The Telegraph: Szászfehéregyháza temploma a legszebbek között
A világ legszebb templomai közé sorolta a brit The Telegraph a Brassó megyei Szászfehéregyháza erődtemplomát. A tekintélyes napilap szerint a szász templom az 5. helyet foglalja el a legelbűvölőbb templomokat felsorakoztató listában.
Az evangélikus templom épületét a brit lap rangsora szerint a kolumbiai Las Lajas, a norvégiai Borgund Stave, az iráni Betlehem templom és a franciaországi Notre Dame du Haut előzi meg szépség tekintetében.
Szászfehéregyháza (németül Deutschweiskirche, románul Viscri) temploma 1999 óta szerepel az UNESCO világörökség-listáján. Az épület legrégebbi, 2,3 méter vastag falai a XIII. században épültek. Később a templomot bővítették, majd a XVI. században erődösítették. A XVIII. században építettek még egy védelmi falat, ennek csak részei láthatóak, ugyanis a XIX. században, miután a vár elvesztette védelmi szerepét, átalakításon ment át.
A viszonylag elszigetelt település, amely 8 kilométerre fekszik Kőhalomtól, a figyelem középpontjába került, amikor a brit trónörökös itt vásárolt házat, és fő támogatójává vált a szász falvak megmentéséért harcoló alapítványnak.
A településen Károly herceg egykori parasztházakat és birtokokat újíttatott fel a helyi hagyományoknak megfelelően. Többször is lelkesen nyilatkozott az ember és a környezet sajátos viszonyáról, amelyet szerinte Európa más tájain már alig lehet megtalálni. A települést és az erődtemplomot külföldi és hazai turisták is gyakran látogatják.
Krónika (Kolozsvár)

Hol vagy, Európa?
Fél Európa azon tanakodik, ki és mi hozta rá ezt az átkozott ázsiai, afrikai beözönlést. Mert ez minden, csak nem népvándorlás. Ebben a rémüldözésben semmi féle fajgyűlölet nincs. Még akkor sincs, ha Bíró Béla hálószobáinkig menő megértésre és vállalásra int bennünket a Brassói Lapok Székely Lapok nevű különkiadványában, imígyen: „Vagy megtanulunk – a mienktől eltérő kultúrkörökből érkező – közösségekkel harmonikusan együtt élni, vagy a társadalmaink családhoz és szexualitáshoz való viszonyát alakítjuk át.” Tehát a boldog összhang a nászágyunkat is magába öleli… (Hogy oda ne rohanjak!)
Ami azonban nem hagy nyugton ebben a nagy testvéri összeborulásban, maga a beszállítás. Mert erről van szó. És ha Angela Merkelnek szüksége volt és van több millió muszlim–mohamedán beözönlőre, akkor miért kell megborzadva látnunk naponta, ahogy szerethető kisgyermekek, öregek, asszonyok és férfiak holttestének ezreit kanalazzák ki a tengerből? Ha dollár- meg eurómilliárdokat adnak a ki-bevándorlóknak útiköltségre, hogy a fenébe nem jutott eszébe senkinek a nagy emberiességben tisztességes, biztonságos hajókat bérelni, és úgy hozni át a szír, afgán, szudáni meg másmilyen atomtudósokat, technikai zseniket Európába? Gumicsónakokon, tutajokon eveznek be, aztán gyalog át hegyeken, étlen, szomjan? Ez nem játék ám!
Tudták, mert megszervezték a jövetelüket, ám nézik, és néznünk kell az ártatlanok szenvedéseit és halálát. Hol vannak azok a hajók, és hová vettetnek ezek a szerencsétlenek? És kinek van képe emberszeretetről, hajlongó befogadásról beszélni, el a szexualitásig, ágyig és asztalig, kamráig?
Ez bizony nem költői kérdés. Órákig beszélhetünk ebben a dologban, egymás és a kiszolgáltatott áldozatok védelmében – nem jutunk dűlőre. Hannibálnak egyetlen hajója sem süllyedt el. Ott csillog-villog a sok üres hajó a képzeletemben, és látom, amint hanyatt, hasmánt ringatja a tenger a halott ártatlanokat. Hát hol vagy, keresztény Európa?
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Árapatakon ünnepeltek
II. Székföldi Magyar Napok
Lázas készülődés előzte meg a hétvégén Árapatakon második alkalommal megrendezett Székföldi Magyar Napokat. A Kovászna Megye Tanácsa, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, az előpataki polgármesteri hivatal és az Árapataki Református Egyházközség által szervezett rendezvényen váll váll mellett, mindenki az esemény sikeréért munkálkodott.
A tavalyi magyar napok emléke árapataki asszonyokat és férfiakat, egyházi és világi elöljárókat egyaránt megmozgatott, mindenki ott segített, ahol tudott. Volt, aki színpadot épített, az asszonyok krumplit hámoztak, süteményeket készítettek, a tiszteletes asszony ünnepi műsort tanított a gyermekeknek.
Vasárnap délben a templomkertből kiszűrődő fúvószene hangja hívogatta az árapataki lakosokat az istentiszteletre. A mikóújfalusi Nagykürt`95 fúvószenekar dallamaitól több falubeli könnybe lábadt szemmel haladt Isten háza fele. Az ünnepi istentiszteleten Berszán István erdővidéki református esperes prédikált, majd Fülöp László árapataki református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket: „A tavalyi Székföldi Magyar Napok után vártuk ezt a napot, hiszen szükségünk van a közösségi ünnepekre. Isten ezt a napot örömre rendezte be. Sokan vagyunk együtt: elszármazottak, falubeliek, vendégek és mind ünnepre készültünk, örüljünk hát e találkozásnak, egy kicsit feledjük el mindennapos megpróbáltatásainkat.”
A rendezvény kulturális műsorral folytatódott, a református parókia udvarán elhelyezett színpadon egymást követték az előadók. „Azok a napok, amikor magyarságunkat ünnepeljük, azt jelzik, hogy fontosak vagyunk, fontos az anyanyelvünk, fontosak a hagyományaink. Az összefogás pedig megsokszorozza erőinket, így könnyebben viseljük el mindennapi gondjainkat” – hangsúlyozta Kovács László előpataki polgármester köszöntőbeszédében.
„Kovászna Megye Tanácsa számára minden magyar számít, minden magyar fontos. Azért kezdeményeztük ezt a rendezvényt, hogy önök is tudják, nem feledkezünk meg a szórványban élőkről sem, fontos, hogy az itt élő magyarság megmaradjon, erősödjön” – mondta Demeter Ferenc elnöki tanácsos, tolmácsolva Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető üzenetét.
A kulturális műsor során szavalatok, népdalok hangzottak el, majd az árapataki vallásórás gyerekek összeállítását tekinthette meg a közönség. A Visky Árpád Színjátszó Társulat Nóti Károly A Csillár című vidám jelenetét adta elő, majd a Kincskeresők Néptáncegyüttes előadásával zárult a műsor. Az ünnepi esemény közös bográcsozással, beszélgetésekkel zárult. A Székföldi Magyar Napok záró rendezvényét tegnap tartották a hidvégi kultúrházban.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

„Felsőbb utasításra vettük le”
Nemzeti szimbólumunk, a magyar zászló megvonása a Nagyváradi Bazilikából…
Bazilikánkban – vasárnaponként –, a reggeli nyolcas misén szoktam részt venni, egy kényelmes karosszékben. Közel a hátsó bejárathoz, a gyóntatószékhez, épp a szószék lábának tövében. Rálátással az általam nagyon tisztelt Szent László király oltárra. Imáimat itt mondom. Családomért, barátaimért eltávozottakért, a székesegyházbeli egykori énekes-zenész kollégáimért, nemzetemért. De ugyanitt, mondtam imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Gondolva arra, hátha könnyebben megmenekül a gyehenna tűzéből…
Általában a templomi csöndben, végignézem az általam nagyon kedvelt freskókat, szobrokat, a főoltárt. Minap, ahogy tekintettemmel Szent László királyunk oltárához érek, valami hiányérzet fog rajtam erőt… Még jobban meresztem a szemem, hisz föltűnik Várad-alapító szent királyunk oltára mellőli hiány. Ugyanis, nemzeti zászlónk nélkül maradt… Mivel, a remény hal meg utoljára – mondjuk -, reménykedtem abban, csupán mosásra vitték… Eljött az elkövetkezendő vasárnapi mise, s a nemzeti színű lobogónk, továbbra sincs…
A sekrestyében érdeklődtem
„Felsőbb utasításra vettük le…”– mondta a sekrestyés. Féltve állását, nem megnevezve a tettest, részletezve a történteket, nem magyarázkodott! Ez templom… Mosolyogva próbált meggyőzni a zászló hiányáról…
De Szent László, magyar népünk királya, városunk alapítója volt, így mindenkor megilleti – mondtam. Templomainkban, Partiumban, Erdélyben sok helyen, még csángó testvéreinknél is előfordul a magyar zászló. Mi is lehet ezzel a baj? Szimbólumainkat használhatjuk, akár templomainkban, akár másutt, hisz ez a demokrácia vívmánya – gondoltam.
Az úton hazafelé, – a „felsőbb utasítótól” felkavartan –, gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspökünkre emlékeztem. Ugyanis, ő volt az, aki sokszor kifakadt „a felsőbbek”, sőt, még a Vatikán politikája ellen is…
Mint ismeretes, Széchenyi – anno –, az I világháborút lezáró trianoni békediktátum után mély fájdalommal tapasztalja a Szentszék engedékeny politikáját, a Magyarország testéből részesedett új államokkal szemben… Nemzetünk, államiságunk ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket hozott, amelyek az új államoknak megfeleltek. „Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar többé nem a hódolat letompított hangján, hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a felsőbb utasítókkal!”– mondta. A nagy magyar érzelmű püspök, történelmi család sarja javasolta, hogy semmiféle „új egyházmegyei rendezésbe ne menjenek bele!” Helyesen látta azt is, Rómának fontosabb az egyház befolyásának növelése az ortodoxia felé, mint az amúgy is hűségesek megtartása. A mában, szintén – „felsőbb utasításra”, csupán nemzeti szimbólumunk negligálása, megvonása történt. A Szent László oltár mellől… Köztudott ugyan, így ne felejtsük azt a tényt sem, a két világháború között Zitzmann Ferenc székesegyházunkat, át akarta játszani a görög katolikusoknak. Ezért ő Debrecenben börtönbe is került…
Az idő nagyúr. Így- úgy, de felforgat mindent…És: mondtam már imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Ma már, oda jutottam, a „felsőbb utasítóért” is imádkozom…
Hátha a ráció vesz rajta erőt! Ne kételkedjünk?
