Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. augusztus 4.
Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
2015. augusztus 5.
Mondd meg, kinek állítanál szobrot, megmondom, ki vagy!
Igencsak sokat elárul egy közösség szellemi, lelki, erkölcsi állapotáról, hogy kinek, kiknek állít vagy állítana szobrot. Ha körülnézünk Erdélyben, majd minden városban találunk – még ott is, ahol valójában semmi keresni valójuk nem lenne – egy-egy Mihály vitézt, Avram Iancut, meg egyéb 1848-as román „hőst”, vagy más, enyhén szólva ellentmondásos román történelmi figurát ábrázoló szobrot.
Távol álljon tőlem a gondolat, hogy netán valamiféle szemléletváltásra próbáljam rávenni a román történészeket, ennek elsősorban belső meggyőződésből kellene megtörténnie, de az biztos: előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Vannak már előfutárai is e változásnak, hogy most csak Lucian Boia – korábban pedig Andrei Pippidi – munkásságára utaljak, könyveik közül egyesek magyar nyelvű fordításban is hozzáférhetők. Úgy tűnik, a román történetírás is egyre közelebb kerül ahhoz, hogy feladja a szovjetnek mondott szemléletet, amely a „mától kezdve minden másként történt” elv alapján működött.
Mindezt annak kapcsán írom, hogy a legutóbbi marosvásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi ülésen határozat született arról, hogy szobrot állítanak Constantin Romanu Vivunak, a Románia enciklopédiája szerint „hős forradalmárnak”, akinek legfőbb érdeme, hogy a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt a Marosvásárhely környéki településeken. Mindenestre meglehetősen tiszteli a városvezetés a 48-as román hősöket, hisz Constantin Romanu Vivu mellett, Petru Dobra, Ion Buteanu, Alexandru Papiu Ilarian és természetesen Avram Iancu nevét is utca viseli.
Az még nem tisztázott ugyan, hogy hol is állítanák fel a szobrot, de gyaníthatóan nem a város szélén, inkább a központban. Ellentétben a magyar személyiségeket megörökítő szobrokkal, amelyek rendre a főtértől távolabb kaptak helyet. Beleértve a városépítő Bernády Györgyét is, akinek nem jutott hely az általa építtetett Városháza és Kultúrpalota közelében sem. Bezzeg a kormány által kinevezett Emil Dandeanak igen, holott az ő nevéhez – legalábbis a vásárhelyi legendárium szerint – csak a főtéri városi vécé építése fűződik.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Igencsak sokat elárul egy közösség szellemi, lelki, erkölcsi állapotáról, hogy kinek, kiknek állít vagy állítana szobrot. Ha körülnézünk Erdélyben, majd minden városban találunk – még ott is, ahol valójában semmi keresni valójuk nem lenne – egy-egy Mihály vitézt, Avram Iancut, meg egyéb 1848-as román „hőst”, vagy más, enyhén szólva ellentmondásos román történelmi figurát ábrázoló szobrot.
Távol álljon tőlem a gondolat, hogy netán valamiféle szemléletváltásra próbáljam rávenni a román történészeket, ennek elsősorban belső meggyőződésből kellene megtörténnie, de az biztos: előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Vannak már előfutárai is e változásnak, hogy most csak Lucian Boia – korábban pedig Andrei Pippidi – munkásságára utaljak, könyveik közül egyesek magyar nyelvű fordításban is hozzáférhetők. Úgy tűnik, a román történetírás is egyre közelebb kerül ahhoz, hogy feladja a szovjetnek mondott szemléletet, amely a „mától kezdve minden másként történt” elv alapján működött.
Mindezt annak kapcsán írom, hogy a legutóbbi marosvásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi ülésen határozat született arról, hogy szobrot állítanak Constantin Romanu Vivunak, a Románia enciklopédiája szerint „hős forradalmárnak”, akinek legfőbb érdeme, hogy a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt a Marosvásárhely környéki településeken. Mindenestre meglehetősen tiszteli a városvezetés a 48-as román hősöket, hisz Constantin Romanu Vivu mellett, Petru Dobra, Ion Buteanu, Alexandru Papiu Ilarian és természetesen Avram Iancu nevét is utca viseli.
Az még nem tisztázott ugyan, hogy hol is állítanák fel a szobrot, de gyaníthatóan nem a város szélén, inkább a központban. Ellentétben a magyar személyiségeket megörökítő szobrokkal, amelyek rendre a főtértől távolabb kaptak helyet. Beleértve a városépítő Bernády Györgyét is, akinek nem jutott hely az általa építtetett Városháza és Kultúrpalota közelében sem. Bezzeg a kormány által kinevezett Emil Dandeanak igen, holott az ő nevéhez – legalábbis a vásárhelyi legendárium szerint – csak a főtéri városi vécé építése fűződik.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. augusztus 5.
Vásárhely nem nyugszik
Engedmény az egyezségek betartásáért
Újabb szoboravatásról döntött legutóbbi testületi ülésén a marosvásárhelyi önkormányzat, számol be a Mediatica.ro. Annak a Constantin Romanu Vivunak állítanak szobrot, akiről utcát is neveztek el az 1990-es években, és aki több történész szerint köztudottan az 1848-as forradalom ellen ügyködött, csapatokat szervezett a magyar lakosság ellen.
A tanácsi határozattal kapcsolatban az RMDSZ marosvásárhelyi frakciója közleményben tisztázta, hogy a szoborállításról szóló tanácshatározatot az RMDSZ-frakció javaslatára azzal a módosítással fogadták el, hogy csak akkor kerülhet kivitelezésre, ha már a többi, előzőleg elfogadott szobrok kikerülnek a közterekre, például Sütő András szobra.
„A szoborállításról szóló határozatnak ismét a tanács napirendjére kell kerülnie, hiszen ki kell egészíteni a dokumentációt, egy helyszínrajzzal, művészeti tervvel és a személy életrajzával. Amennyiben magyarellenes megnyilvánulásai voltak a szóban forgó történelmi személyiségnek, nem támogatjuk a szoborállítást” – olvasható a közleményben. A Mediatica.ro szerint román értelmiségiek is elítélték a döntést, mert szerintük a városháza kétkulacsos politikát folytat: miközben a harmónia városának nevezi Marosvásárhelyt, megosztó és a magyar közösségben ellenséges érzületeket keltő emlékművet készül felállítani.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Engedmény az egyezségek betartásáért
Újabb szoboravatásról döntött legutóbbi testületi ülésén a marosvásárhelyi önkormányzat, számol be a Mediatica.ro. Annak a Constantin Romanu Vivunak állítanak szobrot, akiről utcát is neveztek el az 1990-es években, és aki több történész szerint köztudottan az 1848-as forradalom ellen ügyködött, csapatokat szervezett a magyar lakosság ellen.
A tanácsi határozattal kapcsolatban az RMDSZ marosvásárhelyi frakciója közleményben tisztázta, hogy a szoborállításról szóló tanácshatározatot az RMDSZ-frakció javaslatára azzal a módosítással fogadták el, hogy csak akkor kerülhet kivitelezésre, ha már a többi, előzőleg elfogadott szobrok kikerülnek a közterekre, például Sütő András szobra.
„A szoborállításról szóló határozatnak ismét a tanács napirendjére kell kerülnie, hiszen ki kell egészíteni a dokumentációt, egy helyszínrajzzal, művészeti tervvel és a személy életrajzával. Amennyiben magyarellenes megnyilvánulásai voltak a szóban forgó történelmi személyiségnek, nem támogatjuk a szoborállítást” – olvasható a közleményben. A Mediatica.ro szerint román értelmiségiek is elítélték a döntést, mert szerintük a városháza kétkulacsos politikát folytat: miközben a harmónia városának nevezi Marosvásárhelyt, megosztó és a magyar közösségben ellenséges érzületeket keltő emlékművet készül felállítani.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. augusztus 7.
A nyárádszeredai példa
Egy ideje a románság szimbolikus térfoglalásának vagyunk a tanúi Marosvásárhelyen és Marosszéken. Ebbe a folyamatba illeszkedik a Constantin Romanu Vivu szobrának felállítására vonatkozó, legutóbbi vásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi döntés is, amely meglehetősen felkavarta a kedélyeket.
A hétvégén pedig az intoleráns vezetői magaratás, az etnikai feszültségkeltés, a napi politikai kútmérgezés bajnokainak újabb cselekedeteiről számolt be a média. A városnapokra Nyárádszeredába érkező Maros megyei prefektus, illetve megyei tanácselnök – a nevüket azért nem írom ide, mert a történtek után nem érdemlik meg, hogy valaha is a szánkon kiejtsük – látván, hogy a román és az EU-zászló mellé a magyar és a székely zászlót is kitűzték, azt kérték a zömében magyarlakta kisváros elöljárójától, hogy távolíttassa el azokat. Mivel Tóth Sándor ezt határozottan visszautasította, a két román megyei vezető – az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki – durcásan elvonult. Mindenesetre mind helyzetismeretből, mind józan ítélőképességből elbuktak, hisz viselkedésükkel végképp lejáratták, sőt nevetségessé tették az általuk képviselt intézményeket. De hát mit várhatnánk el tőlük, amikor a román belügyminiszter és védelmi miniszter – amolyan Székelyföldnek szóló szimbolikus üzenetként – a csíkszeredai csendőrség udvarán Románia legnagyobb trikolórját húzzák fel. A történetre remélhetőleg sokan emlékeznek majd az RMDSZ-ben, amikor újabb koalíciós tárgyalásokba bocsátkoznak.
Minden bizonnyal sokakat – beleértve a szerzőt is – váratlanul és kellemes meglepetésként ért az emberi önérzet, büszkeség felhorgadásának eme, legalábbis Marosszéken ritkán tapasztalt példája. Különösen egy megyei kiskirályoknak, központi léhűtőknek kiszolgáltatott székelymagyar kisváros polgármestere esetében. A gerinces kiállásnak minden bizonnyal most sem marad el a következménye. Nem élnénk Romániában, ha azt hihetnénk, a hasonló cselekedeteket nem torolják meg. Feltételezhetően ez vár majd Tóth Sándorra is. Sok minden múlik majd azon, hogy a közösség hajlandó lesz-e majd kiállni elöljárójáért.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Egy ideje a románság szimbolikus térfoglalásának vagyunk a tanúi Marosvásárhelyen és Marosszéken. Ebbe a folyamatba illeszkedik a Constantin Romanu Vivu szobrának felállítására vonatkozó, legutóbbi vásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi döntés is, amely meglehetősen felkavarta a kedélyeket.
A hétvégén pedig az intoleráns vezetői magaratás, az etnikai feszültségkeltés, a napi politikai kútmérgezés bajnokainak újabb cselekedeteiről számolt be a média. A városnapokra Nyárádszeredába érkező Maros megyei prefektus, illetve megyei tanácselnök – a nevüket azért nem írom ide, mert a történtek után nem érdemlik meg, hogy valaha is a szánkon kiejtsük – látván, hogy a román és az EU-zászló mellé a magyar és a székely zászlót is kitűzték, azt kérték a zömében magyarlakta kisváros elöljárójától, hogy távolíttassa el azokat. Mivel Tóth Sándor ezt határozottan visszautasította, a két román megyei vezető – az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki – durcásan elvonult. Mindenesetre mind helyzetismeretből, mind józan ítélőképességből elbuktak, hisz viselkedésükkel végképp lejáratták, sőt nevetségessé tették az általuk képviselt intézményeket. De hát mit várhatnánk el tőlük, amikor a román belügyminiszter és védelmi miniszter – amolyan Székelyföldnek szóló szimbolikus üzenetként – a csíkszeredai csendőrség udvarán Románia legnagyobb trikolórját húzzák fel. A történetre remélhetőleg sokan emlékeznek majd az RMDSZ-ben, amikor újabb koalíciós tárgyalásokba bocsátkoznak.
Minden bizonnyal sokakat – beleértve a szerzőt is – váratlanul és kellemes meglepetésként ért az emberi önérzet, büszkeség felhorgadásának eme, legalábbis Marosszéken ritkán tapasztalt példája. Különösen egy megyei kiskirályoknak, központi léhűtőknek kiszolgáltatott székelymagyar kisváros polgármestere esetében. A gerinces kiállásnak minden bizonnyal most sem marad el a következménye. Nem élnénk Romániában, ha azt hihetnénk, a hasonló cselekedeteket nem torolják meg. Feltételezhetően ez vár majd Tóth Sándorra is. Sok minden múlik majd azon, hogy a közösség hajlandó lesz-e majd kiállni elöljárójáért.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. augusztus 18.
Újkenyér Ünnepe Pécskán
A mindennapiért mondott hála szép megnyilvánulásai
Amint az előre jeleztük, augusztus 12–16. között, szerdától vasárnapig került megszervezésre az idei Újkenyér Ünnepségsorozat Pécskán. A négynapos rendezvényen a legtöbb magyar vonatkozású programra pénteken került sor, amikor a helybeli Búzavirág néptánccsoport, a Tornyai és Nagyvarjasi Asszonykórus, majd a magyarországi sztárvendég, Csocsesz szórakoztatta a nagyszámú közönséget, melynek tagjai a kisperegi Roulette zenekar jóvoltából fergeteges utcabállal zárták a napot. A szombati program jelentős részét az óbodrogi megemlékezéseknek, ottani rendezvényeknek szentelték, de Pécskán is gazdag program várta a szórakozni vágyókat.
Kitüntetések
Vasárnap, miután a Bivalyfarmon elindították a bográcsfőző versenyt, a polgármesteri hivatal dísztermében 10.30 órakor kezdődött a városi tanács ünnepi ülése, ahol Tóth Csaba ülésvezető köszöntötte az egybegyűlteket és a vendégeket. Miután ismertette a napirendet, átadta a szót Eugenia Pete tanárnak, a Kulturális Szakbizottság elnökének, aki előbb Kocsik Mihály vállalkozónak az életrajzát ismertette, végigvezetve a hallgatóságot az aradi Vagongyárban elkezdett, a Pécskai Avicola farmnál folytatott, illetve a rendszerváltás utáni mezőgazdasági magánvállalkozásain. Manapság 400 hektár szántóföldet dolgozik meg 4 alkalmazottal, rendelkezik a terület megműveléséhez szükséges összes mezőgazdasági géppel és felszereléssel, továbbá egy 500 tonna befogadására alkalmas magtárral. 2010-ben az agronómus fia, Károly a németországi Hannoverben betekintést nyert egy étolajgyár működésébe. Tapasztalatait megosztotta édesapjával, majd EU-pályázatot készítettek egy hasonló üzem megépítésére. A pályázat elnyerte a finanszírozást, ezért mára üzemképes a legkorszerűbb étolajgyár, 2 millió euró plusz forgalmi adó értékű beruházással.
Sikeres, Pécska számára is hasznos gazdasági tevékenységéért Kocsik Mihályt Kiválósági díjjal tüntette ki a városi tanács. A kitüntetésről szóló oklevelet és az emlékplakettet Antal Péter polgármester és Miodrag Staionov alpolgármester adták át. Kocsik Mihály köszönetet mondott az elismerésért, amire nem számított.
A továbbiakban az aradi születésű, de élete nagyobb részét Pécskán leélt Sfăt Éva tanárnő életútját ismertették, ami bizonyos időszakokban a helybeli magyar oktatáshoz is kötődött. A közérdekben kifejtett hosszú munkásságáért ő is Kiválósági díjat kapott.
Ezt követően Pécskai Gyökerek-díjjal tüntették ki Constantin Ciobănaş baptista lelkipásztort, 13 gyermek apját, 24 unoka nagyapját, aki az Eben Ezer imaház építésében nagy szerepet játszott. Jelenleg az Egyesült Államokban Sprinfeeld város baptista lelkipásztora.
Érdemoklevelet nyújtották át a pécskai Marin Sergiu Cristian egyetemistának, aki Arad megye második legmagasabb érettségi eredményével jelenleg Alkalmazott matematikát és informatikát tanul a hollandiai Eindhoveni Egyetemen.
Az ünnepi ülés végén Antal Péter polgármester beszélt a Pécskai Újkenyér Ünnepének a jelentőségéről, ami tulajdonképpen a márkanév, a Pécskai kenyér hírnevének a további öregbítését, a nagyvilágban való terjesztését tekinti legfontosabb feladatának. 11 perces filmösszeállítás is készült Pécskának a rendszerváltás utáni polgármestereivel, illetve a 12 évig alpolgármesterként szolgált Nagy Istvánnal. A megszólaltatott városvezetők a maguk idejében tett városfejlesztési erőfeszítésekről, a pécskai kenyér népszerűsítésének a törekvéseiről vallottak. Az ünnepi ülés végén minden résztvevőt az új kenyér megszentelésének a piactéri ünnepségére, azt követően a Bivalyfarmon készülő pörkölteknek a megkóstolására, a közös elfogyasztására invitált.
Kenyérszentelés, köszöntők
Az I. Mihály Király téren felállított szabadtéri színpadról Lovas Zoltán színművész köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelve az ortodox, a görög katolikus papokat, illetve ft. Czeglédi Ferenc katolikus plébánost és nt. Tóbiás Tibor György református lelkipásztort, továbbá Antal Péter polgármestert, Miodrag Stanoiov alpolgármestert, Constantin Traian Igaş szenátort, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, Borsodi János battonyai alpolgármestert, Iustin Cionca volt polgármestert, Kiss Péter Géza domaszéki polgármestert.
A szentelési procedúrát az ortodox papokkal együtt a görög katolikus is végigvitte, majd ft. Czeglédi Ferenc katolikus plébános következett, aki egy könyörgésben, majd egy fohászban mondott köszönetet Istennek a mindennapi kenyerünkért, és mindazokért, akik közreműködtek a kenyér megszületésében. Ezt követően a tömeggel közösen elmondott egy Miatyánkot, egy Üdvözlégy Mária kezdetű imát, majd megszentelte az előtte, illetve a színpadon, valamint a szekéren lévő kenyereket. A továbbiakban nt. Tóbiás Tibor György lelkipásztor vezetésével imádkoztak, majd a Máté írása szerinti evangélium 6. részének 34. verse alapján imádkoztak, végül áldást kért a kenyérre és a hívekre.
Az áldást követően, a műsorvezető Antal Péter polgármestert kérte a mikrofonhoz, aki a protokolláris köszöntések után románul, majd magyarul külön köszöntötte Borsodi János battonyai alpolgármestert és Kiss Péter Géza domaszéki polgármestert. Utána kifejtette: összegyűltünk, hogy őseink hagyományához híven, megünnepeljük a pécskai dolgos kezek munkájának a gyümölcsét, a híres pécskai kenyeret, alapvető élelmiszerünket, mindennapi kenyerünket, ami idén is különlegesen ízletes. Köszönetet mondott mindazoknak, akik egész évben dolgoztak a mindennapi kenyér megvalósulásán, de azoknak is, akik a hagyományos Pécskai Újkenyér Ünnep megszervezésén dolgoztak. Végezetül mindenkinek kellemes ünneplést, további jó szórakozást kívánt az éjfélig tartó programhoz.
Utána Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: idén is Újkenyér Ünnepe, ami nagyon szép hagyománya a pécskaiaknak, a magyaroknak. Az ünnep nem lenne teljes, ha elhallgatnánk: a héten Szent Istvánt, az első ország- és egyházalapító királyunkat is ünnepeljük. E napon mindnyájunknak ott kell lennünk, együtt kell ünnepelnünk! Miután mindenkinek kellemes ünneplést, együttlétet kívánt, Constantin Traian Igaş szenátor méltatta a pécskai kenyér, illetve az Újkenyér ünnepének a fontosságát.
Ezt követően, a műsorvezető, mindenkinek jó étvágyat kívánt az újkenyérhez, aminek a kínálásával Antal Péter polgármester és Constantin Traian Igaş szenátor is élen járt, hiszen egy-egy jókora kenyeret nyújtottak az emberek felé, akik törtek belőle egy-egy darabot, majd jó étvággyal elfogyasztották. A kenyérrel megpakolt lovas szekér szállítmányát, illetve a színpadon volt halomnyi kenyeret is ingyen vitték haza a résztvevők. A közelben lévő katolikus parókián a magyarok külön ünnepeltek, az asztalvégen lévő feszület mellett, ft. Czeglédi Ferenc plébános vendégeiként, szeletelt kenyeret sózva, olajba mártva kellemesen elbeszélgettek, közösen ízlelték az idei igen finom pécskai kenyeret.
Bivalypörkölt
A Bivalyfarmon 14 óra tájban 8 bogrács közül 7-ben pörkölt, míg a Szarvasi Hagyományőrzők bográcsában gulyáslevest főztek. Mellettük a tornyai Pro Pir Kult Egyesület standját egy jókora ökörjárom, húzórúddal együtt díszítette, a bogrács körül Tóth Piroska, Suttyák András és segítőik, Köles Sándor és felesége, Rozália szorgoskodtak. A jókora sörsátrak alatt több százan fogyasztották a bivalypörköltet. Eközben a Máthé Zoltán, Micsik Endre hivatásos szakácsok és Halasi András városi tanácsos által alkotott zsűri elbírálta a pörkölteket, Lovas Zoltán közreműködésével megejtették a díjkiosztást. A legötletesebb főzőknek járó díjat a pécskai rádióamatőrök; a leggyorsabb csapat díját a PSD pécskai szervezete; a legszebb pörkölt díját a pécskai vöröskereszt csapata; a legszervezettebb csapat díját a battonyai tűzoltók; a leghűségesebb csapat díját a pécskai tűzoltók; III. díjat nyert a domaszéki családi klub, ugyancsak III. díjat kapott az Andalarom; II. díjat, egyben a legjobb pörkölt címet a Pro Pir Kult, azaz Tóth Piroska és Suttyák András főztje érdemelte ki; a fődíjat a Szarvasi Hagyományőrzők által főzött gulyáslevesnek ítélték oda. A tornyai csapat nevében Tóth Piroska mondott köszönetet a hagyományápolásban kapott támogatásért.
A szarvasiak köszönetet mondtak a kellemes, baráti fogadtatásért, illetve a rendezvényen való részvételért.
További szórakoztató programok
A Szentháromság téren 17 órakor Lovas Zoltán konferálásával került sor a malacfogó versenyre, melynek során a park pázsitjának elkerített részén a 6-8, illetve a 9-11 éves gyermekek mindkét csapatában tíznél többen versengtek a megfogható 4-4 választási malacért, nagy derültség közepette. Mivel a malacfogó verseny jövőre a 10. rendezvényéhez érkezik, Antal Péter polgármester az alkalomra külön meglepetést ígért. Ugyanott került sor a Kalypsoland kutyaképző központ által megtartott kutyabemutatóra, melynek során mintegy 6 kutyafajta mutatta be ügyességét, képzett voltát Tóth Attila és kollégái jóvoltából.
A szabadtéri színpad előtti téren a sörsátrak alatt vidáman fogyott az étel és az ital, a Pécskai Humanitas Egyesület sátrában a tevékenységük támogatására tett felajánlásokért dísztárgyakkal, plüss-állatokkal, kisebb ajándékokkal kedveskedtek. 18.30 órától indult újra a műsor, amelyen a tornyai Torneana, a pécskai Hagyományőrző Rügyek gyermekcsapata, az aradi Kud Kolo, szerb hagyományőrző csoport szórakoztatta a közönséget. A Búzavirág és a Nagyboglárka tánccsoportok Engi Márta betanításával a Kárpát-medence egészének a néptáncait bemutató csokorral kedveskedtek. A néptáncműsort megzavarta ugyan az eső, de a programot sikeresen lebonyolították.
