Replika Tusványosra, az egyetem alapkő letételén elhangzottakra, új tanügyi törvényre
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentős központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsőoktatási igényből, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsőoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlő esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsőoktatásban Romániában.
Örömünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsőoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövőben a már beszűkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtől eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román–magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthető ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is „izgalmas” újdonság a román költségvetést kímélő gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást kereső nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha „idegen” is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez „világkuriózum”, mert más állam finanszírozza más állam „magánegyetemét”, és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. „Milyen egyveleg ez?” – vette ki a szót a kétkedők szájából, a Sapientia alapításakor a kőletétel alkalmából beszélő, erdélyi szívekhez nőtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az „egyveleg”, mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetéséből egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sőt, a haszonélvezők (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsőoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkről, s beletörődünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kőletételének az ünnepségen azt mondta: „annyi levert fészek” után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyőződése viszont, hogy az elkövetkező néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentős lépést tett az egyenjogúság felé – bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetőként egyenlők vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlőknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint – visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkező egyetemeinket.
Az alapkő letételénél jelenlevő, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét – mondta az államtitkár. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: „az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia” – részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. Észlelni kellene, hogy ez a „kissé” felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerről akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkő-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövőképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelően időtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, „Az állami magyar egyetem lehetőségéről – nyílt lapokkal” című panelen az egyik előadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselővel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erőszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplő „okosakat” mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hőzöngőink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-műsor sem volt más, mint kipipálása egy „mégiscsak fontos” ügynek. Hantz állítására, miszerint: „a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága”, hogy „a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elő”, illetve, hogy „nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal” – az egyik intézményvezető ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: „Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem?” (sicc!) A másik egyetemvezető szerint: „Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezőket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket.” (sicc!) A harmadik vezető szerint „a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhető az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemről. Ennek három fő akadálya van: nincs teljes konszenzus a magyar oktatók körében, nincs politikai akarat, illetve az idő elszállt a kilencvenes évek stratégiája fölött.” (sicc!) Ha van egy valóságon alapuló másik igazság, akkor mindez cinizmus volt. Csak arról feledkeznek meg a könnyen nyilatkozók, hogy a szakterületeknek még az egyharmadán sem lehet magyarul tanulni Romániában. A kérdés tehát az: miből válogathat az a magyar gyerek, aki magyarul tanulna?
Az új tanügyi törvény szerint a magyar „vonalnak” nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai döntéshozatali önállósága, a magyar oktatók az egyetemen esetleg helyettesi tisztséget tölthetnek be. S igazából nem az a gond, hogy nincs szakember. Kisebbségi hátrányt valójában az jelent, hogy oktatói kérdésekben nincs döntési hatáskör az egyetem magyar „vonalán”, mert ezekben csak a Szenátus dönthet. Egyoldalú kínálat következtében túlképzés van több társadalomtudományi szakon. A magyarságot érintő egyoldalú struktúrának a következménye, hogy megnő a diplomás munkanélküliek száma, de kevesebb a mérnöki, még kevesebb az agrártudományi (főleg a mezőgazdasági, az erdőmérnöki és állatorvosi), a képzőműveszeti és zeneművészeti képzés. A magyar pedagógusképzés, tanító- és tanárképzés a BBTE-en majdnem monopólium több változatban, de kétes színvonalon.
A tusványosi szegényes vita-panel örvendetes pozitív visszajelzése mégis az, hogy a vitapartner rektor jó ügynek tekintené a Sapientia állami egyetemmé válásának ötletét. Bizonyosan lesznek, akik kiállnak emellett. De ez az ötlet és a tusnádi szerény egyetértés még nem mentesíti magyar társadalmunkat attól, hogy hasonlóan gondolkodó többségi nemzet nélkül, az erdélyi magyarság hosszú távon elhal, szellemi képességének aránytalanságából fakadó „végkimerülésben”.
Kudarcra ítéltségünk fényesen jelesedett egyetemügyben a múlt évi genfi magyar–magyar „boxmeccsen” is, ahol a már itthon is „jól játszó”, Romániát képviselő magyarok – államhatalmat képviselő félként –, mindkét másik magyar csapat játékosai felett kiütéssel győztek. Marad az a sovány vigasz, hogy a mondandónk így is nemzetközi visszhangra talált. Ezt a genfi magyar–magyar vitát nekünk valakik jól kitalálták. Így is gyökeret verhet az agyakba az „árnyékfél” egyetemügye, mivel a másik „felünk” sem seperhette véka alá. A jogosságot nem is seperhetik, mivel az önmagában van, s a genfi találkozó veszteseiből is lehetnek valamikor győztesek.
Ezek után mi, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete képviselőiként, tusványos, genfi találkozó vagy alapkő-letétel előtt és után is valljuk, hantzmódra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és itthon maradásának megkerülhetetlen útja az önálló állami magyar egyetem visszaállítása. A továbbiakban azt is elmondjuk, hogy miért valljuk ezt.
Császárok, királyok, fejedelmek adtak egyetemet, s egy párt vette el
Az erdélyi magyarság egyetemigénye nem kitaláció, nem a semmiből született ötlet, hanem hosszú történelmi létünkben gyökerezik. Az erdélyi magyarság önálló felsőoktatási intézményrendszerének alapítói a történelem folyamán Báthori István erdélyi fejedelem, Mária Terézia császárné és királynő, Ferenc József császár és király voltak. Az egyetemet 92 éve, román karhatalom foglalta el, s a gyulafehérvári ígéretek ellenére elűzték. A Ferenc József Egyetem Szegedre menekült, majd az 1940. augusztus 30-i Bécsi döntés következményeként visszatér Kolozsvárra. Az egyetemet királyi rendelettel 1945 tavaszán megszüntették, s az intézmény kénytelen volt visszatérni Szegedre. Szovjet javaslatra, s a béketárgyalások kedvező befolyásolása érdekében, I. Mihai román király alapító okirata nyomán 1945. június elsején létrehozták a Bolyai Egyetemet. Azonban nem szántak neki hosszú életet: az 1956-os magyar forradalom hatására, a román párt- és állampolitika nyílt magyarellenes, megfélemlítő és megtorló intézkedéseinek áldozatául esett több száz, többnyire értelmiségi, vagy éppen az egyetem világához tartozó egyetemista és tanár mellett, kiemelt intézményként, az egyetem is. A Bolyai Egyetemet, a Román Munkás Párt Központi Bizottsága Politikai Bürója döntésének alapján, 1959 áprilisában minisztertanácsi rendelettel a Babeş Egyetembe olvasztották. Egyetemügyben inkompetensek politikai döntése volt, amelyben az érintett intézmények képviselőinek nem volt beleszólásuk, s amelynek következménye a magyar felsőoktatás fokozatos elsorvasztása lett. A felszámolási intézkedések párhuzamosan érintették az agrártudományi, zene- és képzőművészeti felsőoktatást is. Azok a tanárok, akik ezt nem tudták elfogadni, retorziónak voltak kitéve, s egyesek közülük a végső tiltakozás legkétségbeesettebb módját, az öngyilkosságot választották. (Lásd: Fehér könyv)
A romániai diktatúra 1989-ig tartó korszakában folyamatos és végzetes volt a magyar nyelvű oktatás leépítése. Ennek máig ható következményei fennmaradtak, mivel 1990 után, az ígéretekkel ellentétben sem történt jóvátétel, nem történt meg az önálló állami magyar egyetem restitúciója. Elsősorban ennek tulajdoníthatóan a magyar oktatásnak továbbra sincs olyan intézményi kerete, amely a magyar fiatalok számára valódi esélyegyenlőséget biztosítana a tanulásban s érvényesülésben. Ez nem más, mint a kisebbséggel szembeni diszkrimináció folyamatos fenntartása! Akkor viszont – mondjuk ki félreérthetetlenül – az állami magyar egyetem újraalakításának elhárítása a hatalom részéről Romániában nem más, mint a demokrácia cáfolata. Az viszont, hogy egy antidemokratikus hatalomban miként vesz részt közel tizenöt éve egy magyar politikai alakulat, túl bonyolult, hogy itt és most elemzés tárgyává tegyük. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az önálló állami magyar egyetem hosszú távú talonba helyezése a romániai magyar kisebbségpolitika legsúlyosabb kudarca, és ennek is nyomós szerepe volt és van abban, hogy annyi tehetséges fiatal nem itthon keresi a boldogulást. A politikai vezetésnek elsőrendű feladata és kötelessége, hogy megmaradásunk leglényegesebb kérdésében határozott fellépésekkel, megalkuvás nélkül keresse a megoldást.
A Bolyai Egyetem sorsa nem az egyetemi autonómia keretében oldódhat meg, mert az egyetem ügyében az alapvető döntést politikai szinten, a törvényhozás és a kormány szintjén kell meghozni, az egész közösség érdekeit véve alapul.
Becsapások sorozatából az első a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén megígért teljes oktatási hálózat megtartásának ígérete volt, mert az ígéret ellenére 1919. május 12-én a román hatalom a hadsereg segítségével foglalta el az egyetemet.
Második súlyos becsapás a Bolyai Egyetem egyesítése. Közvetlenül a második világháború befejezése után a román hatóságok ígérgették a kollektív jogokat, s némi pozitív intézkedéseket hoztak, beleértve a magyar kisebbség oktatási intézményeinek működtetését. Megalakult ugyan szovjet hatásra a Bolyai Egyetem, azonban az úgynevezett népi demokrácia, valójában a kommunista diktatúra, az ígéretek ellenére 14 év után felszámolta az önálló magyar felsőoktatást.
A ’89-es reménykeltő fordulatkor az egyetem visszaállításának igénye egyértelműen a magyar kisebbségi kérések egyik igen fontos tételévé lépett elő. Az alakuló demokráciával szembeni általános elvárások, az anyanyelvi közművelődés, a hagyományos művelődési-tudományos intézmények újjászervezése és ezen belül az önálló magyar felsőoktatási rendszer kialakítása sürgőssé vált, s a magyar egyetem újraindításának legitim igénye az érdeklődés középpontjába került. A frissen induló, akkor még reményekkel teli demokrácia, az egyetem ügyében tett ígéreteivel, bíztatóan hatott az erdélyi, különösen a kolozsvári értelmiségre, s gyakorlati lépések megtételére ösztönözte. Ezzel szemben következtek a további sorozatos becsapások.
Történelmi és népességi igényeink jogossága ellenére kezdeményezéseink meghiúsítása mind a becsapások sorába illik. Ma már jól tudjuk, hogy egyetemügyben már a kezdetekkor becsaptak, a rendszerváltás első álnok törvényerejű rendeletével is, amelyet 1989. december 28-án az Országos Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hozott: „A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartása és a románokéval való teljes jogegyenlőségük megadásának biztosítása”, hamis ígéretnek bizonyult. Mert mi következett?
– A kolozsvári magyar értelmiség 1990. január 8-án tartotta első összejövetelét a Magyar Színház próbatermében, az erdélyi állami magyar egyetem visszaállítási programjának kidolgozása érdekében, azzal a hittel, hogy a demokrácia számunkra is meghozza a várva várt egyenlőséget.
– 1990. január 13-án, Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülése kimondta: „A Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Tudományegyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvintézménye a humán és reáltudományok, az agrártudomány, a pedagógia és a művészeti oktatás terén; létre kell hozni a felsőfokú műszaki, valamint az orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás anyanyelvi intézményeit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen; magyar egyetemi ösztöndíjban részesíteni hallgatókat hazai, illetve külföldi felsőfokon végzett tanulmányaik idején;” Ezt a kinyilatkozást is csak a kezdeti optimizmus szülte, mert a keserves valóság rácáfolt a szép hiedelmekre.
– Az oktatási szakemberek anyagát, az RMDSZ színekbe öltöztetett első hivatalos dokumentumot felterjesztették Mihai Şora tanügyminiszterhez, ebben kérve a romániai magyar nyelvű felsőoktatás törvényes keretének biztosítását, konkrétan a Kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. A dokumentumot 1990. január 16-án benyújtották a tanügyi minisztériumhoz abban a hitben, (micsoda naivság), hogy már ősszel indul a magyar UNIVERSITAS.
– A magyar egyetem visszaállításának célkitűzésével időközben megalakult civil szervezet, a Bolyai Társaság szintén petícióban kérte 1990. április 16-án, hogy a román kormány tűzze sürgősen napirendre a Bolyai Tudományegyetem visszaállításának kérdését. Ma már világos, hogy a beadványok a kezdeti ígéretek ellenére sem hatottak.
A román hatalom részéről azóta még három, igen fájó becsapást kellett elszenvednie a magyarságnak egyetem ügyben. Az egyik esetben akkor, amikor Ciorbea kormányfő budapesti sajtótájékoztatóján vállalta az önálló magyar oktatás visszaállítását óvodától egyetemig, de itthon már kútba esett az ígérete. Újabb becsapás akkor történt, amikor csaléteknek dobta be Radu kormányfő, fél-információk szerint „gyászmagyar javaslatra”, a Petőfi-Schiller egyetemet, amit az RMDSZ is felkarolt, mint a kormányban maradás mentőövét. Kiderült, hogy a Petőfi-Schiller egyetem is csak ámítás (önámítás?) volt. Az önálló állami magyar egyetem megalakításának kérdése továbbra is felkerült az összes magyarságképviseleti választási programokra, de a választások után rögtön az elhallgatás süllyesztőjébe jutott, különösen amikor kormányzási óhajok nyerték el a prioritást. A nagyváradi kongresszus tízedszer foglalta programjába a magyar állami egyetem ügyét. Kérdésünk az, hogy ezután többet tesznek-e ennek érdekében?
Ismét rászedték a magyarságot az új törvénnyel
Az új tanügyi törvény könnyítéseket tartalmaz a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket érdemes üdvözölni, bár ezekben húsz évvel ezelőtt is reménykedett az erdélyi magyarság. A kedvező újdonságok most is csak addig jutottak, különösen a felsőoktatásban, hogy a magyarság másodrendűségét tovább szilárdítsák, mivel az állami magyar egyetem visszaállítását ismét hosszú távra elodázták. Igaz, hogy a felsőoktatásban is, legalábbis látszatra, vannak engedmények, de olyan korlátozó feltételekkel, amelyek akár változatlanul hagyhatják a mostani helyzetet, mert: az önálló állami egyetem újraindítására semmi törvényes esély; az esetleges újdonságok a törvényben névlegesített három, úgynevezett multikulturális egyetemre (Babeş-Bolyai, Marosvásárhelyi Orvosi és Színi) korlátozódnak, s természetszerűleg kizárják a többi intézeteket vonalak vagy départementek létrehozására. Tehát szóba sem jön az erdészet, állatorvosi, agrármérnöki, műszaki, képző- és zeneművészeti anyanyelvű oktatás (amelyekben pedig több évszázados hagyománnyal rendelkezik az erdélyi magyarság), s emiatt számtalan magyar fiatal kénytelen román nyelven tanulni, ha ezeket a szakmákat választaná. Vagy lemond képességéhez kötődő óhajáról.
