Néhány gondolat a képviselőházhoz intézett kérésemről és annak céljáról
Lassan három hónapja már, hogy a DNA ügyészei egy üres dossziét nem hajlandók lezárni, törvénytelenül tartanak függőben egy jogilag tiszta ügyet.
Az ügyészi visszaélések és törvénytelenségek sora azzal kezdődött, hogy úgy kérték előzetes letartóztatásomat, hogy az ügyben nem nyilatkoztam és a dosszié tartalmát sem ismertem. Ezt követte az a tény, hogy a dossziéhoz csak azután engedtek hozzáférni, miután a parlament többségi szavazással jóváhagyta az előzetes letartóztatásomat. Ezután a dossziét átolvasva kiderült, hogy abban már eleve benne voltak annak a bizonyos 2011. március 15-i ülésnek a jegyzőkönyvei, amelyekről hiányzik az aláírásom, tehát az ügyészek már tudták azt, amit én addig csak fotókkal és újságcikkekkel tudtam bizonyítani: hogy nem voltam ott azon az ülésen, tehát tudatosan, a tények és az ártatlanságom ismeretében cselekedtek. Végül ott van az a tény, hogy minden bizonyíték ellenére nem hajlandók ejteni a vádakat, lezárni az ügyet.
Markó Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Besztercén versenyez 216 ifjú matematikus
XXV. Erdélyi Magyar Matematikaverseny országos szakasza
Több mint kétszáz V–XII. osztályos diák méri össze matematikai tudását ma és holnap Besztercén, a 25 éve alapított Erdélyi Magyar Matematikaverseny országos szakaszán.
A IX–XII. osztályosok számára a verseny két fordulóból áll, a továbbjutók szombaton 9 órától ismét megmérettetik magukat. Eközben a szervezők különböző programokat – kulturális műsor, városlátogatás stb. – ajánlanak a vendég diákoknak és a 60 kísérő-javító tanárnak. A díjkiosztó ünnepség vasárnap 10 órától kezdődik a Beszterce Főterén felállított Nyári Sátorban. Dr. Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre líceum igazgatója a verseny alapítója.
ZOLTÁN-SIPOS TÍMEA
Szabadság (Kolozsvár)

Magyartanár Frumószán – Máthé Kriszta varázsráncos szeretetszoknyája
Ha Máthé Krisztát olvasod, amint a csángó hétköznapokról ír, azonnal autóba vetnéd magad, hogy meglásd, megtapasztald, megéld azt a csodát. Pedig moldvai éveik alatt sokszor a folyóból merték a vizet, gyertyával világítottak, és félméteres hóban kifogyott a tüzelőjük. Apróka leányecskájukkal sokszor hazafutottak volna abból az életből. Aztán mégis visszatértek, és otthonukká varázsolták. Máthé Kriszta titka alighanem éppen abban rejlik, amit ő maga írt le egyszer: van neki egy varázsráncos szeretetszoknyája...
Írásait – melyekből péntekenként lapunk Apróka eszponka című rovatában olvashatnak – százak megosztják, kedvelik, és a hozzászólásokban elismerés, már-már áradozás, sok szeretet és biztatás áramlik felé, meg valamiféle sóvárgás is, ami talán a leginkább annak szól, hogy minden küzdelem ellenére úgy tűnik, Kriszta a helyén van Frumószán – amire mindannyian vágyunk a saját életünkben. De idáig hosszú és göröngyös út vezetett 2006-tól. A mélységekről és magasságokról Krisztával e-mailben „beszélgettünk”.
Tíz nap alatt változott az életünk
– Magyartanár voltam Egerpatakon, Sepsiszentgyörgy mellett egy pici faluban, kemény munka volt, kezdő tanárként megfeszített tempóban okosítottunk maréknyi gyereket, hogy bejussanak a városi iskolába továbbtanulni. Két év után váratlanul behívtak Sepsiszentgyörgyre egy líceumba, nem volt kihívás. Tanév végére kezdtem azon gondolkodni, hogy az újságírói diplomámmal is kezdenem kellene valamit, mert nem éreztem jól magam a bőrömben, bántott, hogy júniusban sem tudtam még az összes tanítványom nevét. Szeretetre és megbecsülésre vágytam, szabad munkára, messze a papíron előre gyártott válaszoktól. 2006. augusztus végén egy kedves kis sepsiszentgyörgyi iskolai munkaszerződéssel a zsebemben találkoztam egy régen nem látott lánnyal, aki a kosteleki életükről mesélt, a varázslatról, a munka értékéről, a szabadságról. Bőszen emlegette Hegyeli Attilát, aki összetartja a csapatot.
Aznap délután kihívtam a páromat, Neagu Adriánt, egy pizzára a városba, elmeséltem a vágyamat, hogy menjünk Csángóföldre. Ő erről úgy mesél, olyan komolysággal kezdtem a mondandómba, hogy azt hitte, el akarom hagyni. Másnap Hegyeli Attila hívott, majd találkoztunk. Hamarosan ellátogattunk Frumószára, majd felmondtam a szentgyörgyi munkaszerződésemet, és 2006. szeptember elsején szó szerint kutyástól-macskástól Frumószára költöztünk. Tíz nap alatt változott az életünk.
Teljes gyerekkoromat átölelte egy gyimesi csángó származású fiú barátsága, ismertem hát ezt a temperamentumot, ami rám várt itt Moldvában. Ismertem, szerettem, értékeltem és tudtam kezelni.
Presztízskérdést a magyarórákból!
– Nem vártam semmire, én csak azt éreztem, hogy jó lesz. Otthon tömbházban laktunk, itt egy apróka szolgálati lakást kaptunk, fával fűtött világ ez, jó erős is a melege. Egy csapathoz tartoztunk, amit Hegyeli Attila vezetett a maga utánozhatatlan módján. Én védve éreztem magam, aminek a mozgatórugója nem volt más, mintsem annak a felismerése, hogy mindenkinek nehéz, külön kihívás a moldvai magyar oktatás. Akkoriban tanártalálkozók voltak havonta, összeültünk, jókat panaszkodtunk, sírtunk, nevettünk, barátok lettünk, elosztottuk a javainkat, segítettünk egymáson. Jó volt.
A frumószai román iskolában nem örvendtek nekem. Most már pontosan értem is az okát. Én magától értetődőnek kezeltem, hogy ha jövök, akkor végzem a dolgomat, de nem kaptam bizalmat, teret ahhoz, hogy dolgozhassak. Én lassan mérgelődök, sokáig bírtam a mellékszerepet a saját életemben, aztán egyszer kiborultam, hazamentem, majd azzal a világos tervvel tértem vissza harmadnap, hogy presztízskérdést varázsolok a magyarórákból. Vagyis hogy kiemelő, felemelő legyen magyarórára járniuk a gyerekeknek. Sikerült! Így aztán lassan termem is lett, elismerést is hozott iskolán belül a kitartó és érthető mód, ahogy én tanítok.
Út a feketelistára
– 2012 tavaszán váratlanul kipenderítették Hegyeli Attilát a csángó oktatási programból. Én még gyermeknevelésin voltam, akkor másfél éves volt a leányecskánk. El sem tudtam képzelni, mit csinálhatott, azt sem értettem, miért nem áll ki a maga igaza mellett.
Gyorsan lépett színre a RMPSZ (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) Csíkszeredából, jó szándékkal jöttek, kineveztek egy koordinátort, az egyetlent, aki vállalta, hogy Hegyeli nyomába lép(ne). Kemény munka a miénk, amit a fűtött irodákból nem lehet látni, főleg a Kárpátok másik feléről. Az új vezetőség soha nem jött ki a helyszínekre, a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, nem figyeltek oda ránk, úgy éreztük, értéktelennek tekintik a munkánkat. Voltunk páran, akiknek ez nem tetszett, s ennek hangot is adtunk, ez meg nekik nem tetszett.
Gyorsan kerültünk fel a feketelistára, nem csak mi ketten Adriánnal. A régi csapat két részre szakadt, egyesek alkalmazkodtak az új rendszerhez, a másik része pedig vagy harcolt, vagy szép csendben befejezte a tanévet és hazament, csömörrel, fájdalommal a szívében. Fájdalmat okoznánk a részletekkel, hogy mi lett a falujukból, hogy egyre kevesebb a gyerek, nincsenek új helyszínek, kevesebb az iskolai óraszám. Minek bántani a lelküket, minek? Persze papíron minden rendben van…
Nincs tűzifa
– Megszorítások következtek. Nem érkezett ki a frumószai tanároknak a házfenntartási támogatás, nem rendezték a ház adóját. Én nem szóltam bele sokáig, hiszen gyereknevelésin voltam, míg az első télen meg nem éreztem a csontig hatoló fagyot és annak a riasztó érzését, hogy nem lesz tűzifánk. Akkor hívtam fel az RMPSZ titkárnőjét és kiáltottam ki a lelkemet, rúgva egy jó nagyot önbecsülésemen azzal, hogy követeltem a jussunkat, a száraz tűzifát.
„Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ’utalódott’ át a pénz, amivel venni kellett volna.
Hétköznap volt, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt.
Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé.
Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg továbbállnak a fával?
– Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput.
– Isten fizejse! – mondom s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros.
Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor, egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk.
Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még…
2012 decembere
Frumósza”
Magyartanárok bolti hitellel
– A házfenntartási pénz gyakori elmaradozása miatt mindkét magyartanár bácsi hitelre vásárolt a helyi boltban. Megesett, hogy a teljes fizetést elvitte a bolt, másnap ismét hitelre vásároltunk. Akkor gondolkodtam azon, hogy haza kéne menni. Lejárt a gyereknevelési itthon töltendő időm, nem tudtam, hogy akarok-e vagy fogok-e tudni ilyen körülmények között dolgozni. Aztán betértek a csillogó szemű gyerekek a magyar házba, s nem volt szívem azt mondani nekik, hogy mennék, messze mennék innen.
Lányunk kétéves születésnapján 13 órát utaztam a kollégámmal, O. Attilával, hogy munkaszerződéssel térjünk vissza mindketten a nagy Csíkszeredából. December 7-én. Kisbusszal, vonattal, stoppal, gyalog, barátot megkérve, hogy Csicsóból hozzon be, mindennel mentünk, hogy mindkettőnknek munkája legyen legalább júniusig. Fájdalmasan megalázó volt. Mi úgy indultunk neki az útnak, hogy ha nem kapunk mindketten munkaszerződést, akkor együtt mondunk fel. Megtettük volna. Nagy összetartó erő a közös nyomor.
2012. december 8-tól mindhárman dolgoztunk, így: jómagam a támogatási háttérrel és az újonnan érkező gyereket tanítottam a magyar házban, Adrián a gyakorlati órákat végezte: bútorfestés, filmklub, internet óra, O. Attila az iskolában tanította szakképzetlen tanárként a magyart heti 18 órában, és szakképzett kémia szakosként a kémiát 6 órában. A faluban szerettek, mint mindig.
2013 nyarán O. Attila elment Frumószáról, ismét én lettem a szakképzett magyartanár a frumószai iskolában, továbbra is heti 18 órával, a magyar terem visszajárt, ismételten, kérés nélkül kaptam meg, szeretettel fogadtak.
Se villany, se víz – meséssé változtattuk az életünk
– 2013. augusztus utolsó napjaiban érkeztünk vissza Frumószára a nyári vakáció vége felé, kíváncsian vártuk az új életünket, kisleánykánk óvodába készült, én iskolába, nagy változás ez egy életben. Festeni akartunk, rendbe rakni a házat, ahogy ilyenkor szokás. Megérkeztünk, s nem volt villany, de villanyóra sem. Jeleztük az RMPSZ könyvelőjének, hogy oldják meg a dolgot, hiszen nekünk nem jár a házfenntartási pénz, így ők kellett volna a számlákat intézzék. Hazamentünk.
Szeptember 1-jén visszatértünk, de nem volt villanyóra, sem másnap, sem harmadnap, 22 napig… Se villany, se víz. De volt egy óvodába készülő lányecskánk. Az első nap rendkívüli feszültségben telt, akkor éjjel nem aludtam. Másnaptól pedig meséssé változtattuk az életünket. Nagyokat nevettünk a nagy mosdótálban fürdetett lánykánkkal a nagyszoba közepén, nevettünk az autónk akkumulátorára csatlakoztatott két pici égő mellett a vacsora alatt, megtanultunk hamar feküdni, zseblámpával a kézben olvasni az esti mesét, a Tázló patakára járni vízért. Nem tehettük rá ezt a súlyt egy pici gyerekre, ezt nem érdemli egy sem a világon. Képzeld, mosolygok, amikor ezt írom, életem egyik legnagyobb feladata volt ép ésszel kimászni ebből.
Amikor már két hete nem volt villany és víz a magyar házban, s már óvodába-iskolába jártunk, körlevelet írtam magyarországi támogatóinknak, hogy azonnal állítsák le a támogatásukat irányunkba, hiszen nem ér át a Kárpátok ezen felére a frumószai gyerekek magyar oktatására szánt támogatásuk. Hirtelen és azonnal megapadt a támogatás.
2013 őszén Adriánnak postai úton felmondtak, akkor már megkezdte a nyolcadik tanévét itt a frumószai magyar házban. Így maradtunk egy állami fizetéssel és egy RMPSZ-essel, amit én kaptam, házfenntartási pénz nem járt, de volt 100 gyerekünk, akik szerettek hozzánk járni, és volt tiszta lelkiismeretünk, nem csak papíron.
2014 júniusában közölte az RMPSZ vezetősége, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Máig nem tudom, miért. Így kerültünk Budapestre, született meg a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., saját könyvelővel, könyvvizsgálóval, kell ez egy Moldvában magyarul tanító párnak, ha csak így lehet dolgozni, hát így lehet.
2014 szeptemberében egyikünknek sem volt munkaszerződése, kilencedik évünket kezdtük, folytattuk Moldvában. Életemben először a helyi román tannyelvű iskola igazgatónőjétől kértem segítséget, hogy vizsgázhassak a magyartanári helyre. Sikerült.
Sokáig Luca négyéves koráig terveztem az ittlétet. Azóta látom, hogy simán maradhatunk, ami kimarad a román tannyelvű iskolából, azt pótoljuk itthon. A mi leányecskánk kétesztendős korától átjár magyarórára, ami nem nehéz, hiszen egy küszöb választja el a gyerek- és hálószobánkat az osztályként szolgáló szobától. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy milyen könnyen okosítható.
– Pillanatok, amikor úgy érezted, ezt nem szabad tovább csinálni...
– Pillanataink, amikor menni akartam… 2012 telén szülői felelőtlenségnek tartottam, hogy tűzifa nélkül ért a reggel, ölemben egy kisgyerekkel, míg otthonomban minden adva lett volna, ami kell. Az Adrián felmondásának érkezésekor, mikor kezembe nyomta a postás a felmondólevelet október 15-én. 2014 szeptemberében a villany-víz nélküli 22 napos időszak első napján, akkor… Utoljára akkor. Érkezett egy hét akkor az életemben, amit nem ismétlek meg soha. Meg akartam mozgatni a világot, hogy a ránk mért igazságtalanságokat számon kérjem. Szinte hároméves volt akkor a lányunk, egy hét alatt tanult meg számítógépen játszani, egyedül aludni el, míg az anyja épp fájdalmát kiabálta szanaszét az éterben telefonját szorongatva. Épp egy hét volt… Látod, most nem mosolygok…
Egyszer csak kinyomtam a telefonomat s többet nem kértem segítséget. Ölembe vettem a lánykánkat, egy mozdulattal kikapcsoltam a számítógépet, ágyba vittem, mesét olvastam, aludva hagytam az ágyunkban, útban az iskola felé pedig megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy más vezethesse a mi életünket.
Szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon
– Én érzésből tanítok, nagyon szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon, én is gyakran mosolygok. Szeretem a magyar nyelvet tanítani a gyerekeknek, ezt mind érezzük. Itt Frumószán más világ van, az esetek nagy részében a gyerek kéri szüleit, hogy írassák be magyarórára, mert szeret járni, nem a szülő óhaja ez. Épp ezért tartós is ez a kötődés. Érzik, tudják az anyanyelvük értékét.
A moldvai magyar nyelvű oktatás két formában történik. Az egyik a falvakban házakban, magyar házakban történő magyarórák. A nagyobb falvakban pedig, illetve ahol lelkesebbek, kitartóak a gyerekek és a tanárok, van a hivatalos román tannyelvű iskolában is magyaróra, amit pontosan magyar anyanyelvi órának nevezünk.
Fontos, rendkívül fontos a magyarországi civil szféra támogatása, ami a keresztszülős program keretén belül bonyolódik. Önállósodásunk óta rengeteget írok az itteni életünkről, egyre többen tudnak rólunk, sok új támogatónk lett, megtiszteltetés ez számunkra.
– Mi lenne most a néhány legsürgősebben szükséges segítség?
– Az RMPSZ érkezése után Adrián kitalálta, hogy meg kéne építeni a kinti osztálytermet abból a faanyagból, amit az előző években érkezett támogatásokból vásároltunk. Fel is húzta az épületet, ami jelenleg egy fedett színpadnak néz ki, tavasztól késő őszig ott tanulunk a gyerekekkel. Kicsit szellős ugyan, de nem volt más megoldás. Ezt a termet szeretnénk ezen a nyáron befejezni, hogy fűthető legyen, és rendes osztálykinézete legyen. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy végre többen beférhessenek az iskolán kívüli órákra, hogy táncolhassunk a teremben, hogy ne tapossunk folyton egymás lábára.
– Meddig lehet folytatni ezt a munkát?
– Ameddig hisz még az ember lánya, fia a valódi értékekben, s azoknak befogadásában, átadásában, addig.
Luca lányunkat figyeltem a hétvégén, bárhol megélünk vele, olyan lett, pont amilyenre számítottam a frumószai élet összes hozadékával. Ez neki alap, nekem, nekünk szülőknek pedig végtelen öröm.
A velünk megesett történetek, tapasztalatok követni fognak minket bárhova, ahova eljutunk. Képzeld el, amikor Lucának arról mesélünk majd nagykorában, hogy milyen volt az első napja az óvodában. Egy életre erőt adunk neki, erőt és hitet önmagában. Szülőkként ennél nagyobb feladatunk nincs is.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

