő ártatlanságában. A marosvásárhelyi gimnázium épületeinek a tulajdonjogával is rendelkező Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány nyilatkozatát elnöki minőségében Jakubinyi György érsek, az igazgatótanács elnökeként pedig Holló László írta alá. A nyilatkozat aláírói leszögezték: bíznak benne, hogy az igazságszolgáltatás igazolja Tamási Zsolt József ártatlanságát, és azért imádkoznak, hogy az igazgató ne veszítse el hitét az igazságszolgáltatás korrektségében, és megerősödve kerüljön ki a megpróbáltatásokból. Állást foglalt a kényszerintézkedések alá vont intézményvezetők ügyében a Római Katolikus Gimnázium szülői közössége is. A román alkotmány és a tanügyi törvény egyes cikkelyeit idézve nyomatékosították, hogy az iskola létrehozását jogszerűnek, gyermekeik képzését törvényesnek, a végzett diákok számára kiállított okleveleket teljes értékűnek tekintik. A szülői közösség arra kérte a Szentszéket, hogy fordítson figyelmet a marosvásárhelyi történésekre, és a Vatikán bukaresti nunciatúráján keresztül kövesse fokozott figyelemmel a nyomozás és bírósági eljárás tárgyilagosságát és elfogulatlanságát.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RMPSZ: újabb támadás érte a magyar közoktatást
A romániai magyar közoktatás elleni újabb támadásnak minősül a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügye.
Kedden kibocsátott állásfoglalásában a szakmai szervezet országos elnöksége megdöbbenését fejezte ki annak kapcsán, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) eljárást indított a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozása kapcsán. Az RMPSZ megjegyzi, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítása után ez a második olyan tanintézet, amelynek létjogosultságát és működését megkérdőjelezi a hatóság.
A pedagógusszervezet emlékeztet, hogy a múlt század elején épült II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium néven ismert és 1948-ban államosított impozáns marosvásárhelyi épületegyüttest 2004-ben szolgáltatták vissza az egyháznak, a restitúció ügyében pedig a polgármesteri hivatal fellebbezése nyomán a legfelsőbb bíróság hozott végleges döntést. Önkormányzati határozat alapján 2014-ben újraalakult a tanintézet Római Katolikus Teológiai Líceum néven, amely a következő tanévtől „hazaköltözött" régi épületébe. Az RMPSZ szerint az elmúlt tanévben az intézmény rendeltetésszerűen és sikeresen működött, amit alátámaszt a Romániai Közoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIP) alapos ellenőrzése is, amely a 2015/2016-os tanév első félévében zajlott.
„Mindezek fényében értetlenül állunk a romániai korrupcióellenes ügyészség eljárása előtt. Az anyanyelven történő oktatáshoz való jogot, akár állami, akár felekezeti jellegű, az ország alkotmánya garantálja. Kisebbségi létünkben a tanintézmények mindig a magyar identitás őrzésének és megerősítésének központjai voltak. Az évszázadokra visszamenő felekezeti oktatás mindenkor kultúránk, hagyományaink fennmaradását szolgálta" – állapítja meg az RMPSZ. Szerkesztőségünkhöz eljuttatott állásfoglalásában a pedagógusszövetség leszögezi: kisebbségi jogaink gyakorlásában gátolnak meg azok, akik akadályokat gördítenek az anyanyelvű oktatás minden szintű és formájú megvalósítása elé.
„A Római Katolikus Teológiai Líceum ügye újabb támadás a romániai magyar közoktatás ellen. Szolidaritást vállalunk Tamási Zsolt-József iskolaigazgatóval, és meg vagyunk győződve arról, hogy mind ő, mind Ștefan Someșan főtanfelügyelő helyes döntéseket hoztak a tanintézmény ügyében. Bizakodva várjuk, hogy az igazságszolgáltatás korrekt módon eljárva mindezt megerősítse. Kitartást kívánunk az iskola diákjainak, szülőknek és oktatóknak, valamint minden érintettnek" – olvasható az RMPSZ országos elnöksége nevében Burus-Siklódi Botond elnök által aláírt állásfoglalásban.
Krónika (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyön is tüntettek a marosvásárhelyi iskoláért
MTI - Könyvet szorongatva mintegy ezren gyűltek össze Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium épülete előtt, erősítve a tiltakozó megmozduláson felszólalók üzenetét: Nem hagyjuk az iskolát! A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium, de minden erdélyi magyar iskola védelmére Sepsiszentgyörgyön a belvárosi katolikus plébánia kezdeményezte az utcai megmozdulást, melyhez minden magyar történelmi egyház csatlakozott, sőt a magyar pártok is közösen mozgósítottak.
„Mélységes megdöbbenéssel, de hívő reménységgel állok ma itt, amikor újra utcára kényszerült a jogait kérő, élni akaró erdélyi magyar kisebbség” – mondta Szabó Lajos esperes-kanonok. Beszédét arra építette, hogy amit az ember elront, Isten helyrehozhatja. Nem valaki ellen harcolunk, másét nem igényeljük, jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk, mondta az esperes.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves, gyertyás tüntetéseket, hogy már akkor tudták, ha lesz önálló magyar oktatási rendszer, akkor lesz jövő. „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban” – fogalmazta meg az elöljáró. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát és kifejtette, „az erdélyi magyarság olyan, mint az emberi test, Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, a Partium és a Bánság a kezei, a szórvány a szíve. Akkor tudunk teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk.”
Emlékeztetett, hogy amikor Bukarestben úgy érezték, Székelyföld megerősödött, elkezdték a Mikó- ügyet, amikor Kolozsvárnak olyan magyar vezetője lett, hogy a kolozsvári magyarok kihúzhatták magukat az általuk épített városban, akkor odacsaptak, amikor a marosvásárhelyi magyarok kiheverték a fekete márciust, és intézményrendszert kezdtek kiépíteni, elkezdődött a római katolikus gimnázium ügye. „Kell érezzék Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az országot, nem engedjük, hogy megfélemlítsék közösségünket, ellehetetlenítsék gyermekeink oktatását” – mondta Antal Árpád.
A megmozduláson Pap Attila református lelkész, Kovács István unitárius esperes és Zelenák József evangélikus esperes hirdettek igét és mondtak áldást. Az erdélyi magyar történelmi egyházak kiáltványát Dávid György plébános olvasta fel. A tiltakozáson a sepsiszentgyörgyi egyesített kórusok léptek fel, énekelt Szabó Fruzsina, valamint a Székely Mikó, a Mikes Kelemen és a Plugor Sándor iskolák diákjai Reményik Sándor Templom és iskola című versét sajátos értelmezésben, tömegkiáltványként mondták, sikoltották. A résztvevők a tüntetésre vitt könyveket az iskolák könyvtárainak adományozták.
Több városban kiálltak a vásárhelyiek mellett
Sepsiszentgyörgy mellett több erdélyi városban, Kolozsváron, Csíkszeredában és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében – tudósít az MTI.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoporthoz gyűlt mintegy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. „Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk” – jelentette ki a főesperes. A tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A kolozsváriak közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium alakuló könyvtárának ajándékozták.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

A kommunizmus szentjobbi áldozatai
„Ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.” A párttitkárokat, a rendszer sötétlelkű janicsárjait egyetlen cél vezérelte: a megfélemlítés, bármilyen eszközzel. A visszaemlékezéseken és leírt forrásokon alapuló összeállításunkat tisztelgésnek szánjuk Szentjobb kommunista időkbeli áldozatainak, egyúttal bátorságot kívánva a ma élőknek, sorsuk alakításához.
„Csak egy kis munka” (1945)
„Malenykaja rabota”, azaz: „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szovjet katonák a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le a Svábok a paradicsomban című kötetében. Ő maga is, ifjú gimnazistaként, azzal biztatta aggódó szüleit: három hét nem a világ. A beígért három hetes kényszermunka aztán évekre elhúzódott, nem véletlenül jegyzi meg a mű egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. László Sándor és Erdélyi Etelka 2004-ben megjelent kismonográfiája szerint a legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy 2002. augusztus 20-án felavatott Sváb utcai feszület őrzi, neveik felsorolásával.
