A háromszéki elitről mutatnak be könyvet a Székely Nemzeti Múzeumban
Február 19-én, péntek délután 17 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében bemutatják az Elitek Háromszéken a 19–20. században. A politikai, gazdasági, egyházi és kulturális élet szereplői című kötetet. A kiadványt Demeter Lajos történész méltatja.
A Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által támogatott Elitek Háromszéken a 19–20. században című kutatási projekt célja, hogy újabb adatokat tárjon fel az egykori Háromszék megye politikai, kulturális és gazdasági életéről.
A kötetben megjelenő tanulmányok a 19. és a 20. század eseményeit vizsgálják egy-egy adott problémakör, illetve elitcsoport tevékenységén keresztül, pontosabban hogyan kapcsolódott be a megye a magyarországi, erdélyi és romániai politikai, gazdasági és szellemi életbe, milyen jövőképet képzeltek el a helyi vezetők és értelmiségiek, és hogy ezt a változó történelmi időszakokban hogyan próbálták kivitelezni. maszol.ro

Címerek és pecsétek útján (A székely jelképekről)
Negyedik kiadványát rendezhette nyomda alá a közelmúltban Kovászna és Hargita megye önkormányzatainak kezdeményezésére a hét évvel ezelőtt életre hívott, a székelyföldi kutatókat, szakértőket tömörítő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport. Az újabb tanulmánykötetet, amely a Székely jelképek címerben, pecséten címet viseli, kedden mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
 Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója örömmel állapította meg, hogy az utóbbi években reneszánszát élte és éli a székely szimbólumok (zászlók, címerek, pecsétek) kutatása, az eredmények pedig az ilyen és hasonló – a megyei önkormányzatok által támogatott – kiadványok révén a nagyközönség számára is megismerhetővé válnak. A mecénási szerepet vállaló megyei testületek vezetői, Borboly Csaba és Tamás Sándor is megosztották gondolataikat. Előbbi egyrészt a szimbólumok minél alaposabb ismeretéről értekezett, a fiatalok itthon maradása egyik eszközének nevezte, megállapította, hogy kevesebb cirkuszra és több munkára, nyugodt építkezésre lenne szükség. Tamás Sándor a Székelyföld a székelyeknél van a legjobb helyen gondolat köré építette mondandóját. A mi történészeinknek kell feltárniuk múltunkat, a mi szakembereinknek kell megírniuk a jelen és a jövő forgatókönyveit – fejtette ki az elnök, és hozzáfűzte: olyan emberekre van szükség manapság, akik bátrak és minőségi munkát végeznek. A két székely megyében ezért támogatják a kutatást, forrásfeltárást, amely eredményeként ilyen kiadványok láthatnak napvilágot. Mindkét önkormányzati vezető kiemelte: a tanulmánykötet hamarosan román és angol nyelven is elkészül, előbbit pedig Bukarestben is bemutatják.
A székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában megjelent, hat levéltári, történész, illetve címertani szakember munkáját, tanulmányát összesítő kiadvány a 2009-ben a székely jelképtörténet terén elindított kutatássorozat újabb eredménye – derült ki Mihály János történész, szerző ismertetőjéből. A szakember szerint hét évvel ezelőtt kristályosodott, hogy szakmai igényességre és megalapozottságra van szükség a székely szimbólumok kutatásánál, a rendszerváltást követően ugyanis csak amatőr próbálkozások voltak. A hozzáértők valamiért hosszabb ideig ódzkodtak a témától, 2009-ben a marosvásárhelyi Pál Antal Sándor, a sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila István, a székelyudvarhelyi Zepecáner Jenő segítségével sikerült elindítani azt a folyamatot, amely eredménye az eddigi négy tanulmánykötet, valamint egy székelyföldi történelmi zászlósor összeállítása és felállítása – mondta el a történész. Mihály János ugyanakkor a kutatás sokoldalúságára és mélységére is rámutatott. A tanulmányok nemcsak települések, térségek címereinek, pecsétjeinek kutatására szorítkoznak, hanem alapos ismertetővel szolgálnak az egyházi, illetve a nemesi jelképekről is.
Zárásként Szekeres Attila István az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke, a kiadvány egyik szerkesztője a székely jelképek Románia heraldikájában történő továbbéléséről tartott rövid vetített előadást. A történész a Trianon utáni Nagy-Románia címerének születésétől – Keöpeczi Sebestyén József címerművész munkája – indulva ismertette azokat momentumokat, amelyek során Székelyföld, a székely városok, illetve az egykori vármegyék címerei és ezen belül a székely szimbólumok – a nap és a hold, valamint a csillagok – szenvedtek el esetenként ijesztő átalakításokat. Amint az sejthető volt, a legjelentősebb rombolás a kommunizmus idején történt – erőltették a heraldikával még köszönőviszonyban sem lévő elemeket –, viszont már korábban, a királyi Románia illetékesei is tettek jócskán azért, hogy a szimbólumok terén is jelezzék az új hatalmi viszonyokat. Mégis ezek a jelképek mindezt túlélték, mára pedig nagyjából sikerült visszaállítani az 1920 előtti állapotokat.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelem és jövőkép
Hogyan kapcsolódott be Háromszék a magyarországi, erdélyi és romániai politikai, gazdasági és szellemi életbe, milyen jövőképet képzeltek el a helyi vezetők és értelmiségiek és ezt a változó történelmi időszakokban hogyan próbálták kivitelezni – erről szól az Elitek Háromszéken a 19–20. században. A politikai, gazdasági, egyházi és kulturális élet szereplői című, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban tegnap bemutatott tanulmánykötet.
A Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Kulturális Központ által támogatott kutatás eredménye a gyökereink hiteles történetét bemutató könyvsorozat legújabb darabja; hiszen a megye vezetősége – ellentétben más régiókkal, ahol régi „szakmunkák” újrakiadásával foglalkoznak – fontosnak tartja a forrásfeltárást, fontosnak tartja, hogy saját történelmünk megismertetésére olyan könyvek megjelenését támogassa, melyek akadémiai magasságokban is megállják helyüket – mondta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. 
Tamás Sándor hozzátette, mindaddig, amíg hagyják – bár egyre szembetűnőbb, sokaknak nem tetszik, hogy ésszel tervezünk jövőt –, a hasonló kutatásokat finanszírozzák, és tervezik egyre több kiadvány megjelentetését román és angol nyelven is, hogy minél többen lássák, miért fontos nekünk Székelyföld. A kötetet Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze mutatta be, a benne foglalt tizenkét tanulmány mindenikét röviden összefoglalva, és kiemelve, e kötet esetében a hiánypótló jelző valóban nem közhely. Mint fogalmazott, a tanulmányok mélyfúrásszerű kutatások, elemzések összegzései, a székelyföldi modern elitről a Székelyföld jelenkori elit történészei által feldolgozva. A kötet szerkesztője, illetve a kutatói program irányítója, Novák Csaba Zoltán történész megjegyezte, a kötet, bár a tematikai sokszínűség jellemzi (politika, gazdaság, szellemi, egyházi élet), rávilágít, Székelyföldet az elmúlt százötven év során ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint manapság is, az egyes tanulmányok azt vizsgálják, a mindenkori kihívásokra milyen válaszokat fogalmazott meg, a közösség jövőképének alakításában milyen szerepet játszott az elit.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulturális intézmény születik?
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMÜK-ről 
Kis híján két éve, pontosabban 2014 májusától működik Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának égisze alatt egy olyan képzőművészeti iroda, mely a tervek szerint idővel Erdélyi Művészeti Központtá kellene hogy kinője magát. Az indulásról, időközben felmerült gondjaikról, megvalósításaikról és terveikről ennek vezetőjével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel beszélgettünk.
Társalgásunk során a saját pályafutása is szóba került, ugyanis a magát szerényen, de annál nagyobb felelősséggel programvezetőnek mondó képzőművészeti szakember január végén, Nagyváradon Jakobovits Miklós-díjban részesült.    
– Arra kérem, fogalmazza meg, mit takar az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) elnevezés, kik, milyen meggondolásból és miért éppen itt szeretnék létrehozni?
– Az EMŰK létrehozását tulajdonképpen egy régi, még a két világháború közötti időszakban született és az önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását célzó szándék megvalósítása felé tett első nagy gyakorlati lépésnek szánták mindazok, akik mernek nagyot álmodni és cselekszenek annak beteljesülése érdekében. Ennek megtételére viszont a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is ellátó, és a nemes ötletet mindvégig dédelgető Jakobovits Miklós festőművész folyamatos unszolására, valamint a kivitelezés vállalására egyaránt szükség volt.
A gyakorlati lépések megtételére valós politikai akarat pedig csak Sepsiszentgyörgyön mutatkozott, ahol a polgármester és a megyei tanács elnöke is egyöntetűen támogatta az elképzelést, amely a szakmai kuratórium döntése alapján végül nem múzeum, hanem annál összetettebb tevékenységű erdélyi képzőművészeti központ létesítésére módosult. Ebben az előkészítő folyamatban oroszlánrésze volt Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának. Az alakulás első fázisában, az EMŰK egy országos merítésű szakértői testület tanácsadói által biztosította garanciával, a múzeum egy részlegeként működött. Később viszont a törvényi adottságok figyelembevételével váltás következett be az alapok lerakásának stratégiájában a már említett képzőművészeti iroda létrehozásával.
Ez ugyanis az Erdélyi Művészeti Központ elnevezésű képzőművészeti program megvalósításának helyt adva készíti elő a későbbi intézménnyé alakulást. E célkitűzés elérését hivatott szolgálni jelenlegi szerteágazó tevékenysége is, melynek elvégzését Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatja és segíti. Szerepvállalásuk komolyságát pedig a modern kiállítótereket, a művek tárolására alkalmas helyiségeket, valamint a tárlatrendezésre szintén alkalmas tanácskozótermet is magába foglaló székház biztosítása is bizonyítja. 
– Ez hol található?
– A városközpontban álló egykori postahivatal épületében. 
– Milyen szerepet, illetve feladatot szántak az Erdélyi Művészeti Központnak?
– A szerepe mindenképpen az erdélyi magyar képzőművészet valós, kultúrák közti viszonylatban is értékelhető önképének a kialakítása kell hogy legyen, mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára.
Ez viszont az 1920 utáni tárgyi emlékek összegyűjtését, feldolgozását és bemutatását is feltételezi. Kiemelt feladatának tekinti ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének figyelemmel kísérését és annak jelentős, jellemző darabjainak átmentését a jövő nemzedékei számára, valamint a művészetbarát közönség kiszolgálását és utánpótlásának kinevelését is. Segíteni szeretné továbbá az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát az eddig lappangó értékek felszínre hozatalával, valamint azzal, hogy megpróbálunk hozzájárulni egyes felmerülő kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához.
– Meddig terjed a gyűjtési terület, és kik tartoznak közéjük?
– A történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészete benne foglaltatik és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenysége is. Részben pedig a magyar képzőművészekkel közeli baráti és művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkássága is.
– A műalkotásokon kívül még gyűjtenek valamit?
– Igen. Vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, valamint az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat.
– Rendelkeznek-e a gyűjtemény létrehozásához és bővítéséhez szükséges anyagi alappal?
– Sajnos nem, ezért elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen azonban intézményünk vállalja, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, segíti a szakmai feldolgozásukat, valamint azokat kiállításokon és katalógusokban is bemutatja. 
– Melyek voltak a mögöttünk hagyott esztendő fontosabb megvalósításai?
– Beszereztünk néhány, a gyűjtemény állagának színvonalas raktározását, leltározását, feldolgozását, archiválását és bemutatását megoldó technikai felszerelést. Ugyanakkor folytattuk Az erdélyi magyar képzőművészet a kommunizmus alatt című kiállítás következő, 1975 és 1989 közé eső időszakának a bemutatásához szükséges kutatómunkát. Folyamatosan szerveztük ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének számbavételét és bemutatását célzó kiállítássorozatot, az így megnyíló tárlatok anyagát pedig katalógusokban is közzétettük.
