Fekete Vince : Kicsengetés („Intelmei” végzős lányához, lánya osztály- és évfolyamtársaihoz)
Ó, hogy elengedtük volna fülünk mellett a nagy szavakat, a prófétálásokat, az észosztást, a meglátjátok majd hogyanokat, a gondolkodhattok majd akkorokat, a dohos és fülledt beszédeket az Ajtóról, amelyet magunk mögött becsukunk, a Küszöbről, melyet átlépünk, a Nagybetűs Életről, ahol tisztességgel, becsülettel, gerinccel és egyenes tartással stb., az élet nagy viharairól, e viharban hánykolódó emberről, az élet farkastörvényeiről, helytállásról és megmaradásról stb., stb., stb.
Ó, mennyire telítődve voltunk a szabadságról és felelősségről, a magányos fenyőről és barlanghomályról, a templomról és iskoláról, a maradj, ha tudszról, a kő marad, a víz szaladról, a menjetek el, tanuljatok, s majd gyertek visszákról, a hazahozott, itthon befektetett tudásról szóló beszédekkel, hogy meglátjátok majd, hogy milyen nehéz lesz, vagy nem lesz könnyű, ám! – ennek ellenére! – a felnőttkor, a felnőttség mégis milyen felemelő, milyen vonzó, milyen hálás szerep, mert igazából sem felemelőnek, sem vonzónak, sem hálásnak nem gondoltuk, csak olyannak, amilyen, egyiknek ilyen, másiknak olyan, és hogy nem is szabadság (az iskola után), nem is végtelenített buli, bál, rockfesztivál, nem is Sziget vagy Félsziget, nem karaokeverseny, slam poetry, kórustalálkozó, népdalvetélkedő, tánclejtés, egyéb, hanem egészen valami más… Hanem egészen valami más… Ó, hogy elengedtük volna a fülünk mellett, ó, hogy leintettük volna az állandóan papolókat, az állandó lelki traktálókat, akik csak önmagukról, saját kiválóságukról tudtak beszélni nekünk, a kitartásukról, ügyességükről, hogy ők milyen példamutatóak voltak, s hogy az élet nem egy betéti társaság, bank, ahonnan mindig csak kiveszünk, ahová betenni soha nem kell, arról, hogy nem lehet mindig csak döntetlenre játszani, csak túlélni, csak talpra esni, nem lehet mindig csak győzni, mindig erősnek lenni, és soha gyengének, és soha veszíteni, a vajas kenyerünknek a vajas felével mindig felfelé esni, és hogy az elkövetkező, felnőttnek számító időben nem lehet ugyanúgy, tankönyvek nélkül, csupán egyetlen füzettel, rengeteg hiányzással lezavarni ezt a hátralevőt…
És fürkészve néztünk a semmibe, hogyha ilyen lesz ez az egész, amiről nekünk mesélnek, ilyen lesz a Nagybetűs, amit nekünk oktatnak, amiről intelmeiket szórják felénk, akarjuk, nem akarjuk, akkor vajon így kell-e ez nekünk? Így képzeljük-e el vajon mi is, mint ők? És azt gondoltuk akkor, hogy de megmutatjuk mi, hogy másképp is lehet, másképp is le lehet keverni ezt a két- vagy háromváltásos műszakot, a nappalok-éjszakák egymásutánját, az évekét, évtizedekét, és mindent-mindent, ami nekik, az elődeinknek – eddig – csak így sikerült…
Ó, mennyire nem szerettük, ó, hogy untuk, és ó, hogy elengedtük a fülünk mellett a beszédeiket…
És akkor most itt állunk (állok) mi is (én is) előttetek, ugyanolyan korú fiatalok előtt, mint akkor mi voltunk. Itt állunk húsz-harminc-negyven, vagy ki tudja, hány év elteltével. És ezt kellene tennünk nekünk is veletek, mert valami nagyon okosat, bölcset, valami útravalót kellene mondanunk nektek. És itt állunk/állok Veletek szemben, mint egy-egy tükörrel, mint egykori, húsz-harminc-negyven évvel ezelőtti önmagammal/önmagunkkal. És szembe kell(ene) néznünk, számot kell(ene) vetnünk, hogy akkor mi vajon úgy-e?, vagy, hogy vajon mi sem úgy?, hogy a nagy fogadkozásaink ellenére sem ugyanúgy, vagy a nagy fogadkozásaink ellenére is… satöbbi, satöbbi. Úgy, vagy úgy sem, vagy teljesen másképpen, vagy csak úgy és annyira, ahogyan át tudott szűrődni elménken, testünkön-lelkünkön-szellemünkön ez a világ, ez az élet, ez a Nagy-, avagy Kisbetűs, tekintse ki-ki, aminek akarja… És hogy vajon volt-e küszöb, avagy küszöb volt-e, amit átléptünk akkor, és voltak-e ajtók, becsukódóak, avagy kitárulóak, voltak, és vajon úgy éltünk-e, ahogy elterveztük akkor, ahogy megfogadtuk, és azok lettünk-e vajon, akik lenni akartunk, és hogy csalódtunk-e sokat, ütöttük-e meg a bokánkat sokszor, és reményeink szárba szökkentek-e, avagy sem, s ha nem, akkor hát mik voltak azok, amik szárba szökkentek helyettük? És hogy mások lettünk-e vajon, mint a mi elődeink? És felnőtt férfi/nő létünkre sírás fojtogatja a torkunkat. Legszívesebben elsírnók magunkat. Mert semmit sem tudok/tudunk újat mondani, avagy szinte semmit, drága Gyermekem, sem neked, sem Nektek, kedves Végzős diákok. Nagy-nagy erőfeszítéssel esetleg annyit: ha rám/ránk hallgattok, elődeitekre, tapasztalatban felvértezettebbekre, ebben-abban megedződöttebbekre: hogy tegyetek úgy, ahogy legeslegbensőtök diktálja, tegyetek úgy, ahogy Nektek a legjobban tetszik! Tegyetek úgy, ahogy akarjátok. Mert mégiscsak ez, ezek a közhelyek maradnak: hogy ki kell tűzni, meg kell csinálni! Önfegyelemmel, vasakarattal! De… Csakis a Te, Gyermekem és a Ti, kedves Végzősök, iránytűitek szerint! Ha kell, ellenszélben, ha kell viharban, mit tudom én, mondjunk megint akármekkora közhelyeket. Mert ez egyetlen esélyetek! No meg az, ami a fejetekben van, és amit ott továbbvisztek és esetleg gyarapítotok.
És vegyetek példát a virágról, a fűről, a fáról, erről az állandóan megújulni képes, csodálatosan szép teremtett világról. A védőernyő ezennel kinyílik, mi, felnőttek pedig, akik eddig közvetlenül, óvón-védőn mellettetek voltunk, ezután már csak mögöttetek leszünk. Innentől kezdve a felelősség nagyjából és főleg a tiétek, új, friss, lelkes felnőtteké. És ez lesz a szépsége, a csodálatossága és ez a tőkesúlya is már az ezután következőknek.
„Iker ajándékot veszel örökbe, oly ember-ízű és oly felemás, de ember adta, nem telt néki többre, eget ne vívj, mély kutakat ne áss. Sötéten nyújtom ezeket tenéked s koldus apád most tétovázva áll, mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet és baljában ott van a halál.” Kosztolányi Dezső
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)
Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk.
Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani.
– Hogyan jelent meg életében a bánya?
– Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged?
– Hirtelen pályaválasztás lehetett…
– Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem.
– Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani?
– Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet.
– A bányavállalathoz is az üledékek vonzották?
– Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást?
– Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól?
– Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza.
– Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”?
– Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket…
– A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán?
– Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak.
– Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe?
– Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról…
KISGYÖRGY ZOLTÁN
Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)
A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében.
A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér.
1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában.
1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven.
1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig.
Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották.
*
Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai.
A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”.
Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Profiként kell az új generációt nevelni
Ballagtak a kántortanító-képző végzősei
Idén huszonöt végzős lépett ki a Marosvásárhelyi Kántortanító-képző Főiskola padjaiból. Kántorok, tanítók, óvónők lesznek. Az erdélyi magyarság felcseperedő generációjának nevelői, akik a gyermekek, a hívek lelkébe hitet, szeretetet, szülőföldhöz ragaszkodást csepegtetnek, s akikre a Jóisten nagyon nagy felelősséget ruházott. Olyan felelősséget, amit csak átörökíteni lehet régi kántortanító-nemzedékektől, akiktől egész falvak, városi közösségek felemelkedése és megmaradása függött.
Jöjjetek énhozzám!
A ballagási ünnepség a Jókai (Eminescu) utcai diakóniai központ udvarán kezdődött, majd a főiskola könyvtárában folytatódott. A hálaadó istentiszteletet a Vártemplomban tartották. Házigazdaként Ötvös József lelkipásztor köszöntötte a végzősöket, a tanárokat és a ballagók hozzátartozóit. A ballagókat arra emlékeztette, hogy soha ne feledjék azt a jézusi felszólítást, ami a templom bejáratánál olvasható: Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Ez nem csak megfáradtaknak, erőtleneknek szól, hanem főként a fiataloknak.
Ki van jelölve a helyed!
Nt. Jakab István esperes Lukács evangéliumából azt a fejezetet (6:12-19) olvasta fel, amely a tanítványok elhívásáról szól. Jézus feladatokkal, küldetéssel ruházza fel a tanítványokat, nem bocsátotta el őket, hanem együtt ment velük, nem mondta azt, hogy ezután magukra kell boldogulniuk. Ez a legfontosabb üzenet ma: Jézussal indulni, vele imádkozni, az ő segítségét és tanácsát kérni, hogy e rohanó életben ne maradjunk egyedül. Jézusból erő árad. Honnan ez az erő? Mi az, ami Jézushoz vonzotta a tömegeket? Honnan volt ereje gyógyítani?
Az élő Isten maga adta az erőt, ő az erőforrás. Ezt kell nekünk is megtanulni. Hiszen a mai ember minden mást fontosabbnak tart annál, mint hogy imádkozva ezt az erőforrást keresse. Az imádságaink sokszor csak egy jajkiáltásra korlátozódnak. Azért vagyunk erőtlenek, mert elvesztettük az élő kapcsolatot Istennel – fogalmazott az esperes, majd elmondta: az erdélyi magyarságnak nemcsak jó szakemberekre van szüksége, hanem olyan emberekre, olyan pedagógusokra, tanárokra, orvosokra, lelkipásztorokra, akik hivatásszerűen, Jézus elhívására élik az életüket. Azok, akik átélik ezt a hivatást, nem fognak elcsüggedni, nem fognak kétségbeesni. Szakmát lehet választani, de hivatást nem. Bódás János verséből idézve biztatta a fiatalokat: Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled!
A végeken is helyt kell állni
Gál József, az intézmény igazgatója visszapillantott a 2015–2016-os tanév kezdetére, amikor 93 diákkal kezdték el az oktatást nappali és levelezői tagozaton. Saját épülettel még nem rendelkeznek, de az iskola legfőbb értéke a diákság. Közülük 25-en mondanak búcsút az intézménynek, hogy helyüket ősszel, remélhetőleg, nagyobb létszámú elsőéves diák vegye át.
Kicsi Noémi osztályvezető tanár az együtt töltött három évre pillantott vissza. Elmondta, hogy Erdély minden tájáról érkeztek diákok, a Gyimesektől kezdve egész Hunyad megyéig, mindenki hozta a saját nyelvjárását, szokásait, de közös cél érdekében tanultak együtt. A tanárnő emlékeket, kirándulások, tanulmányi utak élményeit elevenítette fel. Olyan erdélyi településeken jártak, ahol a konfirmálók románul mondták el: református magyar vagyok!, vagy nem értették II. Rákóczi Ferenc imáját, a Győzhetetlen én kőszálam szövegét. Igen, a végzősöknek a végeken is helyt kell állniuk, s magyarul kell megtanítaniuk a miatyánkot!
Profiként kell az új generációt nevelni
A többi egyház részéről Obermeier Ervin katolikus és Léta Zsolt unitárius lelkész köszöntötte a végzősöket.
– Nyelvében él a nemzet, s nektek megadatott, hogy magyarul tanuljatok! Ha álmotok, tervetek között szerepel az a nehéz feladat, hogy fogyóban levő nemzetünket magyar lelkülettel tanítsátok, akkor hittel, tudással meg is valósíthatjátok azt. Profiként kell a mai világban az új generációt nevelnünk! Ellenkező esetben, nem lesz nyert ügyünk – fogalmazott Léta Zsolt unitárius lelkész.
Dr. Barabás László, a Kántortanító-képző Főiskola volt igazgatója három költeménnyel tarisznyálta fel a hallgatókat, míg dr. Molnár Tünde orgonajátékával és dr. Csíky Csaba kórusművek megszólaltatásával tette emelkedett hangulatúvá a ballagási ünnepséget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Pályázat rendezvényarculat megalkotására
A Háromszék Táncegyüttes nyílt pályázatot hirdet rendezvényarculat megalkotására a XII. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója idei kiadásának.
A rendezvény a régió öt hivatásos, magyar táncegyüttesének ( Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, Háromszék Táncegyüttes, Maros Művészegyüttes, Nagyvárad Táncegyüttes, Udvarhely Néptáncműhely) évente megrendezett vándorfesztiválja, amelynek 2016-ban a Háromszék Táncegyüttes ad otthont Sepsiszentgyörgyön.
A szervezők első lépésben egy kész logótervet várnak, amelyhez mellékelni szükséges minimálisan a következő alkalmazási felületek vázlatát: rendezvényplakát, pólóterv, rendezvényhonlap terve. A pályázaton való részvétel díjmentes, egy pályázó több tervet is beküldhet. A legjobbnak ítélt pályamunka 3000 lejes bruttó pénzjutalomban részesül. A pályázat kiírója fenntartja a jogot, hogy nem megfelelő pályamunkák esetén meghosszabbítsa a kiírást. A nyertes pályázónak vállalnia kell a teljes rendezvényarculati csomag elkészítését (szórólap, műsorfüzet, mesh, kitűző, DVD-korong, animált logó, flash bannerek stb.).
Beküldési határidő 2016. július 1., péntek 12 óra. A pályázatot beküldeni, valamint a pályamunkák kivitelezéséhez szükséges információkat (brief, program stb.) igényelni a noemi@hte.ro e-mail címen, érdeklődni a 0720-069-974-es telefonszámon lehet. A XII. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójára 2016. október 13–16. között kerül sor.
Népújság (Marosvásárhely)

