Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. január 26.
Választási reformot akar az államfő
Egy új választási rendszer előkészítéséről is konzultálni akar Klaus Johannis államfő a parlamenti pártokkal, miután sikerült pártközi megállapodást elfogadtatnia a védelmi költségvetés növeléséről – derült ki az elnök egy televíziós interjújából.
Johannis karcsúbb és "haté-konyabb" parlamentet szeretne, de – mint mondta – nem ő akarja megmondani, hogyan válasszák meg azt, hanem a pártokat akarja a konzultációsorozattal közös nevezőre segíteni.
Románia 2008-ban vezetett be egy sajátos, egyéni választókerületes rendszert, amely többletmandátumokkal próbálta az arányos politikai képviseletet is biztosítani. A kompenzációs módszer látványos kudarchoz vezetett 2012-ben, amikor emiatt csaknem 600-ra emelkedett a korábban 470 tagú törvényhozás létszáma.
Az országban 2016 nyarán rendeznek önkormányzati, őszén pedig parlamenti választást: az új választási törvényeket legalább egy évvel a voksolás előtt hatályba akarják léptetni.
Az államfő megerősítette, hogy szívesebben dolgozna egy saját pártja által alakított kormánnyal, mint Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kabinetjével, ám rámutatott: a kormányt csak a parlament válthatja le.
Kifejtette: a 2012-es parlamenti voksoláson győztes Szociál-liberális Szövetség (USL) már nem létezik, és így természetes, hogy a parlamentben új többségek alakuljanak ki. Johannis úgy vélte, Ponta kormánya mögül már a választások előtt elfogyhat a parlamenti többség. Johannis megerősítette, hogy a PNL kormányfőjelöltjét, Catalin Predoiu volt igazságügyi minisztert bízná meg kormányalakítással. Predoiu és csapata már hetek óta dolgozik egy új kormányprogramon.
Arról, hogy a jelek szerint korábbi választási ellenfelével, Victor Ponta kormányfővel is jól együtt tud működni, Johannis azt mondta: nem ő nevezte ki ezt a kormányt, és ő nem is válthatja le, így természetes, hogy intézményes szinten megpróbál együttműködni vele.
Megjegyezte: a kormányfőnek és az elnöknek nem az a feladata, hogy televíziós szócsatákkal, botrányokkal "szórakoztassa a választókat", ugyanakkor rámutatott: nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy erős Romániát eredményező programját ezzel a kormánnyal valósítsa meg.
Népújság (Marosvásárhely)
Egy új választási rendszer előkészítéséről is konzultálni akar Klaus Johannis államfő a parlamenti pártokkal, miután sikerült pártközi megállapodást elfogadtatnia a védelmi költségvetés növeléséről – derült ki az elnök egy televíziós interjújából.
Johannis karcsúbb és "haté-konyabb" parlamentet szeretne, de – mint mondta – nem ő akarja megmondani, hogyan válasszák meg azt, hanem a pártokat akarja a konzultációsorozattal közös nevezőre segíteni.
Románia 2008-ban vezetett be egy sajátos, egyéni választókerületes rendszert, amely többletmandátumokkal próbálta az arányos politikai képviseletet is biztosítani. A kompenzációs módszer látványos kudarchoz vezetett 2012-ben, amikor emiatt csaknem 600-ra emelkedett a korábban 470 tagú törvényhozás létszáma.
Az országban 2016 nyarán rendeznek önkormányzati, őszén pedig parlamenti választást: az új választási törvényeket legalább egy évvel a voksolás előtt hatályba akarják léptetni.
Az államfő megerősítette, hogy szívesebben dolgozna egy saját pártja által alakított kormánnyal, mint Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kabinetjével, ám rámutatott: a kormányt csak a parlament válthatja le.
Kifejtette: a 2012-es parlamenti voksoláson győztes Szociál-liberális Szövetség (USL) már nem létezik, és így természetes, hogy a parlamentben új többségek alakuljanak ki. Johannis úgy vélte, Ponta kormánya mögül már a választások előtt elfogyhat a parlamenti többség. Johannis megerősítette, hogy a PNL kormányfőjelöltjét, Catalin Predoiu volt igazságügyi minisztert bízná meg kormányalakítással. Predoiu és csapata már hetek óta dolgozik egy új kormányprogramon.
Arról, hogy a jelek szerint korábbi választási ellenfelével, Victor Ponta kormányfővel is jól együtt tud működni, Johannis azt mondta: nem ő nevezte ki ezt a kormányt, és ő nem is válthatja le, így természetes, hogy intézményes szinten megpróbál együttműködni vele.
Megjegyezte: a kormányfőnek és az elnöknek nem az a feladata, hogy televíziós szócsatákkal, botrányokkal "szórakoztassa a választókat", ugyanakkor rámutatott: nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy erős Romániát eredményező programját ezzel a kormánnyal valósítsa meg.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 26.
Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 26.
Nyílt nap a Szász Domokos Református Szakképzőben
Szüleiken próbálták ki szaktudásukat a tanulók
Nagy volt a sürgés-forgás szombat délelőtt a Kolozsvári Református Kollégium keretében működő Szász Domokos Református Szakképzőben.
A tanintézmény első félévének végén nyílt napot tartottak, az iskola 78 tanulója bemutathatta családjának, mit sajátított el tanulmányai első pár hónapjában. Kovács Tibor iskolalelkésztől, a szakképző felügyelőjétől megtudtuk: a nyílt nap a szülőkkel való minél jobb kapcsolattartást is elősegíti. A szakácsjelöltek öt csoportban főztek szüleiknek, a jövendőbeli fodrászok a családtagok haját fésülgették, a víz-gázszerelők csöveket illesztettek össze, míg a villanyszerelők a gyenge áramú berendezések működését mutatták be az érdeklődőknek A Kálvin/Câmpeni utcai ingatlant, amelyben régebb a faipari líceum működött, 2013-ban kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A magyar kormány által több százezer euróval támogatott szakiskolát tavaly avatták fel. Jelenleg három szakosztály működik, jövőre újabb három osztállyal bővül.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
Szüleiken próbálták ki szaktudásukat a tanulók
Nagy volt a sürgés-forgás szombat délelőtt a Kolozsvári Református Kollégium keretében működő Szász Domokos Református Szakképzőben.
A tanintézmény első félévének végén nyílt napot tartottak, az iskola 78 tanulója bemutathatta családjának, mit sajátított el tanulmányai első pár hónapjában. Kovács Tibor iskolalelkésztől, a szakképző felügyelőjétől megtudtuk: a nyílt nap a szülőkkel való minél jobb kapcsolattartást is elősegíti. A szakácsjelöltek öt csoportban főztek szüleiknek, a jövendőbeli fodrászok a családtagok haját fésülgették, a víz-gázszerelők csöveket illesztettek össze, míg a villanyszerelők a gyenge áramú berendezések működését mutatták be az érdeklődőknek A Kálvin/Câmpeni utcai ingatlant, amelyben régebb a faipari líceum működött, 2013-ban kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A magyar kormány által több százezer euróval támogatott szakiskolát tavaly avatták fel. Jelenleg három szakosztály működik, jövőre újabb három osztállyal bővül.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 26.
Művészi elképzelések, érzelmek, gondolatok sokfélesége a BMC tárlatán
– A szervezet 1929-es indulásakor különböző műfajokban alkotó, más-más művészi beállítottságú, de egyértelműen a legtehetségesebb művészeknek teremtett intézményes keretet.
S ezt az átfogó jellegét, demokratizmusát mind a mai napig megőrizte. Hiszen tagjai nem egyféle ideológiai vagy műfaji meghatározottság, hanem a minőségi munka szerint verbuválódtak – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a szervezet alelnöke a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatának megnyitóján, pénteken délután a Minerva-házban.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
– A szervezet 1929-es indulásakor különböző műfajokban alkotó, más-más művészi beállítottságú, de egyértelműen a legtehetségesebb művészeknek teremtett intézményes keretet.
S ezt az átfogó jellegét, demokratizmusát mind a mai napig megőrizte. Hiszen tagjai nem egyféle ideológiai vagy műfaji meghatározottság, hanem a minőségi munka szerint verbuválódtak – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a szervezet alelnöke a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatának megnyitóján, pénteken délután a Minerva-házban.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 26.
Van-e esélye egy erdélyi párt létrehozásának?
Székely István Gergő: Nem kedvezőek az intézményi feltételek egy regionális vegyes párt létrehozására
Terjedelmes vita bontakozott ki a Magyar Kisebbség hasábjain egy erdélyi regionalista vegyes párt létrehozásának esélyeiről 2012-ben. A vitaindító szerzői, Bakk Miklós és Székely István Gergő politológusok és a hozzászólók fenntartásokkal kezelték egy regionális alapon szerveződő politikai alakulat tervét.
A téma az Erdélyi Demokrata Liga január 12-i kolozsvári találkozójával került ismét az érdeklődés középpontjába. Székely István Gergőt arról kérdeztük, beindultak-e az elmúlt három évben azok a politikai folyamatok, amelyek alkalmassá tehetik a terepet egy erdélyi párt létrehozására.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
Székely István Gergő: Nem kedvezőek az intézményi feltételek egy regionális vegyes párt létrehozására
Terjedelmes vita bontakozott ki a Magyar Kisebbség hasábjain egy erdélyi regionalista vegyes párt létrehozásának esélyeiről 2012-ben. A vitaindító szerzői, Bakk Miklós és Székely István Gergő politológusok és a hozzászólók fenntartásokkal kezelték egy regionális alapon szerveződő politikai alakulat tervét.
A téma az Erdélyi Demokrata Liga január 12-i kolozsvári találkozójával került ismét az érdeklődés középpontjába. Székely István Gergőt arról kérdeztük, beindultak-e az elmúlt három évben azok a politikai folyamatok, amelyek alkalmassá tehetik a terepet egy erdélyi párt létrehozására.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 26.
Konkurencia az erdélyi magyar pártok számára?
Beszélgetés Illyés Gergely politológussal
– Milyen esélyét látja egy erdélyi regionális vegyes párt létrejöttének?
- A Most–Híd magyar–szlovák vegyes párt parlamenti választási sikerei azt bizonyítják, hogy Felvidéken, a szlovákiai magyarok körében van támogatottsága egy ilyen politikai alakulatnak. Délvidéken, Vajdaságban más a helyzet. Ott a szerb pártok, és azok közül is az önmagát nem szerb–magyar, hanem regionális pártként meghatározó Vajdasági Szociáldemokrata Liga jelöltjei között találunk magyarokat és más nemzetiségűeket. Tudomásom szerint az egyelőre csak mozgalomként szerveződő Erdélyi Demokrata Liga kezdeményezői sem magyar–román vegyes pártban, inkább egy majdani regionális pártban gondolkodnak, amelyben az etnikai jelleg nem domborodna ki. Nem mindegy ugyanis, hogy egy párt megjeleníti-e az identitásában azokat a nemzeti közösségeket, amelyeket képvisel, vagy a regionális érdekek, a régió valamennyi állampolgárának érdekképviselete mellett kötelezi el magát. Inkább ez utóbbit feltételezem az Erdélyi Demokrata Liga kezdeményezéséről.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Illyés Gergely politológussal
– Milyen esélyét látja egy erdélyi regionális vegyes párt létrejöttének?
- A Most–Híd magyar–szlovák vegyes párt parlamenti választási sikerei azt bizonyítják, hogy Felvidéken, a szlovákiai magyarok körében van támogatottsága egy ilyen politikai alakulatnak. Délvidéken, Vajdaságban más a helyzet. Ott a szerb pártok, és azok közül is az önmagát nem szerb–magyar, hanem regionális pártként meghatározó Vajdasági Szociáldemokrata Liga jelöltjei között találunk magyarokat és más nemzetiségűeket. Tudomásom szerint az egyelőre csak mozgalomként szerveződő Erdélyi Demokrata Liga kezdeményezői sem magyar–román vegyes pártban, inkább egy majdani regionális pártban gondolkodnak, amelyben az etnikai jelleg nem domborodna ki. Nem mindegy ugyanis, hogy egy párt megjeleníti-e az identitásában azokat a nemzeti közösségeket, amelyeket képvisel, vagy a regionális érdekek, a régió valamennyi állampolgárának érdekképviselete mellett kötelezi el magát. Inkább ez utóbbit feltételezem az Erdélyi Demokrata Liga kezdeményezéséről.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 26.
Végső búcsút vettünk Kötő Józseftől
Több százan vettek részt a napokban elhunyt Kötő József színháztörténész, politikus szombat délelőtti temetésén, akitől a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában felállított ravatalnál vehettek búcsút tisztelői.
Az egyházi szertartást Fazekas Zsolt, a Farkas utcai református templom lelkésze végezte. Búcsúztatták: Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Dávid Gyula, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke (felolvasta Bogdán Zsolt színművész), Bodó A. Ottó, a BBTE Magyar Színházi Intézetének vezetője (felolvasta Albert Júlia színművész), Szilágyi Mátyás, volt kolozsvári főkonzul és Dimény József, a Kolozs-Tordai Unitárius Egyházkör esperese. A búcsúztatás után a résztvevők a Házsongárdi temetőbe vonultak, itt helyezték Kötő Józsefet örök nyugalomra.
Szabadság (Kolozsvár)
Több százan vettek részt a napokban elhunyt Kötő József színháztörténész, politikus szombat délelőtti temetésén, akitől a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában felállított ravatalnál vehettek búcsút tisztelői.
Az egyházi szertartást Fazekas Zsolt, a Farkas utcai református templom lelkésze végezte. Búcsúztatták: Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Dávid Gyula, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke (felolvasta Bogdán Zsolt színművész), Bodó A. Ottó, a BBTE Magyar Színházi Intézetének vezetője (felolvasta Albert Júlia színművész), Szilágyi Mátyás, volt kolozsvári főkonzul és Dimény József, a Kolozs-Tordai Unitárius Egyházkör esperese. A búcsúztatás után a résztvevők a Házsongárdi temetőbe vonultak, itt helyezték Kötő Józsefet örök nyugalomra.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 26.
Ki halálát halogatta…!
Valahol valaki egyet kurjantott Székelyföldön, hogy Hagyomány éve lenne Sepsiszentgyörgyön ez az idei, 2015-ös esztendő. Ki fogadta volna nagyobb kurjantással ezt az ötletet, mint a Háromszék Táncegyüttes?! Ők azok, akik kitörő örömmel törölték és törölik máig is a „tradíció” rettenetes hangsorát a hagyományok mellől, és fölmutatták minap a Tamási Áron Színház deszkáin annak egy ragyogó részét, amit gyűjtöttek, megtanultak, megimádtak, és megosztottak újból a közönséggel. Aki valaha is táncolta a korondi, kalotaszegi, csángómagyar táncokat, ezután letagadja, mert csúcsokra nézve is megszédül a halandó, nemcsak a magasból látván a mélységet.
Ez a közönség nem először tördeli kezeit, csavarintja szinte gúzsba átmelegedett lábait a hihetetlen táncművészet láttán. Nem igaz, mit lehet kitáncolni és milyen lélekből! A moldvai katolikus csángómagyar leányok írva és mondva legényes figurákkal tombolnak, hogy percek múltán belészelídüljenek a legények, legényük karjaiba. És ezek a házasulandó legények fű hegyén, gyertyalángok lángján járják a szemkápráztató figurákat.
Mi jut eszébe a „védtelen”, a kiszolgáltatott nézőnek? Az is, hogy egy testen a lábak s a törzs, a két külön játékos váll és a karok legalább annyi dimenzióban és úgy facsarodnak százfelé, mint a világhírű Rubik-kocka elemei. Ha nem lenne igaz mindez, beomolna a Hagyomány éve, 2015. De hát igaz, emberek! Aki még nem látta őket, az ezen az estén fölesküdött rájuk. Aki pedig fiatal, az iránytűt kapott, mely mutatja gazdag népművészetünk tárházát s az oda vezető utat. Mert itt: „Ki halálát halogatta, áttáncolna virradatba!”
Valahogy meg kell közelíteni a látvány továbbadását, s ha nem megy az másként, akkor versben. Illesse százezer taps után is tisztelet emelt fővel és kalapot levéve az együttest, abban a tánc lelkét megadó zenekart, Ivácson Lászlót, aki életre intette hagyományunkból ezt a csodát is! Ki halálát halogatta, az is igyekezzék megérni a magyar Hagyomány évének decemberét, hogy láthassa, mi minden gyűlt föl ott, Sepsiszentgyörgyön a saroglyában. Mert ez az év erősen jól kezdődött a magyar kultúra napján is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Valahol valaki egyet kurjantott Székelyföldön, hogy Hagyomány éve lenne Sepsiszentgyörgyön ez az idei, 2015-ös esztendő. Ki fogadta volna nagyobb kurjantással ezt az ötletet, mint a Háromszék Táncegyüttes?! Ők azok, akik kitörő örömmel törölték és törölik máig is a „tradíció” rettenetes hangsorát a hagyományok mellől, és fölmutatták minap a Tamási Áron Színház deszkáin annak egy ragyogó részét, amit gyűjtöttek, megtanultak, megimádtak, és megosztottak újból a közönséggel. Aki valaha is táncolta a korondi, kalotaszegi, csángómagyar táncokat, ezután letagadja, mert csúcsokra nézve is megszédül a halandó, nemcsak a magasból látván a mélységet.
Ez a közönség nem először tördeli kezeit, csavarintja szinte gúzsba átmelegedett lábait a hihetetlen táncművészet láttán. Nem igaz, mit lehet kitáncolni és milyen lélekből! A moldvai katolikus csángómagyar leányok írva és mondva legényes figurákkal tombolnak, hogy percek múltán belészelídüljenek a legények, legényük karjaiba. És ezek a házasulandó legények fű hegyén, gyertyalángok lángján járják a szemkápráztató figurákat.
Mi jut eszébe a „védtelen”, a kiszolgáltatott nézőnek? Az is, hogy egy testen a lábak s a törzs, a két külön játékos váll és a karok legalább annyi dimenzióban és úgy facsarodnak százfelé, mint a világhírű Rubik-kocka elemei. Ha nem lenne igaz mindez, beomolna a Hagyomány éve, 2015. De hát igaz, emberek! Aki még nem látta őket, az ezen az estén fölesküdött rájuk. Aki pedig fiatal, az iránytűt kapott, mely mutatja gazdag népművészetünk tárházát s az oda vezető utat. Mert itt: „Ki halálát halogatta, áttáncolna virradatba!”
Valahogy meg kell közelíteni a látvány továbbadását, s ha nem megy az másként, akkor versben. Illesse százezer taps után is tisztelet emelt fővel és kalapot levéve az együttest, abban a tánc lelkét megadó zenekart, Ivácson Lászlót, aki életre intette hagyományunkból ezt a csodát is! Ki halálát halogatta, az is igyekezzék megérni a magyar Hagyomány évének decemberét, hogy láthassa, mi minden gyűlt föl ott, Sepsiszentgyörgyön a saroglyában. Mert ez az év erősen jól kezdődött a magyar kultúra napján is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 26.
Kalapács alatt a sáromberki Teleki-kastély
Aukción kínálja eladásra szerdán este a Maros megyei sáromberki Teleki-kastélyt egy műemlék épületek értékesítésére szakosodott bukaresti cég. Az Artmark Historical Estate több történelmi ingatlannak próbál vevőt találni a bukaresti Cesianu–Racoviţă-palotában tartandó árverésen.
A magát „az autentikus román értékek megmentésére vállalkozó cégnek” nevező Artmark a Telekiek 18. századi kastélyán kívül ugyanaznap a Hunyad megyei poklisai Pogány-kastélyt is eladásra kínálja.
A két kastélyon kívül olyan ingatlanok szerepelnek a fővárosi cég portfóliójában, mint a Greceanu család măldăreşti-i kisbojári lakja, a mamaiai Ştirbei-villa, Ion Mihalache parasztpárti vezér dobreşti-i emlékháza vagy Nicolae Ceauşescu egykori államfő predeali nyaralója.
Karácsony előtt a volt diktátor Paykan Hillman-Hunter márkájú limuzinját adták el nyilvános árverésen. Az autó kikiáltási ára négyezer euró volt, vevője, túllicitálva a többi tíz műgyűjtőt, végül 37 ezer euróért szerezte meg.
Kényszerhelyzetben a tulajdonos
A sáromberki kastély Torontóban élő tulajdonosa, Teleki Samu azt állítja, hogy a helyzet kényszeríti az ingatlan eladására. Néhány évvel ezelőtt még hallani sem akart az örökség elidegenítéséről, és Sándor fiában látta azt az embert, aki szinte nulláról kezdve mindent, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt. Ma azonban már úgy véli, hogy ez csak egy tőkeerős befektetőnek sikerülhet.
„Millió-egy szentimentális okom volna a kastély megtartására, de kényszerhelyzetben vagyok. A mai napig is pereskedünk a földjeinkért, erdeinkért, amelyekből az elmúlt huszonöt év alatt vajmi keveset kaptunk vissza. Pedig valamikor kétszáz hektár földünk is volt. A román állam és a bíróságok hozzáállása teljesen elkedvteleníti az embert, ráadásul el is gáncsolja abban a szándékában, hogy pénzzé tegye bennvalóit a kastély majdani fenntartása érdekében. Megvallom őszintén: nekem nincs annyi pénzem, hogy rendbe tegyem a sáromberki épületegyüttest” – mondta el lapunknak a Kanadában tartózkodó Teleki Samu.
Pogány-kastély a Retyezát lábánál
A bukaresti aukción eladásra kínált másik erdélyi műemlék, a 19. században épült, később többször átalakított Pogány-kastély a Hunyad megyei Poklisa nevezetességének számít: a falu közepén, egy közel húszhektáros parkban található. A Hátszeg vidéki román falu kastélyában államosítás után szellemi fogyatékkal élő gyermekek kaptak helyet. A második világháború idején, 1941-ben a környékről összeszedett 371 zsidót internáltak ide.
Ezelőtt három évvel még úgy tűnt, a Maros megyei önkormányzat is érdekelt a kastély megmentésében. A testület akkori elnöke, Lokodi Edit Emőke felvetette, hogy amennyiben a tanács is beleegyezne, illetve sikerülne előteremteni a megfelelő anyagi hátteret, konferencia-központot, művelődési központot, kastélymúzeumot, tájházat, esetleg gólyafalut hoznának létre Sáromberkén, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket alakítanának ki.
Azelőtt egy olasz vállalkozó jelentkezett, aki bérbe venné az ingatlant, melyben cégszékhelyet és információs központot alakított volna ki, később azonban elállt szándékától. Ma már annak is kicsi a valószínűsége, hogy az épületegyüttes egyik szárnyában vagy legalább szobájában Teleki-múzeumot lehessen létrehozni. „Ebbe nem ment volna bele az árveréssel foglalkozó aukciós ház, és talán nem is várható el, hogy ilyesmivel bilincselje le magát” – vélekedett a gróf.
A Teleki család 2005-ben kapta vissza az ingatlant, amelyhez 15 228 négyzetméternyi telek tartozik, a beépített felület 5050 négyzetméter, és az egész épület közművesítve van. A nagyernyei önkormányzat, ahova közigazgatásilag Sáromberke tartózik, csak hosszas huzavona után, jó pár éves késéssel kezdett el bért fizetni a kastély használatáért. Az esetleges tulajdonosváltás kényszerpályára állítja az épületben működő mezőgazdasági szakközépiskolát.
Szakiskola, a szükséges rossz
Jánosi Ferenc nagyernyei polgármester úgy érzi, jelenleg is patthelyzetben van a kastély. A tulajdonosnak nincs pénze a szakszerű restaurálásra, az önkormányzatnak meg nehéz fenntartania. A községházának viszont nincs arra elképzelése, hogy amennyiben az épületet eladják, hova lehetne költöztetni a mezőgazdasági középiskolát. Egyébként a gyenge színvonalú sáromberki tanintézet kolonc az önkormányzat számára, hisz azontúl, hogy közpénzt emészt fel, még csak sikeresen érettségiző diákokat sem termel.
„Persze, meg is lehetne fordítani a kérdést: ha nem lenne az iskola, mi lenne azokkal a fiatalokkal, akiknek ugyan nem sikerül az érettségi vizsgájuk, de mégiscsak van hova járjanak iskolába, és van hol elvégezzék a tizenkét osztályt. Szerintem egyesek bemennének Vásárhelyre, de a többség elvesztődne” – vélekedett az elöljáró.
A szerény körülmények között élő sáromberki és környékbeli fiatalok elkallódásának veszélyétől tart Incze Jenő iskolaigazgató is. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd község elöljárója, Kolcsár Gyula gernyeszegi polgármester azzal az ötlettel állt elő, hogy a szakközépiskolát mentsék át az alig három kilométerre fekvő településre. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, amely jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – javasolta annak idején Gernyeszeg polgármestere.
A sáromberki műemlék története
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét. A nyugat-európai peregrinációjából hazatérő fiatal Teleki Sámuel, a híres marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója az 1760-as évek végén, iktári Bethlen Zsuzsannával kötendő házasságára készülődve látott hozzá a sáromberki kastély megépítéséhez. A munkálatok befejezéséig több mint fél évszázad telt el.
Az északi szárny mögötti, bástyaszerű tömbben végződő komplexum 1781–1782-ben, a lovarda 1825-ben épült. A kastély mögött kert létesült, melyet a 19. század folyamán alakítottak át angolkertté. A két, 18. századi épületet összekötő neobarokk központi szárny jóval később, 1912–13-ban épült.
A korszerű technikai eszközökkel felszerelt épület stílusában tudatosan igazodott a korábbi barokk szárnyak formavilágához. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből alig maradt meg valami.
