Élünk s hallgatunk
Nemhogy veszti: épp visszakapja aktualitását a címben kiemelt szófordulat. Amit ugyebár egyfajta köszönésként használ(t)unk jobb sorsra érdemes tájainkon, s nem is ok nélkül. Hiszen alig múlt el – huszonöt év nem nagy idő – ama rettenetes korszak, mikor a szó szoros értelmében is az egészség alapfeltétele volt a hallgatás. És most újra. Újra?
A kormánypártok kemény (értsd: nacionalista) vonala visszatetetné a büntető törvénykönyvbe a nemzeti szimbólumokkal szembeni tiszteletlenség büntethetőségét. Ami benne volt régen a Btk.-ban, aztán a nagy kínnal, keservvel kinyögött új törvény (amúgy nem önszántukból vették rá magukat törvényhozóink a számos módosítást igénylő változtatásra, hanem európai nyomásra, a közös uniós törvénykezéshez való igazodás szükségessége miatt) már nem tartalmazza. De minek is? Valaki vagy tiszteli nemzeti jelképeit, vagy nem. Erőszakkal rávenni bárkit is, hogy megdobbanjon szíve szélben kifeszített trikolórja láttán – eleve kudarcra ítélt kísérletezés. Azonkívül, aki nem oly ájtatossággal megy el bármely, az ország címerét tartalmazó intézmény felirata mellett, mint a hívő ortodox, ki keresztet vet temploma előtt elhaladtában, lehet még jó hazafi. Azokról nem is beszélve, akik az ország nemzeti ünnepén otthon, a jó melegben üldögélnek, s a tévében kedvenc sorozatukat nézik. Az állam pecsétje meg jó helyt van, ahol épp, erről tudják a legkevesebben, hogy az alkotmányban rögzített nemzeti jelképek sorát zárja.
Persze, sem Botoşani-ban, sem Craiován nem fognak soha senkit börtönbe zárni azért, mert „becsmérlő arckifejezés” révén tiszteletlenséget követett el az állam valamely szimbóluma ellen. Merthogy a tisztelt honatyák, akik a nemzeti jelképekkel szembeni tiszteletlenség büntethetőségét oly hevesen szorgalmazzák, többek közt ilyképp határozzák meg azt, hogy mit értenek a tiszteletlenség fogalma alatt. Van azért konkrétabb megfogalmazás is a büntethetőségek felsorolásában, például a jelképeket vagy hatóságokat káromló szavak, beszédek, szlogenek. Amit rá lehet húzni bármely tüntetés résztvevőire, hiszen akár a gazdák tiltakoznak az alacsony tejfelvásárlási árak miatt, akár a kismamák követelik a semmire nem elég gyerekpénz emelését, mindannyian a kormányt szidják. A mindenkorit. Bár a szociáldemokraták és kitartó kiszolgálóik rendesen bebiztosították magukat, hogy még jó ideig ők kormányozhassák ezt az iránytű nélküli hajót.
Mit is mondhatnánk erre? Szerelem erőszakkal? És hogy továbbra is: élünk s hallgatunk? Drága jó Misi bácsi azt válaszolta a közhellyé vált hogyvagyra: élünk, míg élünk, de hallgatni, azt soha nem fogunk.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan épült a Nép Háza?
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonöt éve a község és a térség kulturális életében
Ünnepelt a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte október 10-én a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. A rendezvénynek a segesvári Gaudeamus Ház adott helyet. "Szeretném, ha ez az egyesület még sok évig fennmaradna, már csak névadója iránti tiszteletből is" – jelentette ki Szabó József elnök.
Máthé Loránd diák Petőfi Sándor A nemzethez című versével nyitotta meg a rendezvényt, amelyen Nagy Judit, az egyesület kulturális alelnöke köszöntötte a meghívottakat: dr. Grezsa István miniszteri biztost, Brassai Zsombort, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnökét, Kispálné dr. Lucza Ilonát, a magyarországi Országos Petőfi Társaság elnökét, a kiskőrösi Petőfi- szülőház és emlékmúzeum igazgatóját, Kiskunfélegyházáról Tóth Imre Gyulánét – a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány elnökét, Csép Éva Andreát, az RMDSZ Maros megyei Nőszervezetének elnökét, Ferencz Orsolya énekművészt, a Petőfi-program ösztöndíjasát, az Országos Petőfi Sándor Társaság tagjait és minden jelenlevőt. Az egyesület elnöke, Szabó József az egyesület megalakulásának körülményeiről számolt be, ismertetve az elmúlt 25 év megvalósításait, a kulturális és gazdasági téren elért eredményeket. Köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatásukkal, hozzáállásukkal, kétkezi munkával lehetővé tették, hogy negyedszázados évfordulót ünnepelhessenek. A rendezvény résztvevői egy időszakos kiállítást is megtekinthettek Petőfi életéről és életművéről. Az ünnepség a segesvári Kikerics néptánccsoport és a Mircea Eliade Főgimnázium diákjainak előadásával zárult. A kettős ünnepről szólva Szabó József lapunknak elmondta, egyrészt az Országos Petőfi Sándor Társaság A költő öröksége határok nélkül című konferencia megszervezésére kérte fel a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, másrészt idén november 18-án lesz az egyesület 25 éves, ezért úgy gondolták, a két eseményt kissé korábban, egyszerre ünneplik meg.
– Negyed évszázad hosszú idő az egyesület életében. Melyek voltak a kiemelkedő tevékenységek az elmúlt évtizedek során?
– Valójában hosszú idő 25 év az egyesület életében, annál is inkább, hogy szórványban fejti ki tevékenységét. Megalakulásakor sem én, sem mások nem gondoltunk arra, hogy az egyesület 25 év múlva is szerepet vállal a község és a térség kulturális életében. Gábos Dezső, a fehéregyháziak tanító bácsija, a korábbi Petőfi- ünnepségek szervezője hívott meg engem is 1990. november 18-ra, a helyi iskola egyik tantermébe egy Petőfi témájú megbeszélésre. Lelkes fehéregyházi és segesvári emberek társaságában indítványozta a helyi Petőfi-kultusz ápolását célul kitűző művelődési egyesület létrehozását. Így alakult meg még ezen a napon a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, és egy hónappal később jogi bejegyzést nyert a segesvári bíróságon. Amikor kiemelkedő tevékenységekről kell szóljak, elsősorban a minden évben sorra kerülő március 15-i és július végi Petőfi-ünnepélyek szervezésére gondolok. De, mint művelődési egyesület, Petőfi-vers- és prózamondó versenyeket, költőkről, írókról megemlékezéseket, esteket, zenehallgatást, vetítéseket, karácsonyi ünnepségeket, gyereknapokat, humanitárius akciókat is szerveztünk. Legutóbb két nagyobb rendezvényünkön az aradi vértanúkra emlékeztünk tizenkét diák szereplésével, majd a helyi pedagógus hölgyek a szabadságharc nagy asszonyainak sorsát, küzdelmes életét ismertették a hallgatósággal. Két nagyobb megvalósítást is említhetek az elmúlt években, melyben az egyesület tevékenyen részt vállalt: Kiskunfélegyháza városával közösen egész alakos Petőfi-szobrot illetve domborműveket állítottunk a múzeumkertben, illetve gondolok itt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum által rendezett kiállításra, ahol szintén jelentősen közreműködtünk. A második nagyobb megvalósítás – a mindig fejlesztés alatt álló – Illyés Közalapítvány támogatásával létrehozott Petőfi Magyar Ház, mely nem csupán az egyesületünk székhelye, hanem más helyi magyar közületeknek, szervezeteknek, néha magánjellegű rendezvénynek is helyet ad.
– Hogyan tovább, milyen terveket dédelget mint a Petőfi-múzeum gondnoka, egyesületi elnök?
– Ha egy szórványban tevékenykedő magyar egyesület eléri a 25. évét, akkor talán eddigi tevékenysége nem bizonyult hiábavalónak. Szeretném, ha ez az egyesület még sok évig fennmaradna, már csak névadója iránti tiszteletből is. Az egyre nehezedő gazdasági helyzet, szórványlétünk miatt valójában a terveket csak dédelgetem mind egyesületelnöki, mind pedig emlékhelygondnoki minőségemben. Kulturális téren szeretném, ha az emlékezők kicsiny, de hűséges tábora újra bővülne. A rendszerváltást követően úgy éreztük, Petőfit idézve, hogy: "Föltámadott a tenger, a népek tengere". Alig fértünk a múzeumkertben. Mára viszont úgy érezzük, hogy ez a tenger visszahúzódott, és kellene, hiányzik valami, ami újra megmozdítsa. Gazdasági téren a Petőfi Magyar Ház és környezetének fejlesztése is foglalkoztat. Az utóbbi években az emlékhely, a múzeum állaga sokat fejlődött, mégis mindkettő segítségért kiált. A sokat megért évszázados tuják egyre nehezebben veszik fel a harcot a szélsőséges időjárással. A múzeum tetőszerkezete, falai, környezete felújítást igényel, a felületi tatarozások már nem vezetnek eredményre. Hiszem, hogy az emlékhely és múzeum segélykiáltása eljut azokhoz, akik tehetnek érte, és az 1848–49-es hősök és Petőfi Sándor emléke Segesvár–Fehéregyházán nem morzsolódik fel a közömbösség vagy az anyagiak oltárán. Látogatói vélemények szerint is: ez a hely többet érdemel.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi műemléki topográfiák eredményeiből
A város színeváltozása II.
Immár másodjára tartanak művészettörténeti konferenciát a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai A város színeváltozása címmel. A 2015. október 17-én, szombaton 9.30 órakor a Maros Megyei Múzeum várbeli épületének nagytermében kezdődő rendezvény főként a projekt keretei között zajló munka 2015-ös eredményeit tárja a közönség elé.
A konferencia a tavalyi rendezvény által teremtett hagyományhoz híven a Magyarországon működő hasonló programok ismertetésével indul. Entz Géza művészettörténész – a marosvásárhelyi program mentora – a műemléki topográfiák magyarországi helyzetéről és esélyeiről, Farbakyné Deklava Lilla, a Magyar Tudományos Akadémia BTK Művészettörténeti Intézetének munkatársa a budapesti Lipótváros műemléki adatbázisa összeállításának kezdeti tapasztalatairól tart előadást. A marosvásárhelyi témák irányába Orbán János projektvezető (a Maros Megyei Múzeum kutatója) előadása vezet majd át, aki a topográfiaprojekt 2015-ben elért eredményeit összegzi.