Köszönet
Amint a rendezvény végén Antal Péter polgármester elmondta, két bivalyt vágtak az alkalomra, hozzávetőleg 200 kiló húsból főztek a csapatok pörköltet, minden csapat nagyjából 20 kiló húsból főzhetett a mintegy 500 résztvevő számára. A színvonalból jövőre sem engednek – ígérte végől a polgármester.
Az idei Újkenyér Ünnepet a Pécskai Polgármesteri Hivatal és a Városi Tanács, Az Arad Megyei Tanács Kulturális Központja, továbbá helyi szponzorok támogatták, ezért ezúttal is mindnyájuknak köszönet jár, de mindazoknak is, akik az önzetlen munkájukkal hozzájárultak a Pécskai Újkenyér Ünnep sikeréhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
A mindennapiért mondott hála szép megnyilvánulásai
Amint az előre jeleztük, augusztus 12–16. között, szerdától vasárnapig került megszervezésre az idei Újkenyér Ünnepségsorozat Pécskán. A négynapos rendezvényen a legtöbb magyar vonatkozású programra pénteken került sor, amikor a helybeli Búzavirág néptánccsoport, a Tornyai és Nagyvarjasi Asszonykórus, majd a magyarországi sztárvendég, Csocsesz szórakoztatta a nagyszámú közönséget, melynek tagjai a kisperegi Roulette zenekar jóvoltából fergeteges utcabállal zárták a napot. A szombati program jelentős részét az óbodrogi megemlékezéseknek, ottani rendezvényeknek szentelték, de Pécskán is gazdag program várta a szórakozni vágyókat.
Kitüntetések
Vasárnap, miután a Bivalyfarmon elindították a bográcsfőző versenyt, a polgármesteri hivatal dísztermében 10.30 órakor kezdődött a városi tanács ünnepi ülése, ahol Tóth Csaba ülésvezető köszöntötte az egybegyűlteket és a vendégeket. Miután ismertette a napirendet, átadta a szót Eugenia Pete tanárnak, a Kulturális Szakbizottság elnökének, aki előbb Kocsik Mihály vállalkozónak az életrajzát ismertette, végigvezetve a hallgatóságot az aradi Vagongyárban elkezdett, a Pécskai Avicola farmnál folytatott, illetve a rendszerváltás utáni mezőgazdasági magánvállalkozásain. Manapság 400 hektár szántóföldet dolgozik meg 4 alkalmazottal, rendelkezik a terület megműveléséhez szükséges összes mezőgazdasági géppel és felszereléssel, továbbá egy 500 tonna befogadására alkalmas magtárral. 2010-ben az agronómus fia, Károly a németországi Hannoverben betekintést nyert egy étolajgyár működésébe. Tapasztalatait megosztotta édesapjával, majd EU-pályázatot készítettek egy hasonló üzem megépítésére. A pályázat elnyerte a finanszírozást, ezért mára üzemképes a legkorszerűbb étolajgyár, 2 millió euró plusz forgalmi adó értékű beruházással.
Sikeres, Pécska számára is hasznos gazdasági tevékenységéért Kocsik Mihályt Kiválósági díjjal tüntette ki a városi tanács. A kitüntetésről szóló oklevelet és az emlékplakettet Antal Péter polgármester és Miodrag Staionov alpolgármester adták át. Kocsik Mihály köszönetet mondott az elismerésért, amire nem számított.
A továbbiakban az aradi születésű, de élete nagyobb részét Pécskán leélt Sfăt Éva tanárnő életútját ismertették, ami bizonyos időszakokban a helybeli magyar oktatáshoz is kötődött. A közérdekben kifejtett hosszú munkásságáért ő is Kiválósági díjat kapott.
Ezt követően Pécskai Gyökerek-díjjal tüntették ki Constantin Ciobănaş baptista lelkipásztort, 13 gyermek apját, 24 unoka nagyapját, aki az Eben Ezer imaház építésében nagy szerepet játszott. Jelenleg az Egyesült Államokban Sprinfeeld város baptista lelkipásztora.
Érdemoklevelet nyújtották át a pécskai Marin Sergiu Cristian egyetemistának, aki Arad megye második legmagasabb érettségi eredményével jelenleg Alkalmazott matematikát és informatikát tanul a hollandiai Eindhoveni Egyetemen.
Az ünnepi ülés végén Antal Péter polgármester beszélt a Pécskai Újkenyér Ünnepének a jelentőségéről, ami tulajdonképpen a márkanév, a Pécskai kenyér hírnevének a további öregbítését, a nagyvilágban való terjesztését tekinti legfontosabb feladatának. 11 perces filmösszeállítás is készült Pécskának a rendszerváltás utáni polgármestereivel, illetve a 12 évig alpolgármesterként szolgált Nagy Istvánnal. A megszólaltatott városvezetők a maguk idejében tett városfejlesztési erőfeszítésekről, a pécskai kenyér népszerűsítésének a törekvéseiről vallottak. Az ünnepi ülés végén minden résztvevőt az új kenyér megszentelésének a piactéri ünnepségére, azt követően a Bivalyfarmon készülő pörkölteknek a megkóstolására, a közös elfogyasztására invitált.
Kenyérszentelés, köszöntők
Az I. Mihály Király téren felállított szabadtéri színpadról Lovas Zoltán színművész köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelve az ortodox, a görög katolikus papokat, illetve ft. Czeglédi Ferenc katolikus plébánost és nt. Tóbiás Tibor György református lelkipásztort, továbbá Antal Péter polgármestert, Miodrag Stanoiov alpolgármestert, Constantin Traian Igaş szenátort, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, Borsodi János battonyai alpolgármestert, Iustin Cionca volt polgármestert, Kiss Péter Géza domaszéki polgármestert.
A szentelési procedúrát az ortodox papokkal együtt a görög katolikus is végigvitte, majd ft. Czeglédi Ferenc katolikus plébános következett, aki egy könyörgésben, majd egy fohászban mondott köszönetet Istennek a mindennapi kenyerünkért, és mindazokért, akik közreműködtek a kenyér megszületésében. Ezt követően a tömeggel közösen elmondott egy Miatyánkot, egy Üdvözlégy Mária kezdetű imát, majd megszentelte az előtte, illetve a színpadon, valamint a szekéren lévő kenyereket. A továbbiakban nt. Tóbiás Tibor György lelkipásztor vezetésével imádkoztak, majd a Máté írása szerinti evangélium 6. részének 34. verse alapján imádkoztak, végül áldást kért a kenyérre és a hívekre.
Az áldást követően, a műsorvezető Antal Péter polgármestert kérte a mikrofonhoz, aki a protokolláris köszöntések után románul, majd magyarul külön köszöntötte Borsodi János battonyai alpolgármestert és Kiss Péter Géza domaszéki polgármestert. Utána kifejtette: összegyűltünk, hogy őseink hagyományához híven, megünnepeljük a pécskai dolgos kezek munkájának a gyümölcsét, a híres pécskai kenyeret, alapvető élelmiszerünket, mindennapi kenyerünket, ami idén is különlegesen ízletes. Köszönetet mondott mindazoknak, akik egész évben dolgoztak a mindennapi kenyér megvalósulásán, de azoknak is, akik a hagyományos Pécskai Újkenyér Ünnep megszervezésén dolgoztak. Végezetül mindenkinek kellemes ünneplést, további jó szórakozást kívánt az éjfélig tartó programhoz.
Utána Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: idén is Újkenyér Ünnepe, ami nagyon szép hagyománya a pécskaiaknak, a magyaroknak. Az ünnep nem lenne teljes, ha elhallgatnánk: a héten Szent Istvánt, az első ország- és egyházalapító királyunkat is ünnepeljük. E napon mindnyájunknak ott kell lennünk, együtt kell ünnepelnünk! Miután mindenkinek kellemes ünneplést, együttlétet kívánt, Constantin Traian Igaş szenátor méltatta a pécskai kenyér, illetve az Újkenyér ünnepének a fontosságát.
Ezt követően, a műsorvezető, mindenkinek jó étvágyat kívánt az újkenyérhez, aminek a kínálásával Antal Péter polgármester és Constantin Traian Igaş szenátor is élen járt, hiszen egy-egy jókora kenyeret nyújtottak az emberek felé, akik törtek belőle egy-egy darabot, majd jó étvággyal elfogyasztották. A kenyérrel megpakolt lovas szekér szállítmányát, illetve a színpadon volt halomnyi kenyeret is ingyen vitték haza a résztvevők. A közelben lévő katolikus parókián a magyarok külön ünnepeltek, az asztalvégen lévő feszület mellett, ft. Czeglédi Ferenc plébános vendégeiként, szeletelt kenyeret sózva, olajba mártva kellemesen elbeszélgettek, közösen ízlelték az idei igen finom pécskai kenyeret.
Bivalypörkölt
A Bivalyfarmon 14 óra tájban 8 bogrács közül 7-ben pörkölt, míg a Szarvasi Hagyományőrzők bográcsában gulyáslevest főztek. Mellettük a tornyai Pro Pir Kult Egyesület standját egy jókora ökörjárom, húzórúddal együtt díszítette, a bogrács körül Tóth Piroska, Suttyák András és segítőik, Köles Sándor és felesége, Rozália szorgoskodtak. A jókora sörsátrak alatt több százan fogyasztották a bivalypörköltet. Eközben a Máthé Zoltán, Micsik Endre hivatásos szakácsok és Halasi András városi tanácsos által alkotott zsűri elbírálta a pörkölteket, Lovas Zoltán közreműködésével megejtették a díjkiosztást. A legötletesebb főzőknek járó díjat a pécskai rádióamatőrök; a leggyorsabb csapat díját a PSD pécskai szervezete; a legszebb pörkölt díját a pécskai vöröskereszt csapata; a legszervezettebb csapat díját a battonyai tűzoltók; a leghűségesebb csapat díját a pécskai tűzoltók; III. díjat nyert a domaszéki családi klub, ugyancsak III. díjat kapott az Andalarom; II. díjat, egyben a legjobb pörkölt címet a Pro Pir Kult, azaz Tóth Piroska és Suttyák András főztje érdemelte ki; a fődíjat a Szarvasi Hagyományőrzők által főzött gulyáslevesnek ítélték oda. A tornyai csapat nevében Tóth Piroska mondott köszönetet a hagyományápolásban kapott támogatásért.
A szarvasiak köszönetet mondtak a kellemes, baráti fogadtatásért, illetve a rendezvényen való részvételért.
További szórakoztató programok
A Szentháromság téren 17 órakor Lovas Zoltán konferálásával került sor a malacfogó versenyre, melynek során a park pázsitjának elkerített részén a 6-8, illetve a 9-11 éves gyermekek mindkét csapatában tíznél többen versengtek a megfogható 4-4 választási malacért, nagy derültség közepette. Mivel a malacfogó verseny jövőre a 10. rendezvényéhez érkezik, Antal Péter polgármester az alkalomra külön meglepetést ígért. Ugyanott került sor a Kalypsoland kutyaképző központ által megtartott kutyabemutatóra, melynek során mintegy 6 kutyafajta mutatta be ügyességét, képzett voltát Tóth Attila és kollégái jóvoltából.
A szabadtéri színpad előtti téren a sörsátrak alatt vidáman fogyott az étel és az ital, a Pécskai Humanitas Egyesület sátrában a tevékenységük támogatására tett felajánlásokért dísztárgyakkal, plüss-állatokkal, kisebb ajándékokkal kedveskedtek. 18.30 órától indult újra a műsor, amelyen a tornyai Torneana, a pécskai Hagyományőrző Rügyek gyermekcsapata, az aradi Kud Kolo, szerb hagyományőrző csoport szórakoztatta a közönséget. A Búzavirág és a Nagyboglárka tánccsoportok Engi Márta betanításával a Kárpát-medence egészének a néptáncait bemutató csokorral kedveskedtek. A néptáncműsort megzavarta ugyan az eső, de a programot sikeresen lebonyolították.
Köszönet
Amint a rendezvény végén Antal Péter polgármester elmondta, két bivalyt vágtak az alkalomra, hozzávetőleg 200 kiló húsból főztek a csapatok pörköltet, minden csapat nagyjából 20 kiló húsból főzhetett a mintegy 500 résztvevő számára. A színvonalból jövőre sem engednek – ígérte végől a polgármester.
Az idei Újkenyér Ünnepet a Pécskai Polgármesteri Hivatal és a Városi Tanács, Az Arad Megyei Tanács Kulturális Központja, továbbá helyi szponzorok támogatták, ezért ezúttal is mindnyájuknak köszönet jár, de mindazoknak is, akik az önzetlen munkájukkal hozzájárultak a Pécskai Újkenyér Ünnep sikeréhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. augusztus 18.
Rengeteg elöljárónak gyűlt meg a baja a törvénnyel
Összesen 24 megyei közgyűlési elnök, és 40 megyei jogú város polgármestere, illetve bukaresti kerületi elöljárónak gyűlt meg a baja a törvénnyel, azaz vagy az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) indított ellenük eljárást, vagy már el is ítélték őket, vagy az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) állapított meg hivatali összeférhetetlenséget az esetükben, amelynek nyomán el is veszítették tisztségüket.
A Mediafax hírügynökség összesítése szerint a 41 megyei közgyűlési elnök közül 24 ellen zajlik vagy zajlott valamilyen eljárás. Közülük a legtöbb, 14 a kormány fő erejét adó Szociáldemokrata Pártból (PSD) került ki, 9 a Nemzeti Liberális Párt (PNL) színeiben jutott mandátumhoz, egy pedig RMDSZ-es. Tizenketten már el is veszítették tisztségüket, vagy a megye prefektusa függesztette fel őket.
A PSD-s megyei közgyűlési elnökök közül a Mehedinţi megyei Adrian Duicu – akit azzal gyanúsítanak, hogy Victor Ponta miniszterelnök irodájában követte el a befolyással üzérkedés bűncselekményét, amikor telefonon tisztséget ígért egy megvesztegetőnek – már el is veszítette mandátumát, de nem ezért, hanem mert jogerősen összeférhetetlenséget állapítottak meg az esetében.
Gheorghe Bunea Stancut (Brăila) egy kampányvesztegetési botrány miatt hároméves szabadságvesztésre ítélték, míg Constantin Nicolescu (Argeş) hét év nyolc hónapot kapott korrupció miatt.
A PNL részéről három megyei közgyűlési elnök veszítette el mandátumát, Florin Ţurcanut (Botoșani) hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték okirat-hamisítás miatt, Mircea Moloţ (Hunyad) ellen korrupció miatt nyomoznak, de összeférhetetlenséget is megállapítottak az esetében, Horea Uioreanu (Kolozs) pedig az ellene korrupció miatt indított eljárás nyomán veszítette el tisztségét.
Tisztségében maradt viszont Borboly Csaba, Hargita megye közgyűlésének RMDSZ-es elnöke, aki ellen hivatali visszaélés miatt zajlik eljárás. Megjegyzendő, hogy Bihar megyében a közgyűlés RMDSZ-es alelnöke, Kiss Sándor ellen is korrupció miatt zajlik eljárás.
A 103 megyei jogú város polgármestereinek, illetve a hét bukaresti elöljáró több mint egyharmada – 40 fő – került összeütközésbe a törvénnyel. A legtöbben – 20 fő – PNL-s, 14 PSD-s, 2 UNPR-es, 2 RMDSZ-es, egy MPP-s, egy pedig független.
A magyar polgármesterek közül Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai elöljáró már le is mondott az ellene korrupció gyanúja miatt indított, a politikus által koncepciósnak tartott eljárás miatt. Mezei János, Gyergyószentmiklós MPP-s polgármestere ellen is korrupciós vizsgálat zajlik, de ő nem mondott le. Kovács Jenő nagykárolyi elöljáró esetében az ANI állapított meg összeférhetetlenséget, de ez még nem jogerős.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Összesen 24 megyei közgyűlési elnök, és 40 megyei jogú város polgármestere, illetve bukaresti kerületi elöljárónak gyűlt meg a baja a törvénnyel, azaz vagy az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) indított ellenük eljárást, vagy már el is ítélték őket, vagy az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) állapított meg hivatali összeférhetetlenséget az esetükben, amelynek nyomán el is veszítették tisztségüket.
A Mediafax hírügynökség összesítése szerint a 41 megyei közgyűlési elnök közül 24 ellen zajlik vagy zajlott valamilyen eljárás. Közülük a legtöbb, 14 a kormány fő erejét adó Szociáldemokrata Pártból (PSD) került ki, 9 a Nemzeti Liberális Párt (PNL) színeiben jutott mandátumhoz, egy pedig RMDSZ-es. Tizenketten már el is veszítették tisztségüket, vagy a megye prefektusa függesztette fel őket.
A PSD-s megyei közgyűlési elnökök közül a Mehedinţi megyei Adrian Duicu – akit azzal gyanúsítanak, hogy Victor Ponta miniszterelnök irodájában követte el a befolyással üzérkedés bűncselekményét, amikor telefonon tisztséget ígért egy megvesztegetőnek – már el is veszítette mandátumát, de nem ezért, hanem mert jogerősen összeférhetetlenséget állapítottak meg az esetében.
Gheorghe Bunea Stancut (Brăila) egy kampányvesztegetési botrány miatt hároméves szabadságvesztésre ítélték, míg Constantin Nicolescu (Argeş) hét év nyolc hónapot kapott korrupció miatt.
A PNL részéről három megyei közgyűlési elnök veszítette el mandátumát, Florin Ţurcanut (Botoșani) hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték okirat-hamisítás miatt, Mircea Moloţ (Hunyad) ellen korrupció miatt nyomoznak, de összeférhetetlenséget is megállapítottak az esetében, Horea Uioreanu (Kolozs) pedig az ellene korrupció miatt indított eljárás nyomán veszítette el tisztségét.
Tisztségében maradt viszont Borboly Csaba, Hargita megye közgyűlésének RMDSZ-es elnöke, aki ellen hivatali visszaélés miatt zajlik eljárás. Megjegyzendő, hogy Bihar megyében a közgyűlés RMDSZ-es alelnöke, Kiss Sándor ellen is korrupció miatt zajlik eljárás.
A 103 megyei jogú város polgármestereinek, illetve a hét bukaresti elöljáró több mint egyharmada – 40 fő – került összeütközésbe a törvénnyel. A legtöbben – 20 fő – PNL-s, 14 PSD-s, 2 UNPR-es, 2 RMDSZ-es, egy MPP-s, egy pedig független.
A magyar polgármesterek közül Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai elöljáró már le is mondott az ellene korrupció gyanúja miatt indított, a politikus által koncepciósnak tartott eljárás miatt. Mezei János, Gyergyószentmiklós MPP-s polgármestere ellen is korrupciós vizsgálat zajlik, de ő nem mondott le. Kovács Jenő nagykárolyi elöljáró esetében az ANI állapított meg összeférhetetlenséget, de ez még nem jogerős.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2015. augusztus 24.
A kölcsönösség jegyében állítanának szobrot Bethlen Gábornak
A keddi marosvásárhelyi tanácsülés napirendjén szerepel az a határozattervezet, amelynek értelmében Marosvásárhelyen, a Bernády tér közelében, a Vár szomszédságában szobrot állítanának Bethlen Gábor fejedelemnek. Az ötletgazda, Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint lehetséges, hogy a szociáldemokrata (PSD) tanácsosok nemmel fognak szavazni, de remélhetőleg a demokraták a kölcsönösséget figyelembe véve rábólintanak a tervezetre.
A Constantin Romanu Vivu Alapítvány kérésére a júliusi ülésen jóváhagyták, hogy szobrot emelnek a román hősnek nevezett politikusnak, akiről Vásárhelyen utcát neveztek el, Marosszentgyörgy központjában pedig szobra áll. Soós Zoltán önkormányzati képviselő akkor azt javasolta, hogy a kölcsönösség elvét tiszteletben tartva Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot. Az ülésen a magyar önkormányzati képviselők is elfogadták a Vivu-szobor felállításáról szóló határozattervezetet, néhány feltétellel – számol be hétfői címlaptörténetében a Vásárhelyi Hírlap.
A keddi, augusztusi önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Bethlen Gábor-szobor állításáról szóló tervezet, amelyet az RMDSZ-es önkormányzati képviselők terjesztettek elő. A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére az ötletgazda, Soós Zoltán elmondta, több bizottságban tárgyalták már a Bethlen-szoborról szóló tervezetet, és nem voltak negatív visszajelzések, ellenvetések. „Ha mi elfogadtuk, hogy ők Vivu-szobrot akarnak állítani, akkor a kölcsönösség jegyében ők is meg kell hogy szavazzák a mi javaslatunkat. Bethlen Gábor, akit nem lehet és nem szabad párhuzamba állítani Vivuval, egy felvilágosult fejedelem volt, akinek első számú kancellárja román nemzetiségű volt, ő maga is jól beszélt románul. Azt is fontos elmondani, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme írta alá azt az okiratot, amely által Marosvásárhely szabad királyi város lett. Ő hagyta jóvá a marosvásárhelyi vár építésének folytatását, valamint a város címerét is. Jövőre lesz a szabad királyi város cím megszerzésének négyszázadik évfordulója. Méltó módon ünnepelhetnénk meg, ha sikerülne addig felállítani Bethlen Gábor fejedelem szobrát” – indokolta ötletét a Maros Megyei Múzeum igazgatója.
Amennyiben az önkormányzati képviselők elfogadják a határozatot, Soós Zoltán azt szeretné, ha egy Kárpát-medencei pályázatot hirdetnének meg, s a nagy fejedelemhez méltó szobrot állítanának. „Nem szeretném, ha egy félredöntött süvegű szobor lenne, hanem egy olyan, amelyre büszkék lehetünk, és méltó helyen állna. El lehetne helyezni a Bernády téren, a vár mellett vagy annak udvarán, de az sem kizárt, hogy a főtéren, a központi parkban, a Nemzeti Bank szomszédságában kapna helyet. A végleges helyszín még nincs eldöntve”.
Az említett szoborállításról szóló tervezetben, csakúgy, mint a már megszavazott Vivu-szoborállítást szabályozóban, feltételként szerepel, hogy csak akkor lehet felállítani őket, amikor az eddig megszavazott szobrok (például a Sütő Andrásé) már helyükre kerültek.
Kolozsváron egyébként Bethlen Gábor egész alakos szobrát 2013-ban avatták fel az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Simon Virág
Székelyhon.ro
A keddi marosvásárhelyi tanácsülés napirendjén szerepel az a határozattervezet, amelynek értelmében Marosvásárhelyen, a Bernády tér közelében, a Vár szomszédságában szobrot állítanának Bethlen Gábor fejedelemnek. Az ötletgazda, Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint lehetséges, hogy a szociáldemokrata (PSD) tanácsosok nemmel fognak szavazni, de remélhetőleg a demokraták a kölcsönösséget figyelembe véve rábólintanak a tervezetre.
A Constantin Romanu Vivu Alapítvány kérésére a júliusi ülésen jóváhagyták, hogy szobrot emelnek a román hősnek nevezett politikusnak, akiről Vásárhelyen utcát neveztek el, Marosszentgyörgy központjában pedig szobra áll. Soós Zoltán önkormányzati képviselő akkor azt javasolta, hogy a kölcsönösség elvét tiszteletben tartva Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot. Az ülésen a magyar önkormányzati képviselők is elfogadták a Vivu-szobor felállításáról szóló határozattervezetet, néhány feltétellel – számol be hétfői címlaptörténetében a Vásárhelyi Hírlap.