A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták, egy-egy tárgy – amit nem vásároltak fel a régiségkupecek – ma is a falubeliek otthonát ékesíti. A műkincsek zömének, beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit, nyoma veszett. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani.
A Torontóban élő, nyolcvan éven felüli Teleki gróf a második világháború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és az ősi kastélyt. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – elevenítette fel a kastélyhoz fűződő emlékeit Teleki Samu.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Aukción kínálja eladásra szerdán este a Maros megyei sáromberki Teleki-kastélyt egy műemlék épületek értékesítésére szakosodott bukaresti cég. Az Artmark Historical Estate több történelmi ingatlannak próbál vevőt találni a bukaresti Cesianu–Racoviţă-palotában tartandó árverésen.
A magát „az autentikus román értékek megmentésére vállalkozó cégnek” nevező Artmark a Telekiek 18. századi kastélyán kívül ugyanaznap a Hunyad megyei poklisai Pogány-kastélyt is eladásra kínálja.
A két kastélyon kívül olyan ingatlanok szerepelnek a fővárosi cég portfóliójában, mint a Greceanu család măldăreşti-i kisbojári lakja, a mamaiai Ştirbei-villa, Ion Mihalache parasztpárti vezér dobreşti-i emlékháza vagy Nicolae Ceauşescu egykori államfő predeali nyaralója.
Karácsony előtt a volt diktátor Paykan Hillman-Hunter márkájú limuzinját adták el nyilvános árverésen. Az autó kikiáltási ára négyezer euró volt, vevője, túllicitálva a többi tíz műgyűjtőt, végül 37 ezer euróért szerezte meg.
Kényszerhelyzetben a tulajdonos
A sáromberki kastély Torontóban élő tulajdonosa, Teleki Samu azt állítja, hogy a helyzet kényszeríti az ingatlan eladására. Néhány évvel ezelőtt még hallani sem akart az örökség elidegenítéséről, és Sándor fiában látta azt az embert, aki szinte nulláról kezdve mindent, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt. Ma azonban már úgy véli, hogy ez csak egy tőkeerős befektetőnek sikerülhet.
„Millió-egy szentimentális okom volna a kastély megtartására, de kényszerhelyzetben vagyok. A mai napig is pereskedünk a földjeinkért, erdeinkért, amelyekből az elmúlt huszonöt év alatt vajmi keveset kaptunk vissza. Pedig valamikor kétszáz hektár földünk is volt. A román állam és a bíróságok hozzáállása teljesen elkedvteleníti az embert, ráadásul el is gáncsolja abban a szándékában, hogy pénzzé tegye bennvalóit a kastély majdani fenntartása érdekében. Megvallom őszintén: nekem nincs annyi pénzem, hogy rendbe tegyem a sáromberki épületegyüttest” – mondta el lapunknak a Kanadában tartózkodó Teleki Samu.
Pogány-kastély a Retyezát lábánál
A bukaresti aukción eladásra kínált másik erdélyi műemlék, a 19. században épült, később többször átalakított Pogány-kastély a Hunyad megyei Poklisa nevezetességének számít: a falu közepén, egy közel húszhektáros parkban található. A Hátszeg vidéki román falu kastélyában államosítás után szellemi fogyatékkal élő gyermekek kaptak helyet. A második világháború idején, 1941-ben a környékről összeszedett 371 zsidót internáltak ide.
Ezelőtt három évvel még úgy tűnt, a Maros megyei önkormányzat is érdekelt a kastély megmentésében. A testület akkori elnöke, Lokodi Edit Emőke felvetette, hogy amennyiben a tanács is beleegyezne, illetve sikerülne előteremteni a megfelelő anyagi hátteret, konferencia-központot, művelődési központot, kastélymúzeumot, tájházat, esetleg gólyafalut hoznának létre Sáromberkén, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket alakítanának ki.
Azelőtt egy olasz vállalkozó jelentkezett, aki bérbe venné az ingatlant, melyben cégszékhelyet és információs központot alakított volna ki, később azonban elállt szándékától. Ma már annak is kicsi a valószínűsége, hogy az épületegyüttes egyik szárnyában vagy legalább szobájában Teleki-múzeumot lehessen létrehozni. „Ebbe nem ment volna bele az árveréssel foglalkozó aukciós ház, és talán nem is várható el, hogy ilyesmivel bilincselje le magát” – vélekedett a gróf.
A Teleki család 2005-ben kapta vissza az ingatlant, amelyhez 15 228 négyzetméternyi telek tartozik, a beépített felület 5050 négyzetméter, és az egész épület közművesítve van. A nagyernyei önkormányzat, ahova közigazgatásilag Sáromberke tartózik, csak hosszas huzavona után, jó pár éves késéssel kezdett el bért fizetni a kastély használatáért. Az esetleges tulajdonosváltás kényszerpályára állítja az épületben működő mezőgazdasági szakközépiskolát.
Szakiskola, a szükséges rossz
Jánosi Ferenc nagyernyei polgármester úgy érzi, jelenleg is patthelyzetben van a kastély. A tulajdonosnak nincs pénze a szakszerű restaurálásra, az önkormányzatnak meg nehéz fenntartania. A községházának viszont nincs arra elképzelése, hogy amennyiben az épületet eladják, hova lehetne költöztetni a mezőgazdasági középiskolát. Egyébként a gyenge színvonalú sáromberki tanintézet kolonc az önkormányzat számára, hisz azontúl, hogy közpénzt emészt fel, még csak sikeresen érettségiző diákokat sem termel.
„Persze, meg is lehetne fordítani a kérdést: ha nem lenne az iskola, mi lenne azokkal a fiatalokkal, akiknek ugyan nem sikerül az érettségi vizsgájuk, de mégiscsak van hova járjanak iskolába, és van hol elvégezzék a tizenkét osztályt. Szerintem egyesek bemennének Vásárhelyre, de a többség elvesztődne” – vélekedett az elöljáró.
A szerény körülmények között élő sáromberki és környékbeli fiatalok elkallódásának veszélyétől tart Incze Jenő iskolaigazgató is. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd község elöljárója, Kolcsár Gyula gernyeszegi polgármester azzal az ötlettel állt elő, hogy a szakközépiskolát mentsék át az alig három kilométerre fekvő településre. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, amely jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – javasolta annak idején Gernyeszeg polgármestere.
A sáromberki műemlék története
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét. A nyugat-európai peregrinációjából hazatérő fiatal Teleki Sámuel, a híres marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója az 1760-as évek végén, iktári Bethlen Zsuzsannával kötendő házasságára készülődve látott hozzá a sáromberki kastély megépítéséhez. A munkálatok befejezéséig több mint fél évszázad telt el.
Az északi szárny mögötti, bástyaszerű tömbben végződő komplexum 1781–1782-ben, a lovarda 1825-ben épült. A kastély mögött kert létesült, melyet a 19. század folyamán alakítottak át angolkertté. A két, 18. századi épületet összekötő neobarokk központi szárny jóval később, 1912–13-ban épült.
A korszerű technikai eszközökkel felszerelt épület stílusában tudatosan igazodott a korábbi barokk szárnyak formavilágához. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből alig maradt meg valami.
A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták, egy-egy tárgy – amit nem vásároltak fel a régiségkupecek – ma is a falubeliek otthonát ékesíti. A műkincsek zömének, beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit, nyoma veszett. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani.
A Torontóban élő, nyolcvan éven felüli Teleki gróf a második világháború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és az ősi kastélyt. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – elevenítette fel a kastélyhoz fűződő emlékeit Teleki Samu.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Hírszerzési attak
Legutóbb 2012-ben, a Traian Băsescu akkori államfő leváltását célzó második népszavazás idején nehezedett akkora politikai nyomás a bukaresti alkotmánybíróságra, mint napjainkban.
Akkor a taláros testületen múlt, hogy az elnök visszatérhetett a Cotroceni-palotába, az alkotmánybírák ugyanis kimondták: a referendum érvényességéhez elengedhetetlen a választói névjegyzékben szereplők többségének részvétele.
A népszavazás érvényességi küszöbét megszüntető kétharmados balliberális hatalom annyira zokon vette a talárosok döntését, hogy megpróbálta megnyirbálni a testület hatáskörét. Az alkotmánybírák azonban a Velencei Bizottságnál és más európai intézményeknél panaszolták be a Ponta-kormányt, az alkotmányosság felszámolására irányuló törekvésként értelmezve a hatalom ellene irányuló támadásait. Brüsszeli nyomásra aztán Pontáék „leszálltak” a taláros testületről, és lemondtak az intézmény működésének „megreformálását” célzó elképzelésükről.
Most ismét az Európai Bizottsághoz szaladtak panaszkodni az alkotmánybírák, ezúttal azonban az információbiztonsági törvény elutasítása kapcsán őket ért támadások miatt. A Nagy Testvér-törvényekként elhíresült jogszabályok elmeszelése nyomán tapasztalt fenyegetések hatására a talárosok egyike azt üzente Brüsszelnek, hogy Romániában veszélyes hivatásnak számít alkotmánybíróként tevékenykedni.
Miközben segélykiáltása minden bizonnyal nem marad visszhang nélkül, kérdéses, hogy milyen következményei származhatnak ebből a támadó félnek. Amely nem más, mint a megfigyelési törvények visszautasítását a nemzetbiztonság elleni „merényletként” tálaló titkosszolgálat, amelynek parancsnoka gyakorlatilag felelőtlen, hozzá nem értő hivatalnokocskákként festette le az alkotmánybírákat.
A SRI igazgatója tulajdonképpen azzal vádolta a testület tagjait, hogy erkölcsileg ők tehetők felelőssé egy esetleges romániai terrortámadás bekövetkezte esetén. Úgy fest, a hatalma kiterjesztése érdekében mindent elkövető hírszerzés teljes pályás letámadásba fogott.
Még az sem kizárt, hogy ezt szolgálja Toni Greblă alkotmánybíró feltételezett korrupciós ügyének múlt heti kiteregetése is, amely nagymértékben hozzájárul a taláros testület hiteltelenítéséhez.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)
Legutóbb 2012-ben, a Traian Băsescu akkori államfő leváltását célzó második népszavazás idején nehezedett akkora politikai nyomás a bukaresti alkotmánybíróságra, mint napjainkban.
Akkor a taláros testületen múlt, hogy az elnök visszatérhetett a Cotroceni-palotába, az alkotmánybírák ugyanis kimondták: a referendum érvényességéhez elengedhetetlen a választói névjegyzékben szereplők többségének részvétele.
A népszavazás érvényességi küszöbét megszüntető kétharmados balliberális hatalom annyira zokon vette a talárosok döntését, hogy megpróbálta megnyirbálni a testület hatáskörét. Az alkotmánybírák azonban a Velencei Bizottságnál és más európai intézményeknél panaszolták be a Ponta-kormányt, az alkotmányosság felszámolására irányuló törekvésként értelmezve a hatalom ellene irányuló támadásait. Brüsszeli nyomásra aztán Pontáék „leszálltak” a taláros testületről, és lemondtak az intézmény működésének „megreformálását” célzó elképzelésükről.
Most ismét az Európai Bizottsághoz szaladtak panaszkodni az alkotmánybírák, ezúttal azonban az információbiztonsági törvény elutasítása kapcsán őket ért támadások miatt. A Nagy Testvér-törvényekként elhíresült jogszabályok elmeszelése nyomán tapasztalt fenyegetések hatására a talárosok egyike azt üzente Brüsszelnek, hogy Romániában veszélyes hivatásnak számít alkotmánybíróként tevékenykedni.
Miközben segélykiáltása minden bizonnyal nem marad visszhang nélkül, kérdéses, hogy milyen következményei származhatnak ebből a támadó félnek. Amely nem más, mint a megfigyelési törvények visszautasítását a nemzetbiztonság elleni „merényletként” tálaló titkosszolgálat, amelynek parancsnoka gyakorlatilag felelőtlen, hozzá nem értő hivatalnokocskákként festette le az alkotmánybírákat.
A SRI igazgatója tulajdonképpen azzal vádolta a testület tagjait, hogy erkölcsileg ők tehetők felelőssé egy esetleges romániai terrortámadás bekövetkezte esetén. Úgy fest, a hatalma kiterjesztése érdekében mindent elkövető hírszerzés teljes pályás letámadásba fogott.
Még az sem kizárt, hogy ezt szolgálja Toni Greblă alkotmánybíró feltételezett korrupciós ügyének múlt heti kiteregetése is, amely nagymértékben hozzájárul a taláros testület hiteltelenítéséhez.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Kiosztották a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat díjait Kolozsváron
Ünnepélyes keretek közt díjazták a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat legígéretesebbnek bizonyuló fiatal alkotóit szombaton a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban.
A magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Írók Ligája vers- és prózakategóriában három-három fiatal tehetséget díjazott. Prózában az első helyet és a vele járó 2500 lejes pénzjutalmat Finta Klára Enikő kilencedikes diák nyerte el, második lett, és 1500 lejjel gazdagodott Bartha Veres Klára, míg a képzeletbeli dobogóra felférő harmadik helyezett Jankovics-Izsó Nóra lett.
Verskategóriában kizárólag huszonéves tehetségek futottak be az első helyekre. Győrfi Kata lett a végső győztes, míg a második helyet Benedek Szabolcs, a harmadik díjat a Magyarországról pályázó Horváth Imre Olivér nyerte. A költőként helytálló fiatalok pénzjutalma azonos a prózájukért díjazottakéval, az összeget Nagy Elek, Méhes György fia ajánlotta fel erre a célra.
A pályaműveket Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, Király Zoltán költő és László Noémi költő bírálta el. László Noémi a Krónikának elmondta, összesen mintegy 80-90 pályamű érkezett. Az ország szinte minden szegletéből pályáztak fiatalok – sokan a Székelyföldről, Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, de Budapestről, Debrecenből, Pécsről is.
Kérdésünkre hozzáfűzte, a díjazottak nem csak pénzjutalomban részesültek, ugyanis az EMIL bevonja őket nyári irodalmi rendezvényeibe a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, illetve antológiát szerkesztenek későbbi írásaikból – nem feltétlenül azokból, amelyekkel pályáztak. A pályázat felső korhatára 25 év volt, ehhez képest 13-14 évesek is részt vettek a versenyben, a legtöbb pályázó a 18-20 éves korcsoportból került ki.
„Hangsúlyoznám, hogy a 80-90 beékezett pályázatból legalább 30 rendkívül színvonalas volt, a zsűrinek nem volt könnyű dönteni. Elsősorban nem az egyedi, kiugróan jó szövegeket díjaztuk, hanem azokat, amelyek a mögöttük megbúvó tehetségről tanúskodtak. Azt hiszem, sikerült lappangó tehetségeket is felfedezni, hiszen egy tehetségkutató pályázatnak elsősorban ez a célja” – fejtette ki lapunknak László Noémi.
Kérdésünkre azt is elárulta, hogy a szerelem és a betegség témája foglalkoztatta leginkább a pályázó fiatalokat. „Azt lehet mondani, hogy a szerelem témája sokakat foglalkoztat, elsősorban a fiatal nőket – a versek jelentős százaléka ennek jegyében íródott. A pályázók fiatal kora ellenére sajnos gyakran felbukkan a betegség a témák közt – konkrétan nagyon sok pályamunka szólt a rákról. Fel is vontam a szemöldököm, hogy vajon romantikus betegségtörténetekkel szeretnének a fiatalok betörni az irodalomba?” – avatott be a kulisszatitkokba László Noémi.
Hozzáfűzte, a prózakategória esetében elég kevés pályamunka alapszik történeten: sok volt a szubjektív, elvont, személyes hangvételű, nem narratív írás.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Ünnepélyes keretek közt díjazták a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat legígéretesebbnek bizonyuló fiatal alkotóit szombaton a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban.
A magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Írók Ligája vers- és prózakategóriában három-három fiatal tehetséget díjazott. Prózában az első helyet és a vele járó 2500 lejes pénzjutalmat Finta Klára Enikő kilencedikes diák nyerte el, második lett, és 1500 lejjel gazdagodott Bartha Veres Klára, míg a képzeletbeli dobogóra felférő harmadik helyezett Jankovics-Izsó Nóra lett.
Verskategóriában kizárólag huszonéves tehetségek futottak be az első helyekre. Győrfi Kata lett a végső győztes, míg a második helyet Benedek Szabolcs, a harmadik díjat a Magyarországról pályázó Horváth Imre Olivér nyerte. A költőként helytálló fiatalok pénzjutalma azonos a prózájukért díjazottakéval, az összeget Nagy Elek, Méhes György fia ajánlotta fel erre a célra.
A pályaműveket Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, Király Zoltán költő és László Noémi költő bírálta el. László Noémi a Krónikának elmondta, összesen mintegy 80-90 pályamű érkezett. Az ország szinte minden szegletéből pályáztak fiatalok – sokan a Székelyföldről, Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, de Budapestről, Debrecenből, Pécsről is.
Kérdésünkre hozzáfűzte, a díjazottak nem csak pénzjutalomban részesültek, ugyanis az EMIL bevonja őket nyári irodalmi rendezvényeibe a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, illetve antológiát szerkesztenek későbbi írásaikból – nem feltétlenül azokból, amelyekkel pályáztak. A pályázat felső korhatára 25 év volt, ehhez képest 13-14 évesek is részt vettek a versenyben, a legtöbb pályázó a 18-20 éves korcsoportból került ki.
„Hangsúlyoznám, hogy a 80-90 beékezett pályázatból legalább 30 rendkívül színvonalas volt, a zsűrinek nem volt könnyű dönteni. Elsősorban nem az egyedi, kiugróan jó szövegeket díjaztuk, hanem azokat, amelyek a mögöttük megbúvó tehetségről tanúskodtak. Azt hiszem, sikerült lappangó tehetségeket is felfedezni, hiszen egy tehetségkutató pályázatnak elsősorban ez a célja” – fejtette ki lapunknak László Noémi.
Kérdésünkre azt is elárulta, hogy a szerelem és a betegség témája foglalkoztatta leginkább a pályázó fiatalokat. „Azt lehet mondani, hogy a szerelem témája sokakat foglalkoztat, elsősorban a fiatal nőket – a versek jelentős százaléka ennek jegyében íródott. A pályázók fiatal kora ellenére sajnos gyakran felbukkan a betegség a témák közt – konkrétan nagyon sok pályamunka szólt a rákról. Fel is vontam a szemöldököm, hogy vajon romantikus betegségtörténetekkel szeretnének a fiatalok betörni az irodalomba?” – avatott be a kulisszatitkokba László Noémi.
Hozzáfűzte, a prózakategória esetében elég kevés pályamunka alapszik történeten: sok volt a szubjektív, elvont, személyes hangvételű, nem narratív írás.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Hiábavalóság felsőfokon
Markó Béla 2014 decemberében részt vett egy, az MSZP–SZDSZ-közeli politikatörténeti intézet szervezésében tartott budapesti konferencián.
Az RMDSZ volt elnöke felszólalásában szót emelt a „nemzeti”, illetve „európai” nacionalizmus ellen, és elmondása szerint a 21. század embere már nem rendelkezhet egyetlen, kizárólagos identitással.
A nemzetben való gondolkodás mellé oda kell tenni az európai és a regionális identitást is – például: erdélyi magyar (vagy román) és európai, dél-tiroli osztrák (vagy olasz) és európai, bajor török (vagy német) és európai stb. A budapesti nemzetszemléletet pedig felül kell vizsgálni és függetleníteni az ideológiáktól meg mindenfajta hovatartozástól. A nemzetek Európája elutasítandó, a jövő Európája politikai unióként képzelendő el.
A Brüsszel égisze alá rendelt régiókat pedig közös európai identitástudattal kell felruházni. Ehhez igazítandók az esetleges autonómiaelképzelések is: „A törekvést, hogy valaki például egy erdélyi magyar autonómiában gondolkodik (...) egy pillanatig sem szabad a közös európai identitással ellentétben elképzelni.” Vagyis nem létezhet kizárólagos identitás, de a közös európai identitás kizárólagosan első...
A nagyhatalmaknak való feltétlen megfelelési vágy Markónak a Tavares-jelentéshez való viszonyulásából is kitűnt, amikor azért kritizálta a magyar kormányt, mert az nem vetette alá magát vakon az EU akaratának. Hogy nem fogadta el a magyar szocialisták által inspirált, hazug vádakkal operáló Tavares-jelentést. Azt a koncepciós perre emlékeztető vádiratot, mely egy volt kommunista EP-képviselő nevét viselte, és látszatokot szolgáltatott az EU-nak arra, hogy a „szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átléphessen a „politikai hatalomgyakorlás” világába.
Márpedig egy ilyen jelentés elfogadása óriási hiba lett volna. Sokat ártott volna Magyarországnak és Európának egyaránt. Az önkény támogatása ugyanis nem dicséretes. Nem árt ezeken elgondolkodni. Európát nem azok tisztelik, akik pozitív eredményei mellett szó nélkül lenyelik veszélyes bolondságait is, hanem akik szóvá teszik azokat.
A jelenlegi főáram, a szabadosságot szabadságként promováló muszájcentralizálás Szodoma és Gomora kultúrájává degradálta az európai kultúrát. Ennek feltétlen elfogadása tesz majd jót a magyar kultúrának? Kötve hiszem. A veszélyt egy igazi költőnek látnia kell. Mint ahogy azt is, hogy a nemzetállamot nevetséges dolog egy „100 százalékosan fajtiszta magyar vagy román” jellegű horrorképzettel azonosítani vagy az autonómiatörekvésekkel szembeállítani, amint azt a beszédében Markó tette.
Ami fekete, az nem fehér
Összességében elmondható, hogy egy ilyen, a nemzeti önrendelkezés felett feltétlenül pálcát törő gondolatkonstrukció olyan fantazmagóriára hasonlít, mely a felelősségvállalástól való előremenkülést igyekszik legitimizálni. Egy „nem az ember a hibás, hanem a palást” szemléletű szelektív okfejtés, mely szerint például a magyarokkal szembeni diszkriminációért a nemzetállam a hibás, nem a románok. Ami nyilván komoly sikernek örvendhet a bukaresti irodalmi estéken, de a gyakorlatban megtévesztő, mert csak elkendőzi a valóságot.
Vagy hogy a brüsszeli bürokraták vaskos hatalmi túlkapásai miatt, illetve az abból fakadó ferdehajlamúságokért nem hibásak, sőt felelősségrevonás helyett adjunk nekik sokkal nagyobb mozgásteret! Egyesek szemében lehet, hogy ez ortodox európaiságot jelent, ám valójában komoly eltérés az értéktermő európaiságtól. Akárcsak a „szent semlegesség” elvéből fakadó bornírt általánosítások, melyek a kettős mérce bűvöletében aktiváló újradikálisokra jellemzők.
A lábon alvás számára kedvező magyarázatok a pusztába vezetnek. Ezért a „demokratikus ébredést” vizionáló vitrinpolitizálást jó lenne felcserélni tartalmi megújulással járó felelősségvállalással, ami középtávon reálsegítséget nyújthatna az RMDSZ-nek. Ebben a jelenlegi magyar kormány is példaként szolgálhat számukra. Jelentős hiba volna elzárkózni az attitűdváltástól, és a falra festett ördögök mentsvárában újra felvenni a Gyurcsány-modellel rokon Neptun-kosztümöt.
Sajnos a Magyarországot csőd szélére taszító körökhöz való vonzódás, a szervezet szégyenteljes imázsa, az igazságtól való merev elfordulás és a Friends of The Project on Ethnic Relations által összehívott brassópojánai titkos tanácskozások nem arra utalnak, hogy a korábbi tanulságokat az RMDSZ döntéshozói levonták volna. Ami rendkívül veszélyes az alakulat jövőjére nézve.
Feladni a kishitűséget
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra, ami elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalnia, ami a muszájdefenzív szemlélet lecserélését és a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti.
Ide tartozik az új politikai meséktől vagy kényelmes magyarázkodásoktól a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket a magyarok megunták. A bizalmunkkal visszaélőkre nincs szükség, a helyzet változásért kiált. A pálya nyílt, a teszt komoly. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
Markó Béla 2014 decemberében részt vett egy, az MSZP–SZDSZ-közeli politikatörténeti intézet szervezésében tartott budapesti konferencián.
Az RMDSZ volt elnöke felszólalásában szót emelt a „nemzeti”, illetve „európai” nacionalizmus ellen, és elmondása szerint a 21. század embere már nem rendelkezhet egyetlen, kizárólagos identitással.
A nemzetben való gondolkodás mellé oda kell tenni az európai és a regionális identitást is – például: erdélyi magyar (vagy román) és európai, dél-tiroli osztrák (vagy olasz) és európai, bajor török (vagy német) és európai stb. A budapesti nemzetszemléletet pedig felül kell vizsgálni és függetleníteni az ideológiáktól meg mindenfajta hovatartozástól. A nemzetek Európája elutasítandó, a jövő Európája politikai unióként képzelendő el.
A Brüsszel égisze alá rendelt régiókat pedig közös európai identitástudattal kell felruházni. Ehhez igazítandók az esetleges autonómiaelképzelések is: „A törekvést, hogy valaki például egy erdélyi magyar autonómiában gondolkodik (...) egy pillanatig sem szabad a közös európai identitással ellentétben elképzelni.” Vagyis nem létezhet kizárólagos identitás, de a közös európai identitás kizárólagosan első...
A nagyhatalmaknak való feltétlen megfelelési vágy Markónak a Tavares-jelentéshez való viszonyulásából is kitűnt, amikor azért kritizálta a magyar kormányt, mert az nem vetette alá magát vakon az EU akaratának. Hogy nem fogadta el a magyar szocialisták által inspirált, hazug vádakkal operáló Tavares-jelentést. Azt a koncepciós perre emlékeztető vádiratot, mely egy volt kommunista EP-képviselő nevét viselte, és látszatokot szolgáltatott az EU-nak arra, hogy a „szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átléphessen a „politikai hatalomgyakorlás” világába.