Kovács Levente: És jött az Aranykor
Majdnem tényregény a Ceausescu előtti korszakról
Június 21-én 18 órakor a Bernády Házban mutatják be Kovács Levente rendező És jött az Aranykor című regényét, amely a kommunista diktatúra Ceausescu előtti korszakának izgalmakkal teli hétköznapi eseményeit elevenít fel a szerző által "majdnem tényregényként" megjelölt műfajú kötetben. A könyvről, keletkezéséről és a történetek turpisságáról az íróval beszélgettünk.
– Kovács Levente időutazása 2013-ban kezdődött, amikor ezzel a címmel megjelent egy novelláskötet a hatvanas évekről. Ebben a kötetben is olyan történetek vannak, amelyek valahogy önéletrajzi jellegűek, de mégsem. A világkép, ami kirajzolódik, az érzések általánosak, jellemzőek a kommunista időszak hatvanas éveinek fiataljaira. És jött az Aranykor – ez Ceausescu hatalmának időszakát jelentette, amely 1965-ben kezdődött. Az új kötet összekapcsolható-e valamiképpen a korábbival?
– Időrendi sorrendben megelőzi, hiszen ha betájolnánk a történetet a történelmi időszakba, akkor talán az 1940-es évek végétől kezdődően főleg az 1956 és 1965 közötti évtizedet öleli fel, azzal is ér véget, hogy 1965 szilveszterekor megkondulnak az éjféli harangok… "Beteljesedik a jóslat: márciusban a kimondhatatlan nevű bunkó tag lesz az ország első embere. És elkezdődik a huszonöt évig tartó Aranykorszak…" A könyv végén van egy ún. utómottó: "Köszönet ismeretlenül is Mel Gibsonnak az Apocalypto című film alapötletéért". Tulajdonképpen arról van szó a regényben, hogy a szereplőkkel sok minden történik, akárcsak a filmben az indiánokkal: kegyetlenkednek velük, meghurcolják, járványok tizedelik őket, és amikor már túl sokat szenvedtek, a film végén megérkezik Kolumbusz a hajójával, rajta az inkvizítorral, és a vallás nevében még nagyobb csapások érik őket. A kötetem szereplőire szilvesztert követően nemsokára ráköszön a "dicső Aranykor".
– Az alkotást "majdnem tényregény"- ként említi. Ez egy kis magyarázatra szorul.
– Ez a műfaji meghatározás azt jelenti, hogy nagyon sok valós történet van a regényben, hiszen egy adott kor megtörtént politikai eseményei is megelevenednek, a szereplők karakterében viszont sok fiktív elem van. Nincsenek a regényhősöknek az életből vett hús-vér másai. Ahogy a festőnek modellt állnak, úgy nekem, az írónak "modellt éltek" az alanyok egy-egy olyan figurához, amit én teremtettem meg. Van azonban két mellékszereplő, akik a saját, valós ragadványnevükkel jelennek meg. Úgy éreztem, ezek annyira jellegzetesek, hogy nem kell megváltoztatnom a nevüket. Olyan történetek, fiktív jelenetek vannak a regényben, amelyek visszaadják ugyan a történet eszmei, érzelmi töltetét, de valójában eltérnek a valóságtól. Két olyan happeninget is leírtam, amire most már azt mondanám, de jó lett volna, ha így történik a valóságban is. Megjelenik a kor árnyoldala is, hiszen arról is szó van, hogy egyes embereket miként manipulált a volt szekuritáté, hogyan zajlottak a kihallgatások, a beszervezések – ezek mind valós, a korra igencsak jellemző epizódok voltak, de a szereplők, a valóságtól eltérően, egy kicsit más kontextusban kerülnek ilyen helyzetbe. Tulajdonképpen az életrajzi tények egy nemzedékre jellemző történetekkel bővülnek ki. A regény soraiban bizonyos fokig jelen vannak gyermekkori, ifjúsági, egyetemi éveim emlékei is. A Bolyai egyetem egyesítése a Babessel, ennek következményei, visszaköszönnek azok a belső megszorítások, amelyek az utolsó egyetemi éveimben érezhetőek voltak, és az utána következő pályakezdés, ami olyan időszakban történt, amikor Marosvásárhelyen elkezdődött a város etnikai összetételének a megváltoztatása, mely együtt járt kultúrpolitikai manőverezésekkel is. Ezek a majdnem tények, mert a tények valódiak, csak a szereplők nem konkrétan létező személyek.
– A plakátra olyan kulcsszavak kerültek, mint az összeesküvés, szekusakciók, kémkedés, gyilkosság, rejtélyes történetek, romantikus szerelem, szex és erotika. Ezek egy sikeres hollywoodi film elemei is lehetnének.
– A szereplők életében megjelennek a korabeli prűdebb etikai normák között kibontakozó szerelmi életek, majd azok megromlása. Ez a vonulat egy kicsit olyasmire derít fény, ami akkor inkább tabunak számított. Például annak idején napvilágot láttak olyan statisztikai adatok is, amelyek azt mérték fel, hogy a szerelmi élet erotikus oldalában milyen mértékben vesz részt a férfi és/vagy a nő. Ez a kimutatás igencsak elmarasztaló a nők orgazmusára vonatkozó részeknél. S ennek megvoltak a korra jellemző okai, amelyekbe némiképpen betekintést nyerhetünk a történet folyamán. Szó van a napi higiéniához tartozó részletektől a szerelmi élet művészetéig menően, az erotikáról, amelybe az akkori fiatalok csak itt-ott kóstolhattak bele. De a tilalmak akkor sokak számára természetesnek tűntek. Aztán van egy "máig felderítetlen" kémtörténet is a háttérben.
– Két igen érdekes történelmi, kultúrtörténeti esemény is lezajlik ebben az időszakban. Az egyik az 1956-osmagyarországi forradalom, a másik a ’60-as években kezdődő hippimozgalom, a diáklázadások korszaka. Az első közvetlenül is érintette az akkor erdélyi fiatalokat, a másik a "vasfüggönyön" át kevésbé gyűrűzött be hozzánk, de a tiltások ellenére voltak olyanok, akik felvállalták a "’68"-as eszmeiséget. Hogyan élik meg mindezt a "majdnem tényregény" szereplői?
– Valóban, amennyi átjött a korai hippikorszak eszmeiségéből, elég volt ahhoz, hogy megbolygassa az akkori államapparátus fantáziáját. Ezt is érintem a könyvben. A kommunista korszakban azonban később jelentkezett az itteni hippinemzedék. Van egy cselekményszál, ami szokatlan, tabukat döntögető, hiszen erről szólt az az időszak is. Például egyetemi éveim alatt Kolozsváron az idegen nyelv szakos hallgatókra úgy tekintettek, mint valami kozmopolitákra, ők képviselték a kapitalizmus előretolt hadosztályát. A tananyagon keresztül egyfajta ablakot nyitottak a világra. Aztán ott voltak azok a jelenségek, amelyek a szocialista erkölcsi tudat hajszálrepedéseit jelentették. Annak idején minden táncot úgy táncoltunk, ahogy kellett. Mert csak beszivárgott hozzánk is a twist, a csacsacsa, a shake, megjelentek a farmerek, s volt aki szakállat, hosszú hajat növesztett. S arra, ami a szereplőkkel történik a ’60-as évek közepén, aztán rátelepszik az aranykor. Elhangzik, hogy ha "ez a bunkó tag lesz az elnök", akkor innen el kell menekülni. Ez is egy lehetőség volt arra, hogy kitörjünk. És valóban – ez már nincs benne a könyvben, de a későbbiekben beigazolódott – rosszabb idők jöttek, hiszen sokan átúszták a Dunát, átszöktek a zöldhatáron. A szereplőkben akkor még csak lehetőségként villan fel, hogy ez is egy út, ha élni, túlélni akarnak. És benne volt az is, hogy milyen reményekből zuhantunk a kilátástalanságba.
– Valószínűleg akkor nem tudatosult az emberekben, hogy lehet még rosszabb is.
– Ma már azt mondjuk, hogy ez egy olyan rendszer volt. Aki benne élt, nem is vette észre, másként látta, másként fogalmazta meg a reményeket, vágyakat, hiszen akkor senkinek sem fordult meg a fejében, hogy az a rendszer egyszer megdőlhet. A második világháborút követően a viszonylagos stabilizáció után bekövetkezett az 1956-os forradalom, majd annak az utóhatásai, a politikai meghurcoltatások időszaka, aztán jött a Babes és a Bolyai egyetem egyesítése, ami bárdként csapta le a reményeinket. Életem kiemelkedő eseménye volt 1956- ban a Bolyai Egyetem gólyabálja, ahol az egyetem tánccsoportja díszmagyarban táncolta a nyitó palotást, és a rektor az első év szépével a nyitó körcsárdást. És nem sokkal ezután bekövetkezett azoknak az eseményeknek a sora, amelyek máig kihatással vannak közösségünk életére.
– Talán már akkor kialakult egyfajta reflexszerű mechanizmus arra, hogy miként lehet kijátszani a hatalmat.
– A kijátszás mechanizmusa benne van a könyvben, amit én is és más is átélt abban az időszakban és utána is. Nem akarok előre szólni róla, de aki a kezébe veszi a kötetet, megfejtheti, hogy tulajdonképpen miben is állt ez a játék. Fiatalkorában az ember sok mindent másként lát, tapasztal, és a rendszerben nem a rosszat keresi. Az ember sohasem úgy kezdi el az életének egy-egy szakaszát, hogy eleve boldogtalan akar lenni, hogy majd rossz lesz, szenvedni fog. Reméli, hogy jobbra fordul a sorsa, érvényesülhet az életben, és ez a tudat szűkül be fokozatosan az események hatására. Így volt ez az ’50-es, ’60-as években is, amikor sok ember kezdetben nem viszonyult rosszul a történésekhez. Mindenki törekedett valamilyen módon arra, hogy boldog legyen, még ha szűkebb mezsgyén is mozgott ez a boldogságkeresési kalandozás, mint a nyugati országokban. Amikor gyerek voltam, a családban is nagy reményeket tápláltunk a jövőre vonatkozóan. Vége volt a háborúnak. Egy darabig vártuk az amerikaiakat. Aztán bíztunk abban, hogy a kommunizmus valóban egyenlőséget teremt az emberek között. Erre jött az 1956-os pofoncsapás. Majd ezután is, a Ceausescu-rendszer elején, az 1968–1971 közötti nyitás idején megújultak a remények: magánvállalkozások indulhattak, megjelenhettek diáklapok, támogatták a műkedvelő-mozgalmat, külföldi egyetemekkel létesültek kapcsolatok. Majd 1971-ben egy homlokegyenest ellenkező előjelű fordulat következett be, és a nagy remények kudarcba fulladtak. Az 1989-es fordulathoz is nagy remények fűződtek, és, valljuk be, ezek sem mind váltak valóra, s akkor még finoman fogalmazunk…
– Miként születtek meg azok a történetek, amelyek a regénybe kerültek?
– Ezeket a történeteket elraktároztam magamban. Amikor megjelent az életrajzi kötetem, a Ránézek az életemre című, akkor felelevenedtek. Vannak olyan esetek is, amelyeket lejegyeztem. Ezeket elővettem, amikor a novelláskötetet írtam, úgy gondoltam, hogy ezt az élményanyagot talán regény formájában kellene feldolgoznom. Lehetőleg addig, amíg frissen emlékszem arra az időszakra, és talán még lehet tágítani azoknak a belső érzékenységét és ismeretanyagát, akik erről a világról már majdnem semmit sem tudnak, de még kíváncsiak, fogékonyak az emlékekre. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a szóban forgó korszakot utólag sematikusan, fekete-fehéren lássuk, holott a szürke árnyalatai tükrözik a mindennapok valóságát, s talán ez a regény érdekessége s a benne feltárt, sokszor kegyetlen események szépsége is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Kevés nyolcadikos ballagó a Vlaicuban
Elballagtak a nyolcadikosok az Aurel Vlaicu Általános Iskolában is, a magyar tagozaton mindössze nyolc diák búcsúzott pénteken reggel az iskolától.
Szabó László osztályfőnök idén igen kevés létszámú, de annál összetartóbb osztályával vonult fel az iskola sporttermében tartandó ballagási ünnepségre a többi három román nyelvű nyolcadik osztállyal.
Tămăşan Petruşca igazgatónő és Gui Rodica aligazgatónő ezúttal nemcsak búcsúztattak, hanem ők maguk is búcsúztak a tanintézménytől, lévén idén mindketten nyugdíjba vonulnak.
Az ünnepségen különböző zenés produkciókkal, versekkel felléptek az iskola diákjai, miközben az évfolyamelsőket, a tanulmányi eredményeikkel kiemelkedő diákokat díjazták.
A magyar tagozat nyolcadikosai nevében Vajda Noémi köszönt el az iskolától, diáktársaitól.
Szabó László osztályából évfolyamelsőként Czakó Zsoltot jutalmazták.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Elballagtak a dévai óvodások
Többségük anyanyelvén tanul tovább
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban 25 kisgyermek búcsúzott e héten az óvodától, Reiss Erzsébet és Miesz Csilla óvó néniktől, akik három éven keresztül tanítgatták, nevelték őket, segítettek részévé válni az óvodai közösségnek.
A „ballagási” ünnepségre mindkét óvodai csoport kedves tánccal készült, és persze verssel, dallal is bizonygatták: nem töltötték hiába az időt az óvodában. Reiss Erzsébet óvó néni alkalomhoz illő batyuval is feltarisznyálta kicsi tanítványait: színes kendőkbe burkolt édességet, plüss játékot ajándékozott a csöppségeknek. Az ünnepség idején a kivetítővásznon pörgő fényképek elevenítették fel az óvodában töltött sok örömteli percet. A kicsi ballagók versben, de szabadon megfogalmazva is ígérték: nem felejtik el az óvodát, jövőre iskolásként is vissza-visszatérnek majd, felkeresik az óvó nénit egy-egy bátorító ölelésért. Többségüknek meg is adatik erre a lehetőség, hiszen az iskolát ugyanabban az épületben folytatják majd ősztől, melyben óvodai éveiket is töltötték. Az előkészítő osztályba való eddigi iratkozás alapján a 25 dévai „végzős” magyar óvodásból 19-én tanulnak tovább anyanyelvükön, a Téglás Gábor Elméleti Líceumban.
Vidám és eredményes iskolai éveket kívánunk mindannyiuknak!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Még mindig titkos a szekus-akták nagy része
Azok az intézmények, amelyek saját levéltárukban a volt Szekuritáté tisztjeiről, besúgóiról és kollaboránsairól szóló iratokat őriznek, kötelesek lennének azokat nyilvánosságra hozni, és átadni a CNSAS-nak, ha elfogadják Dan Cristian Popescu liberális képviselő törvénytervezetét.
A tervezet szerint az intézmények a törvény közzétételétől számított 60 napon belül lennének kötelesek a Szekuritáté embereire vonatkozó iratokat átadni a Volt Szekuritáte Levéltárát Tanulmányozó Országos Tanácsnak (CNSAS). A törvény az 1945. március 6-tól 1989. december 22-éig működő kommunista hatalmi erő teljes személyzetére vonatkozik.
– A kezdeményezés célja a volt Szekuritáté iratainak nyilvánosságra hozatala, amelyek jelenleg a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) és a védelmi minisztérium levéltárában vannak, de mostanáig nem adták át azokat a CNSAS-nak – közölte Dan Cristian Popescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) parlamenti képviselője.
Szabadság (Kolozsvár)