Márton István
erdon.ro

Verstől versig gyerekeknek
Kányádi Sándor verseiből összeállított produkcióval lépett fel szerdán a II. Fux Feszt versenyprogramjában a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház.
Költészet és hagyományidézés, erre a két pillérre épül a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadása, melyet szerdán láthatott a közönség a nagyváradi Árkádia Bábszínházban. Az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljának versenyprogramba nevezett előadásról lévén szó, megtekintette azt a Fux Feszt mindhárom zsűrije is. A Nagy Kopeczky Ádám rendezte darab Kányádi Sándornak a falusi életet, illetve saját gyermekkorát időző verseiből tallóz, illetve ezekből összeállított történeteket mesél el. A darabban a narrátor, vagy a mesélő szerepét maga a rendező Nagy Kopeczky Kálmán vállalta magára, és Kányádi Sándor szavaival idézte fel a falusi világ hangulatát, a többiek pedig egy rövid, három perces bábjelenetet leszámítva nem bábokkal, hanem jelmezekbe öltözve színészként, valamint állatmaszkokkal játszották el a rájuk osztott szerepeket. A bivalyokról, az elveszett kecskéről, a nyugtalan kosról vagy a lovakról szóló balladisztikus költemények a Csibi Szabolcs és Kelemen István alkotta népzenei aláfestéssel együtt a huszonegyedik század városban nevelkedett gyermekei számára valóban különös és ismertelen világba röpítették a fiatalokat, egy olyan, ma már szinte misztikusnak tűnő helyre, amelyben ember és természet még szétszakíthatalan szimbiózisban él egymással, és amelyben a Hold a Nap, a ló, a medve, a bivaly nem puszta kísérőjelenségek, hanem az emberi élet meghatározó tényezői is. A Verstől versig közel hozza a költészet nyelvét a gyerekekhez, akik nem csak hallják, hanem láthatják, érezhetik is a versek által megjelenített képeket, hangulatokat, történéseket. A közel egy órás, humorban, nyelvi leleményekben bővelkedő előadás méltán nyerte el a legreprezentatívabb zsüri, vagyis a gyerekek tetszését.
Pap István
erdon.ro

„A magyar kultúra ismét teret kap”
Ünnepélyesen is megnyitották tegnap délben az Árkádia Bábszínházban a Nagyváradon immár másodízben megszervezett Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a II. Fux Fesztet.
Botházy-Daróczi Réka, a Lilliput Társulat vezetője köszöntötte a jelenlévő gyerekeket, felnőtteket, az eseményen résztvevő bábtársulatok tagjait. Külön üdvözölte Seres Lajos bábművészt, akinek a nagyváradi bábjátszásban fontos szerepe van, és szívükhöz közel áll, illetve Jankó Szép Noémi képzőművészt, aki az idei Fux Pál-díj megalkotója. A szakértő zsűrit is bemutatta, melynek tagjai – Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus, Zsigmond Andrea kritikus, Sardar Tagirovsky rendező, színész, bábszínész és Horányi László színész, előadóművész – a versenyprogramban szereplő előadásokat értékelik. Egyébként a Fux Feszt programjában összesen hat verseny- és tizennégy vendégelőadás szerepel. Mint elhangzott, újdonságnak számít, hogy az idei, hatnapos rendezvénysorozaton pedagógusokból – Farkas Tünde, az Orsolya óvoda igazgatója, Veszprémi Emőke tanítónő és Pető Csilla tanfelügyelő – és gyermekekből– Kiss Virág Sára (8 éves), Boros Dóra (11 éves) és Tamás Gergely (16 éves) – álló zsűri is értékeli a bábelőadásokat. A diákokat pályázat révén választották. A feladatuk az volt, hogy röviden meg kellett fogalmazniuk, szerintük milyen egy jó bábelőadás.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház igazgatója beszédében azt hangsúlyozta, hogy ez a találkozó kiváló lehetőség arra, hogy a hivatásos bábtársulatok megtekinthetik a végzős bábszakos diákokat, ugyanakkor lehetőség a fiatal pályakezdők bemutatkozására és a tapasztalatcserére is.
Huszár István nagyváradi alpolgármester közvetlenül, humorosan szólt a jelenlévőkhöz, jókedvre derítve mindenkit. „Kerestem, hol van a zsűri, de aztán rájöttem, hogy tagjai gyakorlatilag itt ülnek az első sorokban, hiszen úgy gondolom, hogy ebben a hivatásban a gyerekeknek kell megfelelni” – fogalmazott. Felelevenítette azt az időszakot is, amikor kb. 40 éve még gyermekként lépett ebbe a bábszínházba, és azt tapasztalta, hogy azóta igen sok bútordarab és kellék azért még ugyanaz… „Úgy gondolom, hogy ez a rendezvénysorozat bizonyítéka annak, hogy a nagyváradi magyar kultúra ismét teret kap. Teret a gyermekek számára, a tánc számára és a kulturális rendezvények számára is. Mi sem jobb bizonyítéka ennek az, amit a Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyváradi Táncegyüttes tesz, és nemcsak a nagyváradi magyarságért, hanem hírünket viszik a határon túlra is”– hangsúlyozta Huszár.
A zsűri három kategóriában díjaz: a fesztivál nívódíját a legjobb előadásért, a Fux Pál-díjat a legszebb látványért, illetve a legjobb alakításért ítélik oda. A pedagógusokból és a gyermekekből álló zsűri pedig szubjektív véleménye szerint fog majd választani.
A nyitóünnepséget a szatmárnémeti Brighella Bábszínház Cseresznyevirág című, japán népmesét feldolgozó bábelőadás koronázta meg.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közöttünk a Szekuritáté
Időről időre hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszer „megvalósításait” visszasírók népes hadának ez nem téma, az egykori kollaboránsoknak annyira sem, a meghurcoltak és leszármazottaik pedig a nyomasztó emlékekkel élnek, amire a romániai társadalom egyre kevésbé kíváncsi.
Ezzel, persze, nem csak mi vagyunk egyedül Kelet-Európában. Az egyesített Németországban a volt kelet-német kommunista titkosszolgálat alapos átvilágítására 1991-ben létrejött állami hivatal az egyetlen kivétel, amely érdemi munkát végez, azaz megpróbál őszintén szembenézni a rettegett múlttal. Tudjuk, hogy a németeknek sem volt ez könnyű, hiszen a berlini fal leomlása után, az egyesülés forradalmi heteiben a Stasi-irodák alkalmazottai lázasan takarítottak. Csak a népharag hiúsította meg tervüket, hogy a pártállam szennyes ügyeit taglaló iratcsomókat megsemmisítsék. Így is számos dokumentum veszett el, de az összetépett dossziékat utólag speciális számítógépprogrammal állították helyre megközelítőleg eredeti állapotukba. Az átfogó német átvilágítás azonban egyedi tett maradt a kommunista múltjával szembenézni máig nehezen tudó Kelet-Európában, ahol szinte naponta esnek ki az újabb és újabb csontvázak a szekrényből.
Szűkebb régiónkban, Romániában is felemásra, esetlegesre, foghíjasra sikeredett a lusztráció. A kommunista börtönök poklát megjárt egykori politikai fogoly, Ticu Dumitrescu átvilágítási törvényét a politika kénye-kedvére herélte ki, de mégis megszületett, és ebben a formában is hasznos tartozéka lehetne a kommunista örökséggel szembenézni akaró országnak, ha erre társadalmi igény és megtisztulási vágy lenne. Jól tudjuk, hogy mindkettő hiányzik, innen fogva egyéni és közösségi szélmalomharcokban vész el minden figyelemre méltó kezdeményezés.
Amíg az erdélyi protestáns egyházak keretében működött az intézményes átvilágítás, igyekeztem figyelemmel kísérni a fejleményeket. Egy idő után azonban holtvágányra került a múltat megidéző aprólékos munka. Egyesek szerint azért, mert igazából nincs tétje: ha egy-egy volt kollaboráns vagy besúgó az egyházi hierarchia legmagasabb szintjein maradhat, akkor kár a gőzért. Az egyház legalább elkezdte, és ha megszakításokkal is, de folytatja. Orvosokról, ügyvédekről, tanárokról vagy újságírókról viszont semmi hír. Ahogyan a politikusok háza táján is a maszatolás folyik.
Egy-egy rangos rendezvény kapcsán – mint most, Kolozsváron – a Mikó Imréről bemutatott dokumentumfilm láttán szembesülünk a pőre valósággal: a Szekuritáté továbbra is itt él közöttünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A lármafák szükségességéről
„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)
Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő.
„Neptun lerágott csont” – szeretik mondogatni azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is: politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások egyaránt. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak, amikor az ország európa tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt. Ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállásban Frunda György, Borbély László és Tokay György az erdélyi magyarság jogfosztottságára hívta volna fel a figyelmet. A neptuni tárgyalás arra adott alkalmat, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát meghatározó sajtorgánumok alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.
Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel akkor a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás mekkora nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával. Válaszként a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László Lármafák égetése címszó alatt válaszolt amellett kardoskodva, hogy lármafaégetésre nincs szükség.
Koszovó példája
Pedig mennyire nem volt igazuk! Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára mindig szükség van! Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség is, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek. Ez azért is mellékes, mert az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet: az elnyert szabadsággal ki miként sáfárkodik, az már másodlagos kérdés. Biztosak vagyunk benne, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan ne meneküljenek az emberek, hanem épp ellenkezőleg: akik a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távoztak, egy autonóm Székelyföldre minden bizonnyal visszatérnének.
Egységes és oszthatatlan Székelyföld
Az évszázadok során a lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek. Ma is veszélyben vagyunk: ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója – a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonlóan – egységbe kéne kovácsolja a teljes magyar közéletet.
Ezzel szemben az RMDSZ ismét mással van elfoglalva. Markó Béla éppen verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult országhatár-kerítés ellen, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozva azt párhuzamba. Kelemen Hunor „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de a jelek szerint az nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több társuk érkezzen még addig, amíg az Európai Unió határozottan fel nem lép.