Márpedig egy ilyen jelentés elfogadása óriási hiba lett volna. Sokat ártott volna Magyarországnak és Európának egyaránt. Az önkény támogatása ugyanis nem dicséretes. Nem árt ezeken elgondolkodni. Európát nem azok tisztelik, akik pozitív eredményei mellett szó nélkül lenyelik veszélyes bolondságait is, hanem akik szóvá teszik azokat.
A jelenlegi főáram, a szabadosságot szabadságként promováló muszájcentralizálás Szodoma és Gomora kultúrájává degradálta az európai kultúrát. Ennek feltétlen elfogadása tesz majd jót a magyar kultúrának? Kötve hiszem. A veszélyt egy igazi költőnek látnia kell. Mint ahogy azt is, hogy a nemzetállamot nevetséges dolog egy „100 százalékosan fajtiszta magyar vagy román” jellegű horrorképzettel azonosítani vagy az autonómiatörekvésekkel szembeállítani, amint azt a beszédében Markó tette.
Ami fekete, az nem fehér
Összességében elmondható, hogy egy ilyen, a nemzeti önrendelkezés felett feltétlenül pálcát törő gondolatkonstrukció olyan fantazmagóriára hasonlít, mely a felelősségvállalástól való előremenkülést igyekszik legitimizálni. Egy „nem az ember a hibás, hanem a palást” szemléletű szelektív okfejtés, mely szerint például a magyarokkal szembeni diszkriminációért a nemzetállam a hibás, nem a románok. Ami nyilván komoly sikernek örvendhet a bukaresti irodalmi estéken, de a gyakorlatban megtévesztő, mert csak elkendőzi a valóságot.
Vagy hogy a brüsszeli bürokraták vaskos hatalmi túlkapásai miatt, illetve az abból fakadó ferdehajlamúságokért nem hibásak, sőt felelősségrevonás helyett adjunk nekik sokkal nagyobb mozgásteret! Egyesek szemében lehet, hogy ez ortodox európaiságot jelent, ám valójában komoly eltérés az értéktermő európaiságtól. Akárcsak a „szent semlegesség” elvéből fakadó bornírt általánosítások, melyek a kettős mérce bűvöletében aktiváló újradikálisokra jellemzők.
A lábon alvás számára kedvező magyarázatok a pusztába vezetnek. Ezért a „demokratikus ébredést” vizionáló vitrinpolitizálást jó lenne felcserélni tartalmi megújulással járó felelősségvállalással, ami középtávon reálsegítséget nyújthatna az RMDSZ-nek. Ebben a jelenlegi magyar kormány is példaként szolgálhat számukra. Jelentős hiba volna elzárkózni az attitűdváltástól, és a falra festett ördögök mentsvárában újra felvenni a Gyurcsány-modellel rokon Neptun-kosztümöt.
Sajnos a Magyarországot csőd szélére taszító körökhöz való vonzódás, a szervezet szégyenteljes imázsa, az igazságtól való merev elfordulás és a Friends of The Project on Ethnic Relations által összehívott brassópojánai titkos tanácskozások nem arra utalnak, hogy a korábbi tanulságokat az RMDSZ döntéshozói levonták volna. Ami rendkívül veszélyes az alakulat jövőjére nézve.
Feladni a kishitűséget
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra, ami elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalnia, ami a muszájdefenzív szemlélet lecserélését és a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti.
Ide tartozik az új politikai meséktől vagy kényelmes magyarázkodásoktól a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket a magyarok megunták. A bizalmunkkal visszaélőkre nincs szükség, a helyzet változásért kiált. A pálya nyílt, a teszt komoly. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Ioan és János egyetlen esélye – Beszélgetés Sabin Ghermannal
„Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen” – Beszélgetés Sabin Ghermannal, a transzszilvanista mozgalom vezéralakjával. – A tizenhét évvel ezelőtt egy kolozsvári román nyelvű lapban megjelent kiáltványa révén egycsapásra országos hírnévre tett szert – ön lett a rendszerváltás utáni Románia első nagy hazaárulója. Hogyan élte túl?
– Szörnyű periódus volt, az ötvenes évekre emlékeztetett az ellenem indított hajsza. Meg kellett válnom a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében betöltött szerkesztői állásomtól. Szakszervezeti gyűléseken több kolléga is egyértelműsítette, hogy nem hajlandó többé velem dolgozni. Az ügyészség hazaárulás vádjával indított ellenem többször is bűnvádi eljárást.
Sabin Gherman
A mezőségi Mezőzáhon született 1968. november 22-én. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett román–francia szakon, ezt követően szerkesztőként dolgozott a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében 1992–1999 között. Elegem van Romániából! című kiáltványa 1998-ban jelent meg a Monitorul de Cluj napilapban. A szerkesztőségre nehezedő nyomás miatt elbocsátották a közszolgálati televíziótól: 1999–2000 között budapesti és bécsi egyetemek meghívottjaként tartott előadásokat az erdélyi autonómiatörekvésekről, Románia lehetséges regionalizációjáról. Az ügyészség több kihallgatás után ejtette ellene a hazaárulás vádját. 2000-ben alapítója és elnöke lett az Erdély–Bánság Ligának, amelynek regionális pártként indulását a román hatóságok megakadályozták. A transzszilvanista mozgalmak vezéregyénisége, több kötet szerzője. A Pászkány Árpád üzletember tulajdonában levő Transilvania Live és a Look Tv vezető szerkesztője: a gazdasági önrendelkezésről szóló műsorai igencsak kedveltek.
– Mivel védekezett?
– Az ügyészek arra hivatkoztak, hogy a regionalizáció alkotmányellenes, következésképpen államellenes bűnt követtem el, azaz hazaáruló vagyok. A sajtóban közben elindult a hisztériakeltés, hogy magyarországi kém lehetek, merthogy igazi román ember ilyesmit nem írhat le, ilyesmit nem kérhet.
Elmagyaráztam, amit ilyen esetben el kell magyarázni: a kiáltványomban megfogalmazott elvárások összhangban vannak az európai szubszidiaritás elveivel.
Nem normális dolog, hogy mások helyett dolgozz, hogy elrejtsd a néped elől a valódi történelmet, és egyáltalán nem normális, hogy a nyelvhasználathoz és a nemzeti hagyományaid őrzésére engedélyt kell kérned. Végül ejtették a bűnvádi eljárásokat, de akkor meghurcoltak értük.
– Mi hoz elő egy erdélyi román emberből ilyen kemény hangú kifakadást Bukarest ellen?
– Számomra ez identitáskérdés. Román emberként jól ismertem Erdély történelmét, és nem értettem, miért nem a tényekről írnak a tankönyvek. Miért nem ismerjük meg belőlük az erdélyi kultúrák egymást kiegészítő kölcsönösségét, a helyi közösségek igazi múltját?
1990-ig számomra az volt a természetes, hogy ha románok és magyarok együtt töltöttük az újévet, éjfélkor és egy órakor megbontottunk egy-egy üveg pezsgőt, és koccintottuk. Vagy megültük egymás húsvéti ünnepét.
Már a rendszerváltás előtt így éltem meg az erdélyiségem, ezért volt nagy a döbbenetem 1990 márciusában. Nem értettük, miként válhatott a rózsáiról elhíresült Marosvásárhely az etnikai konfliktusok terepévé. Ezekre a kérdésekre a pártok nem tudtak és nem is akartak válaszolni.
– Ön fellázadt a teljes román politikai elit ellen...
– Marosvásárhely véres márciusa a rendszerváltást követő káosz legfájdalmasabb tapasztalata volt számomra. Rájöttem, hogy a pártok az etnikai konfliktuskeltést is a maguk érdekében használják fel. Tudtam, hogy ebből egyetlen kiút létezik: úgy kell megélnünk Erdély sokszínűségét, hogy ahhoz sem Bukarest, sem Budapest engedélyét ne kérjük. Ehhez önrendelkezés, autonómia kell! Amikor megjelent a kiáltványom, több politikus is megkeresett, és magánbeszélgetéseken elmondták: a regionalizáció a megoldás, de ők ezt nem vállalhatják fel, mert akkor kidobják a pártjukból. Megértettem, hogy politikusokra nem lehet számítani. Igazából mindvégig az egyszerű erdélyi emberek álltak ki mellettem.
– Kiáltványában úgy fogalmaz, hogy nem minden erdélyi román értelmiségi örült 1918-ban Erdély Romániával való egyesülésének. Ha ez így van, vajon miért nem lehetett megakadályozni Erdély teljes beolvasztását abba a Romániába, amely nem akart felemelkedni az új tartomány színvonalára, inkább Erdélyt is a saját szintjére züllesztette?
– E tekintetben több nevet is érdemes megemlíteni. Traian Vuiáét és Iuliu Maniuét, akik az egyesülés után tíz évvel újabb nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ahol azzal fenyegették meg Bukarestet, hogy felmondják az egyesülést. De ne feledkezzünk el Ion Slavici-ról sem, akit a korabeli hatalom börtönbe vetett, mert Bukaresttől olyan Erdélyt követelt, amilyet manapság mi, autonomisták is szeretnénk. Ezekről a tényekről a román történetírás hallgat.
A szintén elhallgatott bukovinai Iancu Flondor Maniuhoz hasonlóan egyesüléspártiként harcolt Bukovina Romániával történő egyesüléséért. A Brătianu-kormány őt bízta meg Bukovina igazgatásával, és ő volt az első román politikus, aki fellázadt a Bukarest által diktált abszurd centralizmus ellen, és a bukovinai románok élén már 1919. április 24-én sajátos státusú bukovinai terület kialakítását követelte. Válaszul a bukaresti kormány minden tisztségétől megfosztotta.
– Mennyire volt számottevő ez a két világháború közötti román autonomista mozgalom?
– Erős volt. A korabeli erdélyi román értelmiség még tudta, hogy Románia 1915-ben csődbe ment, fizetésképtelenné vált. Túl sok jót nem ígért Erdély csatlakoztatása egy ilyen országhoz. Az 1920-as években például Iuliu Maniu Kifele a regátiakkal Erdélyből! nevű szlogennel nyert választást. Nyilván az erdélyiek nyakára ültetett Kárpátokon túli adminisztrációra célzott.
A korabeli erdélyi román lapokból lesújtó képet kapunk az Erdély és Bukarest közötti „gazdasági kapcsolatokról”: 1927-ben például a román költségvetés 86 százalékban az Erdélyből begyűjtött adókból állt össze, a többi 14 százalékot adta az Ókirályság meg Moldva.
Hogy mennyire volt erős az erdélyi román politikusok körében a Bukaresttől való gazdasági függőség feloldásának szándéka, azt legjobban Romul Boilă példája szemlélteti: ő a Brătianu által 1920-ig tolerált erdélyi kormány tagjaként – Erdély Bukarest általi módszeres kifosztásától megcsömörlötten – 1931-ben részletes föderalista tervet dolgozott ki, elkészítette Románia új föderalista alkotmányát. Ezt akkoriban az erdélyi román értelmiség egy része támogatta, a második világháború, majd az azt követő kommunista hatalomátvétel azonban már nem adott lehetőséget az érdemi vitára.
– Úgy tűnik, a kommunista időszak teljesen megváltoztatta az erdélyi embert, hiszen az ország föderalizációja ma ördögtől való történetnek számít nálunk is...
– Ez nem teljesen így van. Amikor a kétezres évek elején a közvélemény elé tártuk az Erdély–Bánság Liga regionális pártként való megjelenését, egy 2003-as Gallup közvélemény-kutatás szerint országos szinten az emberek 4,6 százaléka szavazott volna ránk. Erdélyben természetesen sokkal nagyobb lett volna a támogatottsága. Nem véletlenül nem indulhatott pártként, a román hatóságok elgáncsolták.
Én akkor is, most is azt hirdetem, hogy a többség nem élhet demokráciában, ha a kisebbség nem teljes jogú tagja ennek a demokráciának. Az erdélyi népek békés egymás mellett élése nem mítosz. A közös erdélyi történelemben igazából egyetlen alkalommal háborúztunk egymás ellen, akkor is Bécs nyomására, 1848-ban. Kérdem én erdélyiként, milyen követendő példát kell választanunk: az 1848-as forradalom öldökléseinek történetét vagy a hosszú évszázadok békés egymás mellett élésének hagyományát?
– Eltelt 25 év, és ebben az együttélésben igazából nem léptünk előre. Ma is éppúgy tűnnek el Erdély pénzei a bukaresti feneketlen kútban, mint 1930-ban. Vajon kialakítható Erdélyben olyan tömegmozgalom, amely képes lenne érdemben változtatni ezen a helyzeten?
– Ez sokban függ a magyarok hozzáállásától is. Az erdélyi magyarság vezéregyéniségei nem tudják feledni a szlovákiai Híd–Most párt történetét, amely tulajdonképpen átverés. Ma leginkább ez akadályozza a román–magyar párbeszédet Erdélyben. Én nem ítélem el ezért a politikusokat, mert lehet, hogy a szlovákiai magyarság ilyen szintű átverése után én is valami hasonlót éreznék. De ezek az előzmények nem befolyásolhatják egy életre a magyarság képviselőit abban, hogy fontos momentumokban össze tudjunk fogni. Igenis, sorsdöntő pillanatokban a románoknak és magyaroknak együtt kellene fellépniük. Ilyen alkalom lehetett volna a 2012-es bukaresti államcsínykísérlet...
– Az erdélyi magyaroknak maholnap százéves kínkeserves tapasztalatuk van arról, hogy a bukaresti hatalom mindig átverte őket, javaikat eltulajdonította, jogaiktól megfosztotta. Nem az erdélyi románok részéről kellene jönnie a kinyújtott kéznek, az összefogást jelentő gesztusnak?
– Induljunk ki abból, hogy Erdélyben önmagában soha nem fog egy nép önrendelkezést kiharcolni. Ez sem a románoknak nem sikerülne magyar segítség nélkül, sem a magyaroknak a románok segítsége nélkül. Azokat a dolgokat kell keresnünk, amelyek összefognak, és nem azokat, amelyek elválasztanak. Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen. Ezért csak akkor lehet eredményes bármilyen transzszilvanista mozgalom, ha a régió egyforma súlyú népének tekinti a románt, a magyart és a szászt.
– Mennyi esélyt lát egy ilyen mozgalom sikerére?
– A sikerhez románnak, magyarnak egyaránt tanulnia kell a történelemből. Kós Károly egyik 1911-es írásában így fogalmazott: „A székelyek kongresszusa Erdélyben szinte minden évben megfogalmaz egy memorandumot a budapesti kormány fele, de kéréseinkre érdemi válasz soha nem érkezik. Valószínűleg, a kormány már unja az erdélyi magyarok gondjait.” Erre rímel Traian Vuiának az 1920-as évek elején kelt egyik írásának részlete: „Ha a bukaresti kormány nem követ el nagyobb hibákat, 20-30 év alatt Erdély teljesen elbalkanizálódik. Rögzíteni kellett volna az egyesülés feltételeit.” Egyértelmű hát, hogy Ioan és János megérdemel egy saját Erdélyt – ha képes tanulni a történelemből.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)
„Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen” – Beszélgetés Sabin Ghermannal, a transzszilvanista mozgalom vezéralakjával. – A tizenhét évvel ezelőtt egy kolozsvári román nyelvű lapban megjelent kiáltványa révén egycsapásra országos hírnévre tett szert – ön lett a rendszerváltás utáni Románia első nagy hazaárulója. Hogyan élte túl?
– Szörnyű periódus volt, az ötvenes évekre emlékeztetett az ellenem indított hajsza. Meg kellett válnom a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében betöltött szerkesztői állásomtól. Szakszervezeti gyűléseken több kolléga is egyértelműsítette, hogy nem hajlandó többé velem dolgozni. Az ügyészség hazaárulás vádjával indított ellenem többször is bűnvádi eljárást.
Sabin Gherman
A mezőségi Mezőzáhon született 1968. november 22-én. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett román–francia szakon, ezt követően szerkesztőként dolgozott a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében 1992–1999 között. Elegem van Romániából! című kiáltványa 1998-ban jelent meg a Monitorul de Cluj napilapban. A szerkesztőségre nehezedő nyomás miatt elbocsátották a közszolgálati televíziótól: 1999–2000 között budapesti és bécsi egyetemek meghívottjaként tartott előadásokat az erdélyi autonómiatörekvésekről, Románia lehetséges regionalizációjáról. Az ügyészség több kihallgatás után ejtette ellene a hazaárulás vádját. 2000-ben alapítója és elnöke lett az Erdély–Bánság Ligának, amelynek regionális pártként indulását a román hatóságok megakadályozták. A transzszilvanista mozgalmak vezéregyénisége, több kötet szerzője. A Pászkány Árpád üzletember tulajdonában levő Transilvania Live és a Look Tv vezető szerkesztője: a gazdasági önrendelkezésről szóló műsorai igencsak kedveltek.
– Mivel védekezett?
– Az ügyészek arra hivatkoztak, hogy a regionalizáció alkotmányellenes, következésképpen államellenes bűnt követtem el, azaz hazaáruló vagyok. A sajtóban közben elindult a hisztériakeltés, hogy magyarországi kém lehetek, merthogy igazi román ember ilyesmit nem írhat le, ilyesmit nem kérhet.
Elmagyaráztam, amit ilyen esetben el kell magyarázni: a kiáltványomban megfogalmazott elvárások összhangban vannak az európai szubszidiaritás elveivel.
Nem normális dolog, hogy mások helyett dolgozz, hogy elrejtsd a néped elől a valódi történelmet, és egyáltalán nem normális, hogy a nyelvhasználathoz és a nemzeti hagyományaid őrzésére engedélyt kell kérned. Végül ejtették a bűnvádi eljárásokat, de akkor meghurcoltak értük.
– Mi hoz elő egy erdélyi román emberből ilyen kemény hangú kifakadást Bukarest ellen?
– Számomra ez identitáskérdés. Román emberként jól ismertem Erdély történelmét, és nem értettem, miért nem a tényekről írnak a tankönyvek. Miért nem ismerjük meg belőlük az erdélyi kultúrák egymást kiegészítő kölcsönösségét, a helyi közösségek igazi múltját?
1990-ig számomra az volt a természetes, hogy ha románok és magyarok együtt töltöttük az újévet, éjfélkor és egy órakor megbontottunk egy-egy üveg pezsgőt, és koccintottuk. Vagy megültük egymás húsvéti ünnepét.
Már a rendszerváltás előtt így éltem meg az erdélyiségem, ezért volt nagy a döbbenetem 1990 márciusában. Nem értettük, miként válhatott a rózsáiról elhíresült Marosvásárhely az etnikai konfliktusok terepévé. Ezekre a kérdésekre a pártok nem tudtak és nem is akartak válaszolni.
– Ön fellázadt a teljes román politikai elit ellen...
– Marosvásárhely véres márciusa a rendszerváltást követő káosz legfájdalmasabb tapasztalata volt számomra. Rájöttem, hogy a pártok az etnikai konfliktuskeltést is a maguk érdekében használják fel. Tudtam, hogy ebből egyetlen kiút létezik: úgy kell megélnünk Erdély sokszínűségét, hogy ahhoz sem Bukarest, sem Budapest engedélyét ne kérjük. Ehhez önrendelkezés, autonómia kell! Amikor megjelent a kiáltványom, több politikus is megkeresett, és magánbeszélgetéseken elmondták: a regionalizáció a megoldás, de ők ezt nem vállalhatják fel, mert akkor kidobják a pártjukból. Megértettem, hogy politikusokra nem lehet számítani. Igazából mindvégig az egyszerű erdélyi emberek álltak ki mellettem.
– Kiáltványában úgy fogalmaz, hogy nem minden erdélyi román értelmiségi örült 1918-ban Erdély Romániával való egyesülésének. Ha ez így van, vajon miért nem lehetett megakadályozni Erdély teljes beolvasztását abba a Romániába, amely nem akart felemelkedni az új tartomány színvonalára, inkább Erdélyt is a saját szintjére züllesztette?
– E tekintetben több nevet is érdemes megemlíteni. Traian Vuiáét és Iuliu Maniuét, akik az egyesülés után tíz évvel újabb nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ahol azzal fenyegették meg Bukarestet, hogy felmondják az egyesülést. De ne feledkezzünk el Ion Slavici-ról sem, akit a korabeli hatalom börtönbe vetett, mert Bukaresttől olyan Erdélyt követelt, amilyet manapság mi, autonomisták is szeretnénk. Ezekről a tényekről a román történetírás hallgat.
A szintén elhallgatott bukovinai Iancu Flondor Maniuhoz hasonlóan egyesüléspártiként harcolt Bukovina Romániával történő egyesüléséért. A Brătianu-kormány őt bízta meg Bukovina igazgatásával, és ő volt az első román politikus, aki fellázadt a Bukarest által diktált abszurd centralizmus ellen, és a bukovinai románok élén már 1919. április 24-én sajátos státusú bukovinai terület kialakítását követelte. Válaszul a bukaresti kormány minden tisztségétől megfosztotta.
– Mennyire volt számottevő ez a két világháború közötti román autonomista mozgalom?
– Erős volt. A korabeli erdélyi román értelmiség még tudta, hogy Románia 1915-ben csődbe ment, fizetésképtelenné vált. Túl sok jót nem ígért Erdély csatlakoztatása egy ilyen országhoz. Az 1920-as években például Iuliu Maniu Kifele a regátiakkal Erdélyből! nevű szlogennel nyert választást. Nyilván az erdélyiek nyakára ültetett Kárpátokon túli adminisztrációra célzott.
A korabeli erdélyi román lapokból lesújtó képet kapunk az Erdély és Bukarest közötti „gazdasági kapcsolatokról”: 1927-ben például a román költségvetés 86 százalékban az Erdélyből begyűjtött adókból állt össze, a többi 14 százalékot adta az Ókirályság meg Moldva.
Hogy mennyire volt erős az erdélyi román politikusok körében a Bukaresttől való gazdasági függőség feloldásának szándéka, azt legjobban Romul Boilă példája szemlélteti: ő a Brătianu által 1920-ig tolerált erdélyi kormány tagjaként – Erdély Bukarest általi módszeres kifosztásától megcsömörlötten – 1931-ben részletes föderalista tervet dolgozott ki, elkészítette Románia új föderalista alkotmányát. Ezt akkoriban az erdélyi román értelmiség egy része támogatta, a második világháború, majd az azt követő kommunista hatalomátvétel azonban már nem adott lehetőséget az érdemi vitára.
– Úgy tűnik, a kommunista időszak teljesen megváltoztatta az erdélyi embert, hiszen az ország föderalizációja ma ördögtől való történetnek számít nálunk is...
– Ez nem teljesen így van. Amikor a kétezres évek elején a közvélemény elé tártuk az Erdély–Bánság Liga regionális pártként való megjelenését, egy 2003-as Gallup közvélemény-kutatás szerint országos szinten az emberek 4,6 százaléka szavazott volna ránk. Erdélyben természetesen sokkal nagyobb lett volna a támogatottsága. Nem véletlenül nem indulhatott pártként, a román hatóságok elgáncsolták.
Én akkor is, most is azt hirdetem, hogy a többség nem élhet demokráciában, ha a kisebbség nem teljes jogú tagja ennek a demokráciának. Az erdélyi népek békés egymás mellett élése nem mítosz. A közös erdélyi történelemben igazából egyetlen alkalommal háborúztunk egymás ellen, akkor is Bécs nyomására, 1848-ban. Kérdem én erdélyiként, milyen követendő példát kell választanunk: az 1848-as forradalom öldökléseinek történetét vagy a hosszú évszázadok békés egymás mellett élésének hagyományát?
– Eltelt 25 év, és ebben az együttélésben igazából nem léptünk előre. Ma is éppúgy tűnnek el Erdély pénzei a bukaresti feneketlen kútban, mint 1930-ban. Vajon kialakítható Erdélyben olyan tömegmozgalom, amely képes lenne érdemben változtatni ezen a helyzeten?
– Ez sokban függ a magyarok hozzáállásától is. Az erdélyi magyarság vezéregyéniségei nem tudják feledni a szlovákiai Híd–Most párt történetét, amely tulajdonképpen átverés. Ma leginkább ez akadályozza a román–magyar párbeszédet Erdélyben. Én nem ítélem el ezért a politikusokat, mert lehet, hogy a szlovákiai magyarság ilyen szintű átverése után én is valami hasonlót éreznék. De ezek az előzmények nem befolyásolhatják egy életre a magyarság képviselőit abban, hogy fontos momentumokban össze tudjunk fogni. Igenis, sorsdöntő pillanatokban a románoknak és magyaroknak együtt kellene fellépniük. Ilyen alkalom lehetett volna a 2012-es bukaresti államcsínykísérlet...
– Az erdélyi magyaroknak maholnap százéves kínkeserves tapasztalatuk van arról, hogy a bukaresti hatalom mindig átverte őket, javaikat eltulajdonította, jogaiktól megfosztotta. Nem az erdélyi románok részéről kellene jönnie a kinyújtott kéznek, az összefogást jelentő gesztusnak?
– Induljunk ki abból, hogy Erdélyben önmagában soha nem fog egy nép önrendelkezést kiharcolni. Ez sem a románoknak nem sikerülne magyar segítség nélkül, sem a magyaroknak a románok segítsége nélkül. Azokat a dolgokat kell keresnünk, amelyek összefognak, és nem azokat, amelyek elválasztanak. Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen. Ezért csak akkor lehet eredményes bármilyen transzszilvanista mozgalom, ha a régió egyforma súlyú népének tekinti a románt, a magyart és a szászt.
