Trianon 93
Modern történelmünk legfájóbb sebe újra felszakad a Trianoni Békediktátum reánk erőltetésének emléknapján, 1920. június 4-én, amikor a Párizs melletti Trianon palotában a győztes Antant hatalmak négyfelé szakították ezeréves országunkat és magyarságunkat.
A seb minden évfordulón újra szakad, mert az újkori történelem legalantasabb, legalább valóbb és legaljasabb békediktátumát erőltették az ezeréves történelmi Magyarországra. „Trianonban útonállók, gyilkosok diktálták a békét” – mondta még az a Szovjet Uniót véres diktatúrával megteremtő Lenin is, aki magát magas erkölcsi piedesztálon állónak vélte a trianoni országgyilkosokhoz képest. Ha másban nem is – de ebben igaza volt.
A Központi Hatalmak nagy átverése Wilson amerikai elnök, mint „békeangyal” 14 pontos béketerve közreadásával kezdődött, amiben igazságos, elfogadható és teljesíthető békefeltételeket ígért ellenfeleinek, amit azok „szentírásnak” vettek, hiszen azt a világháborút a katonai beavatkozásával eldöntő amerikai elnök tette. Csakhogy legalább két politikus volt, akinek gyökeresen más elképezése volt a békéről. Az egyik Eduard Benes, cseh politikus, aki a pánszláv eszme megszállottja volt, s népét ki akarta venni az osztrák tartományi státuszból, s naggyá tenni. A másik George Clemenceau francia miniszterelnök volt, aki a rég elveszett francia „gloire” visszaszerzéséről álmodott, s Franciaország európai hegemóniáját akarta megteremteni. E két politikus terve szépen kapcsolódott össze. Az Osztrák-Magyar Monrachia feldarabolásával felszabadítják a felvidéki szlovákokat, s a kárpátaljai ruténséget, akik a csehekkel együtt Csehszlovákiát alkották meg; Szerbia megkapta Horvátországot, Bácskát s a fele Bánságot; Erdélyt, Partiumot és fél Bánságot Romániához csatolva létrehozzák Nagyromániát; sőt még Ausztriának is juttatnak egy kis részt, a nyugati Magyar Határőrvidéket! Ezen felül az elszakított részekhez csatoltak színtiszta magyar területeket, pld. Csallóközt, Szlovákia déli határsávját Csehszlovákiához; Partiumot, Észak-Bácskát, Erdély északi felét, s a magyarok-németek által lakott Bánságot Romániához és Szerbiához – „ha már lúd, legyen kövér” alapon.
Így szakították el a történelmi Magyarország területének 2/3-át és magyar anyanyelvű lakosságának 1/3-át dobták idegen kultúrájú, nyelvű, ellenséges érzületű népek uralma alá minden jog nélkül, kiszolgáltatva őket üldöztetésnek, beolvasztásnak, kizsákmányolásnak és megaláztatásnak. Hogy még nagyobb legyen a magyarság szétszakítottsága, a 90-es évek nagy átalakulásai eredményeképpen Magyarországot már hétfelé szaggatták Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria között!
A történelem fintora az, hogy az Antant teremtette utódállamok legtöbbje 1939-re nemcsak elfeledte jótevőit hanem a győztesnek hitt Hitler oldalán vett részt a II. Világháborúban!
A két világháború közötti magyar kormányok mindent megtettek, hogy bizonyos enyhítést érjenek el Trianon ügyében a nagy nyugati demokráciáknál – aminek semmi eredménye nem lett. Így kénytelen voltak előbb Olaszországhoz, majd az ismét megerősödő Németországhoz fordulni s nem is eredménytelenül. Ezek a diktatúrák fogékonyabbak voltak a trianoni igazságtalanságokkal szemben, s a két Bécsi Döntésben (1938, 1940) nemzetközi szerződéssel igazságos módon jelentős magyarlakta területeket juttattak vissza Magyarországnak. Jellemző, hogy a háború után a nemzetközi szerződésekkel történt határkiigazításokat az ismét uralmuk alá került magyar lakosság etnikai alapon történő irtásával (genocídiummal), elüldözéssel és deportálással bosszulták meg! Egyetlen bűnük volt: az anyaországhoz való visszatérés öröme!
A volt Antant és a Kisantant országok viszonyulása Trianonhoz (1920) és annak megismétléséhez Párizsban (1947) semmit sem enyhült, sőt annak súlyosbodása figyelhető meg az elmúlt 93 esztendőben. Kezdődött ez 1956-ban a magyar Forradalom és Szabadságharc kirobbanásával, magára hagyásával és brutális leverésével, megtorlásával. Hosszú ideig a nagyvilág figyelmének központjába és szimpátiájába került a magyar tragédia. Félő volt, hogy ezzel együtt a világ figyelme a mélyen igazságtalan, bűnös és tarthatatlan trianoni–párizsi békediktátumok felé fordul s azok revízióját fogja szorgalmazni. Ezt elkerülendő a világ hatalmasai „a magyar ügy” mielőbbi lezárásán dolgoztak – nem kevés sikerrel!
A másik Trianonnal-Párizzsal kapcsolatos izgalmas momentum 1989-ben volt, amikor a magyaroknak volt bátorsága nyugat felé kiengedni a budapesti nyugatnémet követségen összezsúfolódott keletnémet tömeget, mellyel megkezdődött a félelmetes és tabunak tekintett. Vasfüggöny felszámolása, és – láss csodát – októberre megtörtént a berlini fal ledöntése és a kettészakított Németország egyesülése. Amint Kohl kancellár mondotta: „A berlini fal első tégláját a magyarok verték ki!” Ezzel a magyarság hírneve, tekintélye újra hatalmasan megnőtt!
Ebben a helyzetben a nyugatnak nem volt közömbös, hogy küszöbön álló magyar rendszerváltást ki vezényli le és hogyan. Amerikában az idősebb Bush elnök három vezető magyar embert hívott meg „beszélgetésre” – azaz puhatolódzásra, hogy melyik lenne a nekik megfelelő vezető politikus. Ezek voltak: Rácz Sándor, Pozsgay Imre és Antall József. Rácz Sándor elbeszéléséből tudjuk, hogy két kérdésre kértek választ: Trianonra és az államadósságra. Érdekes, hogy az akkor még ismeretlen Antall Józsefre esett a választás, s belőle lett a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. Hogy miért? Valószínű azért, mert mint tudott vállalta a teljes adósság visszafizetését, és már az első minisztertanács ülésén megtiltotta Trianonnak még csak az említését is! Miért Trianon és miért az adósság volt a fontos? Mert várható volt, hogy Magyarország megnövekedett nemzetközi tekintélye miatt, egy gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben Magyarország Trianon revízióját és államadósság teljes vagy részbeni elengedését, netán újraütemezését fogja követelni. Bush elnök és kohorszai ettől féltek úgy, mint „ördög a tömjénfüsttől”.
A nyugati politika irányítói, s benne az EU vezető politikusai 1956-ból és 1989-ből arra a következtetésre jutottak, hogy, mivel Magyarország még trianoni állapotában is veszélyes lehet, ezért kizsákmányoltnak, koldusnak és a nyugattól függőnek kell maradnia.
Magyarország kizsákmányolása, kifosztása és eladósodása 1990 és 1998, valamint 2002 és 2010 között sikeresen megtörtént a magyar komprádor burzsoázia segítségével. Szerencsére a magyarok tömegei még időben felismerték a végveszélyt s 2010-ben 2/3-os többséggel juttatta a parlamentbe a FIDESZ-KDNP koalíciót, amely nemzetmentő munkája nélkül ma Magyarország nyomorultabb és kiszolgáltatottabb állapotban lenne, mint Görögország.
A jelek szerint egy erős, független és egységes Magyarország igazában véve nem kívánatos Európában, mivel volt ellenségeinkben ott szunnyad a félelem, hogy ebben az esetben előbb-utóbb terítékre kerül az idegen uralmak alá hajtott több milliónyi magyar autonómia ügye, esetleg Trianon felülvizsgálata, és egy új, igazságosabb határrendezés.
Az is egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a magyarellenes hatalmak az Európai Uniót igyekeznek felhasználni a magára találó, fejlődő és önbizalmát visszanyerő Magyarország ellen. Az utóbbi években megfigyelhető az EU intézményeinek barátságtalan, sőt magyarellenes praktikáinak sokasodása. Ezek között ott van a kettős mérce alkalmazása, a kákán is csomót keresés; különféle levegőből kapott vádak emelése; teljesíthetetlen ajánlatok sokasodása; a lakosság jövedelmének visszaszorítása újabb adók bevezetésével; komoly szankciókkal való fenyegetés és az európai szavazati jog felfüggesztése. Mindezeken túl nyíltan pénzelik a hazai ellenzéki pártokat, így segítve azok hatalomra jutását a jövő évi parlamenti választásokon – s ezzel az általuk már jól bevált országvesztő politika újra alkalmazását.
Az Európai Unió Magyarország felé gyakorolt politikájában változás nem várható, amíg annak parlamentjében többségen vannak a volt maoista, kommunista, liberális, szociáldemokrata és zöld párti képviselők. Változás csak a néppárti többségű EU-ban képzelhető el.
Az idei gyászos évfordulónkon döbbenjünk rá, hogy mint régen nagyapáink és apáink, úgy mi is még ma is Trianonban élünk és miatta gyaláztatunk, veretettünk és szenvedünk! 2013. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma

Semmit a magyaroknak!
A magyarok mindig a megváltoztathatatlant akarják megváltoztatni. A romániai magyarok az alkotmány első cikkelyét, amely kimondja, hogy Románia nemzetállam, a szlovákiai magyarok a Benes-dekrétumokat, és hogy akik felvették a magyar állampolgárságot, ne veszítsék el a szlovákot.
Nem akarjuk megérteni, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megváltoztatni?!
Erre hivatkozik Victor Ponta is. Ő nagyon somolygott az RMDSZ-kongresszuson szövetséges ellenfelével, Crin Antonescuval egyetemben. Olyan szépen mondták el, hogy semmit nem ígérnek, hogy a jámbor néző azt hihette, mindent megígértek. Ponta talán hajlana is arra, hogy meghallgassa a magyarok kéréseit, de a törvény neki is köti a kezét. Nálunk az alkotmány 152. pontja tiltja a nemzetállami meghatározás megváltozását. Ponta, persze, erről nem tehet. Rendben: Az egyes cikkelyt nem lehet változtatni. No de a 152-es, az megváltoztatható, nemde? És ha igen, akkor azon lehet módosítani, többek közt úgy, hogy az első cikkely is módosulhasson. Vagy van olyan cikkely is, amelyik kimondja a 152. megváltoztathatatlanságát? Szlovákiában ugyanígy nem lehet visszavonni a Benes-dekrétumokat, mert a szlovák parlament kimondta azok sérthetetlenségét. A magyarok az Európa Parlamentnél megreklamálták a Benes-dekrétumokat és a szlovák állampolgársági törvényt. Már azt is nagy sikernek könyveltük el, hogy a petíciós bizottság egyáltalán foglalkozott ezekkel a problémákkal. Zárt ülést rendeltek el, mert ezt a román delegátus is kérte. Így a tárgyalásokról kitoloncolták a Magyar Közösség Pártjának elnökét, Berényi Józsefet. A következő lépés az lehetne, hogy kitoloncolják Szlovákiából is, mindazokkal egyetemben, akik felvették a magyar állampolgárságot. Mert a törvény szerint megtehetik. Most 93 éve, a trianoni békeszerződések megkötésekor meg sem hallgatták a magyarokat. Akkor sok mindent ígértek nekünk. Aztán kiderült, az volt a baj, hogy az ígéretek meghaladták az európai normákat, így azokból vissza kellett venni, hogy európai módon oldassék meg a nemzetiségi kérdés.
A szlovákoknak végül is örvendeniük kellene, hogy a felvidéki magyarok így ragaszkodnak szlovák állampolgárságukhoz. Mert kérdem én, mi lenne, ha ott minden magyar felvenné a magyar állampolgárságot, a szlovákok megvonnák tőlük a szlovákot, és arra ébrednének, hogy a magyar határ mellett, Szlovákiában él félmillió tisztán magyar állampolgár? És ők azt mondanák, hogy mivel nem szlovák állampolgárok, semmi közük Szlovákiához, Magyarországon akarnak élni anélkül, hogy elköltöznének szülőföldjükről. Ezt elkerülendő, a szlovákok nem hatálytalanítják a Benes-dekrétumokat. A régiósítást is megoldották: a megyéket úgy osztották újra észak-déli irányban, hogy véletlenül se legyen egyikben sem magyar többség. Ez jó példa. Nálunk is így fogják felosztani a magyarok lakta megyéket, csak nem észak-dél irányban, hanem a szélrózsa minden irányában.
Szigorúan tudományos alapon.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meg kell látni az emberek áldozatát is
Áder János köztársasági elnök határon túli fiatalokat látott vendégül a nemzeti összetartozás napja alkalmából a Sándor-palotában. 2013-ban a nemzeti összeomlás gyásza helyett a nemzet soha nem múló egységét ünnepeljük.
Orbán Viktor miniszterelnök a Facebookon üzent. Mint írta: „Június 4. A nemzeti összetartozás napja. Trianon leckéje: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak.”
Áder János köztársasági elnök szerint a trianoni döntés máig feldolgozatlan emlékként él a magyarokban. Az államfő erről a határon túlról érkezett magyar fiatalok fogadásakor beszélt kedden a Sándor-palotában. Áder János felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki és őrvidéki fiatalokat látott vendégül hivatalában. A köztársasági elnök köszönetet mondott a fiatalok tanárainak és szüleinek, amiért segítséget nyújtanak a felnövekvő generációk magyar önazonosságának megőrzésében, a magyar történelmi hagyományok, emlékek, évfordulók ápolásában, továbbá a kulturális tradíciók továbbadásában.
A fiatalokban is feldolgozatlan emlékként él Trianon
Védjük nemzeti összetartozásunk tudatát
Nem mondhatunk le arról, hogy a trianoni, majd a második világháborút lezáró, újabb igazságtalanságokkal terhelt döntésekkel szemben újraépítsük és védjük nemzeti összetartozásunk tudatát – jelentette ki Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke kedden a parlamentben a nemzeti összetartozás napján.
A köztársasági elnök hangsúlyozta, a Sándor-palotába látogató diákok leveleit olvasva azt a tanulságot vonta le, hogy még azokban a fiatalokban is feldolgozatlan emlékként él Trianon, akiknek nemhogy a két világháborúról, de a szocializmusról sincs személyes élményük. Aki erről nem vesz tudomást, aki képtelen meghallani a határon túli fiatalok hangját, és aki a kettős állampolgárság ellen kampányol, arra igazak Széchenyi István szavai: „akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember” – fogalmazott Áder János.
Az államfő a déli órákban személyesen vezette végig a Sándor-palotán a 38, határon túli középiskolást, akik a Budapestre érkező külföldi állami vezetőkhöz hasonlóan az épület erkélyéről is megnézhették a város panorámáját, majd együtt ebédeltek a köztársasági elnökkel.
A magyar nép ösztönszerűen egybeforrasztja magát
Répás Zsuzsanna a fővárosi Magyarság Házában, külhoni és anyaországi diákok részvételével tartott ünnepségen kiemelte: újrafogalmaztuk önmagunkhoz, a nemzethez való viszonyunkat, a nemzet fogalmához kapcsolódó elképzeléseinket. Korábban csak mély fájdalomként élt bennünk Trianon, de meg kellett látni a nemzet nagy teljesítményét, az emberek áldozatait a talpra állásban – fogalmazott. Hozzátette: Trianon után van mire büszkének lennünk. Az az erő, amely akkor újraformálta az országot, a talpra állás, az újjáalakulás iránti hit és akarat kiállta az idő próbáját. Nekünk, magyaroknak ez a stabil bástyánk, ezt támasztja alá történelmi tapasztalatok egész sora – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna.
Amikor nagy a baj, és törvényszerű lenne a széthúzás, az egyéni érdek elsőbbrendűsége, akkor a magyar nép ösztönszerűen rátalál saját egységére, egybeforrasztja önmagát. A problémák megsokszorozzák a magyarok erejét, összegzik képességeit, akaratukat és a legjobbat képesek kihozni magukból – mondta. Kiemelte: „ma egy új, ám ugyanolyan erős egységet formálunk annak ellenére, hogy végzetes szétszaggatatásra ítéltek minket”. Hozzátette, az összetartozás olyan teljesítmény, amelyre büszkének kell lenni, „a köldöknéző magatartás még sohasem vezetett sikerre, felemelt fejjel lehet csak meglátni azt az ösvényt, amely a gyarapodás felé visz”.
Az összetartozás fája
Az ünnepségen lelepleztek egy mintegy háromméteres, terebélyes fát, az összetartozás fáját, amelynek ágain egy-egy Kárpát-medencei tájegységi ház makettjét helyeztek el, és ezek oldalára, falára üzenetet fogalmaztak meg a külhoni és anyaországi diákok a nemzeti összetartozásról.
Répás Zsuzsanna elmondta: a fa azt jelképezi, hogy „a gyermekeink már egy olyan nemzedéket képviselnek, akik számára az összetartozás az alapélmény”. Azt jelképezi, hogy a több évtizedes küzdelem létünkért, önmagunkért, a magyar identitás újraértelmezéséért sikeres volt – közölte, kiemelve: a fiatal generáció a nemzet egységére már olyan adottságként tekint, amely érték és erőforrás a számára.
Arra van szükség, hogy a nyitott kérdéseket rendezzük
Trianon fájdalmas emlék, amíg lesz magyar a földön, nem tudja igazságosnak mondani azt, ami akkor történt – mondta a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának (MKP) elnöke Tamásiban, a város trianoni emlékművének avatása alkalmából rendezett ünnepségen. Berényi József hangoztatta: jó, hogy a magyar Országgyűlés változtatott ennek a napnak a hangulatán. Az Országgyűlés üzenete az, hogy a búslakodás helyett „hirdessük meg az összetartozás ünnepét, és szimbolikusan fordítsuk meg a történelmet” – mondta.
A megemlékezésen, amelyen mintegy ötszázan vettek részt, az MKP elnöke arról beszélt, hogy a szlovák állam nagy hangsúlyt fektet a nemzetállam építésére, ennek ellenére még mindig ötszázezer magyar él Szlovákiában. Mint mondta, időnként magyarországi és szlovákiai politikusok arról beszélnek, hogy megbékélésre van szükség. „Úgy érzem, nincs szükség megbékélésre, mert béke van. Arra van szükség, hogy a nyitott kérdéseket rendezzük” – tette hozzá.
Miért akadályozzák Szlovákiában a magyar nyelvhasználatot?
„Ha szlovák barátainknak üzenünk, akkor nem a megbékélésről kell szólni az összetartozás napján, hanem arról, hogy miért van a mai napig kollektív bűnösség a szlovák jogrendben” – jelentette ki, utalva a második világháború után a csehszlovákiai magyarokat és németeket kollektív bűnösnek kimondó, Szlovákiában ma is sérthetetlennek tartott Benes-dekrétumokra.
Beszédét úgy folytatta, kérdés az is, hogy miért akadályozzák Szlovákiában a magyar nyelvhasználatot, és miért van az, hogy Nyugat-Európában természetes a kisebbségek autonómiája, a szlovák politikusok szerint ugyanakkor az ország szétverését célozza meg, aki erről beszél. „Csak a szavak szintjén vagyunk az országot gazdagító közösség Szlovákiában, valójában biztonságpolitikai tényezőként kezelnek bennünket” – fogalmazott, hangsúlyozva, a megbékélés akkor lesz őszinte, ha elfogadják, hogy a magyar közösség a magyar nyelvet használva, a magyar kultúrát élvezve, magyar állampolgársággal élhessen Szlovákiában.
„Nemzetgyilkossági kísérlet”
Morvai Krisztina európai parlamenti független képviselő a Magyar önrendelkezés, emberi jogok és jogvédelem a Kárpát-medencében című konferencián arról beszélt, legyen vége annak, hogy lehajtott fejjel beszélünk Trianonról, emeljük fel a fejünket és követeljük a jogainkat. Megnyitóbeszédében a politikus fontos aktualitásnak nevezte, hogy a szerb európai uniós csatlakozási tárgyalások már megkezdődtek. Szerinte ez történelmi lehetőséget teremt arra, hogy a magyar állam követeléseket támasszon a délvidéki jogsértésekkel szembeni fellépés és a nemzeti önrendelkezés jogának érvényesítése érdekében.
Gaudi-Nagy Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi ügyvezetője a konferencián azt mondta, a jog eszközével, az elcsatolt területeken élő magyarokkal közösen fogják kiharcolni az önrendelkezést minden magyar számára. A békediktátum több mint hárommillió embert taszított idegen sorsba, „ebbe nem fogunk soha belenyugodni” – hangsúlyozta, és „nemzetgyilkossági kísérletnek” nevezve a történteket. Gaudi-Nagy Tamás a konferencia sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, a trianoni békediktátumot semmilyen körülmények közt nem fogadhatjuk el – sem érzelmileg, sem politikailag, sem jogilag.
Durva beavatkozás
Az LMP fiatalok számára hirdet pályázatot, amelyen a résztvevők ökopolitikai, természetvédelmi szempontból vizsgálnák a trianoni békediktátum máig tartó hatásait – jelentette be sajtótájékoztatón a párt emlékezetpolitikai szakszóvivője. Hajdu Mária az érkező árvízre is utalva azt mondta, a Duna összeköti a Kárpát-medencében élőket. A június 4-i dátumot gyásznapnak nevező Mile Lajos országgyűlési képviselő ehhez azt tette hozzá, hogy a trianoni diktátum után Magyarország erdőinek a 85 százalékát, illetve vízgyűjtő területeinek komoly részét elveszítette. Szavai szerint ebből is látszik, hogy a döntés környezeti szempontból is durva beavatkozást jelentett.
A Himnusz az a dal…
A Demokratikus Koalíció (DK) véleménye szerint a Himnusz az a dal, amelyik párthovatartozástól függetlenül összeköti a magyarokat – jelentette ki keddi, a fővárosi Olimpiai Parkban tartott sajtótájékoztatóján Vadai Ágnes. A független képviselő arról beszélt, hogy a magyarok sokfélék, sokféle helyen élnek a Kárpát-medencétől Amerikán át egészen Ausztráliáig, de – mint fogalmazott – „sok minden összeköt bennünket, a nyelvünk, a történelmünk, a közmondásaink, a népmeséink és van egy ilyen dal is”. Szavai szerint a kormány mégis úgy gondolta, hogy „az adófizetők pénzén irat egy gagyi dalt” és megkéri az iskolásokat, hogy június 4-én este hatkor énekeljék el azt. Ezt követően a DK mintegy 80-100 szimpatizánsa, illetve politikusai, köztük Gyurcsány Ferenc, Szűcs Erika, Bauer Tamás, Kolber István, Niedermüller Péter és Debreczeni József a helyszínen felállított két magyar és egy európai uniós zászló mellett közösen elénekelték a Himnuszt.
Bajnai Gordon szerint a trianoni békediktátum igazságtalan és irracionális volt. A volt miniszterelnök közleményében azt írta: sem a hallgatás, a trauma szőnyeg alá söprése nem segíti a nemzet egységét, sem az, hogy bárki politikai ellenfelének a nemzetből való kirekesztésére használja fel Trianont. Véleménye szerint nem szolgálja a nemzet érdekét az sem, ha június 4-én „nem a valódi nemzeti összetartozás gondolatát hangsúlyozzuk, hanem a rezsimet ünneplő, a kormánypárt ideológiájára rímelő kampánydalt énekeltetünk óvodás és iskolás gyerekekkel”.
MNO.hu