Ellenállási mozgalmak (1949)
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult, majd Váradon a Körös-völgyi ezredes néven ismert ellenállási mozgalomba szervezték be őket 1949-ben. Utóbbinak a szentjobbi Iván József Nagyváradon élő nagybátyja volt a vezetője, akinek gépgyárát államosították. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. Ők szervezték be a környékbeli poklostelkieket is. Mellettük további hat nevet sikerült eddig összegyűjtenünk: Dzsindzsa József, Dzsindzsa László, Nagy Gábor, Ludvig Emil, Matiz Károly, Iván József. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi sejt tagjait egy érolaszi ház padlásáról vezették el, miután fegyveres ellenállást tanúsítottak. 1951-ben 15 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A váradiak közül Kelement államellenes szervezkedés vádjával 20 évre ítélték. Három társukat halálra ítélték és ki is végezték. A szentjobbi Iván Józsefet végig Szamosújváron tartották. Ő is 64-ben, az országos amnesztiával szabadult, de a fogságban annyira legyengült a szervezete, hogy egy évvel később meghalt. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték. Ott találkozott egyik volt szentjobbi bajtársával, Szitkó Józseffel, aki nem sokkal később tüdőgyulladásban elhunyt. Kelemen visszaemlékezésből az is kiderül, hogy az első 56-tal összefüggésbe hozott elítéltek 60-61-ben jelentek meg a Duna-deltában.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. Az esetet Csilik József is közli 2011-ben megjelent monográfiájában. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két éves, Jilavan letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe. A papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Kitelepítés (1952)
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adattal a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről rendelkezünk. Az elfelejtett váradi költő, Katona Mihály Szacsvayról írt megállapítását parafrazálva: egy tollvonásnyi sem volt a bűnük. A család katonai szolgálatát végző tagja (a könyv írójának testvérbátyja) több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A kollektív bűnösségben gondolkodó hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre szállították. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával egyetemben. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket. Isteni kegyelem, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt. Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni az akkor 15 éves Csilik Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
A szentjobbi református egyház parkjában 2016. október 23-án felavatott emlékjel a kommunizmus összes szentjobbi és nem szentjobbi áldozatára emlékeztet, méltó kegyeleti helyszínt biztosítva mindazoknak, akik tisztelegni kívánnak a diktatúra által derékba tört életek előtt. Végül hadd álljon itt Csilik Erzsébet Baragani dal című verse, mely betekintést enged a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjaiba.
Fábián Tibor
Csilik Erzsébet: Baragani dal
Nem volt kutunk sem vizünk, Szomjaztunk és éheztünk, Nem volt kapunk kerítésünk, De már nem volt mitől félnünk. Nagyon vigyáztak most ránk Milicisták, katonák. Traktor húzott barázdákat, Így jelölték az utcákat. Itt egyforma gazdag volt Paraszt, tanár és doktor. A nagy Sztálin tanácsára Csajkás rendszert a világra! Hoztak levest hordókba, Nem volt benne csak uborka, Az is igen savanyú, Még a kutyának sem jó. Meg is lett az eredménye: Mindenkinek hasmenése, Tífusz, vérhas, kolera, Szaporodott Buliga. Nem volt orvos, nem volt pap, A menet csendben haladt Ki a birkalegelőre, Könnycsepp hullott a gödörbe. Sűrűn haltak öregek, Fiatalok s gyerekek; A buligai temetőbe’, Sírok számokkal jelölve, Már nem tudni kit takar, Itt ér véget ez a dal.
erdon.ro

Semmi nem igazolja a kollektív bűnösség indokoltságát
Az emlékműavatás szombaton délután az Agapé szálloda Márton Áron termében konferenciával folytatódott, amelyet Kovács Sándor római katolikus főesperes, kanonok imája vezetett be. László Attila RMDSZ-es szenátor felidézte nagyapja történetét, akit 1944-ben a Szentegyház utcából vittek el a megszállók a Szovjetunióba „málenkij robotra”, és amikor onnan hazakerült, nem akart tapasztalatairól mesélni. „Szerencsénk, hogy most nyíltan beszélhetünk erről, de tudnunk kell, hogy társadalmunkban sajnos napjainkban is él a névtelenségbe burkolózó feljelentési hajlam” – mondta László Attila, hozzátéve: kolozsvári polgármester-helyettesi mandátuma idején is szembesült ezzel a románok és magyarok körében egyaránt megmutatkozó ártó hajlammal. „Vissza kell térni a normalitás medrébe, mert közösségünk sok megpróbáltatást túlélt. Gratulálok az emlékműállítás kezdeményezőinek, és azt kívánom, folytassák a múlt feltárását” – hangsúlyozta a szónok.
Az elkövetők soha nem népek vagy közösségek
Plenáris előadásában Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja azt emelte ki, hogy a nácizmus és a kommunizmus egyaránt súlyos történelmi tapasztalat, amelyhez zsidók, magyarok és németek több százezres, akár milliós nagyságrendű meghurcoltatása és megsemmisítése fűződik. A módszeres magyarellenes uszítások, a kollektív bűnösség elve érvényesülésének, az embertelenség múltbeli drámáinak felkutatása önismeretünk részét képezik – mondta, és ebben a kutatómunkában kívánt eredményes folytatást a mostani emlékezés szervezőinek. Mile Lajos egyebek mellett elmondta, hogy minden meghurcolt és elpusztított emberre emlékezni kell, hiszen a szenvedés egyenrangú: mindenki szenvedett, és a felelősség kérdésében sem lehet különbséget tenni. Az előadások sorát Benkő Levente történész, újságíró nyitotta meg, a romániai magyar civilek 1944. őszi elhurcolásának körülményeit ismertetve. Elmondta: a háború utáni helyzet rendezését célzó, Edvard Benes és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov közötti moszkvai tárgyalások utóbbi szájából már 1943-ban elhangzott: „a magyarokat meg kell büntetni”. A romániai magyar és német ajkú lakosság meghurcolásának gyökerei ebben a kijelentésben is keresendők, ugyanis ezt az alapállást érvényesítette az 1944. augusztus 23-i román átállást követő néhány intézkedés, amelyek egyike az Észak- és Dél-Erdélybe az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után érkező magyar és német állampolgárok internálását előíró szovjet–román fegyverszüneti egyezmény betűjétől eltérve az internálás kötelezettségét Erdély – sőt, az egész Románia – teljes őshonos magyar s német ajkú lakosságára kiterjesztette. Ehhez hasonló volt az az utasítás is, miszerint a román nagyvezérkar az 1944 őszén harcolni tovább nem akaró, fegyvereiket eldobó és otthonaikba hazatérő észak-erdélyi honvédek közül a magyarokat testületileg hadifogolynak tekintette, s előírta számukra az internálást – magyarázta az előadó. Benkő Levente kitért a Brassó melletti barcaföldvári román, illetve a focşani-i szovjet lágerre is, képekkel mutatva be az 1990 után lehetővé váló emlékezés és kegyeletápolás néhány pillanatát. Az előadó felhívta a figyelmet: a történtek elkövetői és értelmi szerzői soha nem népek vagy közösségek, hanem néven nevezhető személyek, ilyenformán a kollektív bűnösség elmélete minden körülmények között elutasítandó.
Legtöbb elhurcolt Kolozsvárról és Tordáról
Észak-Erdélyből a legtöbb magyart Kolozsvárról és Tordáról hurcolták el – állapította meg előadásában Murádin János Kristóf történész, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kari kancellárja. Előadásában a szovjetek által elhurcolt kolozsvári magyar civilek drámáját adatokkal is érzékeltette. Mint mondta, a kincses városból elhurcolt 5000 magyar férfi nagy része szovjet kényszermunka-munkatáborokba került. Az elhurcoltak 16 százaléka értelmiségi volt, közéjük tartozott például Mikó Imre, Kiss Jenő, Mikecs László, de az a később valamelyik szovjet lágerben elhunyt Járosi Andor evangélikus-lutheránus esperes is, aki 1944 tavaszán zsidókat mentett meg a náci deportálástól. Kolozsváron hat gyűjtőpont működött, a „zsákmány” 12 munkatáborba és 72 altáborba került, ahol a halálozási arány 25–30 százalékos volt. Murádin János Kristóf adatai szerint Tordáról több mint 700 magyart hurcoltak el, ezzel gyakorlatilag megtizedelték a város magyar lakosságát. Mint mondta, a megszállóknak csak a létszám számított, így gyakran előfordult, hogy a szovjet katonák menet közben román vasutasokat, illetve civileket, sőt, Auschwitzból alig megszabadult zsidó embereket is betuszkoltak a Szovjetunió felé tartó marhavagonokba. A tábori propaganda a külvilág számára cinikusan hazug képet festett az ottani állapotokról, és szabadulásuk után a túlélőkre itthon a tabusítás és a visszailleszkedési gondok vártak – mondta az előadó. Nagy Alpár Csaba történész a dél-erdélyi félmilliónyi magyarságot a háború idején ért leplezetlen nemzetiségi megkülönböztetésből adódó szenvedéseket tárta fel. Az előadó kutatómunkája során ötven településen nyolcvan interjúalanytól gyűjtött adatokat, és kiderítette: 1940 és 1944 között több mint 3000 hadbírósági pert indítottak dél-erdélyi magyarok ellen „a román nemzet megsértése” címén. 1944 őszén a dél-erdélyi magyarokat nem szovjet, hanem román munkatáborokba vitték el, ahol szintén sokan pusztultak el. Nagy Alpár Csaba kijelentette, hogy a kétoldalú megbékélés feltételei közé tartozik a vétkek elismerése, a gesztusok megtétele a sértett fél felé, és a „soha többé” stratégia követése a hasonló sérelmek elkerülése érdekében. A román fél részéről idáig nem mutatkozott meg ez a szembenézési szándék – mondta az előadó.
