Körvonalazódik az államfőválasztás végeredménye
A szavatok 98,3 százalékának megszámlálása után közölt hivatalos részeredmény szerint Victor Ponta és Klaus Johannis jutott be az államfőválasztás második fordulójába 40,33, illetve 30,44 százalékos támogatottsággal, a harmadik hely pedig a Călin Popescu Tăriceanué. Cikkünk folyamatosan frissül.
11.10: A Központi Választási Iroda 98,3 százalékos feldolgozottságnál közölt adatai szerint a következő eredmények születtek az államfőválasztás első fordulójában:Kelemen Hunor - 3,50% Klaus Iohannis - 30,44% Dan Diaconescu - 3,99% Victor Ponta - 40,33% William Branza - 0,45% Elena Udrea - 5,18%  Mirel Mircea Amaritei - 0,08% Teodor Melescanu - 1,10% Gheorghe Funar - 0,48% Szilágyi Zsolt - 0,56% Monica Macovei - 4,46% Constantin Rotaru - 0,30% Calin Popescu Tariceanu - 5,40% Corneliu Vadim Tudor - 3,66%
10.10: Folyamatosan érkeznek a megyei választási irodáktól a megyénkénti végleges eredmények (százalékok).
Hargita megye: Kelemen Hunor - 62,97, Szilágyi Zsolt - 10,9, Klaus Johannis - 10,76, Victor Ponta - 8,13;
Maros megye:  Kelemen Hunor - 22,96, Klaus Johannis - 32,02, Victor Ponta - 26,49;
Kolozs megye: Kelemen Hunor - 7,58, Klaus Johannis - 42,53, Victor Ponta - 23,79;
Brassó megye: Klaus Johannis - 39,0, Victor Ponta - 30,75
maszol.ro

Maros megyében a magyar jelöltekre leadott szavazatok 90%-át az RMDSZ kapta
Maros megyében a 482.653 szavazásra jogosult polgárból 230.780-an jelentek meg az urnáknál, ami 47,81%-os részvételt jelent. Kelemen Hunor 51.664 szavazatot kapott, Szilágyi Zsolt pedig 5.743-at. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar jelöltekre leadott szavazatok 90 százalékát az RMDSZ kapta, és 10 százalékát az értelmetlen politikai megosztottság vitte el – nyilatkozta a Népújságnak tegnap Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke.
Elmondta, hogy a magyar mintákból származtatott adataik szerint egyértelmű, hogy a román szavazók esetében sokkal nagyobbnak bizonyult a tét.
– Így a többségében románok lakta településeken megduplázódott tulajdonképpen a választók száma, mert ők egy esélyes elnökjelöltre szavaztak, a magyarok pedig egy politikai üzenetre mozdultak meg. Mindenképpen értékelem, hogy ezt a politikai üzenetet a magyar választók többsége megértette. Tehát a szavazatok közötti különbség abból fakad, hogy egészen más dolog motiválta a magyar, és más a román szavazókat.
A továbbiakban arról beszélt, hogy az országos adatok több mint 91 százalékos feldolgozásából az derül ki, hogy Maros megye 16%- át adja az RMDSZ országos eredményének. Ez megfelel a megye demográfiai arányának, úgyhogy ilyen értelemben a Maros megyei RMDSZ megtette a tőle telhetőt.
A megyei elnök ugyanakkor egy másik jelenségre is felhívta a figyelmet: a magyar választók egy bizonyos rétege már az első fordulóban román jelöltre adta le a voksát. Ez a korábbi választásokhoz képest újszerű jelenség.
– Összegezve tehát elmondhatjuk, a magyar jelöltekre leadott szavazatok 90 százaléka a megyében az RMDSZ-t támogatta, ami azt jelenti, hogy a magyar választók zöme megértette az RMDSZ által a kampányban megfogalmazott politikai üzenetet: fontos, hogy a magyar közösség és politikai érdekképviselőet tekintélyét megerősítsük a román közéletben, és a részvételben tapasztalható különbség annak tudható be, hogy egészen más jellegű ok mozgósította a románokat, mint a magyarokat – jelentette ki Brassai Zsombor.
Maros megyei adatok
A megyei kerületi választási iroda (BEJ) adatai szerint:
Az állandó választási névjegyzéken szereplő választópolgárok száma: 482.653
A szavazáson részt vevő választópolgárok száma: 230.780
Az állandó választási névjegyzéken szereplő polgárok részvételi száma: 208.894
Az állandó választási névjegyzéken nem szereplő, a választáson részt vevő polgárok száma: 20.236
Érvényes szavazatok száma: 224.990 (97,49%)
Érvénytelen szavazatok száma: 5.790 (2,50%)
A jelöltekre leadott szavazatok száma:
1. Klaus-Werner Johannis – 72.051 (32,02%)
2. Victor-Viorel Ponta – 59.609 (26,49%)
3. Kelemen Hunor – 51664 (22,96%)
4. Elena-Gabriela Udrea – 6.865 (3,05%)
5. Monica-Liusa Macovei – 6.281 (2,79%)
6. Cristian-Dan Diaconescu 6.039 (2,68%)
7. Calin Popescu-Tariceanu – 5.872 (2,60%)
8. Szilágyi Zsolt – 5.743 (2,55%)
9. Corneliu Vadim-Tudor – 5.408 (2,40%)
10. Gheorghe Funar – 2.552 (1,13%)
11. Teodor-Viorel Melescanu – 1412 (0,62%)
12. Constantin Rotaru – 679 (0,30%)
13. William Gabriel Brinza – 665 (0,29%)
14. Mirel Mircea Amaritei – 150 (0,06%)
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a  Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb.  akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan éle­tet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Államfőválasztás: szövetséges kerestetik
Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke 40,44 százalékkal, Klaus Johannis, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltje pedig a szavazatok 30,37 százalékát megszerezve jutott az államfőválasztás második fordulójába – közölte kedden a Központi Választási Iroda (BEC) a vasárnapi első forduló végeredményét bejelentve.
A harmadik Călin Popescu Tăriceanu 5,36 százalékkal. A további sorend: Elena Udrea (5,20), Monica Macovei (4,44), Dan Diaconescu (4,03), Corneliu Vadim Tudor (3,68), Kelemen Hunor (3,47), Teodor Meleşcanu (1,09), Szilágyi Zsolt (0,56), Gheorghe Funar (0,47), William Brânză (0,45), Constantin Rotaru (0,30), Mircea Amariţei (0,08). Kelemen Hunor 329 727, Szilágyi Zsolt 53 146 szavazatot kapott.
Képben Tăriceanu és az RMDSZ
Zajlik a szövetségesek keresése a második fordulóra. Victor Ponta miniszterelnök a Szociálliberális Unió (USL) Călin Popescu Tăriceanu volt liberális pártelnök, exkormányfő pártjának, a Liberális Reformpártnak (PLR) a bevonásával történő újjáélesztésére tett javaslatot azon a kedd délutáni koalíciós egyeztetésen, amelyen az államfőválasztás vasárnapi első fordulója eredményeit elemezték ki, és amelyen javaslatot tett a miniszterelnök személyére arra az esetre, ha a második fordulóban őt választják államfővé.
Ponta három jelöltet is megnevezett, ugyanakkor Tăriceanut nevezte meg első számú miniszterelnök-jelöltjeként, mint olyan személyt, aki garantálja a 16 százalékos egységes adókulcsot, a tb-járulék csökkentését, a nyugdíjak és a bérek emelését.
Hozzátette: a másik jelöltje, amennyiben Tăriceanut nem fogadják el a partnerek, George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) korábban a PSD-ben politizáló igazgatója. Azt sem zárta ki ugyanakkor, hogy Florin Georgescu, a jegybank alelnöke személyében technokrata kormányfő lesz. Tăriceanu kedden kijelentette: Pontát támogatja, pártja pedig belép a kormányba.
A PSD koalíciós partnere, az RMDSZ támogatására is számít, ugyanakkor Tánczos Barna, a szövetség szenátusi frakcióvezető-helyettese kijelentette: az RMDSZ mérlegelni kívánja a döntést, hiszen koalíciós partnere szociáldemokrata, ellenfele, Klaus Johannis viszont egyrészt szintén kisebbségi, hiszen szász, másrészt az RMDSZ-hez hasonlóan az Európai Néppárt tagja.
Rámutatott: az RMDSZ döntését az is befolyásolja majd, kit nevez meg miniszterelnök-jelöltként Ponta. Mindemellett megjegyezte, hogy a szövetség felfogása a magyarság jövőjéről, a nemzeti önazonosság, a kultúra és a hagyományok megőrzéséről eltér attól, ahogyan Johannis képviselőné a szászok érdekeit.
Leszögezte: szerinte Johannis nem tekinthető egyik kisebbség képviselőjének sem, mivel programjában és nyilvános megszólalásaiban sem tett említést a kisebbségi ügyekről. Márpedig ebben az esetben nem képviselőheti a magyar közösség érdekeit – vélekedett Tánczos.
Johannis egyébként kedd kora este a regionalizáció kapcsán kijelentette: nem támogatja az etnikai alapú regionalizációt.
Korodi Attila környezetvédelmi miniszter kifejtette: az RMDSZ a helyi szervezetekkel történő egyeztetés után csütörtökön dönti el, kit támogat a második fordulóban. Szerinte nincsenek jó opciók, csak opciók vannak.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke hétfőn este elmondta, a szervezet csütörtökön a Szövetségi Állandó Tanács ülésén dönti el, kit támogat, a döntés pedig számos tényezőtől függ.
A PRM Pontát támogatja
Klaus Johannis ugyanakkor azt jelentette be, hogy nem hajlandó egyik kiesett jelölttel sem alkudozni a második körös támogatásról, ehelyett közvetlenül az emberektől kéri a támogatást.
A kormányon levő UNPR annál inkább: bejelentették, hogy megállapodást kötöttek Corneliu Vadim Tudorral arról, hogy a Nagy-Románia párt (PRM) Pontát támogatja a második körben. Teodor Meleşcanu is közölte: Ponta mellé áll a második körben, hogy együtt biztonságosabbá tehetik az országot.
Megszólalt a második fordulós támogatás ügyében Elena Udrea, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke is, aki 5,17 százalékkal a negyedik helyen végzett vasárnap. Kijelentette: a PMP nem bocsátkozik alkuba, ugyanakkor nem kizárt, hogy saját álláspontot fogalmaz majd meg a jelöltekről.
Az EPP Johannis mellett
Joseph Daul, az Európai Néppárt (EPP) elnöke még hétfőn arra buzdította a néppárt romániai tagjait, hogy a második fordulóban Klaus Johannist támogassák. Az EPP elnöke támogatásáról biztosította Johannist és a néppárt valamennyi romániai tagját, így a PMP-t és az RMDSZ-t is arra buzdította, Johannist segítsék győzelemre.
„A történtek alapján arra buzdítom a néppárt valamennyi romániai tagját, hogy Johannist támogassák. Az eredménye azt igazolja, hogy erős és versenyképes jelölt, aki győzni fog két hét múlva” – olvasható a közleményben.
Fontosnak nevezte a jobbközép szavazók mozgósítását, és azt is, hogy Johannis a többi romániai EPP-tagok jelöltjei által felvetett célokat is felkarolja a második fordulóban. „A jobbközép pártoknak egységeseknek kell maradniuk, ha győzni akarunk november 16-án” – olvasható a közleményben.
Ponta ismét kijátssza a nacionalista kártyát
Példátlanul durva stílusban támadt rá Klaus Johannisra Victor Ponta kedden a PSD megyei vezetőivel folytatott videóértekezleten: többek között azt állította, egyedül „az Erdély elszakítását akaró” Szilágyi Zsolt támogatja.
A miniszterelnök szerint Johannis „egy dolog, aki a dolgokhoz szól, míg ő „román, aki a románokhoz szól.” A rá kis arányban szavazó erélyi románokhoz szólva arra buzdította őket, a második körben szavazzanak rá, mivel az ő projektje „egész Romániáé.” Szerinte meg kell győzni az embereket, hogy rá szavazzanak, mivel Tăriceanu, Meleşcanu, Diaconescu, Vadim Tudor és a többi jelölt szavazóit is képviselőni fogják.
„Az egyetlen jelölt, aki már jelezte, hogy Johannist támogatja, Szilágyi Zsolt, aki el akarja szakítani Erdélyt” – mondta Ponta, hozzátéve: nem fogadnak el külföldi utasításokat az EPP-től, amely szerinte 2012-ben is gúnyt űzött a románokból. Szilágyi úgy reagált: Ponta eszelős kijelentéseket tesz, és hamis információkkal próbálja manipulálni a közvéleményt.
Corlăţean: az ellenzék a hibás a külföldi voksbotrányért
Az államfőválasztás első fordulóját megnyerő szociáldemokrata jelölt, Victor Ponta ellenjelöltjeire próbálta hárítani Titus Corlăţean külügyminiszter a felelősséget azért, mert a vasárnapi szavazás idején több romániai külképviselőeten is botrány tört ki, mivel a nagy tömeg és a lassú ügyintézés miatt nem szavazhatott mindenki, aki élni akart alkotmányos jogával.
Corlăţean szerint Ponta egyes ellenfelei szervezetten irányították a nagykövetségekre szimpatizánsaikat, hogy mesterségesen felduzzasszák az előttük kígyózó sorokat, és ezáltal botrányt okozzanak. A külügyminiszter azt állította, Németországból, Stuttgartból és Münchenből kapott erre vonatkozó információkat.
A Központi Választási iroda és a miniszter egyébként kedden egyeztettek arról, hogy a második fordulóra megnöveljék a szavazófülkék számát és egyszerűsítsék a választási procedúrát a külképviselőeteken.
Egyébként Párizsban – ahol vasárnap este a felháborodott szavazni akarók betörtek a nagykövetség épületébe – hétfőn este mintegy százan tüntettek a külképviselőet előtt az ellen tiltakozva, hogy korlátozták a szavazati jogukat.