Se kedv, se idő kormányt buktatni
Letett a Cioloş-kormány megbuktatásáról a Szociáldemokrata Párt (PSD) körül tömörülő parlamenti többség – közölte csütörtökön Liviu Dragnea, a PSD elnöke.
A kabinet elleni bizalmatlansági indítvány beterjesztését főleg Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök, az ALDE elnöke és Victor Ponta volt miniszterelnök szorgalmazta, arra hivatkozva, hogy a kormány számos területen – a mezőgazdaságban, az európai pénzek lehívásában vagy a közalkalmazotti bérek reformjában – szerintük kudarcot vallott.
Szabadság (Kolozsvár)

Johannis: Románia nem NATO-flottát, hanem közös fekete-tengeri hadgyakorlatokat javasolt
Senki sem akar NATO-flottát létrehozni a Fekete-tengeren, Románia azt javasolta, hogy a török, bolgár és román haditengerészet közösen gyakorlatozzon a NATO égisze alatt – jelentette ki Klaus Johannis államfő csütörtökön.
Johannis arra reagált, hogy Bojko Boriszov bolgár miniszterelnök az ország államfőjével, Roszen Plevnelievvel közösen tartott sajtótájékoztatóján azt mondta: Bulgária nem fog semmi olyan fekete-tengeri NATO-flottához csatlakozni, amelynek az orosz fegyveres erők elrettentése lenne a célja.
Klaus Johannis előző nap hivatalos látogatáson Szófiában tárgyalt a bolgár vezetőkkel, egyebek mellett Románia úgynevezett „fekete-tengeri kezdeményezéséről”, amelyet a közelgő NATO-csúcs elé akar terjeszteni. A hírtelevíziók beszámolói szerint a két államfő szerdai közös sajtóértekezletén még Plevnielev is nyíltan támogatta a román kezdeményezést, csütörtökre azonban a bolgár álláspontban „180 fokos fordulat” következett be, amit Bukarestben az orosz tiltakozásnak tulajdonítanak.
Szabadság (Kolozsvár)