A keddi, augusztusi önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Bethlen Gábor-szobor állításáról szóló tervezet, amelyet az RMDSZ-es önkormányzati képviselők terjesztettek elő. A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére az ötletgazda, Soós Zoltán elmondta, több bizottságban tárgyalták már a Bethlen-szoborról szóló tervezetet, és nem voltak negatív visszajelzések, ellenvetések. „Ha mi elfogadtuk, hogy ők Vivu-szobrot akarnak állítani, akkor a kölcsönösség jegyében ők is meg kell hogy szavazzák a mi javaslatunkat. Bethlen Gábor, akit nem lehet és nem szabad párhuzamba állítani Vivuval, egy felvilágosult fejedelem volt, akinek első számú kancellárja román nemzetiségű volt, ő maga is jól beszélt románul. Azt is fontos elmondani, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme írta alá azt az okiratot, amely által Marosvásárhely szabad királyi város lett. Ő hagyta jóvá a marosvásárhelyi vár építésének folytatását, valamint a város címerét is. Jövőre lesz a szabad királyi város cím megszerzésének négyszázadik évfordulója. Méltó módon ünnepelhetnénk meg, ha sikerülne addig felállítani Bethlen Gábor fejedelem szobrát” – indokolta ötletét a Maros Megyei Múzeum igazgatója.
Amennyiben az önkormányzati képviselők elfogadják a határozatot, Soós Zoltán azt szeretné, ha egy Kárpát-medencei pályázatot hirdetnének meg, s a nagy fejedelemhez méltó szobrot állítanának. „Nem szeretném, ha egy félredöntött süvegű szobor lenne, hanem egy olyan, amelyre büszkék lehetünk, és méltó helyen állna. El lehetne helyezni a Bernády téren, a vár mellett vagy annak udvarán, de az sem kizárt, hogy a főtéren, a központi parkban, a Nemzeti Bank szomszédságában kapna helyet. A végleges helyszín még nincs eldöntve”.
Az említett szoborállításról szóló tervezetben, csakúgy, mint a már megszavazott Vivu-szoborállítást szabályozóban, feltételként szerepel, hogy csak akkor lehet felállítani őket, amikor az eddig megszavazott szobrok (például a Sütő Andrásé) már helyükre kerültek.
Kolozsváron egyébként Bethlen Gábor egész alakos szobrát 2013-ban avatták fel az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Simon Virág
Székelyhon.ro
2015. augusztus 25.
A kinyújtott magyar kéz és annak elutasítása (Villáminterjú Jeszenszky Gézával a magyar–román kapcsolatokról)
Dr. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere, Magyarország volt washingtoni, majd norvégiai és izlandi nagykövete és felesége, Héjj Edit a múlt hétvégét Háromszéken töltötte, amint arról már beszámoltunk. A jeles diplomatával, a Háromszékre évek óta rendszeresen visszatérő vendéggel Imecsfalván a Turóczy-portán készítettünk exkluzív beszélgetést.
– A magyar diplomácia egykori vezetőjeként miként értékeli a jelenlegi magyar–román kapcsolatokat? – A jelenleginél rosszabb viszony is volt a két szomszédos állam között, és itt nem a Ceauşescu-korszakra, hanem a rendszerváltás utáni Iliescu-érára gondolok, amikor én külügyminiszter voltam. Nagyon komoly „meccseim” voltak Adrian Năstase akkori román kollégámmal. Utódja, Teodor Meleşcanu már más kategóriába tartozott, vele sikerült elérnem érzékelhető enyhülést, de az őszinte, kívánatos megbékélés és kiegyezés a két nemzet között akkor sem született meg, ma pedig még távolabb állunk attól. Ez senkinek sem jó, és jóindulattal ezen lehetne változtatni, hiszen formálisan mi szövetségesek, uniós és NATO-tagállamok vagyunk, és a veszélyek – a menekültáradat vagy az orosz nacionalizmus – egyformán fenyegetnek bennünket. A probléma ma is az, ami huszonöt esztendővel ezelőtt is volt, éspedig az erdélyi magyarság helyzete, jogos követelései. Ezekből van, ami teljesült, de messze nem annyi, mint amit jómagam is jogosnak tartottam és reméltem a kilencvenes évek elején, ami felé haladtunk a Constantinescu-korszakban. Ahhoz, hogy a helyzet változzon, személyi változások szükségesek. Erre esélyt kínál, hogy Romániában a közeljövőben választások lesznek, és akármilyen összetételű lesz az új kormány, az mindig egy új lapot, új lehetőséget nyit. Úgy gondolom, Magyarországnak is fontos, nemcsak érdeke, hanem kötelessége is, hogy megpróbáljon ezzel élni. Persze, az elmúlt huszonöt évre mindvégig a kinyújtott magyar kéz és annak elutasítása volt a jellemző. Bízzunk abban, hogy ez nem lesz mindig így. Meg kell találni a két ország között az olyan közös programokat, amelyek egyesítik őket. Vannak ötleteim, egyet említek: Székelyföld idegenforgalmi fejlesztését. Ezekről beszélgettem Csíkszeredában Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnökkel és munkatársaival. Ha a két kormány ebben megegyezne, az a helyi viszonyokon javítana, munkahelyeket teremtene, az idegenforgalmat növelné, közelítené a két kormányt és a két nemzetet.
– Mi a véleménye az Európát és Magyarországot is elözönlő menekültáradatról? A magyar–szerb határon épülő kerítés megoldja-e a problémát?
– Nem oldja meg. Sok mindenre érvényes egy régi latin közmondás, amely magyar fordításban így szól: ma nekem, holnap neked. Attól félek, a kerítés annyit ér, hogy majd Románia kap a menekültekből egy nagyobb adagot. Csak föl kell fedezni, egy pici kerülőt kell megtenni. Egy kerítéssel gátat vetni egy emberáradatnak éppen olyan reménytelen, mint egy gáttal egy hatalmas árvizet megfogni. Mindenképpen közös lépésekre lenne szükség – ez is közös érdek Románia és Magyarország között –, de az én visszatérő vesszőparipám ezzel kapcsolatosan az, hogy a kérdést a gyökereinél kell kezelni. Elejét kellene venni a menekülésnek. Sajnos, túl sok indok van arra, hogy ennyi ember vándorbotot vesz a kezébe, és mindent hátrahagyva – ami kis értéke van, azt pénzzé téve, embercsempészeknek adva – menekül. Az volna a segítség, ha a világ összefogna. Ezt csak katonai eszközökkel lehetne kezelni. Miért jött létre az ENSZ 1945-ben? Hogy a világ politikai válságait közös erővel orvosolja, amiben – végső eszközként – a katonai fellépés is benne van. Most kellene lépni. Ha egy állam megtámad egy másikat, akkor agressziót követ el. De ami most zajlik, az is az agresszió egyik formája. Most a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet követi el azt, ami az életet lehetetlenné teszi Irakban, Szíriában, Líbiában. Az iszlám fundamentalizmus, és nem Amerika borította lángba a Közel-Keletet. Az Amerikai Egyesült Államok segíteni próbált egy akkor nagyon veszélyes diktátor megsemmisítésével, de nem volt kellőképpen felkészülve arra a helyzetre, hogy a síiták és a szunniták ennyire gyűlölik egymást. Arra sem volt felkészülve, hogy az iszlám fundamentalizmus elvakultságában képes merényleteket elkövetni, rengeteg ártatlan embert megölni. Az Iránnal a nukleáris program ügyében született megegyezés révén esély van arra, hogy nemcsak európai és amerikai, hanem mohamedán részvétellel lehessen fellépni az Iszlám Állam és a terrorizmus ellen. Széles nemzetközi koalícióval kellene ennek véget vetni, és ebben Oroszország is érdekelt, hiszen őt is fenyegeti az iszlám fundamentalizmus. A közös érdek fölülírhatja az épülő konfliktusokat és az ellentéteket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dr. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere, Magyarország volt washingtoni, majd norvégiai és izlandi nagykövete és felesége, Héjj Edit a múlt hétvégét Háromszéken töltötte, amint arról már beszámoltunk. A jeles diplomatával, a Háromszékre évek óta rendszeresen visszatérő vendéggel Imecsfalván a Turóczy-portán készítettünk exkluzív beszélgetést.
– A magyar diplomácia egykori vezetőjeként miként értékeli a jelenlegi magyar–román kapcsolatokat? – A jelenleginél rosszabb viszony is volt a két szomszédos állam között, és itt nem a Ceauşescu-korszakra, hanem a rendszerváltás utáni Iliescu-érára gondolok, amikor én külügyminiszter voltam. Nagyon komoly „meccseim” voltak Adrian Năstase akkori román kollégámmal. Utódja, Teodor Meleşcanu már más kategóriába tartozott, vele sikerült elérnem érzékelhető enyhülést, de az őszinte, kívánatos megbékélés és kiegyezés a két nemzet között akkor sem született meg, ma pedig még távolabb állunk attól. Ez senkinek sem jó, és jóindulattal ezen lehetne változtatni, hiszen formálisan mi szövetségesek, uniós és NATO-tagállamok vagyunk, és a veszélyek – a menekültáradat vagy az orosz nacionalizmus – egyformán fenyegetnek bennünket. A probléma ma is az, ami huszonöt esztendővel ezelőtt is volt, éspedig az erdélyi magyarság helyzete, jogos követelései. Ezekből van, ami teljesült, de messze nem annyi, mint amit jómagam is jogosnak tartottam és reméltem a kilencvenes évek elején, ami felé haladtunk a Constantinescu-korszakban. Ahhoz, hogy a helyzet változzon, személyi változások szükségesek. Erre esélyt kínál, hogy Romániában a közeljövőben választások lesznek, és akármilyen összetételű lesz az új kormány, az mindig egy új lapot, új lehetőséget nyit. Úgy gondolom, Magyarországnak is fontos, nemcsak érdeke, hanem kötelessége is, hogy megpróbáljon ezzel élni. Persze, az elmúlt huszonöt évre mindvégig a kinyújtott magyar kéz és annak elutasítása volt a jellemző. Bízzunk abban, hogy ez nem lesz mindig így. Meg kell találni a két ország között az olyan közös programokat, amelyek egyesítik őket. Vannak ötleteim, egyet említek: Székelyföld idegenforgalmi fejlesztését. Ezekről beszélgettem Csíkszeredában Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnökkel és munkatársaival. Ha a két kormány ebben megegyezne, az a helyi viszonyokon javítana, munkahelyeket teremtene, az idegenforgalmat növelné, közelítené a két kormányt és a két nemzetet.
– Mi a véleménye az Európát és Magyarországot is elözönlő menekültáradatról? A magyar–szerb határon épülő kerítés megoldja-e a problémát?
– Nem oldja meg. Sok mindenre érvényes egy régi latin közmondás, amely magyar fordításban így szól: ma nekem, holnap neked. Attól félek, a kerítés annyit ér, hogy majd Románia kap a menekültekből egy nagyobb adagot. Csak föl kell fedezni, egy pici kerülőt kell megtenni. Egy kerítéssel gátat vetni egy emberáradatnak éppen olyan reménytelen, mint egy gáttal egy hatalmas árvizet megfogni. Mindenképpen közös lépésekre lenne szükség – ez is közös érdek Románia és Magyarország között –, de az én visszatérő vesszőparipám ezzel kapcsolatosan az, hogy a kérdést a gyökereinél kell kezelni. Elejét kellene venni a menekülésnek. Sajnos, túl sok indok van arra, hogy ennyi ember vándorbotot vesz a kezébe, és mindent hátrahagyva – ami kis értéke van, azt pénzzé téve, embercsempészeknek adva – menekül. Az volna a segítség, ha a világ összefogna. Ezt csak katonai eszközökkel lehetne kezelni. Miért jött létre az ENSZ 1945-ben? Hogy a világ politikai válságait közös erővel orvosolja, amiben – végső eszközként – a katonai fellépés is benne van. Most kellene lépni. Ha egy állam megtámad egy másikat, akkor agressziót követ el. De ami most zajlik, az is az agresszió egyik formája. Most a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet követi el azt, ami az életet lehetetlenné teszi Irakban, Szíriában, Líbiában. Az iszlám fundamentalizmus, és nem Amerika borította lángba a Közel-Keletet. Az Amerikai Egyesült Államok segíteni próbált egy akkor nagyon veszélyes diktátor megsemmisítésével, de nem volt kellőképpen felkészülve arra a helyzetre, hogy a síiták és a szunniták ennyire gyűlölik egymást. Arra sem volt felkészülve, hogy az iszlám fundamentalizmus elvakultságában képes merényleteket elkövetni, rengeteg ártatlan embert megölni. Az Iránnal a nukleáris program ügyében született megegyezés révén esély van arra, hogy nemcsak európai és amerikai, hanem mohamedán részvétellel lehessen fellépni az Iszlám Állam és a terrorizmus ellen. Széles nemzetközi koalícióval kellene ennek véget vetni, és ebben Oroszország is érdekelt, hiszen őt is fenyegeti az iszlám fundamentalizmus. A közös érdek fölülírhatja az épülő konfliktusokat és az ellentéteket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 25.
Bethlen-emlékművet kérnek a magyar szívességért
A marosvásárhelyi tanácsülés napirendjén szerepel az a határozattervezet, amelynek értelmében Marosvásárhelyen, a Bernády tér közelében, a vár szomszédságában szobrot állítanának Bethlen Gábor fejedelemnek.
Az ötletgazda, Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint lehetséges, hogy a szociáldemokrata tanácsosok nemmel fognak szavazni, de remélhetőleg a demokraták a kölcsönösséget figyelembe véve rábólintanak a tervezetre.
Amint arról már korábban beszámoltunk, a Constantin Romanu Vivu Alapítvány kérésére a júliusi ülésen jóváhagyták, hogy szobrot emelnek a román hősnek nevezett politikusnak, akiről Vásárhelyen utcát neveztek el, Marosszentgyörgy központjában pedig szobra áll.
Soós Zoltán önkormányzati képviselő akkor azt javasolta, hogy a kölcsönösség elvét tiszteletben tartva Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot. Az ülésen a magyar önkormányzati képviselők is elfogadták a Vivu-szobor felállításáról szóló határozattervezetet néhány feltétellel.
A keddi önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Bethlen Gábor-szobor állításáról szóló tervezet, amelyet az RMDSZ-es önkormányzati képviselők terjesztettek elő. Munkatársunk érdeklődésére az ötletgazda, Soós Zoltán elmondta, több bizottságban tárgyalták már a Bethlen-szoborról szóló tervezetet, és nem voltak negatív visszajelzések, ellenvetések.
„Ha mi elfogadtuk, hogy ők Vivu-szobrot akarnak állítani, akkor a kölcsönösség jegyében ők is meg kell hogy szavazzák a mi javaslatunkat. Bethlen Gábor, akit nem lehet és nem szabad párhuzamba állítani Vivuval, egy felvilágosult fejedelem volt, akinek első számú kancellárja román nemzetiségű volt, ő maga is jól beszélt románul. Azt is fontos elmondani, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme írta alá azt az okiratot, amely révén Marosvásárhely szabad királyi város lett. Ő hagyta jóvá a marosvásárhelyi vár építésének folytatását, valamint a város címerét is. Jövőre lesz a szabad királyi város cím megszerzésének négyszázadik évfordulója. Méltó módon ünnepelhetnénk meg, ha sikerülne addig felállítani Bethlen Gábor fejedelem szobrát” – indokolta ötletét a Maros Megyei Múzeum igazgatója.
Amennyiben az önkormányzati képviselők elfogadják a határozatot, Soós Zoltán azt szeretné, ha egy Kárpát-medencei pályázatot hirdetnének meg, s a nagy fejedelemhez méltó szobrot állítanának. „Nem szeretném, ha egy félredöntött süvegű szobor lenne, hanem egy olyan, amelyre büszkék lehetünk, és méltó helyen állna. El lehetne helyezni a Bernády téren, a vár mellett vagy annak udvarán, de az sem kizárt, hogy a főtéren, a központi parkban, a nemzeti bank szomszédságában kapna helyet. A végleges helyszín még nincs eldöntve.”
Az említett szoborállításról szóló tervezetben – csakúgy, mint a már megszavazott Vivu-szoborállítást szabályozóban – feltételként szerepel, hogy csak akkor lehet felállítani őket, amikor az eddig megszavazott szobrok (például a Sütő Andrásé) már helyükre kerültek. Kolozsváron egyébként Bethlen Gábor egész alakos szobrát 2013-ban avatták fel az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
A marosvásárhelyi tanácsülés napirendjén szerepel az a határozattervezet, amelynek értelmében Marosvásárhelyen, a Bernády tér közelében, a vár szomszédságában szobrot állítanának Bethlen Gábor fejedelemnek.
Az ötletgazda, Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint lehetséges, hogy a szociáldemokrata tanácsosok nemmel fognak szavazni, de remélhetőleg a demokraták a kölcsönösséget figyelembe véve rábólintanak a tervezetre.
Amint arról már korábban beszámoltunk, a Constantin Romanu Vivu Alapítvány kérésére a júliusi ülésen jóváhagyták, hogy szobrot emelnek a román hősnek nevezett politikusnak, akiről Vásárhelyen utcát neveztek el, Marosszentgyörgy központjában pedig szobra áll.
Soós Zoltán önkormányzati képviselő akkor azt javasolta, hogy a kölcsönösség elvét tiszteletben tartva Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot. Az ülésen a magyar önkormányzati képviselők is elfogadták a Vivu-szobor felállításáról szóló határozattervezetet néhány feltétellel.
A keddi önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Bethlen Gábor-szobor állításáról szóló tervezet, amelyet az RMDSZ-es önkormányzati képviselők terjesztettek elő. Munkatársunk érdeklődésére az ötletgazda, Soós Zoltán elmondta, több bizottságban tárgyalták már a Bethlen-szoborról szóló tervezetet, és nem voltak negatív visszajelzések, ellenvetések.
„Ha mi elfogadtuk, hogy ők Vivu-szobrot akarnak állítani, akkor a kölcsönösség jegyében ők is meg kell hogy szavazzák a mi javaslatunkat. Bethlen Gábor, akit nem lehet és nem szabad párhuzamba állítani Vivuval, egy felvilágosult fejedelem volt, akinek első számú kancellárja román nemzetiségű volt, ő maga is jól beszélt románul. Azt is fontos elmondani, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme írta alá azt az okiratot, amely révén Marosvásárhely szabad királyi város lett. Ő hagyta jóvá a marosvásárhelyi vár építésének folytatását, valamint a város címerét is. Jövőre lesz a szabad királyi város cím megszerzésének négyszázadik évfordulója. Méltó módon ünnepelhetnénk meg, ha sikerülne addig felállítani Bethlen Gábor fejedelem szobrát” – indokolta ötletét a Maros Megyei Múzeum igazgatója.
Amennyiben az önkormányzati képviselők elfogadják a határozatot, Soós Zoltán azt szeretné, ha egy Kárpát-medencei pályázatot hirdetnének meg, s a nagy fejedelemhez méltó szobrot állítanának. „Nem szeretném, ha egy félredöntött süvegű szobor lenne, hanem egy olyan, amelyre büszkék lehetünk, és méltó helyen állna. El lehetne helyezni a Bernády téren, a vár mellett vagy annak udvarán, de az sem kizárt, hogy a főtéren, a központi parkban, a nemzeti bank szomszédságában kapna helyet. A végleges helyszín még nincs eldöntve.”
Az említett szoborállításról szóló tervezetben – csakúgy, mint a már megszavazott Vivu-szoborállítást szabályozóban – feltételként szerepel, hogy csak akkor lehet felállítani őket, amikor az eddig megszavazott szobrok (például a Sütő Andrásé) már helyükre kerültek. Kolozsváron egyébként Bethlen Gábor egész alakos szobrát 2013-ban avatták fel az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 1.
Helyére került az újszentesi Petőfi-dombormű!
Az Újszentesi Napok alkalmából az elmúlt hét végén a helyére került a Petőfi Sándor arcképét ábrázoló dombormű, amelynek betonból készült eredetijét feltehetőleg a parkban labdázó gyerekek verték le, és összetört. A baleset után Miklós Árpád RMDSZ-es alpolgármester azonnal kezdeményezte a helyi községházán a dombormű helyreállítását, és a polgármester ezt jóvá is hagyta.
Mint Dénes Ildikó helyi tanácsostól megtudtuk, a Petőfi-dombormű elkészítését egy Újszentesen élő szobrászművész, Nueleanu Bogdan Constantin vállalta el, aki bronzból készítette el Petőfi Sándor arcképét. A dombormű az Újszentesi Napok alkalmával a helyére is került, de felavatását egy későbbi időpontra halasztották. „Úgy gondoltuk, hogy október 31-re, a Reformáció Napjára a teljes Petőfi-emlékművet felújítjuk, és akkor tartjuk meg az avatóünnepséget” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Dénes Ildikó.
Nyugati Jelen (Arad)
Az Újszentesi Napok alkalmából az elmúlt hét végén a helyére került a Petőfi Sándor arcképét ábrázoló dombormű, amelynek betonból készült eredetijét feltehetőleg a parkban labdázó gyerekek verték le, és összetört. A baleset után Miklós Árpád RMDSZ-es alpolgármester azonnal kezdeményezte a helyi községházán a dombormű helyreállítását, és a polgármester ezt jóvá is hagyta.
Mint Dénes Ildikó helyi tanácsostól megtudtuk, a Petőfi-dombormű elkészítését egy Újszentesen élő szobrászművész, Nueleanu Bogdan Constantin vállalta el, aki bronzból készítette el Petőfi Sándor arcképét. A dombormű az Újszentesi Napok alkalmával a helyére is került, de felavatását egy későbbi időpontra halasztották. „Úgy gondoltuk, hogy október 31-re, a Reformáció Napjára a teljes Petőfi-emlékművet felújítjuk, és akkor tartjuk meg az avatóünnepséget” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Dénes Ildikó.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. szeptember 2.
Justizmord és kései igazságtétel
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 7.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (9.)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Luminyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Luminyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 21.
Autonómia: elmélet és gyakorlat
Önálló döntéshez való jog
"A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumsorozatának idei utolsó állomása, amelyet Autonómia: elmélet és gyakorlat címmel szerveztünk, ismételten arról győzött meg mindenkit, hogy folytatnunk kell a párbeszédsorozatot, hiszen mérvadó előrelépés a kisebbségi közösségek és a többségi társadalom kapcsolatában csak akkor következhet be, ha képviselőik egymást folyamatosan informálják a közösségeik számára fontos témákról, problémákról" – jelentette ki Borbély László, az alapítvány elnöke a kétnapos szeminárium záróbeszédében.
Borbély szerint az RMDSZ azért választott a dél- tiroli autonómiamodellhez hasonló tervezetet, mert abban világosan meg vannak fogalmazva azok a kitételek, amelyek minden téren védelmezik a kisebbségben élő közösségeket.