Kiállítási programjaink összeállításakor azokat az életműveket részesítjük előnyben, amelyek révén az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményét építeni és gyarapítani tudjuk, ahol maga a művész, vagy elhunyta esetén a hagyatékát őrző örökösei alkotásokat ajánlanak fel a központ számára. Mindezt számszerűsítve elmondhatjuk, hogy a 2015-ös évben összesen 12 tárlatot sikerült megnyitnunk, 9 katalógust kiadnunk és a gyűjteményünket 45 műalkotással gyarapítanunk. Fontosnak tartom továbbá a felsorolt eseményeken a nagyszámú közönség részvételének megemlítését, hiszen ezen örvendetes tény a sepsiszentgyörgyiek képzőművészet iránti igényének az erőteljes tükrözésén túl, a helyszínválasztás jogosságát is megerősíti. 
– Idei terveik?
– Továbbhaladni az intézményépítés, számbavétel és gyűjtőmunka terén, valamint 12 kiállítás megszervezése és ugyanennyi katalógus kiadása is a célkitűzéseink közé tartozik.
– Mit jelent az ön számára a Jakobovits Miklós-díj, melyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából részesült? 
– Nagyon örültem neki, hiszen ez életem első hivatalos elismerése, ráadásul egy olyan egyéniségről van elnevezve, aki művészként az európai színvonalú igényesség megtestesítője volt, miközben a Barabás Miklós Céh alapítója, alelnöke, majd elnökeként fontos közszolgálatot is vállalt úgy, hogy közben végig kellő távolságot tudott tartani a napi politikától. Művészeti írásai is jelentősek. A képzőművészet erdélyi jellegének kérdését – saját elméleti munkásságom egyik sarokpontját is jelentő problémáját – elsőként ő vetette fel a kommunista diktatúra idején. És nemcsak felvetette, hanem tanulmányokban elemezvén annak sajátosságait, jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar képzőművészeti anyanyelvről szóló párbeszéd kialakulásához. Végül pedig, de nem utolsósorban, amint arra már utaltam, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodójaként, létrehozásának szorgalmazójaként, és a megvalósítása érdekében alakult kuratórium tagjaként is megőriztem az emlékezetemben. És egy olyan kiváló festőművészként, akivel szoros emberi, valamint ügyszeretetben teljes szakmai kapcsolatban álltam, akire mindig nagy tisztelettel tekintettem, és akinek a szelleme a leendő intézmény már álló falai között lebeg. Éppen ezért a nevét viselő díj nekem való odaítélését nagy megtiszteltetésként éltem meg.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent István-kápolna a Perkőn
Jánó Mihály művészettörténésznek A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című, a kézdivásárhelyi Ambrózia Könyvkiadónál nemrég megjelent kötetét mutatták be tegnap este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az egybegyűlteket Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte, megjegyezve, hogy kézdiszéki estként is értékelhetik a rendezvényt, hisz a bemutatott műemlék, a szerző, a kiadó és a támogató is onnan származik. Borcsa János irodalomkritikus az általa vezetett Ambrózia Könyvkiadót mutatta be, szólt a név jelentéséről: az istenek eledele, mely megelőz mindenféle romlást. Ehhez igyekszik tartani magát, könyvei a közösség építését szolgálják, megerősítenek emberségben és magyarságtudatban. A tegnapi bemutatón jelen volt Hegedüs Ferenc vállalkozó, mecénás, aki a kötet megjelenését támogatta. Jánó Mihály vetített képekkel illusztrált előadásban nemcsak a kötetet ismertette, hanem műhelytitkokat árult el, és a kápolna kutatásához, illetve a kötet megíráshoz kötődő anekdotákkal fűszerezte előadását. Közölte, a Kalauz sorozatban ez már a második kötete, az előző a gelencei Szent Imre műemlék templomot mutatta be. Formátuma ugyanaz, ugyanis a firenzei Santa Maria Novella templom kalauzának mintájára született: zsebbe tehető és bárhol fellapozható. A kalauzok keletkezéséről elárulta, mivel a műemlékekről tudományos publikációk születnek, azok meg csupán a szakma számára elérhetőek, úgy gondolta, jó lenne a széles közönség számára is megjelentetni ismertetőket. Jánó Mihály leszögezte, a szentléleki ősi vár, melyről írások szólnak, legenda kering, sőt, még ábrázolták is, nem létezett. Kemény József hamisított okleveleit vették alapul, de a léggömb kipukkant, a régészeti ásatások bizonyítják, a Perkőn nem állt vár. Az államalapító királyunk titulusú kápolna mellett még volt egy, a Szent Antal nevét viselő, amely elpusztult. A Szent István-kápolna falfestményének feltárását Jánó Mihály kezdte meg 1995-ben, majd szakemberek folytatták, Pál Péter restaurálta. A szerző ikonográfiai magyarázatokkal szolgált a Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imrét, továbbá Adalbert és Gellért püspököt ábrázoló szekkóról. Végül az ő ötlete alapján született kiskászoni Búcsújárók emlékházát ismertette, melynek berendezését Kakas Zoltán néprajzkutatóval és Ütő Gusztáv képzőművésszel közösen tervezték.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megfigyelők járnak köztünk
Múlt szombaton fülhallgatós, megfigyelési szándékát rosszul leplező férfit kergettek el csoportjuktól a csíkszeredai unitárius nőszövetség tagjai Sepsiszentgyörgy központjában. Lelkészük, Solymosi Alpár úgy véli, minden bizonnyal nem egy ügynök jár köztünk, többen is lehetnek, akik méregetik, lehallgatják a járókelőket.
A sepsiszentgyörgyi nőszövetség tagjai szombat délben városnézésre hívták a Csíkszeredából érkezett vendégeiket. Előbb a Székely Nemzeti Múzeumot tekintették meg, majd a főtér irányába vették útjukat. A Lábas Háznál járva fedezte fel a lelkész, hogy nem messze tőlük áll egy férfi, akinek a nyakában fülhallgató van, ám ekkor még csak érdekesnek találta, különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki. A Mikó Imre-szobornál még nem, de a Szabadság-szobornál egy hölgynek feltűnt, hogy az illető csoportjukhoz csatlakozott. Magyarul, majd románul szóltak hozzá, s kérdezték meg illedelmesen, mit szeretne, ám választ egyik nyelven sem kaptak, ezért emeltebb hanggal kérték, tűnjön el, ne zavarja tovább társaságukat. A férfi a felszólításnak eleget tett, eltávolodott tőlük, de csak annyira, hogy szem elől ne veszítse őket, s több percig még a környéken maradt. „Olyannyira felzaklatott az ügy, hogy főtéri sétánk többi részére – a megyei könyvtárnál, az aradi tizenhárom kopjafájánál, majd a vadászmúzeumnál jártunk még – már nem is tudtam odafigyelni. Hiába csitítgattak a hölgyek, nem tudtam feldolgozni, hogy aljas szándékukat ennyire nem titkolva köztünk járnak megfigyelőink, s kihallgatják beszélgetéseinket. Értem én, hogy Antal Árpád miatt most még »érdekesebbek« vagyunk a titkosszolgálatok számára, s lépten-nyomon szemmel tartanak, de ennek az embernek a viselkedése valósággal megdöbbentett: még csak titkolni sem próbálta, hogy ki ő, mi ő, s milyen szándék vezérli. Meggyőződésem, nem egyszeri eset történt, a sepsiszentgyörgyiek mindennapjait folyamatosan fürkésző szemek figyelik” – nyilatkozta a fiatal lelkipásztor.
 Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rangos elismerés Szőcsné Gazda Enikőnek
Bátky Zsigmond-díjat kapott Szőcsné Gazda Enikő, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója, a néprajzi részleg vezetője. A kitüntetést szombaton a budapesti Néprajzi Múzeumban adta át Kemecsi Lajos múzeumigazgató és Bodó Sándor, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke. A kovásznai származású sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató a 2011-ben megvédett, tavaly könyv formájában megjelent doktori disszertációja, A háromszéki hozomány a 19. században című könyvéért kapta a díjat, amely a benne foglalt több mint száz hozománylevél feltárásával a korabeli tárgyhasználat hatalmas területére világít rá. A kitüntetés alkalmából a néprajztudós előadást tartott a témában, az elhangzott laudációban pedig eddigi életpályája többi eredményét is ismertették. Szőcsné Gazda Enikő történeti néprajzosnak tartja magát, amit történelmi forrásfeltárásaival több területen igazolt már, a székelyföldi tárgyi kultúra, népi társadalom és életmód szakszerű kutatásában elért eredményeiért 2011-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Bányai János-díjjal tüntette ki. A Bátky Zsigmond-díjról lapunknak azt mondta, nagy megtiszteltetés számára, hogy a szakma e rangos kitüntetését több jelölt közül idén neki ítélte oda a Népi Hagyományok Alapítvány kuratóriuma és a Néprajzi Múzeum. 
A díjat minden esztendőben a néprajzos szakma egyetlen képviselőjének adják át etnográfiai teljesítményért, tárgyi néprajzi kutatásokért vagy kiemelkedő muzeológiai tevékenységért március 5-én, a Néprajzi Múzeum születésnapján, amikor arra emlékeznek, hogy 1872. március 5-én vette át a Néprajzi Tár kulcsait Xantus János, és ezzel kezdődött a Nemzeti Múzeumon belül a néprajzi gyűjtemény önállóvá válása. 
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Álmos vezértől az utolsó katonahuszárig
Száz magyar lovas a címe Somogyi Győző festőművész, a Nemzet Művésze tegnap Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban megnyílt kiállításának – és a tárlat címe ezúttal a témamegjelenítésen túlmutat, hiszen nemcsak a festmények ábrázolják ezer év magyar lovasait Álmos vezértől a második világháború utolsó katonahuszárjáig, hanem a rendhagyó kiállításmegnyitó is a lovat és a lovast állította középpontba.
Somogyi Győző maga is hagyományőrző huszár, természetes hát, hogy lóháton érkezett saját kiállításának megnyitójára. A Székely Nemzeti Múzeum udvarán a szentegyházi huszárok várták, köszöntötték – és énekeltek tiszteletére meg a nagy számú közönség kedvtelésére huszárnótákat. A múzeum Tolerancia Termében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében kiemelte, a szabadság a bátorsághoz való jog, miként 1848-ban eleink, úgy ma nekünk is fel kell vállalnunk magyarságunkat. Még akkor, még olyan körülmények között is, hogy veszélyeztetik jövőnket, ideje hát visszatérni ’48 eszméihez. Ma is a hétköznapok hőseire van szükség, de a hősiesség ma nem kíván véráldozatot: bátornak lenni ma a gyerekvállalást jelenti, azt, hogy a közintézményekben anyanyelvünket használjuk, azt, hogy magyar iskolába küldjük gyerekeinket. Ma kiszámítható, biztonságos jövőre vágyik mindenki, de ha ez a jövő veszélybe kerül, ki kell állnunk jogainkért – fogalmazott a főkonzul.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke – szintén lovas ember, a művészvendéget ő is lóról köszöntötte – beszédében a ló és lovas közti harmóniát emelte ki, de azt is szóvá tette, a bennünket körülvevő népektől eltérően mi nem haszonállatként tekintünk a lóra: szeretjük és tiszteljük akkor is, amikor együtt dolgozunk vele, mert számunkra a ló jelentette mindig a szabadság utáni vágyat. Mintegy az előtte szóló gondolatát folytatva arra hívta fel a figyelmet, hogy a bátorság mellé konok elszántság is kell. Az erdélyi magyarság jelen helyzetére, a megannyi tiltásra és szorongatásra, a koncepciós perekkel eltávolított polgármesterekre, himnuszunk eléneklésének korlátozására, zászlóink lerángatására utalva figyelmeztetett, most kell helyén legyen az eszünk. Nekünk, székelyeknek a saját álmunkra kell figyelnünk, mert kell hogy legyen újra székely álom: és az nem más, mint hogy gazdag, erős Székelyföldet építsünk mi magunk a saját elképzeléseink szerint. Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója elmondta, Somogyi Győző művészete teljes, kerek világba nyújt betekintést, melyben egyszerre van jelen a festészet és grafika a hagyományőrzéssel és gazdálkodó életmóddal. Somogyi Győző szerzetesi alázattal végzi munkáját, minden műve imádság, a jelen időben kiállításának küldetése felelősségében, hitében megerősíteni az őrt állókat.