A marosvásárhelyi előválasztás
Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy az MPP behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatta a szövetséget, most azonban arról beszél maga Kelemen Hunor is, hogy együttműködnek az önkormányzati választáson, és listáikon helyeket biztosítanak az MPP-nek a parlamenti választásokon is.
Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” Mégis csodálkoznék, ha a magát szövetségnek nevező párt nem nyúlna ismét a román veszéllyel való riogatás eszközéhez. Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy biztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik integrálás helyett polarizálták a közösséget. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van a magyar erők egyesítésére.
Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van hátra, míg a Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak két hét. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ember nem változik
Székely Csaba drámaíró szeptemberben Vitéz Mihály című drámájával elnyerte a Színikritikusok Díját Magyarországon. A szerzővel a drámáról, a román–magyar Erdély-képről beszélgettünk legújabb díja kapcsán.
– Vitéz Mihály című drámája a Színházi Kritikusok Céhe által immár 35. alkalommal átadott gálán elnyerte a legjobb új magyar dráma avagy színpadi szöveg díját. Az elmúlt években kapott elismerésekhez viszonyítva mennyiben más ez a díj?
– Én mindegyiknek örülök, hiszen egyik sem úgy jön, hogy számítok rá, hanem mindig meglepetésként ér. A Színikritikusok Díja különösen értékes díjnak számít a színházi szakmában, mivel politikától független, és a végeredmény titkos szavazással dől el. Senki sem szólhat bele a jelöltek névsorába, még a Színházi Kritikusok Céhének elnöke sem. Bármelyik kritikus, aki látott legalább kilencven előadást az adott évadban, szavazhat, és a szavazás eredménye csak a díjátadó gálán derül ki. Később pedig nyilvánosságra hozzák az összes szavazatot, tehát nemcsak független és titkos, hanem átlátható is.
– Mi a Székely Csaba-drámák sikerének titka?
– Einstein mondta egyszer, hogy nem sikeresnek kell lenni, hanem hasznosnak. Én is ezt próbálom tenni, a siker és annak mibenléte nem igazán érdekel. Meg különben is ez múlandó, mint a szépség. Nagyon ritka, hogy valaki élete végéig sikeres maradjon. Szenvedélyesen szeretem a munkám, és akkor is csinálni fogom, ha majd kevesebb figyelem irányul rám.
– Honnan származott az ötlet a Vitéz Mihályhoz?
– Érdekelt a története. Hogyan került Erdély trónjára egy havasalföldi vajda? Milyen volt a viszonya a székelyekkel, és hogyan tudta őket a magyarok ellen fordítani? Olvasni kezdtem róla, és időközben a szombathelyi Weöres Sándor Színház kiírt egy drámapályázatot, én meg gondoltam, hogy ha már így állunk, érdemes lenne drámát írni ennek a Mihálynak a történetéből. Egyrészt szerettem volna, hogy mások is megismerhessék ezt az embert és a korabeli viszonyokat, hogy összehasonlíthassák a mával. Másrészt izgalmasnak tűnt kipróbálni a történelmi dráma műfaját. De hogyan csináljam, hogy a közönség ne aludjon bele? Kitaláltam hát hozzá egy formát és egy nyelvet, és belevágtam.
– Mi érdekelte jobban, a 17. század vagy a mai kor átszűrve egy más történelmi korszak szűrőjén?
– Mielőtt írni kezdtem volna, előtte körülbelül két hónapot kutatómunkával töltöttem. Ez majdnem olyan izgalmas, mint az írás, mert az ember közben rengeteg érdekességre bukkan, csak közben gyűlik a türelmetlenség, hogy el kéne már kezdeni azt a drámát. Úgy érzem, elég sok információt gyűjtöttem ahhoz, hogy hiteles képet tudjak festeni arról a korról, de mégsem az volt a célom, hogy a kort lefessem. Törekedtem ugyan egyfajta történelmi hűségre, leszámítva a Buzescu-fivérek sorsát, de nem történelemleckét szerettem volna írni, nem realista művet akartam, hanem egyszerűen elmesélni egy sztorit, ami a mai nézőt is érdekelheti. Azért érdekelheti, mert megláthat benne olyan dolgokat, amelyek a mára is ugyanannyira jellemzőek, mint a 16–17. századra. Például a hatalom természete elég kevéssé változott azóta. Egyébként nem is hiszem, hogy ezek a dolgok változni tudnának. Akik a történelmet progresszióként, az emberiség fejlődéseként látják, azokat szerintem csak elkápráztatják a technikai eredmények. Maga az ember nem változik.
– Az erdélyi magyaroknak és románoknak más-más képe van az erdélyi történelemről. Van-e a Vitéz Mihálynak etnikai töltete? Lesz-e a darabnak román nyelvű bemutatója vagy ez nem tét egy színházi előadásnál?
– Mai szemmel kétségkívül van egy pikantériája annak, ahogy Mihály vajda idején a különböző etnikumú emberek egymással szembekerültek, de annak idején ez nem etnikai kérdés volt, és ezt érzékeltetni is próbáltam a szövegben. Ez egy shakespeare-i értelemben vett királydráma mai köntösben, tehát elsősorban nem az uralkodó nemzetisége, hanem a státusza a lényeges. A román és magyar történelemkép szempontjából viszont tényleg problematikus az egész, mivel én történelmi dokumentumok alapján írtam a drámát, és a mai román hivatalos történelemszemlélet gyakran köszönőviszonyban sincs ezekkel. Szerintem nagyon sok feszültség eltűnne a romániai magyarok és románok közötti viszonyból, ha sikerülne egy közös, mindkét fél által elfogadott történelemkönyvet összeállítani, de egyelőre ennek sajnos nincs sok esélye. Elmondom, miért gondolom, hogy nincs. Nemrég írtam egy új darabot a román–magyar viszonyról, és inspirációs forrásért néha ellátogattam Bogdan Diaconu román nacionalista politikus Facebook-oldalára, ahova be-beírogattam. Itt derült ki számomra, hogy a román és a magyar Erdély-történet azért tér el ennyire radikálisan egymástól, mert a dák–román kontinuitáselmélet nagyon szilárdan tartja magát. Valahogy így lehet összefoglalni román nacionalista szemszögből: van egy föld, ami háromezer éve a mienk, ti magyarok jöttetek, pár száz évre elvettétek tőlünk, aztán visszaszereztük, és most vigyázunk rá, hogy ne vegyétek el újra. Ennek a gondolkodásmódnak és lényegében a hivatalos román történetírásnak is az alapja a dák–román kontinuitáselmélet, és ezt a többség tényként kezeli. Mihály vajda is ezért lehet „nagy egyesítő”, nem pedig hódító, mert ő eszerint román földre érkezett, amit éppen mások bitoroltak, ő pedig kicsit visszaszerezte. Ha ezt a dákán kontinuitáselméletet valahogy sikerülne elég erős érvekkel kizárni az egyenletből, a két Erdély-kép automatikusan közelíteni kezdene egymáshoz, és békésebben élnénk. De megfosztani tőle a románságot olyan, mintha tőlünk el akarnák venni a honfoglalást, és helyette azt mondanák, hogy teszem azt, szláv törzsek rabszolgáiként kerültünk a Kárpát-medencébe. No de ilyen jellegű érzékenységgel én nem foglalkozhattam, úgyhogy az a román néző, aki a hivatalos román történelmet vagy egy Sergiu Nicolaescu-féle hősi mesét szeretne látni, ha majd nálunk is látható lesz az előadás, az minimum csalódni fog, vagy lehet, hogy meg is sértődik. De egyelőre nem fenyeget ez a veszély, ugyanis a romániai színházak, bár évek óta tudják, hogy létezik ez a darab, eddig még egyszer sem érdeklődtek iránta.
– Drámáit már számtalan színházban játsszák Erdélyben és Magyarországon is – a kolozsvári közönség mikor fog találkozni Székely Csaba-darabbal?
– Valószínűleg akkor, ha a kolozsvári színház úgy gondolja, hogy amit én csinálok, az őt érdekli. Rajtam nem múlik.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem jutnak el a szórványba az elméletek
Számos helytörténeti könyv születésénél bábáskodott. Ma is aktívan ír, szerkeszt és közösségi rendezvényeket hoz tető alá. A szórvány napszámosával, Nagy István magyarpécskai tanárral többek közt Klebelsberg Kunóról, a leépülő oktatásról, a politizálás kiúttalanságáról és a helybenmaradásról beszélgettünk.
– Pedagógus, helytörténész, közösségszervező – ez a három jelző illik leginkább munkásságára. Miként tudja manapság a szórvány megtartani értelmiségét?
– Temesváron kaptam fizikus diplomát, 1979 óta vagyok tanár. 12 évig voltam főállású RMDSZ-es alpolgármester Magyarpécskán. Közösségszervező tevékenységem 1989. december végén indult, évente szervezek valamit. Novemberben kerül sor a Klebelsberg-napokra, és évente társszerkesztek, szerkesztek vagy írok egy-egy helytörténeti könyvet. A helyi néptánccsoport hátterét biztosító Búzavirág Egyesületnek voltam az elnöke, és jelenleg a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet vezetem. A szórványban gyér a magyarság, így az őket kiszolgáló diplomás magyarok száma is folyamatosan csökken. Egyre kevesebb tanítóra, tanárra van szükség. Az orvosok – magyarok és nem magyarok – pacientúrája etnikailag vegyes, de a mérnökök munkájának sincs etnikai kötődése. A papok és tiszteletesek zömének nem csak magyar, hanem román és más nemzetiségű hívei is vannak, ezért van az, hogy szolgálatukon nem érhető tetten a magyar hangsúly. Az iskolákban tanító magyar tanárokat nem a közösség, hanem a román állam tartja meg. A magyar művészek vagy szabadúszók, vagy a román állam intézményeinek alkalmazottai. Az erdélyi magyarságnak nincs autonómiája, így bármiféle megtartó képességről értelmetlen beszélni.
– Említette a Klebelsberg Kuno-napokat: Magyarpécska mit őrzött meg a jeles államférfi szellemi hagyatékából?
