Száz éve mentik a székely kapukat (Székely Nemzeti Múzeum)
A Székely Nemzeti Múzeum jelenlegi székhelyének megépítésétől, 1913-tól kezdte el gyűjteni a székely kapukat. Akkor állították fel a múzeum kerítésébe illesztett két nagy kaput Kós Károly tervei szerint. A legutóbbi szerzeményt, a futásfalvi Tusa-telek 1833-ban készült kapuját nemrég állította helyre Demeter István székelykeresztúri restaurátor munkatársaival. Szőcsné Gazda Enikő, a néprajzi részleg vezetője úgy véli, a székely kapukat eredeti helyeiken kellene megőriznünk.
A futásfalvi kaput Tusa Csaba adományozta a múzeumnak 2011-ben. Ugyanis Tusa Elek telektulajdonos elhunytával a kapu végveszélybe került, korhadó ráklábai miatt dőlni kezdett, kaputükre károsodott, nyílói elkorhadtak. Az idén májusban indított helyreállítás után a kaput a múzeumkert skanzenrészén, sorban a csíkmenasági (1761), szemerjai (1828) és kézdimartonfalvi (1778) után állították fel.
A futásfalvi székely kapu Kézdiszék puritánabb kaputípusaihoz tartozik. Lábai faragatlanok, díszét a tornácmellvédekhez hasonló deszkakivágásos kaputükör, az egyedi ívű nyílók, valamint a szép, arányos szerkezet adja. Ez a hatodik, a múzeum tulajdonában levő székely kapu, melyet az utóbbi két évben restauráltak. A kerítésbe illesztett, Szemerja felőli kapu Dálnokról való 1733-ból, a belváros felőli 1875-ból származik, Zetelakáról került 1913-ban a múzeum tulajdonába. Utóbbi a híres Dávid Mózes kapufaragó mester munkája. Ugyanabban az időszakban került a múzeumba egy székelykeresztúri nagy kapu, amelynek csak darabjai maradtak fenn, az első világháború alatt kapulábai megsemmisültek. Jelenleg a csíki ház hátsó eresze védi az esőtől. Az 1930-as években, az első magyar skanzenalapítási kísérlet részeként a Pottyondról származó csíki ház elé 1761-es kaput állítottak. Az 1970-es években fokozottan kezdtek figyelni a Háromszéken rettenetesen megtizedelődött kapukra, ekkor sikerült a múzeumba menteni a csíki ház mögött látható szemerjai Vajna-kúria 1829-es kapuját, a kézdimartonfalvi 1778-as, dúsan faragott kaput, amely az egyetlen fennmaradt emberábrázolásos székely kapu, és ekkor került a múzeum gyűjteményébe egy 1751-es dálnoki kapu, amely jelenleg még szétbontott állapotban várja faanyaga megerősítését – meséli Szőcsné Gazda Enikő, aki sajnálattal állapította meg, hogy napjainkra drasztikusan eltűntek Háromszékről a régi székely kapuk.
A muzeológus néprajzosként úgy érzi, legfontosabb feladatunk nem a székely kapuk múzeumba mentése lenne, hanem falvainkban, eredeti helyeiken fennmaradt kapuk helyszínen való megőrzését kellene valahogyan megoldanunk. Csupán néhány 19. századi faragott nagy kapunk maradt még eredeti helyén, ezekre és a kissé mindenki által mellőzött gyalogkapukra fokozottan kell vigyáznunk – mindannyiunknak, teszi hozzá, és leszögezi: a székely kapu a falukép része, amely az ereszes vagy tornácos házakkal, kopjafás vagy faragott sírköves temetőinkkel együtt nagyon jelentős eleme kulturális örökségünknek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kik kaptak idén pénzt a Bethlen Gábor Alaptól?
Közzétette szerdán a Bethlen Gábor Alap (BGA) a 2013. évi pályázati felhívásainak eredményeit.
Az adatokból kiderül, hogy a magyar költségvetésből idén összesen 189 millió forinttal támogatják a nemzeti jelentőségű programokat, és 400 millió forintot osztanak ki a magyar kultúráért és oktatásért felhívás központilag támogatott pályázataira. A BGA külön állományban közli a magyar kultúráért és oktatásért felhívás erdélyi regionális pályázatait, amelyekre összesen 84 millió forint jut.
Értelemszerűen a legnagyobb összegeket a nemzeti jelentőségű programok kapják, amelyeknek alanyi jogon jár a támogatás. Kiemelkedőn magas összegben, 5 millió forintban Erdélyből a Kolozsvári Magyar Intézet, a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) részesül. A Jakabbfy Elemér Alapítvány az RMDSZ-hez köthető elnöke, Székely István főtitkárhelyettes révén, míg a MIT az Erdélyi Magyar Néppárthoz közel álló ifjúsági szervezet. Jutott pénz több erdélyi színháznak és kulturális lapoknak: a Székelyföld folyóirat például 3 millió, a Helikon, a Látó, a Korunk és a Művelődés 1-1 millió forintot kap.
A listába becsúszott egy megmosolyogtató elírás is. E szerint Veres Péter „csalási vállalkozása” 1 millió forint támogatást kap az Erdélyi Művészet folyóirat kiadására.
A központilag támogatott pályázatok közül az egyik legnagyobb tételt, 3 millió forintot a Székely Nemzeti Múzeum kapja egy kiállítás megszervezésére, a Marosvásárhelyért Egyesületnek a Vásárhelyi Forgatagra 1,5 millió forint jár. Ezen a listán felbukkan ismét a Magyar Ifjúsági Tanács, amelynek 1,2 millió forintot utal a BGA az Adj, király, katonán ifjúsági vetélkedő megszervezésére. A legkisebb támogatás ennél a kiírásnál 350 ezer forint.
Az úgynevezett regionális pályázatoknál a fentieknél jóval kisebb összegek szerepelnek. Az elbírálókat érezhetően az a szándék hajtotta, hogy minél több pályázónak juttassanak legalább egy kis összegű támogatást. Ennél a kiírásnál a legnagyobb tétel 400 ezer forint (ennyit kap például a dévai Szent Ferenc Alapítvány vagy a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület), a legkisebb tétel 100 ezer forint.
Maszol.ro

Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Havonta kelljen javíttatni a múzeum kilincsét
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a nemrég alapított Erdélyi Művészeti Központ szerepe elvitathatatlan, főként azért, mert nem egy várost, hanem egy régiót szolgál ki. A szerteágazó intézményrendszer belső működéséről, külső képéről, a jövőt illető törekvéseiről Kustán Magyari Attila beszélgetett Vargha Mihály igazgatóval.
A csíkszeredai múzeum látványos vendégkiállításokkal szokott tarolni, a sepsiszentgyörgyi látszólag egy más irányvonalat választott. Mire fektetnek hangsúlyt?
Mivel óriási a gyűjteményünk, arra törekszünk, hogy bemutassuk saját anyagunkat is, úgy hogy „rendbe tesszük”, restauráljuk, kontextusba helyezzük, lásd Gábor Áron ágyúja, a zabolai szárnyasoltár, vagy az Apor-kódex példáját, amivel egyben intézményi szintű régi adósságunkat is törlesztjük. A mi intézményünket a British Museum mintájára tervezték, tehát egy konglomerátumként működik, de amellett, hogy a saját tárgyi hagyatékainkat ápoljuk, s bemutatjuk a közönségnek, fontosnak tartom, hogy bizonyos területen „szakosodjunk”.
Például a képzőművészet irányába, amelynek a szerepe az Erdélyi Művészeti Központ létesítésével tovább erősödhet.
Igen, hiszen egyrészt Sepsiszentgyörgyön létezik a Gyárfás Jenő Képtár, aminek komoly XIX-XX. századi törzsanyaga van, másrészt a városnak a megyésítés utáni évtizedekben komoly képzőművészeti szerepe volt egész Erdélyt tekintve. Most már elindult egy szakmai munka, kutatások folynak, fiatalokat vonunk be, emellett pedig egy szomszédos épületet restaurálunk az idén, ami a Központ kiállítóterme lesz. Egy komoly intézményt szeretnénk, ahová sok érdeklődő jön, ahol kibővül a már száz éve működő Székely Nemzeti Múzeum kínálata, ahol teljesebbé tudjuk tenni a székely magyarokról alkotott képet. Mert szívesen és okkal dicsekszünk a múltbeli, harctéri vitézségünkkel, Gábor Áronnal, de egy múzeumnak elsődleges feladata, hogy bemutassa helyünket a tudományban, a művészetben is. Hogy volt és van nekünk Mikes Kelemenünk, Kőrösi Csoma Sándorunk és Barabás Miklósunk is, akik által nemcsak védtük, hanem építettük is Erdélyt, Európát.
A nemrég elhunyt Jakobovits Miklóst többek között a Központ alapítójaként jegyezhetjük. Milyen emlékeket őriz róla?
Nagy alkotó és rendkívül lelkes ember volt, aki önzetlenül támogatott minket ebben a törekvésünkben. Az önzetlenségét és européer gondolkodását emelném ki: nem tudnám megszámolni, hogy hány erdélyi művésznek harcolt ki magyarországi kitüntetést vagy éppen támogatást. Nagyon drukkolt nekünk, hogy megvalósítsuk a Központot, a megjelent katalógusunkat többek között ezért is az ő emlékének ajánljuk.
Sikeres működésükhöz a döntéshozók támogatása is szükséges. Milyen a viszony a helyi önkormányzatokkal?
Támogatnak, segítenek, és mivel Székelyföld Kulturális Fővárosa szeretnénk lenni, a múzeum minden erejével bekapcsolódik ebbe a törekvésbe is. Sepsiszentgyörgyön nagyon jó a helyi közönség. Szeretettel, majdhogynem vallásos áhítattal jönnek be a múzeumba az emberek. Ha nem sikerül jól a hirdetés, akkor is számíthatunk egy 50-70 tagú törzsközönségre, amelyik az interneten, vagy az utcán rákérdez, hogy mikor érdemes ellátogatnia hozzánk. Kortárs képzőművészeti teret, az országban egyedülálló Magmát is létrehoztuk néhány évvel ezelőtt, ami nagyon sok erdélyi és magyarországi fiatal „fogyasztót” ide vonz. Magyarországon nagy gondok vannak, átalakulóban a teljes múzeumi szféra, gond van a kortárs művészetek háza táján is. Nálunk pedig egy nagy múltú múzeum befogadja a ma élő alkotókat, mert úgy gondoljuk, hogy ez is a kultúránk szerves része. Nem állhat meg a művészettörténelem Gyárfás Jenőnél.
Miből él egy múzeum ma?
Nyugaton egy ilyen típusú kezdeményezés, mint a Magma, civil pénzekből építkezik, mert szókimondó, provokál. Ezt a mai romániai pénzosztók nem igazán tudják elviselni, nem igazán jelent értéket számukra. Az Egyesült Államokban például a múzeumokat nem állami pénzzel finanszírozzák, minden magántőkéből működik, a kortárs is. Nálunk, ha megvonnák a támogatást, bezárhatnánk a kapukat. Nem tudok olyan erős magántőkéről, amire számíthatnánk – ilyen biztosan előfordul Bukarestben, de Székelyföldön egyelőre nem látok ilyen lehetőséget. A pályázati lehetőségek is szűkülnek, az Erdélyi Művészeti Központtal viszont szerencsések vagyunk, mert Magyarországról normatív támogatást kapunk.
Múzeumpedagógust azóta alkalmaznak, amióta Ön az igazgató. Mi a feladata?