A házigazda Vargha Mihály felkérésére végül Somogyi Győző is felszólalt. A katonai hagyományőrzés, a katonai kultúra általában szerves része kultúránknak, a művésznek a dolga, hogy kikutassa az egykori viseleteket, és ezt a szépséget felmutassa – ez célt és értelmet ad életének, mondta. Hozzátette, a semmiből előtermett hagyományőrző székely huszárság azt a virtust mutatja a jelennek, mely őseinket jellemezte, ha ennek továbbéltetését szolgálhatja kiállításával, nem jött hiába Sepsiszentgyörgyre. A kiállításmegnyitó záróakkordjaként a Haáz Sándor vezényelte szentegyházi férfidalárda ismét huszárdalokat énekelt, végezetül a Tolerancia Termet és a Lovagtermet is zsúfolásig megtöltő közönség együtt énekelte a Kossuth-nótát és „búcsúcsókként” a Gábor Áron rézágyúját.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hadisikerek titka
Kisháború Háromszéken 
Dr. Csikány Tamás magyarországi hadtörténész Kisháború Háromszéken 1848. december című könyvét Sepsiszentgyörgyön is bemutatta. Akkor az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc hadi eseményeit és azok hátterét évtizedek óta kutató honvéd ezredes, egyetemi tanár saját ismertetőjével gazdagodhattunk, és egy új fogalom, a kisháború keltette fel érdeklődésünket.
A bécsi levéltárakban végzett kutatásai alkalmából előbányászott katonai forrásokra, parancsokra, jelentésekre támaszkodó vetített képes előadása során egy számunkra új fogalom, a kisháború jelentését is taglalta. Ennek használata a szerző elmondása szerint a XIX. században vált általánossá, és annak tekintettek minden olyan harci cselekményt, mely nem a főhadszíntéren zajlott, s melynek közvetlen célja a végső, a döntő győzelem kivívásának vagy elérésének a segítése, támogatása volt a hagyományostól eltérő módszerek alkalmazásával.
Ezen módszerek közé tartozott az ellenség ellenálló képességének a folyamatos gyengítése és a fenyegetettség látszatának fenntartása. Mindezt vezetőik elrablása, sorozatos rajtaütések és kisebb győzelmek révén próbálták megvalósítani a háború folytatásáról való lemondás érdekében. Végső soron tehát így is az ellenség legyőzése érdekében cselekedtek, de nem túlerővel, technikai fölénnyel, hanem olyan különleges képességek felmutatásával, mint például az önállóság, mozgékonyság, képzettség, elkötelezettség és hősiesség.
Háromszék ellenállt
Az 1848. október 16-ra összehívott agyagfalvi nemzetgyűlés után számunkra vereséggel végződött székely hadjárat következtében a Puchner tábornok által vezetett osztrák haderő, Marosszék, Udvarhelyszék és Csíkszék elfoglalása után a magára maradt Háromszéket is megszállással fenyegette, a nép nyomására a szék vezetősége pedig az önvédelmi harc mellett döntött. Hozzá kell tenni, hogy nem alaptalanul és reménytelenül, ugyanis az akkor 3154 négyzetkilométernyi, hegyekkel körbevett, patakok völgyével, folyókkal szabdalt terület ennek megvívásához eszményi terepet biztosított. Ennek tudatában pedig a védekezésre készülő háromszékiek néhány hét alatt képesek voltak politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi tevékenységüket teljes egészében a hadiipar és ütőképes hadsereg megteremtésére, előállítására fordítani.
A szék vezetésének egyik fontos intézkedése, mely a határőrzés terhét felerészben megosztotta a katonák, illetve a jobbágyok és nemesek között, már 1848. szeptember 16-án megszületett, s az eddigieknél több ember felkészítését tette lehetővé a katonai szolgálatra. Egy másikat október 19-én hoztak meg, a fegyverek, valamint védőeszközök előkészítésére vonatkozóan, másnap pedig kiosztották a tartalékfegyvereket. November 16-án elhatározták újabb népfelkelő alakulatok szervezését, és Gábor Áron szájából elhangzott a „lészen ágyú”, a november 28-i sepsiszentgyörgyi népgyűlésen pedig ismét kimondták a fegyveres önvédelmet.
Baj van Köpecen
Az első komolyabb összeütközésre 1848. november 29-én, Árapatak határában került sor, melynek végén a honvédek kénytelenek voltak ugyan visszavonulni, de felkészültségük, felszereltségük és hősiességük meglepte a román és szász szabadcsapatokkal megerősített ellenséget. A földvári győzelem és a hadiüzemek hatékonysága növekedésének hatására Brassó megtámadásának a gondolata is felmerült, és ennek kivitelezésébe bele is kezdtek.
Háromszék főparancsnoka, Dobay Károly ezredes haditervének megfelelően a székely haderő december 5-én lendült összehangolt támadásba, Szászhermány, Prázsmár és Földvár ellen, és hősies küzdelemmel el is foglalták ezeket a településeket. Mindezen hadiesemények következtében a Háromszékről kivert és már Brassóban szorongatott osztrák parancsnok, Stutterheim ezredes a Magyarországon állomásozó császári csapatok főparancsnokától volt kénytelen erősítést kérni. 
Brassó megtámadása végül Heydte osztrák kapitány Erdővidékre történt második betörése miatt elmaradt, ugyanis a székely vezérkar jobbnak látta csapatait a szorongatott helyzetben lévő falvak felmentésére vezényelni. December 9-én jutottak el az első felmentő csapatok a Barót-patakig, ahol szembetalálták magukat Heydte addig Felsőrákoson állomásozó és túlerőben lévő seregével. Ennek ellenére felvették a harcot, s bár a győzelemre nem futotta, hadifelszerelésben és emberéletben egyaránt nagy veszteségeket okozva az ellenségnek, Köpec irányába elmenekültek. Az üldözésükre indult császáriak és román népfelkelők nem érték ugyan utol őket, azonban megtorlásul kirabolták, majd felgyújtották a falut, a fegyvertelen lakosság nagy részét pedig kegyetlenül lemészárolták.
Kiharcolt béke
Bár Heydte azt remélte, hogy Köpec elpusztításával megfélemlíti a székelyeket, e gaztett híre éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlük, és már másnap körülzárták a felsőrákosi táborába visszahúzódott osztrák tisztet, aki seregével a Rikán keresztül próbált a helyszínről rendezett sorokban eltávozni. Ebbéli szándékát azonban a huszárok támadása meghiúsította, a kezdetben rendezett visszavonulás pedig eszeveszett menekülésbe csapott át, melynek során a császáriak 297 főt veszítettek, míg székely részről csak három sebesültet jegyeztek fel.
A háromszéki felkelők katonai sikerei az osztrákokat haderő-átcsoportosításra kényszerítették, melynek során a Schurtter-dandárt Brassóba vezényelték, segítségével pedig a december 24-én Hidvégnél gyülekező székely csapatokat Sepsiszentgyörgyig vetették vissza.  A háromszéki ellenállás első fejezete végül 1849. január 2-án az árapataki béke megkötésével ért véget, melynek értelmében a segítségül érkezett 12. honvédzászlóaljat és a Mátyás-huszárokat el kellett távolítani a szék területéről, a császáriak pedig kötelezték magukat, hogy többé nem fogják megtámadni Székelyföldnek eme szegletét.
Háromszék önvédelmi harca tehát elérte a célját, hiszen miközben jelentős katonai erőket vontak el a többi harcszíntérről, a szabadságot és függetlenséget is sikerült megőrizni. Mindez pedig a példátlan összefogásnak, székely furfangnak és az erőforrások ésszerű kiaknázásának volt köszönhető.
A székely határőrség fegyverei 1764 és 1851 között
Amint arról annak idején beszámoltunk, A székely határőrzés évszázadai címmel tartottak tudományos értekezletet, magyarországi hadtörténészek bevonásával, a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezek egyikén Soós Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem doktorandusza a Habsburg birodalom szolgálatába állított székely határőrök kézi lőfegyvereiről értekezett.
Az ott elhangzottak tömörített változatát az alábbiakban megosztjuk olvasóinkkal is, azonban mielőtt ebbe belevágnánk, röviden összefoglaljuk, hogy a székelyek szabad emberekből miként váltak az osztrák császár zsoldosaivá. A székelyeknek a magyar királyoktól kapott legfőbb feladata a keleti végek védelme volt, mely elvárásnak az évszázadok során maradéktalanul eleget is tettek, cserébe pedig megőrizhették ősi intézményrendszerüket és jogszokásaikat. Ez az állapot azonban a mohácsi vész, vagyis 1526 után, az ország háromfelé történő szakadásának egyik következményeként elégedetlenséget szülő átalakulásokat szenvedett, melyek végül az 1562-es székely lázadáshoz vezettek. Ennek leverése után János Zsigmond a segesvári országgyűléssel olyan intézkedéseket hozatott, melyek nyomán a székelység elszegényedett rétege a fejedelem fennhatósága alatt véglegesen jobbágyi sorba kényszerült, az előkelők pedig háború esetén továbbra is kötelesek voltak hadba vonulni.
Huszáregyenruha a szabadságharc idején
Az erdélyi fejedelemség megszűnését és a terület Habsburg uralom alá kerülését követően, az uralkodó parancsára 1762-ben két székely és két román határőr gyalogezredet, valamint egy székely huszárezredet hoztak létre, melyek feladata a birodalom keleti és dél-keleti határainak biztosítása volt. Idegen parancsra a székelyek nem szívesen vonultak be katonának, sőt 1764. január 7-én ismét fellázadtak, de a császári haderő éjjel rájuk törve, vérbe fojtotta az ellenszegülést. E vérengzés, mely hosszú időre véget vetett az ellenállás minden formájának, madéfalvi veszedelem néven vonult be a történelembe. 
Az ily módon létrehozott székely gyalog határőrezredek kézi lőfegyverei 1764 és 1851 között a következők voltak: 
1. A császári hadseregben rendszeresített, elöltöltő, simacsövű, franciakovács elsütő szerkezettel és feltűzhető szuronnyal ellátott gyalogsági puska
2. Pontos lövések leadására is alkalmas, két elsütő szerkezettel és két csővel rendelkező duplakurtály
3. 74 mm-es gyalogsági puska
4. Vágószuronnyal ellátott vadászkurtály
A huszárok alapfegyvere a szablya volt, azonban a következő lőfegyverekkel ők is rendelkeztek:
1. Lovassági karabély
2. Lovassági pisztoly, melyből mindenki kettőt kapott
A technika fejlődésével később bevezették az Augustin gyutacsos gyalogsági és a lőkupakossá alakított kadétpuskát is.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után, pontosabban 1851-ben a székely határőrkörletet megszüntetik, és ettől kezdve a székely határőrök – egy kétéves időszak kivételével (1942-1944) – kénytelenek más alakulatok kötelékében szolgálni.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Régészeti kutatások Zabolán
A zabolai Tatárdombon feltárt 218 és a petőfalvi Alsóhatárban kiásott 238 sír értelmezése kapcsán két elmélet született arról, ki is volt ott előbb. A témához kapcsolhatóan csütörtök este mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Székely Zsolt Régészeti kutatások az orbaiszéki Zabolán című könyvét.