A projekt munkatársai az utóbbi hónapokban a Kossuth Lajos és az Arany János utcák környékének épületeit vették számba: az épületekről részletes művészettörténeti leírás és helyszíni fotódokumentáció készült, de a legtöbb esetben sikerült a történetükre vonatkozóan is új, eddig ismeretlen adatokat fellelni, gazdagítva a város historizáló és szecessziós építészetére vonatkozó ismereteket. Ezzel kapcsolatban Oniga Erika a Kossuth Lajos utca, Bordás Beáta az Arany János utca századfordulós lakóházairól tart előadást.
Ezzel egy időben 2015-ben néhány emblematikus vásárhelyi emlék történetének monografikus kutatása is zajlott. Ladó Ágota doktorandusz az Iskola utcai zsinagóga, Karácsony István pedig a régi vármegyeháza (a mai polgármesteri hivatal) történetét és stilisztikai összefüggéseit elemzi. A város első dualizmus kori köztéri alkotásának, a ma is kultuszhelyként működő Székely vértanúk emlékművének történetét Vécsei Hunor doktorandusz, Marosvásárhely szobrainak avatott kutatója dolgozza fel. Kiss Loránd restaurátor az épített örökség szinte teljesen elfeledett, ám annál sérülékenyebb kategóriáiról, a díszítőfestésekről és stukkókról beszél.
A rendezvényt a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ, valamint az Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfia Támogatására (Budapest) szervezi. Támogatói a Maros Megyei Tanács, a Forster Központ (Budapest), valamint a Pro Professione Alapítvány (Budapest). A részletes program az alábbi linken érhető el: https://www.facebook.com/events/1015402938521522/
Népújság (Marosvásárhely)

Tudás, megújulás, jövő
Sikerrel zárult a Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett XXIV. Közgazdász- vándorgyűlés. Az október 9–11. között Marosvásárhelyen megrendezett konferencia a kis- és középvállalkozások versenyképességének témáját járta körbe két plenáris és öt szekcióülés alatt, 270 fő részvételével.
A találkozó programja a Kultúrpalota nagytermében kezdődött október 9-én, pénteken délután. A megnyitón Zolyomi Erika, az RMKT helyi szervezetének elnöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, dr. Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja és Szécsi Kálmán, az RMKT országos elnöke köszöntötte a résztvevőket.
A megnyitót követő plenáris ülést dr. Nagy Ágnes, a Román Nemzeti Bank igazgatótanácsi tagjának Miért van szüksége a reálgazdaságnak pénzügyi stabilitásra, és mi újat hoz a makroprudenciális politika? című előadása nyitotta. Dr. Lázár Ede, a Sapientia oktatója Üzleti intelligencia-megoldások az erdélyi kis- és középvállalatoknak? címmel, dr. Czakó Erzsébet, a Budapesti Corvinus Egyetem előadótanára pedig A 4. ipari forradalom és a versenyképesség – iparfejlesztés és újraiparosítás címmel tartott előadást. Az első plenáris ülésszakot Papp Szentannai György Innováció (hiánya) minden téren – a hazai kkv-k fejlődésének "záloga"! című előadása után Strausz Imre orgonaművész koncertje zárta.
A szombat délelőtti szekcióüléseket a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának épületében tartották meg. Az érdeklődők öt szekcióban (Marketing a vállalati vezetésben; Innováció és gazdaság – IoT, az eszközök hálózata; Vállalatok finanszírozása – a tőkebevonás alternatívái; A munkaerő "meg-nyerése"; Vállalkozások életciklusa) 17 meghívott előadását hallgathatták végig. A szekcióülések után a résztvevők rövid várostúrán vettek részt, melynek keretén belül a Kultúrpalotát és a Teleki Tékát látogatták meg.
A második plenáris ülésszakra a President Hotel Manadas konferenciatermében került sor. Az előadások előtt Szécsi Kálmán, az RMKT elnöke és Kerekes Kinga, a Közgazdász Fórum című folyóirat főszerkesztője átadta a Közgazdász Fórum Fiatal Szerző díját, melyet az elmúlt év szerzői közül Bíró Bíborka Eszter és Bíró Boróka Júlia nyert el Defining new borders for Romanian development regions című tanulmányával. A díjátadást a szekcióvezetők beszámolója követte, majd megkezdődött a plenáris ülésszak Gabriela Stanciulescu, a Bukaresti Közgazdasági Akadémia tanára Strategii moderne de afaceri în sectorul tertiar című előadásával. Ezután Peter Frank Critical Thinking in Business – Why It’s Needed Now More Than Ever in Romania című előadását hallgathatták meg az érdeklődők, végül Szécsi Kálmán Fejlődési irányok Erdély gazdaságában című előadásával fejeződött be a konferencia szakmai programja. A találkozó zárásaként este díszvacsorára várták a résztvevőket, melyen a Maros Művészegyüttes ünnepi műsora után a Titán zenekar biztosította a jó hangulatot.
Népújság (Marosvásárhely)

Bölcs diákok országos vetélkedője
Szeretem, hogy magyar vagyok
Feladatunk az erdélyi magyarok színes múltjának, jelenének, értékteremtő hozzájárulásának széleskörű megismertetése a fiatalok körében, hiszen: ha nem járulunk hozzá szülőföldünk berendezéséhez, eltávolodhatunk tőle. Nem szabad elidegenednünk szülőföldünktől akkor sem, ha mások idegenekként tekintenek ránk benne – tolmácsolta Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnökének szavait Márton Kata, az Alapítvány munkatársa a Bölcs diákok – országos vetélkedő sajtótájékoztatóján október 13-án, kedden. A hatodik alkalommal útnak induló eseménysorozat a Szeretem, hogy magyar vagyok címet viseli.
„A teljes tanévet felölelő interaktív verseny célja a tanulók olvasási készségének fejlesztése, de elősegíti az egyes tudományok szakterületeiről származó információk közötti összefüggések felismerését is” – fogalmazta meg a Bölcs diákok feladatát Kandó Noémi programkoordinátor. Rámutatott: a verseny az interdiszciplinaritásra törekszik, de szerepének tekinti az iskolások kitartásra, csapatmunkára és összefogásra való nevelését is.
Idéntől a szervezői csapat az RMDSZ kulturális főosztályával is bővült. Márton Kata ennek kapcsán hangsúlyozta: éppen ezért a versenyfeladatsora 2015-től műemlékvédelmi, épített- és szellemi örökséghez kapcsolódó feladványokat is tartalmaz. Az Alapítvány munkatársa elmondta, a győztesek jövő nyáron ismét élménytáborban vehetnek részt, ahol az Örökségünk Őrei díjazott csapatát is vendégül látják.
„Épített örökségünknek akkor van haszna, értelme, ha üzenetet fogalmaz meg a fiatal generáció számára is. Nem hiszem, hogy örökségünkre múzeumi-, netán száraz tananyagként kellene tekinteni, ellenben: úgy kell hasznosítanunk, hogy gyermekeink érzékenysége által kortársunkká tudjon válni” – vázolta az Örökségünk Őrei program célját az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, Hegedüs Csilla. A gyermekek teljesen új, interaktív módon, kíváncsian álltak a feladathoz, ami azt is bizonyítja: a felnövő generáció éretten tudja kezelni az értékek védelmét, odafigyel azokra, átörökíti – ezt a szemléletet szeretné meghonosítani a kulturális főosztály a bölcs diákok körében is.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő ötletgazdája a sajtótájékoztatón elmondta: háromfős, 9–13. osztályos diákcsapatok jelentkezését várják. „A feladatok struktúrája hasonló az előző évekéhez: kérdéseink több tudományágat érintenek, szerves összekapcsolásuk által játékos feladatokat fogalmazunk meg” – tette hozzá, kiemelve: az első forduló október 26-tól indul.
Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének vezetője és Kovács Gábor, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának kutatója kiemelték, a Bölcs diákok verseny híd szerepét tölti be az egyetem és a középiskolák között. „Ami számunkra annál is izgalmasabb: az idei téma, az erdélyiség identitásának kérdése. Kíváncsiak vagyunk, hogy bölcs diákjaink milyen erdélyi értékekre figyelnek fel, melyeket tartanak fontosnak, hogyan látják, ezek közül melyek tudnának márkaként működni” – összegzett Kádár Magor.
A 6. Bölcs diákok – országos szintű vetélkedő az RMDSZ Kulturális Főosztályának, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának, valamint a BBTE Történelem–Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézetének közreműködésével jön létre. További részletek: http://www.bod.communitas.ro/
Nyugati Jelen (Arad)

Băsescu: aki idehívta őket, az fogadja is be a menekülteket
Traian Băsescu szerint Romániának egyáltalán nem kellene menekülteket befogadnia. A volt államfő a közszolgálati televízió hétfő esti műsorában kijelentette: Románia hibázik, ha jövő héten nem módosítja álláspontját, és nem mondja azt, hogy nem fogad be menekülteket.

Konferencia a 130 éves EMKE-ről
A 130 éves EMKE címmel interdiszciplináris konferenciát tartanak október 15-én, pénteken Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban (Majális/Republicii utca 5. szám).
Délelőtt 10 órától, Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, valamint Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke köszönti a résztvevőket, majd Gaal György (Haller Károly jogtudós, városvezető és -szépítő, az EMKE-alapítás kezdeményezője), Berki Tímea (A fordítástól a politikáig. Az EMKE-alapító Sándor József életpályájáról) és T. Szabó Levente (Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet alakulása, a kolozsvári Bölcsészkar és a helyi egyleti élet összefüggései az 1880-as években) tart előadást.
Szabadság (Kolozsvár)

Nézem a szálkát a szemedben
Nemrég, mikor egy kis csapat ismerősöm felkerekedett és elment Moldova Köztársaságba a magyarok nyomai után kutatni, arról beszélgettünk, milyen szép is lenne, ha a Dnyeszter felső folyásánál levő Unguri határában egy Magyarfalu tábla is várná a vendégeket (és nyilván jó lenne, ha a közelben levő másik négy magyar eredetű falu: Verejeni /Veresfalva/, Boroșeni /Borosfalva/, Balinți /Bálintok/, Oclanda /Oklánd/ nevét is feltüntetnék magyarul). Mikor barátaim a helyszínre érkeztek, nemhogy nem ezt találták, de az unguri-i ukránok (akik most lakják a falut) bizalmatlanul fogadták őket, hogy mit akarnak ezek több mint kétszázötven év után?