Statisztikák mögött emberi sorsok
Papp Annamária történész, lapunk munkatársa az elhurcolt kolozsvári civilek és hadifoglyok emlékeiből mutatott be egy csokorra valót. Tizenhárom személy – köztük az ő anyai nagyapja – drámái, a pusztulástól megmentett korabeli levelei, fényképei és emlékezései, őket túlélő családtagjaik elmesélései bizonyítják, hogy a szovjet lágerek embertelenségeit nem szabad elfelejteni. Az 1990-es évek első felétől kezdődően a túlélőkkel készített – és 2002-ben megjelent Szögesdrót című önálló könyvében kiadott – interjúkból idézett részleteket, illetve mutatott be fényképeket, amelyekből kirajzolódik a kolozsvári elhurcoltak személyes drámája, egyéni sorsa. Józsa István Lajos unitárius lelkész a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökeként elevenítette fel az 1944. szeptemberi–októberi tordai nagy csatát, amelyben a hatalmas túlerővel szemben a honvédség egy hónapig megállította a frontvonalat ahhoz, hogy Észak-Erdélyből a magyar közigazgatás, illetve a menekülni szándékozó lakosság kivonulhasson. A néhai Pataky József hatalmas munkájának köszönhetően a kegyeletállítás és -ápolás jegyében a THHB eddig harminc településen állított fel emlékművet a háború áldozatainak, s ezt a „megörökölt” feladatot folytatni kívánja a jövőben. Zárszavában Benkő Levente köszönetet mondott mindazoknak, akik bármilyen mértékben segítették a kolozsvári elhurcoltak emlékműve, valamint a konferencia létrejöttét s tartalmassá tételét. „Úgy érzem, képet kaphattunk arról, ami akkor történt, de arról is, ha összefogunk, méltó emléket tudunk állítani az egykor szenvedőknek” – fogalmazott Benkő Levente. Arra kérte a hallgatóságot: „Nézzenek szét az almáriumok fiókjában, a padláson, a limlomok között, mert soha sem lehet tudni, hogy milyen korabeli levelek, iratok, tárgyak lapulnak, amelyek a történtek megismerését tovább segíthetik.”
Rohonyi D. Iván felvétele
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

A szakoktatás hanyatlása és sorvadása (A kréta körül)
Nagy megdöbbenéssel és szomorúsággal értesültem utolsó pillanatban a helyi sajtóból elöljáróink gyors és „szakszerű” döntéséről, amely a város szakoktatási hálózatát érinti, pontosabban a Kós Károly Szakközépiskola jogi személyiségének megszüntetését és a Puskás Tivadar Szakközépiskolához való csatolását jelenti. Teszik ezt azzal az indokkal, hogy túlzsúfoltak a két magyar tannyelvű elméleti líceum épületei, és a szülők kérelmeznék ennek enyhítését! Vajon kérdezte meg valaki a Kós Károly Szakközépiskola tanárait, diákjait és azok szüleit, hogy ők mit szeretnének? A válasz: nem. Meghallgatás nélkül, önkényesen kész tények elé állították őket! Olyan diszkrimináció ez, amely világossá teszi: bizonyos körökben ezek az emberek nem számítanak, főleg nem, ha a fent említett két líceum tehetős szüleinek igényeiről van szó!
Mindannyian tapasztaljuk, ha valaki próbál ácsot, asztalost, kőművest, vízvezeték-szerelőt, mezőgépészt, mezőgazdászt, fémforgácsolót, villanyszerelőt keresni, nagyon nehezen talál. Ha egy cég próbál a szokásos piaci bérért ilyen szakmunkásokat alkalmazni, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Bizonyos szakmákban ugyanis egyszerűen nem találni szakembert. Megjelennek olyan – sokszor egyébként vitatható – elemzések is, amelyekben külön listák szerepelnek a hiányszakmákról. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy több fiatalt kell(ene) kiképezni a listán szereplő szakmákban. (Állítólag a mostani intézkedés is ilyen megrendelt felmérés alapján történik).A mindenkori kormányok szakképzésre vonatkozó oktatáspolitikája azt hangsúlyozza, hogy a képzési kínálatot igazítani kell a munkaerőpiachoz. Ám valójában ez történik? Igazodunk a kormány oktatáspolitikájához és a munkaerőpiac elvárásaihoz? Milyen mértékben sikerül mindezek megvalósítása az alapképzésben? Ezekre a kérdésekre kellene választ találniuk az önkormányzatoknak és az illetékes szervezeteknek egy közös fejlesztési stratégia révén. Bár létezik bizonyos szintű fejlesztési stratégia, és létezik egy Helyi Fejlesztési Bizottság, amelynek feladata e stratégiák összehangolása és a munkaerőpiac igényeihez való igazítása, mégsem valósul meg a szakképzés alapfokú harmonizációja a munkaerőpiac igényeivel. Hol lehet a gond? – tesszük fel újból a kérdést. Választási kampányokban, konferenciákon, előadásokon, a médiában sokszor szó esik a szakképzés változó szerepéről. Történt valami kézzelfogható ezek után? Sajnos nem. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy megerősítenék a szakképzés vonalát, olcsóbbnak és kényelmesebbnek találják a szakközépiskolák összevonását, a zsugorítást. Azok a pedagógusok, akik a szakoktatásban dolgoznak, keserűséggel állapítják meg, hogy az elmúlt húsz esztendő oktatási reformjainak legnagyobb vesztese a szakképzés. Vegyük példának Sepsiszentgyörgyöt: az idősebbek még emlékeznek, hogy közvetlenül a rendszerváltás után városunkban működött két elméleti líceum és hat szakközépiskola (kereskedelmi, szövetkezeti, építészeti és faipari, textil, mezőgazdasági, műszaki). Mostanra az elméleti líceumok száma alaptalanul ötre nőtt, a szakközépiskoláké pedig négyre csökkent. Megszűnt a Perspektíva- és a Gámán János Szakközépiskola, az Egészségügyi Technikumot pedig beolvasztották a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, s most újra le akarják szakítani tőle. Sok szakember már számtalanszor hangoztatta eddig is a sajtóban és különböző fórumokon, hogy rossz irányba haladunk, mert a munkaerőpiacnak szakemberekre van szüksége, nem csak akadémikusokra. Sajnos, eddig senki nem hallgatta meg őket, és amint látjuk, most sem veszik fontolóra. És pontosan azok a szakmák sorvadtak el, amelyekre igény van, amelyekre a munkaerőpiac, főleg a termelési területen, igényt fogalmazott meg, ahol látható és érzékelhető a hozzáadott érték. Bár adottak a feltételek a modern, korszerű, minőségi szakképzés megvalósítására, az érdeklődés hiánya, az alacsony beiskolázási számok miatt ezek az iskolák nem tudják felvállalni és teljesíteni küldetésüket. A válasz a fent említett problémákra egyrészt a demográfiai mutatók alakulásában, a társadalmi-szociális tényezőkben, másrészt pedig a beiskolázási számok hibás elosztásában keresendő. A demográfiai adatok már rég figyelmeztettek bennünket a nyolcadik osztályt végző diákok számának drasztikus csökkenésére, aminek persze egyformán kellene érintenie a város líceumainak és szakközépiskoláinak beiskolázási tervét. Sajnos, az elmúlt évek során a tanulólétszám csökkenése csak a szakoktatást érintette hátrányosan. Megjegyzem, hogy a 2003/2004. tanévvel kezdődően, a PHARE-pályázatokkal és az anyagi beruházásokkal egy időben volt egy oktatási minisztériumi ajánlat (európai uniós normák a szakképzésre vonatkozóan), amelynek értelmében a IX. osztályokra vonatkozóan a beiskolázási arány: 60% a szakoktatás és 40% az elméleti és vokacionális képzés (az úgynevezett akadémiai vonal). Ezt be is tartották 2009-ig. Ez a pillanat volt a szakoktatás elsorvasztásának a kezdete. Ettől kezdve az említett arány fokozatosan felcserélődött, az akadémiai oktatás hangsúlyosan megerősödött. Ennek következtében az elmúlt években szakközépiskoláinkból tömegével építettük le szaktanárainkat, oktató