Tisztújítás a Maros megyei RMGE-nél is
Június 10-én a Marosvásárhely melletti Udvarfalván tartotta közgyűlését a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete is.
"Maros megye a legsajnálatosabb példája annak, amikor nem a gazdák érdekében történő összefogás, a közösségi szándék a cél, hanem a széthúzás, az önös érdek előtérbe helyezése. Valamikor a Maros megyei az országos RMGE legerősebb szervezete volt, tagjai nemcsak egyesületünknek, de az erdélyi magyar termelőknek is a legjobbjai voltak, igazi szervezeti élet zajlott a megyében" – mondta Sebestyén Csaba, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete országos elnöke. "Azért is döntött úgy az országos elnökség, hogy a központi, kolozsvári székház után először a Maros megyei gazdák számára vásárol saját tulajdonú székhelyet. Sajnos csalafintasággal, álnok ravaszsággal nemcsak a székházat, de a nevünket és több évtizedes eredményeinket is olyan személyek használják, akik miatt az itteni gazdák elvesztették a bizalmukat az érdekvédelemben. A közel tíz éve húzódó pereskedés, a magyar gazda–magyar gazda elleni ármánykodás felemésztette az energiákat és elterelte a figyelmet az igazi, érdemi munkáról. A mai napon megválasztott elnökség nagy kihívása lesz visszaállítani a normális helyzetet, visszaszerezni a gazdák bizalmát, hogy az RMGE egy szervezetként, egy erőként képviselhesse a termelőket, megjeleníthesse az erdélyi magyar gazdák sajátos érdekeit Bukarestben és Brüsszelben" – fejtette ki az RMGE országos elnöke. Arra kérte a budapesti Mezőgazdasági Minisztérium jelen levő képviselőjét, dr. Torda Mártát, a Kárpát-medencei együttműködések osztályának vezetőjét, hogy ebben a munkában ilyen szellemben támogassák az erdélyi gazdákat a minisztérium és a határon túli gazdaszervezetek közti szakmai együttműködés keretében.
Miután a leköszönő elnökség nevében Máthé László, a Maros megyei RMGE elnökségi tagja, országos alelnök beszámolt az elmúlt esztendők tevékenységéről, a küldöttek, a beszámoló elfogadásával, felmentették a régi vezetőséget, és rátértek az új elnökség megválasztására.
Öttagú elnökséget választottak – az egyesület alapszabályzata szerint négy évre –, de amint dr. Suba Kálmán, az egyesület újonnan választott ügyvezető alelnöke nyilatkozta, legtöbb egy éven belül új közgyűlést és választásokat írnak ki, hogy a lehető legnagyobb legitimitással jelölhessék ki a Maros megyei gazdák képviselőit.
Az RMGE Maros megyei szervezetének új elnöke Szotyori Zoltán udvarfalvi gazda lett. Miután megköszönte a küldöttek bizalmát, felsorolt néhányat azok közül a prioritások közül, amelyek az új elnökség napirendjén lesznek az első naptól: a marosvásárhelyi székház visszaszerzése és használatba vétele, megszervezni a közös beszerzést és értékesítést, oktatás és szaktanácsadás egy magyarországihoz hasonló hálózat elindítása által. Szotyori elnököt munkájában dr. Suba Kálmán ügyvezető alelnök mellett Máthé László mint titkár és Balázs József mint alelnök fogják segíteni. (rmge)
Népújság (Marosvásárhely)

Erről jut eszembe
Nagyenyedi főnixmadár... Persze hogy a Bethlen-kollégiumra gondolok. Megújulva, méltóságteljesen magasodik aváros központjában, erőt sugallva táplálja a megmaradás reményét a fogyatkozó helybeli magyarságban. Látványa az érettségi találkozókra visszatérő vén diákokra is ösztönzően hat. Érdemes küzdeni, diadalra vezethet a kitartás. Ha nem adjuk fel céljainkat, ha nem hagyjuk, hogy ránk telepedjen a közöny, érvényesíthetjük esélyeinket. Hogy fogalmazott a Fejedelem? "Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet." Érdemes ehhez tartanunk magunkat. Az enyediek is ezt tették sokadszor, és újra fiatalosan pompázik az ősi iskola. Nem poraiból, hamvaiból kellett újjáépíteni, mint 1849 januárjának borzalmai nyomán, amikor az emberségükből kivetkőzött mócok, a betörő, vérszomjas hordák felégették a várost, s szinte teljesen kiirtották békés magyar lakosságát, de nagyon rossz állapotból kellett lábra állítani, korszerűsíteni, átépíteni a kollégium épületeit. Mi, akik öt és fél évtizeddel ezelőtt ballagtunk el mállott falai közül, és öregdiákként most elsőként örülhettünk a műszaki átadás utáni látványnak, annak idején a saját bőrünkön tapasztalhattuk az iskola nagy romlását, s időről időre észlelhettük a további hanyatlást is. Annál inkább tudtunk örülni, amikor a nagyenyedi főnixsors jelenkori beteljesülésének egyik fő szorgalmazója, Szőcs Ildikó igazgatónő érthető elégtétellel ismertette a változásokat és felidézte a megújító folyamatot. Önkéntelenül is hasonlítgatnom kellett az ottani helyzetet a marosvásárhelyivel.
Az egykor elsöprő magyar többségű településen a 2011-es népszámlálás adatai szerint ma a magyarok részarányanem éri el a 15 százalékot. 3364 magyar nemzetiségű lakost tartottak számon akkor, jelenleg ennél jóval többenhiányoznak ebből a közösségből. Nyilván a diáklétszám is lényegesen kisebb, mint amikor mi diákoskodtunk ott. A város román vezetősége mégis úgy gondolta, kötelessége felkarolni Bethlen Gábor hírneves létesítményét. A rendszerváltás után a szokásos huzavonát követően az Erdélyi Református Egyházkerület visszakapta a kollégium épületeinek egy részét, az iskola viszont megőrizte állami jellegét. Ki is akarták költöztetni onnan, s máshol folytatni az oktatást, hogy ne kelljen bérleti díjjal terhelni a költségvetést. Ezt a visszás helyzetet elkerülendő született egy olyan megoldás, miszerint az egyház 25 évre eltekint a bérleti díjtól, viszont a városi önkormányzat fenntartóként vállalja, hogy pályázati pénzből felújíttatja, modernizálja a kollégium épületeit, beleértve a bentlakásokat is. Figyelem, szórványról van szó! A szerződés garantálja, hogy megmarad az épületekben működő tanintézet magyar jellege. Én nem picinyke kis összegről beszélünk, hanem 29,65 millió eurós projektről. A pályázat nyert. 23 milliót az Európai Unió biztosít, Nagyenyed önkormányzata 2 százalék önrésszel járul hozzá az egészhez, Románia kormánya 3 millió euróval. A felújítás terveit az Erdélyi Református Egyházkerület készíttette el. 2012-ben kezdődtek a munkálatok, a napokban értek véget. Voltak nehézségek, lötyögések, egyéves késés is, de kisebb javítanivalóktól eltekintve most már minden rendben. Közben zajlott az oktatás is. Az enyedi polgármesternek és csapatának ugyancsak okozhatott elég álmatlanságot, kellemetlenséget az egész vállalkozás, de teljesítették, amit vállaltak. Olvassa ezt vajon az immár örökös polgármesternek tűnő marosvásárhelyi városgazda? Netalán lefordítják a jegyzetet neki? Jó lenne, elvégre városunkban is van néhány ilyen felújítandó jeles iskola, a Bolyai, a Művészeti, az Unirea. És látjuk, milyen állapotban leledzenek. Igaz, hogy a választásokon túljutottunk, s az illetékesek már nem érzik, hogy szükséges lenne a bizonyítás.
A Bethlen Gábor Kollégiumban különben nagyszerű körülmények teremtődtek. Csak a falak maradtak a lábukon,minden más újjászületett. A tantermek berendezése is új, számítógépekkel, interaktív oktatási eszközökkel is elláttak minden tantermet, kabinetet. Az udvar is lekövezve, bár nem piskótakővel. Zöld szigetek is vannak itt-ott. Helyükön a szobrok, domborművek, emléktáblák. Bethlen Gábor mellszobor, falba illesztett relief és egész alakos emlékműformájában is őrködik közel négy évszázados létesítménye fölött. És nekem eszembe jut: mennyi idő múlva állhat majd a nagyságos fejedelem Marosvásárhelyre tervezett köztéri emlékszobra? Ej, ráérünk arra még? Aligha lesz sima megvalósításának az útja. De hogy szól Bethlen üzenete? "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" Sokan ismerik, elegen vallják is. Sajnos, igen sokan azon iparkodnak városunkban, hogy a gondolat második felét érzékelve húzzuk meg magunkat. A Bethlen-szellem, amely sokkalta messzebb terjed Nagyenyed határainál, ilyen helyzetekben is csalhatatlanul jó irányba igazíthat.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar film története Marosvásárhelyen
Filmtörténeti vetítéssorozat a Művészeti Egyetemen—másodjára
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel, a Maros megyei MADISZ-szal, a K'Arte Kulturális Egyesülettel és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel közösen filmtörténeti vetítéssorozatot indított Marosvásárhelyen 120 éves a magyar film címmel. A 11 alkotásból álló sorozat a némafilmes korszakból indulva egy-egy rendező filmtörténeti korszakot meghatározó alkotását mutatja be.
A magyar filmtörténeti sorozat Marosvásárhelyen az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmekkel indult, melyeket Trózner Szabolcs dzsesszzongorista élő improvizációval kísért, izgalmas, a filmek korát idéző hangulatot varázsolva a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előadótermébe.
Június 19-én, vasárnap este 7 órától a második vetítésre kerül sor, mely alkalommal a világhírű Korda Sándor (sir Alexander Korda) 1918-ban készült némafilmjét, Az arany embert vetítik.
Jókai Mór (1825-1904) népszerű romantikus regényéből, Az arany emberből az elmúlt közel száz év alatt három mozifilmváltozat is készült, melyek fontos szerepet töltenek be a magyar filmtörténetben. A legelsőt, az 1918-as némafilmet Korda Sándor (1893-1956) rendezte, akinek magyarországi filmes korszakából ez az egyetlen, vetíthető állapotban fennmaradt játékfilmje, amelyet a nyolcvanas évek elején egy német archívumban találtak meg. Korda Sándor bécsi és hollywoodi kitérők után Angliában állapodott meg, ahol a brit filmipar meghatározó alakjává nőtte ki magát. Mind rendezőként, mind producerként emlékezetes sikerek fűződnek a nevéhez. Az angol filmművészet érdekében végzett tevékenységéért a királynő lovaggá ütötte. Ötéves magyarországi rendezői pályafutása alatt nem kevesebb, mint huszonhét filmet rendezett, ám ezekből csupán Az arany ember maradt fenn vetíthető állapotban. Korda alkotásának legnagyobb érdeme, hogy a jövő felé mutat, és módszereivel egyértelműen a hangosfilmet előlegezi meg. Nem csupán azzal, hogy a műtermekből kimegy a való világba, hanem azzal is, hogy például flashbacket alkalmaz, illetve a színészek játékstílusa is többnyire mentes a némafilmes túlzásoktól: valójában mintha hangosfilmjelenetek peregnének a néző szeme előtt – hang nélkül.
A filmben Tímár Mihály szerepét (idősebb) Beregi Oszkár játszotta, aki nem csupán jó megjelenésű, hanem kifejezetten tehetséges színész is volt. Noha külseje nem igazán felelt meg Jókai leírásának, kisugárzása mégis oly erős volt, hogy a későbbi filmváltozatok főszereplőit is inkább a Beregihez, semmint a regénybeli Tímárhoz való hasonlatosság alapján választották ki. Athalie-t Berky Lili személyesítette meg, Kristyán Tódort az aradi születésű Rajnay Gábor, míg a filmbeli Teréz mamát S. Fáy Szeréna, aki 1899-1900-ben a kolozsvári színház színművésze volt. A Brazovicsot megformáló Horváth Jenő vérbeli színpadi színész volt, aki mindössze ötször állt a kamerák elé: első és utolsó filmjét egyaránt Korda rendezte, az utolsó épp Az arany ember volt.
A film korát megelőző különlegessége, hogy a regényben szereplő eredeti helyszíneken forgatták. Noha a Senki szigete a valóságban nem létezett, volt valós modellje. Jókai a regényhez írt Utóhangokban azt írta, hogy Frivaldszky Imre természettudóstól (1799-1870) értesült egy dunai szigetről, amely tudomása szerint az 1860-as években hivatalosan nem tartozott se Magyarországhoz, se Törökországhoz. A korabeli magyar térképeken Új-Orsova néven szerepelt Ada Kaleh szigete, amely az Al- Dunán helyezkedett el, Orsova és a Vaskapu-szoros között. Törökök és muszlimok lakták, akik adómentességet élveztek, és felmentést kaptak a hadkötelezettség alól is. Dohány-, szőlő- és rózsatermesztéssel foglalkoztak. A magyar, a szerb és a román határ közelsége miatt azonban egy kevésbé tisztességes, de igen jövedelmező foglalkozást is űztek: csempészkedtek. Korda ezen az al-dunai Ada Kaleh (akkor még álló) szigeten forgatta az itt zajló jeleneteket.