– Semmit. Gróf Klebelsberg Kunónak nincs pécskai hagyatéka. A plébániai születési anyakönyvek – amelybe megkeresztelésekor bevezették – sem Pécskán, hanem az aradi állami levéltárban tekinthetők meg. Klebelsberg két hónapot élt Pécskán, amikor a császári és királyi huszár főhadnagy apja lovasbalesetet szenvedett, aminek következtében 16 hónap múlva meg is halt. 1875. november 13-án született, és december 5-én keresztelték meg. 1988-ban a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója, dr. Horváth László meglátta a plébánia falán az EMKE által 1996-ban elhelyezett emléktáblát, és megkért, hogy állítsunk a városba egy Klebelsberg-szobrot. Megkerestem egykori egyetemi rajztanárom, a neves szobrászművész Jecza Pétert, és 2000. november 11-én a szegedi és a temesvári püspökök – Magyarország tanügyminisztere és kulturális minisztériumának államtitkára jelenlétében – megszentelték a szobrot. Az esemény mindenkit megmozgatott: az adományozó budapesti iskolát, a Heinrich József esperes vezette pécskai római katolikus plébániát és a helyi RMDSZ-t, amelynek elnöke voltam.
– Magyarpécskának több híres szülötte és rangos múltja van. Ma a legjobban szórványosodó erdélyi régiók közé tartozik. Mi maradt meg a történelmi városból?
– Klebelsberg Kunón kívül Magyarpécskán született Ormós Zsigmond műgyűjtő, művészettörténész, politikus, Mester János jezsuita szerzetes, pedagógiai egyetemi tanár, Nagy Oszkár, a nagybányai festőiskola művésze. A település 1765-ben kapott önálló közigazgatási jogot, és hosszú időn keresztül járási székhely volt. Jelentős gabonatermő és állattartó hely, bútorgyártással és 5 malommal. 1925-ben, Erdély közigazgatási bekebelezésekor a Rovine nevet adták a településnek, majd 1960 szeptemberében összecsapták Románpécskával, és a két községből egy maradt, Pécska. Magyarpécska a 19. század közepétől 1919-ig mezőváros volt. Pécska 2004-ben lett város. A 2011-es népszámláson Pécskán 6293 románt, 1003 cigányt és 3076 magyart számoltak össze: húsz év alatt a magyarság 1500 fővel, azaz több mint 30 százalékkal csökkent.
– Sokféle elképzelés született az elmúlt évtizedben a szórvány megmentésére. Lát-e valamilyen javulást ezen a téren?
– Sokan beszélnek a szórványról, írnak róla, előadásokat tartanak, sokszor ugyanazt egymás után több helyszínen is elmondják, de az érintettekhez ezek az elméletek nem jutnak el. Elmélettel tele a padlás, szoktuk mondani. Minden elmélet annyit ér, amennyi meg is valósul belőle. A gyakorlati, mindennapi aprómunkára sem ember, sem elképzelés. Ez istrángszaggató tevékenység. Erős meggyőződés, nagy-nagy tűrőképesség, sok tudás, érvelési és vitatkozási készség kellene hozzá. Erre nehéz, majdhogynem lehetetlen képezni valakit. Ha nincs benne belső tűz, ami miatt ezt választja, akkor kár foglalkoznia vele. Ezt a munkát nem lehet megfizetni, pénzzel elintézni. Ahol van templom, de istentisztelet vagy mise csak havonta egyszer, ahonnan az apró gyermekeket a szomszéd településre utaztatják busszal, és a meglévő iskolaépületek mállanak, ahol 1-2-3 gyermek van egy évjáratban és 5-8-ban összevont osztályok – de szinte sehol a 21. századi elvárásoknak megfelelő bentlakások –, ott a magyarságukhoz lazán ragaszkodók a saját kényelmüket teszik előbbre, és a közelebbi, nem összevont osztályokkal működő román iskolákba járatják gyermekeiket. Ha lenne, aki elmondja a szülőknek, hogy árt a gyermeke lelki-értelmi fejlődésének, ha nem a családban beszélt nyelven taníttatja, akkor talán többen maradnának Erdélyben magyarok. Pécskán szórványmentő program nincs. Cigány felzárkóztatásra elég sok uniós pénzt költöttek, de az eredményei nem látszanak.
– Miért választotta a pedagógusi pályát?
– Érettségi után vegyészmérnök szerettem volna lenni, de csak a Temesvári Tudományegyetem fizika-kémia szakára jutottam be. Mire leszereltem, megszüntették a szakot, és mindannyiunkat beírtak a fizika karra. Ezt utólag nagy szerencsémnek tartom. Az egyetem elvégzésekor, 1979-ben, Pécskára helyeztek elektronika szakkörirányítónak. 1990-től van állandó, hibásan címzetesnek is mondott fizikatanári állásom, de 1979–85 között is azt tanítottam. A tanári pálya nem volt tudatos választás, de akkoriban Romániában szinte nem is volt tanárképzés. A 3 éves pedagógiai főiskolákat 1974-ben szüntették meg. A tudományegyetemeken tudósképzés folyt, kevés pszichológia és pedagógia, valamint szaktárgy-tanítási módszertannal kiegészítve. Ez a helyzet érdemben azóta sem változott.
– Ön szerint mi a romániai tanügy rendszerváltás utáni legnagyobb gondja?
– A tanügyben 1990 óta voltak reformok, de koncepció nem. Ha évenként váltják egymást a miniszterek, akkor nem is lesz. Az oktatás nagyon nagy rendszer. Itt egy gondolat kifutási ideje 4, 8, de leginkább 12 év. A romániai közoktatást azonban nem a gondolatok vezérlik, hanem a megfelelési vágyak és kényszerek. Ha váltják a minisztert, akkor cserélik a főtanfelügyelőt, és a minisztertől lefele minden vezetői tisztséget viselő fölfele néz, és lemond a gondolkodásról. Várja a széljárást. A romániai közoktatásban a ‘89-es változások nem hoztak, mert nem hozhattak érdemi változást. Ahol mindent a politika ural, ott az oktatás és a nevelés vergődik. Különösen hangsúlyos a vergődés, ha a politika tengere egyre gyengébb képzettségű és képességű politikusokat vet partra. 12 osztályos közoktatásunk állapotának hű tükre a 8. osztályosok tudásszintmérője, és az érettségi vizsgák eredményei, de a nemzetközi tudásszintmérők, a TIMSS és a PISA is. A káoszt és a fejetlenséget mutatják a szakmát és hivatást mindannyiszor megalázó, nyári tanítói és tanárvizsgák is.
– Alpolgármesterként egy ideig az RMDSZ-ben, majd a Magyar Polgári Pártban politizált. Aktív politikusként többet tehetett a helyi közösségért?
– Életem 14 évét az RMDSZ, az érdekvédelmi szervezet töltötte ki. 2008-ra annyira párttá vált a szerveztet, hogy kiléptem. Egy évig voltam a reményteljesen induló Magyar Polgári Párt tagja, ahonnan kilépésem másnapján kizártak. Ebben a pártban nem volt alkalmam politizálni. 2009-től nem vagyok párt tagja, és aligha leszek. A napokban voltam életem utolsó mozgalmi gyűlésén, ahova – mint kiderült – létszámnak hívtak meg. Az erdélyi magyarságért – amely nem közösség, mert nincsenek szervezettségi ismérvei – aktív politikusként és civilként is lehet tenni. Sajnos az erdélyi magyar politikum elmulasztotta a kezdeti lelkesedést közösségszervezéssel hasznunkra fordítani. Ez a politikusok sara, elsősorban a vezérkaré. Ma sincs romániai magyar kataszter, és nem voltak egyenlő, titkos, összmagyar belső választások. Egy-egy település magyarságáért sokat tehet az aktív politikus: amit tudtam, én is megtettem, de a felsőbb szint mulasztásait sosem tudjuk ellensúlyozni.
– Felmerült-e valaha a családban, hogy a szórványból el kellene költözni?
– Soha nem jutott eszünkbe Pécskáról elmenni. Azt szoktam mondani: ha 1990-ben nem mentem el Új-Zélandra birkapásztornak, akkor már sehova sem megyek. Találok magamnak itt is elég dolgot. A feleségem nyugdíjas magyartanár, fiúnk Kolozsváron informatikus, lányunk Temesváron geodéta.
Nagy István
Az Arad megyei Gyorokon született 1954. október 3-án. A Temesvári Tudományegyetem Fizika Karának elvégzése után 1979-ben helyezték Pécskára, ahol 1990 óta van állandó tanári állása. 1992 és 2004 között Pécska RMDSZ-es alpolgármestere. Ebben az időszakban szerkesztette a római katolikus plébánia égisze alatt megjelent Pécskai Újság című havilapot. Több helytörténeti kötet szerkesztője: Dr. Kovách Géza – Fejezetek Pécska nagyközség múltjából (1995), Nagyhalmágyi Stéger Sándor – Magyarpécska múltjából (1998), Apácai Bölöni Sándor – Cú vénasszony bábája (1997) és Betyárgyerek az erdőben (1999), prof. dr. Péter Lászkó – Kámány Lajos(2008) és Kálmány Lajos – Magyar hitvilág (2009). A Monografia Pecica (2007), a Pécskai magyar oktatás (2010), a Tornyai tanulók és tanítók (2013), valamint Ficzay Dénes: Kis irodalomtörténet című könyvek szerkesztője és társzerzője. Önálló kötete a 2014-ben megjelent Nagyvarjasi harangszó. Nagy István digitalizálta és DVD-n kiadatta Arad vármegye hatkötetes monográfiáját, és további 19–20. századfordulós, Araddal és a megyével kapcsolatos munkákat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Több bizonyítékot kizárnak Ráduly és Szőke ügyében
Több bizonyítékot, elsősorban lehallgatási jegyzőkönyveket kell eltávolítani a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos elleni per anyagából, miután a Hargita Megyei Törvényszék helyt adott a vádirattal kapcsolatban az ügyvédek által benyújtott kifogásoknak.
Törvénytelen módon végezték a lehallgatások egy részét Csíkszereda volt polgármestere és tisztségének gyakorlásától eltiltott alpolgármestere ellen, vitathatók a nyomozás egyes szakaszai – ilyen kifogásokat hangoztattak a két vádlott ügyvédjei a szeptemberi tárgyaláson. Az ügyben háromszor elhalasztott ítélethozatal végül csütörtökön megtörtént, és ennek alapján jelentős számú bizonyíték kizárását rendelte el a bíró.