„A közönség a legfontosabb”
Bács Ferenc Kossuth-díjas színész 80 éves
Június 19-én tölti nyolcvanadik életévét Bács Ferenc Kossuth-díjas színész. Nagyszebenben született, és Kolozsvárott nőtt fel.
Gyermekként nagyon sokat járt színházba, operába, a gimnáziumban rendszeres résztvevője volt az önképző körnek. Agysebésznek készült, két évet el is végzett a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, de ekkor rájött, hogy igazából a színészi pálya vonzza. Jelentkezett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, ahová fel is vették. Diplomájának kézhezvétele után a Tompa Miklós vezette Székely Színház társulatához szerződött, a főiskolán pedig kinevezték tanársegédnek. Bár a színház megbecsült tagja volt, szinte minden este fellépett, egyre jobban nyomasztotta a kommunista diktatúra. Végül úgy döntött, hogy családjával együtt áttelepül Magyarországra, ahogy nyilatkozta, nem a karrier miatt, hanem azért, hogy a gyerekei magyarul tanulhassanak tovább.
Kivándorlási kérelmét 1974-ben adta be, de a román hatóságok csak évek múltán, 1977-ben engedélyezték, hogy feleségével, Tanai Bella színésznővel, nevelt fiával és lányával, Bács Katival, aki szintén színésznő lett, áttelepülhessenek. A színművész hamarosan Magyarországon is népszerűvé vált, amihez kellemes orgánuma és markáns egyénisége mellett jó megjelenése is hozzájárult. Szerepformálását emberi méltóság és visszafogott gesztusok jellemzik.
Szabadság (Kolozsvár)

Szász: Átlagban több mint százezerrel kevesebb szavazatot kaptak a magyar pártok
Folytatódik az erdélyi magyar pártokra szavazó állampolgárok fogyatkozása: a 2012-es választásokon elért eredményekhez képest 140 ezer szavazattal kevesebbet kaptak a magyar pártok polgármesterjelöltjei – hangzott el a Kolozsvár Társaság által szervezett szerdai beszélgetésen, amelyen Szász Alpár Zoltán politológus értékelte az idei önkormányzati választásokat.
Szász szerint a politikusok „reménykereskedői” mivoltából fakadóan némiképp érthető, hogy a pártelnökök igyekeztek sikerként feltüntetni az eredményeket. Kelemen Hunor az RMDSZ és választói közötti szoros kötelékről beszélt; Bíró Zsolt pártja, a Magyar Polgári Párt, hídszerepét méltatta; Szilágyi Zsolt pedig azt tartotta fontosnak, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megtartotta politikai súlyát. Az abszolút számokat tekintve azonban kiderül: a kapocs igenis lazul, mintha reményvesztett ország reményvesztett közössége lennénk – fogalmazott a szakember. A politológus hozzátette: bár az összesített számok eléggé lehangolónak tűnnek, természetesen nem szabad megfeledkezni a különböző települések „kis történeteiről”, sikereiről. Mindenekelőtt Szatmárnémetiről van szó, ahol Kereskényi Gábor személyében újra magyar polgármestere van a városnak. Az RMDSZ jelöltje a voksok 42 százalékával nyert mandátumot, miközben a város magyar lakossága nem több 34 százaléknál.
Egy ilyen „helyi történetnek” számít Kolozsvár is, ahol az RMDSZ-re leadott szavazatok – bár összességében kevesebben voksoltak a listára – többet értek, mint négy évvel korábban. Így lett a megyében és a városban is egy-egy magyar önkormányzati képviselővel több, mint 2012-ben. A házigazda, Buchwald Péter volt szenátor Kolozsvárral kapcsolatban megjegyezte: véleménye szerint elhibázott volt hét városi tanácsosi mandátummal „csábítani” a választókat, hiszen minimális volt az esély erre. Az irreális célok megjelenítésével fokozódhat a kudarcélmény a választókban – vélekedett.
Szabadság (Kolozsvár)

Világzenei csűrfesztivál Mérán
A Kolozsvártól 13 km-re található Mérában július 29. és 31. között első alkalommal szervezik meg a Méra – World Music világzenei csűrfesztivált.
A szervezők nemzetközi, magas színvonalú zenei produkciókat hoznak a városi zsongástól távol eső, falusi csűrszínpadokra; a fesztivál alapkoncepcióját a város és a falusi csűr, a könnyűzene és a népzene, a trendi és a hagyományos vagy a nemzetközi és a lokális között húzódó kontraszt és ezek találkozása képezi.
Helyszínül a mérai csűrök és porták fognak szolgálni. Az első helyszín a Szarka-telek névre hallgat, melynek csűrje színpaddá fog átalakulni a fesztivál ideje alatt – itt fog zenélni Csík János az Esszencia zenekarral, a Tárkány művek, Nikola Parov, Herczku Ágnes, Limberger Tcha és Benjamin Clement, a Buda Folk Band, a Nadara, Palatka, Szászcsávás, egész Kalotaszeg és a Fölszállott a páva műsorát is megtekinthetik a résztvevők. A Szarka-telek volt egyben az a hely is, ahol 2009-ben a két főszervezőben, Varga Zoltán Lászlóban és Bethlendi Andrásban egy táncház alkalmával megfogalmazódott, hogy egy néptáncegyüttest kéne alapítani. Ennek következtében 7 évvel ezelőtt, másodéves joghallgatókként megalapították a Kalotaszeg Néptáncegyüttest azzal a céllal, hogy minél színvonalasabban vigyék színpadra a kalotaszegi táncot és zenét. Két évre rá a táncegyüttessel megszervezték az első Kalotaszegi Vándor Néptánctábort – amely idén július 10. és 17. között Gyerőmonostorra költözik –, mára pedig több mint 200 kalotaszegi gyerek táncol és nevelkedik vezetésük alatt, illetve rendszeresen szerveznek táncházakat Kalotaszegen.
Szabadság (Kolozsvár)

Évadzáró néptáncgála Szamosújváron
A szamosújvári Téka Alapítvány néptánc gálája évek óta kiemelkedő tanév végi rendezvény: az alapítvány tevékenységeire járó gyerekek a gálán mutatják be az egész évben tanultakat – új népdalokat, dallamokat, tánclépéseket.
Ha csupán számokban gondolkodunk, akkor a 2015–2016-os tanévben 10 tehetségműhelyben zajlottak a tékás tevékenységek: az idegen nyelv, dráma és nyelvoktatás műhelyeken kívül a kerámia műhelyben zajló tevékenységre 70 gyerek, gyöngyfűzésre 34 gyerek, tűzzománcra 8 fiatal, drótékszer készítésre 19 gyerek, rajzra 24 diák járt. Néptáncot 7 csoportban 251 gyermek tanult, népdalt 4 csoportban 115 gyerek. A népi hangszeroktatás számokban: 28 hegedűs, 5 brácsás, 2 nagybőgős.
Június 15-én délután a szamosújvári művelődési ház zsúfolásig megtelt kíváncsi és büszke szülőkkel, nagyszülőkkel, s főleg izguló gyerekekkel. Elsőként a nagyobb, hegedűt tanuló diákok léptek fel, valamint az Ördöngös zenekar, akik vajdaszentiványit muzsikáltak. A Kacsó Arnold irányításával hegedülni tanulók több csoportban mutatkoztak be: az első osztályosok csoportja, a másodikosok csoportja és Pap Róbert, a negyedikesek csoportja, valamint a haladó csoport. Molnár Ádám nemcsak hegedűn, hanem brácsán is játszott, Balla Péter pedig bőgőn kísérte – ők Kisfaludi Attila tanítványai.
Idén indult és nagy sikernek örvend a Téka Szórványkollégium diákjainak kórusa. Ők is bemutatkoztak két dallal, Juhos Helga kórusvezető irányításával. Népdaloktatásra idén is sok gyerek és fiatal járt, ők két csoportban léptek fel: a Rozmaring népdalkórusban a nagyobbak énekeltek, a kisiskolások pedig külön produkciót mutattak be. A népdaloktatás minősége Katona Annamária munkáját dicséri.
Szabadság (Kolozsvár)

Kós Károly honismereti tábort hirdet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet
Szülőföldkutató és honismereti táborban való részvételre pályázhatnak fiatalok a Nemzetstratégiai Kutatóintézet felhívása alapján.
A kutatóintézet MTI-hez eljuttatott tájékoztatása szerint a Kós Károly építész, író, politikus nevével fémjelzett pályázatra olyan, a Kárpát-medencében vagy a világon bárhol élő, 18. életévüket betöltött fiatalok jelentkezését várják, akik elkötelezettséget éreznek szülőföldjük társadalmi ügyei - különös tekintettel a megmaradás és gyarapodás kérdése - iránt.
A nyertesek részt vehetnek az egy héten át tartó Kós Károly Szülőföldkutató és Honismereti Táborban Zeteváralján, Erdélyben, ahol kiváló szakemberektől tanulhatják meg, hogyan lehet szűkebb hazájukat néprajzi és szociológiai módszerekkel közelebbről megismerni és leírni.
A részletes pályázati felhívás a Nemzetstratégia Kutatóintézet honlapján olvasható (http://nski.hu/palyazat-szulofoldkutato-es-honismereti-taborban-valo-reszvetelre.html)
MTI

„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)