Romániában a legtöbb a tüdőgümőkóros
A kormány a napokban fogadta el a 2015–2020-as időszakra a Tuberkulózis Elleni Országos Stratégiát.
Erre főleg azért volt szükség, mivel az Európai Unió tagországai közül Romániában a leggyakoribb ez a betegség. A cél a betegség előfordulásának és az ebből fakadó halálesetek számának a csökkentése. Ezt az Egészségügyi Világszövetség (WHO) ajánlásainak megfelelően megelőzéssel, szűrővizsgálatokkal, korai diagnosztizálással, kezeléssel érik majd el. Habár az elmúlt 12 évben Romániában történtek előrelépések a tuberkulózisos (TBC) esetek megelőzésére és kezelésére vonatkozólag, Európa-szerte Romániában a legtöbb az ilyen eset: a romániai tuberkulózisos esetek aránya négyszeres az uniós arányhoz képest. A most elfogadott országos stratégiával azt akarják elérni, hogy a tuberkulózisos esetek aránya ne haladja meg az 50-et a 100 000 lakosra nézve.
Szabadság (Kolozsvár)

Holokauszt-kárpótlást remélnek
Romainvázió az önkormányzatoknál
Dorin Cioabă önjelölt cigánykirály sajtónyilatkozatának eredményeként az elmúlt napokban valósággal ellepték a háromszéki polgármesteri hivatalokat a holokauszt-kártérítésben reménykedő romák. Lapunknak a zabolai községházáról jelezték, hogy emiatt akadályozva vannak munkájukban, és tájékoztassuk a lakosságot, kit és milyen esetben illet a járandóság.
Hasonló a helyzet többek között Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Nagyborosnyón, hogy csak pár példát említsünk. A romák azért járnak az anyakönyvvezetők nyakára, mert úgy tudják, jelentős támogatást – havi 200 euró nyugdíjat és 20 ezer euró kártérítést – kaphatnak a német államtól, a Német Megbékélési Alapból, amennyiben igazolni tudják, hogy felmenőiket a román hadsereg összegyűjtötte, és a mai Moldova Köztársasághoz tartozó Transznisztriába telepítette kényszermunkára. A tetemes pénzösszeg reményében a háromszéki romák is igyekeznek kiváltani a felmenőik halotti bizonyítványait.
A zabolai községházán ottjártunkkor legalább ötven roma állt a hivatal folyosóján. Némelyikük hangoskodva türelmetlenkedett, majd lapunknak panaszkodva elmondta, naponta jönnek, s állják a sorokat, de „nem adják ki a papírt, mert irigyek, hogy a cigány kap pénzt, nem a magyar”.
Többen kifejtették, a televízióban látták, hogy a cigánykirály azt nyilatkozta, jelentős összegre jogosultak a német államtól, merthogy sok romát elhurcoltak Transznisztriába.
– Nem értik meg, hogy kifutunk az időből, február 28-a a határidő, addig el kell küldenünk a dossziét Szebenbe, a cigánykirályhoz – mondta az egyik „jól informált” várakozó.
Ádám Attila polgármester már a fejét fogta tehetetlenségében.
– Nem tudunk értekezni velük, hiába magyarázzuk el, hogy mindenki őse nem lehetett holokauszt-áldozat, ők kitartóak, azt hiszik, félre akarjuk vezetni – mondta az elöljáró. – Ráadásul nem is kárpótlásról van szó, hanem nyugdíjról, és nagyon szigorú feltételek mellett.
Cosnean Ileana jegyzőnő azt sérelmezte, hogy a községháza napok óta tele van hangoskodó romákkal, a hivatalnokok nem tudják végezni a munkájukat tőlük.
Rossz hírünk van a háromszéki romák számára: nem jogosultak a nyugdíjra, mert 1942 és 1944 között innen közülük senkit nem vittek dolgozni Transznisztriába, ugyanis Észak-Erdély akkor Magyarországhoz tartozott. Másrészt kizárólag az igényelheti a nyugdíjat, aki volt Transznisztriában, illetve annak férje vagy a felesége (a gyerekei, unokái, egyéb rokonai nem!), és ott a hivatalos besorolás szerint „önkéntes” munkát végzett (a kényszermunkán lévőket már korábban kárpótolták). Továbbá rendelkeznie kell legalább öt év hivatalos munkamezővel. Az országból mintegy 6000 roma érintett.
Nagy Sz. Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Itt a Hellvig, hol a Hellvig?
Oly nagy a porverés az Elena Udrea újabb és újabb letartóztatásai, hazabocsátásai körül, hogy a hazai média csak a hírcsokrokban foglalkozik Eduard Hellvig, kiszemelt SRI-igazgató kinevezésével. Illetve azzal, hogy a kinevezése, beiktatása elhúzódik, késik. Itt valami nincs egészen rendjén, mert a parlament szocdem többsége kénytelen-kelletlen lenyelte, hogy Romániának német nemzetiségű és liberális elnöke legyen, de úgy látszik, attól már irtózik, hogy ez az elnök a legfontosabb titkosszolgálat élére egy újabb nem igazán román etnikumút nevezzen ki. Hellvigről nem sokat tud az ország lakossága azon kívül, hogy zilahi származású, liberális párti alelnök, többször parlamenti képviselő, miniszter, mindenféle biztonságpolitikai tudományok nagy tudora, aki igazi européer képzésben részesült. Na, ennyi nagy erény igencsak elégséges kellene legyen ahhoz, ami indokolttá tehetné fő-fő hírszerzővé való kinevezését, még akkor is, ha nacionáléja kissé bonyodalmas. De ettől még a szocdemeknek sem kellene igazán tartania, hiszen nálunk felé ezer példája volt és van annak, hogy a kívülről jövő „megtérők”, pontosabban „átkeresztelkedtek” még a római pápánál is katolikusabbak tudnak lenni. Ott van mindjárt Petre Roman egykori miniszterelnök esete, kinek ereiben egyetlen milligramm román vér sem folyik, de a románságban ugyanvalóst kitett magáért. Ez nem is lenne tehát baj, hiszen Illyés Gyula is megmondta – a magyarság vonatkozásában –, hogy a nemzeti hovatartozás sokkal inkább vállalás kérdése, semmint a származásé. Bár az alakoskodókra azért érdemes odafigyelni.
Tehát nem is igazán ezzel lenne baj, az SZDP nem ezért húzódozik Hellvig kinevezésétől, hanem azért, mert a kiszemelt férfiú Klaus Johannis embere, s általa a liberális befolyás mérhetetlenül megnőhetne Románia belpolitikai életében. Mert az igazság az – bármi mást is mondhat az alkotmány –, hogy az elnök után Románia legnagyobb politikai potentátja, legbefolyásosabb embere a hírszerző szolgálat vezetője, aki sorsokat, esetleg politikai mozgásokat is a kezében tarthat, lévén ő a minden titkok fő-fő ismerője, s ilyen minőségben az elnök legfőbb tanácsadója. Ha nem válik „önjáróvá” netán tán. De azzá válhat, s ezért szeretnék sokan, hogy a SRI igazgatója legyen politikailag semleges és elkötelezett. De csak akkor akarják ezt, ha éppen az ellentáborból szemelnek ki valakit a magas funkció betöltésére.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Királyi átverés gettónyugdíjjal
Valóságos tömeghisztéria robbant ki az önmagát a romák nemzetközi királyának tekintő Dorin Cioabă ígérete nyomán, miszerint német állami kárpótlásban részesülhetnek az egykor Transznisztriába telepített cigányok leszármazottai. Bár a német jogszabályok ezt nem teszik lehetővé, a cigányvajda nagyszebeni rezidenciáján több ezren – románok, magyarok, romák – igénylik a húszezer euróra taksált kártérítést, kifizetve a 25 lejes kezelési költséget.
Átverésgyanús pénzgyűjtés zajlik Nagyszebenben az önmagát a romák nemzetközi királyának tekintő Dorin Cioabă kezdeményezésére. A két évvel ezelőtti megkoronázása után pártot is alapított cigányvajda azzal hitegeti az embereket, hogy tárgyalásos úton vagy bírósági per révén tetemes kárpótlást csikar ki a német államtól a roma holokauszt romániai áldozatainak leszármazottai számára.
A dolog szépséghibája, hogy a szélhámosságnak tűnő akció keretében bárkinek elfogadják az igénylését a kezelési költségként felszámolt 25 lej ellenében, másrészt a legkevesebb biztosíték sincs arra, hogy a berlini kormány valaha is hajlandó lenne kártérítés kifizetésére.
Szebeni ostromállapot
A jelenségre a Krónika egyik csíkszeredai olvasója hívta fel a figyelmünket, akinek feltűnt, hogy az elmúlt időszakban a Csíki-medencéből is tömegesen utaznak a szebeni megyeszékhelyre kárpótlás reményében. Közvetítésének köszönhetően sikerült felvennünk a kapcsolatot egy székelyföldi férfival, aki szerdán egyik falustársával nyújtotta be kérvényét az erdélyi romák fellegvárának számító városban.
Kiderült, hogy a kártérítés híre szájról szájra terjed a lakosság körében, a legtöbben pedig annyit tudnak: nagy eséllyel pályázik mindenki a 20–25 ezer eurós kárpótlásra, akinek felmenője 1900 és 1944 között hunyt el valamelyik világégés idején hadifogságban vagy koncentrációs táborban.
„Százával állunk itt sorba, várjuk, hogy bejussunk. Mindenki hozta a tátája, nagytátája papírjait, azt kérik ezek. Sok pénzt ígérnek, de erősen kétlem, hogy lesz belőle valami. Ha végül semmit se kapunk, akkor is megéri megpróbálni, ennyi legyen a legnagyobb veszteségem az életben" – magyarázta az atyafi, akinek a 25 lejes kezelési költségen kívül száz lejébe került az oda-vissza út.
Interjúalanyunk – akinek az anyai nagyapja volt roma nemzetiségű – mindössze annyit tudott a „kárpótlási irodáról", hogy a szebeni Grâului utca 6. szám alatt, egy „kastélyban" működik, ahol azonban egyetlen szervezet vagy cég nevét sem tüntették fel. A felmenő halotti bizonyítványának és az igénylő keresztlevelének, személyi igazolványának fénymásolatával együtt átadott pénzösszegért mindössze pénztárblokkot kapott. Viszont mindenkinek azt ígérték, hogy néhány héten belül értesítik őket a fejleményekről. Kiderült, az igénylések benyújtási határideje február 28.-a, ezzel magyarázható, hogy a helyszínen különösen az elmúlt napokban több ezren fordultak meg.
A székelyföldi kérvényezőnek a sorukra várók egyikétől sikerült három telefonszámot is szereznie, amelyen állítólag tájékozódni lehet a kárpótlás körülményeiről. Többszöri próbálkozásunk ellenére sem a vezetékes, sem a két mobilszámon nem válaszolt senki; egyikről utólag kiderült, hogy a Dorin Cioabáé.
Porrajmos, a cigány vészkorszak
A hazai romák kitelepítését Ion Antonescu marsall, Románia Hitler-barát kormányzója rendelte el 1942. május 24-én. A romániai holokauszt tanulmányozására létrehozott nemzetközi bizottság adatai szerint 25 ezer, más források szerint több mint 30 ezer romát szállítottak Transznisztriába a gyéren lakott terület benépesítésének szándékával. A nomád romákat a román hadsereg gyűjtötte össze, és egy három hónapos út végén telepítette őket a ma a Moldovai Köztársasághoz tartozó, önállóságát 1991-ben kikiáltó Dnyeszter menti köztársaságba. A deportáltaknak a túléléshez szükséges legalapvetőbb feltételeket sem biztosították: arra kényszerültek, hogy földbe vájt vermekben, víz és élelem nélkül húzzák meg magukat. Lovaikat, pénzüket, ékszereiket elvették. A deportáltak közül 11 ezren meghaltak, a roma holokauszt, a porrajmos túlélői közül sokan visszatértek szülőföldjükre. Jelenleg mintegy százötven túlélőt tartanak nyilván az országban.
Kutakodásunk során aztán rábukkantunk, hogy a Grâului utca 6. szám alatt nem más működik, mint az üstkészítő és vándorcigányok Indi Rom elnevezésű egyesületének, valamint a roma közösség belső ügyeiben törvénykezni illetékes cigánybíróságnak, a Stabor Romanónak a székháza. Kiderítettük azt is, mi áll a kárpótlási hisztéria hátterében.
A romák nemzetközi királya titulusát 2013-ban elhunyt apjától, Florin Cioabától öröklő Dorin január 27-én, a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján beszélt arról, hogy kárpótlást követel Németországtól a második világháború idején Transznisztriába deportált romániai cigányok leszármazottai számára.
A jogi és politikatudományi diplomával rendelkező cigányvajda szerint a kitelepítettek utódait fejenként húszezer eurós kártérítés és havi 200 eurós nyugdíj illeti meg, ennek folyósítása érdekében pedig ügyvédeket fogadott, hogy tárgyalásba bocsátkozzanak, megegyezés híján pedig pereskedjenek a német állammal.
„Tavaly november óta hatvan, Transznisztriát megjárt romániai roma részesül havi 200 eurós juttatásban, valamint ugyanezt az összeget megkapták nyolc évre visszamenőleg is, mintegy húszezer eurót. Mi azt szeretnénk, ha a túlélőkhöz hasonlóan ugyanezeket a jutattásokat a leszármazottak is megkapnák, hiszen a kisemmizés miatt semmit sem örököltek a felmenőiktől. Van a német államnak pénze, hiszen évente 7,5 millió eurót fizet a holokauszt zsidó, ukrán, orosz áldozatainak" – állította egy hónappal ezelőtt Cioabă.
A Romák Demokratikus Szövetségének Pártja (PADR), valamint a szebeni cigánybíróság elnöki tisztségét betöltő vajda közölte azt is: addig már hatezer személy nyújtotta be kárpótlási igényét. Ebből az következik, hogy a tőlük fejenként behajtott 25 lejjel számolva már akkor 150 ezer lejt gyűjtött össze a szebeni „uralkodói ház", nem beszélve az azóta jelentkezett, vélhetően több ezer igénylő által befizetett jutalékról.
Különben korábban Dorin apja szorgalmazta, hogy a zsidókhoz hasonlóan a cigányokat is nyilvánítsák a holokauszt áldozatainak. Florin Cioabă adott pillanatban 350 millió német márkát követelt kárpótlásként a német államtól a náci haláltáborokban elgázosított mintegy tízezer romániai cigányért.
Szigorú német feltételek
A szebeni romák kezdeményezése különösen a hatályos németországi kárpótlási jogszabályok ismeretében tűnik légvárnak. Az 1997-ben elfogadott német kárpótlási törvény értelmében bizonyos feltételek mellett úgynevezett gettónyugdíjban részesülnek azok a személyek, akik a német nemzetiszocialista rezsim idején, 1933 és 1945 között kényszermunkát végeztek valamelyik munkatáborban vagy lágerben.
A berlini kormány tavaly úgy módosította a jogszabályt, hogy annak hatálya immár kiterjed az egykor a náci Németország befolyása alatt állt valamennyi gettóra, vagyis a Románia területén működőkre is. Sőt a módosítás révén az illetmény visszamenőleges hatállyal, 1997 júliusáig is igényelhető. A törvény rögzíti, hogy a túlélők nem kárpótlásban, hanem havi nyugdíjban részesülnek, de kizárólag azok, akik bizonyítani tudják deportálásukat, és életük folyamán legalább öt évig (60 hónap) munkaviszonyban álltak; ebbe az időszakba beleszámítják a munkatárborban eltöltött időszakot is.
Fontos kitétel továbbá, hogy a gettónyugdíjra csakis a már elhunyt deportált házastársa (férj/feleség) jogosult, a leszármazottak – gyerekek, unokák – nem. Ráadásul a német hatóságok házassági oklevél felmutatását is követelik, amivel például a hetven évvel ezelőtt Transznisztriába hurcolt vándorcigányok többsége nem rendelkezik.
De még a házastárs is csak akkor igényelheti a juttatást, ha hozzátartozója még életében kérvényezte a gettónyugdíjat, de nem korábban, mint 2006 júniusa. Emellett kizárták a jogosultak köréből azokat a kényszermunkát végzetteket is, akiknek 2001-ben a genfi Nemzetközi Migrációs Szervezet közvetítésével már kártérítést folyósított a német állam. Akkoriban mintegy 5500 romániai roma részesült fejenként mintegy 7700 eurós egyszeri kárpótlásban.
„Uralkodói" magánakció
Az érintettek amúgy három németországi nyugdíjbiztosítónál is beadhatják dossziéikat, ahol a német hatóságok tájékoztatása szerint térítésmentesen történik a kérvények feldolgozása. Támogatást nyújt ugyanakkor az egykor deportáltaknak a román kormány keretében működő Romaügyi Hivatal (ANR) is.
Az intézmény például saját költségvetéséből fedezi az országos levéltárnál 45 lejbe kerülő igazolás kiváltását, amely alapján az érintettek bizonyíthatják, hogy annak idején elhurcolták őket Transznisztriába. Iulian Stoian, az ANR tanácsosa érdeklődésünkre elmondta, már csak azon okból is hallottak Dorin Cioabă akciójáról, hogy a bukaresti hivatalban naponta tucatnyian érdeklődnek a Szebenből elterjedt kárpótlási lehetőség iránt.
„Ez egy magánkezdeményezés, amelyért semmiféle felelősséget nem vállalunk. Remélem, Cioabă úr helyesen tájékoztatja a lakosságot, és tisztázza például, hogy a hatályos német jogszabályok alapján, rögzített feltételek mellett kizárólag nyugdíjigénylésre van mód, kártérítésre nem. Ezen túlmenően mindenkinek jogában áll ott igényelni bármit, és annyit fizetni ezért, ahol jónak látja, mi azonban azt javasoljuk, hogy a polgárok előzetesen alaposan tájékozódjanak az ügyben" – nyilatkozta Stoian a Krónikának a nagyszebeni hisztéria kapcsán.
Kérdésünkre a tanácsos nem tudta megmondani, hány egykori roma deportált kap gettónyugdíjat a Transznisztriába telepítés után, szerinte erről csak a német hatóságok rendelkeznek kimutatással.
Hűen tükrözi egyébként a kormányhivatal és a szebeni „uralkodói ház" közötti viszonyt Dorin Cioabă minapi Facebook-bejegyzése, amelyben sérelmezte, hogy az ANR nem nézi jó szemmel kárpótlásigénylő kezdeményezését. Sőt a roma király azzal a híveinek szóló üzenettel tette közzé profilján Vasile Daniel államtitkár, a romaügynökség elnökének fényképét: „ha esetleg találkoztok vele..."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Közvitát tartottak Kolozsváron a multikulturalizmusról
Multikulturalizmus témában szervezett közvitát a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport csütörtökön a kolozsvári Ecsetgyárban.
A polgármesteri hivatalt Emil Boc városvezető helyett két beosztottja, Adrian Chircă és Dana Apan képviselte a beszélgetésen a szervezők által szerkesztőségünknek küldött közlemény szerint.
Rajtuk kívül részt vettek a magyar és román közélet neves képviselői is, mint például Sabin Gherman, Eckstein-Kovács Péter, Szőcs Sándor, Csoma Botond vagy Mihai Goțiu.
A beszélgetés két nyelven folyt szinkrontolmáccsal és moderálással, így a felszólalók között többen is éltek azzal lehetőséggel, hogy magyarul szóljanak hozzá a beszélgetéshez.
„A vita céljai megvalósultak, az erdélyi román és magyar sajtó foglalkozott az üggyel, egy hangulatos és tartalmas beszélgetés alakult ki, amelyben úgy szakemberek, mint egyszerű résztvevők is elmondták a véleményüket. A városháza is képviseltette magát – ez jelzi, hogy a Musai-Muszáj kezdeményezés a nyilvánosság erejével képes volt a polgármesteri hivatal ingerküszöbét megütni, a képviselők pedig nem tudták megvédeni a Boc-féle tábla-politikát: mind a jogi, mind a társadalomtudományi, mind a morális érvek szintjén megsemmisültek a polgármesteri hivatal képviselete által prezentált érvek” – áll a közleményben.
A közvita teljes mértékben újszerű a kolozsvári román és magyar társadalomnak egyaránt, mert hasonló többnyelvű konzultációt sem az RMDSZ, sem más politikai pártok, sem mások nem tartottak korábban – közölte a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport, amelynek tagjai csütörtökön folytatják a figyelemfelkeltő flashmobokat, amelyre mindenkit várnak. Ez a mozgalom Facebook-oldalán lesz meghirdetve. Egy hónap múlva, március utolsó csütörtökjén ismét közvitára hívják a kolozsváriakat.
Krónika (Kolozsvár)