Maradjon úgy, ahogy száz évig volt!
Az RMDSZ nem fogja támogatni a régi városháza és a Kultúrpalota nagytermeinek elnevezését
A megyei RMDSZ-tisztújítás óta első ízben tartott sajtótájékoztatót Brassai Zsombor megyei elnök. A sajtótájékoztatón jelen volt Peti András frissen megválasztott alpolgármester és Kelemen Márton KT-elnök, a megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője.
Érthetetlen hisztéria
Brassai Zsombor az Unirea líceummal kapcsolatban az utóbbi időben felmerült "pánikoló, hisztérikus hangnemű kifogásokról" beszélt, és leszögezte: nem megszüntetni akarják az Unirea líceumot, illetve a katolikus egyháznak mint az épület tulajdonosának javaslata nem a líceum megszüntetése, hanem az intézmény jogi személyiségének a megosztása, amit az RMDSZ is támogat. – Mi ezt a kezdeményezést indokoltnak tartjuk, jónak látjuk és támogatjuk, jelentette ki, hangsúlyozva, hogy ezzel lényeges változás az iskolában nem történne a beiskolázási számok tekintetében, hiszen a magyar osztályok a szülők kérésére és támogatásával átsorolnának az új magyar intézménybe. Ezek után érthetetlennek nevezte azt a hisztériát, amely ezt a kérdést övezi és sajnálta, hogy etnikai konfliktusokat generál a városban. Nem szeretnénk megszüntetni az országos hírnevű Unirea Nemzeti Kollégiumot, de meg akarjuk erősíteni a magyar oktatást Marosvásárhelyen.
Beszélt Dicsőszentmártonról, ahol már két éve próbálkoznak az önálló magyar iskola létrehozásával – amit a törvény nemcsak lehetővé tesz, hanem a szórványban a tanügyi törvény egyenesen kötelezi egy ilyen intézmény létrehozását –, de mindeddig nem sikerült. – Épület is van, a körülmények is adottak ahhoz, hogy ez megoldható legyen, azonban sem megyei, sem helyi szinten nincs politikai akarat.
"A szándék kifogásolhatatlan"
Az oklevélbotrányt megdöbbenéssel fogadta az RMDSZ, mondta Brassai, elmondva, hogy a "Marosvásárhelyen alig 9 ezer szavazatot kapott Marius Pascan szenátor" feljelentette a tanfelügyelőséget oklevélügyben. Ennek kapcsán idézte Marosvásárhely polgármesterének nyilatkozatát, hogy a hisztériák ideje lejárt, most pedig a szenátor országos botrányt okoz.
Elmondta, hogy körülbelül egy hónappal ezelőtt volt egy találkozójuk a marosvásárhelyi oktatási intézmények magyar vezetőivel, és ott merült fel az igény, hogy készítsenek egységes érdemokleveleket, amelyeket az évzárók alkalmával átadhatnak a tanulóknak. Azért merült fel az igény, mert az érdemokleveleket nem a tanfelügyelőség adja ki, hanem minden iskola olyant készít, amilyent tud. Ezért döntött úgy az RMDSZ, hogy egységesíti ezeket, és 1800 érdemoklevelet osztottak ki a marosvásárhelyi iskolák magyar igazgatóinak, aligazgatóinak.
– Azt gondolom, hogy a szándék kifogásolhatatlan, hogyha normális körülmények között mérlegeljük az esetet. Semmi törvénybe ütközőt nem látok benne, hisz kétnyelvű, esztétikus dizájn alapján készítettük el, figyelembe véve az igényeket. Elítélem azokat a politikusokat, akik ebből a kérdésből is politikát próbálnak kreálni, vagy ami még rosszabb, nemzetiségi feszültségeket szítanak Marosvásárhelyen.
Az összefogás pozitív példája
Peti András megköszönte kollégáinak a bizalmat, és ígérte, éppen annyira odafigyel majd az emberek kis, egyéni problémáira, mint a várost érintő nagy stratégiai fejlesztési tervekre. Megköszönte a Civil Elkötelezettség Mozgalomnak, a szülői bizottságnak, akik kiálltak a 2-es iskola elnevezése mellett. – Azt gondolom, hogy a 2-es iskola elnevezése dr. Bernády Györgyről a pozitív példája annak, hogy a széles összefogást minden esetben siker koronázza.
A Művészeti Líceum kapcsán kijelentette: – Ennek az iskolának hagyománya van, nagy elismertségnek örvend a művészeti oktatás terén, nem szabad ezzel játszani. Alpolgármesteri minőségemben mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a város hosszú távú szerződést kössön az egyházzal, és az épületet méltó módon felújítsák, az oktatást méltó körülmények között biztosítsák.
A magyar közösség álláspontja egyértelmű
Kelemen Márton az utóbbi napokban a várost rendkívüli módon foglalkoztató témáról, a régi városháza, illetve a Kultúrpalota nagytermeinek elnevezéséről felröppent híreket akarta tisztázni, és ismertetni a megyei tanács RMDSZ-frakciója, valamint a megyei RMDSZ közös álláspontját.
– Amikor ilyen szimbolikus értékű épületekről beszélünk, amelyek egyértelműen Vásárhely szimbólumai, akkor a közvélemény megkerülhetetlen tényezővé válik. Amikor egy ilyen épületen akarunk akár ilyen "kis" módosításokat elkövetni, akkor mindenképpen tudnunk kell, hogy a város közössége fel tudja-e vállalni ezeket a változásokat.
A frakcióvezető szerint az RMDSZ-frakció a megyei tanácsülésen is ezt az álláspontot képviselte, csak egyesek félreértelmezték. – A mi álláspontunk egyértelműen az volt, hogy egy százéves megemlékezés jó alkalom lehet a nagytermek elnevezésére, de csak abban az esetben lehet az, és csak abban az esetben tudjuk támogatni, ha a teljes közösség magáénak tudja érezni ezeket a neveket.
Ezért támogatták a nyilvános konzultációt. Az eddigi jelzések alapján elég egyértelmű a magyar közösség álláspontja, s bár a végleges álláspont kialakításáig megvárják a nyilvános konzultáció befejeztét, a reakciókból az szűrődik le, hogy az elnevezés nem támogatott, és a magyar közösség azt szeretné, hogy ezek a termek elnevezés nélkül maradjanak, ahogy eddig voltak. – Természetesen ezt az álláspontot fogjuk képviselni mi is, tehát nem fogjuk támogatni az elnevezéseket, jelentette ki Kelemen Márton.
Népújság: Miért vették le a napirendről a Sütő-szobor ügyét? illetve igaz-e, amit az egyik helyi lap írt, hogy egy RMDSZ-es városi tanácsos azt állította, hogy egy kerekasztal- beszélgetés során "véleményformálók és értelmiségiek úgy döntöttek, hogy Sütő András megosztó személyiség, és nincs szükség a szobrára a városunkban; ki az illető tanácsos?
Peti András: A Sütő-szoborral kapcsolatban szeretnék emlékeztetni, hogy 2010-ben arról született döntés, hogy a szobrot a Vörösmarty téren helyezik el. Azóta, sajnos, a Sütő András Baráti Egyesület, amely kezdeményezte és felkarolta ezt az ügyet, egy szerencsétlen pályázat miatt nem valósította meg ezt az elképzelést, és kérésüknek megfelelően egy méltóbb helyet kívánt biztosítani a szobornak.
Nem szeretném kommentálni egy olyan kollégának az állítását, akit nem tudunk azonosítani, és nem volt jelen az említett rendezvényen, nem tudom igazolni, hogy elhangzott-e vagy nem, de úgy gondolom, ez egy egyszerű spekuláció. A határozattervezet több ok miatt került visszavonásra, az egyik az, hogy a Színház tér építészeti tervének az elkészítője jelezte, hogy a hozzájárulásához van szükség ahhoz, hogy módosuljon a Színház térnek az arculata. De vannak más indokok is. Azt gondolom, sokkal előnyösebb visszavonni egy határozattervezetet, mint hogy esetleg elutasításra kerüljön.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Lopjunk történelmet
A kilencvenes években Kárpátokon túli, ideiglenesen Nagyszalontán állomásozó katonatisztektől lehetett hallani olyan történelemszemléletet, miszerint ha Arany János a hajdúváros szülötte, a település pedig Romániához tartozik, akkor a költő csakis román lehet.
Ugyanezt a területi elvet hozzák fel érvként most a szlovák hatóságok is, amikor a leghosszabb ideig szolgáló magyar huszár, Skultéty László aradi hamvainak elorzását próbálják megindokolni. Vagyis: ha a jó öreg zászlótartó a jelenlegi Szlovákia területén látta meg a napvilágot, akkor a nemzetisége egyértelműen szlovák. Mit számít, hogy a Gábris néven született katona magyarnak vallotta magát, hogy mindkét síremlékére magyarul írták fel a nevét és a feliratokat, hogy világviszonylatban páratlan katonai karrierjével a magyar nemzeti hagyomány részévé vált?
Ha egyszer a szlovák történetírás gróf Hadik András magyar huszártábornokról és Magyar Balázs erdélyi vajdáról, Felvidék kapitányáról is kimondja: „a magyarok tévesen vindikálják maguknak", mellettük eltörpül a Skultéty nemzetiségéről folytatott vita. Effajta történelemhamisításra tájainkon is akad példa, sokan emlékszünk még Kolozsvár magyarfaló expolgármesterének hiábavaló, Hunyadi Mátyást „Magyarország román királyának" kikiáltó erőlködésére. Csakhogy miközben – dákoromán kontinuitáselmélet ide vagy oda – a románok rendelkeznek önálló, a magyarokétól független történelemmel, a szlovákok esetében mindez bajos.
A történelem és a saját államalapítás-élmény hiányával, nagyfokú identitászavarral magyarázható Pozsony kurzusa, miszerint a nagymorva fejedelemségben nem szlávok, hanem „régi szlovákok éltek", akiknek a királya Szvatopluk volt. „Ha a magyaroknak lehet Szent Istvánjuk, a cseheknek pedig Szent Venceljük, akkor nekünk pedig Szvatoplukunk lesz" – adta ki az ukázt évekkel ezelőtt Robert Fico kormányfő, fittyet hányva történészek véleményére, miszerint a nagymorva birodalomban szlávok és nem szlovákok éltek, a „régi szlovákok" megnevezés pedig egyszerűen minden tudományos alapot nélkülöz. De hát ha a politikai érdekek ezt kívánják, akkor szemrebbenés nélkül lehet történelmet, identitásokat, állampolgárságot, hamvakat lopni.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Skultéty-botrány és történelemhamisítás
A kilencvenes évek első felében úgy tűnt, hogy a kultúrköri hovatartozás elsődleges fontosságú tényező térségünk társadalmainak a kommunista rendszerhez való viszonyulásában. Az első szabad választáson Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Horvátország és Szlovénia választóközönségének többsége a rendszerváltó erőkre szavazott, Jugoszlávia ortodox államaiban és Romániában a posztkommunisták jutottak hatalomra. Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a román fennhatóság alatt álló területek közül Erdélyben jelentősen nagyobb számban szavaztak a történelmi pártokra, bár a Nemzeti Megmentési Front itt is győzedelmeskedett. Akkortájt alkalmam volt részt venni egy MDF-es konferencián, ahol Kelemen András külügyi államtitkárt különböző égető aktuális témákról kérdezett a hallgatóság: például a Duna eltereléséről és a szlovák–magyar viszony várható alakulásáról. Az előadó úgy vélte, az akkori ellentétek dacára középtávon harmonizálódik a két ország viszonya, hiszen mindkét ország katolikus többségű, és egyébként is, elég csak megnézni Szlovákia címerét. A válasz akkor meggyőzőnek tűnt.
Közben kiderült, hogy a szlovák politikai elitben sokkal több a frusztráltság és sokkal nagyobb a kisebbrendűségi komplexus, mint ahogy feltételeztük. Hogy most az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni ellenérzéseit ne említsük. A Kisantant országai közül Magyarországnak épp Szlovákiával a legfeszültebb a viszonya, ott éri a magyarságot a legdurvább diszkrimináció, és sajnos ott is legelőrehaladottabb a magyarság lélekbeli, nyelvi és kulturális asszimiláltsága – a „teher alatt nő a pálma” egyszerűnek és valószerűnek tűnő bölcsesség eleven cáfolatául. A származás szerint diszkrimináló, a magyarság jogfosztottságát jogszabályi szinten rögzítő Beneš-dekrétumok még érvényben vannak, a magyar nyelv használatát súlyosan korlátozzák, a magyar állampolgárságot felvevő nemzettársainkat megfosztják szlovák állampolgárságuktól, a szlovák diplomácia pedig ott tör borsot a magyar külügy orra alá, ahol tud.
Legutóbb a Skultéty-üggyel. A történetet nem részletezem, ez most a sajtó egyik fő témája, azok is megismerhették a 91 éves korában leszerelt, Garay János és Kodály Zoltán által megénekelt, Háry János alakját ihlető, huszonkét hadjáratban harcoló veterán huszár katona élettörténetét, akik eddig nem hallottak róla. Skyultéty László a mai Szlovákia területén született 1738-ban, Hegyesmajtényban, sírja mindeddig Újaradon volt. Ma már csak síremléke, egy magyar feliratú fekete obeliszk által megtestesítve, mert a szlovák fél igényének megfelelően román állami hivatalnokok jelenlétében sebtiben kihantolták, és szülőfalujában újratemették, mint szlovák hőst. Mert nem elég, hogy egy végzetesen balszerencsés történelmi pillanatban, midőn Magyarország szabadkőműves kalandorok vezetése alá került, elorozták ezeréves országunk területének két harmadát, most a magyarságnak az oktatott történelemből való fokozatos kiszorításával párhuzamosan szlovákká, románná, szerbbé akarják tenni e területek híres szülötteit is.
A magyar érdeket senki nem fogja képviselni, ha mi nem tesszük. Ellenfeleink a magyar „baloldal” által szorgalmazott és gyakorolt, „bizalommegelőlegezésen” alapuló „gesztuspolitikát” gyengeségként értelmezik és vérszemet kapnak. De nem elég tiltakozni, ellenoffenzívát kell indítani. A Kisantantnak a történelmet meghamisító külföldi és belföldi propagandáját ellensúlyozni kell. A magunk szerény eszközeivel. Bármennyire méltatlan és sziszifuszi dolog vitába szállni a nyílt történelemhamisítással, meg kell tenni.
A nemzet- és országpropaganda nem merülhet ki rózsát tartó csinos női lábak népszerűsítésében, tudatos felvilágosító kampányra van szükség, mert maholnap a mértékadó külföldi lexikonok a dákoromán legendát tényként fogják említeni. A román politikusok „történelmi” érveket harsognak a médiában s ezzel egészítik ki a történelmet sajátosan kiszínező hivatalos oktatási és kultúrpolitikát. Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni politikai érdekképviseletének egyik nagy mulasztása, hogy a történelem vitás kérdéseit kizárólag a történészek hatáskörébe utalta, ahelyett, hogy a magyar álláspontot képviselte volna minden fórumon a leghatározottabban.
A jó irányban soha nem késő lépni. A magyar reintegráció, a határokon átívelő magyar újraegységesülés intézményei megvannak, lassan kiegészülnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel is. Itt az ideje operatívan használni őket, többek között minél hatékonyabb és minél többszintű, a történelem valós tényeinek népszerűsítését is felölelő kommunikációs stratégia megalkotására. Ezt sem fogja senki megtenni helyettünk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Botrány a Liviu Rebreanu iskolában
"Megdöbbenéssel veszem tudomásul, hogy a kétnyelvűség okán a Liviu Rebreanu Általános Iskolában incidens tört ki. Meggyőződésem, hogy az utóbbi héten mesterkélten felfújt kétnyelvű oklevélbotrány, a 2-es iskola átnevezését megelőző és követő egyes román politikusok nyílt támadásai, magyarellenes kijelentéseik vezettek ahhoz, hogy a tegnap esti évzárón véleményüket óriásplakáton megjelenítő magyar szülőket rágalmazták. Elfogadhatatlannak tartom azt, hogy a törvények által szavatolt nyelvi jogainkat nemcsak hogy figyelmen kívül hagyják a város és a megye egyes politikusai, hanem magyarellenes kijelentéseikkel veszélyes társadalmi feszültséget idéznek elő" – mondta Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, reagálva a Liviu Rebreanu Általános Iskola évzáró ünnepségén történtekre.
Az elnök szerint, tekintettel arra, hogy a nyelvi jogok érvényesítését nem lehet az iskolákra bízni, melyek vezetőtanácsában fölényes többségű a román képviselet, illetve egy általános iskola és három középiskola kivételével nincsenek magyar igazgatók, a helyi tanács szintjén kell rendezni a problémát. Az RMDSZ vásárhelyi frakciója határozattervezetet terjeszt a helyi tanács elé, melyben az iskolák adminisztrátori minőségében elrendelik az épületek belső tereinek kétnyelvű feliratozását.
Marosvásárhely, 2013. június 21.
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének sajtóirodája
Népújság (Marosvásárhely)