Eközben a német parlament alsóháza, a Bundestag Európa-ügyi bizottságának elnöke levélben fordult Jean-Claude Junckerhez, az Európai Bizottság elnökéhez, azt állítva: tudomására jutott, hogy a nagykövetségek utasítást kaptak: akadályozzák a szavazási folyamatot. Mint közismert, öt évvel ezelőtt a külföldön élő romániaiak elsöprő többsége a jobbközép jelöltre voksolt, az utasítással most ezt próbálták megakadályozni.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Megvannak a végleges eredmények: Kelemen Hunor 3,47 százalékon
Bejelentette a Központi Választási Iroda az elnökválasztás első fordulójának végleges eredményeit: a 9 485 340 érvényes leadott szavazat 40,44 százalékát Victor Ponta, 30,37 százalékát Klaus Johannis szerezte meg. A többi jelölt, sorrendben:
Călin Popescu-Tăriceanu: 5,36% Elena Udrea: 5,2% Monica Macovei: 4,44% Dan Diaconescu: 4,03% Corneliu Vadim Tudor: 3,68% Kelemen Hunor: 3,47% Teodor Melescanu: 1,09% Szilágyi Zsolt: 0,56% Gheorghe Funar: 0,47% William Brânză 0,45% Constantin Rotaru: 0,30% Mirel Mircea Amariţei: 0,08%
Az RMDSZ jelöltje 329 727 szavazatot kapott, az EMNP jelöltje 53 146 szavazatot. (hírszerk.)
maszol.ro

Újraalakult az USL
Újraalapította a Szociál-liberális Uniót a PSD, az UNPR, a PC és a PLR: tévés közvetítés, tapsoló közönség közepette a parlament épületében írta alá a dokumentumot Călin Popescu Tăriceanu (PLR), Daniel Constantin (PC), Victor Ponta (PSD) és Gabriel Oprea (UNPR). Az eseményt rászervezték Traian Băsescu korábban bejelentett sajtótájékoztatójára. Az időközben országszerte zajló Ponta-ellenes tüntetéseket a PSD-párti televízióadók mellőzik és az USL újraalakulását közvetítették. Traian Băsescu megvárta az USL bejelentésének végét nyilatkozatával. (hírszerk.)
Transindex.ro

Nevetséges magyar feliratok a szatmári kórházban
Lecserélik a körülbelül három hete átadott szatmárnémeti járóbeteg-rendelő feliratait, mivel a magyar verzióban igen sok volt a hiba. 
A közel három évig tartó felújítást követően a városközpontban lévő járóbeteg-rendelőt az államelnök-választás első fordulója előtt pár nappal adták át Victor Ponta jelenlétében.
A Szatmár megyei önkormányzat szerint legalább fél éve befejezték a munkát, azonban úgy tűnik, a rendelők ajtóira került felirat szakszerű fordítására nem volt elég az a hat hónap sem, melyet vélhetően azért vártak ki, hogy az átadással a szociáldemokrata jelölt népszerűségét emeljék.
Az első – azóta már kijavított – szarvashiba egyébként messziről szemet szúrt, az intézmény bejárata fölötti táblán ugyanis „Járóbeteg-szakrendelés” helyett mindössze annyi szerepelt, hogy „Járóbeteg”. Ezt a táblát egyébként a napokban lecserélték.
Constantin Demian, a Szatmár megyei kórház szóvivője lapunknak elmondta, igyekeznek korrigálni a hibát, és miután elkészítették a szakszerű magyar fordításokat, meg is rendelték az új táblákat. Hozzátette, valószínűleg még e héten lecserélik az összes hibás feliratot.
A szóvivő kérdésünkre arról számolt be, hogy a kórház magyarul beszélő munkatársainak bevonásával készültek a kétnyelvű táblák, azért azt gondolták: a feliratok rendben vannak. Hozzátette, amint a megnyitó alkalmával befutottak hozzájuk az első erre vonatkozó észrevételek, azonnal léptek.
Az épületben járva egyébként megállapítható, hogy nemcsak a fordítások rosszak, de a helyesírással is voltak problémái annak, aki a magyar verziót készítette. Legalábbis erről árulkodik a „fűl-orr-gégészet”, az „alergiológia-imunológia” vagy a „tüdöintézet” felirat.
A „Gyermek ideg és pszichiátria” valószínűleg a „Járóbeteg”-hez hasonlóan egy szó kihagyásával jöhetett létre (vélhetően a Gyermek-ideggyógyászat és pszichiátria helyett), míg a „Bőrgyógyászat és nemi betegségek” vagy a „Munka orvostan” felirat minden bizonnyal egyszerűen a hanyagság számlájára írható.
A Szatmár megyei önkormányzat egyébként nem először fut bele ilyen hibába – a négy-öt éve átadott felújított sürgősségi kórházban is bőven akadtak rossz fordítások. Egyebek mellett becsúszott olyan hiba is, melyet csak komoly költségek árán lehetett volna kijavítani, a helytelenül, hosszú ű-vel írt „sűrgősségi” felirat például a bejáratnál lefektetett speciális gumi padlóborításba lett belepréselve
Babos Krisztina
Szabadság (Kolozsvár)

Koncerttel ünnepelte születésnapját a Varadinum vonósnégyes
Családias hangulatban, akár azt is mondhatnánk teljes mértékben baráti körben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját a Varadinum vonósnégyes kedden, a nagyváradi filharmónia termében megtartott körülbelül egyórás koncertjével. A kamaraest mintegy 30 fős közönséget régi és újabb zenész kollégák, valamint a kvartett fiatalabb és korosabb törzshallgatói alkották, egytől egyig az együtteshez az elmúlt években is hűségesen közel álló zenekedvelők.
Aki ismeri a Varadinum vonósnégyest jól tudja, hogy az elmúlt 25 esztendőben bizony rendkívül aktív volt az együttes, megszámlálhatatlan koncerttel szolgálták – és persze szolgálják továbbra is – a nagyváradi, de tágabb értelemben a partiumi, erdélyi vagy romániai zenei életet is és akár a brazilt is, Thurzó Sándor József nyomán. Számtalan kortárs zeneszerző vagy bihari, erdélyi vonatkozású mű előadását, zenei ritkaságok bemutatóját és ősbemutatók sokaságát vállalták már fel eddig is.
Varadinum néven hivatalosan először 1989. november 15-én mutatkoztak be – akkor Tokaji Ágnes, Lucian Maliţa, Thurzó Sándor József és Marcu Sikes Ágnes felállásban –, de az együttes természetesen nem az aznapi koncertre alakult meg minden előzmény nélkül. 1986 ősze óta már működött egy a filharmónia négy szólamvezetőjéből álló vonósnégyes Nagyvárad néven, igaz az akkori sajtó nyelvtől függően hívta őket Oradea vagy Grosswardein kvartettnek is, azonban ez az együttes 3 év után feloszlott. Thurzó ekkor egy másik filharmóniás kollégával, Lucian Maliţával, valamint két hangszeres tanárnővel, Tokaji Ágnessel és Marcu Sikes Ágnessel közösen Varadinum elnevezés alatt folytatta a kvartett munkáját. A latin név ötlete, ami így lett azután minden nyelven érthető és egyforma, id. Thurzó Sándor javaslata volt. Maliţa 1998-as kiválása után Tokaji lánya, Costin (Szabó) Éva lépett be a kamaraegyüttesbe, majd Tokaji két évvel ezelőtti tragikus halála után Éva lett a kvartett elsőhegedűse, és a fiatalítás és frissítés tovább folytatódott Oláh Boglárkával is (szekund). Ne feledjük azt sem, hogy Marcu posztján sokszor játszott Ichim (Bozsódi) Beáta is. A jelenlegi felállás tehát: Costin, Oláh, Thurzó, Marcu. A rövid áttekintő után térjünk vissza a kedd esti koncertre.
A kvartett műsoráról szólva – mellyel egyébként az elmúlt héten a Tibor Ernő Galériában, illetve az Aradi kultúrpalotában is ünnepeltek – ismét csak azt mondhatjuk, számos szempontot szem előtt tartottak. Elsőként megemlékeztek az öt esztendeje elhunyt kolozsvári iskola jeles alkotójáról, Dan Voiculescuról (akinek a neve a S. Toduţă-alapítványt is fémjelezte). A reneszánsz Erdély sokszínű zenéjébe modern kontrapunktikus szerkesztéssel betekintést nyújtó kolozsvári szerző szvitje hangzott el tehát, mely a Kájoni-kódexből témáit használta fel, és dedikációja egyenesen Varadinuméknak szólt. Nagyvárad békebeli zenei múltjára reflektált ezután a kvartett a 250 évvel ezelőtt itt alkotott Michael Haydn csillogó D-dúr divertimentójával (1782), mely a klasszikus, kiegyensúlyozott monarchiabeli muzsika szellemiségében íródott. Végezetül egy a romantikus német iskola tendenciáit egyesítő román szerző műve, Constantin Dimitrescu 1888-ban íródott 4., g-moll vonósnégyese hangzott el, itt az imitációs részek összehangolására vérbeli koncertmesterként figyelt oda Costin Éva.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közép-Európa 1989
Konferencia a kommunista diktatúrák bukásáról
A rendszerváltók korosztályának nemcsak az adatott meg, hogy lerombolja a régi rendszert, hanem az is, hogy elkezdje egy jobb világ építését – mutatott rá Lech Walesa Nobel-békedíjas volt lengyel elnök, a Szolidaritás szakszervezet egykori vezetője csütörtökön Bukarestben, ahol a kommunista diktatúrák bukásának 25. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián vett részt.
"Egy jobb világ megteremtéséhez szükség van a vitára, az érzelmekre, a sztrájkokra és tüntetésekre ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes megoldásokat, és megfelelő, felelős vezetőket válasszunk" – jelentette ki Walesa.
Hozzátette: a rendszerváltás 25. évfordulóján talán túl sok szó esik a demokráciáról és kevesebb a szabadságról, pedig a szabadság nélkül nem érvényesül a népakarat. A szabadság fontosságáról hajlamosak az emberek megfeledkezni, mert az olyan természetes, mint a levegő: "csak akkor érezzük a hiányát, ha nincs" – vélekedett a lengyel rendszerváltozás meghatározó személyisége.
A Visszatekintés és jövőbe nézés című tanácskozást Emil Constantinescu volt elnök által vezetett alapítvány rendezte. Az eseményre kelet-európai országok első demokrata államfői, a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás meghatározó személyiségei kaptak meghívót.
Többek közt Vytautas Landsbergis volt litván elnök, Sali Berisa, Albánia volt köztársasági elnöke, Zselju Zselev volt bolgár elnök és Boris Tadic, Szerbia volt elnöke vett részt a megnyitón.
A kétnapos konferenciára Magyarországról – a 80-as években több szamizdat kiadványt alapító és szerkesztő – Demszky Gábort, Budapest volt főpolgármesterét hívták meg, aki egy csütörtök délutáni fórumon vett részt.
Constantinescu nyitóbeszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik szembeszálltak a "bűnös kommunista rendszerrel", és azoknak, akik 1989-ben hozzájárultak a Ceausescu-diktatúra megdöntéséhez.
A volt államfő úgy vélekedett: semmilyen összeesküvés nem lett volna képes azt a mélyreható változást előidézni Kelet- Európában, ami negyedszázada történt, ha a "végbement csodát" nem táplálta volna a szabadság eszméjéhez életük árán is ragaszkodó emberek eltökéltsége.
A konferenciát I. Mihály király, a 93 éves volt uralkodó levélben üdvözölte, és csütörtökön díszvacsorát adott a Bukarestben összegyűlt volt államfők tiszteletére.
Népújság (Marosvásárhely)

Hegedüs: a kulturális diplomácia a konfliktuskezelés eszköze
Az UNESCO világörökség-állomány bővítésének kritériumrendszerét és elveit, illetve a magyar vonatkozású világörökséghez kapcsolódó tevékenységét ismertette Bogyay Katalin, Magyarország UNESCO-nagykövete azon a bukaresti találkozón, amelyen Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár a kulturális tárca prioritásait ismertette csütörtökön.
Az RMDSZ-es államtitkár bemutatta az UNESCO-hoz benyújtott iratcsomók helyzetét – köztük a Csíksomlyói pünkösdi búcsúnak a szellemi világörökségi listára, illetve Constantin Brâncuși zsílvásárhelyi szoborparkja tárgyi világörökségi listára való felterjesztésének szakmai részleteit.
Hegedüs Csilla ugyanakkor arra is kitért, hogy a Torockó épített örökségéről szóló, 2003-ban már előkészített iratcsomó bővítése és aktualizálása is elsőrendű, a település pedig építészeti ritkaságként az UNESCO-világörökségi listáján már szereplő magyarországi Hollókőhöz társulna hasonló kulturális értékként. Az iratcsomó véglegesítése és további szakmai előkészítése érdekében az RMDSZ államtitkára az UNESCO-nagykövet együttműködését kérte.
Az általa képviselt nemzetközi szervezet elve az, hogy a közös kulturális örökséget együtt kell védeni, ezért az UNESCO kiemelten támogatja azokat a világörökségi listára felterjesztett szellemi és tárgyi értékeket, amelyek az országok, nemzetek közötti együttműködés eredményeként kerülnek az elbíráló bizottság elé – hangsúlyozta Bogyay Katalin UNESCO-nagykövet Bukarestben.
Azt is elmondta: a kulturális diplomácia nagyon fontos eszköze a konfliktuskezelésnek, hiszen olyan államok képviselői hoznak létre közös munkákat, amelyek között politikailag nem mindig békés a viszony. Ilyen tekintetben a kultúra összekötő kapocs lehet, jelentős hajtóműve a nemzetközi kapcsolatok hosszú távú kiépítésének.
maszol.ro

A szkítáktól a besenyőkig
Hol van „Csiglamező”? (V.)
Tanulmányunk eddigi négy folytatásában láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és továbbra is belakják a Budzsákot. Nézzük, mi történik őseinkkel a bolgárok 680-as államalapításától.
A szklavinok országa 680-tól a Bolgár Kánság része, amin igazán nincs mit csodálkozni, mivel a bolgár hagyomány szerint egyik legendás vezetőjük Irnik volt, akit Attila fiával, Irnákkal azonosítanak. A Csíki székely krónika szerint is a székelyek második vezetője (Halad/Aladár után) Irnák, aki viszont (Kézai Simon krónikája szerint) Csaba néven 469-ben népének jó részével visszament (Nagy-)Szkítiába. Irnák (Csaba) népe, a bolgárok tehát 680-ban jönnek vissza, és a székelyeken túl, bizánci területet elfoglalva, a mai Bulgáriában és Dobrudzsában telepednek le. Megjegyzem, e korai bolgárok még nem szlávok, hanem kutrigur-onogur-hun népesség.
A bolgár államon belül
Ettől az időponttól kezdve jóval kevesebbet tudunk meg a bizánci forrásokból a szklavinokról, hiszen megszűnik a szomszédság, a bizánciak a bolgárokkal való harcokkal vannak elfoglalva. A 800-as években érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantinológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi-moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára.