Pedig egy ilyen kis gesztus semmi egyébbe nem kerül, mint a tábla árába, és akár a település sorsát is megváltoztathatja. Először azt mutatná, hogy az illető helyen megbecsülik az alapítók emlékét. Másodszor, hogy jó szívvel várják azok nemzettársait. És ha ez adott, akkor minden elképzelhető, például az, hogy a település turistalátványosság lesz, hogy akad egy magyar cég, amelyik Moldáviába fektet be, és azt mondja, inkább ide jön, mint a szomszéd településre.
Hogy ez nem elképzelhetetlen, mutatja az egykori bukovinai székelyek egyik falujának, Józseffalvának (Vorniceni, Suceava megye) az esete. Itt egy jóérzésű román ember, Brădățan Radu azzal kezdett foglalatoskodni, hogy a korhadó magyar keresztek helyére újakat állított, a feliratot gondosan lemásolva. Nagy volt egy odavetődő unoka meglepetése, mikor meglátta, nagyapja sírján új jel áll... Azóta ugyan nem érkeztek (még) magyar befektetők a faluba, ám egyre több bukovinai székely megy Józseffalvára, és egyre jobb szívvel, az illető férfira pedig – a sok turista miatt – közössége is felnéz.
És mi, székelyek, vajon megbecsüljük-e más népek azon fiait, akik közöttünk éltek valamikor? Sajnos, nem. Falumban, Szászfaluban négy évet bírt ki a helynévtáblán a Sachsendorf felirat, akkor azt előttem ismeretlen okokból levették. Az 1968-ig önálló faluként szereplő Oroszfalu is megérdemelne egy táblát (mert ma az sincs neki), s ha már azt, akkor az átutazó oroszoknak jól esne egy felirat a nyelvükön, mint ahogy az udvarhelyszéki Oroszhegyen is. Ártani nem árt, használni pedig használhat...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Párbeszéd a múlttal
Értékmegőrzést közvetítő tárlat
Látványos eseményen vehettek részt mindazok, akik a hétvégén az Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében megtekintették a Megújuló Épített Örökségünk című tárlatot, amelyet a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Teleki László Alapítvány jóvoltából mutattak be.
Az 1999–2006 közt lebonyolított műemlékvédelmi programot szemléltető tárlat anyaga ízelítőt ad a Kárpát-medencei háromszáz állagmegóvó beavatkozásról vagy restaurátori feltárásról, valamint a húsz teljes körű felújításról. Az 1,3 milliárd forint értékű anyaországi támogatás több esetben is olyan helyzetben próbálta menteni a menthetőt, amikor az utódállam közönye mellett a helyi közösség megszűnése súlyosbította az épület romlását – tudtuk meg a munkával megbízott szakemberektől.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta, a 15. alkalommal, és Erdélyben immár nyolcadszor látható anyag ezúttal utolsó állomásához érkezett, lezárva az 1999-től 2006-ig tartó programot. Bokor Tibor polgármester köszöntőbeszédében rámutatott:
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nap mint nap egy olyan városban tevékenykedhetünk, amelynek épített öröksége jelentős, számunkra, természetesen, a legfontosabb. Néhány jellegzetessége egyedülálló a világon, ezt mi is tudjuk, büszkén dicsekszünk vele, ahol csak tehetjük.
A polgármester gondolatait folytatva Csibi Krisztina, a Magyarság Ház igazgatója elmondta, bukovinai székelyként tizedmagával érkezett itteni honfitársaihoz, majd a kiállítás eszmeiségét ecsetelve annak történetét ismertette. Szakmai részről a Teleki László Alapítvány igazgatója, dr. Diószegi László beszélt, sajnálatát fejezve ki a műemlékvédelemmel kapcsolatos általános ismeretek hiányosságait illetően, amelynek következtében még akkor is veszteségek érhetik az épített örökséget, ha annak a létét nem fenyegeti a pénzhiány. Bejelentette: 2016-tól Rómer Flóris néven újból beindul a program, ezért várják a javaslatokat a felújításra érdemes műemlékekkel kapcsolatban.
Kiss Loránd falkép- és Mihály Ferenc faanyag-restaurátor vetített képes előadásokban mutatták be a szakma szépségeit, az alkalmazott technikákat, valamint a műemlékmentés sikereit és határait, összefoglalva a tennivalók kifogyhatatlan tárházát. Kidomborították, a feladatok mértéke vidékenként változó: átívelnek a művészettörténeti feltáró munkától a másik végletig, a végleges enyészettel való szélmalomharcig, hiszen a műemlékek jelentős hányadánál a kisebbségbe szorult magyarok már nem tudják előteremteni a megfelelő erőforrásokat, vagy már át is adták helyüket más nemzetiségeknek, akik, ritka kivétellel, saját igényeikhez alakítják az épületeket, megszüntetve eredeti arculatukat. Több példát is felsoroltak, amikor már csak a romok konzerválását lehetett megoldani, ezért a fontossági sorrendet is ehhez igazítják. Megfogalmazásukban a restaurátor szakma a tudomány és a művészet olyan összekapcsolása, amely biztosítja a századokkal előttünk alkotó mesteremberekkel való párbeszédet.
A november 11-ig látogatható kiállítást a Molnár Józsiás Általános Iskola zenész gyerekeinek és tanáruknak, Diaconu Mónikának az előadása tette ünnepélyesebbé.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Újabb összeférhetetlenségek: Kelemen Atilla is a listán
Újabb harminckét – köztük két RMDSZ-es – jelenlegi és volt honatyát vádolt meg szerdán az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) érdek-összeférhetetlenséggel arra hivatkozva, hogy az érintettek valamely rokonukat alkalmazták képviselői, vagy szenátori irodájukban.
A megállapítás tizenhárom jelenlegi képviselőt és egy szenátort – közöttük az RMDSZ-es Kelemen Atillát – érint, valamint tizenhét korábbi képviselőt, akik között ott van Béres István, valamint Relu Fenechiu, az azóta más ügyben ötéves szabadságvesztését töltő volt közlekedési miniszter is. Az ANI szerint az érintettek azon időszak alatt, amíg családtagjaikat alkalmazták, összesen 1 062 798 lejt fizettek ki törvénytelenül.
Kelemen Atilla feleségével kötött szerződést, aki referensként összesen 27 248 lej fizetést kapott. Béres István László – aki 2008 és 2012 között volt parlamenti képviselő – testvérét tanácsadóként, fiát pedig referensként alkalmazta, a két családtag pedig összesen 37 646, illetve 26 203 lejt keresett.
Az ANI közlése szerint három képviselő és egy szenátor ügyében felkérte a legfőbb ügyészséget annak kivizsgálására, hogy fennáll-e az érdek-összeférhetetlenség bűncselekménye. A többi esetben – így a magyar érintettek esetében is – letelt az ötéves elévülési időszak. Az ANI feljelentése alapján eddig 17 esetben szabott ki felfüggesztett börtönbüntetést a legfelsőbb bíróság, ebből 9 esetben jogerősen.
Az ANI a honatyák tiltakozása ellenére következetesen bűncselekménynek tekinti azt, hogy rokonaikat alkalmazzák képviselői vagy szenátori irodájukban, az ilyen ügyekben már több ízben is jogerős, felfüggesztett börtönbüntetésről szóló ítélet született. A magyar honatyák közül idén februárban ítélték jogerősen fél év felfüggesztett szabadságvesztésre Máté András Leventét, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetőjét, illetve másfél év felfüggesztett börtönre Kerekes Károly parlamenti képviselőt. Mátét a felesége, Kerekest a fia alkalmazása miatt marasztalták el.
Máté többször is jelezte: megalapozatlannak tartja a vádat, mert a jogszabály, amely alapján eljártak ellene, közalkalmazottakra vonatkozik, a törvényhozók pedig nem tartoznak ebbe a kategóriába.
A Kolozs megyei képviselő sérelmezte, hogy a bíróság annak ellenére hozott elmarasztaló ítéletet a magyar képviselők ellen, hogy korábban a hasonló helyzetben lévő Mircea Diaconu európai parlamenti képviselőt felmentette. Azt is furcsának találta, hogy az érintett képviselők közül csak egyeseket vontak felelősségre.
Kerekes Károly akkor úgy kommentálta az ítéletet: sehol a világon nincs olyan jogszabály, amely tiltaná a honatyáknak a rokonaik alkalmazását, és sejtetni engedte, hogy az ügynek politikai háttere lehet. Nagy-Britanniában nem tiltják a családtagok alkalmazását, csupán két főben maximalizálják a számukat. Franciaországban viszont a bérként fizethető összeg felső határát szabják meg.
Az RMDSZ részéről amúgy nem csupán Máté és Kerekes érintett: ugyanúgy vádat emeltek az elmúlt ciklusban nagyváradi parlamenti képviselőként tevékenykedő Pető Csilla ellen is, aki lányát alkalmazta képviselői irodájában, illetve Pál Árpád ellen is, aki szintén a lányát alkalmazta.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Munkaszüneti nappal ünnepelnék Románia és Besszarábia egyesülését
Elfogadta a szenátus kedden azt a törvénytervezetet, amely hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánítja március 27-ét, Besszarábia Romániával való egyesülésének napját.
Az Eugen Tomac képviselő által benyújtott jogszabály szerint az egyesülés napjáról megemlékeznének a helyi önkormányzatok, a nem kormányzati szervezetek, múzeumok, Románia külképvieleti intézményei kulturális-tudományos rendezvényekkel. A politikus azt is javasolja tervezetében, hogy március 27-én a nemzeti lobogót vonják fel a közintézményeken és a román himnusz is csendüljön fel.
A szenátus által elfogadott tervezet a képviselőházba került tovább megvitatásra, ha ott is zöld utat kap, akkor eggyel több munkaszüneti napnak örülhetnek majd az alkalmazottak. Mint ismert, Romániában jelenleg 13 hivatalos munkaszüneti nap van.
maszol.ro

Kárpát-medencei Magyarok Zenéje
A Kárpát-medence magyarságának és nemzetiségeinek kulturális találkozását célul kitűző zenei rendezvénysorozat ez évben is ellátogat Nagyváradra. Az eseményre október 24-én, szombaton, 19 órától kerül sor a Szigligeti Színház nagytermében.
A 2001-ben indult Kárpát-medencei Magyarok Zenéje (KmMZ) sorozat az idei évben, szeptemberben és októberben ismét ünnepi koncerteket rendez Dunaszerdahely, Visk, Nagyvárad, Magyarkanizsa és Lendva településeken. A koncert állandó fellépői mellett (Agócs Gergely – Felvidék, Agócs Julianna és Kacsó Hanga Borbála, Pál István „Szalonna” és bandája-Kárpátalja) az adott település egy-egy jelentős helyi népi együttese is megmutatkozási lehetőséget kap. Nagyváradon a már említett vendégelőadók mellett a Nagyvárad Táncegyüttes, valamint a Soroglya Zenekar is fellép. A rendezvény fővédnöke Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere, egyházi védnöke pedig Csűry István, királyhágómelléki református püspök.