Vezércikkünkre reagált a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat
Alább közöljük a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat reakcióját lapunk csütörtöki számában megjelent, VV RMDSZ című vezércikkünkre.
Háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat: közösségi és nyelvi jogainknak az élet minden területén érvényt kell szereznünk
Őszintén örülünk annak, hogy a cikkíró, Páva Adorján jó kezdeményezésnek tartja a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezetének heti rendszerességgel küldött angol nyelvű hírlevelét.
A kezdeményezés nemrég indult, eddig tíz hírlevelet küldtünk, és a tapasztalat azt mutatja, hogy máris nagy az érdeklődés az erdélyi magyarság ügyei iránt, és az is világossá vált, hogy nagy szükség van az angol nyelvű híradásokra, összefoglalókra, ha az erdélyi magyarság törekvéseit a nemzetközi közvélemény figyelme elé akarjuk tárni.
Éppen ezért a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezete nemcsak angol nyelvű hírlevelet működtet, hanem angol nyelvű éves jelentéseket is készít.
Sikernek könyveltük el az erdélyi magyarság ügyének nemzetközi megjelenítése szempontjából, hogy az Egyesült Államok Romániáról készített 2013-as emberjogi jelentésében az erdélyi magyarokról szóló részében a szervezetünk előzetes jelentésében szereplő problémák pontról pontra megjelentek.
Hibák sajnos néha előfordulnak, és ezért elnézést is kérünk azoktól, akik ezt nehezményezték, mi több, köszönettel tartozunk azért, amiért erre felhívták a figyelmünket. Őszintén remélem azonban, hogy egy angol nyelvű szövegben található, magyar névben előforduló ponthiba (Csiky Gergely Főgimnázium helyett Csíki Gergely Főgimnáziumot írtunk) nem változtat a híradás jelentőségén és nem kisebbíti munkatársaim érdemeit sem, akik önkéntes alapon végzik ezt a felelősségteljes és nagy figyelmet igénylő, fontos társadalmi és a közösség nemzetközi érdekképviseleti szempontjából jelentőségteljes munkát.
A hírleveleket úgy állítjuk össze, hogy azok ne csak szimbolikus témákat, hanem gyakorlati kérdéseket is érintsenek. Mi felhívjuk a világ figyelmét a székely zászlóra és az autonómiatörekvések fontosságára ugyanúgy, ahogyan a magyar kisiskolások, vagy a magyar fogvatartottakkal szemben elkövetett nyelvi diszkriminációra is, mert abban hiszünk, hogy közösségi és nyelvi jogainknak az élet minden területén érvényt kell szereznünk.
Szervezetünket egyébként bárki megkeresheti panaszokkal és javaslatokkal egyaránt, így jutott el hozzánk egy magyar fogvatartott panaszlevele, aki egy romániai börtönben tölti a büntetését. Munkatársunk meglátogatta őt és a helyszínen tájékozódott a helyzetről. Úgy találtuk, hogy a levélben jelzett problémák valósak, ezért tavalyi jelentésünkben már szerepel ez a probléma, és múlt heti hírlevelünkbe is belefoglaltuk, mivel mi minden magyar ember jogainak csorbítására odafigyelünk.
Ugyanakkor újfent hangsúlyozom, hogy hírleveleinkben kiemelt figyelmet kapott és kap ezután is a székely zászló, a székelység politikai törekvései, valamint a hatóságok azon igyekezete, hogy a székelyföldi törekvéseket csírájában elfojtsák. De ez nem jelenti azt, hogy szótlanul elmegyünk a hétköznapok szintjén felmerülő gyakorlati problémák mellett, őszintén remélem, hogy Páva Adorján sem gondolja azt, hogy a kettő kizárná egymást.
Mi örülünk annak, hogy a munkánkat figyelemmel kísérik, kérem, tegyenek így a továbbiakban is.
Tisztelettel, Benkő Erika
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezetének vezetője
Krónika (Kolozsvár)

Román–magyar program keretében avattak zarándokközpontot Máriapócson
Az emberek testi és lelki gyarapodását segíti, ha az egyház szabadon betöltheti szolgálatát – jelentette ki Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerdán a magyarországi Máriapócson.
Semjén Zsolt a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegye új zarándokközpontjának ünnepélyes avatásán arról beszélt: felekezeti és vallási hovatartozástól függetlenül mindenkinek az az érdeke, hogy testi és lelki értelemben az ember szabadon kibontakozhasson, ebben pedig az egyháznak nagyon fontos szerepe van. Hozzátette, hogy ha az Istennel való kapcsolat kinyílik, akkor az erőt ad a napi problémákban megfáradt embereknek életük rendezéséhez, saját boldogulásukkal pedig a társadalom javát szolgálják.
A kereszténydemokrata politikus a kommunizmus áldozatainak emléknapjára utalva hangsúlyozta, az ateizmusra és istentelenségre épülő kommunizmus árnyékában a zarándokközpont átadása szimbolikus jelentőséggel bír. Helyreállt a dolgok normális rendje, azaz együtt van az egyház, az állam, a megye és az önkormányzat, illetve együtt vannak a magyarországi és az erdélyi magyarok, fogalmazott Semjén Zsolt.
„Isten népe van együtt, és skizofrén dolog, amikor megpróbálják szétválasztani, széthasítani a hívő embert az állampolgártól” – mondta a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: „egyszerre vagyunk tagjai az egyháznak és állampolgárai a hazának”.
Semjén Zsolt kitért arra is, hogy minden politikai program és államfelfogás a mögötte álló emberkép függvénye. Ha ez az emberkép torz és egyoldalú, akkor szükségszerű, hogy az arra épülő társadalom torz és embertelen legyen, mutatott rá a politikus. Úgy vélte, az állam feladata az emberek életminőségének javítása, de ehhez szellemi-lelki értelemben szükség van az egyház sajátos szolgálatára is.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arról beszélt: Magyarországon és Erdélyben azok az igazán erős közösségek, amelyek jövőjük tervezésekor figyelemmel vannak az egyházra és a keresztény értékekre.
A politikus utalt arra, az állam és az egyház viszonya árnyaltabb Romániában, mint Magyarországon, a román állam ugyanis még nem rendezte a magyar történelmi egyházak és a görög katolikus egyház ingatlanjaival és tulajdonaival kapcsolatos kérdést. Visszafelé is foroghat a történelem kereke, már visszaszolgáltatott ingatlant államosíthatnak, megszerzett jogokat visszavonhatnak, de nem szabad úgy tennünk, mintha ennek nem lenne jelentősége, mutatott rá Kelemen Hunor.
A beszédek előtt Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye megyés püspöke szentelte fel és áldotta meg a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében, több mint 649 ezer euróból felépült új zarándokközpontot.
A Mária sugara – Közös vallásturisztikai értékek megőrzése és bemutatása című, 1,3 millió euró költségvetésű nagyprojekt egyik elemeként elkészült, mintegy 600 négyzetméteres központban a zarándokok fogadására, rendezvények és konferenciák megtartására is alkalmas termeket alakítottak ki. A létesítmény négy kisebb – tárgyalásokra, gyóntatásra, kiscsoportos foglalkozásokra alkalmas – helyiséggel is rendelkezik. Az új épületben orvosi szoba, vizesblokkal felszerelt baba-mama szoba, egy játszóház és egy kegytárgybolt kapott helyet.
A program keretében a máriapócsi zarándokház felépítésén kívül a Máriapócs–Szatmárnémeti-vonal mentén a nagykárolyi görög katolikus templom és közvetlen környezetének felújítása, a nagykárolyi Kalazanci Szent József római katolikus plébániatemplom épületének felújítása, valamint a szatmárnémeti román görög katolikus Popp Aurel-kápolna rekonstrukciója is megvalósult.
Krónika (Kolozsvár)