Házigazdaként Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus tartott bevezetőt az őskori és Árpád-kori kultúrákról, lelőhelyekről. A bemutatandó könyvet lelőhely-monográfiaként határozta meg. Székely Zsolt felelevenítette, a Tatárdombon apja, Székely Zoltán, a múzeum volt igazgatója végzett ásatásokat 1969-ben és 1970-ben. Tény, hogy 1196 előtti település temetőjéről van szó, és az is, hogy keresztényeket hantoltak el oda. A leletek kapcsán két elmélet körvonalazódott arról, kik is nyugodtak ott. Egyik szerint ősi székely település temetkezési helye. A másik, melyet elemzések, DNS-vizsgálatok is megerősítenek, hogy honfoglalás utáni, még a székelyek betelepedése előtti magyarokról van szó, akik majd a székelyek érkezésének következtében a Keleti-Kárpátokon túlra költöztek. Karácsonykő környékén feltártak a következő évtizedekre jellemző magyar települést. Ezek alapján Székely Zsolt arra következtetett, a székelyek nem őshonosak Székelyföldön, előttük már voltak itt magyarok. Párhuzamot is vont néhány nyugat-magyarországi leletanyag üzenetével. A székelyeket az Őrségben, Zalában, Szombathely vidékén is kimutatták. Az antropológiai és DNS-vizsgálatok szerint a székelyekben hatodik századig visszanyúló avar, besenyő, kun gének is megtalálhatóak, viszont hun vagy török nem. Nyugat-Magyarország térségéből Közép-Erdélyen délkeletre telepítették át a székelyeket.
Az anyag úgy született, hogy a szerzőt felkérték a készülő Zabola-monográfia régészeti fejezetének összeállítására. Ő a feladatot elvégezte, mondotta Székely Zsolt, de közben kiderült, hogy Pozsony Ferenc akadémikus tíz éve dolgozik saját településmonográfiáján, amely meg is jelent. Így az általa összeállított tanulmány most önállóan, a zabolai Csángó Múzeum és a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság közös kiadásában látott napvilágot.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Honnan jöttek a székelyek?
Már jóval Árpád előtt a Kárpát-medencében voltunk 
A Székely Zoltán régész által 1969 és 1970-ben végzett ásatások során bukkantak a zabolai, illetve petőfalvi temetőkre, melyek leletei kulcsfontosságú szerepet játszanak a székelység Háromszék területére történő betelepedésének időbeli meghatározásában. Az akkor feltárt anyag vizsgálata során megszületett eredményeket és a belőlük levonható következéseket összefoglaló tanulmányt az elmúlt hét végén mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A házigazda szerepét ellátó Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus méltatásnak is beillő bevezetőjében lelőhely-monográfiaként határozta meg az említett tanulmányt magába foglaló könyvecske műfaját, melyben helyet kaptak a leletek kapcsán megfogalmazott különböző vélemények is. Megtudhattuk továbbá, hogy a Zabola és Tamásfalva között elterülő síkságból kiemelkedő, Tatárhalomnak nevezett dombon végzett ásatások nyomán egy kora-bronzkori, vagyis Kr. e. 2700–2500 tájára tehető település maradványai, valamint egy késő-Árpád-kori temető sírjai kerültek elő.
Azt már a tanulmány szerzője és az egykori feltárást irányító szakember fia, Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mondta el az érdeklődőknek, hogy a temetőben 192 sírra akadtak. Ezek túlnyomó többségéből cserfa-deszka maradványok kerültek elő, koporsószegek viszont nem, ami arra enged következtetni, hogy a halottak oldalára és fölé deszkákat tettek ugyan, de nem helyezték őket koporsóba (vagy fából készültek a szegek – szerk.). A megtalált ékszerek, használati tárgyak, övcsatok és hajkarikák vizsgálata nyomán megállapítható, hogy ezeket a korai Árpád-korban Kárpát-medence-szerte használták. Egyes sírokba pénzérméket is helyeztek, melyek numizmatikai kutatása megállapította, hogy a legkorábbiak 12. századból származó magyar dénárok, a többi pedig III. Béla (1173–1196) által volt kibocsátva. Az ilyenkor legfontosabb kérdések egyike azonban, hogy milyen nemzet alkotta az ide temetkező közösséget, még mindig megválaszolatlan maradt, eldöntése pedig az antropológusokra várt.
A Budapesti Természettudományi Múzeum munkatársa, Fóthi Erzsébet vezetésével 2007–2008-ban elkészült Székelyföld valamennyi középkori temetőjének embertani vizsgálata. Ennek folyamán pedig az is kiderült, hogy az említett két temető antropológiai párhuzamait a Kárpát-medence nyugati részének avar és Karoling-kori európai, valamint ázsiai jelleget egyaránt hordozó népességében találhatjuk meg. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a zabolai és petőfalvi, valamint az udvarhelyszéki Árpád-kori temetőkben végső nyughelyre lelt népesség a székelyekkel azonosítható, azonban nem helyi fejlődés nyomán alakult ki, hanem Magyarország távoli területeiről került ide. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a székelység Kárpát-medencei jelenléte az avarkorig vezethető vissza, vagyis Árpád népe már itt találta őket, viszont nem a jelenlegi helyükön, hanem az Őrségben, a mai Zala és Vass megye területén.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kortörténet hozománylevelekben
Háromszék XIX. századi társadalmának rétegződésére, a társadalmi folyamatokra, helyi és térségi jogi szabályozásokra és szokásokra, különböző életmintákra világítanak rá a Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató, muzeológus által összegyűjtött perefernumlevelek, amelyek rendszerbe foglalt tálalását és elemzését tartalmazza A háromszéki hozomány a 19. században című tanulmánykötet, amelyet kedd este mutattak be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A kiadványért a szerzőt március elején Bátky Zsigmond-díjjal tüntette ki a Népi Hagyományok Alapítvány és a budapesti Néprajzi Múzeum.
A könyvbemutató házigazdája, Vargha Mihály múzeumigazgató kitért arra, hogy tudományos kutatásai mellett Szőcsné Gazda Enikő értékes muzeológusi munkát folytat, többek között kezeli az intézmény fotótékáját, majd Bereczki Ibolya, a kötet szerkesztője, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum igazgatóhelyettese – aki a szerzőhöz hasonlóan Bátky Zsigmond-díjas néprajzkutató, az elismerést a díj első odaítélésekor, 2004-ben kapta meg – méltatta a kötetet. Szőcsné Gazda Enikő száztizenhét hozománylevelet tartalmazó és elemző könyve erős társadalmi rajz, mely tükrözi, hogyan születtek meg a hozománylevelek, időben hogyan változtak, milyen életmintákat közvetítenek, hogyan gondoskodott különböző korokban a szülő gyermeke biztos életkezdéséről a házasságban –  mondotta. A szakember kitért arra, a háromszéki korai polgárosodás kedvezett az írásbeliségnek, így dokumentálható a szóban forgó történelmi kor, ami a hozománykönyvben három időszakban jelenik meg: 1848-ig, 1849–1875 között és 1876 után, amikor megindul a modernizációs folyamat. 
A kötetben megjelenő társadalomtörténeti szempontokat értékelte Tóth-Bartos András történész, és kitért arra, a korábban megjelentetett vagyonleltárakkal ellentétben, amelyek feltárták, hogy milyen vagyonnal rendelkezett az az ember, aki ilyen inventáriumot készített, tehát egy helyzetről adtak képet, a hozományos levelek tudatosan és előremutató logikával megfogalmazott listák, amelyek követik a jogi környezet szabályait, a törvényeket, helyi szokásokat. A perefernumlevél nemesi körökben reprezentációs céllal is szolgált, de jogi szempontból vagyoni biztonságot jelentett, egyfajta szerződésként működött, amelyben rögzítették, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a hölgy, aki férjhez készült menni, és mivel a XVII. századtól protestáns vidéken már engedélyezett volt a válás, ilyen esetben ez az inventárium volt a legerősebb bizonyíték arra, hogy milyen vagyonnal indult a nő a házasságba –  emelte ki a Székely Nemzeti Múzeum történész munkatársa. Végül a szerző megköszönte a nagy számú érdeklődőnek a jelenlétet, és dedikált.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)
Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük.
– Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz.
– Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt?
– Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat.
– Mi változik a főépületben?
– Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet.
Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben.
– További terveik…
– Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később.
– Mit terveznek a szomszédos telken?
– Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek.
– Milyen programokat terveznek erre az esztendőre?
– Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük.
– Milyen jelentősebb könyveket adnak ki?
– A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nemzetemet szolgáltam”
Kétrészes portréfilm László Gyula régész–történészről
A múlt hét közepén vetítették le Jelenczki István Áldom a Teremtőt című, kétrészes, költőien szép, mély érzelmi és gondolati töltetet hordozó filmjét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A László Gyula régész, történész, egyetemi tanár életét és munkásságát bemutató alkotás tulajdonképpen lírai vallomás haza- és nemzetszeretetről, helytállásról és felelősségtudatról, művészetről és tudományról, valamint e két utóbbinak a tudós férfiúban létrejött nemes ötvözetéről.
„Aki a magyar őstörténettel és történelemmel foglalkozik, nem tudja megkerülni a 20. század egyik legkiválóbb géniuszát és polihisztorát, László Gyulát. Aki a magyar történelemmel foglalkozik, annak kötelessége László Gyula ismerete, annak kötelessége utánamenni az igaz, hiteles magyar őstörténetnek, hiszen ő jeles képviselője volt ennek a kutatásnak. Személyében ugyanakkor nemcsak egy kitűnő régészt, történészt és képzőművészt ismerhetünk meg, hanem egy kiváló előadó képességgel rendelkező tanítómestert is” – jegyezte meg vetítés előtt az eseményen részt vevő rendező, egyben a forgatás operatőre.
A filmről, melynek elhangzó szövegrészleteit a professzor 1910-ben születtem, Árpád népe, a Szent László-legenda középkori falképei, valamint a Nagyszentmiklósi kincs című könyveiből válogatta, így vallott: „László Gyula munkásságát a teljesség igényével is csak »hiányosan« lehet bemutatni, mert olyan sokrétű, színes és részletes, hogy szétfeszíti a kétrészes film adott időkeretét.”
Az alkotásban fokozatosan bontakozik ki a László család hányatott sorsa, illetve a vásznon való ábrázolás tehetségével és tudós elmével egyaránt megáldott második gyermek életútja. A kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként tisztelt László Gyula 1910. március 14-én született a Brassó megyei Kőhalmon, ahol apja tanítóskodott. Első megpróbáltatásukat az 1916-os román betörés jelentette, majd Erdély Romániához történt csatolása következett. Magyarországra menekültek, ahol hónapokon át vagonban tengették az életüket, míg az apának sikerült álláshoz jutnia.
Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen kezdte el, de miután egy külföldi tanulmányútja során eredetiben csodálhatta meg a legnagyobb mesterek alkotásait, úgy gondolta, neki nincs keresnivalója a művészetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem nekifogott régészetet, néprajzot és művészettörténetet tanulni. Régészeti munkásságát Fettich Nándor mellett kezdte meg, majd Észak-Erdély visszacsatolása után a Kolozsvári Ferenc József Egyetemen nyert katedrát. Itt főleg a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozott, de néprajzi kutatásokat is végzett.
Szülőföldjén, ahol kulcsszerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésében,1949-ig maradt. Magyarországra való visszatérése után csak 1957-ben jutott állandó katedrához, azonban több mint két évtizeden át oktatta a régészhallgatókat, miközben tanárként és kutatóként a legnagyobbak közé emelkedett. „Tudva tudatlan édes nemzetemet szolgáltam” – hangzott el a filmben is idézett önvallomásában.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A restaurálás művészete
A restaurálás művészete címmel nyílt tárlat Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Lovagtermében tegnap. A kiállított pannókon Kárpát-medencei restaurátori munkák történetét mutatják be.
Láthatóak falképek, szárnyasoltárok, táblaképek, kőfaragványok, a magyar koronázási palást és még egy motorkerékpár is. Erdélyből a gyulafehérvári Lázói-kápolna, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, Fardusz János alkotása, a kisszebeni evangélikus templom három oltára, valamint restaurálási folyamatuk néhány pillanatképe jelenik meg. Dokumentálták Munkácsy Trilógiájának, Than Mór Attila lakomája című olajfestményének helyreállítási folyamatát is.