Bölcs Leó császár (uralkodott 870–912) átdolgozza a 600 körül született Strategikon című hadi művet, Taktikájában leírja a környező népek harci szokásait, ám azokon a részeken, ahol a Strategikon szklavinokat említ, ő következetesen szkítákról beszél. Theophanes Confessor, aki 810–814 között írja krónikáját, az 593–602 közötti események ismertetésénél még szklavinokról ír, ám a 10. században kompiláló Leo Grammaticus már szkítákról – ugyanazon események kapcsán.
Bolgárok szkíta néven
A külföldiek szemében szklavinról szkítára nevet váltó (székely) nép, úgy tűnik, nagyon jelentős elem volt a bolgár államban, ez ad magyarázatot arra, hogy a bolgárokat szkíta néven is említik néha – vagy talán csak arról van szó, hogy a jobban értesült bizánci szerzők a Bolgár Kánságon belül is elkülönítették a népcsoportokat. Mihai Ovidiu Căţoi mértéktartó, sok mindent helyre tevő tanulmányában felsorolja azokat az általa talált forrásokat, amelyek szkíta néven említik a bolgárokat:
– A Sinaxarium Ecclesiae Constantinopolitanae (a szentek, mártírok életéről szóló, napok szerint elrendezett kalendárium) július 26-ához köti azt a 811-es eseményt, miszerint „ezen a napon azokra a keresztény testvéreinkre emlékezünk, akiket Nikephorosz császár idejében öltek meg Bulgáriában.” Ezek a mártírok katonák voltak, akiket Krum bolgár kán elfogott, a fogságban pedig arra próbálták rávenni őket, hogy felejtsék el Jézus tanításait, és kövessék a szkíta hitet. Amikor ezt megtagadták, megölték őket. 
– A Sinaxarium rövidített változatában, július 23-ához kötve, a bolgárokat szkítobulgárok név alatt említik – ez jelentheti a szkíta hitű bolgárokat vagy a bolgár államon belüli szkítákat (székelyeket)
– A Sinaxarium december 29-éhez kötve Szent Tadeusról mondja, hogy ez felszabadított rabszolga volt. Tadeusnak nézeteltérése támad a Traulosnak vagy Psellosnak (hebegőnek) mondott II. Mihály császárral (820–829), aki úgy érzi, hogy megsértette „egy paraszt, aki születésére nézve szkíta és közember”, emiatt Tadeust megkínoztatja, és megöleti.
– A 10. század közepén alkotó Genesios feljegyzi azt a kemény szóváltást, amely egyrészt I. Borisz bolgár császár (uralkodott 852–889) és III. Mihály bizánci császár (uralkodott 842–867) anyja, Teodóra császárné között zajlott le. Borisz háborúval fenyegetőzik, de végül „a szkíta úgy döntött, hogy országában marad”.
– Ugyanerről a Tadeusról Theodor Studita is azt állítja, hogy szkíta volt, miközben a szkítákon bolgárokat ért.
– III. Mihály bizánci császár 865-ben vitába keveredik (ugyanúgy, mint két bekezdéssel feljebb az anyja Borisszal) I. Miklós pápával. Egy ponton azzal vádolja, hogy Róma püspöke „barbár és szkíta nyelvet beszél” (azaz latint). Căţoi meggyőzően bizonyítja, hogy itt nem arról van szó, hogy a szkíták latinok vagy netán vlahok lettek volna, hanem arról, hogy a latin (illetve a hozzá hasonló vlah) beszélői Szkítia lakói voltak, amin a fenti kontextusban Bulgáriát (a Duna mindkét oldalán) kell érteni. Azaz Róma püspöke olyan nyelvet beszél, mint a barbár Szkítia – egyik – népe, a vlahok, mondja III. Mihály.
– Ugyanebben a kontextusban kell értelmezni – mondja Căţoi – Walafridus Strabo 841 körüli tudósítását a „tomisi szkítákról”, aki arról ír, hogy ezek mai napig német nyelven tartják az (ariánus keresztény) istentiszteletet, miután az isteni könyveket valamikor régen (ahogy a történelemkönyvek mesélik) a tudósaik lefordították. Egyszerűen arról van szó, hogy 841-ben a Duna két partján fekvő Bulgáriát (amibe Dobrudzsa is beletartozott, ahol Tomis volt található) Szkítiának (is) nevezték, így Strabo nagyon is pontosan nevezi őket tomisi szkítáknak.
Eddig Cățoi tanulmánya, amit jómagam azzal tudok kiegészíteni, hogy a fentebb idézett Genesios (aki Bíborbanszületett Konstantin kortársa) máshol arról ír, hogy a 813–820 között uralkodó V. Leon császár megerősíti Trákia és teljes Makedónia várait, egészen a szkíták országáig. Trákia provincia/thema a mai Törökország európai részének felel meg, Makedónia provincia/thema pedig a mellette levő, ma Görögországhoz tartozó terület – eszerint a hatalmas szomszéd, Bulgária a szkíták országa.
Hol éltek Bulgárián belül a szkíták?
Míg a fentiekből nagyjából azt tudtuk meg, hogy a bolgárokat nevezik szkítáknak is, illetve Bulgáriát a szkíták országának, van egy adat, amely pontosan megmondja, a Bolgár Birodalom melyik részét nevezték a szkíták országának. Bíborbanszületett Konstantin 950-ben mondja: ahhoz, hogy bizonyos csapatok a mai Krím félszigeten levő Chersonból Dobrudzsába, azaz Szkítia érsekségbe érjenek, át kell menniük a szkíták országán, amelynek határa a Duna.
Miért lettek a szklavinok szkíták?
Kérdés, miért kezdik a bizánciak szkíta néven nevezni azokat, akiket korábban szklavinoknak hívtak. Az első, legfontosabb változás az, hogy a Dunától jobbra, a mai Szerbia és Macedónia területén a 8. századtól kezdve megjelentek az első szláv államalakulatok, ők pedig szlávoknak hívták magukat – így a szklavin név ezek után félrevezető lett volna a bizánciak számára, hiszen pár évszázad alatt amúgy is rájöhettek, hogy a Duna bal partján levő szklavinok nem szlávok.
A szkíta hitről
Hogy pontosan miért a szkíta nevet kezdik a székelyekkel kapcsolatban használni, arra a teológus Căţoi tanulmányában rejlik a válasz: azért, mert a Duna bal partján lakó nép (és a bolgárok egy része mindenképp) a szkíta hitet, szkíta vallást gyakorolta (ennek nevében ölik meg Nikephorosz császár katonáit 811-ben).
Számomra mindig is nagy kérdés volt, miként lehetséges, hogy a kereszténységet frissen felvett népek (a bolgárok kevesebb mint száz év múlva, a magyarok jóformán megkeresztelkedésük pillanatában) már eretnekségen (a bogumilizmuson, ami nagyjából a manicheizmust jelenti) törik a fejüket. A megoldás erre elég egyszerű, és szépen nyomon követhető: a bolgárok már bejövetelükkor a szkíta vallást gyakorolták. Ezt Ohridai Teofilact, az ohridai székhelyű bolgár érsekség vezetője mondja el valamikor a 11. század végén: 680-ban bejöttek a bolgárok, és „ők nem ismerték Krisztust”, hanem „a szkíta kitaláció követői voltak: meghajoltak a nap, a hold és más csillagok előtt”.
A Csíki székely krónikából elég sok mindent megtudhatunk a székelyek korai vallásáról, mi több, erről szóló tanulmányomban bemutattam, hogy a krónika egyik legnagyobb hitelesítő jegye az, hogy használja a rabanban tisztséget, és meg is magyarázza, mi az: vallási és világi vezető egy személyben. Tisztán kivehető, hogy a raban + bán összetételéről van szó, ahol a raban nem egyéb, mint a vallási, a bán pedig a világi vezetőt jelenti. A manicheizmuson belül (melynek tanait Mani a 3. században fektette le, s amely vallást a Római Birodalomban 297. március 31-től betiltottak) mai napig is megtaláljuk a rabban titulust, az angol nyelvű manicheista közösségek vezetője például a rabban címet viseli.
A krónika raban méltósága tehát nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a székelyek egy egyistenhívő keleti egyház követői voltak, a manicheizmusé. Mára a honfoglaló magyarság és a manicheizmus, illetve az annak hajtásaként kezelt bogumilizmus kapcsolatának tengernyi irodalma van. A Csíki székely krónika szerkesztői sem 1533-ban, amikor összeállították a krónikát, sem 1796-ban, amikor azt állítólag hamisították, nem tudhattak a raban méltóságról, mivel az erről való tudásunk nagyjából 20. századi, addig jóformán senki sem tud a manicheizmusról – így a krónikaszerkesztők egyszerűen régi iratokból másolhatták a raban + bán tisztséget, mint ahogy állítják is. A krónika szerint a (nyugati) kereszténységet a székelyek csak az 1000-es évek elején veszik fel, ám később is sokáig polgárháború dúl a régi és az új vallás követői között.
Összefoglalás
A bolgárokról tehát tudjuk, hogy a bejövetelükkor, 680-ban, valamint 811-ben a szkíta vallást követik, a székelyekről pedig még az 1000-es évek végén is úgy tudjuk, hogy a nyugati kereszténység felvétele ellenére még sokan ragaszkodnak a régi valláshoz, ami manicheizmus vagy valami hasonló. Ha elfogadjuk azt, hogy a székelyek azon vallása, amelyben raban titulus létezett, éppen a bogumilizmus elődje, a manicheizmus lehetett, és ezt hívhatták „szkíta vallásnak” 811-ben, akkor tiszta és világos, hogy szklavinról miért éppen szkítára változik a Duna bal partján lakó nép neve a bizánci írók tollán: azért, mert a korábban szklavinnak nevezett nép a szkíta vallást követte.
Legközelebb, a tanulmány befejező részében arról szólok, hogy a 11. század közepétől miért kezdenek „szkítáknak nevezett besenyőkről” írni a bizánciak, és eljutunk oda, hogy ezt a népet a székelyek már ismert, a 12. századtól a nyugati forrásokban is követhető történetével összhangba hozzuk.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre  hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

A „nagy, örök költözéstől” az őrült naplójáig
Két szakmai beszélgetéssel startolt az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál nyolcadik napjának programja szerdán délelőtt a TIFF Házban, az érdeklődők a bukaresti Nottara Színház Az új lakó (rendező: Tompa Gábor), valamint az ArCuB Kulturális Központ Egy őrült naplója (r.: Felix Alexa) című produkciójának alkotóival találkozhattak.
Marina Constantinescu bukaresti színházkritikus, az Országos Színházi Fesztivál (FNT) igazgatója meghatottan mondott köszönetet az alkotóknak az élményért, amelyben a Ionesco műve nyomán készült produkcióban része volt, véleménye szerint az előadás igazolja: elérkezett az ideje annak, hogy a Nottara Színház művészei igazi csapatként tudnak együtt dolgozni, képesek az általuk kevésbé játszott szerző szövegeit is kellő finomsággal tolmácsolni. Kitért ugyanakkor Helmut Stürmer díszlettervező munkájára is, amelynek köszönhetően egy olyan intim tér jön létre, amely a nézőt is arra készteti, hogy az események részévé váljon. A Ionesco-féle világ aprólékos végiggondolását, gyöngédség és játékosság ötvözését, a zenei megoldásokat és a fényhasználatot is külön megdicsérte Marina Constantinescu, majd Helmut Stürmer mesélt az előadás díszletének kitalálásáról, ésszel felfogható és metafizikai dolgok elegyítésének lehetőségeiről.
A „nagy, örök költözés” kapcsán, amely születésünk és halálunk között voltaképpen egész életünket jellemzi, Tompa Gábor rendező megjegyezte: mindannyian reménykedünk abban, hogy a meghalás, nem pedig a halál van az út végén, ilyen értelemben tehát – folyamatként értelmezve az utolsó költözést – mindig nyitva maradhat egy ajtó az ember számára. Beckett és Ionesco elmúláshoz, élethez és halálhoz való viszonyulása, valamint a mű poétikus jellegére való utalás mellett saját élete és az előadás összefüggéseire is kitért: az új lakóhoz hasonlóan ő is sokat költözött egyik kontinensről a másikra, s akárcsak a címszereplő, aki képtelen lemondani a körülötte és benne lévő emlékekről, Tompa Gábor vitte magával a számára kedves dolgokat; az előadásban megjelenő három hintaló például a három gyermekét jelképezi, Don Quijote pedig, aki az egyik képen tűnik fel, az új lakó és saját, az idővel és a szélmalmokkal való poétikus harcait is szimbolizálja.
A főszereplő, Francisco Alfonsín spanyol színész, aki a Tompa által tíz évvel ezelőtt Angliában színre vitt előadásban is játszott, itt is idegen: nem csupán amiatt, mert más országban él, de fizikai és metafizikai értelemben is, hiszen „gyakran érezzük magunkat idegennek a saját országunkban, a saját családunkban, a saját bőrünkben”. A folytatásban a házmesternőt játszó Ada Navrot, valamint a hordárokat alakító Ion Grosu és Gabriel Răuţă is mesélt a próbafolyamatról, a szavakhoz, a tárgyakhoz és a zenéhez való kötődésükről, ugyanakkor reményüket fejezték ki, hogy minél hosszabb életű lesz az előadás: a bukaresti közönség számára ugyanis, mint kiderült, fantasztikus gyakorlatnak bizonyul Az új lakó, hogy az abszurddal megismerkedjen és megbarátkozzon, másrészt a művészek is hálásak azért, hogy egy ilyen előadásban, ily módon dolgozhattak.
*
A színházi világban való alkotási folyamatának kezdeteiről kérdezte elsőként Alexander Bălănescut Visky András a beszélgetés második részében, utalva arra is, hogy a világhírű hegedűművész és zeneszerző mások mellett Ada Mileával is együtt dolgozott az elmúlt időszakban. – Éppen ő nyitott ajtót számomra a zene és a szöveg közötti kapcsolatban, tőle kaptam ezt a fajta kíváncsiságot – hangsúlyozta a zenész. A Gellu Naum műve nyomán színre vitt A sziget című produkcióban kezdődött az együttműködésük, és Bălănescut is ennek nyomán kezdte foglalkoztatni, miként képes a színészekhez hasonlatosan jelen lenni a színpadon.