A legjobb befektetés a múzeum esetén is a gyerek, aki nyitott, aki alakítható, és aki rácsodálkozik a dolgokra. Én is így lettem művész: ebben a múzeumban láttam először Gyárfás Jenőnek a fényképet meghazudtoló festményeit, de van például egy kollégám, aki akkor döntött úgy, hogy régész lesz, amikor ötödikes korában a néhai Kónya Ádám végigvezette őt itt a termeken. A múzeumpedagógia meghatározó funkció.
Egyéb újítások mellett talán a múzeumkert megnyitása az egyik legfontosabb lépés, amit az elmúlt években tettek. Miért érezték ennek szükségét?
Szokták kérdezni, hogy miért döntöttünk így, hiszen a múzeum a tudományé. Az emberek nem arra kell gondoljanak, hogy itt fizetniük kell, szépen fel kell öltözniük, és régi, poros tárgyakat nézegetniük. Mi azt szeretnénk, hogy ez egy élő hely legyen; aki például bejön ide, hogy megnézzen egy jazzkoncertet (a múzeumkert néhány éve a városnapok egyik fontos színhelye, nyaranta pedig rendszeresen ad otthont kulturális rendezvényeknek, családi programoknak – szerk. megj.), az legközelebb jegyet vált nálunk, kíváncsi lesz arra, hogy mi történik belül is. A múzeumpedagógus is azért fontos, mert ha a gyerekeket sikerül becsábítani, legközelebb magukkal hozzák a felnőtteket is. Többé nem arról szól az intézmény, hogy vasárnap délután felteszem a cvikkert, és mintegy szerepet játszva meglátogatom a múzeumot, hanem arról, hogy hozhatom az egész családot, tartalmasan tölthetem el itt a szabad időmet. Kávézót is tervezünk a múzeumba. Kós Károly előrelátó volt, de száz év az mégiscsak sok idő, ma nagyon hiányzik a múzeumból egy hely, ahol leülsz, megpihensz, elgondolkozol a látottakon, ahol a hasznos mellett a kellemesre is áldozhatsz. Egy egész komplexumra szükségünk van, hogy amikor eljön ide egy busznyi ember, akkor a látogatás után ne Brassóban ebédeljen, hanem nálunk, a múzeumkertben, mondjuk egy pohár szilvórium mellett. Hogy a nívós ismeretszerzés feltöltődéssel, a kellemessel társuljon. Sokszor mondjuk, az a jó, ha sűrűn kell javíttatni a múzeum kilincsét, annyian járnak hozzánk, annyira jó nálunk.
Beszéljünk azokról is, akiket nem igazán sikerül megfognia a múzeumnak. Kik ők?
Sepsiszentgyörgy is egyetemi városnak számít, itt működik a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néhány szaka. Kimutatásaink szerint viszont kevés egyetemi diák jár hozzánk. A digitális technikák annyira lekötik a figyelmüket, hogy nehéz becsábítani őket a múzeumba, persze vannak receptjeink: érintőképernyős felszerelések, több vetítés stb., ezen még dolgozunk. Ez a távolmaradás valószínűleg annak is betudható, hogy Sepsiszentgyörgyön nincsenek humán szakok a felsőoktatásban.
Ön nem csak mint múzeumigazgató, hanem szobrászként is közismert. A megye számos köztéri alkotást köszönhet Önnek, ezek mellett pedig elvontabb, saját ízlését tükröző munkái is vannak. Ez a kettősség mit jelent egy művész számára?
Annak örvendek, hogy számos munkát rám bíztak, hamarosan például elkészítem az első köztéri szobrom a szülővárosomban, Kézdivásárhelyen is, vagy a nemrég elhunyt Sylvester Lajos író plakettjét Csernátonba. Az emberek ezekért a munkáimért ismernek, a kisplasztikáimat pedig inkább a szakma értékeli, mert ezekben testesítem meg a saját lelkivilágom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Szentgyörgy 1944–48 közötti története
1944 augusztusától az európai hadműveletek a szövetségesek győzelmét jósolták, ami Észak-Erdély esetében a szovjet haderő és az augusztus 23-i átállás következtében vele szövetséges román csapatok közeledését jelentette. Ennek ismeretében a magyar katonai és polgári vezetés igyekezett megszervezni a visszavonulás és kiürítés folyamatát. Elsőként a magyar köztisztviselők menekültek el, majd a szovjet csapatok augusztus 26-i Úz-völgyi áttörésének hírére a polgári lakosság menekültáradata következett.
Csak szeptember 2-án, amikor már a várostól délre eső helységek (Kökös, Uzon, Illyefalva, Előpatak) az ellenség kezére kerültek, hangzott el Sepsiszentgyörgyön Szentiványi Gábor, Háromszék főispánjának a lakossághoz szóló felhívása a menekülésre és a város kiürítésére. Háromszékről augusztus közepétől mintegy 30 000 személy vett vándorbotot a kezébe, voltak, akik biztonságukat egy közeli faluban, míg mások, akárcsak 1916-ban, Magyarországon vélték megtalálni. Ekkor csomagolták össze a Székely Nemzeti Múzeum két vagont megtöltő kincsét, s indították útnak, hogy aztán a zalaegerszegi állomáson bombatalálat semmisítse meg. A várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat 8-án este vonult be Sepsiszentgyörgyre, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő az itthon maradt baloldali beállítottságú lakosság képviselőjeként fogadta az érkező csapatokat és adta át a várost úgy, hogy a városháza óvóhelyén már előzetesen Albert Istvánt polgármesternek választották, aki azonban nem foglalhatta el székét, mert a mondhatni, azonnal érkező új (részben régi) román adminisztráció saját embereit nevezte ki. Népőrség alakult a rend és nyugalom fenntartására. A második bécsi döntés alkalmával elmenekült hivatalnokok, rendőrök, csendőrök tértek vissza régi beosztásukba. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester és Cerghi Pop Victor gyógyszerész, akit szeptember 19-én prefektusnak neveztek ki. Az ez alkalommal rendezett ünnepségen Cerghi úgy fogalmazott, hogy „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”. Már szeptember 10-én Sima a Kossuth Lajos utca nevének Szeptember 8. utcára való megváltoztatása engedélyezését kéri és kapja a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. „A szeptember 12-i román–szovjet fegyverszünet megállapodásai nem elégítették ki a román politikusokat, akik Benes ösztönzésére, akárcsak Csehszlovákiában, azt szerették volna, ha a magyarokra kimondják a háborús bűnösséget, minden következményével, így a kitelepítéssel együtt. Ezért lettek a batalioanele fixe, a voluntárok a megfélemlítés eszközei, hogy a magyarságot félelmében rávegyék az elmenekülésre, önként távozásra” – olvashatjuk Lipcsey Ildikó Románia és Erdély a 20. században című munkájában. Iuliu Maniu a minisztertanács szeptemberi ülésén terjesztette elő a javaslatot „a felszabadított Észak-Erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság megalakítására”. Ekkor alakultak meg a hírhedt félkatonai alakulatok, a Maniu-gárdák, melyek több héten át tartották rettegésben a magyar lakosságot. Cerghi Pop Victor is e gárda aktív tagja és támogatója. (A Gavril Olteanu Szászrégenből elmenekült ügyvéd által vezetett Maniu-gárda nevéhez fűződik a szeptember 26-i szárazajtai vérengzés.) Alexandru Petruţ frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó Könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni, és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, hogy a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el”. A polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig, hogy a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe kerül. 1944. november 14-én, főként a Maniu-gárdák garázdálkodása miatt, az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése”, és felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Andrej J. Visinszkíj külügyi biztos indoka ekképpen hangzott: míg Romániában nem lesz egy, a rendet, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát garantáló kormány, fenntartják az átmeneti állapotot. 1944. november 14-én tehát Észak-Erdély a szovjet katonai parancsnokság irányítása alá került – tudjuk meg Lipcsey fentebb idézett tanulmányából. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka Odinkov volt.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ami látható, ami sejthető (Olvasólámpa)
„Ki erre, ki arra esküszik; tarka a világ, mint bohóc ruhája…”
(Diderot: Rameau unokaöccse)
Kedden a kánikulában feltűnően nagyszámú érdeklődő előtt került sor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében A látható jelentés című, színház- és filmművészeti tanulmányokat tartalmazó könyv bemutatójára.
Egyed Emese mutatta be az antológiát, aki Diderot színházi elképzeléseiről közölt igen érdekes tanulmányt, s megpróbálta a többi írást is korunk távirati stílusában bemutatni, összevonta a könyv előszavát saját igen érdekes tanulmányával, s kiderült a Diderot-tanulmány szövegébe belesimuló részletekből, hogy mit is akar ez a könyv. „Van ugyan közönsége a színházi előadásnak és a filmnek, de sokan a két világot összemérhetetlennek tartják, híveiket pedig különböző szekértáborok tagjainak. Itt keressük kutatásunk tárgyát. Mert ha vállalkozunk – bár néhány, tanulmány terjedelmű kísérlet erejéig – annak vizsgálatára, miben áll a változás, fel kell fedeznünk a nagy újítókat, nemcsak a valamikori színésznagyságokat, hanem az álmodókat is, akik ötletet adtak… vagy fáradhatatlanul provokáltak.” A kötet egy sorozat nyitó darabja. Egyed Emese Diderot színházi elképzeléseit és világát mutatja be, jól összeválogatott vetített képek idézik fel korát. Diderot sokat és elmélyülten foglalkozott kora színházával, amelyet finoman fogalmazva nem szeretett, korabeli színházi rendezők, színészek elképzeléseiért nem rajongott, két színpadi játékot is írt (A törvénytelen fiú és A családapa), az egyik víg-, míg a másik szomorújáték, és gondolatait a színházról (és a világról) fiktív párbeszédekben, Rameau unokaöccse című művében fejtette ki. Itt jegyezzük meg, hogy Egyed Emese nagy terjedelmű, rengeteg adalékot, vibráló, ma is aktuális diderot-i kérdést feszeget, s arra keresi a választ, hogy a korabeli és az utána következő évszázadok színházai miért nem tudtak semmit kezdeni Diderot villódzóan izgalmas, teátrumról szóló felfogásával. Diderot kijelentette, hogy a közönségre a látvány erőteljesebben hat, mint bármelyik míves szöveg. És most fél fordulat hátrafelé: a hatvanas és a hetvenes évek meghatározó jelentőségű nagy román rendezője, David Esrig felfedezte a mai színház számára is Diderot művét, a Rameau unokaöccsét állította színpadra: a zeneszerzőt Marin Moraru, anarchista vagy hippi idolokat parodizáló unokaöccsét Gheorghe Dinică alakította máig emlékezetesen, s mindez egy olyan díszlet terében valósult meg (a látvány!, mégis a látvány!), amely méltó keretet teremtett az elvont(nak) tűnő dialógusokhoz. A továbbiakban Egyed Emese beszélt a kötet tanulmányairól, és alkalmat teremtett a két jelen levő szerzőnek dolgozata bemutatására. Bartha Katalin Ágnes Neoabszolutizmus és színházi kultúra című tanulmánya a Bach-korszak cenzúráját és színpadi dramaturgiáját széles körűen bemutatva, a korabeli A velencei kalmár-előadások kapcsán három nagy színész, sorrendben Fáncsy Lajos, az angol, néger színész, Ira Alridge (róla Ligeti Ernő írt Az idegen csillag címmel a hetvenes években a Romániai Magyar Írók sorozatban újra kiadott regényt), Tóth József Shylock-alakításairól beszélt. Tőkés Orsolya tanulmánya nagy nemzeti drámáink egyikéről, a Csongor és Tündéről szól, a Dráma – rendezés – kritika tükrében vizsgálja Vörösmarty nagy művének színpadi történetét. Figyelemre méltó tanulmány Konkoly Zsolt A magyar nyelvű színjátszás jogi kerete a 19. század első felében című írása is, de legizgalmasabbnak, legalábbis számomra, Láng Orsolya filmről szóló esszéje (Ami a beállítás mögül kivillan) tűnik. Villódzóan izgalmas, filmes példák során át közelíti tárgyát, helyenként vitára, ellenvetésekre ingerel, beszippantja tehát olvasóját, és összevetésekre készteti saját elképzeléseit vélt, valóságos, virtuális olvasója elképzeléseivel.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újjávarázsolták az emlékművet Barátoson
Régi pompájában díszeleg a barátosi Erzsébet-kertben az országzászló talapzata. Legnagyobb ékessége, a magyar zászló ott lobogott tegnap az árbocon, a nemzeti címer is visszakerült. Közel hetvenévnyi enyészet után tegnap avatták újra a restaurált emlékművet. Az ünnepségen a barátosiak mellett ott volt testvértelepülésük, Pálmonostora küldöttsége, Csige Sándor csíkszeredai magyar vezető konzul, Tamás Sándor megyeitanács-elnök. A zászlót a magyar küldöttség vezetője, Rádiné Gémes Ildikó polgármester adta át a barátosiaknak, Pálmonostora ajándéka a kőbe faragott címer is.