Jegyek válthatók a Szigligeti Színház jegypénztárában a szokásos nyitvatartás szerint illetve a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközségben.
erdon.ro

Székely történész hunyt el
Október 13-án este életének 62. évében Sepsiszengyörgyön hirtelen elhunyt illyefalvi Kádár Gyula magyar történész, közíró, helytörténész, a székely szabadság élharcosa, a Háromszék című napilap munkatársa. /Sepsiszengyörgy, 1953. febr. 18. - Sepsiszengyörgy, 2015. okt. 13./
Sepsiszentgyörgyön érettségizett, néhány évig helyettes tanár Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Felső- és Alsócsernátonban (1973–79), közben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett (1979). Igazgató-tanár Lisznyóban (1980–82), Uzonban (1982–86), tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön.
Már középiskolás korában megírta szülőfalujának történetét; város- és falutörténeti írásai A Hét, Művelődés, Előre, Brassói Lapok, Megyei Tükör című lapok hasábjain jelentek meg, feldolgozta a sepsiszéki lakodalmast és Illyefalva helyneveit. Nagyobb tanulmányait (Községi rendtartás Háromszéken; Sepsiszentgyörgy története; A székelyek törvénykezési joga; A háromszékiek harca a szabadságért – 1848–49) a Megyei Tükör közölte sorozatban 1981–82-ben, illetve a Brassói Lapok 1982-ben (A háromszéki városok és Brassó közti kereskedelmi ellentétek a középkorban).
Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi Magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket.
Főbb művei: A romániai magyarság rövid története, 1991, Váraink a századok sodrában: Sepsiillyefalva templomvára, 1992, Gál Dániel, 1993, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, 1993, Erdély és Háromszék népének szabadságharca 1848-1849-ben, 1994, Történelmi fogalomtár –Ókor, középkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Történelmi fogalomtár – Újkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Tanulmányok Székelyföld történetéből: város, népesség, iskola, 1996, Székelyföld határán, 2010, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk, 2013.
Kádár Gyula életében megjelent utolsó írását a Háromszék című lap közölte szeptember 26-án /Az erdélyi románok elnyomása
itthon.ma//erdelyorszag

Továbbra is hatósági felügyelet alatt Ráduly és Szőke
A Marosvásárhelyi Ítélőtábla megerősítette a Hargita Megyei Törvényszék múlt heti végzését, amelynek értelmében újabb két hónapra szükségesnek ítélték a hatósági felügyelet fenntartását Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos esetében. Csíkszereda volt polgármestere és hivatalának gyakorlásától bírói döntéssel eltiltott alpolgármestere így csak decemberben várhatja az előzetes kényszerintézkedés feloldását.
A hatósági felügyelet meghosszabbítását az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) kérte, erről múlt héten, a korábbi, két hónapra vonatkozó időszak lejárta előtt tárgyalt a Hargita Megyei Törvényszék. Akkor az ügyész indítványát fogadták el, a vádlottak fellebbeztek, de szerdán a másodfokú döntés megerősítette a törvényszéki végzést.
Az ítélőtábla honlapján megjelent információk szerint alaptalannak találták és elutasították Szőke és Ráduly fellebbezéseit a törvényszék október 7-én hozott ítélete ellen, és egyúttal egyenként 100 lej perköltség kifizetésére kötelezik őket. A döntés jogerős, így Szőke Domokos alpolgármester nem térhet vissza hivatalába, és nem gyakorolhatja tisztségét. A hatósági felügyelet időszakában a két vádlottnak idézésre meg kell jelennie a törvényszék vagy a bíró előtt, és a meghatározott program alapján vagy hatósági idézésre meg kell jelenniük a csíkszeredai rendőrségen. Nem hagyhatják el az ország területét, és nem találkozhatnak egymással, illetve más, tanúkként megnevezett személyekkel.
Ráduly és Szőke júniusban került hatósági felügyelet alá, miután a DNA vádat emelt ellenük, és az április végén történt házkutatások után alkalmazott házi őrizetet erre az enyhébb kényszerintézkedésre változtatták. A polgármestert akkor az ügyészség háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, az alpolgármestert pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg. A vádemelés után Ráduly lemondott tisztségéről, Szőkét pedig a bíróság eltiltotta hivatali tisztségének gyakorlásától.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Balliberális felsereglés lesz Nagyváradon
A magyarországi szocialista és liberális politikai oldalhoz kötődő, illetve az RMDSZ révén ehhez a szellemi-ideológiai táborhoz becsatlakozott és becsatlakoztatott erdélyi értelmiségiek adnak egymásnak találkozót a hét második felében a Körös-parti városban, közönségérdeklődésre is számítva.
Október 15-17. között az úgynevezett Nagyváradi Könyvmaratont rendezik meg immár hetedik alkalommal az RMDSZ kultúrpolitikusai a párt által felügyelt intézményekben. Csütörtökön az Illyés Gyula Könyvesboltban – amelyet a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nemrég játszott át a pártnak – tartják a megnyitót, három kötetbemutatóval. Pénteken a színház új stúdiójában – amit egy romos bérpalotában rendeztek be – 17 órától tartanak tárlatnyitót és könyvbemutató, 19 órától pedig Spiró György a „sztárvendége” a Törzsasztal nevű sorozatnak, a Szépírók Társasága és a Várad folyóirat közös rendezvényének. Szombaton 10.30-tól purpárlé lesz a Silent nevű kávézóban néhány vendégíróval, ezzel párhuzamosan az Illyés-könyvesvoltban gyermekverskötetet mutatnak be 11 órától. Délután öttől ismét a stúdióban ajánlanak az érdeklődőknek néhány riportkötetet és helytörténeti munkát (pl. három brassói könyvújdonságot), de lesz felolvasószínház is 20 órától: Demény Péter Párizs című művét „adják elő” a Szigligeti Társulat tagjai.
Ugyancsak Nagyváradon tartja a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete október 16-18. között a Holnap sajtója, a sajtó holnapja című szakmai tanácskozását. (Az eredetileg civil szervezetnek indult egyesület ma már az RMDSZ közvetlen felügyelete alatt és támogatásával működik, vezetői és hangadói a párt volt kormányhivatalnokai, illetve a Communitas pártalapítvány által támogatott sajtóorgánumok emberei.) „A találkozón szó esik a nagyváradi Holnaposok hagyományairól éppúgy, mint a holnap médiájáról, annak lehetőségeiről. Az előadások és kerekasztal-beszélgetések érintik a gyűlöletbeszéd és a szólásszabadság viszonyát, a kisebbségek és a kisebbségi sajtó helyzetét, valamint megpróbálnak trendeket azonosítani a hazai magyar médiában” – áll a tagoknak kiküldött meghívóban. A részvevőknek RMDSZ-politikusok és -propagandisták tartanak előadásokat: Laczikó Enikő (Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala), Asztalos Csaba (Országos Diszkriminációellenes Tanács), Turos Lóránd (Országos Audiovizuális Tanács), Szász Attila (Marosvásárhelyi Rádió), Balázsi-Pál Előd (Transindex), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió).

itthon.ma

Búcsú Kádár Gyula történésztől – Eltávozott a székely autonómia élharcosa
A földi létnek talán az ad értelmet, hogy a Mindenható végesre szabta, ezért nem engedhetjük meg magunknak a henyélést, jól és okosan kell gazdálkodjunk az időnkkel, ha valami maradandót is szeretnénk az utódainkra hagyni. Ezt az alapigazságot néhai Kádár Gyula tanár úr is felismerte, így ennek tudatában szervezte meg mindennapjait, és tette a dolgát a megszállottak következetességével, pedagógusként, történészként, közíróként, lapszerkesztőként és szerzőként egyaránt. Igen, megszállott volt, mert magyar nemzetének és székely népének olyan sors jutott, hogy őket szolgálni másképpen nem lehetett, és jelenleg sem lehet.
Kegyes volt hozzám az Isten, mert barátjának fogadott, és így alkalmam nyílt nemzetünk múltjának és jelenének, helyzetének és állapotának, valamint gondjainak és sebeinek vele közösen történő számbavételére. Ezt viszont sohasem a meddő kesergés, hanem a megfelelő tanulságok levonása, valamint a megoldások, gyógyír- és kiútkeresés szándékával tettük. Eme beszélgetéseink egy részét, éppen a tartalmuk okán magnóra is rögzítettem, így az alábbiakban önvallomásából idézek, hogy ily módon még most is ő szólhasson hozzánk.
„Nagyapámnak és mesélőkedvének köszönhetően, illetve színes nyelvezeten elmondott történetei hatására már 1965 táján, vagyis ötödikes koromban elhatároztam, hogy történész leszek. A pályán való elindulásom évének pedig 1970-et tekintem, ugyanis ekkor, X. osztályos fejjel írtam meg szülőfalum, Illyefalva monográfiáját, amit a következő esztendőben a Megyei Tükör folytatásokban le is közölt. Ettől kezdve pedig rendszeresen jelentek meg néprajzi, történelmi és kulturális jellegű cikkeim a már említett napilap, valamint a Brassói Lapok, Előre, Művelődés, és a változás után az Európai Idő, Háromszék, Székely Hírmondó, Budapesti Magyarok Lapja, Budapest Hangja, Romániai Magyar Szó és Új Idő hasábjain.
Tanárként és közíróként egyaránt az egészséges magyar öntudat kifejlesztése volt a legfontosabb célkitűzésem, melynek érdekében, a történelmünket közérthető nyelven népszerűsítő írásokon kívül, számos és különböző terjedelmű szaktanulmányt írtam. A romániai magyarság története például három kötetben jelent meg, de a teljesség igénye nélkül közéjük sorolhatom. Váraink a századok sodrában, Erdély és Háromszék népének szabadságharca, 1848–49, Gál Dániel, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, A fekete sereg, Háromszék oktatási intézményeinek története, A magyarok története a kezdetektől, Tanulmányok Székelyföld történetéből. Ezen kívül a 18 éven át megjelenő Történelmi Magazin szerkesztő-kiadója, valamint A székelység története tankönyv társszerzője voltam. Az utóbbi esztendőkben pedig többek között a Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Prés alatt a magyarság, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, valamint a Gábor Áron életútja című köteteket tettem le az olvasók asztalára.