A magyar szekciók vagy vonalak, départementek érdemi döntéshozásra nem jogosultak, csupán szervezési jogosultsággal ruházza fel őket az új törvény. A jogszabály minden lényegi döntési jogot a három illetékes intézmény szenátusára, és az egyetemi chartára ruház, amelyekben elenyésző a magyarság részvétele, semmi esetre sem döntő képességű.
Lehetséges, hogy a saját területre szűkítet normatív gondolkodásban, a mostani tanügyi törvény nyújtotta kisebb méltányosságok kielégítők. A mostani „kedvezmények” hosszútávra ismét negatívan bebetonozzák lényegi kérdéseinket, mindez pedig bizonyíthatóan tovább táplálja a lemorzsolódás folyamatát.
Az önálló állami egyetem visszaállításának kérdése nemcsak a másodrendűség szimptómájának elviselésével terheli a magyarságot. Mint az értelmiség képzésének kulcsa, máig megoldatlan létkérdés, amely nélkül a magyarság megmaradása tarthatatlan. Számunkra az állami magyar egyetem visszaállítása a romániai demokráciának a sarkköve. E nélkül nincs demokrácia. Húsz év után kérdezhetjük: mit hozott a román, most már az európai demokrácia az erdélyi magyarság számára? Elsősorban elmaradt a megígért restitúció. Másodsorban 20 év alatt sem született olyan lényeges politikai döntés, amely önálló intézményben, állami költségvetéssel stabil keretet teremtett volna a magyar felsőoktatásnak. Európai uniós szinten senkit nem zavar egy másfélmilliós nép hosszantartó diszkriminációs állapota? Ez az állapot továbbra sem értelmezhető másként, minthogy a romániai magyar ma is másodrendű állampolgár saját hazájában. Itt és most a másodrendűség fenntartása tudatos, amelyhez az Európai Uniónak nincs különösebb hozzászólása.
Akik beletörődnek ebbe, azok semmibe veszik a történelmi örökséget, vagy a könnyebben érvényesíthető, látszólagos döntéshozatalt rendelik kicsinyes érdekeik alá, szűk látókörükkel elvesztik a távlati lényeglátást, amely szerint felmorzsolódásunk művi útja az alulképzettségünk fenntartása. Jelenleg az erdélyi magyarság legnagyobb katasztrófája (gazdasági állapota mellett) a felsőoktatási deficit. Ezt valakik tudják. Mi nem?
Somai József elnök, Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete
Szabadság (Kolozsvár)

„Kifizetjük a tanároknak járó különbözetet, amikor lesz pénz”
Emil Boc kormányfő kedden kijelentette: a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék tanügyi béremelésről szóló döntését tiszteletben tartják. Mint mondta, a 2008. október elseje és 2009. december 31-e között járó juttatásokat akkor fizetik ki, amikor az ország gazdasági helyzete ezt lehetővé teszi.
Leszögezte: a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék döntését „tiszteletben tartják és tiszteletben fogják tartani”, hangsúlyozva, hogy Romániában nem merül fel az a probléma, hogy ne tartsák tiszteletben a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék vagy bármely bíróság döntését.
„A legfelsőbb bíróság döntése a 2008. október elseje és 2009. december 31-e közötti időszakra vonatkozik. Azokról a fizetéskülönbözetekről van szó, amelyet a tanároknak arra az időszakra kell visszakapniuk. A törvény értelmében az említett összegeket akkor fizetjük ki fokozatosan, több szakaszban, miként az más társadalmi kategóriák esetében történt, amikor a gazdasági helyzet lehetővé teszi ezt” – fejtette ki Emil Boc.
A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék elfogadta a Galaci Ítélőtábla vezetőtanácsának és a Legfelsőbb Ügyészség főügyészének fellebbezését a tanügyi fizetések emelésére vonatkozó 221/2008-as törvény alkalmazásával kapcsolatosan, így a pedagógusok jogosultak a fizetés-különbözetekre.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés László „nyomora”
Nyilvános elszámolásra szólítja fel az RMDSZ-t Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Tőkés tegnapi közleményében kifejti, „a magyarországi szociálliberális kormányzás alatt a Szülőföld Alap Erdélyre jutó támogatás-részét az RMDSZ kézivezérlésű kuratóriumai klientúraépítésre használták fel”.
Az EMNT elnöke „az elmúlt években nyomorba taszított erdélyi magyarok” nevében azt is követeli, hogy „a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel az RMDSZ ne csupán a Román Állami Számvevőszék felé, hanem az erdélyi magyar közösség, saját választóik, vagyis a romániai adófizetők felé is számoljon el”.
Felszólítjuk az RMDSZ új vezetőségét – fogalmaz királyi többesben Tőkés –, hogy tételes formában, összegszerűen és öt évre visszamenőleg tegyék közzé, mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány, (...) mennyit fordított saját működésére (...), hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából (...) a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány, található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és (...) milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett?”
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök már korábban visszautasította Tőkés vádjait. „Az RMDSZ soha nem kapott pénzt egyetlen magyar kormánytól sem. Azok az alapítványok pedig, amelyek a magyarországi támogatásokat intézték, a román–magyar kormányközi megállapodás szerint minden évben elszámoltak a pénzzel. Az ilyen rágalmakat visszautasítjuk” – jelentette ki a Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésén Kelemen.
Új Magyar Szó-replika
Tőkés ezúttal sem mulasztotta el az alkalmat, hogy lapunkat – a budapesti kormánnyal szembeni kritikus hangneme miatt – minősítgesse. Lapunk visszautasítja a minősítgetéseket, és biztosítja Tőkést: a 2005 és 2009 között számunkra megítélt Szülőföld Alap-támogatásokat – amelyek arányaikban nem érték el költségvetésünk 5%-át sem – rendeltetésszerűen használtuk fel, s azokkal a pályázati szabályzatnak megfelelően elszámoltunk.
Az ÚMSZ reményét fejezi ki, hogy Tőkés hasonló figyelemmel követi a Bethlen Gábor Alap által kiutalandó támogatások sorsát is, és töretlen lendülettel figyelmeztet majd a támogatási összegeket illető aránytalanságokra.
Szintén a hétvégi SZKT-n kérte fel Tőkést Lakatos Péter Bihar megyei RMDSZ-képviselő: tisztázza a 2002-es Református Világtalálkozó, illetve az egyházi földvásárlások elszámolását. Ezen tisztázatlan elszámolások kapcsán tegnap az ÚMSZ megkérdezte Toró T. Tibort, az EMNT ügyvezető elnökét, aki viszont azzal hárított, hogy „Tőkés László püspöki minőségét nem kell összekeverni európai parlamenti képviselői minőségével”. „Ahogy én ismerem őt, mindennel elszámolt annak idején, de erről a püspökséget kell megkérdezni” – tette hozzá Toró.
Kovács Péter RMDSZ-főtitkár tegnap este blogbejegyzésben reagált a Tőkés-féle közleményre. Kovács hangsúlyozza, „az RMDSZ és az általa működtetett alapítványok az utolsó baniig, fillérig elszámoltak és elszámolnak. A folyamatos ellenőrzések során soha, semmilyen állami szerv nem talált kivetnivalót az RMDSZ pénzügyvitelében”.
A főtitkár szerint Tőkés alighanem „azért rukkolt elő ezzel az újabb támadásával, hogy elterelje a figyelmet a demokrácia-központokban, a magyarországi adófizetők pénzén folyó pártépítési próbálkozásról”.
„Vajon nem azért ködösít, hogy könnyebben pazaroljon forintszázmilliókat? Vajon van még valaki, aki elhiszi azt a maszlagot, miszerint az EMNT irodáiban boldog önkéntesek hada kizárólag a könnyített honosítással foglalkozik? Senki nem teszi fel azt a kérdést, hogy vajon hány ezer, hány tízezer közpénzből kifizetett forintba került egy párttámogató aláírás? Vajon nem a tolvaj kiállt tolvajt?” – sorolja kérdéseit Kovács.
Iskola Alapítvány helyett RMPSZ?
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) bízná meg a magyar kormány az oktatási-nevelési támogatások kezelésével – értesült a Krónika. A szervezet elnöke, a kolozsvári lapnak nyilatkozó Burus Siklódi Botond szerint Budapest még nem kereste meg őket ebben az ügyben, ám ha felkérik az RMPSZ-t, el tudnák látni a feladatot.
Mint ismert, egy korábbi román–magyar kormányegyezmény értelmében az oktatási-nevelési támogatásokat jelenleg az Iskola Alapítvány kezeli. Az alapítvány igazgatója, Nagy Zoltán korábban azt nyilatkozta: az államközi egyezmény módosítására van szükség, ha ezen Budapest változtatni akar.

Új Magyar Szó (Bukarest)

Terjeszkedik az Erdély Tv
Székelyföldön is egyre több kábeltévé-társaság veszi be műsorai kínálatába az Erdélyi Magyar Televíziót – tájékoztat lapunkhoz eljuttatott közleményében a televízió. A szovátai Digi Communication nemrég indította kábeltelevízió szolgáltatását.
Székelyföldön is egyre több kábeltévé-társaság veszi be műsorai kínálatába az Erdélyi Magyar Televíziót – tájékoztat lapunkhoz eljuttatott közleményében a televízió.
A szovátai Digi Communication nemrég indította kábeltelevízió szolgáltatását. Fő célkitűzésük a magyar nyelvű műsorok minél nagyobb számban történő továbbítása, ugyanakkor a helyiek kérésének is igyekeznek eleget tenni.
„Erőt, fáradtságot és pénzt nem kímélve mindent megtettünk, hogy az Erdélyi Magyar Televízió adását eljuttassuk a sóvidéki régió előfizetőihez” – hangsúlyozta Kupás János a Digi Communication igazgatója. Így Szovátán, Sóváradon és Parajdon év elejétől, Alsó- és Felsősófalván, a tervek szerint, májustól nézhető az Erdély TV.
Emellett márciustól Székelykeresztúron és 20 km-es vonzáskörzetében, is nézhető az Erdélyi Magyar Televízió.
„Az előfizetők kérték, másrészről pedig mi is igyekszünk minél több magyar nyelvű adót iktatni a kínálatukba” – nyilatkozta Győri Balázs a keresztúri Hargita Line technikai igazgatója.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Az irónia védelmében
Óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától!
Néhány nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértők és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellőzésének a parancsa is
Az első eset szombaton Kolozsvárt esett. A második hétfőn, amikor a Boc-kormány gazdasági eredményeit elemző műsorvezetőre, aki dicshimnuszba öltöztette kritikáját, ráadásul a képernyőn is feltűnt egy kétértelmű szöveg, betelefonált a műsorba a miniszterelnök tanácsadója. Ne ironizáljanak a tévék! – rendelte el. Az iróniát a továbbiakban kínosan kerülő másfél órás beszélgetés így vált igazán ironikussá és növesztette szinte elviselhetetlenné azokat a szigorú tényeket, amelyeket a hazai gazdaságról szárazon sorjázott.
De foglalkozzunk inkább a szombati történésekkel! A Szövetségi Képviselők tanácsának ülésén Lakatos Péter kitalált egy kilenc év múlva született Wikileaks-iratot, és idézett is abból: „Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, az SZDP legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház”.
Ekkor a magyar nagykövet, a kolozsvári és a csíkszeredai magyar főkonzul kivonult a teremből. A Lakatos Péter fejét követelő újságírók értesülése szerint a diplomaták az Orbán-kormány bírálata miatt hagyták el az SZKT munkálatait.
Noha nem értek egyet Lakatos Péterrel – Kelemen Hunornak nem Orbán Viktor, hanem az erdélyi, és főként a szórványmagyarság tartozik köszönettel a nacionalista szellem palackban való tartása miatt –, iróniáját értékelem. Akkor is, ha az nem féltétlenül eironra vall, mert az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. És utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le, és nem ránk, hanem minket.
Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)veszésben érintett maga az ironizáló személy is. Keserű humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.
Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk – írja De Man is.
Ugyan a hatalom megrészegít, s e kábultság galádságra is hajlamosít. Erre figyelmeztette egy pedagógus kedden a miniszterelnöki tanácsadót, aki az általa inkriminált műsorban továbbra is védte álláspontját és követelte az iróniastop betartását. Ion Luca Caragiale karcolatait küldte az élces tanár az érces miniszterelnöknek ajándékba, azzal az ajánlással, hogy gondolkodjon el a kormányfő azon, milyen groteszk is lenne, ha az iróniát éppen száz évvel Jankó bá halála után, a következő választások évében száműznék e szomorú országból.
Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyoltaké, hogy a Caragiale szájából kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügyeken.
Én pedig Mikszáth Kálmán parlamenti beszámolóit ajánlom szeretettel vezetőknek és vezetetteknek, no meg azt tanácsolom, hogy óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Így hát félember.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elszámolás? Leszámolás?
A történet teljesen hiteles. Képzeljünk el az országúttól jó messzire eső, a dombok között megbúvó, színtiszta magyar lakosságú, kis erdélyi falut, ahol hála a földrajzi viszonyoknak, 1990 előtt még a kollektivizálást is megúszták.
A történet teljesen hiteles. Képzeljünk el az országúttól jó messzire eső, a dombok között megbúvó, színtiszta magyar lakosságú, kis erdélyi falut, ahol hála a földrajzi viszonyoknak, 1990 előtt még a kollektivizálást is megúszták. A mezőgazdálkodó-állattenyésztő parasztemberek télen-nyáron keményen dolgoztak, és még a rendszerváltás után is jó néhány évig nem csupán egymást, hanem az arra vetődő idegent mindig az Isten áldja! köszöntéssel fogadták.