Az európai idegengyűlölet és nacionalizmus
"A menekültügy egyik napról a másikra nem megoldható problémáinak orvoslása után is szembe kell néznünk majd az idegengyűlölettel és nacionalizmussal. Ez a mi kisebbségi törekvéseinkben is jelentősen megnehezíti a megoldás- és partnerkeresést. De nem jelenti azt, hogy megtorpanunk, és nem beszélünk a romániai magyar közösség célkitűzéseiről" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke szerint a jelenlegi geopolitikai helyzet nem kedvez az őshonos kisebbségek jogairól és törekvéseiről való közéleti állásfoglalásnak, de erről mégis folyamatosan beszélni kell, még akkor is, ha az Európai Uniót most a határainál történő helyzet foglalkoztatja, és az aktuális téma a menekültügy.
A kisebbségi jogok tekintetében három korszakról beszélt: az első 1993-ig tartott, Romániának az Európa Tanács parlamenti közgyűlésébe való felvételéig. A másodikban a kisebbségek képviselői sikeresen fogadtatták el törekvéseiket a többségi társadalommal. Ennek azonban 2007-ben, Románia EU-csatlakozásával vége szakadt. A jelenlegi, harmadik korszakban lelassult a kisebbségi jogok érvényesítése, a többségi politikumra nem nehezedik külső nyomás, nemzetközi szintű elvárás. Elmondta, hogy tavaly bocsátották közvitára a regionális autonómiára vonatkozó törvénytervezetüket, amely kiindulópontként a működőképes dél- tiroli modell elemeit használta fel. Viszont az autonómia közvitája kapcsán nehezményezte a folyamatosan ismétlődő berögződéseket, sztereotípiákat, illetve a másság és az újszerűség keltette félelmeket.
Kelemen Hunor a tanügyi törvényt nevezte az utolsó olyan romániai jogszabálynak, amely a kisebbségi közösségek igényeit is figyelembe vette, de felháborítónak tartja, hogy a törvény előírásait nem sikerült betartatni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Európának jelenleg nincs megoldása
Európának jelenleg nincs megoldása az etnikai kérdések rendezésére – jelentette ki Markó Béla szenátor. Véleménye szerint téves megközelítés, ha az autonómia kapcsán kizárólag egyfajta közigazgatási felosztásra gondolunk. "Az autonómia egy olyan elv, amely elválaszthatatlan az etnikumközi viszonyok általános rendezésétől, gyakorlatilag nincs elvi, csak nagyságrendi különbség például egy önálló magyar iskola és egy bizonyos terület sajátos státusának elfogadása között. Az autonómia ugyanis nem más, mint az önálló döntéshez való jog mindazokban a kérdésekben, amelyek az adott kisebbséget érintik. Az önálló döntéshozatalhoz való jog elengedhetetlen feltétel a kisebbségi közösségek önazonosságának megőrzéséhez" – jelentette ki.
A menekültválság kapcsán úgy vélte, a jelenlegi feszültségek nem az egységes Európát, hanem a nemzetállamokat erősítik. "Az európai vezetőknek most lett volna alkalmuk arra, hogy együttműködjenek, ehelyett kerítéseket építenek egymás között" – tette hozzá.
Fel kell gyorsítani a megértés és elfogadás folyamatát
"Jogosan érezzük úgy, hogy kevés az előrelépés, tapasztaljuk, hogy a többség, a romániai elit nem áll készen az EU több mint 16 országában sikeresen működő kollektív jogok rendszerének elfogadására. De látnunk kell, hogy a román társadalom a szociális, gazdasági élet számos más területén is lassan fejlődik. Elég, ha az elmulasztott országos jelentőségű infrastruktúra-fejlesztésekre gondolunk, a megígért és soha meg nem épített sok száz kilométer autópályára" – fogalmazott Vincze Loránt, a FUEN alelnöke. Kijelentette: szeretné, ha egy következő konferencián az autonómiamodellek között már az erdélyi magyarok önrendelkezéséről is beszámolhatna, és az autonóm területek zászlói között a székely zászló is ott lenne. Mint mondta, az autonómia romániai elfogadtatását célzó munkát folytatni kell: "érdekvédelmi szervezetként, európai partnereink segítségével az a feladatunk, hogy a megértés és elfogadás folyamatát minden eszközzel felgyorsítsuk. Ehhez folyamatosan ismételgetnünk kell érveinket, koncepciónkat, szövetségeseket kell keresnünk a román többség soraiból, és mindezek mellett fel kell mutatnunk a magyar közösség egyöntetű támogatását".
Az autonómia megoldása Romániában várat még magára
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke hangsúlyozta: az autonómiáról szóló kerekasztalok, egyetemi kutatások, rendezvények már huszonöt éve zajlanak, de az eredmények nem igazán látszanak. Arról is beszélt, hogy a PEL mindig is támogatta az autonómiát mint demokratikus megoldást a magyar közösség megmaradására Erdélyben és szülőföldjén. "Ez 25 év után sem változott meg. Meglátásom szerint, amíg Romániában létezik a megosztottság a magyar közösségen belül az autonómia eszközeivel kapcsolatosan, amíg az Európai Unióban a kisebbségek státusa nem prioritás, az autonómia megoldása Romániában is várat még magára. Azt hiszem, ebben a kontextusban nagyon fontos lenne, hogy a magyar közösség állítson össze egy leltárt arról, amit a 25 év alatt elért, és azokról az elvárásokról, amelyek léteznek, és ezen belül a különböző törvényeket és a különböző autonómiaformákat is nevezze meg. Ugyanakkor meg kell nevezni, kik a partnerek ebben. Fontos elmondani, hogy az autonómia megvalósítása a liberális demokrácia elveit, az európai közösséget fogja megerősíteni, és ezt a dokumentumot feltétlenül román és angol nyelven is meg kell jelentetni, mert ebben a pillanatban sokan úgy érzik, hogy többfajta autonómia is létrejöhet: olyan autonómia is, amiben egy állam kerítéseket húzhat fel, de olyan is, amiben egy nagyhatalom elfoglal egy félszigetet. Fontos, hogy a romániai magyar közösség erőteljesen tudja kifejezni, hogy az az autonómia, amire vágyik, nem szeparatizmus, a demokratikus elvekre és az európai hagyományokra épül, és azokat erősíti" – jelentette ki a PEL elnöke.
A tanácskozáson jelen volt Gabriel Andreescu, a Nemzeti Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem tanára, Carla Andrea és Constantin Sergiu, a Bolzanói Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Firczak Gheorghe, a Romániai Rutének Kulturális Egyesületének elnöke, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Frunda György, a miniszterelnök tiszteletbeli tanácsosa, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Márton Árpád képviselő, az RMDSZ autonómiatervezetének társszerzője, Nastasa- Kovács Lucian, a Román Akadémia G. Baritiu Történelemtudományi Kutatóintézetének munkatársa, Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gh. Sincai kutatóintézetének munkatársa, Cristian Pirvulescu egyetemi tanár, a Pro Demokrácia elnöke, Salat Levente egyetemi tanár – BBTE, Sigmirean Cornel egyetemi tanár – Petru Maior, Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Szokoly Elek politikai elemző.
Konklúzióként fogalmazódott meg, hogy bár léteznek érvényben lévő kisebbségi törvények, és Románia több nemzetközi egyezményt is aláírt, nincs egy olyan követési rendszer, amely a vállalt jogok alkalmazását biztosítaná. A résztvevők egy olyan monitoring- rendszer kialakítását javasolták, amely világosan megfogalmazza, milyen kötelezettségeik vannak azoknak az intézményeknek, amelyeknek a törvény szerint alkalmazniuk kell a nemzeti kisebbségi közösségekre vonatkozó jogszabályokat.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Önálló döntéshez való jog
"A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumsorozatának idei utolsó állomása, amelyet Autonómia: elmélet és gyakorlat címmel szerveztünk, ismételten arról győzött meg mindenkit, hogy folytatnunk kell a párbeszédsorozatot, hiszen mérvadó előrelépés a kisebbségi közösségek és a többségi társadalom kapcsolatában csak akkor következhet be, ha képviselőik egymást folyamatosan informálják a közösségeik számára fontos témákról, problémákról" – jelentette ki Borbély László, az alapítvány elnöke a kétnapos szeminárium záróbeszédében.
Borbély szerint az RMDSZ azért választott a dél- tiroli autonómiamodellhez hasonló tervezetet, mert abban világosan meg vannak fogalmazva azok a kitételek, amelyek minden téren védelmezik a kisebbségben élő közösségeket.
Az európai idegengyűlölet és nacionalizmus
"A menekültügy egyik napról a másikra nem megoldható problémáinak orvoslása után is szembe kell néznünk majd az idegengyűlölettel és nacionalizmussal. Ez a mi kisebbségi törekvéseinkben is jelentősen megnehezíti a megoldás- és partnerkeresést. De nem jelenti azt, hogy megtorpanunk, és nem beszélünk a romániai magyar közösség célkitűzéseiről" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke szerint a jelenlegi geopolitikai helyzet nem kedvez az őshonos kisebbségek jogairól és törekvéseiről való közéleti állásfoglalásnak, de erről mégis folyamatosan beszélni kell, még akkor is, ha az Európai Uniót most a határainál történő helyzet foglalkoztatja, és az aktuális téma a menekültügy.
A kisebbségi jogok tekintetében három korszakról beszélt: az első 1993-ig tartott, Romániának az Európa Tanács parlamenti közgyűlésébe való felvételéig. A másodikban a kisebbségek képviselői sikeresen fogadtatták el törekvéseiket a többségi társadalommal. Ennek azonban 2007-ben, Románia EU-csatlakozásával vége szakadt. A jelenlegi, harmadik korszakban lelassult a kisebbségi jogok érvényesítése, a többségi politikumra nem nehezedik külső nyomás, nemzetközi szintű elvárás. Elmondta, hogy tavaly bocsátották közvitára a regionális autonómiára vonatkozó törvénytervezetüket, amely kiindulópontként a működőképes dél- tiroli modell elemeit használta fel. Viszont az autonómia közvitája kapcsán nehezményezte a folyamatosan ismétlődő berögződéseket, sztereotípiákat, illetve a másság és az újszerűség keltette félelmeket.
Kelemen Hunor a tanügyi törvényt nevezte az utolsó olyan romániai jogszabálynak, amely a kisebbségi közösségek igényeit is figyelembe vette, de felháborítónak tartja, hogy a törvény előírásait nem sikerült betartatni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Európának jelenleg nincs megoldása
Európának jelenleg nincs megoldása az etnikai kérdések rendezésére – jelentette ki Markó Béla szenátor. Véleménye szerint téves megközelítés, ha az autonómia kapcsán kizárólag egyfajta közigazgatási felosztásra gondolunk. "Az autonómia egy olyan elv, amely elválaszthatatlan az etnikumközi viszonyok általános rendezésétől, gyakorlatilag nincs elvi, csak nagyságrendi különbség például egy önálló magyar iskola és egy bizonyos terület sajátos státusának elfogadása között. Az autonómia ugyanis nem más, mint az önálló döntéshez való jog mindazokban a kérdésekben, amelyek az adott kisebbséget érintik. Az önálló döntéshozatalhoz való jog elengedhetetlen feltétel a kisebbségi közösségek önazonosságának megőrzéséhez" – jelentette ki.
A menekültválság kapcsán úgy vélte, a jelenlegi feszültségek nem az egységes Európát, hanem a nemzetállamokat erősítik. "Az európai vezetőknek most lett volna alkalmuk arra, hogy együttműködjenek, ehelyett kerítéseket építenek egymás között" – tette hozzá.
Fel kell gyorsítani a megértés és elfogadás folyamatát
"Jogosan érezzük úgy, hogy kevés az előrelépés, tapasztaljuk, hogy a többség, a romániai elit nem áll készen az EU több mint 16 országában sikeresen működő kollektív jogok rendszerének elfogadására. De látnunk kell, hogy a román társadalom a szociális, gazdasági élet számos más területén is lassan fejlődik. Elég, ha az elmulasztott országos jelentőségű infrastruktúra-fejlesztésekre gondolunk, a megígért és soha meg nem épített sok száz kilométer autópályára" – fogalmazott Vincze Loránt, a FUEN alelnöke. Kijelentette: szeretné, ha egy következő konferencián az autonómiamodellek között már az erdélyi magyarok önrendelkezéséről is beszámolhatna, és az autonóm területek zászlói között a székely zászló is ott lenne. Mint mondta, az autonómia romániai elfogadtatását célzó munkát folytatni kell: "érdekvédelmi szervezetként, európai partnereink segítségével az a feladatunk, hogy a megértés és elfogadás folyamatát minden eszközzel felgyorsítsuk. Ehhez folyamatosan ismételgetnünk kell érveinket, koncepciónkat, szövetségeseket kell keresnünk a román többség soraiból, és mindezek mellett fel kell mutatnunk a magyar közösség egyöntetű támogatását".
Az autonómia megoldása Romániában várat még magára
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke hangsúlyozta: az autonómiáról szóló kerekasztalok, egyetemi kutatások, rendezvények már huszonöt éve zajlanak, de az eredmények nem igazán látszanak. Arról is beszélt, hogy a PEL mindig is támogatta az autonómiát mint demokratikus megoldást a magyar közösség megmaradására Erdélyben és szülőföldjén. "Ez 25 év után sem változott meg. Meglátásom szerint, amíg Romániában létezik a megosztottság a magyar közösségen belül az autonómia eszközeivel kapcsolatosan, amíg az Európai Unióban a kisebbségek státusa nem prioritás, az autonómia megoldása Romániában is várat még magára. Azt hiszem, ebben a kontextusban nagyon fontos lenne, hogy a magyar közösség állítson össze egy leltárt arról, amit a 25 év alatt elért, és azokról az elvárásokról, amelyek léteznek, és ezen belül a különböző törvényeket és a különböző autonómiaformákat is nevezze meg. Ugyanakkor meg kell nevezni, kik a partnerek ebben. Fontos elmondani, hogy az autonómia megvalósítása a liberális demokrácia elveit, az európai közösséget fogja megerősíteni, és ezt a dokumentumot feltétlenül román és angol nyelven is meg kell jelentetni, mert ebben a pillanatban sokan úgy érzik, hogy többfajta autonómia is létrejöhet: olyan autonómia is, amiben egy állam kerítéseket húzhat fel, de olyan is, amiben egy nagyhatalom elfoglal egy félszigetet. Fontos, hogy a romániai magyar közösség erőteljesen tudja kifejezni, hogy az az autonómia, amire vágyik, nem szeparatizmus, a demokratikus elvekre és az európai hagyományokra épül, és azokat erősíti" – jelentette ki a PEL elnöke.
A tanácskozáson jelen volt Gabriel Andreescu, a Nemzeti Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem tanára, Carla Andrea és Constantin Sergiu, a Bolzanói Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Firczak Gheorghe, a Romániai Rutének Kulturális Egyesületének elnöke, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Frunda György, a miniszterelnök tiszteletbeli tanácsosa, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Márton Árpád képviselő, az RMDSZ autonómiatervezetének társszerzője, Nastasa- Kovács Lucian, a Román Akadémia G. Baritiu Történelemtudományi Kutatóintézetének munkatársa, Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gh. Sincai kutatóintézetének munkatársa, Cristian Pirvulescu egyetemi tanár, a Pro Demokrácia elnöke, Salat Levente egyetemi tanár – BBTE, Sigmirean Cornel egyetemi tanár – Petru Maior, Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Szokoly Elek politikai elemző.
Konklúzióként fogalmazódott meg, hogy bár léteznek érvényben lévő kisebbségi törvények, és Románia több nemzetközi egyezményt is aláírt, nincs egy olyan követési rendszer, amely a vállalt jogok alkalmazását biztosítaná. A résztvevők egy olyan monitoring- rendszer kialakítását javasolták, amely világosan megfogalmazza, milyen kötelezettségeik vannak azoknak az intézményeknek, amelyeknek a törvény szerint alkalmazniuk kell a nemzeti kisebbségi közösségekre vonatkozó jogszabályokat.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 22.
"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro
2015. szeptember 26.
Nyelvi jogok Európában – Románia nem modell
A nyelvek európai napjának kikiáltott szeptember 26. előtt egy nappal a regionális nyelvekről, a nyelvi jogokról, a rendkívül különböző anyanyelvhasználati lehetőségekről tartottak konferenciát Sepsiszentgyörgyön. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat által szervezett rendezvényen Kárpát-medencei és európai „körúton” vehettek részt az érdeklődők, pozitív és negatív példák sokaságát ismerhették meg, nemcsak a romániai helyzet fonákságaival szembesültek, de bepillantást nyerhettek az ennél is rosszabb felvidéki valóságba, hallhattak a jelentősen jobb vajdasági eredményekről, de a katalánok és a finnországi svédek helyzetéről is.
A román média képviselői, intézményvezetők távol maradtak, így a nyelvi jogok kiterjesztésének szükségességéről, az anyanyelvhasználat fontosságáról, a népek önrendelkezési jogáról megfogalmazott üzenetek nem érhettek célba.
A külföldi vendégek felé tett gesztusként angolul üdvözölte az egybegyűlteket a szervezők nevében Benkő Erika, reményét fejezte ki, hogy új, hasznos tudásra tehetnek szert a jelenlevők. Magyarul folytatta Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, nem a román állam képviselőinek kell megfogalmazniuk, hogy példaértékű-e a romániai kisebbségek helyzete, erről véleményt mondani nekünk van jogunk. Valóban rengeteg előrelépés történt 1989 óta, de véleménye szerint azok az európai országok tekinthetőek modellnek, ahol egyenlő partnerként ismerik el a kisebbségben élő nemzeti közösségeket. Románia csak külső nyomásra volt hajlandó engedményeket tenni, most azonban ennek hiányában egy helyben állnak a dolgok, sőt, annak a veszélye is fenyeget, hogy elvesznek a megszerzett jogokból. Az ilyen konferenciák nagy hozadéka, hogy meg tudja mutatni a román közvéleménynek, mi az európai gyakorlat – vélekedett Kovács Péter.
Az önrendelkezés alanyi jogon jár
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke rövid székelyföldi bemutatót tartott a vendégeknek, majd Csóti György, a magyarországi Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója kapott szót, áttekintést nyújtott a magyar nyelvhasználati jogok Kárpát-medencei helyzetéről. Erdélyről szólva kiemelte, a román kisebbségpolitika szemfényvesztő és kétszínű. Elvárásként fogalmazta meg: anyanyelvhasználat születéstől a halálig, az élet minden területén. Ez a nemzeti megmaradásnak is alapfeltétele – mondotta. Nemzetpolitikai ars poeticaként jelentette ki: nem a többségi nemzettől kell várni, hogy jogokat adjon, az önrendelkezés alanyi jogon jár, hisz itt születtünk, őseink itt éltek, építkeztek, alkottak.
A magyarság megmaradását a különféle autonómiák szavatolhatják, és ezek megvalósításához két feltételnek kell teljesülnie: a legszélesebb összefogásra van szükség a magyar politikai erők között (véleménye szerint egy gyűjtőpárt tudna a leghatékonyabban fellépni), és kell az áldozathozatal a politikum és az egyszerű polgárok részéről egyaránt.
Az előbbieknek le kell tudniuk mondani a hatalomról, ha nem teljesülnek feltételeik, a kis lépések politikája nem hozta a várt eredményt, a lakosságnak pedig meg kell mozdulnia, tüntetésekre, közös fellépésekre, tömegtiltakozásokra lenne szükség. Székelyföldön megindult valami, lát kitörési lehetőséget – mondotta, de idézte Makovecz Imre tíz évvel ezelőtti kijelentését: „A szavak ideje lejárt, cselekedni kell”.
Pozitív példák
A dél-tiroli helyzetet ismertette Sergiu Constantin, az ottani Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója a teljes kétnyelvűségről és a ladinokat érintő részleges háromnyelvűségről beszélt, az oktatási hálózatról, a közigazgatási, igazságszolgáltatási nyelvhasználatról, a kultúrához való korlátlan hozzáférésről, és körvonalazódott az a modell, amely a kisebbségbe kényszerült magyarság számára egyelőre elérhetetlen álom.
A romániai helyzetnél sokkal jobb a szerbiai – derült ki Beretka Katinka előadásából, aki a Magyar Nemzeti Tanács nyelvhasználati bizottságának tagjaként számolt be eddigi munkájukról, stratégiájukról, és példákkal is igazolta, kevés pénzzel is el lehet érni jó eredményeket. Szerbiában a magyarság aránya 3,5 százalék, jelentős többségük a Vajdaságban él, körülbelül 250 ezren. A szerb az állam nyelve, de minden más nyelv hivatalosan bevezethető, ha az azt anyanyelvének tekintő lakosság aránya eléri a 15 százalékot. Vajdaság 45 önkormányzata közül 31-ben a magyar nyelv egyenrangú a szerbbel. „Ez azt jelenti, hogy minden olyan szervnek, amely valamilyen közszolgáltatást végez, egyenrangúként kell használnia a magyar nyelvet is. Az összes eljárást magyar nyelven kell folytatni, ha ezt kérik, el kell fogadniuk a magyar nyelvű kérvényeket, magyar nyelvű okiratokat kell kiadniuk, illetve egyenrangúként kell elfogadniuk azokat, minden településen, intézményen meg kell jelentetni a két- vagy többnyelvű feliratokat” – mondta el.
Beszélt a magyar kisebbségi önkormányzat, a demokratikusan megválasztott Magyar Nemzeti Tanács feladatairól és arról a nyelvhasználati stratégiáról, amely vázolta, hogy 2012–2017 között honnan hová kell eljutni a jogérvényesítésben. A jogi keretek bővítésén túl igyekeztek a lakosságot is felrázni, reklámfilmekkel, szórólapokkal népszerűsítették jogaikat, és így érték el, hogy míg korábban heti egy, ma már napi 15 bejelentés érkezik a sérelmekről. Államot segítő akcióik is voltak, például kis szótárat állítottak össze a szerb hivatalnokok számára magyar alapkifejezésekkel, ebből több tízezer példányt juttattak el az önkormányzatoknak. Beretka Katinka azt is elmondta, hogy mindezen sikeres akcióikat nagy összefogással és kevés pénzből hajtották végre, 40 ezer euróból fedezték a költségeket.
Anyanyelv és identitás
Adrian Szelmeczi, az ActiveWatch munkatársa számos példával mutatta be, miként sérülnek az erdélyi magyarság nyelvhasználati és más jogai. Románia nagyon jól áll a törvények területén, nemzetközi jogszabályokat is ratifikált, de ezek gyakorlati alkalmazása hiányos, aránytalan a média és a hatóságok reakciója a kisebbségi követelésekre, a román hatóságok nagyobb figyelmet szentelnek a román nyelvi jogok tiszteletben tartására, mint a kisebbségi nyelvi jogokéra – mutatott rá. Bogdán Andrea és Mohácsek Magdolna a romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkáját ismertette, Marc Gafarot i Monjo pedig a katalánok helyzetéről beszélt. A barcelonai Külügyi Intézet közpolitikai koordinátora a spanyolországi autonóm tartomány történelmét vázolta, a nyelvi standardizációs törvény volt az egyike az elsőknek, amit az autonómia elnyerése után a katalán parlament elfogadott, és minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy valós kétnyelvűség alakult ki.