Örömmel fogadta Felix Alexa rendező felkérését, hogy Marius Manole színművésszel együtt adják elő Gogol Az őrült naplója című művét, s már az első találkozások alkalmával kiderült, hogy a stabil és a véletlenszerű, improvizatív kapcsolatáról is szólni fog a munkájuk. – Nagyon fontos, hogy improvizálhassak, soha életemben nem szerettem magamat ismételni. Kiváltságos helyzetben vagyok tehát – hangsúlyozta a művész. Hozzáfűzte: minden előadásuk nagyon különböző, a Marius és közte lévő kapcsolat, az egymásból való építkezés és a közönség is meghatározza a hangulatot.
A próbafolyamat alatt is minden nap felfedezett valami újdonságot, élete egyik legszebb időszakaként emlékezik vissza arra az időszakra; de ugyanígy előadásról előadásra is gazdagodik a produkció – már két éve játsszák, többek között Oroszországban és Olaszországban is bemutatták – és a tapasztalat azt mutatja, hogy minden előadás jobban sikerül az előzőnél. Sokat segít, ha nyugodt, fesztelen a közönség, ezt már kezdés előtt meg tudják állapítani, és ehhez is igazítják az előadást: ha nevetnek, az nekik is erőt ad, de különböző trükkjeik vannak még, hogy oldják a hangulatot.
Ahogyan a rendező elgondolta, a színész játssza a főhőst, Popriscsint, Bălănescu pedig az összes többi szereplőt, a többnyire nem túl kedves figurák bőrébe is „belebújik”, beszél, véleményez, helyzeteket teremt. Mint mondta, egy másik értelmezés szerint Popriscsin másik dimenzióját, a lelki világát tükrözi, itt jön be tehát a mű poétikai olvasata.
Mint kiderült, a neves zeneszerző „csúnya” zenét komponált az előadáshoz, amely dühéből fakadt, főként az igazságtalanságokkal szemben, amelyeket Gogol is leír, s amelyekben neki is része volt.
Szabadság (Kolozsvár)

A Mikó-ügy másfél évtizede: egy ingatlan-visszaszolgáltatás kálváriája
Bő két év és tizenöt tárgyalási forduló után került pont a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatása miatt indult büntetőperben a Ploiesti-i Táblabíróság három-három év felfüggesztett szabadságvesztésre enyhítette Markó Attila és Marosán Tamás alapfokon kiszabott három-három év letöltendő börtönbüntetéséről szóló ítéletét. A testület eltörölte a buzãui bíróság alapfokú ítéletének azt a részét is, amely az Erdélyi Református Egyházkerületet 1,13 millió lejes kártérítésre kötelezte, ugyanakkor megerősítette az elsőfokú határozat ama részét, amely szerint a református egyház elveszíti az ingatlan feletti tulajdonjogát.
Összességében több mint tízévnyi pereskedés után jutott el a jogerős ítéletig a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium ügye. Az ingatlant – a hajdani mikós tanári lakásokkal együtt – 1999-ben sürgősségi kormányrendelet révén kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A lakásokat a kilencvenes években megvásároló két sepsiszentgyörgyi magánszemély azonban beperelte az egyházat azzal az érveléssel, hogy az ingatlanegyüttes tulajdonjoga nem az egyházé volt, hanem a város közösségéé. A korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vizsgálódását követően bűnügyi per lett az ügyből, amelynek alapfokú ítélete három éves letöltendő börtönbüntetéssel sújtotta a restitúciós bizottság három tagját, az ingatlan tulajdonjogát megvonta az egyháztól, és 1,1 millió lejes kártérítésre kötelezte. Az ügyet 2013. október 10-én tárgyalta a legfelsőbb bíróság, amely a ploieşti-i táblabíróság hatáskörébe utalta vissza.
Lakásgazdálkodási hibák
Az ügy tulajdonképpen egy tizenöt évvel ezelőtti törvény (1995/112.) kibocsátásáig vezethető vissza, amelynek értelmében az önkormányzatok – ingatlankezelő cégeik révén – eladhatták a kommunizmus idején magánszemélyektől államosított ingatlanokat. A Konsza Samu utca 14–16. szám alatti két tanári lakást 1997-ben vásárolta meg két sepsiszentgyörgyi magánszemély, mindketten bérlőkként laktak az ingatlanban. A Székely Mikó Kollégium igazgatósága ugyan hivatalos átiratban értesítette az ingatlankezelőt, miszerint a lakások az egykori Református Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatandó vagyonának részét képezik, de az eladást nem tudták megakadályozni.
Az 1999/83-as sürgősségi kormányrendelet egy sor, korábban közösségi vagy egyházi tulajdonú ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett. Hogy kinek kell visszaadni, egy közösségen belül ki a jogos tulajdonos, arról a visszaszolgáltatási bizottságnak kellett döntenie, amelynek tagjai voltak Silviu Clim (az igazságügyi minisztérium részéről), Markó Attila államtitkár, valamint Marosán Tamás, az egyházkerület akkori jogtanácsosa. A kormányrendeletben ugyan még nem szerepelt a Mikó, de a 2000. decemberi kiegészítés már tételesen megnevezi a Mikó Kollégium épületét is. A bizottság megállapította, hogy a visszaigényelt ingatlan a református egyházkerület tulajdonát képezte. A végleges döntést 2002 májusában hozta meg a bizottság, ekkor kapta meg a határozatot az egyház, és tette meg a szükséges lépéseket a Székely Mikó Kollégiumnak az egyházkerület nevére való telekeltése érdekében.
A NATO-tagságra és az Európai Unióba pályázó román állam felgyorsította a visszaszolgáltatási folyamatot. A 2000/94-es számú sürgősségi kormányrendelet alapján, kifejezetten az államosított egyházi épületek visszaszolgáltatására létrehozták a ma is létező Visszaszolgáltató Bizottságot (Comisia de Retrocedare), amelynek tagjait az aktuális kormány nevezi ki. Az egyházak ide nyújthatták be előbb csak tíz-tíz, később már számbeli korlátozás nélküli, több száz épületre vonatkozó visszaigénylési kérésüket. Az időközben életbe lépő 2002/501-es törvény lehetővé tette, hogy a korábban törvénytelen módon megszerzett ingatlanok adásvételi szerződését a jogos tulajdonos megtámadhassa. Ez alapján igényelte 2004-ben az egyház a Konsza Samu utcai tanári lakások adásvételi szerződésének törvényszéki megsemmisítését. 2006-ban végleges, megfellebbezhetetlen táblabírósági döntés szögezte le, hogy az egykori Református Székely Mikó Kollégium vagyonának tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület, és visszautalta az ügyet alapfokra az adásvételi szerződések megsemmisítése céljából.
Ezt követően született meg a bérlők első feljelentése, előbb a rendőrségen, majd az ügyészségen, végül a DNA-n. A feljelentés indoklásában az szerepelt, hogy az iskolaépület az iskola kizárólagos tulajdona volt, nem az egyház pénzéből épült, hanem állami alapokból, az egyház csak felügyelte az oktatási folyamatot, ezért az iskolának kellett volna azt visszaszolgáltatni, nem pedig az egyháznak.
A DNA több személy ellen vizsgálatot indított, köztük Bustya János lelkipásztor-tanár ellen, Kató Béla akkori püspökhelyettes ellen, valamint a hivatalos fordító ellen, de vádat egyikőjük ellen sem emeltek. Markó Attila, Silviu Clim és Marosán Tamás ellen eredetileg okirathamisítás, később szolgálati visszaélés címén emeltek vádat, mivel bizottsági tagként tudniuk kellett volna, hogy az ingatlan nem az egyházé, mégis pozitív döntést hoztak. A DNA megállapította az érintett három bizottsági személy vétkességét, így bűnvádi eljárás indult ellenük.
Kié az iskola?
Perektől és kivizsgálásoktól eltekintve az ügy lényege, hogy ki a tulajdonos. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint az egyház. Ezt az állapotot támasztja alá az a minisztériumi engedély is, amelyet Constantin I. Anghelescu oktatásügyi miniszter bocsátott ki (1928/81.). Ebben a Mikó Kollégiumról a következő szerepel: aceastã şcoalã este proprietatea Eparhiei Reformate din Ardeal (ez az iskola az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona). Az engedély 1928. augusztus 8-án megjelent a Hivatalos Közlönyben is. Az egyházi tulajdont látszik bizonyítani egy másik irat is, a magyar nyelvű telekkönyvi kivonat: sepsiszentgyörgyi ev. ref. székely Mikó Kollégium (az ev. ref. azt jelenti, hogy evangélium szerinti református, ezt a 19. században mindenhol így használták, az egyházi törvényekben, még a kommunista időkben is – szerk. megj.).
Számos további korabeli dokumentum is arról tanúskodik, hogy a 19. század második felében alapított iskolát a reformátusok hozták létre. Az egyházkerület jogászai által az egyik tárgyalásra a 19. századi törvények, dokumentumok alapján összeállított román nyelvű magyarázat szerint az iskolát a „Rikán belüli Kommunitás” hozta létre, amely a háromszéki egyházmegyék közös szervezete volt, és a háromszéki református egyház képviselőiből állt (a három esperes, küldöttek és jegyzők). Ezt a közösséget már a 17. századi fejedelmi rendeletek is önálló egyházi közösségként ismerték el. A kollégium épületének nyugati szárnyát a háromszéki református egyházközségek építtették saját költségen, a déli szárny ugyancsak a „Rikán belüli Kommunitás” támogatásával épült fel egy város által az egyháznak adományozott telken, valamint a közösség saját telkén. Az építkezés költségeit részvények kibocsátásával, adományokból és állami támogatással sikerült végül előteremteni. A sepsiszentgyörgyi kollégium a 19. század második felétől az 1948-as államosításig az Erdélyi Református Egyházkerület iskolájaként működött önálló oktatási központként, önálló vagyonkezelési joggal.
Az államosítási rendelkezés nyomán született iratban (Decret nr. 176/2. aug. 1948) az iskola a következőképpen szerepel: Liceul reformat bãieþi din Sf. Gheorghe, al. Bis. Ref. A dokumentum felsorolja az iskola vagyonát képező ingatlanokat – köztük a tanári lakásokat is –, azonosíthatóan, pontos címmel és házszámmal ellátva. Az adásvételi szerződések megsemmisítése érdekében az egyházkerület által 2004-ben elindított jogi procedúra leállt, az indoklás szerint a büntetőjogi perek lezárása előtt az adásvételi szerződéseket sem semmisíthetik meg véglegesen.
Fordulat, tiltakozás
A DNA kivizsgálása megállapította, hogy az egykori restitúciós bizottság három tagja törvénytelenséget követett el, és nagy értékben elkövetett hivatali visszaélés címén emelt vádat. Az ügy sokak számára váratlan, nagy felháborodást okozó fordulatot vett: 2012-ben a buzãui bíróság első fokú ítélete szerint hivatali visszaélés miatt három-három év börtönbüntetésre ítélték a per három vádlottját. Míg azonban a két magyar vádlott (Marosán Tamás és Markó Attila) esetében letöltendő börtönbüntetést szabtak ki, a bizottság román tagja (Silviu Clim) ellen csupán felfüggesztettet. A bírói ítélet érvénytelennek nyilvánította a visszaszolgáltatási iratot, és elrendelte, hogy töröljék az Erdélyi Református Egyházkerületet, mint tulajdonost a telekkönyvből. A bírósági ítélet megállapítja, hogy a vádlottak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt károsították meg, holott a per folyamán a hivatal jelezte: nem tart igényt az épületre, mert az a református egyházé volt.
Vonal alatt, vonal felett
„Szögezzük le mindjárt az elején: a törvény úgy szól, hogy annak kell visszaszolgáltatni az ingatlant, akitől 1948-ban a román állam elkobozta az államosítás idején. A szentgyörgyi Mikó Kollégium a református egyház tulajdona volt, tehát neki kellett visszaadni” – állítja Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke. Ezt a gondolatot támasztja alá Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros is, aki a következőképpen fogalmaz: az államosított egyházi ingatlanok tulajdonjoga a telekkönyvi betétlapból deríthető ki, a birtoklapon az utolsó bejegyzés után vonalat húztak, ott szerepel a „naþionalizat în favoarea Statului Român” szövegrész. Amely tulajdonos a vonal felett szerepel, az jogosult a visszaszolgáltatásra. A telekkönyvben rögzített tulajdonjogot nem befolyásolja, hogy az ingatlan építéséhez-fejlesztéséhez ki járult hozzá anyagi eszközökkel.
A bírósági döntés következtében mindenki megmozdult, az egyház 2012. szeptember elsejére tiltakozó megmozdulást szervezett, amelyre Erdély valamennyi szegletéből érkeztek tüntetők. Az Igazság Napján a Székely Mikó Kollégium épületén hatalmas transzparensekre a református egyház tulajdonjogát igazoló dokumentumokból származó idézetek kerültek: 1928-ból a román oktatási működési engedélye, amelyben az egyház szerepel tulajdonosként, valamint az 1948-as államosítási törvény, amely szerint a kollégium épületét a református egyháztól vették el. A tiltakozó nagygyűlés alkalmával több egyházi vezető és politikus is felszólalt.
Az ügyet közben Buzãuból a ploieşti-i ítélőtáblára helyezték, a per azonban innen is tovább került. A 2012-es parlamenti választásokat követően ugyanis Markó Attila az RMDSZ színeiben képviselői mandátumot szerzett, így a folyamatban levő ügyet kötelező módon a bukaresti legfelsőbb bíróságnak kellett tárgyalnia. A testület azonban úgy döntött: nem illetékes az ügyben, ezért az egészet visszautalta a ploieşti-i ítélőtáblára, ahol rengeteg halasztást követően 2014. november 26-án hirdettek ítéletet.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mindig, mindenhol, mindenkivel
Kisebb megszakításokkal tizennyolc éve van kormányon az RMDSZ. Hol protokollummal, hol íratlan ígéretek fejében tolta előre a román hatalom szekerét anélkül, hogy a kilencvenes évek elején megfogalmazott fontosabb közösségi jogkövetelések közül egy is megvalósult volna. Összeállításunkban a kormányzati szerepvállalás rövid történetét foglaljuk össze.
Kilép a bukaresti kormánykoalícióból a RMDSZ. Erről november 27-én 32 igen szavazat és 2 tartózkodás mellett döntött a 34 fős Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT). Az ülést követő sajtóértekezleten a döntést Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke így indokolta: „Megértettük választóinknak a romániai államfőválasztás során kinyilvánított akaratát, amely arról szól, hogy a kormányzati eszközök most nem jelentenek prioritást, inkább a közösségépítésre kell koncentrálnunk.”