Szentgyörgy 1944–48 közötti története
1944 augusztusától az európai hadműveletek a szövetségesek győzelmét jósolták, ami Észak-Erdély esetében a szovjet haderő és az augusztus 23-i átállás következtében vele szövetséges román csapatok közeledését jelentette. Ennek ismeretében a magyar katonai és polgári vezetés igyekezett megszervezni a visszavonulás és kiürítés folyamatát. Elsőként a magyar köztisztviselők menekültek el, majd a szovjet csapatok augusztus 26-i Úz-völgyi áttörésének hírére a polgári lakosság menekültáradata következett.
Csak szeptember 2-án, amikor már a várostól délre eső helységek (Kökös, Uzon, Illyefalva, Előpatak) az ellenség kezére kerültek, hangzott el Sepsiszentgyörgyön Szentiványi Gábor, Háromszék főispánjának a lakossághoz szóló felhívása a menekülésre és a város kiürítésére. Háromszékről augusztus közepétől mintegy 30 000 személy vett vándorbotot a kezébe, voltak, akik biztonságukat egy közeli faluban, míg mások, akárcsak 1916-ban, Magyarországon vélték megtalálni. Ekkor csomagolták össze a Székely Nemzeti Múzeum két vagont megtöltő kincsét, s indították útnak, hogy aztán a zalaegerszegi állomáson bombatalálat semmisítse meg. A várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat 8-án este vonult be Sepsiszentgyörgyre, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő az itthon maradt baloldali beállítottságú lakosság képviselőjeként fogadta az érkező csapatokat és adta át a várost úgy, hogy a városháza óvóhelyén már előzetesen Albert Istvánt polgármesternek választották, aki azonban nem foglalhatta el székét, mert a mondhatni, azonnal érkező új (részben régi) román adminisztráció saját embereit nevezte ki. Népőrség alakult a rend és nyugalom fenntartására. A második bécsi döntés alkalmával elmenekült hivatalnokok, rendőrök, csendőrök tértek vissza régi beosztásukba. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester és Cerghi Pop Victor gyógyszerész, akit szeptember 19-én prefektusnak neveztek ki. Az ez alkalommal rendezett ünnepségen Cerghi úgy fogalmazott, hogy „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”. Már szeptember 10-én Sima a Kossuth Lajos utca nevének Szeptember 8. utcára való megváltoztatása engedélyezését kéri és kapja a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. „A szeptember 12-i román–szovjet fegyverszünet megállapodásai nem elégítették ki a román politikusokat, akik Benes ösztönzésére, akárcsak Csehszlovákiában, azt szerették volna, ha a magyarokra kimondják a háborús bűnösséget, minden következményével, így a kitelepítéssel együtt. Ezért lettek a batalioanele fixe, a voluntárok a megfélemlítés eszközei, hogy a magyarságot félelmében rávegyék az elmenekülésre, önként távozásra” – olvashatjuk Lipcsey Ildikó Románia és Erdély a 20. században című munkájában. Iuliu Maniu a minisztertanács szeptemberi ülésén terjesztette elő a javaslatot „a felszabadított Észak-Erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság megalakítására”. Ekkor alakultak meg a hírhedt félkatonai alakulatok, a Maniu-gárdák, melyek több héten át tartották rettegésben a magyar lakosságot. Cerghi Pop Victor is e gárda aktív tagja és támogatója. (A Gavril Olteanu Szászrégenből elmenekült ügyvéd által vezetett Maniu-gárda nevéhez fűződik a szeptember 26-i szárazajtai vérengzés.) Alexandru Petruţ frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó Könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni, és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, hogy a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el”. A polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig, hogy a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe kerül. 1944. november 14-én, főként a Maniu-gárdák garázdálkodása miatt, az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése”, és felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Andrej J. Visinszkíj külügyi biztos indoka ekképpen hangzott: míg Romániában nem lesz egy, a rendet, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát garantáló kormány, fenntartják az átmeneti állapotot. 1944. november 14-én tehát Észak-Erdély a szovjet katonai parancsnokság irányítása alá került – tudjuk meg Lipcsey fentebb idézett tanulmányából. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka Odinkov volt.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kedélyborzolás Borzont körül
Több mint két hete tüzelik, rémítgetik a román közvéleményt az EMI Gyergyóalfalu mellett, Borzonton szervezett kilencedik nyári akadémiájával.
Szemrebbenés nélkül állították, 800 terrorista készül összeülni az ország szívében, s hogy szavaikat hitelesebbé tegyék, a rég betiltott Magyar Gárdáról sugároztak korabeli filmkockákat, náci voltukat igazolandó. Nem mellékesen Orbán Viktorról is elmondták, ahányszor csak alkalmuk adódott, hogy a magyar miniszterelnök szembemegy az unióval, nem szalonképes Európában, holott a Fidesznek e rendezvényhez köze nem volt, legfeljebb ellenzékének meglehetősen éles bírálatait kellett ismét végighallgatnia. A „terroristák vezére”, Vona Gábor is megkapta a magáét, csak úgy záporoztak a stúdiókban és írott sajtóban a fasiszta és náci jelzők, de megkapta a magáét a tehetetlen román állam és kormány is, mely megtűr az ország szívében egy irredenta, revizionista, az ország területi egységét veszélyeztető félkatonai tábort. Szapora ellenőrzésbe fogott Borzonton minden erőszakszervezet, rendőrség, csendőrség, titkosszolgálatok, de a vám- és pénzügyi hivatal, a fogyasztóvédelem, bizonyára kirendelték a kutyavédő egyesületet is, kérlelhetetlen szigorúsággal csapjon le, ha egy-egy elvetemült irredenta magyar nem bánna jól ebével. S mit ad Isten, félkatonai alakulatok, terroristák helyett csak békés családokat, fiatalokat, korosodó embereket találtak, s egy tizennyolc éves székelyudvarhelyi fiatalembert, aki úgymond nemkívánatos feliratú trikókat árult, s egy Fidesz-tisztségviselőt szállító sofőrt, aki nem jó helyen parkolt, de terroristáknak nyomuk sem akadt. De Vona Gábor Jobbik-elnök szombati előadása után ismét új erőre kapott a cirkusz, dühtől el-elakadó mondatokkal kommentálták Vona ama kijelentését, miszerint „az a vágya, hogy a magyarok egy hazában éljenek”, és ha a magyar érdek csak konfliktussal oldható meg, azt is vállalja fajtája megvédése érdekében... Irredenta, rasszista – zúgta a bukaresti kórus, és Vona Gábor azonnali kitoloncolását, nemkívánatos személlyé nyilvánítását követelték, bizonyítva, hogy a románság némely szívbajos képviselőjének remegni kezd a nadrágja, s elönti agyát a düh, ha az erdélyi magyarság útkeresését, jövőképét a nyári egyetemeken egy-egy előadó kissé radikálisabban fogalmazza meg. A bosszantó csak az, hogy a román társadalom egy része és a folyamatosan tiltakozásokat, állásfoglalásokat kibocsátó külügyminisztérium máig nem fogta fel, hogy uniós csatlakozásával országuk egy nyitott demokráciákat összefogó elitklubba lépett be, önként és örömmel, és ott a véleménynyilvánítás nem bűn, az elvek és ideák szabadon áramolhatnak, még akkor is, ha az egy-egy vagy sok embernek nem tetszik.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Válasz Bayer Zsoltnak
Az indulat indulatot szül, a rágalom ingerültséget, az igazságtalanság jogos felháborodást. Ennek dacára igyekszem mindezeket félretenni, és a tények hideg fényében hozzászólni Bayer Zsolt Erő a motorban című írásához. Egyrészt azért, mert Bayer Zsoltot – ellentétben jobbikos barátaimmal – alapvetően lényeglátó és szókimondó közírónak tartom, akkor is, ha a Jobbik irányában súlyosan elfogult, s ha a Fidesz vonatkozásában viszont kevéssé jellemzi a kritikai attitűd.
Jómagam az anyaországi politikai térben a politikai senki földjén érzem magam, s kifejezetten lehangol a két nemzeti párt közötti totális háború. Erdélyben más a helyzet, itt úgy vélem, hogy Tőkés László személyisége és évtizedes egyenes vonalú politikai pályája garancia arra, hogy azok a szervezetek, amelyeket ő hitelesít – tételesen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt – minden támogatást megérdemelnek szavazatban és munkában egyaránt.
Bayer Zsolt említett írásának lényegével – amely a román politika, és azon belül a román elnök cinizmusával foglalkozik – aligha vitatkozhat magyar érzésű ember. Kár, hogy nem hagyott ki belőle néhány felesleges, bántó kitételt.
Szerinte Vona „hülyeségeket” beszélt Borzonton, de amit idéz tőle, minden, csak nem hülyeség. Az a gondolat, miszerint nem mondunk le arról, hogy egyszer minden magyar egy hazában éljen, olyan kitétel, amely elválasztja a magyar érzésű embereket az idegenszívűektől. Azoktól, akikkel épp Bayer Zsolt foglalkozik igen gyakran a legkeresetlenebb, ezért a legmegérdemeltebb, legmegfelelőbb stílusban. Az sem kifogásolható, hogy értékelveink vállalását akkor sem mellőzhetjük, ha ez konfliktusokkal jár akár belpolitikai, akár külpolitikai síkon. A „konfliktus” háborús konfliktusként való értelmezése a román sajtó műve volt, ez sem róható fel Vonának, aki egyébként a konfliktusfelvállalást Tőkés Lászlónak a védőhatalmi státusra vonatkozó, a román sajtó által ismét csak szándékosan félreértett kijelentése kapcsán emlegette.
S elérkeztünk a második problematikus mondathoz. Bayer Zsolt „szerencsétlennek” nevezi Tőkés Lászlónak a magyar védőhatalmi státussal kapcsolatos kijelentését. Hogy miért, nem tudni. Annyi biztos, hogy nem az utólagos román reakció fényében kell egy magyar politikus kijelentéseit megítélni, azok ugyanis merőben taktikai jellegűek. Ha kell, szemrebbenés nélkül képes az egész román sajtó hallgatni olyankor, amikor bőven lenne ürügye szólni (politikai feljelentéssel érne fel, ha leírnám, hogy ki és mikor kérte Erdélyben magyarként az „elszakadást Romániától” egy olyan rendezvényen, amelyről a román sajtó is bőven tudósított – de tény, hogy ilyen is történt), és képes a semmiből ügyet kreálni. Tőkés Lászlóról mondták egy alkalommal, hogy ő az az ember, akinek soha nincs jelen időben igaza, hanem mindig csak „igaza volt”. Ami persze azt jelenti, hogy jelen idejű kijelentései kiállták eddig az idő próbáját, legyen szó a hallgatás falának ledöntéséről, a finom eszközökkel folytatott magyarellenes etnikai tisztogatásról, az autonómia nemzetpolitikai imperatívuszáról, az RMDSZ komprádor-politikájáról, és a sor még hosszan folytatható. Így állunk a védőhatalmi státussal is, amelyet egyébként csakis kétoldalú szerződésben lehetne szabályozni, erre kínált jó alkalmat a magyar–román alapszerződés, amit viszont Horn Gyula és Ion Iliescu elvtársi szellemben, a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyva kötött meg 1996 szeptemberében. (Az RMDSZ radikálisnak mondott nemzeti-konzervatív, autonómista szárnya már ekkor követelte egyébként a magyar védőhatalmi státust. Mindhiába.)
A végére hagytam a legigazságtalanabb és legbántóbb kitételt. Bayer Zsolt szerint Tusványos és az EMI tábor között a „kontinuitást legfeljebb a már minden segget megjárt Toró T. Tibor személye jelentheti”. A Fennvaló nem mindenkinek adja meg, hogy családi szocializációból és az életút szerencsés alakulásából kifolyólag felnőttkori önmagára eszmélésétől akár életének végéig ugyanazon eszmék mozgassák, ugyanazon értékelvek vezéreljék. Toró T. Tibor e szerencsések egyike – hadd ne mondjam, kivel ellentétben. Neki nincsenek anyagi botrányai, ma is ugyanabban a tömbházlakásban él, mint a rendszerváltás idején, politikai pályáján pedig nincs semmiféle törés. Addig maradt az RMDSZ-ben, amíg a leghalványabb remény látszott arra, hogy a szervezet jó irányba terelhető belülről. Amikor ez lehetetlenné vált, az RMDSZ-en kívülről képviselte ugyanazokat az eszméket és célokat. Politikai szövetségesei mindig ugyanazok voltak, kezdve Szilágyi Zsolttal és befejezve Tőkés Lászlóval, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben maradt hűtlen barátot, akikben a legutóbbi választáson erősebb volt az RMDSZ iránti párthűség, mint a közös értékek és a célokhoz való kötődés. Nem egyszerűen hamis tehát Bayer félmondata Toróról, hanem a valóság éppenséggel az állítás fordítottja. Toró ráadásul soha senkinek nem volt a Sancho Panzája (hogy így mérsékeljem Bayer közönséges kiszólását), hanem előbb a MISZSZ, majd az ebből létrejött Reform Tömörülés „szuverén” politikáját a magyar érdekekhez, és nem másokhoz igazító elnöke volt, annak feloszlását követően az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vezette hasonló szellemben ügyvezető elnökként, amíg meg nem választották az Erdélyi Magyar Néppárt elnökévé. Toró T. Tibor az önzetlen, ügyszolgáló, belülről mozgatott, programorientált politikus mintapéldája.
Végül hadd zárjam soraimat azon reményem kifejezésével, hogy nincs messze az az idő, amikor nem kell energiát fordítani az ehhez hasonló felesleges, sőt kifejezetten káros, táboron belüli támadások kivédésére, hanem a közös ellenfelek ellenében, és a közös célok megvalósításának szolgálatában használhatjuk fel időnket és alkotóerőnket. Akkor biztos több erő lesz a motorban is…
Borbély Zsolt Attila közíró
Magyar Hírlap

