Könyvek „bedeszkázott” korszakai (Beszélgetés Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatóval – nem csak könyvekről)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi, székely, Háromszéki címerekről
Erdélyi, székely, Háromszéki címerekről is szó volt a Fogarasföld Múzeuma által a fogarasi várban szeptember 22–23-án szervezett éves nemzetközi tudományos ülésszakon.
A Trónteremben tartott megnyitót követő plenáris ülésszakon Szekeres Attila István Sepsiszentgyörgyi heraldikus vetített képes előadás keretében bemutatta az árkosi Tinta Kiadónál nemrég megjelent, Háromszék címerkincsét feldolgozó, román nyelven írt könyvét – Patrimoniul heraldic al județului Covasna. A kiadványt Constantin Ittu nagyszebeni heraldikus méltatta. A régészet–történelem–címertan szekcióban a Tomori-bástyában Szálkai Tamás debreceni heraldikus az erdélyi fejedelmek címeradományairól értekezett. Német nyelven készített előadását a közönség kérésére magyarul mutatta be, és azt Sepsiszentgyörgyi kollégája tolmácsolta románra. Szekeres Attila István A nap és a holdsarló a székely heraldikában címmel tartott előadásában bemutatta a székely közösség címerének alakulását, valamint az égitestek jelenlétét a közigazgatási címerekben. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Olosz-verseskötet a költő születésének 125. évfordulója alkalmából
Az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat értékes programjai közé ékelve a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 35. kötetét mutatták be kedden délután az RMDSZ Arad megyei székházában. Az Aradi Kölcsey Egyesület és a Kisjenői Körösmente Irodalmi Kör közös gondozásában megjelent kétnyelvű (magyar–román) kiadvány az ágyai származású Olosz Lajos (1891–1977) húsz versét gyűjti egy csokorba, Csanádi János tanár, helytörténész, néprajzkutató válogatásában – az előszót is ő írta – és Berecz Gábor, a Kölcsey titkárának a szerkesztésében.
A kötet román előszavaként Ioan Leric, a kisjenői líceum egykori romántanárának egy, még 1991-ben megjelent (ARCA) írása olvasható. A költeményeket Iuliu Lucaciu, a zerindi iskola hajdani romántanára, illetve Constantin Negulescu, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatója fordította le románra. „E szerény kis kétnyelvű könyvecske legyen ezúttal a tiszteletadás és nagyrabecsülés jele az egykori Olosz-csodáló és román nyelvre fordító irodalombarátok iránt…” – írja az előszóban Csanádi.
Csanádi János sokak sajnálatára nem lehetett jelen az eseményen, ugyanis az elhangzottak értelmében hamarosan Magyarországra költözik, fiához. A kötetet Berecz Gábor mutatta be az egybegyűlteknek, előbb azonban, felvezetésként, néhány adatot osztott meg Csanádiról, annak a költőhöz fűződő kapcsolatáról, Olosz Lajos munkásságáról, műveiről, a magyar kulturális életben folytatott szerepvállalásukról. A költő születésének egyébként augusztusban volt a 125. évfordulója.
Brittich Erzsébet aradi képzőművész-költő felolvasott a versekből, ami még jobban emelte a délután hangulatát.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés és könyvbemutató a Bernády Házban
Ceausescutól Constantinescuig
A magyar–román viszony a mélyponttól az alapszerződésig volt a témája Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, volt washingtoni nagykövet és Markó Béla, az RMDSZ szenátora, volt elnöke közötti beszélgetésnek szerda délután a Bernády Házban.
A beszélgetés elején Markó Béla elmondta, külügyminiszterként ismerte meg Jeszenszky Gézát, aki történészként részese volt Magyarország nagy történelmi pillanatainak. Felvezető kérdése a ’89 utáni időszakra vonatkozott, amikor az Antall-kormánynak – minden előzmény nélkül – ki kellett alakítania külpolitikáját és szomszédságpolitikáját. Kérdése arra vonatkozott, hogy a volt külügyminiszter hogyan látja utólag, illúziónak bizonyultak-e az akkor kialakított politikai elvek, a magyar–román megbékélés?
Jeszenszky szerint ez illúzió volt, mert nehéz volt egyszerre építeni, és elérni, hogy a határon túli magyarok elégedettek legyenek nemcsak a gazdasági, hanem a jogi helyzetükkel is. Természetellenesnek nevezte, hogy a hivatalos politika nem állt ki a határon túli magyarok mellett. Legfontosabbnak a megmaradást nevezte, ez volt az Antall- kormány politikájának az alapja. Véleménye szerint illúzió, elszalasztott volt a ’89 december – ’90 január, amikor megtörtént a csoda, hogy a magyarok nem fegyverrel jöttek Erdélybe, hanem segélycsomagokkal, és érzelmileg is lehetséges lett volna a megbékélés. Hogy nem valósult meg, az kizárólag az akkori román politikai vezetés bűne volt. Kifejtette, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok mindegyike ezen dolgozott, de a megvalósuláshoz szükség lenne a román fél készségére is.
Markó a továbbiakban a ’89-es eufóriát követő román ellenreakcióra tért ki, és arra várt választ, hogy vajon volt-e alternatívája az akkori magyar külpolitikának, ami a határon túli magyarokat illeti. Jeszenszky úgy látta, hogy az akkori kormányok azt gondolták, hogy ha kevesebbet beszélnek a kérdésről, és szerződéseket írnak alá, akkor a szomszéd országok vezetése megenyhül, és magától ad jogokat a magyaroknak. Ez azonban nem történt meg, ami javulás történt, azt az RMDSZ vívta ki a politikájával.
Jeszenszky szerint a kiút az lehet, ha nemcsak a politika, de minden egyén tesz valamit az előrelépésben. A romániai visszarendeződési tendenciáról szólva úgy gondolták, hogy egy erős, tekintélyes Magyarországra lenne szükség, egy jobban működő magyar gazdaságra. Mert minél jobb Magyarország gazdasági pozíciója, annál hatékonyabban tud fellépni a határokon túl élő magyarok érdekében. Szorgalmazni kell a "kinyújtott kezet", ha nem fogadják el, a világ elé kell tárni.
Kísérlet a trianoni trauma orvoslására
A találkozón ugyanakkor bemutatásra került Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédságpolitikája a rendszerváltás éveiben című könyve. A kötet az Antall-, majd a Boros-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be. Szó van benne egyebek mellett a visegrádi együttműködés sikereiről, a horvátokkal történt történelmi barátság helyreállításáról.
A találkozó végén a szerző dedikált.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Most már az sincs, hova hazamenni /Beszélgetés DÁVID GYULA irodalomtörténésszel, ötvenhatos elítélttel/ (Ötvenhat Erdélyben)
Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk végigjárni.
Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Árapatakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta. – És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik. – Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes információjuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől  mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és visszahozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai esemény beállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását. – Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak? 
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatás-hullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét. 
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek? – Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban? 
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szeptemberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt. 
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek. 
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro

Bírálják az RMDSZ-t
Az Autonomy for Transylvania mozgalom szombati közleményében élesen bírálja az RMDSZ politikáját, szerintük a román társadalom politikai osztályba vetett bizalmának megrendüléséért a szövetség is felelős, hiszen ők a legtöbbet kormányon levő romániai politikusok. Mint írják, az RMDSZ parlamenti jelenlétének oka, hogy egyedül ők indulnak magyar pártként a választáson. A közlemény szerint érezve a társadalom ellenszenvét, az RMDSZ megpróbálja a felelősséget a román pártokra hárítani, a velük való ellentét látszatáért pedig választások előtt előszeretettel alkalmazzák a magyar kártyát: a plakátok levétele most is felhergeli majd a magyar közösséget, és áldozatául esve az RMDSZ propagandának, elmegy szavazni. A szövetség óriásplakát kampánya nem tesz mást, csak hitelteleníti az autonómiaküzdelmet – írják. (közlemény)
A TISZTELETLEN JOHANNIS. Kisebb médiabotrány alakult ki hétvégén Klaus Iohannis államfő körül, aki Târgu-Jiuban tett látogatásán leült A hallgatás asztala című Constantin Brâncuşi-alkotás egyik székére. A sajtóban számon kérték az államfőtől, hogy miért ült le a műalkotásra, a tiszteletlenség jelének tekintve gesztusát. A szoborparkban ki van függesztve, hogy a látogatók ne érintsék meg a műalkotásokat, hogy ezek épségben megmaradhassanak a következő nemzedékek számára. Az esetre Târgu-Jiu polgármesteri hivatala Facebook-bejegyzésben reagált, amelyben helyi tanácshatározatra hivatkozva azt írják: bárki, aki jószándékkal ül le A hallgatás asztalához vagy a Székek sétányának alkotásaira, fotózás céljából és nem rongálási szándékkal, az nem követ el törvénytelenséget. A helyi rendőrség is megállapította, hogy csak az büntetendő, ha valaki rááll a műalkotásokra, a ráülés nem vétség. (Transindex)
FELJELENTETTÉK A KORMÁNYFŐT. Hivatali visszaélés és csalás vádjával feljelentést tett a szélsőségesen nacionalista Egyesült Románia Párt Dacian Cioloş miniszterelnök ellen a Föld bölcsessége című Constantin Brâncuşi-szobor megvásárlása miatt. A feljelentést Bogdan Diaconu, a soviniszta párt elnöke, valamint a korrupcióellenes ügyészség által meggyanúsított képviselő, Sebastian Ghiţă tette meg. Diaconu vádjai szerint a tizenegymillió euróra taksált szobor árát „tízszeresen túlértékelték”, és szerinte hiábavalóan költöttek el tizenegymillió euró közpénzt, mivel a műalkotás a nemzeti kulturális örökség részét képezi, így nem vihető ki az országból. Ghiţă szerint nyomozást kell indítani ebben a „nagy csalási ügyben”, amelyet a restitúciós hatóságot érintő, több százmillió eurós bűncselekményekhez hasonlított. A miniszterelnök nem kívánta kommentálni az ügyet, csupán „jó egészséget” kívánt a feljelentőknek. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 34. (részletek)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Török Ákos fekete-fehér billentyűi (Kézdiszentlélekről indult)
Támogatóinak köszönhetően néhány nap múlva saját elektronikus zongoráján gyakorolhat az idei tanévtől a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumban tanuló tizenhat éves kézdiszentléleki Török Ákos, aki a rövid őszi vakáció után ma újból visszazökken a megszokott ritmusba, és reggel fél hétkor már a fehér-fekete billentyűkön varázsolja elő az első futamokat. Múlt heti itthonléte alkalmából kérdeztük, hogy a tíz éve kezdődött szerelem a zongora iránt nem vett-e el valamit a gyermekkorából, hisz amíg mások fára másztak, rúgták a bőrt, ő gyakorolt, jelenleg a lovaglásról és az erdőjárásról is le kell mondania. Azt válaszolta: a gyermekkora teljes volt, mert azt csinálta, amit a legjobban szeret, „a lovaglás és az erdő hiányzik, elég furcsa, hogy ez kimarad az életemből, de muszáj kibírni és ki is fogom, mert ezt akarom folytatni”.
Édesanyja szerint sorsszerű volt Ákos találkozása a zongorával, hisz a családban nem volt senkinek zenei előélete. „Huncut is voltam, szerettem játszani is, de a zongora jobban megragadott, mint amit más gyermekek csináltak. Megláttam a zongorát egy esküvőben, és egész éjszaka a zongoristát figyeltem. Nagyon megtetszett, nem is tudom elmondani, hogy pontosan mit éreztem” – emlékezik vissza Ákos. Az első osztályt a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola zeneosztályában kezdte, az is véletlen volt, hogy bejutott, mert a helyek már beteltek, amikor valaki visszalépett, és a kis Ákos hirtelen Páll Laura zenetanár tanítványává vált, „aki nagyon megszerettette a zongorát, és a zongora alapjait is nagyon jól megtanította”. Harmadik osztályig nem volt otthon zongora a Török családnál, hogy is lett volna, amikor Ákos három évvel nagyobb bátyja mellett a szülők két gyermeket vettek magukhoz hivatásos nevelőszülőkként, így a család hattagúra szaporodott. „Én úgy szeretem őket, mint az édes testvéremet. Szilárdka, amióta megszületett, nálunk nevelkedett, most hétéves, Szidónia Izolda tízéves lesz. Egy kicsit sajnálom is őket, hogy ilyen helyzetbe kerültek, de azt is látom, hogy szüleim úgy nevelik a testvéreimet, hogy mindent megtesznek értük, amit nekünk tettek meg. Ez nekem nagyon tetszik, és örvendek, hogy ilyen testvéreim vannak.” Locsolópénzből zongora
„Amíg nem volt zongoránk, az asztalon gyakoroltam be, amit felhagyott a tanárnő. Aztán a locsolópénzünkből, amit a testvéremmel gyűjtöttünk, vettünk egy zongorát, amin tudtam gyakorolni. Nem volt drága zongora, de a gyakorlásra jó volt.”
Ötödik osztálytól Diaconu Mónika volt Ákos zenetanára a Molnár Józsiás Általános Iskolában, majd VIII. és IX. osztályban Constantin Rozália egyengette az útját a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban. Mindkettejükről azt tartja, azért kapott sokat tőlük, mert át tudták adni mindazt, amit tudnia kell. Szerinte lehet valaki világhírű zenész, ha nem tudja tolmácsolni az adott hangszerről való tudást, akkor tanárként nem lehet eredményes. Ákos hálás mindazért, amit tőlük kapott, „nélkülük, Constantin Rozália két éve nélkül nem jutottam volna a Virtuózokig”. A Virtuózok
Török Ákost sokan a Virtuózok tehetségkutató műsorából ismerték meg. A magyarországi közmédia komolyzenei tehetségkutatójának műsorkészítő csapata azokat a fiatalokat próbálja felkutatni, akik kiválóan játszanak a klasszikus zenei hangszerek valamelyikén, vagy klasszikus énekben nyújtanak kiemelkedő teljesítményt. A Virtuózok határon túliakhoz való eljuttatásában és az ő bevonásukban Molnár Levente gyergyóremetei születésű operaénekes vállalt fontos szerepet, általa valósult meg tavaly a csíkszeredai előválogató, amelyen Ákos továbbjutott a budapesti meghallgatásig, majd az elődöntőbe. A neves előadóművészekből álló zsűri Csíkszeredában nemcsak az Ákos által előadott klasszikus mű kidolgozását értékelte, hanem saját szerzeményére is felfigyelt, amelynek Molnár Levente az Édes átok címet adta, Ákos szerint találóan.