A törvényszék honlapján megjelent információk alapján a 2014-ből származó, november 13-án, szeptember 16., 18-án, augusztus 18., 25., és 26-án, május 15-én és április 23-án keltezett jegyzőkönyvekről van szó, amelyek az ügyirat harmadik és negyedik kötetében szerepelnek, és összesen több mint száz oldalt tesznek ki. A bíró ugyanakkor elutasított más kifogásokat. A vádiratot összeállító ügyésznek jeleznie kell az ügyben eljáró bírónak, hogy fenntartja vagy sem a vádemelést – olvasható a közleményben.
Az ügyész fellebbezést nyújthat be a döntés ellen a Legfelsőbb Ítélő- és Szemmítőszékhez – közölte érdeklődésünkre Ráduly Róbert Kálmán ügyvédje. Eugen Constantin Iordăchescu szerint meg kell várni az ügyész döntését, és minden attól függ, hogy mik az érdekek. „A bíró elismerte azt, amit mi állítottunk, a vádiratnak vannak hibái. Azt még nem tudjuk, mi lesz a végén” – tette hozzá. Az ügyvéd elmondta, a mostani döntés segíthet abban, hogy a bíróság korrekt és igazságos módon döntsön, és sem a vádlottak, sem az ügyész jogai ne sérüljenek.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

A semmiből újjáépített gimnázium
Jubileumi iskolanapi ünnepséget tartott a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium csütörtökön, Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya napján.
Újraalakulásának 25. évfordulóját ünnepelte csütörtökön a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium a kollégium dísztermében.
A tíz órától kezdődött ünnepi szentmise előtt Tamás Levente, az intézmény igazgatója felszólalásában megköszönte az 1991-es egyházmegyei elöljárók, illetve az akkori tantestület és munkaközösség munkáját, akik a katolikus iskolát közel 40 évnyi beszüntetést követően újra felépítették. „Az iskolát a semmiből kellett újjáépíteni. De sikerült bátor és elszánt emberek elhatározásának köszönhetően. Ezért szeretnék köszönetet mondani nekik” – hangoztatta az igazgató.
Az 1995-ös első végzős évfolyam ballagása óta az iskolából 1359 tanuló ballagott el. Manapság a tanintézmény diákközössége 460 fő – tudhattuk meg Tamástól. Hozzátette, e számok mögött nagyon sok munka van a tanárok, és még több a diákok részéről. „Nagyon sok megpróbáltatás övezte iskolánkat az elmúlt negyed évszázad alatt, amelyeket a jelenben is megélünk. Az elmúlt tanév óta iskolánk kisegítő munkaközössége mintegy 40 százalékkal csökkent, amit nagyon nehezen élünk meg” – jelentette ki Tamás Levente. A igazgató köszöntője után T. Obermájer Ervin atya, a Segítő Mária Gimnázium egykori diákja celebrálásával tartottak szentmisét az egybegyűlteknek. Ezt követte a Codex Kamaraegyüttes előadása, majd 16 órától a kollégiumban versmondó versenyt tartottak Isten kezében címmel.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Antal Árpád: nehéz román partnert találni
A belpolitikai instabilitás miatt nehéz megtalálni a román partnereket a magyar–román együttélési stratégia kialakítására, erre minden bizonnyal nyugati partnerek bevonására is szükség lesz – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró elmondta: csakis a nemzetközi nyomás mozdíthatja előre az erdélyi magyarok ügyeit.
Antal Árpád szerint „minden irányból” megvan az akarat az elmúlt évben Allen H. Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) amerikai szervezet volt elnöke által kezdeményezett magyar–román tárgyalások folytatására. Antal Árpád hozzátette, jelenleg az országban akkora a politikai bizonytalanság, hogy nehéz megfelelő román tárgyalópartnereket találni ahhoz, hogy haladjanak az egyeztetéssel.
„Két évvel ezelőtt még egyértelműen látszott, kit kell egy asztalhoz ültetni, hogy megegyezés esetén kialakulhasson egy magyar–román együttélési stratégia az elkövetkező 10–15 évre, ám ma már nehéz ezeket az embereket megtalálni” – jegyezte meg az elöljáró.
Tavaly májusban a közvetítésre bejelentkezett Friends of The Project on Ethnic Relations Egyesület (FPER) égisze alatt az RMDSZ politikusai kétszer is tárgyaltak a román pártok képviselőivel, az egyeztetéseket ugyanaz az Allen H. Kassof kezdeményezte, aki az 1993-as neptuni találkozót is vezette.
Antal Árpád hangsúlyozta, a székelyföldi románság képviseletét „önkényesen kisajátító” Kovászna, Hargita, Maros Megyei Románok Civil Fóruma nem reprezentatív, ezt az is bizonyítja, hogy a 2008-as választásokon a függetlenként induló Mădălin Guruianu ugyanannyi szavazatot kapott, mint a fórum által támogatott román pártok szövetsége. Antal Árpád számára egyértelmű, hogy a székelyföldi románok nehéz helyzetben vannak, mert „ha megpróbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, párbeszédet folytatni a magyarokkal, azonnal megbélyegzik őket, rájuk sütik a nemzetárulás bélyegét” – fogalmazta meg az elöljáró.
A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a fórum vezetőivel nehéz úgy párbeszédet folytatni, hogy ők folyamatosan tagadják a székely magyarság létét. „Ezért van szükség a nemzetközi nyomásra, ugyanakkor Bukarestben is vannak román politikusok, akik sokkal higgadtabban látják a magyarok helyzetét, a hatáskörmegosztást, mint Mircea Duşa jelenlegi védelmi miniszter és társai” – szögezte le Antal Árpád.
Mint ismeretes, a Project of Ethnic Relations amerikai jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója, Allen Kassof – aki elmondása szerint felkérést kapott, hogy közvetítői szerepet vállaljon egy újabb magyar–román paktum megkötésében – meghívására Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei elnöke és Antal Árpád is jelen volt a Brassópojánán szervezett tavaly májusi egyeztetésen.
Az elöljárók elmondásuk szerint olyan román–magyar párbeszéd kialakítását sürgették, ahol az egyik fél nem erőből diktál a másik félnek, hanem a méltányosság és az együttműködés jegyében tudnak tárgyalni Székelyföld autonómiájáról. A két ellenzéki magyar párt vezetői akkor úgy nyilatkoztak, hasznos lenne az RMDSZ mellett a többi erdélyi magyar politikai erőt is bevonni a tárgyalásokba.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

A román hírszerzés az alkotmányosságot fenyegető tényezőnek tartja az autonómiatörekvéseket
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) az alkotmányosságot veszélyeztető tényezők közé sorolta 2014. évi jelentésében a székelyföldi autonómiatörekvéseket.
A jelentést a román parlament honlapján tették közzé. A 39 oldalas dokumentumban egyetlen bekezdés foglalkozik az "etnikai alapú szélsőségességgel". Ebben az SRI megállapítja, hogy az autonómiapárti diskurzust az autonómia nyílt hirdetése jellemezte. "Külföldön Bukarest +magyarellenes politikájának+ a nemzetköziesítése volt a cél, belföldön a +székely+ etnokulturális sajátosságok agresszív hangoztatására esett a hangsúly" - állapította meg az SRI a parlament elé terjesztett jelentésben.
A hírszerző szolgálat úgy vélte, hogy a román állam intézményeinek fellépése következtében csökkent "a szélsőséges, hungarista csoportok" megnyilvánulásainak intenzitása, így ezen a téren kevesebb a fenyegető jelenség.
Az SRI szerint a nemzeti kisebbségek helyzetét továbbra is befolyásolják "egyes szomszédos államokbeli hivatalosságok vagy diplomaták" arra irányuló erőfeszítései, hogy bevonják nemzettársaik közösségét az anyaország érdekeinek támogatásába.
A jelentés a kémelhárítás kihívásai között - Magyarország vagy a romániai magyar közösség említése nélkül - utal egy országra, amely az ellenőrzés megerősítésére törekszik "nemzettársainak közössége és annak fő szervezetei fölött".
A jelentés arra is kitér, hogy "a regionális és globális geopolitikai fejlemények" nyomán intenzívebbé vált a külföldi titkosszolgálatok tevékenysége Románia területén, és ezek célja egyebek mellett negatívan befolyásolni a döntéshozatalt, "az alkotmányos értékeket és a nemzetiségek együttélésének légkörét". Az SRI úgy értékelte, hogy Romániában nem növekedett a globális átlag mértékénél jobban a terrorfenyegetettség szintje, ezért nem indokolt a készültség növelése.
A hírszerzés a 2015-ös év kihívásai között első helyen a nemzetbiztonságot is veszélyeztető korrupció jelenségét említi. A felsorolásban utolsóként tesz említést a szélsőséges megnyilvánulásokról, amelyek befolyásolhatják az etnikai és szociális viszonyokat.
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Kolozsvár
(MTI)

Az őshonos közösségeknek – Hírügynökség a románoknak, vlahoknak
A román külügyminisztérium finanszírozásával „interaktív hírügynökség” indult a határon túli őshonos román közösségek számára – közölte tegnap a Hotnews.ro hírportál. A vlahok problémáit most 58 ezer lejjel tudták le.
A „Români pentru români” (Románok a románokért) nevű hírügynökség hírei, tájékoztató anyagai a Romanipentruromani.org internetcímen érhetők el. A projekt héthónapos bevezető szakaszát 58 ezer lejjel támogatta a külügyminisztérium határon túli románokkal foglalkozó főosztálya. A Szörénytornyán (Turnu Severin) elindított hírügynökséget Mirela Codruța Stănișoară angol szakos egyetemi tanár, a korábbi Boc-kormány védelmi miniszterének, Mihai Stănișoarănak a felesége vezeti. A magyarországi, szerbiai, bulgáriai és moldovai román közösségekről közölnek összefoglaló adatokat. A bemutatkozás szerint a hírügynökség – a határon túli románokkal kapcsolatos kormánystratégiának megfelelően – „a történelmi közösségekhez tartozó személyek etnikai, nyelvi, vallási és kulturális identitása megőrzésének, fejlesztésének és kifejezésre juttatásának legitim szükségleteit” akarja szolgálni. (Még itt sem merik kiejteni, hogy nem személyekről, hanem közösségekről van szó – szerk.) Az ígért hírek és tájékoztató anyagok elsősorban a történelem, a nemzeti kultúra, a román néphagyományok, a nemzeti identitás témáiból merítenek majd.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Szovátán is bemutatkozik az Erdélyi Értéktár
Október 8–18. között hatodik alkalommal rendezik meg a Székelyföld Napokat, melynek keretében Hargita, Kovászna és Maros megye számos településén kerül sor olyan kulturális eseménysorozatok megszervezésére, melyek elsődleges célja a székelyföldi magyar kulturális értékek felmutatása, az együvé tartozás és a közösségi érzés erősítése.