Tudomásom 1973. november dereka óta van arról, hogy rendszeres megfigyelés alatt állok, ugyanis akkor keresett meg Maksán egy Tecuşan nevezetű szekustiszt, ígéretekkel, majd eredmény hiányában fenyegetőzéssel próbálván rávenni engem az együttműködésre, s mivel nem vállaltam, azóta is ellenségként tekintenek rám.”
Köszönjük neked, Gyula, a hűségedet, az elszántságodat, a népedért végzett kitartó munkásságodat, valamint a hitet, mellyel írásaidon és előadásaidon keresztül minket megajándékoztál. Végezetül, szintén a saját magad által szavakba öntött hitvallással búcsúzunk tőled, melyet nekem így fogalmaztál meg:
„Történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság kinevelését, amely mindezek birtokában képes lesz kiharcolni azokat a közösségi jogokat, amelyek Románia területén az erdélyi magyarságot őshonos nemzetként megilletik.”
Adja a Fennvaló, hogy így legyen. Isten veled!
Bedő Zoltán
Kádár Gyulát pénteken 13 órától búcsúztatják a sepsiszentgyörgyi vártemplomi ravatalozóban, ezt követően az illyefalvi református temetőben helyezik örök nyugalomra.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

A sepsiszentgyörgyi Mikó-ügy is szerepel az amerikai külügyminisztérium vallásszabadságról szóló jelentésében
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium „újraállamosítása", valamint a romániai egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának lassú folyamata is szerepel az amerikai külügyminisztériumnak a vallásszabadság nemzetközi állapotáról készült, Romániáról szóló jelentésében.
A tavalyi évre vonatkozó jelentés egyebek mellett megállapítja, hogy sok esetben a kisebbségi vallási csoportok nem tudták visszaszerezni az egykor tőlük elkobzott ingatlanok tulajdonjogát, holott erre feljogosítják őket a romániai törvények. A dokumentum megállapítja, hogy az igénylők szerint a helyi hatóságok akadályozzák a restitúciót, vagy rendszeresen későn szolgáltatnak információt a visszaigényelt ingatlanokról a különleges restitúciós bizottságnak és az országos restitúciós hatóságnak annak ellenére, hogy a törvények bírságokat állapítanak meg az ilyen esetekre.
Megjegyzik, a restitúciós hatóság 14 814 visszaigénylési kérelmet kapott, ezek közül 5026-ot tárgyalt meg tavaly augusztus végéig.
A jelentés jelzi, a román kormány továbbra is megtagadja az erdélyi római katolikus egyháznak a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár visszaszolgáltatását annak ellenére, hogy 16 évvel ezelőtt született erről egy bukaresti kormányzati sürgősségi rendelet, majd 2012-ben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is elmarasztalta Romániát, amiért nem tisztázta az épület tulajdonjogát.
Kitér arra is, hogy a ploiesti-i ítélőtábla tavaly novemberben „újraállamosította" a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot – amelyet eredetileg 2002-ben szolgáltattak vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek -, és a visszaszolgáltatási bizottság három tagját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
Megállapítják, az ítélet szerint az iskola nem volt a református egyházé annak ellenére, hogy a kommunista hatóságoknak az államosításról szóló dokumentumai az egyházat jelölték meg tulajdonosként.
A jelentés részletesen foglalkozik a román görög katolikus egyházat ért hátrányos megkülönböztetési esetekkel is.
MTI
Erdély.ma

Itt hagyott a székely történész (Búcsú Kádár Gyulától)
Szombaton még találkoztunk az őszi vásárban. Szokásához híven, élcelődve köszöntött. Aztán kedden hirtelen távozott az élők sorából. Pedig még lett volna harmincnyolc éve – ahhoz, hogy megérje a százat, mint ahogy néha viccesen ezzel állt elő. Mert neki küldetése van, azt kell teljesítenie, mondotta.
Hitvallása saját megfogalmazásában: történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Romániában mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik.
Kádár Gyula 1953. február 18-án született Sepsiszentgyörgyön, ám mindig illyefalvinak vallotta magát. Már tizedikes diákként megírta az egykori mezőváros, Illyefalva monográfiáját. Történelemtanárként oktatott Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Alsó- és Felsőcsernátonban, Lisznyóban, Uzonban, Sepsibodokon, a sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági szakközépiskolában, majd a Székely Mikó Kollégiumban, a rendszerváltást követően történelem szakos tanfelügyelőként tevékenykedett. Háromszék az én hazám című helytörténeti vetélkedők sorozatával, módszertani kiadványokkal, a magyarság történetének iskolai oktatásba való bevitelével igyekezett a tanulókban nemzeti öntudatot kialakítani. 1991-ben megjelent háromkötetes magyarságtörténetét mintegy évtizeden át segédkönyvként használták iskolákban.
Számos folyóiratban, lapban közölt történelmi témájú tanulmányokat, cikkeket, aztán 1996-ban összpontosította energiáit: Történelmünk címmel folyóiratot indított, szerkesztett, adott ki. 1998-ban Történelmi Magazinra keresztelte át havi rendszerességgel megjelent folyóiratát. Egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának. A kiadványt anyagiak híján 2013-ban kénytelen volt beszüntetni. Fájó szívvel jegyezte meg, lemondott a lapról, de sürgősen hozzátette: a küzdelemről viszont nem. S a továbbiakban könyvei révén igyekezett a lap által kitűzött célt megvalósítani, továbbá a Háromszék állandó külső munkatársaként szolgálta nemzetét. Halála előtt egy nappal még elküldte hétvégi számunk soros írását.
2010 karácsonya előtt megjelent a Székelyföld határán című könyve, melyet az autonómiaharc bibliájának neveztünk. Tulajdonképpen a történelmi publicisztika műfaját gyakorolta, valós történelmi tények ismertetésével nemzeti és történelmi tudatot kívánt kiépíteni olvasóiban. Nem könyvtárak polcainak akart írni, hanem a ma élő embereknek. A publicisztikai írások arra ösztönzik az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjen az önazonosság megőrzésére. Csak egyenes beszéd révén lehet hatni az emberekre, akikre mindenféle negatív hatást gyakorolnak, mondotta többször is Kádár Gyula. 2011-ben megjelent Székely hazát akarunk című kötete, mely az elsőnek méltó folytatása. Azóta évente jelentkezett újabbal, volt, amikor kettő is belefért. Mostanra is kiadott egyet – jövő héten jön ki a nyomdából –, de sajnos, ő már nem mutathatja be. Ez utóbbi folytatása az első kettőnek, címe Székelyföld ostroma. Üzenete: ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára. Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes, és egységes marad!
Kádár Gyula, ha nemzeti hovatartozásáról nyilatkozott, mindig azt vallotta: ő elsősorban székely, másodsorban is székely, harmadsorban is az, és csak azután magyar. Pénteken a sepsiszentgyörgyi vártemplom ravatalozóházában tartandó gyászszertartás után szülőföldjén, Illyefalván fogadja magába a székely föld.
Nyugodj békében, Gyula!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apró győzelem
Mégis van értelme a felhorgadásnak, a hangos tiltakozásnak, időnként a normalitás országának egyáltalán nem nevezhető Romániában is eredményt hozhat, ha felemeljük szavunk.
Nagy felháborodást váltott ki az erdélyi magyarság körében márciusban a belügyminisztérium honlapján közvitára bocsátott országos közbiztonsági stratégia, amely a polgárok biztonságát fenyegető veszélyek között első helyen említette „a rasszizmust, idegengyűlöletet, szélsőségességet és az intolerancia minden más formáját, amely etnikai autonómia elérését célozza egyes térségek vagy régiók számára”. Mindhárom romániai magyar párt és a Székely Nemzeti Tanács is tiltakozott, megfogalmazták, mennyire abszurd, ha egy ország veszélyforrásnak tekinti a területén élő kisebbségeket. Elfogadhatatlannak nevezték azt is, hogy az autonómia elérése érdekében szervezett békés és demokratikus utcai megmozdulásokat a rasszista, xenofób, szélsőséges és más ehhez hasonló intoleráns megnyilatkozások közé sorolják.
A közvita lezajlott, a kormány szeptember elején elfogadta a stratégiát, ám szövegét nem ismerhettük meg, csak egy általános összefoglalót tettek közzé és újabb bő hónap után, e hét keddjén megjelent a stratégia a Hivatalos Közlönyben is. S láss csodát: eltűnt a veszélyforrások közül az autonómia. Egy zavaros mondat szerepel, amely legfőbb kockázatként „a rasszista, xenofób, szélsőséges és más intoleráns megmozdulásokat” említi, amelyek megzavarhatják a közrendet, illetve erőszakos cselekménnyé fajulhatnak.
Nem tudni, mi késztette visszalépésre a dokumentum alkotóit. Nehezen hihető, hogy akik márciusban komolyan gondolták ama hírhedt passzust, szeptemberre megváltoztatták volna véleményüket. Annál is inkább, mert a Román Hírszerző Szolgálat nemrég nyilvánosságra került jelentése hasonló módon fogalmaz az autonómiakövetelésekről. Ugyanazon sötét erők irányítják a belügyet és a titkosszolgálatot, nem kétséges, ellenségnek tekintenek bennünket, erdélyi magyarokat, szívesen hangoztatják, mily vészesek önrendelkezési törekvéseink, ez mindig jó ürügy olajat önteni a nacionalista parázsra, hergelni a román közvéleményt.
S lám, most mégis visszakoztak, legalább a megfogalmazásból kifelejtették a nagy mumust, az autonómiát. Ha hallgatunk márciusban, ha nem csap égig a felháborodás, maradt volna. Apró győzelem, szerény elégtétel, de mégis eredmény. Igazolja, minden hasonló gesztus ellen szólnunk kell, minden bennünket érő sérelmet világgá kell kiáltanunk, és jogainkért következetesen ki kell állnunk. Egyszer talán nemcsak a papírról, de a fejekből is eltűnik a magyar ellenségkép, és megértik: Székelyföld autonómiáját nem Románia, a románság ellen akarjuk, ez megmaradásunk záloga.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kollégium lett a líceum (Székely Mikó)
Hivatalosan is visszanyerte történelmi nevét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, mert az iskola többrendbeli kérésére az oktatási minisztérium a kollégiumok, vagyis a legmagasabb rangú iskolák közé sorolta a nagy múltú sepsiszentgyörgyi alma matert – közölte tegnap lapunkkal Kondor Ágota iskolaigazgató.