– Mennyi esélyt lát egy ilyen mozgalom sikerére?
– A sikerhez románnak, magyarnak egyaránt tanulnia kell a történelemből. Kós Károly egyik 1911-es írásában így fogalmazott: „A székelyek kongresszusa Erdélyben szinte minden évben megfogalmaz egy memorandumot a budapesti kormány fele, de kéréseinkre érdemi válasz soha nem érkezik. Valószínűleg, a kormány már unja az erdélyi magyarok gondjait.” Erre rímel Traian Vuiának az 1920-as évek elején kelt egyik írásának részlete: „Ha a bukaresti kormány nem követ el nagyobb hibákat, 20-30 év alatt Erdély teljesen elbalkanizálódik. Rögzíteni kellett volna az egyesülés feltételeit.” Egyértelmű hát, hogy Ioan és János megérdemel egy saját Erdélyt – ha képes tanulni a történelemből.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Ferenczes István köszöntése
Csíkszeredában csütörtökön este köszöntötték a 70 éves Ferenczes István költőt, írót, a Székelyföld folyóirat alapító főszerkesztőjét. Az alábbiakban közöljük a Magyar Írószövetség elnökének ez alkalomból írt köszöntőlevelét.
Ferenczes Istvánt még tacskó szerkesztő koromban ismerhettem meg Budapesten, a Magyar Napló irodájában. Már akkor megragadott az ízes beszéde mögötti bölcs nyugalom, amit csipetnyi játékosság fűszerezett.
Lerítt róla, hogy a világról kíméletlen véleménye van, s hogy sokat tett föl annak megjobbításáért, de keserűségét igyekszik humorral oldani, ami nélkül a sokat látott ember is előbb-utóbb örömtelen révedezővé válik.
Akkor a szerkesztőség még a Magyar Írószövetség épületében volt, talán már a vendéglővel egy szinten, sokszor követtem is Pistát, amikor átugrott meginni egy sört, hogy amíg ő leöblíti az út porát, én cigarettafüstjébe burkolózva érdeklődjem hogyléte felől, az otthoni dolgokról.
Akkoriban szerkesztgettük a díjnyertes, Székely apokalipszis című torokszorító riportkönyvének budapesti kiadását.
Aztán nem sokra rá első erdélyi utam következett, hiszen a Székelyföld 5 éves lett, és a születésnapi rendezvényre sokunk meghívást kapott. Együtt örültünk, együtt ünnepeltünk. Ekkor kezdhetett kialakulni a barátság nemzedékembéli munkatársaival is.
Ma már nyugodt szívvel állíthatom, hogy ő volt a híd bennem. És bár félek a képzavartól, de a látcső is ő volt. Híd, amin átsétálva egy ősibb és tisztább magyar közegbe csöppenhettem, amelynek levegője egy életre rabul ejtett, vagy inkább ellenkezőleg: felszabadított. Látcső, amivel bármikor rápillanthattam arra a szerelmetes tájra, csak olvasnom kellett a verseit. Lehet, hogy fura, amit mondok, de kitágult köröttem a világ.
Mert addig jóformán a magam gondjaival voltam elfoglalva, azok nyomasztottak, a saját démonaimmal verekedtem, mint annyian. De azt, amikor Ferenczes kézen fogott minket, a Napló körül akkor még fiatalon forgolódó-nyüzsgő költőcskéket, és bevezetett az erdélyi magyar irodalom sűrűjébe – azt hiszem, így utólag nem lehet eléggé meghálálni.
Ahogy azt sem, amiért Csíkszeredában világra segített egy csodát, amit Székelyföld folyóiratnak hívnak. Virágzik, fejlődik azóta is, népesül tábora, minden, irodalom iránt érdeklődő magyar ember, éljen bárhol e földkerekén, ismeri. És mint olyan kevesen mifelénk, Ferenczes időben (!) kinevelte a saját utánpótlását is, hogy a mű és a szolgálat ne maradjon jövő nélkül. Mindez példaértékű. Az ostobább irigyli, az okosabb tanul belőle.
Nem csupán diákként, majd tanárként, újságíróként, az 1989-es változások egyik alakítójaként járt be nagy utat Ferenczes István – hanem költőként is.
És ez utóbbi esetében alapvetően a lélek tájaira gondolok. Ha Kányádi bátyánk „Szabófalvától San Franciscóig” vándorolt, Ferenczes mester „Csíkpálfalvától az Amazonasig” – játszhatunk el a gondolattal, és nem alaptalanul.
A hosszú út során hol egy hargitai indián bőrébe, hol pedig az örök nyughatatlan kalandor, Zaspi szerepébe bújt – de mindvégig megmaradt bennszülöttnek. Aki hazája földjét, nyelvét, becsületét védi, egészen addig, amíg ki nem irtják.
De nem könnyű legyőzni őt, mert a szavak „templomépítőjének” gyökérzete kitéphetetlen. Hitét még a sok árulás sem törhette meg.
Miközben idővel az olyan versei, mint például a Sekler songs vagy a Minerálnájá pesznyá a kortárs költészet élvonalába emelték őt.
A népköltészet gazdag szó- és képanyagát a posztmodern használható elemeivel ötvözve olyan, egyszerre ősi és modern versnyelvet kísérletezett ki, amely talán a Didergés című kötetétől már teljes fegyverzetében pompázik előttünk.
A számvetéses, nagy versei közül az egyik kedvencem az Úgy jön az ősz című. Olyan, mint egy hegedűszonáta. Már a legelső szónál megszólal bennem, s már a legelső sorban fölér a csúcsra. Majd ott is marad, végig, átszitál rajtunk, átjár. Szikár és lényegre törő mondatai, mint a leveleit hullató fa ágai egymásba kapaszkodnak, s a ritkuló lomb szerkezetében az élet mélyére látni. A díszleteit vesztett ember eredendő magányára:
„Úgy jön az ősz, mint álmodban régi szeretőid, pereg róluk a nyírfalevél sárgán, szürkén lebegnek át az ökörnyálas ligetek fölött, meggyérült hajuk dideregve omlik a földre, fáznak, reszketnek, várják, hogy jöjjön már valami tél, valami hófehér, valami paróka a homlokuk fölé, ágyékuk csupaszon kitárva, ázottan, összeráncosodva vár, egy utolsó ölelésre hív, bár álombélire, amelyből nincsen ébredés...”
Kedves István, köszönöm neked ezt a megrendítő költeményt és a sok többit is! Kívánom, hogy még sokáig legyen kedved, egészséged írni nekünk! Az Isten áldjon meg 70. születésnapod alkalmából (is).
Barátsággal ölel,
Szentmártoni János
Krónika (Kolozsvár)
Csíkszeredában csütörtökön este köszöntötték a 70 éves Ferenczes István költőt, írót, a Székelyföld folyóirat alapító főszerkesztőjét. Az alábbiakban közöljük a Magyar Írószövetség elnökének ez alkalomból írt köszöntőlevelét.
Ferenczes Istvánt még tacskó szerkesztő koromban ismerhettem meg Budapesten, a Magyar Napló irodájában. Már akkor megragadott az ízes beszéde mögötti bölcs nyugalom, amit csipetnyi játékosság fűszerezett.
Lerítt róla, hogy a világról kíméletlen véleménye van, s hogy sokat tett föl annak megjobbításáért, de keserűségét igyekszik humorral oldani, ami nélkül a sokat látott ember is előbb-utóbb örömtelen révedezővé válik.
Akkor a szerkesztőség még a Magyar Írószövetség épületében volt, talán már a vendéglővel egy szinten, sokszor követtem is Pistát, amikor átugrott meginni egy sört, hogy amíg ő leöblíti az út porát, én cigarettafüstjébe burkolózva érdeklődjem hogyléte felől, az otthoni dolgokról.
Akkoriban szerkesztgettük a díjnyertes, Székely apokalipszis című torokszorító riportkönyvének budapesti kiadását.
Aztán nem sokra rá első erdélyi utam következett, hiszen a Székelyföld 5 éves lett, és a születésnapi rendezvényre sokunk meghívást kapott. Együtt örültünk, együtt ünnepeltünk. Ekkor kezdhetett kialakulni a barátság nemzedékembéli munkatársaival is.
Ma már nyugodt szívvel állíthatom, hogy ő volt a híd bennem. És bár félek a képzavartól, de a látcső is ő volt. Híd, amin átsétálva egy ősibb és tisztább magyar közegbe csöppenhettem, amelynek levegője egy életre rabul ejtett, vagy inkább ellenkezőleg: felszabadított. Látcső, amivel bármikor rápillanthattam arra a szerelmetes tájra, csak olvasnom kellett a verseit. Lehet, hogy fura, amit mondok, de kitágult köröttem a világ.
Mert addig jóformán a magam gondjaival voltam elfoglalva, azok nyomasztottak, a saját démonaimmal verekedtem, mint annyian. De azt, amikor Ferenczes kézen fogott minket, a Napló körül akkor még fiatalon forgolódó-nyüzsgő költőcskéket, és bevezetett az erdélyi magyar irodalom sűrűjébe – azt hiszem, így utólag nem lehet eléggé meghálálni.
Ahogy azt sem, amiért Csíkszeredában világra segített egy csodát, amit Székelyföld folyóiratnak hívnak. Virágzik, fejlődik azóta is, népesül tábora, minden, irodalom iránt érdeklődő magyar ember, éljen bárhol e földkerekén, ismeri. És mint olyan kevesen mifelénk, Ferenczes időben (!) kinevelte a saját utánpótlását is, hogy a mű és a szolgálat ne maradjon jövő nélkül. Mindez példaértékű. Az ostobább irigyli, az okosabb tanul belőle.
Nem csupán diákként, majd tanárként, újságíróként, az 1989-es változások egyik alakítójaként járt be nagy utat Ferenczes István – hanem költőként is.
És ez utóbbi esetében alapvetően a lélek tájaira gondolok. Ha Kányádi bátyánk „Szabófalvától San Franciscóig” vándorolt, Ferenczes mester „Csíkpálfalvától az Amazonasig” – játszhatunk el a gondolattal, és nem alaptalanul.
A hosszú út során hol egy hargitai indián bőrébe, hol pedig az örök nyughatatlan kalandor, Zaspi szerepébe bújt – de mindvégig megmaradt bennszülöttnek. Aki hazája földjét, nyelvét, becsületét védi, egészen addig, amíg ki nem irtják.
De nem könnyű legyőzni őt, mert a szavak „templomépítőjének” gyökérzete kitéphetetlen. Hitét még a sok árulás sem törhette meg.
Miközben idővel az olyan versei, mint például a Sekler songs vagy a Minerálnájá pesznyá a kortárs költészet élvonalába emelték őt.
A népköltészet gazdag szó- és képanyagát a posztmodern használható elemeivel ötvözve olyan, egyszerre ősi és modern versnyelvet kísérletezett ki, amely talán a Didergés című kötetétől már teljes fegyverzetében pompázik előttünk.
A számvetéses, nagy versei közül az egyik kedvencem az Úgy jön az ősz című. Olyan, mint egy hegedűszonáta. Már a legelső szónál megszólal bennem, s már a legelső sorban fölér a csúcsra. Majd ott is marad, végig, átszitál rajtunk, átjár. Szikár és lényegre törő mondatai, mint a leveleit hullató fa ágai egymásba kapaszkodnak, s a ritkuló lomb szerkezetében az élet mélyére látni. A díszleteit vesztett ember eredendő magányára:
„Úgy jön az ősz, mint álmodban régi szeretőid, pereg róluk a nyírfalevél sárgán, szürkén lebegnek át az ökörnyálas ligetek fölött, meggyérült hajuk dideregve omlik a földre, fáznak, reszketnek, várják, hogy jöjjön már valami tél, valami hófehér, valami paróka a homlokuk fölé, ágyékuk csupaszon kitárva, ázottan, összeráncosodva vár, egy utolsó ölelésre hív, bár álombélire, amelyből nincsen ébredés...”
Kedves István, köszönöm neked ezt a megrendítő költeményt és a sok többit is! Kívánom, hogy még sokáig legyen kedved, egészséged írni nekünk! Az Isten áldjon meg 70. születésnapod alkalmából (is).
Barátsággal ölel,
Szentmártoni János
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 26.
Álhíreket közöl a bukaresti rádió magyar adása?
Valamennyi érintett fél cáfolta hétfőn a bukaresti rádió magyar adásánának azt a múlt hétvégi hírét, amely szerint a Fidesz és az RMDSZ között tavaly született egy háttéralku: a szövetség kilép a Ponta-kormányból, cserében Budapest nem ad több pénzt az EMNP háttérintézményének számító demokráciaközpont-hálózatnak.
A rádió honlapján megjelent hír a demokrácia központokból származó forrásokra hivatkozik, amelyek szerint a magyar kormány beszüntette a formálisan a magyar állampolgárságot igénylők ügyintézésével foglalkozó intézményhálózat finanszírozását. Név nélkül nyilatkozó RMDSZ-es források ugyanakkor azt közölték a rádióval, hogy az anyagi támogatás megszüntetése a szövetség és a Fidesz megegyezésének a következménye. Ennek a megállapodásnak az értelmében az RMDSZ kilép a kormányból, viszont a Fidesz nem ad több pénzt a szövetség „konkurenciájának”.
Az RMDSZ cáfol
Elsők között az RMDSZ cáfolta a hírt. Debreczeni Hajnal, a szövetségi elnöki hivatal sajtósa már a hétvégén közölte, hogy a bukaresti rádió értesüléseinek „minden szava hazugság”. Kovács Péter főtitkár hétfőn álhírnek nevezte a rádió honlapján megjelenteket.
A politikus a maszol.ro-nak elmondta, hogy rosszindulatú, mindenféle valóságalapot nélkülöző sajtóértesülésről van szó, amelynek egyetlen egy szava sem igaz. Hangsúlyozta, az RMDSZ az elmúlt 25 évben éppen azért tudott talpon maradni, mert senki nem diktált a szervezetnek, Budapestről sem. „Minden döntést úgy hoztunk, hogy a szövetség vezetőit senki nem zsarolta vagy szorította sarokba valamilyen üggyel” – jelentette ki.
Kovács ezért felháborítónak nevezte azt az állítást, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése bármiféle magyarországi sugallatra történt meg. Leszögezte: a demokrácia központokhoz az RMDSZ-nek az ég világán semmi köze nincsen. „Az RMDSZ segít a honosításban az erdélyi megyékben, teljes erőnkkel végezzük ezt a munkát anélkül, hogy bárki erre megkért volna. Tudjuk, hogy ez fontos ügy” – magyarázta.
Az RMDSZ főtitkára azt is tudni véli, hogy a hír elindítója Székely Ervin, a bukaresti magyar adás főszerkesztője. „Az az RMDSZ-es politikus, aki képviselőként és államtitkárként semmit nem hagyott maga mögött, most pedig újságíróként próbál domborítani” – mondta Kovács Péter.
„A hír nem tőlem indult, regényeket, könyveket írok, de ilyen fantáziám nincsen” – reagált Kovács Péter szavaira Székely Ervin. A magyar adás főszerkesztője a maszol.ro-nak elmondta, a Fidesz és az RMDSZ háttéralkujáról néhány héttel ezelőtt hallott először egy RMDSZ-es politikustól. A múlt héten azonban egy teljes más – szintén RMDSZ-es – forrás egy másik ügy kapcsán ugyanezt mondta. „Lehet, hogy félrevezettek. De kicsi a valószínűsége, hogy mind a ketten ugyanezt hazudják” – jelentette ki. Megjegyezte: egy olyan rádióműsorban, amelyben lehetőséget adtak Kovács Péternek az RMDSZ álláspontjának ismertetésére, a politikusnak nem a főszerkesztő személyével kellett volna foglalkoznia.
EMNT: nem változott a finanszírozás
A demokrácia központokat működtető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke határozottan cáfolta, hogy az intézményhálózat finanszírozását megszüntette volna a budapesti kormány. „Irodahálózatunk idén is ugyanúgy várja a magyar állampolgárság iránt érdeklődőket, mint az elmúlt években. Én nem tudok semmilyen változásról” – mondta a maszol.ro-nak Sándor Krisztina. Papp Előd, a székelyföldi demokrácia központok koordinátora a bukaresti rádió hírét megkeresésünkre „szóra sem érdemes rossz viccnek” nevezte.
Soós: nem erősítettem meg semmit
Budapest egyelőre nem reagált hivatalosan a hírre. Soós Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese azonban a maszol.ro kérdésére határozottan cáfolta, hogy vasárnap egy erdélyi magyar portálnak megerősítette a bukaresti rádió információt.
A kolozsvaros.ro ugyanis azt állította: a magyar kormányzati illetékes a portálnak nyilatkozva „helyesnek” nevezte azt az „értesülésüket”, miszerint háttéralku született az RMDSZ és a Fidesz között a demokrácia központok finanszírozásának megszüntetéséről. A valótlanságokat állító cikket azóta a portál törölte.
Soós Zoltánt arra kértük, közölje lapunkkal is az államtitkárság álláspontját a bukaresti rádió hírével kapcsolatban. A főosztályvezető-helyettestől választ még nem kaptunk.
A Transindex 2013-ban nagy terjedelmű, alaposan dokumentált tényfeltáró cikket közölt az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi finanszírozásáról, melynek következtetése az, hogy az EMNP-EMNT projektet közvetett csatornákon keresztül támogatja a magyar kormány. Sipos Zoltán újságíró többek között magyarországi közadatigénylésekkel mutatta ki, hogy az Orbán-kabinet egyrészt az EMNT által működtetett Demokrácia Központ-hálózaton egy sor másodvonalbeli politikusnak biztosít megélhetést, másrészt (valószínűleg meghívásos) pályázatok révén nagyobb pénzösszegeket adományoz nekik.
Cs. P. T
maszol.ro
Valamennyi érintett fél cáfolta hétfőn a bukaresti rádió magyar adásánának azt a múlt hétvégi hírét, amely szerint a Fidesz és az RMDSZ között tavaly született egy háttéralku: a szövetség kilép a Ponta-kormányból, cserében Budapest nem ad több pénzt az EMNP háttérintézményének számító demokráciaközpont-hálózatnak.
A rádió honlapján megjelent hír a demokrácia központokból származó forrásokra hivatkozik, amelyek szerint a magyar kormány beszüntette a formálisan a magyar állampolgárságot igénylők ügyintézésével foglalkozó intézményhálózat finanszírozását. Név nélkül nyilatkozó RMDSZ-es források ugyanakkor azt közölték a rádióval, hogy az anyagi támogatás megszüntetése a szövetség és a Fidesz megegyezésének a következménye. Ennek a megállapodásnak az értelmében az RMDSZ kilép a kormányból, viszont a Fidesz nem ad több pénzt a szövetség „konkurenciájának”.
Az RMDSZ cáfol
Elsők között az RMDSZ cáfolta a hírt. Debreczeni Hajnal, a szövetségi elnöki hivatal sajtósa már a hétvégén közölte, hogy a bukaresti rádió értesüléseinek „minden szava hazugság”. Kovács Péter főtitkár hétfőn álhírnek nevezte a rádió honlapján megjelenteket.
A politikus a maszol.ro-nak elmondta, hogy rosszindulatú, mindenféle valóságalapot nélkülöző sajtóértesülésről van szó, amelynek egyetlen egy szava sem igaz. Hangsúlyozta, az RMDSZ az elmúlt 25 évben éppen azért tudott talpon maradni, mert senki nem diktált a szervezetnek, Budapestről sem. „Minden döntést úgy hoztunk, hogy a szövetség vezetőit senki nem zsarolta vagy szorította sarokba valamilyen üggyel” – jelentette ki.
Kovács ezért felháborítónak nevezte azt az állítást, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése bármiféle magyarországi sugallatra történt meg. Leszögezte: a demokrácia központokhoz az RMDSZ-nek az ég világán semmi köze nincsen. „Az RMDSZ segít a honosításban az erdélyi megyékben, teljes erőnkkel végezzük ezt a munkát anélkül, hogy bárki erre megkért volna. Tudjuk, hogy ez fontos ügy” – magyarázta.
Az RMDSZ főtitkára azt is tudni véli, hogy a hír elindítója Székely Ervin, a bukaresti magyar adás főszerkesztője. „Az az RMDSZ-es politikus, aki képviselőként és államtitkárként semmit nem hagyott maga mögött, most pedig újságíróként próbál domborítani” – mondta Kovács Péter.
„A hír nem tőlem indult, regényeket, könyveket írok, de ilyen fantáziám nincsen” – reagált Kovács Péter szavaira Székely Ervin. A magyar adás főszerkesztője a maszol.ro-nak elmondta, a Fidesz és az RMDSZ háttéralkujáról néhány héttel ezelőtt hallott először egy RMDSZ-es politikustól. A múlt héten azonban egy teljes más – szintén RMDSZ-es – forrás egy másik ügy kapcsán ugyanezt mondta. „Lehet, hogy félrevezettek. De kicsi a valószínűsége, hogy mind a ketten ugyanezt hazudják” – jelentette ki. Megjegyezte: egy olyan rádióműsorban, amelyben lehetőséget adtak Kovács Péternek az RMDSZ álláspontjának ismertetésére, a politikusnak nem a főszerkesztő személyével kellett volna foglalkoznia.
EMNT: nem változott a finanszírozás
A demokrácia központokat működtető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke határozottan cáfolta, hogy az intézményhálózat finanszírozását megszüntette volna a budapesti kormány. „Irodahálózatunk idén is ugyanúgy várja a magyar állampolgárság iránt érdeklődőket, mint az elmúlt években. Én nem tudok semmilyen változásról” – mondta a maszol.ro-nak Sándor Krisztina. Papp Előd, a székelyföldi demokrácia központok koordinátora a bukaresti rádió hírét megkeresésünkre „szóra sem érdemes rossz viccnek” nevezte.
Soós: nem erősítettem meg semmit
Budapest egyelőre nem reagált hivatalosan a hírre. Soós Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese azonban a maszol.ro kérdésére határozottan cáfolta, hogy vasárnap egy erdélyi magyar portálnak megerősítette a bukaresti rádió információt.
A kolozsvaros.ro ugyanis azt állította: a magyar kormányzati illetékes a portálnak nyilatkozva „helyesnek” nevezte azt az „értesülésüket”, miszerint háttéralku született az RMDSZ és a Fidesz között a demokrácia központok finanszírozásának megszüntetéséről. A valótlanságokat állító cikket azóta a portál törölte.
Soós Zoltánt arra kértük, közölje lapunkkal is az államtitkárság álláspontját a bukaresti rádió hírével kapcsolatban. A főosztályvezető-helyettestől választ még nem kaptunk.
A Transindex 2013-ban nagy terjedelmű, alaposan dokumentált tényfeltáró cikket közölt az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi finanszírozásáról, melynek következtetése az, hogy az EMNP-EMNT projektet közvetett csatornákon keresztül támogatja a magyar kormány. Sipos Zoltán újságíró többek között magyarországi közadatigénylésekkel mutatta ki, hogy az Orbán-kabinet egyrészt az EMNT által működtetett Demokrácia Központ-hálózaton egy sor másodvonalbeli politikusnak biztosít megélhetést, másrészt (valószínűleg meghívásos) pályázatok révén nagyobb pénzösszegeket adományoz nekik.
Cs. P. T
maszol.ro
2015. január 26.
Elutasította a bíróság Tőkés László keresetét
A Nagyváradi Bíróság elutasította Tőkés László keresetét a székely lobogót reklámzászlónak tekintő és a zászló eltávolítására felszólító rendőrségi jegyzőkönyv ellen – közölte hétfőn az MTI-vel Radu Harja, a bíróság szóvivője.
Tőkés Lászlót augusztus 26-án szólította fel a nagyváradi helyi rendőrség, hogy távolítsa el irodája erkélyéről a szolidaritásvállalás jeleként korábban kitűzött székely zászlót, melyet a hatóság reklámzászlónak minősített.
Az önkormányzatnak alárendelt rendőrség 30 ezer lej és 50 ezer lej közötti pénzbírságot helyezett kilátásba, ha Tőkés László nem enged a felszólításnak. Az európai parlamenti képviselő ezt a jegyzőkönyvet támadta meg a bíróságon.
maszol.ro/MTI
A Nagyváradi Bíróság elutasította Tőkés László keresetét a székely lobogót reklámzászlónak tekintő és a zászló eltávolítására felszólító rendőrségi jegyzőkönyv ellen – közölte hétfőn az MTI-vel Radu Harja, a bíróság szóvivője.
Tőkés Lászlót augusztus 26-án szólította fel a nagyváradi helyi rendőrség, hogy távolítsa el irodája erkélyéről a szolidaritásvállalás jeleként korábban kitűzött székely zászlót, melyet a hatóság reklámzászlónak minősített.
Az önkormányzatnak alárendelt rendőrség 30 ezer lej és 50 ezer lej közötti pénzbírságot helyezett kilátásba, ha Tőkés László nem enged a felszólításnak. Az európai parlamenti képviselő ezt a jegyzőkönyvet támadta meg a bíróságon.
maszol.ro/MTI
2015. január 26.
Johannis meglátogatta a Securitate irattárát
Nem lehet továbblépni a kommunista közelmúlttal való szembenézés nélkül, ezért is szükség van arra, hogy Romániában létrejöjjön a kommunizmus múzeuma - jelentette ki Klaus Johannis államfő hétfőn, miután meglátogatta a Securitate - az egykori kommunista titkosszolgálat - irattárát.
"Fontosnak tartom, hogy ne próbáljuk túl gyorsan túltenni magunkat a közelmúlton. Jobban meg kell ismernünk a történelmünket, a kommunizmus éveit ahhoz, hogy a végén megbékélhessünk saját múltunkkal" - jelentette ki az elnök.