A Virtuózok nem csak tehetségkutató verseny, annál jóval több, hisz a felfedezetteknek lehetőséget biztosítanak, hogy neves mesterektől tanuljanak, koncertkörúton vegyenek részt, mint legutóbb a Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt is érintő székelyföldi turné, és még a továbbtanulásukban, fejlődésükben is egyengetik az útjukat. Az első mesterkurzust Ákos a Plugor Sándor Művészeti Líceumnak köszönheti. Idén júniusban a ferencvárosi Ádám Jenő Zeneiskolában képezte magát Réti Tamás és Eckhardt Gábor zongoraművésznél, júliusban a pomázi György Ádám Kastélyakadémián vett részt a világ több országából meghívott tehetséges fiatalokkal együtt, mely lehetőséget a Virtuózokon nyerte az Amerikai Kereskedelmi Kamara különdíjaként. Itt a Liszt Ferenc Zeneakadémia több tanárától, világhírű előadóművészektől tanulhatott, György Ádám, Nádor György, Réti Balázs nevét említi, és megjegyzi, György Ádám nem csak előadói példaképe, de még a Rubik-kocka kirakását is tőle tanulta. Egy vele készített interjúban (Magyar Nemzet, 2016. július 13.) György Ádám így nyilatkozott Ákosról: „Egy rendkívül szimpatikus és szeretetre méltó fiú, aki már ezalatt a néhány nap alatt is nagyon sokat fejlődött. Az ő esetében például több szempontból is jó inspiráció ez a kurzus. Az összes magyar résztvevővel együtt láthatja, hogy egy zongoraművész karrierje nemcsak abból áll, hogy gyakorol-e a hangszeren, vagy azt éppen milyen minőségben és mennyit teszi, hanem ez egy sokkal összetettebb kérdés.”
A sorozat folytatódott a nagykanizsai mesterkurzuson, majd megcsillant a lehetőség, hogy Ákos felvételizzen a budapesti Bartók Béla-gyakorlóiskolába.
Budapesti tanévkezdés
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakközépiskola (mely nevet 2014-től viseli) Magyarország legrégebbi középfokú zeneoktatási intézménye. A tanoda ismertetőjében olvassuk, hogy alapításának története a reformkorba nyúlik vissza. 1840-ben Mátray Gábor igazgatásával alakult meg a Nemzeti Zenede, a Pest-Budai Hangász Egylet Énekesiskolájaként 75 növendékkel. Az alapításhoz szükséges összeg előteremtésében vezető szerepet játszott Liszt Ferenc, aki két nagy sikerű hangversenyt adott a Hangász Egylet javára. Tíz évvel később már kétszáz növendéke volt az intézménynek, és a korábbi ének, zeneszerzés és kórus szakok mellett megalakul a zongora, hegedű, gordonka, fuvola és klarinét tanszak is. 1867-ben Nemzeti Zenedére keresztelik az intézményt, és a Zeneakadémia 1875-ös megalakulásáig a magyar zeneoktatás legrangosabb otthona. Rövid időre állami kezelésbe kerül, majd ismét egyesületben működik. A gimnáziumi tagozat létrehozása Kresz Géza hegedűművész nevéhez fűződik, aki 1941-től veszi át az intézmény vezetését. 1948-ban állami rendelettel felszámolják, és Állami Konzervatóriumként folytatja tevékenységét. 1966-tól Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolaként működik, 1973-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola gyakorlóiskolája, új nevén Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakközépiskola. Jelenleg közel négyszáz hallgatója van huszonnégy tanszakon. Ákos meséli: „Augusztusban merült fel először, hogy mehetnék Budapestre. Jelentkeztem a pótfelvételire, ott meghallgattak, sikerült. Még nem nagyon gondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha ott tanulnék, úgy belesodródtam. Budapesten nehezebb, mint itthon, mert nagyok a távolságok, reggel korán kell bemennem az iskolába gyakorolni. Háromnegyed hatkor kelek, villamossal megyek, fél hétkor már ott kell lennem. Nyolctól vannak az órák, de a zongorához csak ilyen korán férek hozzá.” Néhány nap múlva ez már a múlté. Ákosnak saját zongorája lesz, amin a kollégiumban is gyakorolhat, „csak felteszem a fülhallgatót, és nem zavarok senkit”. Összegyűjtött pénzére is büszke, hisz azért megdolgozott, „lemuzsikálta”, de a támogatók nélkül álma nem sikerülhetne. Szinte alig meri sorolni segítőit, fél, hogy valaki kimarad, hisz azokat is említenie kellene, akik mellette állnak, elsősorban szülei, egykori diáktársai, akik nem irigykednek, hanem őszintén gratulálnak, „hisz sokan tehetségesek, vannak még rajtam kívül is jók, de örvendenek az én sikereimnek”. A dr. Bock Industries és a Bóbita Egyesület közösen meghirdetett ösztöndíja, a Pro Sanitate Alapítvány, a Zarah Moden és a New Fashion készruhagyár, a kézdivásárhelyi Rotary Klub, az RMDSZ, Molnár Levente és édesapja, dr. Molnár Csaba támogatása már az édesanya által összesített listán szerepel, köszönetet mond a család nevében mindannyiuknak.
Az úton végig kell menni
Ákos zongoraművész akar lenni, miközben már régóta az. Szereti Chopin, Liszt Ferenc, Haydn, Bach műveit, „és még sok másik szerzőét, mert nagyon szépeket alkottak”. Liszt Ferenc XV. magyar rapszódiájával nehezen küzdött meg, „talán még nem nekem való, fizikailag is nehéz. Muszáj tornászni és jól táplálkozni. Eddig lovagoltam, erre itt nincs lehetőségem, de heti öt tornaóra van, és ez jó. Eszem is eleget, bár a házi ízek nagyon hiányoznak.”
Napi négy óra gyakorlás, „de az ennél több a jó”, hét végén egy kis pihenés, esetleg filmnézés a barátokkal, egy kis angol tanulás, és hétfőn reggel újból csörög az óra. Ákos hazagondol, szüleire, testvéreire, egykori tanáraira, barátaira. Kézdiszentlélektől nyolcszáz kilométerre egyetlen célja, hogy zongoraművész legyen. De tudja, az oda vezető út nem könnyű, „az úton végig kell menni”: négy év zenei előkészítő középiskola után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kívánja folytatni tanulmányait, el szeretné játszani a világ zongorairodalmának legfontosabb darabjait, és a sok száz többit, és gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milyen románok is voltak a mioritikus kultúra megalapozói?
Dragnea úr idegenekkel szembeni bizalmatlansága bájosabb, vagy, talán, perverzebb. Mert volt főnöke és frontbajtársa, Victor Ponta úr az egész országnak elmesélte, hogy anyai ágon albán, apain pedig olasz. Olyan családból származik, tehát, amelyik valamikor a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár kérésére, akinek munkaerőre volt szüksége az útépítésekhez. Ezen a téren Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner” (Klaus Iohanis), akinek a közössége nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.
Mint az várható volt, ezekben a napokban a románság kérdése, a „háttérhatalom” által elnyomott”, „szétdarabolásra” ítélt, az „ügynökségek”, a sorosisták, Brüsszel és a globális kémszolgálat hidrája által – bűnös módon – üldözött „büszke román” léte a pártok és a sajtó retorikai gumicsontja, hiszen ez egy jó zsíros kampánytéma.
Sajnos, túl későn ébredtünk! Már rég neki kellett volna látnunk a nagytakarításnak. Nem lett volna szabad elfogadni I. Károly trónra ültetését, akinek az országnak az európai modernitás útjára helyezését köszönhetjük; és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik. Nem kellett volna az első alkotmányunkat (az 1866-ost) a belgáktól átvenni. Nem kellett volna megbíznunk egy rakás francia építészt azzal, hogy „idegen” épületekkel rakják tele a fővárost: a Román Athéneummal, a Nemzeti Bankkal, a Királyi Alapítványokkal (ma a Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztárral (CEC), a Splai-on lévő kórházzal, az egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztériummal, a cotroceni-i Orvosi Egyetemmel, vagy az Athenée-Palace (ma Hilton) Szállodával. Jó lett volna, ha nem bízzuk magunkat egy bizonyos Carol Davilára, egy valójában francia-olasz egyénre (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle valamivel később indult volna az orvosképzés, az első honi mentőszolgálat, az első árvaházak, sőt, még a bukaresti Botanikus Kert is (melyet, jaj, egy osztrák kertésszel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg Cişmigiut, a legrégebbi bukaresti közparkot is, mely Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre és a bécsi Wilhelm Mayer szakértő támogatásával készült el. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett a Sarkalatos Törvényeink megalkotásában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a fejedelemségek (Havasalföld és Moldva – E-RS) egyesülését.
Menjünk tovább: hogyan is engedhettük meg olyan művészek letelepedését a sokat próbált hazánkban, mint Giovanni Schiavoni, Nicolló Livaditti, Anton Chladek, a fejedelemségek első poszt-bizánci festőiről van szó, akik közül az utóbbi Nicolae Grigorescu tanára volt. Hogyan is vitt rá minket a lélek, hogy egy német – Karl Storck – legyen a XIX. században az első szobrászattanár a bukaresti Szépművészeti Iskolában, valamint egy lengyel-német származású francia, Wladimir Hegel legyen Brâncuşi tanára?
De „pechsorozatunk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika idegen alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz („Ébredj román!”) zenéjét a mai Bulgária területén született Anton Pann szerezte, aki Petrov néven látta meg a napvilágot. Mit mondjunk még olyan híres románokról, akiknek az előélete nem igazán nevezhető románnak: Vasile Alecsandri (átkeresztelkedett zsidó nagyapával), Alexandru Xenopol (neve lefordítva „idegen fiát” jelenti), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek a felmenőit elég nehéz lenne származási szempontból azonosítani… A Rosettiek és Ghiculeştiek eléggé görögök voltak, a Cantacuzinokról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögökből, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből származott, Constantin Noica egyik ükapját Gigantisnak hívták. Mindent egybevetve elég kockázatos dolog családjaink és modelljeink családfáiban, etnikai – vélt, vagy valós – hátterében kotorászni.
Ez nem azt jelenti, hogy „románnak” lenni fikció, vagy, hogy minden értékünket és viszonyítási pontunkat másoktól kölcsönöztük. De ha már a hagyományos „vendégszeretetünkkel” dicsekszünk, akkor az lenne igazi ok a büszkeségre, ha felfognánk, hogy mindenféle embert befogadtunk magunk közé, bölcs nyitottságot mutatva képességeik iránt. Szép lenne, ha elismernénk, hogy sokan közülük elkötelezetten szolgálták hazájukat, és éppen ezért a nemzeti örökség részét képezik. Toleránsaknak, egy egészséges kozmopolitizmusra alkalmasaknak, a párbeszédre és együttműködésre nyitottaknak bizonyultunk. Ezek az intelligencia és az erkölcsi egészség jelei. Annál inkább súlyos dolog, ha hagyjuk, hogy ostoba módon az idegengyűlölő demagógia torzítson el bennünket. Ami engem illet, inkább azt akarom tudni, hogy hazám Carol Davila, Xenopol, Caragiale, Noica, Iorga, vagy Lazăr Şăineanu hazája is, semmint hogy olyan bármiféle teljesítmény nélküli „vadrománnal” dicsekedjek, mint Bogdan Diaconu, Nicolăescu, Fenechiu, Tăriceanu, Palada és Peia, akik „Juliennel” és „Wernerrel” ellentétben, csak jót tettek velünk… (Persze, ha alaposabban megnéznénk, ki tudja, milyen meglepetések érhetnének ez utóbbiak részéről is). Nem okoz nehézséget, ha a „román” Cristiana Anghel, vagy Grapini és a „francia” Clotilde Armand között kellene választanom. És különben is, képtelen vagyok felfogni, hogyan kívánhatnánk, hogy Ghiţă (Sebastian Ghiţă – E-RS) országa legyünk, sőt, még kedvünket is leljük benne…"
Andrei Pleşu,
Noi suntem români…adevarul.ro
Adevarul

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés: paktumok helyett párbeszédet!
Pártokon túlmutató, reprezentatív román és magyar tényezők párbeszéde mentén kell rendezni a román–magyar viszonyt, és nem titkos paktumok, politikai alkuk révén – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a Nemzeti jelképek versus nemzetbiztonság című pénteki kolozsvári román–magyar konferencián – számol be Gyergyai Csaba a kronika.ro-n.
Az EMNT és a Reconstructio Egyesület által szervezett rendezvényen Tőkés emlékeztetett: még az RMDSZ tagjaként több alkalommal is sürgette a román–magyar kerekasztal összehívását – ezt a javaslatot 1993-ban a szövetség kongresszusán meg is szavazták –, a biztató kezdetek után azonban ezek a kezdeményezések rendre elhaltak.
„Azt látjuk, hogy ma már a párbeszéd szó is üres kommunikációs gyakorlattá degradálódott, de soha nem szabad feladnunk az erre irányuló törekvéseket” – tette hozzá az európai parlamenti képviselő. Tőkés László ugyanakkor a magyar–magyar párbeszéd kapcsán megjegyezte: úgy látszik, hogy az RMDSZ előbb ül le tárgyalni a Szociáldemokrata Párttal (PSD) vagy a Nemzeti Liberális Párttal (PNL), mint „saját testvéreivel”, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőivel.
„Lassan azon fogunk vitázni, ki volt az utolsó…”
Lucian Mândruţă televíziós műsorvezető, egyetemi tanár Bukarestből, az interneten keresztül kapcsolódott be a kincses városi konferenciába. Arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a románok és a magyarok azon vitatkoznak, ki volt hamarabb Erdélyben, a demográfiai helyzet alapján száz év múlva az lehet a vita tárgya, ki volt az utolsó Erdélyben. Mândruţă szerint a közösségi médiában jól érzékelhető, hogy „bizonyos külső erők szítják a gyűlöletet, mert érdekük, hogy akadályozzák a román–magyar párbeszédet”.
Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár beszédében azt hangsúlyozta, hogy Romániában 27 évvel a rendszerváltozás után is a titkosszolgálatok akadályozzák a román–magyar párbeszédet. Úgy vélte: a kommunista politikai rendőrség által kialakított magyarellenes klisék intézményesen továbbéltek a román titkosszolgálatokban, és még a székelyföldi terrorkísérletként bemutatott ügy vádiratában is visszaköszönnek. Az egyetemi tanár arra az esetre utalt, amely szerint a román hatóságok terrorcselekménnyel vádolták a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagjait, akik az ügyészek szerint a város központjában Románia nemzeti ünnepén működésbe akartak hozni egy petárdákból összeállított, szemeteskukában elrejtendő robbanószerkezetet. Gabriel Andreescu megjegyezte: maga a tény, hogy a kézdivásárhelyi ügyet terrorizmusnak nevezik, azt mutatja, hogy a hatóságok egyáltalán nincsenek felkészülve egy valós terrorveszélyre. Andreescu szerint az is sokatmondó, hogy a főügyészség szervezettbűnözés- és terrorizmusellenes ügyosztályának (DIICOT) vádirata „úgynevezett Székelyföldet” emleget, és a Székelyföldet még földrajzi egységként sem ismeri el.
Bakk Miklós politológus, egyetemi docens az erdélyiség kudarcaként beszélt a nagyszebeni szász Klaus Johannis román államfői mandátumáról. Úgy vélte, Johannis azt mulasztotta el, hogy a nemzetek közös kormányzásának erdélyi örökségét tegye Románia értékévé. Hozzátette, még ha az erdélyi hagyomány a székely, a szász és a magyar rendi nemzetekről is szólt, a hagyományt a mai megváltozott etnikai viszonyok között is fel lehetne éleszteni.
„Újra kell gondolni az államközi párbeszédet!”
Lucian Constantin, az Erdélyi Demokratikus Liga elnöke előadásában arról beszélt, hogy brassói székhelyű szervezete az autonomista csoportok összefogását, s egy transzszilvanista politikai párt létrehozását tűzte ki célul. Constantin hangsúlyozta, a már létező transzszilvanista csoportok szorosabb együttműködésére van szükség, és az Erdélyi Demokratikus Liga arra törekszik, hogy kialakítsa ezen csoportok szervezett hálózatát. „Vannak értékes, jó irányba mutató kezdeményezések, a folyamat azonban rendkívül lassú. Fontos négy év előtt állunk, és remélem, hogy 2020-ra a transzszilvanista mozgalom is meg tud méretkezni, hiszen Romániának új politikai kínálatra van szüksége” – fogalmazott Lucian Constantin.
Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) elnöke arra mutatott rá, hogy a hatályos jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy a romániai törvényhozás felfrissüljön, illetve a parlamentbe helyet kapjanak a civil szervezetek és a kisebb, de progresszíven gondolkodó, modern alakulatok. Példaként említette, a közel 18 millió lakosú Hollandiában 17 szervezet képviselteti magát a parlamentben. A marosvásárhelyi üzletember is az elvándorlást nevezte a régió és az ország legnagyobb problémájának. „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai fiataloknak már van lehetőségük arra, hogy kiválasszák, milyen közösségben szeretnének élni. Senki nem akarja, hogy gyereke egy olyan közösségben, olyan rendszerben nőjön fel, amelyik széteső, nem működik. Nekünk az a dolgunk, hogy ezen változtassunk, hogy legyen, amiért hazatérjenek azok, akik elvándoroltak” – fogalmazott Dan Maşca.
Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke példaértékűnek nevezte azt a szolidaritást, ami létrejött a románok és a magyarok közt az 1989-es rendszerváltáskor, ugyanakkor megjegyezte: ma ott tartunk, hogy a román államfő megfosztja Tőkés Lászlót, a forradalom kulcsfiguráját a Románia csillaga érdemrend lovagi fokozatától. „Szomorú, hogy 27 év után is azt látjuk, hogy a Ceauşescu-rezsim szellemisége még mindig jelen van a politikumban, a titkosszolgálatok munkájában, de a vállalkozói vagy az egyetemi szférában is” – fogalmazott Smaranda Enache.
Ugyanakkor sajnálattal állapította meg, hogy Románia az utóbbi években „az etnocentrizmus és az ortodoxizmus” irányába, Magyarország pedig az „illiberális demokrácia” irányába mozdult el, és az államközi párbeszéd teljesen megszűnt. Az emberi jogi harcos úgy vélte: olyan erdélyiségre lenne szükség, amelyik mind a bukaresti etnokráciának, mind a budapesti illiberalizmusnak ellen tud állni. Beszédében a Pro Európa Liga társelnöke is a román–magyar párbeszéd újragondolását sürgette, és megjegyezte, a transzszilvanista mozgalom ebben fontos szerepet játszhat az elkövetkező időszakban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Politikai jellegű megtorló intézkedések – nagygyűlések, hálanyilatkozatok
(Folytatás november 18-i lapszámunkból)
A román párt és a karhatalmi szervek, a diktatúra legexponáltabb haszonélvezői olyan veszélyforrásnak tekintették a magyarországi eseményeket, amely a „népi demokratikus” rendszer bukását eredményezheti. Ezért gyors ellenintézkedéseket hoztak országszerte. A forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej Jugoszláviában tartózkodott. Így 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedéseket a Politikai Bizottság foganatosította. Október 24-én, a Politikai Bizottság rendkívüli ülésén – amint már említettük – eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően, lezárják a határt és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, Miron Constantinescut 1 Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság újabb operatív ülésén kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet. Az akciótervben többek között előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszer-ellátása érdekében, valamint a katonai védelem megerősítését a nyugati határon. A Gheorghiu-Dej hazatérése után végzett elemzésen a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte, és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án este egy vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnăraş2 vezetésével (kisegítői Alexandru Drăghici 3 , Nicolae Ceauşescu és Leontin Sălăjan4 ), azzal a feladattal: „tegyenek meg minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A parancsnokság számos intézkedést hozott, pl. a felsőoktatási intézmények működésének felfüggesztése, a hadsereg készültségbe helyezése, fegyveres munkásalakulatok felállítása, az Előre és az Utunk magyar nyelvű újságok szerkesztőségének „megfelelő” aktivistákkal való feltöltése. A székelyföldi helyi pártszervek és a központ között a kapcsolatot az október 25-én Marosvásárhelyre érkezett fiatal, ambiciózus és ügyesen taktikázó Fazekas János tartotta, aki 1956-ban nemcsak a Központi Bizottság egyik titkára, hanem a Magyar Autonóm Tartomány informális „patrónusa” és a magyar „ügyek” intézője volt Bukarestben. Megérkezése pillanatától az érintettek tudomására hozta, hogy a magyar autonóm tartományi párt- és állami szervek állásfoglalása a magyar forradalommal kapcsolatosan csak egy lehet, az, amelyet Bukarest magáévá tesz. Fazekas meggyőző munkája során azt hangoztatta, hogy ha az itteni magyarok nem helyezkednek szembe a magyarországi eseményekkel, és nem ítélik el azokat, a bukaresti hatalom a fennálló kulturális és nyelvhasználati jogok csorbításával büntetheti meg őket. Fazekas, a kapott utasításoknak megfelelően, november első napjaiban számos nagygyűlést tartatott, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának felvállalása és a magyarországi események elítélése volt. E célból a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, azzal a feladattal, hogy meggyőzzék az embereket a Magyarországon zajló ellenforradalomról és annak rémtetteiről. És szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Az első rendkívül nagyméretű akciót Marosvásárhely legrangosabb vállalatában, a szinte kizárólag magyar munkaerőt foglalkoztató Simó Géza Bútorgyárban november 2-án, pénteken délután tartották. A gyűlés forgatókönyvét a helyi alapszervezet párttitkára már napokkal azelőtt kidolgozta. Az ülésen többnyire kényszerűségből huszonhét munkás és mester „jelentkezett” felszólalásra, akik közül, az idő szűke miatt, a forradalmat elítélően felszólalt 17, akiket előzetesen felkészítettek és megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. A gyűlés végén felolvasták a „Magyarország munkásosztálya és egész magyar dolgozó népe! Harcos együttérzéssel állunk mellétek a népi hatalom megvédéséért vívott harcotokban” című kiáltványt, amelyben elítélték az „ellenforradalmat” és biztosították a címzetteket a romániai munkások támogatásáról a „népi hatalom védelmében folytatott harcban”, amelyet másnap a tartományi lapban is leközöltek5 . A rendkívül durva hangnemű nyílt levél Papp Ferenc és Hajdu Zoltán fogalmazványa, és az alábbi mondatokkal kezdődik: „Mi, a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár magyar és román kommunistái és párton kívüli dolgozói napok óta mélységes megrendüléssel és felháborodással hallgatjuk a rádióban azokat a közleményeket, amelyek gyászhírként közlik a világgal a Magyar Népköztársaság dolgozó népére sújtó keserves csapásokat, az ellenforradalmi bandák gyilkos terrorcselekményeit. Abban az országban, amelyben a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a néphez hű értelmiség 12 esztendő óta hősi munkával fáradozik új világának, új életének felépítésén, feltámadtak az ellenforradalom nyugatról pénzelt sötét erői, és most Budapest utcáin a magyar dolgozók vére piroslik, azoknak a vére is, akik már az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságért is hősiesen vállalták a harcot”. Befejezése pedig így hangzik: „Mély meggyőződésünk, hogy a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép, amely nemegyszer legyőzte a reakció sötét bandáit, most is elég erős lesz ahhoz, hogy harcokban edzett pártja vezetésével szétzúzza és megsemmisítse a hazai és külföldi reakció egyesült erőit”6 . A nyilatkozat szövege után az újság közölt hat hozzászólást is, valamint egy összegzést, amely kinyilvánította, hogy „a gyár munkássága félreérthetetlenül leszögezte: tiszta szívéből gyűlöli azokat, akik Magyarországot ismét horthysta fehérterror, földesúri és egyházi nagybirtok megtiprott, koldus országává akarják változtatni stb”. A kiáltvány rövidített szövegét „határozat” címen elküldték Gheorghe Gheorghiu Dejnek, a párt főtitkárának és az Előrének. 1956. november 3-án, szombat délután a bőr- és kesztyűgyár udvarán tartottak nagygyűlést, majd az Orvostudományi és Gyógyszerészti Intézetben, a Ciocanul – Kalapács Kisipari Termelőszövetkezetnél, a vasutasoknál és más egységeknél. A nagyobb egységek felhívásait, állásfoglalását, a bőr és kesztyűgyárét, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetét (42 tanár nevével), a kisipari tsz és a vasutasok nyilatkozatait is leközölték a helyi sajtóban. Ezekben durva, elítélő hangnemben elítélték a magyar „ellenforradalmat”, és kifejezték „hűségüket” a párt és a rendszer iránt, és szolidaritásukat Magyarország dolgozó népével. 7 A Magyar Autonóm Tartományban nem maradt ki a „népgyűlési akcióból” egyetlen jelentősebb vállalat, intézmény sem. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol is. A nagygyűlések után pártvonalon kezdetét vette egy széles körű, kisebb egységek szintjére is kiterjedő propagandatevékenység, amelyet a pártapparátus sorainak a rendezésével kezdtek. Hiszen, amint már említettük, a pártaktivisták közül is sokan „nem helyes” magatartást tanúsítottak az MNK-beli eseményekkel kapcsolatosan. A tartományi pártbizottság bürójának 1956. november 16-i ülésén pl. azt is elhatározták, hogy bekapcsolják a tanügyi kádereket a párt és az IMSZ-körök és kurzusok tevékenységébe, és hogy felvilágosító gyűléseket tartanak a Maros-völgyi faipari munkások körében is, feldolgozva egy magyarországi eseményekkel kapcsolatos tézist. De még a sportolókra is gondjuk volt, hogy a Magyarországról hazatért sportolókkal tartsanak egy külön gyűlést, segítsék őket az ottani események „helyes” megítélésében, és nyilatkozattételre késztessék őket, amelyekből a sajtóban is közöljenek. 8
1 Constantinescu, Miron (1917-1974) értelmiségi kommunista politikus. 1944-től a Scânteia (Scînteia) főszerkesztője, 1946–1961 között a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, 1948–1957 között a párt Politikai Bizottságának tagja. 1949–1955 között az Állami Tervbizottság elnöke, 1956–1957-ben oktatási és művelődési miniszter, majd egyetemi tanár.
2 Bodnăraş, Emil (1904–1976) kommunista politikus. 1948–1976 között az RMP Politikai Bizottságának tagja, 1950–1955 között honvédelmi miniszter, 1954-1965 között miniszterelnök-helyettes.
3 Drăghici, Alexandru (1913–1993) kommunista politikus. 1945-től az RKP KB póttagja, 1948-tól rendes tagja, 1954-től a Politikai Bizottság tagja, 1950 decemberétől belügyminiszter-helyettes, 1953–1957 között a Belügyminisztériumhoz tartozó Állambiztonsági Hatóság vezetője, 1957– 1965 között belügyminiszter. 1965-1989 között visszavonultan élt. 1992-ben Magyarországra menekült, ott is hunyt el.
4 Sălăjan, Leontin (Szilágyi Levente, 1913–1966) román kommunista politikus. 1945-1948 között az RKP Szatmár tartományi első titkára, 1948-1949-ben egészségügyiminiszter-helyettes, 1949-1950-ben építésügyi miniszter, 1950-1955 között honvédelmi miniszter-helyettes, 1955-1966 között honvédelmi miniszter.
5 Közölve a Vörös Zászló 1956. november 3-i számában. A nyilatkozat címe alatt pedig a következő szöveg: „A Simó Géza bútorgyár munkássága megbélyegzi a magyarországi ellenforradalomi akciót”. Az újságcikk szerint „tizenhét egyszerű ember – mert hát mind a huszonhétnek idő nem jutott – öntötte szavakba mindazt, ami a magyarországi események hallatára szívében, agyában megfogalmazódott”.
6 Uo.
7 Lásd a Vörös Zászló 1956. november 4-5-i számait. (Közölve a bútorgyári nyilatkozattal együtt: PÁL-ANTAL 2006, 217-258.) A Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár dolgozóinak felhívása „Bízunk abban, hogy a magyar munkásosztály lesújt ellenségeire és győzelemre viszi a szocializmus felépítésének nagy ügyét” címmel jelent meg az újságban az írók és irodalmi intézményekben dolgozók nyilatkozatával együtt. November 5-én megjelent az újságban „A marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet bővített tudományos tanácsának nyilatkozata” külön cím nélkül. Következett november 6-án a Ciocanul–Kalapács Kisipari Tsz nyilatkozata „Dolgozóink harcos szolidaritásukat fejezik ki Magyarország népének a munkás-paraszt hatalom megvalósításáért vívott küzdelmével” címmel.