A jogszabály szerint a colegiu naţional vagyis nemzeti kollégium, főgimnázium címet olyan iskolák kaphatják, amelyeket legkevesebb hetvenöt éve alapítottak, és azóta működnek, gimnáziumi és középiskolai tagozattal is rendelkeznek, diákjaik sikeresek a záróvizsgákon és jó eredményeket érnek el tanulmányi versenyeken, tantestületükben pedig kiváló teljesítményű, pedagógusi fokozatokkal rendelkező tanárokat jegyeznek.
A kollégiumi rangra 2005-től lehet pályázni, de korábban feltétel volt, hogy a kérvényező iskola nem működhet más tanintézménnyel közös épületben. Emiatt a Székely Mikó Kollégium nem volt jogosult a kollégium címre, de a Mikó pályázott, ellenben az önkormányzat vonatkozó határozatát tavaly a prefektus megtámadta, a városvezetés fellebbezett, ezt a bíróság elutasította, és csak idén júniusban nyílt lehetőség az újabb kérvényezésre.
Háromszéken korábban egyedüliként a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium használhatta ezt az elnevezést és élhetett a besorolással. A szaktárca október 7-i határozata értelmében a Székely Mikó Kollégium is hivatalosan és törvényesen tüntetheti fel az iskola eredeti elnevezését.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyökerekben rejlő kincsek
A korondi Ambrus Lajos Vezérek és atyafik – székelyföldi mondák, regék, történetek című, a Kriterion Könyvkiadó által kiadott könyvét mutatták be kedden este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A szerző évtizedek alatt, tájegységek szerint gyűjtötte össze kötetét, arra figyelve, milyen történet rejlik a gyökerekben.
Népismerettel is alaposan foglalkozó költőként, prózaíróként köszöntötte a szerzőt Szonda Szabolcs, beszélgetőtársa, Czegő Zoltán pedig leszögezte, összes fejrevalóját megemelte, amikor olvasta ezt a remek könyvet, mely a magyar nyelv kincshordozója. Nemeskürty, Babits és Márai hazával kapcsolatos gondolataira hivatkozva – utóbbi vallotta, számára a magyar nyelv a haza – Ambrus Lajos úgy fogalmazott, „a lelki, az oszthatatlan haza küldött minket szép magyar mondákat keresni”. „Segítőtársa” volt ebben Orbán Balázs is, akinek főművét ismerve járta be a székely tájegységeket – Aranyosszéket is –, s kérdezősködött az öregektől a mondákról, próbálta megtalálni azt a gyökeret, amelyből fel lehet építeni a történetet, összeseperte, amit még lehetett. A történelem az, ami az ember lelkében él, a nép emlékezete pedig az, ami szentesíti a jövőt – tette hozzá.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokszínű honismeret
A szülőföld értékeinek megismerését célzó, Nem térkép e táj! elnevezésű pályázaton harmincöt osztály, illetve társult osztályközösség nyert támogatást kirándulásra, népi mesterek, kézművesek, művészek műhelyeinek látogatására, honismereti túrákra, tanulmányutakra.
A Háromszéki Közösségi Alapítvány által meghirdetett program értéke 36 ezer lej, amelyből közel ezerötszáz diák iskolán, illetve településen kívüli ismeretszerző utazását, tevékenységét támogatják. A programban tizenhét sepsiszentgyörgyi, öt kézdivásárhelyi, két-két baróti, lemhényi, málnási, kézdialmási, maksai és egy-egy árkosi, nagybaconi, előpataki pályázathoz nyertek támogatást a diákcsoportok. (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Johannis, a béketeremtő
Miközben menekültügyi törvénytervezet kidolgozásán fáradozik a kormány, Klaus Johannis államfő az Európai Unió külső határai megerősítésének és a szíriai béke megteremtésének szükségességéről beszélt tegnapi sajtóértekezletén. Mint mondta, Románia mindkét kérdésben aktív szereplője lehet a megoldás megtalálásának.
Az elnök szerint országa eddig is jól teljesített a külső határok védelmét illetően, és úgy viselkedett, mintha már ténylegesen tagja lenne a schengeni övezetnek. Újságírói kérdésre válaszolva Johannis elmondta, az uniós belügyminiszterek legutóbbi találkozóján azért nem kérték Románia és Bulgária felvételének napirendre tűzését, mert erre alkalmatlan a pillanat: a migrációs nyomás miatt a schengeni előírásokat több helyütt nem sikerült betartani, egyesek már a belső határellenőrzés nélküli övezet létjogosultságát is vitatják.
Szíriával kapcsolatban az elnök elismerte, Románia nem tartozik a legfontosabb szereplők közé, de rajta kívül nem sok olyan állam van, amelynek még van diplomáciai személyzete Damaszkuszban, így hozzájárulhat a felek közötti közvetítéshez. Rámutatott: az Európára nehezedő migrációs nyomás legfőbb forrása Szíria, ám a szíriai béke megteremtésének esélyeit nem növelte, hanem bonyolította az orosz katonai beavatkozás.
Johannis meglepőnek nevezte Jean-Claude Juncker múlt heti, Oroszországgal kapcsolatos állásfoglalását. Az Európai Bizottság elnöke németországi rendezvényen arról beszélt, hogy Oroszországot egyenlő félként kell kezelni, az EU nem fogadhatja el, hogy Washington beleszóljon Oroszországgal ápolt kapcsolataiba, és élesen bírálta Barack Obama amerikai elnököt, amiért regionális hatalomnak minősítette Oroszországot. A román államfő szerint szokatlan, hogy a bizottsági elnök ilyen sarkalatos kérdésben a tagországokkal való egyeztetés nélkül nyilatkozzon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lágerkörülmények a börtönben
Robert Cazanciuc igazságügyi miniszter szerint Romániában ma olyan körülmények vannak a börtönökben, amelyek sok esetben hasonlítanak a koncentrációs táborokéhoz. Az országban jelenleg 29 ezer személyt tartanak fogva, miközben az európai szabványoknak megfelelő körülményeket csupán 19 ezer fogvatartott számára tudják biztosítani.
Olyan büntetés-végrehajtási intézmények is vannak, amelyek 1780 óta szünet nélkül működnek. Cazanciuc kifejtette: mivel Romániát és Olaszországot ítélte el a legtöbbször a strasbourgi emberi jogi bíróság a börtönökben tapasztalt körülmények miatt, Olaszországgal partnerségben olyan eljárást indítottak, melynek nyomán európai uniós forrásokat lehet igényelni a börtönkörülmények javítására. Mint mondta, a kezdeményezéshez már további kilenc tagállam csatlakozott. (Mediafax)
LESZ-E KOLOZSWOOD? A szeptemberben elfogadott kolozsvári városstratégia nemcsak utak, körgyűrűk, kórházak és iskolák modernizálását tűzte ki célul, hanem hosszasan foglalkozik a kolozsvári filmgyártás újbóli meghonosításának lehetőségeivel is, akár öt éven belül nagy nemzetközi produkciók forgatási helyszíne is lehet a város. Kolozsvár száz évvel ezelőtt mind a magyar, mind az egyetemes filmtörténet szempontjából fontos központtá nőtte ki magát, a városban működő filmstúdióban 1913 és 1920 között több mint hetven játékfilmet készítettek. Itt kezdte rendezői pályafutását Korda Sándor, aki Sir Alexander Korda néven vált elismert rendezővé, innen indult Kertész Mihály, aki Michael Curtisként több mint száz hollywoodi filmben szerepelt, itt játszotta egyetlen filmszerepét Blaha Lujza. A „magyar Pathénak” is nevezett Janovics Jenő színházigazgató irányítása alatt a kolozsvári filmgyártás nemzetközi hírnévre tett szert, az itt forgatott filmek terjesztési jogait szívesen vásárolták külföldön is. Ennek a filmes hagyománynak az újraélesztésére törekednek a stratégia kidolgozói. (Transindex)
KUTYÁK A BUSZON. A kolozsvári önkormányzati testület elfogadta azt az új tömegközlekedési szabályzatot, mely lehetővé teszi, hogy a kutyatartók a városi járatokon négylábú kedvenceikkel együtt utazzanak. A tanácstagok szigorú feltételekhez szabták az állatok utaztatását. A nagy- és középtermetű kutyákat kizárólag pórázon és szájkosárral lehet felvinni a buszokra, villamosokra, a kisebb termetű ebeket akár ölben vagy táskában is szállíthatják a gazdik. (Főtér.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan épült a Nép Háza? (2. rész)
„Detasálás” és „koncsentra”
A szocializmus építésének sajátos módszerei közé tartozott a tartalékosok behívása mellett a kihelyezés is: előbbi a „koncsentra”, utóbbi a „detasálás” (a detaşare – kihelyezés jelentésű román szóból). Mindkettő lényege, hogy az országban zajló nagy építkezésekhez meglegyen a szükséges szakmunkaerő. Természetesen a „detasáltakat” is önként (!) ajánlották fel a gyárak, ha valamely nagy építőtelepen még így sem akadt elég munkaerő, következhetett a „koncsentra” (a megyei katonai parancsnokságok szakmánként és munkahelyenként tartották nyilván a tartalékosokat, így nem volt nehéz ácsot, kőművest, hegesztőt, lakatost stb. találni).
Elekes Józsefnek volt „szerencséje” mindkét kényszermunkarendszert kipróbálni. Előbb 1982-ben küldték el a gyártól, az IMASA-tól kihelyezéssel a rovinari-i építőtelepre, s mert a szép szóra nem hallgatott, egész egyszerűen megfenyegették: vagy megy, vagy kirúgják munkahelyéről. A felszólítást a műhelyfőnök és a gyár pártbizottságának elnöke írta alá... Még megpróbálkozott a munkások érdekvédelmi szervezeténél segítséget kérni, a „szindikát” (szakszervezet) akkori vezetője, Orbán Árpád azonban azt válaszolta, nem tehet semmit.
Ha muszáj, hát muszáj. De Elekes József nem olyan ember, aki könnyen megadja magát. Pillanatnyi ihlet lehetett, hiszen nem előre tervelte ki: mikor válaszút elé állították, azt mondta, ha már kényszerítik, elmegy Rovinari-ra, de egy feltétellel, ha megkapja a soron következő szakmai képesítési fokozatot, vagyis a hetes kategóriát. Megadták neki. És hasonlóképp megadták a következő kategóriát gyárbeli kollégáinak is, hiszen egyikőjük sem akart menni a kényszermunkára, de Elekes szólt, hogy milyen feltétellel vállalják el a kihelyezést. A gyár vezetősége nem örült a soron kívüli szakmai felminősítéseknek, de el kellett fogadnia, hiszen muszáj volt küldeni a szakmunkásokat.
Muszáj volt menni
– Hogyan került a Nép Házához?