Az emlékmű történetét Kerestély Csaba polgármester elevenítette fel ünnepi beszédében. 1942. október 4-én avatták, Kispest ajándékaként épülhetett meg a háborús hősök emlékműve. Most három emléktábla hirdeti a világégésekben és az 1848–49-es szabadságharcban hősi halált halt 62 barátosi nevét. Az emlékmű felújítását a megyei tanács és a Székely Nemzeti Múzeum támogatta helybeliek közreműködésével – mondta a polgármester. Tamás Sándor köszöntőjében elismerését fejezte ki Kerestély Csabának, Vargha Mihály múzeumigazgató és munkatársai munkáját külön kiemelte, mint mondta: „újravarázsolták az emlékművet”. A leleplezés és zászlófelvonás után Bóné Sándor Barna lelkész mondott áldást, rövid beszédében – akárcsak az azt megelőző igehirdetésen – a nemzeti összefogás szükségességét hangsúlyozta. Ne csak régi hőstettekre emlékeztessen, az eljövendő küzdelmekre is erősítsen az emlékmű – mondta. Rádiné Gémes Ildikó a barátosi kapcsolat kialakulásáról beszélt. Tavaly ismerték meg egymást, azóta a testvértelepülési szerződést mindkét helység tanácsa elfogadta. Pálmonostora 1800 lelkes település, lakossága több mint negyede tanyákon lakik. Az ottaniak üdvözletének tolmácsolása mellett a polgármester nyilvánosan hívta meg a barátosiakat a jövő heti faluünnepükre. Az ünnepségen a pákéi Kádár Izabella népdalokat énekelt, Nagy Antónia szavalt – oktatójuk Bagoly Antónia tanítónő. Az emlékmű leleplezése a hagyományos barátosi fúvóstalálkozó részeként zajlott. A Kelemen Szilárd vezette Ferenc Ernő Református Fúvósegyelet idén 42. alkalommal szervezte meg a találkozót. A vendégek között volt az uzoni Atlantisz fúvószenekar és mazsorettcsoport, az étfalvi, borszéki, székelykeresztúri fúvószenekar.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mag is, a föld is jó volt (Tízéves a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum)
Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum. A szombati rendezvényen mutatták be az érdeklődőknek a múzeum két új állandó tárlatát is: a Békebeli otthonok. Egy pávai tanítócsalád polgári lakáskultúrája (rendezte Dimény Attila), illetve A zabolai Condrea család otthona (rendezte Kinda István). Az eseményen a hazai és magyarországi kultúra jeles személyiségei, muzeológusok, a téma iránt érdeklődő polgárok, gyerekek voltak jelen.
Vargha Mihály a Székely Nemzeti Múzeum „kishúgaként”, az intézmény legfiatalabb külső egységeként köszöntötte a jubiláló zabolai tárlatot. „Minden falunak kellene hogy legyen ilyen múzeuma. A zabolai közösség becsülje meg saját múzeumát” – hangsúlyozta. Ligia Fulga, a Brassói Néprajzi Múzeum igazgatója egyedinek értékelte a két új tárlatot. „Nagyon fontos, hogy a fiatalok, gyerekek megismerhessék, hogyan éltek az őket megelőző nemzedékek” – nyomatékosított. Dimény Attila az általa rendezett tárlat értékét taglalva mondta: egy családtól származik, ez nagyon fontos, ma már igen ritka az ilyen teljes lakberendezés. Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa megjegyezte: a tízéves évforduló még szebb lehetett volna, ha a zabolai múzeumnak lehetne állandó, teljes munkakörű alkalmazottja, aki az új kiállítások rendezésében is szerepet vállalna. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke a zabolai múzeum megnyitásakor is jelen volt. Most, a tízéves évfordulón díszoklevéllel tüntette ki a múzeum munkaközösségét. Pozsony Ferenc, a múzeum megálmodója, alapítója – aki az ünnepség során a tőle megszokott szerénységgel nem mondott bővebb ünnepi beszédet – Kötő József tíz évvel ezelőtti ajándékát vette elő zsebéből: egy miniatűr Nofertiti-szobrot.
Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője – aki 2004-ben a zabolai múzeum „keresztelőjén” is részt vett – a budapesti Hagyományok Háza Utolsó óra programja részeként gyűjtött, 50 CD-n rögzített folklóranyagot ajándékozott az ünneplő múzeumnak. A magyar kormány csángó múzeumot érintő támogatásáról elmondta: a mag is, a föld is jó volt, a múzeum jó példája annak, hogy érdemes az ilyen ügyek mellé állni.
A zabolai Mihai Condrea – akinek családi lakásberendezését most a múzeum tájházában lehet megtekinteni – jó ismerőse nagyapjának – elevenítette fel Pozsony Ferenc. A Mihai Condrea (1901–1984) és felesége, Maria Furtună (1910–2001) házában megőrzött bútorokat és textíliákat a zabolai önkormányzat segítségével vásárolta meg a csángó múzeum. A bútorok nagy része Zabolához közeli kisvárosokban készült szecessziós stílusban, a konyha viszont régiesebb formákat őriz. A Kinda István rendezésében elkészült kiállítás darabjait Jakabfi Edit, a múzeum restaurátora készítette elő a tárlatra.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Létrehozzák a Székely Határőrség Múzeumát
Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy önkormányzata létrehozza Sepsiszentgyörgyön a Székely Határőrség Múzeumát – jelen- tette be Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott elnöke.
A székelyföldi Kovászna megye önkormányzatának az MTI-hez eljuttatott szombati közleménye szerint Tamás Sándor a Székely határőrzés évszázadai című tudományos konferencia megnyitóján mondott beszédet a Székely Nemzeti Múzeumban. „Közel egy évezreden keresztül védte a székelység Európának ezt a szegletét. Elérkezettnek látjuk az időt, hogy történészek, régészek, kutatók szakmai támogatásával, az általuk megjelölt múzeumi tárgyakkal, itt Sepsiszentgyörgyön a Lábas Házban létrehozzuk a Székely Határőrség Múzeumát" – idézte a közlemény Tamás Sándort.
Az oszlopos homlokzata miatt Lábas Házként emlegetett 1821-ben épült impozáns épületben egykor a székely huszárezred parancsnoksága működött.
Tamás Sándor megemlítette, a székelység katonai múltjának számos tárgyi bizonyítéka van, és az erre vonatkozó írott anyag is könyvtárakra rúg. Hozzátette, Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy elöljáróit régóta foglalkoztatja a múzeum létrehozásának a gondolata. „Úgy véljük, hogy a történészek, kutatók segítségével olyan kiállításanyagot tudunk megszerezni, amely méltó tükre lesz a székelyek tetteinek" – idézi a közlemény a politikust. Az elöljáró megemlítette, a Székely Határőrség Múzeumának a létrehozásához szellemi támogatást ígért Csikány Tamás történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára, a pénteki sepsiszentgyörgyi konferencia társszervezője.
A konferencián előadások hangzottak el Erdély határainak védelméről, az osztrák-török háborúról, a székelységgel kapcsolatos statisztikai adatokról, az austerlitzi csatáról, az 1848-as forradalom uzoni eseményeiről, a csendőrség és a székelység közös határőrző tevékenységéről és a székelyek lőfegyvereiről. MTI
Erdély.ma

Székely határőrség: konferencia és múzeum
Csikány Tamás történész, a magyarországi Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára kezdeményezésére került sor A székely határőrzés évszázadai című, a Székely Nemzeti Múzeumban tegnap zajlott tudományos konferenciára, mely alkalommal Tamás Sándor megyeitanács-elnök bejelentette: létrehozzák a Lábas Házban a Székely Határőrség múzeumát.
Életben tartani, illetve tovább vinni azt az elképzelést, hogy Székelyföld nyilvánvalóvá váljon a magunk számára, de lássék Bukarestből, Budapestről, és Brüsszelből is, ezért vált a tudományos konferencia támogatójává Kovászna Megye Tanácsa – fejtette ki Tamás Sándor az esemény megnyitóján. Bejelentette, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel egyeztettek arról, a Lábas Hában, az egykori székely határőrség ezredparancsnokságának székhelyén múzeumot hoznak létre, ehhez a szakemberek támogatását kérte. Csikány Tamás történész felemlítette, a múzeum alapításának ötlete nem újkeletű, a nagyajtai, mostanára eléggé romos állapotba került huszárlaktanya-épület ilyen jellegű hasznosítását is javasolta már, de a sepsiszentgyörgyi helyszín sokkal megfelelőbb a célnak. A konferenciáról elmondta, az Új Széchenyi-terv révén tavaly az egyetem által elnyert pályázat részeként valósulhatott meg, ezen ismertetik a kutatók témáikat, kutatási eredményeiket. És hogy miért éppen a székely határőrség sok anyaországi történész kutatási területe? Mert a székely történelem a magyar történelem része, ráadásul annyira gazdag, hogy igen sok történészt el tud tartani – fejtette ki.
A konferencián, két ülésszakban Demeter László történész, Erdővidék Múzeumának muzeológusa, illetve Csikány Tamás vezetésével Bordi Zsigmond Loránd és Cserey Zoltán helybeli, illetve Szem Géza, Csikány Tamás, Süli Attila, Kaiser Ferenc, Soós Péter magyarországi szakemberek tartottak előadást, akik ma a háromszéki ’48-as emlékhelyek bejárásával zárják a rendezvényt.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bálint Gábor újraértékelése
Száz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára.
A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt.
Tatárok és mongolok
A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt.
Hun kutatás
Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették.
Dravida- vagy tamil-kérdés
Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát.
Kabardok, avagy kaukázusi magyarok
Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója!
Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós.
(Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Haszmann Pál megvalósult álma (Negyvenéves a csernátoni múzeum)
Idős Haszamnn Pál sokat dédelgetett álma negyven esztendeje kapott intézményes keretet, megvalósulása e négy évtized alatt beteljesedett, hiszen a csernátoni múzeum tárgyi örökségünk páratlan gyűjteményét mondhatja magáénak, a körötte kialakult szellemi műhely a magyar nyelvterület minden kis szegletében ismert. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik esztendejét ünnepelte szombaton, ahogy illik, és ahogy kell: saját értékeinek felmutatásával, az ínséges időkben is jövőépítő szellemiség kisugárzásával.