Ám egyszer csak történt valami: az egyik nyugat-európai országban felfedezték a kis falut, és néhány napos terepszemle után megérkeztek az első segélycsomagok. Nagy volt az öröm az első és a második évben is, hiszen a csomagosztást megismételték, a harmadik évben azonban már történt valami: miközben a helybeliek kapálni, kaszálni vagy éppen aratni igyekeztek, felfedezték, hogy egyiküknek jobb ajándékcipő van a lábán, mint a másiknak, sőt az is kiderült, hogy akad, aki nem egy, hanem két pár cipőt kapott. Ugyan miért?
A gyanakvás felütötte a fejét a faluban, mire a következő segélycsomagok elosztására sor került, már megpróbálták megszerezni a nyugat-európai családok címeit és személyesen kérték, hogy számukra mit hozzanak, és ha megkapták, akkor igyekeztek úgy eldugni, hogy ne lássa a másik. Még eltelt néhány esztendő, ma már a faluban senki nem mondja a másiknak, hogy Isten áldja, a hagyományos kaláka megszűnt, egymásnak nem segítenek, a nehéz években is jól működő néptánccsoport felbomlott, az egyház meg nem értett szolgáit meglehetősen sűrűn cserélik a feletteseik, a fiatalok elmentek, a földek java része pedig a parlagon maradt.
Csupán néhány esztendő kellett ahhoz, hogy a jó szívvel hozott-adott ajándékok megmérgezzék az emberek közötti viszonyokat és szétverjenek egy olyan közösséget, amely addig emberségesen tudta önmagát működtetni.
A kinyújtott kéz, az állandó kérés, könyörgés, rimánkodás az emberi méltóságot rombolja, márpedig kissé tágítva a kört, az erdélyi magyarságnak a saját méltóságára igen nagy szüksége van. A magyarországi pénzekkel kapcsolatos perpatvar mintha azt igyekezne sugallni, hogy a romániai magyarok nem a saját munkájukból, hanem a Magyarországról csurgatott forintokból élnének meg, különben kiszáradt sivatag lenne itt minden. Erről pedig szó sincs, a romániai magyarok mindenekelőtt a saját lábukon állnak, mindenekelőtt a saját jövedelmükből taníttatják a gyermekeiket, elszámolással pedig önmaguknak és családjuknak tartoznak.
Ezt egy pillanatra sem szabadna feledni, amikor a magyarországi támogatáspénzeket a politikai iszapbirkózás eszközeként mindegyre főszerepbe helyezik, mikor az elszámoltatást politikai leszámolás pallosaként villogtatják, amikor a megértés helyett a gyűlölet árát próbálják felbecsülni. Mindenki megéri a saját pénzét – tartja a népi bölcsesség. A pénz gladiátorai nem rólunk beszélnek.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)

Eltávolíthatják az aranyosgyéresi háromnyelvű helységnévtáblát
Eltávolíthatják az aranyosgyéresi háromnyelvű helységnévtáblát
Bár az Ítélőtábla döntése szerint el kell távolítani, legalább egy hónapig még a helyén marad a helységnévtábla.
A Kolozs Megyei Ítélőtábla március végén hozott végleges döntése érvénytelenítette a városi tanácsnak azt a két határozatát, amely a háromnyelvű - román-magyar-német - helységnévtábla kihelyezését rendelte el. Az ítélőtábla döntésének kiközlését követően le kellene bontani a város be- és kijárataihoz tavaly, nem kis erőfeszítés árán kihelyezett helységnévtáblákat. Mint ismeretes, a 215/2001-es közigazgatási törvény ugyan kimondja, hogy többnyelvű helységnévtábla kihelyezése azoknak a településeknek az esetében kötelező, ahol a kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot, azonban értelmezésnek ad helyet. Nem rendelkezik ugyanis arról, hogy a helyi önkormányzatoknak van-e joguktöbbnyelvű táblák kihelyezéséről dönteni ott, ahol a kisebbség számaránya nem éri el a 20%-os küszöböt.
Aranyosgyéresen a magyarság számaránya 8%-os, a helyi tanács az RMDSZ-frakció hosszú ideig tartó lobbitevékenysége eredményeképpen hozta meg a helységnévtábla kihelyezéséről szóló döntést. Azonban a tanácsi határozatot Călin Platon, Kolozs megye korábbi prefektusa megtámadta, arra hivatkozva, hogy „ami nem tiltott, az szabad” elve nem tartható: a tanácsosok nem tehetnek hozzá a törvényhez olyan dolgokat, amelyet az nem tartalmaz. 
A prefektus keresete első körben igen, de a felfolyamodásnál azonban már nem járt sikerrel, így a tanács határozata érvényes maradt. A tábla kihelyezését követően Mircea Crişan aranyosgyéresi lakos ismét pert indított, indokait első körben, a Törvényszék szintjén ugyancsak nem vetették el. Ezt követően az Aranyosgyéresi Tanács felfolyamodást nyújtott be a döntés ellen, azonban ezt március 30-án elutasította az Ítélőtábla. A döntés végleges, ennek kiközléséig, tehát körülbelül egy hónapi még helyén maradhat a háromnyelvű helységnévtábla, de további sorsa kérdéses. Czika Tihamér kolozsvári jogász volt az egyike azoknak a személyeknek, akiknek közreműködésével terjesztette fel a táblabíróságra a felfolyamodást az aranyosgyéresi tanács. Hangsúlyozta, amíg a tanács nem kapja meg az ítélőtábla döntését, nem kell lépnie. „Nagyon kíváncsi vagyok a döntés magyarázatára. Minden bizonyára igencsak bonyolult jogi csavarokkal tudta a bíró megmagyarázni, hogy miért nem tehette ki a városháza a háromnyelvű táblát” – mondta el kérdésünkre. Arról is tájékoztatott, hogy március 29-én a kirendelt bíró visszalépett, így egy nappal később egy kollégája döntött a helységnévtábla kapcsán beterjesztett felfolyamodás ügyében.
„Ez az eset egyértelműen azt jelzi, hogy az ítélőtáblán belül is léteznek viták a kérdésben. Kíváncsi vagyok, hogy az eredetileg kirendelt bíró miért nem vállalta a döntést. Talán nem akart a kollégája ellen dönteni (a tavaly pozitív döntés született ugyanezen a szinten, szerk.)? Vagy ellenkezőleg, nem akart mellette dönteni?” – találgat Czika. Az ítélőtábla döntésének kézbesítéséig, tehát körülbelül egy hónapig a tábla a helyén marad. Lévén, hogy a döntése végleges, Czika szerint a hónap lejártával nincs más lehetőség, mint időhúzásra játszani.
Elmondta, az ítélőtábla döntésének kézbesítését követően a helyi tanács első ülésén megtehetné azt, hogy egy új határozatot fogad el, amelyben ismét elrendeli a tábla kihelyezését, azonban körültekintőbben jár el: más megfontolásokra alapozza a határozatot, kihagyva azokat a megalapozó érveléseket, amelyekkel megtámadták ez utóbbi perben, pl. a magyar testvérvárosokra való hivatkozást, vagy egyértelműen foglalják bele az új határozatba, hogy ezzel az intézkedéssel nem a a helység nevét kívánják megváltoztatni. Emellett körültekintőbb jogi megalapozásra is szükség van: több jogszabályra kell utalni, előre kivédve a támadásokat.
A jogász szerint, amennyiben a tanács egy új határozat mellett dönt, a prefektus minden valószínűség szerint újból perelni fog, de addig is telik az idő, és a tábla a helyén marad.
Czika az ügy megoldására két lehetőséget vázolt. „Mivel két ítélőszéki döntés született az aranyosgyéresi helységnévtábla ügyében, jogegyesítést lehetne kérni a Legfelsőbb Semmítőszék és Ítélőtáblától (ICCJ). Ez a procedúra úgy zajlana, hogy az igazságügyi miniszter kérésére a főügyésznek kellene benyújtania egy jogegységesítési folyamodványt az ICCJ-hez, ugyanis itt lényegében ugyanabban a kérdésben két különböző döntés született, tehát nem egységes a jogalkalmazás. Az igazságügyi miniszterrel politikai vonalon valószínűleg lehet erről egyeztetni. Ebben az esetben tulajdonképpen az ICCJ döntené el, hogy mi megengedett a 20%-os küszöb alatt” – mondta, és hozzátette, ez a lehetőség rizikós, hiszen nem biztos, hogy pozitív lenne a végkimenetele.
„Ha kedvezőtlenül sül el, akkor országosan kötelezné a bíróságokat ezután minden egyes per esetében” – így Czika, aki szerint a 215/2001-es helyi közigazgatási törvény módosítása lenne a járhatóbb út.
„Bele kellene foglalni egy cikkelyt, amely egyértelműen kimondaná, hogy minden olyan helységben, ahol a kisebbség aránya nem éri el a 20%-ot, a helyi tanácsnak jogában áll elfogadni nyelvi jogokat (így a többnyelvű táblázást is) érvényesítő határozatokat. Készíteni fogunk egy javaslatcsomagot, amit eljuttatunk az RMDSZ képviselőházai frakciójának. Erről már Csoma Botond kolozsvári tanácsossal és a Nyelvijogok.ro aktivistáival is egyeztettünk. Amint az anyag elkészül, az RMDSZ vezetőségével és a parlamenti frakcióinak a lehető legtöbb tagjával is beszélünk. Itt egy csomagba több módosításról is szó lehet, nemcsak a 20% alatti helyzetek lefedéséről, hanem akár a 20%-os küszöb 15 vagy 10%-ra való csökkentéséről is. Meglátjuk, mit tart a frakció és a vezetőség is átvihetőnek a jelenlegi körülmények között. Mindenesetre ezt addig kell megoldani, amíg koalícióban vagyunk. Addig pedig egy kis “könyökléssel” a gyéresi táblának ki kellene húznia” - mondta.
Máté András ügyvéd, a képviselőház RMDSZ-frakciójának vezetője kérdésünkre elmondta, téves döntésnek tartja az ítélőtábla határozatát, ugyanakkor szerinte nem feltétlenül a közigazgatási törvény módosítása jelenti a megoldást, elég lehetne ennek alkalmazását módosítani az önkormányzatok hatáskörének világos szabályozásával.
Amúgy egy ilyen jellegű módosítás nemcsak Aranyosgyéres esetében jönne jól: Erdélyszerte több olyan település határában is ki vannak helyezve a többnyelvű táblák, ahol a kisebbség számaránya nem éri el a közigazgatási törvényben megszabott küszöböt. Az alkalmazás módosításával például Brassó, Déva, Nagyenyed, Vajdahunyad, Medgyes, Nagyszeben vagy Szinérváralja többnyelvű helységnévtáblája esetében felmerülő jogi vitáknak is elejét lehetne venni.
Németi András, az aranyosgyéresi RMDSZ vezetője egyébként nem adja fel a többnyelvű helységnévtáblának a helyben maradásáért folyó küzdelmet. Egyelőre várja az ítélőtábla indoklását, de úgy látja, nehéz lesz egy újabb tanácsi határozat elfogadásáról meggyőzni a város vezető testületét. Mint mondta, gyakorlatilag újból kell kezdeni a lobbitevékenységet és a PDL-frakciótól függ, hogy egy újabb per kilátásának dacára is megszavazna-e egy, a háromnyelvű helységnévtáblára vonatkozó határozatot. 
Kertész Melinda
Transindex.ro

A Bethlen Gábor Alap támogatja a határon túli magyarokat
A Kárpát-medencében tevékenykedő magyar térségfejlesztési szakemberek legutóbb a kárpátaljai Antalócon találkoztak, ahol Ulicsák Szilárd miniszteri biztos a magyar állam támogatásáról biztosította a hét országból érkezett részvevőket. Arról is beszámolt, hogy hamarosan megkezdi működését az új nemzetpolitikai elképzeléseknek megfelelően létrehozott, a határon túli szervezetek működését segítő Bethlen Gábor Alap.
Kárpátalján igencsak szükség van fejlesztésre. Ocskay Gyula, a CESCI főtitkára elmondta, az a céljuk, hogy minél több térségfejlesztési szakembert vonjanak be a közös munkába, hálózati együttműködésbe. Nyolcvan-száz érdeklődő szervezetről tudnak eddig.
A gazdasági szakemberek szerint nem szabad hagyni, hogy egy-egy régió jelentősen elmaradjon, mert az magával rántja a többit is. Baranyi András, a Magyarország–Szlovákia–Románia–Ukrajna ENPI CBC program igazgatója elmondta, a fejlesztésekre az Európai Unió is biztosít forrásokat.
Oláh Gyárfás, Alcsútdoboz polgármestere testvér települési kapcsolatokat szeretne kiépíteni Kárpátalján. Elsősorban kulturális, sport és gazdasági együttműködésre gondolnak.
Az új Bethlen Gábor Alapon keresztül a határon túl működő magyar vállalkozókat és civil szervezeteket a magyar állam anyagilag is támogatni fogja. Ulicsák Szilárd elmondta, az oktatásnak kiemelt szerepe lesz. Mint mondta, korábban több minisztériumon, szervezeten át folyósították a támogatásokat, a rendszer átláthatatlan volt. A Bethlen Gábor Alap jelenti az egységesített, átlátható rendszert. Kossuth Rádió
Erdély.ma

Erdélyi körúton Szent László ereklyéje
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány kezelője, Böjte Csaba Erdély felvirágoztatását szolgáló Szent István-terve, azon beül is a Tündérkert program sok embert megmozgatott. A most erdélyi körúton levő Szent László-ereklye is jó alkalom arra, hogy Csaba testvér megszólítsa az embereket.
Böjte Csaba tizenhét-állomásos erdélyi zarándoklatra hozta el a győri püspökségről Szent László csontereklyéjét. Az ereklyét elsősorban olyan településekre vagy azok közelébe viszik el, ahol a Szent Ferenc Alapítványnak otthonai működnek. Ezek vezetőit Csaba testvér arra biztatta, hogy nagyböjti feladatként Szent László életéről elmélkedjenek, beszélgessenek a gyerekekkel, imájukba foglalva készüljenek az ereklye fogadására.
Szent László ereklyéje útjának egyetlen célját Csaba testvér úgy határozta meg, „a nagyböjti szentidőben Szent László segítségével megújulni hitben, reményben, szeretetben. Elmélyülni Isten és testvéreink, népünk iránti elkötelezettségben.