8 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956. sz. ügyiratcsomó, 306.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Börtönbe zárták Hargita megye volt prefektusát
Csíkszeredában kezdte meg három éves börtönbüntetésének letöltését.
Megkezdte büntetésének letöltését a csíkszeredai börtönben Constantin Strujan, Hargita megye volt prefektusa és alprefektusa, miután jogerősen három évre ítélték ebfolyással való visszaélés miatt.
A Bukaresti Ítélőtábla kedden elfogadta a DNA fellebbezését a Bukaresti Törvényszék októberi döntése ellen, amelyben Strujant három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
Az ügyben elítélték Iulian Zaharia cégvezetőt is, ő 80 napig közmunkát végez és nem gyakorolhatja bizonyos jogait.
Constantin Strujant tavasszal állította bíróság elé a DNA, a vádak szerint amiatt, hogy Hargita megye alprekeftusaként 20 ezer lejt kért az üzletembertől, cserébe azt ígérte, hogy a Román Vízügyi Hivatalban „elintézi”, hogy gyorsított eljárással kifizessék a Iulian Zaharia cége által Hargita megyében végzett hidrotechnikai munkálatokat.
Strujan 2005 és 2010 között prefektusa, 2010 és 2012 között pedig alprefektusa volt Hargita megyének. foter,ro

Andrei Pleșu: A románok a történelem nagy vesztesei 
Egyre hangosabb és a nép által állítólag egyre inkább elfogadott a nacionalista diskurzus, annak legtriviálisabb-kiszámíthatóbb formájában: külföldről (Brüsszel–AEÁ–Soros–magyarok–szabadkőművesek–háttérhatalom) irányítanak minket, centiről centire vásárolják fel hazánkat (nem világos, hogy ki adja el), Románia a szétdarabolás küszöbén áll. (Bizonyíték: egy amerikai filmecske, mely a tudatlan közönségnek elmagyarázza, hol vagyunk a térképen, melyik a nemzeti terület három nagy választóvonala a Kárpátok mentén és miként határozta meg történelmünket az egységre törekvés. Ergo: a filmecske, aljas módon, Románia nagy felosztását jósolja meg legalább három különálló régióra, bizonyos kapzsi jövevények javára.)
OK! Legyünk résen! Bárki, aki „románul érez”, az örök áldozat keserű könnye (az egész bolygónak van valami baja velünk) és az ellenségnek végső leckét adni kész ősi vitézség harci kiáltása között ingadozik. Úgy tűnik, az ilyenfajta diskurzus hangoztatói nem fogják fel, hogy nagy imázskárt okoznak a románoknak: mindebből az következik, hogy a történelem nagy vesztesei vagyunk, akiket állandóan elnyomnak, meglopnak, üldöznek, átvernek, fenyegetnek.
Egyfajta szomorú angyalkák vagyunk, akik rossz helyen vannak, és akiket végül a kiirtás felé hajtanak. Csak annyit tudunk a magunk javára mondani, hogy időről időre hisztérikussá válunk: robban a puliszka. Készek vagyunk feláldozni magunkat, megvédeni „szegénységünket és szükségeinket és nemzetségünket”, és mindenesetre Isten a mi oldalunkon áll. Isten annyira beleszeretett a jó tulajdonságainkba, hogy biztosak lehetünk abban, egyszer majd győzelemre segít minket.  Eddig még úgy-ahogy elmenne. De a dolgok nagyon gyorsan haladnak a döbbenet felé. A haza falvaiban (a honi lélek „vátrájában”) készített tragikomikus riportok sokasága azt mutatja, hogy váratlanul sok, mindenféle korú falusi nem tudja, hol van Románia, az ország nevét nem tudja Európához kötni, és fogalma sincs a román zászló színeiről! „Nem tudom!”, „Nem láttam!”, „Talán van benne valami kék”, „Valami barna is van a közepe táján” – íme, a megkérdezettek néhány „tapogatózása”. De ez még semmi. Sokkal meglepőbb az, amit a legutóbbi felmérések mutatnak: az elnyomott románizmus lobogóját eltökélt vehemenciával lobogtató párt, a leghevesebb nacionalista diskurzusú, nem szerezne három százaléknál többet a hazafias választók voksaiból. Az egyik magyarázat az lehetne, hogy a románok intelligensek: nem hagyják átverni magukat néhány szavazatvásárló olcsó locsogása által. Egy másik magyarázat az lehetne, hogy a románok pragmatikusak: szeretnek sóvárgásról és fájdalomról szóló dalokat hallgatni, szeretik, ha azt mondják nekik, hogy minden rosszért a külföldiek a hibásak, de amikor szavazásról van szó, akkor előítélet nélkül váltanak: az országféltők riogatása sokkal inkább csak egy „lelki” ügy. Mi azt a pártot szeretjük, mely nagyobb nyugdíjakat és kisebb adókat ígér. Ami meg a hazácskát illeti… még meglátjuk. Egyelőre jó lenne némi dohány a zsebünkbe. A román jól helyezkedik: tudja, hogy egyeseknek szentimentális tereferéjük van, másoknak meg költségvetésük. Egy fröccs mellett szívesen és sóhajtozva elhallgatják a tereferét. De csak az „okos fiúk” számítanak. Rendben: „eddig, és ne tovább!”, de mindent egybevetve nekünk is emberi módra túl kell élnünk, csapunk időnként egy jó nagy murit, bojkottáljuk egy picit a történelmet… Különben is, a pártokban ücsörgő románok a választások küszöbén a külföldiek beavatkozása nélkül is egymás torkának ugranak. Nincs szükségünk árulókra, szócsövekre és románellenes ügynökségekre, hogy beverjük a „másik táborhoz” tartozó nemzettársaink fejét. Nélkülük is boldogulunk: „Le a minket nem szerető és ránk nem szavazó románokkal!”, „Kivesszük a hatalmat a másik oldalon álló pártokban lévő románok kezéből”, „Úgy a földhöz teremtjük őket (a be nem tagozódott románokat), hogy abból koldulnak!”. Vissza az egypártisághoz! Romániát elgázolva fogunk a románizmussal győzni…
Másik döbbenet: nem tudom, hogy mi az oka, de a hazafias retorikát – mely kétségtelenül legitim, ha bölcsességgel és mértékletességgel használják, bunkó rikkantások, másodkézből vett románcok, kofai szlogenek nélkül – általában nyilvánvalóan a középszerűek sajátítják ki. Olyan alakok, akik rosszul vagy kezdetlegesen használják az anyanyelvüket, nyilvánvalóan idegen tőlük a nemzeti kultúra, híján vannak az igazi emberi nagyságnak, és bőbeszédűségüket kizárólag a nemzeti „elkötelezettség” legkonvencionálisabb vetületén gyakorolják.
Egy-egy tehetséges, de öregkorára a hazafias show csábítása által elragadott színészecske, aki – valószínűleg – meg van arról győződve, hogy Tudor Vladimirescu egyfajta reinkarnációja, egy-egy kvázi-névtelen ügyvédecske, a Spiru Haret Tudományegyetemen vagy a rendőrakadémián szerzett oklevéllel, egy-egy gyanús életrajzú (nem hiába milliomos euróban) ügyeskedő senkiházi és mindenféle egyéb „sápadtarcú” vergődik hiábavalóan az összes tévécsatornán: nincs körvonaluk, nincs tartalmuk, nincs karizmájuk. És főleg, nincs semmi, ami azt bizonyítaná, hogy bármit is megérdemelnének a hazától: valamilyen nemes áldozat, valamilyen döntő hatású tett, valamilyen impozáns teljesítmény. Semmi. Csak „szájalás” és zajos egy helyben topogás. Ilyen „vezérekkel” a „románizmus” csakis gallyra mehet.
Másik döbbenet, az előbbi folytatásaként: nem tudom, mi az oka annak, hogy Románia tele van üres karrierű emberekkel.
Kétséges minőségű vagy gyógyíthatatlan sekélyességű alakok kerülnek gyakran csúcstisztségekbe. Olyan hölgyek, akik egy lakótelepi élelmiszerboltot simán elvezethettek volna, vagy jók lettek volna lakóbizalminak, „bizottsági” urak, akik inkább csak a focihoz értenek, ügyetlen butikosok, hajdan peckes katonák, unalmas demagógok, tucatjogászok stb. – (szavazással? banda-megállapodásokkal? honi zűrzavar révén?) sztárpozíciókba kerülnek, melyekhez csak a pofátlanságuk van meg: képviselők, szenátorok, polgármesterek, pártbéli nagykutyák, politikai elemzők, minden lehetséges tudomány doktorai. Röviden: született imposztorokká, a győzedelmes semmirekellőség jelképeivé válnak. Mindezen megdöbbentő tények végén (és van még néhány) Constantin Noica egyik mondása jut eszembe: Az országért valamit tenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy megszabadulunk a „román giccstől” (eredeti románban: lăutarism).
(ADEVĂRUL, Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megegyezett a PSD és az ALDE, képben az RMDSZ
Koalíciós megállapodást írt alá hétfőn a PSD és az ALDE, a szociáldemokraták így stabil többséggel kormányozhatnak majd. Mindemellett az RMDSZ-szel is tárgyalni kívánnak a parlamenti támogatásról.
Aláírta hétfőn a koalíciós megállapodást a múlt vasárnapi parlamenti választást megnyerő Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE). A két párt így stabil többséggel rendelkezik, hiszen az alsóházban 165 mandátum szükséges a többséghez, márpedig a PSD-t 154, az ALDE-t pedig 20 honatya képviseli, míg a szenátusban 69 honatya kell a többség kialakításához, ami szintén megvan a PSD 67, illetve az ALDE 9 mandátumával.
A pártvezérek – a PSD részéről Liviu Dragnea elnök, az ALDE színeiben Călin Popescu-Tăriceanu és Daniel Constantin társelnökök – által aláírt, csupán általánosságokat tartalmazó szerződés értelmében az ALDE a választáson elért eredmény arányában kap miniszteri tárcákat. Arról hétfőn még nem született megállapodás, hogyan osztozik meg a két párt a tárcákon. Értesülések szerint a kicsiny, magát liberálisnak mondó párt 3 minisztériumot szeretne, de a PSD csupán kettőt adna át neki. Emellett Tăriceanu megtarthatja a szenátus elnöki tisztségét, ami az államfő után a második legfontosabb titulus.
Dragnea az aláírási ceremóniát követően elmondta, a Fejlődésért és Demokráciáért Kormánykoalíciónak nevezett szövetség egyezménye szerint a két párt közös miniszterelnök-jelöltet támogat majd, akit a PSD nevez meg. A dokumentum szerint a koalíció célja a fenntartható gazdasági fejlődés biztosítása és a munkahelyteremtés, emellett az anyagi jólét és az életminőség növelése, valamint a szabadságjogok szavatolása. Egyben leszögezik: a két párt közös kormányprogrammal áll elő, és a kormányban, valamint az annak alárendelt intézményekben is arányosan osztják el a vezetői tisztségeket.
Tăriceanu közölte, a koalíciós szerződés aláírását követően a két párt közösen kíván részt venni a Klaus Johannis államfő által a kormányalakításról összehívott egyeztetéseken. Ez újabb konfliktus forrása lehet, az elnök ugyanis eltérő napra hívta meg a két párt képviselőit. A PSD, a PNL, az USR és az RMDSZ politikusait szerdára, az ALDE, a PMP, illetve a nemzeti kisebbségek képviselőit pedig csütörtökre hívta meg a Cotroceni-palotába. A ceremónia végén Liviu Dragnea azt is közölte, hogy az RMDSZ-szel is tárgyalnak egy esetleges, a kormány parlamenti támogatásáról szóló megállapodásról.
Titkolt kormányfőjelölt
Dragnea egyébként várhatóan szerdán jelenti be a párt miniszterelnök-jelöltjének nevét. A politikus vasárnap este a România TV hírcsatornának nyilatkozva elmondta, a Klaus Johannis államfővel a parlament keddi alakuló ülését követő konzultáció után hozza nyilvánosságra, kit jelöl a PSD és az ALDE a kormányfői tisztségre, és megjegyezte: nem a televíziókban megszellőztetett nevek közül választ majd.
Dragnea azt is elmondta, nehezen hinné el, hogy az államfő elutasítja a PSD-ALDE jelöltjének kormányalakítással való megbízását, ezzel ugyanis szerinte nem tartaná tiszteletben a voksolás eredményét, az emberek arra irányuló óhaját, hogy minél hamarabb beálljon a politikai stabilitás és a gazdasági növekedés időszaka. A politikus azt is kifejtette, fontos, hogy a jelölt pártag legyen, hogy politikailag felelősségre vonhassák. Az Antena 3 hírcsatornának azt is elmondta, a jelöltnek biztosítékot kell adnia arról, hogy megvalósítja a PSD kormányprogramját. Egyúttal közölte: a kormány mindegyik tagját folyamatosan figyelemmel követik majd, és számon kérik rajtuk a program gyakorlatba ültetését.
Dragnea: nevetséges próbálkozások
A politikus egyúttal nevetségesnek nevezte a Nemzeti Liberális Párt (PNL) igyekezetét, hogy megakadályozzák a képviselői mandátumának érvényesítését. Mint arról beszámoltunk, Raluca Turcan, a PNL ügyvivő elnöke vasárnap jelentette be, hogy a házszabály azon cikke alapján, amely tiltja a választási csalás miatt elítélt politikusok parlamenti tagságát, Dragnea mandátuma érvényesítésének elutasítását kezdeményezik a mandátumérvényesítő bizottságnál.
„Miért nem indítványoznak egy olyan törvényt, amely értelmében nem használhatom a Liviu Dragnea nevet? Vagy egy olyan törvényt, hogy kötelező elpárolognom?” – jegyezte meg ironikusan. A politikus szerint egyébként a házszabály vonatkozó cikkelye az aktuális parlamenti választásra vonatkozik, őt ráadásul – a saját értelmezése szerint – nem választási csalásért ítélték el, hanem azért, mert személyes adatokat megsértve jogosulatlan hasznot szerzett a PSD-nek. Mint ismeretes, Dragneát a Traian Băsescu akkori államfő leváltásáról szóló 2012-es népszavazáson kampányfőnökként elkövetett visszaélések miatt áprilisban jogerősen két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Hasonlóan próbál érvelni Dragnea párttársa, Eugen Nicolicea is, aki szerint a haszonszerzés nem egyenértékű a választási csalással. Ugyanakkor Dragnea 2012-ben a részvételi adatok manipulálásával azt akarta elérni, hogy a népszavazáson a PSD számára kedvező eredmény szülessen.