Dr. Surján László, az Európai Parlament alelnöke nyilatkozik
Együttműködés nélkül nem jutunk semmire
Szeptember 6-án, pénteken Aradon járt dr. Surján László, az Európai Parlament alelnöke a Nemzetiségek Fesztiválján. A különböző médiáknál dolgozó aradi magyar újságíróknak adott interjújából közlünk néhány részletet.
A romániai magyar autonómiáról már román újságíró kollégák megkérdezték. Íme a válasz:
– Románia politikájában központi jelszó volt a decentralizáció. Egy ügyes decentralizáció tulajdonképpen egyenlő az autonómiával. Băsescu elnök annak idején megértette ezt, amikor azt mondta: autonómia nemcsak a magyaroknak, hanem minden románnak. Azt hiszem, valahogy így kell erről gondolkodni.
A következő két kérdést a Duna Televízió munkatársa intézte az unió alelnökéhez.
– Milyen csomaggal érkezett Aradra?
– Az aradi önkormányzat hosszú ideje, nyolc esztendeje rendezi ezeket a Nemzetiségi Napokat, és a Charta mozgalomnak egyik bukaresti egyetemista tagja megkereste a polgármester urat, beszélt neki erről a meggondolásról, így a polgármester úr megkeresett engem Brüsszelben, és kialakult ez a koncepció, hogy vegyünk részt, méghozzá két lábbal: az egyik ez a vándorkiállítás, Hidak Európa népei között, vándorkiállítás nemcsak azért, mert Brüsszelben volt először és most itt van Aradon, mert közben kétszer volt Szlovákiában, magyar nyelvterületen is, Füleken és szlovák nyelvterületen is, Nagyszombaton. És mindenütt nagyon jól fogadták. Itt nagy megtiszteltetés, hogy ebben a szép teremben kapott helyet, és remélem, hogy többen meg fogják nézni, és rádöbbennek az üzenetére, ami annyi, hogy ennek a térségnek az emberei ezer éve beágyazódtak az európai kultúrába, két irányban, onnan jöttek ide, és innen mentek oda emberek, ez a híd azt jelenti, hogy mi, magyarok, románok, az összes többi nemzetiséget is sorolnám, ez Aradon különösen indokolt, nem valami újdondász jövevények vagyunk az Európai Unióban, hanem ennek az európai projektnek ténylegesen ezeréves művelői és mindennapi megélői. Ez egy fontos üzenet, nem a hátsó kapun kell beosonnunk, hanem emelt fővel járnunk akár Brüsszelben, akár Strasbourgban.
A másik eleme ennek az üzenetnek és a kétirányú forgalomnak az, hogy együttműködés nélkül nem jutunk semmire. Hadd tegyem hozzá, hogy az Európai Unió nem fog tudni kilábolni a maga gondjaiból, bajaiból, ha a két motorja mellett, ami a francia és német együttműködés, nem jelenik meg egy újabb robusztus motor, és ez a közép-európai összefogásból áll, ha úgy tetszik, a Balti-tengertől most már az Adriáig. Vehetjük ide Szlovéniát, Horvátországot és a Fekete-tengerig Romániát és Bulgáriát. Ezen összefogás egy hatalmas erő, gazdasági potenciálját tekintve ma még nem nagyhatalom, de növekedési képességét tekintve sokkal több van benne, mint a nyugat-európai téren. Ha tehát Európa jövendő fölemelkedését látjuk lelki szemeink előtt, ahhoz ennek a motornak működnie kell. S ez a motor nem fog tudni működni, hogyha az egyes alkatrészei nem olajozottan kapcsolódnak egymáshoz. Ennek nagyon sok dimenziója van. Az egyik dimenziója a magánember. A Charta XXI. mozgalommal mi ezeket a magánemberi szálakat szeretnénk működtetni, nem kell kiemelkedő szentnek vagy nagy művésznek lenni ahhoz, hogy hídemberré válhassak, és nem kell bejárnom az egész Duna-völgyét, elég, ha a szomszédommal egy jó sört meg tudok inni a nagy nyári melegben.
– Arad pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre. Az Ön jelenléte segíti-e ennek a tervnek a megvalósítását?
– A magam személyét nem tartom olyan fontosnak, hogy ezt ide lehessen sorolni. Azonban Arad, mint multikulturális város, amely lehetőleg nem dísznek tekinti, nem folklorisztikus érdekességnek az itt élő népek kultúráját, hanem egy közös szerves életet próbál megvalósítani, mindenképpen méltó arra, hogy Európa Kulturális Fővárosa legyen. Románia számára ez viszonylag nagy dicsőség lenne, mert Nagyszeben után ez már a második próbálkozás. Én még tudnék sorolni városokat, amelyek méltán lehetnek részei ennek a sorozatnak és lesznek is adott esetben. Említsük most Temesvárt, mert közel van, de említsük szülővárosomat, Kolozsvárt, mindenütt megvannak ezek a multikulturális gyökerek, és hát Kolozsvárnak is most például olyan polgármestere van, aki nem ultranacionalista pártot vezet, hanem eljön a kolozsvári magyarok ünnepére és együtt tud velük gondolkodni. Ez azt gondolom jó, ezeket a jeleket figyelni, észrevenni kell, én, ha szabad, inkább dicsérettel szeretném előrevinni ezeket az egymásra találásokat, mint szidással. A mi honlapunkra bárki beírhat valamit, elküldhet egy e-mailt, hogy tegyük ki a honlapra, de azt nem engedem meg, hogy valaki egy másik nemzetre panaszkodjék, ki-ki csak a sajátjáról mondhat hibát. S amikor itt Aradon megpiszkálták az emlékmű egyes szobrait, amikor Marosvécsen szintén szobrot döntöttek le, akkor egy bukaresti egyetemi tanár írta meg a mi honlapunkra, hogy mint román ember szégyelli magát. És az a feladatunk, hogy az ilyen extrém embereket a társadalom perifériájára szorítsuk, mert oda valók. Ha ezt én mondom, akkor ez beavatkozás egy másik nemzet, egy másik ország ügyeibe, ha ő mondja, az az európai tisztesség. Azt gondolom, hogy ezen az úton kell járni.
A Nyugati Jelen kérdései így hangzottak:
–Alelnök úr, holnap (szerk. megj.: szeptember 7-én, szombaton) tölti 72. születésnapját. Gratulálunk. Milyen személyes kapcsolatok fűzik szülővárosához, tágabban Erdélyhez, Romániához?
–Vannak barátaim, nincsenek rokonaim. Az én családom nem erdélyi, én azért születtem 1941-ben Kolozsváron, mert Észak-Erdély Magyarországhoz tartozván, szüleim ott kaptak állást, mint friss diplomások. De ettől függetlenül a szülőföldem, ettől függetlenül nehezen éltem meg azt, hogy hosszú ideig nem volt módom jönni, mert úgy adódott, hogy az útlevél megszerzése problémákat okozott. Barátaim és ismerőseim természetesen vannak, és érzelmeim is vannak, de az érzelmeim nem irányulnak senki ellen. Az érzelmeim a megbékélés irányába mutatnak, mert azt hiszem, hogy az Európai Unió keretei között lehet úgy élnünk, mintha ez az egész XX. századi szétdarabolódás nem is lett volna. Ez nem revansot jelent, hanem azt, hogy mindenki élhessen, ha úgy adódik, a szülőföldjén, használhassa az anyanyelvét, emiatt ne kerüljön hátrányba sehol, és legyen megbecsült polgára annak az országnak, amelyben él. Az Unió országaiban szabadon lehet mozogni, szabadon lehet üzletelni, bárhol lehet tanulni, a diplomák érvényesek, úgyhogy a folyamat végén mi, magyarok elmondhatjuk: határtalanul szeretjük a szomszédainkat. Érzi a „határtalanul” hangsúlyát?
– A Charta XXI. mozgalmat Ön találta ki. Ez európai uniós kezdeményezés?
–Szellemét tekintve uniós, és természetesen nem véletlenül idézem Jean Monnet-t. Budapesten, ahol sok híve van már a Chartának, minden hónapban rendezünk egy Jean Monnet-estet. Olyan értelemben nem uniós, hogy az Unió egyetlen hivatalos szerve sem tette magáévá – ez a magánemberek dolga. Aki rájön arra, hogy értelmes dolog kifejeznem: én nem a gyűlölet pártján állok, hanem, ha régimódi szót lehet használni, a szeretet pártján, a tisztesség pártján, a másik szemébe nézés pártján, akkor adja ezt írásba. Ennyit kérünk. De ezeknek az embereknek az aláírása lehetőséget ad arra, hogy odafigyeljenek ránk. És ha ez az aláírás tömeges lesz, és nem, mondjuk, 180 román ember, hanem 180 ezer román ember írta alá, akkor azoknak a politikusoknak is meg kell gondolni, hogy mit csinálnak, akik a gyűlöletre építik a maguk buta politikáját. Mert rá kell jönni, hogy ez nem a többség, rá kell jönni, hogy a többség a tisztesség. Ez a mozgalom nem politikai, nem támogatják pártok és nem kéri pártok segítségét, el se fogad anyagi segítséget pártoktól. Ez a civil emberek mozgalma. De üzenete van a politikusoknak, vagy legalábbis lesz. De ha ezt már szóbahozta, két percet rászánok. Ez a mozgalom létrehozta a megbékélés és együttműködés díját. Eddig egyet adtunk ki – minden évben ki akarunk egyet adni –, egy szlovák újságíró kapta, Stefan Hribnek hívják, és ez akkora visszhangot váltott ki, hogy az az újság, ahol Stefan Hrib dolgozik, a szlovák sajtótörténetben először két nyelven jelent meg. Az első címlapon egy magyar politikus volt látható, Apponyi Albert és az volt aláírva: Bocsánat, szlovákok, a hátsó címlapon pedig Benes úr, és aláírva: Bocsánat, magyarok. Bizony, mind a ketten bántottuk a másikat, nem szégyen ezért bocsánatot kérni. Abba kell hagynunk a buta vitát, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt kell néznünk, hogy ki segíti jobban az itt élők életét.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Verespatak – Állást foglaltak az erdélyi magyar történelmi egyházak
A sajtónak ma küldött, de tegnap keltezett nyilatkozatukban az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői kijelentik: „határozottan ellenzik a Roșia Montană Gold Corporation verespataki bányaprojektjét és Románia kormányának célirányos törvénytervezetét, amely az alkotmány és a hatályos jogszabályok ellenében lehetővé tenné ennek megvalósítását.”
A Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke, Böcskei László, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, valamint Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház püspöke által aláírt dokumentum emlékeztet: az egyházak “közös elvi álláspontját tíz évvel ezelőtt” kifejezték, és azt változatlanul fenntartják.
“Természeti környezetünket Isten teremtette, épített és másfajta kulturális örökségünket a környéken élő mindenkori emberek hozták létre utódaik számára. Mindezen értékeket kötelességünk megvédeni bármilyen közvetlen rombolástól és évszázadokra kiható veszélyforrástól. Ráadásul templomaink, temetőink és más helybeli örökségeink egyházaink tulajdonát képezik, amelyekről nem kívánunk lemondani, ugyanakkor eredeti állaguk és helyszínük erőszakos megváltoztatását sem tudjuk elfogadni” – áll a román és a magyar sajtónak elküldött közös nyilatkozatban.
Hangsúlyozzák: a magántulajdonhoz való jog sérthetetlenségét és a lakhely szabad megválasztásának lehetőségét szintén az alkotmány biztosítja. Mindezek mellett 2010-ben az Európai Parlament is egyértelműen állást foglalt a ciántechnológiás bányászat európai szintű tiltása érdekében.
Az erdélyi történelmi egyházak vezetői “megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy Románia kormánya a közelmúltban jóváhagyta és a parlament elé terjesztette a bányanyitást elősegítő törvény tervezetét”.
A fent említettek tiltakoznak “a természetrombolás, a magántulajdon megsértése, a kulturális értékek rombolása ellen, ami a jogszerűtlen törvénytervezet elfogadásával és végrehajtásával bekövetkezne”.
Ugyanakkor felszólítják a kormányt, hogy vonja vissza a kifogásolt kezdeményezését. “Amennyiben erre nem kerül sor, akkor felkérjük Románia parlamentjének tagjait, hogy az ügydöntő szavazáskor utasítsák el ezt a törvénytervezetet” – fogalmaznak.
“Tiltakozásunk megfogalmazásakor tisztában vagyunk azzal, hogy a bányaprojekt beindításához sok helyben lakó, szociálisan hátrányos helyzetű embertársunk fűzött fokozott reménységet, ezért felszólítjuk Románia kormányát, hogy foganatosítson célirányos intézkedéseket a környék munkanélküliségének és más szociális problémáinak megoldására” – áll a dokumentumban.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Örökség-díjas az EKE
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöksége szombaton vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében székely ruhába és kalotaszegi népviseletbe érkeztek a képviselők.
A magyar örökség szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe immár bejegyezték az Erdélyi Kárpát-Egyesületet is. Az ajándék és kitüntetés tulajdonképpen kötelesség, mely az Erdélyt átfogó, természetjárást, honismeretet és környezetvédelmet fő tevékenységének tartó egyesületet további munkára készteti.
A Magyar Örökség és az Európa Egyesület által szervezett, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hetvenkettedik ünnepségen tüntették ki az EKE-t, amit a gyergyószentmiklósi lakhelyű országos elnök, Dezső László és a héttagú küldöttség népviseletben köszönt meg. A díjra javaslatot tevő, a kuratórium egyik Erdélyt képviselő tagja, Veres Kovács Attila nagyváradi lelkész elmondta: „1995 óta, amióta Farkas Balázs és Makovecz Imre kitalálta a Magyar Örökség-díjat, kárpótolandó mindazokat, akik az elmúlt rendszerben nem nyerhettek elismerést, a bíráló bizottságban és kuratóriumban a Kárpát-medence, illetve a nagyvizeken túli magyarság képviselőit is beválasztották. Erdélyből Benkő Samu akadémikust és személyemet hívták. A mi dolgunk, hogy az Erdélyben fellelhető, örökségre számot tartó, átörökítendő értékeket felhozzuk ide az akadémia gyönyörű dísztermébe, és itt legyen közkinccsé téve, hogy ne csak egy régiónak, hanem azáltal, hogy bekerül a magyarság szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe, az egész nemzetnek kincse legyen. Hát így került sor az EKE-re is, és így erdélyi ünnep volt az akadémián”. A lelkész hozzátette, hogy „az EKE feladata e díj tulajdonosaként, hogy látható jelét adja, részesült ebben a nagyon magas polgári kitüntetésben. Ez egy megtisztelő cím, látható jele a magyar koronát ábrázoló jelvény, amit a mindenkori elnöknek a nyilvánosság előtt viselnie kell. Úgy kell ápolni tündérkertünket és minden kincsét, hogy az továbbra is magyar örökség legyen”.
Az ünnepségen elhangzó laudációt Dávid Gyula irodalomtörténész írta, az egyesület érdemeit 1892-től kifejtett tevékenységével támasztva alá, Erdély, mint tündérkert ismertetésének, közkinccsé tételének fontosságát hangsúlyozva. Dezső László országos elnök így fogalmazott: „Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 15 bástyája és közel kétezer tagja, valamint pártolóink és támogatóink nevében mondok köszönetet mindazoknak, akik érdemesnek tartották egyesületünket e magas kitüntetésre, igazolva, hogy az EKE öröksége a Magyar örökség. Bízom benne, hogy a kitaposott ösvények kövezéséhez fog hozzájárulni e díj is, megerősítve mindazt, hogy az évszázados munkát folytatni kell, hisz tennivalónk van bőven.”
A szombati ünnepségen díjat vehetett át az Évezredes népi gyógyászat képviselőjeként a Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő biológus, gyógynövényszakértő is, aki az EKE kiadványa, az Erdélyi Gyopár munkatársa. „Megdöbbenéssel fogadtam a díj hírét, sok időnek el kellett telnie, hogy magamhoz térjek. Én nem érzem úgy, hogy a rangos tudósok, művészek közé besorolhatok. A döntést viszont elfogadom, lehet, hogy egyszer hozzászokok. Tény, hogy amikor az ember a hetvenedik évéhez közeledik, nem árt neki egy kicsi lökés: dolgozz, fiú, dolgozz még! Lényegében ez jó értelemben vett terheket ró rám, sok mindent kell tennem még, hogy bizonyítsam: megérdemlem ezt a díjat. Nem lehet megállni. De nem is szeretnék, amíg a Fennvaló meg nem állít. Mert az élet tulajdonképpen mozgás.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Felvidéki és erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében szervezett közmeghallgatást az EP-ben Tőkés László EP-képviselő
Tőkés László, a közmeghallgatást kezdeményező erdélyi EP- képviselő bevezetőjében aktuálisnak nevezte a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok ügyét, mivel ezek jelentős része nem került vissza a tulajdonosokhoz. Jelezte: az erdélyi történelmi egyházak vezetői egy Memorandumot fogalmaztak meg és írtak alá, melyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding illetékes biztoshoz, valamint az EP Petíciós Bizottságához, abban a reményben, hogy megkeresésük új lendületet ad a restitúció ügyének.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke kifejtette: Románia nem tett eleget az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeinek, és ezt az Unió nem nézheti tétlenül. A Petíciós Bizottság regisztrálta erdélyi petíciójukat, ami azt jelenti, hogy jogilag befogadhatónak tartja, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen természetű ügyekben kerülik a politikai vitát, illetve a konfrontációt. Lomnici reményét fejezte ki, hogy beadványuk napirendre kerül, de ha nem, akkor az EU luxemburgi bíróságához fordulnak orvoslatért.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke diszkriminatívnak nevezte az új romániai restitúciós törvényt, aminek következtében az „ütemezett” visszaszolgáltatás – az egykori elkobzástól számítva – akár száz évig is eltarthat. Mint mondotta: „elfogadhatatlan, hogy egy délután alatt elvett mintegy 850 ingatlan jog szerinti visszaszolgáltatásához száz évre legyen szükség”. Véleménye szerint, hogyha a vidéki kisgyülekezetek nem természetben kapják vissza az elkobzott javakat, azokat a megszűnés veszélye fenyegeti. Az egyházfő a Református Székely Mikó Kollégium épületének ügyére is kitért, amelyről a Legfelsőbb Bíróság ez év október 10-én fog dönteni.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház erdélyi püspöke közölte: egyháza az idők folyamán azért tudott megerősödni, mert vagyon állt a háta mögött. Nemcsak ingatlanokat, hanem levéltáraikat, könyvtáraikat is egy tollvonással sajátította ki a román állam. Összesen 86 visszaigénylési kérelmet nyújtottak be, ezek közül 36-ra még csak választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. Négy peres ügyben várják a bírák döntését – részletezte az erdélyi unitárius püspök, aki szerint még az alkotmánybíróság is diszkriminatív magatartást tanúsít. „Reméljük a küszöbön álló alkotmánymódosítás tisztább, átláthatóbb helyzetet fog teremteni” – zárta szavait.
Fazakas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a jogsérelmek orvoslása Szlovákiában is beindult, melynek nyomán az elkobzott egyházi ingatlanoknak egy része visszakerült jogos tulajdonosához, döntő hányaduk azonban még nem. Meggyőződése szerint az EU határozott fellépése nélkül nem fog megoldódni a helyzet, főképpen minekutána a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Benes-dekrétumokat, amelyek jogfosztó intézkedéseit, amúgy is jogtalanul alkalmazták a magyar egyházakra.
Erdélyi Géza előző felvidéki református püspök elmondta: ő maga már negyedszer jár az EP-ben az egyházi tulajdonok ügyében. Szégyenteljesnek nevezte, hogy országában húsz év után sem rendezték ezt a kérdést. Ugyanakkor érthetetlen számára, miként lehetséges, hogy az Unióhoz való csatlakozás feltételeit még mindig nem teljesítették sem Szlovákiában, sem Romániában.
A Benes-dekrétumok érvényben tartásának anomáliája vonatkozásában mindkét szlovákiai egyházi vezető egybehangzóan kijelentette, hogy a kollektív bűnösség elvét tartalmazó, hírhedt törvény értelmében: „Önök előtt – a mi személyünkben –háborús bűnösök ülnek”.
A közmeghallgatáson részt vett Bauer Edit felvidéki EP-képviselő, aki csalódottságának adott hangot az ügy iránti közömbösség miatt. Egyetértett az előtte felszólalókkal abban a tekintetben, hogy a luxemburgi bíróságnak kellene precedensértékű döntést hoznia ebben a kérdésben. Mészáros Alajos felvidéki képviselő felszólalásában arra mutatott rá, hogy míg az Európai Parlament egyes távol-keleti országok vonatkozásában „frontharcos” az emberi jogokat illetően, ezzel szemben a saját tagállamaiban tapasztalható jogtalanságok kiküszöböléséért semmit sem tesz.
Tőkés László zárószavaiban példaértékűnek nevezte az erdélyi és a felvidéki magyar egyházi vezetők közös ügyeik képviseletében megvalósult brüsszeli fellépést. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy európai képviselőink az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok ügyében benyújtott petíció mellett is egyemberként sorakoztak fel.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia és Szlovákia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén joggal várható el ezen tagországok monitorizálásának folytatása – hangsúlyozta erdélyi képviselőnk. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma

Egyházvagyont megtartó kisantant
Fokozott politikai érdeklődés övezte azt a közmeghallgatást, amelyet szeptember 24-én tartottak Brüsszelben a kommunizmus idején Romániában és Szlovákiában elkobzott magyar egyházi javak visszaszolgáltatásának helyzetéről. Az érintett egyházak számára a megoldás csakis a restitutio in integrum lehet.
A romániai és szlovákiai restitúciós gyakorlat közös vonása, hogy a magyar vagyonok visszaszolgáltatását a legkörmönfontabb jogi praktikák bevetésével próbálják ellehetetleníteni. Szlovákiában a katolikus és lutheránus egyház, hasonlóan a romániai ortodox egyházhoz, aránylag zökkenőmentesen kapta vissza a kommunizmus alatt elkobzott javait, míg a magyar egyházként számon tartott kálvinista protestánsok és a szlovák és magyar görögkatolikusok vagyonának egy részét az állam visszatartja. A felvidéki protestáns egyházakat továbbra is nyíltan diszkriminatív módon ítéli meg, a Beneš-dekrétumok értelmében etnikai alapon elkobzott vagyont nem hajlandó visszaszolgáltatni, így a kérelmek 30 százaléka továbbra is rendezetlen.
A helyzet ismeretében az amerikai kongresszus húsz képviselője 2013. június 14-én felkérte John Kerry külügyminisztert, hogy interpelláljon a román kormánynál az 1945 után elkobzott egyházi vagyonok visszaszolgáltatása ügyében. Az akció eredményeként júliusban a román restitúciós bizottság újabb javak visszaadásáról döntött.
A szabadon bocsátott rab
A „házigazda” Tőkés László azzal nyitott, hogy hangsúlyozta az európai intézmények felelősségét az ügyben, illetve a felelősség hiányát Romániával szemben. Az egyházak helyzetét ahhoz a szabadon bocsátott rabéhoz hasonlította, akit igazságtalan fogva tartás után szabadon bocsátanak, de közben elvesztette hajlékát, megélhetését, családját és magatehetetlen. Vagyonuk nélkül az egyházak is működésképtelenek, pusztulásra ítéltettek. Mire szolgál az ilyen szabadság? – tette fel a kérdést a képviselő.
Hasonlóan vélekedett Lomniczi Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke is, aki szerint biztos vagyoni háttér nélkül a szabad vallásgyakorlathoz szükséges működési feltételek súlyos kárt szenvednek, az egyházak szociális és oktatási tevékenysége ellehetetlenül. Jelezte, hogy Sándor Krisztina EMNT-alelnökkel és Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspökkel közösen petíciót nyújtottak be 2012. novemberében az EP-hez, amelynek szakbizottsága ugyan befogadhatónak ítélte a beadványt, de politikai okokra való tekintettel nem kívánja bizottsági vitára bocsátani. Erminia Mazzoni, a Petíciós Bizottság elnöke válaszlevelében kitér arra, hogy az ügyet jogilag megvizsgálták, és dacára annak, hogy tárgya az EU tevékenységi körébe tartozik, mégis lezárták. Azzal a válasszal adós maradt, hogy milyen megfontolások alapján döntöttek így a román állam nyilvánvaló jogtiprásai tekintetében. Lomniczi kilátásba helyezte, hogy az EU luxemburgi bíróságához fordulnak.
Háborús bűnösök
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a meghallgatáson arra figyelmeztetett, hogy egyháza helyzetét súlyosbítja az egyre csökkenő szaporulat okozta elöregedés, a hívők létszámának csökkenése, ami a lelkészek megélhetési körülményeit is nehezíti. A 850 visszakövetelt egyházi birtokból alig 350 került vissza, számos esetben a legnehezebb körülmények között, mert a törvény felhatalmazza a polgármestereket a bírósági döntések megfellebbezésére, az elöljárók pedig gyakran vissza is élnek ezzel. Kató szerint önálló oktatási rendszer nélkül maga a protestáns hit került veszélybe. Márpedig a román állam akadályozza az iskolai épületek visszaszolgáltatását, példa erre a Református Székely Mikó Kollégium „visszaállamosítása” tíz évvel a restitúció után.
Hasonló szellemben nyilatkozott Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök is. Megerősítette: egyháza a történelem folyamán vagyonának köszönhetően volt képes a túlélésre. Az 1948-as kommunista hatalom egyetlen tollvonással fosztotta meg ingatlanjaitól, földjeitől, erdeitől. A 86 visszaigénylési kérelemből 36-ra eddig még választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. A visszakapott kolozsvári épületet az önkormányzat visszatartja. Egyháza számára nagy veszteség levéltáraik, köztük 16–17. századi Európában egyedülálló értéket képviselő könyvtáraik visszatartása is, a román állam nemzetbiztonsági okokra és a dokumentumok történelemhamisításra való alkalmazásának meggátolására hivatkozva tart továbbra is igényt ezekre. Márpedig a könyvtáraknak az egyházi nevelés érdekében vissza kell kerülniük az egyházi iskolákhoz, amelyek fenntartásáért pedig az egykori egyházi alapítványok vagyonának visszaszolgáltatása is elengedhetetlen.
A felvidéki helyzet sem sokban különbözik az erdélyitől – állapította meg Fazekas László református püspök, aki a brüsszeli hallgatóság előtt felsorolta az 1993 óta hozott, szlovák egyházi vagyont érintő törvényeket. Ezek felemás, diszkriminatív jellegét jól példázza az a gyakorlat, miszerint a lutheránus egyház azokból a javakból is visszakapott, amelyeket a Beneš-dekrétumok alapján német és magyar lutheránusoktól koboztak el. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945/104-es határozata – amely a református egyházat magyarnak nyilvánítja, és ezen az alapon rendeli el vagyonának az elkobzását – a mai napig érvényben van. Ennek értelmében nem került sor 800 hektárnyi földtulajdon és erdő visszaadására, és 65 ingatlan is az állam birtokában maradt. A peres úton való visszaigénylés a magas költségek miatt nem kivitelezhető. Elődje, Erdélyi Géza nyugalmazott püspök érdeme, hogy egyházuk következetesen, húsz éve követeli jogos tulajdonaikat. Bevezetőjében ő is kitért a dekrétumokra, melyek értelmében „két háborús bűnös ül most itt maguk előtt.” Erdélyi Géza elmondta: negyedszer jár már az EP-ben ebben az ügyben, az előző alkalmakkor flamand, katalán, baszk képviselők meghívására jött tájékoztatni az egyházát ért sérelmekről. Szóba került az is, hogy annak idején a két felvidéki magyar EP-képviselő elhatárolódott a püspök követeléseitől, aki méltán sérelmezte, hogy senkit sem képviselnek.
Mindent vissza!
Az erdélyi történelmi egyházak vezetői memorandumot fogalmaztak meg – aláírói: Jakubinyi György katolikus érsek, Kató Béla református püspök, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök –, amelyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding EU-biztoshoz, egyben az EP Petíciós Bizottságához. A memorandum kitér arra, hogy Romániát az Európai Tanács, az Egyesült Államok képviselőháza és az EP a múltban, a csatlakozási folyamat idején felszólította a romániai kisebbségi egyházak vagyonának visszaszolgáltatására. A román hatóságok eljárása ellentmond az EU Alapvető Jogok Chartájának, sérti annak a vallásszabadságra vonatkozó 10., és a tulajdonhoz való jogra vonatkozó 17. cikkelyét, és kéri a vagyon visszajuttatását a restitutio in integrum elve alapján.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