mestereinket, az elbocsátási folyamat nem arányosan, testvériesen történt az elméleti és a szakoktatás terén. Az iskolarendszerű szakképzésnek egyaránt ki kell elégítenie a közoktatás és a munkaerőpiac igényeit. A kilencvenes évek elején a gazdaság szereplői biztosan számíthattak jól képzett munkaerőre, amely a hazai szakképző iskolákból került ki. Keresettek voltak fiatal szakembereink az ország munkaerőpiacain, de Európában is. Napjainkban azonban sajnos, egyre többször halljuk a hazai kis- és nagyvállalatok, valamint a multinacionális cégek képviselőitől, hogy nincsenek megelégedve a fiatalok szakmai felkészültségével. A hazai felmérések szerint (ha az érettségit nézzük) szakközépiskoláink tanulói nehezen tesznek eleget a tantervi követelményeknek. De tudatában vagyunk annak is, hogy azoknak a diákoknak, akik a szakoktatásban folytatják tanulmányaikat, közel 90 százaléka a VIII. osztály végi országos felmérőn nem érte el az 5-ös általánost. Nos, ezekkel a diákokkal próbáljuk felépíteni és megerősíteni a hanyatlásban lévő gazdaságunkat?! Az elméleti/akadémiai oktatás expanziója következtében a leghátrányosabb helyzetű rétegek kerültek szakközépiskoláinkba, nem feledve viszont azt sem, hogy az elméleti oktatásba is jutnak be diákok, akik nem érték el az országos felmérőn az 5-öst mindkét vagy mindhárom vizsgatantárgyból. A másik probléma az, hogy e tanulók szociokulturális háttere sem ösztönzi őket a tanulásra. Az elszegényedő vagy már szegény – a létminimum szintjén tengődő – családok számára nem elfogadható, hogy a szakmát tanuló gyermekük 19 éves korában válik keresőképessé, így egy része már a nyolcadik osztály elvégzése után lemorzsolódik, nem folytatja tanulmányait.Mindezek következményeként egyre csökken a szakmunkásállomány. Emiatt megtörténhet, hogy e folyamat megállítása esetleg megfordítása érdekében meg nem hozott drasztikus intézkedések olyan lehetetlen állapothoz vezetik a Kovászna megyei és ezen belül a sepsiszentgyörgyi munkaerőpiacot, hogy külföldről, esetleg Keletről kell szakmunkásokat, munkaerőt importálni a még létező és fennmaradó termelőegységek működtetéséhez. Ha e vidék fejlesztéséért felelős vezetők nem ismerik fel a szakképzés fontosságát, akkor gyakorlatilag nem is tesznek semmit a fejlődésért. Meg kell találni az egyensúlyt a két vonal között úgy, hogy minden gyermek származásától függetlenül hozzáférjen a szakképzéshez, és legyen cél e fiatalok felzárkóztatása és szakmai képzése. Tudományos felmérés elkészítését javasolom, amely révén tanulmányozható: megállítható-e és visszafordítható-e a szakképzést választó diákok számának csökkenése, szabályozható-e, és ha igen, miként az egyensúly, hogyan tehető láthatóbbá, hogyan fejleszthető a középfokú szakképzés, hogyan működhetne hatékonyabban együtt más, felsőoktatási szintekkel, programokkal? Valamint a 21. századi szakképzés tekintetében minek és kinek kellene változnia a meglévő rendszerekben? Szükséges lenne, hogy a város és a megye vállalkozói, a gazdasági egységek vezetői és minden olyan személy, akit érdekel a szakoktatás, szakképzés sorsa, véleményt nyilvánítson, mert a közös jövőnkről van szó, és nem ártana fontolóra venni Szent-Györgyi Albert szavait: „A holnap olyan lesz, amilyen a ma iskolája.”
Popescu Marius szakoktatásért felelős tanfelügyelő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam dr. Kürti László
Megint szegényebbek lettünk egy nagyszerű EMBERREL. Bár hosszú betegsége, melyet mindvégig türelemmel és méltósággal viselt, előrevetítette, hogy bekövetkezik az elmúlás ideje, mégis megdöbbenést és mély fájdalmat váltott ki belőlünk a gyászhír.
Sokoldalú ember lévén nagyon sokan hiányoljuk a nagyszerű családapát, közösségi vezetőt, színjátszót, civil szervezet aktív tagját, vitézt és főgondnokot egy személyben. Az élet minden területén legjobb tudása szerint, maximális odaadással teljesítette a reá szabott, vagy önként vállalt feladatokat. Becsületessége, pontossága, megbízhatósága, segítőkészsége kivívta embertársai tiszteletét, megbecsülését. Orvosként levette pácienseiről a fájdalmat és visszaállította fogaik egészségét, színjátszóként – született tehetségének köszönhetően – jókedvet adott, mosolyt varázsolt a nézők arcára. Meghatározó, vagy főszerepet játszott, menetrendszerűen, több mint két évtizeden keresztül. Alapító tagja volt a színjátszó csoportnak. Kedvelték a kollégák és a közönség egyaránt, és nagyon hiányolták, amikor egészségi állapota miatt már nem léphetett fel.
Közéleti tevékenység
Érdekvédelmi szervezetünk munkájában első perctől részt vett, majd 13 éven keresztül Ő volt az első embere. Elhivatottsággal végezte munkáját, minden erejével védte a magyarság érdekeit. Babérokra, fizetségre nem tört, hiszen soha nem akart önkormányzati képviselő lenni. Elnökként viszont nagyszerű érdekvédelmi képviselő volt. Amikor változások következtek be a helyi RMDSZ elképzeléseiben, közszolgálati tevékenységét áttette az egyház berkeibe, ahol a margittai (2009–2016 között) és az egyházmegyei (2010–2016 között) főgondnoki tisztséget is betöltötte. Mint minden más területen itt is teljes odaadással a maximumot nyújtotta. Egészségi állapotának megromlásakor lemondott ezen tisztségéről és kénytelen volt visszavonult életet élni. Viszont így is folyamatosan figyelemmel kísérte a város társadalmi, civil szervezeti és kulturális életét. Alapító tagja és egyik „szülőatyja” volt a város első kulturális civil szervezetének, a Horváth János Társaságnak, melynek tevékenységében igen aktívan részt vett. Életpályájára felfigyelt a Vitézi Rend is, mely tagjai közé hívta és 2004-ben saját érdem alapján vitézzé avatták. A reá háruló feladatokat itt is kivétel nélkül teljesítette mindaddig, míg egészségi állapota megengedte.
Dr. Kürti László Nagyzerinden született 1944. január elsején, ott végezte el az elemi iskolát, majd Nagyváradon a volt Premontreiben folytatta és a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen fejezte be, ahol 1967-ben diplomázott. Tulajdonképpen nem orvosnak készült, hiszen irodalmi beállítottságú volt, rengeteget olvasott és a műkritikusi gondolattal játszadozott. A szülők biztatására azonban átnyergelt a fogorvosi pályára. Élete legszebb éveinek a Vásárhelyen eltöltött hat évet tartja. Ők voltak az utolsó generáció, akik tiszta magyar évfolyamon végeztek. Friss diplomásként 1967 novemberében azt a Margittát választotta, melyet azelőtt csak hallásból ismert. Megszerette a várost, melyhez munkája, majd családja és közéleti tevékenysége kötötte. Az évek során igazi lokálpatriótává vált, hamvai is itt fognak nyugodni.
Lacikám! Nagyon fogsz hiányozni nekünk barátként és munkatársként egyaránt. Megtiszteltetés volt a barátodnak lenni és jó volt veled együtt dolgozni. Elfeledni soha nem fogunk, hiszen az élet minden területén ott vannak a közös élmények, melyek emlékedet ébren tartják majd. Rajtunk túl, úgy gondolom, az egész városnak hiányozni fogsz. Reméljük, hisszük, hogy az általad kiérdemelt helyre jutottál és onnan fentről is követni fogod munkánkat. Nyugodjál békében!
Szőke Ferenc, a Horváth János Társaság elnöke
erdon.ro

Újratervezés? Punktum
 Két friss példa arra, miért tűnik felületesnek, álságosnak az RMDSZ lépten-nyomon hangoztatott újratervezése, megújulása.