A Székelyföld Napok keretében a Kriza János Néprajzi Társaság az erdélyi magyar értékeket népszerűsítő és a külhoni (erdélyi) értékőrző mozgalom kiépítésének módszertanát bemutató Erdélyi Értéktár. Érték, ami összetart címet viselő projektjét mutatja be. A társaság október 12- én Szovátán, a Bernády György Közművelődési Egylettel és Szováta önkormányzatával közösen Érték, ami összetart. Előadások az Erdélyi Értéktárról címmel projektbemutatót, valamint Képek és értékek. Erdély néprajzi értékeinek képi reprezentációi címmel fotókiállítást szervez, mely az erdélyi magyar népi kultúra mára már letűnőfélben levő helyi értékeire irányítja a figyelmet. A válogatott képanyag a 20. század első felére jellemző erdélyi magyar népéletet és a népi kultúra értékeinek lehető legkülönbözőbb területeit vonultatja fel, kezdve a hagyományos népi mesterségektől és munkafolyamatoktól a népszokások, a hagyományos népi építészet és a népi tárgy- és öltözködéskultúra elemein át egészen a vallási élet központi helyeként számon tartott templomokig. A kiállításon Vámszer Géza (1896-1976), Kós Károly (1919-1996), Szabó Tamás (1933), Péterfy László (1936), Vas Géza (1934) és mások képei láthatók.
A kiállítást tervezte, a kísérőszövegeket írta és a képeket válogatta: Jakab Albert Zsolt – Kedves Anett – Vajda András. Látványterv: Könczey Elemér – Szentes Zágon.
A rendezvény megnyitójára október 12-én 14 órakor a szovátai városháza nagytermében kerül sor.
Népújság (Marosvásárhely)

A populizmus és a rasszizmus veszélye
Klaus Iohannis elnök tegnap részt vett a holokauszt áldozatainak országos emléknapja alkalmából szervezett bukaresti eseményeken, ahol azt mondta, a menekültválság kapcsán fennáll a veszélye, hogy Európában újjászülessen a populizmus és a rasszizmus.
Az elnök beszédében azokról a lépésekről beszélt, amelyeket az európai országoknak meg kell tenniük azért, hogy elkerülhető legyen a második világháború alatti események megismétlődése. Kijelentette: ilyen tettek Romániában már nem lehetségesek. Ezzel együtt a migránsválság megmutatta, fennáll a kockázata, hogy a szélsőséges magatartás „kísértése” újra felbukkanjon Európában.
„Most, amikor menekültek ezrei kopogtatnak kontinensünk kapuin, a rasszizmus és a populizmus kísértése újjászülethet. Biztos vagyok benne, hogy együtt túllépünk ezen a bonyolult helyzeten, és megálljuk a helyünket” – mondta az elnök felszólalásában.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Sógor Csaba szerint az EU csapdahelyzetbe került
A tagállamok példátlan módon többségi szavazással hoznak döntést az Európai Unió Tanácsában, egymás szempontjainak figyelembe vétele nélkül, amellyel azt üzenik a kelet-európai államoknak, hogy az ő véleményük nem számít – ezt kifogásolta Sógor Csaba az EP plenáris ülésén, ahol nagyobb európai uniós kötelezettségvállalást és az országok biztonságának és stabilitásának elősegítését sürgették az EP-képviselők a líbiai, szíriai és török helyzet kapcsán.
A külpolitikai kérdések az Európai Parlament október 5–8. közötti strasbourgi ülésén, a nemzetközi migrációs válság okán kiemelt témaként szerepeltek. Az EP-képviselők jelentős hányada úgy véli, a Szíriában kialakult háborús állapotok megfékezését az Európai Uniónak diplomáciai úton szorgalmaznia kellene, az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország álláspontjának közelítése révén.
A vitában Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő ehhez kapcsolódóan arra mutatott rá, hogy a konfliktus rendezése elsősorban a világpolitika szereplőin, az Egyesült Államokon és Oroszországon, valamint a régiós országokon múlik, ám eközben a minden eddiginél erőteljesebb migráció célpontja Európa, annak is fejlettebb és gazdagabb nyugati országai. Az erdélyi politikus ezt csapdahelyzetnek nevezte, amely véleménye szerint azért elkeserítő, mert az „EU láthatóan nem tud olyan döntéseket hozni, amelyek hatással vannak a szíriai eseményekre”.
Sógor Csaba felszólalásában azt is kifogásolta, hogy a tagállamok ahelyett, hogy egymás szempontjait és érdekeit figyelembe vennék, példátlan módon többségi szavazással hoznak döntést a Tanácsban egy rendkívül fajsúlyos kérdésben, amellyel azt üzenik a kelet-európai államoknak, hogy az ő véleményük nem számít – utalt a képviselő a kötelező-kvóták rendszerére, amelyet annak ellenére fogadott el a Tanács, hogy Románia, Magyarország, Szlovákia és Csehország is nemmel szavazott, Finnország pedig tartózkodott.

Johannis támogatja egy holokausztmúzeum ötletét
Klaus Johannis államfő a holokauszt áldozatainak romániai emléknapja alkalmából tartott csütörtöki beszédében azt mondta, hogy teljes mértékben támogatja egy bukaresti zsidó- és holokausztmúzeum megalapítását.
A bukaresti holokauszt-emlékműnél tartott beszédében az elnök kifejtette, hogy az elmúlt tíz évben Románia felelősen, józanul és visszavonhatatlanul felvállalta ezt a fájdalmas múltat, amelyet a kommunizmus ideje alatt a hatóságok elhallgattak. – Nehéz folyamat volt, de bebizonyítottuk, hogy teljes mértékben megtanultuk a múlt leckéjét – mondta Johannis, aki arra figyelmeztetett, hogy ma a menekültválság miatt újjáéledhet a populizmus és a rasszizmus, majd ezek elutasítására szólította fel a hallgatóságot.
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenkét pannó az úton levésről, az egzotikumról, az idegenség megtapasztalásáról
A Kelet magyar kutatói – vándorkiállítás Kolozsváron
Sokféle tálentummal rendelkező személyiségek neve került szóba szerdán délután a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében: a Szilády Ároné, aki 27 nyelven írt és olvasott, szerteágazó irodalmi tevékenysége mellett pedig elsőként hívta fel a figyelmet a török összeírások, a defterek fontosságára; a modern nyugati iszlám tudományok megalapítójaként számon tartott Goldziher Ignácé, aki elsőként tanított arabisztikát, iszlám tudományokat és sémi filológiát 1872-től a pécsi egyetemen; Füssi Nagy Gézáé, akinek az afrikai néprajzzal, valamint a szuahéli nyelvvel és irodalommal kapcsolatos művei a magyarországi afrikanisztika alapmunkái.
A felsorolás még hosszasan folytatható, elvégre az évszázadok során rengeteg magyar érdeklődött elkötelezetten a titokzatos keleti kultúrák iránt, a legismertebbek – Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xántus János, Ibrahim Müteferrika stb. – mellett olyanok is jócskán, akiknek a munkássága kevésbé él a köztudatban. Eredményeiket, közérthetően, szakszerű dokumentálódás eredményeként Czégényi Dóra néprajzkutató vázolta a Kelet magyar kutatói című tárlat kolozsvári megnyitóján.
Albertné Simon Edina konzul kifejtette: a Külgazdasági és Külügyminisztérium vándorkiállítása a keleti országok leghíresebb magyar kutatóit mutatja be, pannókon állítva emléket a kutatásokban jelentős szerepet játszó magyar utazóknak, tudósoknak – tájegységenként csoportosítva, a Közel-Kelettől egészen Japánig haladva. Magyarország több külképviseletén bemutatták már az anyagot, európai országok mellett például Jordániában is; legutóbb Csíkszeredában láthatták az érdeklődők.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

In memoriam Kiss András
Az erdélyi levéltári kutatás koronázatlan királyára emlékezve, az egykori barát szeretetével
Több mint hatvanéves ismeretségünk az idők során barátsággá avanzsált, életének utolsó éveiben pedig abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Széchenyi téri lakályos dolgozószobájában hetente kétszer együtt kávézgattunk.
És micsoda miliőben. A mennyezetig érő polcokon egymás mellett szorongtak a szellem óriásai, körülöttünk élt és lélegzett a világ ötezer éves kultúrája. Mennyi színes könyvkavalkád, mennyi tudás és értelem! Egyszer kérdésemre így válaszolt: Azért szeretem őket, mert általuk láttam és hallottam mindent, amit előttem láttak és hallottak, újraélhettem mindent, amit előttem megéltek, és újragondolhattam mindent, amit előttem gondoltak. Az én életemet is rejtik, nemcsak a magukét, az én életemről is beszélnek, nemcsak a magukéról. Mindegyik akar tőlem valamit. Élni akarnak, benne akarnak lenni az agyamban, idegeimben, beszélni akarnak a számmal és mozdulni a kezemmel, egyszerre dobogni a szívemmel. Általuk lettem, aki vagyok.
Rajongója volt Arany János költészetének. Beszélgetéseink során gyakran idézett verseiből, főleg balladáiból. Néha az volt az érzésem, hogy valamennyit kívülről ismeri. A nagy költő már gyermekkorában mindennapos vendége volt, megtanította felfedezni nyelvünk szépségét és gazdagságát, minden ízét és zamatát. A balladák közül a legjobban A walesi bárdokat szerette, ezt a drámai hangvételű mesterművet, amelyet Hayman és a Bach-korszak legsötétebb évében írt, a hazafias érzelem éltető fáklya lángjaként. Napjainkban szunnyadozó magyarságtudatunk máglyalángja lett. Ha tőlem függne, kötelezővé tenném, hogy minden érettségiző kívülről tudja ezt a balladába álmodott Talpra magyart!