Eközben újra terítékre került az a 2001-es jogszabály is, amely egyértelműen megtiltja, hogy elítélt személy a kormány tagja legyen, és amely miatt Dragnea miniszterelnöki jelölése konfliktusosnak ígérkezett, mivel az államfő közölte, nem bíz meg kormányalakítással elítélt személyt, vagy olyat, aki ellen bűnvádi eljárás van folyamatban. Victor Ciorbea, az egyébként a PSD támogatásával kinevezett ombudsman közölte: csak az új kormány beiktatását követően mérlegeli, hogy alkotmányossági kifogást emeljen a jogszabály ellen az alkotmánybíróságon, vagy nem.
Dragnea amúgy lemondott 2012-ben megszerzett képviselői mandátumáról. A régi parlament – megbízatásának utolsó napján – hétfőn vette tudomásul Dragnea lemondását, így a PSD elnöke nem töltötte ki mandátumát. A politikus gesztusával azt akarta bebizonyítani, hogy nem érdekelt a törvényhozóknak járó, sok vihart kavart speciális nyugdíj-kiegészítésben, azt ugyanis csak azok a honatyák kérvényezhetik, akik legalább egy teljes, négyéves mandátumot kitöltenek.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Aláírta az együttműködési megállapodást a kormányalakító koalícióval az RMDSZ
Aláírták a parlamenti együttműködésről szóló megállapodást a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetői.
A PSD részéről Liviu Dragnea, az ALDE részéről Călin Popescu-Tăriceanu és Daniel Constantin, az RMDSZ részéről pedig Kelemen Hunor látta el kézjegyével a dokumentumot. A megállapodás aláírása után Liviu Dragnea, a PSD elnöke elmondta: a PSD–ALDE-koalíció egy stabil parlamenti többség kialakításában érdekelt.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azt hangsúlyozta, hogy az együttműködéssel egyebek mellett a – politikai stabilitás szempontjából is fontos – többség–kisebbség viszony javítására keresnek megoldást. A megállapodás a felek – egymással egyeztetett – törvénytervezeteinek kölcsönös támogatásáról szól.
A nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatát szabályozó törvények betartása és a kommunista hatalom által elkobzott javak visszaszolgáltatási folyamatának hatékonyabbá tétele szerepel többek között a parlamenti együttműködési megállapodásban. A dokumentum szerint az RMDSZ támogatni fogja a kormány által javasolt törvénytervezeteket, az ezeket kezdeményező minisztériumok pedig előzőleg egyeztetnek a megállapodást aláíró pártok parlamenti csoportjaival a tervezetek – beleértve a költségvetési törvényt is – elfogadásához szükséges többség kialakítása érdekében.
A megállapodás azt is előírja, hogy a PSD-ALDE koalíció és az RMDSZ kölcsönösen támogatják egymás tervezeteit, amennyiben előzőleg egyeztettek erről a parlamenti frakciók. A dokumentum arra is kitér, hogy előnyben részesítik a kormányprogram oktatással, egészségüggyel, illetve autópálya-építéssel kapcsolatos projektjeit, valamint a helyi közigazgatási alkalmazottak bérének emelését, az egységes bértörvény elfogadásával.
Emellett hangsúlyt fektetnek a kommunista hatalom által elkobzott javak visszaszolgáltatási folyamatának hatékonyabbá tételére, valamint a nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatát szabályozó törvények és a Románia által is aláírt nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségek betartására – áll még a megállapodásban, amelynek betartását minden parlamenti ülésszak végén kiértékelik.
Korodi: dolgoztunk már együtt a kormányfőjelölttel
A kormányfőjelölt megnevezése után arra az elhatározásra jutott az RMDSZ, hogy aláírja a parlamenti együttműködésre vonatkozó megállapodást a Szociáldemokrata Pártból (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségéből (ALDE) álló koalícióval – közölte Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője szerdán az Agerpres hírügynökséggel.
„Megegyeztünk, hogy amíg nem ismeretes előttünk a kormányfőjelölt személye, nem írjuk alá a parlamenti együttműködésről szóló megállapodást. Miután tudomásunkra jutott a jelölt kiléte, tanácskoztunk a kollégákkal, és úgy döntöttünk, aláírjuk az együttműködési szerződést a PSD-ALDE-vel” – mondta Korodi.
A Liviu Dragnea által javasolt kormányfőjelöltről, Sevil Shhaideh-ről a volt környezetvédelmi miniszter azt mondta: szakmailag jól felkészült ember; az majd a jövőben derül ki, hogy rendelkezik-e a szükséges politikai támogatottsággal.
„Dolgoztunk együtt (Sevil Shhaideh-hel – szerk. megj.), szakmailag nagyon jól dolgozik, nagyon nagy a munkabírása, és nyitott a párbeszédre. Ezt tapasztaltam, amikor együtt dolgoztam vele” – mondta az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője.
Arra a kérdésre: meglepődött-e, hogy a kormányfőjelölt egy nő, Korodi azt felelte: „azt hiszem, nem lényeges, hogy nő, hogy tatár-török etnikumú, csak az számít, hogyan dolgozik, és ebből a szempontból rendben van”. Székelyhon.ro

Ilyen még nem volt: nő és muszlim a leendő román kormányfő
Nem kis meglepetésre az országos politikában szinte teljesen ismeretlennek számító, muszlim vallású Sevil Shhaideh volt minisztert jelölte miniszterelnöknek szerdán a román Szociáldemokrata Párt (PSD).
A kormányfői poszt várományosát Liviu Dragnea PSD-elnök azután nevezte meg, hogy részt vett a Klaus Johannis államfővel folytatott konzultáción a Cotroceni-palotában. Dragnea bejelentése azért számít teljesen váratlan lépésnek, mivel a szociáldemokrata politikus korábban arra utalt, hogy a miniszterelnöki tisztség várományosa férfi.
Az államfővel folytatott egyeztetést követően – amelyen a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) társelnökei, Călin Popescu Tăriceanu șs Daniel Constantin is részt vettek – megtartott sajtótájékoztatón Dragnea nem rejtette véka alá, hogy magát szerette volna a miniszterelnöki székben látni. „Egy igazságtalan ítélet és egy teljesen alkotmányellenes törvény ellehetetlenítik, hogy magam töltsem be ezt a tisztséget" – utalt a politikus arra, hogy a hatályos törvények értelmében nem lehet tagja a kormánynak büntetett előéletű személy. Liviu Dragneát márpedig idén jogerősen két év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották.
Dragnea leszögezte: amennyiben Klaus Johannis államfő elutasítja a Sevil Shhaideh-re vonatkozó javaslatát, nem fog más miniszterelnök-jelöltet megnevezni. „Én nem teszek más javaslatot. Ha őt visszautasítja, találkozunk máshol" – fogalmazott a PSD elnöke, valószínűleg arra utalva, hogy kezdeményezhetik az államfő tisztségéből való felfüggesztését. Mint ismert, Johannis a választásokat követően megismételte a kampányban tett kijelentését, miszerint nem fog jogerősen elítélt politikust kormányalakítással megbízni, amivel kizárta, hogy Dragneából miniszterelnök legyen.
z 52 éves, közgazdász végzettségű Sevil Shhaideh a szociáldemokraták 2012-es kormányra kerülése után államtitkári tisztséget töltött be a regionális fejlesztési minisztériumban a Ponta-kabinet idején. Tavaly májusban éppen azt követően nevezték ki közigazgatási és regionális fejlesztési miniszternek, hogy Liviu Dragnea, a PSD akkori ügyvezető elnöke lemondott a tárca éléről. Dragnea akkor azért távozott a Ponta-kormányból, mert alapfokon egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság a 2012-es, az akkori államfő leváltását célzó népszavazáson elkövetett választási csalás miatt. (Idén áprilisban Dragnea jogerősen két év felfüggesztetett kapott.)
A dobrudzsai muzulmán közösségből származó Sevil Shhaideh-ről egyébként már tavaly tudni lehetett, hogy Dragnea bizalmi embere, muzulmán rítusú esküvőjén a PSD elnöke, valamint a baloldali alakulat egyik volt területi erős embere, Nicuşor Constantinescu, a Konstanca Megyei Tanács egykori vezetője volt a tanú. A konstancai származású Sevil Shhaideh (aki tavaly a Cotroceni-palotában a Koránra tett kézzel tette le a miniszteri esküt) 1993 és 2007 között a Konstanca megyei önkormányzat informatikai osztályát vezette, majd 2012-es államtitkári kinevezéséig a megyei tervezési osztályt. Tavaly júliusban, miniszterré történt kinevezése után iratkozott be a PSD-be. Romániában most először töltheti be a miniszterelnöki tisztséget nő. Krónika (Kolozsvár)

Sevil Shhaideh a PSD-ALDE miniszterelnök-jelöltje
Délelőtt 11 órakor fogadta Klaus Johannis államfő a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) három fős delegációját, hogy megtudja a parlamenti többséggel rendelkező pártszövetség miniszterelnök-jelöltjének nevét. Ez Sevil Shhaideh lesz.  
„Amint tudják, a PSD megnyerte a választásokat és hazai és nemzetközi szokásjog szerint fenntarthattam volna magamnak a jogot, hogy miniszterelnöknek jelöltessem magam. Az államfő elvei és egy érvényben levő törvény szerint erre nem volt lehetőségem. Egyelőre” – fogalmazott Liviu Dragnea. Hozzátette: olyan miniszterelnök-jelöltet kellett keresnie, akiben teljesen megbízhat, aki 100 százalékosan követi a PSD kormányprogramját. Reményét fejezte ki, hogy Klaus Johannis is elfogadja javaslatát. „Jelöltem Sevil Shhaideh, aki teljesíti ezeket a feltételeket” – bökte ki Dragnea.
A tatár származású Sevil Shhaideh 1964. december 4-én született Konstancán. 1987-ben szerzett egyetemi diplomát a bukaresti közgazdasági egyetemen. Sevil Shhaideh előbb államtitkárként dolgozott a Liviu Dragnea vezette fejlesztési minisztériumban, majd a PSD-elnök lemondása után átvette a tárca vezetését. Ő volt az első miniszter, aki nem a Bibliára, hanem a Koránra esküdött fel mandátuma kezdetén. Kétszer ment férjhez, második esküvőjén Dragnea volt a násznagy, amit Dragnea úgy pontosított, hogy tanú volt, mivel a muszlimoknál nincs násznagy. 2015 júniusában lépett be a Szociáldemokrata Pártba.
„Nagy a munkabírása, nagyon jól ismeri az uniós pályázati rendszert, rálátása van a minisztériumok működésére” – jellemezte jelöltjét Dragnea, aki szerint a kormányfő-jelöltnek „néha túl erős az akarata”. „Nem akartam olyan embert, aki saját magát tolja előtérbe. Ez nem lesz sztárokkal teletűzdelt kormány. Shhaideh asszony lesz a kormányfő, de politikailag én felelek az intézkedésekért” – adott rálátást a jövendő erőviszonyokra Liviu Dragnea PSD-elnök.
„Én nem teszek más javaslatot. Ha őt visszautasítja Klaus Johannis államfő, találkozunk máshol" - jelentette ki Dragnea az államfővel tartott megbeszélést követően. 
A minisztérium honlapjára feltöltött utolsó vagyonnyilatkozata szerint a miniszterelnök-jelölt egy konstancai és három szíriai lakás tulajdonosa, bankbetéteinek értéke 423 817, illetve 167 004 lej, 20 000 euró értékben adott személyes kölcsönt és 60 000 lejes hitele van. 
Ponta: Sevil Shhaideh jelölése jó javasla
Sevil Shhaideh miniszterelnöki tisztségre való jelölése nagyon jó javaslat, amelyet Klaus Johannis államfő nem utasíthat el - nyilatkozta Victor Ponta. Az egykori kormányfő hangsúlyozta, jól együtt tudott dolgozni Sevil Shhaideh-hel, amikor az az általa vezetett kabinet minisztere volt. Kiegyensúlyozott nőnek tartja és tiszteli őt - tette hozzá Ponta. A Szociáldemokrata Párt színeiben képviselői mandátumot nyert volt miniszterelnök elmondta, maga is a televízióból értesült Liviu Dragnea pártelnök javaslatáról, amelyet „nyitásra utaló jelként” értékel.
„Sevil Shhaideh nő és muzulmán. Amellett, hogy nagyon jó szakember, jelölése a nyitásra utaló jelként is értékelhető. Nem tudom, mit tesz majd Klaus Johannis, elfogadja-e vagy sem ezt a javaslatot. Bár nem látom, milyen oka lenne elutasítani, hiszen ellene még nem tudtak bűnügyi eljárást indítani” – fogalmazott Victor Ponta
Dragnea „biankó csekket” kapott pártjától
Előzőleg Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök megkapta a felhatalmazást a PSD Országos Végrehajtó Bizottságától arra, hogy a Cotroceni-palotában délelőtt 11 órakor kezdődő tanácskozáson miniszterelnök-jelöltet javasoljon Klaus Johannis államfőnek. Elmondása szerint „biankó csekket” kapott párttársaitól, kollégáinak sem árulta el a jelölt nevét. Arra a kérdésre, hogy a jelölt a PSD tagja-e, Dragnea azt felelte: „egyértelműen”.
A meghirdetett menetrend szerint a 11 órakor kezdődő konzultációsorozaton Klaus Johannis a parlamenti választásokon elért eredmények szerint fogadja a pártokat. Annyi változás történt időközben, hogy a PSD-ALDE-protokollum hétfői megkötése után az államfő beleegyezett abba, hogy a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) két társelnöke, Călin Popescu-Tăriceanu és Daniel Constantin is csatlakozzon Liviu Dragneához. maszol.ro

Kelemen: keserű szájízt kelthet kulturális minisztérium új megnevezése
A kulturális minisztérium új megnevezése keserű szájízt eredményezhet, amennyiben az intézményen belül nem adnak teret egy, a kisebbségekkel foglalkozó struktúra számára – mondta kedden Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke ezzel arra reagált, hogy az új kormányban a kulturális tárca megnevezése a Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma lesz. Kelemen elmondta: noha a tartalmon van a lényeg, a szimbólumok is sokat számítanak úgy a politikában, mint az egyének magánéletében. Éppen ezért fontos, hogy a kulturális minisztériumon belül legyen egy államtitkárság, amely a kisebbségekért felel, mert különben ez a megnevezés arra engedne következtetni, hogy aki a megnevezést javasolta, az csak a románokra gondolt, figyelmen kívül hagyva a magyarokat és a többi 18, Romániában élő kisebbséget.Kelemen hozzátette: javasolta egy, a nemzeti kisebbségek kultúráját és identitását védő struktúra létrehozását a kulturális tárca keretében. „A válasz pozitív volt úgy Dragnea úr, mint Tăriceanu és Constantin urak, valamint Sorin Grindeanu kijelölt kormányfő részéről" – közölte az RMDSZ elnöke.
agerpres.ro
Erdély.ma

Ki kicsoda a Grindeanu–Dragnea-kormányban? (1.)