1956 tanulsága: kitartás kell a siker érdekében, de megéri
Óriási idő telt el azóta, hiszen 57 év több, mint egy fél évszázad, legalább két új generáció nőtt fel ezalatt, és az 56-os események szemtanúi, vagy résztvevői közül már nagyon kevesen élnek. Az Isten akkor, ezekben a nehéz napokban velem volt, mert még itt vagyok és emlékezem
Az októberi eseményekre senki nem számított. Bár bizonyos dokumentumok, állítólag bizonyítják, hogy az 1956-os forradalom szervezetten előkészített volt, az október 23-án elkezdődött megmozdulás, a magyar fiatalság, később az egész nemzet spontán megmozdulása volt. De erről vitatkozzanak a történészek. Az biztos, hogy Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után, a szovjet vezetés hatalmi vetélkedései következtében, egy bizonyos enyhülési folyamat indult a csatlós államok politikájában. Sok társammal együtt, saját bőrömön is éreztem, hogy valami különleges változás történt, mert mint a román gulág egyik rabja, megmenekültem a Duna-csatorna szörnyűségeitől – 1953 nyarán a kanális munkálatait leállították (alig három hónapot töltöttem ott), és sok ezer politikai fogoly fellélegzett
A magyar politikában is komoly változások történtek, az akkori, elég zavaros helyzet történelmi kiértékelése azóta is tart. A magyar értelmiség reformokat várt a kommunista vezetéstől, és ezek az elképzelések először az 1955 márciusában megalakult Petőfi Kör vitáin fogalmazódtak meg. Ami néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlen volt, az 1956 tavaszán, nyarán már valóság lett, hiszen a pártot, a vezetést a nyilvánosság előtt is bírálták. Októberben a diákok kezdtek mozgolódni, és 16-án Szegeden egy új (a Párttól független) diákszervezet alakult, a MAFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). Egyik gyűlés a másikat követte, és a 22-én, a Budapesti Műegyetemen megtartotton már radikális követelések is elhangzottak.
Aradnak is emlékezetes volt október 22.
A szegedi „Tiszatáj” irodalmi folyóirat küldöttsége ezen a napon irodalmi estet tartott a Kultúrpalotában. A lapot egy szegedi egyetemistákból álló munkaközösség hozta létre még 1946-ban. A Tiszatáj nevet Péter László javaslatára adták a folyóiratnak, akit később 1957-ben letartóztattak, és a lap is megszűnt ideiglenesen. Az aradi látogatásról dr. Péter László egy önéletrajzi írásában, többek között így emlékezik: „Szeptemberben megszerkesztettük a Tiszatáj 1956. évi 5. számát, amely október 19-e körül készült el…. Október 19-én este zajlott le a József Attila Kör egyetlen ülése…. Minthogy másnap három napra az írócsoport küldöttségével Aradra utaztunk, csak kedden délután tudtam összejönni Fejér Dénessel... stb. Az aradi úton különös esemény nem történt. Irodalmi estünk sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy nem volt benne közvetlen nyers, vulgáris politikai mondanivaló. (Egyedül tán Lődi versében, aki a Rajk-temetés hatása alatt a „Rákosi-önkény áldozatairól” írott versét olvasta föl. Ez a verse október 23-án vagy 24-én megjelent a Délmagyarországban, éppúgy, mint Gurszky István lázító „Rohanunk” c. verse is – ugyancsak október 24-én!) Az est bevezetőjét én mondtam: Arad és Szeged irodalmi kapcsolatairól beszéltem, majd célunkat a szocialista humanizmusban jelöltem meg”.
Dr. Pétert a forradalom leverése után a magyar államvédelem meghurcolta, de nem zárták be. Önéletrajzában egy kicsit bagatellizálja az aradi utat, de én jól emlékszem az új irodalmi hangvételre akkor este a zsúfolt Kultúrpalotában, ahol a tömegben ott nyüzsögtek a szekuritáte emberei is. Már az aradi állomáson, a szegediek fogadásán csodálkoztunk, mikor az aradi B. elvtárs üdvözletére: „Kedves szegedi elvtársak” az a válasz jött, hogy „Nem is biztos, hogy már elvtársak vagyunk”.
Az előadás után nővéremmel és többedmagammal, hátra mentünk az öltözőkbe, és szóba álltunk a fiatal szegedi költőkkel. Itt már védve voltunk a spiclik megfigyelésétől. Főleg irodalmi dolgokról esett szó (nővérem is versíró volt, és éppen egy előadó estre készültünk), politikai kérdéseket nem érintettünk, de emlékszem, hogy a hangulat már egészen más volt, mint nálunk, a párt és elvtárs szavak, még véletlenül sem hangzottak el, de forradalomról sem esett egyetlen szó sem.
Másnap a magyar rádióból aztán mindent megtudtunk. Lelkendezve, és borzongva hallgattuk a pesti híreket. Bennem a remény és félelem érzései váltották egymást. Reméltem, hogy a magyar forradalom átterjed Erdélyre, Romániára és talán a többi szocialista országra, és reméltem, hogy talán ezúttal a Nyugat is felfigyel ránk, és valami segítséget, vagy legalább támogatást kapunk. De azt is tudtam (hiszen három román börtönév volt a hátam mögött), hogy a kommunisták „államvédelme” jól szervezett, elszánt és könyörtelen, fegyveres lázadásnak sok sikere nem lehet.
November 4-én minden elveszett
Az irtózatos szovjet katonai túlerő durván eltiporta a magyar fiatalok forradalmát. Nekünk, magyaroknak, ez a nap, október 6. mellett, nemzeti gyásznap lett, a Nyugatnak pedig a „szégyen napja”. A szabad, kapitalista világ tétlenül, szemrebbenés nélkül végignézte a serdűlő korú magyar szabadságharcosok utolsó, kétségbeesett harcát a világ legnagyobb katonai hatalma ellen.
November 18-án, mikor az utolsó reményvesztett harcok dúltak odaát, nálam is megjelentek a pribékek. Nehéz napokat töltöttem az aradi és temesvári szekuritáte pincéjében, még három személlyel együtt. A gondviselés, és talán egy kis szerencse is velem volt, mert megúsztam. Magyar, fegyveres felkelés megszervezésével vádoltak, a szegedieken keresztül, a Petőfi Kör megbízásából kellett volna Aradon a helyi felkelést megszervezni. A vád nevetséges volt, de ha rám bizonyítják, legalább húsz évet kapok. A vád „koronatanúját” előzőleg nagyon „megdolgozták”, mikor szembesítették velem, megkínzott báb volt. Hihetetlen félelemben éltem meg ezeket az órákat, de valahogy a lélekjelenlétem megmaradt, és imádkoztam. Sikerült meggyőzni őket a vád ellentmondásairól, de egyik társamnak egy alibit is tudtam bizonyítani, így, csodák-csodájára, mindannyiunkat haza engedtek. Az biztos, a román kommunisták még soha nem féltették annyira a bőrüket, mint azokban a napokban. Még november közepén is, mindent becsomagolva várták a szekusok a fejleményeket, és ránk magyarokra, mint veszélyes forradalmárokra tekintettek.
Aztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjaitAztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjait).
A Nyugat tudatosan tűrte a kommunizmust
Az akkori események már a történelemkönyvek oldalain olvashatók, de látni, hogy a magyarság még mindig nem egységes 1956 megítélésében. Egyesek ki szeretnék sajátítani a forradalmi megemlékezést, mások azt mondják; amíg a hóhérok is köztünk vannak, nem lehet együtt ünnepelni. Én még élek a régiek közül, és vallom, hogy 56 küzdelmei nem voltak hiábavalók, hiszen a kommunista világ az első komoly sérülést szenvedte a magyar forradalom révén. Ma már tudom, hogy a Nyugat – saját politikai taktikája miatt – tudatosan még sokáig tűrte a kommunizmus jelenlétét Kelet-Európában, hogy aztán a nyakunkba varrjanak egy új diktatúrát; a pénz diktatúráját. A XXI. század elején ez ellen az új, nagyon veszélyes hatalom ellen indult meg a tiltakozás, és ezt 2010 óta már Magyarországon is érezzük. Az új forradalmat már nem fegyveres felkeléssel kell megvívni, hanem okos taktikával, és főleg széleskörű összefogással.
A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri!
Ez a gondolat lehet ma 1956 tanulsága
A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri!
Hollai Hehs Ottó, Németország
Nyugati Jelen (Arad)

Hazudott a román miniszterelnök-helyettes a ET Közgyűlésén
Hiába szerveztek százötvenezres tüntetést a székely autonómia mellett, a román régióátalakítási tervek ellen, Bukarest szemérmetlenül állítja a nemzetközi fórumokon, hogy az erdélyi magyarok elégedettek területátszervezési elképzeléseikkel.
Komlóssy József, a Közép-Kelet-Európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke számolt be arról Gecse Gézának, hogy ezt hogyan teszik.
Komlóssy – aki svájci-magyar kettős állampolgár, a magyaror- szági parlament ET delegációjának a szakértője már 22 éve – elmondta, hogy a román miniszterelnök-helyettes kérdés-felelet alapján tartott előadást az Európa Tanács Közgyűlésében. Arról beszélt miként tervezik Románia regionális felosztását, és mi lesz a decentralizációval.
A miniszterelnök-helyettes azt állította, hogy a magyarok népközösségével is konzultált, és a magyarok teljesen elégedettek az új megoldási javaslattal – mondta Komlóssy József. Hozzátette: a román miniszterelnök-helyettesnek a kérdéseket egy nappal azelőtt fel kellett tenni, a román delegáció magyar tagjának pedig megmondták, hogy jobb, ha nem tesz fel kérdést.
Komlóssy azt is elmesélte, hogy a román miniszterelnök-helyettest egy orosz képviselő megkérdezte: tudomása szerint Romániában több mint 1 millió magyar él, ők is elégedettek az új regionális felosztási tervvel? Mire a miniszterelnök-helyettes szemrebbenés nélkül válaszolt: igen, a magyarok is elégedettek.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Országgyűlés: elfogadhatatlan Tőkés érdemrendjének a visszavonása
A romániai magyarságnak a demokratikus átmenetben betöltött szerepét és a szólásszabadság érvényesülését kérdőjelezi meg Tőkés László kitüntetésének visszavonása - többi között ezt tartalmazza az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának állásfoglalása, amelyet hétfői ülésén egyhangúlag fogadott el a testület.
Potápi Árpád (Fidesz), a testület elnöke újságíróknak úgy fogalmazott, remélik, hogy Traian Băsescu államfő mérlegelni fog, és nem fog hozzájárulni a kitüntetés elvételéhez. Hozzátette: Tőkés László nemcsak Romániában, hanem a világ minden pontján elfogadott politikus, aki nemcsak a magyarok nemzeti hőse, hanem a román nemzeté is. Az ő bátor kiállása kellett ahhoz, hogy a román forradalom elkezdődjön és a demokratikus átmenet végbemenjen; 1989-ben Tőkés László volt az a kovász, amely kellett, hogy ezek a folyamatok elinduljanak - mutatott rá. Úgy értékelte: a forradalom után két évtizeddel visszavonni tőle a kitüntetést "becstelen dolog", és ehhez a magyar parlamenti képviselők nem járulhatnak hozzá.
A bizottság által elfogadott dokumentumban a többi között rögzítették, hogy "a Románia Csillaga érdemrend úgynevezett becsületbíróságának" döntése nemcsak az egész romániai magyarság semmibevételét jelenti, hanem rossz érzéseket kelt mindazokban, akik a közösségi jogok kiterjesztéséért szálltak síkra Romániában. Magyarország, mint ahogy Románia is, természetesnek tartja, hogy a két ország között érvényben lévő alapszerződés szellemében a másik állam területén élő nemzeti kisebbsége ügyében fellépjen. Tőkés László is erre utalt a vitatott nyilatkozatában - rögzítették. Az állásfoglalás azt is tartalmazza, hogy a testület megütközéssel értesült arról, hogy az érdemrend visszavonását kezdeményezik, és a nemzeti összetartozás bizottságának tagjai - az Európai Parlament és más nemzeti parlamentek egyes tagjaihoz hasonlóan - támogatásukról biztosítják Tőkés László ebben az ügyben és az autonómia eléréséért folytatott küzdelemben.
Ionel Haiduc, az érdemrend etikai testületeként működő becsületbíróság elnöke a testület november 20-i ülése után jelentette be, hogy méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága a román állami kitüntetésre, és úgy döntött, az EP-képviselő elismerésének visszavonását kéri az államfőtől. Tőkés László ügyvédjével, Kincses Előddel korábban távozott az üléséről, tiltakozásul amiatt, hogy a testület - elmondása szerint - megtagadta tőle az ügyvédi védelemhez való jogot.
A magyar Külügyminisztérium szerint Románia Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész romániai magyarságot alázza meg, és megfélemlíteni szándékozik azokat, akik a romániai magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. A nemzetpolitikai államtitkárság közleményében azt írta: a magyar kormány megdöbbenéssel áll a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága döntése előtt, amely méltatlannak minősítette Tőkés László EP-képviselőt a román állami kitüntetésre, és ennek megvonását kéri Traian Basescu államfőtől. Kiemelték: a magyar állam nem szólhat bele abba, hogy a román állam kit tüntet ki, de Tőkés László egyike azon emblematikus személyiségeknek, aki mellett kötelességének tartja felemelni szavát.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát. Visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután Tőkés László felvetette, hogy Magyarország vállaljon "védhatalmi" szerepet Erdély érdekében.
Mint ismeretes, a napokban több magyar és külföldi közéleti személyiség, illetve szervezet vette védelmébe Tőkés Lászlót.
maszol/MTI

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmányának állásfoglalása Tőkés védelmében
Mély sajnálattal voltunk kénytelenek tudomásul venni, hogy miképpen minden évben, a temesvári népfelkelés évfordulója közeledtén az elnökünk, Tőkés László elleni támadások és lejárató kampányok idén is, menetrendszerűen megismétlődtek.
A román utódkommunisták részéről ez alkalommal egy koncepciós perre futotta. Egy „becsületbíróságnak” álcázott pártbizott- ság az erdélyi magyar önrendelkezés melletti kiállásáért javasolta Tőkés László állami kitüntetésének a visszavonását, amelyet 2009-ben, a Ceauşescu-diktatúra bukásának 20. évfordulóján éppen az 1989-es szerepvállalásáért ítéltek neki oda.
Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy idén immár erdélyi magyar közösségünk körében is akadtak tettestársak. Azon túlmenően, hogy a bukaresti magyar pártsajtó éppen egy nappal az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács évfordulói gálaestje előtt, péntek éjszaka élesít magánéletben vájkáló, rosszindulatú és gusztustalan irományokat – tudatában vagyunk annak, hogy az európai parlamenti választások közeledtén az erő nyelvét beszélő RMDSZ különutas politikáját az ellenfelek lejáratásával próbálja igazolni, még azzal sem törődve, hogy az erdélyi magyar választópolgárok megosztásával európai képviseletünket sodorja veszélybe.
Ennél is döbbenetesebb viszont a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége által áterőltetett, azon közgyűlési állásfoglalás, amelyért ma már csak egy Ezüstfenyő jár, de amelyért huszonöt évvel ezelőtt a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága minden bizonnyal Élmunkás érdemérmet adományozott volna. A Királyhágómelléknek volt már olyan püspöke, aki szervilis módon dörgölőzött „a tűzhöz közelálló” hatalomhoz, és pártparancsra igyekezett elnémítani a kritikus hangokat. Papp Lászlónak hívták. Történetesen éppen az ő ellenében vette védelmébe lelkipásztorát a temesvári gyülekezet, és nem utolsósorban ebből a magyar reformátusokhoz méltatlan üldöztetésből nőtte ki magát a temesvári szabadságharc.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László vezetésével hű maradt „Temesvár szelleméhez”. Romjaiból újból megépítették a kerületet, konok és következetes harccal visszaszereztek annyi épületet, amennyit a magyarellenes államhatalomtól ki lehetett csikarni, megalapították Erdély első önálló magyar nyelvű felsőoktatási intézményét, a Partiumi Keresztény Egyetemet – és még sorolhatnánk.
2003-ban, Szatmárnémetiben a megtorpedózott autonómiaküzdelem továbblendítése érdekében éppen a Királyhágómelléki Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésén indítottuk útjára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács létrehozását. Ezzel egy időben, ugyanabban a városban az RMDSZ vezérkara a 2002. december 1-jén, a budapesti Kempinski szállodában koccintó Adrian Năstase és Medgyessy Péter akkori kormányfőknek gazsulált, úgymond „közel a tűzhöz” melegedett.
A KRE vezetősége és a királyhágómelléki magyar reformátusok akkor az autonómia, Temesvár öröksége és magyar nemzetünk egysége mellett szálltak síkra. Felkérjük az egyház vezetését, hogy önös érdekek, kicsinyes bosszúvágy helyett térjenek vissza a helyes útra, és valós közösségépítéssel foglalkozzanak. Kolozsvár, 2013. december 14.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmánya
Erdély.ma

Antall József emléke
Ezerkilencszázkilencvenhárom december 12-én délután negyed hatkor dr. Antall József, a kommunista diktatúra utáni első szabadon választott miniszterelnök, a rendszerváltozás kormányfője itt hagyott bennünket.
Saját felelősségére, orvosai tiltakozása ellenére tért vissza a kölni gyógykezelésről, hogy teljesítse küldetését. Súlyos betegsége miatt halála nem volt váratlan, mégis hihetetlen megdöbbenést, leírhatatlan fájdalmat keltett emberek millióiban a Kárpát-medencében és egész Európában. Pótolhatatlan veszteség érte a magyar nemzetet, a kereszténydemokrata, konzervatív, nemzeti liberális politikai erőket a transzatlanti térségben és minden demokratát az egész világon. Ravatalánál tízezrek rótták le kegyeletüket, és százezrek kísérték utolsó útjára december 18-án a Fiumei úti nemzeti sírkertbe.
Antall József az 1990. április 8-ai választási győzelem után azt mondta, kamikaze kormányt alakít, mert a diktatórikus rendszerből parlamentáris demokráciát létrehozni, a működésképtelen szocialista tervgazdaságból szociális piacgazdaságot teremteni, a végletekig eladósodott, elszegényedett országban az embereknek jólétet, biztonságot garantálni csak az egész társadalmat kíméletlenül igénybe vevő átalakítással lehet. Ugyanakkor valami titokzatos módon megsejtette, hogy személyesen is a rendszerváltozás mártírja lesz. Amikor belépett elődje, Németh Miklós parlamenti dolgozószobájába, azt mondta, maradjon minden a helyén, nem kell időt és pénzt pocsékolni átalakításra, csupán egy gróf Batthyányi Lajost ábrázoló festményt hozzanak a múzeumból, és tegyék fel a hosszú fal középső részén. Az 1848-as forradalmi kormány mártír miniszterelnökét...
Antall József nemcsak ismét megteremtette a parlamentáris demokráciát Magyarországon, elkezdte a szociális piacgazdaság kiépítését, hanem belevágta fejszéjét a legnagyobb átalakításba is: a kádári agymosáson átesett, a kommunista internacionalizmus talaján felnőtt, megfélemlített népből ismét keresztény értékrend alapján álló nemzetet teremteni. Történelmet írt, amikor 1990. június 2-án az MDF III. országos gyűlésén kijelentette: „érzésben, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni!" Sütő András azt mondta ravatalánál: „Senki, aki utána jön, senki, aki nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határon kívül élő magyarságért cselekedett."
Mi is az ő nyomdokában járunk, amikor elkötelezetten harcolunk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítéséért, az elszakított nemzetrészek tagjainak magyarként boldogulásáért szülőföldjükön, a teljes magyar nemzet felemelkedéséért a Kárpát-medencében. Küzdelmünket azonban megosztottság nehezíti saját sorainkban. Megosztottság a mai Magyarország határain belül, megosztottság a külhoni magyarok soraiban. Ezt halljuk a Parlament falai között, ezt halljuk a Magyar Állandó Értekezleten és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán. Pedig már többször elhangzott a figyelmeztetés: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak. Jó lenne megfogadni Böjte Csaba atya példabeszédét, aki fenn a Hargitán egy gyors folyású hegyi patak partján sétálva látta, hogy a tiszta vízbe hulló faleveleket a sodrás a kanyarokban szépen kiteszi a parti kövekre, és a víz tisztán szalad tovább. Így kellene cselekedni nekünk is, embereknek, mondta Csaba testvér, a sérelmeket, haragot, gyűlölködést vessük ki lelkünkből menet közben, és szeretetben, egyetértésben haladjunk tovább. Így messzebb jutunk, és sikeresebbek leszünk.
Nekünk is, magyar politikusoknak a kanyarokban kell hagynunk az egymás iránti haragot, meg nem értést, a felesleges rivalizálást nemzetpolitikai kérdésekben. Ilyen kanyarnak tekinthetjük az adventi várakozásban a karácsonyt, de ilyen lehet a jövő évi országgyűlési választás is. S miközben Antall Józsefre, a rendszerváltoztató miniszterelnökre emlékezünk, legyünk hűek politikai hagyatékához, a 15 milliós magyar nemzet határokon átívelő felélesztéséhez!
Csóti György
A szerző a Fidesz országgyűlési képviselője
Krónika (Kolozsvár)

Répás: fókuszban a külhoni magyar oktatás
A külhoni magyar oktatás területén megvalósított programokat és intézményfejlesztéseket emelte ki az elmúlt évet értékelve Répás Zsuzsanna az MTI-nek adott interjújában.
A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár (képünkön) arról is beszélt, hogy a terület várhatóan jövőre is 16,5 milliárd forintból gazdálkodhat. Répás Zsuzsanna elmondta: az eddig elkezdett programok 2013-ban folytatódtak, a megkezdett fejlesztéseknek pedig már látszanak az eredményei. Kiemelve az oktatás területén indított kezdeményezéseket, rámutatott: az a legfontosabb, hogy teljes vertikumú legyen a külhoni magyar oktatási struktúra.
A helyettes államtitkár kiemelte: a jövő generáció magyar közösségben való megtartásának a kulcsa az oktatás. Felidézte, hogy a nemzetpolitikai stratégia alapján 2012-ben az óvodákra fókuszáltak, majd ezt követette a kisiskolásoknak indított program, mindkettőnek igen pozitív tapasztalatai voltak. Jövőre a felső tagozatosok körében a tehetséggondozásra és a pályaorientációra szeretnének összpontosítani, a jelenleg kidolgozás alatt lévő programokra várhatóan a tavalyinál nagyobb, mintegy 140 milliós összeg áll majd rendelkezésre.
Répás Zsuzsanna kitért a felsőoktatási fejlesztésekre is, ezekkel a piacképes tudás megszerzését szeretnék segíteni. Példaként említette a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, ahol több mint 4 milliárd forint értékben kezdődtek el fejlesztések tavaly, és jövőre is folytatódnak. Jelezte: Kolozsváron októberben új kampuszt adtak át, folyik az építkezés Marosvásárhelyen, és hamarosan kezdődnek a munkálatok Csíkszeredában és Nagyváradon is. Az infrastrukturális fejlesztések mellett új szakok, képzések indítását is tervezik, hogy úgy tudják a képzési kínálatot bővíteni, hogy az igazodjon a munkaerő-piaci kínálathoz, és lehetőséget adjon az erdélyi magyar fiataloknak a szülőföldjükön való boldogulásra.
A helyettes államtitkár a környező államokban élő magyarság helyzetét értékelve azt mondta, Felvidéken nagyon sok a probléma. Azt tapasztalják, hogy a szlovák kormány az utóbbi időben sorozatosan olyan intézkedéseket hozott, amelyek súlyosan sértik a magyar közösség jogait, érdekérvényesítési lehetőségeit, és ellentmondanak annak az ígéretnek, amit Robert Fico szlovák miniszterelnök korábban a status quo megőrzéséről mondott. A most elfogadott közoktatási törvény a felvidéki kisiskolák tömeges bezárásához vezethet - mondta Répás Zsuzsanna.
Az erdélyi helyzetet úgy látja - a székelyek nagy menetelésére utalva -, pozitív jel, hogy az autonómia ügye körül összefogás alakult ki az egymással sok területen vitázó erdélyi magyar pártok között. Ez azért nagyon fontos, mert azt jelzi, hogy abban a legfontosabb ügyben, ami meghatározó az erdélyi magyarság megmaradása szempontjából, együttműködés alakult ki. Reményét fejezte ki, hogy ez az együttműködés folytatódni tud. Hozzátette: őt nagyon nem lepte meg, hogy az európai polgári kezdeményezések nem végződtek sikerrel. Az unióban a kisebbségek jogvédelme mögött nincs olyan garanciarendszer, mint más területen, és ez probléma - mondta.
Véleménye szerint emellett még számos problémával kell szembenéznie az erdélyi magyarságnak. Ezek közül első helyen emelte ki a régiós átszervezést. Mint felidézte, olyan tervek láttak napvilágot, amelyek román többségű régióba sorolással egyértelműen beszűkítették volna a magyarok politikai részvételi lehetőségeit, érdekérvényesítését. Kitért az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása körüli rendezetlen helyzetre és a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemre is, ahol a törvény ellenére megoldatlan a magyar tagozat helyzete. Tőkés László kitüntetéséről azt mondta: akik most ezt az elismerést el akarják tőle venni, nem ülnének a székükben, ha Tőkés László kiállásának köszönhetően nem indul el a forradalom 1989-ben Romániában.
Martonyi: fontos a szomszédokkal való együttműködés A szomszédos országokkal vannak viták, és ezeket "nem söpörjük a szőnyeg alá" – jelentette ki Martonyi János magyar külügyminiszter az MTI-nek nyilatkozva. Úgy fogalmazott, hogy a szomszédos országokkal kialakított viszony "változó", nagyban függ például attól, hogy az adott országban milyen kormány van. Azt mondta, 2013-ban a legkedvezőbben Szerbiával alakultak a kapcsolatok, főként nemzetpolitikai szempontból, és Szlovákia esetében is sok eredményt értek el a gazdasági együttműködésben vagy a határátkelők megnyitásával. Azonban az állampolgárság szabályozásával kapcsolatban nem sikerült előrelépni, Nyitott kérdés még a magyar iskolák számát csökkentő új szlovák közoktatási törvény ügye, másként látják a kollektív jogokat a két országban, és a Benes-dekrétumok helyzetére is keresik még a megoldást - sorolta. Martonyi János kiemelte: a magyar nemzetpolitikai célok akkor valósíthatók meg, ha a lehető legjobb együttműködést alakítja ki Magyarország a szomszédaival, és ezt segíti a közép-európaiság gondolata.
Krónika (Kolozsvár)