A melegházasság is szóba került az unitárius nyílt napokon
Kényes társadalmi kérdések is terítékre kerültek a vasárnap este zárult, negyedik alkalommal megszervezett, Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál elnevezésű rendezvényen – számol be a kronika.ro.
Korunk legfontosabb, legaktuálisabb, esetenként kényesnek tűnő társadalmi kérdéseire is válaszokat keresett a Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál elnevezésű, ötnapos rendezvény a kincses városban. A nyílt napok színes, változatos programokkal várta az érdeklődőket a hétvégén is. Az európai értékválságokat, a melegházasság kérdését is górcső alá vevő kerekasztal-beszélgetéseken kívül kulturális programok, koncertek, filmvetítések és gyermekeknek szóló tevékenységek is várták a közönséget. A szervezők szerint a beszélgetéseknek nem az volt a célja, hogy a közösség egységes álláspontra helyezkedjen, hanem hogy építő jellegű párbeszédet folytathasson a sokakat foglalkoztató aktuális kérdésekről.
„Az egyháznak legyen véleménye”
A rendezvénysorozat egyik legnépszerűbb előadása pénteken zajlott a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében, ahol Gyerő Dávid, az unitárius egyház főjegyzője tartott előadást Szeretni szabad!?! címmel a melegek közötti házasságról, az emberi szabadságjogokról. A beszélgetés indító mozzanataként Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész emlékeztette a résztvevőket, hogy az unitárius egyház berkeiben vitát gerjesztett Gyerő Dávid főjegyző állásfoglalása, amelyben egyetértését fejezte ki az azonos neműek házasságának engedélyezésével. Mint ismeretes, a Krónikának nyilatkozó egyházi illetékesek többsége nem értett egyet Gyerő Dávid véleményével. „Az unitárius egyház nem állhat a szabadságot és a szeretetet elutasítók táborába” – szögezte le pénteki előadása során Gyerő Dávid, aki rendkívül fontosnak nevezte, hogy az egyháznak legyen véleménye, és ne hallgasson, ha sajátos, a többségétől eltérő véleménye van. „A legrelevánsabb kérdés, hogy mit gondolunk az emberről, erre pedig az unitárius válasz az, hogy az embere eredendően tiszta és jó, s bár hajlamos a rosszra, Isten segítségével képes uralkodni ösztönei felett” – mondta Gyerő, aki szerint, ha a hit Isten ajándéka, akkor a nemi öntudat is Isten ajándéka.
„A tudomány nem tartja a homoszexualitást betegségnek"
„A melegeknek is ugyanúgy járnak jogok, mint a hidegeknek” – fogalmazott a hallgatóság derültségére, majd hozzátette: a tudomány nem tartja a homoszexualitást betegségnek. Gyerő azzal érvelt, hogy a házasság két személy közös, szereteten alapuló vállalása, a Bibliának pedig nincs egyértelmű tanítása a házasságról.
Továbbá kifejtette: kérdéses az is, hogy a vallási véleményt hogyan lehet összeegyeztetni a közjogi kérdésekkel. Az ő válasza erre az, hogy az egyházi véleménynek ki kell terjednie mindenre, ami az ember természetes méltóságát és a felelős szabadságot érinti. Ugyanakkor hangsúlyozta: az egyház szabadelvűségét akkor is nyilvánvalóvá kell tenni, ha esetleg összekeverik a politikai liberalizmussal, noha a kettőt nem szabad összetéveszteni – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Tetemes bírság a székely zászló felvonása miatt
Tizenegyezer lejes bírságot róttak Tőke Ervin, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csíkszéki elnökére, amiért június 3-án felvonta egy Csíkszereda főterén felállított zászlórúdra a székely zászlót – számol be Molnár Rajmond a kronika.ro-n.
A politikus pénteki sajtótájékoztatóján elmondta, a csendőrség tízezer lejjel bírságolta meg amiatt, hogy megsértette a közigazgatási egységek lobogóinak felvonására vonatkozó, 2015-ben elfogadott 141-es jogszabályt. „Én a székely nép szimbólumát vontam fel, tehát a bírság nem indokolt, és természetesen fellebbezni fogok” – jegyezte meg Tőke Ervin.
A néppárti politikus elmondta, egy másik, ezerlejes bírságot is kapott a csendőrségtől, mivel szerintük engedély nélkül tartotta meg a zászlófelvonással járó ünnepséget. „Fontos megjegyezni, hogy sem felszólalás, sem éneklés, sem semmi hasonló nem volt, tehát érthetetlen a csendőrség lépése” – mondta Tőke, aki ebben a vonatkozásban is óvást fog benyújtani.
Az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselői 2013 februárjában vontak fel nagy méretű székely zászlót Csíkszereda főterén. A zászlóállítás per tárgyát képezte, de Tőke Ervin közlése szerint a lobogót még az ítélethirdetés előtt levették a korábbi helyéről, mert pünkösdkor épp oda állították fel a bérmáló Márton Áron püspököt ábrázoló szoborcsoportot. Ezt követően az EMNP egy négyzetméternyi területet bérelt a várostól a zászlórúd számára, és építési engedélyt is kapott a hivataltól, a prefektúra azonban ezt megtámadta a bíróságon, a városháza pedig nem hagyta jóvá a zászlófelvonási ünnepség megtartását. A ceremónia elmaradt, Tőke azonban a zászlót felvonta, a jelenlévő rendőrök pedig nem sokkal később le is vették a helyéről a lobogót, és bűnjelként magukkal vitték – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Betiltották Márton Áront?!
Megkérdeztük Kovács Gergely posztulátort
A legnagyobb közösségi oldalon tette közzé G. Nagy Ilián június 8-én az azóta több erdélyi portál által is átvett hírt: elmarad a Márton Áronról készülő rockopera Csíksomlyóra, augusztus 14-ére meghirdetett ősbemutatója.
A Betiltották Márton Áront! címmel közreadott hír kapcsán megkerestük Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét, Áron püspök szentté avatási ügyének posztulátorát, aki kérdésünkre elmondta, hogy „betiltásról” beszélni nem helyes, az egyház ilyet nem tesz, s nem tette ez esetben sem.
A „nem támogatás” vagy „helyet nem adás” kérdéséről nem tud konkrétan nyilatkozni, mert abban nem illetékes, viszont egy egyházmegyének vagy szerzetesközösségnek joga van ahhoz, hogy saját területén és illetékességi körén belül eldöntse, milyen rendezvények megtartását támogatja.
A posztulátor megerősítette ugyanakkor azt, hogy a szervezők valóban felkérték a készülő rockopera védnökségére, az ezzel kapcsolatos levelet április 16-án vette át. Kovács Gergely e-mailben jelezte a szervezők felé, hogy a felkérésre kizárólag a szövegkönyv elolvasása után adhat választ. Egy hónap múlva, május 16-án kapta kézhez a teljes szövegkönyvet, azt elolvasva küldte el válaszlevelét, amelyben közölte, hogy a védnökséget nem vállalja és a darabtól elhatárolódik.
Válaszlevelében részletesen felsorolta érveit és Áron püspök ügye iránti szeretettel arra kérte tisztelettel őket, hogy a darabot ne mutassák be.
Kérdésünkre, hogy miért nem vállalta a védnökséget, a posztulátor kifejtette, hogy a rockopera szövegével kapcsolatos konkrétumokról nem beszélhet, ugyanis a szerzők ismételten azt közölték vele írásban, hogy nyilvánoson nem mondhatja el véleményét, ehhez nem járulnak hozzá. Kovács Gergely, bár ezzel nem ért egyet, s nem érti, miért nem nyilatkozhat egy konkrét szövegről, tiszteletben tartja a szerzők kérését.
Hangsúlyozta, hogy ő a szövegkönyv többszöri elolvasása után foglalt állást, és véleményét közölte a szerzőkkel, de nem érti, hogy a szövegkönyv ismerete nélkül hogyan tud a darabbal kapcsolatosan bárki kommentelni vagy állást foglalni a közösségi hálón? Mint elmondta, örvendene annak, ha maguk a szerzők tennék közzé a szövegkönyvet: adják meg a Márton Áron püspök szentté avatását kérelmező gyulafehérvári főegyházmegye híveinek és papságának a lehetőséget, hogy a szövegkönyv ismeretében foglalhassanak a kérdésben állást.
Szőcs Csaba
Vasárnap (Kolozsvár)