Az arany ember a Corvin Filmgyár (a Hunnia elődje) égisze alatt készült. A film felújítása és digitalizálása az Európai Unió Média Programjának Lumière Alapítványa támogatásával valósult meg.
A filmet román felirattal vetítik. A belépés díjtalan.
Népújság (Marosvásárhely)

Mentor – Ami a daganatos kockázatomat illeti: békésen várok rá
Dégi László Csaba szerint nem szabad marginalizálni a rákos betegeket
A kutatásnak csak akkor van értelme, ha a változásra, a változtatásra irányul, vallja Dégi László Csaba, a BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának tanára. Ezt pedig teljes mértékben megéli: daganatos betegek kutatásával foglalkozik, a segítésüknek szenteli az életét. Olyan szenvedéllyel és hitelt érdemlően beszélt a munkájáról, hogy ha egyszer megbetegednék, biztos vagyok benne, hogy hozzá fordulnék először tanácsért.
– Egy korábbi Szabadság-interjúban azt mondta, hogy családjának férfitagjai közül elég sokan 50 éves koruk környékén daganatos betegségben hunytak el. Az egyik kérdésem a múltra vonatkozik: ezért választotta a segítő pályát? A másik a jövőre: tart emiatt a jövőtől?
– A segítő pályát nem emiatt választottam, de azt gondolom, hogy a helyzet, az igények és a megfelelő ember találkoztak. A Református Kollégiumban tanultam és bár a folytatás a teológia lett volna, végül nem azt választottam. Ebből a félpapságból, az arra való félérettségből kerültem a szociális munka, majd az orvosi pszichológia területére. Azt gondolom, hogy az affinitásom és az érzékenységem a társadalmi igazságosság, a társadalmi kérdések irányába, az elnyomottak csöndje, hang nélkülisége irányába nagyon meghatározóak voltak.
A Kis-Küküllő mentén nőttem fel, egy erősen szórvány vidéken, ami masszívan meghatározza az ember belső konfliktusait és útkereséseit. Azt gondolom, hogy a kiindulópont végül is a változás igénye volt. Úgy kerültem a segítő szakmába, hogy váltottam.
A jövővel kapcsolatosan, ami a személyes daganatos kockázatomat illeti – tekintettel arra, hogy apukám is 50 éves kora körül halt meg, mert általában a férfi vonalon ez egy mérföldkő –, azt tudom mondani, hogy most már békésen – használhatom azt a szót, hogy – várom. Túl sok mindent tudok már erről a betegségről, és valószínűleg találkozni fogok ezzel, mert egy olyan fajta érintettségről (genetikai háttérről) van szó, ami nem kiküszöbölhető. Három fiú közül a középső vagyok a sorban, és ez meghatározza az ember gondolkodásmódját. Nem tudom magam ámítani, de keresem az utakat és a módokat. Szóval, ha engem kérdez, békésen várok rá.
Tudom, hogy a daganatos betegség ebben a pillanatban is mindegyikünkben benne van, hisz minden egyes sejt szintjén folyamatos háború van az onkogének és a proto-onkogének, tehát az elváltozásokat védő és az elváltozásokat gyártó sejthalmazok között. Ez egy állandó párbeszédegyensúly, ami bármikor, bárkinél felborulhat. A daganatos betegség az emberi kódban benne van, és ezt nem tudjuk kiirtani. Ezzel együtt kell tudni élni és természetesen mindent meg kell tenni, hogy ez a legkevesebb életévet vegye el az emberek élettartamából.
Kutatási területe: a daganatos beteg, nem a betegség
– Mi a kutatási területe?
– Úgy tűnik, mintha több kutatási területem lenne, de igazából egy van: daganatos betegeket kutatok. Ez viszont nagyon sokrétű, interdiszciplináris dolog: ehhez tudni kell a szociális munkát, a pszichológiát, azon belül a klinikai pszichológiát, ami az egyik legnehezebb rész, ismerni kell minden orvosi hátteret. Nem lehet egy betegséggel úgy foglalkozni, hogy nem tudsz róla mindent. Az egyszerű fogalmazás mögött tehát nagyon sok réteg tudás és készség áll.
Szigorúan hangsúlyoznám, a kutatási területem a daganatos beteg, nem a betegség. A daganatos beteg a maga rendszerében, a maga valóságában, a maga történetiségében. A történetiség rettenetesen fontos. Nagyon nehéz ezt a részét kutatni, nagyon nehéz megérteni, hogy lesz valakiből elszenvedője ennek a betegségnek. Az igazság az, hogy erre nincsenek egyértelmű válaszok.
Mi alapvetően a kutatásainkban a daganatos distresszt vizsgáljuk, ami tulajdonképpen azt írja le, milyen szenvedésnek vannak kitéve ezek az emberek. Örülünk, hogy Erdélyben, Romániában hozzánk nőtt ez a fogalom, de alapvetően ez egy nemzetközi sztenderd, a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság szerint ez a hatodik vitális jel, tehát életjel. Emiatt viszont sokan haragszanak, mert egyrészt nehezen behatárolható, másrészt nem elég patologizáló, nem lehet gyógyszeripart, diagnosztikai rendszereket ráépíteni.
Mi pontosan tudjuk, hogy a rákos betegek zöme nem lelki beteg, nem pszichiátriai eset. Ezek olyan emberek, akik szenvednek egy nyomástól, szakszóval distressztől, rossz féle stressztől. Nem szabad patologizálni, és ezzel az embert dobozba zárni, ellökni valahova messze a társadalomnak a központjától.
A drogok világával is foglalkozom, de ez a kettő abszolút nem zárja ki egymást, hisz a daganatprevenció tulajdonképpen drogprevenció. Az, amire a drogprevencióban törekszünk, hogy a káros anyagok legkevésbé kerüljenek be a szervezetbe, illetve ha bekerülnek, legkevésbé ártsanak, vagy hogyha már ártottak, minél hamarabb leálljunk, vagy hogyha már nem lehet leállni, akkor védjük meg az illető emberi jogait és csökkentsük a személyes és a társadalmi ártalmakat, ezek az elvek szépen találkoznak a daganatprevencióval. Ez divatos lett az elmúlt 10 évben és arra számítok, hogy nálunk is ez következik.
Az a baj, hogy nem vagyunk elefántok
– A daganatprevenció úgy értendő, hogy megelőzhető a betegség?
– Igen. Tíz daganatból a legkonzervatívabb meglátások szerint is négy megelőzhető. Viszont hangsúlyozom: négy. Ez azt jelenti, hogy még van hat a tízből, aminek genetikai háttere van, és ott a megelőzéssel semmit nem tudunk elérni. Nagyon fontos, hogy amikor daganatos prevencióról beszélünk, ne hülyeségeket áruljunk az embereknek. Tehát nincs olyan, hogy minden daganattípust meg lehet előzni egészséges táplálkozással, tudatos mozgással. Ez négy esetében igaz lehet, viszont a másik hat esetében a korai felfedezés a kulcs. A daganatprevenció és a korai szűrés tehát olyanok, mint két testvér, mindkettőre figyelni kell.
Maga a természet egyébként a daganat rejtelmeit, titkait és a gyógymódját már rég felfedezte. Az elefántok például ki tudják ezt küszöbölni teljesen. A természet önmagában tudja a választ arra, hogy miként lehet daganatmentesen élni, csak az a baj, hogy mi nem vagyunk elefántok. Mivel az elefántnak bőven van sejtje, könnyen megteheti, hogy megöli a sejtjeit, nekünk viszont nincs olyan sok, ezért mi alapvetően nem az apoptózist, a programozott sejthalált indítjuk el, hanem a korrekciót, a géntörések korrekcióját. Naponta több tízezer géntörés történik bennünk, tehát ennyi esély van arra, hogy valami elromoljon. Mivel a szervezetünk alapvetően túlélésre és gazdálkodásra van beállva, ezért alapvetően mindig próbálja javítani a géntöréseket, mikor sikeresen, mikor kevésbé sikeresen.
Rövid ideig HIV-fertőzött fiatalokkal, gyerekekkel dolgoztam. Őket a ’90-es években fertőzték meg az orvosi rendszerben. Egy kis részük, néhány százan, mondjuk ezren még mindig élnek, ami egy csoda, többségük viszont meghalt. Ezek a gyerekek végképp semmilyen személyes kockázatot nem vállaltak be és nem önhibájuk miatt lettek szeropozitívek. Tudja, mit tapasztaltam? Hogy teljes mértékben megvetették őket. Azt gondolom, hogy ezekre a témákra sajnos még mindig eléggé felkészületlenek vagyunk. Nem tudunk kellőképpen beszélgetni róla, nem tudjuk rendesen kitátani a szánkat.
A kutatásnak sehol semmilyen területen nem lehet más célja, mint a változás. A tudomány nem lehet önbalzsamozó. Ha nem olyasmit kutatunk, amivel változást érhetünk el, amivel valakinek jobbá tesszük az életét, akkor az szerintem nem kutatás. Én ezt csináltam az elmúlt 20 évben, tudom, hogy nagyon lassú, de nem mondhatom, hogy nincsenek pozitív dolgok, történtek változások. A mai társadalomban, a 21. században elvárják, nemcsak a finanszírozók, hanem a társadalom is, hogy amit kutatsz, az legyen érthető, eladható, hasznosítható és hozzon valamilyen változást. Ilyen szempontból még nagyon sok a dolgunk ezen a területen.
– Az élet negatív területeivel, legalábbis határhelyzeteivel foglalkozik. Ez, gondolom, megviselheti az embert. Miből meríti az energiát?
– Teljes mértékben elfogadom, hogy kívülről úgy tűnik, ezek nagyon nehéz területek. De tudja, mi adja a titkát és a kulcsát? Amikor egy érintettel, akárcsak amikor önnel is találkozom, ugyanaz az érzésem: hogy ő egy ember. Vele nem történt semmi más, csak megbetegedett. Emiatt tízből nyolc ember eltávolodik tőle, de lennie kell egy-két személynek, aki továbbra is látja benne azt, aki ő. Ha szerencséje van és van egy családja, akkor a családtagok valószínűleg látják benne azt a valakit. Beszéltem a történetiségről: ezért fontos. Hogyha ismerjük valakinek a történetiségét, akkor tudjuk, hogy itt nem egy másik ember van, hanem ugyanaz az ember egy megváltozott helyzetben.
Hogy honnan merítem az erőt? Mindig felfedezem, hogy a másik ugyanolyan ember, mint én. Ugyanolyan igényei, ugyanolyan harcai vannak, mint nekem. A Református Kollégiumban egy dolgot nagyon jól megtanultam: ott az alapkérdés mindig az volt, hogy mi az értelem abban, amit csinálok. Az élet értelmének a keresése, a dolgainknak, a tevékenységünknek az értelme – ez központi kérdés. Azt tudom mondani, hogy ez az állandó értelemkeresés nálam találkozik azzal, amit csinálok.
Nagyon szeretem, amit csinálok. Nagyon jó dolog, amikor magunkon túli dolgokért tudunk tenni. Amikor nem magunkért csinálunk valamit. Ezért szeretem a munkám. Most már tudom biztosan egy jó ideje, hogy nem rólam szól a történet.
Dégi László Csaba
• 1979-ben született Dicsőszentmártonban
• 2001-ben végzett a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociális munka szakán
• a PhD-t a budapesti Semmelweis Tudományegyetem Magatartástudományok doktori iskolájában szerezte meg
• 2006 óta a BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának tanára
• számos hazai és nemzetközi kutatási programban vett részt, több tucat tanulmánya jelent meg elismert szaklapokban
• kutatási területei: pszichoonkológia, daganatos distressz, klinikai szociális munka, egészségvédelem, drogmegelőzés és drogpolitika
• 2011-ben a Dinu Patriciu Alapítvány az év kutatói közé választotta
• a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság (IPOS) romániai képviselője
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Nem jelöl új házelnököt a PSD
Pontának hiába fájt a foga a tisztségre
Nem jelöl új házelnököt a Szociáldemokrata Párt (PSD) a képviselőház élére, így az év végén esedékes parlamenti választásokig ideiglenes házelnök vezetheti a törvényhozás alsóházát – jelentette be Liviu Dragnea, a PSD elnöke kedden. A pártból kizárt, majd tisztségétől megfosztott Valeriu Zgonea helyére hiába pályázott tehát Victor Ponta, a volt kormányfő-pártelnök tervezett visszakapaszkodása a vezető politikusok sorába a jelek szerint nem a képviselőház elnöki tisztségen keresztül fog megtörténni.
A PSD végrehajtó bizottságának keddi döntését Victor Ponta vereségeként tálalták a hírtelevíziók, a politikus ugyanis hétfőn újságírók előtt bejelentette, hogy megpályázza a házelnöki tisztséget, jelöltségéhez azonban nem tudta megszerezni Dragnea és a párt támogatását. A bukaresti média már másfél hónapja –Zgonea kizárása óta – tényként kezeli, hogy Ponta ezt az alkalmat próbálja majd felhasználni arra, hogy visszatérjen a politika élvonalába. Az sem volt titok, hogy nem éppen súrlódásmentes a viszony közte és a PSD jelenlegi elnöke között, aki elemzők szerint joggal tart attól, hogy a pártban töretlen népszerűségnek örvendő Ponta a PSD élére is vissza akar majd térni.  