Erős zaj riasztotta szombat reggel a csernátoniakat, olyasféle burrogás, amire még az öregek jól emlékeznek: bő fél évszázada vagy inkább egy szűkebb emberöltő ideje még mindennapos volt az ilyen zaj. Most csak a mezőkövesdiek által az ünnepségre elhozott traktorok vonultak végig a falun, mintegy hívogatóként az ünnepségre. Ami különösebben nem is szükségeltetett, merthogy a déli harangszó után már szép számban gyülekeztek helyiek és vendégek a Damokos-kúria udvarán, csodálták a sorba állított régi masinákat, és sandán kémlelték az eget. A Székely Nemzeti Múzeum olyan, akár egy öreg fa, száznegyven éves gyökerekkel és életerős hajtásokkal – ezek egyike az intézmény csernátoni részlege, mely legenda, az élő múzeum példája, egy nyitott műhely, ahol olyan a hely szelleme, amilyent sehol máshol nem találni – mondta az ünnepi rendezvény megnyitóján Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja emlékeztette az egybegyűlteket, idén ifj. Haszmann Pál a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A múzeum szerepére felhívva a figyelmet kiemelte: a tárgyi örökség fontos identitásképző elem, de hogy ezek megmaradjanak, a tudást is át kell adni, és ebben kiemelten fontos szerepet töltött be és tölt be most is a múzeum. Tamás Sándor megyeitanács-elnök bonyolult múzeumi rendszerünk gyöngyszemének nevezte a csernátoni részleget, mely élő múzeumnál is tágabb, kisugárzása mindenkit magával ragadó. Köszöntőjében azt kívánta, a múzeum alkalmazottjainak jó sok munkájuk legyen, olyan, aminek értelme, haszna és gyümölcse van. Bölöni Dávid múlt, jelen és jövő összefogójaként méltatta a múzeumot, melynek alapítója és az őt követők értéket hagytak, ezáltal erőt adva a közösségnek – a község polgármestere megköszönte nekik, hogy kultúránk megőrzésének ezt az útját választották. A köszöntőbeszédekre reagálva D. Haszmann Orsolya kiemelte: idős Haszmann Pál álmának valóra válása csak úgy történhetett meg, hogy sokan hittek álmában, a múzeumalapító szellemi örökségének továbbvitele, akár édesapjának, neki is kötelessége, így hát számukra, a család mindenikének számára a múzeumban dolgozni nem munkahelyre járást jelent, hanem életformát. Ennyi szép beszéd hallatán az idő is elpityeregte magát, az ünneplő közönség a kúriába szorult hát, ahol a Jakab Árpád vezette falukórus mutatkozott be. Kinda István néprajzos A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című képes albumot, a Székely Nemzeti Múzeum legújabb kiadványát mutatta be, a D. Haszmann Orsolya által írt könyv a múzeum gyűjteményeinek ismertetése mellett az alapító életrajzát is tartalmazza. A rádiógyűjteményt ismertető és méltató előadások már ismét a szabad ég alatt hangozhattak el, zenei keretben: előtte az Ágoston József vezette férfidalkör, utána a Codex régizene-együttes borús-derűs koncertje szórakoztatta a közönséget (felvételünk). Az ünnepség fénypontját kétségkívül a burrogtató jelentette, erre apróságtól hajlott hátú idősig mindenki kíváncsian várt. A mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményben található, a mezőkövesdi és gyöngyösi szakemberek önzetlen segítségével feljavított traktorok és stabil motorok beindítása nem kis erőfeszítést és türelmet igénylő munka, ha egy-egy gép megkutyálja magát, máris jön a gépész magyarázata: darabos a benzin. De a kitartás mindig meghozza gyümölcsét, minden működőképes motor előbb-utóbb elkezd pöfögni, melyik duruzsolóan, melyik ritkákat rotyogva, és némi előmelegítés után az egyik, Magyarországról ez alkalomra hozott öreg traktor is berobban, a szó legszorosabb értelmében, hogy hangjánál csak füstje nagyobb. Kádár Zoltán, a mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépmúzeum igazgatója, majd Lévay Sándor vállalkozó, gépgyűjtő nemcsak a gépészszakma rejtelmeire, de a magyar technikai históriára is kitérő magyarázatai közben megszólal aztán szerény hangon a csernátoni gyűjtemény öreg McCormick traktorja is, és a sok búgás és brummogás közt végül a temető kapujából visszahozott Hofherr, melynek gyönyörűen restaurált édestestvére pár perccel korábban a füsttől és bűztől menekülők tapsát mégis kivívta. Ez a Hofherr traktor, mely sok éven át nyakig a mocsárban rejtőzött, a legtöbb munkát igényelte, beindítani is csak egy nappal az ünnepség előtt sikerült a magyarországi gépészeknek, hangját hallva a közönség öröme és lelkesülése nekik is, de a múzeum közösségének is szólt. És napnyugtáig burrogtak a gépek, és duruzsoltak az emberek, míg a nóta is fel nem hangzott.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobor Kós Károlynak Sztánán
Kós Károlynak, a neves erdélyi írónak, építésznek állítanak szobrot a Szilágy megyei Sztánán. Az emlékmű a Sztánai Református Egyházközség, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Szilágy megyei RMDSZ kezdeményezésére, az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. A mellszobor Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása, az avatóünnepségre október 13-án, vasárnap 11 órakor a sztánai református templom előtt kerül sor.
Kós Károly életének fontos helyszíne volt a kis kalotaszegi település, Sztána: 1910-ben felépítette későbbi lakóházát, a Varjúvárat, és családjával együtt hosszú időn át itt élt. Több fontos szépirodalmi műve mellett 1921-ben itt írja meg az erdélyi magyarság önszerveződése szempontjából máig meghatározó röpiratát, a Kiáltó Szót.
1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. 1948–1949-ben a Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt.
Élete során Kós Károly számos közéleti szerepet vállalt: 1912 telén Kalotaszeg címmel lapot indított. Alapító tagja volt az Erdélyi Néppártnak (1921) és 1922-ben Vasárnap címmel képes politikai újságot indított és szerkesztett. A második világháború után, a demokratikus átalakulásban reménykedve, a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztségét töltötte be.
Építészként a magyar népi építkezésre alapozott. Stílusát jellemzi a zebegényi katolikus, Kolozsvárt a Monostor úti református ("kakasos") templom, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Nemzeti Múzeum "tornyos palotája".
A szervezők mindenkit szeretettel várnak a rendezvényre.
Népújság (Marosvásárhely)

Hogyan lett Háromszékből Kovászna megye: könyvbemutató a 45 éves évfordulóra
45 évvel ezelőtt született Kovászna megye jelenlegi formája. Ebből az alkalomból a "vajúdás", a születés és az első négy év körülményeit bemutató könyvet jelentettek meg Háromszéken.
Az Újjászületés. Háromszékből Kovászna – Kovászna megye megszervezése és intézményesülése, 1968–1972 címet viselő, Erdélyben az egyetlen ilyen típusú, tudományos kutatás alapján készült hiánypótló kiadvány. A könyvet pénteken este több mint száz fős közönség előtt mutatták be Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményre eljött és üdvözölte a kezdeményezést Király Károly, aki 1968-1972 között Kovászna megye első titkára volt. Az 1968-ban lebonyolított közigazgatási reform során létrejött új megyék kialakulása és működése kevésbé kutatott kérdéskör. A román történetírás szinte teljes mértékben elhanyagolta ezt a kérdéskört. A magyarság számára fontos gazdasági, kulturális intézményekkel bíró székelyföldi megyék megalakulása és működése inkább az erdélyi magyar közvéleményt érdekelte. Ezért is hiánypótló ez a kiadvány. A házigazda Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor egy 1968-ban, Brassóban megjelent Új Idő című újságot mutatott és olvasta fel belőle éppen a megye alakuló ülésének jegyzőkönyvét és a Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárnak intézett üdvözlő táviratot is ebből az alkalomból. Elmondta, hogy roppant fontos dolognak tartotta ennek a könyvnek a megszületését. Ismertette azt az igényt, amely két évvel ezelőtt életre hívta a könyvet. Úgy fogalmazott: szükség van arra, hogy lássuk honnan indultunk és, hogy hol tartunk ma. Kifejtette, hogy folytatni szeretnék a kutatómunkát, újabb időszakokat felölelő korszakokról terveznek további könyveket kiadni. A három fiatal történészből álló szerzőtrió – Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András és Kelemen Kálmán Lóránt – által írt könyvet Nagy Botond levéltáros mutatta be. A munkát – a szakmaiságán túl – olvasóbarát elbeszélésként jellemezte. A könyvben bemutatott elemzés célja Kovászna megye létrejöttének bemutatása. Az, hogy hogyan zajlott le az 1968-as közigazgatási reform Romániában, hogyan és milyen szempontok alapján szervezték meg és milyen történelmi tényezők, milyen központi és helyi események, tényezők befolyásolták akkoriban Kovászna megye születését. Hogyan épült ki a megyei intézményrendszer, hogyan működött, milyen szerepet játszott a térség kulturális és gazdasági életében. Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője is méltatta a könyvet. Ő úgy értékelte: a könyv érdekfeszítő olvasmány, azoknak, akik szeretik a "politikai krimit". Ezen túl pedig tanulságul szolgálhat arról, hogy milyen hatása lehet a kultúrának az identitás megőrzésében. A könyvben külön fejezet számol be a létrejött új megyét működtető politikai és kulturális elit elemzéséről, megvizsgálva a hatalomgyakorlásban és közösségszolgálatban folytatott tevékenységeket is. Itt kapcsolódott be a beszélgetésben a hajdani szókimondó és sokszor kritikusnak titulált Megyei Tükör napilap két újságírója, Czegő Zoltán és Gajzágó Márton is, akik anekdotákkal elevenítették fel emlékeiket a korról. Király Károly - Vargha Mihály szerint az események koronatanúja - negyvenöt év távlatából idézte fel az egykori megyei elsőtitkár szemszögéből az eseményeket. Elmondta: az akkori Kovászna megye létrehozásában nem az övé az érdem, még csak nem is a Fazekas Jánosé, hanem a közembereké és a falusi értelmiségieké. "Ezt kellene tudatosítani ma is, és az emberek hangsúlyos fellépésére lenne szükség jogaink, érdekeink megőrzéséért. Az akkori és a mai időkben is a legfontosabb szempont, a cél a megmaradás" – mondta Király Károly. A könyvbemutatón egy kamara-kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők a megyésítés dokumentumaiból, és az abban az időszakban készült Bortnyik György-fotókból. A könyv megvásárolható Sepsiszentgyörgyön, Kovászna Megyei Művelődési Központ székhelyén (Szabadság tér, 2. szám). Ára 40 lej.
(Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája)
Novák, Csaba Zoltán és Tóth-Bartos András, Kelemen Kálmán Lóránt: ÚJJÁSZÜLETÉS, HÁROMSZÉKBŐL KOVÁSZNA. Kovászna megye megszervezése és intézményesülése 1968–1972. /Háromszék Vármegye Kiadó - Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013/
Transindex.ro

Könyv Kovászna megye születéséről
45 évvel ezelőtt született Kovászna megye jelenlegi formája. Ebből az alkalomból a „vajúdás", a születés és az első négy év körülményeit bemutató könyvet jelentettek meg Háromszéken.