1.) A szövetség továbbra is süketnek tetteti magát, amikor felerősödik az utca hangja. Nem először bizonyosodik be, hogy hiába a kolozsvári Főtérről messze szálló, egyre csak erősödő jajkiáltás: a Majális utcai székház nyílászárói kiválóan szigetelnek. A teljes társadalmat érintő problémák megoldásával kampányoló, a legmodernebb romániai párt címet megcélzó alakulatot ezúttal is hidegen hagyja százezrek forrongó haragja. A nemrég még a Megmentjük Kolozsvárt Bukaresttől szlogennel korteskedők most tétlenül vonogatják a vállukat a lehúzott redőnyök mögött, és azon morfondíroznak: na de mi van akkor, ha Kolozsvár és Bukarest a barikád egyazon oldalán áll?!
Az RMDSZ politikusai eleinte kivártak. Nincs közös álláspont, meg kell vizsgálni, nem olyan egyszerű kérdés – mondogatták a közkegyelmi, illetve a büntető törvénykönyv módosítását célzó tervekről. Aztán az egy héttel ezelőtt az éjszaka leple alatt megalkotott sürgősségi kormányrendelet láttán ejnyebejnyézni kezdtek, hogy ezt nem így kellett volna, de közben – a Szociáldemokrata Párt taktikáját követve – a Cioloș-kormány által szintén sürgősségi rendeletekkel meghozott Btk.-módosítások felemlegetésével próbálták súlytalanítani a problémát.
És mindvégig kitartva a PSD–ALDE-val kötött együttműködési megállapodás mellett. Mert ha egyszer a Majális utcában elhatároznak valamit, az úgy is lesz. Punktum. Nem számítanak a nemzetközi aggodalmak, az évtizedek óta példátlan népharag: ez az egy hónap alatt totálisan hitelét vesztett kormány fogja valóra váltani az RMDSZ ígéreteit. Majd Liviu Dragnea teszi második hivatalos nyelvvé a magyart a Székelyföldön, majd Sorin Grindeanu csökkenti az anyanyelvhasználati küszöböt, majd Călin Popescu-Tăriceanu vet véget a jelképüldözésnek, majd Lia-Olguţa Vasilescu építi meg az észak-erdélyi autópályát (székely–oltyán közös munkásbrigádokkal). Punktum.
2.) A szövetség makacsul próbálja fenntartani azt a látszatot, miszerint képviselői szentek és sérthetetlenek. A három év letöltendő börtönbüntetését megfellebbező, a rendkívül vitatott háromszéki Schweighofer-projekt támogatójaként is hírhedtté vált Olosz Gergely múlt hétvégi kitüntetése megdöbbenést, ellenkezést váltott ki – egy korábbi díjazott le is mondott Ezüstfenyő elismeréséről.
Ebből is látszik, hogy RMDSZ vezetősége továbbra sem hajlandó különbséget tenni a pártkatonái ellen indított korrupciós ügyek között. Mindegy, milyen súlyosak a vádak (fesztiválbelépőkben vagy félmillió eurókban mérhetők), nem számít, hány hónapot vagy évet, felfüggesztettet vagy letöltendőt kap: mindenki ártatlan, mindenki mellett kiállunk, mindenkivel vagyunk, hiszen kivétel nélkül mindenkit azért hurcolnak meg, mert a magyarságot szolgálta. Mert az RMDSZ maga a purgatórium: aki belép, az nyomban megtisztul, ellene mond mindennek, majd méltatlanul bűnhődik. Punktum.
Páva Adorján 
Krónika (Kolozsvár)

Szeleink lingvisztikája
Ahogy én a mai Kolozsvárt elnézem, itt nekünk lassan befellegzett.
Háromszéken kiadott hajtási jogosítványomat (a szomszédba költöztem, tehát az eljárás természetes, de érzékelnem kell, hogy korántsem mindegy, bár végülis annak kellene lennie) kolozsvárira kellett felcserélnem. Ott állok a sorban. Előttem egy fiatalember, kezében a jól olvashatóan címezet dosszié, név szerint (itt most tapintatos leszek, hamis, de ékezetileg maradéktalanul precíz nevet adok meg) Mészáros Győző. Az ember (a világ minden táján) főként a hivatalok környezetében társakat keres (egy magyar fokozottan is lehetne), hát én is megszólítom, hadd viseljük együtt a tartós, és kiterjedésében aligha indokolt várakozást. A válasz megdöbbentő: Nu vă supărați, dar nu știu ungurește. Aztán hibátlan románsággal azt is elmeséli, hogy miért. A szülei (mindketten magyarok) gyári munkások voltak, reggel 6-ra indultak munkába, és a bevásárlásokat, meg egyebeket követően, késő délután hulla fáradtan kerültek haza.  A házasságuk sem volt éppen ideális.  Oda ültek a tévé elé, akkor csak román adás volt, s végül az ágyaikban kötöttek ki. Ő reggelente – kulccsal a nyakában – egymaga ment el a közeli iskolába. Magyar csak a központban lett volna, szülei tehát – takarékossági okokból is – a román elemibe íratták, oda buszozás nélkül is elmehetett. S a román iskola az érvényesülés szempontjából is több eséllyel kecsegtetett. Aztán azt is megtudom, hogy mindhiába, nem csinált „karriert”, árumozgató az egyik szupermarketben.  Megbecsülik, de ezért többet kell teljesítenie, mint a román nevűeknek. „Nem szeretem a nevemet, maga igen?”
Bánthattam volna? Ezt Sepsiszentgyörgyön gondolkodás nélkül megteszem. Érzem, hogy itt nem illene. Mindazonáltal élvezetesen elcsevegünk. Vistaiként (itt csaknem mindenki magyar) nekem is jól esett egy kis román beszéd. (Arról nem is beszélve, hogy ebből Sepsiszentgyörgyön – néhány román ismerőstől eltekintve, akikkel ingázóként meglehetősen ritkán találkozhattam – viszonylag kevés részem lehetett.)
Másik.
Orvosnál vagyok. A rokonszenves fiatalembert Ambaruși-nak hívják (a név ismét eufemizmus).  A háziorvos azért küldött hozzá, mert úgymond magyar. Kissé még meg is bántott, hiszen – akkor még úgy gondoltam – nem lenne szükségem efféle diszkriminációra, de megszokta, hogy az én korombeli falubelieket, akik még ma sem mind tudnak igazán jól (!) románul, úgymond, segíteni kell.  Az asszisztensnőnek (rögtön érzékelem, ő kezeli az irataimat) nem vagyok éppen rokonszenves. Leckéztetget. Effélét már (echt székely) diákjaimtól is tapasztaltam, szemrebbenés nélkül viselem.  De mint a világ minden – az egészségügy ítélőszéke elé került – embere, én is zavarban vagyok. Ráadásul – román tudás ide vagy oda – (az egyetemen is oktattam románul) zavaromban a szél (mármint a fing) általam is jól ismert terminusa (bășină meg társai) az irodalomban, melyet – főként szemináriumaimon – kifejezettem román irodalmi anyagon szemléltettem, eléggé el nem ítélhető módon egyetlen egyszer sem fordult elő, aernek fordítottam. Rögtön le is esett a tantusz, hogy a posztmodernben bizony – bășină és egyebek gyanánt vagy még nyersebb alakzatokban – sűrűn találkoztam vele, de ezek nem illettek volna az egészségügyben honos fennköltebb román irodalmi nyelvbe. S akkor csapott belém a villám, hiszen mégiscsak tudogatok románul, hogy az általam kimondott mondat, „am aere” fatálisan más jelent. S még csak nem is a megbocsátható (bășină, purț és egyéb) értelmében, hanem – egy egyetemi tanártól még szánalmasabb – nagyzolás értelmében.  Hogy – itt és most – magyarul is illendő zavarban legyek, „meg voltam semmisülve”, hiszen a munkaadó igazolásomból kiderült, hogy egy Sapientia nevezetű egyetem román-angol szakán oktatok. (Arról már nem kell beszélnem, hogy annak a gyalázatos légnemű dolognak a román neve, mármint a „gaz” is rögtön eszembe jutott. De már a felismerést is okosabb volt visszatartanom.)
Nos, a magyar orvos, aki nyilván érzékelte mind kínosabbá fajuló zavaromat, nem lépett közbe. Persze a szigorú asszisztensnő társaságában (ma már mindinkább tudom) kockázatos is lehetett volna. Szomorú, de soha nem voltam (főként, ha a karrieremre ment volna ki a játék) túlságosan elvetemült „emberjogi” harcos. Feltehetőleg én sem szólalok meg magyarul. (Bár – mint sok minden egyébben – ma már ebben is vannak kétségeim. Nyugdíjasként nyilván.)