Összeállt Sorin Grindeanu kormánya. A kijelölt miniszterelnök kabinetje a kormányfővel együtt 27 miniszterből áll, ez öttel több, mint a Cioloș-kormány tárcavezetőinek száma. A Călin Popescu Tăriceanu vezette Liberálisok és Demokraták Szövetsége négy miniszteri tárcát kapott. Nagy túlélők, titkos befutók, milliomosok és luxusnyugdíj-élharcosok népesítik be Sorin Grindeanu szerdán frissen felkent kabinetjét. Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke már Grindeanu nevesítésekor kimondta, és a kormánynévsor is azt tükrözi: számára a lojalitás volt a legfontosabb szempont a miniszterek kiválasztásakor.
Távközlési miniszterből kormányfő
A miniszterelnök, Sorin Grindeanu 43 éves, karánsebesi születésű, matematikus-informatikus. Korábban (2014. december és 2015. november között) távközlési miniszter volt az utolsó Ponta-kormányban. 2004 és 2008 között önkormányzati képviselő Temesváron, 2008 és 2012 között Temesvár alpolgármestere, 2012-től az SZDP parlamenti képviselője. 2016 nyara óta a Temes megyei tanács elnöke, húsz éve tagja az SZDP-nek. Sorin Grindeanunak a Temesvár közvetlen szomszédságában lévő Gyüregen van egy telke 2005 óta, 2007-ben épített rá egy 200 négyzetméteres házat. Ezenkívül a Bánlakhoz tartozó Karátsonyifalván örökölt egy közel háromhektáros telket, illetve Temesváron 2011-ben vásárolt egy 270 négyzetméterest. 49 négyzetméteres lakását tavaly adta el 30 ezer euróért. 2009 óta van a birtokában egy Linhai márkájú quad, autója nincs. A deBanat.ro portál szerint legutóbb karácsony előtt nyilatkozta, hogy semmiféle miniszteri tisztségért nem hajlandó feladni a megyei tanács vezetését.A tökéletes helyettes: Sevil Shhaideh
Sevil Shhaideh neve akkor robbant be a köztudatba, amikor két hete Liviu Dragnea őt nevesítette a miniszterelnöki posztra. Klaus Iohannis államfő azonban úgy döntött, nem nevezi ki. 1987-ben végzett a bukaresti közgáz Gazdasági és Kibernetikai Tervezés karán, 1991-ig programozó volt egy mezőgazdaságot gépesítő konstancai cégnél. 1991-ben váltott át a közigazgatás területére: a megyei tanács munkaügyi igazgatóságán menedzselte az informatikai rendszereket 1993-ig, 2007-ig a teljes megyei tanácsban igazgatta a területet, 2007-ben pedig átnyergelt a tanács uniós pályázatokat kezelő igazgatóságához. Ő irányította a Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetségének munkáját, a Mediafax szerint pedig fő tevékenysége a helyi közigazgatás működését szabályozó törvények módosításának előkészítése volt. 2012-ben  Liviu Dragnea, a regionális fejlesztések frissen kinevezett minisztere felhívta Bukarestbe államtitkárnak. 2015-ben beugrott egyenesen Dragnea helyére a bársonyszékbe, aki azért volt kénytelen lemondani miniszteri tisztségéről, mert jogerősen két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték választási csalás miatt. Tökéletes helyettese olyan jól összenőtt a minisztériummal, hogy nem távozott a Ponta-kormány 2015 végi bukásakor, azóta is miniszteri tanácsadóként segíti Vasile Dîncu tárcavezető munkáját a technokrata kormányban. Vagyonbevallása szerint 1994-ben vásárolt egy 47 négyzetméteres lakást Konstancán, férjének pedig három ingatlana van Szíriában.
Daniel Constantin, aki mindig talpra esik
A Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) színeiben miniszterelnök-helyettesi posztot, illetve a környezetvédelmi tárcát megszerző Daniel Constantin 38 éves. Politikai karrierjét Dan Voiculescunak, a Konzervatív Párt (KP) alapítójának köszönheti, 2006-ban lépett be a pártba, s mentorához köti majd 300 ezer eurós tartozás is.  2011-től a KP és az NLP által alakított  szövetséget vezeti Crin Antonescuval közösen, majd a Szociálliberális Unió (SZLU) vezetőségi tagja. Végzettsége szerint mérnök, többek között Skóciában és Írországban szerzett képesítést. 2003-ban tanácsadóként alkalmazta a mezőgazdasági minisztérium európai integrációs államtitkársága. A Ponta-kormány idején mezőgazdasági miniszter. Ahogy karrierjének ívéből is kitűnik, mindig ott van, ahol a párt szakad. Állítólag a mostani választások után átigazolt volna az LDSZ-ből a liberálisokhoz, mert elégedetlen volt a Călin Popescu Tăriceanu által kialkudott pozíciókkal. Úgy tűnik, egy miniszterelnök-helyettesi tisztséggel sikerült maradásra bírni.Shhaideh jobb keze: Mihaela Toader
Az európai forrásokért felelős tárca nélküli miniszter, Mihaela Toader korábban is vezető pozícióban volt a minisztériumnál. Gyakorlatilag Sevil Shhaideh beosztottja lesz, és a régiófejlesztési minisztériumnál fog tevékenykedni. Ennek rendelik alá ugyanis az európai forrásokért felelős tárcát. 2013 márciusában, Eugen Teodorovici mandátuma idején került a minisztériumhoz. Az utóbbi időben gyermeknevelési szabadságon volt. Mihaela Toader jogot végzett a Nicolae Titulescu magánegyetemen, majd mesteri képzésen vett részt az európai tanulmányok szakon.
Teodor Meleșcanu, a nagy túlélő
Karrierdiplomataként a forradalom előtt és után is mélyen be volt ágyazva a Dâmbovița-parti politikába, és közel állt a titkosszolgálatokhoz, az egyiket még vezette is. Töretlen politikai karrierje töredékmandátumokon, törpepártokon és kamikaze vállalásokon át ívelt az utóbbi évtizedben. Legrövidebb megbízatását botrányok közepette vette át és adta vissza: mindössze nyolc napig volt külügyminiszter Victor Ponta kormányában. Furcsa volt az is, hogy 2014 szeptemberében lemondott a külföldi hírszerző szolgálat vezetéséről, amelyet 2012 februárjában vett át, csak azért, hogy eleve vesztesként induljon az államelnök-választáson.Diplomatakarrierje 25 éves korában, 1966-ban indult, 1992-ben nagykövetté nevezték ki, ugyanazon év novemberében pedig külügyminiszterré Nicolae Văcăroiu kormányában. Ezután háromszor választották meg szenátorrá mindig más párt színeiben: 1996-ben a Szociáldemokrata Párt, 2000-ben a D.A. Szövetség, 2008-ban az NLP listáin indult. Másfél évig, 2007 áprilisa és 2008 decembere között a Tăriceanu-kabinet védelmi minisztere, 2008. január 15. és február 29. között ideiglenes igazságügyi minisztere volt.Ion Mihai Pacepa, a Securitate Amerikába szökött tisztje szerint Meleșcanu azok közé a titkos szekus tisztek közé tartozott, akik a forradalom után átvették a belföldi (SRI) és a külföldi (SIE) hírszerzés, valamint a külügy irányítását, és megtartották Ceaușescu nagyköveteinek 80 százalékát.Akit csak majdnem vittek el: Alexandru Petrescu
A gazdasági minisztérium élére javasolt Alexandru Petrescu 2014 júniusától egy olyan időszakban igazgatta a Román Postát, amikor a legnagyobb román munkáltatók egyikének számító állami vállalat berkeiben az egyik legnagyobb korrupciós botrány érlelődött. A távközlési minisztérium tavaly augusztusban jelentette az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél, hogy rendellenességeket találtak néhány közbeszerzési eljárás kapcsán. Szintén az ő vezetése alatt büntette meg a versenytanács 7,4 millió euróra a postát, amiért megsértette a versenyszabályokat. Ennek ellenére Petrescu bruttó 135 418 lejt vett fel jutalomként. Alexandru Petrescu egyébként egyszerre román és brit állampolgár. Gazdaságot tanult a University of Wales-en, majd Londonban a bankszektorban töltött be vezető pozíciót.Iliescu embere a kulturális tárca élén
A 40 éves, megrögzötten baloldali Ioan Vulpescu ortodox teológiát végzett, majd filozófiából doktorált. 2004-től Ion Iliescu volt államfő kulturális tanácsadója. A Ponta-kormány idején – 2014 decembere és 2015 novembere között – már vezette a kulturális tárcát. 2012 és 2016 között parlamenti képviselő. Azt megelőzően különböző kulturális intézményekben és testületekben vállalt szerepet. Minisztersége idején politikai ellenfelei lemondását követelték, mert nem juttatott elegendő pénzt a kulturális intézmények fenntartására és az országos jelentőségű fesztiválok megszervezésére, és nem szentelt kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek megőrzésére. A neki szánt tárca nevét most kibővítik a nemzeti identitás védelmével is.
Hrebenciuc jó barátja kapja az oktatási tárcát
Az oktatási tárca élére javasolt Pavel Năstase az oktatási rendszer egyik legjobban fizetett vezetője. A 65 éves Năstasénak a vagyonbevallása szerint három ingatlanja, két telke, egy Audi típusú gépkocsija, 1,5 millió leje, 135 ezer eurója és 35 ezer dollárja van, mindezt állami fizetésekből és EU-s alapokból sikerült összehoznia. Korábban a bukaresti gazdasági egyetem rektora volt, jelenleg a felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke. A több korrupciós ügyben is gyanúsított Viorel Hrebenciuc egyik régi barátja, akinek fiát úgy juttatta katedrához az általa vezetett egyetemen, hogy a férfinak (mármint Hrebenciuc fiának) korrupciós ügyeit még tárgyalta a bíróság. Egyébként ügyviteli informatikát tanít az egyetemen, melyen ő maga is végzett. 1968-ban doktorált gazdasági informatikából. 
Ana Birchall, a milliomos szuperjogász
Ana Birchall 1973-ban született a Prahova megyei Mizilben. Jogot végzett, majd a Yale Egyetemen doktorált pénzügyi jogból és csődeljárásból, és a Wall Street egyik ügyvédi irodájában dolgozott. 2003-ban tért vissza Romániába, 2005 óta a bukaresti SZDP tagja, a párt progresszista fórumának vezetője, jelenlegfőtitkárhelyettese. Ügyvédként és egyetemi tanárként is dolgozik, a Dimitrie Cantemir Egyetem oktatója.
Rövid ideig Mircea Geoană volt külügyminiszter és Victor Ponta volt kormányfő tanácsadója is volt. 2012 óta képviselő, mandátuma alatt az európai ügyek bizottságát vezette, de az oktatás és esélyegyenlőség kérdései is foglalkoztatják. Az egyik legintenzívebben kommunikáló romániai politikus, napi szinten ontja a közleményeket, blog- és Facebook-bejegyzéseket.Férjével, Martyn Birchall üzletemberrel együtt öt lakása van, kettő az Egyesült Államokban. Külföldi befektetéseik 23 millió euróra rúgnak.
Belügyminiszter Dragnea hátországából
Az 1970-ben született Carmen Dan a pártelnök Liviu Dragnea megyéjében, Teleormanban vált általános iskolai titkárnőből belügyminiszterré – írja az Adevărul. 1989-ben érettségizett, egyetemi diplomát viszont csak 2000-ben, 30 évesen szerzett: a rendőrakadémiát végezte el. Korábban járt a teljesen ismeretlen Ökológiai Egyetem jogi karára. Érettségi után hat évig volt a 11 ezer lakosú Videle városka egyik általános iskolájának titkárnője, majd az Agricola, később a Raiffeisen Bank helyi kirendeltségén dolgozott. 2002-től 2012-ig jogtanácsos, majd ügyvezető igazgató volt a Teleorman megyei tanácsnál. Alprefektus, majd 2016 márciusa és októbere között a megye prefektusa volt. A tisztségről azért mondott le, hogy az SZDP szenátori listájának élén induljon az idei parlamenti választásokon. A szenátus jogi bizottságának elnökévé választották.
Petre Daea, a honatyák luxusnyugdíjának élharcosa
Az 1949-ben született Petre Daea agronómus végzettségével 1989 előtt a Mehedinți megyei agronómiában, utána a megyei tanácsban szintén agrárvonalon építgette hivatalnoki karrierjét. 2001 óta tagja az SZDP-nek, 2004 júliusa és decembere között, a Năstase-kormány utolsó félévében annak mezőgazdasági minisztere, korábban államtitkára volt. Nyomozás is indult ellene, mert köze lehetett az ország legtermékenyebb földterülete, a brăilai Nagy Sziget koncesszionálásához. A koncesszió haszonélvezője, Culiţă Tărâţă azóta elhunyt. 2004 óta három mandátumot nyert a törvényhozásban, a mezőgazdasági bizottságokban tevékenykedett. Emellett ő kezdeményezte a honatyák luxusnyugdíját lehetővé tevő törvényjavaslatot.(folytatás holnapi lapszámunkban)
(forrás: Főtér.ro,  HotNews, a News.ro és az Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely címer éve (Kétéves az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület)
A székely címer éveként értékeli a 2016-os esztendőt a hivatalos bejegyzésének második évfordulóját január 16-án ünneplő Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület, ugyanis a sepsiszentgyörgyi székhelyű szervezet elnöke, dr. Szekeres Attila István heraldikus 2016-ban a világ és az ország szakembereivel is megosztotta a székely címer történetét.