Az Újjászületés. Háromszékből Kovászna – Kovászna megye megszervezése és intézményesülése, 1968–1972 címet viselő, Erdélyben az egyetlen ilyen típusú, tudományos kutatás alapján készült hiánypótló kiadvány. A könyvet több mint száz fős közönség előtt mutatták be Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményre eljött és üdvözölte a kezdeményezést Király Károly, aki 1968-1972 között Kovászna megye első titkára volt.
Duna Tv
Novák, Csaba Zoltán és Tóth-Bartos András, Kelemen Kálmán Lóránt: ÚJJÁSZÜLETÉS, HÁROMSZÉKBŐL KOVÁSZNA. Kovászna megye megszervezése és intézményesülése 1968–1972./Háromszék Vármegye Kiadó - Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013/
Erdély.ma

Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Adalékok dr. Balló István életrajzához
Sikerült tisztázni a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű dr. Balló István halálának időpontját. Az 1905-ben felavatott madéfalvi emlékmű márványtábláján olvasható versszakasz szerzője Szegeden alussza örök álmát.
Olvasóink bizonyára emlékeznek, hogy 2011 és 2013 között a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro portál többször cikkezett a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremléke kapcsán. Salamon János, az 1989-es fordulat utáni első madéfalvi polgármester mellé állva, sikerült megmenteni a lebontásra ítélt esztergomi síremléket, csíki és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom Önkormányzatának Képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába. Ebben az akcióban fontos szerepet játszott a Szent György Lovagrend, és ennek Esztergomban élő tagja, dr. Bárdos István művészettörténész. Az ő beadványa járt sikerrel az esztergomi önkormányzatnál.
Balló István után kutatva
Salamon János még ismerte, és az 1990-es évek elején személyesen találkozott Tamás József építész lányaival, Magdolnával és Emíliával, akik őrizték dr. Balló Istvánnak az 1906-ban a csíkszeredai Szvoboda nyomdában kiadott A madéfalvi veszedelem című, a szerző által az építésznek dedikált kötetét. Ennek fénymásolatát hozta haza Székelyföldre Salamon, és ennek szöveghű másolatát adta ki ezekben a napokban a Turul Egyesület. Az újra kiadott könyv borítóján Balási Csaba fotója látható, a nyomdai kivitelezés pedig a Hajdu Áron vezette Alutus nyomda munkaközösségét dicséri. A több mint száz évvel ezelőtt kiadott Balló-kötet volt az első önálló könyv, amely a Siculicidiummal foglalkozott. Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye csak 1939-ban jelent meg. Dr. Balló István könyvében szinte minden oldalon lábjegyzékkel találkozunk, ahol utal a felhasznált forrásokra. Elsősorban a Csík vármegye és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárának adatait használta fel. Átolvasta Losteiner Leonárd Ferenc-rendi atya Chronologia és a Szent Ferenc-rend erdélyi tartományának története c. munka kéziratát, Benkő József Transsilvania II. kötetét, a madéfalvi veszedelem után kiszállt bizottság jegyzőjének, Heidendorf Konrád Mihály önéletrajzának ide vonatkozó részeit, Nagy Imre csíksomlyói gimnáziumi tanárnak a Losteiner-mű fordítását, illetve D. Orbán Gyula, gróf Teleki Domokos, dr. Szádeczky Lajos és Kováts Tamás írásait. Dr. Balló István az első világháború idején Magyarországra települt át, életének ezt követő szakaszáról szinte semmit sem tudtak eddig a székelyföldi történészek. Levelet írtunk dr. Balló István unokájának, a Szombathelyen élő Balló Lászlónak.
Szegeden érte a halál
Íme, a Szombathelyről január 1-jén érkezett válaszlevél:
„Kedves Dobos László! Elnézését kérem a késlekedésért, de hiányzott egy fontos életrajzi adat, s ezt mostanra sikerült tisztázni. Sem én, sem a Székelyföldön működő történészek nem ismerték nagyapám elhalálozásának pontos dátumát, mivel Szegeden halt meg, s jómagam Szombathelyen születtem már. Dr. Balló István Csíkkozmáson született 1871. december 25-én, édesapja: Balló Imre kántortanító, édesanyja Albert Zenóbia volt. A csíksomlyói gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, magyar-latin szakon szerzett tanári oklevelet. Doktorátusát történelemtudományból szerezte. A Csíksomlyói Főgimnázium tanára volt 1896-tól, 1907-től pedig Csík vármegye főtanfelügyelője. Első felesége: Balogh Berta, akitől István fia született. Berta fiatalon elhunyt. Második felesége Láng Irén volt, a család az 1910-es évek elejétől Tordán élt, itt született 1911-ben édesapám: Balló László. A családban négy gyermek nevelkedett, két leány is született: Ilona és Piroska. A Balló-család 1914-ben Csongrád vármegyébe települt át, ahol nagyapám gimnáziumi görög-latin-történelem tanár volt az 1922-es nyugállományba vonulásáig. Ezután csanádi főtanfelügyelőként tevékenykedett. Szegeden érte a halál 1953. december 9-én, s itt temették el a Belvárosi Temetőben. (Gyermekei közül a két leánya élt akkor Szegeden. Szeged Kállay – fasor 25. sz. alatt, majd a Dugonics tér 2. szám alatt laktak, ez utóbbi címen jelenleg a Romániai Kulturális Intézet működik.). Főbb munkái a Csíksomlyói Főgimnázium Értesítőjében jelentek meg, illetve könyv alakban: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése (1897.), Báthori Endre bíbornok és erdélyi fejedelem halála (1899.), Teleki Mihály ( életrajz ,1903.), A madéfalvi veszedelem (1906.). Nem jelent meg azonban a Szemelvények P. Loisteiner Lénárd kéziratából című munkája, ennek kéziratát jómagam őrzöm. Fáradhatatlanul kutatott magán- (családi) és egyházi levéltárakban a székelység történelmi emlékei után, és számtalan fontos okiratot és adatot tárt fel és dokumentált. A Magyar Történelmi Tár közölte 1899-ben az alábbi publikációit: Tatár rabság (1662, 1665), A külföldi iskolázás történetéhez (1593) és Adatok a székelyek történetéhez (1466-1575). A Székely Oklevéltár köteteinek szerkesztője: dr. Szádeczky Lajos (más források dr. Szádeczky-Kardoss Lajosként emlegetik) segítőjeként említette nagyapámat: „Csíkvármegye területén a kutatásban, majd a feldolgozásban derék munkatársam volt akkor jeles tanítványom, most csíksomlyai gymn. tanár Balló István, a vármegye szülötte, a ki ezután is folytatta a kutatást" (...).Az Irodalmi Szemlében a Székely Oklevéltár VII. kötetének megjelenésekor a könyvismertetőt nagyapám írta. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében 1899-ben az alábbi írásai jelentek meg: Lóorvosságok és kuruzslások a XVI. századból és Adatok a csíki negyedfél megye havasainak közös birtoklásáról. Hargitaváralja jelképes székely község hiv. Közlönye, az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóirata Szegeden jelent meg (Trianon után). Ebben publikálta „Báthory István lengyel király és a székelyek", valamint a „Székelyek három rendje" című írását. 1943-ban Szegeden jelent meg tollából A székelyek régi története és lófő Csíkszentgyörgyi Jósa János / írta Csíkszentimrei Balló István ([1943]) Könyv/monográfia. Kétségtelenül legjelentősebb műve az a közel 8500 oldalnyi terjedelmű kézirat, amelyben vármegyékbe csoportosítva helységenként feldolgozza a Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. Ezt a hatalmas szellemi örökséget én kaptam meg, gyermekkorom óta őrzöm, és szándékom szerint a Csíki Székely Múzeumnak ajándékozom, hogy őseink történelmének mai és jövőbeni kutatói mindenkor hozzáférhessenek. Ezen szándékomat levélben már közöltem Gyarmati Zsolt igazgató úrral. Terveim szerint tavasszal személyesen fogom átadni Csíkszeredában a kéziratot. Sikeres, békés, boldog új esztendőt kívánva üdvözli: Balló László Szombathelyről (A Magyar Irószövetség tagja).”
A Siculicidium emlékmű
A madéfalvi emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. Az emlékmű terveit a csíkszeredai születésű, akkor Budapesten élt Tamás József építészmérnök ingyen készítette el. A kivitelező Szász István építész volt, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta.
Dobos László
Székelyhon.ro,

Ismerjük meg Észak-Erdélyt
Negyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el.
A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába.
A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással.
A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda.
A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is.
Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás!
DR. PÉTER SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

. Az erdélyi magyar közgyűjtemények rendszerezéséről egyeztettek
Az erdélyi magyar közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tartott megbeszélést Kolozsváron az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) és az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) a hét végén.
A magyar többségű irányítás alatt álló múzeumok, könyvtárak, felsőoktatási intézmények és egyházi levéltárak képviselőivel folytatott egyeztetés célja egy minden területet lefedő intézményi gyűjtési kör létrehozása, amely segít megőrizni az erdélyi magyarság szellemi hagyatékát, megőrzésére, jövőjének biztosítására.
„Sajnos nagyon sok olyan – elsősorban levéltári jellegű – hagyaték található Erdély-szerte, amelynek bizonytalan a jövője. A közvélemény számára nem egyértelmű, hogy a különböző hagyatékok elhelyezése hol biztosítja azok megőrzését, szakszerű tárolását, feldolgozását, kutathatóvá tételét, ezért egyre többen magyarországi elhelyezésében gondolkodnak" – hangsúlyozta Székely István, a KAT elnöke. Hozzátette, több olyan esetről is tudnak, amikor egyik-másik intézmény – elsősorban helyhiány miatt, vagy pedig a gyűjtési terület jellege okán – visszautasította az örökösök értékes felajánlását.
„A mostani tanácskozást egy hosszabb egyeztetés első lépésének szántuk. Kitértünk az erdélyi nagyvárosok intézményeivel való együttműködésre, a levéltári hagyatékok digitalizálására, a fondjegyzékek – a levéltár nyilvántartási segédletei – összeállításának nehézségeire" – fejtette ki Székely István. A KAT elnöke rámutatott, elkezdték a gyűjtési területek pontosítását, e tekintetben az okoz gondot, hogy a múzeumok jelentős része egy-egy régió teljes lefedésében gondolkozik, és nem valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
„Jelenleg is vannak szakosodott intézmények: az EME a tudományos jellegű hagyatékokat gyűjti, az EMKE az irodalmi jellegűeket, a Székely Nemzeti Múzeum új részleget hozott létre az 1945 utáni kortárs és modern erdélyi magyar képzőművészet összegyűjtésére. Halaszthatatlannak tűnik az 1989 utáni kiadványokat összegyűjtő könyvtár létrehozása, ugyanakkor jelenleg esetleges a természettudományi jellegű hagyatékok befogadása" – fogalmazott a KAT elnöke.
Krónika (Kolozsvár),

ÖSSZEHANGOLT GYŰJTÉS
Hova kerüljenek az erdélyi magyar közgyűjtemények?
Egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, ezért is szükséges törődni a gyűjtéssel, elhelyezéssel - mondja Székely István.
A közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tanácskozott múlt héten a Kulturális Autonómia Tanács és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az egyeztetés fő céljaként egy olyan gyűjtési kör megszervezését nevezték meg, amely a hagyatékok kezelését, elhelyezését megkönnyítené, vagy egyáltalán, lehetővé tenné. A részletekről Székely Istvánt, a KAT elnökét kérdeztük.
Mi a legnagyobb probléma jelenleg a gyűjteményekkel, hagyatékokkal?