Szállót mindenkinek!
Ezúton jelezném a bukaresti kormánynak, hogy állampolgári jogon igényelnék egy állami tulajdonú szállodát. Na jó, nem leszek szerénytelen, beérem egy nagyobbacska panzióval is.
Vagy ha magánszemélynek nem lehet ilyen állami adományt juttatni, üsse kő, tessék a Krónika nevére íratni, pont jól jönne. De ha még így sem működik, akkor egye fene, ajándékozzák valamelyik történelmi magyar egyháznak.
Ne mondják, hogy ez nem lehetséges, hiszen a képviselőház épp most szentesítette azt a kormányrendeletet, amely értelmében az eddig állami tulajdonban lévő kovásznai Fenyő Szállót az ortodox egyháznak ajándékozzák.
Remélhetőleg a lehető leghamarabb meghozza a kormány az újabb ajándékozásról szóló döntést, ellenkező esetben a súlyos diszkrimináció árnyéka vetülne rá. Már eleve problémás ugyanis, hogy az elvileg felekezetileg semleges állam kiemeli az egyik egyházat a sok közül, és elhalmozza ajándékokkal – a legfelháborítóbb, hogy az állam és az önkormányzatok milliókat pocsékolnak el az adófizetők pénzéből arra, hogy templomépítésre az ortodoxoknak adományozzák. Miközben bármilyen közpénzt legfeljebb olyan tevékenységre szabadna az egyházaknak adni, amely révén valamilyen közfeladatot látnak el – például iskolákat, kórházakat, idősotthonokat üzemeltetnek.
Tudomásunk szerint azonban az ortodox egyház – amely amúgy is mesés vagyonnal rendelkezik, ráadásul adómentességet is élvez – nem nagyon lát el ilyen feladatokat. A számára pénzt vagy ingatlanokat ajándékozó állami vagy önkormányzati szervek így akár közpénzek hűtlen kezelésével is meggyanúsíthatók. Arról nem is beszélve, hogy az ortodox egyház a román sovinizmus egyik fellegvára, főleg a magyarlakta vidékeken.
Mindez abban a kontextusban, hogy a magyar egyházaknak még mindig vonakodnak visszaadni az ellopott ingatlanaikat, sőt egyet már újra is államosítottak, tényleg nem vet jó fényt a kormányra.
Úgyhogy reméljük, mihamarabb elhalmozza a mi egyházainkat is adományokkal. Vagy üsse kavics, azt sem bánjuk, ha nem teszi. Ehelyett viszont az ortodoxoknak átjátszott adományokat is visszaveszi, a pénzt pedig autópályákra vagy az oktatásra, esetleg az egészségügyre „tapsolja” el.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Elbeszéltek egymás mellett a kisebbségvédelmi konferencián
A magyarok mellett a roma, ukrán, rutén, szerb, bolgár, lipován, zsidó, német és örmény közösségek képviseltették magukat a Bernády György Közművelődési Alapítvány által Marosvásárhelyen megszervezett kisebbségvédelmi konferencián.
A tanácskozás témája a romániai gyakorlat volt, illetve az európai modellek és az állampolgári kezdeményezés, amely az őshonos nemzeti kisebbségek elismerését javasolta az Európai Parlamentben. Megnyitó beszédében Borbély László parlamenti képviselő, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke arra hegyezte ki mondandóját, hogy nem véletlenül szervezik évek óta Marosvásárhelyen a kisebbségvédelmi konferenciát, hiszen ebben a városban esett meg 25 évvel ezelőtt az a márciusi tragikus eseménysorozat, amely akár a dél-szlávihoz hasonló konfliktusba is torkollhatott volna.
A nemzeti kisebbségeket érintő kérdésekre csakis a demokrácia eszközeivel, párbeszéddel lehet megoldást találni – valamennyi résztvevő egyetértett ezzel. A hozzászólók közül többen azt is kifejtették, hogy bár törvények vannak, azokat az Európai Unió sem tartja mindig tiszteletben. Az is furcsa, hogy az unió egyetlen olyan kezdeményezésnek sem adott helyet, amely a nemzeti kisebbségek ügyeivel foglalkozott. Holott az uniós tagállamokban nem kevesebb mint 60 millió azoknak az állampolgároknak a száma, akik valamely nemzeti kisebbséghez tartoznak. A 2012-ben indított állampolgári kezdeményezést és annak visszautasítását Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke ismertette.
Klaus Johannis üdvözletét Laurențiu Ștefan államelnöki tanácsos tolmácsolta. A tanácskozáson az anyanyelvhasználat kapcsán a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet negatív példaként említették, ahol a tanügyi törvényt még mindig nem tartják tiszteletben. Borbély László kérését az egyetem kétharmados román többségű vezetőségéhez a magyar oktatás megoldása érdekében Corneliu Buicu parlamenti képviselő úgy verte vissza, hogy nem szereti a „szeparatizmus” kifejezést.
A Bernády Házban szervezett csütörtöki konferencián a nemzeti kisebbségek ügyeivel és emberi jogokkal foglalkozó civil szervezetek vezetői is részt vettek, mint például Smaranda Enache, a Pro Europa Liga, vagy Koreck Mária, a Divers Egyesület részéről, Meirion Prys Jones, NPLD és Velszi Nyelvi Tanács elnöke, Vincze Loránt, a FUEN alelnöke, Lucian Mîndruță újságíró, Laczikó Enikő Katalin államtitkár, az etnikumközi kapcsolatok hivatalából, valamint Székely István kutató, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Négy és félmillió euró a kormánytól az RMDSZ-nek
A tavalyi támogatásnál 6,7 százalékkal több pénzt kaptak idén a parlamenti képviselettel rendelkező romániai kisebbségi szervezetek – tájékoztatta az MTI-t pénteken Laczikó Enikő államtitkár, a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője.
A 91,4 millió lejes keretösszegből a legnagyobb támogatást – 19,7 millió lejt (4,4 millió euró) – az RMDSZ-nek utalta ki a héten elfogadott határozatában a bukaresti kormány. A Pro-Európa Roma Párt 12,8 millió, a Romániai Németek Demokrata Fóruma 7,1 millió lejt kapott. A kormányhatározattal összesen 19 kisebbségi szervezetnek juttattak kisebb-nagyobb támogatást.
Az államtitkár rámutatott: Romániában a szokásjog alapján különítenek el a költségvetési törvényben évről évre bizonyos összeget a Kisebbségi Tanács tagszervezetei számára. Erre az RMDSZ által kidolgozott kisebbségi kerettörvény biztosíthatna kiszámítható törvényes keretet, de a tíz éve beterjesztett tervezetet mindmáig nem fogadta el a parlament.
Az MTI kérdésre, hogy miért éppen ezek a szervezetek kapnak támogatást, Laczikó Enikő elmondta: a két évtizede konzultatív testületként alakult Kisebbségi Tanácsnak azok a szervezetek a tagjai, amelyek egy-egy adott kisebbség nevében – könnyített eljárással – képviselethez jutottak a román parlament alsóházában. A költségvetési támogatás a Kisebbségi Tanács tagjainak jár, a testület pedig maga dönt a keret szétosztásáról: az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatal csak adminisztratív szerepet tölt be a folyamatban.
Arra a kérdésre, hogy előírják-e, mire költhető a költségvetési pénz, az államtitkár elmondta: a támogatás a kisebbségi közösségek fennmaradását hivatott segíteni, de az egyes szervezeteknek szabad kezük van abban, hogyan használják fel a rájuk bízott pénzt. A kormányhatározatból kiderül, hogy a források jelentős részét a kisebbségi szervezetek saját működésükre fordítják.
Az MTI érdeklődésére Laczikó Enikő elmondta: nincs tudomása arról, hogy az RMDSZ-en kívül volna más kisebbségi szervezet is, amely pályáztatással teszi hozzáférhetővé a közösség tagjai számára a rendelkezésére bocsátott pénz egy részét.
Az RMDSZ tavaly a magyar kisebbségnek járó 18,5 millió lejes romániai költségvetési támogatás mintegy 20 százalékát osztotta ki – az általa létrehozott Communitas Alapítvány közreműködésével – nyílt pályázati rendszeren keresztül. A megítélt támogatás egyik elszámolási feltétele az volt, hogy a nyertes pályázó kiadványában, vagy népszerűsítő anyagain támogatóként az RMDSZ-t és a Communitas Alapítványt tűntesse fel.
Krónika
Székelyhon.ro

Évente ezer kilencedikest veszít el a magyar oktatás

Vezetőképzést tart középiskolás diákoknak a Rákóczi Szövetség
Tizenötödik alkalommal rendezi meg péntektől vasárnapig vezetőképzőjét a Rákóczi Szövetség Kárpát-medencei középiskolások részére.
A szervezet MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a rendezvényen 80-an vesznek részt 23 középiskolát képviselve, intézményenként egy tanár és két diák lesz jelen.
A rendezvényre olyan középiskolák kaptak meghívást, ahol ifjúsági szervezete működik a szövetségnek, a Kárpát-medencében jelenleg 235 ilyen intézmény van. A rendezvény központi témája hagyományosan az érték és az ifjúság - közölték.
A középiskolás vezetőképző azzal a céllal rendezik meg, hogy lehetőséget biztosítson a kapcsolatépítésre, elősegítse a középiskolai szervezetek munkáját, hatékonyságát, illetve egy tartalmas és jó hangulatú együttlétet teremtsen a résztvevőknek.
maszol.ro

Ismét várják a katonai központokba a 18 éves fiatalokat
Nincs miért aggódniuk azoknak a szülőknek, akiknek 18 év körüli fiúgyermekét behívják a katonai központokba. Nyilvántartásba vételük nem besorozás, és törvény írja elő.
Aggódó kolozsvári magyar szülők jelezték portálunknak, hogy a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlése ellenére a középiskolás fiúgyermeküknek jelentkezniük kell a kolozsvári katonai központnál, ha betöltötték a 18 évet. Erre osztályfőnökük figyelmeztette ezen a héten diákokat.
„A napokban a tizenegyedikes fiam lelkendezve állított haza: édesanyám, kaptam egy papírt arról, hogy nyilvántartásba vesznek a katonaságnál. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, pláne ebben az ukrajnai háborús hangulatban. Csak azt láttam, hogy a fiam ettől nagyon lelkes lett, mert fontosnak érezte magát” – mesélte a maszol.ro-nak a János Zsigmond Unitárius Kollégium egyik tizenegyedikes diákjának édesanyja.
A mulasztásért büntetés jár
Korodi Alpár osztályfőnök portálunknak elmondta: az a bizonyos dokumentum, amelyet szétosztott tizenegyedikes fiú diákjai között egy átirat, amelynek lényege, hogy a 18 évet betöltött diákoknak legkésőbb hat hónapon belül jelentkezniük kell a kolozsvári katonai központnál, ahol nyilvántartásba veszik őket. Ezt a 2005/395-ös törvény 2010-es módosítása írja elő.
A dokumentum felsorolja azokat az iratokat (személyi igazolvány, a katonai szolgálatra való alkalmatlanságot igazoló orvosi papír), amelyeket a fiatalnak magával kell vinnie jelentkezéskor. A katonai központnál kikérdezik a diákot, rögzítik a személyi adatait, majd kap egy igazolást a nyilvántartásba vételéről. A jelentkezés pedig kötelező: aki ezt elmulasztja, 100 és 300 lej közötti bírságra számíthat – olvasható az átiratban.
Korodi Alpár elmondta, ezt a dokumentumot az iskola titkárságától kapta, másik három osztályfőnökkel együtt. „Az volt a kérés, hogy adjuk át azoknak a fiú diákjainknak, akik már betöltötték a 18 évet vagy ebben a tanévben lesznek nagykorúak” – magyarázta a pedagógus, akinek tudomása szerint a megye összes iskolájába érkezett ezekben a napokban ilyen átirat.
A maszol.ro pénteken a kolozsvári katonai központot is megkereste ebben az ügyben, az ügyeletes tiszt azonban a védelmi minisztériumhoz irányított információkért. Tény, hogy Valentin Cuibus Kolozs megyei tanfelügyelő sem tudta megmondani, hány iskola kapott ezekben a napokban ilyen átiratot. „A katonai központ ezt nem kommunikálja velünk. A lényeg, hogy nincs mitől tartani, hiszen a kötelező sorkatonai szolgálatot törölték, a diákokat csak nyilvántartásba veszik” – mondta a főtanfelügyelő a stiridecluj.ro-nak.
„Minden évben van ilyen”
Popa Márta, a Zsigmond János Unitárius Kollégium igazgatója szerint ijedtségre semmi okuk nincs a szülőknek. Ugyanezt az átiratot ugyanis minden évben megkapják az iskolák. „Amióta én igazgatónő vagyok, minden évben kapunk egy értesítőt a katonai központtól. Ez nem besorozásról, hanem a nyilvántartásba vételről szól” – mondta az intézményvezető. Hozzátette, hasonló értesítőt a múlt héten az Apáczai Csere János Elméleti Líceum is kapott.
Az igazgató elmondta, lefénymásoltatta az átiratot és átadta a 11. és 12. osztályok nevelőinek azzal a kéréssel, hogy a megfelelő magyarázattal osszák szét a fiú diákoknak. „Mivel a nyilvántartásba vételt törvény szabályozza, nekem partnernek kell lennem abban, hogy ez átirat eljusson az iskola diákjaihoz” – jelentette ki Popa Márta.
Arra a felvetésünkre, miszerint a szülők aggodalma és a fiatalok tájékozatlansága is azt jelzi, hogy osztályfőnökök sem tájékoztatták megfelelően a diákokat a katonai nyilvántartásba vétel hátteréről, Popa Márta kijelentette: emiatt szerinte nem a pedagógust terheli a felelősség. „Nekik sem magyarázta el senki sem rendesen, miről szól ez a történet. Csak annyit tudtak, ami az átiratban áll” – jelentette ki.
maszol.ro,