Elballagtak a marosvásárhelyi orvosisok
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem központi ballagási ünnepségét idén a Színház téren, a magyar végzősök búcsúztatóját pedig hagyományosan a Vártemplomban tartották pénteken.
Az elmúlt évek negatív tapasztalata után idén nem a sportcsarnokban, hanem a Színház téren ünnepelte 887 végzősét a MOGYE. Mindenkinek jutott hely és levegő, a felszólalókat pedig két óriáskivetítőn követhették azok is, akik hátrább, árnyékba húzódtak.
A ballagókat Leonard Azamfirei rektor román nyelven, Angela Borda rektorhelyettes angol nyelven búcsúztatta, és szólt hozzájuk a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre, illetve Lucian Goga prefektus is. Az intézmény magyar rektorhelyettese, Nagy Előd elmondta, a tanárok igyekeztek a diákokat az egészségtudomány, a diagnózis és a terápia világába vezetni. „Tanulmányaitok végeztével belépőjegyet váltottatok a gyógyítás világába, ami hatással van az egyénre, a családra és a társadalomra egyaránt. Ezután folyamatos helytállásra van szükség, a tanulás sosem szűnik meg, mert lépést tartani a konkurenciával, a fejlődéssel csak akkor lehet, ha folyamatosan képezitek magatokat. Alkalmazkodni kell a modern orvosláshoz” – fogalmazott a rektorhelyettes.
Ezután a három szak – általános orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti – tagozatonkénti évfolyamelsői búcsúztak tanáraiktól, az egyetemi közösségtől és egymástól, mondtak köszönetet oktatóiknak és családjaiknak.
A hippokratészi eskü
A hippokratészi eskü szövege egyetemenként kisebb mértékben változik, kifejezésekben eltér. A Magyar Orvosi Kamara által megalkotott Magyar Orvosetikai Kódex az orvosi esküre a következő szöveget javasolja: „Én, … esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására. A betegek emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartom, bizalmukkal nem élek vissza és titkaikat haláluk után is megőrzöm. Tanítóimnak megadom az illő tiszteletet, orvostársaimat megbecsülöm. A betegek érdekében ismereteimet, tudásomat folyamatosan gyarapítom. Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét. Az … egyetem hírnevét öregbítem és megbecsülését előmozdítom.”
A hippokratészi eskü szövegét mondatonként, párhuzamosan olvasták fel román, magyar és angol nyelven, majd üdvrivalgással, ölelésekkel, fotózkodással ért véget az ünnepség.
A mintegy 80 perces ünnepség után a magyar tagozat végzősei és hozzátartozóik a Vártemplomba mentek, a Studium-Prospero Alapítvány által szervezett rendezvényre, amelyet a magyar tagozat sajátjának tekint, és amelyet a várkertben óriáskivetítőn, illetve interneten is élőben lehetett követni.
A rendezvény ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd Nagy Előd rektorhelyettes búcsúztatta a fiatal szakembereket a MOGYE vezetősége és a Studium-Prospero Alapítvány nevében. „Önök a gyógyítással jegyezték el magukat, ez egy olyan kiváltság, amely kötelez is, szolgálatot jelent. Ne feledjék, hogy önökre a legnagyobb szükség éppen abban a közösségben van, amelyből származnak, ezért maradjanak itthon” – fogalmazott.
A MOGYE magyar tanárai nevében Jung János többek között Petronius („Nem egyéb az orvos, mint a lélek vigasza.”) és Bolyai („Nemcsak valamiből, hanem valamiért is kell élnünk.”) szavaival adott tanácsokat a hivatásról, a végzősök nevében pedig Tubák Nimród szólt az egybegyűltekhez.
„Elvégeztük. Egy magyar szó, mégis oly sok mindent jelent, mindenkinek mást és mást. Az, hogy itt állhatunk, ez az egész közösség érdeke: évfolyamunk jelentős része maradni szeretne, itthon, saját szülőföldünkön akarjuk gyógyítani saját népünket” – mondta, majd a szülőknek is üzent: „hadd engedjék, hogy repüljön a madár, hiszen az a madár, amely szereti itthon, az gyakran hazajár”Díjak, elismerések A magyar tagozat évfolyamelsőinek az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke, Szabó Béla adta át az oklevelet és pénzjutalmat jelentő Csőgör Lajos-díjakat: az általános orvosi karon Izsák Júlia, a fogorvosi karon Komporály Dénes, a gyógyszerészeti karon Benedek Brigitta, az asszisztensképzőn pedig Pál Ildikó Izabella érdemelte ki az elismerést. A MOGYE végzős gyógyszerészhallgatói számára idén alapított Dr. Formanek Gyula Emlékdíjat Gál Rékának ítélték. A rendezvény végén az összes végzős átvehette a Studium-Prospero Alapítvány díszoklevelét, végül a közösség elénekelte a magyar és székely himnuszt.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Ezek a szakosztályok indulnak a következő tanévtől
Elkezdődött a kilencedik osztálytól kezdődő hároméves szakoktatásban való iratkozás a múlt héttől. Ősztől a csíkszéki szakközépiskolákban a térség munkaerőpiacának igényei szerinti szakosztályok indulnak.
A csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában asztalos, pék-, sütőipari szakmunkás, illetve kertész szakok indulnak ősztől. A Kós Károly Építőipari Szakközépiskolában kőműves, ács–asztalos–parkettázó és víz-, gázszerelő osztályokba lehet iratkozni. A Kájoni János Szakközépiskolában fodrász és szakács ágazatokra jelentkezhetnek a tanulók. A Székely Károly Szakközépiskolában autószerelő, lakatos és karosszérialakatos, valamint villanyszerelő szakok indulnak. A csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában hegyvidéki farmer, továbbá pincér- és élelmezési eladó szakágakat terveztek. A csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskolába pedig hegyvidéki farmer szakosztály indul szeptembertől.
Görbe Péter, Hargita megye főtanfelügyelője érdeklődésünkre elmondta, hogy ezeket a szakosztályokat a térség vállalkozásainak és gazdasági egységeinek a munkaerőigényei alapján állították össze. „A gazdasági szféra részéről kapott jelzések alapján indították az iskolák és a tanfelügyelőség a képzéseket” – húzta alá Görbe. A szakmai oktatás egyébként gyakorlatközpontú. Az elméleti tudás megszerzését leginkább a kilencedik osztályra időzítik, felsőbb tagozatokon pedig már a szakmai ismereteken és gyakorlatozáson van a hangsúly. Nagy szerepet kapnak a szakmai oktatásban a magáncégek, mivel az iskolák vállalatokkal partnerségben végzik a szakoktatást. A szakoktatásban induló kilencedik osztályokba e hét péntekig lehet még jelentkezni.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Magyar elnöke lesz a Szatmár megyei önkormányzatnak
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) pénteki megállapodása értelmében RMDSZ-es elnöke és két PNL-es alelnöke lesz a Szatmár megyei önkormányzatnak – közölte az Agerpres hírügynökség. Az RMDSZ korábban Pataki Csaba szenátort javasolta a megyei elnöki tisztségre.
A két párt Szatmár megyei szervezetének közös közleménye szerint a megállapodás arra is kitér, hogy a PNL adja Szatmárnémeti egyik alpolgármesterét. A megyeszékhely polgármesteri tisztségét az RMDSZ-es Kereskényi Gábor képviselő szerezte meg a június 5-i választásokon. Kereskényi az MTI-nek elmondta, a másik szatmárnémeti alpolgármesteri tisztségről az Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) folytatnak tárgyalásokat.
A választásokon Szatmár Megye Tanácsában az RMDSZ 13, a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a PNL 7 és az ALDE 4 mandátumot szerzett. A városi tanácsban 10 mandátuma van az RMDSZ-nek, 7 a PSD-nek, 3 a PNL-nek és 3 az ALDE-nak.
A közleményben a két párt Szatmár megye multikulturális jellegére hivatkozva jelenti ki, hogy tiszteletben tartják a választók akaratát, akik június 5-én a változásra szavaztak. Hozzátették, hogy az RMDSZ és a PNL azt a partnerséget folytatja, amelyik az elmúlt két évben már kialakult a két politikai alakulat között.
erdon.ro

Médianap kreatív feladatokkal
Szombaton Nagyváradon a katolikus püspökség VI. alkalommal szervezett médianapot. A helyszín ezúttal is a Posticum volt, Kolozsvárról és Szatmárról is érkeztek résztvevők, az egyházmegyén kívülről.
„Az Irgalmasság Rendkívüli Szentéve arra hív bennünket, hogy elmélkedjünk a kommunikáció és az irgalmasság között fennálló kapcsolatról. Az, amit mondunk és az, ahogy ezt mondjuk, minden szavunk és tettünk ki kellene, hogy fejezze azt az együttérzést, gyengéd szeretetet és megbocsátást, amellyel Isten fordul az ember felé”. (Ferenc pápa üzenete a Társadalmi Kommunikáció 50. Világnapjára). Ezzel a mottóval, illetve Irgalmasság a kommunikációban címmel a már több éves hagyománnyal rendelkező Egyházmegyei Média-napot az elmúlt szombaton idén is megszervezte Nagyváradon a Római Katolikus Püspökség, hogy új meglátásokkal gazdagodva, az egyházi és világi sajtó képviselői hatékonyabban tudjanaktevékenykedni a kommunikáció, különösképpen a vallásos kommunikáció terén. A jó hangulatú találkozó előadója Szerdahelyi Csongor, az egyszemélyes budapesti Ferences Sajtóközpont igazgatója volt, illetve neki segítséget nyújtott munkájában Rochlitz Bernadett, a Jel folyóirat főszerkesztője.
Micaci Cristian pasztorális referens, főszervező felvezetője után rövid köszöntőjében Exc. Böcskei László megyés püspök több kulcsfogalmat emelt ki a Szentatya pasztorális hangvételű, a Társadalmi Kommunikáció 50. Világnapjára megfogalmazott hosszabb üzenetéből, úgymint: béke és harmónia építése, osztozás, mások meghallgatása. Arra hívta fel a figyelmet: mennyire fontos személyes közelséget teremteni úgy, hogy ez magában hordozza a másik személy méltóságának tiszteletben tartását. Hozzátette: az összejövetelnek két fő célja van az egymás erősítésén, bátorításán túl: a kommunió, vagyis egymás jobb megismerése a gondolatok kicserélése által, valamint az arról való párbeszéd folytatása, hogy az evangelizálás miként valósulhat meg a médián keresztül.
Keresni a jót
Egy újságíró ne önmagára legyen kíváncsi, ne a saját véleményét akarja hangoztatni, visszahallani mindenkitől, vagy másokra erőltetni, hanem a beszélgetőpartnereiből igyekezzen kihozni azt, ami az egyedi bennünk, hiszen csodákat rejtünk magunkban valamennyien- hangsúlyozta prezentációjában Szerdahelyi Csongor. Beszámolójából az is kitűnt: igyekszik minden a pozitív oldalát bemutatni, keresni, egy újságíró pedig szabadidejében is újságíró, akárcsak utazás közben, a hét minden napjának 168 órájában.
Rendkívül szórakoztató és érdekes volt a két műhelyfoglalkozás, különösen az, melynek keretében Rochlitz Bernadett kreatív feladatok megoldására ösztökélte a résztvevőket. Az idei médiatalálkozóról is hasznos tapasztalatokkal, lelkileg feltöltődve távozhattak az ott lévők.
erdon.ro

Meghalt az 1989-es temesvári sortüzekért elítélt volt tábornok
Meghalt Victor Atanasie Staculescu volt tábornok, akit az 1989-es temesvári vérengzésért 15 éves börtönbüntetésre ítéltek, ám akinek a történészek és Ion Iliescu volt román államfő kulcsszerepet tulajdonítanak a Ceausescu-diktatúra megdöntésében – közölte hétfőn a bukaresti sajtó.
A két éve feltételesen szabadlábra helyezett Stanculescut 88 éves korában egy bukaresti „luxus-öregotthonban" érte a halál, ahova azt követően helyezte el családja, hogy június elején agyvérzést szenvedett – írta a Hotnews.ro hírportál, hozzátéve, hogy a volt védelmi miniszter összesen öt évet töltött le büntetéséből.
A temesvári népfelkelés idején – amely a kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetésből bontakozott ki – 1989. december 17-20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, a sortüzekben 253-an sebesültek meg. A vérengzésért évekkel később, a jobboldali kormányzatok idején indult perekben a Ceausecu által 1989-ben Temesvárra vezényelt, a megtorlást irányító Stanculescut és Mihai Chitac tábornokot vonták felelősségre. Stanculescu utolsó, jogerős ítélete csaknem két évtizeddel az események után, 2008-ban született meg.
A diktátor bukása után hatalomra került, Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) kormányában Stanculescu és Chitac is még miniszteri megbízatást kapott a Ceausescu megbuktatásában és a hadsereg „átállásában" játszott forradalmi szerepéért.
Stanculescu halálhíréről értesülve, hétfői blogbejegyzésében Iliescu azt írta: a történelmi sorsfordulón hozott döntéseivel a volt tábornok hozzájárult a forradalom győzelméhez, és ahhoz, hogy Románia megszabaduljon az önkényuralomtól és visszatérjen a demokráciához.
Stanculescut 2014-ben kiengedték a börtönből, mert letöltötte büntetése egyharmadát, és Romániában a 60 évnél idősebb rabok jó magaviselet esetén feltételesen szabadlábra helyezhetők. A legfőbb ügyészségnél egyébként tavaly újabb bűnvádi eljárás kezdődött ellene, amikor az államfő jóváhagyta az 1990-es Petre Roman vezette kormány több tagjának elszámoltatását az 1990-es júniusi „bányászjárásért", amikor Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a román fővárost, hogy „megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát az ellene tüntetőktől.
Erdély.ma