Székely István: Azt tapasztaljuk, hogy egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, olyanokat is, amelyek az erdélyi magyar kultúra, tudományosság, művelődés részét képezik. Az örökös, vagy a hagyatékkezelő legfontosabb szempontja a hagyaték biztonságba helyezése – azt keresik, hol adottak a feltételek ahhoz, hogy ezek a szellemi teljesítmények túléljék az alkotó fizikai létét, hol biztosítottak hosszútávon a feldolgozás, a kutathatóvá tétel feltételei, hogyan lehetséges visszaforgatni ezeket az értékeket az egyetemes szellemi életbe.
Ha azt szeretnénk, hogy ezek a hagyatékok Erdélyben maradjanak, több feltételt kell teljesíteni. Többek között tisztázni kell, hogy melyik múzeum, levéltár, könyvtár rendelkezik bizonyos területeken összerdélyi gyűjtési körrel, szükséges egyfajta szakosodás. Például a székelyföldi közintézmények többsége egy-egy régiót fed le a teljesség igényével, legyen az a Csíki- vagy a Gyergyói-medence; nem gondolkodnak valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
Ennek pontosítása a jogi háttér miatt is fontos. A '90-es évek elején azt gondoltuk, hogy azt az intézményrendszert, amely autonómia kapcsán jogköröket vesz át az államtól, a civil társadalomból tudjuk felépíteni. Tehát civil szervezeteket kel létrehozni és megerősíteni annyira, hogy alkalmasak legyenek bizonyos állami feladatkörök átvételére. Viszont már a '90-es évek végén látszott, hogy ez az elképzelés Kelet-Európában sehol se vált valóra, az államközpontú elit nem számít a civil szervezetek partnerségére. Olyannyira nem, hogy ezek finanszírozása sem megoldott, a hozzáférhető pályázati pénzek nem alkalmasak hosszú távú, nagyobb lélegzetű fejlesztésekre. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkormányzati intézmények előtt szabad az út: jó eséllyel pályázhatnak EU-s támogatásokra, haszonélvezői lehetnek kormányhatározatoknak, eseti adminisztratív döntéseknek.
Az első beszélgetésre azokat az intézményeket hívtuk meg, ahol jelenleg biztosított a “magyar többségű” döntéshozás: a székelyföldi megyei és városi múzeumokat, könyvtárakat, az egyházi levéltárakat, illetve a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet. A civil társadalom esetében az első körben az EME-re és az EMKE-re gondoltunk, az ő esetükben beszélhetünk egy olyan fokú stabilitásról, amely valamely feladat hosszú távú ellátásához szükséges.
Miben sikerült eddig egyeztetni?
- Az egyeztetés során megvizsgáltuk azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetében el lehet helyezni bizonyos hagyatékokat olyan intézményekben, mint mondjuk a Maros Megyei Múzeum vagy a nagyváradi, kolozsvári múzeumok, ahol nem beszélhetünk arról, hogy hosszú távon biztosított a magyar többségű képviselet a döntéshozatalban. Ezekben az esetekben az a kérdés, hogy a múzeumok melletti alapítványok tudnak-e fogadni hagyatékokat, illetve letétként, a tulajdonjog fenntartása mellett be tudják-e vinni a múzeumokba.
A másik téma az volt, hogy az – elsősorban székelyföldi – múzeumok, könyvtárak fel tudnak-e vállalni egyes szakterületek összerdélyi gyűjtését. Van erre egy jó példa: a Székely Nemzeti Múzeum létrehozta az 1945 utáni időszakra fókuszáló modern és kortárs képzőművészeti közgyűjteményt, amely gyűjtési területként megpróbálja teljes Erdélyt lefedni. Tehát van egy adott témára szakosodott intézmény, ahová mindent össze lehet gyűjteni, ami fontos az 1945 utáni képzőművészetben. Másik jó példa a Sapientia, ahol az egyes szakoknak megfelelő gyűjtési kört vállalják; ami például azt jelenti, hogy a kolozsvári jogi szakon a jogi természetű hagyatékokat fogadják be.
Milyen természetű hagyatékok elhelyezése élvez prioritást?
- Elsősorban levéltári anyag elhelyezéséről van szó. A jelentős piaci értéket képviselő tárgyak megszerzésére anyagi erőforrásra lenne szükség, ezzel kevés intézmény rendelkezik. A levéltári típusú hagyatéknak van igazán jelentősége: levelezések, feljegyzések, kéziratban maradt tanulmányok, kutatások adatai. Piaci értékük ezeknek ritkán van, ezért ezek kallódnak el leghamarabb. A könyvek esetében az tapasztaljuk, hogy ha ilyen ütemben haladnak a digitalizálási programok, 20-30 év múlva minden digitalizálva lesz, ami fontos, tehát a múzeumi értéket nem képviselő könyvek megőrzése nem kiemelt prioritás. Kiemelt fontosságúak azonban a '90 után kiadott kiadványok. Régebb azt gondoltuk, az Országos Széchényi Könyvtár célzott gyűjtése elegendő lesz, viszont világossá vált, hogy Budapestről ezeket nem lehet utólag összegyűjteni. Nagy kihívás egy olyan országos gyűjtőkönyvtár, amely a '89 utáni magyar nyelven megjelent könyveket gyűjti össze, hiszen ekkor robbanásszerűen fejlődött a könyvkiadás, lapkiadás. Van olyan folyóirat, amelynek 1-2 száma jelent meg, ezeket is össze kellene gyűjteni.
Egyetemi, városi könyvtárakból nem lehetne ezt megoldani?
-'89 után Kiss Jenő vezetésével a Kovászna megyei könyvtár próbálkozott a teljes körű gyűjtéssel, de ez csak akkor lehet eredményes, ha Erdély összes könyvtára segít nekik ebben. 1989 előtt, a köteles példány-rendszer miatt azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé rend van, de utána összeomlott ez a rendszer, a könyvtárak pedig elsősorban a saját vonzáskörzetükben levő kiadványokat próbálták összegyűjteni. Nem beszélve arról, hogy interetnikus környezetben a magyar nyelvű kiadások gyűjtése nem volt prioritás. Nehéz téma, jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a Kovászna megyei könyvtár gondolkodik ilyen feladat vállalásában.
Említene néhány konkrét példát olyan hagyatékokra, amelyeket el szerettek volna helyezni az örökösök, de nem volt megoldható?
- Egy példát a sok közül: a Jakabffy Elemér Alapítványnál van egy nagyobb gyűjtemény a kilencvenes évek elő felének periodikáiból, amit Kuszálik Pétertől vettek át. Kérdés, hogy hol kellene ezt elhelyezni, ha már egy összerdélyi gyűjtőkönyvtár eleve túlmutat rajtuk. Itt van elhelyezve László Kálmán háromszéki mikológusnak igen érdekes levéltári természetű hagyatéka, ennek kapcsán is az a kérdés, hogy melyik közgyűjtemény gyűjti a természettudományi jellegű hagyatékokat? A közvélemény számára nem világos, melyik intézménynek mi a gyűjtési területe, ezért is nem látják biztosítva a hagyatékok jövőjét Erdélyben. Kár lenne, hogy ezek a hagyatékok szétszóródjanak, vagy Magyarországra kerüljenek, hiszen az erdélyi szellemi teljesítmény, tudományosság részét képezik.
A közgyűjteményi egyeztetést az is aktuálissá tette, hogy a magyar kormány elindította az Ithaka-programot, idén már költségvetést is biztosítva számára. A program a Kárpát-medencén kívüli hagyatékok összegyűjtéséről szólt, de azt látjuk, hogy sok erdélyi magyar hagyatékot is felajánlottak magyarországi elhelyezésre. Nem tartanám jónak, ha például a marosvásárhelyi orvosi egyetem alapító professzorainak hagyatéka kikerülne Magyarországra.
Kezdetben nem lehetne egy központi adatbázist létrehozni? - A tanácskozáson érintettük ennek kérdését is: a digitalizálást kellene összehangolni, hiszen információ hiányában sok a párhuzamosság. A másik kérdés a különböző gyűjtemények fondjegyzékének egyesítése, amely egy mindenki számára elérhető, nyilvános adatbázist eredményezne.
Transindex.ro,

Kós Károly-vándorkiállítás nyílt Kolozsváron
A Karolina téri ferences kolostor refektóriumában nyitották meg tegnap délután a Kós Károly világa 1907–1914 című vándorkiállítást.
Az ötödik helyszínéhez érkezett tárlat ötletgazdája Anthony Gall építész, Kós Károly-szakértő és Fabó Beáta, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja és Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának köszöntő szavai után Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltárának igazgatója kijelentette: Kós Károly ma is összeköti a magyar nemzet fővárosát Erdéllyel, Kalotaszeggel, Kolozsvárral és Székelyfölddel, mert emblematikus alkotásaira mindenhol mindenki büszke lehet. A kiállítás hétfőtől szombatig 11 és 17 óra között tekinthető meg, a március 11-i záróünnepségre, amelynek keretében a bővített katalógust bemutatják, Anthony Gallt is várják.
Szabadság (Kolozsvár),

Kiállítás a Kós Károly-i életmű legtermékenyebb szakaszáról
Közösségi eseménnyé vált a Kós Károly Vándorkiállítás kolozsvári megnyitója február 2-án a ferences rendi kolostor refektóriumában, hiszen nem csak a szűk szakma volt kíváncsi a tárlat anyagára.
Először archív felvételről hallgathattuk meg, amint Kós Károly Erdélybe való hazatérését indokolja, majd Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) igazgatója és Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltárának (BFL) igazgatója szólt az egybegyűltekhez.
Szabadság (Kolozsvár),

Vargha Mihály székfoglalója
Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója pénteken megtartotta székfoglalóját a Magyar Művészeti Akadémián (MMA).
Előadásának címe a Bálványok című képzőművészeti sorozatából ihletett: Bálványaim. Lapunk érdeklődésére elmondta, oldott, anekdotákkal tűzdelt előadásában bemutatta munkásságát a kezdetektől máig, ugyanakkor sort kerített a Székely Nemzeti Múzeum tömör ismertetésére is. A művészt Farkas Ádám szobrászművész laudálta. Vargha Mihály 2012-től az MMA levelező, tavaly nyártól rendes tagja. A megválasztásától számított egy éven belül meg kellett tartania székfoglalóját, erre most került sor. (Szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Összefogni a háromszéki tudományosságot
Megalakult az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) sepsiszentgyörgyi fiókja, elnökéül Bíró Boróka Júlia ifjú közgazdászt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kihelyezett tagozatának oktatóját választották.
A Bíró Boróka által kezdeményezett, a BBTE sepsiszentgyörgyi székházának Bibó István Termében szombaton tartott alakuló ülésen Sipos Gábor, az EME elnöke beszámolt az egyesület tevékenységéről. Az 1859-ben alakult, a kommunizmus éveiben beszüntetett szervezet 1990-ben újjáéledt, és folytatja tevékenységét. Tagjai tudományt művelők és tudományt pártolók. Újdonság, hogy fiókegyesületek alakultak, legutóbb tavaly Csíkszeredában. Sipos Gábor elmondta, az EME keretet biztosít, a fiókegyesületnek önszervezően kell azt tartalommal megtöltenie. A cél a tudományművelés, a kutatási eredmények népszerűsítése. Székely Zsolt történész felvetette: szükség van-e még egy szervezet létrehozására, amikor Háromszéken megvannak a csatornák, amelyeken keresztül a kutatók közölnek, és ott a tudományosság központja, a Székely Nemzeti Múzeum. A BBTE szentgyörgyi tagozatának több munkatársa, Fazakas József, Sikó-Barabási Sándor és Ráduly István a fiók szükségességéről beszélt. Vincze Mária, az EME Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudomány Szakosztályának elnöke Bíró Borókát javasolta a fiókegyesület elnöki tisztségébe, mondva, tanulmányai éveiből ismeri, szívvel-lélekkel dolgozik. A jelenlévő 18 EME-tag megszavazta a fiók létrehozását, a jelöltet elnökké s a szintén közgazdász Kulcsár Erikát titkárrá választotta.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Gábor Áron-könyvritkaság
Annak ellenére, hogy Gábor Áronról igen hamar, gyakorlatilag már halála pillanatában megszülettek a legendák, a hősi alakja köré font mítosz pedig nemcsak az 1848/49-es szabadságharc leverését követő, megtorlásokkal és megaláztatásokkal teljes időszakban vált a túléléshez szükséges fogódzóvá, de a későbbiekben, a történelem szeszélye miatt sokszoros elnyomatásba kerülő székelység életében a mai napig is, Gábor Áronról elég kevés irodalmi alkotás, még kevesebb képzőművészeti feldolgozás született.