Az 1996 decembere óta szinte folyamatos kormányzati részvétel 18 éves történetében először fordul elő, hogy az RMDSZ önszántából távozik a hatalomból. A végleges döntést a december 13-i ülésén hozza meg a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT), de mint Kelemen elmondta, „25 éves fennállása során nem történt meg az RMDSZ-ben, hogy az SZKT megvétózza a csúcsvezetőség határozatát”. Azaz immár véglegesnek tekinthető a Victor Ponta nevével fémjelzett kormánykoalícióból történő távozás.
Szövetségek és színek
Először 1996. december 16-án lépett kormánykoalíciós szövetségre az RMDSZ a rendszerváltás óta eltelt negyed században az Emil Constantinescu államfőt adó Demokratikus Konvenció (CD) és a Szociáldemokrata Unió (USD) oldalán. Első kormányzati részvétele három évig tartott. A kormánykoalíció összetétele 1999. december 22-én alakult át: az új felállásban az RMDSZ a Demokratikus Konvenció, a Demokrata Párt (PD) és a Szociáldemokrata Párt (PSDR) oldalán vállalt ismét szerepet a kabinetben 2000. december 28-ig. A PSDR színeiben ismét választást nyert Ion Iliescu négy éves regnálása alatt a megalakuló új kormány miniszterelnöke, Adrian Nãstase új egyezséget kötött az RMDSZ-szel egy kisebbségi kormány parlamenti támogatására. Az RMDSZ nem kapott kormányzati tisztségeket, Erdélyben viszont megőrizhette vezető pozícióit néhány közintézményben.
A DA Szövetség által 2004-ben hatalomra juttatott Traian Bãsescu, a „játékos államfő” új politikai gyakorlatot honosított meg Bukarestben: a háttérből maga vezényelte több kormány felbomlását és az újak megalakulását. 2004. december 29. és 2007. április 5. között az RMDSZ a DA Szövetség és a Konzervatív Párt (PC) oldalán vállalt miniszteri tárcákat. A DA Szövetség 2007-ben való felbomlása nyomán a PD kilépett a kormányból, az RMDSZ pedig Cãlin Popescu-Tãriceanu miniszterelnöksége alatt a Nemzeti liberális Párttal (PNL) közösen kormányzott 2008. december 22-ig. Ezt követően lépett nagykoalícióra a két nagy párt, az addig egymást ősellenségnek tartó Demokrata-Liberális Párt (PDL) és a PNL, valamint a Szociáldemokrata Párt (PSD). A frigy rövid életűnek bizonyult: 2009. december 23. és 2012. április 27. között az RMDSZ ismét kormánykoalíciós tényező a PDL és a Nemzeti Unió Románia Fejlődéséért (UNPR) oldalán.
A 2012-es parlamenti választás a Szociálliberális Unió (USL) nagyarányú győzelmét hozta. A választások előtt az RMDSZ titkos paktumot kötött a Victor Ponta vezette PSD-vel, de a választások után Crin ANtonescu, a PNL elnöke megakadályozta az egyezség betartását, így az RMDSZ nem került az új kormányba. A 2014 tavaszáig tartó USL-kormányzás belső feszültségei szétvetették a választási, majd kormányzási koalíciót, a PNL kivonult a kormányból, így 2014. március 5-én az RMDSZ – ezúttal a PSD oldalán – visszatérhetett a hatalomba. A harmadik Ponta-kormány oldalán eltöltött kilenc hónapnyi országlás befejezését várhatóan az SZKT december 13-ai ülésén pecsételik meg.
A liba ára
Az RMDSZ első kormányzati részvétele kapcsán vált híressé a „liba ára” nevű metafora. Az RMDSZ Operatív Tanácsának 1996. novemberi ülésén a szövetség tiszteletbeli elnöke, Tőkés László azt kérte az elnökség tagjaitól, hogy az SZKT szabja meg a kormányba lépés árát. A tiszteletbeli elnök konkrét szövegjavaslatot terjesztett elő, amely 15 pontban foglalta össze az RMDSZ legfontosabb követeléseit az autonómiaformák elismertetésétől a közösségi javak visszaadásáig. Ekkor hangzott el Markó Bélának, az RMDSZ elnökének az emlékezetes mondása, hogy ha az SZKT meghatározza az RMDSZ elvárásainak minimumát, akkor a tárgyalódelegáció nem kérhet ennél többet. „Ne határozzuk meg előre a liba árát” – fogalmazott akkor Markó. Erre később Tőkés László úgy reagált, hogy a liba nagyon olcsón kelt el, hiszen néhány hét múlva kiderült: első kormánykoalíciós részvételéhez az RMDSZ még koalíciós szerződést sem kötött a partnerekkel.
Victor Ciorbea miniszterelnöksége alatt két be nem tartott kormányrendelet született a kisebbségi oktatás és a közigazgatás területén, az önálló állami magyar egyetem létrehozása azonban kormányszinten fel sem merült. 1998 áprilisától Radu Vasile az új kormányfő, aki 1998 szeptemberében azzal beszélte le az RMDSZ csúcsvezetőit a kormányból való távozás ultimátumáról, hogy Petőfi-Schiller név alatt magyar–német multikulturális egyetem létrehozását ígéri. Az új multikulturális egyetem rövid története 1999 júliusában ért véget, amikor a parlament jóváhagyta az egyetemek akkreditációjáról szóló módosított törvényt, amely kimondja: Romániában nem indítható olyan felsőoktatási intézmény, amely nem rendelkezik legalább egy román karral. A Radu Vasile miniszterelnök által a köztudatba bedobott Petőfi-Schiller egyetem azóta is a rosszul megkötött kormányzati kompromisszumok negatív szimbólumaként szerepel az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának történetében.
Konszenzustól akaratig
A 2012 áprilisában megbuktatott Ungureanu-kormány az Emil Boc kormányfő vezette kabinet bő kétéves regnálásához képest annyi újdonságot hozott az RMDSZ-szel való koalíciós együttműködésben, hogy kormányrendelettel próbálta rendezni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar vonalának jogi helyzetét. A PDL-s és UNPR-s kabinet gyakorlatilag a magyarok irányába tett gesztus miatt bukott meg: a hatalomra kerülő új miniszterelnök, Victor Ponta első intézkedése a MOGYE-kormányrendelet visszavonása volt. Az RMDSZ természetesen kikerült a hatalomból: a MOGYE-ügy megbuktatásának előzménye után az első Ponta-kormánynak nem volt semmiféle ajánlata a magyar szervezet számára. Ponta azonban nem akarta teljesen „elsüllyeszteni” az RMDSZ-ben levő kormányzati potenciált, ezért a 2012-es választások előtt titkos paktumot kötött a szövetséggel a választások utáni kormánykoalíció létrehozására. A paktum értelmében elfogadják a kisebbségi kerettörvényt, felgyorsítják az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatását, a közigazgatás területi átszervezésénél figyelembe veszik az egyes térségek hagyományait, kultúráját, befejezik a dél-erdélyi és az észak-erdélyi autópályát, valamint egész napos magyar adást biztosítanak a közszolgálati televízióban és rádióban. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásaihoz képest ez volt az első olyan protokollum, amely konkrét vállalásokat tartalmazott az erdélyi magyarság számára. A titkos protokollumból azonban semmi sem lett, miután a liberálisok ellenállása miatt 2014 márciusáig az RMDSZ nem került kormányra.
A harmadik Ponta-kormány koalíciós tagjaként az RMDSZ 2014 tavaszán egy négy oldalas kormányzati megállapodást írt alá, amelynek értelmében a szövetség két miniszteri, és 14 államtitkári tárcára jogosult. A megállapodás kimondja: a koalícióban résztvevő pártok – PSD, UNPR, PC és RMDSZ – csak konszenzussal hozhatnak kormányzati döntéseket . Ilyen felütés után következik a tulajdonképpeni megállapodás. A protokollum szerint a koalícióban résztvevő pártok konszenzusos döntése alapján kerülhet sor az alkotmánymódosításra, az ország területi-közigazgatási átszervezésére, a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak szabályozására, a MOGYE magyar vonalának a létrehozására és az etnikai arányosság intézményesítésére a közintézményekben.
A magyarság számára tett újabb ígéretekből semmi sem valósult meg. Sem konszenzusos döntés, sem politikai akarat nem volt hozzá.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Aki elment, nehezen tér vissza (Felmérés a fiatalokról)
A sepsiszentgyörgyi iskolákban végzett fiatalok többsége a továbbtanulásért költözik máshová, de kevesen mennek külföldi egyetemekre, a többség valamelyik elérhető nagyvárost választja. Az itthon maradók bő negyede elvágyik, és a másutt élők nagyobb hányada nem készül hazatelepedésre – derül ki abból a felmérésből, amelyet az önkormányzat megrendelésére idén januárban készített a kolozsvári kisebbségkutató intézet. A tegnap ismertetett kutatás eredményeire alapozva kívánja vonzóbbá tenni Sepsiszentgyörgyöt a városvezetés.
A kutatás a 2004 és 2013 között végzett fiatalok véletlenszerű, telefonos kikérdezésével készült, pontosságát 95 százalékra, a hibahatárt mindkét irányban négy százalékra becsülik – közölte Kiss Tamás szociológus. Ezalatt a román diákok száma csökkent: míg a 2004–2008-as években érettségizőkből 2850 magyar és 2087 román fiatal válaszolt, a 2009 után végzettek közül 2890 volt magyar és 1557 román. Egy állandó adat azonban elgondolkodtató: a magyar diákok 10–12 százaléka román iskolába jár, és elég kevésen múlott az etnikai arányok megváltoztatása: 2007-ben ugyanis a Sepsiszentgyörgyön érettségizők 45 százaléka tanult román osztályban – ez a nyolcvanas években tömegesen betelepített románok gyermekeinek korosztálya –, és Antal Árpád polgármester szerint két-három év alatt átfordulhatott volna az arány, kisebbségbe kerülhettek volna a magyarul tanulók, ha a diktatúra nem bukik meg. Azért ma sem lehet hátradőlni: most már nyilvánvaló, hogy a kis létszámú román osztályokat magyar gyermekekkel töltik fel, és az is kiderült a felmérésből, hogy a város diákjainak közel 11 százaléka más megyéből jön ide tanulni, azaz jelenleg is létezik egy bő tízszázalékos román betelepedés. Elsősorban a militarizált egységek alkalmazottjainak gyermekeiről van szó, ahol az etnikai arányosság nem érvényesül, ezért nem lehet azt mondani, hogy tudatosan irányított jelenséggel állunk szemben, de mivel állami intézményekről van szó, független népmozgásnak sem nevezhető, ami itt történik – figyelmeztetnek a szakemberek. Antal Árpád arra is kitért, hogy a román vagy a magyar nyelvű osztályok indítását máig Bukarestből hagyják jóvá, és a román diákok mindig több helyet kapnak, mint ahányan vannak, a magyarok pedig kevesebbet.
Ami a továbbtanulást illeti, abban is világosan elkülönül a magyar és a román végzősök pályája: előbbiek inkább Kolozsvárra, Marosvásárhelyre mennek egyetemre, utóbbiakat Brassó és Bukarest vonzza nagyobb mértékben, ez még a munkahelykeresésben is érezhető. Külföldön a sepsiszentgyörgyi fiatalok egytizede képezi magát: 4,8 százalék Magyarországon, 5,6 százalék más országokban. Akik a vizsgált évjáratokból most Sepsiszentgyörgyön élnek, azok közel egyharmada szeretne más városba költözni: a magyarok 24, a románoknak pedig 37 százaléka. Az elvágyódó magyarok 53,7 százaléka külföldre telepedne, a románok többsége inkább valamelyik hazai nagyvárosba. Ez a szociológusok szerint annak tulajdonítható, hogy a román szakoktatást – különösen a legtöbb hozott diákkal működő Constantin Brâncuşi-líceumban (szerk. megj: ahol a magyarellenességéről ismert Rodica Pârvan SZDP-s tanácstag az igazgató) – a szolgáltatásokra építették, és magyarnyelv-ismeret nélkül ezzel itthon nehéz érvényesülni. A felmérés szerint a román diákok alig 30 százaléka beszéli a magyar nyelvet, és még 27 százaléka ért valamit, 39 százalék azonban egyáltalán semmit. A magyar fiatalok 16 százaléka alig, egy százaléka pedig egyáltalán nem beszél románul; angolul azonban több román, mint magyar diák tud. Aki már egyszer máshova költözött, azoknak csak 14 százaléka tervezi a hazajövetelt, 63 százaléka nem kíván visszajönni, 23 százalék gondolkozik rajta. Ezeket a bizonytalanokat, illetve az innen elköltözni szándékozókat kívánja a következőkben megkeresni az önkormányzat: szeretnék megtudni, mi vonzza és mi taszítja őket, és azt is keresik, hogy mit tehet az önkormányzat a fiatalok marasztalására. A felmérést ma a megyei tanfelügyelőség és az iskolaigazgatók előtt is bemutatják, hiszen egyértelmű, hogy az oktatásban kell a leggyorsabban lépni a nemkívánatos folyamatok megváltoztatására. A kutatás bebizonyította, hogy a különböző tannyelvű osztályok torzítják az etnikai arányokat, erre is választ kell találni.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antal Árpád: be lehet engem zárni, de akkor sem bántom a székely zászlót!
Támadássorozatot intézett a magyar feliratok és a székely zászló ellen a Kovászna megyei prefektus, Marius Popica, jelentette be sajtótájékoztatón Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Az elnökválasztások után ismét fokozódott a magyar feliratok és a helyi szimbólumok elleni, Bukarestből irányított támadássorozat, feltehetően azért, mert a magyarok nem megfelelően szavaztak a novemberi elnökválasztás második fordulójában, véli a polgármester.
A prefektus több mint tíz felszólításban fenyegeti a városházát különféle büntetésekkel és eljárásokkal, amennyiben nem tesz eleget az ezekben foglaltaknak. A prefektus többek között nehezményezi, hogy a városban több helyen a román és a magyar felirat egymás mellett van, pontosabban, hogy a román felirat nem felül és a magyar felirat nem a román alatt szerepel. A prefektus a sepsiszentgyörgyi MPP által az Erzsébet parkban felállított székely zászló eltávolítását is kéri, azzal a megjegyzéssel, hogy minden egyes napos késésért a minimálbér 20 százalékával büntessék a polgármestert, amennyiben nem távolítja el a zászlót.