Neki katalán az anyanyelve, de a spanyolt nem tekinti idegen nyelvnek, és nagyon sok spanyol család tanítja otthon is katalánul gyermekét, mert tudja, ez segíti boldogulását. Az autonómia elnyerése után megtapasztalták a katalán nyelv újjászületését, és ez nagyon fontos az identitás megőrzése szempontjából – mondotta. Peter Backa szociológus a finnországi svédek történelmét, jelenkori helyzetét ismertette, nem kisebbségként élnek Finnországban – kikérik maguknak, ha valaki így nevezi –, amelynek már alkotmánya is kimondja: kétnyelvű ország. Finnországban a nyelvi küszöb 8 százalék, de számos esetben ennél kisebb arányú lakosságnál is bevezetik a kétnyelvűséget, mert az állam sok pénzt ad a svéd fordításokra. A kép, amelyet helyzetükről festett, az erdélyi magyarság számára álomszerűen ideális, problémáik, dilemmáik pedig eltörpülnek az itteni gondok mellett.
Nagyon hasonlít a romániai helyzethez a szlovákiai – derült ki Kovács Balázs felvidéki nyelvi jogi aktivista előadásából, sőt, sok szempontból még nehezebb, sötétebb a helyzetük, mint a miénk. A szlovák törvények a szlovák nyelv használatát kötelezik, megengedik ugyan a magyarét is, de mindenütt alárendeltként jelenik meg, és ebben a légkörben ez olyan, mintha be lenne tiltva – fejtette ki. Elsősorban a civil aktivisták tevékenységeit ismertette, több oka volt annak, hogy létrejött az új mozgalom: a népességfogyás jelentős mértéke – húsz év alatt 180 ezerrel fogyott a ma 448 ezres szlovákiai magyar közösség –, de hozzájárult a magyar politika fokozódó válsága is, mint fogalmazott, „összetévesztették a dolgokról való beszélést a munkával”, és megjelent egy új nemzedék új szemléletmóddal, új eszközrendszerrel. Számos akciójuk volt, magyar településtáblákat szereltek fel, tüntetéseket szerveztek, céljuk, hogy a magyar nyelv a szlovákkal egyenrangú regionális nyelv legyen – fejtette ki.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nyelvek európai napjának kikiáltott szeptember 26. előtt egy nappal a regionális nyelvekről, a nyelvi jogokról, a rendkívül különböző anyanyelvhasználati lehetőségekről tartottak konferenciát Sepsiszentgyörgyön. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat által szervezett rendezvényen Kárpát-medencei és európai „körúton” vehettek részt az érdeklődők, pozitív és negatív példák sokaságát ismerhették meg, nemcsak a romániai helyzet fonákságaival szembesültek, de bepillantást nyerhettek az ennél is rosszabb felvidéki valóságba, hallhattak a jelentősen jobb vajdasági eredményekről, de a katalánok és a finnországi svédek helyzetéről is.
A román média képviselői, intézményvezetők távol maradtak, így a nyelvi jogok kiterjesztésének szükségességéről, az anyanyelvhasználat fontosságáról, a népek önrendelkezési jogáról megfogalmazott üzenetek nem érhettek célba.
A külföldi vendégek felé tett gesztusként angolul üdvözölte az egybegyűlteket a szervezők nevében Benkő Erika, reményét fejezte ki, hogy új, hasznos tudásra tehetnek szert a jelenlevők. Magyarul folytatta Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, nem a román állam képviselőinek kell megfogalmazniuk, hogy példaértékű-e a romániai kisebbségek helyzete, erről véleményt mondani nekünk van jogunk. Valóban rengeteg előrelépés történt 1989 óta, de véleménye szerint azok az európai országok tekinthetőek modellnek, ahol egyenlő partnerként ismerik el a kisebbségben élő nemzeti közösségeket. Románia csak külső nyomásra volt hajlandó engedményeket tenni, most azonban ennek hiányában egy helyben állnak a dolgok, sőt, annak a veszélye is fenyeget, hogy elvesznek a megszerzett jogokból. Az ilyen konferenciák nagy hozadéka, hogy meg tudja mutatni a román közvéleménynek, mi az európai gyakorlat – vélekedett Kovács Péter.
Az önrendelkezés alanyi jogon jár
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke rövid székelyföldi bemutatót tartott a vendégeknek, majd Csóti György, a magyarországi Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója kapott szót, áttekintést nyújtott a magyar nyelvhasználati jogok Kárpát-medencei helyzetéről. Erdélyről szólva kiemelte, a román kisebbségpolitika szemfényvesztő és kétszínű. Elvárásként fogalmazta meg: anyanyelvhasználat születéstől a halálig, az élet minden területén. Ez a nemzeti megmaradásnak is alapfeltétele – mondotta. Nemzetpolitikai ars poeticaként jelentette ki: nem a többségi nemzettől kell várni, hogy jogokat adjon, az önrendelkezés alanyi jogon jár, hisz itt születtünk, őseink itt éltek, építkeztek, alkottak.
A magyarság megmaradását a különféle autonómiák szavatolhatják, és ezek megvalósításához két feltételnek kell teljesülnie: a legszélesebb összefogásra van szükség a magyar politikai erők között (véleménye szerint egy gyűjtőpárt tudna a leghatékonyabban fellépni), és kell az áldozathozatal a politikum és az egyszerű polgárok részéről egyaránt.
Az előbbieknek le kell tudniuk mondani a hatalomról, ha nem teljesülnek feltételeik, a kis lépések politikája nem hozta a várt eredményt, a lakosságnak pedig meg kell mozdulnia, tüntetésekre, közös fellépésekre, tömegtiltakozásokra lenne szükség. Székelyföldön megindult valami, lát kitörési lehetőséget – mondotta, de idézte Makovecz Imre tíz évvel ezelőtti kijelentését: „A szavak ideje lejárt, cselekedni kell”.
Pozitív példák
A dél-tiroli helyzetet ismertette Sergiu Constantin, az ottani Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója a teljes kétnyelvűségről és a ladinokat érintő részleges háromnyelvűségről beszélt, az oktatási hálózatról, a közigazgatási, igazságszolgáltatási nyelvhasználatról, a kultúrához való korlátlan hozzáférésről, és körvonalazódott az a modell, amely a kisebbségbe kényszerült magyarság számára egyelőre elérhetetlen álom.
A romániai helyzetnél sokkal jobb a szerbiai – derült ki Beretka Katinka előadásából, aki a Magyar Nemzeti Tanács nyelvhasználati bizottságának tagjaként számolt be eddigi munkájukról, stratégiájukról, és példákkal is igazolta, kevés pénzzel is el lehet érni jó eredményeket. Szerbiában a magyarság aránya 3,5 százalék, jelentős többségük a Vajdaságban él, körülbelül 250 ezren. A szerb az állam nyelve, de minden más nyelv hivatalosan bevezethető, ha az azt anyanyelvének tekintő lakosság aránya eléri a 15 százalékot. Vajdaság 45 önkormányzata közül 31-ben a magyar nyelv egyenrangú a szerbbel. „Ez azt jelenti, hogy minden olyan szervnek, amely valamilyen közszolgáltatást végez, egyenrangúként kell használnia a magyar nyelvet is. Az összes eljárást magyar nyelven kell folytatni, ha ezt kérik, el kell fogadniuk a magyar nyelvű kérvényeket, magyar nyelvű okiratokat kell kiadniuk, illetve egyenrangúként kell elfogadniuk azokat, minden településen, intézményen meg kell jelentetni a két- vagy többnyelvű feliratokat” – mondta el.
Beszélt a magyar kisebbségi önkormányzat, a demokratikusan megválasztott Magyar Nemzeti Tanács feladatairól és arról a nyelvhasználati stratégiáról, amely vázolta, hogy 2012–2017 között honnan hová kell eljutni a jogérvényesítésben. A jogi keretek bővítésén túl igyekeztek a lakosságot is felrázni, reklámfilmekkel, szórólapokkal népszerűsítették jogaikat, és így érték el, hogy míg korábban heti egy, ma már napi 15 bejelentés érkezik a sérelmekről. Államot segítő akcióik is voltak, például kis szótárat állítottak össze a szerb hivatalnokok számára magyar alapkifejezésekkel, ebből több tízezer példányt juttattak el az önkormányzatoknak. Beretka Katinka azt is elmondta, hogy mindezen sikeres akcióikat nagy összefogással és kevés pénzből hajtották végre, 40 ezer euróból fedezték a költségeket.
Anyanyelv és identitás
Adrian Szelmeczi, az ActiveWatch munkatársa számos példával mutatta be, miként sérülnek az erdélyi magyarság nyelvhasználati és más jogai. Románia nagyon jól áll a törvények területén, nemzetközi jogszabályokat is ratifikált, de ezek gyakorlati alkalmazása hiányos, aránytalan a média és a hatóságok reakciója a kisebbségi követelésekre, a román hatóságok nagyobb figyelmet szentelnek a román nyelvi jogok tiszteletben tartására, mint a kisebbségi nyelvi jogokéra – mutatott rá. Bogdán Andrea és Mohácsek Magdolna a romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkáját ismertette, Marc Gafarot i Monjo pedig a katalánok helyzetéről beszélt. A barcelonai Külügyi Intézet közpolitikai koordinátora a spanyolországi autonóm tartomány történelmét vázolta, a nyelvi standardizációs törvény volt az egyike az elsőknek, amit az autonómia elnyerése után a katalán parlament elfogadott, és minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy valós kétnyelvűség alakult ki.
Neki katalán az anyanyelve, de a spanyolt nem tekinti idegen nyelvnek, és nagyon sok spanyol család tanítja otthon is katalánul gyermekét, mert tudja, ez segíti boldogulását. Az autonómia elnyerése után megtapasztalták a katalán nyelv újjászületését, és ez nagyon fontos az identitás megőrzése szempontjából – mondotta. Peter Backa szociológus a finnországi svédek történelmét, jelenkori helyzetét ismertette, nem kisebbségként élnek Finnországban – kikérik maguknak, ha valaki így nevezi –, amelynek már alkotmánya is kimondja: kétnyelvű ország. Finnországban a nyelvi küszöb 8 százalék, de számos esetben ennél kisebb arányú lakosságnál is bevezetik a kétnyelvűséget, mert az állam sok pénzt ad a svéd fordításokra. A kép, amelyet helyzetükről festett, az erdélyi magyarság számára álomszerűen ideális, problémáik, dilemmáik pedig eltörpülnek az itteni gondok mellett.
Nagyon hasonlít a romániai helyzethez a szlovákiai – derült ki Kovács Balázs felvidéki nyelvi jogi aktivista előadásából, sőt, sok szempontból még nehezebb, sötétebb a helyzetük, mint a miénk. A szlovák törvények a szlovák nyelv használatát kötelezik, megengedik ugyan a magyarét is, de mindenütt alárendeltként jelenik meg, és ebben a légkörben ez olyan, mintha be lenne tiltva – fejtette ki. Elsősorban a civil aktivisták tevékenységeit ismertette, több oka volt annak, hogy létrejött az új mozgalom: a népességfogyás jelentős mértéke – húsz év alatt 180 ezerrel fogyott a ma 448 ezres szlovákiai magyar közösség –, de hozzájárult a magyar politika fokozódó válsága is, mint fogalmazott, „összetévesztették a dolgokról való beszélést a munkával”, és megjelent egy új nemzedék új szemléletmóddal, új eszközrendszerrel. Számos akciójuk volt, magyar településtáblákat szereltek fel, tüntetéseket szerveztek, céljuk, hogy a magyar nyelv a szlovákkal egyenrangú regionális nyelv legyen – fejtette ki.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 29.
Degeratu: Diverzió ez az egész menekültáradat
A közel-keleti menekültáradat Oroszország expanzionista törekvéseiről hivatott elvonni a világ figyelmét – jelentette ki Constantin Degeratu tábornok a Digi24 hírtelevíziónak nyilatkozva.
Degeratu nem érti, hogy ha az országhatár illegális átlépése, az embercsempészet bűncselekménynek számít, a rendfenntartó erőktől pedig a törvény tiszteletét várják el, akkor az erre vonatkozó jogszabályok miért nem alkalmazhatók a menekültáradat esetében?
„Ahelyett, hogy határainak megerősítésével foglalkozott volna, Románia a szomszédos országot kezdte támadni. Sokkal jobb lett volna, ha bírálatok helyett vele együttműködve igyekezett volna feltartóztatni a menekültáradatot, ami köztudottan a terrorizmus fő forrása, Amerikában is azért épült 4000 km-es kerítés”, fogalmazott a tábornok.
Szabadság (Kolozsvár)
A közel-keleti menekültáradat Oroszország expanzionista törekvéseiről hivatott elvonni a világ figyelmét – jelentette ki Constantin Degeratu tábornok a Digi24 hírtelevíziónak nyilatkozva.
Degeratu nem érti, hogy ha az országhatár illegális átlépése, az embercsempészet bűncselekménynek számít, a rendfenntartó erőktől pedig a törvény tiszteletét várják el, akkor az erre vonatkozó jogszabályok miért nem alkalmazhatók a menekültáradat esetében?
„Ahelyett, hogy határainak megerősítésével foglalkozott volna, Románia a szomszédos országot kezdte támadni. Sokkal jobb lett volna, ha bírálatok helyett vele együttműködve igyekezett volna feltartóztatni a menekültáradatot, ami köztudottan a terrorizmus fő forrása, Amerikában is azért épült 4000 km-es kerítés”, fogalmazott a tábornok.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 30.
A dél-tiroli minta
Konferencia: nyelvi jogok Európában
A dél-tiroli nyelvi jogokat ismertette Sepsiszentgyörgyön Sergiu Constantin a Regionális nyelvek és nyelvi jogok Európában: gyakorlat és elvárások című konferencián. Kiderült, hogy ott még a gyorshajtókat is három nyelven bírságolják meg!
A bolzanoi Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója kifejtette: Olaszország húsz régiójából ötnek van speciális státusa. A két nagy szigetnek, Szicíliának és Szardíniának, valamint három északi tartománynak: a franciák által lakott Valle d’Aostának, a szlovén többségű Friuli-Venezia Giulának és a németajkúak által lakott Trentino-Alto Adige/Südtirolnak. Ez utóbbi abban is különleges, hogy két területi alegységből áll.
Itt már 1948-ban kidolgozták az első autonómia-statútumot (a terület különleges státusa benne foglaltatott az 1947-es párizsi békeszerződésben, nem lehetett „belügyre” hivatkozni), ám a régió határait úgy határozták meg, hogy olasz többsége keletkezett, ezért a németek nem tudtak lényeges dolgokban dönteni. Több évtized cirkusz, tüntetés, mi több, terrorista jellegű akció után, 1972-ben hirdették ki a második autonómia-statútumot, amely már tartományi szinten osztott le jogosítványokat, figyelembe véve, hogy a terület félmilliós lakosságának 69 százaléka német, 26 százaléka olasz és 5 százaléka laddin. A korábbi erőszakos betelepítés következtében a főváros, Bolzano lakosságának 75 százaléka olasz.
A statútum életbeültetése húsz évig tartott. Csak 1992-ben fogadták el, akkor jelentette be Ausztria és Olaszország az ENSZ-nél, hogy a helyzetet megoldottnak tekintik. Ezzel együtt a mai napig vannak olyan tételei, amelyek még nem működnek.
A jogok helyhez kötöttek. A Dél-Tirolban élő laddinoknak például minden joguk megvan, ha azonban Trentinóban laknak, akkor ezek közül jó néhányat nem használhatnak, de ha már a tartományuktól délre fekvő Belluno megyébe költöznek, akkor gyakorlatilag semmilyen plusz jog nem illeti meg őket.
Minden – iskolai, egészségügyi, kulturális, állami stb. – intézmény posztjai a lakosság aránya szerint osztódnak le, emiatt nagyon fontos a tízévenkénti népszámlálás, amikor mindenkinek valamelyik népcsoporthoz tartozónak vagy ahhoz „közelállónak” kell vallania magát. Németnek kiírt állást csak olyan személy foglalhat el, aki németnek nyilvánította magát. Az „etnobizniszt” azzal zárják ki, hogy egyrészt ellenőrzik a nyelvtudást, másrészt a nemzetiségi nyilatkozatot meg lehet változtatni, de csak öt évvel az előző után, és csak két év múlva lép életbe.
Az olasz és német iskolákban mindenütt kötelező a másik nyelv tanítása, a laddinoknál mind a három. A bolzanói egyetem német, olasz és angol nyelvű. A nyelvi jogokat minden szintén be kell tartani: még a gyorshajtási jegyzőkönyvet is megsemmisíti a bíróság, ha kiállításánál megszegték ezeket. Minden közirat, beleértve a személyi igazolványt két- (vagy három-) nyelvű – magyarázta Sergiu Constantin, és rámutatott: ennek ellenére az olaszok 38,8 százaléka nem beszél jól németül, a németek 5 százaléka nem képes megértetni magát olaszul.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Konferencia: nyelvi jogok Európában
A dél-tiroli nyelvi jogokat ismertette Sepsiszentgyörgyön Sergiu Constantin a Regionális nyelvek és nyelvi jogok Európában: gyakorlat és elvárások című konferencián. Kiderült, hogy ott még a gyorshajtókat is három nyelven bírságolják meg!
A bolzanoi Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója kifejtette: Olaszország húsz régiójából ötnek van speciális státusa. A két nagy szigetnek, Szicíliának és Szardíniának, valamint három északi tartománynak: a franciák által lakott Valle d’Aostának, a szlovén többségű Friuli-Venezia Giulának és a németajkúak által lakott Trentino-Alto Adige/Südtirolnak. Ez utóbbi abban is különleges, hogy két területi alegységből áll.
Itt már 1948-ban kidolgozták az első autonómia-statútumot (a terület különleges státusa benne foglaltatott az 1947-es párizsi békeszerződésben, nem lehetett „belügyre” hivatkozni), ám a régió határait úgy határozták meg, hogy olasz többsége keletkezett, ezért a németek nem tudtak lényeges dolgokban dönteni. Több évtized cirkusz, tüntetés, mi több, terrorista jellegű akció után, 1972-ben hirdették ki a második autonómia-statútumot, amely már tartományi szinten osztott le jogosítványokat, figyelembe véve, hogy a terület félmilliós lakosságának 69 százaléka német, 26 százaléka olasz és 5 százaléka laddin. A korábbi erőszakos betelepítés következtében a főváros, Bolzano lakosságának 75 százaléka olasz.
A statútum életbeültetése húsz évig tartott. Csak 1992-ben fogadták el, akkor jelentette be Ausztria és Olaszország az ENSZ-nél, hogy a helyzetet megoldottnak tekintik. Ezzel együtt a mai napig vannak olyan tételei, amelyek még nem működnek.
A jogok helyhez kötöttek. A Dél-Tirolban élő laddinoknak például minden joguk megvan, ha azonban Trentinóban laknak, akkor ezek közül jó néhányat nem használhatnak, de ha már a tartományuktól délre fekvő Belluno megyébe költöznek, akkor gyakorlatilag semmilyen plusz jog nem illeti meg őket.
Minden – iskolai, egészségügyi, kulturális, állami stb. – intézmény posztjai a lakosság aránya szerint osztódnak le, emiatt nagyon fontos a tízévenkénti népszámlálás, amikor mindenkinek valamelyik népcsoporthoz tartozónak vagy ahhoz „közelállónak” kell vallania magát. Németnek kiírt állást csak olyan személy foglalhat el, aki németnek nyilvánította magát. Az „etnobizniszt” azzal zárják ki, hogy egyrészt ellenőrzik a nyelvtudást, másrészt a nemzetiségi nyilatkozatot meg lehet változtatni, de csak öt évvel az előző után, és csak két év múlva lép életbe.
Az olasz és német iskolákban mindenütt kötelező a másik nyelv tanítása, a laddinoknál mind a három. A bolzanói egyetem német, olasz és angol nyelvű. A nyelvi jogokat minden szintén be kell tartani: még a gyorshajtási jegyzőkönyvet is megsemmisíti a bíróság, ha kiállításánál megszegték ezeket. Minden közirat, beleértve a személyi igazolványt két- (vagy három-) nyelvű – magyarázta Sergiu Constantin, és rámutatott: ennek ellenére az olaszok 38,8 százaléka nem beszél jól németül, a németek 5 százaléka nem képes megértetni magát olaszul.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 30.
Elhunyt Fodor Imre
Marosvásárhely utolsó magyar polgármesterét és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) volt elnökét 78 évesen, otthonában érte a halál.
Az 1937-ben Csíksomlyón született Fodor Imre 1996 és 2000 között volt Marosvásárhely polgármestere. Tanulmányait derékba törte az 1956-os forradalom. Édesapját a romániai megmozdulásokban való részvétele miatt 1958-ban 25 évi kényszermunkára ítélték, emiatt az akkor ötödéves Fodor Imrét kizárták az egyetemről. Csak hat évvel később végezhette el az egyetem utolsó évét, és szerezhette meg a diplomát. Marosvásárhelyen az Azomureș vegyipari kombinát mérnökeként dolgozott.
Az RMDSZ jelöltjeként 1996-ban választották Marosvásárhely polgármesterévé. A tisztséget 2000-ig viselte, amikor mindössze 168 szavazat hiányzott ahhoz, hogy újabb mandátumot nyerjen. 2004-ig a város alpolgármestereként tevékenykedett.
1997 májusában ő volt a házigazdája Magyarország és Románia államfői, Göncz Árpád és Emil Constantinescu történelmi találkozójának.
Fodor Imre 2006 októberétől 2008 februárjáig a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségét töltötte be. Elnöksége idején szervezte meg az SZNT azt az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást, amelynek során több mint kétszázezren igényelték Székelyföld területi autonómiáját.
2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Székelyhon.ro
Marosvásárhely utolsó magyar polgármesterét és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) volt elnökét 78 évesen, otthonában érte a halál.
Az 1937-ben Csíksomlyón született Fodor Imre 1996 és 2000 között volt Marosvásárhely polgármestere. Tanulmányait derékba törte az 1956-os forradalom. Édesapját a romániai megmozdulásokban való részvétele miatt 1958-ban 25 évi kényszermunkára ítélték, emiatt az akkor ötödéves Fodor Imrét kizárták az egyetemről. Csak hat évvel később végezhette el az egyetem utolsó évét, és szerezhette meg a diplomát. Marosvásárhelyen az Azomureș vegyipari kombinát mérnökeként dolgozott.
Az RMDSZ jelöltjeként 1996-ban választották Marosvásárhely polgármesterévé. A tisztséget 2000-ig viselte, amikor mindössze 168 szavazat hiányzott ahhoz, hogy újabb mandátumot nyerjen. 2004-ig a város alpolgármestereként tevékenykedett.
1997 májusában ő volt a házigazdája Magyarország és Románia államfői, Göncz Árpád és Emil Constantinescu történelmi találkozójának.
Fodor Imre 2006 októberétől 2008 februárjáig a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségét töltötte be. Elnöksége idején szervezte meg az SZNT azt az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást, amelynek során több mint kétszázezren igényelték Székelyföld területi autonómiáját.
2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Székelyhon.ro
2015. szeptember 30.
Az emberi jogok bíróságához fordulnak Brassai Attila „önplágium-ügyében”
Nem tudja megbocsátani a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) román vezetősége Brassai Attila orvosprofesszornak, hogy 2011 őszén Strasbourgban beszámolt arról, hogy mi folyik az egyetemen a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása érdekében – véli Kincses Előd.
Mindez abból is kitetszik, hogy a későbbiekben önplágium címén az egyetem vezetősége eljárást indított az orvosprofesszor ellen, és a legújabb fejlemények szerint hétfőn, szeptember 28-án a táblabíróság másodfokon utasította el a fellebbezést. A Brassait képviselő ügyvéd szerint a döntés az egyetem hallgatóin csattan majd.