Szabadság (Kolozsvár)

Olaszország megbecsüli a román közösséget
Olaszország megbecsüli a területén élő nagyszámú, egyre jobban beilleszkedő román közösséget, amellyel az ókorig visszanyúló közös történelmi és kulturális örökség is összeköti – hangsúlyozta Sergio Mattarella olasz elnök kedden Bukarestben, miután Klaus Johannis államfővel tárgyalt.
Közös sajtótájékoztatójukon mindketten példaértékűnek nevezték a két ország stratégiai partnerségét. Johannis rámutatott: a két ország közös célkitűzése, hogy a románok úgy tudjanak beilleszkedni az olasz társadalomba, szerepet vállalni annak közéletében, gazdasági fejlődésében, hogy közben románságukat is megőrizzék. A külföldön dolgozó több mint hárommillió román vendégmunkás közül a legtöbben, körülbelül egymillióan Olaszországban élnek.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar rövidfilmeket várnak
A Filmtett Egyesület második alkalommal hirdeti meg a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyét, a Filmgaloppot, olvasható az egyesület közleményében. A verseny célja fiatal, erdélyi, magyar tehetségek felkutatása, filmjeik bemutatása a szakma és a nagyközönség előtt, elbírálásuk egy szakmai zsűri által.
A Filmgalopp versenye a 16. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle helyszínein, október 5-e és 9-e között zajlik. A jelentkezés határideje: 2016. augusztus 14. A beválogatott filmek listáját szeptember 1-jén teszik nyilvánossá, a díjkiosztó a fesztivál utolsó napján, a záróünnepségen lesz.
Szabadság (Kolozsvár)

Ballagási ünnepély a Sapientia-EMTE Kolozsvári Karán
A Sapientia EMTE Kolozsvári Karának 15. tanévzáró és diplomaátadó ünnepségét tartották meg szombaton a Farkas utcai református templomban. A rendezvényt jelenlétével megtisztelte Brendus Réka, a Miniszterelnökség Erdélyi és Csángó Osztályának főosztályvezető-helyettese, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Kovács Sándor főesperes, és a ballagók mellett természetesen jelen voltak az egyetemi vezetők, meghívottak, barátok, egykori és jelenlegi oktatók, hallgatók is.
Különleges ünnepély volt ez a kar számára, hiszen idén ballagott először végzős mesteris évfolyam, így a négy alapszakon és a mesterin összesen 65 diák ballagott el.
A hallgatók búcsúztatói és búcsúbeszédei után következett a rendezvény fénypontja, a diplomaátadás. Az idei ballagási ünnepélyen nemcsak a végzősök kaptak elismerést, hanem a kar néhány kiváló diákja is, hiszen érdemokleveleket és ösztöndíjakat is kiosztottak.
Szabadság (Kolozsvár)

Román darab magyar nyelvű ősbemutatója
Vértestvérek a magyar színházban
Alig gördült le a függöny Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) utolsó előadása után, máris újabb bemutató előadásra invitálta a nagyérdeműt a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Június 8-án került sor a temesvári magyar színház stúdiótermében a Liviu Lucaci által írt és rendezett Vértestvérek című kamaradarab bemutatójára.
Az előadás érdekessége, hogy ez volt a Vértestvérek (Frați de cruce) című Lucaci-darab ősbemutatója! „A Vértestvéreket először magyar nyelven mutatták be Temesváron. Olyan ez, mintha a gyereked már a születésétől kezdve egy idegen nyelven beszélne – nyilatkozta Liviu Lucaci, akinek darabját 2011-ben az év legjobb darabja címre jelölték az Uniter Gálán. „A szöveg egy szerelem története, amely megpróbál győzedelmeskedni a súlyos történelmi örökség felett. Ez egy szellemekkel viaskodó szerelem története, amely egy régi bukaresti ház tetőterében zajlik” – mondja a darabról Liviu Lucaci, aki a bukaresti Nemzeti Színház színésze, drámaíró és tanár a fővárosi Színművészeti Főiskolán.
Mint a kortárs román drámaírók közül sokan, a Vértestvérekben Liviu Lucaci is tükröt tart a kommunista örökséggel megbirkózni képtelen román társadalom elé. Úgy vélem, a szerelmi történet csak ürügy Lucaci számára, ezért Vera (Lőrincz Rita) és Luca (Molnos András Csaba) karaktere nem elég erőteljes, nem elég hiteles. A darab társadalmi üzenete erőteljes: az önmagunkkal való szembenézés és megtisztulás nélkül, hazugságokra nem lehet jövőt építeni. A két fiatal szerelmi története, a meglepő fordulat és a drámai végkifejlet ellenére nem elég meggyőző. Az előadás mozgásvilágát Baczó Tünde koreográfus alkotta meg, a látványvilágért Rodica Elena Știrbu, a zenei aláfestésért Bogdan a felelős.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Külcsín, belbecs
A Krónika tisztelt olvasója számára szokatlan helyen jelentkezünk vezércikkel, még akkor is, ha jelen írás nem felel meg teljesen a műfaj követelményeinek.
Elvégre nem is annak, hanem amolyan „üzemi bejelentésnek" készült. Elsősorban arról, hogy a 17. születésnapját idén novemberben ünneplő Krónika életében ismét elérkezett az ideje egy kisebb változásnak.
A szerdai lapszámunkban visszatükröződő arculatváltás lényege, hogy az egyetlen országos – vagy ha úgy tetszik: erdélyi – terjesztésű magyar közéleti napilap „szellősebb", látványosabb, áttekinthetőbb legyen az eddiginél. Jól ismert rovatainkat ugyanúgy megtalálja ezentúl is az olvasó, egyeseket bővíteni is fogunk, eltérő külalakot kap majd heti műsormellékletünk, rejtvénymagazinunk, a Betűző pedig heti felosztásban, péntekenként jelenik majd meg.
Ez azonban a külcsín csupán, a lényeg, a belbecs változatlan marad. Nagyon nehéz a média mai világában valami teljesen újat kitalálni – igazából nem is vállalkoztunk ilyesmire. Mi arra törekszünk, hogy a szakma írott és íratlan szabályait tiszteletben tartva tájékoztassuk az olvasót, összefoglalót nyújtsunk számára elsősorban az erdélyi magyar közösségben, továbbá a román társadalomban, az anyaországban, a nagyvilágban végbemenő folyamatokról. És persze azt is küldetésünknek tekintjük, hogy hozzájáruljunk célközönségünk magyar identitásának megőrzéséhez. Mindenekelőtt ez vezérel bennünket a lapelőállítás mindennapi munkája során, amikor is kizárólag a szakmai-etikai szempontoknak és az olvasói elvárásoknak vagyunk hajlandók alávetni magunkat.
Másokkal ellentétben mi sohasem ragadtattuk magunkat olyan kijelentésekre, hogy lapunk a legprofibb, legolvasottabb, a legesleg. Mi beérjük azzal, ha mások bírálnak, dicsérnek, mondanak véleményt rólunk. Viszont számunkra mindig is az olvasó részéről érkező visszajelzés a legfontosabb. Azé az olvasóé, aki a legnehezebb időkben is kitartott mellettünk, aki csak rövid ideje csatlakozott a „krónikások klubjához", illetve akit ezután köszönthetünk körünkben.
Valamennyiük hűségét és figyelmét ezúton is köszönjük! Lectori salutem!
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Florin Iordache kerül az alsóház élére
Nem Victor Ponta volt miniszterelnök veszi át a hétfőn menesztett Valeriu Zgoneától a képviselőház elnöki tisztségét – döntötte el a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöksége kedd délutáni ülésén.
A pártvezetés döntése értelmében Florin Iordache eddigi alelnök veszi át az ügyvivői elnöki teendőket egészen az őszi parlamenti választásokig, míg Victor Ponta a PSD parlamenti választási kampányáért lesz felelős. Ponta az ülésről kijövet közölte: ő maga is el kíván indulni az őszi választáson a párt színeiben.
Mint arról beszámoltunk, a PSD azt követően döntött Zgonea leváltása mellett, hogy az Liviu Dragnea pártelnök távozását követelte, miután jogerősen két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a 2012-es, Traian Băsescu akkori államfő leváltásáról szervezett népszavazáson elkövetett csalások miatt. Dragnea a referendumon az elnökkel szembeni politikai oldal kampányfőnöke volt. A PSD a bírálatok miatt kizárta Zgoneát, majd hosszas huzavona, és a házszabály módosítása után leváltotta a képviselőház éléről.
Zgonea kizárását követően fölmerült, hogy Victor Ponta volt pártelnök-kormányfő veheti át a helyét, ugyanakkor, mint közismert, Ponta ellen bűnvádi eljárást folytat az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) állami tulajdonú hőerőművekkel kötött, törvénytelen jogtanácsosi szerződések miatt. Bár Liviu Dragnea korábban ennek ellenére is hajlandónak mutatkozott őt jelölni az alsóház élére, ám az utóbbi napokban már egyértelművé tette: nem támogatja, hogy elődje kerüljön a képviselőház élére. Bár Ponta hétfőn még arról beszélt: benyújtja jelentkezését a tisztségre, kedden már közölte: csak akkor tart igényt rá, ha Dragnea is támogatja.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítások a váradi Szent László Napokon
Öt kiállítás is megnyílik a szombaton kezdődő 4. Szent László Napok keretében a nagyváradi várban – a megújult létesítményben rengeteg kiállításra alkalmas teret alakítottak ki, a június 18–26. közötti kulturális fesztivál szervezői pedig próbálták ezt maximálisan kihasználni.
Egyik rangos esemény a Márton Áron-emlékkiállítás lesz. Zatykó Gyula főszervező emlékeztetett, Erdély római katolikus püspöke születésének 120. évfordulója alkalmából 2016-ban a magyarországi nemzetpolitikai államtitkárság Márton Áron-emlékévet hirdetett, ennek keretében született meg az a kültéri kiállítás, mely Áron püspök munkásságát és eszmerendszerét mutatja be tőle kölcsönzött, és róla szóló idézeteken keresztül. A kétnyelvű (magyar–román) kiállítást június 20-án, hétfőn 17.30-kor nyitják meg, de a rendezvény ideje alatt bármikor megtekinthető a nagyváradi várban.
Retrospektív címmel nyílik kiállítás a Szent László Napok keretében a nagyváradi származású Molnár László József grafikus alkotásaiból. Az ünnepélyes megnyitóra június 21-én, kedden 18 órától kerül sor a váradi várban kialakított galériában. A tárlat anyaga végigkalauzol bennünket Molnár László József teljes munkásságán, a kezdetektől, a hetvenes évektől napjainkig. A képíró Zórád – Kiállítás a művész irodalmi illusztrációiból – ezzel a címmel nyílik rendkívüli tárlat Zórád Ernő munkáiból június 19-én, vasárnap 18 órától, szintén a nagyváradi várban. Zórád Ernőt a Fülest rendszeresen lapozgatóknak és a képregénykedvelőknek nem kell bemutatni, a „Precíz Bohém" ugyanis egyszerre volt képregényrajzoló, festő, grafikus, illusztrátor, karikaturista és iparművész.
Egy másik tárlat az először 2015 őszén Sepsiszentgyörgyön megszervezett Design-héthez kapcsolódik. Balázs Zoltán, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszékének képviselője felidézte: a váradi egyetem első perctől benne volt a projektben, tavaly ősszel Made in Partium című tárlatukkal képviselték is a térséget a székelyföldi városban. Most pedig fordult a kocka: a sepsiszentgyörgyiek hozzák el Erdély, a Székelyföld művészetét Váradra. A június 22-én 19 órától kezdődő kiállítás-megnyitót követően kerekasztal-beszélgetést is tartanak a jövőbeni együttműködés lehetőségeiről.
Különös színfoltja lesz az idei Szent László Napoknak a Kontrasztkiállítás, ami a fiatalok és a családjuk életét érintő legfontosabb kérdéseket hozza felszínre, méghozzá kíméletlenül őszintén. A magyarországi református egyház és a magyar rendőrség közös család- és ifjúságmentő projektje olyan multimédiás tárlat, amely a látogató minden érzékszervét megdolgoztatja, de elsősorban elgondolkodtat, és igyekszik pozitív döntésre sarkallni.
Érdekes újdonsága emellett az idei Szent László Napoknak, hogy Android- és iOS-platformokon elérhető mobilalkalmazáson is követhetők lesznek a programok: a Codespring segítségével a kulturális fesztivál jelen lesz a Festiv Appban, amely rendezvények programjának böngészésére alkalmas. A 4. Szent László Napokról részleteket, illetve számos érdekes információt találnak az érdeklődők az esemény honlapján (www.szentlaszlonapok.ro), valamint Facebook-oldalán.
Krónika (Kolozsvár)

Vándormadarak
Így, nyár derekán, a világ megfordulni látszik, a háromszéki falvak és városok kezdenek újra feltelni saját kirepült gólyáikkal, bár ezek a vándormadarak csak egy hétre maradnak, amíg a szabadság tart, s amíg a főnök engedi, mert menni kell vissza igát húzni, madárként messze idegenben.
Azok, akik a fészket őrzik, maradnak itthon a piros kávéval meg a sokmogyorós csokival, és soha nem mondják azt, itt is lehet kapni már ilyent, inkább elteszik, nehezebb időkre, hiszen ez még mindig nem az, lehetne rosszabb is.