A nagyszámú érdeklődőt Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte. Czimbalmos Attila, a vándorkiállítás erdélyi körútját szervező Gyergyószárhegyi Kulturális Központ igazgatója, restaurátor elmondta, az anyag székelyföldi példákkal is bővül: a csíkkarcfalvi és csíkmenasági római katolikus, a székelydályai református és a székelyderzsi unitárius templom restaurálását bemutató pannókkal. Szentkirályi Miklós, a Magyar Restaurátorok Egyesületének elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a tárlat kurátora elmondta, a kiállítás célja ismeretterjesztés, a megoldási lehetőségek közvetítése nemcsak szakembereknek, hanem laikusoknak is. A restaurálás nem mesterség, hanem magatartási forma, mellyel értékeinket őrizzük meg, és adjuk át a következő nemzedékeknek. A restaurálás etikája megismertetni a műtárgyat, felhívni a figyelmet állapotára, veszélyforrásaira. Eredeti formájába kell visszaállítani a műtárgyat, de ha ez nem lehetséges, konzerválni kell, lehetőleg minél kevesebb kiegészítéssel. A restaurátor nem alakíthatja át, nem fejezheti be a művet. Az információmegosztás etikai értelemben is fontos, hangsúlyozta a szakember. Szentkirályi Miklós levetített egy filmet Tiziano nemrég előkerült festményéről, melyen Mária bemutatja a kis Jézust Szent Pálnak. Érdekes megvilágításba került a kép, hiszen az infravörös átvilágítás kimutatta, Tiziano átfestette művét, a kardjára támaszkodó páncélos katona helyett előbb egy feltűrt ingujjú, írótollat és könyvet tartó evangélista jelent meg. A vándortárlat Budapestről indult, járt Felvidéken, Vajdaságban, még Szófiában is. Erdélyben Csíkszereda után a második állomása Sepsiszentgyörgy. Itt egy hónapon át tekinthető meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főszerepben a néphagyományok
A néphagyományokat – kiemelten a népzenét és népi énekeket, a kézművességet, illetve az élőszavas mesemondás átadásának gyakorlatait és módszereit – mutatják be a budapesti Hagyományok Háza által szervezett hétvégén Sepsiszentgyörgyön.
A néphagyományokat bemutató sepsiszentgyörgyi esemény két részre oszlik: a szakmai programsorozatra kimondottan az említett területen dolgozó szakembereket várják, míg kísérőprogramokra minden népzenét, néptáncot, mesét kedvelő érdeklődőt – tájékoztat Sipos Noémi, a Háromszék Táncegyüttes sajtófelelőse.
A péntektől vasárnapig zajló eseményeknek több helyszíne is lesz: programokat szerveznek a Székely Nemzeti Múzeumban, a Míves Házban, a Tamási Áron Színházban, a Hostel sörkertjében, a Háromszék Táncstúdióban és a Szabadság téren.
A rendezvényt a Parapács zenekar és Agócs Gergely koncertje nyitja pénteken 15 órától az új főtéren. Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza igazgatója rövid ünnepi köszöntőjét követi a Parapács zenekar Bëbocsátlak című albumának lemezbemutató koncertje 19 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla termében. Koncertjükön felvidéki zenét játszanak, így magyar, szlovák és cigány nyelven énekelt népdalokat hallhat a közönség Agócs Gergely és Kubinyi Júlia közreműködésével. Az est táncházzal folytatódik a Tamási Áron Színház előcsarnokában, muzsikál a Heveder, a Parapács és Folker zenekarok, a házigazda Melles Endre és Dombi Rózsa. A péntek esti táncház után szombaton is hasonló mulatozásra várják a közönséget a Hostel sörkertbe. A folkkocsmában a Parapács zenekar muzsikál, Agócs Gergely pedig mesélni fog.
Zenélő játszótér név alatt szerveznek gyermekeknek szóló eseményt szombaton az Erzsébet parkban: tavaszi énekes játékokkal, kézműveskedéssel várják a kicsiket szüleikkel, nagyszüleikkel egyaránt. A foglalkozást Szerényi Andrea gyermektáncoktató, Szerényi Béla és ifj. Szerényi Béla népzenészek, valamint Csíki Lóránt és Csíki Virág kézművesek vezetik. Kézműves foglalkozásokkal egybekötött gyermektáncházba várják az érdeklődőket vasárnap 11 órától a Míves Házban is.
A szakmai programsorozatot a Míves Házban és a Háromszék Táncstúdióban szervezik. Plenáris előadásokat tartanak, majd három szekcióban folytatódik a programsorozat: műhelyfoglalkozásokon keresztül modellezik a Hagyományok Háza képzéseit, tapasztalatcserére is lehetőséget adó beszélgetésekkel járják körül a kézművesség és a népzeneoktatás magyarországi és erdélyi helyzetét, az oktatás lehetőségeit. A szakmai közönség ízelítőt kap a néphagyomány különböző területeit ötvöző gyermekprogramokból is.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Felvidék népzenei kincseivel nyitottak ( Hagyományok Háza Napok Sepsiszentgyörgyön)
Aki elveszíti a hagyományait, az elveszíti saját identitását, és aki elveszíti identitását, az elgyengül, az a társadalom szétporlad – hangsúlyozta lapunk megkeresésére Agócs Gergely, a budapesti Hagyományok Háza tudományos munkatársa, népzenekutató abból az alkalomból, hogy tegnaptól zenei műsorokkal, gyermekfoglalkozásokkal, lemez- és kiadványbemutatóval, szakmai előadásokkal három napig Sepsiszentgyörgyön vendégeskedik a budapesti Hagyományok Háza.
A 2001-ben alapított intézmény azt vallja, a hagyomány megtartó erő, amire sokan tévesen úgy tekintenek, mint valami olyasmire, amit régen a falusi parasztok csináltak – mondta Agócs Gergely. Kiemelte, egy sor olyan dolgot művelünk ebben a mai modern világban, ami a hagyomány része. A karácsony, a húsvéti locsolás, a borivás előtti koccintás, a kézfogás és sok más szokás mind része a hagyományos kultúránknak, és minél sokrétűbb ez a hagyományos műveltség, minél műveltebbek vagyunk, annál erősebbek is – mondotta. „Fel kell hívnunk a figyelmet, hogy nemcsak családon belül, hanem a nemzeten belül is nagyon sok közünk kell hogy legyen egymáshoz, a palócoknak a székelyekhez, a matyóknak a csángókhoz és így tovább.”
A Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelye a felvidéki Parapács zenekarral – Pusko Márton prímás, Dragony Gábor brácsás, Fekete Krisztián cimbalmos, Vojtonovszki Sándor bőgős – érkezett Sepsiszentgyörgyre. Az együttes tegnap kora délután szabadtéri muzsikálással hangolt az esti lemezbemutató koncertre, amelyen két meghívottal, Kubinyi Júlia énekessel és Agócs Gergellyel adtak ízelítőt Felvidék népzenei és népdalkincséből. „A szlovákiai magyar kisebbség népi kultúrájának egy szeletét hoztuk a romániai magyar kisebbségnek. Nagyon fontos ez a közeledés, mert a magyar–magyar kapcsolatok emlegetésekor legtöbbször a magyarországi és a határon túli magyarok kapcsolatára gondolunk. Legalább ilyen fontosnak tartom a határon túli magyar közösségek egymás közötti párbeszédének megnyitását, és azt gondolom, mi egy ilyen párbeszédnek a hírnökei vagyunk most itt, és talán jobban is értjük egymás gondjait-bajait, mint az anyaországiak a mieinket” – fogalmazott Agócs Gergely, akinek saját gyűjtéséből származik a Bëbocsātlak című lemezen megszólaló hanganyag. A Székely Nemzeti Múzeumban tartott esti koncerten azt a tárogatót is megszólaltatta, amelyet egyik mesterétől, adatközlőjétől, a nagydaróci Balogh „Bero” Árpádtól örökölt. A Hagyományok Háza Napok első estéje táncházzal ért véget, ma gyermekfoglalkozásokkal, szakmai előadásokkal, rendhagyó zeneórával folytatódik a program, este folkkocsmával zárnak, vasárnap lesz aprók táncháza és módszertani bemutató.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Versvár
Verstalálka címen szervezte idei magyar költészet napi rendezvényét a Bod Péter Megyei Könyvtár: az elképzelés szerint közéleti személyiségek olvasták fel kedvenc versüket, szóltak pár szót a versválasztásról – a verses-zenés est azonban igazi kalákában összehordott, nem is házzá, de erős várrá vált, melynek felépítésében nagy-nagy szerepet játszott – a szó szoros értelmében is – az Evilági együttes és annak vezetője, Orbán Ferenc, aki amúgy a rendezvény ötletgazdája is.
Kezdetben vala a ritmus, de a ritmusélménynek bennünk kell létrejönnie – valahogy így van ez a verssel is, olykor megszólít, máskor mi keressük meg – vezette fel a Verstalálkát a házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. Az immár klasszikussá vált Kányádi Sándor-meghatározást – a vers az, amit mondani kell – továbbgondolva hozzátette: a verset olvasni és hallgatni is kell – az est erről szólt. A témakörönként csoportosított versek felolvasását Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója kezdte. Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani című verse középiskolás kora óta kedvence, persze, az idők során mondanivalója számára sokat változott: ha korábban lendületes kérdésként fogta fel, mára inkább fohásszá vált – mondta.
Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója beismerte, nehezen tudott választani, hiszen miként kedvenc nótája, úgy kedvenc verse sincs: mindet egyformán szereti. Reményik Sándornak az Akarom című versére mégis azért esett választása, mert úgy érzi, e rohanó, egoista világban egy mementó. Klárik Attila, a LAM Alapítvány ügyvezető igazgatója anyanyelvünk egyedi szépségére hívta fel a figyelmet Faludy György Óda a magyar nyelvhez című versével. Vass Hunor karateedző, a Sport-All Klub vezetője arról vallott, hogy a nagyvilágban való bolyongásának véget vetett, és a hazajövetelt választotta, ebben nagy szerepet játszott a Wass Albertről készült, általa Budapesten látott film, felolvasott versét – Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz! – is ez indokolta. Gáj Nándor, a Művészeti Népiskola igazgatója előbb olvasott – Ady Endrének a Nekünk Mohács kell című versét –, majd elmagyarázta, miért eme „átokverset” választotta: mert minden naphoz illik, míg rá nem jövünk, hogyan lett a Hunor és Magyar ősmítoszból egy kötelező Káin és Ábel mítosz – mondta. Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Iskola igazgatója beugróként olvasott fel – ám ez sem történet nélküli. Az iskolai könyvtárrendezés során akadt kezébe ugyanis egy elnyűtt József Attila-kötet, azt felütve épp arra a versre nyílott, melyet felolvasásra kiosztottak neki: A számokról. És meglepődött akkor – és talán most is a közönség –, hogy mennyire egyszerű a magyar nyelv, és mennyire szépen tudnak bánni emberek a szavakkal.
Harmadik körben a szerelem és humor került terítékre: Kőmíves Noémi magyar szakos tanfelügyelő szintén a választás nehézségéről beszélt, hogy végül mégis József Attilától olvasott fel, azzal indokolta: a Kopogtatás nélkül olyasmire tanít, hogy érdemes őszintének lenni. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke csak utalt arra, miért választotta László Noémi Körforgás című versét: köti valami hozzá, de az maradjon az ő és még valaki titka. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a „kontrasztember” szerepét vállalta, azaz a fennkölt, szép szerelmes versek után a székely irodalom egy jellegzetes darabját, Orbán János Dénes Kákámákia című hőseposz-paródiáját olvasta fel – nagy derültséget kiváltva.
Végül az idő, a költők (és nemcsak) másik kedvelt témája vált a felolvasások középpontjává: Szonda Szabolcs Kemény Istvánnak Egy nap élet című versét, Orbán Ferenc Szőcs Gézának Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre című versét olvasta fel.