Életének regényes feldolgozására pedig éppenséggel nagyon kevesen vállalkoztak, ezek egyike Sombori Sándor, akinek regényes krónikáját lapunk sorozatban közli. A sepsiszentgyörgyi szerző műve első megjelenése (1957) előtt majd másfél évtizeddel, a „kicsi magyar világ” korában tetőző Gábor Áron-kultusz idején jelent meg előbb a Székely Népben folytatásokban, majd 1942-ben a sepsiszentgyörgyi Jókai Nyomda kiadásában könyvként is a kézdivásárhelyi Földi István regénye, melyből aztán – akárcsak később Sombori Sándor – színdarabot is írt, kézdivásárhelyi bemutatóját a most a céhes város főterét díszítő Gábor Áron-szobor első, 1943. évi nagyváradi felavatásának napján tartották. Földi István Gábor Áron életének megírásához egy kézdivásárhelyi legendát használt fel, az író lánya, dr. Sánta Péterné Földi Anikó szerint „a kézdivásárhelyi református temető végében egyszer mutattak neki egy sírt, amely állítólag egy titokzatos, szép pesti asszony maradványait őrizte, aki akkor lett öngyilkos, amikor a kökösi ütközet után értesült Gábor Áron haláláról”. A történet egy másik változata szerint Vorwiczek Alfonz osztrák császári kapitány a feleségét küldte el Gábor Áron lemérgezésére, ám a nő szerelmes lett belé, a méreg felével előbb férjét ölte meg, majd a másik felét bevéve, Gábor Áron karjaiban halt meg, és az ő földi maradványait rejtené a kézdivásárhelyi református temető egy mára már fellelhetetlen sírja. Akármint is legyen, Földi István e helyi legendát felhasználva alkotta meg könyvében Amália figuráját, akivel – írói képzelete szerint – Gábor Áron még budapesti kiképzésének idején ismerkedik meg, és a köztük kibontakozó szerelemre építi regényét. Földinek alkalma volt hallgatni még több idős ’48-as honvéd elbeszélését, ezeket, ugyancsak lánya szerint, „elraktározta emlékezetében, vagy némelyiket le is jegyezte”, tőlük hallott a szép arcú, púpos csángó leányról, Jusztináról, akit – ugyancsak az írói fantázia szerint – Amáliával való kísérteties hasonlósága miatt fogadott élettársául Gábor Áron. Regényét egyébként már 1937-ben elkezdte írni, de csak a késő esti órákban jutott rá ideje a kézdivásárhelyi Mezőgazdasági Iskolában betöltött tanári, nevelői feladatai mellett. A könyvnek akkora sikere lett, hogy 1943-ban a Jókai Nyomda másodszor is kiadta, sőt, 1944-ben felkérték Földi Istvánt egy Gábor Áron-film forgatókönyvének megírására is, erre azonban már nem kerülhetett sor, a háború utáni Magyarországon – ahol megtelepedett a szerző és családja – már nem volt „téma” Gábor Áron.
Földi István két kiadást megért Gábor Áron című regénye mára könyvritkaságnak számít. A háromszéki közkönyvtárak egyetlen példánnyal sem rendelkeznek belőle, csupán a Székely Nemzeti Múzeumban található meg. Ezért, valamint mert rendkívül olvasmányos, történetének szövésében izgalmas, döntött a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság a regény hasonmás kiadásáról. A támogatott árú – 32 lejbe kerülő – könyv előjegyezhető a Kovászna Megyei Művelődési Központnál (Szabadság tér 2. szám, telefon: 0267 351 648, e-mail: office@cultcov.ro), a májusi megjelenésig rendelésüket leadó könyvvásárlók – akár ajándéknak, akár a házi könyvtár számára szánt példányokban – névre szóló köteteket kapnak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Erdélyi látogatásra érkezett Áder János köztársasági elnök - Háromnapos nem hivatalos erdélyi látogatásra érkezett hétfőn Áder János, Magyarország köztársasági elnöke.
Altorjai Anita, az elnöki hivatal kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: Áder János és felesége, Herczeg Anita hétfőn délután repülőgéppel érkezett Nagyszebenbe, ahonnan azonnal a székelyföldi Sepsiszentgyörgyre utazott.
Áder János útja során kulturális rendezvényeken vesz részt, történelmi emlékhelyeket keres fel, és tiszteleg az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc hősei előtt.
Sepsiszentgyörgyön hétfő este megtekinti a Tamási Áron Színház Hamlet előadását. A Bocsárdi László szepsiszentgyörgyi színházigazgató által rendezett előadást öt kategóriában (köztük a legjobb előadás, legjobb rendezés, legjobb férfi főszerep) jelölték a Román Színházi Szövetség 2014-es díjára. Az áprilisi díjátadó gáláján derül ki, hogy a jelölések közül hányat sikerül díjra váltania a társulatnak.
Az MTI-hez eljuttatott program szerint a köztársasági elnök kedden ellátogat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba, Kézdivásárhelyen megkoszorúzza az 1848-49-es szabadságharc székelyföldi hősének, Gábor Áron ágyúöntő mesternek a szobrát. A Háromszék és Csíkszék közötti Nyergestetőn kopjafát állít a szabadságharc egyik emlékezetes ütközete helyszínén.
Szerdán meglátogatja a bonchidai Bánffy-kastélyt, és válaszúti kúriájában keresi fel Kallós Zoltán néprajzkutatót. A köztársasági elnök szerdai kolozsvári programjában szerepel egy séta a Házsongárdi temetőben, valamint a Szent Mihály plébániatemplom meglátogatása.
Gazda Árpád
(MTI)

Mikortól beszélünk Háromszékről? – Kalandozások a székely múltban
Történészeink körében eléggé szilárdan tartja magát a legenda, miszerint a Háromszék kifejezés első említése csupán 1559-ből való, és addig a Sepsi, Kézdi és Orbai székek összefoglaló nevéről nem beszélhetünk. Nos, az alábbiakból megtudhatjuk, mindennek az égvilágon semmi alapja nincs.
Elsőként Nagy Géza, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őre (igazgatója) állítja 1886-ban, hogy Háromszéket először 1559-ben találjuk így nevezve, „a gyulafehérvári országgyűlésen hozott s a székelyek viszonyait szabályozó végzésekben”, Tribus Sedibus néven, a megnevezés megjelenését pedig abban kell keresnünk, hogy „Sepsi, Kézdi és Orbai közös királybírót és kapitányt kapott” – azaz Nagy Géza szerint először a közigazgatási egyesítés történik meg, utána pedig lassan megszületik az új területi egység neve is.
Háromszék megbuktatja a Csíki székely krónikát
Nagy Géza a fenti megállapításokat a székelyek történetét Attila halálától egészen 1533-ig leíró Csíki székely krónika kapcsán teszi, ezzel (is) bizonyítva, hogy a krónika csakis kései hamisítvány lehet: szerinte élő ember 1533-ban a Terra Trium Sedium és Terra Trisedis kifejezéseket le nem írhatta, mivel azok akkor nem léteztek.
Az érvvel a krónika hitelességét kétségbe vonó tudósok azóta is elő-előhozakodnak, például az egyébként zseniális meglátású, néha-néha viszont érthetetlen hiányosságokat felmutató Rugonfalvi Kiss István 1939-ben, valamint legutóbb (2007-ben) Hermann Gusztáv Mihály. A Csíki székely krónika védelmezői: csíkszentgyörgyi Jósa János és Endes Miklós sem bizonyítják, hogy a Háromszék megnevezés korábban létezett volna, Endes például azt feltételezi, a Csíki székely krónika 1695-ös lemásolásakor kerül bele a szövegbe az anakronisztikus szó.
Háromszék vármegye 1891-ben
Jómagam restelkedve vallom be, hogy e jeles elődök megnyilatkozásai után elmulasztottam az adat helyességének ellenőrzését, és a Csíki székely krónikáról szóló írásomban ezt a magyarázatot adom a Háromszék megnevezés jelenlétére a krónikában: „Kézdit, Sepsit és Orbait már azelőtt is lehetett közösen emlegetni, hogy közigazgatási egyesítése megvalósult volna, hiszen e három szék a Háromszéki-medence kellős közepén fekszik, mely annyira egyetlen földrajzi egység, hogy azt nem igazán volt érdemes székek szerint felbontani a 16. század eleje, de akár az az megelőző századok emberének sem, mikor erről a területről beszélt.”
Ennyit a Háromszék név körüli vitákról, melyeknek az lett az eredménye, hogy történelemtudomány lesöpörte az asztaláról a Csíki székely krónikát. Igaz, mára kerülnek olyan kutatók is, akik szerencsére mit sem tudnak ezekről a vitákról, így Elekes Tibor, aki ugyan egy kicsit ködösen, de azt mondja, „Nagyobbrészt a mai Kovászna megye területén kialakított Háromszék nevét már Mátyás király idejében (1453–1490) használták.”
Mit mondanak az oklevelek?
Sepsi, Kézdi és Orbai első említése a „három székely szék” (tres sedes Siculorum) néven 1479. április 26-áról való, ekkor brassói szomszédaink nevezik így a területet. Megjegyzem, a dokumentumot a románok és az erdélyi szászok többször is kiadták: 1911-ben, 1913-ban, 1918-ban és 1937-ben, így teljesen érthetetlen, hogy az máig sem vonult be a székely köztudatba.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik 1479-ben, vissza kell hátrálnunk 1457-ig. Ekkor kerül uralomra István (Ștefan cel Mare) moldvai vajda, aki a magyar fennhatóságot elismerő Áron Pétert elkergeti, a magyar függőséget felmondja. 1467-ben ezen állapotok megszüntetésére Mátyás király hadjáratot vezet Moldvába, ám a moldvabányai csata után, a király súlyos sebesülésére való tekintettel a magyarok visszavonulnak. 1474-ben István hírét veszi, hogy ellene nagy török támadás készül, ezért megüzeni Mátyás királynak, hogy török támadás esetén nyerendő segítség ellenében kész neki meghódolni és Magyarország fensőbbségét elismerni. Hathatós magyar segítséggel (16 ezer főnyi sereg, akik közül 5000 székely) 1475-ben István a törököt a vaslui-i csatában megsemmisíti. István vajda az ígéretét betartja, és magyar vazallus lesz, feladata, hogy kelet felől védje a magyar Szent Korona országát.