Szóval a nagy invázió, családegyesülés és gyorsütemben lezavart lagzik, keresztelők, szülinapok és évfordulók után ismét kiürülnek a háromszéki falvak, és az ünneplésből nem konfettik és üres tortástálak maradnak hátra, hanem félig befejezett házak, le nem vakolt falak, és egyéb otthonok, amelyek várják, hogy egyszer, valaha élettel telnek meg, ha gazdájuk végre hazatér a nagy vándorútjáról.
Bizony, jól jön ez a nyári látogatás a kiskereskedőknek is, a hazatérők legalább pénzük egy részét itthon költik el, sok lyukat betöm ez akkor, amikor év közben fúj a szél az utcákon, üresek a kocsmaasztalok, és munkaerőt, mint olyant, már csak sci-fiben lát az ember.
És ki ezért a hibás? Mindenki. Az állam, aki kilopja a szemünket, a mindenféle vezetés, aki nem képes a gazdaságot fellendíteni, a szülő, aki nem adott egyenesen jól működő vállalkozást gyereke kezébe, és a munkás, aki évek óta ringatja magát abban, hogy még pár hónap, és elég pénzt gyűjt ahhoz, hogy végleg hazaköltözzön.
És a pénz, meg a főnökök, meg a házépítés és a kölcsön… Ezek futnak le fejünkben nap mint nap, ezért áldozunk éveket fel úgy, hogy közben nem ott, nem úgy és nem olyan életet élünk, amilyent szeretnénk. Kivész belőlünk az otthon, a szociális élet és közösség fogalma, csak gyűjtünk, fizetünk, felkelünk és lefekszünk, híreket olvasunk és meggyőzzük magunkat, hogy ez így van jól. Talán egyszer majd sikerül hazaköltözni. Ha lesz hova.
Berszán Réka
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Húsmarha és pálinkafőzés
A tudásalapú gazdálkodást segítik
Idén kiemelten az állattenyésztést ösztönzi a LAM Alapítvány. Klárik Attila szerint azért karolják fel ezt az ágazatot, mert országos szinten közel 30 százalékkal csökkent a szarvasmarha-állomány.
Az illyefalvi székhelyű alapítvány igazgatója kifejtette, a LAM Mikrohitel Rt. külön programot dolgozott ki, amely révén kedvezményes hitellel támogatják az Angus húsmarhavásárlást. A program népszerűsítésére több gazdatalálkozót is szerveztek Kovászna, Hargita, Brassó és Kolozs megyékben. Fontos, hogy a LAM programok népszerűsítése érdekében idén már 17 kihelyezett gazdatalálkozón vettek részt az alapítvány munkatársai. Múlt héten pedig 20 hallgatóval elindult kedvezményes gazdatanfolyamuk, de tavasszal indították 18 hallgatóval a vadgazda tanfolyamot is. Hamarosan indítanak akkreditált idegenvezető és öko-gazda képzéseket is.
Újdonságként, elsőként térségünkben, idén szeretnék akkreditálni a szakképzett pálinkafőző tanfolyamot is. Ez egy 360 órás kurzus lesz, amit magyarországi partnerek segítségével bonyolítanak le. Klárik Attila szerint népszerű a 40 órás sajtkészítő tanfolyamuk, amelyre egész évben várják a jelentkezőket, akik különféle honi és svájci sajtkészítmények otthoni elkészítését tanulhatják meg. A Nők iskolája sorozaton belül a szabás-varrás tanfolyam örvend nagy népszerűségnek, idén 120 résztvevőt jegyeztek. Az aktív gazdálkodókat laboratóriumi talajelemzési szolgáltatással segítik, amely révén tápanyag-ellátási útmutatót állítanak össze.
A LAM Alapítvány pályázati irodája uniós pénzek lehívásában segíti a gazdákat, segítenek a cégbejegyzésben, megvizsgálják, hogy életképes-e a farmer projektje, megírják a pályázatot és segítenek a végső elszámolásban is, összegzett Klárik, megjegyezve, minderről a www.lamilieni.ro honlapon nyújtanak részletes tájékoztatást.
K. Zs.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Balladák a vásznon
Balázs Imre-kiállítás az EMŰK-ben
BalázsImre lenyűgöző tárlatának megnyitóján, Sepsiszentgyörgyön, az EMŰK / Erdélyi Művészeti Központ/ harmadik emeleti kiállítótermében pénteken este a megszokott törzsközönségnek csak fele volt jelen, ugyanis több más program kezdődött ugyanabban az órában.
Akik azonban ott voltak, biztos feltöltődve távoztak, a huszadik század egyik legjelentősebb erdélyi művészének festményeiből áradó energiának köszönhetően.
A négy éve elhunyt Balázs Imrét és munkásságát Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az intézmény vezetője mutatta be, és jelen volt festő lánya is.
Balázs Imre a bukaresti, majd kolozsvári képzőművészeti egyetemek hallgatója volt. 1956-ban Kolozsváron a diákszövetség titkáraként felolvasta a hallgatók követeléseit (többek között azt, hogy a „felvételnél ne a származás, hanem a tehetség legyen a döntő, a román és az orosz nyelv fakultatív tantárgyak legyenek”), ezért 7 évi börtönre ítélték. Három esztendő letöltése után közkegyelemmel szabadult, és ez az időszak megmutatkozik a későbbi, szűk terekbe komponált portrékban, csendéletekben, ez hívta elő életművének legkarakteresebb vonulatait, például erősen szubjektív történelmi–biblikus témájú képeit vagy a színházi tematikát, de kivételesen bensőséges családi képeit is.
Életművének legjellegzetesebb termését mégis a hatvanas–hetvenes években alkotta: a látványfestészet és absztrakció határán született, széles ecsetvonásokkal felhordott, vagy a festékből visszakapart vonásokkal, sötét felületekből kiemelkedő világos arcokról és virágokról beszélünk.
Vécsi Nagy Zoltán kiemelte az alkotó sokoldalúságát, aki nemcsak emberként volt kivételesen tájékozott, és egész családjának megbízható támasza, hanem a művészet területén is festőként, grafikusként, de reklámgrafikusként, szerkesztőként, galériavezetőként, kiállítás- és művésztelep-szervezőként is jeleskedett. Munkája legnagyobb része Marosvásárhely szellemi–művészi múltját gazdagítja.
Balázs Imre 1987-ben addig kivívott alkotói és társadalmi megbecsülését hátrahagyva kivándorolt Magyarországra, 1989-től haláláig Vácon élt, de visszajárt Erdélybe tájat festeni, illetve más vándorlásainak, intenzív életélményeinek lenyomatát is ott találjuk az akkori gazdag színskálájú alkotásokon. Új hazájában is sikerült, az ismeretlenségből kiemelkedve, néhány barát segítségével sok szép sikerű tárlattal jelentkeznie. A kiállítás július 3-ig látogatható, keddtől péntekig 10 és 17 óra között, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Felújították a Székesegyház külső falainak egy részét
Nagyvárad önkormányzatának megbízásából júniusban befejeződtek a renoválási munkálatok a Székesegyház keleti homlokzatánál. A befektetés a Vallási hidak- Az ökumenikus vallási turizmus promoválása Bihar és Hajdú- Bihar megyékben elnevezésű uniós projekt részét képezte, melynek vezető partnere a Polgármesteri Hivatal volt.
A projektben részt vevő partnerek a Holdas templom és ennek két filiáléja, a vártemplom, a várad-újvárosi református templom és a Székesegyház voltak román oldalról, magyar részről pedig a körösszegapáti Ortodox Parókia, a hajdúböszörményi Kálvin Téri Református Templom, és az orosházi római katolikus templom JézusSzíve Plébániája. A teljes költségvetés 1, 7 millió eurót tett ki, melyből a vissza nem térítendő támogatás értéke 1,3 millió euró volt.
A projekt célja a vallási turizmus támogatása a Bihar – Hajdú – Bihar határon átnyúló régióban, kihasználva az európai finanszírozást a Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretén belül, valamint az volt, hogy összehozza az embereket és közösségeket az együttműködési területek közös fejlesztésének érdekében, kihasználva a régió vallási hagyományait.
erdon.ro

Magyar öröm Várad főterén
Legalább ezer, túlnyomó többségében magyar ember követte Nagyvárad főterén a magyar válogatott hosszú idő után első nagy tornán játszott nyitómecsét. Jó hangulat uralkodott a Szent László téren.
Pontosak voltak a magyarok: pár perccel a mérkőzés előtt még nem volt tele a nagyváradi főtér, ahol nagy képernyőn lehet követni a labdarúgó Eb meccseit, de az osztrák-magyar első perceire végül megtelt a zóna. És erre az időre ismét magyar lett a Szent László tér: a magyar válogatott (sport)történelmi, ráadásul ezen az Eb-n első meccsére ugyanis főleg magyarok jöttek ki szurkolni – bár román nézők is érkeztek. A közönségből néhányan nemzeti színekbe öltöztek, voltak, akik piros-fehér-zöld lobogókat is hoztak, sőt, egyikük az első sorban foglalt helyet és vezérszurkolói, animátori tevékenységet is végzett, időnként a közönséget biztatva. A Dolce román nyelvű közvetítését sokszor elnyomta aztán a téren harsogó “Ria-ria-Hungária!” és “Hajrá, magyarok!”
Összetett
Több szempontból is érdekes, megismételhetetlen volt ez az este. Adott, ugye, hogy hosszú évtizedek után most először jutott ki a magyar válogatott nemzetközi tornára. Ezt megfejelte azzal, hogy az első meccsét meg is nyerte. És mindezt Várad főterén követni külön is kellemes érzés volt, hiszen sokan emlékezhetünk még azokra az időkre, amikor elképzelhetetlen lett volna pár magyar lobogó alatt magyar meccset nézni a magyar múltú város közepén. És mégsem volt magyarkodás-jellege az egésznek. Ahogy egy innen elszármazott, immár Budapesten élő megfogalmazta, látva azt, hogy mi zajlik a bihari megyeszékhelyen a mérkőzés kapcsán, “Váradon nem magyarkodnak az emberek, hanem ízig-vérig azok. Jó lett volna most otthon lenni!” És valóban jól is érezték magukat, akik ott voltak: a város minden szegletéből összegyűltek ismerősök, még a távolabbi részekből is, de olyannal is találkoztam, aki vidékről jött be (ami igaz, igaz, nem csak emiatt, viszont ezt is beiktatta), és vagány hangulatban, incidensentől mentesen szurkolták végig a mérkőzést. És láthatóan be is jön az embereknek ez a máshol már megszokott, de itt még újdonságnak számító főteres-kivetítős meccsnézés. Távozóban több kis társaság is azt beszélte, hogy a többi magyar mérkőzést is ott fogják követni, aztán arra jutottak, hogy nem is csak azokat, hanem az összeset.
erdon.ro

Ady Endre hagyatékát tanulmányozzák
A napokban ismét az Ady Endre Emlékmúzeumban dolgozik a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum három munkatársa, kutatója. A végső cél az Ady-hagyaték teljes számbavétele, feldolgozása.
Hegyi Katalin muzeológus, Ady-kutató, Parragi Márta muzeológus, kézirattáros ésSidó Anna művészettörténész, muzeológus a vendégei ezekben a napokban az Ady-emlékmúzeumnak. Három évvel ezelőtt ugyanis egy együttműködési szerződést írtak alá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az Ady Endre Emlékmúzeumot működtető Körösvidéki Múzeum irányítói azzal a céllal, hogy a komoly Ady-gyűjteménnyel rendelkező fővárosi kulturális intézmény képviselői fel tudják térképezni azt, hogy Váradon milyen anyagokat találnak. Az első évben felmérték az egész gyűjteményt, és úgy osztályozták, ahogy a PIM-ben is felépül a kézirattárnak a rendje. Rendezték az Adyval kapcsolatos kéziratokat, valamint a költő által írt és a neki szóló leveleket úgymond címre írták. Ezeket a Budapestről hozott savmentes dobozokba tették, és itt hagyták, illetve Imre Zoltánra, az emlékmúzeum vezetőjére bízták. Tavaly azzal a fő feladattal érkeztek, hogy tovább folytassák a címleírásokat. Ez azért volt rendkívül fontos, mert azzal, hogy megcsinálták a kéziratoknak a címleírását, mindenki számára kutathatóvá és könnyen visszakereshetővé vált az anyag, vagyis a Váradon levő gyűjtemény. Eljutottak tehát odáig, hogy az összes kézirat rendben volt, és az összes fotót Sidó Anna digitalizálta, címre írta, számba vette.