„Én azt gondolom, hogy addig, amíg az ország miniszterelnöke, Victor Ponta Moldova regionális zászlójával fotózkodik, addig nekünk is jogunk van arra, hogy az identitásunkat kifejező székely zászlóval fotózkodjunk az Erzsébet parkban. Be lehet engem zárni, de akkor sem fogom bántani a székely zászlót, mert véleményem szerint az önkifejezésnek ez az állami cenzúrázása egyszerűen abszurd 2014-ben, az Európai Unióban. A prefektus magatartása semmi egyébre nem jó, csak arra, hogy radikalizálja a székelységet, hiszen minden székely embernek kinyílik a bicska a zsebében, ha azt hallja, hogy nem tűzheti ki a zászlóját és nem énekelheti el a himnuszát, a XXI. század Romániájában.” fejtette ki a polgármester.
A prefektus azért is büntetéssel sújtaná Antal Árpádot, mert a sepsiszentgyörgyi Holokauszt emlékpark avatóján nem viselte a trikolór vállpántot. Antal elképesztőnek tartja, hogy a Holokauszt sepsiszentgyörgyi áldozatai számára rendezett megemlékezésről a prefektusnak mindössze a román zászló jut eszébe. „A prefektust a Holokauszt emlékpark kapcsán csak az érdekli, hogy engem 2500 lejtől 5000 lejig megbüntessen, amiért aznap nem viseltem a vállpántot. Ezt az elképesztő magatartást kommentálni sem tudom” adott hangot megdöbbenésének a polgármester.
A polgármester arra is felhívta a figyelmet, hogy miközben a prefektus hadat visel a magyar feliratok és a helyi szimbólumok ellen, azt nem tartja fontosnak, hogy a város minden közintézményének felhívja a figyelmét arra, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően mindenhol kötelező a kétnyelvű felirat. Mi több, mikor az önkormányzat egységes feliratok kifüggesztését szerette volna megvalósítani a város összes oktatási intézménye számára, a prefektus jelezte a Polgármesteri Hivatalnak, hogy a Constantin Brâncuşi Iskolacsoport épületére nem tehetnek fel kétnyelvű táblát.
„Ez kettős mérce és elfogadhatatlan” adott hangot felháborodásának Antal Árpád. „Tudtommal Romániában a törvény mindenkire vonatkozik, nemcsak a magyarokra. És jó lenne, ha mindenki megértené már ebben az országban azt, hogy nem lehet a székelyek igazság-, szimbólum- és szülőföldszeretetét jogi vagy közigazgatási eszközökkel korlátozni” összegezte a polgármester. Közlemény
Erdély.ma

Antal: intenzív felszólítási és fenyegetési hadjárat folyik a prefektus részéről
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az államelnök-választás óta intenzívebbé vált a prefektúra és az önkormányzat közti, egyirányú levelezés. Marius Popica prefektus felszólít, fenyeget és perel – mutatott rá a városvezető csütörtöki sajtótájékoztatóján.
A kettős mérce folyamatos alkalmazására hívta fel ismételten a figyelmet Antal Árpád, aki ismertette az államelnök-választás után megszaporodott felszólítások, fenyegetések és perek tömkelegét. Elmondása szerint a kormánymegbízott nehezményezte például azt, hogy a Székely Mikó kollégium homlokzatán egymás mellett van a magyar és román nyelvű felirat, és kérte, hogy a román szöveget helyezzék a magyar fölé. A polgármester szerint ez kettős mérce, hiszen a prefektus soha nem szólította fel a Constantin Brâncuși és a Mihai Viteazul tanintézményeket, hogy magyarul is tüntessék fel az iskola megnevezését.
Antal szerint a prefektusnak mindkét irányban fel kellene vigyáznia a nyelvi jogok tiszteletben tartását. Ugyanakkor megvizsgálhatná azt is, hogy ezek a jogok hogyan érvényesülnek a kormánybiztosi hivatalban, illetve az ennek alárendelt intézményekben.
A prefektus levelezése nem merül ki az oktatási intézmények feliratának vizsgálatában, ugyanis Marius Popica pert indított az önkormányzat ellen a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, az MPP által kihelyezett óriás székely zászló bevonása érdekében is. Ha Antal Árpád nem távolítja el a zászlót, a késlekedésért naponta a minimálbér 20 százalékának megfelelő összeget róna ki büntetésként – mutatott rá Sepsiszentgyörgy polgármestere. Hozzátette: „mindezt aközben teszi a kormánybiztos, miközben Victor Ponta miniszterelnök Moldva címerét tartalmazó zászlóval kezében fényképezkedik, amikor a polgármester tudomása szerint sincs ilyen közigazgatási egység Romániában nem létezik. Ezzel kapcsolatban Antal azt mondta, nem fog eljárni, 2014-ben, az EU-ban ez a helyzet nem normalitásra utal.
A polgármester a felújítási munkálatok alatt lévő polgármesteri hivatal és az épületben lévő eskető ház fellobogózására is felszólítást kapott, de a szotyori napokat hirdető plakát szövegét és a buszmegálló feliratait is kifogásolta a prefektus. Ráadásul a tanácsteremben lévő magyar zászló eltávolítására is felszólítást küldött ki, téve ezt olyan körülmények között, hogy abban a teremben az összes testvérváros országzászlója ki van helyezve. A Holokauszt Emlékpark avatóján a kormánybiztos a polgármester öltözékéről a trikolóros vállpántot hiányolta.
A Kovászna megyei prefektus vélhetően felsőbb utasításra indított magyarellenes hadjáratot, mert feltehetően rosszul viselkedtünk az államfőválasztáskor, ezért próbálják fegyelmezni a magyar közösséget – vélekedett Antal Árpád.  Leszögezte: sem jogi, sem közigazgatási intézkedésekkel, sem pénzbírságokkal, sem büntetésekkel nem lehet korlátozni a szülőföld szeretetét, mert ahogy Ceaușescunak sem sikerült megtörni a magyarok szülőföld iránti szeretetét, így azoknak se fog sikerülni, akik a prefektussal ezeket a felszólításokat íratják.
Szabó Enikő |
Székelyhon.ro

Per Antal ellen
Módosítaná a Büntető törvénykönyvet Popică kormánybiztos
Tegyék vissza a Büntető törvénykönyvbe (Btk.) a nemzeti szimbólumok elleni támadás bűntettét. Marius Popică prefektus ez ügyben törvénymódosító indítványt terjesztett a román kormány elé. A novemberben lezajlott elnökválasztás után egy tucat figyelmeztetést, megrovást, fenyítést, értesítést küldött, büntetést osztott ki zászlóhiány, himnuszéneklés miatt, és pert is akasztott a sepsiszentgyörgyi városvezetés, illetve Antal Árpád polgármester nyakába.
Marius Popică elmondta: a Btk. korábbi változatában benne volt ez a cikkely, de az új törvénykönyv kidolgozásakor kimaradt, így most már nem számít bűncselekménynek a nemzeti szimbólumok elleni támadás, a szimbólumok megvetése, megsértése. A kormánynak küldött átiratában a prefektus azt kéri, a vonatkozó cikkelyt ismét vezessék be a Büntető törvénykönyvbe. A korábban érvényben lévő Büntető törvénykönyv egyik cikkelye hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetést írt elő a román állami szimbólumok, a román nemzeti zászló, a himnusz és a címer ellen elkövetett támadás bűntette esetén.
Antal Árpád feltételezései szerint a parancsok a belügyminisztériumban születnek, emberileg nincs is semmi baja Popică-val, de őt is minősíti, ha ezeket az utasításokat végrehajtja. Az elöljáró tegnap tartott sajtótájékoztatóján hozta nyilvánosságra a kormányhivatal által küldött levelek egy részét. Például november 11-én kapott a város egy értesítést, hogy el kell távolítani a Székely Mikó kollégiumról a feliratot, ugyanúgy a gróf Mikó Imre-táblát is, mert elől szerepel a magyar szöveg, majd következik a román és az angol nyelvű fordítás.
– Miközben felszólít azért, hogy a Mikón előbb magyarul szerepel a szöveg, miért nem intézkedik, hogy a Constantin Brâncuși- és a Mihai Viteazul-iskolák homlokzatára is felkerüljön a kétnyelvű tábla? – tette fel a kérdést Antal.
A polgármestert a központi parkban felállított székely zászló eltávolítására is utasította a prefektus. A városvezető szerint olyan valaki mondja ezt neki, akinek a főnöke, Victor Ponta miniszterelnök egy képen Moldva régió zászlójával fényképezkedik (a városvezető telefonján mutatta be a felvételt). Nem érti, mi a különbség a székely zászló és Moldva lobogója között, miután Romániában nem létezik Moldva közigazgatási egység.
A székely zászló miatt a prefektus beperelte az elöljárót, aki ameddig nem szedi le a lobogót, naponta a bruttó minimálbér húsz százalékának megfelelő pénzbüntetést kap. A kormányhivatal emellett azt is kifogásolta, hogy nem volt kitűzve Románia zászlója a polgármesteri hivatalra, miközben az egész homlokzat a felújítás miatt fel volt állványozva, be volt hálózva. Popică szerint az esketőházra is ki kell tenni az ország zászlaját, noha az nem különálló jogi intézmény, és azért is megrótta Antal Árpádot, mert az a Holocaust-emlékpark avatásán nem viselte a piros-sárga-kék vállpántot.
A kormánybiztos azt is előírja, hogy távolítsák el a városi tanácsteremből a piros-fehér-zöld zászlót. A polgármester szerint azon országok zászlóit tartják ott, ahol a városnak testvértelepülései vannak, és fölöttébb különösnek tartja, hogy a prefektus szemét a szerb vagy a szlovák zászló nem szúrja, csak a magyar. 
Erdély András, Lévai Barna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb Ponta-kormány
Egyórás késéssel kezdődött tegnap délután a parlament két házának egyesített ülése, melyen Victor Ponta legújabb, az RMDSZ kormányból való kilépése után alakított kabinetjét, illetve annak programját mutatta be. Az RMDSZ és Dan Diaconescu Néppártja már előzőleg bejelentette, bizalmat szavaz a 4. Ponta-kormánynak, késő este a parlament 377 igen, 134 nem szavazattal elfogadta a legújabb kormányösszetételt.
A parlament két házának egyesített ülése előtt a házbizottságokban zajlott az új miniszterek meghallgatása, a késést az okozta, hogy a szórványban élő románokért felelős miniszteri tisztségre az eredetileg javasolt Adrian Anghel kinevezését a parlamenti bizottságok elutasították, ezért a kormányfőnek Angel Tîlvăr személyében új javaslatot kellett tennie. A 4. Ponta-kormányban miniszteri tisztséget kapott a Călin Popescu Tăriceanu alapította Liberális Reformpárt, támogatásáért cserében a Dan Diaconescu Néppárt államtitkárai tisztségükben maradhattak. A plénum előtt mondott beszédében Victor Ponta azt kérte a képviselőktől, javítsanak a parlament és a kormány közti kapcsolaton. Kormányprogramja ismertetése során semmi újjal nem rukkolt elő, csupán az élelmiszertermékek áfájának csökkentéséről beszélt részletesebben, kijelentve, legkésőbb 2016 januárjától csökkenthető a pékipari termékek mellett más élelmiszerek adója is, de ehhez a mezőgazdasági területek jobb mértékű szubvenciójának megszervezése szükséges. Előzőleg, házbizottsági meghallgatásán a pénzügyminiszternek javasolt Darius Vâlcov kijelentette, a költségvetési többlet és a meg nem valósított kiadások függvényében szándékszik majd csökkenteni az áfát.
A 4. Ponta-kormány összetétele: Liviu Dragnea, regionális fejlesztés; Gabriel Oprea, belügy; Daniel Constantin, mezőgazdaság; Rovana Plumb, munkaügy; Nicolae Bănicioiu, egészségügy; Mihai Tudose, gazdaság; Darius Vâlcov, pénzügy; Robert Cazanciuc, igazságügy; Eugen Teodorovici, európai alapok; Ioan Rus, szállítás; Ionuţ Vulpescu, kultúra; Bogdan Aurescu, külügy; Mircea Duşa, védelem; Szabó Gabriella, sport és ifjúság; Sorin Grindeanu, távközlés; Angel Tîlvăr, diaszpóra; Eugen Nicolicea, parlamenti kapcsolat; Sorin Cîmpeanu, oktatás; Andrei Gerea, energetika, kis- és közepes vállalkozások; Graţiela Gavrilescu, környezet és Liviu Pop, társadalmi párbeszéd.
Bizalom látatlanban
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap, még a két ház együttes ülése előtt bejelentette, a szövetség parlamenti képviselői többségi vokssal úgy döntöttek, hogy megszavazzák a 4. Ponta-kormányt a parlamentben, és megemlítette, hogy a pozitív voksot részben a kormányprogram kapja, amely változatlan. „Megállapítottuk, hogy az SZDP-n kívül senki nem akar kormányozni – az országot azonban kormányozni kell. Láttuk, hogy a kormányprogram, amelyhez mi márciusban csatlakoztunk, nem változott, megmaradt a kisebbségekre vonatkozó fejezet is, és figyelembe véve, hogy nem tettek ki minket a kormányból, hanem jószántunkból távoztunk, illetve a kormányfővel ma folytatott megbeszélésemet, a kollégák nagy többségével úgy döntöttünk, hogy látatlanba bizalmat szavazunk a kormányfőnek, elsősorban Victor Ponta kormányfőnek, de általában véve a kormánynak” – mondta Kelemen.
Az RMDSZ elnöke hozzáfűzte, meg van győződve arról, hogy Victor Ponta kormányfő „megfelelő” megoldást fog találni a Kovászna megyei feszült helyzetre, amelyet a prefektus idézett elő. Kelemen korábban beszélt Pontával a Kovászna megyei helyzetről, és rámutatott, ez a dolog változtatott az RMDSZ eredeti álláspontján, hogy a 4. Ponta-kormányt megszavazza. „Beszámoltam neki a Kovászna megyei gondokról, mivel mi úgy gondoljuk, hogy az interetnikus viszonyoknak nem kell kárt szenvedniük, és nem kell még jobban rontani azokon, mint amennyit a Kovászna megyei prefektus rontott rajtuk, csak azért, mert mi távoztunk a kormányból” – mondta Kelemen, miután beszélt Pontával a parlamentben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kormányalakító nagyüzem Bukarestben
Meghallgatták a parlamenti bizottságok hétfőn Victor Ponta negyedik, az RMDSZ kilépése nyomán megalakuló kormányának tagjait. A várhatóan este véget érő együttes ülésen a parlament két háza minden bizonnyal szavaz is az új kabinetről.
Az eredményt előrevetítette, hogy a miniszterjelöltek a szakbizottsági meghallgatásokat követően Adrian Anghel határon túli románokért felelős tárcavezető-jelölt kivételével kedvező elbírálást kaptak.