A versblokkok között az Evilági kiskoncertje szórakoztatta a közönséget, régebbi dalaik mellett egy vadonatúj, a Székely Legendáriumnak készült Ika vára ének is elhangzott, és végül a közönséget is dalolásra csábították, hiszen egyik legismertebb megzenésítésüket, Muszka Sándornak a Hajnali énekét mindannyian együtt dúdolták-énekelték.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Egységben tartani a nemzetet"
Hagyományok Háza-napok Sepsiszentgyörgyön
Agócs Gergely előadásain, az ízesen előadott meséivel valósággal elbódította a jelen lévő pedagógusokat, de a koncerten is aktívan részt vett
Jó gyakorlatok és módszerek az élhető hagyományért mottóval zajlott Sepsiszentgyörgyön – első alkalommal – a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének tevékenysége, melynek keretében számos szakmai előadásra, rendhagyó zeneórákra, módszertani bemutatókra került sor, de gyermekfoglalkozások, éjfélbe nyúló táncházak, élőzenés gyerektáncház, kiállítás is színesítette a programkínálatot.
– Érdemes úgy tekinteni a néphagyományra, mint „kulturális génbankra”. Jóllehet letűnt, megszűnt életmódról van szó, mégis találhatunk benne olyan kulturális mintákat, amelyeknek a mai (vagy egy későbbi) korban helye lehet – mondja dr. Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Közművelődési és Oktatási Osztályának vezetője.
Nagy volt az érdeklődés a több helyszínen – Székely Nemzeti Múzeumban, Míves Házban, a Háromszék Táncstúdiójában, Hostel Sörkertben, Tamási Áron Színházban – zajló esemény iránt, az elődadók szinte minden alkalommal telt ház előtt magyaráztak, a hallgatók, résztvevők pedig az előbb említett „kulturális génbank” kincseit iparkodtak kifürkészni, felfedezni, netán a már adott „letéteket” tudásuk szerint gyarapítani.
Remek fogadtatás
A budapesti székhelyű Hagyományok Háza 2001-ben alakult, idén ünnepli 15. születésnapját: hogy a külhoni magyarsággal jobban kapcsolatba kerüljenek, egy programsorozatot hoztak létre, amellyel idén, egynapos komáromi tartózkodás után Háromszékre is ellátogattak.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban pénteken a Parapács zenekar (a Felszállott a páva első évadának győztes csapata) lemezbemutató koncertjével rajtoltak a napok. A felvidéki muzsikát a közönség vastapssal jutalmazta. A koncerten közreműködött dr. Agócs Gergely és Kubinyi Júlia is.
– Szombaton módszertani napok zajlottak. Az érdeklődők többsége Háromszékről érkezett, ám megkerestek Hargita megyéből, a szórványból is. Nagyon jó a fogadtatás, sokan jelezték, hogy nagy szükség van a hasonló programokra. Tudjuk, hogy itt is nagyon jó táncosok, népzenészek, kézművesek vannak, akik szintén a maguk útját járják: igazából a Hagyományok Háza-napok egyfajta eszme- és tapasztalatcsere, ahol mi is tanulunk, továbbá kapcsolatokat építünk ki, ezáltal is közelebb kerülünk egymáshoz. Már van felkérésünk, hogy jövőre Székelyudvarhelyre, illetve Nagyváradra vigyük el ezt a programot – részletezte érdeklődésünkre Varga Máté közművelődési referens.
Egységben tartani a nemzetet
Dr. Agócs Gergely kérdéseinkre kifejtette, Háromszéken hihetetlenül élénk az érdeklődés a foglalkozások iránt.
– Sajnos, ez nem így van Felvidéken, ahol alig bírjuk rá a pedagógusokat, hogy egy-egy ilyen előadásra eljöjjenek. A mi módszertani eredményeinkhez képest fáziseltolódást látunk Erdély esetében is: egy kissé le volt maradva. A Fölszállott a páva is bebizonyította, vannak műhelyek, ahol nagyon szép munka zajlik a hagyományos kultúrával való kapcsolatban, de mindig kiderül, hogy azok a műhelyek valami személyi szálakon kötődnek a magyarországi fejleményekhez, a magyarországi táncház-mozgalom módszertani eredményeihez.
Azt mondja, Erdélyben sokkal nehezebb kiépíteni ennek az intézményi hátterét, illetve nehéz átültetni ezeket az eredményeket: ez lehet a fáziseltolódás oka. Pont ezért érzi kötelességüknek felvállalni ezen eredmények terjesztésének misszióját a határon túli magyarok irányába is, „hiszen csak így tudjuk egységben tartani a nemzetet”.
– A felvidéki helyzetet jobban ismerem, és elmondhatom, ott szervezetten lehetetlenség népzenét tanulni magyar nyelven, az intézményi háttere ennek teljes mértékben hiányzik. Ehhez képest Erdélyben sokkal jobb a helyzet. Nem mindegy, hogy milyen módszerekkel próbáljuk átadni a hagyományról megismerhető tudást. Mi, magyarok azért vagyunk egyes népekhez képest előnyben, mert felismertük, milyen hihetetlen erővel bír az, ha valakinek nemcsak a nemzeti identitását hangsúlyozzák – komolyabb fogódzók és tartalmak nélkül –, hanem a nemzeti identitást a saját családi, közösségi, regionális identitásának folyományaként sikerül kiépíteni minden egyes egyénben. Ezt természetesen a gyermekeknél kell elkezdeni, ezért örülünk, hogy a sepsiszentgyörgyi foglalkozásokra ennyi pedagógus eljött – összegezett dr. Agócs.
– Olyan háromszéki alkotókkal találkozhattam, akikkel már nyári táborokban megismerkedtem, netán olyanokkal, akik továbbképzésre jöttek ki Magyarországra, illetve vannak, akikről tudjuk, hogy magyarországi oktatót hívtak meg ide, és azóta például hímző-kört vezetnek (fölvették a tudást és továbbadják) – magyarázza Péter Szidónia kézműves szakelőadó.
Szombaton bútorfestők, szövők, számos hímző, gyöngyfűzők, de kovács, bőrdíszműves is felkereste előadásaikat. Szeretnék, ha a Hagyományok Háza kihozhatná Erdélybe a minősítést, ha a zsűrizés mindenképpen itt is megvalósulna.
– Keressük is azokat a szervezeteket, akik helyszínt tudnak itt biztosítani, a pluszanyagiak vállalásával is, hogy a szakértőinket ide elhozhassuk. Másrészt szeretnénk a képzéseinket idehozni, hiszen alkalmasnak találjuk, hogy az erdélyi pedagógusok, közművelődésben dolgozó szakemberek részt vegyenek a játszóházi, akár a szakmás tanfolyamainkon.
A programsorozat vasárnap módszertani bemutatónappal folytatódott.
Közreműködtek a Heveder, a Parapács és a Folker zenekarok.
A Hagyományok Háza-napokon előadtak, foglalkozásokat vezettek: dr. Sándor Ildikó néprajzkutató, dr. Agócs Gergely néprajzkutató, dr. Nagy Gabriella népmese-szakelőadó, Berta Alexandra népzenei szakelőadó, Babinecz Sándor néptáncpedagógus, Péter Szidónia kézműves szakelőadó, Illés Vanda, a Népi Iparművészeti Osztály vezetője, Szerényi Béla népzenész, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója, Vojtonovszki Sándor népzenész, Kelemen László főigazgató, Legeza Márta oktatási előadó, Csiki Lóránt és Csiki Virág kézművesek, Szerényi Andrea gyermektáncoktató, ifj. Szerényi Béla népzenész.
Tinca Teddy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lovagavatás a múzeumban
Új tagokkal gyarapodott a Szent Gellért Erdélyi Lovagrend Márton Áron Tartománya. A lovagavatás Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében zajlott a hétvégén.
A ceremóniát szentmise nyitotta a Szent József-plébánia templomában, amelyet nt. Szabó Lajos címzetes kanonok, esperes, szentszéki tanácsos celebrált. A Szent Gellért-lovagok és civilek mellett jelen voltak a Szent Korona Lovagrend képviselői, akik a korona hű mását is elhozták az eseményre. A templomban került sor a jelölti fogadalomra – a lovagavatást egyéves jelölti időszak előzi meg, amikor az illetőnek lehetősége nyílik jobban megismerni a lovagrend működését, szabályait, és részt vállalhat a lovagi életben, ugyanakkor a lovagrend tagjai is megismerhetik a novícium alatt lévőket. Két jelölt vállalta a fogadalmat Jánó Árpád kormányzó és T. Papp Márton prior atya előtt. A fogadalomtételt követően vonultak a múzeumba a jelenlévők, ahol a két jelöltet a rend szertartása szerint lovaggá avatták. A ceremónia során megszentelték a lovagi palástokat, a rend jelképeit, az Árpád-kereszteket, melyeket az avatandók vehettek magukra. Az eskütételt követően a kormányzó a rend kardjával ütötte lovaggá őket.
A Szent Gellért Lovagrend tagjai olyan személyek lehetnek, akik hithű keresztény életet folytatnak, segítenek elesett embertársaikon. A lovaggá ütés után tevékenyen részt kell venniük a rend életében, karitatív tevékenységekben, ugyanakkor a keresztény hitet is védelmezniük kell. A lovagavatás évente zajlik, ha van a feltételeknek eleget tevő jelölt.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kós Károly és Sepsiszentgyörgy (Anthony Gall könyvbemutatója)
Nagy érdeklődés mellett mutatták be szerda délután a Székely Nemzeti Múzeumban Anthony Gall építész Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című, igen szép kivitelezésű kötetét. Vargha Mihály múzeumigazgató megjegyezte: bármihez nyúlt Kós Károly, arany lett belőle, de az is elhangzott, hogy Budapest után Sepsiszentgyörgyön épült a legtöbb Kós-épület, az alkotó szemléletmódját ismertté kell tenni az egész világon. Olyan szellemi örökség birtokosai vagyunk, amelyet ápolnunk kell – hangsúlyozta köszöntőjében Vargha Mihály múzeumigazgató. A kötet írója, mindenese, ötletgazdája újabb levéltári kutatások, előkerült Kós-dokumentumok, kisebb rajzok, illetve restaurált tervrajzok alapján bővíthette az eddigi ismeretanyagot, de falvakról, különösen Erdővidékről is értékes dokumentumok kerültek elő, a könyvvel százéves lemaradást tudunk pótolni, fűzte hozzá.
Az ausztrál származású, elismert Kós-szakértő Anthony Gall elmondta, nagyon sokan dolgoztak a köteten – Benczédi Sándor, Csáki Árpád, Boér Hunor és Szőcsné Gazda Enikő nevét emelte ki –, és mivel Kós Károly saját hagyatéka 1944-ben elpusztult, a mostani kötet kísérlet arra, hogy összegyűjtsék a város, a környék múltját, mert „a darabokból a továbblépéshez is kapunk egy kicsi erőt”. A könyv nemcsak dokumentum, hanem Kós szemszögéből mutatja be, miként kell ebből a múltból építkezni, és abból a szempontból is értékes, hogy jelzi, mi történt az elmúlt száz évben (Kós Károly 1911-ben került először Sepsiszentgyörgyre). Kós Károly építészetét meghatározza az a szemlélet, amely az általa tervezett Székely Nemzeti Múzeumra is érvényes: az nemcsak egy épületet, hanem a közösség, egy régió kultúrpalotáját jelenti. Mint Gall mondta, Kós Károly Sepsiszentgyörgyön élő fogalom, néhány levélrészlet utal a közte és a város közötti fél évszázados kapcsolatra, Sepsiszentgyörgy ugyanis Kós Károly egyik legfontosabb helye. Alapfy László grafikai szerkesztő a véletlenszerűen még mindig felbukkanó Kós-rajzok kapcsán további tisztázandó kérdéseket említett, Vargha Mihály pedig megjegyezte: a témában újabb kutatások szükségesek, illetve bejelentette, a könyvet kiadják angolul is, sőt, szeretnék lefordítani román nyelvre is. Benczédi Sándor a kötet egyik tanulmányának írójaként úgy vélekedett, Kós Károly minden itteni alkotása a Sepsiszentgyörgy iránt érzett szeretetének pici lelki tükrözése.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ibolyás Szent György Napok
Fergeteges hangulatú fellépés
Februárban a nagyzerindi Ibolya néptánccsoport meghívást kapott a sepsiszentgyörgyi 25. Szent György Napokra. Így a meghívásnak eleget téve, pénteken Kiss Csilla csoportvezetővel, ifj. Szilágyi András koreográfussal és Simándi Sándor polgármesterrel és családjával nekivágott a hosszú útnak egy iskolabusznyi és egy kisautónyi „Ibolya”. A hosszú és fáradságos utat enyhítette a gyönyörű kilátás, a jó hangulat és a finom, meleg ebéd.