Johannis úgy vélekedett, hogy - a román átvilágítási testületként működő - Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) fontos szerepe lesz a kommunizmus múzeumának létrehozásában. Az államfő decemberben, a Ceausescu-diktatúrát megdöntő forradalom kirobbanásának 25. évfordulója alkalmából Temesváron tartott ünnepi beszédében jelentette be: kezdeményezni fogja egy ilyen intézmény megalapítását, amely átfogó oktatási programokat bonyolíthatna le, és tematizálhatná a közbeszédet.
"Szükség van az emlékezésre és az emlékeztetésre, csak így tudjuk megvédeni magunkat a kommunizmustól" - jelentette ki Johannis tavaly decemberben a temesvári megemlékezésen.
Évente ezren kérnek átvilágítást
Az országban 1999-ben fogadtak el törvényt arról, hogy bárki tanulmányozhatja azokat az aktákat és feljegyzéseket, amelyeket a Securitate készített róla. Ennek érdekében első körben 2001-ben a CNSAS 700 folyóméternyi iratot, vagyis mintegy 10 ezer megfigyelési dossziét vett át a Securitate feloszlatása után 1990 márciusában létrehozott Román Hírszerző Szolgálattól (SRI).
A Securitate-akták jelentős része Traian Băsescu elnökké választása után, 2005 márciusával kezdődően került az átvilágítási testülethez: a korabeli híradások szerint akkor 12 folyókilométernyi irat került a CNSAS-hoz abból az archívumból, amelyet az SRI vett át a kommunista politikai rendőrségtől és kémelhárítástól.
A CNSAS honlapján megtalálható utolsó, 2013-as éves jelentés szerint az átvilágítási testületnél ma már 25 folyókilométernyi Securitate-iratot tanulmányozhatnak a történészek és az érdeklődők. A kimutatás szerint évente mintegy ezer új látogató jelentkezik az átvilágítási testületnél, hogy a róla vagy felmenőiről készült megfigyelési aktákat kikérje.
maszol.ro/MTI
Nem lehet továbblépni a kommunista közelmúlttal való szembenézés nélkül, ezért is szükség van arra, hogy Romániában létrejöjjön a kommunizmus múzeuma - jelentette ki Klaus Johannis államfő hétfőn, miután meglátogatta a Securitate - az egykori kommunista titkosszolgálat - irattárát.
"Fontosnak tartom, hogy ne próbáljuk túl gyorsan túltenni magunkat a közelmúlton. Jobban meg kell ismernünk a történelmünket, a kommunizmus éveit ahhoz, hogy a végén megbékélhessünk saját múltunkkal" - jelentette ki az elnök.
Johannis úgy vélekedett, hogy - a román átvilágítási testületként működő - Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) fontos szerepe lesz a kommunizmus múzeumának létrehozásában. Az államfő decemberben, a Ceausescu-diktatúrát megdöntő forradalom kirobbanásának 25. évfordulója alkalmából Temesváron tartott ünnepi beszédében jelentette be: kezdeményezni fogja egy ilyen intézmény megalapítását, amely átfogó oktatási programokat bonyolíthatna le, és tematizálhatná a közbeszédet.
"Szükség van az emlékezésre és az emlékeztetésre, csak így tudjuk megvédeni magunkat a kommunizmustól" - jelentette ki Johannis tavaly decemberben a temesvári megemlékezésen.
Évente ezren kérnek átvilágítást
Az országban 1999-ben fogadtak el törvényt arról, hogy bárki tanulmányozhatja azokat az aktákat és feljegyzéseket, amelyeket a Securitate készített róla. Ennek érdekében első körben 2001-ben a CNSAS 700 folyóméternyi iratot, vagyis mintegy 10 ezer megfigyelési dossziét vett át a Securitate feloszlatása után 1990 márciusában létrehozott Román Hírszerző Szolgálattól (SRI).
A Securitate-akták jelentős része Traian Băsescu elnökké választása után, 2005 márciusával kezdődően került az átvilágítási testülethez: a korabeli híradások szerint akkor 12 folyókilométernyi irat került a CNSAS-hoz abból az archívumból, amelyet az SRI vett át a kommunista politikai rendőrségtől és kémelhárítástól.
A CNSAS honlapján megtalálható utolsó, 2013-as éves jelentés szerint az átvilágítási testületnél ma már 25 folyókilométernyi Securitate-iratot tanulmányozhatnak a történészek és az érdeklődők. A kimutatás szerint évente mintegy ezer új látogató jelentkezik az átvilágítási testületnél, hogy a róla vagy felmenőiről készült megfigyelési aktákat kikérje.
maszol.ro/MTI
2015. január 26.
Háromszéken is sokan hagyják magukra gyermekeiket
Az elmúlt évek során folyamatosan növekedett a külföldön munkát vállaló szülők száma, ezzel együtt emelkedett azon gyerekek száma is, akikre szüleik hiányában rokonok, ismerősök vigyáznak, vagy teljesen magukra maradtak.
A Kovászna megyei Gyermekvédelmi Hatóság adatai szerint 2013-ban több mint ezer kiskorút hagytak itthon a külföldön dolgozó szülők, probléma, hogy közülük mindössze 14-et helyeztek el hivatalosan gyámhoz.
A Kovászna megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetője, Vass Mária elmondta: a vonatkozó jogszabály szerint a külföldre való távozás előtt a szülők kötelesek az önkormányzatoknál jelenteni, hogy kire hagyják gyereküket. Gondot jelent viszont, hogy ezt az előírást nagyon kevesen tartják be, és az ország elhagyásakor, a határnál nem ellenőrzik ezt.
Az igazgató szerint elenyésző azon szülők száma, akik hivatalosan helyezik el gyerekeiket nagyszülőknél, rokonoknál, általában csak rájuk bízzák őket, de erről nem születik semmilyen jogi dokumentum. Szakemberek szerint fennáll a veszély, hogy megfelelő felügyelet hiányában a gyerekek elkallódnak, iskolakerülők lesznek, és rossz társaságba keverednek.
Kovács Zsolt
maszol.ro
Az elmúlt évek során folyamatosan növekedett a külföldön munkát vállaló szülők száma, ezzel együtt emelkedett azon gyerekek száma is, akikre szüleik hiányában rokonok, ismerősök vigyáznak, vagy teljesen magukra maradtak.
A Kovászna megyei Gyermekvédelmi Hatóság adatai szerint 2013-ban több mint ezer kiskorút hagytak itthon a külföldön dolgozó szülők, probléma, hogy közülük mindössze 14-et helyeztek el hivatalosan gyámhoz.
A Kovászna megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetője, Vass Mária elmondta: a vonatkozó jogszabály szerint a külföldre való távozás előtt a szülők kötelesek az önkormányzatoknál jelenteni, hogy kire hagyják gyereküket. Gondot jelent viszont, hogy ezt az előírást nagyon kevesen tartják be, és az ország elhagyásakor, a határnál nem ellenőrzik ezt.
Az igazgató szerint elenyésző azon szülők száma, akik hivatalosan helyezik el gyerekeiket nagyszülőknél, rokonoknál, általában csak rájuk bízzák őket, de erről nem születik semmilyen jogi dokumentum. Szakemberek szerint fennáll a veszély, hogy megfelelő felügyelet hiányában a gyerekek elkallódnak, iskolakerülők lesznek, és rossz társaságba keverednek.
Kovács Zsolt
maszol.ro
2015. január 26.
Feltárja a magyarság életét
Nyírbéltek, Vitoria, Budapest - Miska János író, bibliográfus, a kanadai magyar irodalom „mindenese” hazaköltözött.
Egy negyedéves egyetemista fiatalember 1956. december 20-án útnak indult szülőfalujából. Batyujában szál kolbász, pár szelet kenyér. Azt sem tudta, merre menjen. 2014. december 3-án hazatért, hogy tekintélyes szellemi és anyagi javait szülőhazája szolgálatába helyezze.
Miska János Nyírbélteken született 1932-ben, Hajdúböszörményben érettségizett. Már akkor író, újságíró szeretett volna lenni, ezért beiratkozott az ELTE újságíró szakára. Három év után egy esztendőt Nyíregyházán gyakornokoskodott. – Itt megtanultam, mennyire fontos az információ ellenőrzése. Egy olvasó a tsz zárszámadó közgyűléséről írt csasztuskát, melyből „hírt” faragtam. Másnap kiderült: a zárszámadás el sem készült, a téesz-tagok vasvillával vonultak az iroda elé, hisz abból a sok jóból, amiről a „hír” szólt, ők egy petákot sem láttak.
A gyakorlat után visszatért az egyetemre, ám nemsokára kitört a forradalom, s mint aktivistát, Nyíregyházára küldték. – Részt vettünk egy nagygyűlésen, majd másnap a városháza előtt megjelent két orosz tank. Akkor már tudtam: innen menekülni kell.
Irány Kanada
Kanadában elölről kellett mindent kezdeni. Másfél évig egy kórházban dolgozott segédként, mire megtanult annyira angolul, hogy nekivágjon egyetemi tanulmányainak.
– Eredetileg szépírónak készültem – novelláim, elbeszéléseim jelentek meg külföldi és hazai lapokban –, de rájöttem, hogy a gazdag kanadai magyar szellemi, kulturális és irodalmi élet teljesen feldolgozatlan. Ekkor döntöttem: a szépírás helyett inkább a kanadai magyar szellemi értékek felkutatásával foglalkozom. Tizenöt évi kutatás eredményeként elkészült az első bibliográfiám, a Canadian Studies on Hungarians, aminek a sikere további munkára ösztönzött. Az évek során három kiegészítő kötet követte az eredetit. Később Kanadában megindult a bevándorló nemzetiségiek bibliográfiai kultusza, sorra jelentek meg a magyarhoz hasonló szakbibliográfiák.
– Magyarország is felfigyelt munkásságomra. Tavaly felkeresett az Országos Levéltár főlevéltárosa és történésze, hogy segítsek a kanadai magyar levéltári anyag rendszerezésében. Nyitott kaput döngetett, hiszen ezt a munkát már évekkel ezelőtt elvégeztem. Most azon dolgozunk, hogy az anyagot megőrizzük, s az anyaországba eljuttassuk.
A kapcsolatok egyengetése
– Egyike vagyok azoknak, akik igyekeznek feltárni a külföldön élő magyarság életét. Kanadában tudatosan készültem arra, hogy elősegítsem kortársaim sikeres beilleszkedését anélkül, hogy feladnák nemzeti hagyományaikat és anyanyelvüket.
– Szeretném megírni azokat az életmorzsákat, melyek korábbi írásaimból kimaradtak. Készülő jegyzeteimben hangot kap életünk számos vonása, fiatalkori, kedves bohósága. Tartozom még angol nyelvű életrajzi könyvem magyarra ültetésével. Nem is szólva az itthoni élet számos tapasztalatáról.
Nemrég újraházasodott, Érsekné Orosz Erzsébetet vette feleségül. Eredetileg úgy tervezték, hogy fél évet Kanadában, felet Budapesten töltenek. Tavaly ősszel azonban végleg eldőlt: hazaköltöznek. Csillaghegyen vettek családi házat. – A kettős állampolgárságot megtartva, továbbra is Magyarország és Kanada kapcsolatának egyengetése lesz a fő munkaterületem.
Kötetek, kitüntetések
Több mint 35 könyv terjedelmű munka: bibliográfia, monográfia, tanulmány, esszé, elbeszélés és memoárgyűjtemény jelent meg a neve alatt, Magyarországon öt kötete jelent meg 2011 óta.
Számos kitüntetést kapott, köztük Erzsébet királynő koronázási emlékérmét, Alberta Tartomány Nagydíját, egyetemi díszdoktorátusra való felterjesztést.
KM-GYL
szon.hu
Nyírbéltek, Vitoria, Budapest - Miska János író, bibliográfus, a kanadai magyar irodalom „mindenese” hazaköltözött.
Egy negyedéves egyetemista fiatalember 1956. december 20-án útnak indult szülőfalujából. Batyujában szál kolbász, pár szelet kenyér. Azt sem tudta, merre menjen. 2014. december 3-án hazatért, hogy tekintélyes szellemi és anyagi javait szülőhazája szolgálatába helyezze.
Miska János Nyírbélteken született 1932-ben, Hajdúböszörményben érettségizett. Már akkor író, újságíró szeretett volna lenni, ezért beiratkozott az ELTE újságíró szakára. Három év után egy esztendőt Nyíregyházán gyakornokoskodott. – Itt megtanultam, mennyire fontos az információ ellenőrzése. Egy olvasó a tsz zárszámadó közgyűléséről írt csasztuskát, melyből „hírt” faragtam. Másnap kiderült: a zárszámadás el sem készült, a téesz-tagok vasvillával vonultak az iroda elé, hisz abból a sok jóból, amiről a „hír” szólt, ők egy petákot sem láttak.
A gyakorlat után visszatért az egyetemre, ám nemsokára kitört a forradalom, s mint aktivistát, Nyíregyházára küldték. – Részt vettünk egy nagygyűlésen, majd másnap a városháza előtt megjelent két orosz tank. Akkor már tudtam: innen menekülni kell.
Irány Kanada
Kanadában elölről kellett mindent kezdeni. Másfél évig egy kórházban dolgozott segédként, mire megtanult annyira angolul, hogy nekivágjon egyetemi tanulmányainak.
– Eredetileg szépírónak készültem – novelláim, elbeszéléseim jelentek meg külföldi és hazai lapokban –, de rájöttem, hogy a gazdag kanadai magyar szellemi, kulturális és irodalmi élet teljesen feldolgozatlan. Ekkor döntöttem: a szépírás helyett inkább a kanadai magyar szellemi értékek felkutatásával foglalkozom. Tizenöt évi kutatás eredményeként elkészült az első bibliográfiám, a Canadian Studies on Hungarians, aminek a sikere további munkára ösztönzött. Az évek során három kiegészítő kötet követte az eredetit. Később Kanadában megindult a bevándorló nemzetiségiek bibliográfiai kultusza, sorra jelentek meg a magyarhoz hasonló szakbibliográfiák.
– Magyarország is felfigyelt munkásságomra. Tavaly felkeresett az Országos Levéltár főlevéltárosa és történésze, hogy segítsek a kanadai magyar levéltári anyag rendszerezésében. Nyitott kaput döngetett, hiszen ezt a munkát már évekkel ezelőtt elvégeztem. Most azon dolgozunk, hogy az anyagot megőrizzük, s az anyaországba eljuttassuk.
A kapcsolatok egyengetése
– Egyike vagyok azoknak, akik igyekeznek feltárni a külföldön élő magyarság életét. Kanadában tudatosan készültem arra, hogy elősegítsem kortársaim sikeres beilleszkedését anélkül, hogy feladnák nemzeti hagyományaikat és anyanyelvüket.
– Szeretném megírni azokat az életmorzsákat, melyek korábbi írásaimból kimaradtak. Készülő jegyzeteimben hangot kap életünk számos vonása, fiatalkori, kedves bohósága. Tartozom még angol nyelvű életrajzi könyvem magyarra ültetésével. Nem is szólva az itthoni élet számos tapasztalatáról.
Nemrég újraházasodott, Érsekné Orosz Erzsébetet vette feleségül. Eredetileg úgy tervezték, hogy fél évet Kanadában, felet Budapesten töltenek. Tavaly ősszel azonban végleg eldőlt: hazaköltöznek. Csillaghegyen vettek családi házat. – A kettős állampolgárságot megtartva, továbbra is Magyarország és Kanada kapcsolatának egyengetése lesz a fő munkaterületem.
Kötetek, kitüntetések
Több mint 35 könyv terjedelmű munka: bibliográfia, monográfia, tanulmány, esszé, elbeszélés és memoárgyűjtemény jelent meg a neve alatt, Magyarországon öt kötete jelent meg 2011 óta.
Számos kitüntetést kapott, köztük Erzsébet királynő koronázási emlékérmét, Alberta Tartomány Nagydíját, egyetemi díszdoktorátusra való felterjesztést.
KM-GYL
szon.hu
2015. január 27.
Lemondott a Hírszerző Szolgálat igazgatója
Távozik tisztségéből George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatója, akinek lemondását Klaus Johannis államfő elfogadta.
A titkosszolgálati vezető már a novemberi elnökválasztási kampány idején jelezte, hogy felajánlja lemondását a megválasztott új államfőnek. Távozása mégis meglepetésnek számít, miután Johannis elnöki beiktatása után úgy nyilatkozott, hogy az „SRI jól működik, és az SRI igazgatói posztja foglalt". A média a lemondást azzal hozta összefüggésbe, hogy az SRI igazgatója a párizsi terrortámadások után nyilvános szócsatába keveredett az alkotmánybírósággal. Maior azt sugallta, hogy a taláros testület viseli a felelősséget, ha Romániában is „baj lesz", miután alkotmányellenesnek minősítette a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó jogszabályokat.
MTI
Erdély.ma
Távozik tisztségéből George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatója, akinek lemondását Klaus Johannis államfő elfogadta.
A titkosszolgálati vezető már a novemberi elnökválasztási kampány idején jelezte, hogy felajánlja lemondását a megválasztott új államfőnek. Távozása mégis meglepetésnek számít, miután Johannis elnöki beiktatása után úgy nyilatkozott, hogy az „SRI jól működik, és az SRI igazgatói posztja foglalt". A média a lemondást azzal hozta összefüggésbe, hogy az SRI igazgatója a párizsi terrortámadások után nyilvános szócsatába keveredett az alkotmánybírósággal. Maior azt sugallta, hogy a taláros testület viseli a felelősséget, ha Romániában is „baj lesz", miután alkotmányellenesnek minősítette a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó jogszabályokat.
MTI
Erdély.ma
2015. január 27.
Program a Kárpát-medence szórványmagyarsága segítésére
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indít a kormány tavasszal – mondta el Potápi Árpád János az MTI-nek.
A Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára kifejtette: a program az egykori monarchia területére terjed majd ki, érintve Csángóföldet, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát, Dél-Lengyelországot egyaránt. A program alapvetően nem az emigráció magyarságát, hanem a Kárpát-medencében élőket szeretné megcélozni – jelezte.
A Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára a magyar közösségekhez várhatóan ötven fiatalt küldenek ki, akik a kulturális feladatok mellett a szórványmagyarság közösségeinek szervezésében, építésében, identitásának megerősítésében segítenek majd.
Potápi Árpád János tájékoztatása szerint a program forrásigényének meghatározása zajlik, ugyanakkor várhatóan jóval alacsonyabbak lesznek a költségek, mint az egymilliárd forintos kerettel meghirdetett Kőrösi Csoma Sándor programé.
A programot – amelyet Grezsa István miniszteri biztos koordinál – a tervek szerint márciusban hirdetik meg – jelezte az államtitkár.
MTI
Erdély.ma
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indít a kormány tavasszal – mondta el Potápi Árpád János az MTI-nek.
A Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára kifejtette: a program az egykori monarchia területére terjed majd ki, érintve Csángóföldet, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát, Dél-Lengyelországot egyaránt. A program alapvetően nem az emigráció magyarságát, hanem a Kárpát-medencében élőket szeretné megcélozni – jelezte.
A Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára a magyar közösségekhez várhatóan ötven fiatalt küldenek ki, akik a kulturális feladatok mellett a szórványmagyarság közösségeinek szervezésében, építésében, identitásának megerősítésében segítenek majd.
Potápi Árpád János tájékoztatása szerint a program forrásigényének meghatározása zajlik, ugyanakkor várhatóan jóval alacsonyabbak lesznek a költségek, mint az egymilliárd forintos kerettel meghirdetett Kőrösi Csoma Sándor programé.
A programot – amelyet Grezsa István miniszteri biztos koordinál – a tervek szerint márciusban hirdetik meg – jelezte az államtitkár.
MTI
Erdély.ma
2015. január 27.
Hilib meghalt, ki következik?
Hilibben az ősztől megszűnik az iskola, a gyermekeket sárga iskolabusz, az a hepe-hupás utakon zötykölödő halottas doboz utaztatja majd Ozsdolára. És vissza. Hilib tehát meghalt. Mert hagyták az iskolát! A kimúlás kezdeményezője az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola, a pénzügyi központ igazgatója és vezetőtanácsa. Főítésze az Ozsdola községi önkormányzat. Asszisztálója a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség – mely „csak” ellenjegyez, de kimondja: a helyi iskolahálózatokról a helyi önkormányzatok döntenek.
Ozsdola pedig nyolc szavazattal döntött – most nem nézzük ezek színeit. Inkább megjegyezzük: nyolc gyermek, nyolc szavazat... És a helyzeten az sem szépít, hogy a tizenegy községi képviselőből kettő tartózkodott, amit látunk: magas fölénnyel félreütötték a hilibi képviselő (egyetlen) ellenző karnyújtását. Azét, akinek a kérdésben éppenséggel vétójoga kellett volna hogy legyen. De hát így van ez, amikor csupán mímeljük a demokráciát, és csak szónokolunk az autonómiáról. Amikor semmit nem nyom a latban a helyi közösség – ezúttal a hilibiek – véleménye és akarata.
S még csak azt sem mondhatják el, hogy nem tudtak róla. A hilibi közösség nem kuksolt, képviselőjük szavazata eléggé világos: meg kell tartani az iskolát. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános és dr. T. Szabó Levente is egyértelműen megfogalmazta: „az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.” Hát a községi tanács „megfontolta”. Meg bizony. És akkor most olvassuk el a Háromszék mai faluriportját.
Incze Ibolya
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hilibben az ősztől megszűnik az iskola, a gyermekeket sárga iskolabusz, az a hepe-hupás utakon zötykölödő halottas doboz utaztatja majd Ozsdolára. És vissza. Hilib tehát meghalt. Mert hagyták az iskolát! A kimúlás kezdeményezője az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola, a pénzügyi központ igazgatója és vezetőtanácsa. Főítésze az Ozsdola községi önkormányzat. Asszisztálója a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség – mely „csak” ellenjegyez, de kimondja: a helyi iskolahálózatokról a helyi önkormányzatok döntenek.
Ozsdola pedig nyolc szavazattal döntött – most nem nézzük ezek színeit. Inkább megjegyezzük: nyolc gyermek, nyolc szavazat... És a helyzeten az sem szépít, hogy a tizenegy községi képviselőből kettő tartózkodott, amit látunk: magas fölénnyel félreütötték a hilibi képviselő (egyetlen) ellenző karnyújtását. Azét, akinek a kérdésben éppenséggel vétójoga kellett volna hogy legyen. De hát így van ez, amikor csupán mímeljük a demokráciát, és csak szónokolunk az autonómiáról. Amikor semmit nem nyom a latban a helyi közösség – ezúttal a hilibiek – véleménye és akarata.
S még csak azt sem mondhatják el, hogy nem tudtak róla. A hilibi közösség nem kuksolt, képviselőjük szavazata eléggé világos: meg kell tartani az iskolát. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános és dr. T. Szabó Levente is egyértelműen megfogalmazta: „az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.” Hát a községi tanács „megfontolta”. Meg bizony. És akkor most olvassuk el a Háromszék mai faluriportját.
Incze Ibolya
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 27.
Tabuk nélkül a nemzeti ünnepekről (Magyar–román vitafórum)
Vagy megismételjük a múlt hibáit, és akkor semmilyen szinten nem lesz közeledés a magyar és a román közösség között, vagy felismerjük, hogy együttélésre vagyunk „ítélve”, és közös erővel közös jövendőnket próbáljuk építeni – jelentette ki tegnap este Sánta Imre bikfalvi református lelkész mintegy végszóként a Vox Populi elnevezésű magyar–román vitafórum első rendezvényén.
A sepsiszentgyörgyi Babeş–Bolyai Tudományegyetemen lezajlott vitaesten Sánta Imre és Daniel Şanta fogalmazta meg gondolatait nemzeti és vallási ünnepeinkkel kapcsolatosan, felszólaltak a Vox Populi kezdeményezői, Mădălin Guruianu és Cziprián-Kovács Lóránt is. A nyílt, őszinte, szókimondó, de mindvégig kulturált hangnemben lezajlott párbeszéd során a résztvevők kertelés nélkül fogalmazták meg kifogásaikat, kérdéseiket – hogy például magyarként miért nem ünnepelünk december elsején, illetve hogy a helyi közösség hivatalos vezetői miért nem vesznek részt a románok hivatalos ünnepén.
Mindenki hangsúlyozta: csakis egymás megismerése vezethet a kölcsönös tisztelethez, bizalomhoz, ami a közös építkezés alapja, a békés egymás mellett élés biztosítéka. Megfontolásra érdemes javaslatok is elhangzottak: szükség volna egy olyan napra, amelyen mindkét közösség felhőtlenül ünnepelhet együtt, de elengedhetetlenek az egymás iránti gesztusok is. A vitaesten elhangzottak részletes krónikájával holnapi lapszámunkban jelentkezünk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vagy megismételjük a múlt hibáit, és akkor semmilyen szinten nem lesz közeledés a magyar és a román közösség között, vagy felismerjük, hogy együttélésre vagyunk „ítélve”, és közös erővel közös jövendőnket próbáljuk építeni – jelentette ki tegnap este Sánta Imre bikfalvi református lelkész mintegy végszóként a Vox Populi elnevezésű magyar–román vitafórum első rendezvényén.
A sepsiszentgyörgyi Babeş–Bolyai Tudományegyetemen lezajlott vitaesten Sánta Imre és Daniel Şanta fogalmazta meg gondolatait nemzeti és vallási ünnepeinkkel kapcsolatosan, felszólaltak a Vox Populi kezdeményezői, Mădălin Guruianu és Cziprián-Kovács Lóránt is. A nyílt, őszinte, szókimondó, de mindvégig kulturált hangnemben lezajlott párbeszéd során a résztvevők kertelés nélkül fogalmazták meg kifogásaikat, kérdéseiket – hogy például magyarként miért nem ünnepelünk december elsején, illetve hogy a helyi közösség hivatalos vezetői miért nem vesznek részt a románok hivatalos ünnepén.