– 1985-ben a vállalattól beküldtek a megyei katonai parancsnokságra, voltunk ott több gyárból, az IMASA-ból én egyedül, ez már nekem feltűnt. Sorba állítottak, a parancsnok olvasta a neveket, kettőnket marasztott, a többit elküldte. Ez volt reggel kilenc órakor, s egy órakor már kezünkbe kaptunk minden papírt, vonatjegyet, behívót, mindent. Akkor már semmit sem lehetett csinálni, mert közölték a minisztériummal, hogy kik vannak a névsoron, a dolog el volt döntve. Muszáj volt menni.
– Már másnap kellett indulni?
– Nem, három vagy négy nap múlva. Kellett jelentkezni a katonai egységnél, beöltöztettek katonaruhába, katonai salopétába, voltunk százharmincvalahányan, hegesztők az egész országból. S ott figyelmeztettek, hogy ügyeljünk, mit beszélünk, hogy beszélünk, mert többen eltűntek már onnan. Nem hívták fel a figyelmünket, hogy miket nem szabad beszélni, de ügyelnünk kellett.
– Tehát tűntek el közben emberek?
– Úgy állították, de nem tudom biztosan. Nagyon kellett vigyáznunk a beszéddel, mert őrizték az épületet, s voltak beépített emberek is, a mérnökről, de a darusról is azt mondták, hogy „szépfiú”. Nagyon kellett ügyelnünk, mi például 37 méter magasban dolgoztunk, de nem tudtuk, hogy mi épül alattunk vagy felettünk. Minden szintnek külön rajza volt, annyira titkos, hogy nem szabadott látni, sem kivinni az irodából.
– Ez a rettenetes titkolózás – innen nézvést – mire volt jó?
– Ezt nem tudom megmondani, nem tudom, mitől féltek. Amiről én tudok, hogy vastag ajtókkal lezártak részeket, atombiztos volt alul az épület, oda nem lehetett bemenni, mert katonák őrizték. – S fenn, az építkezésen?
– Feljebb a legtöbbet mi, koncsentrások dolgoztunk, de voltak civil csoportok is. Miután végeztünk a koncsentrával, nekem is felajánlották, hogy maradjak ott mint civil alkalmazott, mondták, hogy lakást biztosítanak, csoportot adnak, de nem vállaltam.
– Merthogy behívottként – koncsentrásként – is csoportvezető volt.
– Véletlenül annyi ember között nekem volt a legmagasabb kategóriám. Még meg is kérdezte a tiszt, mit csinált maga a vállalatnál, hogy ide küldték? Mondom, én semmit, de hogyha úgy veszi, hogy valamit csináltam, állítsa ki a menetlevelet, és én megyek haza azonnal. Nem, nem, azt mondja, mert csoportot kap. 42 ember volt a brigádban, ahova kerültem.
Ne szólj, szám?
– A tiszt kérdéséből azt a következtetést lehet levonni, hogy a behívás egyfajta büntetés volt?
– Hát én mindig ki mertem mondani a véleményemet, sokszor követeltem a fizetéseket, itthon is mondták, hogy te szóljál, mert te mersz szólni. Amikor Rovinari-ra küldtek, azt mondja egy mérnök, hogy adnak ingyen lakást, csak menjünk oda dolgozni. Mondtam, én nem megyek, ha csak pityókát eszem Szentgyörgyön, úgyis kapok munkahelyet, de ön, mivel Marosról jött, ingyen kapta a lakást, én meg kellett vegyem annak idején, önnek mindegy, mondom, hogy ott lakik vagy itt. S azzal kijöttem, s az ajtót betettem úgy... Aki ott volt, azt mondta, hát te erőst megmondtad nekik.
– Azt gondolja, hogy szókimondásának köszönheti a koncsentrát?
– Fennállhat az is, de közben megtudtam, hogy az akkori váltásmesterünknek, Szilvási Álmosnak „köszönhetem”, ő javasolt engem. S amikor jött a fiú, aki helyett elvittek, valami Ioniţa, mert végül őt is koncsentrálták, egy héttel azelőtt érkezett meg Bukarestbe, hogy én leszereltem, elmondtam neki. Azt mondja, reám ne haragudjon, Jóska bácsi, én nem vagyok hibás. Én reád nem is haragszom, mondom, de Álmosra erősen, hogy megtette ezt a lépést.
– Koncsentra alatt fizetést kaptak?
– Igen, postán küldték haza, a családnak. Megőriztem a szelvényeket, jól látszik a pecséten, hogy a feladó a Ministerul Apărării (honvédelmi minisztérium), és a katonai egység számát is feltüntették. Normára dolgoztunk, de a civilek nyerhettek rajtunk, mert koncsentrásként nem kaptunk annyi fizetést, mint ők. Mi hegesztettünk ennyi folyóméter vasat, az elszámolásnál kiderült, az nagyon sok, a katonaságnak úgyse fizetnek ki annyit, s akkor levágtak. A civil csoportok dolgoztak két hetet, hármat, s utána eltűntek. Idevalósi ácsok, lakatosok, mindenfélék, magyar emberek is voltak közöttük, tőlük tudom, hogy a fizetés közt különbség volt. Akkoriban elég szép pénz volt a 3000 lej, de volt, amikor itthon, az IMASA-ban még tízezer lejt is keresett az ember.
Élet a magasban
– Hova voltak elszállásolva?
– Blokkokba, egy apartamentben (lakrészben) hatan laktunk. Minden reggel, miután a kantinban végeztünk a reggelivel, jöttek a bányászkocsik, azokkal vittek a santierre (építőtelepre).
– Milyen volt az élet Bukarestben?
– Egy nagy ebédlőben ettünk a szállás mellett, de ott még a víz se volt jó abban a nagy melegben. Mindent meg lehetett venni, mert pénz volt, de reggeltől estig dolgoztunk, szombaton is. Váltásban, egy hétig reggel héttől este hétig, egy hétig este héttől reggel hétig. Éjszaka ki volt világítva nagy reflektorokkal. A 37 méter magasba úgy mentünk fel, hogy a liftházban beültünk egy csóré ládába, s egy kicsi púpos liftkezelő vitt fel. Fenn a gerendák és oszlopok között pallón kellett átjárni, elég veszélyes volt. A hegesztőket kikötötték az oszlopokhoz vagy gerendákhoz. Baleset is volt. Ahogy engedték be a hálót a két gerenda közé, belement egy munkás combjába. Lehozták, feltették egy 22 tonnás kocsira, s vitték a kórházba, szegény úgy ordított, hogy borzasztó. Egy másik alkalommal pont a szobatársam, Marcu, ahogy hegesztett ott kikötözve, nem vette észre, hogy hátul a csenturája hozzáért a forró vashoz, s mintha elvágták volna pengével, úgy átégette. Megingott, de szerencsére elkapta az oszlopot. Este mondta csak el, ej, mondom, jó, hogy nem történt valami.
Szépfiúk – Hat hónap alatt azért haladtak fölfelé, vagy csak egy szinten dolgoztak?
– Mi csak azt a szintet csináltuk, de az hatalmas területen feküdt. Alább már készítették a díszleteket, akik azzal foglalkoztak.
– A hegesztők csoportokra osztva több helyszínen is dolgoztak.
– Igen, de mindenki óvakodott mindentől. Örvendtünk, ha például szombaton nem kellett dolgozzunk, de volt, hogy vasárnap délelőtt is be kellett menni, utána elmentünk az üzletbe, valamit vettünk, valamit megittunk, s azzal mentünk is pihenni. Nem nagyon mertünk beszélgetni, pláne, ha azt se tudtuk, ki az illető. A szobatársakkal se hozódott elő soha a palota.
– Féltek a besúgóktól?
– Hát ott minden titkos volt. Az irodában tartották a rajzokat, s lenn volt az előkészítő műhely. Gondoltam, én nem sétálok annyit, hát leviszem a rajzot, onnan nézem az adatokat. Meglátott a mérnök, őrnagyi rangban volt, s azt kérdi (tisztán kimondva a nevem): Elekes, hova viszed a rajzot? Mondom, le, hogy ne sétáljak annyit. Nem, nem, a rajzot visszaviszed azonnal, leteszed, s ha kell, tízszer jössz be, kiveszed az adatokat, de tudod, hogy a rajzot nem szabad elvinni. Fontos ember kellett hogy legyen, mert csak úgy öntötték a betont, ha ő engedélyezte. Amikor azt mondta, na, ma többet nem öntünk, akkor vége volt.
– Az építkezésen az anyagellátás folyamatos volt?
– Kocsiszámra hordták a betont, a márványdíszeket, mindent, csupa jó minőségű anyagot. Vonatokon szállították az országból, de úgy intézték a vasúton, hogy szabadon menjenek, még a rapid (gyorsvonat) is meg kellett hogy álljon. Innen, Bükszádról is vittek követ, de a betonba csak egyforma méretű kavics került. A szegek is fényesebbek voltak. A betonban a háló 20–22-es vasbetonból, nem olyan, mint a blokkokban. Hatalmas munkálat, aki nem volt ott, nem tudja. Olyan is volt, hogy a felépített nagy templomot elhúzatták, mert pont rá kellett volna építkezni. Hidraulikusan felemelték, hengereket építettek alá, naponta pár centit mozdították arrébb.
– Járt az épületben azután még valaha?
– Elmentünk mellette egyszer, amikor voltunk a bolgároknál kosárlabdameccsen, hazafelé jövet a sofőr eltévesztette az utat, pont előtte jöttünk el. Ki volt világítva.
...akkor se maradok
– Ceauşescu látogatta az építőtelepet?
– Sokszor jöttek a minisztériumból s a volt államelnök, megálltak fenn a dombon, utasításokat adtak, olyankor leállt az egész munka az épületben. Járkáltak közöttünk, figyeltek, mert féltették Ceauşescut. Ő kinn megállt a tetőn a mérnökökkel, onnan adta az utasításokat.
– Akkor Elekes Józsefet nem érte az a szerencse, hogy személyesen találkozzon vele?
– Nem, nem is volt szükségem rá, nem búsulom, hogy kimaradt.
– Bánja, hogy az a hat hónap élete része kellett hogy legyen?
– Azt nem tudom kitörölni, nem egyébért, csak hogy a feleségem mennyit kínlódott a két kicsi gyermekkel. Szerencsére megértők voltak a kolléganői, két idősebb asszony, ők csinálták szerre a délutáni váltást. A feleségem reggel hatkor kellett nyisson a kicsi kenyérüzletben a Csíki utca sarkán, ötkor már a gyermekeket felköltötte, tette be egyiket az óvodába, másikat a bölcsődébe, s azzal szaladt le az új negyedből. Megismertem sok embert, mindent így nem bántam, de az, hogy hat hónapig a két kicsi gyermeket az asszony kellett hogy egyedül rendezze, s én mint szabad ember ott kellett üljek, azt nem tudom elfelejteni.