Idén pedig azért jöttek, hogy az aprónyomtatványokat- amiket 2015-ben csak elkezdtek, de nem tudtak befejezni- és a lapkivágatokat címre írják, tehát hogy ezek is ugyanúgy meglegyenek a leltárban, ahogy a kéziratok, illetve ebben az évben a képzőművészeti gyűjteményt szeretnék még „megcsinálni”, valamint elkezdik az emlékmúzeum történetére vonatkozok dokumentumok ellenőrzését. Érdekes adalék még, hogy korábban ParragiMárta a PIM kézirattárában talált a Tabéry Géza náluk található hagyatékrészében olyan iratokat, mely az Ady-emlékmúzeummal kapcsolatosak, ennek megalapításával és az állományával, ami azért is lényes, mert szépen fel van sorolva bennük például, hogy 400 darab könyv került a Rozsnyai Kálmán-gyűjteményből és így tovább. Rádöbbentek tehát arra, hogy a helyszínen is tanulmányozni kellene az iratokat, műfajilag rendezni ezeket, mert nem csak listák vannak itt, hanem olyan dokumentumok is, melyek műtárgyak és könyvek adományozásáról szólnak, olyan éves jelentések, amiket még Tabéry Géza készített. Emellett a leltárkönyveket is át kell nézniük, hogy megállapíthassák, minden megvan-e. Ezt az összehasonlítását viszont csak azt követően tudják elvégezni, miután az egész gyűjteményt rendbe tették. Úgy szeretnének távozni, illetve itt hagyni a gyűjteményt, hogy ha netalántán valamilyen okból kifolyólag megszakad a kapcsolat, akkor is Imre Zoltánnak már sokkal könnyebb dolga legyen, ha ezt a munkát folytatni akarja. Amúgy az együttműködés jelentőségét az is jelzi, hogy a hét második felében E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója is eljön Váradra, aki természetesen Aurel Chiriac-kal, a Körösvidéki Múzeum vezetőjével is találkozik majd.
Kincsek
Tavaly például felfedezték a Gizella-papírt, mely egy papírkereskedőnek a 20-30-as évekbeli gyönyörű szép, vízjeles papírja, melynek meglétét azért érdemes feljegyezni, mert hozzátartozik Várad kulturális-polgári életéhez. Emellett a muzeológusok olyan emberekről olvasnak, találnak leveleket, vagy valamilyen megsárgult fényképet, akikről addig is tudtak Ady kapcsán, de nem voltak számukra úgymond kézzel foghatóak. Az idén az volna a legnagyobb szenzáció, ha Fehér Dezsőnéről találnának egy fotót, mert nem lehet tudni, hogy nézett ki. A remény megvan, hiszen eddig Halász Lajost se látták, azonban az emlékmúzeumban végzett kutatásuknak köszönhetően végre megpillanthatták őt egy fotón. Olyan anyagok várhatnak tehát a feltárásukra, melyeket mindenképpen közkinccsé kell tenni.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Önként vállalt akkulturáció: német iskolába járó románok a 21. századi erdélyi városokban
„A németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat” - kettős közösségi dráma az antropológus szemszögéből.
Az egykori szász városok, elsősorban Nagyszeben és Brassó erős német tannyelvű oktatási hálózattal rendelkezik. Nem azért, mert olyan sok szász család maradt volna az ősi fészekben, hogy utódaik megtöltenék a német anyanyelvű képzést nyújtó középiskolákat, hanem mert nagyon sok román (és esetenként magyar, vagy vegyes házasságban élő) szülő íratja oda a gyerekét.
Ennek a jelenségnek pragmatikus magyarázata is lehetséges: ezekben az iskolákban nagyon jó az oktatás színvonala minden tantárgyból, a gyermek megtanul anyanyelvi szinten beszélni egy világnyelvet, és érettségi után nemcsak a romániai egyetemek szakjaira felvételizhet jó eséllyel, hanem gyakorlatilag a teljes német nyelvterületen nyitva állnak előtte a lehetőségek a továbbtanulásra. A német nyelvű oktatást Romániában a német állam is támogatja (tavalyi hír, hogy a romániai némettanárok fizetésének kiegészítésére750 millió eurót különített el Németország, a kedvezményben részesülő pedagógusok nagy része a német tannyelvű intézményekben oktat).
A brassói Johannes Honterus Gimnáziumban például lehetőség nyílik a diákoknak olyan német nyelvvizsgát tenni, amelyet az egész világon elismernek, és amellyel vizsga nélkül felveszik őket bármelyik német egyetemre. Sok diák ezért valóban ugródeszkának használja a külföldi továbbtanulásra és munkavállalásra a német nyelvű képzést, főképp hogy jó eséllyel kapnak jobban fizető, magasabb képzettségüknek megfelelő állásokat német nyelvterületen, és nem feltétlenül a kelet-európai vendégmunkások cselédsorsa vár rájuk az „anyaországban”.
Ha csak a pragmatikus szempontok érvényesülnének a német iskolaválasztás mellett, akkor nagyjából ennyiben maradna a történet. Ám nem hagyható figyelmen kívül egy német kultúrkörhöz és az erdélyi szász tradíciókhoz való érzelmi kötődés kialakulása sem, legalábbis bizonyos esetekben. Brassói honterusos volt diákokkal beszélgetve időnként meglepő diskurzusokba keveredhetünk, amelyekben ugyanúgy jelen vannak egyfajta „birodalmi nosztalgia” elemei, mint akár egyes magyar diskurzusokban: a gyönyörű épített örökség, a másfajta városszerkezet, munkakultúra és pontosság dicséretétől a „ Regát”-tal és az „onnan beköltözöttekkel” kapcsolatos negatív sztereotípiákig, és a sajátos erdélyi kulturális sokszínűség ideológiájának hangsúlyozásáig.
Bár nem tudunk ezt vizsgáló kutatásokról, az a benyomásunk lehet, hogy a neotranszilvanisták közt szép számmal lehetnek olyan románok, akik családi, baráti kötődéseik révén vagy „egész egyszerűen” egy régi szász város társadalmi-interkulturális közegében szocializálódva egy erős regionális erdélyi és lokális identitást vallanak magukénak, ha pedig ehhez a lokális identitáshoz az egykori domináns (szász) kultúrát „magukra kell ölteni” a hitelesség érdekében, akkor megteszik.
Szebeni németül tanuló diákok a hagyományos, évente sorra kerülő szász Maifest-felvonuláson szász, bajor viseletben vonulnak föl a város központjában, majd az város széli erdőben hagyományos szász táncokat járnak, legtöbbjük sosem tanul meg román táncokat – hívja fel a figyelmet a jelenségre Kató Csilla antropológus, a nagyszebeni Astra Film Dokumentumfilm-fesztivál művészeti igazgatója. Szebenben kb. 4-5000 diák tanul német "anyanyelvi" iskolában, a diákok 99,9%-a román. Az antropológus kérdésfelvető Facebook-posztjához több antropológus hozzászólt, Magyari Nándor László például a „butik-multikulti” kifejezést használta a jelenségre; felhívta a figyelmet, hogy ugyanez aligha működne „román-magyar, és különösen román-roma viszonylatban”, és feltételezte, ennek a praxisnak a kialakulásához Nagyszeben kulturális-történeti-építészeti hagyományai sajátos kontextusként járulnak hozzá.
Az élő, a mindennapiság szervességéből kiesett (szász) kultúra eltűnése-kisajátítása zajlik, ugyanakkor egy oktatási intézmény arculatépítő imázselemeként „teremtődnek újra” bizonyos szimbolikus hordozói, a viselet, a „hagyományos ünnepek” szokásai? A szalon-multikultinak Dobrudzsában láttam néhány szívszorongató példáját: a németnél lényegesen kevesebb erőforrással rendelkező ukrán vagylipován (orosz) közösségek asszimilációja annyira előrehaladott, hogy a fiatalok már szinte egyáltalán nem beszélik a nyelvet (amelyet egyébként csak választható tantárgyként tanulhatnak az iskolában). A népviselet és a szimbólumok viszont akadálytalanul használhatók, a patrónus román állam jóindulatú tekintete vigyázza a tánccsoportok előadásait, fesztivált is szerveznek számukra. A nyelvvesztés azonban, úgy tűnik, megállíthatatlan, és néhány kivételtől eltekintve a fiatalok számára nem vonzó ez a népi-etnikus kötődés, nem menő a vasárnapi iskola. A kultúra és a hagyomány múzeumba kerül, nem él tovább mindennapjaikban. Ezek a kisebbségi közösségekből származó fiatalok nem feltétlenül lesznek többes identitásúak sem, a román identitás fölülírja a származási-családi identitást, utóbbi legföljebb egzotikum marad a furább hangzású vezetéknévvel együtt.
Miben különbözik a német kisebbség helyzete, illetve mivel magyarázható, hogy olyan diákok is, akiknek feltehetően nincs semmi köze a szászokhoz, valamilyen szinten elsajátítják vagy magukévá teszik ennek a kultúrának bizonyos elemeit? Lehetséges az a hipotézis, hogy amikor egy nemzetállamban egy adott nyelvi-kulturális kisebbség lélekszáma olyan kritikus szint alá csökkent, hogy az államalkotó többség azt semmilyen módon nem érzi magára nézve fenyegetőnek, akkor már hajlandó gesztusokat tenni: nemcsak kormányzati politikák szintjén (az adott térség multikulturális jellegének elsősorban turisztikai promóciós célú hangsúlyozása Dobrudzsában is divat már), hanem bátorítja vagy legalábbis nem bélyegzi meg azokat az egyéni döntéseket, amelyek révén valaki a többségi identitása mellé önként felvállal kisebbségi kötődéseket is? Míg ha mondjuk az illető nyelvi kisebbség érdekérvényesítési ereje, pozíciója, intézményhálózata erős (mint a romániai magyarok esetében), akkor már nem tolerálható effajta „árulás” a többségi nemzet „rovására”? További izgalmas kérdések és hipotézisek merülhetnek föl, ezek közül néhányra Kató Csilla reflektált, a Nagyszebenben élő „résztvevő megfigyelő” pozíciójából.
Vajon egy jellegzetesen nagyszebeni (esetleg brassói) jelenségről van szó, és ha igen, hogyan értelmezhető ez az „elnémetesedés”? Egyáltalán nevezhető ennek, vagy egy kulturális revitalizációnak közösségi és személyes dimenziókat egyesítő stratégiájával van dolgunk?
Kató Csilla: Semmiképp nem beszélnék elnémetesedésről, kulturális revitalizációról, sem a német kisebbség integrációs sikeréről. Sőt ez utóbbiról a legkevésbé. Nagyszebenben a szász közösség igen megcsappant, és bár a felmérések alapján 3000-re tehető a magát a német kisebbség tagjaként definiáló nagyszebeniek száma, az a mag, amit az élő, aktív helyi szász közösségnek lehet nevezni, az alig egy 150 fős közösség. Ebben benne van az evangélikus egyház intézményeiben (a püspökség, az Evangélikus Akadémia) aktív személyek száma, mindez egy 130.000 lakosú városban nem tud integráló erőt jelenteni.
Különleges helyzetben van-e Nagyszeben, mint az első európai kulturális főváros, mint kiemelt építészeti örökségi helyszín, mint fontos kulturális projektek közege? Mennyire van szerepe a német iskolába járó fiatalok identitásának alakulásában az esetlegesen meglévő családi kötődéseknek, az iskolai szocializációnak, illetve a romániai német kisebbség „modellértékűnek” tartott integrációs sikerének (beleértve akár a Johannis-jelenséget, hiszen az elnök kisebbségi hátterű politikusból vált a román nemzetállam sikeres és a többség által is elismert vezetőjévé)?
K. Cs.: A jelenség túlmutat a helyi szászság bárminemű stratégiáján, még elképzelésén is. A helyi szász, német kultúra nyomai, annak jelenléte és kapcsolata a német kultúra anyaországaival (Németország, Ausztria, Svájc), ezen országok presztízse viszont döntő jelentőségű. Ennek kapcsán kialakult a többségi román lakosság körében a német kultúra, a német helyi politika szimbolikus felértékelődése. Ez tapasztalható most már 2 évtizede a városban, jól ismert a Johannis-jelenség is, ami valószínűleg hozzátett ehhez a felértékelődéshez.
Sokkal inkább egy komplex jelenségről van szó, amelynek hátterében különböző mozgatórugók állnak. A legfőbb mozgató erő véleményem szerint az igen nagyszámú, ambíciós, első vagy másodgenerációs nagyszebeni középosztálybeli román szülő azon elképzelése, miszerint a gyerekeik érvényesülését a német nyelvű iskola mitikus méretekben megnöveli. És rendkívüli erőfeszítésekre képesek azért, hogy gyerekeiket német iskolába járassák. Természetesen egy helyi körülmény az, hogy a jó hírnevű német nyelvű oktatásnak több száz éves hagyománya van a városban, és a szászok elmenetelével párhuzamosan már a kommunizmus idején elkezdtek román gyerekek is járni, és kialakult egyfajta lehetősége, mára már „gyakorlata” annak, hogy hogyan lehet német iskolában tanulni anélkül, hogy a szülők és a gyerekek használnák, ismernék a nyelvet.
Az 1990-es évektől kezdődően a kereslet hatására rendkívül megnőtt a német nyelvű óvodák, elemi, gimnáziumi, líceumi osztályok száma. Széleskörű piaca lett a német nyelvtanároknak, magántanároknak, délutáni iskoláknak, és bár működik egy német nyelvű osztály a tanítóképzőben itt Szebenben, a keresletet nem teljesen fedi az onnan kikerülők száma.
Mivel magyarázható az erdélyi román középosztály egy részének vonzódása a szász kultúrkörhöz? Mennyiben játszik közre egyfajta „öngyarmatosító” attitűd, mennyire épül rá mindez a romániai demokrácia és jogállamiság hiányának kritikájára, egy „balkáni” országnak a negatív önképére, ahol a kritikus értelmiségnek mégiscsak kell találnia valami nyugati, „magasabb civilizációs fokot” képviselő mintát, amihez igazodhat? Ami Bukarestben a frankofónia, az Erdélyben újabban a „germanofónia”? K.Cs.: Különös társaság ez a több ezer nagyszebeni román család, akik vállalják a német oktatással járó áldozatokat, a különutas szerepet. Semmiképp nem a klasszikus értelemben vett parvenü tipológiáról van szó. A klasszikus értelemben vett parvenü nem saját érdemeire alapozva, hanem társadalmi pozíciók nem becsületes úton való megszerzése által, magasabb társadalmi pozícióba kerülvén vagy előkelőbb társadalmi rétegek szokásait utánozva, mímelve érnek el valamit.