Csak kijelentések szintjén létezik Kolozsváron a multikulturalitás?
A kolozsvári deklaratív multikulturalitással foglalkozó közvitán a városvezetés képviselői is megjelentek.
Halvány érveket hozott fel a kolozsvári városvezetés képviseletében megjelent Adrian Chircă polgármesteri tanácsos és Diana Apan, a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosa szóvivője azon a közvitán, amelyet a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport kezdeményezett a kolozsvári helységnévtáblák ügyében csütörtökön az Ecsetgyárban.
A Musai-Muszáj.ro oldalon jelenleg közönségszavazás zajlik arról, hogy melyik volt a hónap legintoleránsabb intézménye és személye. A CKK Intolerancia díjra itt lehet szavazni.A vitát Szakáts István, az Ecsetgyár elnöke moderálta, aki elmesélte, hogy amióta Kolozsváron él – 1987 óta – folyamatosan azt hallotta, hogy a kolozsvári magyarok és románok között nincs igazából feszültség, azt csak a politikai osztály gerjeszti. Szakáts elmondta, megpróbálta kihámozni, hogy ez tényleg így van-e, és arra jutott, hogy ez annyiban nem igaz, hogy generációkként vannak traumák, felgyűlt negatív tapasztalatok, amelyek meghatározzák az esetleges negatív viszonyulást a másik közösség fele.
Azonban azt is elmondta, hogy szerinte a kolozsvári „nép” mindig is előrébb járt a multikulturalitás kérdésében, mint a lakosság nagy része. Szerinte a politikum reprodukál egy olyan diskurzust, ami már nem aktuális.
Ezután Szőcs Sándor Attila beszélt, a kétnyelvű táblák perét kezdeményező, hollandiai alapítású kisebbségjogi civil szervezet, a European Committee Human Rights Hungarians Central Europe Alapítvány elnöke. Szerinte az együttélést a múlt traumái teszik nehézzé, a történelmi események és azoknak a negatív tapasztalatai. Szőcs hangsúlyozta, hogy az egykor Kolozsvárra nagyobb mértékben jellemző sovinizmus kevésbé meghatározó ma. Szerinte az interetnikus kapcsolatokban érezhetően csökkent a feszültség, és inkább a hatóságok viszonyulása jelenti a problémát.
Szőcs azt mondta, hogy igazából nem csak a magyar kisebbséget diszkriminálják a hatóságok, hanem minden egyes kisebbséget. Szerinte nehezebb lehet egy román nemzetiségűnek feldolgozni azt, hogy a hatóságok még az olyan esetekben is, mint egy személyazonossági igazolvány kicseréltetése, úgy kezelik az adófizető polgárt, mintha ő lenne a hibás azért, hogy lejárt az okmánya érvényessége.
Szőcs szerint az egésznek a lényege annyi, hogy ez azért történhet meg, mert hagyjuk, hogy megtörténjen. „Ha nem állunk ellent, akkor elveszik a levegőnket” – mondta.
Szőcs elmondta, hogy a kétnyelvű táblákkal kapcsolatos per résztvevőjeként olyan érvelésekkel szembesült, mint például az, hogy „minél több jogot adsz egy kisebbségnek, annál fog többet kérni”, valamint azzal a feltételezéssel is találkozott, hogy a több joggal rendelkező kisebbség a hatóságok ellen fog fordulni. Szerinte az ilyen gondolkodás politikailag nem korrekt.
„A per alatt olyan érveket hallottam, hogy abban az esetben, ha Kolozsvárt is kiírnák a táblákon, akkor a kolozsvári románokat ez zavarná. Ez azonban nem egy ilyen kérdés, ugyanis ennek a jognak az alkalmazását nemzetközi szerződések szögezik le.
Nem lehet referendummal rendezni egy ilyen kérdést, ugyanis nem az számít, hogy egyik vagy másik fél mit gondol a kérdésről, szerződésbe foglalt vállalásokról lévén szó” – magyarázta Szőcs.
Eckstein-Kovács Péter volt kolozsvári RMDSZ-es polgármester-jelölt folytatta a beszélgetést, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a kétnyelvű táblácskák szóhasználat zavaró, hisz városjelző táblákról van szó, nem valami táblácskákról.
„Arról van szó, hogy tiszteljük meg magunkat és a városban élő embereket. Városvezetésként is fontos lenne, hogy kíváncsi legyél a másik közösségre, valamint hogy pozitívan viszonyulj hozzá” – mondta. Szerinte a magyar-román együttélés lerágott csont, ugyanis égetőbb kérdés a romák integrációja, valamint az a multikulturalitás, amit az egész világból ideérkező egyetemisták jelentenek.
A következőkben Csoma Botond, RMDSZ-es kolozsvári tanácsos beszélt, aki elmondta, hogy 2006-tól tagja a városvezetésnek, amióta számtalanszor kérték a városjelző táblákat a városvezetéstől. Elmondta, hogy létezik egy 2002-es tanácshatározat, amelyik kimondja a kétnyelvű táblák kitételének a kötelezettségét. Az ennek a betartására vonatkozó kérések kapcsán megemlítette a Sorin Apostu volt polgármesternek átnyújtott 13 pontot, valamint az aláírásgyűjtéseket, amiket eszközöltek ezért.
Elmondta, hogy 2004 óta, mióta eltűnt Gheorghe Funar volt polgármester a színről, jelentősen javultak az interetnikus viszonyok a városban.
„Úgy látom, hogy a román politikusok úgy érzik, hogy ha engedményeket tesznek a magyaroknak, akkor szavazatokat fognak veszíteni, én azonban nem hiszem, hogy egy román politikai vezető belebukna abba, ha megpróbálná a többnyelvűséget alkalmazni.
Én remélem, hogy az elkövetkezőben sikerül egy modus vivendit kialakítani. És azt is remélem, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel eredményt is tudunk elérni” – mondta. Bakk Miklós politológus visszautalt Szakáts vitaindítójára, egyetértve azzal, hogy a nép előrébb jár a multikulturalitásban, mint a politikusai.
Azonban szerinte azt is kell hangsúlyozni, hogy a politikusok felelősek azért, hogy a nép milyen traumákat éltet, és nem akarják ezt a felelősséget tudomásul venni.
Visszautalva a Csoma Botond által említett interetnikus viszonyokra, arra hívta fel a figyelmet, hogy bővíteni kellene a használt fogalmak skáláját. „A nyelvek egymás mellett élése és egyenjogúsága kellene legyen az alap. Ilyen példa Brüsszel városa, amely teljes mértékben kétnyelvű. Még akkor is, ha a flamandok csak 10% körül vannak. Ott az integráció nem a flamand-vallon együttélés kérdése, hanem a más kultúrájú bevándorolóké” – mondta.
A nyelvek egyenlőségének a kérdése kapcsán visszautalt Szilágyi N. Sándor nyelvtörvényjavaslatára, amelynek értelmében mindenkinek joga van anyanyelvét használni. „A románoknak is joga van, de mindenki másnak is. Tehát mindenki az anyanyelvét használhatja, és nem az állam hivatalos nyelvét” – magyarázta.
Geréd Imre RMDSZ-es kolozsvári tanácsos azzal folytatta a beszélgetést, hogy arra hívta fel a figyelmet, hogy Kolozsváron egy kiélezett helyzet alakult ki, mert az RMDSZ-nek nem volt partnere ezeknek az ügyeknek az átvitelében.
„Amikor egy városi tanácsban indulatokat tud kelteni az, hogy Petőfi Sándorról nevezünk el egy utcát, ami Avram Iancu volt, azt látjuk, hogy a többségi kollégák és a mi értelmezésünkben távol áll az, hogy mi elfogadott, és mi nem” – mondta Geréd.
Ezután Horia Nasra, a kolozsvári PSD szóvivője kért szót. Elmondta, hogy a PSD-n belül sem mindenki ért egyet minden határozattal, így például ő sem a verespataki aranybánya beindításával kapcsolatos PSD-állásponttal, se a Horváth Anna kolozsvári alpolgármester leváltására vonatkozó PSD-s kezdeményezéssel nem értett egyet.
Szerinte a PSD az európai baloldal fele próbál irányulni, miközben a nacionalizmus megtestesítőjének látják. Elmondta, azt szeretnék, hogy látható legyen az, hogy a PSD-ben is vannak, akik nem értenek egyet mindennel, amit a PSD képvisel.
Szőcs Sándor folytatta a beszélgetést. Szerinte a nyelvi jogok intézménye azért fontos, mert csak ezek segítségével képes egy kisebbség megtartani az identitását. „Ha nem gyakorolhatják az anyanyelvüket, akkor a kisebbség kevésbé kulturált tagjai asszimilálódnak.
A PSD-s hozzászólónak válaszolva elmondta, hogy ő is ismer olyan PSD-seket, akik nyitottak a kisebbségekkel szemben.
„A probléma az egésszel az, hogy Funar legalább őszinte volt. Lehetett tudni az, hogy mire lehet számítani tőle. A polgármesteri hivatalon azonban nem nagyon ismeri ki magát az ember.
Sokan okolják az emberek az RMDSZ-t, hogy miért nem tett többet. Azonban szerintem ők örvendtek, hogy még megvan az a 2002-es tanácshatározat, nem érvénytelenítették, ugyanis így legalább volt, amire hivatkozniuk” – mondta.
Csoma Botond az aranyosgyéresi példával illusztrálta azt, hogy Romániában mennyire ellentmondóak tudnak lenni a bírósági ítéletek.
„Aranyosgyéresen három éve megszavazták a többnyelvű várostáblákat. Azt az akkori prefektus megtámadta, és első fokon nyert. A fellebbezés után másodfokon veszített. Ezután egy magánszemély támadta meg, és akkor ugyanaz a bíróság másodfokon a magánszemélynek adott igazat. Tudjuk ugyanis, hogy Romániában a joggyakorlat nem jogforrás” – magyarázta Csoma.
Tunyogi Béla azt a kérdést tette fel, hogy miért kellett egy holland szervezet jöjjön, és pert kezdeményezzen, valamint hogy miért kellett ezáltal lehetőséget adni arra, hogy emiatt utasíthassák el a kérést. Feltette azt a kérdést is, hogy miért nem fog össze a kolozsvári magyarság, valamint, hogy a politikusok miért sorolják ilyenkor, hogy mennyi mindent tettek, ha abból nem látszik semmi.
„Miért van az, hogy ahol többség van, ott a vezetők nem értesítik az embereket, hogy például joguk van beadni magyarul egy kérést?” – tette fel a kérdést.
Borzási Sarolta, a SHARE Föderáció magyar ügyekért felelős alelnöke folytatta a beszélgetést, arra hívva fel a figyelmet, hogy a román és a magyar közösség között nyelvi korlátok vannak, és legtöbbször a románok egyszerűen nem értik a magyar közösségen belüli közhangulatot.
„A román kollégám nem érti a magyar sajtót. Az a tapasztalatom, hogy a román közösség egyáltalán nem beszéli a magyar nyelvet. Van olyan eset, hogy érti ugyan valamennyire, de nem olvas, tájékozódik ezen a nyelven.
Én úgy látom, hogy emiatt egymás mentalitását se értjük meg. Én valamennyire talán megértem a román mentalitást, de vice-versa nem hiszem, hogy ez így lenne” – mondta. Hozzátette, nem érti, hogy miért lehet az, hogy ennyi akadálya van annak, hogy a magyart idegen nyelvként tanulhassák a románok egy egyetemi központban.
Ezután Elek Ronáld kolozsvári lakos kért szót. Először Csoma Botondnak tette fel azt a kérdést, hogy milyen stádiumban vannak a helyi szervezetben a tárgyalások az elvesztett per kapcsán, valamint azt, hogy mit fog tenni az RMDSZ-frakció, ha elveszítik a pert.
Szőcs Attila válaszolt Tunyogi kérdésére, kifejtve véleményét, miszerint mindig nyugatról jönnek az olyan elvekkel, mint kisebbségi vagy emberi jogok, hogy civilizáljanak.
Szőcs elmondta, hogy mikor a fellebbezést tárgyalták, akkor a polgármesteri hivatal képviselője felállt, és elmondta a holland alapítványra, mint felperesre vonatkozó kifogását.
Szőcs elmesélte, hogy a bírónak kérnie kellett, hogy a többi indokot is sorolja fel, ugyanis ezt először a polgármesteri hivatal képviselője nem tette meg. Szőcs ebből azt a következtetést vonta le, hogy „a leckét megtanulva jött” a tárgyalásra az illető.
Ezután Bethlendi András, a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport egyik tagja kért szót, aki kifejtette, hogy nem igaz az az állítás, miszerint a kevésbé kulturáltak inkább asszimilálódnak.
„A középosztály inkább asszimilálódik, mint a munkásosztály. Ez a folyamat egy felzárkózási folyamathoz hasonlít, amely abból fakad, hogy mekkora a magyar kultúra és nyelv presztízse Kolozsváron. A hivatalos kétnyelvű táblák léte, vagy hiánya a magyar nyelv presztízsét növelik, vagy csökkentik, emiatt nem lehet ezt a hiányt kiváltani a tervezett 5 nyelvű üdvölő táblákkal.” –magyarázta.
A nyelvi jogoknak az identitás megőrzésében játszott szerepén túl Bethlendi szerint egyszerűbb okai is vannak a kétnyelvűség biztosítása szükségességének.
A magyarok is pont úgy adóznak, mint a románok, így ugyanazok a jogok illetik meg őket. A többnyelvűség többe kerül, viszont ha ez nem tetszik valakinek, akkor az mondjon le a saját nyelvi jogairól” – mondta.
Bethlendi szerint attól érdekes ez a találkozó, mert nem kettős beszéd folyik. „Magyarokként egymás között eddig elmondtuk, hogy mivel van bajunk, de a románoknak már sokkal visszafogottabb üzeneteket adtunk át. A Musai-Muszáj ezzel szemben egyenesen felvállalja azt, amit a magyar közösség a saját nyelvén elmond, és ami mellett érvel.
Szerintem fontos volt az, hogy a szervezet elment arra a városi tanácsülésre, és elmondta, amit gondol. Szerintem ezt nem rossz néven kellene venni, ugyanis a multikulturalizmus mindannyiunk érdeke” – mondta Bethlendi.
Ezután Csoma válaszolt az eddig az RMDSZ felé megfogalmazott kérdésekre. A tanácsülésen a polgármester elmondta, hogy azért fellebbezett, mert nem értette, hogy miért kellett a per, ugyanis ő ki szeretné tenni az ötnyelvű üdvözlőtáblát. Csoma elmondta, hogy már akkor felhívták a polgármester figyelmét arra, hogy az üdvözlőtáblák és városnévtáblák között van különbség.
„Érdekképviseleti szervként, politikai szervként azonban csakis politikai eszközökkel tudunk tenni a 2002-es tervezet életbeléptetéséért. Az, hogy ez azóta nem sikerült, egyszerűen annak köszönhető, hogy a tanácsi RMDSZ-nek eddig nem sikerült megtalálni az ehhez szükséges politikai többséget.
Ebben a kérdésben – úgy érzem – a PSD és a PNL ugyanúgy vélekedik. Továbbra is megpróbáljuk erről meggyőzni őket. Ha tényleg kulturális fővárosa szeretnénk lenni Európának, akkor nem kellene ilyen ügyeken vitáznunk” – mondta.
Geréd Imre ezután a 8% a sokszínűségért című kezdeményezésről beszélt, amely a finnországi nyelvtörvényt venné alapul, amely a svéd kisebbségnek biztosít széles nyelvi jogokat.
„Az unióban létező jogszabályt néztük tükörként, ugyanis ezáltal sokkal több helyen érvényesíthetnénk a nyelvi jogokat” – mondta, hozzátéve, hogy a kezdeményezést az RMDSZ az államelnök-választáskor felvállalta, és célja a nyelvhasználatot kötelezővé tevő 20%-os küszöb csökkentése. Ezután Bogdan Vătavu, a Bonchidai Kultúremberek Ligája tagjaként (Liga Oamenilor de Cultura Bontideni) arról beszélt, Kolozsvárról látható, hogy egy élő magyar város, ahol a magyar közösség meghatározó. Éppen ezért szerinte románként meg kellene ismerni ezt az oldalát.
„Ami engem érdekel, az az, hogy miért hívják Cluj-Napocának románul? A város rómaisága nem látszik, csak pár rom maradt az időszak után.
Szerintem az autonómia az, ami össze tudná fogni ezeket az identitásokat, ami együttműködésre késztethetné a két közösséget azért, mert ez mindkét identitást – románt és magyart is – le tudja fedni” – mondta Vătavu.
Bakk Miklós a 20%-os küszöb kapcsán fűzte hozzá a beszélgetéshez, hogy szerinte a törvény megengedő, nem restriktív ebben az esetben.
Ezután a polgármesteri hivatalt képviselő Adrian Chircă beszélt, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy túl sokat beszélnek a táblákról, és szerinte nem kellene erről ilyen sokat beszélni.
„Az alapprobléma a táblácskák esetében az, hogy meg kellene változtatni a törvényt. A 20% csökkentésének a fontosságát az RMDSZ-esek is meglátták. Az igaz, hogy vannak ellentmondó bírói végzések, de a törvény úgy szól, hogy 20% alatt nem kötelező a kétnyelvű tábla kihelyezése. Fölötte azonban kötelező. Ezt meg lehet változtatni, országos szinten, törvénnyel. Ez azonban az országos szinten törvénykező politikusok dolga.
Ha tényleg mindenki ezt akarja, akkor változtassák meg a törvényt.
Azonban fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a táblácskákon túl már írja, hogy Cluj-Napoca, Klausenburg és Kolozsvár. Azt a bannert meg a polgármesteri hivatal tette ki. Az ötnyelvű totem is a polgármesteri hivatalhoz kötődik.
Nincs akkora különbség a kimondott és a valós multikulturalitás között, mint tűnhetne abból, ami eddig ezen a beszélgetésen elhangzott” – mondta Chircă.
Sabin Gherman tévés műsorvezető beszélt ezután, aki szerint nincsen rendben az, hogy úgy beszélnek a magyar kisebbségről, mint egy rezervátumban lévő indián törzsről.
Szerinte nincs olyan, hogy kisebbség, együttlakó népek vannak, és egymás mellett létező közösségek. „Miért fontos a táblácska? Most jövök a műsoromból, ahol Doru Pop volt a vendégem. Vele beszélgetve fogalmaztuk azt meg, hogy románokként kellene szégyelljük magunkat azért, hogy a 19. században érezzük magunkat.
Nem lehet azt, hogy két nemzet harcol, s ha az egyik egyszer veszít, akkor annak többet nincsenek jogai. Ez a történet olyan, mint Mátyás király: egy kicsit van belőle innen is, meg onnan is” – mondta. Szerinte a megoldás az lenne, hogy a 2002-es határozatot, ami nem ütközik semmilyen törvénybe, tartassák be úgy, mint ahogy mindenkit megbüntetnek, aki átmegy a piroson. „Azt kell mondani, hogy a törvényt tartsátok be, hisz ti írtátok és ti szavaztátok meg” – mondta.
Bethlendi azzal reagált, hogy Chircă úgy beszélt, mintha valami törvényeken túli dolgot kérnének a városvezetéstől. „Hogy miért fontos kérdés ez a táblaügy? Hát, ha ennyire jelentéktelen a kérdés, akkor a polgármesteri hivatal miért nem teszi ki a kétnyelvű táblákat?” - tette fel a kérdést Bethlendi. Borzási beszélt ezután, aki azt fejtette ki, hogy kolozsváriként igenis sértőnek érzi azt, hogy egy román ember nem akarja kirakni a kétnyelvű várostáblát. „Az országos törvénykezésre hárítani a kérdést a felelősség terelésével egyenlő. Miden lehetőség megvan a táblák kihelyezésére, csak az látszik, hogy valaki úgy döntött, hogy nem akarja kirakni.
Ezek a szimbolikus háborúk, ez a térharc, a táblák kérdése... Én azt látom, hogy két őshonos közösség egymásra mutogat, és nem hiszem el, hogy még mindig tényleg arról beszélünk, hogy ki kit nyomott el – mondta.
Ezután Mihai Goțiu egyetemi tanár beszélt, aki szerint rá kellene venni a polgármestert arra, hogy tartsa be a törvényt. Erre petíciókat, tüntetéseket javasolt. Szerinte akár fel is lehetne jelenteni a polgármestert, mint aki visszaélt a hatalmával, hisz egy érvényes határozatot nem hajtott végre, ami a kötelessége lenne.
„Boc ellenállása nem jogi kérdés, és nem is arról van szó, hogy nem értené, hogy mi történik. Egyszerűen csak arra számít, hogy ebből többet veszítene, mint nyerne.
Szerintem be kellene bizonyítani, hogy legtöbbünket jobban zavar ez, mint a tábla. Ha Kolozsváron valaki végezne egy felmérést, szerintem nem lennének többségben azok, aki nem értenek egyet kétnyelvű táblák kihelyezésével” – mondta, hozzátéve, hogy a mentalitásváltásra jó példa az Avram Iancu szobrának a megváltoztatására tett kísérlet, amit sokan támogattak.
„Bocnak azt kell bebizonyítani, hogy többet veszíthet a románok szavazataiból, mint nyerhet az ellenkezésével” – mondta.
Ezután Eckstein beszélt, aki elmondta, hogy a törvény nem mond semmi többet, mint azt, hogy 20% felett kötelező a kétnyelvű tábla. Szerinte meg kellene állapítani a finn modell szerint egy lakosságszámot is, ami nem csak százalékos határt állapít meg a kényelvűség kötelezésére.
Eckstein szerint a Kulturális Főváros cím elnyerésére egy komoly érv a sokszínűség.
Ezután Diana Apan beszélt, aki a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosát lebonyolító SHARE Föderáció szóvivője. Elmondta, hogy a SHARE Föderáció nagy energiát fordít arra, hogy a többnyelvűség megvalósulhasson, és magyarul is kommunikálnak.
Szerinte igaza van Borzási Saroltának abban, hogy a román fiatalok nem interiorizálják a magyar közösség problémáit, de ez szerinte azért van, mert nem is értik, hogy melyek azok a problémák.
„Hiába várja el bárki, hogy ezzel a rendezvénysorozattal meg fogjuk változtatni a világot, de úgy hiszem, hogy fontos előrelépés lesz. De megkérek mindenkit, hogy ne legyenek irreális elvárásaik velünk szemben” – mondta Apan.
Ezután újra Sabin Gherman beszélt, aki azt hangsúlyozta, hogy egy másik kultúra elismerése nem konjunktúra kérdése. Szerinte nem Emil Boc személyére kellene koncentrálni a kérdésben, mert a helyi tanács a fő felelőse a táblaügynek.
Végül Szakáts István elmondta, ezután is fognak a témakörben találkozókat tartani, amelyek a terveik szerint sokkal fókuszáltabbak lesznek a csütörtök estihez viszonyítva, amit csak a beszélgetések megnyitójának szántak.
F. J. Transindex.ro