Mindenki hangsúlyozta: csakis egymás megismerése vezethet a kölcsönös tisztelethez, bizalomhoz, ami a közös építkezés alapja, a békés egymás mellett élés biztosítéka. Megfontolásra érdemes javaslatok is elhangzottak: szükség volna egy olyan napra, amelyen mindkét közösség felhőtlenül ünnepelhet együtt, de elengedhetetlenek az egymás iránti gesztusok is. A vitaesten elhangzottak részletes krónikájával holnapi lapszámunkban jelentkezünk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 27.
Wass Albertre emlékeztek
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete minden esztendőben megemlékezik Wass Albertről. Szombaton este a Gyűjtemények Házában levetítették a Fenyőktől a pálmafákig című hatvanperces portréfilmet. A román hatalom a mai napig fél Wass Albert szellemétől, ránk hagyott örökségétől, ezért támadja mindazokat, akik megemlékeznek róla – fejtette ki a vármegyések álláspontját Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete minden esztendőben megemlékezik Wass Albertről. Szombaton este a Gyűjtemények Házában levetítették a Fenyőktől a pálmafákig című hatvanperces portréfilmet. A román hatalom a mai napig fél Wass Albert szellemétől, ránk hagyott örökségétől, ezért támadja mindazokat, akik megemlékeznek róla – fejtette ki a vármegyések álláspontját Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 27.
Bethlen Kata falujában
Oltfej ikerfalujának, Étfalvazoltánnak múltját megirigyelhetné sok más település. Veretes helytörténete telis-tele jeles eseményekkel. Két műemlék jellegű temploma, erdőségei, termékeny talaja van, és ha netalán aszály lépne fel, a két település között folyik el az Olt, s „nem jöhet olyan szárazság, hogy abból ne tudjon inni a jószág”. Jeles családjai szép és nemes emlékeket hagytak a maiakra, s a múltnak képe, ha voltak is itt szomorúbb események, leszépült – a falu mai élete azonban válságos.
Jó minőségű, szép kivitelezésű községtérképet adott ki a gidófalvi községvezetés, amelyen sok értékes helynév szerepel. A mappa hátoldalán rövid kétnyelvű településbemutatókat olvashatunk. Étfalvazoltánról Lemhényi Katalin tanítónő adja tudtunkra, hogy Étfalva neve Benkő József szerint Ethe nevű székely őstől származik, Kállay Ferenc szerint pedig Ethele hun királytól. Zoltán neve Erdőelvi Zoltántól, az első erdélyi vajdától eredne. A két falu közigazgatási szempontból 1899-ben egyesült. Terv aszfaltozásra
A Gidófalva központú község önkormányzata nem feledkezett meg a faluról, innen indul a község ivóvízhálózata, korszerű vízház szűri meg a folyó vizét, amelyből az ikerfalu is részesül, s rácsatlakoztatták a szennyvízhálózatot is a központi tisztítóállomásra. Mondhatnánk, közel áll a falu ahhoz, hogy teljes infrastruktúrával rendelkezzék. A lakosság mentalitásának kellene változnia, s főként gazdasági erejének növekednie ahhoz, hogy gyökeret verhessen itt is a pénzt hozó faluturizmus. Korszerű kultúrotthont építtetett ide Berde József polgármester, s modern hidat az Olt folyón. Mindezt ő közölte, de hangsúlyozta: minden további elképzelés csak az anyagiak függvényében kivitelezhető, mert bármennyire fontos a székely kaláka, nagyobb munkálatokban erre alapozni bizonytalan. – Mindenképpen folytatni akarjuk a helybeli tekepálya építését, mert arra van igény a faluban, de fontosabb lenne az Étfalva község déli bejáratánál megkezdett aszfaltburkolat, amely az Olton és Zoltán falun keresztül megteremtené az összeköttetést a Csík felé tartó nemzetközi út és a községközpont között. Ideje volna felszámolni a mindenkori por- és a sártengert a falu között, hogy megváltozzék a településkép. Ehhez uniós pályázat, komoly összeg kellene. A tervezetem nagyjából készen, ha lesz lehetőség, lépni tudok – mondta a polgármester. Az ikerfaluban változások is történtek: háborús emlék áll az étfalvi templom előtt, megújult a zoltáni barokk Czirjék-kapu, kopjafa őrzi Váradi József és az 1854-es forradalmi mozgalom emlékét. Megszűnt az óvoda, veszélyben az iskola
Étfalva ősi óvodája megszűnt, két óvodás és Barabás Csilla óvónő, helybeli tiszteletes asszony az iskolásbusszal Gidófalvára, illetve Angyalosra ingázik. Kilenc alsótagozatos tanuló jár az étfalvazoltáni Bethlen Kata-iskolába, akik esetleg a jövő tanévre is maradnak – tájékoztatott Lemhényi Katalin tanítónő –, de azután annyira lecsökken a gyereklétszám, hogy fennmaradásra semmilyen remény. – Sajnos, egyre gyakoribb jelenség, hogy szűnnek meg falusi iskoláink. Étfalvazoltánban a tanítók és a lelkészek harcoltak, hogy iskolát hozhassanak létre, amelyek most gyermekhiány miatt bezárnak. Nagyon sajnálom – mondta a tanítónő –, mert történelmi emlékmű az iskola épülete, a hagyomány szerint Árva Bethlen Kata tulajdona volt, akinek a nevét 1992-ben vette fel az iskola. – Megszűnik-e az étfalvazoltáni iskola? – kérdeztük Zsigmond Zoltánt, a Czetz János központi iskola igazgatóját.
– Minden bizonnyal meg. Én ezt már a tavaly megmondtam, de mindenki reménykedett – felelte. – Az iskolabusszal meg tudjuk oldani a gondokat fennakadás nélkül, az oktatási-tanítási folyamat nem szenved majd kárt.
– Mi lesz a műemlék jellegű iskola- és az óvoda épületével? – kérdeztük Berde Józsefet. – Nem mondunk le az iskola épületéről, hiszen az évek során mi javítgattuk. Osztálytermet alakítottunk ki, de kellene oda beépített illemhely is, hiszen meglesz annak a jövőbeni funkciója. Meg kell értenie a lakosságnak, hogy addig, amíg 500 ezer lej adóból és 300 ezer büntetésből eredő kinnlevőségünk van, addig nem lehet további fejlesztésről tárgyalni egy faluközösségben. Az óvoda épületére számot tartana az ottani közbirtokosság.
Mi lenne erdőbirtok nélkül?
Erősen le kezdett épülni ez a falu – panaszkodtak a helybeliek. Volt itt a kezdet kezdetén vágóhíd, húsfeldolgozó, nagyobb állatállomány, sütötték a jó házikenyereket, volt német segítség, hoztak mezőgépeket. Ez már mind a múlté. Működik szerencsére a helybeli tejfeldolgozó, ott készül a Robi sajt, néhány gazdának van tehenészete, s akinek nincs pénze, nagy kínnal művelteti földjeit. Szerencsénk van még az erdőbirtokkal. A közbirtokosságtól még kapunk fát. Ide jutott a hajdanában gazdag falu: a kollektívidőket ki sem tudtuk heverni, de arra, hogy ez az uniós világ is ennyire nehéz, nem gondoltunk volna. Nincsen a népnek kitartása. Rossz a közhangulat. – Mekkora a birtoka az erdő-közbirtokosságnak? – kérdeztük Bakk Vilmos elnököt. – Van 349 hektár erdő és 97,2 hektár legelő – felelte –, ami felnyúlik a Bodok-patakába is. Elmondhatom, hogy jó az erdőnk, működünk, de nem könnyű rendezni sorsát. Most kellett megújítanunk az üzemtervet. Most adtunk el 622 köbméter tűzrevaló lábán álló fát, s abból van valamennyi pénzecskénk. Egy kálnoki cég termeli ki. Százhatvankét tagunk van, számuk szaporodik, s a vagyon aprózódik, mert a közvetlen örökösök kihalnak. Legutóbb mindenki kapott egy hektár erdő után 1,5 folyóméter tűzifát. Mi ingyen adjuk a fát, de a tulajdonosnak saját pénzén haza kell szállíttatnia.
– Mit hoz a birtokosságnak legelőterületük?
– Ha mindenki odaállna, és becsületesen elvégezné annak takarítását, hozna is. Sajnos, ez a jó régi szokás ki kezdett maradni. Határozat szerint minden állattulajdonosnak részt kéne vennie, de nem mindenki jött rendesen, csak egy része, szabad idejének függvényében. A vonczi és a csomozi legelőn, mert az ágakat mind beleraktuk a gödrökbe-árkokba, vízmosásokba, a kifizetési ügynökség a tavalyra mind elvágta a támogatásunkat, ők ugyanis csak a zöld felületekre fizetnek, a gödrök-árkok fekete felszínnek számítanak. Szerintük el kellett volna szállítanunk az ágakat-bokrokat, de azok helye úgyis csak árok maradt volna, mert például a zoltáni puszták mind tele vannak vízmosásokkal. Erre idén is számíthatunk, mert a szóban forgó területek nem zöldülnek be. A szabályok szerint a legelőkön levő terebélyes nagy fák alatti területet, ahol nem nő legelésre alkalmas fű, szintén leszámítják az összterületből. Márciusban vagy áprilisban lesz közgyűlésünk, amikor megkapjuk a papírokat a baconi magánerdészettől, s akkor beszámolunk a tagság előtt. Erdészünk, a bodoki Székely János is mindenről tud. Közel állok ahhoz, hogy felmondjak – fejezte be Bakk Vilmos. – Ezt a munkát tovább vinni csak közös erővel, a vezetőség hozzáállásával lehet. Őseink az erdőket megszerezték, mi csak megörököltük, de meg kell őriznünk utódaink számára. Sűrűsödő egyházi gondok
– Félszáznyi olyan egyháztagja van az eklézsiának, akik közel 15 000 lej egyházfenntartási járulékkal tartoznak – tudtuk meg Barabás Béla református lelkipásztortól, aki 31 esztendeje szolgál a gyülekezetben. – Ezzel az összeggel egyenlíteni lehetne az eklézsia mintegy 16 500 lej kinnlévőségét. Negatív a falu demográfiai mutatója: egy gyereket sem kereszteltem, három temetés volt. A lelkész azt javasolta a presbitériumnak, hogy a félszáznyi nem fizető egyháztagot törüljék az egyházközség tagjainak sorából.
A hívek szerint az egyházfenntartási járulék feletti másfajta jövedelmet, termőföldek, egyházi erdők hozadékát, adományokat stb. az egyre romló két templom javítására kell fordítani; az étfalvi harangtorony javítása azonnali feladat lenne.
A lelkész elmondta: ilyen célra semmit nem tudtak összegyűjteni, mert ebből fizették az adókat-illetékeket, s népes családjának, a harangozónak túl kellett és kell élnie az éveket. Ahhoz, hogy a hívek fenn tudják tartani az eladósodott eklézsiát, havi 10 lejes, azaz évi 120 lejes kepére lenne szükség. Sajnos, a lepergett három évtized alatt gáncsoskodás vert gyökeret az egyházközségben, ami ma is tart, s az effajta viszonyulás miatt bomlott meg a németországi testvéregyházukkal, majd a pulai baráti csoporttal addig gyümölcsöző kapcsolat is. A helyzet a lelkész szerint tarthatatlan. – Mi volt az évi beszámoló gyűlés eredménye? – kérdeztük Péter Pál újraválasztott számadó gondnokot. – Csak a hivatalosan meghatározott évi 75 lejes kepével értett egyet a számában megcsappant presbitérium. Sorra kerültek a legégetőbb gondok: az adósság törlesztése, az egyházi javak maradéktalan visszaszolgáltatásának dolga. Nem értettünk egyet a félszáznyi egyháztag kirekesztésével anélkül, hogy velük szóba állhatnánk. Vállaltuk, hogy eljárjuk az adósokat május 30-ig. Azt javasoltuk, hogy állítson be a lelkész egy pénztárnokot, javítsa meg személyes kapcsolatait a községi önkormányzattal, hogy lehessen párbeszédet folytatni mind a fennálló peres ügyekkel, mind egy ravatalozó építésével kapcsolatosan. Összhang nélkül nincsen jó viszony és megfelelő templomlátogatás sem – fejtette ki a presbitérium véleményét Péter Pál.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Oltfej ikerfalujának, Étfalvazoltánnak múltját megirigyelhetné sok más település. Veretes helytörténete telis-tele jeles eseményekkel. Két műemlék jellegű temploma, erdőségei, termékeny talaja van, és ha netalán aszály lépne fel, a két település között folyik el az Olt, s „nem jöhet olyan szárazság, hogy abból ne tudjon inni a jószág”. Jeles családjai szép és nemes emlékeket hagytak a maiakra, s a múltnak képe, ha voltak is itt szomorúbb események, leszépült – a falu mai élete azonban válságos.
Jó minőségű, szép kivitelezésű községtérképet adott ki a gidófalvi községvezetés, amelyen sok értékes helynév szerepel. A mappa hátoldalán rövid kétnyelvű településbemutatókat olvashatunk. Étfalvazoltánról Lemhényi Katalin tanítónő adja tudtunkra, hogy Étfalva neve Benkő József szerint Ethe nevű székely őstől származik, Kállay Ferenc szerint pedig Ethele hun királytól. Zoltán neve Erdőelvi Zoltántól, az első erdélyi vajdától eredne. A két falu közigazgatási szempontból 1899-ben egyesült. Terv aszfaltozásra
A Gidófalva központú község önkormányzata nem feledkezett meg a faluról, innen indul a község ivóvízhálózata, korszerű vízház szűri meg a folyó vizét, amelyből az ikerfalu is részesül, s rácsatlakoztatták a szennyvízhálózatot is a központi tisztítóállomásra. Mondhatnánk, közel áll a falu ahhoz, hogy teljes infrastruktúrával rendelkezzék. A lakosság mentalitásának kellene változnia, s főként gazdasági erejének növekednie ahhoz, hogy gyökeret verhessen itt is a pénzt hozó faluturizmus. Korszerű kultúrotthont építtetett ide Berde József polgármester, s modern hidat az Olt folyón. Mindezt ő közölte, de hangsúlyozta: minden további elképzelés csak az anyagiak függvényében kivitelezhető, mert bármennyire fontos a székely kaláka, nagyobb munkálatokban erre alapozni bizonytalan. – Mindenképpen folytatni akarjuk a helybeli tekepálya építését, mert arra van igény a faluban, de fontosabb lenne az Étfalva község déli bejáratánál megkezdett aszfaltburkolat, amely az Olton és Zoltán falun keresztül megteremtené az összeköttetést a Csík felé tartó nemzetközi út és a községközpont között. Ideje volna felszámolni a mindenkori por- és a sártengert a falu között, hogy megváltozzék a településkép. Ehhez uniós pályázat, komoly összeg kellene. A tervezetem nagyjából készen, ha lesz lehetőség, lépni tudok – mondta a polgármester. Az ikerfaluban változások is történtek: háborús emlék áll az étfalvi templom előtt, megújult a zoltáni barokk Czirjék-kapu, kopjafa őrzi Váradi József és az 1854-es forradalmi mozgalom emlékét. Megszűnt az óvoda, veszélyben az iskola
Étfalva ősi óvodája megszűnt, két óvodás és Barabás Csilla óvónő, helybeli tiszteletes asszony az iskolásbusszal Gidófalvára, illetve Angyalosra ingázik. Kilenc alsótagozatos tanuló jár az étfalvazoltáni Bethlen Kata-iskolába, akik esetleg a jövő tanévre is maradnak – tájékoztatott Lemhényi Katalin tanítónő –, de azután annyira lecsökken a gyereklétszám, hogy fennmaradásra semmilyen remény. – Sajnos, egyre gyakoribb jelenség, hogy szűnnek meg falusi iskoláink. Étfalvazoltánban a tanítók és a lelkészek harcoltak, hogy iskolát hozhassanak létre, amelyek most gyermekhiány miatt bezárnak. Nagyon sajnálom – mondta a tanítónő –, mert történelmi emlékmű az iskola épülete, a hagyomány szerint Árva Bethlen Kata tulajdona volt, akinek a nevét 1992-ben vette fel az iskola. – Megszűnik-e az étfalvazoltáni iskola? – kérdeztük Zsigmond Zoltánt, a Czetz János központi iskola igazgatóját.
– Minden bizonnyal meg. Én ezt már a tavaly megmondtam, de mindenki reménykedett – felelte. – Az iskolabusszal meg tudjuk oldani a gondokat fennakadás nélkül, az oktatási-tanítási folyamat nem szenved majd kárt.
– Mi lesz a műemlék jellegű iskola- és az óvoda épületével? – kérdeztük Berde Józsefet. – Nem mondunk le az iskola épületéről, hiszen az évek során mi javítgattuk. Osztálytermet alakítottunk ki, de kellene oda beépített illemhely is, hiszen meglesz annak a jövőbeni funkciója. Meg kell értenie a lakosságnak, hogy addig, amíg 500 ezer lej adóból és 300 ezer büntetésből eredő kinnlevőségünk van, addig nem lehet további fejlesztésről tárgyalni egy faluközösségben. Az óvoda épületére számot tartana az ottani közbirtokosság.
Mi lenne erdőbirtok nélkül?
Erősen le kezdett épülni ez a falu – panaszkodtak a helybeliek. Volt itt a kezdet kezdetén vágóhíd, húsfeldolgozó, nagyobb állatállomány, sütötték a jó házikenyereket, volt német segítség, hoztak mezőgépeket. Ez már mind a múlté. Működik szerencsére a helybeli tejfeldolgozó, ott készül a Robi sajt, néhány gazdának van tehenészete, s akinek nincs pénze, nagy kínnal művelteti földjeit. Szerencsénk van még az erdőbirtokkal. A közbirtokosságtól még kapunk fát. Ide jutott a hajdanában gazdag falu: a kollektívidőket ki sem tudtuk heverni, de arra, hogy ez az uniós világ is ennyire nehéz, nem gondoltunk volna. Nincsen a népnek kitartása. Rossz a közhangulat. – Mekkora a birtoka az erdő-közbirtokosságnak? – kérdeztük Bakk Vilmos elnököt. – Van 349 hektár erdő és 97,2 hektár legelő – felelte –, ami felnyúlik a Bodok-patakába is. Elmondhatom, hogy jó az erdőnk, működünk, de nem könnyű rendezni sorsát. Most kellett megújítanunk az üzemtervet. Most adtunk el 622 köbméter tűzrevaló lábán álló fát, s abból van valamennyi pénzecskénk. Egy kálnoki cég termeli ki. Százhatvankét tagunk van, számuk szaporodik, s a vagyon aprózódik, mert a közvetlen örökösök kihalnak. Legutóbb mindenki kapott egy hektár erdő után 1,5 folyóméter tűzifát. Mi ingyen adjuk a fát, de a tulajdonosnak saját pénzén haza kell szállíttatnia.
– Mit hoz a birtokosságnak legelőterületük?
– Ha mindenki odaállna, és becsületesen elvégezné annak takarítását, hozna is. Sajnos, ez a jó régi szokás ki kezdett maradni. Határozat szerint minden állattulajdonosnak részt kéne vennie, de nem mindenki jött rendesen, csak egy része, szabad idejének függvényében. A vonczi és a csomozi legelőn, mert az ágakat mind beleraktuk a gödrökbe-árkokba, vízmosásokba, a kifizetési ügynökség a tavalyra mind elvágta a támogatásunkat, ők ugyanis csak a zöld felületekre fizetnek, a gödrök-árkok fekete felszínnek számítanak. Szerintük el kellett volna szállítanunk az ágakat-bokrokat, de azok helye úgyis csak árok maradt volna, mert például a zoltáni puszták mind tele vannak vízmosásokkal. Erre idén is számíthatunk, mert a szóban forgó területek nem zöldülnek be. A szabályok szerint a legelőkön levő terebélyes nagy fák alatti területet, ahol nem nő legelésre alkalmas fű, szintén leszámítják az összterületből. Márciusban vagy áprilisban lesz közgyűlésünk, amikor megkapjuk a papírokat a baconi magánerdészettől, s akkor beszámolunk a tagság előtt. Erdészünk, a bodoki Székely János is mindenről tud. Közel állok ahhoz, hogy felmondjak – fejezte be Bakk Vilmos. – Ezt a munkát tovább vinni csak közös erővel, a vezetőség hozzáállásával lehet. Őseink az erdőket megszerezték, mi csak megörököltük, de meg kell őriznünk utódaink számára. Sűrűsödő egyházi gondok
– Félszáznyi olyan egyháztagja van az eklézsiának, akik közel 15 000 lej egyházfenntartási járulékkal tartoznak – tudtuk meg Barabás Béla református lelkipásztortól, aki 31 esztendeje szolgál a gyülekezetben. – Ezzel az összeggel egyenlíteni lehetne az eklézsia mintegy 16 500 lej kinnlévőségét. Negatív a falu demográfiai mutatója: egy gyereket sem kereszteltem, három temetés volt. A lelkész azt javasolta a presbitériumnak, hogy a félszáznyi nem fizető egyháztagot törüljék az egyházközség tagjainak sorából.
A hívek szerint az egyházfenntartási járulék feletti másfajta jövedelmet, termőföldek, egyházi erdők hozadékát, adományokat stb. az egyre romló két templom javítására kell fordítani; az étfalvi harangtorony javítása azonnali feladat lenne.
A lelkész elmondta: ilyen célra semmit nem tudtak összegyűjteni, mert ebből fizették az adókat-illetékeket, s népes családjának, a harangozónak túl kellett és kell élnie az éveket. Ahhoz, hogy a hívek fenn tudják tartani az eladósodott eklézsiát, havi 10 lejes, azaz évi 120 lejes kepére lenne szükség. Sajnos, a lepergett három évtized alatt gáncsoskodás vert gyökeret az egyházközségben, ami ma is tart, s az effajta viszonyulás miatt bomlott meg a németországi testvéregyházukkal, majd a pulai baráti csoporttal addig gyümölcsöző kapcsolat is. A helyzet a lelkész szerint tarthatatlan. – Mi volt az évi beszámoló gyűlés eredménye? – kérdeztük Péter Pál újraválasztott számadó gondnokot. – Csak a hivatalosan meghatározott évi 75 lejes kepével értett egyet a számában megcsappant presbitérium. Sorra kerültek a legégetőbb gondok: az adósság törlesztése, az egyházi javak maradéktalan visszaszolgáltatásának dolga. Nem értettünk egyet a félszáznyi egyháztag kirekesztésével anélkül, hogy velük szóba állhatnánk. Vállaltuk, hogy eljárjuk az adósokat május 30-ig. Azt javasoltuk, hogy állítson be a lelkész egy pénztárnokot, javítsa meg személyes kapcsolatait a községi önkormányzattal, hogy lehessen párbeszédet folytatni mind a fennálló peres ügyekkel, mind egy ravatalozó építésével kapcsolatosan. Összhang nélkül nincsen jó viszony és megfelelő templomlátogatás sem – fejtette ki a presbitérium véleményét Péter Pál.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 27.
Elkezdődhet a párbeszéd az európai kisebbségi keretszabályozásról
Dél-Tirolban ülésezett az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója
Dél-Tirol autonóm tartomány székhelyén, Bolzanóban tartotta a múlt hét végén idei első ülését az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN). Az elnökség tagjai találkoztak Arno Kompatcher kormányzóval, Luis Durnwalder volt kormányzóval, a Dél-tiroli Néppárt vezetőivel, a ladin közösség képviselőivel, véleményformálókkal és újságírókkal. A megbeszéléseken Vincze Loránt, a FUEN alelnöke, az RMDSZ külügyi titkára tájékoztatta a partnereket a kisebbségi polgári kezdeményezés fejleményeiről és a brüsszeli érdekképviselet kihívásairól. A tanácskozás részleteiről Vincze Loránttal beszélgettünk.
Más polgári kezdeményezéseket is elutasított az EB
– A FUEN elnökségi ülésén ön a polgári kezdeményezés fejleményeiről beszélt. Vannak új fejlemények?
– A polgári kezdeményezésben újabb fejlemények nincsenek, mert a bíróság még mindig nem tűzte ki az első meghallgatás időpontját, viszont lejárt minden hivatalos közlés az Európai Bizottság, a bíróság és a kezdeményezők között. Ugyanakkor azok az országok is ismertették az álláspontjukat, amelyek beléptek a perbe. Szlovákia az Európai Bizottság álláspontját védve, illetve Magyarország, amelyik a mi álláspontunkat védte. Mindkét ország megfogalmazta a jogi álláspontját a kérdésben.
– Mi a helyzet Romániával?
– Románia is belépett annak idején az Európai Bizottság mellett, de nem közölt írásban álláspontot. Egyébként a tárgyalás időpontjának kitűzése valójában nem tőlünk függ, és beláthatatlan, hogy ez mikor történik meg, lehet az év végén, lehet egy-két év múlva, a bíróságtól függ, nincs határidő. Viszont polgári kezdeményezések esetében általában biztató jelnek számít, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament is belátta, hogy ez a jogi eszköz, ahogy jelenleg működik, nem éri el a célját, nem hozza közelebb a polgárokat az európai döntéshozatalhoz, hiszen a mi javaslatunk mellett sok más polgári kezdeményezést is elutasított az Európai Bizottság külügyi szolgálata. Tehát valami nem működik: ahelyett, hogy közelebb hozná a polgárokat, elriasztja őket attól, hogy egyáltalán belekezdjenek egy ilyen jogalkotási javaslatba. Február 26-án lesz a meghallgatás az Európai Parlamentben, és a Minority SafePack is esettanulmány lesz ezen az ülésen. Egyébként erős magyar vonatkozása van annak, ami történni fog ebben a kérdésben, Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselő a jelentéstevő, és részt vesz Csáky Pál MKP-s felvidéki magyar képviselő is a petícióbizottság részéről.