Itt egy önként vállalt akkulturáció az ára ennek az útnak, illetve egy sajátosan limitált variánsa a német kultúrába való integrálási folyamat felvállalása. Ez a vágy, ez a cél mindenképp fel van ruházva plusz szimbolikus tartalmakkal, hiszen ezen szülők erőfeszítéseit és az áldozatok mértékét elnézve, csak a praktikus kalkulációkat meghaladó szent célok érdekében szokás ilyesmit megtenni.
Az áldozat, amit ezeknek a szülőknek hozniuk kell, nemcsak a magántanárokra költött anyagiakban merül ki. Ezek a szülők hosszas, éveken át tartó, az idegen nyelvi és kulturális környezetben való létezés által előhozott kellemetlenségek különböző formáinak vannak kitéve, amit szemrebbenés nélkül tűrnek, önként vállalnak. Legnagyobb részük egy szót sem ért németül, mégis vállalja, hogy az összes iskolai szereplését a gyerekének végigasszisztálja németül. (A Német Fórum óvodájában a szülői értekezlet is németül zajlott, amikor gyerekeim oda jártak, és csak a végén volt kis román összefoglaló adminisztratív kérdésekben.) A köztér nyilvánosságába kivitt német szereplések már óvodában megkezdődnek: minden ősszel saját készítésű lámpákkal kerülik a gyerekek a tereket az úgynevezett „Lanternenfest” alkalmából. A német osztályokban az iskola kezdetével rendszeres tánctanítás van, amit a Német Fórum szervez, és évente megrendezi a Maifestet.
Ezen román családok társadalmi beágyazottságuk révén, a vallás révén, és kulturális, mentális eszköztáraik révén nincsenek felvértezve, illetve híján vannak egy szerves integrációs minta kijárása képességének. Nem vagy hiányosan ismerik saját kultúrájukat, és szinte teljesen hiányzik az érdeklődésük a helyi német, szász kultúra megismerésére is. Ezen román családok drámája – nevezzük az önként vállalt akkulturációnak – sok hasonlóságot mutat azzal a tapasztalattal, melyet emigránsként sokan megélhetnek külföldön.
Fontos megjegyezni azt is, hogy igen sok tabu téma övezi a szebeni német oktatást, ilyen például az, hogy állami intézményekben ezek az osztályok kizárólag a német kisebbséghez tartozó állampolgárok számára kellene elérhetőek legyenek az adófizetők pénzéből, viszont mindenki érdekelt abban, hogy ezt ne bolygassa. Egyrészt még nincs német magániskola Szebenben, és ha lenne is, az állami iskola még mindig kevesebbe kerülne, így csak a magánórákat kell fizetniük a szülőknek. A román hatóságok helyi vezetői saját maguk is szülők, és igyekszenek német iskolába íratni a gyerekeiket, hát nem buzgólkodnak ezt a helyzetet problémaként jelezni. A szülőknek megfelel így is, végül is csak egy-két helyen kell színlelni, hogy német kisebbséghez tartozik a gyerek: a 8. osztályos és az érettségi esetén is a német vizsgát a kisebbségek nyelvi felmérésének hívják.
A német államnak pedig nyilván igen kapóra jön, hogy egy másik állam pénzén a németet anyanyelvi szinten beszélő polgárok kinevelésére lehetőség adódik.
A másik tabutéma az oktatás színvonala: módszertanával kapcsolatban sok helyütt gondok vannak. Krónikus probléma a jól felkészült pedagógusok és a nyelvet jól tudó tanárok hiánya. Hisz a nyelvet jól beszélők a munkaerőpiacon mind Szebenben, mind német nyelvterületen sokkal jobban fizető állásokat kapnak. Sokszor a gyerekek igen nehéz helyzetben vannak, mert a tananyag német anyanyelvű gyerekek számára készül, és nincs egy sajátos módszertan, amin keresztül a nyelvet egyáltalán nem ismerő gyerekek nyelvtanulásukat felfejlesszék, segítsék. A több száz óvodai, elemi iskolai szinten németül tanuló gyerek közül végül körülbelül egyharmada végzi német érettségivel, egy része tudatosan vállalja a német ciklusból a románra való átiratkozást, más része erre kényszerül, mert nem tudja tartani az iramot, a nyelvi idegenség okozta problémákat. Ilyen értelemben a német iskolában tanulók körében egyfajta elittudat kialakítása, fenntartása is jelen van: ők, akik több nyelvet bírnak, akiknek sikerült tovább menniük. A német líceumot végzettek 50%-a marad külföldön (sajnos nem tudom, milyen az arány a romániai román vagy magyar középiskolákban).
Az én értelmezésem szerint a Maifesten való részvétel is az iskolai ünnepségek körébe tartozó tevékenységekhez tartozik, a német iskolákon keresztül szerveződik, bár diszkréten a helyi Német Fórum jelen van a szervezésben. Iskolai szinten például a Brukenthal líceumban a tánccsoportba való tartozás előnyökkel jár, több németországi utazás lehetőségét jelenti. A viseletbe való öltözés a német iskolához való tartozást jelzi elsősorban, semmiképp nincs az etnikum tudatos felvállalásához köze, sem egyfajta tisztelgés a szász kultúra irányába.
Eközben a helyi szász közösség tagjai a cifra nyomorúság napjait élik. Miközben sosem látott presztízsnek örvendenek a többségi lakosság szemében, a rohamos pusztulásra ítélt, hatalmas épített örökség és a kulturális örökség emléke átmentésének, a kiúttalanságának gondja terheli őket. A 1990-es évek elején lezajlott hatalmas szász exodus volt a szász népesség és kultúra eltűnése fele vezető úton az utolsó, döntő karddöfés. A több ezer, németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat. A román diákok német iskolai tanulása nem jelenti szász ifjak kinevelését, a szász kultúra továbbvivőit, ápolóit még annyira sem. A szászok legtöbben megbotránkozva figyelik ezt a jelenséget.
Sokatmondó az is, hogy a népviseletet hordó fiatalokban fel sem merül problémaként, hogy nagy részük bajor viseletben van, és semmi köze nincs a szász viselethez (a Német Fórumon keresztül hozott bajor ruhák viselésére azért került sor, mert nincs elég hordható szász viselet, és nincs is, aki ésszerű áron készítene nagy mennyiségben).
A jelenség természetesen igen szerteágazó, sok-sok drámai történettel. Találkoztam olyan szülővel is, aki nyolcadikos lányát próbálta lebeszélni, hogy német osztályú líceumba iratkozzon, mert egyetlen gyereke lévén – és jól menő családi vállalkozása volt – akkor jött rá, hogy ha gyereke elvégzi a líceumot, német nyelvterületre fog kimenni, és soha nem tér vissza, és nincs kire hagyja a cégét.
Az itt általam elmondottaknál 17 éve nagyszebeni lakosként megfigyeléseimre, tapasztalataimra alapoztam, egyik gyerekem saját döntése alapján német iskola rendszerben maradt, és így saját bőrömön tapasztalhattam ezt a helyzetet. A nagyszebeni szászok és a német oktatást választó román családok drámája megérne egy precízebb, igényesebb feltáró-kutató munkát.
B. D. T.
Transindex.ro

Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben)
A kolozsvári Keresztény Értelmiségi Kör (KÉKK) Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben) címmel szervez beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatót 2016. június 23-án, csütörtökön 19 órára a Szent Mihály Plébánia hittantermében (Főtér 16. szám). Bemutatott kötetek:
Gábor Csilla (egyetemi tanár, BBTE BTK): Laus et polemia. Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban, Debreceni Egyetemi Kiadó – Egyetemi Műhely Kiadó, Debrecen–Kolozsvár, 2015.
Farmati Anna (egyetemi adjunktus, BBTE BTK): Szeráfi kalandok. Értelem és értelmezés: régi szövegek új kontextusban, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015.
Papp Kinga (tudományos munkatárs, EME): Tollforgató Kálnokiak. Családi íráshasználat a 17-18. századi Erdélyben, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2015.
Kónya Franciska (posztdoktor kutató, PPKE BTK): Tarnóczy István és a kora újkori meditációs irodalom, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015.
A szerzőkkel Balla Lóránt a KÉKK titkára és a Verbum Kiadó olvasószerkesztője beszélget.
eme.ro

Kapjanak autonómiát az őshonos magyar nemzeti közösségek!
TRIANON HATÁSA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja a szülőföldjükön a boldogulásukat és fennmaradásukat.
Trianon után 96 évvel létezik egy sokak által nem elismert magyar ügy Európában.
A magyarok ugyanis a kontinens második legnagyobb őshonos nemzeti közössége, amelynek elszakított részei a XX. század borzalmai során számszerű kisebbségbe kerültek szülőföldjükön.
A Felvidéken, amelyet ma Szlovákiának hívnak, a két világháború közötti viszonylagos jólét után, hetven évvel ezelőtt a hírhedt Benes-dekrétumok alapján kisemmizték, jogfosztottá tették a magyarokat, kényszer-kitelepítéssel láttak hozzá a felszámolásukhoz. Az elmúlt negyedszázadban finomabb eszközökkel folytatták a „honfoglalásukat”.
A szlovákokkal való békés, kiegyensúlyozott együttélésnek jelenleg két akadálya van. Az első, hogy nincs saját történelmük, ezért identitásukat a magyarokkal szemben határozzák meg.
A másik, hogy félnek egy esetleges határmódosítástól, mert a magyarok nagy része egy tömbben él a közös határ mentén. Ezért rettegnek az autonómia gondolatától is. A magyar közösség fennmaradásának alapvető feltétele itt is az anyanyelv korlátlan használatának joga az élet minden területén, a születéstől a halálig. Északi szomszédunknál ellentmondásos az anyanyelvhasználat kérdése.
A szlovák alkotmány, amely egyébként a területén élő őshonos magyarságot másodrendű állampolgárként definiálja, eléggé megengedő a nyelvhasználat kérdésében. A végrehajtást azonban külön törvény hatáskörébe utalja, amely kegyetlenül kirekesztő. Ami viszont még ennél is szomorúbb: azt a kevés engedményt sem lehet hasznosítani a gyakorlatban, amit e jogszabály lehetővé tenne.
A szlovák politikai és társadalmi élet vezetői, sokszor a civilekkel karöltve, folyamatosan gátolják az anyanyelv törvényes használatát is, arcátlan büntetésektől sem visszariadva. Ha ehhez hozzávesszük a kettős állampolgárság kérdésében kialakult, a demokratikus világban példátlan helyzetet, akkor megállapíthatjuk, hogy a szlovák kisebbségpolitika brutálisan diszkriminatív.
Kárpátalján minden bizonytalan. Az ukránok nem a magyaroktól félnek, hanem a tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbségtől.
A magyarok ebben az összefüggésben marginális helyzetben vannak. Sorsuk jobbra és rosszabbra is fordulhat. Őket ugyanakkor nemcsak magyarságukban, hanem fizikai létükben is veszély fenyegeti. Ezt a helyzetet háború és ezzel összefüggésben gazdasági nyomor jellemzi. Jövőjük a háborús helyzet kimenetelétől függ.
Ha a nagyhatalmak és az ukránok a józan észre és a méltányosságra hallgatnak, akkor keleti szomszédunk átalakul egy konföderációvá, ahol az oroszok, a ruszinok, a magyarok és (esetleg) mások teljes körű és tényleges autonómiát élveznek egy svájci típusú államalakulatban.
Nekünk ez lenne a jó. Ha szétesik Ukrajna akár háborús, akár békés úton, és Kijevben nacionalista-soviniszta kormány veszi át a hatalmat, sorsunk rosszabb lesz, mint valaha. Ez a fő kérdés most Munkács vára és Beregszász környékén. Emellett ott is folyik a harc az anyanyelvű oktatásért és nyelvhasználatért, több-kevesebb sikerrel.
A csaknem száz éve Romániához tartozó Erdélyben, Partiumban és Kelet- Bánságban papíron elég jónak tűnnek a nemzeti kisebbségi jogok, különösen az anyanyelvhasználat területén. Bár az alkotmány itt is kirekesztő, az Erdélyt és az Alföld déli részét ezer esztendőn át építő és megvédő magyar lakosság nem államalkotó tényező szülőföldjén, mégis létezik néhány, európai mércével is jónak tekinthető nyelvhasználati jogszabály.
Ezek azonban csak a román (soviniszta) politika kirakatelemei. Gyakorlati alkalmazásukat tiltják és üldözik! Vannak olyan elképesztő esetek, amikor a törvényre apelláló magyar civilnek a hatóság embere azt mondja: „Ez nem arra való, hogy hivatkozz rá!” Akkor mire való?
A külvilág, a nemzetközi közvélemény megtévesztésére. Példák százait, sőt ezreit tudnám felsorolni. Álljon itt csak egy sorozatesemény a helyzet szemléltetésére. Marosvásárhelyen a városi tanács határozatba foglalta a kettős utcanévhasználat szabályait. A hatóság azonban különböző elképesztő okokra hivatkozva nem hajtja végre saját döntését.