Erdély.ma

Vádat emeltek Rácz Károly ellen (Előzetesben marad a polgármester)
Csúszópénz elfogadása miatt vádat emelt a Brassó megyei Korrupcióellenes Ügyészség Rácz Károly, Kézdivásárhely tisztségéből felfüggesztett polgármestere ellen. Tegnap délután a Kovásza Megyei Törvényszék is döntött, elutasította Rácz Károly kérését, és meghosszabbította a 29 napos előzetes letartóztatást.
A Korrupcióellenes Ügyészség tegnap közzétett vádirata szerint 2010. február 20-án Rácz Károly kézdivásárhelyi polgármester egy vállalkozótól (a feljelentőtől) csúszópénzt kért, hogy biztosítsa a polgármesteri hivatal és a feljelentő cége közötti szolgáltatási keretszerződés lebonyolítását. A szerződés összértéke áfa nélkül 2 123 224,5 lej, és a cég homok, kavics szállítását vállalta. A polgármesternek kellett volna biztosítania a megrendelést és az áru kifizetését, s ezért 2010. április–október és 2011. február–március között összesen 51 000 lejt kért és kapott a feljelentőtől. Az ügyészség március 11-én tettenérést szervezett, ekkor bukott le Rácz Károly, és másnap a Kovászna Megyei Törvényszék elrendelte 29 napos előzetes letartóztatását. A tegnap délután lezajlott zárt tárgyaláson a törvényszék jóváhagyta az ügyészek kérését, és meghosszabbította az előzetes letartóztatást. Rácz Károlyt ezúttal nem az eddigi két ügyvéd, a sepsiszentgyörgyi Sorin Vidican és a bukaresti Eduard Predescu képviselte, hanem az ugyancsak szentgyörgyi Ioan Avram. A döntés értelmében Rácz Károly szombattól számítva még legalább harminc napig a Kovászna Megyei Rendőrség fogdájában marad.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMNT-felszólítás: mi lett az állami pénzekkel? (Elszámolási csörte az EMNT és az RMDSZ között)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) újabb felhívásban szólította fel az RMDSZ-t, hogy számoljon el mind a magyar, mind a román államtól kapott pénzekkel, mégpedig ne csupán a pénzt juttató szerveknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek is, tételesen, összegszerűen és öt évre visszamenően.
A Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök aláírását viselő dokumentumban másodszor intéztek felhívást az RMDSZ-hez. Tőkés László február 28-án szólította fel először a szövetséget: adjon számot az általa kezelt román és magyar költségvetési pénzekről. Az EMNT elnöke ráadásul a magyarországi elszámoltatási biztost kérte fel e pénzek erdélyi felhasználásának ellenőrzésére. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök legutóbb Kolozsváron visszautasította Tőkés feltételezését, miszerint a magyarok e szervezete ,,rosszul bánik a magyarországi pénzekkel”. Erre reagálva adta ki Tőkés és Toró az újabb állásfoglalást, amelyben hangsúlyozzák, hogy felhívásuk a nyilvános elszámolásra irányult. A dokumentum aláírói azt is követelik, hogy az RMDSZ a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel is számoljon el, ne csupán a Román Állami Számvevőszéknek, hanem az erdélyi magyar közösségnek, saját választóiknak, vagyis a romániai adófizetőknek.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára blogbejegyzésben reagált a felszólításra: ,,Az RMDSZ és az általa működtetett alapítványok az utolsó baniig, fillérig elszámoltak és elszámolnak. A folyamatos ellenőrzések során soha semmilyen állami szerv nem talált kivetnivalót az RMDSZ pénzügyvitelében.” A főtitkár szerint Tőkés alighanem azért rukkolt elő ezzel az újabb támadásával, hogy elterelje a figyelmet a demokráciaközpontokban a magyarországi adófizetők pénzén folyó pártépítési próbálkozásról.
Az EMNT tegnap újabb közleményben minősítette Kovács Péter reagálását. ,,A főtitkár blogbejegyzésben reagált felszólításunkra. (...) Sajnáljuk, hogy csak annyira méltatja választóit, vagy akár a sajtó képviselőit, hogy az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget, pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és a Korrupcióellenes Főügyészség rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket. Kovács Péter elhallgatja, ami számunkra rövid kutakodás után kiderült, hogy például a Hivatalos Közlönyben közölt adatok, illetve a román sajtó szerint 2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt kapott, a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel egészítette ki, adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze. Az adományokat kivéve ezek az összegek – mintegy 5 millió euró – a mi adólejeinkből származnak” – áll a közleményben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokráciaközpontok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóinknak tartoznak, fogalmaznak az EMNT vezetői. Ugyanakkor felszólítják Kovács Pétert, hogy tartsa tiszteletben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiáját.
Az EMNT kérdései – Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány? – Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan juttatott ,,baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére? – Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak? – Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány? – Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett? – A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket? – A közpénzek elköltéséről az előbb felsorolt esetek és viszonylatok rendjén milyen erre hivatott grémiumok és mely költségvetési és működési szabályok alapján rendelkeztek?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Készül a jövő évi választásokra az RMDSZ
A nyár végéig nevesítik nem csak az RMDSZ-polgármesterjelölteket, de összeállítják a tanácstagok listáját is, a megye városaiban pedig közvélemény-kutatás segítségével döntenek majd – mondta el Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök, tanácselnök.
Tamást az erdővidéki polgármesterek Bölönben tartott alálkozóján kérdeztük arról, hogy elkészült-e a még tavaly bejelentett felmérés, amely segít majd négy-öt jelölt közül kiválasztani, ki képviseli Baróton a legnagyobb eséllyel az RMDSZ-t a következő helyhatósági választásokon.
Tamás Sándor elmondta: a decemberben bejelentett felmérés nem készült el, de valószínűleg még ebben a hónapban nekikezdenek, s május végéig kiértékelik és közzéteszik az eredményeket. Barót mellett közvélemény-kutatást végeznek Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Kovásznán is. A városi és községi tanácstagokat a nyár folyamán választják ki. Mint mondotta, azért sietnek a nevesítéssel, mert az MPP mellé felsorakozni látszik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is, ezért idejében szeretnének felkészülni a megmérettetésre. „El kell ismernünk, az RMDSZ-en kívül is létezik magyar politikai élet, ezért úgy vélem, minél markánsabban kell megjelenítenünk arcunkat. Ezért is hozzuk létre például a Székelyföldi Önkormányzati Tanácsot. Meggyőződésem, hogy Kovászna megyében minden jelentősebb településen győzni fogunk, hiszen igenis, bebizonyítottuk, ahol mi vagyunk vezető tisztségben, ott fejlődik a közösség, ahol pedig az MPP, ott minden stagnál. Ez látszik Baróton és Kézdivásárhelyen is. Mindannak ellenére, hogy Kézdivásárhely jelentős, mintegy tízmillió eurós költségvetéssel rendelkezik. Rácz Károlynak még lefestenie sem sikerült azt, amit mi építettünk. Baróton személyesen fogok kiállni az RMDSZ jelöltje mellett, mert meggyőződésem, hogy Barót többet érdemel” – mondotta Tamás Sándor.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kollégiumépítésért fogtak össze
Egy közösségépítő szerepet is betöltő csíkszeredai kollégium megépítéséért fogtak össze és indítottak el egy felhívást önkormányzatok, az egyház és a tanfelügyelőség képviselői, közéleti szereplők, neves tudósok és kutatók. A Márton Áron és Segítő Mária gimnáziumoknak helyet adó épületben ugyanis a jelenleg zajló felújítás után már nem működhet tovább a bentlakás.
Példaértékű összefogás kezdődött két évvel ezelőtt Csíkszereda és Hargita megye önkormányzata, valamint az egyház között. Ennek eredményeként újul meg a 100 éve épült római katolikus gimnázium, Csíkszereda legmonumentálisabb műemlék épülete. A felújítás után azonban az épületben többé már nem kaphat helyet a bentlakás, melynek így megszűnésével a gimnázium elveszíti regionális elitképző szerepét.
Egy közösségépítő szerepet is betöltő kollégium megépítéséért fogtak össze és indítottak el egy felhívást – amely egyben szándéknyilatkozat is – a megyei és a helyi tanács, az egyház és a tanfelügyelőség képviselői, valamint közéleti szereplők, neves tudósok, kutatók, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium volt diákjai és bentlakói tegnap a csíkszeredai megyeházán. A dokumentumot aláírta Hargita Megye Tanácsa részéről Borboly Csaba elnök és Petres Sándor alelnök, Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere, Sárosi Béla helyi tanácsos, Lászlófy Pál István, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) örökös tiszteletbeli elnöke, a Márton Áron Gimnázium egykori iskolaigazgatója, Ferencz S. Alpár főtanfelügyelő, Korodi Szabolcs építész és Darvas-Kozma József főesperes. A kollégium megépítésének kezdeményezői továbbá Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, Fülöp Tünde egykori bentlakó, jelenleg a göteborgi egyetem professzora, Korodi Attila parlamenti képviselő, dr. Kristály Sándor, Románia kiemelkedő matematikusa, egyetemi docens, valamint Rafain Zoltán megyei tanácsos, a csíki közbirtokossági szövetség vezetője. Mint azt Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a dokumentum aláírásakor elmondta, várják a további támogatók csatlakozását. A felhívás és szándéknyilatkozat aláírói egyetértettek a kollégium megépítésének fontosságában, és lehetőségeik függvényében mindannyian támogatni szeretnék a terv megvalósulását. Sárosi Béla a tervismertető során a száz évvel ezelőtt történtekre emlékeztetett – szerinte az akkori példaértékű összefogást kell megismételni a jelenben is, hogy felépülhessen a kollégium. Borboly Csaba, a Márton Áron Gimnázium egykori végzőseként és bentlakójaként kiemelte, Székelyföldnek szüksége van ma is az elitképzésre, amely olyan intézményekben valósulhat meg, amely a tanórák utáni közösségépítést is biztosítja. Szerinte ide kell gyökereztetni a fiatalokat, ebben fontos szerepet tölthet be a kollégium közösségépítő jellege.
Korodi Szabolcs ismertette a kollégium építésére vonatkozó eddigi terveket. Szerinte a Márton Áron és a Segítő Mária gimnázium, valamint a Nagy István Művészeti Líceum számára elképzelt kollégium egy tágabb kulturális régiótervezés is egyben, amely az eddig történtek feltérképezésén alapul. Elképzelésük szerint a jelenlegi igényeknek egy 200-400 fős, 4000-6000 négyzetméteres kollégium felelne meg. Ezt 3,5-5 millió euróból lehetne megvalósítani. Az építész szerint a gimnázium udvara lenne a legmegfelelőbb helyszín a kollégium felépítésére, azonban erről még nem született döntés.
Lászlófy Pál István tapasztalataira alapozva elmondta, ez a kollégium sokat adna a térség magyar közösségének. Emlékeztetett, a gimnáziumhoz kötődő két nagy magyar püspök, Majláth Gusztáv Károly és Márton Áron is mennyire fontosnak tartotta a kollégium közösségépítő, nevelő szerepét. Ferencz S. Alpár az infrastruktúra mellett a tehetséggondozás fontosságát hangsúlyozta, és e téren támogatásáról biztosította az elképzelést. Antal Attila – mint Csíkszereda oktatásért felelős alpolgármestere – szerint a jelenlegi törvényes keretek mellett nagy kihívás egy ilyen kollégium megépítése és fenntartása mind infrastruktúra, mind tartalommal való feltöltés szempontjából. „Folytatjuk az eddig elkezdett folyamatot, partnerek vagyunk a megvalósításban” – mondta az elöljáró. Darvas-Kozma József az egyház támogatásáról biztosította a terv kivitelezését. Kiemelte, a kollégium erősíti az intézményt, neveléssel egészíti ki az oktatást. A főesperes ugyanakkor elmondta, amennyiben a gyakorlatban is visszakapja az egyház azt az épületét, amelyet jelenleg az erdészeti hivatal foglal el, ezt felajánlanák egy kollégium működtetésére. Korodi Attila, Kristály Sándor és Fülöp Tünde levélben fejezte ki támogatását a kollégium felépítése kapcsán. Petres Sándor szerint – aki számára a családi hagyomány továbbvitele szempontjából is fontos lenne a kollégium megépítése – hosszú úton indultak el, a jelenlegi esemény, a szándékuk kinyilvánítása az első lépés a megvalósítás felé. A konkrét tervezési folyamattal Korodi Szabolcs foglalkozik, a megye, a város és a parlamenti képviselet pedig a lehetséges pénzügyi forrásokat igyekszik megszerezni.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Magyarellenes fellépés a Székelyföldön
Akciócsoportot hoz létre a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma, hogy megakadályozzák a kisebbségek jogállását szabályozó törvény elfogadását és az ország régióinak újrafelosztását. Ioan Sălăjan érsek, a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökség vezetője elnökölte azt a gyűlést, amelyen a magyarok „románellenes” tetteit elemezték, köztük Csibi Barna március 15-i „Iancu-akasztását”, és elhatározták a csoport létrehozását. Az akciót azonban sem a székelyföldi román, sem pedig a magyar politikusok szerint nem kell komolyan venni.
Ioan Lăcătuşu, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának alelnöke a Krónikának elmondta, az akciócsoportba bevonnak civileket és politikusokat, s minden erejükkel megpróbálják meggyőzni a Demokrata-Liberális Párt honatyáit, hogy ne a politikai érdeket, hanem a román nemzeti érdeket tartsák szem előtt, amikor ezekről a törvényekről szavaznak. „A jelenlegi kormánykoalíció mulandó, de Románia örök, ezért meg kell akadályozni, hogy az ország szívében etnikai enklávó jöjjön létre” – szögezte le a fórum alelnöke. Lăcătuşu szerint a nemzeti kisebbségek jogállást szabályozó törvényre nincs semmi szükség, valójában a Hargita és Kovászna megyei románok szorulnak védelemre, hiszen például Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen évek óta nincs képviselőjük a helyi tanácsban. Az új oktatási törvénnyel szemben is komoly fenntartásaik vannak, s mint mondják, nem szabad engedniük, hogy ahhoz hasonlóan a PDL–RMDSZ-koalíció más, „a román népre veszélyes törvényeket” megszavazzon.