Az év legkiemelkedőbb eseménye a skóciai Glasgow-ban 2016. augusztus 10–13-a között rendezett 32. Genealógiai és Heraldikai Világkongresszuson való részvétel. Az egyesület elnöke A székely közösség címerének alakulása annak megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált címmel tartott gazdagon illusztrált angol nyelvű előadást. Ennek magyar változatát bemutatta a VII. Székelyföld Napok keretében október 20-án Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A székely közösség címereiről értekezett az elnök a május 12–14-e között Jászvásáron megrendezett 17. Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson. Ugyanott Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikusról is előadást tartott. Ez alkalommal tartották Szekeres Attila István Kovászna megye címerkincsét feldolgozó, gazdagon illusztrált, az árkosi Tinta Kiadónál román nyelven megjelent könyvének – Patrimoniul heraldic al județului Covasna – „ősbemutatóját”. A kötetet Tudor R. Tiron bukaresti heraldikus méltatta. A nap és a holdsarló a székely heraldikában címmel tartott előadást Szekeres Attila István a Fogarasföld Múzeuma által szeptember 22–23. között szervezett éves nemzetközi tudományos ülésszakon. Ugyanott bemutatta a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét, melyet Constantin Ittu nagyszebeni heraldikus méltatott. 
És hogy a székely címer témájának körüljárása teljessé váljék, a Székely Nemzeti Múzeum tavaly megjelent legfrissebb évkönyve, az Acta Siculica 2014–2015-ös kötete tartalmazza Szekeres Attila István 2013. november 22–24-e között Kijevben tartott 4. Nemzetközi Pecséttani Konferencián bemutatott, A nap és a holdsarló a székely közösség pecsétjében című angol nyelvű előadásának szerkesztett változatát. Ugyanabban a kötetben jelent meg a szerző Gödri Ferenc szerepe Sepsiszentgyörgy címerének alakulásában című tanulmánya is. Székely jelképek Románia 20. századi heraldikájában címmel tartott előadást Szekeres Attila István február 16-án Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székely jelképek pecséten, címerben című tanulmánykötet bemutatóján, február 29-én Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban, március 1-jén Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, április 12-én Marosvásárhelyen a Bernády-házban. 
A fentiek után méltán tekintik a székely címer évének a tavalyi esztendőt – áll az egyesületnek az évforduló alkalmából tegnap kiadott közleményében.
Címerek a marosvécsi református templomban címmel tartott előadást az egyesület elnöke Marosvásárhelyen november 26-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület által meghirdetett, Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán. A kerelőszentpáli Mária-kápolna síremlékeinek címereiről az október 6–9. között Jászvásáron megszervezett 18. Műemlék – hagyomány és jövő című nemzetközi műemlékvédelmi konferencián beszélt. Címeres emlékek Marosszentgyörgyön címmel a heraldikus július 12-én Marosszentgyörgyön az Öreg tölgyfák árnyékában című tanulmánykötet bemutatóján tartott előadást.Szekeres Attila István két helyszínen két nyelven mutatta be a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét Sepsiszentgyörgyön: magyar nyelven a Székely Nemzeti Múzeumban június 13-án, valamint román nyelven az Árkosi Kulturális Központban június 23-án. Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című kötetét Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban február 9-én mutatta be.
A kétéves évforduló előestéjéig a Facebook közösségi oldalon az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület magyar nyelvű profilját 764-en, a románt (Asociația de Heraldică și Vexilologie din Transilvania) 845-en, az angolt (Transylvanian Heraldic and Vexillological Association) 604-en kedvelték.
(M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két szakiskola összeolvad (Vihart kavart a beiskolázási terv)
Másfél órán keresztül vitatkoztak a sepsiszentgyörgyi tanács tagjai a következő (2017/2018-as) tanév beiskolázási tervéről, mielőtt – a román és az EMNP-s tanácstagok ellenszavazatával – elfogadták a tegnapra összehívott rendkívüli ülés napirendjén levő egyetlen határozatot. A legfontosabb módosítás az, hogy a Kós Károly Szakközépiskolát a Puskás Tivadar-szaklíceum szerkezetébe tagolják be (diákokkal, tanárokkal és az Európai Alapokból felújított Gyár utcai műhelyekkel és tantermekkel együtt); a második lépés a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elemi osztályainak átköltöztetése a Kós Károly nevét viselő, általa tervezett iskolába, és fontolóra veszik a Constantin Brîncuşi Szakközépiskolának a Berde Áron-iskolához való csatolását is.
Ez azonban később lesz, egyelőre az első lépés is nemtetszést keltett. Bálint József EMNP-s, Rodica PârvanSZDP-s és Vasile ComăneciNLP-s tanácstag először azt tette szóvá, hogy a tervezetet – 88 oldalas mellékletével együtt – kedd este 10 után kapták meg, éjjel kellett áttanulmányozniuk, az ismerős szülők, pedagógusok véleményét kikérniük, hogy szerda reggel 10 órakor a szakbizottsági ülésen (amelyről Rodica Pârvant tíz perccel a megkezdése előtt értesítették) hozzá tudjanak szólni. Ez a kapkodás más esetben sem üdvös, de ilyen horderejű kérdés esetében különösen káros – vélekedtek. Válaszul Antal Árpád polgármester elmondta, hogy a soros tanácsülések minden hónap utolsó csütörtöki napján délben kettőkor kezdődnek, a rendkívülieket azonban a körülmények alakulása szerint hívják össze; a szakbizottsági ülések időpontjáról a bizottsági elnökök döntenek. A kései meghívás valóban mulasztás, ezért Sztakics Éva alpolgármester kért elnézést hivatali munkatársai nevében.
Átszervezés kis költözködéssel
Ugyancsak Sztakics Éva ismertette a beiskolázásra vonatkozó határozattervezetet is. Elmondta: a közoktatás megfelelő feltételeinek biztosítása az önkormányzat hatáskörébe tartozik, amelynek kötelessége észszerűen kihasználni a helyi adottságokat, és egyenlő feltételeket biztosítani minden iskolás gyermeknek. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a Kós Károly-iskolában sok az üres hely, miközben a Mikó és a Mikes elemistái szűk épületben, szűk termekben, szűk udvaron szoronganak, még a bentlakásban is osztályokat kellett kialakítani, ráadásul parkolni sem tudnak a gyermekeiket szállító szülők. Ezzel az állapottal az érintett szülők és pedagógusok is elégedetlenek, többségük egyet is értene azzal, hogy átköltözzenek a tágas és szépen felújított Kós Károly-iskolába, csak azt szeretnék, hogy a régi, neves középiskolákhoz tartozzanak továbbra is. Erről hétfőn széles körű megbeszélést is tartottak (erről Belvárosi iskolát alapítanának címmel lapunk keddi számában tudósított). A javaslat egyébként egy tavaly megrendelt, szakemberek által elkészített, átfogó tanulmányon alapszik, a cél a helyi oktatás minőségének javítása. Lényegében egy átszervezésről van szó, ami némi költözködéssel jár – magyarázta.
Nem ez a megoldás
A diáklétszám 25 év alatt felére csökkent, és ez mindent eldönt – vélekedett Bálint József, aki szerint ezt a problémát már öt éve seprik a szőnyeg alá a sepsiszentgyörgyi tanácsban, és most igen hirtelen akarják megoldani. Amikor a gyermekek fogyni kezdtek, az elméleti líceumok létszámát nem csökkentették, csak a szakiskolák ürültek ki sorra: tizenegy év alatt a hétből mindössze négy maradt, és ez meglehetősen fonák helyzetekhez vezetett: az elméleti osztályokban csökkent a színvonal, a szakiskolákba már alig jutott valamirevaló diák. Ez öt-hat éve változott meg, de bizonyos dolgok már elvesztek: például a középszintű mezőgazdasági képzés megszűnt, de most már van felsőfokú, és ugyanabban az épületben. Talán jobb lett volna mindent arányosan zsugorítani, vagy kisebb létszámú osztályokat indítani, ahol több idő jut egy-egy gyermekre. Most is inkább bővíteni kellene a szakmai képzések palettáját, nem szűkíteni, és főleg nem azért, hogy több száz gyermeket és szülőt sétáltassanak naponta a központba; lehet lakónegyedi iskolákban is tanulni – érvelt. Végül így összegezett: aki az oktatáson spórol, az a jövőt számolja fel.
A gyermekek érdekei
Az önkormányzat egy választ próbál megfogalmazni azokra a kérdésekre, amelyeket a mikós és mikeses szülők és pedagógusok tettek fel, tehát lényegében egy alulról jövő kezdeményezésre keres megoldást – válaszolta Antal Árpád, hangsúlyozva, hogy elsősorban a gyermekek érdekeit nézik, azt, hogy mindenkinek egyenlő, jó iskolai körülményeket biztosítsanak. Nem a városvezetés akar központi elemit, a szülők azok, akik minden kiskaput kihasználva, ideiglenes lakcímeket készíttetve oda akarják járatni gyermekeiket. A Kós Károly Szakközépiskola kényelmesen elfér a Puskás Tivadar épületeiben, a mikós és mikeses kisdiákok számára pedig „ötcsillagos” új iskolát lehet kialakítani az Erzsébet park fölött. Ez már csak azért is indokolt, mert mindkét líceumot fel fogják újítani, és a jelenlegi zsúfoltságukban ez nagyon nehézkes lenne. Ebben a két iskolában arra is van igény, hogy az ötödik osztályba iratkozókat megszűrjék, tehát a máshonnan jövő, tehetséges gyermekek is esélyt kapnának arra, hogy valamelyik neves belvárosi tanodába kerüljenek. Egy új elemi iskola alapításával lehetőség nyílik egy ugyanolyan nagy nevű intézmény kiépítésére – fejtette ki, és hangsúlyozta: az átköltözéssel az érintettek egyetértenek, csak jogilag kell még rendezni az egészet. A szakoktatásra is figyelnek, azt is tudják, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskola nem a helyi piacra képez munkaerőt, hanem más megyékbe exportálja diákjait.
Román tiltakozás
A Brâncuşi végzősei az itteni szegénység miatt vállalnak másutt munkát, de arról szó sem lehet, hogy a Berde Áron-iskolával összevonják, az átszervezéssel az etnikai tényezőt is figyelembe kell venni – jelentette ki Rodica Pârvan, aki szerint az összevonások miatt ürültek ki a sepsiszentgyörgyi iskolák. Elég fájdalmas, hogy egyiket a másik után számolják fel, de a románok ragaszkodnak ahhoz, hogy óvodájuk, elemi iskolájuk, elméleti és szaklíceumuk legyen, és ezért körömszakadtáig, „a miniszter ajtajáig” is harcolni fognak – szögezte le, hangsúlyozva, hogy őt ugyan semmiféle észszerűségi dumával nem fogják meggyőzni, tudja jól, hogy „ez nem Ialomiţa megye”. Ha két magyar iskolát egyesítenek, az összevonás, de ha egy román iskolát csatolnak egy magyar iskolához, az felszámolás – fejtette ki. Véleményéhez párttársa, Adrian Cochior és a liberális Vasile Comăneci is csatlakozott, utóbbi szerint a szülőkre kell bízni, hogy iskolát válasszanak gyermekeiknek, nem felülről kell dönteni.
Dönteni kell
Ha a helyi románok egyetértenek abban, hogy külön óvodát és iskolát akarnak Sepsiszentgyörgyön, az megvalósítható, de azt jelenti, hogy a lakónegyedi iskolák román tannyelvű osztályait felszámolják, már ahol vannak, mert a Csíki negyedben már évek óta megszűntek, a szülők a Mihai Viteazul Főgimnáziumba vitték gyermekeiket – felelte Antal Árpád, aki szerint jelenleg közel hat előkészítő osztályra való gyermeket kívánnak román osztályba beíratni. Ezek lehetnek egy iskolában, de a román közösség tanácsi képviselőinek kell dönteniük arról, hogy melyik marad meg – magyarázta. Javaslatát a román frakció elhárította, az RMDSZ frakcióvezetője, Miklós Zoltán pedig arra figyelmeztetett, hogy most csak a Kós Károly-iskolának a Puskás Tivadarhoz való csatolásáról kell dönteni. József Álmos hozzátette: nem kell félni attól, hogy leszűkül a szakoktatás, egy osztály keretében négy-öt szakma is tanulható, például a zeneiskolában is vannak közös órák és külön foglalkozások a hangszerek szerint. Bálint József ezek után is a Kós Károly Szakközépiskola önállósága mellett foglalt állást, Rodica Pârvan javasolta, hogy a szaklíceumi diákok szüleit is kérdezzék meg, Sztakics Éva pedig elmondta, hogy nem lehet elnapolni a szavazást, mert január 25-én le kell adni a minisztériumban a beiskolázási tervet, és addig még különböző formaságoknak is teljesülniük kell.A szavazás előtt Antal Árpád még elmondta: a gyermeklétszám csökkenése országos gond, a meglévő helyzetet kell kezelni a lehető legjobban. Minden változási javaslat ellenállást szül, nagyon sok empátiára, türelemre, egyeztetésre van szükség a megvalósításukhoz, de már sok olyan, kezdetben népszerűtlen döntést hozott a tanács, ami utólag jónak bizonyult. A Csipike Óvoda ügye sokkal hevesebb vitát váltott ki, de később a leghangosabb ellenzői is belátták, hogy a gyermekek jobban jártak, igaz, már nem a széles nyilvánosság előtt, hanem szűk körben. A főteret is sokan bírálták, de azóta belakták, megszerették az emberek, és meggyőződőse, hogy az új elemivel is ez fog történni, végül mindenki elhiszi, hogy nincs semmilyen hátsó szándék a döntés mögött, a gyermekek érdekeit nézik, a szülők és pedagógusok megkeresésére válaszolnak. Ideális megoldás nincs, de a világ változik, és ehhez időnként alkalmazkodni kell...A beiskolázási tervre vonatkozó határozatot végül tizenegy igenlő és hat ellenszavazattal fogadták el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Költözne, de önálló maradna (Kós Károly Szakközépiskola)
A 380 diákkal és a bedolgozó oktatókkal együtt hatvankét alkalmazottal működő sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola egyetértene azzal, hogy kiköltözzön a jelenlegi épületből, ahol most bővében vannak a felületeknek, de nem kívánja feladni önállóságát, nem egyezik bele abba, hogy az önkormányzat a Puskás Tivadar Szakközépiskola alárendeltségébe sorolja. Erről szerda délután azon a gyűlésen döntöttek, ahol a kapustól az iskola vezetőségéig minden alkalmazott jelen volt, és felhatalmazták Komán László igazgatót: javaslataikat tolmácsolja Antal Árpád polgármesternek.