Böszörményi Zoltán: hazudnak és megaláznak
„Szemrebbenés nélkül hazudnak és megaláznak” – állítja Böszörményi Zoltán a Litera irodalmi portál szerkesztőiről abban az interjúban, amelyben a Papp Sándor Zsigmond maszol.ro-n megjelent cikkére is reagál.
A konfliktus előzménye, hogy a Litera szerkesztősége az elmúlt év végén szavazást hirdetett az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztására. „Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre” – foglalta össze Papp Sándor Zsigmond a szavazás végkifejletét cikkében.
A maszol.ro szerzője azt is megemlítette: maga a Litera szerkesztősége magyarázkodásra szorult és részben elhatárolódott a voksolás eredményétől, miután rájött, hogy sikerült egy irodalmi kérdést „X-faktorrá süllyeszteni”.
Böszörményi Zoltán a saját birtokában lévő folyóirat, az Irodalmi Jelen honlapján reagált a cikkre egy interjúban, amelyet Boldog Zoltán jegyez.
„Amikor felhívtál és figyelmeztettél, hogy könyvem fenn van a Litera listáján, majd december 7-én elindítottam a saját kampányomat, dőre álomnak tartottam, hogy megnyerem” – állítja Böszörményi az interjúban, amely egészében itt olvasható.
„December 7-én Borbély Szilárd könyve messze mindenkit megelőzve, 4,7 százalékkal vezette a listát. Ez elgondolkoztatott. Felvetődött bennem, hogy néhány napja indult a szavazás, miként tehetett szert a Nincstelenek ilyen előnyre. Bizonyára a szerzőnek sok barátja van, sok diákja, tanít az egyetemen, gondoltam. De hiszen nekem is sok ismerősöm van, fordult meg a fejemben. Felmentem a Facebookra, és megkértem 1985, a világ minden táján lakó barátomat, hogy szavazzanak a Katedrálisra. Megírtam nekik a linket is. És a saját levelezőlistámról is 650 ismerősömnek, akiknek verseimet, s más irodalmi jellegű dolgaimat szoktam elküldeni. Hát így nyertem. Tudom, hogy azok közül, akik rám, illetve a Katedrális az örök télnek című könyvemre szavaztak, kevesen olvasták az egész kötetet, de a fenti versgyűjtemény anyagának kilencven százaléka megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain, nagyon sok vers fenn van a Facebookon is. Tehát a Katedrális versei nem ismeretlenek az 1985 barátom és 650 levelezőpartnerem előtt. Felhívásaim s barátaim voksolásának az lett az eredménye, hogy december 14-én átvettem a vezetést abban a versenyben, amely december 27-én éjszaka zárult. A Litera szerkesztősége nem korrekt, amikor azt írja, hogy az utolsó pillanatban egyszercsak feltűntem, és az utolsó napon megelőztem mindenkit. Ezek ellenőrizhető adatok, és felhívom a Literásokat, hogy kérjenek elnézést tőlem és az olvasóiktól, mert félretájékoztatták őket. Készakarva valótlant állítottak” – jelenti ki az Irodalmi Jelen főszerkesztője és mecénása.
Böszörményi ugyanakkor azt is állítja, hogy értelmetlennek tartja az ilyen jellegű szavazást, és ígéretet tesz az interjúban, hogy bárkinek kérésre elküldi a vitát kiváltó, Katedrális az örök télnek című kötetét. A rá szavazóknak pedig DVD-t küld ajándékba, amely a kötet összes versét tartalmazza, a szerző előadásában. Sérelmezi továbbá, hogy egy korábbi kötetét a kiadó a következő szöveggel népszerűsítette: „Az erdélyi milliárdos új bestsellere”.
Papp Sándor Zsigmond cikke „csöpög a rosszindulattól, és valótlanságokat állít”, véli a nyertes kötet szerzője, aki szerint a Litera irodalmi portál szerkesztői is szemrebbenés nélkül hazudnak, sőt, meg is alázzák őt. Böszörményi végül azt is elárulta: most olvassa a Litera listáján sokáig esélyesnek mutatkozó könyvet, Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét, amelyet a 2013-as év emlékezetes kötetének tart.
Előzmény: maszol.ro, 2013. dec. 39.
Vékonyka öröm
Csak abban a statisztikában/felmérésben hiszek, amit magam hamisítottam, mondta állítólag Churchill, és nehéz vitázni vele. Hozzávenném mindehhez a közönségszavazást is, amely csak a legritkább esetben szól az értékekről, minőségről, sokkal inkább a mozgósítható klikkelőktől, akik alig különböznek a hasonló célra írt programoktól.
Történt, hogy a népszerű irodalmi portál, a Litera gondolt egy nagyot, és a közönségre (nem véletlen, hogy nem írok olvasókat) bízta az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztását. Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre. Olyan műveket, amelyek semmilyen szakmai listán fel sem tűntek, és amelyek másként, mint így, esztelen mozgósítással, nem is nagyon tudtak érvényesülni. Persze Böszörményi Zoltán más tészta, neki azért mégis köszönhet egyet mást a magyar irodalom (a régi, fénykorát élő Jelenkort vagy az Irodalmi Jelent), ám aki szerzőként csak úgy kaphatott József Attila-díjat, hogy ismerőse/barátja, bizonyos Szőcs Géza, aki jó időben és jó helyen volt kulturális államtitkár, önkényesen feltette arra a listára, amelyet egyébként az írószervezetek állítottak össze cseppet sem önkényesen. Őt felvette, mást kihúzott. Így is lehet állami középdíjat kapni.
A végeredmény aztán kínos magyarázkodásra késztette a literásokat is. „Annyira persze mi sem vagyunk idealisták, hogy azt gondolnánk, egy ilyen körkérdés reprezentatív, mi több: reális végeredményhez vezet.” Akkor vajon mi értelme volt a „játéknak”, kérdezhetnénk rögtön. De van tovább is: „Sokakat meglephet – minket is meglepett –, hogy végül mégis Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című kötete nyerte meg a versenyt. Mint ahogy az is, hogy a legjobb tízben ezen kívül található olyan könyv, amelyről korábban soha nem hallottunk.”
Vagyis a szerkesztőség finoman elhatárolódik az általa kiírt szavazás végeredményétől, hiszen számára is világossá vált az, amit egy kommentelő egyértelműbben is megfogalmazott. Ez az egész nem szólt másról, csak az ész nélküli kattintgatásról. Vagyis sikerült egy irodalmi kérdést X-faktorrá süllyeszteni, teszi hozzá. Holott egy kis korlátozással (egy olvasó, egy szavazat, plusz regisztráció) valós viszonyokat tükröző eredmény születhetett volna, igaz, a tízezer szavazat töredékéből. Hiszen egészen más a minőség, a népszerűség, és az, hogy valaki kiterjedt netes kapcsolatait felhasználva miként tudja a maga javára fordítani a szavazást.
Persze, mondom még egyszer, ez általában azok vékonyka öröme, akik máshonnan nem nagyon számíthatnak sikerre, elismerésre, rangra. (Érdemes e tekintetben megnézni más portálok, blogok, újságok listáit.) Miközben tudom én, hogyne tudnám, hogy nem csak a hozzáértő kritikusok, szerkesztők, irodalmárok véleménye számít, hanem az olvasóé is, de akkor ne süllyesszük őket egy szintre az elvakult rajongókkal, az unalmukban vagy baráti alapon klikkelőkkel. Veszélyes játékszer a net, derült ki újfent, kicsit hasonlít ahhoz, amikor a vásári forgatagban választanak pünkösdi királyt, közfelkiáltással. Mert hát addig is tart. Csakhogy az irodalomban mégsem az számít, akinek a hívei a leghangosabbak, pardon: leginkább fürgeujjúak.
A Litera a szavazást lezáró utóhangban már jelzi, kissé sajnálja, hogy ehhez a ricsajhoz a nevét kellett adnia, de sajnos tudják: a net ma még a számokról, a felmutatható mennyiségről szól. Más kérdés, hogy az irodalmi portált sosem emiatt látogattuk, szerettük. Hanem az érzékeny és ízléses tartalomért, ami épp az ellentéte annak, amiről a szavazás szólt végül. Vagyis senki sem kényszerítette őket, hogy önként sétáljanak bele ebbe a csapdába.
Egy szó mint száz, a szavazás erkölcsi győztese mégiscsak a harmadik helyen zárt Borbély Szilárd lett, akiről (aki ismeri, tudja) a legnehezebb elképzelni, hogy virtuális szavazatokért kuncsorgott volna. Akit tényleg az olvasók szavaztak oda, ahol a helye van.
Mi pedig maradunk a falfirka örök igazságánál: egyél szart, tízmilliárd légy nem tévedhet.
Papp Sándor Zsigmond
maszol.ro,