Elhatárolódnak a románok
A Kovászna megyei román politikusok azonban nem tartják hitelesnek Ioan Lăcătuşut arra, hogy képviselje a Maros, Kovászna és Hargita megyében élő románok érdekeit. Dan Manolăchescu, a Demokrata-Liberális Párt Kovászna megyei elnöke lapunknak elmondta, ha a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma meghívná a rendezvényeire a kormánypártok képviselőit, akkor tudná, hogy a kisebbségi törvény és a régiók átszervezése nem szerepel a kormány napirendjén. (Az RMDSZ és a Demokrata-Liberális Párt között a közelmúltban megkötött paktum tételesen tartalmazza, hogy a folyó parlamenti ülésszak végéig a döntéshozók elfogadják a kisebbségi törvényt. – szerk. megj.)
Manolăchescu ugyanakkor leszögezte, a kisebbségek jogállását szabályozó törvény sorsát vagy annak tartalmát nem Kovászna és Hargita megyében kell megvitatni, hiszen ebben a térségben nem lesz szükség annak alkalmazására.
„Ez a törvény nem jelent semmilyen veszélyt az országra nézve, a szellemiségével nincs semmi baj, viszont még javítani kell rajta, mert ellentmondásokat is tartalmaz” – közölte Dan Manolăchescu. A demokrata-liberális politikus szerint a civil fórum megmozdulása valójában az ellenzék kormány elleni támadása, hiszen a fórum a pártkönyvek nélküli szociáldemokraták szószólója. Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei elnöke megkeresésünkre leszögezte, Ioan Lăcătuşu „kommunista múltú vad nacionalistaként ismert”, ezért nincs joga a román–magyar kérdésekben állást foglalnia a Kovászna és Hargita megyei románság nevében. „Nem a törvényektől kell félnünk, nem a törvények elfogadását kell megakadályoznunk, hanem mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy olyan törvények szülessenek, amelyek elsősorban a helyi közösségek érdekeit szolgálják” – szögezte le a liberális politikus.
A magyarok sem veszik komolyan
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, az RMDSZ városi elnöke lapunk megkeresésére mintegy válaszként Ioan Lăcătuşu kijelentésére úgy fogalmazott, „az ő magyarellenes eszméi mulandók, a Székelyföld viszont örök”. „Az idő nekünk dolgozik” – szögezte le a háromszéki politikus. Hozzátette: a kisebbségek jogállását szabályozó törvény által szavatolt kulturális autonómiára nem a székelyföldi magyaroknak, hanem éppen a székelyföldi románoknak van szükségük. „Ha nincs kulturális autonómia, egy csúnya székelyföldi polgármester a román közösség megkérdezése nélkül nevezhet ki igazgatót például a Mihai Viteazul Főgimnázium vagy az Andrei Mureşanu Színház élére” – replikázott.
Antal Árpád kifejtette, meggyőződése, hogy az egész országban senki nem veszi már komolyan Ioan Lăcătuşut, ezért nem kíván ennél mélyrehatóbban foglalkozni az általa felvetettekkel vagy a tervezett akciócsoporttal. Hasonlóképpen vélekedik Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere. Mint a Krónikának elmondta, nem hajlandó foglalkozni a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumával, viszont megismételte, amit az RMDSZ kongresszusán is megfogalmazott, hogy ha a kisebbségek jogállását szabályozó törvényt és a régiók átszervezését júniusig nem rendezi a kormány, akkor az RMDSZ-nek ki kell lépnie a Boc–kabinetből. „Kelemen Hunor szövetségi elnöknek jelenleg ez a két legfontosabb feladata” – összegzett Ráduly Róbert.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László: adatokat hallgat el Kovács Péter
Tőkés László, az EMNT elnöke nyilatkozatban reagált Kovács Péter kijelentéseire, és felrója az RMDSZ főtitkárának, hogy elhallgatja az állami kisebbségi támogatásokkal kapcsolatos adatokat. Tőkés ismételten a közpénzekkel való elszámolásra szólítja fel az RMDSZ vezetőségét.
Mint szerdai közleményében írja, Tőkés László sajnálja, hogy Kovács Péter csak annyira méltatja választóit, hogy „az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget” blogbejegyzésében, amelyben reagál az EMNT-vezetők arra irányuló felszólítására, hogy „ az RMDSZ a választói előtt is számoljon el, mire költi a az erdélyi magyar közösségünk által befizetett adólejeket”.
„[…] pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és a Korrupcióellenes Főügyészség (DNA) rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket” – írja Tőkés.
Az EMNT-elnök felrója Kovács Péternek, hogy elhallgatja a Hivatalos Közlönyben és a román sajtóban közölt adatokat, amelyek szerint „2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt kapott (kb. 3,65 millió euró), a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel egészítette ki (kb. 1,39 millió euró), adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze (majdnem 300 000 euró).”
Tőkés hangsúlyozza: az adományokat kivéve ezek az összeget – mintegy 5 millió euró – „a mi adólejeinkből származnak”.
Kovács Péter vonatkozó kérdéseire reagálva Tőkés leszögezi: „az EMNT által működtetett demokrácia központok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóinknak tartozunk”.
„Felszólítjuk Kovács Péter újonnan választott főtitkárt, hogy tartsa tiszteletben szervezetünk autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiánkat” – olvasható Tőkés nyilatkozatában.
Az EMNT elnöke ismét felteszi az egy nappal korábban megfogalmazott hat kérdését, abban a reményben, hogy az RMDSZ-főtitkár „hajlandó végre érdemben válaszolni ezekre, és nem alaptalan vádaskodásokkal próbálja elkenni azt a tényt, hogy mindenezekről saját választóik előtt még soha nem tartották fontosnak és szükségesnek elszámolni.”
A kérdések listája kiegészül továbbá egy hetedikkel, arra vonatkozóan, hogy „a közpénzek elköltéséről [...] milyen erre hivatott grémiumok és mely költségvetési és működési szabályok alapján rendelkeztek?
Krónika (Kolozsvár)

Kovács Péter: lerágott csontot vett elő Tőkés László
Az RMDSZ és az általa működtetett alapítványok az utolsó baniig, fillérig elszámoltak és elszámolnak a pénzekkel – szögezte le Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, aki szerint Tőkés László számára az a fontos, hogy belerúgjon a szövetségbe.
Kovács Péter blogján reagált arra a felhívásra, amelyet kedden adott ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Tőkés László elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök aláírásával, és amelyben az EMNT vezetői sürgeti, hogy az RMDSZ tételesen, öt évre visszamenőleg számoljon el az erdélyi magyar közösség felé a kapott közpénzekkel.
Az RMDSZ-főtitkár szerint Tőkés László számára láthatóan „nem jelent problémát, hogy egy számtalanszor lerágott csontot vett elő, eszébe sem jut, hogy amikor kiborul az elmúlt évek támogatásaitól, több ezer jóhiszemű civil kezdeményezést tipor a sárba, aláz meg.
Tőkés semmibe veszi, hogy az RMDSZ, vagy az általa működtetett alapítványok az utolsó baniig, fillérig elszámoltak és elszámolnak, a folyamatos ellenőrzések során pedig soha, semmilyen állami szerv nem talált kivetni valót az RMDSZ pénzügyvitelében – írja Kovács a Tolvaj tolvajt kiált? című blogbejegyzésében.
„Tőkés László nagyon jól tudja, hogy az RMDSZ és az alapítványai minden törvényt, pénzügyi előírást betartottak és betartanak. Őt nem az igazság érdekli: számára az a fontos, hogy rúgjon egyet abba a szervezetbe, amelyet a jövő évi választásokon le kíván győzni” – olvasható a főtitkár blogján.
„Vajon Tőkés László nem azért rukkolt elő ezzel az újabb támadásával, hogy elterelje a figyelmet a demokrácia központokban, a magyarországi adófizetők pénzén folyó pártépítési próbálkozásról? Vajon nem azért ködösít, hogy könnyebben pazaroljon forint százmilliókat? Vajon nem a tolvaj kiált tolvajt? Vajon van még valaki, aki elhiszi azt a maszlagot, miszerint az EMNT irodáiban boldog önkéntesek hada kizárólag a könnyített honosítással foglalkozik? Senki nem teszi fel azt a kérdést, hogy vajon hány ezer, hány tízezer közpénzből kifizetett forintba került egy párttámogató aláírás?” – fogalmaz Kovács Péter, aki szerint ezekre a kérdésekre soha nem lesz válasz.
Krónika (Kolozsvár)

Tárlat Szatmáron a kollektivizálás történetéről
Parasztok és a kommunizmus címmel a kollektivizálás történetét bemutató tárlat nyílt tegnap a Szatmár Megyei Múzeumban. A kiállításon történelmi áttekintést nyújtó tablók szerepelnek, melyek jelentős része az 1949 és 1962 közötti kommunistaellenes parasztmozgalmakat mutatja be.
A tárlat anyagának jelentős részét a Civil Akadémia Fóruma, valamint a Nemzetközi Kommunizmuskutató Intézet munkatársai állították össze, ezt egészítették ki Szatmár megyéből származó dokumentumokkal, emlékérmekkel, termelőszövetkezeti tagsági igazolványokkal. Korabeli kommunista propaganda-plakátok is láthatóak a kiállításon, valamint a kulákok ellen uszító karikatúrák, gúnyversek. Amint a megnyitón a múzeum igazgatója, Liviu Martha, valamint a megyei hagyományőrző igazgatóság vezetője, Felician Pop, illetve Claudiu Porumbăceanu, a Vasile Goldiş Egyetem történelemtanára elmondta: jövőre, az 1962-ben befejezett kollektivizálás ötvenedik évfordulójára részletesebb, személyes visszaemlékezéseket is tartalmazó újabb tárlattal készülnek, ehhez gyűjtik jelenleg az anyagot.
Kifejtették: bár a most bemutatott kiállítás keretében viszonylag kevés szó esik a szatmári kommunistaellenes megmozdulásokról, úgy tudják, itt is többen szabotálták a földek államosítását, és az ezekkel szembeni megtorló intézkedések is napirenden voltak. E téren is folyik jelenleg a kutatómunka. A Vasile Goldiş Egyetem tanára, aki a téma szakértőjének számít, a közép-kelet-európai országok szovjetizálási tervéről beszélt, valamint a parasztságot a termelőszövetkezetekbe kényszerítő, a kisebb magángazdálkodásokat tönkretevő intézkedéseket is részletezte. Ennek egyik eleme volt a lóállomány elkobzása, illetve a lovak leölése, melynek célja a parasztok viszonylagos függetlenségének megtörése volt, de idesorolható az is, hogy a kolhozosításnak ellenállók gyerekeit nem vették fel az iskolákba. Az elpusztított lovakat a propaganda szerint egyébként „magasabb szintű proteinek” előállítására használták, azaz disznókkal etették fel a húsukat. A kiállítás egy hónapig lesz látogatható.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Levéltári titkok
Bő húsz évvel a rendszerváltás után, előjönnek időnként olyan régi beidegződések, amelyekről már azt hittük, hogy megszabadultunk tőlük. De nem olyan könnyű kinőni a reflexeket. Romániában a levéltári kutatásokkal kapcsolatos törvényi háttér az egyik legkevésbé megreformált terület, amely mai napig se szabályozza demokratikusan és átlátható szabályok szerint a dokumentumokhoz való hozzáférést, és azok kutatását. Hasonló körülmények nehezítik a kutatók munkáját a minisztériumok alárendeltségébe tartozó levéltáraknál is, ahol még mindig önkényes cerberusok őrködnek a dokumentumok fölött. Ezek az „őrködők” kényük-kedvük szerint rostálják meg a kikért iratokat, és szabják meg a kutatóknak, hogy milyen időszakra korlátozzák kutatásaikat, arra hivatkozva, hogy az igényelt levéltári anyag túlságosan nagy időszakra terjed ki.
A hazai áldatlan levéltári állapotokra számos európai felhívás, de román állami dokumentum is rámutatott már. Idézzük fel csak a Tismăneanu-jelentés erre vonatkozó részét, amely egyértelműen kimondja, hogy a levéltárosok szelektíven válogatják ki azokat a kutatókat, akiknek megengedik, hogy hozzáférjenek a dokumentumokhoz, de a kikért anyag tekintetében is ők maguk döntik el, hogy az igényelt kutatási anyag melyik részét bocsátják a kérelmező rendelkezésére, és melyiket titkolják el (nyilvánítják nem létezőnek), különböző jogi magyarázatokra hivatkozva. Ezzel az antidemokratikus gyakorlattal szembesültek a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság tagjai is, akiknek valóságos harcot kellett vívniuk a levéltárak anyaga fölött őrködőkkel, hogy hozzáférjenek a múlt rekonstruálásához elengedhetetlen történelmi dokumentumokhoz.
Azóta eltelt több mint négy év, viszont a levéltárakat továbbra is a titoktartás és a titkolózás övezi. Sajnos, egyelőre a megújhodásra való szándék sem érhető tetten, hiszen a minisztériumok, a különböző levéltári állagok gazdái – megnyilvánulásaik alapján – továbbra is a homályos viszonyok fenntartásában érdekeltek. A kommunista időkből örökölt kutathatási korlátozás veszélyét – amit egyébként ők maguk alkalmaznak évtizedek óta – most ők kürtölik világgá egy törvénykezdeményezés kapcsán, ami arról szól, hogy az egyházaknak szolgáltassák vissza a kommunizmus ideje alatt tőlük egykor törvénytelenül elkobzott levéltári állagokat. Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők beterjesztettek egy erre vonatkozó törvénytervezetet, ami módosítaná az 1996-os levéltári törvényt. A kezdeményezés tavaly elbukott a szenátusban, most pedig a képviselőház asztalára került. Első lépésben kedvező jelentést kapott a módosító indítvány a kulturális szakbizottságban, ami hangos ellenhadjáratot indított el a román sajtóban. Román történészek – közöttük tiszteletre méltó személyek is – levéltárosokkal karöltve főként román nemzeti érzelmekre apellálva érveltek amellett, hogy az esetleges visszaszolgáltatás „a román nemzeti örökség megcsonkításával” ér fel, mivel – mint mondják – lehetetlenné válik majd a szabad hozzáférés a dokumentumokhoz, amennyiben visszaszolgáltatnák az egykor törvénytelenül elorzott egyházi levéltárakat és a magángyűjteményeket. Állítják ezt azok a levéltári vezetők, akik a birtokukban lévő állományok kutathatóságát még ma is szisztematikusan megakadályozzák, arra hivatkozva, hogy az anyag nincs feldolgozva. A sirámok másik fő érvét a visszaszolgáltatandó dokumentumok féltése képezi, vagyis, hogy új gazdáik bizonyára képtelenek lesznek megfelelő körülmények között tárolni az iratokat, így biztosan az örök enyészetre vannak ítélve. A felháborító mindebben az, hogy maga a levéltár vezetői elismerik: az egyházaktól elkobzott állományok rendszerezése, pontos felmérése mai napig sem történt meg, és a levéltárosok sokszor erre hivatkozva utasítják el a kutatók kéréseit. Így feltevődik az a jogos kérdés, hogy maga a román állam milyen gazdája volt az elmúlt negyven évben ezeknek az iratoknak, ha még az alapvető rendszerezésük sem történt meg, így senki nem tudja – még a magukat jó gazdának tartó állami levéltárosok sem –, mi van a tulajdonukban.