Iskola a láthatáron? – Az „elfelejtett” beruházás
Míg egyes Maros megyei vidéki települések azzal büszkélkedhetnek, hogy korszerű, az EU követelményeinek megfelelő iskolaépületet létesítettek vagy felújították a régit, addig a szászbogácsi egy 1872-ben felhúzott volt gazdasági melléképületben működik. A középiskolások még mindig az udvari „pottyantós” illemhelyre járnak. Az udvart 2007 óta egy új épület alapja és a tartógerendák vasszerkezete foglalja el. Többszöri beadvány után sem sikerült előmozdítani az építkezést. Az idén a polgármester újabb kísérletet tesz a pénzügyi támogatásra.
Szűk, sötét, dohos irodában fogad Popa Ilona, Magyarsárosról „ingázó” iskolaigazgató, aki elmondja, jelenleg 229 I – VIII. osztályos tanuló jár az iskolába (68 óvodásuk van). 80%-uk roma nemzetiségű. Az előítéletekkel ellentétben soha nem volt gond, rendszeresen járnak az órákra. Aki innen középiskolába került, jó eredménnyel érettségizett. A volt diákok között orvosok, mérnökök, informatikusok is vannak. A bogácsiak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen vagy a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen folytatják tanulmányaikat. A jelenlegi – már történelmi kort megért épületet – igyekeznek rendben tartani. Van informatikai és tornatermük, az osztályok – a lehetőségekhez mérten – rendezettek. 32 tanár dolgozik a bogácsi iskolában, közülük 12-nek első fokozata van, a többiek másodfokozattal rendelkeznek – mind véglegesített állásuk van. Az oktatók közül ketten helybéliek, a többiek Dicsőszentmártonból ingáznak. Ezzel sincs gond – mondja az igazgatónő – mivel a polgármesteri hivatal és a szállítócég közötti egyezség alapján a járatokat az iskolai program szerint állították be, a járművek a kapuban teszik le és szállítják onnan haza a tanárokat. A legnagyobb gond a félkész épülettel van. A jelenlegi ugyanis 143 éve épült, a Halmen szász család gazdasági melléképülete, illetve a szolgálók lakhelye volt. Miután az örökösök Németországba költöztek, az állam átvette az épületet, és 1980-tól működteti benne az oktatási intézményt. Ez volt az oka annak is, hogy az önkormányzat egy új épületért lobbizott. Pályázatot nyertek, és a szaktárca támogatásával 2007-ben hozzáfogtak a munkálatokhoz. A beruházás értéke 5,4 millió lej volt. A pénz azonban elfogyott, emiatt csak az alapokig jutottak el, illetve elkészültek az emeletet tartó pillérek, amelyeknek a vasszerkezete ma is „égnek áll”.
Közben a kivitelező cég, a Global Financial Group Kft. csődbe jutott és fel is számolták. A polgármesteri hivatal, abban a reményben, hogy az évek során sikerül folytatni az elkezdett beruházást, a szokásos iskolai év előtti javítási, karbantartási munkálatokon kívül nem igazán foglalkozott a régi épülettel. Olyannyira nem, hogy egy benti mellékhelyiséget sem épített, így a diákok és a tanárok a mai napig is az udvaron levő, három – „fiúknak, lányoknak és mindkettőnek” (sz.m.: valószínű a tanároknak) fenntartott illemhelyet használják. Mindebben csak az a különleges, hogy – EU ide, vagy oda – a törvények megengedik ezt.
Dr. Gabriela Uifălean, a megyei közegészségügyi igazgatóság szóvivője kérésünkre elmondta, mint minden évben, a mostani tanévben is az Egészségügyi Minisztérium 1030-as rendelete értelmében az iskola vezetősége saját felelősségre kérhet kivételezést, amit, ha „megígérik”, hogy a folyamatban levő évben megtesznek mindent azért, hogy a szabálytalan mellékhelyiséget felszámolják, megadhat a közegészségügyi igazgatóság. Magyarul: megkapják az engedélyt a működésre. A szóvivő azt is hozzátette, bírságot is kiróhatnak, de csak akkor, ha megállapítják, hogy „nincsenek meg a megfelelő higiéniai feltételek”. Ehhez azonban a helyszínre kell menni. Ha pedig nem jön semmiféle bejelentés, akkor nem teszik meg, ugyanis túl kis létszámú a személyzet.
Aldea Ioan, Szászbogács polgármestere lapunknak elmondta, megszámlálhatatlanul sok utat tett már az iskola érdekében Bukarestbe. Mindeddig eredménytelenül járt, azonban elárulta, hogy hétfőn újra a fővárosba utazik, ezúttal van esély arra, hogy némi finanszírozást is kapjon. Kifejtette, a munkálatok folytatásának jogi akadályai voltak. A 2013-ban kibocsátott 28-as kormányrendelet kimondta, hogy nem kaphat támogatást egy megkezdett munkálatra, mert már van kivitelezési szerződése. Ezt fel kell bontani. A helyzet az, hogy elméletileg vannak szerződő felek, gyakorlatilag azonban nem, ugyanis az időközben csődbe ment cég jogilag sem létezik.
A polgármester elárulta, hogy legutóbb a vidékfejlesztési minisztériumban tárgyalt az „illetékesekkel”, hogy a kialakult helyzetet figyelembe véve „tekintsenek el” az előbbi rendelet előírásától és tegyék lehetővé, hogy újraindítsa az eljárást. Ígéretet kapott arra, hogy amennyiben minél előbb felviszi az átszámított tervet, akkor támogatják. A héten a tervezők „átnézik” a korábbi kivitelezési tervet, és újraszámítják a költségeket is, ugyanis 2008-tól némely építőanyag a duplájára drágult. Ha elkészülnek a régi-új tervvel, akkor hétfőn már a minisztérium asztalán van a finanszírozási igénylés.
Ami a munkálatok folytatását illeti, a polgármester optimista. Ha „minden jól megy”, akkor két hónapon belül megkaphatja az önkormányzat a kormány (vidékfejlesztési minisztérium) támogatását. Ezután azonban újabb elektronikus versenytárgyalást kell meghirdetni a kivitelező kiválasztására. Ez legjobb esetben három hónap, ha nem lesz óvás. Így valószínűleg az év végén vonulnak ki a munkagépek. A beruházás hozzávetőleges (új) értéke 1,2 millió euró, ebben benne van a mintegy 20 tanterem, a tanári és igazgatói szobák, a könyvtár és más mellékhelyiségek teljes berendezése is, illetve az udvar rendezése. A régi épületet lebontják.
A polgármester elmondta, „ha most nem kapja meg a finanszírozást, akkor valójában többet nem lesz lehetősége pályázni”, így, tehetjük hozzá, a sajátos romániai hivatali packázások, a közpénzek kezelésének valódi „emlékműve” maradhat a szászok által másfél évszázada felhúzott és még álló épület udvarán levő félkész építmény.
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Élesen bírálja Romániát az Amnesty International
A CIA-börtönök kérdésével, a romák diszkriminációjával és a szexuális kisebbségek helyzetével foglalkozik az Amnesty International Romániáról szóló jelentése.
A dokumentum említést tesz az állítólagos az Egyesült Államok által Románia területén működtetett titkos CIA börtönökről. Az emberjogi szervezet bírálja Romániát a testi és szellemi fogyatékkal élőket ellátó intézményekben jegyzett körülmények miatt. A roma származásúak diszkriminálásával széleskörűen foglalkozik a jelentés, kiemeli Traian Băsescu megbélyegző beszédmódját a romákra vonatkozóan.
A volt államelnök tavaly februárban azt mondta, hogy a nomád romák közül csak kevesen akarnak dolgozni, és hagyományosan abból élnek, amit lopnak. Az Amnesty International jelentése a szexuális kisebbségek helyzetére is kitér, és jelzi, hogy a parlament alkotmánymódosító bizottsága korábban kezdeményezte, hogy foglalják bele az alkotmányba, hogy a család egy férfi és egy nő között szabadon vállalt házasságkötésen alapszik. A jelentés szerint Romániában még mindig korlátozzák a nők abortuszhoz való jogát.
marosvasarhelyiradio.ro / erdély.fm
Erdély.ma