Tudom mindez lehet merő véletlen (egyedi eset, ahogy mondani szokták), de élek a gyanúperrel, hogy sajnos nem így van. Sőt, egy kolozsvári magyar épp annyira meg lehet döbbenve, mint a fentebb említettek: Mi van itt, amin meg lehetne döbbeni? És mintha továbbra is érteném a hiányt.
Mégis: döbbenetes, hogy itt állunk, szelektől feszülő beleinkkel egy multikulturálisnak aposztrofált Európa közepén, és másként nem tehetünk.
Bíró Béla
Szabadság (Kolozsvár)

RMDSZ-állásfoglalás Horváth Anna ügyében: Románia nem jogállam!
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy újabb fejezethez ért a Horváth Anna ellen folytatott lejáratási kampány. Miután tavaly októberben Horváth Annát a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) befolyással való üzérkedés vádjával gyanúsította meg, 2017. február 28-án az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) érdekkonfliktus gyanúja alapján jelentette fel szintén DNA-nál.
Az ANI eljárásrendjében kivételesnek számít ez az azonnali feljelentés – amely megfosztja az érintett politikust attól való jogától, hogy előbb bíróságon megfellebbezve az adminisztratív döntést bizonyítsa a vádak alaptalanságát – egyértelműen diszkriminatív jellegű és a visszaélés gyanúját veti fel.
A mai vád szerint Horváth Anna alpolgármesterként 2013-ban egy olyan tanácshatározat elfogadásában vett részt, amely által több kolozsvári civil szervezet mellett a Claudiopolis Egyesület, illetve a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kulturális pályázatai támogatást nyertek.
Horváth Anna az ANI-nak már idén januárban elküldött tájékoztatása szerint, a törvényes előírások betartásával, 2012 júniusában – tehát 8 hónappal a vizsgált tanácshatározat elfogadása előtt – közjegyző előtt lemondott a Claudiopolis Egyesület elnöki tisztségéről. Az alpolgármester arról is tájékoztatta az Ügynökséget, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében, tanácsosi mandátumának elnyerését megelőzően, 2008-ban, 2009-ben, valamint 2010-ben állt szerződéses viszonyban, de nem a törvény által tiltott munkaszerződés vagy kereskedelmi szerződés kötelékében dolgozott, hanem civil szerződéssel, óraadó tanárként, amely által 2008-ban összesen 700, 2008-ban összesen 1100, illetve 2010-ben összesen 1400 lejnyi összeget kapott.
Ismét bebizonyosodott, hogy ma Romániában nem beszélhetünk jogállamról. Mint azt többször is hangsúlyoztuk: az országot erőszakszervezetek irányítják, az ügyészek mindent elsöprő hatalma befolyással van a bírák döntésére, ami elfogadhatatlan.
Horváth Anna alpolgármesterként, de a Szövetség politikusaként mindig azt bizonyította kiállásával, hogy a nehezen értelmezhető törvénykezés közepette sem szabad meghátrálni, a magyar emberek érdekeiért végzett törekvéseknek nincs alternatívája, ezért minden időben ki kell állni a közösség jogainak érvényesítéséért, bátran, tisztességgel és becsülettel kell politizálni. A Szövetség továbbra is hisz Horváth Anna ártatlanságában.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

„Kifelé a magyarokkal az országból” – ezt skandálták egy bukaresti fociklub fiataljai
Nem múlt el incidensek nélkül a román másodosztályban játszott Juventus Bukarest–Sepsi OSK találkozó. Az egyébként két gólos bukaresti győzelemmel végződött találkozón nem maradhattak el a szokásos magyarellenes rigmusok sem, ezúttal gyerekek szájából.
A Sepsi OSK kispadja közelében petárda robbant a 70. perc környékén, miközben a bukarestiek „România, România!” skandálással nyomatékosították üzenetüket.
„Két petárda robbant. Egyet a pályára, egyet hozzánk dobtak, a meccset mégsem fújták le. És ami megdöbbentő, hogy 10 év körüli kisgyerekeket biztattak arra, hogy ordítsák: kifelé a magyarokkal...” – írta a portálnak egy sepsiszentgyörgyi szurkoló.
Az esetről a Liga2.prosport.ro így számol be: „A Juventus klub gyerekcsapatának játékosai, akik a kapu mögött foglaltak helyet, a második félidőben – mindenki megdöbbenésére – azt kezdték skandálni, hogy Kifele, kifele a magyarokkal az országból! A sepsiszentgyörgyi rajongókat ez nem hozta különösebben lázba, mi több, ironikus tapssal válaszoltak a Juventus-ifik provokálására.”
[Forrás: Alfahír.hu, Liga2.prosport.ro]
itthon.ma/karpatmedence

Magyar alpolgármester nélkül maradt Négyfalu
Magyar alpolgármester nélkül maradt a Brassó megyei Négyfalu. A 19 tagú helyi tanács Szociáldemokrata és Liberális Párti képviselői összefogtak és leváltották Géczi Gellért RMDSZ-es alpolgármestert, helyette a Szociáldemokrata Párt által nevesített személyt választottak. A Brassó megyei városnak 17 éve először nincs magyar alpolgármestere.
A 35 ezer lakosú Négyfalu önkormányzatának egy alpolgármestere van, aki eddig hagyományosan RMDSZ-es volt, hiszen jelentős számú magyar él a városban, arányuk az összlakosság 20 százalékát teszi ki.
Az RMDSZ Brassó Megyei Szervezete megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a március 23-i tanácsülésen politikai üzérkedés mentén leváltották Géczi Gellértet – írják közleményükben. A helyi liberális tanácsosok felrúgták a megyei szinten kötött szövetségi-liberális együttműködést, ennek áldozata lett az RMDSZ négyfalusi alpolgármesteri tisztsége. A közlemény szerint liberálisok megyei vezetősége azt nyilatkozta, hogy megvonják a politikai bizalmat tanácsosaiktól.
Erdély.ma

Gáll Ernő évszázada
Ma száz éve született Gáll Ernő a már haldokló monarchia Nagyvárad nevű városában, jómódú, elmagyarosodott, az asszimiláció útján előrehaladt zsidó polgári családban.