István, a király! – Jótékonysági koncert Csíkszeredában
Az Egyesület a remény kis emberei közösségért idén harmadszorra viszi színpadra az István, a király! rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével. Akárcsak az elmúlt években, most is nagy a készülődés: augusztus 20-án mindenkit szeretettel várnak a „a remény kis emberei” Csíkszeredába, a Szabadság térre a harmadik előadásukra!
Az egyesület azért jött létre, hogy hangsúlyozza a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekek szerepét és fontosságát, illetve támogassa őket, mind anyagilag, mind lelki téren, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével. Ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, immáron harmadik alkalommal, anyaországi és külhoni – Kárpátaljáról, Erdélyből, Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkező – fiatalok és önkéntesek szereplésével. Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők megmutassák a számukra az értékességüket, hogy képesek magukon túlmutatva, magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami sok mindenki mást is megerősít.
Az első előadásra 2014. augusztus 30-án került sor Budapesten, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en mentek el az ingyenes produkcióra, hogy megnézzék a „remény kis emberei” alkotását. A darab alatt a nehéz sorsúak támogatására is lehetőség nyílt. Az összegyűlt adományokból így a felejthetetlen két héten túl anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik ki a magyarok számára kultikus darabot. Az első állomás Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilika méretű Páduai Szent Antal plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztályára tudtunk egy 10.000 € értékű reanimációs készüléket adományozni.
Idén pedig Székelyföld következik! 2016. augusztus 20-án, szombaton este fél 9-kor a csíkszeredai Szabadság téren lesz a harmadik előadás, melynek fővédnöke Dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. A szereplők között a Hargita megyei 2-es és 3-as számú Gyermekelhelyező Központ fiataljai is helyet kapnak. A darab alatt befolyt felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani.
Szűcs Emese
Erdély.ma