Fontos jelzés
– A brüsszeli érdekképviselet kihívásairól is beszélt a tanácskozáson. Pontosabban mire gondolt?
– Új időszak kezdődött Brüsszelben: új Európai Parlament, új Európai Bizottság. Tulajdonképpen most kezdenek el igazából dolgozni, a múlt év vége a kinevezésekkel, meghallgatásokkal, a döntések előkészítésével telt el, tulajdonképpen mindenki keresi a helyét. Mi bízunk abban, hogy ezzel az Európai Bizottsággal sikerül jó, párbeszéden alapuló munkakapcsolatot kialakítani. Már volt egy első találkozó Frans Timmermans-nal, az Európai Bizottság első alelnökével, aki azt az ígéretet tette, hogy elkezdődhet a párbeszéd az európai kisebbségi keretszabályozásról, nyitottak a véleményütköztetésre. Ugyanakkor előkészítünk egy találkozót Navracsics Tiborral, a művelődéssel, ifjúsággal és sporttal foglalkozó biztossal, aki, amint a meghallgatáson is nyilatkozta, szívén viseli a soknyelvűséget.
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő már bejelentette, hogy április 22-én egy, a nemzeti kisebbségekről rendezett meghallgatás lesz az Európai Parlamentben, amelynek ő az egyik kezdeményezője. Azt gondolom, hogy ez fontos jelzés, hiszen az Európai Parlamentben a szabadságjogok bizottsága és egyetlen más hivatalos bizottság sem foglalkozott a kisebbségek kérdésével úgy, hogy kizárólag ez legyen az a téma, amit egy közmeghallgatáson napirendre tűznek.
– A FUEN jelen lesz ezen a parlamenti meghallgatáson?
– A FUEN természetesen részt vesz ezen az ülésen is.
Dél-Tirol lesz a házigazdája az EUROPEADA-nak
– Érdekes már az elnevezés is: az őshonos nemzeti kisebbségiek labdarúgó-Európa- bajnoksága.
– A FUEN négyévente szervezi meg az őshonos nemzeti kisebbségek labdarúgó-Európa- bajnokságát, és minden alkalommal abban az országban kerül sor erre, amely a nemzeti kisebbségek futballválogatottjának seregszemléjén korábban megnyerte a bajnokságot. Az idén első alkalommal női válogatottak is képviseltetnek, és jövőre, 2016 júniusában Dél-Tirolban lesz ez a seregszemle, mivel a 2012-es kisebbségi Eb győztese Dél- Tirol válogatottja volt. Ezen 22 kisebbségi amatőr csapat méri majd össze erejét.
Fontos, hogy a fiatalok találkozzanak, egymásra találjanak a kisebbségi közösségek küldöttei, és a sport nagyon jó alkalom arra, hogy másként is együtt legyünk a FUEN-ben, az ernyőszervezetben, mint a politikai eseményeken. Természetesen lesznek ilyen jellegű rendezvények is, művelődési események, konferenciák, szemináriumok, hiszen minden alkalmat megragadunk arra, hogy elmondjuk az európai kisebbségek szándékait.
Arról is döntöttünk ezen az elnökségi ülésen, hogy májusban lesz a kongresszus, Görögországban, és napirenden szerepel, hogy 2017-ben Romániában, Kolozsváron legyen a FUEN kongresszusa.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Dél-Tirolban ülésezett az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója
Dél-Tirol autonóm tartomány székhelyén, Bolzanóban tartotta a múlt hét végén idei első ülését az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN). Az elnökség tagjai találkoztak Arno Kompatcher kormányzóval, Luis Durnwalder volt kormányzóval, a Dél-tiroli Néppárt vezetőivel, a ladin közösség képviselőivel, véleményformálókkal és újságírókkal. A megbeszéléseken Vincze Loránt, a FUEN alelnöke, az RMDSZ külügyi titkára tájékoztatta a partnereket a kisebbségi polgári kezdeményezés fejleményeiről és a brüsszeli érdekképviselet kihívásairól. A tanácskozás részleteiről Vincze Loránttal beszélgettünk.
Más polgári kezdeményezéseket is elutasított az EB
– A FUEN elnökségi ülésén ön a polgári kezdeményezés fejleményeiről beszélt. Vannak új fejlemények?
– A polgári kezdeményezésben újabb fejlemények nincsenek, mert a bíróság még mindig nem tűzte ki az első meghallgatás időpontját, viszont lejárt minden hivatalos közlés az Európai Bizottság, a bíróság és a kezdeményezők között. Ugyanakkor azok az országok is ismertették az álláspontjukat, amelyek beléptek a perbe. Szlovákia az Európai Bizottság álláspontját védve, illetve Magyarország, amelyik a mi álláspontunkat védte. Mindkét ország megfogalmazta a jogi álláspontját a kérdésben.
– Mi a helyzet Romániával?
– Románia is belépett annak idején az Európai Bizottság mellett, de nem közölt írásban álláspontot. Egyébként a tárgyalás időpontjának kitűzése valójában nem tőlünk függ, és beláthatatlan, hogy ez mikor történik meg, lehet az év végén, lehet egy-két év múlva, a bíróságtól függ, nincs határidő. Viszont polgári kezdeményezések esetében általában biztató jelnek számít, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament is belátta, hogy ez a jogi eszköz, ahogy jelenleg működik, nem éri el a célját, nem hozza közelebb a polgárokat az európai döntéshozatalhoz, hiszen a mi javaslatunk mellett sok más polgári kezdeményezést is elutasított az Európai Bizottság külügyi szolgálata. Tehát valami nem működik: ahelyett, hogy közelebb hozná a polgárokat, elriasztja őket attól, hogy egyáltalán belekezdjenek egy ilyen jogalkotási javaslatba. Február 26-án lesz a meghallgatás az Európai Parlamentben, és a Minority SafePack is esettanulmány lesz ezen az ülésen. Egyébként erős magyar vonatkozása van annak, ami történni fog ebben a kérdésben, Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselő a jelentéstevő, és részt vesz Csáky Pál MKP-s felvidéki magyar képviselő is a petícióbizottság részéről.
Fontos jelzés
– A brüsszeli érdekképviselet kihívásairól is beszélt a tanácskozáson. Pontosabban mire gondolt?
– Új időszak kezdődött Brüsszelben: új Európai Parlament, új Európai Bizottság. Tulajdonképpen most kezdenek el igazából dolgozni, a múlt év vége a kinevezésekkel, meghallgatásokkal, a döntések előkészítésével telt el, tulajdonképpen mindenki keresi a helyét. Mi bízunk abban, hogy ezzel az Európai Bizottsággal sikerül jó, párbeszéden alapuló munkakapcsolatot kialakítani. Már volt egy első találkozó Frans Timmermans-nal, az Európai Bizottság első alelnökével, aki azt az ígéretet tette, hogy elkezdődhet a párbeszéd az európai kisebbségi keretszabályozásról, nyitottak a véleményütköztetésre. Ugyanakkor előkészítünk egy találkozót Navracsics Tiborral, a művelődéssel, ifjúsággal és sporttal foglalkozó biztossal, aki, amint a meghallgatáson is nyilatkozta, szívén viseli a soknyelvűséget.
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő már bejelentette, hogy április 22-én egy, a nemzeti kisebbségekről rendezett meghallgatás lesz az Európai Parlamentben, amelynek ő az egyik kezdeményezője. Azt gondolom, hogy ez fontos jelzés, hiszen az Európai Parlamentben a szabadságjogok bizottsága és egyetlen más hivatalos bizottság sem foglalkozott a kisebbségek kérdésével úgy, hogy kizárólag ez legyen az a téma, amit egy közmeghallgatáson napirendre tűznek.
– A FUEN jelen lesz ezen a parlamenti meghallgatáson?
– A FUEN természetesen részt vesz ezen az ülésen is.
Dél-Tirol lesz a házigazdája az EUROPEADA-nak
– Érdekes már az elnevezés is: az őshonos nemzeti kisebbségiek labdarúgó-Európa- bajnoksága.
– A FUEN négyévente szervezi meg az őshonos nemzeti kisebbségek labdarúgó-Európa- bajnokságát, és minden alkalommal abban az országban kerül sor erre, amely a nemzeti kisebbségek futballválogatottjának seregszemléjén korábban megnyerte a bajnokságot. Az idén első alkalommal női válogatottak is képviseltetnek, és jövőre, 2016 júniusában Dél-Tirolban lesz ez a seregszemle, mivel a 2012-es kisebbségi Eb győztese Dél- Tirol válogatottja volt. Ezen 22 kisebbségi amatőr csapat méri majd össze erejét.
Fontos, hogy a fiatalok találkozzanak, egymásra találjanak a kisebbségi közösségek küldöttei, és a sport nagyon jó alkalom arra, hogy másként is együtt legyünk a FUEN-ben, az ernyőszervezetben, mint a politikai eseményeken. Természetesen lesznek ilyen jellegű rendezvények is, művelődési események, konferenciák, szemináriumok, hiszen minden alkalmat megragadunk arra, hogy elmondjuk az európai kisebbségek szándékait.
Arról is döntöttünk ezen az elnökségi ülésen, hogy májusban lesz a kongresszus, Görögországban, és napirenden szerepel, hogy 2017-ben Romániában, Kolozsváron legyen a FUEN kongresszusa.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 27.
Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el Soós Zoltánnak, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának tevékenységét, aki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért végzett munkájával érdemelte ki a magyar állam elismerését, amelyet a csíkszeredai főkonzulátuson a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen adtak át a marosvásárhelyi történésznek, archeológusnak. Amint érdeklődésünkre bevallotta a középkor szerelmese, ez a téma áll az általa vezetett kutatások középpontjában, s ebből készült doktori dolgozata is (Középkori kolduló rendek Erdélyben). Terveiről, elképzeléseiről szólva kiderült, hogy a múzeum munkájának irányítása és gazdag szakmai, közéleti tevékenysége mellett (a városi képviselőtestületnek, s különböző helyi és országos bizottságoknak a tagja) a magánéletében is jelentőset alkotott, két fiú és két lány után a Soós család az ötödik gyermekét várja. Így hát minden szempontból megilleti az elismerés.
A középkor vonzásában
Kérdésemre, hogy milyen hatások nyomán kötelezte el magát a történelem, a régészet mellett, gyermekkori vonzalmát említette a középkor, a várak, a gótika iránt. A művészetek és a történelem iránti érdeklődést táplálták tanárai is a Művészeti Líceumban, ahol a gimnáziumi osztályokat végezte, majd a Bolyai Farkas középiskolában, ahol 1992-ben érettségizett.
– A rendszerváltás előtt nem volt túlságosan vonzó a történelem szak a tiltások, megszorítások miatt. Ezek hatása 1992-ben érződött-e még?
– Én már egy szerencsés időszakot élhettem át. Bár a romániai múzeumokban még dúlt a szocializmus, egyetemi szinten más szelek fújtak. Akkor jött létre a magyar szak Kolozsváron, ahol volt néhány meghatározó személyiségű tanárunk, Tonk Sándor történész és Kovács András művészettörténész-professzor például.
Az egyetem elvégzése után Budapesten folytattam tanulmányaimat. A Közép-európai Egyetem középkortudományok szakára iratkoztam mesterizni és doktorálni. Ekkor sikerült véglegesíteni a kutatási irányt, amelyen elindultam, s ugyanakkor ráébredtem arra, hogy aki Erdéllyel akar foglalkozni, az nem élhet Magyarországon, ezért hazaköltöztem. Erdély nagyon elhanyagolt területnek számított a középkor, a magyar királyság történetének kutatása szempontjából, sőt korábban jobbára tiltott terület volt. Nyilván nem az volt a célom, hogy a meglévő ideológiákkal szembeszálljak. Ettől függetlenül folyamatosan kritizálom ezeket a tendenciákat, de ahogy román kollégáimnak elmondtam, ezzel ők kell hogy leszámoljanak. Egy román olvasó számára én sajnos nem vagyok hiteles annak kimondására, hogy a kontinuitás vagy más ideológia hibás, amit szakmai körökben tudnak, elismernek, megbeszéljük, de nyilvános kimondása a román történészek feladata. Ahogy a magyar történetírás is lebontotta a romantikus képzeteket, s mai napig folyamatosan bomlanak a különféle elméletek. Legfrissebben a finnugor elmélet lassú, de biztos megszűnésének vagyunk tanúi.
– Milyen eseménytől számítjuk Erdélyben a középkort?
– Gyakorlatilag a keresztény királyság kialakulásától, amely alatt elkezdődik egy nyugati típusú államhatalom kiépítése: várak, adminisztráció, területszervezés. Ezeknek az erdélyi vonatkozásai elég homályosan ismertek. Bár sokat írtak róla, a képet finomítani, árnyalni fogjuk mind az egyházszervezet, mint a középkori gazdaság, fejlődés, kultúra szempontjából. Kisebb-nagyobb magyarországi ásatásokon való inaskodásom után, 1999-ben kezdtük el a marosvásárhelyi Vártemplom körüli feltárásokat, s amit találtunk, a várakozásainkat messze felülmúlta. A katonaság jelenléte miatt az ipari forradalom után a város nem tudott rátelepülni erre a részre, ezért a középkori és kora újkori leletek nagyon jól konzerválódtak, mivel a lelőhely nem sérült. Az ásatások során rengeteg új információ tárult elénk a kolduló rendek középkori erdélyi tevékenységéről és a város fejlődéséről. Erről készül több dolgozat és egy monográfia is, ami a kutatást lezárja.
Érdekes, izgalmas világ
– Milyen leleteket találtak?
– Érdekes, izgalmas volt, ahogy elénk tárul a középkori magyar királyság világa, amiről nem sokat tudtunk, s a kolostorok szerepe gyakorlatilag teljesen más megvilágításba kerül. Nemcsak zarándoklatok célpontjai s az imádkozás helyei voltak, hanem a globalizáció első helyszínei is. Egy olyan középkori világban, ahol az átlagember élete során a 30 kilométert ritkán lépte túl egy vásár erejéig, a kolostorok lakói utaztak, jártak, tanultak, Spanyolországba, Olaszországba, Németországba zarándokoltak, ahonnan tárgyakat hoztak magukkal.
Erdélyben magyar és német nyelvű kolostorok működtek, s köztük is volt egy csere azzal a céllal, hogy megismerjék egymást. A kolduló rendek időnként ipart telepítettek, technológiákat honosítottak meg, sokkal nagyobb volt a jelentőségük, mint ahogy gondolná az ember.
– Mettől meddig terjedt az eredeti várbeli kolostor?
– Maga a Vártemplom 1400-tól a kolostor temploma volt, a legkorábbi valószínűleg a mostani alatt lehetett, de még nem sikerült azonosítani. A mai hatalmas templom a Zsigmond-korban épült, a magyar királyság nagy gazdasági fellendülése idején. Egy hatalmas európai dinasztia sarjaként Zsigmond erős stabilizációt teremtett. Az a gazdasági prosperitás, ami egész Európában az ő személye által valósult meg, páratlan a magyar történelem folyamán. Ebben az időszakban rengeteg királyi beruházás indult, s a vásárhelyi kolostor is ennek a hatására épült. Zsigmondon keresztül Magyarországra, Erdélybe olyan gazdasági szakemberek, tudósok kerültek, akik teljesen megváltoztatták az addigi mentalitást. Olyan tábornokai, katonái voltak, akik egészen új adminisztrációt építettek ki. Izgalmas megnézni, hogy ennek a folyamatnak milyenek a helyi vonatkozásai.
Az épületek négyszög alakban vették körül a templomot, ezekben volt a könyvmásoló műhely, könyvtár, ebédlő, konyha, illetve a szerzetesek cellái. Kulturális jelentősége mellett – hiszen a korabeli időben itt tudtak írni, olvasni – a számolásban is fontos szerepe volt, hiszen sok adásvételi szerződést kellett megkössenek. Sok olyan tárgyat találtunk, ami azt bizonyítja, hogy a kolostor is szerves része volt a kereskedelemnek, műhelyek is működtek, s változatos gazdasági tevékenység zajlott.
Temető a Vártemplom alatt
– A Vásárhelyi Forgatag idején szervezett városnéző sétán láttuk, hogy sok csontváz került elő az ásatások során.
– A kolostorok jelentős jövedelemforrása volt a temetés, elsősorban a szerzeteseket temették oda, s ha a gazdag városlakók a köztemető helyett szerettek volna a kolostorok földjébe temetkezni, adomány fejében megtehették. A kolostorok, a templomok környéke a középkorban szent földnek számított. Sajnos, nem tudjuk pontosan a temető kiterjedését, most kezdjük sejteni a körvonalait, de váratlan helyekről is kerül elő csontváz. Másrészt a déli oldal a 17. századi erődítések és a katonai beruházások miatt nagyon bolygatott, ezért az embercsontok jóval nagyobb szórásban fordulnak elő a feltételezett temetőn kívül is. Mi ezeket összegyűjtjük, s ami tudományos szempontból nem jelentős, egy helyre temetjük, a többit pedig tudományos kutatás céljából a múzeum raktárában tartjuk, s amikor lejárnak a kutatások, visszatemetődnek. Azt tudjuk, hogy zömmel városlakók voltak, akik a kolostor mellett vannak eltemetve. A kolostor 1556-os feloszlatása után nagyon lecsökkent a temetkezések száma, az 1600-as években megnyílik a református temető, de a gazdag polgárok továbbra is a kolostor köré temetkeztek. A templom belsejében valószínűleg több ezer sír van elhelyezve, középkoriak és újkoriak is. Ha a templombelső felújítására sor kerül, akkor érdemes ezeket eltávolítani. Valószínűleg a gyülekezetnek sem jó érzés, hogy több ezer halott van alattuk, még ha nem is tudják, hogy a templombelső valójában egy nagy temető.
– Folytatódnak-e még az ásatások?
– Nagyjából lezártuk, s most arra várunk, hogy bizonyos licitek lejárjanak, s ha a közbeszerzés után odaítélik a munkát, akkor a cégek fejezzék be. Részben betömik, részben felfalazzák, konzerválják. A látogatóknak mindenképpen ki kell alakítani egy biztos útvonalat, s azt feliratozni kell. Számos újdonság, érdekesség lesz a vár területén. Izgalmas történetek fognak feltárulni a látogatók előtt, hiszen nemcsak a kolostor, sok épület, lakóház került elő a 17. századi városból, amelynek két főutcája mentén több tucat lakóház állt. Ezeket az épületeket az osztrák katonaság bontotta le, miután betelepedett a várba. A főépületben a régi városháza sok részlete maradt fenn, a jelentősebb épületeket szeretnénk szabadtéri kiállításon bemutatni. A várbeli város polgárházait az 1600-as évek elején kezdték el építeni, de nem tudott annyira kiteljesedni, mert 100 év után elkezdik kiszorítani a lakókat. Az 1800-as évek kezdetén néhány lakóház még állt, amelyeket valószínűleg már a katonaság használt. Ha ez a terület megmaradt volna városi használatban, valószínűleg nagyon zsúfolt lenne, és a várból is alig látszana valami, mert elbontották volna a falakat, mint például Kolozsváron tették, hogy ne zavarja az urbanizációs fejlődést.
Sétányok, pázsit, virágok – szépül a vár udvara
– Szépen alakul a vár udvara, már sejteni lehet, hogy milyen is lesz az összkép, ha befejeződnek a munkálatok.
– Kezdünk egy folyamat végére érni, amelynek során rendkívül sok szervezési nehézség, hiba adódott. A kivitelezők hozzáállásával sem voltunk mindig elégedettek, de a megrendelő, a városháza nem adott hatalmat a kezünkbe, hogy a munkálatoknál hatékonyabban tudjunk közbeszólni, amivel sok vita elkerülhető lett volna. Ha a folyamat lezárul, s az összkép kellemessé válik, akkor elhal a kritika, s visszatérünk a normális kerékvágásba. Remélem, hogy egy év múlva a felfordulás távoli emlék lesz, s mindenki élvezheti a felújított várudvart.
– A templom felújítására nem sikerült támogatót találni?
– Mivel kimaradt az eredeti pályázatból, az egyház próbál pályázni, amihez segítséget nyújt a múzeum. Az okokat, hogy miért hagyták ki, nem tudom, de az a fontos, hogy az EU-s pályázatok lehetőséget nyújtanak a felújításra, ezért jó eséllyel lehet nyerni.
– Bevallom, nagyon felbosszantott, amikor a kerítést lebontották, a fenyőfákat kivágták, de most olyan szép kilátás nyílik a templomra, amit korábban nem tudtam volna elképzelni.
– A templom udvarán egyméteres szeméttöltés volt, amit a 60-as évek építőtelepéről nem hordtak el, ebben egy idő után előbb-utóbb kiszáradtak volna a fenyők. Most a parkosítás nyomán, remélem, szép lesz az összkép. Korábban vészmentő akció volt körülvenni a templomot, de sajnos magát az épületet is károsította, mert nedvesen tartotta a falakat. Egy sor szempont miatt indokolt volt az eltávolításuk. Ezt az egyházvezetőség megértette, és támogatta, másképpen nem tudtuk volna véghezvinni. A régi angolpark fáit, az óriáskőriseket mentettük meg a várban, a sok apró fát, amit a katonaság ültetett védelmi okokból, eltávolították, így a füves felületek is fényt kapnak.
– Láthatóan beépül minden bástya; mennyit tud ebből a múzeum majd kiállítási felületnek használni, hiszen szerte a világon a vártörténeti múzeum minden jelentős várban megtalálható.
– Jelenleg nem könnyű a polgármesterrel a kommunikáció. A terv előirányoz bizonyos használati lehetőségeket, de konkrétan a tulajdonos, a városháza kell ezeket tisztázza. A pályázatban szerepel a régi istállóból kialakított házasságkötő terem, két vendéglátóipari egység, a fotóklub visszakapja a termeit, s további műtermek, kiállítóhelyek lesznek. A bástyákban kellene a múzeum és a város közösen kiállítást rendezzen, amiről nem hajlandó tárgyalni a polgármester.
– Mi lesz a főépület rendeltetése? Miért festették sárga színűre?
– Ahol lehet, a korabeli színeket adjuk vissza, s mivel megtaláltuk a 19. századi festést, az alapján döntöttünk a monarchia korára jellemző színről. Vidám szín télen-nyáron. Lehet, hogy egy kicsit erősebbre sikerült, de egy-két év alatt sokat fog fakulni.
A központi épületet 2001-ben kormányhatározattal átadták a megyei tanácsnak, amely átadta a múzeumnak, a bár a polgármester szeretné, nagyon kevés esélyt látok arra, hogy a város átvegye. Ennek egyébként nem is látom az értelmét, mert több ezer műtárgyat tárolunk, amelyek sorsáról gondoskodni kellene.
Úgy gondolom, hogy majd kialakul egyféle együttműködés a vár közös hasznosításáról. A múzeumnak kiváló szakemberei vannak, akik segíteni tudnak érdekes kiállítások közös megszervezésében. A vár bemutatása is komoly munkát igényel, hiszen tájékoztató táblákat kell elhelyezni. Nem látom, hogy a város hogyan tudná szakemberek nélkül működtetni a várat, de ameddig nincs hivatalos megkeresés, addig mindenki végzi a maga dolgát.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely)
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el Soós Zoltánnak, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának tevékenységét, aki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért végzett munkájával érdemelte ki a magyar állam elismerését, amelyet a csíkszeredai főkonzulátuson a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen adtak át a marosvásárhelyi történésznek, archeológusnak. Amint érdeklődésünkre bevallotta a középkor szerelmese, ez a téma áll az általa vezetett kutatások középpontjában, s ebből készült doktori dolgozata is (Középkori kolduló rendek Erdélyben). Terveiről, elképzeléseiről szólva kiderült, hogy a múzeum munkájának irányítása és gazdag szakmai, közéleti tevékenysége mellett (a városi képviselőtestületnek, s különböző helyi és országos bizottságoknak a tagja) a magánéletében is jelentőset alkotott, két fiú és két lány után a Soós család az ötödik gyermekét várja. Így hát minden szempontból megilleti az elismerés.
A középkor vonzásában
Kérdésemre, hogy milyen hatások nyomán kötelezte el magát a történelem, a régészet mellett, gyermekkori vonzalmát említette a középkor, a várak, a gótika iránt. A művészetek és a történelem iránti érdeklődést táplálták tanárai is a Művészeti Líceumban, ahol a gimnáziumi osztályokat végezte, majd a Bolyai Farkas középiskolában, ahol 1992-ben érettségizett.
– A rendszerváltás előtt nem volt túlságosan vonzó a történelem szak a tiltások, megszorítások miatt. Ezek hatása 1992-ben érződött-e még?
– Én már egy szerencsés időszakot élhettem át. Bár a romániai múzeumokban még dúlt a szocializmus, egyetemi szinten más szelek fújtak. Akkor jött létre a magyar szak Kolozsváron, ahol volt néhány meghatározó személyiségű tanárunk, Tonk Sándor történész és Kovács András művészettörténész-professzor például.