Kollektív bűnösök
Némelyek úgy gondolják, sürgősen át kellene venni a (cseh)szlovákiai törvénykezésből a Beneš-dekrétumokat, amelyek annak idején kollektív bűnösnek nyilvánították a magyarokat. Így egy kalap alatt az összes romániai magyart megregulázhatnák.
Tőkés Lászlótól visszavonnák a Románia Csillaga kitüntetést, az indoklásból egyértelműen kiderül, mivel is vádolják. Oda sem kellett volna adni neki, mert mielőtt megkapta, már azelőtt is eljárt a szája, így hát nem is érdemelte meg. A szomorú az, hogy sajna nem csak ő gondolkodik és beszél oly módon, amiért most a becsületbíróság elítélte, hanem nagyon sok magyar Romániában. Az összes magyar párt autonómiázik, diszkriminációt emleget, elégedetlenkedik, bírál és háborog. Ezeket be kellene tiltani, és tagjaikra vagy a rájuk szavazókra rásütni az irredenta-horthysta-fasiszta jelzőt. Terrorista nemzet ez, amelynek tagja Tőkés László, hiszen hozzá hasonlóan a többi magyar is puszta létével eleve románellenes tevékenységet folytat, ráadásul ugyanily módon nyilatkozik és kampányol, „a román nép becsülete és méltósága elleni súlyos merényletet követve el”. Alkotmányellenesen támadják az ország területi egységét és szuverenitását. Megérdemelnék, hogy rájuk szabadítsák a Beneš-dekrétumokat.
Az Európai Unió egyáltalán nem szólította fel Szlovákiát, hogy vonja vissza, talán azért, mert a dekrétumok összhangban állnak az európai jogrenddel. Így most ajánlatként lehetne az unió tagországai elé terjeszteni, és a többi ország is sikeresen alkalmazhatná. Nálunk bizonyos gondok lehetnének gyakorlatba ültetésükkel, de azokat megoldanák. Kezdeményezhetik a román állampolgárság megvonását a renitenskedők tömegeitől. Kutya bajuk nem esne, hiszen legtöbbjük kettős állampolgár, s ha egyet elvesznek, még marad bőven egy. Az ilyen hazaáruló bandát valamikor teljes vagyonelkobzásra ítélték. Ezt is bevezethetnék. Állandóan kollektív jogokat emlegetnek. Ha kell a kollektív jog, szenvedjék csak meg a kollektív bűnösség ódiumát és következményeit is. Így elkobozhatnák magánjavaik mellett az eddig visszakapott közösségi javaikat is. Most még állandóan követelik vissza közösségük vagyonát. Erről le kellene mondaniuk, sőt, többé senkinek nem kéne foglalkoznia elkobzott javaik visszaszolgáltatásával. Némi gond adódna az országból való kizsuppolásukkal. Ezt a csehszlovák hatóságok 1946–47-ben sikeresen megoldották lakosságcsere jelszó alatt. Románia nagyvonalúan – és a kitoloncoltakért cserébe – nem várna senkit, pénzt sem, mint a németekért vagy zsidókért ’89 előtt. No, és rögtön meg kellene tiltani az idegeneknek, hogy földet vásároljanak Romániában. A magyarok épp most kotkodácsolták el, hogy akár az osztrákok, olaszok, ők is mezőgazdasági területeket vásárolnának Erdélyben. Sőt, az erdők és borvizek is érdekelnék. Újabb merényletet készítenek elő az ősi román föld ellen! Az Európai Unióban a jelenlegi törvénykezés szerint lehetetlen ezt megakadályozni. Viszont az elnök Băsescu elégedetlenkedve visszaküldte a földtörvényt a parlamentnek. Könnyű neki, mert lánya nemrég vásárolt egymillió euróra 290 hektárt, és most már többet nem akar venni. Szerencsére van olyan bank Romániában, amelyik ennyi pénzt tud adni megbízható kliensének. (Egy átlagnyugdíjas is kaphat könnyen hitelt, kemény 8000 lejt!) Szóval, ezek után talán teljességében meg kellene tiltani a földeladást Romániában, hogy még véletlenül se kerülhessen külföldi kézre a drága román föld.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenései
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 12-18.)
Tőkés László a róla szóló könyv budapesti bemutatóján: „semmilyen leleplezési vagy bosszúvágy nincs bennem”
Megszólalt a héten a 168 óra online kiadásában a hetilap munkatársa Lampé Ágnes és beszámolt arról a Terror Házában tartott könyvbemutatóról, ahol A Securitate célkeresztjében–Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című Kriterion kiadványt hárman is méltattak, nevezetesen a kötet hőse, a könyv szerzője és a könyv főhősének a sajtófőnöke. A szokványosnak aligha tekinthető közönségtalálkozón a hangulatgerjesztés odáig fajult, hogy egy hozzászólásban, amit „Tőkés rezzenéstelen arccal hallgatott” arról értekeztek: Magyarországon „az egyház és a civil élet tele van besúgókkal”, itt „a hiteltelenség uralkodik” és ehhez a mai hatalom is asszisztál.
Az öt nappal ezelőtti, budapesti könyvbemutató a január 30-i, Magyarország kolozsvári főkonzulátusán tartott rendezvény megismétlése volt, egy lényeges, jelzésértékű különbséggel. A Terror Háza, akárcsak a magyar külképviselet otthont adott ugyan a kötetbemutatónak, de míg a kolozsvári közönségtalálkozón a magyar főkonzul személyesen is ellátta a házgazda szerepkörét, addig az Andrássy út 60-ban a főigazgató asszony, Schmidt Mária erre a szerepkörre nem vállalkozott. Sőt maga helyett mást se jelölt ki a feladatra. Így, ha már a bevezető megtartására a Terror Házából még egy segédmunkatársra se futotta, annak elmondására Demeter Szilárd, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa és egyben Tőkés László irodavezetője kényszerült.
A szokatlan főigazgatói hozzáállás mögött sok minden rejtőzhet, szervezési malőr, halaszthatatlan közfeladat ellátása, egyéb, nyilvánosságra nem tartozó elfoglaltság stb. stb. Tovább találgatni fölösleges is lenne. De nem kell bizonytalanságban maradnunk, hisz rendelkezésre áll egy beszédes információforrás, hisz segítségül hívható a múzeumi eseménynaptár. Ennek alapján pedig fehéren-feketén kiderült: itt bizony egy előre be nem tervezett, „spontán” akcióról lehet csak szó.
A Terror Háza precíz honlapján mindig jó előre meghirdeti az Andrássy út 60-ban sorra kerülő rendezvényeit. Itt pedig most is több, e havi már megtartott vagy ezután megrendezésre kerülő eseményről olvashatunk. Viszont a házi krónikában a február 14-i dátumnál szó sincs semmilyen könyvbemutatóról; ezen a napon a múzeum honlapjáról csak az 1956-os fegyveres felkelőket idéző Pesti srácok program köszön reánk.
Akármi is húzódhatott meg a háttérben, arról „A Securitate ma is mindenhol jelen van”–Tőkés László: akik két csecset szoptak címmel közreadott helyszíni tudósítás olvasója ebből sokat meg nem tudhatott. A „külsőségek” látszólag rendben voltak. Közönség volt, ha nem is túl nagy létszámban és nyílván a 168 óra munkatársa se véletlenül keveredett oda, Ő rögtön meg is hökkent, ahogyan belépett, mert: „a terem első sorában Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnöke és bizarr módon Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára és az Országgyűlés korábbi elnöke foglal helyet.”
Meghökkenését csak annak tudjuk be, hogy vélhetően nem szokott Orbán évértékelőkre, meg Ady ünnepségekre Érmindszentre járni, mert akkor már korábban szembesülhetett volna azzal, hogy az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára már régóta váltott. Lelkes híve lett Tőkésnek, de nem csak neki, hanem azoknak is, akik reggeltől estig kommunistáznak, sőt a kommunisták esetleges visszatérésével riogatnak, mint történt ez egy minapi évértékelőn.
Ami pedig a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökének jelenlétét illeti, abban sem volt semmi meglepő: az Emberi Méltóság Tanácsa elnöke már rég átlépett azon, hogy őt emberi méltóságában alázta meg köztévé, amikor Tőkés László kedvéért a bűnözők személyiségi jogainak megvédésére használt kitakarásos technikát alkalmazva kiretusálták az arcát a képernyőről.
Tőkés László amint szót kapott a saját irodavezetőjétől – tudtuk meg a hetilap tudósítójától – átvette az irányítást, házigazda nem lévén, maga lépett elő azzá. Előbb még megfutotta az udvariassági köröket és annak rendje és módja szerint megköszönte a Terror Házának és Schmitt Máriának a helyszínbiztosítást, majd méltatta a szerzőt. Elmondta: a róla szóló kötet „nem csupán tényfeltárás, hanem a közvélemény szempontjából is fontos könyv”, majd arról is szólt: „a könyvből többet tudott meg a saját helyzetéről, mint amennyinek tudatában volt.” Eközben, némi derültséget keltve megrótta Demeter Szilárdot, mert az, lévén ő egy szolgálatkész beosztott, a hallgatóság óhaját meghallgatva egy mikrofont nyomott a Tőkés kezébe: „Nem fogom meg, nem szeretem ezt a mikrofonos világot – utasítja vissza a főnöke. – Kizökkentettél a gondolatmenetből – ad még egy virtuális taslit az irodavezetőnek.”
A továbbiakban arról és úgy esett szó a moderátori szerepkört felvállaló Demeter és a könyvszerző dialógusában, amit a maszol olvasói a kolozsvári kötetbemutatóról szóló, január végi cikkünkben már olvashattak. Erre ezért külön ki sem térnénk.
Ehelyett, közbevetőleg inkább említsük meg, hogy a Terror Házában ezen a pénteken nemcsak egy könyvprezentáció esett meg. Ekkor és itt készült egy tanulságos tartalmú interjú is Tőkés Lászlóval. Abban, egyebek mellett, a közönségtalálkozón a kettős elszámoltatást szorgalmazóról kiderült: a beszédben is kedveli azt a bizonyos kettősséget, amit az elszámoltatásokban oly „állhatatosan igényelt.”
Az EP-képviselő a könyvbemutató alkalmából interjút adott a Magyar Hírlapnak, – az interjúkészítő ezúttal nem a lap magyarságpolitikai szakértője és külpolitikai rovatvezetője, Kristály Lehel, hanem Őry Mariann volt –, akinek Tőkés elmondta: „Sosem éreztem magam pártpolitikusnak, és már irtózom attól a sok mocsoktól, amiben részem volt akarva-akaratlanul az elmúlt két és fél évtizedben.” Azt is hozzátette: „különösebben nem is töri magát” azért, hogy brüsszeli mandátumhoz jusson és valójában nincsenek ilyen irányú személyes ambíciói. Korábban is csak – mint mondja – az „erőteljes alulról jövő elvárásoknak tettem eleget, amikor európai parlamenti politizálásra adtam a fejem.”
Az EMNT elnökének szavai hallatán joggal merülhetett fel a kérdés: vajon Tőkés László ezt az alkalmat akarta kihasználni arra, hogy kimondja: elege van a politikából? Netán, hisz egyes szavai arra utalnak is erre, valóban komolyan fontolóra vette, hogy az EP-képviselői mandátumának májusi megszűnésével egy negyedszázados politikai karrierre is pontot tesz?
Szavaival szembesülve a gyanútlan olvasó joggal akár arra is gondolhat: mennyire igaza van annak, aki így, a hatodik X-en túl, negyedszázadnyi élvonalbeli politizálás után, csömört kapott a hol meleget, de újabban inkább csak hideget hozó politizálástól, a fárasztó állandó közszerepléstől és az embert próbáló állandó úton levéstől, a Brüsszelbe vagy Strasbourgba történő minden heti ingázástól. Már-már meggyőzően hat és érthető, bölcs hozzáállásról tanúskodni tűnik az érvelés, amit még hitelesebbé tesz néhány hangulati kulcsszó is. El is gondolkozunk mi is: miért is ne lenne hihető, ha valaki, ha megfáradt meg annyira csalódott is, hisz a könyvbemutatón még annak a beismerésére is kényszerült, hogy „17 év nem volt elég, hogy rendet teremtsek a püspökségemen”, úgy dönt végre: elég volt, nyugalomra vágyom.
Csakhogy az alulról jövő, múltbeli erőteljes elvárásoknak nemet mondani nem tudásról szóló mondat így folytatódik: „most is attól teszem függővé az indulásomat, hogy van-e igény rá, és kialakul-e olyan politikai összefogás, amelynek szellemében folytathatom az EP-képviselőséget.” A „nem töröm magam” után pedig már rögtön ott van már nemcsak „a több út is lehetséges”, hanem azoknak az utaknak, nagyon is konkrét forgatókönyvei. Ezek egyike sem szól már az „irtózásról”, meg az irtózás utáni logikusan magát adó döntésről, a hátrább lépésről. Szóval következik a „több lehetséges út” részletezése: ”Eddig felvetődött az egyéni képviselőség, a romániai és a magyarországi listán való indulás is, mindegyiknek van előnye és hátránya is. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, rövidesen el kell dőlnie, hogy mi fog történni.”
A nyilatkozóhoz hasonlóan magunk sem akarunk a dolgok elébe menni. Ezért rögtön el is hessegetjük Negruzzi örökbecsű, Alexandru Lăpușneanu vajda szájába adott találó bon mot-jának, a „ki kicsodát, és miként is akar”-nak az esetleges áthallásait. Viszont azt nem tehetjük meg, hogy az egyik lehetséges forgatókönyv kapcsán nem szóljunk arról, hogy sajtóhírek szerint alakulóban van a Fidesz EP listája és azon Tőkés neve, egyelőre nem szerepel.
Amennyiben Orbán Viktor tavasszal győz, a Fidesz listavezetője az EP-választáson az lesz, akit várhatóan uniós biztosnak ajánlanak majd Andor László mandátumának megszűnése után az uniós kormányába – írta meg e könyvbemutató másnapján a jólértesült Csuhaj Ildikó a Népszabadságban. A cikkíró a kormánypárt tervezett EP-listájának összetételét latolgatva szólt arról, hogy a biztosi tisztség reményében a listavezetői poszt legesélyesebb várományosai Navracsics Tibor igazságügy-miniszter, Győri Enikő a külügyminisztérium EU-kapcsolatokért felelős államtitkára, illetve Szájer József, aki a brüsszeli európai néppárti frakció alelnöke.
„A Fidesz–KDNP EP-listáján nem lesz meglepetésnév” – tudta meg a Fidesz vezető politikusaitól a Népszabadság munkatársa, ami nem a legjobb hír Tőkés László számára. Bár az ő neve a sajtóban fel-felröppent, mint lehetséges Fidesz-jelölt, de indítása egy magyarországi párt színeiben mégis a meglepetés erejével hatna. Arról nem is szólva, hogy talán megoldást nyújtana egy kérdésre, de rögtön felvetne tucatnyit.
Mindenekelőtt pedig azt a kérdést, amiről bő két esztendeje vallott Tőkés az EP-alelnöki mandátuma mérlegét megvonó, őszinte kitárulkozásában Kristály Lehelnek a Magyar Hírlap "Lövészárok-életformát folytatok" című interjújában. Akkor arról beszélt, hogy azért nem vállal újabb EP-alelnöki mandátumot, mert „építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is”, de elsősorban azért, mert: „Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni”.
Csuhaj Ildikónak a Fidesz „titkok tudói” azt is elmondták: valószínűleg azok szerepelnek majd a jelöltlistán, akik az elmúlt öt évben bizonyítottak. Ők Győri Enikő, Gál Kinga, Járóka Lívia, Schöpflin György, Gyürk András, Surján László és természetesen a pártalelnök Pelczné Gál Ildikó. Deutsch Tamás állítólag még nem döntött saját jövőjét illetően és egyelőre csak a Beneš-dekrétumok elleni fellépéséről ismert fiatal Bagó Zoltán nem szerepel a tervezett EP-listán, mert állítólag „nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket”.
Visszatérve a Terror Házában megtartott könyvbemutatóról szóló helyszíni riporthoz és ahhoz, amit a róla készült könyv kapcsán az ottani Tőkés szereplés révén tapasztalni lehetett e beszámoló alapján, az is felmerülhet, hogy az EP-képviselő megszólalását, illetve egy hallgatói hozzászólás utáni beszédes hallgatását vajon hogyan fogják megítélni a lista-összeállítók? Vajon nem lesz-e inkább tehertétel egy Fidesz EP-listán az, aki hallgatott, mikor beszélni kellett volna és olykor akkor is beszélt, amikor hallgatni tanácsosabb volna.
Hogy miért is véljük problematikusnak a Terror Háza-béli Tőkés szereplést, annak érzékeltetésére következzen egy részlet a helyszíni tudósításból, amikor egy vehemens kirohanás után, a csend egyszerre kínossá is tudott válni:
„Bartha László vagyok. Nos, ezek szerint Romániában visszarendeződés történt, itt meg nincs előrehaladás – jelenti ki. – Az ügynökkérdés továbbra is csak maszatolás, össze-vissza beszél mindenki, történelmi bölcselkedések mennek a televízióban reggeltől estig… De a református egyház sem áll a helyzet magaslatán. Amikor Hegedüs Lóránt megtámadta a miniszterelnököt azzal, hogy szabadkőműves befolyás alá került a kormánya, levelet írtam Balog Zoltánnak és a püspök úrnak is. Balog nem válaszolt, püspök úr nagy nehezen annyit, hogy várjak türelemmel. Azóta a rózsabokor a Himaláját háromszor körbenőtte, de nem történt semmi. Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban alantas és mosdatlan stílusban megtámadta püspök urat, „minden segget megjárt erdélyi politikusnak” nevezte. Azonnal írtam Stefka István főszerkesztőnek, hogy Bayert vonják felelősségre és tiltsák el az írástól. Ő sem válaszolt. Az ilyen jelenséget, amikor a legjobb embereinket innen ilyen rakétatámadás éri, felháborítónak és tűrhetetlennek tartom. Félreértés ne essék, én továbbra is a Fideszre szavazok, de az egyház és a civil élet tele van besúgókkal. Ezt nem lehet tovább tolerálni, mert így hiteltelenség uralkodik.
Tőkés rezzenéstelen arccal hallgatja. Majd megjegyzi: több éve igénylik állhatatosan a kettős elszámoltatást. Nem csak kis Magyarországon, hanem határon túli viszonylatban is.”
Akasztott ember házában kötelet, négy év Fidesz kormányzás után elmaradt elszámoltatást emlegetni nem jó ómen ma Budapesten. Az elszámoltatás ígérete ugyan sikeres hívó szó volt 2010-ben, de mint mára kiderült: ez a „kis Magyarországon” nagyon nem volt egy sikertörténet. Egyszerűen csak azért, mert az egykor mozgósító erejű vádak közül több utólag hámozott léggömbnek bizonyult.
„Annak idején erre rengeteg pénz kaptak azok, akik a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai korszakban Bukarest csecsét is szopták, tehát két csecset szoptak. Így mondják ezt népiesen” – fakad ki Tőkés, majd hozzátettei: „Ezeknek a pénzeknek a sorsát azóta sem tárták fel. Aztán jött Budai Gyula és beindult az átvilágítás és az elszámoltatás. Ekkor azt hittük, komolyan veszik.” Aztán mintha rádöbbent volna, hogy mintha túllőtt volna a célon. Meg is próbált rögvest korrigálni és átmenni a megértőbe: „Persze komolyan veszik, csak elhúzódik a folyamat.”
Ennél is messzebb ment viszont a Terror Házában és egyben a legingoványosabb talajra lépett, amikor előkerül a kedvenc vesszőparipa, az ügynöktéma, amiről a megfellebbezhetetlennek szánt kinyilatkoztatások egész másképpen hangzanak Budapesten, mint egy nagyváradi sajtótájékoztatón vagy bárhol Erdélyben. Ez volt az a mozzanat, amit a 168 óra helyszíni tudósítása, mintegy alfejezetcímként ekképp prezentált: „Múlt és jelen pedig – Tőkés szerint – összekapcsolódik”
A romániai visszarendeződésről értekezve az EP-képviselő elmondta: „Bár semmilyen leleplezési vagy bosszúvágy nincs bennem, kétségtelen, hogy a Királyhágó-melléki Egyházkerület vagy az Erdélyi Református Egyház történetének jelentős részét csak úgy érthetem meg, ha tudatában vagyok, hol lapulnak a múlt szereplői, ki tartja őket sakkban és miért áll érdekükben hallgatni. Mert vannak árulók, ebben a könyvben is jó néhány cégéres gazember szerepel, hisz sokan túlélték a rendszert.”
Budapesti fülnek ez amúgy rendben is lenne, legfeljebb némi mosolyt fakaszt egyesekben ez a józanul higgadt, tárgyilagos, érzelemmentes, csak az egyháztörténeti folyamatok tudományszempontú megértését és semmi mást megcélozni nem akaró érvelés.
Ugyanennek a fülnek az sem okoz gondot, ha azt hallja: „Az egyházkerületben vezető funkcióban lévő secus kollaboránsok vannak. 17 év nem volt elég, hogy rendet teremtsek a püspökségemen. Ma újra kiegyensúlyozott lett a küzdelem. Annak idején mindenki hódolni jött hozzám, vállukra vettek aztán leejtettek. Majd megfordult a menet, és kiegyenlítetté vált a harc Bukarest és egyes budapesti körök, jómagam, az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az egyházkerület és néhány egyházi kör között. Az egész tisztátalan politikai harc, de sajnos nem lehet kivonulni belőle.”
Viszont az, hogy a magyar állam, történetesen a jelenlegi kormány hivatott szerveit illetik azzal a váddal, hogy eltűri a területén „áttelepedett magas rangú secus tisztek” létét és elnézi azt, hogy „jó pár ügynök a mai napig a pályán van”, majd valaki meghirdeti, hogy „ezért ezt a szabadságharcot tovább kell folytatni”, az már ugyanennek a budapesti fülnek már több mint zavaró. Mert az a polgár, aki beült a Terror Házába február 14-én egy általa nagyra becsült szimbólummá vált közéleti szereplő könyvének bemutatójára, az abban a hitben él, hogy ez nem lehet igaz. Az ügynökkérdés számára nem azt jelenti, hogy idegen ügynökök grasszálhatnak hazájában, neki a III/III-asokkal és kenyéradó gazdáikkal van gondja meg azzal, hogy ez ügyben majd’ negyedszázada folyik mindig, az éppen hatalmon levő kormányok részéről a „maszatolás”.
Ahol ő él és gyakran morgolódik azt is reméli, helysebben tudja is, hogy a magyar állam rendvédelmi szervei alkotmányos kötelezettségükhöz híven mindenkor teszik a dolgukat, nem tűrik meg hazájában idegen államok „pályán levő ügynökeinek” a garázdálkodását. Ha effélék netán fel is bukkannának, hisz ilyen akár elő is fordulhat – a magyar hatóságok ellenük mindig fellépnek és eljárnak a hatályos törvények szerint. Nem „szabadságharcozva”, hanem a törvény szigorával lesújtva.
Percig nem vitatva, hogy akár a „zöldhatáros” korszak idején lehettek és bizonyára voltak a Tőkés által ezúttal is felemlegetett diverziós cselekmények, de ezt az átmeneti időszakot összemosni a mai állapotokkal, az visszatetsző és el nem fogadható. Aki azt állítja, hogy 2014 Magyarországán más államok ügynökei „a mai napig a pályán vannak”, az a magyar állam illetékes szerveinek, így a Pintér Sándor belügyminiszternek és az általa felügyelt szolgálatoknak a tisztességét és hatékonyságát kérdőjelezi meg. Másképpen pedig az említett vagdalkozásokat érteni nem lehet.
Ne lepődjön meg az EP-képviselő, ha újabb könyvbemutatón vagy bárhol máshol „kis Magyarországon” a mai magyar szolgálatok állítólagos impotenciájáról szóló kinyilatkoztatásokat és dörgedelmeket meghallva, másfajta ingerültséggel is fog találkozni a szavak súlyára minap a Terror Házában nem kellően odafigyelő.
Esetleg megunva az örök ostorozását, mely szerint Magyarország ma is elnézi a területén aktív secusok tevékenységét és ellenük nem tesz semmit, valaki majd kifakad: amennyiben Tőkés Lászlónak tudomása van arról, hogy konkrét ügyekben, beazonosítható módon az Alkotmányvédelmi Hivatal nem tesz eleget az 1995. évi CXXV. törvény 5 § a), illetve g) pontjaiban a számára előírt kötelezettségének, akkor ne elégedjen meg az általánosítással. Ne hagyja a szavaira figyelőket kétségek között. Tegye azt, ami neki 2011. március 14-e óta magyar állampolgárként kötelessége.
Bálint-Pataki József
maszol.ro,

Kisebbségi térképek
Hogy a román nyilvánosság ingerküszöbét ezúttal is csak a néhány főnyi és percnyi hőzöngés érte el a székely szabadság napja alkalmával, igazából meg sem lepődünk, bár kétségtelenül nagyon várjuk már, hogy végre az érdemi üzenetekből is meghalljanak valamit a túloldalon.
Nem győzünk viszont csodálkozni azon a kettős mércén, amelyet szemrebbenés nélkül alkalmaz a román külpolitika, amikor a szomszédos országokban élő különböző közösségek sorsa kerül terítékre. Ha a Pruton túli románokról van szó, sem alkotmányos, sem európai egyezményekbe foglalt akadályok nem gátolják Bukarestet a nemzeti önazonosság és az örök történelmi összetartozás elvének hangoztatásában. És így van ez jól, egy anyaország, igenis, pillanatig sem hagyja magára országhatárokon túlra szorult sajátjait.
Minden alkalommal kiveri viszont a biztosítékot, ha a romániai magyarság ügyét bármilyen geopolitikai eseménnyel összefüggésben meri emlegetni valaki. A szelektív témakezelés újabb minősített esete a Tőkés László ellen indított támadás, miután az EP-képviselő a földkerekség pillanatnyilag egyik legforróbb helyének számító Krím félsziget egyik őshonos népcsoportjának sanyarú sorsával merészelte párhuzamba állítani a romániai magyarságot fenyegető veszélyeket.
Pedig nyugodtan említhette volna a félsziget igen ingatag státusát is, mint az európai határok „érinthetetlenségének” ellenpéldáját. Olyan esetként, amelynek tárgyalásakor – a putyini nagyhatalmi úthenger dübörgését nem felejtve – nem érdemes mellőzni azt az apróságot sem, amit a küszöbön álló népszavazás egyértelműsít majd: melyik országhoz is kíván tartozni a félsziget lakóinak többsége?
Victor Ponta szerint Tőkésnek fogalma sincs, hol van a Krím félsziget. A román kormányfőnek viszont vagy tényleg fogalma sincs az általa irányított ország egyik-másik régiójának lényegéről, vagy nagyon is tisztában van, mit is akarnak például a Székelyföldön. Ezért aztán soha nem lehet elégszer felfrissíteni a román politikai elit térképészeti ismereteit. Akár Krím felől közelítve.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),

Az EMNP elítéli a Székely Szabadság Napjával kapcsolatos félretájékoztatást
A Székely Szabadság Napján megrendezett emlékező nagygyűlésen nemzeti közösségünk jogos autonómiaigényének békés kinyilatkoztatása zajlott.
Az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan visszautasítja azokat az uszító jellegű híreszteléseket, amelyek alapján a rendezvény egészére a szélsőséges bélyeget próbálják rányomni, elsősorban egyes központi román nyelvű médiaorgánumok. Mi, akik jelen voltunk hétfőn a marosvásárhelyi Postaréten és a békés, fegyelmezett polgári sétán a Főtérig, nagyon jól tudjuk, hogy egyetlen, pár perces dulakodás kivételével (mint ahogy ezt a csendőrség szóvivője is megerősítette) nem történt semmilyen rendbontási akció. Ezért az elszigetelt incidensért elsősorban a helyi hatóságok előzetes tiltó magatartását tartjuk felelősnek, amivel a tízezres tömeget a járdákra kényszerítve megteremtették a rendbontás gyakorlati lehetőségét. Ennek fényében úgy értékeljük, hogy a bukaresti román tudósítások, mintegy régmúlt időkre emlékeztetve, amikor egyes témákban pártmegrendelésre ugrott egyhangúan a média, összehangolt támadást jelentenek nemzeti közösségünk autonómiaküzdelme ellen, annak a közvélemény előtti diszkreditálását célozva. A hamis, túlzó híresztelések kimerítik akár a nemzeti alapú uszítás bűnügyi jellegű kategóriáját is, amire normális körülmények között az igazságszolgáltatási szervek megfelelő kivizsgálási akciói kellene, hogy következzenek.
Ugyanakkor megdöbbenésünknek adunk hangot, hogy az RMDSZ csúcsvezetői, akik ráadásul nem tisztelték meg jelenlétükkel az autonómiatüntetést, a fent említett félretájékoztatás vonalán haladva inkább elhatárolódnak az egész eseménytől, minthogy a tiszta, tényeken alapuló helyzet bemutatásával megvédenék azt, mintegy megerősítve azt a veszélyes társítást, hogy az autonómiát célzó közösségi megnyilvánulások szélsőséges beállításúak lennének. Felszólítjuk az RMDSZ hétfőn jelenlevő székelyföldi vezetőit, hogy saját tapasztalatuk alapján tegyék helyre az eseménnyel kapcsolatos kommunikációt mind a szövetségen belül, mind a médiában.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy az RMDSZ vezetőinek nyilatkozatai nem azt a több ízben említett gyanúnkat erősítik meg, hogy a kormányzati szerep vállalásával az autonómia ügyének felvállalása újból háttérbe szorul a pillanatnyi egyéni- és pártérdekek előtérbe kerülése miatt, mint ahogy ezt az eddigi kormányzati szerepvállalások esetében megfigyelhettük. Különleges időszerűséggel említjük meg a beharangozott székelyföldi autonómiastatútumot, amelynek a Székelyek Nagy Menetelése óta tapasztalható ködösítések és folyamatos halasztások miatt igencsak kétségesnek tűnik a sorsa.
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöksége nevében
Toró T. Tibor elnök,
Zakariás Zoltán alelnök, választmányi elnök
Nyugati Jelen (Arad),