A város számos magyar polgára saját költségén, háza vagy kerítése falára kiteszi az előírás szerinti kétnyelvű táblát. Mi történik azonnal? A rendőrség „tiltott reklámtevékenység” címén súlyos büntetést szab ki és fenyegetésekkel zaklatja a hatályos jogszabály szerint eljárókat. Perek sorozata folyik most a székely városban. Milyen tehát a román kisebbségpolitika? Szemfényvesztő, kétszínű és hazug.
A Szerbiához tartozó, Vajdaságnak nevezett bácskai és nyugat-bánsági területeken ígéretes fejleménynek vagyunk szemtanúi.
A kulturális autonómia csírái megjelentek, bár szárba szökkenésüket a szerb politika időnként visszanyesésekkel akadályozza. Kétirányú folyamatot figyelhetünk meg. Szerb barátaink egyfelől jó bizonyítványt akarnak felmutatni az Európai Uniónak az integrációs törekvéseik elősegítése érdekében, másfelől baráti gesztust kívánnak tenni északi szomszédjuk, Magyarország felé, az uniós tagság támogatásának elérése céljából. Ez teljesen normális, elfogadható eljárás.
Nekünk arra kell vigyáznunk, hogy megvalósuljon a tényleges kulturális autonómia a szórványban és tömbben élő magyarok számára egyaránt. Ennek érdekében ezt feltételként kell szabni az uniós tagság támogatásának fejében. Ez nem ördögtől való dolog, azt kérjük csupán, ami számos európai országban működik a Lajtától nyugatra és a Kárpátoktól északra.
A másik folyamat ugyanis a már meglévő kisebbségi jogok csorbítása különböző rafinált módokon. Észnél kell lennünk! Helyi összefogásra és külső támogatásra van szükség, és a Délvidék máris áttörési pont lehet a Kárpát-medencei magyar autonómiaküzdelmekben.
Horvátországban és Szlovéniában rendezett a magyarság helyzete, de probléma azért itt is van. Itt alapvetően más a helyzet, mint a többi országban. A magyarok ugyanis alkotmányba foglalt államalkotó tényezők! Tehát papíron nem másodrendű állampolgárok.
Többek között alanyi jogon jár nekik egyszemélyes országgyűlési képviselet. Nem csorbítva délnyugati barátaink érdemeit, ez nyilván azért vált lehetővé ilyen egyszerűen, mert a magyarok létszáma mindkét országban elenyésző, tízezres nagyságrendű. Nem jelentenek semmiféle „veszélyt”.
Ezzel együtt ez dicséretes gesztus Zágrábtól és Ljubljanától. (Megfigyelhető: minél nagyobb létszámú egy adott országban a magyar közösség, annál erősebb az elnyomásukra, felszámolásukra való törekvés.) Gondot e két országban az jelent, hogy egyrészt nincs elég anyagi támogatás és fogadókészség a kis létszámú iskolákhoz és kulturális intézményekhez, másrészt helyenként a többségi nemzet helyi szintű képviselői nem viszonyulnak megfelelően a kérdés kezeléséhez.
Ausztria kettős mércével méri a kisebbségi kérdést, mármint az őshonos nemzeti kisebbségek ügyét. Amíg oroszlánként harcolt annak idején Dél-Tirol autonómiájáért, addig semmiféle kollektív jogot nem ad meg a saját területén élő őshonos nemzeti közösségeknek, magyaroknak, horvátoknak, szlovéneknek.
A nyugati magyar vármegyékből Trianonban lecsípett sávok egyesítésével létrehozott Burgenlandban alig tízezer magyar él. Kisemmizett helyzetüket az enyhíti, hogy évtizedek óta demokráciában és jólétben élnek, senki nem üldözi őket, nincsenek kitéve támadásoknak.
Hogyan is állunk akkor most a Kárpát-medencében a nemzeti kisebbségi jogok vonatkozásában? Katasztrofálisan.
A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 százalékról 10 százalékra, Kárpátalján 31 százalékról 12 százalékra, Erdélyben 32 százalékról 20 százalékra, Délvidéken 28 százalékról 14 százalékra csökkent. A rendszerváltozások nem hoztak fordulatot. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. Mi akkor a teendő?
Határozzuk meg a megmaradás feltételeit: az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása.
Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja a szülőföldjükön a boldogulásukat és fennmaradásukat.
A teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formájára vagy ezek kombinációjára van szükség. Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie: az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra, megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat, valamint a többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása.
Az első és a harmadik feltétel ma még nem nagyon teljesül, a második viszont teljes mértékben. Fel kell hívni Európa figyelmét arra, hogy a Kárpát-medencében csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az idegen fennhatóság alá került őshonos magyar nemzeti közösségek is teljes körű és tényleges autonómiát kapnak.
Csóti György
A szerző volt országgyűlési képviselő, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója
Magyar Idők (Budapest)

Összeférhetetlenség miatt bírságolják Kelemen Atillát
Összeférhetetlenség miatt megbüntették Kelemen Atilla képviselőt.
Az RMDSZ-es politikus járandóságát három hónapon át 10%-al csökkentik, döntött a képviselőház jogi bizottsága. A büntetést az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség által végzett vizsgálat eredményeként hagyták jóvá.
marosasarhelyiradio.ro / Agerpres
Erdély.ma

Újabb perek a székely zászló miatt
Pert indított a székely zászlót a Kovászna megyei önkormányzatnak adományozó Kulcsár Terza József ellen a prefektus. Csíkszeredában megfellebbezték a tanácstermi lobogók eltávolítását elrendelő ítéletet – számol be Bíró Blanka és Kovács Attila a kronika.ro-n.
Romániában már adományozni sem szabad – állapította meg keserűen Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei elnöke a sepsiszentgyörgyi székelyzászló-ügy újabb fejleményei kapcsán.
A polgári párti politikus a napokban kapta meg a bírósági idézést, miszerint őt is beperelte Sebastian Cucu prefektus, amiért székely zászlót adományozott a megye tanácsának. Az idézést postán kézbesítették, és egyelőre csak annyi derült ki, hogy Sebastian Cucu a Kovászna megyei törvényszék közigazgatási részlegén kérte: semmisítsék meg a zászló adományozására vonatkozó szerződést, vonják vissza a jelképet a megye közvagyonaként iktató tanácsi határozatot, illetve kötelezzék a tanács elnökét, hogy távolítsa el a lobogót a megyeháza díszterméből. A prefektus emellett az adományozó Kulcsár Terza Józsefet is beperelte.
A polgári párti politikus lapunknak elmondta, pereskednek, és reméli, érvényesíteni tudják az igazukat, ahogyan a himnuszperben is sikerült. „Ha kell, nemzetközi szintre visszük az ügyet, hiszen az elfogadhatatlan, hogy egy európai uniós országban egy népcsoport nem használhatja a zászlaját, és azt még adományozni is tilos” – jelentette ki Kulcsár Terza. Az MPP Kovászna megyei elnöke a márciusi tanácsülésen egy székely zászlót adományozott az önkormányzatnak, amit Tamás Sándornak, a közgyűlés elnökének jóváhagyásával ki is tűztek a díszteremben. Egy következő tanácsülésen az adományt határozatba foglalták, és a zászlót iktatták a megye ingó vagyontárgyai közé, leltári számot is kapott, így nem lehet eltüntetni. A prefektus már akkor jelezte, hogy törvénytelennek tartja a határozatot, mert szerinte a törvényesen el nem fogadott zászlókat nem lehet sehova kitűzni.
Csíkszeredában fellebbeznek
Eközben Csíkszeredában a jogerős ítélet megsemmisítését kérelmezi Füleki Zoltán alpolgármester abban a perben, amelyet a városháza tanácstermében kihelyezett zászlók eltávolítása érdekében indított a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), közölte lapunkkal az elöljáró. Az egyesület a pert mind első-, mind másodfokon megnyerte, a marosvásárhelyi ítélőtábla jogerős végzése értelmében a magyar és székely zászló, illetve a város lobogója nem maradhat a tanácsteremben. Füleki Zoltán az ítélethozatal előtt csíkszeredai polgárként, magánfélként kérte perbe beavatkozásának elfogadását az ítélőtáblától, de kérelmét nem vették figyelembe. Kérésében arra hivatkozott, hogy Tanasának nincs érdekeltsége az ügyben, de arra is, hogy nem a magyar állam zászlaja van a tanácsteremben, hanem a magyar nemzeté, az összmagyarságé. Ugyanakkor azért is tartotta fontosnak a beavatkozást, mert ha a hivatal jogerősen veszít a perben, nem fellebbezhet európai bíróságokon, ellenben egy polgár megteheti.
Felfüggesztett végrehajtás
Füleki Zoltán alpolgármester most kérése elutasítására alapozza azt a rendkívüli perorvoslati kérelmet, amelyet az ítélőtáblához fog benyújtani, emiatt kérve a jogerős bírósági döntés érvénytelenítését, mondta. „Ez azt jelenti, hogy amíg erről nem dönt az ítélőtábla, addig a jogerős ítélet végrehajtását fel kell függeszteni” – fejtette ki kérdésünkre az elöljáró, aki azután döntött a kérés benyújtásáról, hogy megérkezett a végzés írásbeli közlése a polgármesteri hivatalba. A tanácsteremben lévő székely, magyar és városzászlók így egyelőre a helyükön maradnak – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Kinek árt a prefektus?
Prefektusunknak hideglelése van, ha bármilyen magyar vonatkozású határozattal szembesül, és görcsös aggodalom lesz úrrá rajta, ha székely zászlóval, Székelyfölddel kapcsolatos döntés kerül asztalára. Rögtön támad, lesöpörne, érvénytelenítene mindent, ami itthonlétünket hivatott igazolni e tájon. Kétség nem fér hozzá, ez a fő foglalatossága, a törvényesség tiszteletben tartásának örve alatt ő is, munkatársai is azzal töltik hivatali idejük legnagyobb részét, hogy lehetőség szerint eltüntessék a magyar feliratokat, a székely zászlókat, s ha mód lenne rá, a magyar szót is száműznék.
A Kovászna megyei kormánybiztost más nem is nagyon érdekli. Ritkán, ímmel-ámmal tartott sajtótájékoztatóin kiderül, felszínes adatai sincsenek fontos dolgokról, nem tudja, hogy áll a föld-visszaszolgáltatás, mekkora kárt tesznek a vadak a megyében, és sorolta ugyan szám szerint, hány kihágás történt a választások alatt, de érdemi részleteket már nem tudott mondani.Világgá kürtöli, hogy skarlátjárvány miatt óvodát zárnak be, hogy délutánra kiderüljön, alig pár gyermek beteg, legfennebb egy-két csoportban szünetel majd a foglalkozás. Ám az ilyen prózai, hétköznapi dolgok nem foglalkoztatják, sokkal nagyobb az ő feladata meg kell akadályoznia például Sepsiszentgyörgy új főterének befejezését, a sárkánydomb elkészülését, akár a nevetségessé válás árán is. Ha már nem elég hatásos a titkosszolgálatokkal, honvédelmi minisztériummal való riogatás, perel az autós bejáratért. Neki ehhez joga van, neki ez jár...
Nem kis munka éberen ügyelni, nehogy ismét feltűnjön valahol egy székely zászló, előbukkanjon egy Községháza felirat, figyelni kell minden elfogadott határozatra, ki tudja, mit rejtettek el benne a buzgó önkormányzati képviselők. Veszély leselkedik minden papíron, meg kell hát védenie Romániát s egységét. Sebastian Cucu pedig, akit az intézmény jogászaként e feladatra képeztek ki hosszú évek során, hősiesen helytáll. Időt, energiát nem kímélve hadakozik az „úgynevezett” Székelyföld ellen, harcol lakóival, választottaikkal, de esze ágában sincs számonkérni a visszaéléseiről, túlkapásairól elhíresült főfogyasztóvédőt, hisz egyik lebuzgóbb társa e nagy csatározásban. Miközben mind több idő és jobbra hasznosítható energia megy el e végeérhetetlen hadakozásra, marad a kérdés: mi értelme? Milyen veszélyt hordoz néhány lobogó, magyar felirat, kinek árt, ha felcsendül a magyar vagy székely himnusz? Kevesebb lesz mindezek által Románia? Csökken a kormány hatalma? A történelem során már számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a sorozatos jogtiprások csak az ellenállást növelik, a prefektusunkhoz hasonló, fülledt nacionalizmust hirdető bohócok pedig nekünk rossz közérzetet okozhatnak, de elsősorban saját hazájuknak, nemzetüknek ártanak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy a lemorzsolódás a középiskolákban (Kevesen érettségiznek)
Az elmúlt négy év alatt 235 háromszéki középiskolás diák lépett ki menet közben a rendszerből, a lemorzsolódási statisztika nem vonatkozik azokra, akik kilencedik osztály után a kétéves inasiskolában folytatták tanulmányaikat.
Az idei végzősök közül tanév végén 123-an megbuktak egy vagy két tantárgyból, négyen ismétlőre maradtak, huszonöt diák nem fejezte be a tizenkettedik osztályt, rajtuk kívül 170-en nem jelentkeztek az érettségire.