Volt, ahol pár nap alatt négyszer is kiöntöttek a patakok
A Hargita megyei prefektusi hivatal összesítést készített a megyét május végén és június elején sújtó áradások okozta károkról, megbecsülve az okozott károk értékét is. Az adatokból kitűnik, volt olyan település, ahol pár nap alatt háromszor, illetve négyszer is kiöntöttek a patakok.
A csíki települések közül ilyen helyzetben volt Gyimesközéplok, ahol május 24-ről 25-re virradóan, a következő éjszaka, majd 26-án és június 2-án is árvíz volt, megrongálva a vasúti töltést, 47 hidat, közel 11 km megyei utat, 18 km községi és 12 km erdei utat, illetve 2 villanyoszlopot. Az áradás elöntött továbbá 130 kutat, 113 kertet, 11 hektár kaszálót, 3 hektár szántót. Csíkkarcfalván és Jenőfalván három áradás történt május 31. és június 6. között, itt több mint 120 lakóházat és melléképületet, 120 pincét, 100 kutat, 35 hidat, 360 hektár szántóföldet és 135 hektár kaszálót érintett, megrongálva több kilométeren a megyei és községi utakat. A károkat több mint 800 ezer lejre becsülték itt.
Csíkszentmártonban szintén három alkalommal volt árvíz, itt 20 lakóházat, 40 kertet és udvart, 10 hektár mezőgazdasági területet öntött el a víz, amely egy vízvezetéket és egy út menti támfalat is megrongált, a károk értékét 440 ezer lejre becsülték. Csíkdánfalván kétszer okozott károkat az áradás, 46 melléképületet, 18 kisebb, két nagyobb hidat, több mint 5 km községi utat, 2 km erdei utat, 46 kutat öntött el, illetve rongált meg a víz, a károk becsült értéke megközelíti az 1 millió lejt.
400 hektárnyi kaszáló és 300 hektár szántó került víz alá Csxicsóban, 2 km megyei, 3 km mezei és 1,8 km községi út szenvedett károkat, közel 100 ezer lejre becsülik ezek értékét. Szépvízen 23 ezer lejes kárt okozott egy út rongálása, Madarason 50 gazdaságot és kutat öntött el az ár, egy nagyobb és 10 kisebb hidat, 2 kilométeren az utcákat és a szennyvízelvezető rendszert rongálta meg.
Csíkszentmihályon és a hozzá tartozó településeken 46 melléképületet, 22 pincét elöntött a víz, megrongált 4 hidat, valamint 4,8 km megyei és községi utat is. Csíkpálfalván 1 km-es szakaszon a megyei utat öntötte el az árvíz. Kászon községben 176 melléképület, 20 kút, 150 hektár mezőgazdasági terület, 4 híd volt érintett az áradás által, amely károkat okozott 4,5 km községi úton, 1,5 km megyei és 1,5 km mezei úton. 1,7 km-en az utcákban és 1,5 km csatornahálózatban is. Az okozott károk értékét 800 ezer lejre becsülték. Csíkrákos esetében 1 km községi, 1 km mezei út, 40 hektár szántó és 50 hektár kaszáló jelenik meg a statisztikában mint vízzel elárasztott terület. Csíkszentkirályon 25 hektár legelő és kaszáló, 7,5 hektár szántóföld, 1,1 km utca volt érintett az áradás által.
Sokkal jelentősebbek a károk Madéfalván, ahol 400 pincébe és alagsorba, 400 kútba és a Zöld Péter Általános Iskolába hatolt be a víz, amely elöntött 300 hektár mezőgazdasági területet, és közel 1 kilométer községi utat, illetve 10 hidat rongált meg. A károk értéke meghaladja a 440 ezer lejt – derül ki az összesítésből. Csíkszentsimon is árvízkárokat szenvedett, itt 600 hektár legelő és kaszáló került víz alá, 8 km erdei út, 2 km községi út rongálódott meg, és 25 pincét is elöntött a víz. Az árvízkárokat itt több mint 1,5 millió lejre becsülik. Csíkszentimre esetében 11 pince és alagsor, 6 km erdei út, 123 hektár mezőgazdasági területet érintett az áradás, Tusnádon pedig 2,3 km erdei utat, 2,3 km községi utat, 110 hektár kaszálót és legelőt, illetve 7 pincét. Csíkszeredában 10 kutat, 4 hidat és 25 hektár mezőgazdasági területet öntött el, illetve rongált meg az árvíz.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Egyetlen tehetség se vesszen el ( Székelyföldi tehetségnap)
A tehetséggondozáshoz, a tehetség támogatásához összefogásra van szükség a pedagógusok, a tehetségsegítők, a családok és a magyar fiatal tehetségek között, hisz csak összefogásban válik beváltott ígéretté a tehetség – hangsúlyozta Schanda Tamás, az Emberi Erőforrások Minisztériuma helyettes államtitkára szombaton, a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi tanulmányi központjában tartott harmadik Székelyföldi Tehetségnapon. A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SzTT) által szervezett rendezvényen a tehetséggondozás fontosságáról és mikéntjéről beszéltek a mentorok és a finanszírozók, valamint bemutatkoztak néhányan az SzTT felfedezettjei, támogatottjai közül.
Az erdélyi magyarság több mint fele, hatszázezer magyar ember él Székelyföldön, emiatt sokszorosan nagy a felelősségünk a tehetségek gondozása terén – mondta a tehetségnap megnyitóján Bereczki Kinga, az SzTT elnöke. „Tehetségeink fontos értéket képviselnek társadalmunkban, amelyre figyelnünk kell, és ezt a lángot ébren kell tartani. Lassan Székelyföldre összpontosul Erdély magyar jellege, ez a tűz tudja táplálni az erdélyi magyarság életerejét. Fontos feladat ez számunkra, akik itt élünk, és a döntéshozók számára is, akik a legmagasabb szinten döntenek a sorsunkról.” Schanda Tamás ismertette, hogy a nemzeti tehetségprogram civilek, tanárok, professzorok kezdeményezésére jött létre, akik felismerték, hogy szükség van egy rendszerszintű támogatásra a tehetséggondozás területén. Elmondta, 2008-ban a Magyar Országgyűlés összpárti konszenzussal támogatta és fogadta el a 2008 és 2028 közötti időszakra megfogalmazott tehetségprogramot. „Ebből is kitűnik, hogy ez olyan össznemzeti ügy, amely mögé megteremthető a teljes társadalmi konszenzus. Ez az összefogás működteti a mai napig a nemzeti tehetségprogramot civilek, egyházak, szakemberek és a kormány összefogása révén, és részt vesznek benne szakemberek és fiatalok a Kárpát-medence minden pontján.” A helyettes államtitkár kiemelte a magyar adófizetők részvételét is a programban, 2015-ben 333 ezren ajánlották fel adójuk 1 százalékát tehetséggondozásra, ami 1,4 milliárd forintot jelent, ezt a magyar kormány megduplázta, és így 2016-ban 2,8 milliárd forinttal indult a program, amit ettől az évtől kiterjesztettek a határon túli magyar tannyelvű oktatási intézményekre, ugyanakkor az egyéni pályázási rendszerben is részt vehetnek az elcsatolt területek fiataljai. A tehetségtámogatásban eddig évente 350 ezren részesültek, Schanda Tamás azt reméli, ez a szám a közeljövőben növekszik a program határon túlra való kiterjesztése által. A tehetséggondozásról, a Magyar Nemzeti Tehetségsegítő Tanács és a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége (Matehetsz) működéséről további adatokat sajtótájékoztatón közöltek az érintettek. Bajor Péter, említett két testület ügyvezető elnöke elmondta, a jelenleg működő tehetségpontok hálózata révén juttatják el az információkat az oktatási intézményekhez, tehetséges fiatalokhoz, ez nem minden esetben sikerül egyforma hatékonysággal a szórványban és a tömbmagyar területeken, de Magyarország különböző régióiban is vannak egyenetlenségek. Úgy tartja, a pedagógusok felelőssége is, hogy egyetlen magyar tehetség se vesszen el, legyen szó tudományokról, művészetekről, kétkezi tehetségről vagy akár szervezői készségről.
Balogh László, a Matehetsz elnöke, szakmai vezetője szintén a sajtótájékoztatón vázolta, hogy korábban is voltak tehetségprogramok Magyarországon, 2009 és 2012 között a Magyar Géniusz, 2012–2015 között a Tehetséghidak, de tudatos, szisztematikus tehetségkeresést csak a jelenlegi program biztosít, amely korszerű, és összhangban van nyugat-európai modellekkel.
A Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének tanáraként a tehetségnap konferenciáján Balogh László Mitől (lehet) tehetség a tehetség(ígéretből) címmel tartott előadást, amelyben a tehetség genetikai, személyiségbeli, intellektuális és a környezeti tényezőktől függő aspektusairól beszélt, amelyeket meghatároz a véletlen, az otthon, az iskola, a közösség és kultúra, a nemi hovatartozás, és hangsúlyozta a szülők, pedagógusok felelősségét az esély megteremtésében, hogy a meglévő tehetség kibontakozhassék. Szerinte óriási tévedés a mai gyakorlat, hogy az iskolák különböző szakköröket hoznak létre a többlettudás átadására, és ahhoz keresik a diákokat, holott éppen fordítva kellene: meglátni a gyermek tehetségét, és ahhoz igazítani az egyéni fejlesztést.
Megállapításával egyetértett a németországi Franz Mönks, az Európai Tehetségsegítő Tanács nyolcvanéves tiszteletbeli elnöke, aki leszögezte: miközben az egyéni tanulási és fejlesztési szükségletek különbözőek, az iskolai tananyag ugyanaz mindenki számára, és ez nincs jól, hisz az alkalmasító oktatás minden gyermeknek jó, de a tehetségeknek szükséglet. Beszélt az iskolán kívüli tudásgazdagító programokról, az intelligenciahányados szerepéről, és hangsúlyozta, az IQ sokat elárul, de nem mindent, mert a személyiséget és a kreativitást nem méri. A tehetséggondozás receptje, hogy sok évtizeden, évszázadon keresztül kell művelni, amit eleinktől tanultunk – állapította meg Sütő István, a vargyasi bútorkészítő és -festő Sütő-dinasztia tizenötödik nemzedékének tagja, aki családja példáján keresztül beszélt a tehetség fenntartásáról, Berszány Tibor, a Bertis üzletlánc tulajdonosa pedig vállalkozóként szólt az adottságokról. A tehetségnap kiemelt mozzanata volt a Csutak Vilmos-díj átadása, amelyet idén hárman kaptak meg. Gazda József kovásznai nyugalmazott magyar nyelv és irodalom tanárnak, közírónak, a kovásznai diákszínjátszás megalapítójának Csutak Vilmos-életműdíjat adományozott a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács, Kakasi Zsolt, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára és Szakács Ágnes, a Székely Mikó Kollégium tanítója megosztott Csutak Vilmos-díjban részesült. Az alkalomból három új tehetségpont – a kézdivásárhelyi Kelengye Hagyományőrző Egyesület, a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely és a ditrói Siklódi Lőrinc Általános Iskola – kapott oklevelet, ezek elindíthatják az akkreditálási folyamatot, amely két évet tart. A harmadik Székelyföldi Tehetségnapon közreműködtek: a Plugor Sándor Művészeti Líceum DoReMi gyermekkórusa, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum Kis batyusok néptánccsoportja, Tőkés Zsolt néptáncoktató, valamint egyéni sikeres előadók.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szőnyeg alá söpört autonómia
Nem vitáznak az autonómiáról az erdélyi magyar pártok az őszi választási kampányban – erről írtak alá megállapodást pénteken Kolozsváron. A hivatalos propaganda szerint nem silányítják kampánytémává az önrendelkezést, valójában azonban kiszorul a téma a napirendről, „nem időszerű”. A többnyire alelnökök által jegyzett dokumentum szerint „az autonómia iránti egységes szándéknak a kinyilvánításán túl nem folytatnak vitát egymással a megvalósítás részleteiről”.
Pedig bizony kellene beszélni, sőt, végre cselekedni is az autonómiáért. Szükség lenne belső vitákra, nemcsak megvalósításának módjáról, hanem tartalmi kérdésekről is, hisz jelen pillanatban még egy mindenki által elfogadott, felvállalt statútumunk sincs, zavaros a kép a majdani autonóm Székelyföld határairól, nincs megállapodás intézményeiről, azok jogköréről. És ha minderről nincsenek egyeztetések, egységes álláspont sem alakulhat ki. Anélkül pedig nincs, amit közvetíteni, megértetni a román többséggel, elfogadtatni a mindenkori román hatalommal. És miről szól így majd a kampány? Arról, hogy fogjunk össze, kell az erős képviselet, mert jogainkat csorbítják, üldözik szimbólumainkat, korlátozzák anyanyelvünk használatát? Mindezek megakadályozására nem néhány képviselőre, szenátorra, hanem éppen autonómiára van szükség. Tömbben területire, szórványban kulturálisra. Ez szavatolhatná, hogy a Bukarestben kialkudott törvények ne legyenek visszavonhatóak, hogy a nyakunkra ültetett helyi kiskirályok ne packázhassanak velünk kényük-kedvük szerint, hogy ne mindennapi apró csatározások emésszék fel az építő energiákat.
A józan ész szerint az autonómiaharcban nem lehetne, nem szabadna kampányszüneteket tartani. Igaz, ehhez valóban érett politikai osztályra volna szükség, amely nem silányítja alkalmi csatározások szintjére a témát, ilyen pedig nincsen. Kényelmesebb jegelni, szőnyeg alá söpörni a kérdést, mint érdemi tárgyalásokra, egységes álláspont kialakítására törekedni. Kampányban nem időszerű a téma, kampányon kívül pedig nem fontos, lehet halogatni, telhetnek újabb évek, évtizedek, az autonómia pedig maradhat egy távoli álom, örök cél, amelyért lehet szónokolni, „egységes szándékkal”. Mennyivel jobban hangzott volna, ha pénteken arról írnak alá megállapodást az erdélyi magyar szervezetek képviselői, hogy őszig végleges álláspontot alakítanak ki a különböző autonómiákról, elkészítik azokat a mindenki által vállalható tervezeteket, amelyeket aztán közösen képviselnek, kidolgozzák a következő lépéseket, elosztják a feladatokat. Ez lett volna a jövőbe mutató, ez lett volna az észszerű. És politikai osztályunk is visszanyerhetett volna valamennyit hiteléből, ha a kampány nem fegyverletételre, hanem cselekvésre ösztönzi. Nemcsak az öt százalékuk nem lenne veszélyben, de az erdélyi magyarság jövőjének is esélyt teremtenének.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régi szellemiségében hagyományteremtő szándék (Kórustalálkozó Baróton)
Nyolc kórus részvételével, Soli deo gloria mottóval szombaton kórustalálkozót tartottak Baróton. A szervező, az év elején alakult Báró Wesselényi Miklós Kórus azt a szellemiséget viszi tovább, amelyet az elmúlt több mint húsz éven át a Zathureczky Gyula Kórus képviselt – hangzott el az első alkalommal megszervezett eseményen.
A Csala kürtje fúvósai Diákdombon tartott ébresztő zenéjét és az Ünnepre jöttünk kórusmű eléneklését követően Barót alpolgármestere, Szakács László üdvözölte a messziről érkezett dalos vendégeket. Beszédében a mindennapjainkban jelen levő zenéről beszélt – hol altatódal, életünk fontosabb pillanataiban hol víg, hol szomorú, sőt, sokszor utolsó utunkra is elkísér –, majd arra kérte a kórusok tagjait, folytassák hagyományőrző munkájukat, hiszen általa lélekben gazdagítják hallgatóikat. A főtér közvetlen közelébe eső utcákon való felvonulást megelőzően a kórusok közös számként, mintegy tisztelgésként az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulója előtt, az Avanti ragazzi di Buda című művet adták elő.
Az eseménynek helyszínt biztosító művelődési ház nagytermében előszóként, majd a kórusok fellépése közé ékelve Krizbai Imre nyugalmazott református lelkész az új kórus létrehozásának szükséges voltáról, a névválasztásról, címerük keletkezéséről beszélt.
Mint mondotta, tavaly augusztus 23-i kibúcsúzástatásakor egy ember még könnyes szemekkel köszöntötte, majd másnap orvul hátba támadta. Ezt a bánásmódot a Zathureczky Gyula Kórus tagjainak döntő többsége, mintegy huszonöt ember saját hátba döféseként is értékelte, s a vele való együttérzésből lemondtak az abban való részvételről. Ezt követően egy volt bibliakörös tanítványa azzal kereste meg, hajlandó lenne egy, a régi tagokból alkotott kórust vezetni, ha ő Erdővidéken marad és segíti munkájukat. A felkérésre igent mondott, és a Székely Társalgó Egyesület keretében január végén létrehozták a Báró Wesselényi Miklós Kórust: azt a hagyományt próbálják továbbvinni, azt a szellemiséget próbálják éltetni, amely az általuk 1990-ben létrehozott Zathureczky Gyula Kórusra jellemző volt – jelentette ki.
Az új kórus azért választotta „az árvízi hajós” nevét, mert olyanról akarták elnevezni magukat, aki bár erdővidéki származású, de nemcsak szűkebb, hanem a legszélesebb körben tett nemzetéért. Wesselényi Miklós minden tekintetben megfelelt ezen kitételnek: édesanyja, Cserey Heléna nagyajtai, édesapja vonalán pedig nagyanyja, Daniel Polixénia révén vargyasi, életpályája pedig gazdag és közismert, példakép lehet a ma nemzedékének is – mondotta Krizbai tiszteletes. A kórus címere is Wesselényi Miklós életpályáját eleveníti meg: a nagyajtai templomvár, illetve a vargyasi Daniel-kastély két egymás mellé illesztett bástyája származási helyére utal, a fekete-piros-fehér-zöld szegély az Erdélyhez, illetve Magyarországhoz való tartozást, a hármashalom és a tölgyfaágak Erdővidék magyarságát szimbolizálja, a huszárzsinór pedig Wesselényi Miklós legnemesebb lovas hagyományainkhoz való kötődésének állít emléket. Krizbai Imre köszönetet mondott a címert megrajzoló székelyudvarhelyi grafikusnak, Gyöngyössy Jánosnak, a vargyasi kastély megmentéséért még 1989 előtt oly sokat cselekvő és az eseményen jelen levő Deák Vilmát, valamint a nagyajtai templomvár felújításáért küzdő Fekete Levente unitárius lelkészt, a kórus vezetőjét, Egyed Ágnest megtapsoltatta a művelődési házat megtöltő dalosokkal.
A Brassói Magyar Dalárda, a Vargyasi Dávid Ferenc Unitárius Kórus, a Zágoni Mikes Kelemen Kórus, a Nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör, a Négyfalusi Vegyes Kar, a Kisbaconi Református Kórus, a Nyikómalomfalvi Katolikus Kórus és a házigazdák fellépését követően szalagot tűztek a zászlókra, és emléklapokat adtak át, majd közös ebéden vettek részt.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)