A késő délutáni érkezés mindenkinek megkönnyebbülést és meglepetést hozott, hiszen a legtöbben arra számítottunk, hogy hideg lesz, de kellemes tavaszi idő fogadott. Egy kis hotelben kaptunk szállást, a főtér közelében. Kipakolás és berendezkedés után körbejártuk a Szent György Napok színterét, ami nem is volt olyan kis dolog, hiszen rengeteg helyszínen és színpadon folytak programok, de szerencsére, egymáshoz igencsak közel. Nemes Előd vendéglátónk segített megkeresni azokat a helyszíneket, amelyeken másnap felléptünk, hogy a hangtechnikai és egyéb szükséges dolgokat elrendezhessünk. Ezután a hotel vendéglőjében vacsoráztunk. A fárasztó és kimerítő utazás ellenére a nap még nem ért itt véget, hiszen mindenki kíváncsi volt a főszínpadon zajlott koncertekre. Az Ibolyások, hozzájuk híven, az első sorban tomboltak végig minden koncertet, melyet egy fergeteges bulival zártak az Ifjúsági Udvarban.
Másnap, április 23-án a svédasztalos reggeli után Nemes Elődnek köszönhetően ellátogattunk az ottani Vadászmúzeumba, ahol a medve, szarvas és egyéb trófeák mellett kitömött, erdei és szavannai állatokat is láthattunk. Ezután nem minket, hanem mi szórakoztattuk a közönséget első helyszínünkön, a Múzeumkertben. Szilágysági, békési szlovák táncokkal és ritmikus játékokkal örvendeztettük meg a nézősereget, és egyben itt avattuk fel újonnan varratott népviseletünket. A fellépés után meleg ebéd várt minket a vendéglőben, viszont a délutáni szieszta helyett egy újabb fellépés következett, ezúttal az Ifjúsági Udvarban. A fellépés fergeteges hangulatát egy gyors zápor koronázta meg. A fellépések utáni órákat pihenéssel és szabad programokkal töltöttük, az esti hangulatot ismét számos koncert alapozta meg. Két nap alatt olyan előadókat láthattunk, mint Vaszi Levente, a Tükrös zenekar, a Vunk, Andra, a The Balkan Fanatic, Karthago, Pokolgép és még sokan mások.
Az élmény dús sepsiszentgyörgyi hétvégét, vasárnap a Székely Nemzeti Múzeum meglátogatásával zártuk, majd élményekkel és tapasztalatokkal telve elindultunk a hosszú hazavezető útra.
Ezúton mondunk köszönetet nemcsak a vendéglátóinknak, hanem Prentel Irénke néninek, Benk Juli néninek, valamint a támogatóknak, a Pál Utcai Fiúk Egyesületnek, a Reformátusok Egyesületének, Sepsiszentgyörgy Helyi Tanácsának, a Székely Nemzeti Múzeumnak, a Vadon Egyesületnek, a Nagyzerindi Önkormányzatnak, főképpen Simándi Sándor polgármesterünknek.
Pap Alma
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdasági szakíró műveit összefoglaló kötetet mutatnak be Sepsiszentgyörgyön
Április 29-én, pénteken 18 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében bemutatják Vita Sándor Erdélyi gazdaság – erdélyi politika. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok (1933–1946) című kötetét.
Vita Sándor a két világháború közötti Erdély egyik legkiemelkedőbb gazdasági szakírója volt. Tanulmányai napjainkban is a korszak egyik legjobb forrásai, összefoglalói. Az itt tárgyalt témák, úgy mint Erdély és Székelyföld gazdasága, a szövetkezeti típusok vagy az erdélyi magyar társadalom és politikai közösséghez kapcsolódó kérdések ma is komoly aktualitással bírnak.
A Polis Könyvkiadónál megjelent kötetet bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel Sárándi Tamás történész látta el. A könyvről a bemutató alkalmával Sárándi Tamás (Maros Megyei Múzeum) és Tóth-Bartos András (Székely Nemzeti Múzeum) fognak beszélni.
maszol.ro

Vitaindító a tájházakról

Aki lelket lehel a formába
A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz
Április 26-án, a szellemi tulajdon világnapján Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Egyesület elnökének, Páll Ágoston korondi fazekasról szóló könyve bemutatójával tisztelgett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az alkotók és művészek munkássága előtt. A rendezvény a szerző és a főszereplő részvételével zajlott, az intézmény Bartók Termében.
A korondi fazekasság jellegzetes székely hagyományra alapul, ezt a tudást azonban könyvből nem lehet elsajátítani, mert apáról fiúra száll évszázadok óta, vagyis közvetlen kapcsolatok útján terjed, s ezért a szellemi örökségünk részét képezi.
Páll Ágoston azon korondi fazekasok egyike, aki felmenői mesterségének fortélyait nemcsak elsajátította és több évtizede műveli, hanem tovább is adta. Éppen ezért 2011-ben jól megalapozottan tüntették ki az Unesco Élő Szellemi Örökség díjával – vélekedett Szőcsné Gazda Enikő néprajzos muzeológus, a könyvet és annak főszereplőjét méltató beszédében.
A szakembertől továbbá azt is megtudhattuk, hogy Korond Románia legismertebb fazekastelepülése, melyet már az 1616-os feljegyzésekben is a fazekasmesterséget űző helységként tartottak számon. Igazán híressé azonban a 18–19. században vált, a homokkal soványított agyagból készült főzőedényei és borvizes korsói által. Ezek keresletéhez viszont az egyszerűségükön és tartósságukon kívül, az elkészítőik kereskedelmi tevékenysége is hozzájárult, ugyanis termékeiket messzi földre elhordozták. Tudásuk magas színvonalát jelzi például, hogy az akkor ritkaságszámba menő 2 vékás, vagyis a kis híján 50 literes fazekat is el tudták készíteni.
A másodikként felszólaló szerző nem rejtette véka alá, hogy Páll Ágoston életútjának és tevékenységének a megírásával példát szeretett volna másoknak is állítani kitartásból, küzdeni tudásból és az értelmes munka szeretetéből. Mindezen tulajdonságok nélkül ugyanis véleménye szerint, a népművészet terén még a tehetség birtokában sem lehet igazán értékeset és maradandót alkotni.
A kötet szerkezetileg 3 részre tagolt. Az első tulajdonképpen a főszereplőnek az író kérdéseire adott válaszaira alapuló önvallomás, melyből tudomást szerezhetünk felmenőiről is. Közülük Páll Ferenc (1838–1887) nevű dédnagyapja már szabad székely és fazekas volt, amint arról a fennmaradt írások is tanúskodnak. Édesanyja vele együtt tizennyolc gyermeket hozott a világra, viszont a felnőttkort csak kilencen érték meg. A második a sajtó tükrében mutatja be a fazekasmestert, és a harmadik a rendezvényeket sorolja fel, melyeken Bukaresttől, Budapesten át Washingtonig részt vett, illetve a neki adományozott díjakat és elismeréseket.
Az utolsóként szóra emelkedő népművész személyében egy tetőtől talpig székely mesterembert ismerhettünk meg. Olyan személyt, aki nemcsak magatartásával, a keze alól kikerülő remekművekkel, hanem mélyenszántó és ízes nyelven megfogalmazott gondolataival is felhívja magára a figyelmet. Hivatásként gyakorolt szakmájáról pedig így vall: „A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz. A fazekasság teremtő erő. Az agyagból új forma születik, kézzel formáltan. Aztán a fazekas kiégeti, hogy lelket leheljen belé.”
Bedő Zoltán
Szathmári Ferenc: Páll Ágoston a korondi fazekas /Romániai Magyar Népművészeti Szövetség, 2016/
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gazdaságpolitikáról könyvbemutatón
Vita Sándor (1904–1993) közgazdász Erdélyi gazdaság – erdélyi politika. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok (1933–1946) című, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál megjelent, Sárándi Tamás történész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa által szerkesztett, előszóval ellátott kötetét mutatták be péntek délután a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Házigazdaként Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze a könyv ismertetése kapcsán kiemelte, napjainkban is aktuális kérdéseket boncolgatott a szerző, többek között az erdélyi gazdasági önellátás kérdéskörében megfogalmazta, akkor tudják fenntartani magukat a kisebbségbe szorult erdélyi magyarok, ha gazdaságilag segítik egymást.
A gazdasági önellátás első lépését Székelyföldön kellett volna megtenni. Vita Sándor hosszú életéhez képest viszonylag rövid, másfél évtizedet felölelő aktív közéleti szerepléséből Sárándi Tamás kiemelte Erdély autonómiájának tervezetét, valamint a második világháborút lezáró, az 1947-es békeszerződéshez készített kiegészítő javaslatait.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megismerni a székelység történetét, avagy gyökereinkkel kapaszkodunk
Ma tartják A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny második fordulóját Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, majd az eredményhirdetést és díjazást a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. De miről is van szó?
Egykori sepsiszentgyörgyi diákok, ma már rég nyugdíjasok, de a jövő nemzedék képzését, főleg székelység- és magyarságtudatának erősítését szívén viselő emberek ötlete nyomán szökkent szárba a verseny. Most már bátran fogalmazhatunk úgy, hogy szárba szökkent, hiszen a jelek azt mutatják, sikeres a kezdeményezés, már a második kiadását éli a rendezvény. A Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza társszervezésében, ifjú lelkes oktatók közreműködésével, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében zajlik a kétfordulós rendezvény.
Tavaly Háromszék-szintű volt a vetélkedő, és annak sikerén felbuzdulva idén a teljes Székelyföldre kiterjesztették azt. Hargita és Maros megyéből is vannak résztvevők, sőt, a távoli Vajdaságból is érkeznek külhoni magyar testvérek. A hirtelen elhunyt illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész, a tavalyi zsűrielnök tiszteletére Kádár Gyula Emlékverseny keresztnevet is kapott a vetélkedő. A tavalyi döntősök honismereti jutalomkiránduláson vettek részt. Mivel a verseny témaköre az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot is tartalmazta, a diákokat ’48-as emlékhelyekre vitték Kádár Gyula idegenvezetésével. Voltak Gábor Áron berecki emlékházában, eresztevényi sírjánál, a Nyerges-tetői csata emlékművénél és kopjafaerdejében, valamint Dózsa György monumentális dálnoki szobránál. Idén is lesz jutalomkirándulás. Az ez évi téma a dualizmus kora és az első világháború. S mivel a nagy világégés centenáriuma van, a honismereti túra főleg háromszéki első és második világháborús emlékhelyekkel ismerteti meg a második forduló résztvevőit. Az útvonal: csernátoni Haszmann Pál Múzeum, kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza, berecki hősi temető és Gábor Áron-emlékház, az ojtozi templom, az országzászló talapzata, az Árpád-vonal erődmaradványai és a Rákóczi-vár romjai, Sósmezőn a hősi temető és az emlékművek.