Utóbbiak többsége a szaklíceumokból, az esti és a csökkentett látogatású tagozatról kerül ki, egy részük nem tartja fontosnak, hogy megszerezze az érettségi oklevelet, nagyobbik hányaduk pedig nincs kellően felkészülve a vizsgákra – közölte Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. Szerinte a lemorzsolódás megelőzése érdekében az iskoláknak össze kell fogniuk az önkormányzatokkal, és akik időközben kimaradnak az oktatásból, azoknak ki kell használniuk A második esély elnevezésű program adta lehetőséget, amelybe azokat is befogadják, akik sok évvel ezelőtt hagyták abba tanulmányaikat, a ROSE-projekt pedig a IX–XII. osztályosok iskolában tartását és az érettségire készülést segíti.
A hétfőn kezdődött érettségire az idei végzősök közül 1149-en (79,61 százalék) iratkoztak be, korábbi évekből pedig 156-an. Az első próbán, a román szóbelin a vizsgázók már túl vannak, tegnaptól a magyar szóbelit tartják, jövő héten a számítógépes ismereteket ellenőrzik, azt követi az idegen nyelvű szóbeli, július 4-én kezdődnek az írásbeli vizsgák.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eredményes a tízéves együttműködés
Helyi polgárok az európai közéletben – hálózat a polgári részvétel erősítéséért címmel tartottak civil fórumot és munkaülést Gyulán. Az uniós alapokból finanszírozott többnapos rendezvényen ünnepélyes keretek között erősítették meg a Kovászna és Gyula közötti testvérvárosi szerződést. Kovásznát Thiesz János polgármester, Butyka Gyula, a kapcsolatért felelős képviselő, Kopacz Zsuzsa turisztikai szakember, Horváth Zita táncoktató, valamint Thiesz Katalin népdalénekes képviselte.
Meghívottként jelen volt a Lázár-Prezsmer Endre vezette kovásznai Pódium színjátszó csoport is. A kovásznaiak mellett Gyula többi testvértelepüléséről is voltak delegációk. A németországi Ditzingennel huszonöt éve vannak kapcsolatban, ezt az együttműködést is megerősítették. Manapság talán nehezebb az igazság közelébe férkőzni, mint korábban, de van rá mód: valódi kapcsolatok kellenek hozzá – utalt köszöntőbeszédében a testvérvárosokkal való együttműködés fontosságára dr. Görgényi Ernő gyulai polgármester. Thiesz János hangsúlyozta: a testvértelepülési kapcsolat akkor eredményes, ha képes túlnőni az intézményi szinten. Mindkettőjük kijelentése a valóságra alapozott, a két város között virágzó kapcsolat alakult az elmúlt tíz évben. Az önkormányzatok mellett a civil szervezetek is részt vesznek az együttműködésben, két közös uniós finanszírozású pályázatot is megnyertek.
A rendezvény szakmai oldalának részeként Kopacz Zsuzsa, a kovásznai turisztikai információs központ vezetője ismertette a város idegenforgalmi és gyógyturizmusi potenciálját. Külön kitért a városban aktív szerepet vállaló civil szervezetek ismertetésére. A kovásznai Pódium színjátszó társulat nemrég a Gyulai Művész Klub amatőr színészeivel közösen lépett fel a helyi kulturális központban. Rejtő-koktél című előadásukat ugyancsak közösen ismételték meg Gyulán, a Vigadóban és az Almásy-kastély szabadtéri színpadán is nagy sikert arattak. A testvérvárosok találkozója alkalmával Ditzingen – Gyula – Kovászna címmel fotókiállítást is szerveztek, Kovásznáról Mikola Zoltán tájképeit állították ki.
Thiesz János tegnapi beszámolóján elmondta: nagy meglepetés és megtiszteltetés volt számára, hogy a szerződés megerősítése alkalmával külön gratulált neki és Kovásznának Krzystof Poszwa, a lengyelországi Wagrowiec város polgármestere, aki emléklapot is átadott neki.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyugdíjtörvény: kiszűrtek egy igazságtalanságot
Megszavazta tegnap a képviselőház a 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény módosítását célzó jogszabálytervezetet, amely jelentős változásokat hoz azok járadékának kiszámításában, akik speciális munkakörülmények között dolgoztak – tájékoztatott az RMDSZ hírlevele. Kerekes Károly, a szövetség parlamenti képviselője, a képviselőház munkaügyi bizottságának tagja szerint a módosító előírásokkal azon személyek nyugdíjazáshoz szükséges szolgálati időtartamán sikerült változtatni, akik a jelenlegi meghatározás szerint a speciális munkacsoportban nehéz feltételek között tevékenykednek.
Korábban ezek a munkafeltételek nehézségi besorolása egyes osztályúként volt ismert. Ebbe a munkakategóriába tartozik a bányászok egy csoportja, valamint a különböző művészeti ágazatokban komoly fizikai erőfeszítést igénylő tevékenységeket végző személyek is (akrobata, balett-táncos, opera- és operetténekesek stb.). Az ebben a csoportban dolgozók, akik a 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény értelmében vonultak nyugdíjba, jóval kevesebb járandóságot kaptak azért, mert megemelték a szolgálati időtartamot, mint azok, akik a törvény hatálybalépése előtt tették ezt. Az új jogszabály szerint a nyugdíjazáshoz szükséges szolgálati időtartam a következőképpen változik: a bányászok esetében a jelenlegi 30 helyett 20 évre csökken a szolgálati idő, az 1-es sugárzónában dolgozóknak, akik uránbányákban, nukleáris erőművekben tevékenykedtek, 22 év és 5 hónapról 15 évre csökken, míg a 2-es sugárzónában dolgozóknak, akik röntgensugaraknak vannak kitéve, 25 év és 5 hónapról 17 évre csökkentették a szolgálati időtartamot. A különböző, fokozottan megterhelő művészeti tevékenységeket folytatók esetében a nyugdíjazáshoz szükséges 30 év szolgálati időből legkevesebb 20 évet kell dolgozniuk művészeti pályájukon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírfoszlány a szórványból
Miközben hetekig a választási kampányról szóló hírek uralták a közéletet, alig lehetett hallani a szórványról. A csendesen málló térségek hétköznapjairól. Igaz, magyar szempontból a szórványban a választási küzdelemnek kisebb a tétje, a közösség önkormányzati képviselői legfennebb szövetségesként számíthatnak, hiszen szórványvidéken egyre kevesebb a magyar érdeket képviselő választott. Persze, a végvárakon azért még állnak a katonák, s ahogy lehet, védik a bástyát. Ahogy lehet, ahogy tudják.
Erdélyi, székelyföldi magyar gond, hogy a tömbben élők viszonylag keveset tudnak e csendesen szétmálló térségekről, az ott élőkről. Egyrészt, mert kikopott a közbeszédből a belső anyaország fogalma – mely szimbolikusan Székelyföld egyfajta védhatalmi státusát jelentette volna a szórvány felett –, másrészt, mert valóban nehézkes a kapcsolattartás a szórványban és a tömbben élők között, s hiteles odafigyelést, törődést csak emberi kapcsolattartás eredményezhet. Leegyszerűsítve: nem tudunk egymásról, mert nincs időnk egymásra. Ezen az áldatlan helyzeten próbál változtatni a maga módján a Diaszpóra Alapítvány: Facebook-profiljukon ugyanis számos szórvánnyal kapcsolatos információ követhető. Hírfoszlányokat, apró, de egy-egy közösség szempontjából igen jelentős történéseket tesznek elérhetővé az érdeklődők számára. Az alapítvány munkatársai évek, pontosabban évtizedek óta elkötelezett őrzői a szórványmagyarságnak, Vetési László református lelkész és csapata intézményt pótolva szolgálja az ügyet. Bejegyzéseikből nemcsak az derül ki, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára készülődve az Erdélyben egyedülálló, bürkösi magyar-szász templom feljavításáért is próbálnak cselekedni, hanem a szintén apadó szász közösségre is rápillantanak a jó értelemben vett, több nemzetiség sorsára figyelő erdélyi szellemiség jegyében. A Maszol cikkével emlékeztetnek a jellegzetes szórványsorsra: a Szeben megyei, egykor meghatározó szász közösséggel rendelkező faluban, Veresmarton az evangélikus templomban az idős Eginald Schlattner lelkész hétről hétről egyedül hirdeti az igét, a gyülekezet tagjai ugyanis már rég kivándoroltak Németországba, s a négy, még életben maradt idős lélek már nem tud elmenni a templomig...
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy más hírcsatornákon derűsebb jelentések is érkeznek: július 2-án a Fehér megyei Tűrön negyedik alkalommal szerveznek magyar napokat, a mulatságon az uzoni Atlantisz Fúvószenekar is muzsikál. A tűri esemény azért is kerül a háromszékiek látókörébe, mert a megyeháza, illetve az RMDSZ Összetartozunk szórványprogramjával vállalta, hogy felkarolja a Hunyad és Fehér megyei magyarokat. E szándékot az új önkormányzati képviselő-testületnek is tovább kellene éltetnie, erősítenie olyan tartalmas cselekedetek révén, amelyek segíthetik az érintetteket abban, hogy felemelt fejjel, magyarként létezhessenek a végeken. A legjobb az lenne, ha politikusok, civil szervezetek és egyházak összeadnának minden tudást és tapasztalatot, amit ezen a téren szereztek, hiszen addig kell szórványbeli nemzettársainkra figyelni, ameddig van, aki örüljön e figyelemnek. Hogy a szórványvidéki magyar templomokban ne ismétlődhessen meg a veresmarti látomás: áll egyedül és rendületlenül a lelkész a templomban, és hirdeti Isten igéjét.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hálózat (Egy megfigyelt család 10.)
Kilenc részben családunk férfitagjainak „bűnös” múltjáról olvashattak. (Kisebbik öcsémről, Árpádról, majd később.) Azokról a kommunista diktatúra elleni tiltakozásokról – ezeket jócskán felnagyítva és célzatosan kibővítve a történtekhez képest –, amelyekért mérhetetlen büntetésekkel sújtotta családunkat a román nacionalista-kommunista hatalom. Erre az előzetesre azért volt szükség, mert a megfigyeléseket a meg nem bánt „bűneinkért” tartotta indokoltnak a Securitate.
Mielőtt továbblépnénk, ismerjük meg – legalább vázlatosan –, miként volt lehetséges, hogy életünk legapróbb részletéről is tudomást szerezzen a román politikai titkosrendőrség. A szekuritáté III. ügyosztálya (belügyi elhárítás) egy bonyolult hálót vont a lakosság fölé, amely működtetése nélkül soha nem ismerte volna meg a célszemély(ek) tevékenységét, gondolatait. A hálót (reţea informativă) „bogok” kapcsolták sűrűvé, ők a tartótiszt (ofiţer operativ) ügynökei (informatori) voltak. Az informátor feladatot kapott, amelynek végrehajtására meggyőzés, jutalom vagy zsarolás következtében írásos kötelezvényt tett, és a továbbiakban fedőnévvel adta jelentéseit. A közbeszédben az informátort besúgónak (turnător) nevezték. Minden 5–8 informátort egy „rezidens” fogott össze és alkotott egy rezidentúrát. Embereiről csak neki és a tartótisztnek volt tudomása. Az egy-egy üzemben, intézményben, vállalatnál tevékenykedő informátorcsoport tagjai nem ismerhették egymást. Altatott ügynök volt az, akitől nem vártak folyamatos információt, leginkább akkor aktivizálta a tartótiszt, amikor az informátorok megbízhatóságát kellett ellenőrizni vagy különleges feladatot megoldani. A minősített informátor valamely szakmában kitűnő volt, és többnyire hazafias érzülete miatt lett informátor. A minősítetlen informátor alkalmi szolgálatot végzett. Többnyire megzsarolt, szabadon engedett bűnözőket bíztak meg egy-egy feladattal. Ők általában nem írtak alá kötelezvényt. Szintén alkalmi informátorok az együttműködők (colaborator). Őket különösen a kapott terhelő anyag valódiságának az ellenőrzésével bízták meg. A beugrató ügynök (agent provocator) úgy beszél és viselkedik, mintha a célszeméllyel egyetértene, sőt még érvel, buzdít is, hogy amaz minél többet áruljon el magáról és társairól.
A forrás (sursa) gyakran előforduló megnevezés a jelentésekben. Gyakorlatilag azonos az informátorral, jelentéseit többnyire szóban adja, amit a tartótiszt leír. Postaláda (rövid út) az a hely, ahol (ahonnan) a tartótiszt átveszi informátora jelentéseit. Magyarázata: nagyobb konspiráció. Konspiratív lakás az a bérelt vagy ideiglenesen nem lakott lakás, ahol biztonságban találkozhat a tartótiszt a rezidenssel vagy az informátorral.
Azokat az informátorokat, akik visszakoztak, nem adtak értékelhető jelentéseket vagy elárulták tevékenységüket, azonnal eltávolították a hálózatból, és átkerültek a megfigyeltek sokkal népesebb csoportjába. A „jó” anyagokért pénzbeli vagy más jutalmakat adtak a hasznos ügynököknek, amint azt olvashatjuk Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének négy kötetében ( Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014). A beszervezés menetét Szolzsenyicin A Gulág szigetcsoport könyvében írja le érzékletesen, valósághűen.
Gheorghe Raţiu ezredes, a román információs hálózat országos főnöke szerint 1989-ben kb. egymillió román állampolgár szolgált informátorként.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)