– Végül, amikor szeptemberben „leszerelték”, ismételten titoktartásra kötelezték?
– Nem, csak a legelején. Volt ott egy civil mérnök Suceaváról, mert őket is detasálták, több évre is, az kérdezte a végén, nem maradnék-e ott civil alkalmazottként, csoportot adnának, minden. Mondom, ha ezt a nagy palotát reám íratja, akkor se maradok, mert a levegő se jó itt, s a víz se. Elkacagta magát, azt mondta, igazad van, mert én sem maradnék itt, akármit reám írathatnak, alig várom, hogy megszabaduljak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ne csak lakhelyük, fészkük legyen"
Marosszentgyörgyi magyar közösségek találkozója
Első alkalommal rendezik meg a hétvégén a marosszentgyörgyi magyar közösségek találkozóját. A pénteken és szombaton zajló rendezvénysorozat keretében a szentgyörgyi civil szféra és a helyi kulturális élet képviselői, illetve a népi kézművesmesterek is bemutatkoznak, a gazdag program egy dalcsoport, több néptánccsoport és egy zenekar műsorát, baranta- és huszárbemutatót, illetve könyvbemutatót, beszélgetést és előadásokat is magába foglal.
– Hogyan született az ötlet? – kérdeztük Sófalvi Szabolcs polgármestert.
– A helyi Kolping Családdal, a Marosszentgyörgyi Ifjúsági Egyesülettel és a 21. Gr. Petki Dávid cserkészcsapattal közösen szervezett találkozó ötletét régóta fontolgatjuk. Egyrészt abból indultunk ki, hogy az elmúlt időszakban sokan költöztek ide, és fontos lenne az újonnan jötteket is bevonni a közösség életébe, megismertetni velük a helyi értékeket, hogy ne csak egy lakhely legyen, hanem igazi fészekké váljon számukra Marosszentgyörgy. Másrészt a községben számos civil szervezet és kulturális alakulat, tánccsoport, énekkar működik, őket is szeretnénk közelebb hozni egymáshoz. Fontos célkitűzésünk ugyanakkor a fiatalok, illetve azon réteg megszólítása, amely eddig távol maradt a rendezvényeinktől – mondta a községgazda.
A találkozó pénteken délután 5 órakor kezdődik a helyi kultúrotthonban. A megnyitón beszédet mond Sófalvi Szabolcs, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja, a Kolping Család részéről pedig Székely Szilárd, majd lelkészi áldások következnek. A továbbiakban bemutatkoznak a helyi civil szervezetek, amelyekkel Merre tovább, marosszentgyörgyi magyarság? címmel lesz beszélgetés.
Szombaton délelőtt 10 órakor a római katolikus templomban ökumenikus istentisztelettel indul a nap, ekkor a három magyar történelmi egyház képviselőinek jelenlétében zászlófelvonásra is sor kerül. A kulturális műsor 11.30-kor kezdődik, a Czinige zenekar, a Kis Táltosok és a Táltos, illetve az Öreg Fenyő tánccsoport is látható majd a színpadon, Vass Lajos és Orbán Balázs citerázik, Kelemen Barbara Karolina és Kádár Barna Zsolt népdalokat énekel. 16 órakor táncház kezdődik a Czinige zenekarral, tánctanítás is lesz kicsiknek és nagyoknak, 17 órakor pedig a Jubilate Deo dalcsoport lép közönség elé. A templomudvaron közben népi kézművesmesterek műhelyeibe látogathatnak el az érdeklődők, a szalmafonást, korongozást, faragást, a mézeskalács-díszítést, a bőrdíszművességet, vályogtégla- készítést, bogozást, nemezelést ki is lehet próbálni, akárcsak a kádár-, mészáros-, hentes-, kovácsmesterséget. A plébániaudvar út felőli részén jurta várja majd a jelenlevőket, kenyérsütés, alma- és szőlőpréselés is lesz itt. Kora délután kezdődnek a különféle bemutatók, 12.45-től és 15.45-től a baranta-, 14.15- től a huszárbemutató, közben íjászkodni is lehet.
A programban előadások is helyet kaptak. 11.30-kor a tanácsteremben Szénégető István plébános a házasságról és a családról, 14.30-kor Balla Ede a magyar Szent Koronáról beszél. 16 órakor ugyanitt könyvbemutatóra várják az érdeklődőket, dr. Ambrus Tünde A székely falutízes című munkáját Székely Szilárd ismerteti.
A marosszentgyörgyi magyar közösségek találkozójának fővédnöke Bakó Pál ferences szerzetes.
Népújság (Marosvásárhely)

Iránytű betegség esetén
Ingyen kapható a Marosvásárhelyi magyar orvosi szaknévsor
Előfordulhat, hogy hirtelen szakorvosi segítségre van szükségünk, és megfelelő ismeretség hiányában nem tudjuk, hova, kihez forduljunk. Egyebek mellett az ilyen helyzetek megoldására adta ki a Studium – Prospero Alapítvány a Marosvásárhelyi magyar orvosi szaknévsort, amelyben több mint háromszáz marosvásárhelyi szakorvos neve, szakmai fokozata, illetve elérhetősége – betegrendelésének helyszíne, a rendelő címe, előjegyzési telefonszáma – található meg. Az adatbázist tartalmazó füzet az első olyan erdélyi kiadvány, amely a magyar anyanyelvű vagy magyar nyelvet is beszélő szakorvosokat és családorvosokat könnyen áttekinthetően, szakterületek szerint, azon belül pedig betűrendi sorrendben listázza.
A marosvásárhelyi magyar orvosok szaknévsora az alapítvány nyáron indított projektjének része. A projekt első szakaszában összegyűjtötték az adatokat, az orvosi szakágakat, elkészítették a betűrendes listákat, majd megszerkesztették és megjelentették a füzetet, amelyet először a Vásárhelyi Forgatagon lehetett kézbe venni. A naprakész szaknévsort a továbbiakban folyamatosan frissítik és bővítik, így az elkövetkezőkben újabb kiadásokat ér majd meg. A szerzők szándéka szerint az adatbázis rövidesen a rezidens orvosokkal, illetve a megyei és regionális adatokkal bővül. Dr. Vass Levente urológus főorvos, a füzet szerkesztője úgy értékelte, a szaknévsor nemcsak a betegek, hanem az orvostársadalom számára is hasznos lehet, leginkább azokban a helyzetekben, amikor a pácienst tovább kell küldeni más területek szakértőihez. A kiadvány ingyen megkapható a Studium – Prospero Alapítvány marosvásárhelyi, Rigó (Gh. Avramescu) utca 11. szám alatti székhelyén, a családorvosi rendelőkben és az egyházak presbitériumainál. Észrevételeket, javító szándékú javaslatokat a szaknevsor@studium.ro e-mail címen és a 0736-614-457-es telefonszámon fogadnak az illetékesek.
(n.sz.i.)
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékek
Gyermekkorom utcáin gurulok végig lépésben. Minden régi házban tudom, ki lakott öt-hat évtizeddel ezelőtt. Egyik-másik előtt le is állítom a motort, hátha felfrissül az emlékezet.
Itt a Berindánék háza. Úgy emlékszem, a kisasszony Nagylakra járt magyarul tanítani. Sok történetet tudott érdekesen előadni, néhány könyvet is kaptam tőle olvasni. Meg egy pár ezüst mandzsettagombot. Szerettem volna egyszer hosszasan elbeszélgetni vele. Nem sikerült. Egyik egyetemi vakációmra hazajövet már más családot találtam a nagyon szépen rendben tartott, szőlővel befuttatott verandás házban.
Utcánk legelegánsabb háza Kovácséké volt. Kovács bácsi kerékpárral járt a textilgyárba dolgozni, ott tisztviselő volt. Felesége mindig az ablakban könyökölve várta, hogy feltűnjön az utca végén. Bokrokkal, fákkal, virágágyásokkal teli udvaruk olyan rendezett volt, mint egy füvészkert. Anyám gyakran mondogatta: nincs gyerekük, aki lejátssza a virágokat.
Az egy régi parasztházban lakó Tina néni javasasszony hírében állt. A ficamokat, gerincfájdalmakat masszírozással gyógyította. Az idősebbek esküdtek reá. Egyszer anyám is rájuk hallgatott, a lábát fájlaló, sántító öcsémet elvitte hozzá. A harmadik kezelésnél úgy ordított a fájdalomtól, hogy az egész utca hallotta. Akkor került orvos kezébe. A cipő feltörte a sarkát, s a genny a térdízületben gyűlt össze. Azt próbálta Tina néni szétnyomogatni. Az őt operáló orvos szerint, ha sikerült volna a „kezelés”, öcsémnek talán amputálni is kellett volna a lábát. Keresztanyám azért elvitt Tina néninek némi pénzt, hátha máskor még szükség lesz szolgálataira.
Az egy aprócska házban egyedül lakó kicsi öregasszonyhoz, Rózsa nénihez sohasem láttam senkit bemenni. Állítólag volt egy kecskéje, annak hordta talicskán a füvet. A tőle két házra lakó T. családnál (nem írok nevet, utódaik ma is élnek) viszont nagy volt a ki-be mozgás. Földjük volt, az istállóban négy ló, szekérrel fuvaroztak. Egyik fiuk elég gyakran felöntött a garatra. Olyankor a lovakat vágtában engedte hazáig. Ő a szekéren szétvetett lábakkal állt és közben énekelt. A járókelők a járdára, a kiskapukba húzódtak előle. A kollektivizálás ezt is „megoldotta”, a négy gyönyörű ló közös préda lett.
Aztán volt néhány olyan ház is, amelynek a tulajdonosai az 1940-es években „átléptek” a határon, de vissza már nem jöttek. Ilyen volt az „Undi-ház”, amelynek Böske nevű tulajdonosát (az egész utca így nevezte) sohasem sikerült látnom. Nevére is (talán) már csak én emlékezem.
Folytathatnám, de kihaltak az ismerősök, akikkel megoszthatnám az emlékeket, akiktől utána lehetne érdeklődni a hiányzó részleteket. Sic transit!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Kovách Géza kolozsvári néprajzi téma- és útkeresése
Kovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott.
Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.”
Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége.
Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük.
Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét.
Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.”
Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett.
A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből.
A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között.
Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról.
Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte.
Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá!
Héjja Julianna Erika
Nyugati Jelen (Arad)