Az egyházak évszázadokon keresztül képesek voltak megőrizni levéltáraikat. Ezentúl is elsősorban ők maguk a legérdekeltebbek abban, hogy ezek az iratok megmaradjanak az utókor számára, és hozzáférhetővé váljanak.
A riogatás tehát alaptalan, és azt mutatja, hogy a visszaszolgáltatást ellenzőkben egy másik, csaknem évszázados reminiszcencia lappang, ami Erdély féltésében nyilvánul meg. Ma ugyanis a románok közül sokan úgy gondolják – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása révén Románia „elveszítheti Erdélyt” a történelem „újraírása” révén. A román társadalomnak az ilyen riogatások iránti fogékonyságát mutatja, hogy a médiában indított hadjárat nyomán a képviselőház visszaküldte a törvénytervezetet az alsóházi szakbizottsághoz „bizonyos homályos részletek tisztázása” végett
BORBÉLY TAMÁS 
Szabadság (Kolozsvár)

Hibából erényt
„Szabad sajtó díjat kapott Markó Béla. Az egymondatos hír úgy hat, mint egy Hócipős álhír. Persze, ha jobban utánaolvasunk a díjnak, akkor világossá válik a háttér és érthetővé az első látásra abszurd tartalmú mondat. A Szabad Sajtó díjat az azonos nevű alapítvány ítéli oda, melyet az MSZP alapított 1994-ben. Az MSZP, melynek értékrendje, figyelembe véve a párt történetét, jogelődjeit is ideértve, nem egyszerűen párhuzamos a szabad sajtó s általában a közösségi és egyéni szabadság gondolatával, hanem éppenséggel ellentétes azzal – …mindenki azt teszi, amit természete diktál, a kutya ugat és kergeti a macskát, a macska megfogja az egeret, a kaméleon idomul, az ízig-vérig antidemokratikus és nemzetellenes MSZP pedig a Nemzet és Demokrácia jelszavai alatt menetel”
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Schwäbische és romanes: magyar volt, magyar lesz?
Nem vették jó néven a romániai német és roma kisebbségi szervezetek az RMDSZ új főtitkárának népszámlálással kapcsolatos kijelentését, miszerint a magyar érdekvédelmi szövetség megpróbálja meggyőzni a magyar ajkú erdélyi svábokat és a magyarul beszélő romákat: vallják magukat magyarnak az idei népszámláláson.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar színház – peren kívül
Beszélgetés Szabó Ödönnel, a Bihar megyei tanács jogi bizottságának elnökével
Csak másfél év múlva kezdődik az a per, amelyben a közigazgatási bíróság a nagyváradi magyar és román színház szétválásáról dönt. A város kulturális intézményeinek átszervezését kezdeményező Bihar megyei tanács azonban nem várta meg a per végkimenetelét: a Nagyváradi Magyar Színház létrehozásáról határozott. Az ügy hátteréről Szabó Ödönt, az önkormányzat jogi bizottságának elnökét kérdeztük.
Honnan indult a magyar és a román színház szétválásának gondolata?
– Volt korábban egy igazgató, Petre Panait, aki elkezdte a magyar társulat belső életét górcső alá venni, és beleszólt a szereposztásba is. Ebben az időben került a megyei RMDSZ és tanács élére az a vezetés, amely ma is van. Később személyi változások történtek a színház vezetésében, amelyek az előzőhöz képest jobb helyzetet teremtettek. Így elkezdődhetett kisebb lépésekkel az önállósodás.
Megjelenhetett a színház homlokzatán magyarul is az intézmény neve, aztán a művészbejáratnál a két társulat névadóinak domborművei. De továbbra is feszültségek voltak, elsősorban a költségvetés miatt, ki mennyi pénzt használ fel, mennyi nézőt hoz be, hasonlók. Az önállósodás folyamata eljutott oda, hogy megtörténjen a döntő lépés, a társulatok önálló intézménnyé válása. És ezt mindkét társulat munkatársai támogatták is.
Milyen intézményeket érint konkrétan az átszervezés?
– Nagyváradon három nagy kulturális intézet van: a színház, ennek keretében működik a román, Iosif Vulcan Társulat és a magyar, Szigligeti Társulat; a bábszínház, amelyen belül szintén két társulat van: a román Arcadia és a magyar Liliput; és van a filharmónia, amelynek keretében a szimfonikus zenekar mellett van két néptánccsoport, a román Crişana Néptánccsoport és a magyar, a Nagyvárad Néptánccsoport.
A januári tanácsi döntés értelmében magyar színház intézményi keretei közé került volna a Szigligeti Társulat, A Liliput és a Nagyvárad Néptánccsoport. A román színház keretei közé került volna a Iosif Vulcan Társulat, az Arcadia és a Crişana Néptánccsoport, a filharmónia pedig maradna rendeltetésének megfelelően a klasszikus zene előadására.
Hogy sikerült az átszervezés szükségességéről meggyőzni a megyei tanácsot?
– Az RMDSZ-nek az volt az érdeke, hogy minél szélesebb támogatással rendelkező döntés szülessen. Először a megyei koalíciós partnerünkkel, a PNL-vel közöltük a kezdeményezést. Amúgy maguk is egy átszervezési javaslaton dolgoztak, nyilván nem ilyen keretekben.
Második lépésben pedig a PSD és a PD-L képviselőivel ültünk asztalhoz. Ekkor mindenki egyöntetűen támogatta az indítványt, később azonban a PD-L kihátrált, saját helyi érdekeinek megfelelően. Amelyek, személyes megítélésem szerint, elvétett érdekek. A januári ülésen a határozatokat a tanács, a szükséges kétharmados többséggel meg is szavazta.
Ezt követte a román média hisztériája és a „színháztemetéses” tiltakozások...
– Mindez hamis hírverés volt, hiszen nem akartunk felszámolni egyetlen intézményt sem, csupán új, jobb működési keretek közé helyezni. Közben a színház vezérigazgatója és a bábszínházé is aláírásgyűjtésbe kezdtek a döntés ellen... Majd megérkezett februárban a prefektus átirata, amelyben kifogásokat emel a szétválasztás procedúrája ellen.
Az egyik kifogás például az volt, hogy nincs jóváhagyásunk a névadó bizottságtól. A kifogások egy részét figyelembe véve módosító határozatok születtek, és az intézmények szétválása elkezdődött: alapító okirat leadása, adószám kérvényezése. Március elején a Nagyvárad Néptánccsoport betagolódott az új keretbe, a Szigligeti Színházba.
Hogyan került bíróságra az ügy?
– A prefektus a módosított tanácsi határozatot megtámadta a közigazgatási bíróságon. Egyáltalán nem mellékesen: ez március 15-én történt. Majd ezt követően eljött és felolvasta Traian Băsescu köszöntését a magyar nemzeti ünnep alkalmából. Az első tárgyalási időpontot is megkaptuk: a feleknek 2012 novemberében kell megjelenniük, hogy bemutassák álláspontjaikat. A prefektus döntését, és a bírósági eljárás elindítására választott időpontot cinikus lépésnek tartom. Amíg nincs végleges és visszavonhatatlan bírósági döntés, addig a két intézmény szétválasztásának folyamata felfüggesztődik. Hogy ez meddig tart, nem tudni.
A megyei tanács nem várta meg a per kimenetelét...
– A megyei tanács márciusi ülésén jogerős döntést hozott a Nagyváradi Magyar Színház létrehozásáról. Ezt az egyszerű elnevezést választottuk azért is, hogy a prefektus ne tudjon újra támadni. Tekintve, hogy a szétválás útja ellehetetlenült, az új intézmény létrehozása maradt az egyetlen járható út számunkra.
Mikor és hogyan fog a jelenlegi Szigligeti Társulat betagolódni a Nagyváradi Magyar Színházba?
– Ennek megvan a módja, de erről most még nem szeretnék nyilatkozni.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elszámoltatás szerepzavarral fűzserezve
Tőkés László kérésére a szomszédos országok magyar szervezeteire és intézményeire is kiterjeszti vizsgálódását az elszámoltatási kormánybiztos. Az RMDSZ brüsszeli listavezetője, aki épp az új pártja bejegyzésén dolgozik, már hónapok óta hangoztatja az elszámoltatás kiterjesztésének szükségességét a határon túli területekre.
A mikéntről egyelőre semmit sem tudni, csak annyit, hogy a vizsgálódás kizárólag a 2002-2010-es időszakot ölelné fel, holott az utolsó nagy magyarországi támogatási botrányok az első Orbán-kormány utolsó heteihez fűződnek. Az összmagyar elszámoltatási szándék azonban nem csupán ezért érdekes és tanulságos. A külhoni elszámoltatás szerepzavart tükröz - a Tőkés Lászlóét és a magyar kormányét.
A kormánybiztosnak egyszerűen nincs hatásköre külföldön, és ennek az akciónak politikai haszna sincs a hazai választók körében. Ahhoz, hogy idehaza is nagy vihart kavarjon, Markó Bélát kellene bilincsben kísérni a Markó utcába és gyorsan kideríteni, hogy már az utca névadása sem volt véletlen.
Pusztán Tőkés kívánságának teljesítéséről lenne szó? Aligha. Tőkés kérése nyilvánvalóan Erdélyt és az RMDSZ-t célozza. A magyar támogatáspolitika illetékesei pontosan tudják, hogy sem az RMDSZ, sem más határon túli magyar párt nem “kezelt és nem osztott” magyar költségvetési pénzeket; nem is kért, nem is kapott direkt támogatást egyetlen magyar kormánytól sem. Ez ugyanis államközi konfliktust, illetve a támogatott párt felszámolását eredményezhette volna. A támogatások címzettjei alapítványok, civil szervezetek voltak, és remélhetőleg maradtak mindmáig. A hazai nagy csontvázkereső buzgalomban ezen a területen egyetlen kis csontocska sem esett ki a szekrényből. Miről beszél akkor Tőkés, mit fog vizsgálni Budai Gyula? És miért épp most, hiszen Tőkés hónapok óta követeli az RMDSZ elszámoltatását?
Érdekes módon akkor került mindez terítékre, amikor a határon túli média egyre intenzívebben arról kezdett érdeklődni, miért késik az oktatási-nevelési támogatási pályázat kiírása? A válasz egyszerű. Kétségtelenül ez a státustörvény által előírt, személyre szóló támogatási forma a legnagyobb határon túlra kimenő tétel, amelyet egy-egy, az adott régióban működő alapítvány bonyolít le. Románia és Szlovákia esetében például államközi egyezmény rögzíti a lebonyolító szervezet kilétét, az adott állam szakhatóságai is ellenőrzik azok működését. Romániában egy “RMDSZ-közeli” alapítvány a lebonyolító. A haszon nem annyira anyagi, mint politikai. Tőkésék megkapták az állampolgársággal kapcsolatos ügyintézést, de szeretnék ha az oktatási-nevelési támogatások politikai és anyagi haszna is az ő szerveződő pártjukhoz folyhatna be. Ám ez az államközi egyezmény miatt lehetetlen.
Az Orbán-kormánynak is jól jön mindez, mert amíg az új gumicsonton rágódnak az érintettek, addig sem kell számot adni arról, hogy a felszámolt régi támogatási struktúra helyett miért nem jött még létre az új, miért nem működik az oly régen beharangozott Bethlen Gábor Alap, miért álltak le teljesen a határon túli támogatások? Az érdek mellett a bosszú is munkál, úgy tűnik az RMDSZ-nek ideje komolyan vennie a Pelczné által tolmácsolt kongresszusi üzenetet. Nem tudták budapesti kézi vezérlésre állítani a legerősebb külhoni magyar szervezetét, hát ráküldik a kivizsgálási kormánybiztost.
Csakhogy ez olyan kockázat, amelyet felelős magyar kormány nem vállalhat fel. Nem a kivizsgálás veszélyes, hanem annak a tévhitnek a sulykolása, hogy Magyarország más államok politikai formációinak bármikor is anyagi támogatást nyújtott volna. Ezért az adott állam nyugodtan felszámolhatja a bűnös magyar pártot. És bár az RMDSZ ellen megy ki ez a játék, elsősorban nem rá nézve a legveszélyesebb, hanem a felvidéki és kárpátaljai magyar formációkra. Szlovákiában és Ukrajnában sokkal rosszabb a belső hangulat, mint Romániában, az ottani magyar szervezetek ereje és helyzete nem hasonlítható az RMDSZ pillanatnyi erejéhez, könnyen arra ébredhet a magyar kormány, hogy nem annak ártott, akinek akart.
Gál Mária (Nagyvárad) írása a Népszavának
Népszava

Megállítani a csángóasszimilációt
A moldvai csángó magyarok oktatási programjának fejlesztését és kiterjesztését szorgalmazta az asszimiláció megállítása érdekében Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának tegnapi budapesti ülésén.
Solomon Adrián kiemelte: míg 2000-ben két helyszínen, ma már 24 faluban folyik magyar oktatási program, amelynek eredményeként sok gyermek jelentkezik magyar tanítási nyelvű intézménybe továbbtanulni. Mint elmondta, a 2010–2011-es tanévben 1860 gyermeket sikerült a programba bevonni, ugyanakkor szeretnének minél több gyermeket elérni, és minél több óvodás korú gyermekkel szeretnének foglalkozni. Kiemelte: még legalább 20-30 helyszínt szeretnének a programba bevonni, és további magyar házakat is szeretnének kialakítani. A magyarházak nemcsak a gyermekek, hanem az egész falu életében nagyon fontos szerepet játszanak – mutatott rá. Az elnök szorgalmazta azt is, hogy Bákóban, ahol a legtöbb csángó magyar él, egy oktatási-kulturális központot alakítsanak ki, és magyar nyelvű médiumok is működjenek Csángóföldön.