A MOGYE rektora egy feljelentésre hivatkozva büntette meg Brassai professzort azzal, hogy négy évig nem vezethet doktorátusokat, és nem tölthet be vezető tisztséget. A szóban forgó feljelentésben önplágium elkövetésével vádolták meg az orvosprofesszort, azaz azt kifogásolták, hogy angol nyelven, rangos külföldi folyóiratokban megjelent két dolgozatát lefordította magyarra és magyarországi szaklapokban közölte anélkül, hogy megjelölte volna azt, hogy ez az angol dolgozatának a fordítása.
Szerdai sajtótájékoztatóján Kincses ismertette azt, hogy a tanügyi törvény értelmében ezt az etikai vétséget az Országos Etikai Bizottság kellett elbírálja. Az etikai bizottságnak három hónap alatt kellett volna elbírálnia a panaszt, amely végül 11 hónap alatt történt meg, és utána szabta ki a 30 napos határidőt betartva a büntetést a rektor. „Mivel a munka törvénykönyve határozottan rögzíti, hogy hat hónap után egyetlen egy dolgozót sem lehet megbüntetni a vétségéért, ezért a fő védekezésünk az volt, hogy megkésett a büntetés” – magyarázta az ügyvéd. Hozzátette: egyébként vitatták azt is, hogy fennállna az önplágium, de mivel „a jogban kevés precíz dolog van”, a határidő túllépése egy ilyen precíz védekezési érvnek bizonyult.
A Maros Megyei Törvényszéken született elsőfokú döntés során elutasították ezt a kifogásukat. „Először megpróbálták eljátszani azt, hogy ez nem egy munkaviszály, hanem közigazgatási per, mert abban az esetben nem ütköztek volna bele a munka törvénykönyve által előírt hat hónapba. Végül is végigjárva minden instanciát, sikerült elérnem azt, hogy állapítsák meg, hogy munkajogi per” – ismertette a Brassait képviselő szakember. Hétfőn, szeptember 28-án volt a másodfokú tárgyalás, ahol elutasították a fellebbezést. Az elutasítást Kincses etnikai szavazásnak nevezte, tudniillik a fellebbezést a törvény szerint két bírónak kell elbírálnia. Brassai ügyét egy magyar és egy román bírónő tárgyalta, akik nem tudtak dűlőre jutni, és akkor bevontak a tanácsba egy harmadik (román nemzetiségű) illetékest, és így született meg a döntés.
Kincses állítja, a határozat nem Brassaira nézve káros. Igaz ugyan, a professzor a szenátus tagja, és amint az a büntetésben szerepel, négy évig nem tölthet be vezető szerepet, de az egyetem magyar vezetősége amúgy is bojkottálja a szenátus üléseit. Rámutatott: a doktoráló fiatal magyarok kerülnek nehéz helyzetbe. Az ügyvéd annak a fiatal orvosnőnek a példáját hozta fel, akinek október 6-án kellene megvédenie doktori dolgozatát, de nem fogja tudni, mivel a törvény értelmében a doktorátusvezetőnek (jelen esetben Brassainak) kötelező módon benne kell lennie a bizottságban. Az ügyvéd hangsúlyozta, nem a professzoron csattan az ostor, hanem a magyar didaktikus káderek utánpótlását nehezítik, ami egyébként nagyon nagy probléma az egyetem magyar nyelvű tagozatán, hiszen tudatosan sorvasztják az oktatói gárdát.
Brassai ügyében Romániában a jogorvoslati kör bezárult, nincs fellebbezési lehetőség, ezért az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak.
Az „önplágium” ügye nem az első eljárás, amelyet Brassai Attila strasbourgi szereplésének retorziójaként lehet értelmezni. Röviddel az Európai Parlamentben megtartott előadást követően a MOGYE akkori rektora, Constantin Copotoiu az etikai bizottság vizsgálata alapján írásos figyelmeztetésben részesítette a professzort MOGYE iránti lojalitásra vonatkozó etikai szabályzati passzus megsértése miatt.
Nem jár el az ügyészség a fenyegetési ügyben
Ugyancsak az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul Kincses Előd a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Amint arról beszámolt, több eljárást is indítottak a kétnyelvűség védelmében. Az egyik ilyen eljárás az, amelyben az ügyvéd a maga nevében és további 11 személy képviseletében feljelentette a helyi rendőrség vezetőjét, Valentin Bretfeleant, amiért idén április végén 30 ezer és 50 ezer lej közötti bírságot helyezett kilátásba azoknak, akik nem távolítják el 48 órán belül házuk faláról a Civil Elkötelezettség Mozgalom önkéntesei által kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblákat. Az ügyészség elutasította az eljárás megkezdését, és Kincses ez ellen a döntés ellen nyújtott be panaszt a marosvásárhelyi bíróságra, amelyik egyes bírói bírói tanáccsal kellett volna felülbírálja a főügyészi elutasítás törvényességét. „Ez a tárgyalás volt szeptember 24-én, és ebben született 25-én ez a felháborító döntés, amely elutasította a mi panaszunkat, noha, ahogy bőven kifejtettem, teljesen egyértelmű, hogy megtörtént a fenyegetés, a bűncselekményt elkövette Bretfelean, hiszen mindenféle jogalap nélkül akart büntetni 50 ezer lejre. Mert a helyi rendőrség vezetője azt állítja, hogy az utcanévtáblák reklámtáblák, de ez a reklámtörvényből egyáltalán nem derül ki, és szent meggyőződésem, hogy sem Petőfi Sándor sem Mihai Eminescu nem szorul arra, hogy reklámozzák a nevét az utcanévtáblán” – vélekedett.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
Nem tudja megbocsátani a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) román vezetősége Brassai Attila orvosprofesszornak, hogy 2011 őszén Strasbourgban beszámolt arról, hogy mi folyik az egyetemen a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása érdekében – véli Kincses Előd.
Mindez abból is kitetszik, hogy a későbbiekben önplágium címén az egyetem vezetősége eljárást indított az orvosprofesszor ellen, és a legújabb fejlemények szerint hétfőn, szeptember 28-án a táblabíróság másodfokon utasította el a fellebbezést. A Brassait képviselő ügyvéd szerint a döntés az egyetem hallgatóin csattan majd.
A MOGYE rektora egy feljelentésre hivatkozva büntette meg Brassai professzort azzal, hogy négy évig nem vezethet doktorátusokat, és nem tölthet be vezető tisztséget. A szóban forgó feljelentésben önplágium elkövetésével vádolták meg az orvosprofesszort, azaz azt kifogásolták, hogy angol nyelven, rangos külföldi folyóiratokban megjelent két dolgozatát lefordította magyarra és magyarországi szaklapokban közölte anélkül, hogy megjelölte volna azt, hogy ez az angol dolgozatának a fordítása.
Szerdai sajtótájékoztatóján Kincses ismertette azt, hogy a tanügyi törvény értelmében ezt az etikai vétséget az Országos Etikai Bizottság kellett elbírálja. Az etikai bizottságnak három hónap alatt kellett volna elbírálnia a panaszt, amely végül 11 hónap alatt történt meg, és utána szabta ki a 30 napos határidőt betartva a büntetést a rektor. „Mivel a munka törvénykönyve határozottan rögzíti, hogy hat hónap után egyetlen egy dolgozót sem lehet megbüntetni a vétségéért, ezért a fő védekezésünk az volt, hogy megkésett a büntetés” – magyarázta az ügyvéd. Hozzátette: egyébként vitatták azt is, hogy fennállna az önplágium, de mivel „a jogban kevés precíz dolog van”, a határidő túllépése egy ilyen precíz védekezési érvnek bizonyult.
A Maros Megyei Törvényszéken született elsőfokú döntés során elutasították ezt a kifogásukat. „Először megpróbálták eljátszani azt, hogy ez nem egy munkaviszály, hanem közigazgatási per, mert abban az esetben nem ütköztek volna bele a munka törvénykönyve által előírt hat hónapba. Végül is végigjárva minden instanciát, sikerült elérnem azt, hogy állapítsák meg, hogy munkajogi per” – ismertette a Brassait képviselő szakember. Hétfőn, szeptember 28-án volt a másodfokú tárgyalás, ahol elutasították a fellebbezést. Az elutasítást Kincses etnikai szavazásnak nevezte, tudniillik a fellebbezést a törvény szerint két bírónak kell elbírálnia. Brassai ügyét egy magyar és egy román bírónő tárgyalta, akik nem tudtak dűlőre jutni, és akkor bevontak a tanácsba egy harmadik (román nemzetiségű) illetékest, és így született meg a döntés.
Kincses állítja, a határozat nem Brassaira nézve káros. Igaz ugyan, a professzor a szenátus tagja, és amint az a büntetésben szerepel, négy évig nem tölthet be vezető szerepet, de az egyetem magyar vezetősége amúgy is bojkottálja a szenátus üléseit. Rámutatott: a doktoráló fiatal magyarok kerülnek nehéz helyzetbe. Az ügyvéd annak a fiatal orvosnőnek a példáját hozta fel, akinek október 6-án kellene megvédenie doktori dolgozatát, de nem fogja tudni, mivel a törvény értelmében a doktorátusvezetőnek (jelen esetben Brassainak) kötelező módon benne kell lennie a bizottságban. Az ügyvéd hangsúlyozta, nem a professzoron csattan az ostor, hanem a magyar didaktikus káderek utánpótlását nehezítik, ami egyébként nagyon nagy probléma az egyetem magyar nyelvű tagozatán, hiszen tudatosan sorvasztják az oktatói gárdát.
Brassai ügyében Romániában a jogorvoslati kör bezárult, nincs fellebbezési lehetőség, ezért az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak.
Az „önplágium” ügye nem az első eljárás, amelyet Brassai Attila strasbourgi szereplésének retorziójaként lehet értelmezni. Röviddel az Európai Parlamentben megtartott előadást követően a MOGYE akkori rektora, Constantin Copotoiu az etikai bizottság vizsgálata alapján írásos figyelmeztetésben részesítette a professzort MOGYE iránti lojalitásra vonatkozó etikai szabályzati passzus megsértése miatt.
Nem jár el az ügyészség a fenyegetési ügyben
Ugyancsak az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul Kincses Előd a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Amint arról beszámolt, több eljárást is indítottak a kétnyelvűség védelmében. Az egyik ilyen eljárás az, amelyben az ügyvéd a maga nevében és további 11 személy képviseletében feljelentette a helyi rendőrség vezetőjét, Valentin Bretfeleant, amiért idén április végén 30 ezer és 50 ezer lej közötti bírságot helyezett kilátásba azoknak, akik nem távolítják el 48 órán belül házuk faláról a Civil Elkötelezettség Mozgalom önkéntesei által kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblákat. Az ügyészség elutasította az eljárás megkezdését, és Kincses ez ellen a döntés ellen nyújtott be panaszt a marosvásárhelyi bíróságra, amelyik egyes bírói bírói tanáccsal kellett volna felülbírálja a főügyészi elutasítás törvényességét. „Ez a tárgyalás volt szeptember 24-én, és ebben született 25-én ez a felháborító döntés, amely elutasította a mi panaszunkat, noha, ahogy bőven kifejtettem, teljesen egyértelmű, hogy megtörtént a fenyegetés, a bűncselekményt elkövette Bretfelean, hiszen mindenféle jogalap nélkül akart büntetni 50 ezer lejre. Mert a helyi rendőrség vezetője azt állítja, hogy az utcanévtáblák reklámtáblák, de ez a reklámtörvényből egyáltalán nem derül ki, és szent meggyőződésem, hogy sem Petőfi Sándor sem Mihai Eminescu nem szorul arra, hogy reklámozzák a nevét az utcanévtáblán” – vélekedett.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2015. október 1.
Dr. Bencze Mihály méltatása
Bencze Mihály 1954. november 20-án született Csernátfaluban, Bencze Mihály (1919. szeptember 25.–2009. december 18.) és Tomos Ilkó Anna (1926. január 1.–2011. november 23.) egyetlen gyerekeként. 1961–1968 között a csernátfalusi 3-as iskolában járt, 1968–1973 között pedig a hosszúfalusi Elméleti Líceum diákja. 1973–1974 között Bodzán teljesíti a katonai szolgálatát. 1974–1978 között a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika Karának diákja. Egyetemistaként több tudományos konferencián a matematikai cikkeit díjazták, feladatait külföldi lapok is közölték, matematikai kört tartott diákoknak, egyetemistáknak matematikai faliújságot szerkesztett, és részt vállalt a kolozsvári Visszhang diákrádió adásainak a szerkesztésében. 1978–1990 között a brassói Vörös Zászló Középiskola matematikatanára volt. Itt szerkesztette 1978–1990 között az évharmadonként megjelenő Gamma matematikai lapot, ami egy néhány szám megjelenése után az országban és külföldön egyaránt szakmai elismerésben részesült. Hónaponként szervezte az interdiszciplináris Matematikai Szakkört, melyre diákok, egyetemisták, művészek, zenészek, egyetemi tanárok is eljártak előadást tartani. Ezt a szakkört a hatóságok tíz év működtetés után betiltották. 1984-ben vezette a Kockafej Matematika Versenyt az Ifjúmunkás országos lapban, de a hatóságok fél év után betiltják. Ezt majd 1989-ben Kobak név alatt a Brassói Lapokban indítja újra. Diákjaival 1985–1990 között szerkesztette a Hipstern szamizdat lapot. 1989 májusában a kommunista hatóságok betiltják a Gamma matematika lapját, és eljárást indítanak a szerkesztője ellen. Romániában 1980. december 11-én ő szervezi meg az első Rubik-kockát forgatók bajnokságát. A díjazottak a brassói Vörös Zászló diákjai. Őket meghívják Bencze Mihállyal együtt a Budapesten rendezett Rubik-kockát forgatók Világbajnokságára, de a szocialista hatalom nem engedi sem őt, sem diákjait szerepelni. Azóta is minden évben megszervezi ezt a bajnokságot. 1984-ben feleségül vette Lécz Ildikót, házasságukat három gyerekkel áldotta meg a teremtő. Ünige lányuk Marosvásárhelyen régész, Nimród fiuk Krizbán evangélikus lelkész, és Mikolt lányuk Felvidéken néprajzos. Csanád, Magor és Hunor unokáik a család büszkeségei. Az 1989-es változások aktív résztvevője. Az RMDSZ egyik alapító tagja, a Zajzoni Rab István középiskola egyik alapítója és névadója, az Áprily Lajos Főgimnázium egyik alapítója, és 1990-től a brassói Áprily Lajos Főgimnázium matematikatanára. A Hipstern folytatása lesz a Brassói Füzetek, aminek főszerkesztője. A betiltott Gamma matematika lapot most már Octogon Mathematical Magazin néven szerkeszti, angol nyelven, nemzetközi elismert matematikusokkal. 1990-ben megalapítja az Erdélyi Magyar Matematika Versenyt, ami folyamatosan működik napjainkban is, és a román tanügy minisztérium elismert versenye. Megalapítja a Wildt József Tudományos Társaságot, ami a diákok matematikai, irodalmi, tudományos tevékenységét támogatja. A Wildt József Tudományos Társaság jelentette meg a Visszhang, Szimfónia, Szemfog, Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng, Erdélyi Matematikai Lapok és Vadrózsák diáklapokat, valamint működtette a fotókört és a zenekört is. A Fulgur Könyvkiadó alapításával, és működtetésével, a magyar könyvek kiadását támogatta. Több mint 10 irodalmi könyvet, szakfolyóiratot, több mint 20 matematikai könyvet jelentetett meg. Újraindítja a matematikai szakköröket Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, majd a Kárpát-medencére is kiterjeszti. 1992-ben megalapítja a Nemzetközi Magyar Matematika Versenyt, ami azóta is a Kárpát-medence elismert szakversenye, – és Erdős Pál világhírű matematikus szerint – egyben a legfontosabb tehetségápoló fóruma. 1990-től szervezi a József Wildt International Mathematical Competition versenyt, majd a Neumann János Matematika Versenyt és a Benkő József Matematika Emlékversenyt. Több mint 20 nemzetközi matematika szaklap szerkesztőségi tagja. Több mint 200 nemzetközi matematika konferencián vett részt Romániában, Magyarországon, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, Németországban, Hollandiában, Svájcban és Franciaországban. Az erdélyi magyar könyvtárakat több mint 10 000 könyvvel támogatta. 2010. december 18-án doktorált a Craiovai Egyetemen, Dr. Constantin P. Niculescu egyetemi professzor volt a témavezető tanára. A doktori tézisének címe: New Inequalities based on Convexity. Ezt elismert könyvként Németországban a Lap Lambert Academic Publishing jelentette meg. Több mint 900 szakdolgozata és 15 ISI-s cikke jelent meg hazai és nemzetközi matematikai lapokban, mint például: Libertás Mathematica (USA), Research Report Collection (RGMIA, Ausztrália), Mathematics Magazine (USA) stb.
Több, mint 23 000 matematikai javasolt feladatot és nyitott kérdést közölt hazai és nemzetközi matematikai szaklapokban. Több, mint 20 szakkönyvet szerkesztett, és referált. 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István díjat, amit először 2006-ban osztottak ki, és azóta is folyamatosan rendezi ezen ünnepséget a négyfalusi Szent Mihály Napok keretén belül. 2013-tól a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója, és a bukaresti Petőfi Ház igazgatóhelyettese. Szintén 2013-tól szerkeszti a Bukaresti Magyar Élet havilapot. Egykori diákjai országunk elismert szakemberei, tanárai, közülük kiemelkedő és világhírű egyetemi tanárok valamint kutatók lettek hazai és külföldi egyetemeken egyaránt. Verseit, irodalmi és történelmi cikkeit a következő lapok közölték: Kilátó (Belgium), Látó (Marosvásárhely), Brassói Lapok, Romániai Magyar Szó, Krónika, Erdélyi Napló, A Céh (Budapest), Katedra (Pozsony), Erdélyi Toll, Ifjúmunkás, Székelyföld, Honlevél (Budapest), Bécsi Napló, Panoráma (USA), Hungarian Santinel (USA), Hétfalu, Bukaresti Magyar Élet, Közoktatás, Mikes International (Hága) stb. A következő könyvei jelentek meg: A Cenk árnyékában (Brassói Költők Antológiája, 1995), Lélekvándorlás (versek 1972–1996), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1984–1997), Pogány Madonna (versek 1996-1998), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1997–2002), Zajzoni Rab István összegyűjtött írások (2004), Tóthpál Dániel élete és irodalmi munkássága (2006), Scientific Elements (USA, 2007), A Mathematical Problem Book (Szarajevó, 2008), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (2003–2008), The International Conference - Mathematical Education in the Current Europen Context (2011), Selected Chapters of Mathematical Analysis (2011), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2012), New inequalities based on convexity (Németország, 2012), An introducction to quadrilateral geometry (2013), Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (2012), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2013), Visszapillantó tükör (2013), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2014), Mathematical Contest Notebook (2015), Selected Problems for Mathematical Contests (2015).
A következő díjakban részesült: Man of the year (American Biographical Institute, USA, 2003-tól folyamatosan), Ezüstgyopár díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Teleki Oktatási Központ, 2005), Farkas Gyula emlékérem (Kolozsvár, 2006), Apáczai díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2006), Gheorghe Lázár diploma (I. fokozat, 2007, Brassó), Beke Manó Emlékdíj (Bolyai János Matematikai Társaság, Budapest, 2008), Apáczai dicséret (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2008), Apáczai díj – ezüst fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2010), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2010), Miniszteri Elismerő Oklevél (Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, Dr. Réthy Miklós, Budapest, 2011), Apáczai díj – arany fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2012), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2012), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Kun Kocsárd-díja (2013), A Magyar Művészetért Ex Libris-díja (2013), Bonis Bona-díj (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, 2013), Apáczai díj – gyémánt fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2014). 2013. április 1-től Bencze Mihály az American Romanian Academy of Arts and Sciences (ARA) levelező tagja.
Tisztelt Bencze Mihály, kedves Misi barátom, a barcasági csángó népért, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarságért kifejtett hatalmas munkád elismeréseként fogadd el népedtől a jól megérdemelt Zajzoni Rab István díjat. Isten éltessen!
Magdó István Hétfalu
(Független művelődési és helytörténeti havilap)
Bencze Mihály 1954. november 20-án született Csernátfaluban, Bencze Mihály (1919. szeptember 25.–2009. december 18.) és Tomos Ilkó Anna (1926. január 1.–2011. november 23.) egyetlen gyerekeként. 1961–1968 között a csernátfalusi 3-as iskolában járt, 1968–1973 között pedig a hosszúfalusi Elméleti Líceum diákja. 1973–1974 között Bodzán teljesíti a katonai szolgálatát. 1974–1978 között a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika Karának diákja. Egyetemistaként több tudományos konferencián a matematikai cikkeit díjazták, feladatait külföldi lapok is közölték, matematikai kört tartott diákoknak, egyetemistáknak matematikai faliújságot szerkesztett, és részt vállalt a kolozsvári Visszhang diákrádió adásainak a szerkesztésében. 1978–1990 között a brassói Vörös Zászló Középiskola matematikatanára volt. Itt szerkesztette 1978–1990 között az évharmadonként megjelenő Gamma matematikai lapot, ami egy néhány szám megjelenése után az országban és külföldön egyaránt szakmai elismerésben részesült. Hónaponként szervezte az interdiszciplináris Matematikai Szakkört, melyre diákok, egyetemisták, művészek, zenészek, egyetemi tanárok is eljártak előadást tartani. Ezt a szakkört a hatóságok tíz év működtetés után betiltották. 1984-ben vezette a Kockafej Matematika Versenyt az Ifjúmunkás országos lapban, de a hatóságok fél év után betiltják. Ezt majd 1989-ben Kobak név alatt a Brassói Lapokban indítja újra. Diákjaival 1985–1990 között szerkesztette a Hipstern szamizdat lapot. 1989 májusában a kommunista hatóságok betiltják a Gamma matematika lapját, és eljárást indítanak a szerkesztője ellen. Romániában 1980. december 11-én ő szervezi meg az első Rubik-kockát forgatók bajnokságát. A díjazottak a brassói Vörös Zászló diákjai. Őket meghívják Bencze Mihállyal együtt a Budapesten rendezett Rubik-kockát forgatók Világbajnokságára, de a szocialista hatalom nem engedi sem őt, sem diákjait szerepelni. Azóta is minden évben megszervezi ezt a bajnokságot. 1984-ben feleségül vette Lécz Ildikót, házasságukat három gyerekkel áldotta meg a teremtő. Ünige lányuk Marosvásárhelyen régész, Nimród fiuk Krizbán evangélikus lelkész, és Mikolt lányuk Felvidéken néprajzos. Csanád, Magor és Hunor unokáik a család büszkeségei. Az 1989-es változások aktív résztvevője. Az RMDSZ egyik alapító tagja, a Zajzoni Rab István középiskola egyik alapítója és névadója, az Áprily Lajos Főgimnázium egyik alapítója, és 1990-től a brassói Áprily Lajos Főgimnázium matematikatanára. A Hipstern folytatása lesz a Brassói Füzetek, aminek főszerkesztője. A betiltott Gamma matematika lapot most már Octogon Mathematical Magazin néven szerkeszti, angol nyelven, nemzetközi elismert matematikusokkal. 1990-ben megalapítja az Erdélyi Magyar Matematika Versenyt, ami folyamatosan működik napjainkban is, és a román tanügy minisztérium elismert versenye. Megalapítja a Wildt József Tudományos Társaságot, ami a diákok matematikai, irodalmi, tudományos tevékenységét támogatja. A Wildt József Tudományos Társaság jelentette meg a Visszhang, Szimfónia, Szemfog, Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng, Erdélyi Matematikai Lapok és Vadrózsák diáklapokat, valamint működtette a fotókört és a zenekört is. A Fulgur Könyvkiadó alapításával, és működtetésével, a magyar könyvek kiadását támogatta. Több mint 10 irodalmi könyvet, szakfolyóiratot, több mint 20 matematikai könyvet jelentetett meg. Újraindítja a matematikai szakköröket Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, majd a Kárpát-medencére is kiterjeszti. 1992-ben megalapítja a Nemzetközi Magyar Matematika Versenyt, ami azóta is a Kárpát-medence elismert szakversenye, – és Erdős Pál világhírű matematikus szerint – egyben a legfontosabb tehetségápoló fóruma. 1990-től szervezi a József Wildt International Mathematical Competition versenyt, majd a Neumann János Matematika Versenyt és a Benkő József Matematika Emlékversenyt. Több mint 20 nemzetközi matematika szaklap szerkesztőségi tagja. Több mint 200 nemzetközi matematika konferencián vett részt Romániában, Magyarországon, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, Németországban, Hollandiában, Svájcban és Franciaországban. Az erdélyi magyar könyvtárakat több mint 10 000 könyvvel támogatta. 2010. december 18-án doktorált a Craiovai Egyetemen, Dr. Constantin P. Niculescu egyetemi professzor volt a témavezető tanára. A doktori tézisének címe: New Inequalities based on Convexity. Ezt elismert könyvként Németországban a Lap Lambert Academic Publishing jelentette meg. Több mint 900 szakdolgozata és 15 ISI-s cikke jelent meg hazai és nemzetközi matematikai lapokban, mint például: Libertás Mathematica (USA), Research Report Collection (RGMIA, Ausztrália), Mathematics Magazine (USA) stb.