Középiskoláit már a romániai Nagyváradon végezte, még mindig magyar környezetben, egyetemre pedig az 1930-as években a már gyorsított tempóban románná váló Kolozsváron járt, előbb jogi, majd filozófiai szakra. Kolozsvári diákévei alatt találkozott a kommunista mozgalommal, itt kezdett publikálni a Dienes László alapította Korunkban. Zsidó származása okán, immár újra magyar fennhatóság alatt, 1942-ben munkaszolgálatra vezényelték, majd 1944 novemberében a németországi Buchenwaldban működő náci lágerbe deportálták. Az amerikai haderő szabadította fel, 1945. április 11-én, 28. születésnapja után egy héttel. Visszatért Kolozsvárra, ahol 1946–1948 között az Igazság című napilap főszerkesztője, 1949-től pedig az Utunk című irodalmi hetilap felelős szerkesztője és a Bolyai Tudományegyetem filozófia tanára volt. Amikor Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom leverése után, 1957 januárjában, hatósági akarattal ismét elindítják a Korunk folyóiratot, Gáll Ernőt kérik fel annak főszerkesztésére. Ezt a munkát, professzori tevékenysége mellett, 27 éven keresztül folytatta, 1984-es kényszernyugalmazásáig. 1952-től 1956 decemberéig a Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, később a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának rendes, a Román Akadémiának pedig levelező tagja volt. Munkássága elsősorban a marxista oldalról vizsgált etika és szociológia területéhez fűződött. Az önismeret, az értelmiségi szerep, a nemzeti és a nemzetiségi lét és annak felelőssége, illetve az európai társadalmak (szét)fejlődésének a kérdései foglalkoztatták. Fontos tudni, hogy társszerzője volt annak a végül tizenöt magyar értelmiségi által aláírt, Hívó szó című, a romániai forradalom idején, 1989. december 23-án készült kolozsvári kiáltványnak, amely mindmáig eszmei alapját képezi az erdélyi magyarság romániai politizálásának és jogköveteléseinek. Életműve szempontjából, Gáll Ernő évszázadához hozzátartoznak azok az eredmények, amelyek a 2000. május 18-án bekövetkezett halála után születtek: a Gáll bibliográfiának, a kommunista világ utolsó évtizedében írt naplójának, továbbá a kiterjedt levelezésének és a megfigyeléséről a Szekuritáté által készített iratcsomó egyes részleteinek a kiadása. Évszázadát mindezeknek és az életében megjelent munkáknak a tükrében kell tehát vizsgálnunk. Milyen is volt az ő évszázada? Gáll Ernő számára ez elsősorban a folyamatos kritikai önvizsgálat időszaka volt. Ő ugyanis egyike volt azon keveseknek, akik menetrendszerűen, őszinte önkritikával tekintettek vissza a cselekedeteikre. Önreflexi- óiban időről időre Gáll Ernő is leszámolt korábbi illúzióival, számba vette az egymást kö- vető kiábrándulásainak az okát, és anélkül, hogy köpenyegét megforgassa, korábbi meglátásait bírálta, korrigálta, árnyalta. A Weimar fölötti, Ettersbergnek nevezett magaslaton, a Buchenwaldi láger egykori Appelplatzán, 1945. április 19- én sok ezer felszabadult fogoly kiáltotta egyszerre világgá az esküt, hogy a fasizmus újjászületését soha nem fogja tétlenül tűrni. Köztük Gáll Ernő, aki 1989 után sem mondott le a baloldaliságáról, egyebek között azért sem, mert azt az ettersbergi esküje sem tette lehetővé. Pedig a baloldal nem szerette önjáró egyéniségét, kritikus értelmiségi magatartását. A hatalom rosszallását Gáll Ernő már akkor kiváltotta, amikor az ötvenes évek közepén korábbi dogmatizmusával leszámolt, s aztán folyamatosan, amikor a hetvenes években a létező szocializmust bírálni merte, s amikor kérdéseket tett fel arról, hogy a második világháború után kialakult nyugati jóléti társadalmakban lehetséges-e egyáltalán az ottani munkásságtól forradalmi magatartást elvárni. Tanárként sok, később sikeresnek bizonyult értelmiségi generációt nevelt, emberként segítő kezet nyújtott a kommunista rendszer által üldözött polgári értelmiségieknek, szerkesztőként a nemzeti bezárkózás helyett a széles kitekintést részesítette előnyben. A hetvenes évek közepén végképp felismerte, hogy a szocializmusnak a nemzetiségi kérdést nem sikerült megoldania, és a hatalom megdöbbenésére kimondta: a nemzeti kisebbségek kérdését a nemzetállamok keretén belül rendezni nem lehet, arra összeurópai megoldást kell találni. Az első volt, aki ezt vallotta, s aki e gondolat valóra váltásáért cselekedett.
Tibori Szabó Zoltán / Szabadság (Kolozsvár)

Lángoló indulatok
A gyergyószentmiklósi tűzesetet kiváltó indulatok átterjedtek a közösségi médiára is. Maga az eset elszomorító, de szerencsére nem követelt emberáldozatot, és ezért nem lenne indokolt az országos hírverés, ha nem merült volna fel a szándékos gyújtogatás gyanúja. A feltételezett önbíráskodást kiváltó okok már elmélyültebb elemzést igényelnek. A tűzeset kárvallottjai azok a roma származású egyének, akiket nagy összegű rablással, garázdasággal, környezetük zaklatásával gyanúsítanak. Sajnos a jelenség általános. Minden nagyobbacska városnak megvan a maga cigánytelepe, putrisora, ahonnan csapatostul rajzanak ki a kéregető, fosztogató kiskorúak, a betörésre, lopásra szakosodott börtönképzettek. Még mielőtt a megélhetési romajogvédők keresztre feszítenének, leszögezem: mindennemű erőszakot és önbíráskodást elítélek. Tény, hogy léteznek megoldatlan szociális gondok a cigány lakosság körében, amit tovább mélyít a munkahelyhiány. De az is tény, hogy az elmúlt negyedszázadban külföldi támogatással létesített felzárkóztatási programok szerre csődöt mondtak, és csendesen kivonultak. Végső soron az adófizető lakosság és vállalkozások viselik szociális ellátásuk terhét, ami elégedetlenséget szül. Ráadásul a törvénytisztelő állampolgárok megdöbbenéssel tapasztalják, hogy miként surrannak át a törvény kiskapuján a „cigány bűnözők”. A hatóságok tehetetlenek vagy annak tettetik magukat. Gyergyóban is ez történt. Marosvásárhelyen a Hidegvölgy környéki lakónegyedekben válhatunk bűncselekmény áldozatává. A kis tolvajok szembekacagják az őket rendreutasító, civilizált viselkedést igénylő állampolgárokat. A minap a helyi rendőrség parancsnoka négy 5 év alatti ágrólszakadt kéregetőt gyűjtött be a legforgalmasabb útkereszteződésből. Elkeseredetten panaszolta tehetetlenségét. A gyerekek anyja útszéli prostituált. Mindezek ellenére a gyerekvédelmiek nem veszik gyámság alá a kicsiket. Több száz ilyen eset van. El lehet képzelni, hogy pár év múlva mit fognak ezek majd elkövetni szüleik, testvéreik irányításával. A törvényalkotók közben sunyítanak, nehogy valakik családellenességgel vádolják őket. Mert ugye a gyereknek a legjobb környezet a család, még ha bűnözésből élnek is.
A gyergyói esettel kapcsolatban van egy sejtésem. A cigány bűnelkövetők nem fognak rács mögé kerülni. Csak a székelyek. Ez történt negyedszázada a Maros megyei Hadréven is, ahol egy bestiális gyilkosság miatt rontott a román lakosság a cigány elkövetőkre, és megbocsáthatatlan lincselésbe torkolló indulatok szabadultak el. Házakat gyújtottak fel. Az évekig tartó bűnvádi eljárás nyomán csak román nemzetiségűeket ítéltek el. A cigányok segélyeket kaptak, házakat építettek nekik. Az eseményeket kiváltó gyilkosságban elhunyt fiatal román ember hátramaradt családja, kisgyerekei semmilyen segélyben nem részesültek. Mert ez a „politikai korrektség”?
KARÁCSONYI ZSIGMOND / Népújság (Marosvásárhely)

Történelmi konkolyvetés
Úgy gondolom, igazságérzetemmel csücsülvén és emlékezvén Európa történelmi szemétdombján, hogy az emberiség sorsában aligha van példátlan eset. Ezekben az órákban, napokban 70 éve, hogy a „csehszlovákiai”, a felvidéki magyarság ottani őshazájából való kitakarítása sem volt példátlan. Amerikában egyszerűen kiirtották az őslakosokat. Csehszlovákia a „győztes hatalmak” közé sorolta önmagát a második világháborús rettenet után. Az ottani, a felvidéki magyarság százezreit telepítették át 1947-ben halálba, Dunába, hogy tiszta legyen a tér, az ország ama része a magyarságtól. Hadd pontosítsak! A háború után három évvel már tárgyalgattak a felvidéki magyartalanításáról. Egyedül a Szovjetunió (megint egy unió!) volt az a győztes hatalom, amely erre rábólintott. És elindult a harc a háború után, ugyanúgy, ahogy Romániában is.
Példát nem a kenguruk, hanem a civilizált emberiség életéből rezzenthetünk föl; hogy meg ne sértenénk ugyebár a Benes-dekrétumot, mely ma is érvényes amott. Át a határon a magyarokat, át hidakon! S átmenekültek bizony tutajon, csónakokon a Dunán az életre-halálra ítélt magyarok – azzal a 30 kilogrammal, amit elhozhattak a házukból, a bennvalóból a cseh meg szlovák sürgetési állapotban. Száztízezer, mások szerint 140 ezer magyar lélek menekült a saját földjéről, házából. Ne hárítanánk mindent a szlovákok, a tótok nyakába: a csehek rabszolgákként fogadták az odatelepített, átrabolt magyarokat, rabmunka-táborokban alkalmazták.