Középfokú oktatási intézmények kellenek
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerint, ha nem indult volna el a csángó oktatási program, ma nem beszélhetnénk a Kárpátokon-túli magyarságról. Az eredmények közé sorolta az Európa Tanács 2001-es témában megfogalmazott ajánlásait, hogy veszélyeztetettnek nyilvánították kultúrájukat. Ugyanakkor feltette a kérdést, hogy az elmúlt tíz évben az oktatási programot miért szinte kizárólag magyarországi forrásból valósították meg, miért volt elenyésző a román forrás, s az RMDSZ miért nem lépett fel hatékonyan. A jövőre nézve elengedhetetlennek tartotta Bákóban magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény kialakítását. Megjegyezte: mára a korábbi 62 ezerről 45 ezerre csökkent a magyarul még beszélők száma, és a korfája is meglehetősen rossz ennek a népcsoportnak. A csángóügy egyben modell is, hiszen a Kárpát-medence magyarságának többsége szórványban él. Ha az alkalmazott megoldások sikeresek, akkor azok máshol is használhatók lehetnek – hangsúlyozta.
Erősíteni kell az identitást
Pákozdi Judit, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke az előrehaladott asszimilációra hívta fel a figyelmet. Megjegyezte: előrelépéshez e téren magukra a csángókra is szükség van, ezért identitásukat erősíteni kell. Horváth Szilárd, a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány elnöke arról beszélt, hogy jó lenne, ha minden magyarul tanuló csángó gyermeknek lenne egy befogadó családja Magyarországon. Elmondta: az alapítvány közel 300 millió forinttal támogatta a csángóföldi programot az elmúlt mintegy hat évben. Ugyanakkor úgy látta, a civil szférában még van tartalék, ezért a kezdeményezések, támogatási formák további bővítését szeretnék elérni. Ezek között említette a Csángóföldön oktató tanárok, kiadványok, többnyelvű misekönyvek kiadásának támogatását. Fontosnak tartotta, hogy együtt tudjanak működni az állami szférával, az erről szóló egyeztetések már megkezdődtek.
Magyar médium kell
A diószéni születésű, moldvai csángó keramikusművész, Petrás Mária arról beszélt, először történik meg, hogy a magyar Országgyűlés asztalára kerül az ügyük. Kapcsolódva az előtte elhangzott felvetésekhez, megerősítette, helyzetükön nagyon sokat segítene, ha magyar nyelvű médium működhetne Csángóföldön. A moldvai magyarságot úgy fosztották meg nyelvétől és magyar nyelvű misétől, hogy soha nem kérdezték meg őket – mutatott rá, hozzátéve: hibás megközelítés lenne, ha most azt kérdezgetnék tőlük, hogy valóban magyarnak vallják-e magukat.
Erdély.ma

Magyarul írott kérésre magyar nyelven is válaszol Kovászna Megye Tanácsa
Tamás Sándor megyei tanácselnök Sepsiszentgyörgyön a Magyar Nyelvhasználat Háromszéken elnevezésű konferencián kifejtette: miközben Aranyosgyéresen azon ügyködnek, hogy leszereljék a helyi tanács által megszavazott és kitett háromnyelvű helységnévtáblát, addig Brüsszelben kínosan ügyelnek a francia-vallon kétnyelvűségre.
Székelyföldön még többségben van a magyarság, és ezt az állapotot hosszú távon meg akarják őrizni. Ennek egyik eszköze a tudatos anyanyelvhasználat, ügyintézéskor is – mondta Tamás Sándor. A megyei tanácselnök hangsúlyozta, bár többletmunkát és többletköltséget jelent, hogy a hivatalok a beadványokra a hivatalos román nyelv mellett magyarul is válaszoljanak, megéri odafigyelni ezekre a részletekre, mert így nem fordulhat elő, hogy két magyar ajkú ember, a hivatalos dolgait románul intézi. A Kovászna Megyei Tanács hivatalos honlapján nemsokára elérhetőek lesznek azok a magyar formanyomtatványok, amelyekre van lehetőség a kérvényező anyanyelvén válaszolni.
Kolozsvári Rádió
Erdély.ma

Az LMP partnerséget kínál
Partnerkeresésre, nem pedig klientúraépítésre törekszik a külhoni magyarok körében a legfiatalabb magyar parlamenti párt. A Lehet Más a Politika (LMP) képviseletében Dorosz Dávid járt Sepsiszentgyörgyön a Háromszéki Ifjúsági Tanács (Hárit) meghívására.
Tegnapi sajtótájékoztatóján a magyar parlamenti képviselő elsősorban arról az országgyűlési határozati javaslatról beszélt, amelyben az LMP a kisebbségben élő magyarok szervezeteivel való együttműködés alapelveit foglalta össze. “Sajnos, javaslatunkat a kétharmados Fidesz-hatalom lesöpörte. Különösebb indoklás nélkül, bizonyára a kritika ténye volt számukra elfogadhatatlan” – fogalmazott Dorosz Dávid.
A párt a határon túli magyar szervezetekre bízná a valódi döntéseket, “nem nekünk kell osztani az észt”, hanem meghallgatni és támogatni a helyi álláspontokat – mondta. Az LMP támogatja a gyorsított honosítási procedúrát, mi több, tovább gyorsítaná azt az apparátus bővítése révén, ami Dorosz nézetében kizárólag pénz kérdése. Az állampolgársággal járó szavazati jog megítélését viszont két okból is ellenzi a párt. Egyrészt azért, mert a magyar állam és ellátási rendszerek működését olyanoknak kellene befolyásolniuk, akik ott is élnek. Másrészt viszont az autonómiatörekvéseket sodorná veszélybe a szavazati jog odaítélése, újabb muníciót kínálva az autonómiaellenes román nacionalista erőknek – véli Dorosz Dávid. Márpedig az autonómia kivívása az elsődleges cél, amit bűn lenne bármivel is kockáztatni. A képviselő bejelentette: az LMP rövidesen megalakuló ifjúsági szervezete állandó kapcsolatot kíván teremteni a Hárittal.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Sapientia Sepsiszentgyörgyön
Készül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fejlesztési stratégiája, önálló felsőoktatási intézményünk alighanem történetének új fejezetét kezdheti írni a megnyíló évtizedben. Miután kiböjtölte a “hét szűk esztendőt” (mely nyolc vala), a mai magyar kormányzat támogatásában reménykedve vezetői bejelentették, megépítik a kolozsvári kampuszt, meg a Marosvásárhely melletti koronkai diákszállót, s úgy néz ki, a továbbiakban bővíthető a szakok kínálata és a diáklétszám is.
Sajtóhírekből szemelgettem össze a fentieket, s kiolvasni véltem belőlük azt is, hogy a hálózati egyetemként eddig három helyszínt felölelő intézmény – a fenti kettő mellett fontos pillér még a csíkszeredai – további székelyföldi terjeszkedése sem kizárt. Ezt erősítették meg értesüléseim, s emiatt örvendtem meg a szentgyörgyi polgármester sajtóértekezleten bejelentett ilyen irányú tervének. Mezőgazdasági jellegű szakok indításának tervéről szólt, s úgy véltem, a régió csak üdvözölheti a hírt. Befogadói készségünk kinyilvánításának indokoltsága nem lehet kérdéses, szülők, tovább tanulni kívánó diákok, politikusok, civil szervezetek és mindenki csak nyerhet abból, ha tanügyi hálózatunk tovább gyarapodik, új lehetőségek nyílnak, miként a pár héttel korábbi híradásban áll: állatorvosi, erdő- és vadgazdálkodási, valamint mezőgazdasági szakok jöttek szóba. (Ez így pontosabb meghatározás annál, mint ha pusztán agronómiának neveznénk, mely tényleg részben fedi csupán a fentieket). Igen ám, de a terv alig körvonalazódott, máris felléptek az ellendrukkerek, a kerékkötők, a saját egzisztenciájukat féltők. Lapunk pénteki számában egy kategorikus hang Nem lesz agronómia Sepsiszentgyörgyön cím alatt kéri számon az újságírón, miért nem tájékozódott alaposabban – azaz miért nem őt kérdezte –, merthogy juszt se lesz semmi abból, amiről ír. Az illető szemlátomást a marosvásárhelyi fejlesztés esélyét félti egy esetleges szentgyörgyitől. Korábbi tudósítás szólt arról, hogy nálunk is megszólaltak olyan hangok, melyek szerint a már létező BBTE-s szakok diákutánpótlását apasztaná meg, aki itt új kínálatával merészelne fellépni... A fejlesztés eltervezői nyilván tekintettel lesznek arra, hogy a létező karoknak is jusson hely a nap alatt. Azt hiszem, a városnak érdemes vállalnia a harcot az új szakirányok meghonosításáért. Ezért maradjunk annyiban: a régió csak igényelheti, hogy egy második egyetem is idetelepedjék, s remélhetőleg közelebbről bővebben is beszámolhatunk az ezt szolgáló újabb fejleményekről.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ügyészségi vizsgálat folyik Olosz Gergely ellen
A Krónika megbízható forrásokból szerzett információi szerint több mint fél millió euró csúszópénz elfogadásával gyanúsítja Olosz Gergely parlamenti képviselőt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). Lapunk úgy tudja, az RMDSZ háromszéki honatyája még évekkel ezelőtt az Országos Energiaszabályozó Hatóság elnökeként vette át az összeget annak fejében, hogy közbenjárjon egy dél-romániai cég érdekében, hogy hozzájuttassa a társaságot az elektromos energia forgalmazási jogához. Értesüléseink szerint a kenőpénzt a román cég egy Seychelles-szigeteki számláról utalta át egy Bécsben működő tanácsadói cégnek, majd onnan továbbították az energiaszabályozó hatóság elnökéhez.
Az összeget két tételben: euróban, majd lejben utalták, a csúszópénz összértéke pedig mintegy félmillió euró. A Krónika úgy tudja, Olosz Gergelyt a megvesztegető cég tulajdonosai jelentették fel a nyomozó hatóságnál, amely évek óta gyűjti a bizonyítékokat az ügyben. Lapunk tájékoztatásért fordult az ügyben az ügyészséghez, a DNA-tól azonban azt a választ kaptuk: a 2001/544-es számú, a közérdekű információkhoz való szabad hozzáférésről szóló törvény értelmében az általunk kért információk nem nyilvánosak.
A Krónika szerette volna megszólaltatni az ellene zajló vizsgálat kapcsán az érintetett is, Olosz Gergelyt azonban csütörtökön többszöri hívásunk ellenére sem sikerült elérnünk, titkárnője nem tudott információval szolgálni a honatya hollétéről. Lapunk megtudta azt is, hogy az ügyészség már elrendelte a politikus-vállalkozó vagyonának zárolását. Az RMDSZ első mandátumát töltő 34 éves, közgazdász-végzettségű parlamenti képviselője egyébként a törvényhozási tevékenység előtt jelentős állami intézményeket irányított. 2005 és 2007 között betöltötte az Országos Urántársaság elnök-vezérigazgatói tisztségét, 2007-ben két hónapig – ugyancsak az RMDSZ kormányzati pozíciójának köszönhetően – vezette az Országos Gázárszabályozó Hatóságot, majd az év májusában átvette az Országos Energiaszabályozó Hatóság (ANRE) irányítását, és ezt a feladatot 2008 novemberéig látta el.
Akkoriban a Gardianul napilap szellőztette meg, hogy a politikus által irányított hatóság vezetői a havibérüket többszörösen meghaladó összegeket vesznek fel prémiumok, pótlékok és egyéb juttatások formájában: az összesen 250 alkalmazottat foglalkoztató kormányügynökség bérkerete 52,1 millió lejre (15 millió euró) rúgott évente. Vagyonbevallása szerint például Olosz Gergely 2007-ben 115 449 lejt keresett az ANRE elnökeként, igazgatótanácsi és szakbizottsági tagként pedig további 21 ezret.
Az ankét nyomán az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) vizsgálatot indított Olosz vagyongyarapodása kapcsán. Botrány övezte azt is, hogy az RMDSZ-es honatya nem volt hajlandó feloldani öszszeférhetetlenségét, és egy időben volt parlamenti képviselő és betöltötte az ANRE elnöki tisztségét is; Olosz végül 2008. október 13-án lemondott az energiaszabályozó hatóság éléről. Összeférhetetlenségi nyilatkozata szerint különben Olosz Gergely kilenc kereskedelmi társaságban birtokol részvényeket, ezek közül több cég áll szerződéses viszonyban állami vállalatokkal.
A sepsiszentgyörgyi Cleantech Kft. – amelyben Olosz 25 százalékos részvénycsomagot birtokol – például tavaly augusztusban közel 47 ezer lejes, 24 hónapra szóló megbízást kapott a megyeszékhelyen működő Electrica Rt.-től takarítási szolgáltatások elvégzésére, az Electrica Distribuţie Transilvania Sud Rt.-vel 66 ezer lej, míg egy másik áramszolgáltató céggel 40 ezer lej értékben kötött szerződést. A Kovászna megyei egészségügyi igazgatósággal 25 ezer, míg a szebeni környezetvédelmi őrséggel hatezer lej értékben vállalt takarítási munkálatokat a Cleantech Kft. Tavaly novemberben kiállított vagyonnyilatkozata értelmében a Kovászna megyei politikus több tíz hektár mezőgazdasági, valamint belterület tulajdonosa Háromszéken, ingatlant birtokol Budapesten és Pécsett, lakóházakat és üzlethelyiségeket Sepsiszentgyörgyön, emellett két személygépkocsija van.
OTP-bankfiókján 12 ezer euró kamatozik, testvérének 195 ezer lejt adott kölcsön, különböző pénzintézetektől ugyanakkor 2006-tól kezdődően 13 ezer lejt és 143 ezer eurót vett fel hitelbe, parlamenti képviselőként tavaly 57 ezer lejt keresett. Olosz Gergely neve azután került be a köztudatba, hogy az RMDSZ februári tisztújító kongresszusán megpályázta a szövetségi elnöki tisztséget. A politikus a nagyváradi fórumon a harmadik helyen végzett Kelemen Hunor és Eckstein-Kovács Péter után 47 szavazattal.