Sepsiszentgyörgy önkormányzata a szerdai rendkívüli tanácsülésen döntött arról, hogy a 2017–2018-as tanévtől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásába helyezi a Kós Károly Szakközépiskolát. Két nappal korábban Antal Árpád polgármester ugyanabban a gyűlésteremben arról tájékoztatta a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum vezetőségét és tanítóit, hogy a Kós Károly-iskola jelenlegi épületébe kívánja költöztetni 2018 őszétől e két iskola elemi osztályait. Ez a szerdai tanácshatározatban nem szerepelt, de Sztakics Éva alpolgármester erről a későbbi szándékról is tájékoztatta a jelenlévőket. Egyértelmű tehát, hogy a Kós Károly Szakközépiskolának, önállósága feladásával együtt, költöznie kell a névadója tervei alapján 1926–1927-ben épült ingatlanból. Érdeklődésünkre Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója elmondta, elismerik, hogy a diáklétszám csökkenése miatt tágasabb számukra az épület, mint korábban, elfogadják az önkormányzat döntését, hogy átadják az ingatlant egy belvárosi elemi iskola létrehozása érdekében, de az intézményi önállóságról nem mondanak le. Épületcserét javasolnak, oda költöznének, ahol most a két elméleti középiskola elemi osztályai működnek, ha ez nem lehetséges, akkor szűkösen, de berendezkednek az iskola Munkás utcai épületébe, ahol jelenleg a műhelyek működnek. Az igazgató szerint ott tíz teremben már most lehetne tanítani, kettőt még kialakítanának, és mivel a diákok szerre gyakorlatoznak, a jelenlegi tizennégy nappali osztály elférne az épületben, öt osztályuk pedig a csökkentett látogatású programot követi délután. Udvar és tornaterem ugyan nincs, de tekintve, hogy a szakiskolák konzorciumban működnek, igényt tartanának a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola sporttermére – tájékoztatott. 
„Átéltünk már házasítást, amikor összevontak a Perspektíva iskolával, tudjuk, hogy minden ilyen lépés leépítéssel is jár, ezért sem mondhatunk le az önállóságunkról” – szögezte le az iskolavezető. Komán László azt is kifogásolta, hogy a tanácshatározat megszületése előtt az iskolának nem volt alkalma megfogalmazni saját álláspontját, kész tények elé állították őket. Tekintve, hogy a szakképzési hálózat átszervezése kérdésében a városvezetés csak kedd délután tanácskozott a négy sepsiszentgyörgyi szakközépiskola igazgatóival, az érintetteknek valóban nem volt alkalmuk a szerdai tanácsülés előtt egyeztetni kollégáikkal, a határozattervezet pedig már elkészült, amelyet szerdán meg is szavaztak.
Lapunk érdeklődésére Sztakics Éva alpolgármester elmondta, kedden a Puskás Tivadar-, a Kós Károly- és a Berde Áron-iskola vezetője elfogadta az összevonást, akár úgy is, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskolával közösen a négy iskola alkosson egyet, utóbbi tanintézmény igazgatója nem nyilatkozott, ezért érthetetlen, hogy a Kós Károly Szakközépiskola később másként döntött. Az általuk felvetett két javaslatról az önkormányzatot még nem tájékoztatták, ezért azokról nem tud véleményt mondani – válaszolta. Kérdésünkre, hogy tervezik-e az egészségügyi technikum átköltöztetését az unitárius templommal átellenben levő épületbe, ahol jelenleg a Mikó- és a Mikes-iskola elemi osztályai működnek, Sztakics Éva elmondta, lehet ez egy későbbi terv, de egyelőre erről nem döntenek. Amit ellenben le kell zárni, az a Kós Károly-iskola helyzete, mert a végső határozatot a megyei tanfelügyelőség jóváhagyása után hozhatja meg az önkormányzat, az pedig sürgős, mert január 25-éig le kell adni a jövő tanévi beiskolázási tervet az oktatási minisztériumban. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta, a Kós Károly Szakközépiskola diáklétszáma évek óta csökken, amit nem lehet megállítani, köztudott volt, hogy ez nem mehet a végtelenségig, ha a helyzet nem változik, nem maradhat meg önálló iskolaként. Őt személyesen érzelmileg is érinti az intézmény besorolása a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, mert megélte, amikor 2001-ben egyesítették a textilipari iskolát az építészeti és faipari szakokat oktató Perspektívával, iskolaalapító igazgatóként akkor építkezett, most az összevonásnál asszisztál, még akkor is, ha ez nem a tanfelügyelőség döntése, de a racionalitás azt diktálja, hogy a szóban forgó átszervezésben az önkormányzat partnerei legyenek. Fontosnak tartja, hogy a Kós Károly-iskola teljes szerkezete megmaradjon, és az új helyzet a szakokat ne érintse. Szerinte a Puskás Tivadar-iskola alárendeltségében akár a nevét is megtarthatná. Kiss Imre a Kós Károly-iskola elköltöztetésének egy másik vetületére is kitért: infrastruktúrájával az épületegyüttes beilleszkedett a város kulturális és sportéletébe, rendezvényeknek adott otthont, illetve szálláshelyet és étkezési lehetőséget biztosított máshonnan érkező csoportoknak, ezt a szerepét pótolni kell.
A létesítendő új belvárosi elemi iskoláról a főtanfelügyelő lapunknak azt mondta, a cél, hogy szabályozható legyen a beiskolázási szám, illetve megteremtsék a lehetőséget minden gyermek számára, hogy IV. osztály után a Székely Mikó Kollégiumot vagy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumot válassza, és ha túljelentkezés lesz, említett iskolák válogatást tarthassanak. Szerinte az önálló elemi iskola viselhetné az Apáczai Csere János vagy a Szent György nevet, fontos, hogy minőségi oktatást biztosítsanak, a név csak másodlagos.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nincs hírünk Istratéról
Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön tisztje és rövid ideig parancsnoka ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és Száműzöttek Emlékét Ápoló Bizottság (IICCMER) tavaly emelt vádat emberiesség elleni bűncselekmények miatt. A most 88 éves, kegyetlenségéről és hatalmaskodásáról a börtönben Napóleon néven emlegetett, főhadnagyi rangú tiszt hatáskörét meghaladó tettekre ragadtatta magát.
 Bár én nem részesültem a specialitásának tekintett, székkel és asztallábbal saját kezűleg végrehajtott ütlegeléseiben, elegen voltak ennek és más sajátos módszereinek megszenvedői. Még egyet említek: egy szűk szekrény terjedelmű, és csak állva tartózkodást megengedő „cellát” olykor két, háttal egymásnak fordított rab lakóhelyéül jelölt ki, akik három napig kenyéren és vízen éltek ebben a helyzetben. Láttam, amikor egyikük szabadult ebből a „dobozból”: járni nem tudott és a mellkasáig eldagadt. Ám azonnal munkába kellett állnia...Ha még ez a gazember valakit érdekel, bemutatom őt. A Suceava megyei Malin faluban született 1929-ben, néhány év elemi iskola után iskolaszolga lett. 1947-ben ifjú kommunistaként szervezi a környék paraszt fiataljait, majd 1948-ban katonának vonul be, a belügyi alakulatokhoz kerül. Elvégzi 1950-ben az altiszti iskolát, majd 1953-ban a tisztit, és alhadnagyként az oneşti-i és cernavodai munkatáborok tisztje. A szamosújvári börtönhöz 1954-ben kerül. Itt ő lesz a halálra ítéltek kivégző osztagának a parancsnoka, 28 halálos ítéletet vezényel le. A börtönparancsnoki megbízatás viszonylag rövid ideig, 1958 februárjától 1959 márciusáig tart. Ismeretlen okból (?) 1962-ben főhadnagyi rangban leszerelik, és kinevezik a szamosújvári tanács végrehajtó bizottsága elnökének. Azonban 1967-ben szépen ívelő karrierje véget ér: a közpénzből tetszése szerint szórakozó és szórakoztató Istratét sikkasztás miatt tíz év börtönbüntetésre ítélik. Akkori „szűkös” élelmezését folyamatos vamzer (börtönbesúgó) tevékenységével javítja fel. Ezt a rendszer számára hasznos szokását különböző munkahelyein akkor is gyakorolja, amikor 1972-ben kiszabadul. Tíz év múlva, 1982-ben költözik a Temes megyei Újpécsre, ahol ma is él. 
Mi, akik hatalmaskodását és kegyetlenkedését közvetve vagy közvetlenül megszenvedtük, azt szeretnénk tudni, hogy hol tart a büntetőeljárás napjainkban – vagy megvárják, míg elviszi az ördög?
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apad a diáklétszám
A szentgyörgyi polgármesteri hivatal által megrendelt tanulmányból kiderült, az elmúlt öt év alatt a megyeszékhelyi diákság létszáma jelentősen csökkent, átszámítva körülbelül 37 iskolai osztály létszámával, jelentette az Agerpres. A 2012–2013-as tanév óta 941 diákkal és óvodással csökkent a létszám, ennek elsősorban a gyenge natalitás az oka. A csökkenés nem oszlik el egyenletesen, bizonyos tanintézményeket jobban érintett, másokat kevésbé. A Kós Károly Szakközépiskola 250 diákot vesztett (41,7%), a Gödri Ferenc-iskola 273-at, (38,8%), az Ady Endre-iskola 133-at, (18,8%), a Constantin Brâncuși Szakközépiskola 78-at (17%). Gyarapodott a Református Kollégium 207 diákkal (65,9%), a Nicolae Colan-iskola 51-gyel, (7,7%), a Néri Szent Fülöp 23-mal (4,8%). A csökkenés okai közé sorolja a tanulmány a gyenge születési ráta mellett a lakóhely-változtatásokat, elvándorlást, iskolaelhagyást. 1996–2013 között a megyeszékhelyi iskolások létszáma 17.642-ről 11.553-ra esett vissza, a csökkenés 34,51%-os.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Utcára vonulnak a megmaradásért (Kós Károly Szakközépiskola)
Sem a tantestület, sem a szülőbizottság nem ért egyet azzal, hogy ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásában működjék a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola, ezért az erre vonatkozó tanácsi határozat visszavonását követelik – tájékoztatott Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója, aki a megyeközponti polgármesteri hivatalban tegnap iktatta azt a dokumentumot, amelyben kérik, engedélyezzék a január 31-re tervezett utcai tiltakozást. Az iskola önállóságának megtartásáért segítséget kérnek a megyei kormányhivatal vezetőjétől, az erre vonatkozó beadványt szintén tegnap iktatták.
A Kós Károly Szakközépiskola alkalmazottjai szerdán, a szülőbizottság csütörtökön fogalmazta meg ellenvetését a szóban forgó két iskola egyesítéséről. Az indokokat lapunkkal tegnap ismertette Komán László igazgató, Balázs Emőke, az iskola vezetőtanácsának tagja és Farkas Veronica szakszervezeti elnök. Az iskolavezető elfogadhatatlannak tartja, hogy egy magyar szakképző iskolát akar felszámolni az önkormányzat, mely szándékról őket nem értesítették, nem adtak lehetőséget, hogy a tanácsi határozat megszületése előtt elmondhassák véleményüket az átszervezésről. Elmondta, hogy kedden, egy nappal a határozat megszületése előtt Antal Árpád polgármester összehívta a megyeközpont négy szakközépiskolájának igazgatóit, és kötelezte, hogy az eléjük tárt három változat közül döntsék el, melyiket választanák: a négy iskola összevonását, két-két iskola összevonását (a Kós Károlyt a Puskás Tivadarral, illetve a Berde Áront a Constantin Brăncuşi-iskolával) vagy a négy tanintézmény közötti konzorciumot. Utóbbit maga a városvezető vetette el, mert hasonló felállás eddig is volt három iskola között, de nem működött, a másik kettő közül mindhárom magyar iskola vezetője az első megoldásra voksolt – mondta Komán László. Ő azért tett így, mert tudta, úgysem valósítható meg – indokolta lapunknak.
Balázs Emőke szerint a szóban forgó átszervezés mögött osztályok összevonásának szándéka áll, félő, hogy amelyik szakból jelenleg egy van, az jövőre fél osztály maradna, a másik felén egy más szak diákjai tanulnának, az elméleti órákat együtt tartanák, így kevesebb tanárra lenne szükség. Ez éppen fordítottja annak, amire szükség lenne, hisz köztudott, hogy a munkaerőpiacon kevés a szakember, ezt az iskola partnervállalkozói is alátámasztják – mondotta. A leépítés veszélyét Farkas Veronica is valósnak látja. Balázs Emőke kitért a speciális nevelési igényű gyermekek helyzetére, akik jelenleg kis létszámú speciális osztályokban, néhányan pedig integráltan tanulnak, akiknek a környezetváltozás ártalmas lenne. Mint fogalmazott, iskolájukban már nagy tapasztalata van a tanároknak nevelésük terén, a diákok is megszokták, és elfogadóak, míg egy olyan iskolában, ahol ilyen osztályok nem működnek, könnyen sérülhetnének, akár egy bántó szó elég lenne ahhoz, hogy abbahagyják a tanulást. Sérelmezi, hogy a városvezetés nem kérte ki véleményüket az átszervezésről, szerinte ebből is kitűnik, hogy semmibe veszik őket.
Az összevonásról a befogadó iskola igazgatóját is megkérdeztük, aki szerint ez a lépés elkerülhetetlen, csak egyetlen dolog állíthatná meg: ha több diák lenne. Demeter Dávid elmondta, a jelenlegi gyermeklétszám adott, ahhoz, hogy a szakképzésben több tanuló legyen, az elméleti iskolákból kellene elvonni, ilyen irányba kellene módosítani a beiskolázási tervet. Ha mégis házasodni kell a Kós Károly Szakközépiskolával, annak részükről nincs akadálya, hisz a Puskás Tivadar Szakközépiskolában van még üres hely. Ugyanitt harminc évvel ezelőtt ezerhatszáz diák tanult, tehát elférnének a Kós Károly-iskola diákjai, és még a Gyár utcai műhelyépületben is vannak tantermek – mondotta. Szerinte nem kellene szakokat, osztályokat összevonni, mindenikre szükség van, csupán be kell tudni népesíteni azokat. Minden összevonás változást hoz az alkalmazottak számára is, így nem alaptalan a félelem a leépítéstől, a környezetváltozástól – véli az igazgató. 
Azt egyelőre nem tudni, hogy a városvezetés hogyan reagál a Kós Károly Szakközépiskola tiltakozására, azt sem, hogy lesznek-e, akik melléjük állnak, és részt vesznek a január 31-ei utcai tüntetésen, az ellenben biztos, a tanácsi határozat megszületett, és minden bizonnyal az önkormányzati autonómia szellemében érvényt is szereznek neki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)