A német megszállás emlékműve
Nincs olyan politikai rendszer, amely nélkülözhetné az ideológiai legitimációt, amely lemondana arról, hogy saját létét eszmei érvekkel aládúcolja, és kívánatosnak ábrázolja azok előtt, akik vevők e szólamokra. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy a hirdetett szólamok és a valóság között milyen mértékű az eltérés.
Ha a Horthy-korszakot vesszük górcső alá, meglepő egyezést találunk a hirdetett elvek és a követett politika között. A másik pólust a kommunista rendszer képviseli, amely saját embertelen elveihez sem volt következetes, saját polgárnyomorító jogrendjét sem tisztelte, amelynek hivatalos szólamai a legcsekélyebb mértékben sem voltak komolyan vehetők.
Valóság kontra globalizmus
Hasonló szakadék tátong a civilizáltnak mondott világban, az európai kultúrkörben hirdetett hivatalos propaganda és a realitás között. Felelős államférfiak sem tudnak mit kezdeni a valósággal, mert az annyira ütközik a globalizmus önlegitimáló, igaznak hirdetett téziseivel. A globalizátorok a média egyencsatolásával, a filmiparral, az egyes országok kultúrpolitikájára való ráhatással preformálni igyekeznek a lelkeket, a hivatalos liberális szólamok szerint „önálló és döntőképes individuumok” tudatát igyekeznek manipulálni, megkísérlik elvágni az embereket saját szerves kulturális gyökérzetüktől, hagyományaiktól, ösztönös igazságérzetüktől, a „jó” és a „rossz” morális megalapozottságú értékpárosa helyére a „győztes/vesztes” amorális értékpárosát illesztik. E hadművelet keretében háborút folytatnak a helyi társadalmak, a nemzetek ellen azzal a céllal, hogy a lehető legengedelmesebb embermasszát alakítsák ki, amely a lehető legnagyobb mértékben alkalmas a bérrabszolga szerepre.
Magyarországon a globalizátorok azokban találtak a leghűségesebb követőkre, akiknek elsőként kellett volna ellenük fellépni: a szocialistákban és a szabaddemokratákban. Hiszen a szocialistáknak a munkásosztály kizsákmányolása ellen kellene küzdeniük, márpedig amit a multinacionális vállalatok művelnek világszerte, az a legbrutálisabb kizsákmányolása a munkaerőnek. A szabad demokraták és általában a liberálisok gondolkodásának központjában az önálló gondolkodásra, érdekmérlegelésre és racionális döntésre képes egyén áll. A gondolkodó egyén akkor is a globalizmus célkeresztjében van, ha történetesen kivetkőztették hagyományrendszeréből, és ideáltipikusan megközelíti a liberális doktrína absztrakt egyénfogalmát. Ne gondolkozz, termelj, fogyassz és hallgass! Ez a globalizátorok üzenete.
E nemzetellenes koalíció hihetetlen szívóssággal, következetességgel és belső indulattal lép fel a nemzeti érdekek érvényesítése, a nemzeti öntudat regenerálása, a magyarság történelmi önképének valóságelvű rekonstrukciója ellen. Legyen szó a Beneš-dekrétumokról, a magyar állampolgárság kiterjesztéséről, Wass Albert vagy Tormay Cecile életművének tananyagba vételéről, Horthy Miklós emlékének ápolásáról, az Alaptörvény preambulumáról vagy éppen a német megszállás emlékművéről.
Kollektív nácizás
A Magyar kormány – nem várt ellenállásba ütközve – a választások előtt leállította a német megszállás emlékművének munkálatait. Kár lett volna ezért feleslegesen százalékokat veszteni, amikor neki állt a zászló. Miután az emlékmű felállításának munkálatai az április 6-i választások után folytatódtak, a balliberális ideológiai kommandó támadásba lendült: kordonbontás, nácizás, tüntetés.
Toleranciájukra és méltányosságukra jellemző, hogyan fogadták, ha valaki, akár a sajátjaik közül nem volt hajlandó együtt uszulni velük. Lásd Schiffer András esetét, aki túlméretezett hisztériának nevezte a tiltakozást, s ezért előbb az ATV-s műsorvezető igyekezett helyre tenni kihallgató tiszti modorban, majd önmagukat mértékadó intellektuelleknek képzelő személyiségek gyalázták útszéli hangnemben. Kálmán László nyelvész beígérte az LMP elnökének, hogy leköpi (sic!), ha találkoznak, és szégyenletes disznóságnak nevezte az LMP hozzáállását a német megszállási emlékműhöz. Sándor Zsuzsa exbíró, bírósági szóvivő „görénynek” titulálta Schiffert, s persze nem maradhatott ki e tábor leggyakrabban használt kedvenc jelzője: a „náci” sem. Arra a Schifferre, akinek felmenőit a német megszállás után deportálták, s aki e jelzőre soha egyetlen megnyilatkozásával sem szolgált rá.
Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a gátja szakadt balliberális gyűlölködőknek a német megszállás minden áldozata előtt tisztelgő, a nácizmust elítélő emlékmű is „náci”, a kormány is „náci”, a házelnök is „náci”. Náci mindenki, aki nem hajlandó teljes mértékben azonosulni az ő világlátásukkal és történelemszemléletükkel. Ahogy Korniss Mihály mondta Bayer Zsoltnak: vagy egyetértesz velünk, vagy holnaptól náci vagy.
Reméljük, az Orbán-kormány nem hátrál meg, annak dacára sem, hogy a tiltakozások nem csitulnak, hogy még a globális háttérhatalom első számú nyílt színi megjelenítője, az Egyesült Államok nagykövetsége is hallatta hangját az ügyben, átvéve a gyűlölködő álliberálisok szlogenjeit, s hogy a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége tiltakozásul bojkottálja a Holokauszt-emlékévet.
A szobor felállítása egyébként eleve kompromisszum, olyan, mint az Alaptörvény, amelynek preambuluma hivatkozott ugyan a Szent Korona-tanra és a történelmi jogfolytonosságra, de nem állította vissza a történelmi alkotmányt és az alkotmányos monarchiát, hanem formailag megmaradt a magyarságra jellemzően pusztulást és romlást hozó köztársaság államformájánál. A Szabadság teret szerencsésebb lett volna a Kossuth térhez hasonlóan korábbi formájára hozni az Ereklyés Országzászlóval és az Urmánczy Nándor-kezdeményezte Magyar Feltámadás szoborcsoport újrafelállításával. De ha már ez nem lehetséges, és ha a szovjet megszállás emlékművének az orosz–magyar kapcsolatok rombolásának elkerülése érdekében vélhetően ott kell maradnia a téren – melynek felirata botrányos módon felszabadításról beszél –, akkor fontos, hogy a téren ott álljon a német megszállás emlékműve is. Hogy jelezze, mikor is vesztette el Magyarország a szuverenitását.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szabadság, igazságosság, méltányosság
A politikai berendezkedés alapgondolata és a kivitelezés gyakran ellentétben áll egymással. Ma is hallani olyan kijelentéseket, hogy a kommunizmus szép elképzelés volt, csak elrontották a gyakorlatba ültetését. Holott erről szó sincs. Ha volt a kommunista ideológiának valamiféle valóságmagja, valamiféle pozitív mondanivalója, akkor az a kapitalizmus kritikája volt. Viszont mindaz, amit köré épített, a dialektikus materializmus, az osztályharcelmélet, a proletárdiktatúra, az osztály nélküli társadalom, a kommunista párt, mint a társadalom élcsapata, a proletár-internacionalizmus mind papírszagú tévképzet, tömeggyilkosságba vezető messianisztikus társadalommérnökség.
Oldalak és gondolatok
Más a helyzet az egyébként oly sokat és joggal bírált angolszász típusú liberál-konzervatív demokráciával. Sokan a liberalizmust és a konzervativizmust egymással szögesen ellentétes elméletekként tartják számon, holott gyökereik a történeti alkotmánnyal rendelkező országokban, mint Nagy Britannia és Magyarország, bizonyos mértékig összefonódnak. A ma már a konzervativizmus apostolaként idézett Edmund Burke nem a tory, hanem a whig párt politikusa volt, de politológus legyen a talpán, aki Széchenyi István vagy Tisza István életművét – amelyben konzervatív és liberális elemek egyaránt megtalálhatók – be tudná sorolni egyik vagy másik „oldalra”. Az a liberál-konzervatív alapgondolat, hogy mindenki szabadsága addig tart, míg nem sérti a másikét, a társadalomelmélet legemberibb, leginkább élhető államrendezkedést ígérő tézise. Levezethető belőle egy olyan állami struktúra és politikai gyakorlat, amely közel optimálisan elegyíti az állami korlátozás és az egyéni szabadság látszólag szembefutó, a valóságban egymást feltételező elvének alkalmazását. Csak az állam biztosíthatja, hogy senki ne terjeszkedhessen saját szabadságának határain túl, és ezt csakis a legitim kényszer monopóliumán keresztül teheti. Állami kényszer nélkül nincs szabadság, csak anarchia. Ami bizony káosz, s nem „hatalom nélküli rend”, mint hirdeti némely, a valóságtól elrugaszkodott széplélek az anarchista társadalomfilozófusoktól a Tankcsapda nevű punkrock zenekarig.
Az utóbbi időben Európában a magát balra soroló politikai tábor egyre közelebb van ahhoz, hogy megszerezze a közvélemény alakításának monopóliumát. A demokrácia és az egyéni szabadság jelszavával törekszik felszámolni a hagyományokat, a nemzeteket, kultiválja a devianciákat, tesz élhetetlenné egyes vidékeket és régiókat a „liberális büntetőjog-politikával”, amely a humanizmus jegyében visszaengedi a társadalomba az antiszociális bűnözőket. A jéghegy csúcsa az a tézis, hogy „a tényleges életfogytiglan embertelen”, ezért alkalmazhatatlan az unióban. Az netán emberi, igazságos és méltányos, hogy lehetőséget adunk többszörös gyilkosoknak újabb gyilkolásra?
Mindez azonban nem jelenti hogy rossz lenne az alapgondolat.
Lopakodó ceauşizmus
Azokban az államokban, ahol a demokráciát importálták, s az nem alakult ki szervesen, mint például a Bukarest hatalma alatt álló területeken, ellenkező irányú túlzásokat tapasztalhatunk. A román közgondolkodásnak soha nem volt alapja a kölcsönös méltányosság, egymás szabadságának kölcsönös tisztelete. Erre vezethető vissza, hogy a román politikusok szemrebbenés nélkül képesek azt állítani, hogy a kisebbségek jogainak érvényesülése sértené a többség jogait, hogy újra és újra olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek egyszerre sértik az egyetemes méltányosság elvét, az emberi jogokat és a román alkotmányt. És erre vezethető vissza az is, hogy az éppen kormányzó elit eszközként használja az elvileg politikailag semleges államapparátust saját hatalmi érdekeinek megfelelően, legyen szó a bíróságokról – legismertebb, legkirívóbb a Mikó-ügy, de hosszan lehet sorolni azon eseteket a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig, amikor a jogos tulajdonosok egyáltalán nem kerülhettek birtokba – vagy a rendőrségről. Bár a rendőrség a kormány irányítása alatt működik, míg a bíróság elvileg a kormánytól független hatalmi ágként, azért vérlázító, hogy rendőröket küldenek egyszerű emberek nyakára azzal az ürüggyel, hogy magyar emberek feljelentése alapján járnak el. Zargatják a békés polgárokat, kihallgatják őket arról, hogy aláírták vagy sem egy politikai párt támogatói ívét. A székely zászlók elleni hadjáratot, a román zászló kitűzésének kierőszakolását színmagyar területeken, a román himnusz iskolákba való napi elénekeltetésének tervezett gyakorlatát elnézve, vagy azt a javaslatot, amely büntetné a területi autonómia követelésének képviseletét és népszerűsítését, azt láthatjuk, hogy a diktátor kivégzése után negyed évszázaddal a közgondolkodás demokratikus deficitjére visszavezethető lopakodó ceauşizmussal van dolgunk.
Jól szeretni
Az állam a maga etnosoviniszta ideológiáját akarja ráerőszakolni más nemzetiségű, más érzésű polgáraira. Nyilvánvaló, attól nem fogja a székely ember jobban szeretni Romániát, ha gyermekei naponta éneklik a román himnuszt, vagy a magyarok által felépített, évszázadokon át megvédett, ma is zömmel magyarok által lakott városokban román zászló leng az állami épületeken. A cél a megalázás: szimbolikus síkon megmutatni nekünk, hogy ki az úr a csellel, fondorlattal általuk megszerzett hazában.
Erre többféle reakció lehetséges magyar oldalról, tapasztalunk is gyakorlatban többféle választ. Van, aki a lassan évszázados megaláztatásba belefáradva fásultan rálegyint, akadnak, akik a Stockholm-szindróma mentén az elnyomókkal azonosulnak. Azt magyarázzák saját véreiknek, hogy nem is olyan rossz itt nekünk, hogy az összmagyar gondolat abszurdum, hogy minden erdélyi magyar román is egy kicsit, hogy legyünk érzés szintjén is lojális állampolgárok, s szurkoljunk a román csapatnak – lásd például Parászka Boróka, Pap Szilárd István vagy Bíró Zoltán politikai publicisztikáit. Vannak, akik kormányról legitimálják e politikát, némi, elektorális okokból kötelező morgás és erőtlen tiltakozás mellett, s persze vannak, akik szerény eszközeikkel felveszik a harcot eme embertelen és demokráciaellenes politikai gyakorlattal.
Nem kétséges, hogy e magatartásformák közül melyik az, amely az egyetemes igazságosság, méltányosság, kölcsönös szabadságtisztelet elvi alapján áll.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kisebbségi autonómia: nem csak magyar ügy
Az Európa Tanács 2014. április 9-én fogadta el Strasbourgban Kalmár Ferenc magyarországi kereszténydemokrata politikus jelentését az európai kisebbségek helyzetéről és jogairól. A jelentés fontosságáról és perspektíváiról kidolgozójával és beterjesztőjével Kolozsváron beszélgettünk.
– A nemzetközi jogban jártas magyar szakemberek szerint a Kalmár-jelentés szakterületének olyan alapműve, mint irodalomoktatónak egy Jókai-regény. Így van ez?
– A hasonlat annyiban igaz lehet, hogy akik eddig nem akartak kollektív jogokat biztosítani az országuk területén élő kisebbségeknek arra hivatkozva, hogy az autonómiára nincs európai irányelv, ez 2014. április 9-től megváltozott: az Európa Tanács elfogadta az általam előterjesztett jelentést a nemzeti kisebbségek európai helyzetéről és jogairól. A dokumentum kimondja: az autonómia, a kollektív jogok a kisebbségi identitás, a nyelv és a kultúra megőrzésének fontos eszközei. Ajelentés előkészítése, kidolgozása és európai szintű elfogadása magyar sikertörténet, amiben szerepet játszott, hogy 20. századi történelme során Magyarország, illetve a magyar külpolitika igen komoly tapasztalatokat halmozhatott fel kisebbségi kérdésekben.
– Egy kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen ön megjegyezte, hogy a magyar politikusok többet is tehettek volna európai szinten a kisebbségi kérdések ügyében. Játsszunk el a gondolattal: ha ön tíz évvel ezelőtt kijut Strasbourgba, a Kalmár-jelentés jóval korábban napvilágot lát, így a Kárpát–medencében ma már lehetne akár egy-két működő magyar területi autonómia?
– Nehéz erre a kérdésére válaszolnom. Amikor 2010 után a Kereszténydemokrata Néppárt megbízottjaként kijutottam Strasbourgba, azt láttam, hogy az Európa Tanács mindennel foglalkozik, csak az őshonos nemzeti kisebbségek kérdésével nem. Illetve csak akkor foglalkoztak a témával, ha valahol krízishelyzet alakult ki. Így született például 2003-ban a Gross-jelentés. Persze, rajtunk is múlik, hogy mennyire vagyunk aktívak. A jelentésemben eredetileg egy passzus erejéig belevettem a kollektív bűnösség ügyét is. Az ET titkársága pozitívan viszonyult hozzá, de azt mondták, ez megérne egy külön jelentést, hiszen Európa-szerte vannak megbélyegzett népcsoportok: a felvidéki magyarság a Beneš-dekrétumok elszenvedője volt. Megvallom őszintén, akkor nagyon elszégyelltem magam, hiszen a Beneš-dekrétumok ügye évtizedek óta visszatérő kérdés a magyarság számára. Ahogyan a kisebbségek autonómiaküzdelmét támogató ET-jelentést sikerült elfogadtatni, biztosra veszem, hogy erre is lenne fogadókészség Strasbourgban.
– A Kárpát-medencei utódállamokban élő magyaroknak Trianon óta rossz tapasztalatai vannak a többségi nemzet politikai elitjével. A kötelező kisebbségügyi egyezményeket sem tartották be, nemhogy az ajánlásokat komolyan vegyék. Mitől más az, ha az Európa Tanács ajánlja Romániának Székelyföld autonómiáját?
– Lehet azt mondani, hogy az Európa Tanács határozatai nem kötelező érvényűek, de ne feledjük el, hogy a kilencvenes évek elején, amikor a közép-európai országok az Európa Tanácshoz csatlakoztak, aláírattak velük egy olyan nyilatkozatot, hogy be fogják tartani az addig hozott európa-tanácsi határozatokat. Az 1201-es ajánlás, valamint a kisebbségi keretegyezmény a magyar–szlovák és a magyar–román alapszerződés része lett, ettől kezdve kötelezővé vált. Attól, hogy az ET-jelentések direktben nem kötelezők, nem azt jelenti, hogy egy-egy európai ország nem építheti be saját jogrendjébe, vagy nem mutathatnak megoldási lehetőséget.
– Hisz abban, hogy a román vagy a szlovák kormány „elérzékenyül” bármilyen Európa-tanácsi ajánlástól, amit egyrészt meg sem szavazott, másrészt zsigerből utasítja el a kisebbségek kollektív jogait?
– Nézze, én több román politikussal is folytattam négyszemközti beszélgetést a jelentés elfogadása előtt. Sok mindenben egyetértettünk, abban viszont nem, hogy Románia a kollektív jogokat miért nem támogatja. A román delegáció minden módosító indítványa azt szolgálta, hogy az egyéni jogok felé tolja a határozatot. Ezt a román próbálkozást a többség nem szavazta meg, így megmaradhatott a Kalmár-jelentés autonómiára vonatkozó eredeti passzusa. Én azt látom, hogy Európának hamarosan váltania kell. Ukrajna élő példa rá: ha a nemzeti kisebbségekkel nem foglalkozunk, az katonai akcióhoz vezethet. Ukrajnában az új kormány egyik első lépéseként eltörölte a nyelvtörvényt, erre nyolcmillió orosz kezdett el tüntetni. Ma ennek következményein csodálkozik a világ. De kérdéséhez visszakanyarodva: igen, én hiszek benne, hogy előbb-utóbb mind a román, mind a szlovák politikai elit megérti a magyarság jogos követeléseit. Ehhez nyilván az is kell, hogy a mostani európai trendek letisztuljanak, és Európa döntéshozói ráébredjenek: a kisebbségi kérdésekről beszélni kell, és megoldást kell rájuk keresni.
– Addig is mit tehet az erdélyi magyarság?
– Nem ildomos tanácsokat osztogatnom, de én megpróbálnám a román közvélemény felé vinni a kollektív jogok ügyét. Főleg az ókirályságbeli románságot kellene érdemben tájékoztatni, amely úgy éli le az életét, hogy soha nem látott maga körül egyetlen magyar embert sem. A történelem folyamán a román politikai elit jól és ügyesen tudta képviselni országa érdekeit. Ha az európai trend határozottabban nyit a kisebbségek irányába, azt a román politikai elit szerintem előbb-utóbb megérti és elfogadja.
– Ön Brassóban született, élete első harminc esztendejét Erdélyben élte le, mielőtt Magyarországra telepedett volna. Fizikusként és mérnökként hogyan lesz valakiből a nemzetközi jog szakértőit is zavarba hozó kisebbségügyi jelentés elkészítője?
– Ha az ember nem nemzetközi jogász, az még nem akadálya annak, hogy valaki kikerüljön Brüsszelbe vagy Strasbourgba képviselőnek. Sőt, bizonyos szempontból még jó is, ha néha más logikával, nem pedig a jogász vagy a politológus szemével nézzük ugyanazt a dolgot. Ebben a jelentésben voltak olyan passzusok, amelyről ismert politikusok és jogászok azt mondták, ezt ne tegyem be, mert ezt biztosan nem fogadják el, és hosszan érveltek igazuk mellett. Szerencsére nem hallgattam rájuk. A jelentés szövegét kisebbségi élettapasztalatomra építettem, hiszen Erdélyben a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveiben tapasztalhattam meg, mit jelent magyarnak lenni. Egy ET-jelentés nem egyszemélyes munka. Onnan kezdve, hogy kisebbségekkel foglalkozó kezdeményezésemet kellő számú aláírással megtámogatva benyújtottam az Európa Tanács vezetésének és az ET bürója rábólintott annak részletes kidolgozására, valamint ET-jelentésként történő beterjesztésére, a jelentés útja folyamatos csapatmunkának számított. Tapasztalt jogászok dolgoztak rajta, az elkészített fejezeteket a végén összekombináltam, a nem kifejezetten jogi passzusokat pedig én írtam meg.
– Többször említette Istent, aki valamilyen formában mindig befolyásolta, irányította sorsát. A mai politizálásban helye maradt a keresztény értékrendnek?
Kalmár Ferenc Brassóban született 1955-ben, és szülővárosában érettségizett, majd a Bukaresti Egyetem fizika szakán szerzett lézerfizikusi oklevelet. 1985-ben telepedett át házasság révén Szegedre, majd Budapesten villamosmérnöki és mérnök-közgazdász diplomát is szerzett. 1991-től politizál. 1994 óta Szeged Rókus városrészének önkormányzati képviselője, 2003-tól a Kereszténydemokrata Néppárt országos alelnöke. 2010-ben került be a magyar Országgyűlésbe képviselőként, ahonnan pártja az Európai Tanácsba delegálta. A 2014. áprilisában elfogadott Kalmár-jelentés szakemberek szerint mérföldkőnek számít az európai kisebbségek jogvédelme terén.
– Ma azt látjuk, hogy a pártokban nagyon sok a vita és a veszekedés. Ezeknek a nézeteltéréseknek a többsége abból fakad, hogy a politikusok nem fogadják el az abszolút mércét, azaz a keresztyén értékrendet. Ha valaki nem ismeri el, hogy az ember Istentől tízparancsolat formájában örök érvényű mércét kapott, akkor megpróbál helyette valami mást kitalálni. Ezzel csak az a baj, hogy ha az ember saját mércét állít, miként várhatja mástól, hogy azt betartsa? Tudjuk, persze, hogy a politika nem a Grál-lovagok terepe, bizonyos mértékig mocsár, de ha az ember rendelkezik erkölcsi mércével, a keresztény értékrend mindig választ tud adni a jóra és a rosszra. Amikor 1991-ben eldöntöttem, hogy belépek a politikába, ezért választottam a kereszténydemokratákat, és jó döntésnek bizonyult. A keresztény értékrend természetesen más pártokban is megtalálható, de úgy is fogalmazhatnék, hogy ez inkább politikusfüggő.
– Nem tartja furcsának, hogy Kalmár Ferenc, akinek a nevét a kisebbségek iránt érdeklődők Európa-szerte emlegetik, nem került fel a Fidesz-KNDP koalíció EP-listájára?
– A lista összeállításáról nem én döntöttem. Pártunk számára egyetlen befutó helyett tartottak fenn, oda egyik párttársam kerül, aki eddig is tagja volt az Európai Parlamentnek. Nekem más lehetőséget ajánlottak, és én azt elfogadtam. Az a fontos, hogy a Kalmár-jelentéssel elkezdődött munka folytatódjon az Európai Parlamentben. Erről már egyeztettem Szájer József fideszes EP-képviselővel az elmúlt ciklus idején. Az volna a kívánatos, hogy az Európai Parlamentben törvényt fogadjanak el a kisebbségek helyzetéről és a jogorvoslat lehetőségeiről. A munkát folytatni kell!
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)