Az egyetem elvégzése után Budapesten folytattam tanulmányaimat. A Közép-európai Egyetem középkortudományok szakára iratkoztam mesterizni és doktorálni. Ekkor sikerült véglegesíteni a kutatási irányt, amelyen elindultam, s ugyanakkor ráébredtem arra, hogy aki Erdéllyel akar foglalkozni, az nem élhet Magyarországon, ezért hazaköltöztem. Erdély nagyon elhanyagolt területnek számított a középkor, a magyar királyság történetének kutatása szempontjából, sőt korábban jobbára tiltott terület volt. Nyilván nem az volt a célom, hogy a meglévő ideológiákkal szembeszálljak. Ettől függetlenül folyamatosan kritizálom ezeket a tendenciákat, de ahogy román kollégáimnak elmondtam, ezzel ők kell hogy leszámoljanak. Egy román olvasó számára én sajnos nem vagyok hiteles annak kimondására, hogy a kontinuitás vagy más ideológia hibás, amit szakmai körökben tudnak, elismernek, megbeszéljük, de nyilvános kimondása a román történészek feladata. Ahogy a magyar történetírás is lebontotta a romantikus képzeteket, s mai napig folyamatosan bomlanak a különféle elméletek. Legfrissebben a finnugor elmélet lassú, de biztos megszűnésének vagyunk tanúi.
– Milyen eseménytől számítjuk Erdélyben a középkort?
– Gyakorlatilag a keresztény királyság kialakulásától, amely alatt elkezdődik egy nyugati típusú államhatalom kiépítése: várak, adminisztráció, területszervezés. Ezeknek az erdélyi vonatkozásai elég homályosan ismertek. Bár sokat írtak róla, a képet finomítani, árnyalni fogjuk mind az egyházszervezet, mint a középkori gazdaság, fejlődés, kultúra szempontjából. Kisebb-nagyobb magyarországi ásatásokon való inaskodásom után, 1999-ben kezdtük el a marosvásárhelyi Vártemplom körüli feltárásokat, s amit találtunk, a várakozásainkat messze felülmúlta. A katonaság jelenléte miatt az ipari forradalom után a város nem tudott rátelepülni erre a részre, ezért a középkori és kora újkori leletek nagyon jól konzerválódtak, mivel a lelőhely nem sérült. Az ásatások során rengeteg új információ tárult elénk a kolduló rendek középkori erdélyi tevékenységéről és a város fejlődéséről. Erről készül több dolgozat és egy monográfia is, ami a kutatást lezárja.
Érdekes, izgalmas világ
– Milyen leleteket találtak?
– Érdekes, izgalmas volt, ahogy elénk tárul a középkori magyar királyság világa, amiről nem sokat tudtunk, s a kolostorok szerepe gyakorlatilag teljesen más megvilágításba kerül. Nemcsak zarándoklatok célpontjai s az imádkozás helyei voltak, hanem a globalizáció első helyszínei is. Egy olyan középkori világban, ahol az átlagember élete során a 30 kilométert ritkán lépte túl egy vásár erejéig, a kolostorok lakói utaztak, jártak, tanultak, Spanyolországba, Olaszországba, Németországba zarándokoltak, ahonnan tárgyakat hoztak magukkal.
Erdélyben magyar és német nyelvű kolostorok működtek, s köztük is volt egy csere azzal a céllal, hogy megismerjék egymást. A kolduló rendek időnként ipart telepítettek, technológiákat honosítottak meg, sokkal nagyobb volt a jelentőségük, mint ahogy gondolná az ember.
– Mettől meddig terjedt az eredeti várbeli kolostor?
– Maga a Vártemplom 1400-tól a kolostor temploma volt, a legkorábbi valószínűleg a mostani alatt lehetett, de még nem sikerült azonosítani. A mai hatalmas templom a Zsigmond-korban épült, a magyar királyság nagy gazdasági fellendülése idején. Egy hatalmas európai dinasztia sarjaként Zsigmond erős stabilizációt teremtett. Az a gazdasági prosperitás, ami egész Európában az ő személye által valósult meg, páratlan a magyar történelem folyamán. Ebben az időszakban rengeteg királyi beruházás indult, s a vásárhelyi kolostor is ennek a hatására épült. Zsigmondon keresztül Magyarországra, Erdélybe olyan gazdasági szakemberek, tudósok kerültek, akik teljesen megváltoztatták az addigi mentalitást. Olyan tábornokai, katonái voltak, akik egészen új adminisztrációt építettek ki. Izgalmas megnézni, hogy ennek a folyamatnak milyenek a helyi vonatkozásai.
Az épületek négyszög alakban vették körül a templomot, ezekben volt a könyvmásoló műhely, könyvtár, ebédlő, konyha, illetve a szerzetesek cellái. Kulturális jelentősége mellett – hiszen a korabeli időben itt tudtak írni, olvasni – a számolásban is fontos szerepe volt, hiszen sok adásvételi szerződést kellett megkössenek. Sok olyan tárgyat találtunk, ami azt bizonyítja, hogy a kolostor is szerves része volt a kereskedelemnek, műhelyek is működtek, s változatos gazdasági tevékenység zajlott.
Temető a Vártemplom alatt
– A Vásárhelyi Forgatag idején szervezett városnéző sétán láttuk, hogy sok csontváz került elő az ásatások során.
– A kolostorok jelentős jövedelemforrása volt a temetés, elsősorban a szerzeteseket temették oda, s ha a gazdag városlakók a köztemető helyett szerettek volna a kolostorok földjébe temetkezni, adomány fejében megtehették. A kolostorok, a templomok környéke a középkorban szent földnek számított. Sajnos, nem tudjuk pontosan a temető kiterjedését, most kezdjük sejteni a körvonalait, de váratlan helyekről is kerül elő csontváz. Másrészt a déli oldal a 17. századi erődítések és a katonai beruházások miatt nagyon bolygatott, ezért az embercsontok jóval nagyobb szórásban fordulnak elő a feltételezett temetőn kívül is. Mi ezeket összegyűjtjük, s ami tudományos szempontból nem jelentős, egy helyre temetjük, a többit pedig tudományos kutatás céljából a múzeum raktárában tartjuk, s amikor lejárnak a kutatások, visszatemetődnek. Azt tudjuk, hogy zömmel városlakók voltak, akik a kolostor mellett vannak eltemetve. A kolostor 1556-os feloszlatása után nagyon lecsökkent a temetkezések száma, az 1600-as években megnyílik a református temető, de a gazdag polgárok továbbra is a kolostor köré temetkeztek. A templom belsejében valószínűleg több ezer sír van elhelyezve, középkoriak és újkoriak is. Ha a templombelső felújítására sor kerül, akkor érdemes ezeket eltávolítani. Valószínűleg a gyülekezetnek sem jó érzés, hogy több ezer halott van alattuk, még ha nem is tudják, hogy a templombelső valójában egy nagy temető.
– Folytatódnak-e még az ásatások?
– Nagyjából lezártuk, s most arra várunk, hogy bizonyos licitek lejárjanak, s ha a közbeszerzés után odaítélik a munkát, akkor a cégek fejezzék be. Részben betömik, részben felfalazzák, konzerválják. A látogatóknak mindenképpen ki kell alakítani egy biztos útvonalat, s azt feliratozni kell. Számos újdonság, érdekesség lesz a vár területén. Izgalmas történetek fognak feltárulni a látogatók előtt, hiszen nemcsak a kolostor, sok épület, lakóház került elő a 17. századi városból, amelynek két főutcája mentén több tucat lakóház állt. Ezeket az épületeket az osztrák katonaság bontotta le, miután betelepedett a várba. A főépületben a régi városháza sok részlete maradt fenn, a jelentősebb épületeket szeretnénk szabadtéri kiállításon bemutatni. A várbeli város polgárházait az 1600-as évek elején kezdték el építeni, de nem tudott annyira kiteljesedni, mert 100 év után elkezdik kiszorítani a lakókat. Az 1800-as évek kezdetén néhány lakóház még állt, amelyeket valószínűleg már a katonaság használt. Ha ez a terület megmaradt volna városi használatban, valószínűleg nagyon zsúfolt lenne, és a várból is alig látszana valami, mert elbontották volna a falakat, mint például Kolozsváron tették, hogy ne zavarja az urbanizációs fejlődést.
Sétányok, pázsit, virágok – szépül a vár udvara
– Szépen alakul a vár udvara, már sejteni lehet, hogy milyen is lesz az összkép, ha befejeződnek a munkálatok.
– Kezdünk egy folyamat végére érni, amelynek során rendkívül sok szervezési nehézség, hiba adódott. A kivitelezők hozzáállásával sem voltunk mindig elégedettek, de a megrendelő, a városháza nem adott hatalmat a kezünkbe, hogy a munkálatoknál hatékonyabban tudjunk közbeszólni, amivel sok vita elkerülhető lett volna. Ha a folyamat lezárul, s az összkép kellemessé válik, akkor elhal a kritika, s visszatérünk a normális kerékvágásba. Remélem, hogy egy év múlva a felfordulás távoli emlék lesz, s mindenki élvezheti a felújított várudvart.
– A templom felújítására nem sikerült támogatót találni?
– Mivel kimaradt az eredeti pályázatból, az egyház próbál pályázni, amihez segítséget nyújt a múzeum. Az okokat, hogy miért hagyták ki, nem tudom, de az a fontos, hogy az EU-s pályázatok lehetőséget nyújtanak a felújításra, ezért jó eséllyel lehet nyerni.
– Bevallom, nagyon felbosszantott, amikor a kerítést lebontották, a fenyőfákat kivágták, de most olyan szép kilátás nyílik a templomra, amit korábban nem tudtam volna elképzelni.
– A templom udvarán egyméteres szeméttöltés volt, amit a 60-as évek építőtelepéről nem hordtak el, ebben egy idő után előbb-utóbb kiszáradtak volna a fenyők. Most a parkosítás nyomán, remélem, szép lesz az összkép. Korábban vészmentő akció volt körülvenni a templomot, de sajnos magát az épületet is károsította, mert nedvesen tartotta a falakat. Egy sor szempont miatt indokolt volt az eltávolításuk. Ezt az egyházvezetőség megértette, és támogatta, másképpen nem tudtuk volna véghezvinni. A régi angolpark fáit, az óriáskőriseket mentettük meg a várban, a sok apró fát, amit a katonaság ültetett védelmi okokból, eltávolították, így a füves felületek is fényt kapnak.
– Láthatóan beépül minden bástya; mennyit tud ebből a múzeum majd kiállítási felületnek használni, hiszen szerte a világon a vártörténeti múzeum minden jelentős várban megtalálható.
– Jelenleg nem könnyű a polgármesterrel a kommunikáció. A terv előirányoz bizonyos használati lehetőségeket, de konkrétan a tulajdonos, a városháza kell ezeket tisztázza. A pályázatban szerepel a régi istállóból kialakított házasságkötő terem, két vendéglátóipari egység, a fotóklub visszakapja a termeit, s további műtermek, kiállítóhelyek lesznek. A bástyákban kellene a múzeum és a város közösen kiállítást rendezzen, amiről nem hajlandó tárgyalni a polgármester.
– Mi lesz a főépület rendeltetése? Miért festették sárga színűre?
– Ahol lehet, a korabeli színeket adjuk vissza, s mivel megtaláltuk a 19. századi festést, az alapján döntöttünk a monarchia korára jellemző színről. Vidám szín télen-nyáron. Lehet, hogy egy kicsit erősebbre sikerült, de egy-két év alatt sokat fog fakulni.
A központi épületet 2001-ben kormányhatározattal átadták a megyei tanácsnak, amely átadta a múzeumnak, a bár a polgármester szeretné, nagyon kevés esélyt látok arra, hogy a város átvegye. Ennek egyébként nem is látom az értelmét, mert több ezer műtárgyat tárolunk, amelyek sorsáról gondoskodni kellene.
Úgy gondolom, hogy majd kialakul egyféle együttműködés a vár közös hasznosításáról. A múzeumnak kiváló szakemberei vannak, akik segíteni tudnak érdekes kiállítások közös megszervezésében. A vár bemutatása is komoly munkát igényel, hiszen tájékoztató táblákat kell elhelyezni. Nem látom, hogy a város hogyan tudná szakemberek nélkül működtetni a várat, de ameddig nincs hivatalos megkeresés, addig mindenki végzi a maga dolgát.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 27.
70 éve indultak a németek a Szovjetunióba
Simonyifalván az elhurcoltakra emlékeztek
Vasárnap 10 órától a simonyifalvi katolikus templomban ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a Szovjetúnióba elhurcolt falubeliekről. Kerek évforduló az idei, éppen 70 éve történt ez a szörnyű esemény. Az istentiszteleten szolgált ft. Hegedűs János, helybeli plébános, igét hirdetett nt. Deák Bálint, helybeli evangélikus-lutheránus lelkész, valamint nt. Walther Sinn, szemlaki evangélikus lelkész, aki német nyelven szólt az egybegyűltekhez. A szertartás után a Simonyiak Házának udvarán levő Elhurcoltak emlékművénél folytatódott a megemlékezés, ahol a hívek együtt imádkoztak, énekeltek és gyertyát gyújtottak. Haász Tibor polgármester rövid köszöntőjében elmondta: az a feladatunk, hogy az emlékezést átadjuk a következő generációnak, nehogy szakadjon ez a hagyomány. Koszorút helyezett el Weil Alois zsigmondházi és Tóth Éva szemlaki túlélő, Haász Tibor és Kiss József a tőzmiskei önkormányzat részéről, Zsóri Elemér helyi RMDSZ-elnök és Szabó Attila iskolaigazgató. A megemlékezésen részt vett Contraş Magdolna és Malinger Lolita, az Arad Megyei Elhurcoltak Szövetségének képviseletében. Az iskolában meleg tea, kávé, sütemény várta a vendégeket, akik szeretettel üdvözölték egymást, új ismeretségek kötődtek.
Péter Dalma
Nyugati Jelen (Arad)
Simonyifalván az elhurcoltakra emlékeztek
Vasárnap 10 órától a simonyifalvi katolikus templomban ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a Szovjetúnióba elhurcolt falubeliekről. Kerek évforduló az idei, éppen 70 éve történt ez a szörnyű esemény. Az istentiszteleten szolgált ft. Hegedűs János, helybeli plébános, igét hirdetett nt. Deák Bálint, helybeli evangélikus-lutheránus lelkész, valamint nt. Walther Sinn, szemlaki evangélikus lelkész, aki német nyelven szólt az egybegyűltekhez. A szertartás után a Simonyiak Házának udvarán levő Elhurcoltak emlékművénél folytatódott a megemlékezés, ahol a hívek együtt imádkoztak, énekeltek és gyertyát gyújtottak. Haász Tibor polgármester rövid köszöntőjében elmondta: az a feladatunk, hogy az emlékezést átadjuk a következő generációnak, nehogy szakadjon ez a hagyomány. Koszorút helyezett el Weil Alois zsigmondházi és Tóth Éva szemlaki túlélő, Haász Tibor és Kiss József a tőzmiskei önkormányzat részéről, Zsóri Elemér helyi RMDSZ-elnök és Szabó Attila iskolaigazgató. A megemlékezésen részt vett Contraş Magdolna és Malinger Lolita, az Arad Megyei Elhurcoltak Szövetségének képviseletében. Az iskolában meleg tea, kávé, sütemény várta a vendégeket, akik szeretettel üdvözölték egymást, új ismeretségek kötődtek.
Péter Dalma
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 27.
Új szabályok és törvények a tanügyben: egyenruha és szigorítások
Minden iskolának kötelessége lesz valamilyen megkülönböztető jelzéssel ellátni a diákjait, olvasható a Mediafax honlapján. A tanügyminisztérium ezenkívül más módosításokat is törvénybe iktat: ugyanaz a szabályzat előírja azt is, hogy létre kell jönnie egy bizottságnak, mely minden év elején kidolgoz egy stratégiát, hogy az iskolában történő erőszakos megnyilvánulásokat megelőzhessék. Ennek a bizottságnak együtt kell működnie a helyi közigazgatással, a rendőrséggel és a csendőrséggel is. Meg kell szervezni a diszkriminációellenes bizottságot is, ami egyben a multikulturalitást is népszerűsíti.
A megkülönböztető jel bevezetéséről a szülői bizottság és a diákképviselők közösen döntenek. Miután a tanári bizottsággal is megállapodnak legalább egy ilyen jelben, ami lehet kitűző, sál, nyakkendő, egyenruha vagy ehhez hasonló, ezeket közlik a megyei (vagy a fővárosi) rendőrséggel és csendőrséggel.
Szintén a Mediafaxon olvasható az is, hogy a diákoknak nincs joguk tüntetni, valamint erőszakos megnyilvánulásokat szítani. Ezenkívül egy rakás magától értetődő dolgot is ebbe a pontba fogtak össze, mint: a diáknak nincs joga megrongálni az iskola tulajdonát (katalógusok, iratok, berendezések, felszerelések, épület stb.), nem viselkedhet vagy beszélhet sértő módon, és tilos drogokat, alkoholt vagy bármilyen tudatmódosító szert fogyasztania vagy forgalmaznia. Nem szabad fegyvereket vagy fegyvernek minősülő tárgyakat vinni az iskolába, nem szabad elhagyni az iskola területét szünetekben, nem szabad obszcén vagy pornográf tartalmakat maguknál tartaniiuk, valamint tilos szerencsejátékokat játszani.
Egy fegyelmi bizottságnak is létesülnie kell, mely tanárokból, diákokból és szülőkből áll. A fegyelmi eljárás ugyanaz marad, mint eddig: a diák kaphat intőt, áthelyezhető egy másik osztályba vagy iskolába és ki lehet csapni három-öt napra, meg lehet vonni az anyagi támogatásokat, amelyekben részesül, és végleg el lehet tanácsolni az iskolából.
A tanárokat is megfelelő öltözködésre és morális magaviseletre szólítja fel a szabályzat. Továbbá nem lehet fizikailag fegyelmezni a diákokat, fizikai vagy verbális erőszakot alkalmazni a diákokkal és a kollégákkal szemben.
Ezeket a híreket nem lehet különösebben kommentálni, hiszen sok iskola eddig is így működött. Mostmár csak a diákok reakcióját várom az egyenruhára, sálra, vagy amire. Előre látom a felháborodott üzeneteket „visszatértünk a kommunizmusba”, „sorszámot, mint a raboknak” vagy „ők mondják meg, mit vegyek fel?!” címmel. Először is: az iskola nem divatbemutató (és ez mindenkinek szól), hanem egy olyan intézmény, melyben szó szerint a jövőnket készítjük elő. Nyilván lehet elegánsan öltözni, de nem kihívóan. És így már összeegyeztethető a jelzés a divattal. Jobb iskolákban régóta van egyenruha, vagy legalább egy címeres sál, ami nem szégyen. Ellenkezőleg.
A diákok véleménye csak az egyik oldala az éremnek. Joguk van beleszólni abba, hogy mit vesznek fel, ezért is lesz a bizottságban, amelyik ezt eldönti, diákképviselő. Az iskoláknak viszont arról kell gondoskodniuk, hogy az ott tanulók ne nyűgként hordják azt, amit majd kell, hanem merjék felvállalni az intézmény nevét, sőt – bár tudom, hogy sok esetben ez túl nagy kérés – legyenek rá büszkék. Ez lenne az igazi feladat, mely sokkal nehezebb, mint a törvény általi kötelezettség.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Minden iskolának kötelessége lesz valamilyen megkülönböztető jelzéssel ellátni a diákjait, olvasható a Mediafax honlapján. A tanügyminisztérium ezenkívül más módosításokat is törvénybe iktat: ugyanaz a szabályzat előírja azt is, hogy létre kell jönnie egy bizottságnak, mely minden év elején kidolgoz egy stratégiát, hogy az iskolában történő erőszakos megnyilvánulásokat megelőzhessék. Ennek a bizottságnak együtt kell működnie a helyi közigazgatással, a rendőrséggel és a csendőrséggel is. Meg kell szervezni a diszkriminációellenes bizottságot is, ami egyben a multikulturalitást is népszerűsíti.
A megkülönböztető jel bevezetéséről a szülői bizottság és a diákképviselők közösen döntenek. Miután a tanári bizottsággal is megállapodnak legalább egy ilyen jelben, ami lehet kitűző, sál, nyakkendő, egyenruha vagy ehhez hasonló, ezeket közlik a megyei (vagy a fővárosi) rendőrséggel és csendőrséggel.
Szintén a Mediafaxon olvasható az is, hogy a diákoknak nincs joguk tüntetni, valamint erőszakos megnyilvánulásokat szítani. Ezenkívül egy rakás magától értetődő dolgot is ebbe a pontba fogtak össze, mint: a diáknak nincs joga megrongálni az iskola tulajdonát (katalógusok, iratok, berendezések, felszerelések, épület stb.), nem viselkedhet vagy beszélhet sértő módon, és tilos drogokat, alkoholt vagy bármilyen tudatmódosító szert fogyasztania vagy forgalmaznia. Nem szabad fegyvereket vagy fegyvernek minősülő tárgyakat vinni az iskolába, nem szabad elhagyni az iskola területét szünetekben, nem szabad obszcén vagy pornográf tartalmakat maguknál tartaniiuk, valamint tilos szerencsejátékokat játszani.
Egy fegyelmi bizottságnak is létesülnie kell, mely tanárokból, diákokból és szülőkből áll. A fegyelmi eljárás ugyanaz marad, mint eddig: a diák kaphat intőt, áthelyezhető egy másik osztályba vagy iskolába és ki lehet csapni három-öt napra, meg lehet vonni az anyagi támogatásokat, amelyekben részesül, és végleg el lehet tanácsolni az iskolából.
A tanárokat is megfelelő öltözködésre és morális magaviseletre szólítja fel a szabályzat. Továbbá nem lehet fizikailag fegyelmezni a diákokat, fizikai vagy verbális erőszakot alkalmazni a diákokkal és a kollégákkal szemben.
Ezeket a híreket nem lehet különösebben kommentálni, hiszen sok iskola eddig is így működött. Mostmár csak a diákok reakcióját várom az egyenruhára, sálra, vagy amire. Előre látom a felháborodott üzeneteket „visszatértünk a kommunizmusba”, „sorszámot, mint a raboknak” vagy „ők mondják meg, mit vegyek fel?!” címmel. Először is: az iskola nem divatbemutató (és ez mindenkinek szól), hanem egy olyan intézmény, melyben szó szerint a jövőnket készítjük elő. Nyilván lehet elegánsan öltözni, de nem kihívóan. És így már összeegyeztethető a jelzés a divattal. Jobb iskolákban régóta van egyenruha, vagy legalább egy címeres sál, ami nem szégyen. Ellenkezőleg.
A diákok véleménye csak az egyik oldala az éremnek. Joguk van beleszólni abba, hogy mit vesznek fel, ezért is lesz a bizottságban, amelyik ezt eldönti, diákképviselő. Az iskoláknak viszont arról kell gondoskodniuk, hogy az ott tanulók ne nyűgként hordják azt, amit majd kell, hanem merjék felvállalni az intézmény nevét, sőt – bár tudom, hogy sok esetben ez túl nagy kérés – legyenek rá büszkék. Ez lenne az igazi feladat, mely sokkal nehezebb, mint a törvény általi kötelezettség.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 27.
Egyesülés – szubjektív széljegyzetek
A kis unió, ahogyan a román köztudat őrzi és balzsamozza a 156 évvel ezelőtt történteket, valójában nem volt zökkenőmentes össznépi lelkesedés, sem a plenáris nemzeti akarat megnyilvánulása: Anglia, Ausztria és főként a Porta elutasító álláspontjához belföldön az akkoriban konzervatívnak nevezett körök ellenállása társult.
Az 1858-as párizsi konferencia kompromisszumos megoldása feloldani látszott ugyan a nemzetközi feszültséget, mihelyt statuálta, hogy Moldva és Havasalföld névleg egy entitást képez, de külön hatalmi intézményrendszerrel fog rendelkezni. Az alig négy évtizede letűnt fanarióta korból megörökölt bizánci diplomáciai érzék viszont megtalálta a szövegekben megbúvó kiskaput. A textusban nem szerepelt tételesen, hogy Jászvásáron és Bukarestben, bár két nemzetgyűlés működik majd, az uralkodó személye nem lehet egy és ugyanaz. Másfél évszázadot átugorva, a Moldva Köztársasággal való még nagyobb egyesülés (egyelőre jócskán jegelt) perspektívájában nem tartom kizártnak, hogy hasonló testcsellel jön majd létre a perszonálunió, amely – kijátszva az éppen aktuális megkötéseket – a Pruton túli területeket is Bukaresthez csatolja.
Rostás-Péter István
Szabadság (Kolozsvár)
A kis unió, ahogyan a román köztudat őrzi és balzsamozza a 156 évvel ezelőtt történteket, valójában nem volt zökkenőmentes össznépi lelkesedés, sem a plenáris nemzeti akarat megnyilvánulása: Anglia, Ausztria és főként a Porta elutasító álláspontjához belföldön az akkoriban konzervatívnak nevezett körök ellenállása társult.
Az 1858-as párizsi konferencia kompromisszumos megoldása feloldani látszott ugyan a nemzetközi feszültséget, mihelyt statuálta, hogy Moldva és Havasalföld névleg egy entitást képez, de külön hatalmi intézményrendszerrel fog rendelkezni. Az alig négy évtizede letűnt fanarióta korból megörökölt bizánci diplomáciai érzék viszont megtalálta a szövegekben megbúvó kiskaput. A textusban nem szerepelt tételesen, hogy Jászvásáron és Bukarestben, bár két nemzetgyűlés működik majd, az uralkodó személye nem lehet egy és ugyanaz. Másfél évszázadot átugorva, a Moldva Köztársasággal való még nagyobb egyesülés (egyelőre jócskán jegelt) perspektívájában nem tartom kizártnak, hogy hasonló testcsellel jön majd létre a perszonálunió, amely – kijátszva az éppen aktuális megkötéseket – a Pruton túli területeket is Bukaresthez csatolja.
Rostás-Péter István
Szabadság (Kolozsvár)