A szeretetet, ezt a mindnyájunk által olyannyira vágyott lelki mannát, élete során a magas pulpitusról földközelbe emelte, és megtöltötte az együttérzés meleg szavaival, gondos egymásra figyeléssel és a személyesen átnyújtott virágok illatával. Nem általában szeretett, hanem nagyon is konkrétan, nem néhány száz embert szeretett, ezt képtelenségnek tartotta, csak egy-két tucatnyit, de azokat szíve minden melegével.
Ismerte a szó évezredes múltját, kezdve a bibliai példabeszédektől el egészen a pápai enciklikákig. Egyszer valamilyen apropóra, percek alatt füzérbe fűzte a szeretetet vallók történelmi névsorát. Martialis római költővel kezdte, aki versben hirdette: szeress, hogy szeressenek. És folytatta Dantéval, aki csodálatos költői hasonlattal fejezi be a Divina Comediát: a szeretet mozgatja a napot és a csillagokat! Feuerbach, aki a szeretetet a filozófiai kategória rangjára emelte és megalkotta a maga külön bejáratú szeretet-vallását, amelyben nincs szükség templomra, szívünk valójában katedrális, a szeretet égig érő katedrálisa.
Kiss András /Facsád, 1922. okt. 5. – Kolozsvár, 2013. nov. 17./
Szabadság (Kolozsvár)

Levélbontó – Egy marék izzó parázs
Találkozóról jövök. Lelkemben emlékekkel, új élményekkel. Nem hagyományos érettségi találkozóról, nem megszokott iskolairól. A Dési Magyar Vegyes Líceum 1948-tól, a tanügyi reformtól az 1959-es iskola összevonásig, egyesítésig terjedő időszak végzettjeinek találkozójáról. Kezdet és vég! Egy szelet a város iskolatörténetéből. A két évszám között egy iskola életének rövid története, tizenegy éve. Nem egyedi eset. Sok erdélyi magyar iskola sajátos sorsa, élete.
De nem ezzel kezdődött a város oktatástörténete…
Már Pápai Páriz Ferenc, világhírű orvostudományi író, a Pax Corpolis szerzője szülővárosában, Désen kezdte tanulmányait. Az évtizedek, évszázadok során többen is tanultak itt, akik a magyar tudományos és művelődési élet kiválóságai lettek. Ehhez jelentős hozzájárulást adott az 1897 őszén induló Magyar Királyi Állami Főgimnázium, amely vonzotta a város és környék elkötelezett pedagógusait, tanulni vágyó fiataljait. Déshez kapcsolódik az író-tanár Daday Loránd (Székely Mózes) tevékenysége, aki itt írta műveinek nagy részét. A Szamos menti város alakította Mohi Sándor és Incze János szín- és képvilágát. Csupán néhány felvillanás az értékekből…
Az 1948-as tanügyi reformmal a magyar nyelvű oktatás épület nélkül maradt. A főgimnázium épületében a román tagozat működött, a későbbi Andrei Mureşan líceum. Komoly harc eredményeként létrejött a magyar nyelvű gimnázium. És lett otthona is, az 1730-ban elkészült Ferences Plébánia épülete. Az államosítás előtt is a Rend fiú és leányiskolát működtetett. Az intézmény új nevet kapott: Dési Magyar Vegyes Líceum.
Lerobbant, szerény épület, régi bútorzattal, oktatási eszközök nélkül. Így tette meg első lépéseit. De legalább a miénk volt…
Tanáraink nem voltak módszertanba merevedett pedagógusok. Színes egyéniségükkel, lelkük mélyén a tanítványok iránti szeretettel és ügyszolgálattal neveltek. És ezt nem olcsó áruként értékesítették. Markáns személyiségükkel hatottak, oktattak, neveltek…
Papp Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Várkert Fesztivál: elkészült a program
Gyalu impozáns középkori várkastélya a történelem egy szelete, mely a Kolozsvár környéki utazó szeme elé tárul. Azt kevesen tudják, hogy a 14 hektáros, parkkal borított kastélydomb őskori települést, római castrumot és Árpád-kori temetőt rejt magában. Most azonban minden érdeklődő megtudhatja, hiszen a hétvégén első ízben sorra kerülő Várkert Fesztiválon többek között idegenvezetés, várkastély-séták is lesznek – derül ki a szervezők által véglegesített programból.
A szervezők ugyanakkor kihangsúlyozzák: a gyalui Várkert Fesztivál csatlakozik ahhoz a nagyszabású adománygyűjtő akcióhoz, amelyet a Kincses Kolozsvár Egyesület és az Ökumenikus Segélyszervezet hirdetett meg a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt a kárpátaljai gyermekek javára. A helyszínen lehetőség lesz pénzadományokat felajánlani. A szervezők ugyanakkor a borkóstolók, a főzőverseny és a köretkészítő verseny kóstolójegyeiből származó bevételt is erre a célra ajánlják fel.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Felújították templomukat a nemeskidei reformátusok
Minden Erdélyben élő gyülekezeti tagot érdemes lett volna elhozni erre az ünnepségre – gondoltam hazafelé poroszkálva a Kolozsvár közeli Kidéből, ahol a helyi Árpád-kori templom felújítása alkalmából tartottak hálaadó ünnepséget.
A falu – amely a Borsa völgyének egy eldugott csücskében fekszik – alig 150 lelkes, fiatalok sajnos kevesen vannak. Iskola nem működik a településen, aszfaltozott műútról csak álmodoznak az emberek. A 14 falubeli gyerek a közeli Válaszúton, a Kallós Alapítvány által működtetett iskolában és a kolozsvári Református Kollégiumban tanul. Szüleik többnyire városon laknak, hiszen a faluban nehéz a megélhetés, csupán egy-két gazda tudja magát fenntartani, a többi munkaképes fiatal külföldre távozott – meséli Nagy Tibor lelkipásztor.
A maroknyi gyülekezet azonban nagyon lelkes. Ez látszik Beke Sándoron is, akivel az istentisztelet előtt elegyedem szóba. Büszkén meséli: mind a négy gyermeke a városban vagy környékén dolgozik, s felcsillan a szeme, amikor a fiatal lelkipásztorról kérdezem. – Amióta itt van nálunk, nagyon sok minden történt. Még egyesületünk is van, amelynek birtokában van ez a mikrobusz – mutat az 1975-től presbiteri tisztséget betöltő Sanyi bácsi az udvarról éppen kigördülő autóra.
A gyülekezetnek valóban van miért örülnie: sok minden történt, mióta 2008-ban a településre került Nagy Tibor lelkipásztor. Közös erővel gyülekezeti termet, a kántori lakásból pedig vendégszobát alakítottak ki, így az eklézsia szerény jövedelemre is szert tesz. A lepusztult állapotban levő Árpád-kori templom felújítása 2011-ben indult a tervek elkészítésével. A munkálatok csupán 2013-ban kezdődtek el, de a kívül-belül megújuló hajlék mellett rendbe tették a szomszédos csomafájai templomot is.
Szabadság (Kolozsvár)

„Mindig is izgatott a Faust-motívum”
Orbán János Dénes művének díszelőadásával ünnepelt a Csokonai színház
Orbán János Dénes A magyar Faust című tragikomédiájának díszelőadásával ünnepelte fennállásának 150 éves jubileumát szerdán este a debreceni Csokonai Nemzeti Színház.
A magyar Faust ősbemutatóját múlt pénteken tartották, a szerdai díszelőadás a debreceni kőszínház 1865 október 7-i megnyitóját napra pontosan 150 évvel követte. Orbán János Dénes az MTI-nek elmondta, hogy a darab színrevitelére ez a tökéletes alkalom, témája ugyanis Debrecenhez köti: a 18. században élt Hatvani István professzor a főszereplője, aki 1740 és 1780 között a Debreceni Református Kollégiumban tanított, Európa-szerte híres volt, az elektromossági kísérletek egyik úttörője. Felidézte, hogy a művet a budapesti Nemzeti Színház kortárs dráma pályázatára írta 2004-ben.
– A Faust-motívum mindig is izgatott. Jókai Mór A magyar Faust című, a Hatvani István körüli legendákat feldolgozó novelláját már gyerekkoromban olvastam, és igen-igen felcsigázta az érdeklődésemet, azóta izgalomban tart ennek a titokzatos professzornak a figurája – részletezte a szerző. Hozzátette: elektromossági kísérletei miatt terjedt el a professzorról az a legenda, hogy az ördöggel cimborált. Halála után alakult ki a mítosz, amelyet feldolgozott Jókai mellett Mikszáth Kálmán Az ördöngös professzor című művében, valamint Arany János is írt verset róla Hatvani címmel.
Szabadság (Kolozsvár)

A SRI és az autonómia
Van létjogosultsága a saját erdélyi magyar külpolitikának – ezt a következtetést is leszűrhetjük a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) most nyilvánosságra került, 2014-es jelentéséből, amelyben megemlítik: a magyar közösség autonómiaküzdelmeinek részeként külföldön Bukarest magyarellenes politikájára próbálják fölhívni a figyelmet.
Vagyis immár a bukaresti illetékesek ingerküszöbét is elérte, hogy a romániai magyarok megelégelték: a román kormány – élen a külügygyel – a kisebbségi jogokat számon kérő megnyilatkozásokra állandóan azt a hazugságot mantrázza, hogy Románia a kisebbségek valóságos paradicsoma, amely példaként szolgálhat más országok számára is.
Ehelyett egyrészt bel- és külföldön az a hivatalos magyar álláspont, hogy a kisebbségek paradicsoma akkor valósul meg, amikor ezt maguk a kisebbségek mondják, másrészt pedig elindult egy angol nyelvű tájékoztatási program, amelynek keretében a román hatóságok magyarellenes visszaéléseiről, a jogkövetelésekkel szembeni ellenállásról, vagyis a valós helyzetről tájékoztatják a külföldi fórumokat.
Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy a SRI-jelentésben mindez negatív fényben tűnik fel. Az autonómiatörekvések és az azzal kapcsolatos megnyilvánulások ugyanis az „Etnikai szélsőségesség” rovatban találhatók, vagyis veszélyforrásként tüntetik fel őket. Ez nem csupán a jelenlegi kormány által meghonosított soviniszta kurzusnak tudható be: a SRI ott folytatja, ahol jeles elődje, a Szekuritáté abba sem hagyta, a hivatalos román szemlélet még mindig belső veszélyforrásként tekint a magyar közösségre, illetve jogköveteléseire.