Húsz éve küzd hiába a galonyai vadászházért Kemény János báró leszármazottja
Vásárolja az erdejéből lopott fát Kemény János báró leszármazottja, és azzal fűt a családtól elorzott galonyai Auguszta Vadászházban, amelyet ma is bérel jelenlegi tulajdonosától, mivel húsz év alatt sem sikerült kiharcolnia az ingatlan restitúcióját, mint ahogy a környéken található erdejét sem szolgáltatták vissza. Nagy Géza nem adja fel, de már nem hisz a román igazságszolgáltatásban.
Kétnyelvű cégtábla, magyar címeres postaláda, nemzetiszínű zászló és egy szelíd kutya fogad a Szászrégent Maroshévízzel összekötő országúttól kissé félreeső, galonyai Auguszta Vadászház előtt. A felsőmarosmenti színromán faluban Kemény János báró egykori vadászháza jelenti a térség magyar szigetét. A család ugyan nem kapta vissza az ingatlant, a perben is vesztésre áll, mégis a helikonista és színházi mecénásságáról ismert nemes unokája lakja és kezeli. A Magyarországról hazatelepedett Nagy Géza már a kapuban egyértelműsíteni szeretné a látogatóban, hogy tulajdonképpen hol is jár. „Ezt a nyaralót a kommunisták államosították, és a Kemény család húsz éve küzd a visszaszerzéséért, a demokráciáért” – áll a nagykapura kiakasztott feliraton.
Mindenki bízott a restitúcióban
A galonyai vadászházat a marosvécsi várkastély tulajdonosa és a környékbeli erdők birtokosa, Kemény János báró és skót–görög származású felesége, Auguszta építette. A nem sokkal Trianon után, a múlt század 20-as éveiben felhúzott épületet az államosítás után különböző célokra használták. A kommunizmus és az azt követő rendszer évtizedeiben működött itt óvoda, erdészeti hivatal, kocsma, vendégház, cégiroda. „Többnyire a kommunisták pártkuplerája volt itt” – fogalmaz a helyiek elbeszéléseiből kiindulva Nagy Géza. Állítását aligha cáfolhatja valaki, a sokat látó és halló környékbeli lakók számos regével toldhatnák meg.
Az épület még jóval ’89 előtt tulajdonost váltott, amikor az állam eladta a fogyasztási szövetkezetek megyei szervezetének. „Én a dédai szövetkezettől bérelem idestova öt esztendeje – meséli Nagy Géza. – Akkor azért vettem bérbe, mert biztos voltam abban, hogy a család visszaszerzi. Hittem a logikában, a törvényekben és a demokráciában. Érdekes, hogy a szövetkezet vezetősége is azért adta ki nekem, mert biztos volt abban, hogy visszakerül a Kemények nevére. Igaz, más ki sem vett volna egy lelakott, per tárgyát képező ingatlant.” A bérlői státusba „előlépett” Kemény unoka kezdetben havi 200 eurót fizetett a szövetkezetnek. A válságnak köszönhetően most már „csak” valamivel több mint száz eurót fizet azért, hogy nagyszülei vadászházában lakhasson.
További paradoxon, hogy Nagy Géza nemcsak szerződéses viszonyban áll a szövetkezettel, hanem perben is. Azt szeretné elérni, hogy a vitathatatlan tulajdonjog elismerése mellett természetben kárpótolják. Mint mondja, azzal, ha ő megkapja a házat, az állam meg kifizeti a szövetkezetet, mindenki jól jár.
Pozitív ítéletek után tagadták meg a restitúciót
A visszaszolgáltatási perben egyébként alapfokon a szászrégeni bíróságon a család nyert, de azzal a kitétellel, hogy fizessen tetemes kártérítést a szövetkezetnek. „Negyvenmillió forintnak megfelelő összeget ítéltek meg olyan állítólagos munkálatokért, amit a szövetkezet az évek során végzett. Tudván, hogy humbug az egész, hisz ennyi pénzért új palotát lehet építeni, megfellebbeztük az ítéletet. Másodfokon a Maros megyei törvényszéken már úgy nyertünk, hogy semmiféle kártérítést nem kellett volna fizetnünk” – idézi a jogi útvesztő első lépéseit Nagy Géza, aki szerint a szövetkezet is jobban örülne az államtól remélt anyagi kártérítésnek, mint magának az épületnek.
S hogy ezt az alperes is így gondolja, kiderül, amikor szóba állunk Valer Ţifrea szövetkezeti elnökkel. „Mi már az első pillanatban beleegyeztünk, hogy a család kapja vissza a házát, a román állam meg fizesse vissza nekünk annak ellenértékét meg az évtizedek során eszközölt javításokat” – fejtette ki lapunknak Ţifrea. Az elnök nem felejti el nyomatékosítani, hogy az általa vezetett Consum Coop 1969-ben jóhiszemű vásárlóként vette meg az ingatlant az államtól. „Erről a miniszteri tanács döntött” – teszi hozzá. Azonban mint kiderült, a Kemények öröme korainak bizonyult. A következő lépésben a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék újratárgyalásra visszautalta az ügyet Szászrégenbe.
„Veszítettünk, majd ismét fellebbeztünk, újból Bukarestbe kerültünk, ott egy, a felperesek körében történt haláleset miatt halasztást kértünk, nem kaptuk meg, és végérvényesen elveszítettük a pert” – kesereg Nagy Géza, aki nem várja karba tett kézzel a március 3-án hozott ítélet indoklásának kiközlését. Most a családtagok kihagyásával újabb pert indított. Tudja, hogy a vesztes esélyével indul, de valamit mégiscsak remél. „Egyelőre időhúzást” – válaszolja. Szerinte még ez is jobb, mint az állam „értéktelen értékpapírjaiba csomagolt kárpótlás”. „Így legalább, amíg a per tart, az ingatlan eladhatatlan” – mondja cinkos mosollyal. A Consum Coop elnökét sem boldogítja kimondottan az ítélet. Kérdésünkre, hogy amennyiben mégis megmaradnának az épülettel, mihez kezdenének vele, nem tud választ adni. Belátja: egyelőre fogalmuk sincs.
Szeretettel fogadja a betérőket
Jelenlegi állapotában az egyszerre akár húsz-huszonkét fős csoport elszállásolására alkalmas vadászház nem sokat hoz Nagy Géza konyhájára. Ráférne egy komoly tatarozás, de honnan pénz, amikor a perek mindent felemésztettek. Volna még a pályázati lehetőség, az uniós források felkutatása és lehívása, de az csak a tulajdonosnak adatik meg. A bérlőnek meg sem érné. Ezért a vadászház fizetővendégnek hivatalosan lényegében nincs is nyitva. Aki veszi a túrabakancsot, mert az Istenszékére vagy a funtineli boszorkányok tanyájára kíváncsi, és nem kimondottan kényeztető hétvégére vágyik, azt nem érdeklik az efféle apróságok, annak megfelel az Auguszta úgy, ahogy van.
Főleg akkor, ha a fárasztó nap után, egy pohár bor vagy egy üveg sör mellett a házigazdával hányhatja-vetheti meg az összmagyarság sorsát. A búcsúestén Nagy Géza szinte kötelező módon fel szokta tenni a kérdést: „Ki az, aki egyáltalán nem szavazott, vagy elutasítóan voksolt december 5-én?” Bár azt állítja, hogy ősei vadászházába ő csak magyar érzelmű magyarországiakat fogad, egy-két alkalommal kiderült, hogy vendégei közé olyan is vegyült, aki hat évvel ezelőtt az anyaországi munkapiacot ellepő 22 millió romántól rettegve húzta be az x-et. „Az ember tévedhet. Az ilyennek megadom a lehetőséget, hogy itt, a hallban, a társaság előtt kérjen bocsánatot. Ha megteszi, megbocsátok neki” – mondja, majd elárulja, hogy legutóbb egy középkorú férfi szórt hamut a fejére. A filmekbe illő jelenet díszleteként a falon lévő fényképről mosolygó báró és felesége, Erdély címere, a székelyek zászlója, Nagy-Magyarország térképe, számos vadásztrófea és Wass Albert „A víz szalad, a kő marad” idézete szolgált.
Lopott fa, saját erdőből
A vadászház mögötti erdőkből a Kemény család még egyetlen szál fát sem kapott vissza. Pedig csupán a Galonya-völgyén 3600 hektárra nyújtottak be igényt. Amint Nagy Géza mondja, a család emiatt is pereskedik. Bérelt vadászházában ő meg a negatív hőmérséklettel volt kénytelen dacolni a hosszú tél folyamán. „Borzasztó volt az idei tél, négyszer annyi fát tüzeltem el, mint egy évvel korábban. És még így sem volt elég. Pedig egyetlen szobát fűtöttem, s olykor-olykor a hallt” – mondja az ingujjra vetkőzött férfi, aki az elmúlt hónapokban annyira hozzászokott a hideghez, hogy neki már fel sem tűnik, amint beszélgetés közben vacogunk. Pedig a kinti hőmérő higanyszála alig éri el a 9 Celsius-fokot, ami pedig csak egy picivel több, mint amennyit a vadászkastélyban mérhetnénk.
Kérdésünkre, hogy télen miért sanyargatta magát, Nagy Géza a tűzifa árát hozza fel. „Nem olcsó, sőt drágább, mint a tavaly. Még akkor is, ha azok, akiktől veszem, lopják. Nagyszüleim erdejéből, amit, mint említettem, még nem kaptunk vissza. Jönnek éjjel a furgonnal, egy-kettő, ledobják a tuskókat, aztán mennek tovább” – magyarázza a lehető legtermészetesebben. Elvégre innen ment el, ide jött vissza: ismeri Romániát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés a kommunizmus áldozatainak exhumálásával foglalkozó Marius Oprea történész-régésszel
„Nincs idő az elméletre, most kellene lépni, amíg a tanúk még életben vannak” – hangsúlyozza Marius Oprea, aki a kommunista múlt feltárása kapcsán az Európai Parlamentben szervezett konferencián nyilatkozott lapunknak. A régész az áldozatok exhumálási folyamatáról is beszámolt, rámutatva, ennek célja visszaadni a hozzátartozóknak halottaikat.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?
Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.
– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?
– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.
– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?
– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek – nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.
– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?
– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.
– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?
– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.
– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?
– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?
– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.
– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?
– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.
– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?
– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.
– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?
– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könyyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Folyik az elszámoltatási „háború” az RMDSZ és az EMNT között
Tőkés László európai parlamenti (EP) alelnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke nyilatkozatban válaszolt Kovács Péternek, az RMDSZ főtitkárának blogbejegyzésére, amelyben utóbbi a Tőkés és a Toró T. Tibor EMNT-ügyvezető elnök aláírását viselő, immár kétrendbeli, az RMDSZ-nek címzett előzetes felszólításaira reagált. Az EMNT az említett közleményekben a magyar és a román államtól kapott pénzekkel való nyilvános, tételes és összegszerű elszámolásra kérte fel az RMDSZ-t öt évre visszamenőleg.
Az EP alelnöke által aláírt nyilatkozat ismét kiemeli: a felszólítás arra irányult, hogy az érdekképviseleti szervezet választói előtt is számoljon el, mire költi az erdélyi magyar közösség által befizetett adópénzeket. – Sajnáljuk, hogy csak annyira méltatja választóit, vagy akár a sajtó képviselőit, hogy az alternatív nyilvánosságban félkézből odakent szöveggel fedi el a lényeget, pedig tanulhatott volna abból a 2008-as esetből, amikor az RMDSZ rövid időre kiesett a hatalomból, és az Országos Korrupcióellenes Főügyészség (DNA) rögtön vizsgálni kezdte a pénzügyeiket – olvasható Tőkés László válaszában.
A politikus szerint Kovács Péter elhallgatja azt, ami az EMNT számára rövid kutakodás után kiderült: így például a Hivatalos Közlönyben közölt adatok, illetve a román sajtó szerint 2010-ben az RMDSZ – mint az erdélyi magyar közösség erre kizárólagosan jogosult szervezete – közel 15 millió lejt (kb. 3,65 millió euró) kapott, a kormányfőtitkárság pedig ezt decemberben további 5,7 millió lejjel (kb. 1,39 millió euró) egészítette ki, adományokból, tagdíjakból 1,2 millió új lej gyűlt össze, azaz majdnem 300 ezer euró. Az adományokat kivéve ezek az összegek – mintegy 5 millió euró – a közösség adójából származnak – részletezi a közleményben Tőkés László.
Tőkés László nyilatkozatában kiemeli: az említett összegek felhasználása közérdekű információnak minősül, vagyis adófizető polgárokként, illetve erdélyi magyarokként – akiknek képviseletében az RMDSZ alanyi jogon felveszi a pénzt – a kezdeményezőknek minden alapjuk megvan arra, hogy az RMDSZ „megújult vezetőségétől” évi elszámolásainak a nyilvánosságra hozatalát elvárják.
Kovács Péter blogbejegyzésében megfogalmazott felvetéseire, melyek szerint elképzelhető, hogy az EMNT önkéntesei nem csak kizárólag a könnyített honosítással foglalkoznak, illetve a párttámogató aláírásokat közpénzekből fizették, Tőkés László így válaszolt: az EMNT által működtetett demokráciaközpontok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jó szándékú támogatóiknak tartozik.
„Felszólítjuk Kovács Péter újonnan választott főtitkárt, hogy tartsa tiszteletben szervezetünk autonómiáját, és illetéktelenül ne csorbítsa pénzügyi és intézményi autonómiánkat. Ismételten feltesszük a konkrét kérdéseinket, hátha Kovács Péter főtitkár hajlandó végre érdemben válaszolni ezekre, és nem alaptalan vádaskodásokkal próbálja elkenni azt a tényt, hogy mindezekről saját választóik előtt még soha nem tartották fontosnak és szükségesnek elszámolni – összegzi a politikus.
Tőkés László az RMDSZ vezetőségének intézett újabb felszólítással zárta nyilatkozatát: tételes formában, összegszerűen, öt évre visszamenőleg válaszolják meg a nyilvánosság előtt a közpénzek mennyiségével, igazgatásával, leosztásával kapcsolatos, a korábbi közleményekben már ismertetett kérdéseket.
Szabadság (Kolozsvár)