Több, mint 23 000 matematikai javasolt feladatot és nyitott kérdést közölt hazai és nemzetközi matematikai szaklapokban. Több, mint 20 szakkönyvet szerkesztett, és referált. 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István díjat, amit először 2006-ban osztottak ki, és azóta is folyamatosan rendezi ezen ünnepséget a négyfalusi Szent Mihály Napok keretén belül. 2013-tól a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója, és a bukaresti Petőfi Ház igazgatóhelyettese. Szintén 2013-tól szerkeszti a Bukaresti Magyar Élet havilapot. Egykori diákjai országunk elismert szakemberei, tanárai, közülük kiemelkedő és világhírű egyetemi tanárok valamint kutatók lettek hazai és külföldi egyetemeken egyaránt. Verseit, irodalmi és történelmi cikkeit a következő lapok közölték: Kilátó (Belgium), Látó (Marosvásárhely), Brassói Lapok, Romániai Magyar Szó, Krónika, Erdélyi Napló, A Céh (Budapest), Katedra (Pozsony), Erdélyi Toll, Ifjúmunkás, Székelyföld, Honlevél (Budapest), Bécsi Napló, Panoráma (USA), Hungarian Santinel (USA), Hétfalu, Bukaresti Magyar Élet, Közoktatás, Mikes International (Hága) stb. A következő könyvei jelentek meg: A Cenk árnyékában (Brassói Költők Antológiája, 1995), Lélekvándorlás (versek 1972–1996), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1984–1997), Pogány Madonna (versek 1996-1998), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1997–2002), Zajzoni Rab István összegyűjtött írások (2004), Tóthpál Dániel élete és irodalmi munkássága (2006), Scientific Elements (USA, 2007), A Mathematical Problem Book (Szarajevó, 2008), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (2003–2008), The International Conference - Mathematical Education in the Current Europen Context (2011), Selected Chapters of Mathematical Analysis (2011), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2012), New inequalities based on convexity (Németország, 2012), An introducction to quadrilateral geometry (2013), Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (2012), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2013), Visszapillantó tükör (2013), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2014), Mathematical Contest Notebook (2015), Selected Problems for Mathematical Contests (2015).
A következő díjakban részesült: Man of the year (American Biographical Institute, USA, 2003-tól folyamatosan), Ezüstgyopár díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Teleki Oktatási Központ, 2005), Farkas Gyula emlékérem (Kolozsvár, 2006), Apáczai díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2006), Gheorghe Lázár diploma (I. fokozat, 2007, Brassó), Beke Manó Emlékdíj (Bolyai János Matematikai Társaság, Budapest, 2008), Apáczai dicséret (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2008), Apáczai díj – ezüst fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2010), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2010), Miniszteri Elismerő Oklevél (Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, Dr. Réthy Miklós, Budapest, 2011), Apáczai díj – arany fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2012), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2012), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Kun Kocsárd-díja (2013), A Magyar Művészetért Ex Libris-díja (2013), Bonis Bona-díj (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, 2013), Apáczai díj – gyémánt fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2014). 2013. április 1-től Bencze Mihály az American Romanian Academy of Arts and Sciences (ARA) levelező tagja.
Tisztelt Bencze Mihály, kedves Misi barátom, a barcasági csángó népért, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarságért kifejtett hatalmas munkád elismeréseként fogadd el népedtől a jól megérdemelt Zajzoni Rab István díjat. Isten éltessen!
Magdó István Hétfalu
(Független művelődési és helytörténeti havilap)
2015. október 5.
Szabályon kívüli iskola Sepsiszentgyörgyön – Van ahol nem hajlandók kitenni a kétnyelvű feliratot
Nem először teszik szóvá a sepsiszentgyörgyi önkormányzat ülésén, hogy a Constantin Brâncuşi-szaklíceum nem hajlandó kitenni a kétnyelvű feliratot, s bár Czegő Zoltán néppárti tanácstag szeptember végén újra megkérdezte, hogy mikor lehet érvényt szerezni a törvénynek ebben az iskolában is, konkrét választ most sem kapott.
Sztakics Éva alpolgármester elmondta: a volt igazgatóval nem sikerült betartatni az amúgy mindenkire érvényes szabályt, utódját azonban felkérték a – városszinten egységes külsejű – névtábla kihelyezésére; ő a vezetőtanácsra hárította a döntést, ezt még megvárják, de ha nincs más hátra, végrehajtóval fogják felszereltetni a feliratot, amely a város címerén kívül csak az iskola elvnevezését tartalmazza román és magyar nyelven. Hozzátette: szerették volna elkerülni ezt a megoldást, de nem fognak az iskolavezetés akadékoskodása miatt lemondani egy törvény adta jog érvényesítéséről.
„A kérdéses táblát majd akkor fogjuk kitenni, amikor a városvezetés példát mutat a törvények betartásában, és a polgármesteri hivatal tornyára visszakerül a román zászló” – jelentette ki nem is titkolt megvetéssel Rodica Pârvan, aki a Brâncuşi-líceum igazgatója volt idei nyugdíjazásáig, most pedig az önkormányzat részéről kinevezett vezetőtanácsi tagja ugyanannak a tanintézménynek. 2004-ben ő vezényelte ki a diákokat az utcára, és ő irányította a lexikonszerkesztő Lósy Schmidt Edének emléket állító háromnyelvű tábla elleni tiltakozásokat is, de akkor csak néhány héttel sikerült elodáznia a felszerelést.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem először teszik szóvá a sepsiszentgyörgyi önkormányzat ülésén, hogy a Constantin Brâncuşi-szaklíceum nem hajlandó kitenni a kétnyelvű feliratot, s bár Czegő Zoltán néppárti tanácstag szeptember végén újra megkérdezte, hogy mikor lehet érvényt szerezni a törvénynek ebben az iskolában is, konkrét választ most sem kapott.
Sztakics Éva alpolgármester elmondta: a volt igazgatóval nem sikerült betartatni az amúgy mindenkire érvényes szabályt, utódját azonban felkérték a – városszinten egységes külsejű – névtábla kihelyezésére; ő a vezetőtanácsra hárította a döntést, ezt még megvárják, de ha nincs más hátra, végrehajtóval fogják felszereltetni a feliratot, amely a város címerén kívül csak az iskola elvnevezését tartalmazza román és magyar nyelven. Hozzátette: szerették volna elkerülni ezt a megoldást, de nem fognak az iskolavezetés akadékoskodása miatt lemondani egy törvény adta jog érvényesítéséről.
„A kérdéses táblát majd akkor fogjuk kitenni, amikor a városvezetés példát mutat a törvények betartásában, és a polgármesteri hivatal tornyára visszakerül a román zászló” – jelentette ki nem is titkolt megvetéssel Rodica Pârvan, aki a Brâncuşi-líceum igazgatója volt idei nyugdíjazásáig, most pedig az önkormányzat részéről kinevezett vezetőtanácsi tagja ugyanannak a tanintézménynek. 2004-ben ő vezényelte ki a diákokat az utcára, és ő irányította a lexikonszerkesztő Lósy Schmidt Edének emléket állító háromnyelvű tábla elleni tiltakozásokat is, de akkor csak néhány héttel sikerült elodáznia a felszerelést.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 8.
Több bizonyítékot kizárnak Ráduly és Szőke ügyében
Több bizonyítékot, elsősorban lehallgatási jegyzőkönyveket kell eltávolítani a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos elleni per anyagából, miután a Hargita Megyei Törvényszék helyt adott a vádirattal kapcsolatban az ügyvédek által benyújtott kifogásoknak.
Törvénytelen módon végezték a lehallgatások egy részét Csíkszereda volt polgármestere és tisztségének gyakorlásától eltiltott alpolgármestere ellen, vitathatók a nyomozás egyes szakaszai – ilyen kifogásokat hangoztattak a két vádlott ügyvédjei a szeptemberi tárgyaláson. Az ügyben háromszor elhalasztott ítélethozatal végül csütörtökön megtörtént, és ennek alapján jelentős számú bizonyíték kizárását rendelte el a bíró.
A törvényszék honlapján megjelent információk alapján a 2014-ből származó, november 13-án, szeptember 16., 18-án, augusztus 18., 25., és 26-án, május 15-én és április 23-án keltezett jegyzőkönyvekről van szó, amelyek az ügyirat harmadik és negyedik kötetében szerepelnek, és összesen több mint száz oldalt tesznek ki. A bíró ugyanakkor elutasított más kifogásokat. A vádiratot összeállító ügyésznek jeleznie kell az ügyben eljáró bírónak, hogy fenntartja vagy sem a vádemelést – olvasható a közleményben.
Az ügyész fellebbezést nyújthat be a döntés ellen a Legfelsőbb Ítélő- és Szemmítőszékhez – közölte érdeklődésünkre Ráduly Róbert Kálmán ügyvédje. Eugen Constantin Iordăchescu szerint meg kell várni az ügyész döntését, és minden attól függ, hogy mik az érdekek. „A bíró elismerte azt, amit mi állítottunk, a vádiratnak vannak hibái. Azt még nem tudjuk, mi lesz a végén” – tette hozzá. Az ügyvéd elmondta, a mostani döntés segíthet abban, hogy a bíróság korrekt és igazságos módon döntsön, és sem a vádlottak, sem az ügyész jogai ne sérüljenek.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
Több bizonyítékot, elsősorban lehallgatási jegyzőkönyveket kell eltávolítani a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos elleni per anyagából, miután a Hargita Megyei Törvényszék helyt adott a vádirattal kapcsolatban az ügyvédek által benyújtott kifogásoknak.
Törvénytelen módon végezték a lehallgatások egy részét Csíkszereda volt polgármestere és tisztségének gyakorlásától eltiltott alpolgármestere ellen, vitathatók a nyomozás egyes szakaszai – ilyen kifogásokat hangoztattak a két vádlott ügyvédjei a szeptemberi tárgyaláson. Az ügyben háromszor elhalasztott ítélethozatal végül csütörtökön megtörtént, és ennek alapján jelentős számú bizonyíték kizárását rendelte el a bíró.
A törvényszék honlapján megjelent információk alapján a 2014-ből származó, november 13-án, szeptember 16., 18-án, augusztus 18., 25., és 26-án, május 15-én és április 23-án keltezett jegyzőkönyvekről van szó, amelyek az ügyirat harmadik és negyedik kötetében szerepelnek, és összesen több mint száz oldalt tesznek ki. A bíró ugyanakkor elutasított más kifogásokat. A vádiratot összeállító ügyésznek jeleznie kell az ügyben eljáró bírónak, hogy fenntartja vagy sem a vádemelést – olvasható a közleményben.
Az ügyész fellebbezést nyújthat be a döntés ellen a Legfelsőbb Ítélő- és Szemmítőszékhez – közölte érdeklődésünkre Ráduly Róbert Kálmán ügyvédje. Eugen Constantin Iordăchescu szerint meg kell várni az ügyész döntését, és minden attól függ, hogy mik az érdekek. „A bíró elismerte azt, amit mi állítottunk, a vádiratnak vannak hibái. Azt még nem tudjuk, mi lesz a végén” – tette hozzá. Az ügyvéd elmondta, a mostani döntés segíthet abban, hogy a bíróság korrekt és igazságos módon döntsön, és sem a vádlottak, sem az ügyész jogai ne sérüljenek.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
2015. október 16.
Agronómia 145.: szülinapi „ajándék” a Palocsay-kert
Fennállásának 145. évfordulóját ünnepelte tegnap a Kolozsvári Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem (USAMV), többek között Daniel Constantin mezőgazdasági, Szabó Gabriella sport- és ifjúsági, Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter jelenlétében.
A vendégek meglátogatták az új Állatorvosi Sürgősségi Kórházat és annak termeit (képünkön), továbbá felavatták az egyetem korszerű központi könyvtárát. Vákár István 1996-ban itt végzett kertészmérnök, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke lapunknak elmondta: annak idején az egész komplexum a bencés apátok adományából került az akkori egyetem birtokába, ezért is fájó, hogy ma nincs magyar tagozata. Délután elhangzott: az egykori kolozsvári Kertészeti Kutatóállomást (SCPP), azaz a volt Palocsay-kertet átadnák adminisztrálás céljából az USAMV-nek – a földjeiket ott visszaigénylő hóstáti gazdák „bosszúságára”.
Szabadság (Kolozsvár)
Fennállásának 145. évfordulóját ünnepelte tegnap a Kolozsvári Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem (USAMV), többek között Daniel Constantin mezőgazdasági, Szabó Gabriella sport- és ifjúsági, Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter jelenlétében.
A vendégek meglátogatták az új Állatorvosi Sürgősségi Kórházat és annak termeit (képünkön), továbbá felavatták az egyetem korszerű központi könyvtárát. Vákár István 1996-ban itt végzett kertészmérnök, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke lapunknak elmondta: annak idején az egész komplexum a bencés apátok adományából került az akkori egyetem birtokába, ezért is fájó, hogy ma nincs magyar tagozata. Délután elhangzott: az egykori kolozsvári Kertészeti Kutatóállomást (SCPP), azaz a volt Palocsay-kertet átadnák adminisztrálás céljából az USAMV-nek – a földjeiket ott visszaigénylő hóstáti gazdák „bosszúságára”.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 19.
Fenntartja a vádat a DNA Rádulyék ügyében
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) nem vonja vissza a vádemelést Csíkszereda volt polgármestere és hivatalának gyakorlásától eltiltott alpolgármestere esetében – derül ki a vádhatóságtól kapott tájékoztatásból.
Miután többszöri halasztás után az október 8-án kihirdetett ítélet szerint a Hargita Megyei Törvényszék a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ügyvédjei által korábban a vádirattal kapcsolatosan emelt kifogások nagy részét elfogadta, jelentős mennyiségű bizonyíték kizárását rendelte el. Jórészt lehallgatások jegyzőkönyveiről van szó, olyan beszélgetésekről, amelyeket a védőügyvédek álláspontja szerint törvénytelenül rögzítettek. A törvényszék internetes honlapján ugyanakkor az is megjelent, hogy ezek után a vádiratot összeállító ügyésznek jeleznie kell az ügyben eljáró bírónak, hogy fenntartja vagy sem a vádemelést.
Mivel ezzel kapcsolatos fejleményekről még a múlt héten sem értesültek az ügyvédek, írásban kérdeztük meg a vádhatóság álláspontját. A DNA-tól érkezett igen rövid tájékoztatásból kiderül, fenntartják a vádemelést az ügyben, de további részletekkel nem szolgáltak. Arra a kérdésünkre nem kaptunk választ, hogy a törvényszéki döntés ellen nyújt-e be fellebbezést a vádhatóság, erre vonatkozó információ az igazságügyi rendszerben hozott döntésekről tájékoztató gyűjtőportálon sem jelent meg. Eugen Constantin Iordăchescu, Ráduly ügyvédje a múlt héten kérdésünkre azt mondta, erre a lépésre nincs megállapítva törvényes határidő.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) nem vonja vissza a vádemelést Csíkszereda volt polgármestere és hivatalának gyakorlásától eltiltott alpolgármestere esetében – derül ki a vádhatóságtól kapott tájékoztatásból.
Miután többszöri halasztás után az október 8-án kihirdetett ítélet szerint a Hargita Megyei Törvényszék a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ügyvédjei által korábban a vádirattal kapcsolatosan emelt kifogások nagy részét elfogadta, jelentős mennyiségű bizonyíték kizárását rendelte el. Jórészt lehallgatások jegyzőkönyveiről van szó, olyan beszélgetésekről, amelyeket a védőügyvédek álláspontja szerint törvénytelenül rögzítettek. A törvényszék internetes honlapján ugyanakkor az is megjelent, hogy ezek után a vádiratot összeállító ügyésznek jeleznie kell az ügyben eljáró bírónak, hogy fenntartja vagy sem a vádemelést.
Mivel ezzel kapcsolatos fejleményekről még a múlt héten sem értesültek az ügyvédek, írásban kérdeztük meg a vádhatóság álláspontját. A DNA-tól érkezett igen rövid tájékoztatásból kiderül, fenntartják a vádemelést az ügyben, de további részletekkel nem szolgáltak. Arra a kérdésünkre nem kaptunk választ, hogy a törvényszéki döntés ellen nyújt-e be fellebbezést a vádhatóság, erre vonatkozó információ az igazságügyi rendszerben hozott döntésekről tájékoztató gyűjtőportálon sem jelent meg. Eugen Constantin Iordăchescu, Ráduly ügyvédje a múlt héten kérdésünkre azt mondta, erre a lépésre nincs megállapítva törvényes határidő.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
2015. október 23.
1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk
2015. október 24.
Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért
Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével (3.) Csóti György: Mi, ellenzéki politikusok a felvidéki magyar politikai pártok vezetőivel folyamatosan kapcsolatban álltunk, egyeztettünk, próbáltuk menteni a menthetetlent. Ugyanis a magyar kormány egyetlen alkalommal sem kérte ki a felvidéki magyarok véleményét, mindig csak utólag tájékoztatta őket, mire jutottak. Duray Miklós keményen és nyíltan, Bugár Béla visszafogottabban tiltakozott.
Szerettek volna a Benes dekrétumok magyarokra vonatkozó passzusainak eltörlésére legalább ígéretet kapni, garanciát az anyanyelvi oktatásra, a magyar kultúra ápolásának feltételrendszerét az alapszerződésben látni, és így tovább. De miben reménykedhettünk, amikor a Meciar-kormány magyarellenes intézkedések sorát hozta és tervezte meghozni kormányprogramja alapján az államnyelv egyoldalú uralkodóvá tételétől a közigazgatási határok erőszakos megváltoztatásáig? (Ami ellentétes az 1201-es ajánlásban foglaltakkal!) A szlovák miniszterelnök egészen nyíltan a magyarság asszimilációját tűzte ki célul. Jellemző az a cinikus nyilatkozat is, melyet Meciar a párizsi aláírás előtt egy nappal mondott: „örökre levehettük a napirendről a magyar autonómia kérdését”. − Hogyan alakult a szerződéskötés Bukaresttel?
− A magyar–román alapszerződés hasonló módon köttetett meg. Annyi különbséggel, hogy Iliescuék ügyesebbek és erősebbek voltak. Ők be sem vették az Európa Tanács 1201/1993-as ajánlását. Holott mind Szlovákia, mind pedig Románia korábban a többi ET-ajánlással együtt ezt is elfogadta magára nézve kötelezőnek. Strasbourgban ezt aláírásukkal hitelesítették! Iliescu Aradra rendelte Horn Gyulát, ahol nem sokkal korábban Ceauşescu alázta meg Grósz Károlyt, és 1996. szeptember 16-án aláíratta vele a magyarság számára különösen hátrányos szerződést. A szociálliberális kormány az erdélyi magyarokat is elárulta. Külpolitikájában konzekvensen az euroatlanti integrációnak vetette alá a szomszédságpolitikát, és a jó szomszédság érdekében feláldozta az elcsatolt nemzetrészek érdekeit. Ezzel alkotmányellenesen cselekedett, mert nem érzett felelősséget a határon túli magyarokért, felelősségi körét a jelenlegi magyar határokkal lezárta.
− 2005 és 2011 között az Echo Televízió kül- és nemzetpolitikai műsorának szerkesztő-műsorvezetője volt. Abban láttam többek közt Emil Constantinescu elnökkel készített interjúját. Mesélne a román politikusokról szerzett élményeiről?
− Akikkel találkoztam, Iliescu kivételével, többnyire szimpatikusak is. Emil Constantinescu pozitív értelemben lóg ki a sorból. Ő az egyetlen közülük, aki nem gyűlöli a magyarokat, vagy nem volt politikai érdekből magyarellenes, mint Petre Roman. Ő nem kétszínű, mi több, egyenes ember. A többiekre mind az jellemző, hogy velünk tárgyalva megértőek, együttműködést színlelnek, kivéve Iliescut, otthon pedig magyarfalókká válnak.
Petre Romannal miniszterelnök korában ismerkedtem meg Svájcban egy nemzetközi fórumon, 1991-ben. Bár nem voltunk egy súlycsoportban, aki mer, az nyer alapon négyszemközti találkozót kértem tőle. Némi meglepetésemre kötélnek állt. Roman szimpatikus, jól felkészült, több nyelven beszélő sármos fiatalember volt, akkor 45 éves. Apja nagyváradi magyar zsidó, anyja spanyol szabadságharcos a Franco elleni polgárháborúban, mindketten kommunisták. Petre fiúk azonban soha nem lett kommunista, de otthon mindig bizonyítania kellett románságát. Külföldön mindig mindenhol azonnal megnyerte tárgyalópartnereit, közönségét. Kedvesen fogadott, valóban négyszemközt voltunk. Többek között a kolozsvári főkonzulátus újranyitásáról tárgyaltunk. Megnyugtatott, ő is egyetért az újranyitással, de sajnos, a helyi lakosság tiltakozása miatt ez nem lehetséges. (!) Félnek, hogy a főkonzulátus a románellenes propaganda terjesztésének fészke lesz, és a román nemzetet sértő nézetek innen fognak kisugározni egész Erdélyre. Ő ugyan tudja, hogy ez a félelem teljesen alaptalan, de időbe telik, míg a lakosságot erről meggyőzik. Megdöbbentő válaszára azt javasoltam, amíg meggyőzik a lakosságot, nyissunk főkonzulátust Marosvásárhelyen. Kitűnő ötlet, mondta, azonnal intézkedem, megkeressük az ügyben a Magyar Külügyminisztériumot. Még most is keresik… A román kormányfő rövid időre felvillantotta otthoni arcát is. Szóba hoztam az anyanyelv használatát, az iskolai oktatásban tapasztalható, magyarságot sértő anomáliákat, a tévé magyar nyelvű adásainak háttérbe szorítását. Tárgyalópartnerem arca ekkor megkeményedett, kézfelemeléssel kért, ne is folytassam, s emelt hangon, indulatosan válaszolt: „Látja, ez a baj, hogy maguk ezzel foglalkoznak.” És közölte, hogy addig nem is lesz jó kapcsolat a két ország között, amíg mi ezt folytatjuk. Értsük meg végre, hogy azok az emberek románok, még ha magyarul beszélnek is. – Úgy érti, hogy román állampolgárok? – vágtam közbe. Mire ő szórakozottan bólintott, de annyit még leszögezett: nekik maguknak kell elintézni a saját dolgaikat.