Ez egyrészt valós félelem – abszurd módon még mindig Erdélyt féltik. Másrészt önigazolási kísérlet a SRI részéről – magyarveszéllyel riogat, majd pénzt kér, mondván: azt csakis ő tudja elhárítani. Harmadrészt viszont kényelmes állapot, hiszen amikor belpolitikai vagy gazdasági problémák vannak, mindig elő lehet venni egy ilyen jelentést, hogy a magyarkérdést fölmelegítve eltereljék a figyelmet a valós gondokról.
Ez nem pártfüggő – jelenleg bármilyen színezetű kormány esetén ez lenne a hivatalos doktrína. Megváltozásához a romániai szemlélet átalakulása szükséges – ehhez azonban egy évtized sem lenne elég, még ha lenne is rá hajlandóság. Ezért fontos a külső, nagyhatalmi nyomás is.
Úgyhogy reméljük, a következő éves hírszerzési jelentésekben minél hosszabb lesz az a passzus, amely arról szól, hogy a romániai magyar közösség Európa és a világ többi részével is sikeresen megismertette a jogos, a román állampolgárok közötti valódi egyenlőség megteremtését célzó erdélyi önrendelkezési követeléseket és a bukaresti kormány, illetve helyi képviselőinek magyarellenes visszaéléseit.
Balogh Levente
Szabadság (Kolozsvár)

Szabálytalanságok, adósság a PKE-n
Hiányosságok és szabálytalanságok állapíthatók meg a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) elmúlt évi gazdálkodásában és pénzügyvitelében, ugyanakkor az utóbbi évek folyamán a tanintézet jelentős adósságokat is felhalmozott.
Minderről Tőkés László, a nagyváradi felsőoktatási intézmény alapítók tanácsának elnöke számolt be annak kapcsán, hogy a kolozsvári székhelyű Sapientia Alapítvány ellenőrzi ezentúl a PKE pénzügyi tevékenységét és a magyar államtól kapott támogatás kezelését. A magyar állam által finanszírozott egyetemen kialakult helyzetről nemrég lapunk is beszámolt.
Tőkés László csütörtöki közleményében feltárta: a PKE-n kialakult aggasztó helyzet tisztázása végett az alapítók tanácsa már 2015. február 6-ai ülésén külső könyvszakértői kivizsgálást rendelt el, ezzel együtt pedig a gazdasági bizottságtól is átfogó jelentést kért az egyetem gazdálkodásáról. (A Tőkés vezette testület az alapító Pro Universitate Partium Alapítvány megbízása értelmében a PKE stratégiai irányító- és ellenőrző testületeként működik.)
Ezzel párhuzamosan a Sapientia Alapítvány is határozott fellépésre szánta el magát, és olyan megállapodás aláírását kezdeményezte a nagyváradi tanintézettel, amelynek értelmében a továbbiakban megszigorítja ellenőrzését, sőt harmadik aláíróként a kifizetések szabályosságát az alapítvány egyik munkatársa fogja hitelesíteni.
„A kialakult helyzetben az alapítók tanácsa a Sapientia Alapítvány közbelépését, illetve a költségvetési fegyelem szigorítását – egyetemünk jól felfogott érdekeit szem előtt tartva – köszönettel veszi. Ugyanakkor sajnálatosnak tartja, hogy a hosszú évek alatt felhalmozódott gondokra – mint felügyeleti és ellenőrző szerv – nem derített korábban fényt” – állapítja meg Tőkés László.
A PKE alapítók tanácsa elnökének közleménye szerint szeptember 18-ai ülésén a testület meghallgatta az egyetem gazdasági helyzetéről és gazdálkodásáról szóló könyvszakértői jelentést, továbbá a gazdasági bizottság, valamint a Sapientia-rendszert felügyelő programiroda igazgatójának helyzetértékelését. Tőkés hozzátette: mindezek alapján kivizsgálást rendeltek el a felelősség megállapítása, valamint a kialakult helyzet orvoslása céljából, ugyanakkor az egyetem gazdasági hátterét biztosító Sapientia Alapítvánnyal szorosan együttműködve kívánnak rendet teremteni a fennálló helyzetben.
János Szabolcs, a PKE rektora szeptember végén a Krónikának úgy nyilatkozott, a Sapientia Alapítvány és a váradi felsőoktatási intézmény abban állapodott meg, hogy ettől a tanévtől kezdődően a magyar állami pénzeket csak a szervezet jóváhagyásával lehet elkölteni.
„Ez esetben a Sapientia Alapítvány a finanszírozót, a magyar államot képviseli, és jogos elvárás, hogy a támogató rálásson az intézmény gazdálkodására. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a Sapientia Alapítvány egy munkatársa velünk együtt követi a kiadásokat, az általunk kidolgozott költségvetés alapján meghozott döntéseket” – magyarázta a rektor.
Egyébként a Sapientia Alapítvány a magyar állami normatív támogatásokat kezelő és felügyelő finanszírozóként biztosítja mind a PKE, mind a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem működését. A PKE évek óta az alapítvány révén kapja a magyar állami pénzeket, a támogatás tavaly 621 millió forint (8,7 millió lej) volt.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Közérdekű, mégis titkos – Akadályozott adatgyűjtés Bihar megyében
A közpénzek elköltését nyilvántartó, bárki számára elérhető online adatbázist szeretne létrehozni az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete, de az 544-es törvény alapján tizenhét önkormányzat felé megfogalmazott kérvényüket nyolc polgármesteri hivatal válasz nélkül hagyta, nyolc kitérő választ adott, érdemleges reagálást csupán a margittaitól kaptak.
„Az egyik kérvényben az alkalmazottaik névsorát és beosztását kértük, természetesen a bérezésre és egyebekre vonatkozó személyes adatok nélkül, a másikban pedig a 2012. június óta megkötött önkormányzati szerződések listáját kértük ki. Azt, hogy milyen munkálatokra, kivel és mennyiért kötöttek megállapodásokat az adófizetők pénzén” – magyarázta csütörtöki sajtótájékoztatóján Csomortányi István (képünkön).
Az EMNP Bihar megyei vezetője rámutatott, hogy bár ezek közérdekű információk, mégsem kezelik nyilvánosan. A válaszadók közül hatan ugyanazzal a szöveggel hárították el a kérést, éspedig azzal, hogy az adatok megtalálhatóak a hivatal honlapján és a közbeszerzési eljárások országos rendszerében.
Csakhogy a politikus tapasztalatai szerint a projektek többségét gyakran kisebb részekre tagolják, megkerülve ezáltal a közbeszerzési eljárást, és közvetlen tárgyalás révén kötnek megállapodásokat.
A hivatalok holnapjai is gyakorta hiányosak és nincsenek aktualizálva, mondta. Noha a közigazgatási törvény szerint kötelesek lennének a tanácsi határozatokat publikálni, ez legtöbbször nem történik meg. Hegyközcsatárban például 2012 óta próbálják elérni, hogy legalább az ülések időpontját hirdessék ki írásban és megfelelő időben – ahogyan azt a jogszabály is előírja, de az RMDSZ-vezetésű polgármesteri hivatalnál másodjára sem tettek eleget ebbéli jelzésüknek, míg a prefektúrán emelt panaszukat Delorean Gyula alprefektus vizsgálta ki, elutasítván azt. Ezt azzal indokolták, hogy a panaszt nem helyi tanácsos emelte, és nem csatoltak hozzá bizonyítékot a szabálytalanságra.
„Legalább annyit elértünk, hogy azóta írásban is meghirdetik az üléseiket” – tette hozzá Csomortányi. Ugyanakkor szégyenteljesnek nevezte, hogy a többségében magyar vezetésű önkormányzatokban az EMNP-s tanácsosok egyetlen javaslatát sem fogadták el, és a legtöbb helyen nem élnek az anyanyelv-használati jogokkal.
A néppárti vezető leszögezte, hogy a napokban másodjára is kérvényezni fogják a már említett adatokat, és ha ezúttal sem járnak sikerrel, akkor a kormányhivatalnál emelnek panaszt, és szükség esetén a bírósághoz fordulnak.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Wass Albert terítéken
Visszadobta a magyar kérést a prefektúra
Tegnap délután tartotta soros ülését Kézdivásárhely képviselői testülete. A határozattervezetek megvitatása előtt az ülésen jelen levő Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) képviselői kaptak szót, akik a magyar nyelv használati jogának a korlátozását tették szóvá, és amellett kardoskodtak, hogy Wass Albertről teret nevezzenek el a céhes városban.
Beke István, a HVIM helyi elnöke értetlenségét fejezte ki, hogy a kérelmüket a prefektúráról visszadobták, mert magyar nyelven fogalmazták meg, jóllehet a magyarság aránya jóval a húsz százalék fölött van a megyében. Beadványuk egy közterület Wass Albert után való elnevezéséről szólt, amit 1500 polgár támogatott aláírásával.
A névadás kapcsán Nagy-Babos Tamás városatya kifejtette, nem ért egyet a Millennium park átnevezésével, de szívesen látna egy Wass Albert utcát Kézdivásárhelyen. Ugyanakkor Beke István hangnemét kifogásolta, meglátása szerint a testület azt nem érdemelte ki, hiszen pozitívan viszonyultak a HVIM által felvetett kérdéshez. Az is elhangzott, hogy a tanácsnak nincs beleszólása abba, hogy a hivatalok milyen módon leveleznek a polgárokkal.
Illés Botond tanácsos felolvasta a prefektúra fenyegető hangnemű levelének egy részét, amiben az áll, megtiltják, hogy az íróról bármit elnevezzenek, ellenkező esetben pénzbírságot kaphatnak, de akár börtönbüntetéssel is szembenézhetnek. Beke István erre azzal hozakodott elő, hogy bizonyítékkal tudják cáfolni, hogy az író nem háborús bűnös, úgyhogy a fenyegetés nem állja a helyét.
A vita azzal zárult le, hogy a testület megígérte, továbbra is támogatja a kezdeményezést, hogy az íróról utcát nevezzenek el.
Bartos Lóránt
Krónika (Kolozsvár)