Azt sem feledhetjük ezen az évfordulón, hogy a „győztesek közötti” szlovákok – akár Románia – az elsők között támogatták Hitlert. És 70 esztendő után is szelíden beszélnek lakosságcseréről amott és másutt is, a békés egymás mellett élés érdekében. Hazacserélés volt, hazarablás. Az 1947-ben uralgó Csehszlovákia fűt-fát ígért a Magyarországon békésen élő tótoknak. És azokból csak néhány ezer ment át a Felvidéken „megürült” remek házakba, birtokokra, mint honfoglalók. Zelenyánszki Andrásék el se mozdultak Békéscsabáról, a hazából…
Szó sincs fölhánytorgatásról. Nem egyedi mindaz, amit el kell viselnünk máig e boldog békeidőben. Aki nem emlékeztet, a konkoly sötét vetését terjeszti.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vasvári Pálra és szabadságharcosaira emlékeztek Kőrösfőn
Az elmúlt hétvégén 22. alkalommal szervezték meg Kőrösfőn a Vasvári Pál Emléknapot, amelyen a többéves hagyomány szerint jelen voltak a Vasvári-kultuszt őrző magyarországi testvértelepülések, illetve szervezetek, így Budapest XVIII. kerülete (Vasvári Pál Polgári Egyesület), tiszavasvári (Vasvári Pál Társaság) és nyírvasvári (Vasváriak Vasváriért Közérdekű Egyesület) képviselői.
A rendezvénysorozat a Gyarmathy Zsigánéról elnevezett malomházban kezdődött, ahol a kőrösfői Rákóczi Kultúregylet elnöke, Péntek László tartott előadást Vasvári Pál életéről és halálának körülményeiről, majd ismertette a kultúregylet tevékenységét. Tóth Kálmán a Vasvári Pál Polgári Egyesület munkájáról beszélt, majd felszólalt Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke a rendezvény és egyben a határokon átnyúló kapcsolatok fontosságát hangsúlyozva, végül Ágoston Sándor történész szólt Vasvárival kapcsolatos kutatásainak eredményéről, miszerint Gyomáról, Endrődről, Dévaványáról is több vasváris katona vesztette életét a kalotaszegi magyar falvak védelmében.
A résztvevők ezt követően a Rákóczi Szabadcsapat útvonalának követésével az egykori, a ma már a Bélesi gyűjtőtó alatt „pihenő” csatatérre indultak, ahol Vasvári és bajtársai 1849. július 6-án a lázadó román erőkkel vívott küzdelemben életüket vesztették. A helyszínen Vincze Minya István református lelkipásztor, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese mondott áhítatot, majd a jelenlévők vízre bocsátották a megemlékezés koszorúit. Az ünnepség, amelyen részt vett a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra 74 indulója és szervezői, a szomszédos partról „Hai România” és „Deşteaptă-te române” bekiabálások közepette, a Himnusz és a Székely Himnusz eléneklésével ért véget.
A délutáni, kőrösfői ünnepi istentisztelet után – igét hirdetett Károly Károly lelkipásztor – a rendezvény az 1995-ben a templomdomb alatt állított emlékoszlopnál folytatódott. Miután a résztvevők nagy tapssal fogadták a kerékpáros emléktúra megérkező, minden eddiginél népesebb táborát, az egybegyűlteket Bódis László polgármester, majd Szarvas Attila, Budapest XVIII. kerületének alpolgármestere köszöntötte, de felszólalt Tóth Kálmán is, akik Vasvári érdemei mellett az ilyen események, ünnepségek, baráti találkozók fontosságát emelték ki. Vincze Minya István esperes a Vasvári kopjafa állításának viszontagságaira, az akkori hatósági gáncsoskodásokra emlékeztetett, egyben megköszönve kitartását Péntek Lászlónak, a kopjafa-állítást kezdeményező Rákóczi Kultúregylet elnökének, rámutatva: ahol van összefogás, erő és akarat, ott nem maradhat el a siker.
A folytatásban Péntek László átadta a kultúregylet által ilyenkor hagyományosan kiosztott Vasvári díjakat. Kőrösfő községet támogatásáért és Vasvári Pál emlékének ápolásáért idén Jambrik Rudolf, budapesti katasztrófavédelmi és tűzoltó ezredes, Banyár László, a Városgazda Nonprofit Zrt. vezérigazgatója és Vincze Minya István esperese részesült a miniatűr kopjafával és oklevéllel járó elismerésben.
A koszorúzással véget érő ünnepséget ezúttal is a Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület és a nagyszalontai Rákóczi Szabadcsapat tagjai „biztosították”, akik szemrebbenés nélkül állták egyenruháikban a tűző napot.
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

AZ UDVARHELYI KÚTMÉRGEZÉS TITKA
TUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS
Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le!
Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás.
Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események.
Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része.
Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét.
Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért.
Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy.
Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra.
Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak!
A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek.
De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg…
Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára.
Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben?
Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.)
Orbán János Dénes / Magyar Idők

Alkotmányról és magyar kilátásokról
Juhász Imre alkotmánybíró, a Magyar Alkotmánybíróság tagja Európai jogállami kihívások címmel kedd este Baróton tartott előadásában Magyarország és Románia alkotmányáról fejtette ki véleményét, szólt az autonómia megvalósításának lehetőségéről, és kritikával illette az Európai Unió tisztségviselőinek több megnyilatkozását.
Az előadás során Juhász Imre vázolta történelmünk azon pillanatait, illetve azon jogi művek létrejöttét, amelyek hozzájárultak az alkotmány megszületéséhez, taglalta, hogy azok nemzetközi szinten milyen jelentőséggel bírtak, kitért arra, hány alaptörvénye volt Magyarországnak, és azok milyen hatásra készültek. Mint mondotta, üdvözlendő, hogy az érvényben levő, 2011 áprilisában elfogadott alkotmány végre elkészült, s a huszonhét év óta ideiglenes alaptörvényt felváltotta. Annak oka, hogy ilyen sokat kellett várni az új alaptörvényre, az volt, hogy a pártok között még akkor sem volt meg a megfelelő konszenzus, amikor 1994–1998 között az MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció vezette az országot, és 74 százalékos többséggel rendelkeztek a parlamentben. A Fidesz már a 2010-es választások kampányában hangoztatta, élni fog a lehetőséggel. Az alkotmány elkészítésében az ellenzék nem vett részt, kivonult a munkálatokról, és kívülről kritizálta azt, ám ez semmit sem von le értékéből. Véleménye szerint jól sikerült az alkotmány: sokban támaszkodott a régire, a szövegazonosság mintegy hatvanszázalékos, beépítették az alkotmánybíróság döntéseit és ajánlásait is, és újdonságot is tartalmaz. A legjelentősebbnek a preambulumot felváltó Nemzeti hitvallást mondotta, amelyben visszatekintenek a történelmi múltra. Mint mondotta, nemcsak belpolitikai, hanem külföldi támadásokat is kapott a Fidesz–KDNP pártszövetség által elfogadott alkotmány. Kritikával illette az Európai Unió több tisztségviselője és az Európa Tanács szakbizottsága, a Velencei Bizottság is, ám azon kívül, hogy megfogalmazták, nézeteik szerint a készítőknek szélesebb körben kellett volna egyeztetniük, mást – például, hogy a benne foglaltak sértik valamelyik EU-s értéket – egyikük sem tudott felmutatni. Az alkotmánybíró megosztotta véleményét arról is, hogy a román alkotmány mennyire összeegyeztethető az erdélyi magyarság önrendelkezést célzó követelésével. Mint mondotta, az alkotmány többször és többféle autonómiát is említ és elismer – például az egyetemit annyira, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen magyar kart nem lehet létrehozni, ha a vezetőség ellenáll –, s önmagában a területi sem sértené az ország szuverenitását, ám nem hiszi, hogy a román fél részéről valaki is belátná, jók a nemzetközi példák, s az önrendelkezés biztosítása mindegyik érintett fél javát szolgálná. Mint mondotta, nem hiszi azt sem, hogy a „kis lépések taktikája” hosszú távon sikert hoz közösségünk számára. Az igaz, hogy az elmúlt közel harminc esztendőben születtek számunkra kedvező megoldások – legutóbb a kórházi nyelvhasználat ügyében értünk el eredményt –, de azok gyakorlatba ültetésére nincs határidő, a mulasztásoknak pedig nincs büntetésük, s a román fél nem mutatja jelét, hogy kész változtatni ezen az ambivalens taktikáján – vélte az alkotmánybíró. Juhász Imre szerint a FUEN által kidolgozott Minority SafePack európai polgári kezdeményezéstől sem kell sokat várnunk, hiába gyűl össze az egymillió támogató aláírás, hiába tárgyalják a legmagasabb EU-s szinten, mert az illetékesek várhatóan „lerázzák” a kényesebb témát, nem támogatják majd az őshonos kisebbségek jogait. Mint mondotta, nézetét erősíti az is, ahogy az unió a Beneš-dekrétumokhoz viszonyult: a nürnbergi törvényekhez hasonló szellemben készültek, a szlovákiai magyar és német közösség jogfosztását mondják ki, de az uniós tisztségviselőket nem zavarta, hogy azok továbbra is érvényben vannak és „érinthetetlennek” nyilvánították őket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)