– A kilencvenes évek elején Sepsiszentgyörgyön tanítottam, és emlékszem, hogy sok román háziasszony szívét dobogtatta meg a sármos politikus. A Don-kanyar becenévre hallgató kerthelyiségében hallottam e mondókát: „Szép vagy, szép vagy, te is komám, de még szebb a Petre Roman!” – Romannal később négy évig együtt dolgoztam az Észak-atlanti Közgyűlésben, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlésében. Sokat és sokszor beszélgettünk. Egyszer egy folyosói öt-hat fős beszélgetésen említésre került a dákoromán elmélet. Fogadást ajánlottam a volt kormányfőnek: ha Erdélyben talál egyetlen román eredetű földrajzi nevet, hegyek, folyók, települések neveit, mely a 18. század előtt keletkezett, vagy egyetlen régészeti tárgyi bizonyítékot a 13. század előtti időkből, ami román eredetű, esetleg ilyen korból származó román oklevelet, akkor kap tőlem egy üveg francia pezsgőt. Nevetve válaszolt, egy sor ilyen van, majd a következő ülésre hozza a listát. Erre később mindig rákérdeztem, és egyre ingerültebben válaszolta, hogy nem volt rá ideje. Még ma is keresi…
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével (3.) Csóti György: Mi, ellenzéki politikusok a felvidéki magyar politikai pártok vezetőivel folyamatosan kapcsolatban álltunk, egyeztettünk, próbáltuk menteni a menthetetlent. Ugyanis a magyar kormány egyetlen alkalommal sem kérte ki a felvidéki magyarok véleményét, mindig csak utólag tájékoztatta őket, mire jutottak. Duray Miklós keményen és nyíltan, Bugár Béla visszafogottabban tiltakozott.
Szerettek volna a Benes dekrétumok magyarokra vonatkozó passzusainak eltörlésére legalább ígéretet kapni, garanciát az anyanyelvi oktatásra, a magyar kultúra ápolásának feltételrendszerét az alapszerződésben látni, és így tovább. De miben reménykedhettünk, amikor a Meciar-kormány magyarellenes intézkedések sorát hozta és tervezte meghozni kormányprogramja alapján az államnyelv egyoldalú uralkodóvá tételétől a közigazgatási határok erőszakos megváltoztatásáig? (Ami ellentétes az 1201-es ajánlásban foglaltakkal!) A szlovák miniszterelnök egészen nyíltan a magyarság asszimilációját tűzte ki célul. Jellemző az a cinikus nyilatkozat is, melyet Meciar a párizsi aláírás előtt egy nappal mondott: „örökre levehettük a napirendről a magyar autonómia kérdését”. − Hogyan alakult a szerződéskötés Bukaresttel?
− A magyar–román alapszerződés hasonló módon köttetett meg. Annyi különbséggel, hogy Iliescuék ügyesebbek és erősebbek voltak. Ők be sem vették az Európa Tanács 1201/1993-as ajánlását. Holott mind Szlovákia, mind pedig Románia korábban a többi ET-ajánlással együtt ezt is elfogadta magára nézve kötelezőnek. Strasbourgban ezt aláírásukkal hitelesítették! Iliescu Aradra rendelte Horn Gyulát, ahol nem sokkal korábban Ceauşescu alázta meg Grósz Károlyt, és 1996. szeptember 16-án aláíratta vele a magyarság számára különösen hátrányos szerződést. A szociálliberális kormány az erdélyi magyarokat is elárulta. Külpolitikájában konzekvensen az euroatlanti integrációnak vetette alá a szomszédságpolitikát, és a jó szomszédság érdekében feláldozta az elcsatolt nemzetrészek érdekeit. Ezzel alkotmányellenesen cselekedett, mert nem érzett felelősséget a határon túli magyarokért, felelősségi körét a jelenlegi magyar határokkal lezárta.
− 2005 és 2011 között az Echo Televízió kül- és nemzetpolitikai műsorának szerkesztő-műsorvezetője volt. Abban láttam többek közt Emil Constantinescu elnökkel készített interjúját. Mesélne a román politikusokról szerzett élményeiről?
− Akikkel találkoztam, Iliescu kivételével, többnyire szimpatikusak is. Emil Constantinescu pozitív értelemben lóg ki a sorból. Ő az egyetlen közülük, aki nem gyűlöli a magyarokat, vagy nem volt politikai érdekből magyarellenes, mint Petre Roman. Ő nem kétszínű, mi több, egyenes ember. A többiekre mind az jellemző, hogy velünk tárgyalva megértőek, együttműködést színlelnek, kivéve Iliescut, otthon pedig magyarfalókká válnak.
Petre Romannal miniszterelnök korában ismerkedtem meg Svájcban egy nemzetközi fórumon, 1991-ben. Bár nem voltunk egy súlycsoportban, aki mer, az nyer alapon négyszemközti találkozót kértem tőle. Némi meglepetésemre kötélnek állt. Roman szimpatikus, jól felkészült, több nyelven beszélő sármos fiatalember volt, akkor 45 éves. Apja nagyváradi magyar zsidó, anyja spanyol szabadságharcos a Franco elleni polgárháborúban, mindketten kommunisták. Petre fiúk azonban soha nem lett kommunista, de otthon mindig bizonyítania kellett románságát. Külföldön mindig mindenhol azonnal megnyerte tárgyalópartnereit, közönségét. Kedvesen fogadott, valóban négyszemközt voltunk. Többek között a kolozsvári főkonzulátus újranyitásáról tárgyaltunk. Megnyugtatott, ő is egyetért az újranyitással, de sajnos, a helyi lakosság tiltakozása miatt ez nem lehetséges. (!) Félnek, hogy a főkonzulátus a románellenes propaganda terjesztésének fészke lesz, és a román nemzetet sértő nézetek innen fognak kisugározni egész Erdélyre. Ő ugyan tudja, hogy ez a félelem teljesen alaptalan, de időbe telik, míg a lakosságot erről meggyőzik. Megdöbbentő válaszára azt javasoltam, amíg meggyőzik a lakosságot, nyissunk főkonzulátust Marosvásárhelyen. Kitűnő ötlet, mondta, azonnal intézkedem, megkeressük az ügyben a Magyar Külügyminisztériumot. Még most is keresik… A román kormányfő rövid időre felvillantotta otthoni arcát is. Szóba hoztam az anyanyelv használatát, az iskolai oktatásban tapasztalható, magyarságot sértő anomáliákat, a tévé magyar nyelvű adásainak háttérbe szorítását. Tárgyalópartnerem arca ekkor megkeményedett, kézfelemeléssel kért, ne is folytassam, s emelt hangon, indulatosan válaszolt: „Látja, ez a baj, hogy maguk ezzel foglalkoznak.” És közölte, hogy addig nem is lesz jó kapcsolat a két ország között, amíg mi ezt folytatjuk. Értsük meg végre, hogy azok az emberek románok, még ha magyarul beszélnek is. – Úgy érti, hogy román állampolgárok? – vágtam közbe. Mire ő szórakozottan bólintott, de annyit még leszögezett: nekik maguknak kell elintézni a saját dolgaikat.
– A kilencvenes évek elején Sepsiszentgyörgyön tanítottam, és emlékszem, hogy sok román háziasszony szívét dobogtatta meg a sármos politikus. A Don-kanyar becenévre hallgató kerthelyiségében hallottam e mondókát: „Szép vagy, szép vagy, te is komám, de még szebb a Petre Roman!” – Romannal később négy évig együtt dolgoztam az Észak-atlanti Közgyűlésben, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlésében. Sokat és sokszor beszélgettünk. Egyszer egy folyosói öt-hat fős beszélgetésen említésre került a dákoromán elmélet. Fogadást ajánlottam a volt kormányfőnek: ha Erdélyben talál egyetlen román eredetű földrajzi nevet, hegyek, folyók, települések neveit, mely a 18. század előtt keletkezett, vagy egyetlen régészeti tárgyi bizonyítékot a 13. század előtti időkből, ami román eredetű, esetleg ilyen korból származó román oklevelet, akkor kap tőlem egy üveg francia pezsgőt. Nevetve válaszolt, egy sor ilyen van, majd a következő ülésre hozza a listát. Erre később mindig rákérdeztem, és egyre ingerültebben válaszolta, hogy nem volt rá ideje. Még ma is keresi…
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 24.
Három erdélyi magyar társulat az országos színházi fesztiválon
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepli az országos színházi fesztivál, a romániai színházi élet legrangosabb seregszemléje. A Bukarestben pénteken kezdődött jubileumi mustrán három erdélyi magyar társulat hat előadása is szerepel.
Az október 23. és november 1. között zajló fesztiválra Marina Constantinescu színikritikus válogatta az előadásokat. Összesen 44 produkciót láthat a közönség, többek között Andrei Serban, Silviu Purcarete, Victor Ioan Frunza, Mihai Maniutiu, Tompa Gábor, Alexandru Dabija, Alexandru Darie, Felix Alexa, Bocsárdi László, Radu Afrim, Claudiu Goga és Cristi Juncu rendezők által jegyzett előadásokat.
Három erdélyi magyar társulat kapott meghívást az évfordulós seregszemlére. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással vesz részt a fesztiválon, az Albu István által rendezett Karamazovokkal és a Radu Afrim által színpadra állított Nyugalommal, amely Bartis Attila azonos című regénye alapján készült. Ez utóbbit nagy várakozás előzte meg, ugyanis az internetes jegyértékesítésen erre fogytak el leghamarabb a jegyek.
A fővárosban mutat be szintén két előadást a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, amely a Silviu Purcarete által rendezett Moliendo cafét viszi színre koprodukcióban a Temesvári Állami Német Színházzal, valamint a szerb Kokan Mladenovic rendezte Koldusoperát, amely John Gay azonos című műve nyomán készült.
A rangos seregszemlén a Kolozsvári Állami Magyar Színház is részt vesz. A közönség elsőként Tompa Gábor rendezésében Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darabot nézheti meg, majd a Sinkó Ferenc által jegyzett #hattyúdal című produkciót.
Tompa Gábornak egy másik munkája is ott lesz Bukarestben: az Alfred Jarry Übü király című drámája nyomán készült UbuZdup! is megtekinthető a Kolozsvári Román Színház előadásában. A seregszemlére meghívást kapott a Temesvári Állami Német Színház Elektra című előadása is, amelyet a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László állított színpadra.
Népújság (Marosvásárhely)
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepli az országos színházi fesztivál, a romániai színházi élet legrangosabb seregszemléje. A Bukarestben pénteken kezdődött jubileumi mustrán három erdélyi magyar társulat hat előadása is szerepel.
Az október 23. és november 1. között zajló fesztiválra Marina Constantinescu színikritikus válogatta az előadásokat. Összesen 44 produkciót láthat a közönség, többek között Andrei Serban, Silviu Purcarete, Victor Ioan Frunza, Mihai Maniutiu, Tompa Gábor, Alexandru Dabija, Alexandru Darie, Felix Alexa, Bocsárdi László, Radu Afrim, Claudiu Goga és Cristi Juncu rendezők által jegyzett előadásokat.
Három erdélyi magyar társulat kapott meghívást az évfordulós seregszemlére. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással vesz részt a fesztiválon, az Albu István által rendezett Karamazovokkal és a Radu Afrim által színpadra állított Nyugalommal, amely Bartis Attila azonos című regénye alapján készült. Ez utóbbit nagy várakozás előzte meg, ugyanis az internetes jegyértékesítésen erre fogytak el leghamarabb a jegyek.
A fővárosban mutat be szintén két előadást a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, amely a Silviu Purcarete által rendezett Moliendo cafét viszi színre koprodukcióban a Temesvári Állami Német Színházzal, valamint a szerb Kokan Mladenovic rendezte Koldusoperát, amely John Gay azonos című műve nyomán készült.
A rangos seregszemlén a Kolozsvári Állami Magyar Színház is részt vesz. A közönség elsőként Tompa Gábor rendezésében Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darabot nézheti meg, majd a Sinkó Ferenc által jegyzett #hattyúdal című produkciót.
Tompa Gábornak egy másik munkája is ott lesz Bukarestben: az Alfred Jarry Übü király című drámája nyomán készült UbuZdup! is megtekinthető a Kolozsvári Román Színház előadásában. A seregszemlére meghívást kapott a Temesvári Állami Német Színház Elektra című előadása is, amelyet a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László állított színpadra.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 24.
A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 27.
Másfél ezer gyereket hagytak itthon a külföldön dolgozó szülők
Országszerte közel 83 ezer gyerek nevelését látják el hozzátartozók, mivel a szülők a jobb megélhetés reményében külföldre mentek dolgozni. Maros megyében közel 1500 a szüleiktől távol nevelkedő kiskorúak száma. Mivel a jelenség aggasztó méreteket öltött, a kormány nemrég határozattal módosította az erre vonatkozó 2004. évi 272-es törvényt, a tanintézeteknek minden év utolsó harmadában kötelességükké vált jelenteni a helyi önkormányzatok szociális osztályain, melyek azok a gyerekek, akiknek egyik vagy mindkét szülője külföldön dolgozik – számoltak be a törvénymódosítás hozta újdonságokról a Maros Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság székhelyén tartott sajtótájékoztatón.
Doru Constantin, az igazgatóság sajtószóvivője elmondta: a gyermekvédelmi törvényben volt egy fejezet, ami erről a jelenségről szólt, viszont nem volt leszögezve a pontos eljárás, amit ezekben az esetekben alkalmazni lehet, mint ahogyan az sem, hogy az egyes hatóságokra milyen konkrét teendők hárulnak annak érdekében, hogy figyelemmel kísérjék, milyen körülmények között nevelkedik az itthon hagyott kiskorú. A módosítás értelmében a helyi önkormányzatok szociális osztályai minden év utolsó harmadában jelentést kell kérjenek a tanintézetektől arra vonatkozóan, hogy a hozzájuk járó gyerekek közül melyiknek tartózkodik egyik vagy mindkét szülője külföldön, van-e kiskorú, akit egyedül nevel az egyik szülő, de az külföldön vállalt munkát, illetve olyan, aki szüleivel együtt visszatért az országba, miután több mint egy évig külföldön tartózkodott. A tanintézetek kötelesek a kéréstől számított 15 napon belül elküldeni a listát, mellékelve az illető gyerekek lakcímét is. Szintén a módosítás nyomán az önkormányzatok szociális osztályain dolgozóknak kötelességük kiszállni a helyszínre és ellenőrizni, hogy a szülő értesítette-e a hatóságokat a távozásáról, illetve rábízta-e valakire távolléte idejére a kiskorút. Miután a törvény értelmében legtöbb egy évre szóló bírósági végzéssel kijelölik azt, aki gondoskodni fog a gyerekről, az első félévben a szociális osztály munkatársai kéthavonta, ezt követően pedig félévente ellátogatnak a helyszínre, hogy megbizonyosodjanak, megfelelő körülmények között nevelkedik-e a gyerek. A törvény, bár javult, még mindig nem szól azokról az esetekről, semmiféle bírságot nem ír elő arra az esetre, amikor a szülő nem jelenti be, hogy külföldi munkát vállal, és hogy kire bízza az itthon hagyott gyereket.
A legtöbb itthon hagyott gyerek kiskamasz
A Maros megyei adatok szerint az év első három hónapjában 1012, a második évharmadban 1494, a harmadikban pedig 1336 gyereket neveltek hozzátartozók, mivel a szülők külföldön vállaltak munkát. A gyerekek nagy része 10-13, valamint 14-17 éves kiskamasz, de vannak esetek, átlagban 10-20, amikor egyévesnél fiatalabb csecsemőt hagynak itthon. A kiskorúak zömét első- , másod-, illetve harmadfokú rokonoknak, főként a nagyszülőknek a gondjaira bízzák. A szóvivő hangsúlyozta, a legfőbb probléma, amellyel ezek a gyerekek szembesülnek, az az elhanyagolás. A legtöbben kiskamaszkorban vannak, lázadoznak, az esetek nagy részében nagyszülőkre bízzák őket, és a generációk közötti konfliktusok következtében gyakori, hogy sokat hiányoznak az iskolából, vagy ki is maradnak.
– A bántalmazásos esetek 85 százalékát az elhanyagolások teszik ki, a gyerek nem kap enni, nem járatják iskolába, vagy fűtetlen lakásban lakik. Ha a szakemberek úgy ítélik meg, hogy a gyerek veszélyben van és sürgősen ki kell venni a környezetből, ahol nevelkedik, a konzulátusokon keresztül fel kell vegyük a kapcsolatot a szülőkkel, mivel ehhez szükség van a beleegyezésükre – mutatott rá a szóvivő. Mint elhangzott, vannak olyan esetek is, hogy a szülők magukkal viszik a gyereket, amikor kicsi, de párévi külföldön való tartózkodás után hazatérnek, és ha a gyerek nem beszéli jól az ország nyelvét, nehézségei támadnak az iskolába való beilleszkedésben. Maros megyében három-négy eset volt, amikor szülői felügyelet nélkül hagyott kiskorúakat talált meg Olaszországban, Spanyolországban az ottani rendőrség. Ezek a gyermekek vagy kéregettek, vagy bűncselekményekre vetemedtek. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy pár héten belül egy uniós projekt keretében, valamint a Maros Megyei Tanács támogatásával elindítanak egy gyerekbántalmazások bejelentésére szolgáló zöldvonalat, ahol szakemberek éjszaka és hétvégén is fogadják a segélyhívásokat, és az ezen esetek kivizsgálására szakosodott csapat a lehető legrövidebb időn belül közbeléphet.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
Országszerte közel 83 ezer gyerek nevelését látják el hozzátartozók, mivel a szülők a jobb megélhetés reményében külföldre mentek dolgozni. Maros megyében közel 1500 a szüleiktől távol nevelkedő kiskorúak száma. Mivel a jelenség aggasztó méreteket öltött, a kormány nemrég határozattal módosította az erre vonatkozó 2004. évi 272-es törvényt, a tanintézeteknek minden év utolsó harmadában kötelességükké vált jelenteni a helyi önkormányzatok szociális osztályain, melyek azok a gyerekek, akiknek egyik vagy mindkét szülője külföldön dolgozik – számoltak be a törvénymódosítás hozta újdonságokról a Maros Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság székhelyén tartott sajtótájékoztatón.
Doru Constantin, az igazgatóság sajtószóvivője elmondta: a gyermekvédelmi törvényben volt egy fejezet, ami erről a jelenségről szólt, viszont nem volt leszögezve a pontos eljárás, amit ezekben az esetekben alkalmazni lehet, mint ahogyan az sem, hogy az egyes hatóságokra milyen konkrét teendők hárulnak annak érdekében, hogy figyelemmel kísérjék, milyen körülmények között nevelkedik az itthon hagyott kiskorú. A módosítás értelmében a helyi önkormányzatok szociális osztályai minden év utolsó harmadában jelentést kell kérjenek a tanintézetektől arra vonatkozóan, hogy a hozzájuk járó gyerekek közül melyiknek tartózkodik egyik vagy mindkét szülője külföldön, van-e kiskorú, akit egyedül nevel az egyik szülő, de az külföldön vállalt munkát, illetve olyan, aki szüleivel együtt visszatért az országba, miután több mint egy évig külföldön tartózkodott. A tanintézetek kötelesek a kéréstől számított 15 napon belül elküldeni a listát, mellékelve az illető gyerekek lakcímét is. Szintén a módosítás nyomán az önkormányzatok szociális osztályain dolgozóknak kötelességük kiszállni a helyszínre és ellenőrizni, hogy a szülő értesítette-e a hatóságokat a távozásáról, illetve rábízta-e valakire távolléte idejére a kiskorút. Miután a törvény értelmében legtöbb egy évre szóló bírósági végzéssel kijelölik azt, aki gondoskodni fog a gyerekről, az első félévben a szociális osztály munkatársai kéthavonta, ezt követően pedig félévente ellátogatnak a helyszínre, hogy megbizonyosodjanak, megfelelő körülmények között nevelkedik-e a gyerek. A törvény, bár javult, még mindig nem szól azokról az esetekről, semmiféle bírságot nem ír elő arra az esetre, amikor a szülő nem jelenti be, hogy külföldi munkát vállal, és hogy kire bízza az itthon hagyott gyereket.
A legtöbb itthon hagyott gyerek kiskamasz
A Maros megyei adatok szerint az év első három hónapjában 1012, a második évharmadban 1494, a harmadikban pedig 1336 gyereket neveltek hozzátartozók, mivel a szülők külföldön vállaltak munkát. A gyerekek nagy része 10-13, valamint 14-17 éves kiskamasz, de vannak esetek, átlagban 10-20, amikor egyévesnél fiatalabb csecsemőt hagynak itthon. A kiskorúak zömét első- , másod-, illetve harmadfokú rokonoknak, főként a nagyszülőknek a gondjaira bízzák. A szóvivő hangsúlyozta, a legfőbb probléma, amellyel ezek a gyerekek szembesülnek, az az elhanyagolás. A legtöbben kiskamaszkorban vannak, lázadoznak, az esetek nagy részében nagyszülőkre bízzák őket, és a generációk közötti konfliktusok következtében gyakori, hogy sokat hiányoznak az iskolából, vagy ki is maradnak.
– A bántalmazásos esetek 85 százalékát az elhanyagolások teszik ki, a gyerek nem kap enni, nem járatják iskolába, vagy fűtetlen lakásban lakik. Ha a szakemberek úgy ítélik meg, hogy a gyerek veszélyben van és sürgősen ki kell venni a környezetből, ahol nevelkedik, a konzulátusokon keresztül fel kell vegyük a kapcsolatot a szülőkkel, mivel ehhez szükség van a beleegyezésükre – mutatott rá a szóvivő. Mint elhangzott, vannak olyan esetek is, hogy a szülők magukkal viszik a gyereket, amikor kicsi, de párévi külföldön való tartózkodás után hazatérnek, és ha a gyerek nem beszéli jól az ország nyelvét, nehézségei támadnak az iskolába való beilleszkedésben. Maros megyében három-négy eset volt, amikor szülői felügyelet nélkül hagyott kiskorúakat talált meg Olaszországban, Spanyolországban az ottani rendőrség. Ezek a gyermekek vagy kéregettek, vagy bűncselekményekre vetemedtek. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy pár héten belül egy uniós projekt keretében, valamint a Maros Megyei Tanács támogatásával elindítanak egy gyerekbántalmazások bejelentésére szolgáló zöldvonalat, ahol szakemberek éjszaka és hétvégén is fogadják a segélyhívásokat, és az ezen esetek kivizsgálására szakosodott csapat a lehető legrövidebb időn belül közbeléphet.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 31.
A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)