Jó lenne, ha minél több iskola, történelemtanár felkarolná a székelység történetének oktatását. Dicséretes példák vannak, már maga a versenyen való részvétel jelzi ezt. Ám – információink szerint – kevés azoknak az iskoláknak, osztályoknak a száma, ahol tanítanak a segédkönyvből. Sajnos, akad olyan történelemtanár, aki átnéz a könyvön, és azt mondja, nem gyűjti meg azzal a baját, majd ha benne lesz a tantervben, akkor előveszi. A székelység történetét többféleképpen lehet oktatni, a tanáron áll. Hisz az általános iskolában a romániai magyarság történetének szánt órákon nyugodtan lehet a segédkönyvet használni, még Románia történelmének leadásakor, sőt, az általános történelmet taglaló órákon is lehet párhuzamot vonni. Csak akarat kérdése. Törekedni kell arra, hogy a mai, számítógépen, érintőképernyős mobiltelefonon, táblagépen, világhálón felcseperedő nemzedék is ismerje meg ősei és szülőföldje történelmét. Mert aki ismeri gyökereit, annak nagyobb az esélye arra, hogy mélyebbre eressze, míg aki nem, azt felkapja a szél, és sodorja Magyarországra, vagy még tovább, Nyugatra. Ma is érvényes Tamási Áron klasszikus sora: „Aki nem ismeri múltját, nem értheti a jelent, amely a jövőnek hordozója”.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lelkes résztvevők Zágontól Vajdaságig (A székelység története vetélkedő)
Zágoni csapat nyerte meg A székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyt. A vetélkedő döntőjét szombaton tartották Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, az eredményhirdetésre és a díjazásra a Székely Nemzeti Múzeum megtekintése után annak Bartók Termében került sor.
Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke jelentősnek nevezte a helyszínt, mondva, hogy őseink itt fontos döntéseket hoztak. Jelezte, három nemzedék találkozik itt: az idősek, akik kezdeményezték a vetélkedőt, a középkorúak, akik megszervezték és lebonyolítják, valamint a fiatal generáció, a versenyzők. Hasonlattal élt, valahogy az ismétlődött meg, ahogyan régen vész idején a nagyszülők gondoskodtak az unokákról. A vetélkedő célja A székelység története tankönyv népszerűsítése, s kiemelte, a székelység történetének ismerete hozzájárul önképünk alakításához. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke örömét fejezte ki, hogy Zágontól Adáig mind együtt tudunk lenni, majd hangsúlyozta a múlt ismeretének fontosságát, és azt, hogy legyenek erős gyökereink. A verseny a névadó Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi–sepsiszentgyörgyi történész alakjának és munkásságának felelevenítése után kezdődött. Biztatásul Kádár Gyula hitvallását hallhatták az általános iskolás diákok: „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik”. A vetélkedőn A székelység története tankönyvből, valamint az Ábel a rengetegben című filmből kaptak kérdéseket a csapatok. Ezenkívül képekkel illusztrálva be kellett mutatniuk iskolájukat, annak névadóját, valamint a településükön található 1848-as, első és második világháborús emlékjeleket, továbbá magukkal hozott világháborús emléktárgyakból kellett minikiállítást rendezniük. A díjátadón a zsűri tagjai értékelték a vetélkedőt. Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező kiemelte azt a lelkesedést, amellyel a résztvevők a versenyhez hozzáálltak, a világháborús relikviákból összeállított rögtönzött kiállítást kisebb múzeumi gyűjteményhez hasonlította: a mintegy negyedezer tárgy között volt szurony, szablya, kulacs, emlékérem, vitézségi érem, tábori levelezőlap, személyazonossági igazolvány, lövedékhüvely, fénykép, frontról hazaírt levél stb. A zsűri tagjai megdicsérték a csíkszentimrei csapat megjelenését: székely népviseletbe öltöztek. Különben övék volt a leggazdagabb relikviagyűjtemény is, közel félszáz tárgyat sorakoztattak fel. A zsűri minden résztvevőnek elismerését fejezte ki, de rangsort kellett állítani. Első a zágoni Székely hármas, második a vajdasági Adáról érkezett Szövetségesek, harmadik a Maros megyei Backamadarast képviselő Kiss Gegely Csapat. Rajtuk és a csíkszentimrei Székely örökséget kutatók csapatán kívül döntősök voltak még Uzonból, Illyefalváról, Barátosról, valamint Sepsiszentgyörgyről a Váradi József- és Gödri Ferenc-iskola, a Tanulók Háza és a Székely Mikó Kollégium egy-egy csapata. Minden résztvevő és felkészítő tanáraik is kaptak ajándék könyveket, az első három helyezett ezenfelül is könyvjutalomban részesült. A vajdaságiak József Álmos helytörténész, illetve Keresztes László vezetésével csütörtökön és pénteken Háromszék nevezetességeivel ismerkedtek. Minden döntősnek jár jutalomkirándulás, melyet június 1-jén tartanak világháborús emlékhelyek meglátogatásával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eleik történelmét kutatták
A székelység múltjából vizsgáztak a diákok
Csak erős gyökerű fa hoz virágos lombot – Incze Sándor nyugalmazott esperes, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke fogalmazta ilyenformán meg beszédében a gimnazistáknak meghirdetett Székelység története vetélkedő megrendezésének indítékát. A második kiadás döntőjét szombat délelőtt bonyolították le a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tizenegy döntős diákcsapat részvételével.
A vetélkedő, amely idéntől felvette a Kádár Gyula-emlékverseny nevet, azért költözött át a Székely Mikó Kollégiumból a Gábor Áron Terembe, hogy a történelmi légkört még inkább megidézhessék a valaha nagy döntések helyszínéül szolgáló helyiségben – mondta bevezetőül Szekeres Attila heraldikus. Szekeres ezután ismertette a közelmúltban váratlanul elhunyt Kádár Gyula történész életútját, műveit és hitvallását, mely szerint „történelmi-kulturális ismeretek nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén”, és „fel kell nevelnünk egy ifjú nemzedéket, amely kiharcolja azokat a jogokat, amelyek megilletik az őshonos magyarságot”.
A háromfős diákcsapatok már alig várták, hogy bizonyíthassák történelmi tudásukat, ismertették falujuk, városuk egy-egy neves személyiségét, első világháborús kvíz kérdéseire feleltek, történelmi eseményeket, személyeket neveztek meg, ha leírásukból rájuk ismertek, ugyanakkor egy kisebb emlékszobányi tárgyi emléket, háborús ereklyéket, fényképeket gyűjtöttek a rokonságból, és állítottak ki a helyszínen.
Az eredményhirdetésre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. A Bogyó Attila történelemtanárból, Cserey Zoltán történészből és a már említett Szekeres Attila Istvánból álló zsűri döntése alapján első díjat nyert a zágoni Székely hármas csapat, második lett a Szövetségesek a vajdasági Adából, harmadik a backamadarasi Kiss Gergely csapat. Minden résztvevő, valamint felkészítő tanáraik könyvcsomagot kaptak, június elején pedig a döntősöket jutalomkirándulásra viszik, melynek során felsőháromszéki világháborús emlékhelyeket látogatnak meg.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A székelyek címereiről, Keöpeczi Sebestyén József heraldikusról és Háromszék címerkincséről (Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszus)
A székely közösség címereiről, valamint Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikusról tartott előadást dr. Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a négyéves szünet után május 12–14-e között Jászvásáron megrendezett Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson. Ugyanott bemutatták Szekeres Attila István Kovászna megye címerkincsét feldolgozó, gazdagon illusztrált, román nyelven megjelent könyvét. A több mint félszáz előadó között a sepsiszentgyörgyi szakember volt az egyetlen magyar. Előadásait nagy érdeklődés övezte és siker koronázta, a hallgatóság megköszönte, hogy ezekről a számukra ismeretlen kérdésekről tájékozódhatott. Sokan most hallottak először arról, hogy magyar heraldikus készítette Románia királyi címerét.
A székely közösség címerei
A kongresszus második napján tartott előadásán Szekeres Attila István bemutatta a régi vagy ősi és új vagy újabb székely címert. Az elsőt úgy határozza meg a korábbi heraldikai szakirodalom, mint kék mezőben medvefőt, szívet és koronát átszúró kardot tartó, könyökben hajlított, jobbra fordult páncélos kart, ám a címerpajzs mezeje kezdetben vörös volt. Utóbbi sokkal egyszerűbb, kék mezőben jobbról naparc, balról növekvő holdsarló, emez néhol megszemélyesített, máshol nem. Az előadó bemutatta a székelycímeres emlékeket. Ismertette az 1659. május 24.–június 15-e között Szászsebesen tartott Országgyűlés határozatát, melyben törvénybe foglalták a székely rendi nemzet jelképeit: „A pecsétek pedig ilyenek légyenek: (…) A székelységnek légyen egy fél hold és nap, környülvaló irása: Sigillum nationis Siculicæ.” Az előadó számos példát mutatott be a székely jelképek alkalmazására, továbbá a vármegyék növekvő sasával és a szász közösség hét bástyájával való közös használatára is.
Keöpeczi Sebestyén József
Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) erdélyi címerművészről, heraldikusról a kongresszus harmadik napján tartott előadást Szekeres Attila István. Sebestyén 1903–1914 között a Kolozsváron kiadott Genealógiai Füzetek munkatársa, 1903–1911 között társszerkesztője. A folyóiratban, melynek megszűnése után Budapestre távozott, közel száz rajza, főleg címerrajza és tizenhat tanulmánya jelent meg. 1915-től hivatalosan használhatta az országos levéltár megbízott címerfestője titulust. Ebben a minőségében ő rajzolta meg a Magyar Királyság 1915-ös középcímerét és pecsétrajzát. Az első világháborút követően a Székely Hadosztályban harcolt, annak fegyverletétele után tiszttársaival együtt a brassói Fellegvárba internálták. Onnan a háromszéki Köpecre került. 1919–1940 között itt élt családjával. Nevéhez fűződik a Román Királyság 1921-es címerének megalkotása. 1926-ban címerekkel díszítette a köpeci református templom belsejét. A bécsi döntést követően Kolozsvárra költözött, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Számos címertani, művészettörténeti, építészettörténeti tanulmányt közölt. Rengeteg címert festett, sok könyvjegyet rajzolt, emléktáblákat díszített, címerekkel díszített családfákat állított össze. Jelentős műemlékvédelmi tevékenysége is, de igazán kimagaslóan a heraldikát – címertudományt és címerművészetet egyaránt – művelte. Címerfestményei, heraldikai rajzai művészi kivitelűek.
Kovászna megye címerkincse
Szekeres Attila István 2013-ban megvédett doktori dolgozatát bemutató, Háromszék címerkincsét feldolgozó, az árkosi Tinta Kiadónál megjelent könyvének (Patrimoniul heraldic al județului Covasna) „ősbemutatójára” az országos kongresszuson került sor. A kötetet Tudor R. Tiron bukaresti heraldikus méltatta. A könyv nagy részét a címerek bemutatása teszi ki. Ez elsősorban területi felosztás szerint történt, három kistérségbe csoportosítva: Erdővidék, majd Sepsiszentgyörgy és környéke – amely magában foglalja az egykori Sepsiszék nagy részét és a valamikori Felső-Fehér vármegyéhez tartozó Székföldjét –, utóbb a Kézdi- és Orbaiszéket felölelő Felső-Háromszék következik. Az ezek területén található egyházi és világi épületeken, illetve azok belsejében, valamint temetkezési helyeken fellelhető címerek feldolgozása mellett az ismertető vázlatosan kitér a település múltjára és az épület történetére is. A területi felosztás mellett külön-külön fejezet tárgyalja a sepsiszentgyörgyi székhelyű Székely Nemzeti Múzeumban és a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban őrzött címereket, majd a Románia Országos Levéltára Kovászna megyei hivatalában található nemeslevelek címereit. Külön fejezet foglalkozik a közigazgatási címerekkel, azok megjelenésétől napjainkig. Végül a bemutatott címerek többféle osztályozása következik fajtájuk, elhelyezkedésük, keletkezési idejük, anyaguk, előállítási módjuk szerint, valamint a tulajdonosaik számát véve figyelembe. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)