„Mondtuk eleget, mondja most már más is” – Mi fán terem az autonómia?
Fel kéne már fogni végre: az autonómia nem országromlás! Ellenkezőleg.
Az a zsigeri reakció késztet e sorok írására, melyet több honfitársam részéről tapasztalok különféle honlapokon, Facebook- vagy Twitter-csoportokban, illetve más közösségi hálózatokon, ha csak meghallják az autonómia szót.z a Autonómia nem jelent elszakadást, sem „állam az államban” állapot kialakulását.
Szeretném, ha áttekintenénk és tisztáznánk néhány autonómiával kapcsolatos fogalmat, melyek egyes románok számára érthetetleneknek tűnnek.
Az európai kontinensen nagyjából tizenegy, etnikai kritérium alapján kialakított autonómia működik, ebből nyolc az Európai Unión belül, nevezetesen: Belgiumban a belgiumi német közösség, Finnországban az Åland-szigetek (svédek), Olaszországban Dél-Tirol és Vale d’Aosta (németek és franciák), az Egyesült Királyságban a Man-sziget, Spanyolországban Baszkföld, Galícia, Katalónia, (baszkok, galíciaiak és katalánok). Még három autonóm tartomány van az Európai Unión kívül: Macedóniában (albán közösség), Moldova Köztársaságban Gagauzia (törökök és bolgárok), Szerbiában Vajdaság (hat különféle etnikumot tömörítő autonómia, melyek elismert hivatalos nyelvvel rendelkeznek).
Vajdaság Autonóm Tartomány Státusza, Alapvető rendelkezések, 6. cikkely: A Vajdaság Autonóm Tartomány (VAT) szerveinek tevékenysége során a szerb-horvát és a cirill betűs írásmód hivatalosítása, illetve a törvény által szabályozott módon a latin betűs mód használata mellett egyidejűleg alkalmazható a magyar, szlovák, román és rutén nyelv, az írásmóddal együtt, valamint más nemzetiségek nyelvei és írásmódjai, a törvény által szabályozott módon.
Ennek megfelelően a társadalom szegmenseinek többségében alkalmazható a román nyelv. A VAT területén a román a következő településeken hivatalos: Alibunár (Alibunar), Fehértemplom (Biserica Albă), Bégaszentgyörgy (Jitişte), Nagybecskerek (Becicherecul Mare), Antalfalva (Kovaciţa), Kevevára (Cuvin), Zichyfalva (Plandişte), Szárcsa (Sărcia) és Torontálszécsány (Sečanj). Versec (Vârşeţ) községben Vajdalak (Voivodinţ), Márktelke (Marcovăţ), Temesőr (Straja), Kiszsám (Jamu Mic), Kisszered (Srediştea Mică), Meszesfalva (Mesici), Almád (Iablanca), Temesszőllős (Sălciţa), Réthely (Râtişor), Homokdiód (Oreşaţ) és Mélykastély (Coştei) településen a román hivatalos nyelv.
Három olyan állam van, ahol minden jelentős őshonos kisebbséget az illető ország államalkotó nemzetiségeként is elismernek: Belgium, ahol flamandok, vallonok és németek, Svájc, ahol németek, franciák, olaszok és rétorománok és Bosznia és Hercegovina, ahol szerbek, horvátok és muzulmán bosnyákok élnek.
A fentebb említett tizenegy etnikai autonómia közül jelenleg csak egyben van konfliktus, és az is a mindennapi életben elég ritkán: Baszkföldön. Különleges eset a Bosnyák Föderáció.
Pontosan az autonómiák azok a konstrukciók, melyek megakadályozzák, illetve véget vetnek az ilyenfajta konfliktusoknak. Más esetekben az autonómia megadása kezdeti szakaszában állít le egy konfliktust. Az etnikai autonómiák minden esetben stabilizáló jogi és politikai konstrukciók.
Következtetés: az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómia nagyon is modern, európai és alkotmányosan lehetséges koncepció, ha megvan a politikai akarat, és ugyanakkor az EU közösségi joganyagával is kompatibilis. Aki ilyesmit kér Romániában, az nyíltan és félelem nélkül megteheti, mert nem sért semmilyen törvényt és alkotmányt.
Mit szóljunk akkor a kulturális, pénzügyi vagy gazdasági autonómiáról… Ez abszolút jogos kérése a különböző régiókban élőknek, és nincs semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, legfeljebb olyan mértékben, amennyire egy bizonyos régió összes etnikuma együtt törekszik e cél elérésére.
A kulturális kölcsönhatás nagyon logikusan működik, mert nem próbálja kikényszeríteni egy bizonyos identitás, az etnikumok egyikének, általában a legerősebb identitásának dominanciáját a többi etnikum, identitás felett. Ez történt Ausztria-Magyarországon – gyakorlatilag ennek kéne történnie most Romániában is.
Elmondhatjuk, hogy egy adott országban éppen azért működnek az etnikai autonómiák, mert érvényesülési teret nyújtanak a kisebbségi etnikai közösségeknek, miáltal feloldják az érdekütközéseket, így aztán a kulturális, nyelvi, regionális stb. identitás érvényesítésére és megőrzésére vonatkozó érdekek nem válnak destabilizáló tényezővé, mint most.
Az autonóm terület annak az államnak az egységes része marad, amelyen belül létezik, elszakadási jog nélkül.
Ez egyszer s mindenkorra legyen világos. Éppen ezen a nemzetközi szervek által felügyelt – mondjuk úgy – autonómiaszerződésen keresztül biztosítható a kérdéses állam területi integritása.
Nevetségesnek tartom az „igazi románoktól” folyamatosan hallott állítást, mely szerint a román állampolgárok többsége nem akar és nem kér semmilyen fajta autonómiát. Az ország lakóinak többsége nem akarja a görög-katolikusok templomainak visszaadását sem, nem ért egyet a melegek házasságával, nem ért egyet a romák integrálását célzó szociális segélyezési politikákkal és így tovább. A modern államok mindig olyan reformok és gondolatok révén jöttek létre, melyekkel a lakosság nagy része nem értett egyet.
Az Erdély-koncepcióra vonatkozó néhány szóval zárom írásomat, mert valójában ezzel van a nagy gond. Meglepetten tapasztalom azt a 96 év után még létező félelmet, hogy a regionalizálás és a bármiféle autonómia miatt Erdély elszakadhatna Romániától. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hogyan lenne ez lehetséges, amikor Erdélyben, Bánságban és Partiumban a románok aránya csaknem 71 százalékos…
Nekünk, románoknak könnyű, többségben vagyunk, és a saját államunkban élünk. A többi etnikai közösség számára minden másképp néz ki, mi pedig, akik „örökre urak” vagyunk (utalás egy nacionalista román dalra – a szerk.), abszolút semmilyen erőfeszítést sem teszünk azért, hogy megértsük gondjaikat. Egy cseppnyi empátia sincs bennünk a magyarok iránt, hogy a romákról ne is beszéljek… Vannak tragikus példáink, fájdalmas és nehezen gyógyuló emlékeink: egy etnikai közösség megsemmisítése, a szászoké és a sváboké, akik több száz évnyi létezés után szinte teljesen eltűntek, a zsidó közösség eltüntetése, a görög-katolikus románok közösségének részleges megsemmisítése.
A Bánságot és Erdélyt az iparosításon keresztül egy demokratikus világban elképzelhetetlen asszimilációs folyamatnak vetették alá. Ez a folyamat 1990 után megszűnt, de a helyi rendet valószínűleg visszafordíthatatlanul felforgatták.
Akkor viszont ne csodálkozzanak, hogy a magyarokkal és a németekkel együtt az e régiókban élő románok is diszkrimináltaknak érzik magukat, és a jogaikat kezdik ők is követelni.
Ezek a románok lassan-lassan kezdik megérteni, hogy a jövőjük attól függ, akivel nap mint nap együtt élnek, lett légyen az roma, szász vagy magyar. Mert ha arra várnak, hogy ezeket a gondokat a központosított állam politikusai oldják meg, akkor eltelik újabb 96 év, és ugyanebben a szuperközpontosított államban fognak élni.
Tudor Duică
Forrás: Tudor Duică: Un român din Transilvania despre autonomie Háromszék / corbiialbi.ro
Erdély.ma