A kormányból kilépett RMDSZ is úgy döntött, támogatja a kormányt. A szövetség elnöke, Kelemen Hunor korábban még azt mondta: a Kovászna megyei konfliktusok miatt a szövetség a délután folyamán készült eldönteni, hogy megszavazza-e a kabinetet. Kelemen közölte: tájékoztatta a kormányfőt arról, hogy egyetlen ember – a Kovászna megyei prefektus miatt – vált feszültté a helyzet a megyében, és a kormányfő feladata a helyzet megoldása.
Meg nem erősített sajtóértesülések szerint a kabinet támogatásának egyik feltétele az volt, hogy ne kerüljön be a büntető törvénykönyvbe a román nemzeti jelképek megsértése, amit Marius Popică Kovászna megyei prefektus javasolt.
Az RMDSZ frakcióival folytatott egyeztetést követően Kelemen közölte: mivel ugyanarról a kormányról van szó, amelynek ők is tagjai voltak, és önszántukból távoztak, a kormányfővel folytatott egyeztetés nyomán úgy döntöttek: „biankó csekket” adnak Pontának, mivel a kormánynak elő kell még állnia a költségvetés tervezetével.
A kilenc új minisztert soraiban tudó kabinet annak nyomán állhatott bizalmi szavazásra a parlament elé, hogy Ponta Ponta vasárnap este megegyezett a kormányát támogató kisebb koalíciós pártokkal a kabinet struktúrájának és személyi összetételének átalakításáról.
Ponta bejelentette: mind az általa vezetett Szociáldemokrata Párt (PSD), mind a kisebb koalíciós pártok – Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR), Konzervatív Párt (PC), valamint a kormányba most belépő Liberális Reform Párt (PLR) – választmánya megszavazta az eddiginél karcsúbb új kabinet névsorát.
Az RMDSZ a Szövetségi Állandó Tanács korábbi javaslatát szombaton jóváhagyó Szövetségi Képviselők Tanácsa döntése értelmében nem vesz részt az új kormányban.
A kormánynak az eddigi négy helyett egy miniszterelnök-helyettese marad Gabriel Oprea belügyminiszter, az UNPR elnöke személyében, ami azt jelenti, hogy Liviu Dragnea eddigi közigazgatásért felelős kormányfő-helyettes is elveszíti posztját, csupán régiófejlesztési és közigazgatási miniszter marad. A külügyi és a védelmi tárca élén nem lesz változás, vagyis Bogdan Aurescu, illetve Mircea Duşa marad a helyén.
A kormánytagok száma a tervek szerint 25-ről 21-re csökken. Több olyan területet, amelyet tárca nélküli miniszter felügyelt, politikusok által vezetett, nagyobb minisztériumoknak rendelnek alá. Megszűnik többek között két párton kívüli technokrata – az ország energetikai stratégiáját kidolgozó Răzvan Nicolescu energiaügyi, illetve Florin-Nicolae Jianu kis- és középvállalkozásokért felelős tárca nélküli miniszter – posztja, hogy egy új tárcát hozzanak létre Călin Popescu-Tăriceanu szenátusi elnök vezette PLR számára, amelyet Andrei Gerea korábbi gazdasági miniszter tölt majd be.
Szintén a PLR-hez kerül a környezetvédelmi tárca, amelyet eddig Korodi Attila, az RMDSZ politikusa vezetett. A vízügyekkel kiegészülő minisztérium élére Grațiela Gavrilescu képviselőt jelölik. A PC elnöke, Daniel Constantin megmarad a mezőgazdasági tárca élén, de nem lesz már kormányfő-helyettes.
Pártja politikai súlyát azzal növeli a kormányban, hogy a PC jelöli az új oktatási minisztert, Sorin Câmpeanu, a Bukaresti Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem rektora személyében. A kulturális tárca irányítását Ionuț Vulpescu, a PSD politikusa veszi át az RMDSZ-es Hegedüs Csillától.
Ioana Petrescu helyét a pénzügyi tárca élén Darius Vâlcov eddigi költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter veszi át. A határon túli románokért felelős minisztériumot Adrian Anghel, a társadalmi párbeszédért felelős minisztériumot pedig Liviu Pop vezeti majd.
Mint ismeretes, 2016 végén jár le a 2012 decemberében kezdődött parlamenti ciklus. Victor Ponta novemberben megpályázta az államfői tisztséget, és alulmaradt a küzdelemben a jobbközép jelöltjével, Klaus Johannisszal szemben. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy a választók megvonták a bizalmat Pontától, de a szociáldemokrata politikus bejelentette: folytatni akarja a 2012-ben elfogadott kormányprogram gyakorlatba ültetését.
A politikai elemzők szerint Ponta legitimitását szeretné demonstrálni: ezért eszközölt annyi változást a kormányban, amelyhez már a törvényhozás jóváhagyására is szükség van. A negyedik Ponta-kormány hétfőn járul bizalmi szavazásra a parlament elé.
Ponta még vasárnap este úgy nyilatkozott: az új kabinet előnyös helyzetben van, mivel a 2015-ös nem választási év, ezért folytathatók a megkésett reformok, és könnyebben meghozhatók a radikálisabb, kevésbé népszerű intézkedések.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Victor Ponta kormányfő lemond a doktori címéről
Victor Ponta kedden Facebook-oldalán közölte, hogy lemond a doktori címéről. Mint ismert, a miniszterelnököt azzal vádolják, hogy részben másolta a disszertációját.
A kormányfő a közösségi oldalon arról számolt be, hogy döntéséről levélben értesítette a Bukaresti Egyetem rektorát is. „Ez a lépést már akkor meg kellett volna tennem, amikor megjelentek a disszertációmmal kapcsolatos plágiumvádak. Azért nem tettem meg, mert úgy gondoltam, hogy jóhiszeműen próbáltam cáfolni a vádat, és nem akartam a szakmát keverni a politikával” – írt a miniszterelnök.
A kormányfő közölte azt is, hogy szándékában áll újra próbálkozni – "a kor tudományos követelményeinek megfelelően" – a doktori cím megszerzésével, ám csak politikai pályafutása lezárása után. Ezzel arra is utalt, hogy korábban azzal védekezett: lehet, hogy dolgozatának egy részét másolta, de 2003-ban, amikor a disszertációját megvédte, a dolgozata megfelelt "az akkori követelményeknek".
A Nature írta meg először
Mint ismert, a plágiumvádakról a Nature folyóirat írt elsőként 2012-ben. A plágium tényét az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) meg is állapította 2012 júliusában Victor Ponta doktori dolgozatával kapcsolatban. Ám a testületet ülése idején Liviu Pop ideiglenes oktatási miniszter egy rendelettel átszervezte, és döntéseit érvénytelennek nyilvánította.
Ezt követően az oktatási minisztériumnak alárendelt Országos Etikai Tanács (CNE) szakmai bizottsága – melynek összetételét Liviu Pop szintén megváltoztatta – arra a következtetésre jutott, hogy a miniszterelnök disszertációja nem minősíthető plágiumnak.
„Szabad szemmel láthatóan csalt”
Az ügyet azonban a Bukaresti Egyetem is megvizsgálta, mert a politikus a fővárosi felsőoktatás intézmény jogi karán védte meg a dolgozatát. A rektor felkérésére készített szakértői véleményezés 2013-ban megállapította: a dolgozat „nyilvánvaló plágium". A véleményezést a jogtudományok három szaktekintélye készítette: Simina Tănăsescu, a bukaresti jogi kar professzora, Vlad Constantinesco, a strasbourgi egyetem oktatója és Claudia Ghica, a párizsi Sorbonne Egyetem jogi fakultásának dékán-helyettese.
A Bukaresti Egyetem a jelentés közzététele után fordult Ecaterina Andronescu akkor oktatási miniszterhez, vonja vissza Ponta doktori címét. A tárcavezető korábban több alkalommal is azt nyilatkozta, „nincs ideje” ezzel az üggyel foglalkozni. Tavaly novemberben egyetemi professzorok, tudósok, kutatók nyílt levélben kérték az oktatási minisztert, hogy vonja vissza a kormányfő doktori címét. Végül a minisztérium nem vonta vissza a kormányfő doktori címét.
Az ügyben 2012-ben a maszol.ro is megkeresett egy doktorátusvezető egyetemi professzort, aki – név nélkül nyilatkozva – a kormányfő interneten hozzáférhető doktori dolgozatát megvizsgálva szintén megállapította: a politikus „szabad szemmel láthatóan” a forrásmunkák megjelölése nélkül másolta a disszertációja nagy részét.
maszol.ro

Küzdelem a tiszta jövőképért
Immáron több mint fél évezrede – nagyszámú okmányban – több nyelven is olvasható SZÉKELYFÖLD/SEKERLAND stb. neve. Jelentése: székelylakta terület. Erdély népei évszázadok óta így használják. Amikor e megnevezés kialakult, itt többnyire csak székelyek éltek. E nép nem jövevény, nem bevándorló, hanem őshonos.
Elődei büszke katonaként védték Erdély népeit és gyakran a szomszédos román vajdaságokat is. Ott vannak a moldvai vaslói (Vaslui), 1475-ben vívott csatában, de 1595-ben Szinán pasa hatalmas megszálló hadseregét is ők verik ki Havaselvéről, biztosítva a kis román vajdaság függetlenségét. Se szeri, se száma annak a véráldozatnak, amelyet az itt élő népek védelméért hoztak. A székely nép, bár kitalált, propagandajellegű történelmet tanult, tudja, hogy hajdanán, a székely letelepedés előtt Székelyföld területén magyar vármegyerendszerben, egyházi szervezetbe tömörült magyarság és kisszámú szláv lakosság élt. A székelyek nagyon jól tudják – a dákoromán tanmese ellenére is –, hogy a románok székelyföldi betelepedésének kezdete csak a 16. századtól igazolható. Amíg Erdély az állandó jellegű betelepedés eredményeképp elrománosodott, e közösségi társadalomban élő székelység még ma is túlnyomórészt székelymagyar. Így például Sepsiszentgyörgyön az első két román család okleveles említése 1614-ből származik. A történelem folyamán – kisebb-nagyobb megszakításokkal és jogkörrel, azaz a honfoglalástól számítva 981 évig, vagyis 1876-ig – külön szervezésű, saját igazgatással, törvénykezéssel, a mai szóval élve területi autonómiával rendelkeztek. Nem véletlenül jogos a Székelyföld megnevezés! Sepsiszentgyörgyön 1880-ban mintegy 5 család, 31 személy vállalja románságát. Ha elfogadjuk, hogy az igazság egyetemes, akkor ami igaz az egyik nép számára, az érvényes a másikra is. Nicolae Iorga az 1900-as évek elején kiadott tankönyvben írja: a „román föld nem áll csupán a mai Romániából... Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik”. Mivel a Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal szokássá tette a székelyföldi gyűlölet- és félelemkeltő  hecckampányt, melyet erős rendőri védelem mellett gyakorol, és ordítozza a „Székelyföld nem létezik!” szlogent, melynek ellentéteként megszületett a „Székelyföld nem Románia!” is. Ami természetesen így helytelen, mert használói a „Székelyföld nem román föld!” helyett mondják. Itt az ideje, hogy ismételten, mindenki, nem csupán a románok, de magyarok számára is érthetővé tegyük: e két jelszó nem azonos jelentésű! Azok, akik ragaszkodnak a „nem Románia” szófordulathoz, használják csak a saját rendezvényeiken! Alkossanak külön érdekképviseletet, tűzzék ki célul Székelyföld függetlenségének kivívását. Ilyen pártok Európa-szerte működnek. A Székelyföld nem Románia hangoztatása annyit jelent, hogy használói nem autonómiát, önrendelkezést, hanem függetlenséget követelnek! Lelkük rajta, de ezt ne az autonómiáért folytatott békés tüntetésen, nagygyűlésen tegyék, mint amilyen a november 29-i sepsiszentgyörgyi nagygyűlés is volt, amely a közelgő román nemzeti ünnep előtt célul tűzte ki, hogy békésen, jelszavak nélkül hívja fel a románok figyelmét arra: Gyulafehérváron nemcsak Erdély elszakítását mondták ki, de az egyenlő jogok biztosítását is. A valamit valamiért elv alapján az elszakított magyar területekért autonómiát ígértek az itt élő népeknek. Idézem: „minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni”. Úgy gondolom, a felelőtlen szlogenek, a nagymellű kijelentések kimondottan károsak a kollektív jogokért folytatott küzdelmünkben. Lehet valami jogos, de a magyarkodás, a „jól odamondottunk” szövegek a román nacionalisták malmára hajtják a vizet, mert erre hivatkozva riogatni lehet a románokat a székely autonómia ellen. Az említett békés jellegű nagygyűlésen a szokásosnál nagyobb arányú volt a magyar értelmiségiek részvétele, őket többnyire ötven-hetven év körüli, tisztességben megélt életpálya után így megsérteni azért, mert a megbékélés szellemét látták a rendezvényben, arra utal, hogy a román politikai elitet minden zavarja, ami teljhatalmát kétségbe vonja. Visszatetszést váltott ki a szervezőkből és a jelenlévőkből egyaránt a néhány másodpercig hangoztatott „Vesszen Trianon!”, illetve „Székelyföld nem Románia!” szlogen, mert az ónos-jeges időben érkezők e napot a megbékélés kezdetének gondolták. Jó érzékkel, politikai érettségről adtak tanúbizonyságot, nem csatlakoztak ahhoz a néhány emberhez, akiknek már elegük van másodrangú állampolgárként élni, és elkeseredésükben skandálták az említett jelszavakat. Ők jól tudják, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen részt vevő román vezetők a 43 százalékarányú román „relatív többség” nevében követelték a Debrecenig tartó magyar területeket. Vigyázat, ez nem azonos a trianoni diktátummal Romániának ítélt területtel, amely némileg szűkebbre sikeredett, így a románság számaránya 53,8 százalékra ugrott. Erdély elszakítására népszavazás nélkül került sor. Ne feledjék, Székelyföld népét jogosan megilleti a területi autonómia joga! Ha valóban békés együttélést akarunk román demokrata barátainkkal együtt, nem elég csak szép szavakat zengetni, de a közösségi jogokat is biztosítani kell. Ha azonban folytatódnak a helytartók, a prefektúra vezetőinek a székely lakosság elleni megfélemlítési akciói, akkor a románság őrangyalai darázsfészekbe nyúlnak, lavinát indíthatnak el! Elég, ha az elmúlt napok megfélemlítési provokációit említem. Példásan megbüntetik a kézdivásárhelyi polgármestert, mert a románok december elsejére időzített nemzeti ünnepén nem tanúsított megfelelő szolgai alázatot, „nem díszítette fel kellőképpen” a székely-magyar várost. A békés együttélés erősítésére elgondolkoztató módszer a református egyház 346. számú verses imádságának, zsoltárának, a Kölcsey Ferenc alkotta Himnusznak az elénekléséért pénzbüntetést szabni. Erre még a Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere sem vetemedett! Érdekes az is, hogy december elsején az őshonos székelységellenes, fasiszta jelszavakat skandálók ez idáig még semmilyen büntetésben nem részesültek, pedig három éve ezt teszik. A diszkrimináció egyértelmű!  Ha a megfélemlítési akciók folytatódnak, senki ne várja el, hogy a székelység megtartható csupán a Románián belüli önrendelkezés követelése mellett. Márpedig teljes gőzzel folytatódik a székelység megalázása. A Háromszék népének adakozásával felépült Református Székely Mikó kollégium magyar nevét is el kell távolítani, és a gróf Mikó Imre-táblát is, „mert elöl szerepel a magyar szöveg, majd következik a román és az angol nyelvű fordítás”. Ez történik akkor, amikor a Constantin Brâncuşi- és a Mihai Viteazul-iskolnál hiányzik a kétnyelvű tábla! Marius Popica prefektus utasítja a polgármestert, Antal Árpádot arra is, hogy a székelység szimbólumait hordozó székely zászlót, amely a város parkjában áll, vetesse le, mert ha ezt nem teszi, akkor büntetik. Feladatul szabja a magyar nemzet zászlajának eltávolítását a székelymagyar város polgármesteri hivatalából, de a szlovák, szerb, moldovai zászlóról nem szól. Nyilván, ez és a hozzá hasonló intézkedések a román államhatalom nacionalista és diszkriminatív politikáját tükrözik. Magyar és román értelmiségiként miként állíthatjuk honfitársainknak, hogy Romániában is lehetséges a békés együttélés, ha egy békés nagygyűlésen való részvétel miatt szélsőségesnek nevezik közösségünket? Egy sajtóbéli megfogalmazás szerint milyen jövőképünk lehet, ha „ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy  diszkriminációban élhetünk”?
Valóban, milyen jövőképünk lehet?
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Az RMDSZ módosító javaslatai
A jövő évi állami költségvetés-tervezethez az RMDSZ képviselői és szenátorai számos szakterületen fogalmaztak meg módosító indítványokat, javaslataik nagy többsége a magyarok lakta megyékben zajló infrastrukturális befektetések folytatásáról, valamint újabb munkálatok elkezdéséről szólnak, így a szövetség javaslatainak elfogadásával folytatódhatna a magyar települések modernizációja – nyilatkozta Erdei-Dolóczki István, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja, az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője.
A jövő évi költségvetés-tervezethez az RMDSZ 33 módosító indítványt nyújtott be, amelyeknek nagy része a helyi infrastruktúra fejlesztésére vonatkozik, de a Brassó–Kolozsvár–Bors autópálya megépítésére tervezett finanszírozás megemelését is kérik, valamint terelőutak megépítésére Bánffyhunyad, Nagyszalonta, Érmihályfalva, Margitta, Élesd, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Szatmár és Marosvásárhely városoknak. A 2015-ös évre a szövetség képviselői és szenátorai 71 500 000 lejjel emelnék meg a műemlékek restaurálására elkülönített összeget, valamint pénzalapot biztosítanának az államkasszából annak érdekében, hogy kisebbségi szakmai továbbképző központot hozzanak létre a pedagógusok számára.
Johannis ismét győzött
Alina Gorghiu jogász lett a Nemzeti Liberális Párt (NLP) elnöke, aki a tisztségben az államfővé választott Klaus Johannis elnököt váltja. Az NLP tegnap tartotta vezetőségi ülését, amelyen a résztvevőknek a Johannis által támogatott Gorghiu, valamint a Crin ANtonescu volt liberális pártelnök által pártfogolt Ludovic Orban közül kellett elnököt választaniuk. A szavazás során Gorghiu 47 voksot kapott, Orbanra csak 27-en szavaztak. Elemzők szerint a választás eredménye azt jelenti, hogy Crin Antonescu befolyása az NLP-ben erőteljesen csökkent, még inkább háttérbe szorul pártjában, és kisebb az esélye visszatérni a politika élvonalába.
Összevonnak két ügynökséget
A kormány úgy döntött, hogy megszünteti a Munkaügyi Felügyelőséget és a Kifizetési Ügynökséget, és helyettük összevonással egy új ügynökséget hoz létre Munkaügyi Felügyelőség és Társadalmi Biztonság Ügynöksége néven, amely a munkaügyi minisztérium felügyelete alatt fog állni. Az új ügynökség a két összevont intézmény személyzetét veszi át, az alkalmazottak nem veszítik el állásukat, jelentette ki Liviu Pop szociális párbeszédért felelős miniszter, aki az átszervezést azzal indokolta, hogy az új ügynökség létrehozásával megerősödik a fekete munka feletti ellenőrzés. A kormány ugyanakkor egy másik ügynökség létrehozásáról is döntött, a Fogyatékkal Élők Országos Hatósága átveszi a tevékenységet a munkaügyi minisztériumtól, finanszírozását azonban az állami költségvetésből biztosítják a munkaügyi tárca büdzséjén keresztül.
Kevesebb a hagyományos élelmiszer
A hagyományos élelmiszerek száma idén 298-ra csökkent a tavalyi 4500-ról, miután a tanúsító szabályok szigorúbbá váltak – jelentette ki Daniel Constantin mezőgazdasági miniszter. A tárcavezető kifejtette, az egyik legfontosabb módosítás, ami miatt annyira lecsökkent a hagyományos élelmiszerek száma, az, hogy ezeket a termékeket tilos ipari módon előállítani. Hozzátette, a törvény módosítása arra kötelezi a termelőket, hogy ne csapják be többé a fogyasztókat. Constantin szerint a hagyományos termékeknek főként belföldön van piaca, a mézet kivéve, amelyet exportra is visznek.
Fogy Románia lakossága
Közel 19,95 millió állandó lakosa van Romániának 2014-ben, 174 330-cal kevesebb, mint a legutóbbi, 2011-es népszám­láláskor – áll az Országos Statisztikai Hivatal kimutatásában. 1992-ben Románia állandó lakossága 22 810 035 személyt számlált, huszonkét év alatt a csökkenés több mint 12,6 százalékos. A romániai lakhellyel rendelkező lakosság száma is csökkent, az 1992-ben regisztrált 23 143 860-ról 22 299 730-ra 2014-ben, azaz 844 130 személlyel. Az adatok  rávilágítanak arra is, tavaly az országban a természetes szaporulat negatív volt, 64 654 személlyel több halt meg, mint ahány született. Tavaly ugyanakkor több kivándorló (161 755) volt, mint bevándorló (153 646).
 
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bakk Miklós: Állam- vagy nemzetépítés? (Moldva és Havasalföld egyesítése)
A nemzetépítés és az államépítés különböző, de egymást átfedő folyamatok. Európában az államépítés – főleg a kontinens nyugati felén – történetileg megelőlegezte a nemzetépítést. A kettő egymásra tevődéséről főleg a francia forradalom óta beszélhetünk, amely a nemzet értelmezésébe is kettősséget vezetett be.
A modern nemzetté fejlődésnek Vladislav Hroch szerint két fő típusa van, attól függően, hogy az államépítés és a nemzetépítés szakaszai hogyan kapcsolódnak össze. Nyugat-Európa nagy részén, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban (de ide sorolhatjuk akár Lengyelországot is) „a kora újkori állam egy etnikus kultúra dominanciája alatt fejlődött ki. Itt az államépítés alapozta meg a modernitás azon történeti fordulópontját, amellyel az állam által már korábban „összerakott” társadalom civil társadalommá alakult át, és megalapozhatta az egyenlő polgárok közösségének létrehozását. Másrészt – írja Hroch – Közép- és Kelet-Európában jórészt „külső eredetű” uralkodó osztály gyakorolta a hatalmat olyan etnikai csoportok fölött, amelyek összefüggő területen éltek, de nem volt „saját” nemességük, vagyis feudális társadalmuknak nem volt „saját” vertikuma. (...)
Első pillantásra azt mondhatnók, hogy a magyar helyzet tipológiailag inkább az első mintához áll közelebb, míg a románság helyzete látszólag az utóbbi történeti típusba sorolható be. Azonban a kép összetettebb. Magyarországon a török megjelenése megakasztotta a nyugat-európai típusú nemzetépítést (vagyis az etnikus alapú feudális államra épülő civil társadalom megjelenését), és a hódoltságok megszűntekor a megváltozott társadalom fölött a magyar elit már nem folytathatta ott az állam-/nemzetépítő projektet, ahol az megszakadt. Románia esetében a nemzetépítés kiinduló helyzetét a megkésettség és a történelmi események véletlenjei szabták meg. Havasalföld és Mold­va szabadparaszti jellegű állam volt a középkorban, feudalizmusa későn alakult ki, a bojárság nem vált közép-európai jellegű feudális renddé, hanem olyan oligarchiává, amely hatalmát szívósan és jó alkalmazkodóképességgel tudta átmenteni nemzedékről nemzedékre. A rendiség hiánya a 16–17. századtól, amikorra teljesen kialakult a két állam Oszmán Birodalomtól való függése, teljesen nyitottá tette az egyes bojári csoportok között a fejedelemségek trónjáért Isztambulban folyó versenyt. E versengés helyébe a Porta 1711-tól a fanarióta uralmat állítja, a két fejedelemség amolyan „procunsuli tartománnyá” válik a birodalom határvidékén. A fanarióták, Isztambul egyik szűk, bizánci-görög származású elitje a két fejedelemségben csak a Portától megvásárolt helytartóság általi minél gyorsabb meggazdagodás érdekét követte. A nem erdélyi premodern román nemzettudatnak ez az uralom volt az egyik kialakítója. Egyrészt a lázongó helyi elitek (a bojárok) az „idegen” (görög) uralom elleni szembeszegülésről kezdtek beszélni, a görögellenességből a nemzettudat konstituálódását szolgáló „mi”–„ők” szembenállás alakult ki. Másrészt a fanarióta uralomnak volt egy nem szándékolt, különös következménye is. Mivel uralkodói könnyen „áthelyezhetőek” voltak az egyik fejedelemségből a másikba (Constantin Mavrocordat 1730 és 1769 között hat ízben volt Havasalföld és négyszer Moldva fejedelme), rotációik, az általuk gyakorolt uralom párhuzamosságai segítettek a két fejedelemség elitjének felismerni a két állam hasonlóságát, valamiképpeni összetartozását. Tulajdonképpen ez a felismerés készítette elő a két fejedelemség perszonálunióját, Cuza közös fejedelemmé választását. A fejedelemségek egyesülését lehetővé tevő 1859-es Párizsi Egyezmény tartalmazta a két állam „föderális” egyesülésének alternatíváját is a 27. cikkelyben Focşani székhellyel előírt Központi Bizottság révén.
Az állam tehát egy szűk körű elit kezére került (...), miközben a politikai társadalom civil alapzata hiányzott. Románia létrehozását követően az új államnak meg kellett teremtenie „a románokat” is, a „románosítás” pedig az állami eszközökkel segített polgárosítást, illetve asszimilációt jelentette. Ez egyaránt jelentette a városi rétegek bevonását a politikába (Brătianu programja) és a „lojális románok” megteremését. Ez utóbbi nem sok sikert ért el Besszarábia 1918-as egyesülését követően: sem akkor, sem később a román nemzetiesítő politikának, a román állam „infrastrukturális hatalmának” nem sikerült a cári birodalomban létrejött moldvai identitást átalakítania. Később, Dobrudzsa esetében Románia ki- és betelepítésekkel, erőszakos asszimilációval teremtette meg a lojális állampolgárok területi túlsúlyát.
Az erdélyi román nemzetépítés egészen másképp alakult, bázisa alapvetően kisnemesi és polgári, de gyenge volt. A görög katolikus egyház létrejöttével azonban olyan értelmiségi elitre tett szert az erdélyi románság, amely a nemzeti ébresztés tekintetében versenyképesnek bizonyult a többi erdélyi nemzetiségi elittel. Az 1791-ben II. Lipóthoz folyamodványként benyújtott Supplex Libellus Va­lachorum történeti érvelésre a dákoromán kontinuitás elméletére és a románok erdélyi többségére hivatkozva a románok negyedik erdélyi natióként való elfogadását követeli, azonos jogokat igényelve a román papság, nemesség és közrendűek számára a többi három natio, a magyarok, a székelyek és a szászok megfelelő rétegeivel. Ezzel kezdetét veszi Erdélyben egy részben rendies, részben polgári román nemzeti mozgalom. (…)
A cuzai egyesült fejedelemségek (az Óki­rályság) állami nemzetépítése igazából besorolhatatlan, tulajdonképpen a premodern abszolutista nyugati monarchiák megkésett követésének tűnik, amelyben egy szűk állami elit a „lojális románok” megteremtése érdekében mobilizálta olykor társadalmát. Minthogy ehhez hiányzott az előzetes kulturális és ideológiai teljesítmény, amely általában az „ébredés” szakaszában halmozódik fel, az Ókirályság politikusai nagymértékben az erdélyi nemzeti mozgalom szellemi teljesítményére alapoztak (átvették például a dákoromán kontinuitás elméletét), egészen 1918–19-ig. Ennek lett eredménye, hogy a gyulafehérvári határozatok – melyek gondolatisága visszavezethető a Supplex Libellus Valachorumig – a bukaresti államépítő centralizmus igazolásává torzult, és kilúgozódott belőle az erdélyi román nemzetépítésnek az a specifikuma, amely az erdélyi „párhuzamos társadalmak” belső konföderációját támogatta.
Bár Nagy-Románia a korábbi királyság államépítő (államnemzet-építő) ethoszát viszi tovább, a belső viták és válságok időnként a felszínre hozzák a korábbi belső feszültséget. Ilyen vita volt például a két évvel ezelőtti régiósítási vita, amelyen belül kitapintható volt, hogy a területi hatalommegosztás kommunitárius változatát inkább Erdélyben, míg delegált államépítő változatát inkább az Ókirályságban támogatják.
(Részlet egy hosszabb tanulmányból, Korunk, 2014/12.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Változtatni akar Klaus Johannis, az új államfő
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)