Összetartozás és városünnep
Erdélyi magyar színházak előadásai láthatók a Szent György Napok kultúrhetén, s ez már önmagában is ünnep. Nemcsak azért, mert erre fesztiválokon kívül egyre kevesebb a lehetőség, hiszen költséges társulatokat felvonultatni, hanem mert régi idők vendégjátékainak emlékét is idézi egy kicsit. Azon persze lehet és érdemes alaposan eltöprengeni, miként és hogyan érhető el, hogy Sepsiszentgyörgy városünnepe igazi sajátos, székely íz legyen és az is maradjon. Összességében, nem csak kulturális vonatkozásban.
Már az is jelentős lépés, hogy végre elbúcsúzhatunk a bóvliárusok fekete seregétől, a kézművesek mellett vásárba hozzák portékáikat az erdélyi könyvkiadók is, s úgy tűnik, a szervezők jó érzékkel ismerték fel, a gagyi a kulturális kínálatból is kiszorítandó. Ne keresgéljünk régi, áporodott emlékeink között: az bizonyosan apró betűvel kerül majd a város emlékkönyvébe, hogy egykor bizony ezrek fogadták – jobb híján – a nyolcvanas, kilencvenes évek levitézlett diszkókirálynőjét és a hozzá hasonló élő kövületeket. Köszönjük, feledjük, egyszer s mindenkorra elég volt: Sepsiszentgyörgy nem a popzene matuzsálemeinek elefánttemetője.
Miként az is téves, hogy ilyenkor a színházban is az úgynevezett – ám valójában nehezen meghatározható – tömegigényt kellene kiszolgálni, ezért aztán hozták is szívfacsaró előadásaikat a budapesti produkciós irodák. Tévedés volt: minőség és szórakoztatás teátrumban sem egymást kizáró fogalmak. Jó hír azonban, hogy idéntől a kultúrhéten kizárólag erdélyi magyar színházi társulatok lépnek színpadra, mi több, a Kolozsvári Magyar Opera is elhozza egyik közkedvelt musicaljét, s ez bizony frissen és ritkán érkező véráram. Mert a temesvári, székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi színházak előadásai egyben piciny, kulturális kapcsok e térségek felé, melyek az erdélyi, székelyföldi magyar összetartozás élményét is erősíthetik.
És talán ez a kulcsszó: a Szent György Napok kulturális palettájának jó érzékű, egészséges színezésével egyrészt felmutatható, nyitottak vagyunk a mindenkori minőségre, az újra, a lendületesre, mindarra, ami vezet valahová; másrészt, újólag megerősíthető a magyar szolidaritás igénye: igen, Sepsiszentgyörgy kíváncsi arra, miként teremtenek magyar nyelvű színházat – és nemcsak teátrumot, hanem kultúrát, életet – másutt, tőlünk kissé távolabb, ám hozzánk mégis közel.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úz-völgyi hadinapló
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Kisgyörgy Tamás grafikus, a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó igazgatója, a könyv szerkesztője bemutatta a T 1224 Úz völgye, 1944. augusztus 2. – szeptember 19. című kötetet, édesapja Úz-völgyi eseményekről szóló naplóját, melynek a hadtörténészek szerint az a nagy érdeme, hogy napi pontossággal, percről percre örökíti meg az eseményeket, és így az egyetlen hiteles és pontos kordokumentum az Úz-völgyi eseményekről.
A találkozó második felében a sepsibesenyői születésű, jelenleg Málnás községben élő Páll Samu bácsi, Úz-völgyi veterán idézte fel az akkori háborús eseményeket és szibériai hadifogságát. A találkozó végén a könyv szerkesztője és Samu bácsi dedikált. (iochom)
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Kisgyörgy Tamás grafikus, a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó igazgatója, a könyv szerkesztője bemutatta a T 1224 Úz völgye, 1944. augusztus 2. – szeptember 19. című kötetet, édesapja Úz-völgyi eseményekről szóló naplóját, melynek a hadtörténészek szerint az a nagy érdeme, hogy napi pontossággal, percről percre örökíti meg az eseményeket, és így az egyetlen hiteles és pontos kordokumentum az Úz-völgyi eseményekről.
A találkozó második felében a sepsibesenyői születésű, jelenleg Málnás községben élő Páll Samu bácsi, Úz-völgyi veterán idézte fel az akkori háborús eseményeket és szibériai hadifogságát. A találkozó végén a könyv szerkesztője és Samu bácsi dedikált. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Budapesten Székelyföldért
A román tiltások ellenére is megemlékezést szervez Budapesten a Székelyföldért Társaság a szabadság napján, 2015. március 10-én az 1854-ben kivégzett és várfogságra ítélt Habsburgellenes szabadságharcosok, székely vértanúk tiszteletére.
A Székelyföldért Társaság tavaly és tavalyelőtt is utcai megmozduláson szolidarizált a marosvásárhelyi rendezvényen felvonulókkal, idén akciójukat tiltakozásnak is szánják. Amint közleményükben írják, rá kívánják irányítani a figyelmet, hogy „Románia hatóságai, immár nem is burkoltan, betiltva a Székely Nemzeti Tanács által tervezett marosvásárhelyi felvonulást, lábbal tiporják a romániai magyarokat, székelyeket is megillető demokratikus jogokat” és „a román kormány Székelyföldet felosztani szándékozó régiósítási terveire.”
A budapesti megemlékezést a Hősök terén – az előző évhez hasonlóan – a tér Szépművészeti Múzeum felőli oldalán felállítandó színpad körül tartják kedden 18 órakor. A rendezvényt 60–75 percesre tervezik. A megemlékezés szervezésében és lebonyolításában részt vesz a Magyarországon bejegyzett székely társegyesületek többsége is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az impériumváltás évei Háromszéken 2. (1918–1920)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy ludovikás tüzérhadnagy kálváriája (Zsuffa Zoltán halálának 25. évfordulójára)
1944. augusztus 20-án nyáriasan forró, szeszélyesen felhős, villamosságtól terhes időjárás uralkodott Budapesten, de ez távolról sem indokolta a Ludovika Katonai Akadémia végzős évfolyama tisztavató ceremóniájának lerövidítését. Amint a dátumból is kiviláglik: háború volt, amikor bármely pillanatban felbőghettek a szirénák, feldüböröghettek a légvédelmi ütegek. A hirtelen Keletre fordító román csapatok a szovjetekhez csatlakoztak, és Szent István napján (épp tisztavatáskor) már Nagyvárad felé közeledtek. A nagymúltú Ludovika végzős évfolyama ilyen körülmények közt tette le az esküt, szembenézve az önként választott katonai pálya első élet-halál megpróbáltatásával. Zsuffa Zoltán tüzérhadnagy akkor huszonhárom éves volt.
Hogy mi történt az eskütételt követően? Szőcs Géza, a fizikatudományok doktora, aki Zsuffa Zoltán egyik legkedvesebb tanítványa, így summázza a történteket:
„Hivatásos tüzértisztként a csíkszeredai 1. számú székely hegyi tüzérosztályhoz osztották be. Az észak-erdélyi harcok alatt került a 27. tábori tüzérezredhez, és az újonnan felállított 27/III. tüzérosztály tisztjeként teljesített harctéri szolgálatot 1945. május 9-ig, amikor szovjet hadifogságba esett. Onnan 1947. szeptember 17-én tért haza. 1947 és 50 között alkalmi munkákból élt. ’50-ben Zabolán tanított, de onnan kirúgták. Mezei munkás lett, a Négyháznál szénát csináltak. 1951 és ‘55 között a kézdivásárhelyi Erdészeti Műszaki Középiskolán tanít, közben elvégzi a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem matematika–fizika szakát. 1955–81 között először a kovásznai általános iskolában, majd a líceumban tanít. Kétszer volt aligazgató, először Kézdiről átkerülve, aztán Fábián Ernő igazgatósága idején. A Kovásznai Líceum az ő idejében épült. Kérte: ne betonalapot rakjanak, mert megeszi azt a szén-dioxid. Igaza volt, alig öt év telt el, és újra kellett alapozni, terméskőből. Ő szereltette be a központi fűtést, egy régi iskolatársa segített a közbeszerzésben, három nap alatt érkeztek meg a csövek. Az ő idejében épült az intézmény kőkerítése is. Zolti meghirdette a közfuvart a falvakban. Negyven gazda hordta kalákában a köveket. Zsuffa idejében épült fel a tornaterem is, de amikor Fábiánt leváltották, őt is menesztették...” (Székely Újság, Kézdivásárhely, 2011. okt. 4.)
* – Apuka a szovjet fogságban japán tisztekkel került össze. De mindenekelőtt el kell árulnom, miként kaptam én a Borbála nevet – kezdi a visszaemlékezést a tanár úr leánya. – Szent Borbála a tüzérek védőszentje. December 4-e, a tüzérek ünnepnapja az én névnapom is. Édesapámat és társait a fogságban kegyetlenül megdolgoztatták: bányákban, vasútépítésen, mezőn, mindenütt. Alultápláltak voltak, piszkosak, rühesek. De azzal a tanulsággal érkezett haza, hogy ő, aki még nem volt házas ember, sokkal könnyebben viselte a szenvedést, mint azok, akik családjuktól teljes elszigeteltségben éltek. Közel két és fél év rabság után oroszul is tudott valamicskét. Ami ludovikás múltját illeti: csakis jeles bizonyítvánnyal lehetett jelentkezni a Ludovikára, a származás is nagyon számított. Egy évet lehúztak mint közkatonák, de karpaszományosok voltak, meg kellett tapasztalniuk, mit jelent bakának lenni, s csak azután kezdődött a tiszti képzés, ahol urat neveltek belőlük. Többféle ruhájuk volt, szatyrot/csomagot nem vehettek a kezükbe. Szabóhoz nem mehettek, hanem jött a szabóság a Ludovikára mintát venni, majd próbákra is. A sok férfias, durva kiképzés után tánc- és társalgási oktatás következett, tudniuk kellett viselkedni vendéglőben, színházban, hangversenyteremben úgy, hogy elnyerjék a civil emberek megbecsülését. Elit kiképzést kaptak, matematikából, fizikából és hadtudományból olyan felkészítést, hogy a Bolyai Egyetemen játszva tette le a szükséges különbözeti vizsgákat. Apukám nagyszerűen beszélt románul, mert a katolikus gimnázium után néhány évet a Şaguna-gimnáziumban járt Brassóban. Aztán eldöntötte, hogy a Ludovikára megy, felment Kolozsvárra, és a piaristáknál érettségizett.
* Miközben Zsuffa Zoltán fogságban volt, megtörtént a II. világháborút követő békediktátum, így hazaérkeztekor az a tényállás fogadta, hogy szülőföldjén – bár még létezett a Maros–Magyar Autonóm Tartomány – ő a Román Népköztársaságnak tartozik állampolgári engedelmességgel. Katonai utánképzésre Târgoviştére hívták 1951-ben. Tüzéri tudományával (ebben a lovaglás is benne foglaltatik) hatalmas sikert aratott. Azonnal meghívták katonatisztnek, de akkor már sikerült tanári pályára állnia, így szerényen megköszönte a megtiszteltetést, és tartalékos főhadnagyként hazatért családjához egy felhőtlen polgári élet reményében. Hát nem épp így történt!
* Halála után egy évvel, 1991-ben, jóval a rendszerváltás után a dél-romániai Berevoieşti határában ritka eseménynek lehetett szemtanúja ország-világ tévénéző közönsége. A Securitate egy külszíni fejtés üregébe, egy szénportemetőbe próbálta sietősen elföldelni irattárának egy különösen felelősségterhes részét, de a lakosság, és főleg a szabad sajtó, észrevette. Hatalmas anyagot sikerült kimenteni és nyilvánosságra hozni többek közt Király Károly, Keresztély Pál és a kovásznai matematikatanár, Zsuffa Zoltán dossziéját. Íme a Zsuffa-vádirat felvezető szövegének töredéke: „Már 1970-től a fent nevezett (Susnumitul Zsuffa) többször beszélt nyilvánosság előtt a magyar nyelvű oktatás visszaszorításáról. 1977 tavaszán tett kijelentése, mely szerint a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásának körülményei rendkívül megnehezültek, letartóztatásához vezetett. Irredentizmussal és azzal vádolták, hogy az iskolában román helyett magyar nyelven készítette jegyzeteit. A kihallgató tisztek kilátásba helyezték, hogy katonai bíróság elé állítják. Írásban részletes vallomást kértek tőle irredenta tevékenységéről, Erdély Magyarországhoz csatolásával kapcsolatos kedvező álláspontjáról...” (Lásd: Sor(s)ok a gödörből, A Hét, 1991. 05. 31.)
* – Apánk véresre volt verve, amikor Szentgyörgyről, a Securitatétól hazaérkezett! Rágondolni is borzalmas – emlékezik vissza fia, Zsuffa Levente. – Nekünk, gyermekeinek nem mutatta meg sebeit-véraláfutásait, sőt, bujkált a kertben, nehogy észrevegyük szenvedését. Anyuka ránk maradt naplójában olvassuk, hogy apánk teste fekete volt. Ketten kísérték be a kapun, és mi csak azt láttuk, hogy a szája el volt hasadva és a homlokán seb volt. A kihallgatáson rúgta a pribék, és gumibottal ütötte. Nyilatkozatot írattak vele, de amikor az kész volt, nem tetszett nekik, ezért elverték, és újat írattak. Az első kihallgatás 12 órát tartott. Végül diktálás után kellett írnia, de akkor is állandóan mutogatták neki a gumibotot... Kilátásba helyezték, hogy hetenként fogják behívni, iszonyúan megfélemlítették. Bűnei közt szerepelt, hogy az iskolai katalógusba magyarul írta be, hogy 7,33 (hét 33), amikor hivatalosan 7,33 (şapte 33)-t kellett volna írnia. (…) Aztán Fazekas János korabeli miniszterelnök-helyettes, amikor Géza bácsiéktól (a szívkórházat alapító dr. Benedek családja – Gy. S. megj.) értesült a történtekről, közbenjárt és megtörtént a „rehabilitálás”. Behívatták a milíciára, és kedélyesen megmagyarázták neki, hogy na-na, semmi baj, ezután rendesen fog viselkedni! Sőt, kétszer is hívatták, s másodszorra azt mondták neki, nem jön hogy elhiggyék, hogy ez megtörtént, és hogy felejtse el az egészet!
Aulich ezredes, a megyei szekufőnök emberséges volt – a történtek után személyesen hozta haza apám elkobozott könyveit –, de ’77 áprilisában valamilyen ürüggyel elszólították őket, hogy aztán Szatmártól, Kolozsvártól lefelé, a Székelyföldön át mindenkit elverhessenek, aki valami okból feketelistán volt. Kezdődött kedves brassói tanárom, Szikszay halálával, aztán apám is sorra került, s utána Erős Péter tanár úr, aki most Szentgyörgyön él.
„Szegény Szikszay Jenő, biztosan hallott róla, a brassói magyartanár nekem nagyon jó barátom volt – mesélte Zsuffa Zoltán halála előtt egy héttel Simó Erzsébet mikrofonja előtt. – Szikszayt úgy húsvét táján kapták el, pár nappal előttem. S a halála!? Azt sem lehet tudni pontosan, hogy felakasztották-e vagy ő akasztotta fel saját magát. Rögtön beutaztam Brassóba. Szikszayné édesanyja – aki ott lakott velük –, mikor megérkeztem, kiszólt, hogy lépjek be. Megérkezett férje, dr. Szabó Zoltán, és elmesélték, hogy már őket is behívatták, igaz, könnyebb kihallgatással megúszták, de tudtomra akarták hozni, hogy ott, Brassóban is sokat érdeklődtek rólam...” (A részletes vallomást lásd a Háromszék 1990. március 17-ei számában Utolsó interjú címmel.)
* – Szentkatolnán dolgoztam, tömbházban laktam, meséli Zsuffa Levente. Egyszer csak jön a helyi rendőr, s azt mondja: menjek be hozzá, hogy valamit megbeszéljünk. Furcsának találtam, mert kertszomszédok voltunk, ő volt az egyetlen rendőr. Mondtam neki, hogy mondja meg ott, hogy mit akar. De ő erősködött, így aztán átmentem a hivatalba. A korabeli szekus szektorista ült az asztalnál, a rendőr elpárolgott a helyszínről. Sorbán leültetett, és mézesmázosan a mezőgazdasági kampány felől érdeklődött: hogyan halad a munka, milyen a viszonyunk a pityókát szedő katonákkal, cigányokkal és a diákokat felügyelő tanárokkal? Mondtam: minden rendben! Keményre váltotta a hangját: És akkor azt magyarázza meg nekem, mi történt, hogy az egyik tanárnőt megtaszigálta valaki! Elképedten álltam: Sorbán úr! Ez nem itt, hanem Kovásznán történt!
Igen, apám is pityókát szedett az osztályával. Épp megyei vizitáció volt, ekkor történt, hogy a mezőn valóban „megnyakászták” Marikát, szomszédunkat, két gyermek édesanyját. – Elvtársnő! Ne szégyelljen lehajolni egy-két pityóka után! Így akar példát mutatni a fiatalságnak? – őrjöngött egy túlvezérelt kommunista érzelmű hatalmasság, megmarkolta Marika nyakát, és le akarta teperni a földre, tanárkollégák, diákok szeme láttára.
Apám, aki gyermekkorától, majd a Ludovikán is a nők iránti korlátlan tisztelet szellemében nevelkedett, azonnal Marika védelmébe ugrott. Verekedés nem történt, de szópárbaj, az igen. És otthon elmesélte mindezt édesanyámnak, s ő azon melegében megírta temesvári barátnőjének. Csakhogy a Securitate már régóta olvasta leveleinket, hallgatta telefonjainkat. Szerintem ezzel kezdődött a balhé. A gyanú nem is volt alaptalan, hisz apám első unokatestvére, Zsuffa László (Leslie) az amerikai elnök, Eisenhower szárnysegédje volt, de ludovikás évfolyamtársaival is tartotta a kapcsolatokat, többek közt Costa Ricába is levelezve. Édesanyám finnországiakkal barátkozott. De apám államellenes összeesküvésekben nem vett részt, csupán mindenütt kimondta a véleményét. * Zsuffa Zoltán tanár úr élő legenda volt, és az marad mindörökké. E visszaemlékezés krónikása is tanítványa volt. Külön megemlékezést érdemelne a ludovikás hangulatú matematikaórák katonás dinamikája, a számonkérés szigora és etikája. A Kovásznai Líceum első érettségiző évfolyamának ő volt az osztályfőnöke. Abszolút rekordot állított fel több osztálykirándulás megszervezésével. Külön vagont bérelt a CFR-től, szalmazsákokat pakoltak a kabinokba, így indultak neki Romániát, Bukarestet, majd a tengerpartot is felfedezni. Ahol jónak látták: megálltak, vakvágányra tolatták a vidám karavánt. Íme, a katonás, szigorú Zsuffa Zoltán mint hangulatmester!
Március 4-én, épp negyed évszázada, a tanár úr temetésén ennek a „történelmi” évfolyamnak a nevében Balczár Gyula mondott beszédet.: „ ...és jött a betegség! Soha sem gondoltuk volna, hogy Veled is megtörténhet! És most itt állunk, kérve: engedd koporsódra helyezni a 25. érettségi találkozónk alkalmával készített plakettet Kőrösi Csoma Sándor alakjával, akit szerettél, mert helytállása nagy volt, nagyon magyar volt, és nagyon európai.”
Gyila Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy diárium beszédes lapjai – Helytörténeti előadás Kitidről Déván
sütörtökön a Hunyad Megyei Könyvtár, a megyei múzeum, valamint a dévai művelődési központ közös szervezésében emlékeztek a „román nemzet nagy mártírjaira” Horia, Cloşca és Crişan parasztvezérekre, akiket kereken 230 évvel ezelőtt törtek kerékbe, illetve börtönöztek be Gyulafehérváron. Véletlenszerűen, a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör aznapi találkozóján is szóba került az 1784-es parasztfelkelés három vezére. Az itt felolvasásra került korabeli feljegyzések azonban korántsem ábrázolták ilyen dicsfényben azokat, akik hihetetlen kegyetlenséggel mészárolták végig a Maros völgyét, legyilkolva a nemesi és lelkészi családokat, felégetve a kúriákat és parókiákat, megsemmisítve az értékes könyvtárakat, anyakönyveket. Minderre Sólyom János hajdani kitidi lelkész feljegyzéseiből is fény derül, aki 1755 és 1792 között szolgált a Hunyad megyei gyülekezetben. – Jó húsz esztendeje találtam rá Sólyom János diáriumára (naplójára), amely az 1960-as években, a kitidi templom lebontása idején került a bácsi parókiára. Az akkori bácsi lelkész, Finta János ugyanis féltő gonddal menekítette át Kitidről az úrasztali edényeket, terítőket, a levéltár megmaradt részét, valamint ezt az időette irományt, amit aztán feleségemmel, Kun Kríza Ilonával több hónapon keresztül igyekeztünk kiböngészni és értelmezni – mutatott rá a helytörténeti körön tartott előadásának alapanyagára Kun Árpád, nyugalmazott református lelkész. Az előadás során kiderült: Kitid 13. századi feljegyzésekben szerepel először, majd kenézfaluként említik, ahol már a középkorban jelentős volt a román lakosság. Református templomát az 1700-as években emelték, és az ide kinevezést nyert Sólyom János lelkész építette fel a parókiát.
Az említett parasztfelkelést követően azonban a magyar lakosság aránya folyamatosan csökkent. – Ma egyetlen magyar református asszony él a faluban, Ravisaniné Farkas Piroska, aki még pontosan emlékszik arra, hogy hol állt a templom. Lebontását követően köveit téesz-istállóba építették be. A telek ma egy román család birtoka, nyoma sincsen a hajdani templomnak. A temetőben viszont még fellelhetők a magyar sírok – ismertette a falu mai helyzetét Kun Árpád lelkész.
A több mint két évszázados diárium soraiból fény derült a hajdani kitidi magyar családok életére, sőt a hunyadi egyházmegye múltjáról is érdekes információkat nyerhettünk. – Sólyom János leírja, hogy annak idején hol voltak református gyülekezetek, és név szerint említi a vele kortárs lelkészkollégákat. Eszerint a 18. században Hunyad megyében 29 lelkész szolgált. És ebben nem szerepeltek a Zsil-völgyi gyülekezetek, hiszen e vidék akkor még szinte lakatlan volt. Ma összesen tíz református lelkész van Hunyad megyében – vont párhuzamot múlt és jelen között az előadó.
A továbbiakban azonban rávilágított arra is, hogy az évszázadok óta vegyes lakosságú Hunyad megyében régen sem voltak nagyszámú gyülekezetek. Néhol mára teljesen kipusztultak, de a történelem több kis közösséget megedzett, és szórvány mivoltukban mai napig fennmaradtak gyülekezetek. Kitid sajnos nem tartozik ezek közé! És ebben fontos szerepük volt a ma nemzeti hősként tisztelt parasztvezéreknek, akiknek „dicső ténykedése” drasztikusan megváltoztatta a dél-erdélyi etnikumi arányokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Két Háromszék-előadás Kolozsváron
A Háromszék Táncegyüttes március 5-én a Két kezem forgatta, szívem táncoltatta című előadását, 6-án pedig Az én mesém című gyermekelőadást mutatja be a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében.
Szabadság (Kolozsvár)

Leszerelték a városháza táblaérveit
Musai-Muszáj közvita után újabb villámcsődület lesz
Nem tudták megvédeni a Boc-féle tábla-politikát a polgármester képviselői: a multikulturalizmusról román és magyar nyelven zajló csütörtök esti közvitán jogi, társadalomtudományi és morális szinten is megsemmisültek érveik. A Musai-Muszáj csütörtökön újabb villámcsődületet szervez, részleteket a közösségi oldalukon közölnek majd.
Szabadság (Kolozsvár)

Beszterce ostroma – emlékezés a 413 évvel ezelőtti fekete vasárnapra
Besztercén idén is megemlékeztek arról a bizonyos „fekete vasárnapról”, amikor 413 évvel ezelőtt, 1602. február 24-én, a Besztercét ostrom alatt tartó Basta császári generális a katonáival orvul lemészárolt több száz székely, magyar várvédőt.
A besztercei magyarság tizenhárom évvel ezelőtt fogadta meg, Reminiscere vasárnapjára emlékezve, hogy 400 év után kiemeli hősi halottait a feledésből, és „újratemetik” őket, hősökhöz illően. Ezért 2002-ben méltó emlékművet állítottak a szász-evangélikus temető katolikus részlegében, amelyre magyarul vésette fel az emlékeztető szöveget „a besztercei magyarság képviseletében a besztercei Római Katolikus és Református Egyház”.
ZOLTÁN-SIPOS TÍMEA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)