1479. április 20-án István levelet ír Brassó város tanácsának, amelyben értesíti őket arról, hogy a törökök nagy sereggel bevonultak Havaselvére, és – mivel nem tudja, merre mennek – kéri őket, tudakozódjanak az ügyben, és ha azok Moldva felé tartanak, azonnal értesítsék őt. A brassói tanács jegyzője tüstént válaszol is, méghozzá egy nagyon csúnya kézírású levélben: sietségében még arra sem fordít gondot, hogy a fogalmazványt egy szebb kézírású személlyel lemásoltassa.
A jegyző elmondja, hogy a törökök, akik nemrég Erdélyben nagy károkat okoztak, nagyon szorongatják őket, és ma, amikor küldi e levelet (április 26-án), kaptak hírt Havaselvéről, hogy a törökök ellenük és a három székely szék ellen tartanak. Ezért arra kérik Istvánt, hogy jöjjön a segítségükre, mint olyan uralkodó, aki Erdély ezen részének megvédésére rendeltetett. A törökök által alkalmazott erőszak miatt István nemzettársai, akik a (magyar) Szent Korona hívei, a törökökre hallgattak, és István csak nemrég szabadította meg őket ezen iga alól, hogy szolgálhassák a (magyar) Szent Koronát és a keresztényi törvényeket, fejezi be a jegyző, finoman utalván arra, hogy István, aki csak nemrég tért vissza a magyar Szent Korona ernyője alá, most meghálálhatja a magyarok által nyújtott segítséget a törökök kiűzésében.
A levélnek a három székely széket említő mondata így néz ki eredeti latinban: „Unde hodie videlicet feria secunda proxima post diem sancti Marci iterum venerunt homines missi de partibus Transalpinis ab eis fautoribus nostris atque sacrae coronae fidelibus ad nos et nobis avisationem fecerunt quod veraciter credere et exspectare debeamus infidelissimos Turcos venire ad nostras partes et ad tres sedes Siculorum ad devastandas easdem.”
István vajda ezt a „kedves” ösztönzést egyáltalán nem veszi rossz néven, 1480. január 22-én újra levelet ír a brassóiaknak, hogy a törökök most már akármelyik pillanatban beüthetnek, ezért készüljenek a harcra, mint ahogy ő is felkészült. A nagy készülődés aztán semmire sem vezet, 1480. július 9-én már arról levelezik a brassóiakkal, hogy közben a törökök és a havaselviek felprédálták Székelyföldet, milyen kár...
A három székely széktől Háromszékig
Mivel egyesek szerint a „három székely szék”-szerű kifejezések még egyáltalán nem jelentenek földrajzi nevet, hanem csupán három, egymás melletti földrajzi egységet, és így a kifejezés utalhatna például Sepsi-, Kézdi- és Csíkszékre is, nézzük a következő, 1504-ben kelt dokumentumot, amelyben Háromszék már székely jelző nélkül is szerepel, mutatván, hogy itt egy meggyökerezett szóról van szó.
1504. október 20-án Lázár András levelet ír Gyergyóból Tárczai János székely ispánhoz a háromszéki székelység s a havasalföldi vajda közti egyenetlenség dolgában. Ebben Háromszék mint földrajzi fogalom fordul elő, Tribus sedibus és Tres Sedes formában, valamint szerepel a Trium sedium siculi kifejezés is, amely elsősorban közigazgatási értelemben értendő.
Megállapíthatjuk hát, hogy földrajzi névként Háromszék nagyon régi, és Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékek kialakulása után szinte azonnal használatba jöhetett, hiszen az általa behatárolt terület, a Háromszéki-medence egy összefüggő földrajzi egység. Szó sincs tehát arról, amit Nagy Géza tartott, hogy a név csak azután alakult volna ki, hogy a három székely szék közös királybírót kap, valamikor 1562 körül.
A következő részben a Háromszék megnevezés első német (szász) nyelvű felbukkanásáról szólok, majd következik az első magyar nyelvű emlékünk is.
Sántha Attila
* * * A székelyek
A székelyek nagy része a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében lakik, és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon).
Nevük latinos „sicul” szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el. Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe – a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. „A székelyek, akik előbb Attila népe volt” – olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: „3000 hun visszatért Pannóniába... és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak, és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték”.
A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott, és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle „magyar” népesség él: az egyik – a székely – a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigla-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek.
A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság „ázsiai” eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott.
Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román – vlah – falu 1252-ben létesült. Ezután a „dákó-román” elmélettel, – amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai – próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel – kétségbe vonni. A székelyek mindig „magyarok” voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a „székely rovásírásban” náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük – a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék – „anyaszék” – a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett (ehhez csatolták még Miklósvár fiúszéket – a szerk.), 1390 után Csíkszékből kiszakadt Kászonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardocszék és Keresztúrszék.
(Kiszelyi István: A magyarság őstörténete)
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Székelyföldi körúton Áder János magyar államfő
Időutazás, emlékezés, hagyományápolás legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak – többek között ezt írta be kedd délelőtt a Székely Nemzeti Múzeum vendégkönyvébe Áder János magyar államfő, aki magánlátogatáson tartózkodik Erdélyben. A mindenkori köztársasági elnök személyén és hivatalán keresztül is kifejezi a magyar nemzet egységét – jelentette ki az államfő keddi, nem hivatalos csíkszéki látogatása során.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hamlet című előadásának megtekintésével hétfőn este kezdődött Áder János Magyarország elnökének háromszéki látogatása. Értesüléseink szerint az előadást követő állófogadáson az államfő pozitívan értékelte a látott előadást, megdicsérte a sepsiszentgyörgyi színművészeket.
Elsősorban az 1848-49-es forradalom és szabadságharchoz kötődő emlékhelyeket szeretett volna felkeresni, így alakult ki a magyar államfő programja – mondta el kedd reggel a Székely Nemzeti Múzeumban a sajtó képviselőinek Tamás Sándor. Kovászna Megye Tanácsának elnöke úgy nyilatkozott rendkívül fontosnak tartja, hogy Magyarország közméltóságai minél gyakrabban jöjjenek Székelyföldre. „Mutassuk meg értékeinket, amelyeket ezer éven keresztül építettünk. Fontosnak tartjuk ezeket a látogatásokat, ezeknek, azontúl hogy magánlátogatás, nagyon erős érzelmi töltete és üzenete van a lakosság irányába” – fogalmazott.
Áder Jánosnak és feleségének, Herczegh Anitának Vargha Mihály múzeumigazgató mutatta be a Székely Nemzeti Múzeum In memoriam Gábor Áron kiállítását, valamint a pénteken megnyitott új időszakos kiállítást, amelyen a szabadságharc ritka ereklyéit lehet megtekinteni. Az államfőt láthatóan érdekelte a Gábor Áron eredeti ágyúja, amely pár éve ismét Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban található. A Háromszékre első alkalommal látogató Áder János a következőket írta a múzeum vendégkönyvébe: „Fogadják őszinte elismerésemet az 1848-49-es kiállításukért. Remélem, minél több fiatal tér majd be a Székely Nemzeti Múzeumba, és megismeri történelmünk e fontos pillanatának emlékeit. Időutazás, emlékezés, hagyományápolás legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak.”
A múzeumi látogatás végén Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke egy Gábor Áron arckép másolatot (amelynek eredetije Kézdivásárhelyen van), valamint a Descriptio Transilvanie című térképgyűjteményt adott át a köztársasági elnöknek, Hercegh Anitának pedig festett „kincses ládikóval” kedveskedett. A város részéről Antal Árpád polgármester Sepsiszentgyörgy képes történetét és egy Kós Károly rézplakettet ajándékozott az elnöknek, a feleségének pedig egy nemezelt sálat adott, Vargha Mihály múzeumigazgató pedig az intézmény kiadványaiból összeállított könyvcsomaggal lepte meg az elnöki párt. Sepsiszentgyörgyről Csernátonba, a Haszmann Pál Tájmúzeumba utazott a küldöttség.
Felsőháromszéken is fogadták Ádert
Már a csernátoni Haszmann Pál tájmúzeumnál is kitűnt, hogy Áder Jánost a felsőháromszékiek mennyire tisztelik, Kézdivásárhelyen viszont még inkább. Az elnöki házaspár látogatása ünnepi hangulatban zajlott.
Nagy volt a sürgés-forgás a Haszmann Pál nevét viselő intézménynél: Áder János és neje, Hercegh Anita látogatása az múzeum munkatársait, illetve a falubelieket is lázba hozta. Székely ruhás lányok és fiúk várták az anyaországi méltóságokat, akik a programjukhoz képest jócskán késve érkeztek meg Bod Péter szülőfalujába. A magyarországi és román biztonságiaktól kísért házaspár nem feszélyeztette magát: megkóstolta a jóízű szilvapálinkát, a legjobb ízűnek titulált csernátoni kürtőst, majd Haszmann Pál vezetésével villámlátogatást tett a falumúzeumban. A félórás látogatás során csak a múzeum töredékét nézhette meg az elnök, illetve felesége: az idő szorítása miatt néhány kopjafát, a szabadtéri gépmúzeumot és a rádióházat tekinthette meg, a tulajdonképpeni múzeumépületbe alig pár pillanat erejéig lépett be.
Kézdivásárhelyen néhány száz ember volt kíváncsi Áderre, aki megérkezése után először egy kávét fogyasztott el Bokor Tibor polgármesterrel, Tamás Sándor megyei tanácselnökkel, valamint Hegedüs Ferenc önkormányzati képviselővel ez utóbbi vendéglátóipari egységében.
A magas rangú vendég a Gábor Áron téren, az ágyúöntő mester szobránál egy rögtönzött kulturális ünnepségen is részt vett. Áder neje szemmel láthatóan többször elérzékenyült, könnyekkel küszködve hallgatta végig az előadást, aminek a végén a házaspár megkoszorúzta az ágyúöntő szobrát.
Ezt követően Áder János és kísérete megtekintette a 11-es, illetve a 10-es udvarteret, majd a Nyerges-tetőre mentek.
Kopjafát állítottak a Nyerges-tetőn
A mindenkori köztársasági elnök személyén és hivatalán keresztül is kifejezi a magyar nemzet egységét – jelentette ki Áder János keddi nem hivatalos csíkszéki látogatása során.
Áder János, Magyarország államfője és felesége, Herczegh Anita nem hivatalos romániai látogatása során Kézidvásárhelyről érkezett kedden délben a Nyerges-tetőre. Az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseinek állított emlékműnél találkozott Borboly Csabával, Hargita Megye Tanácsának elnökével és az alcsíki polgármesterekkel.
A köztársasági elnök köszöntötte a jelenlévőket, és beszélgetésbe elegyedett velük. Kifejtette, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei egyaránt fontosak kell legyenek a Magyarországon és a Székelyföldön élő magyarok számára, ahogyan az idős nemzedék mellett a fiatalok számára is. Rámutatott, hogy az 1848-49-es szabadságharc nélkül nem lehetne polgárosodásról, modern kori Magyarországról beszélni. Hozzátette, így van ez még akkor is, ha meg kellett várni az 1867-es kiegyezést, ahol Deák Ferenc elérte mindazt, amit a szabadságharc alatt fegyverekkel nem tudtak kivívni. Arra az újságírói felvetésre, miszerint a székelyek a nehéz időkben bátorításnak értékelik a magyar államfő látogatását, Áder János kifejtette: „a mindenkori köztársasági elnöknek van egy alkotmányi kötelezettsége: a személyén, a hivatalán keresztül is ki kell fejeznie a nemzet egységét”.
Miután a házaspár az emlékműnél elhelyezte a kegyelet koszorúját, a hősök temetőjébe vonult, ahol Tamás József római katolikus püspök megáldotta az általuk állíttatott kopjafát. Ezt András Lajos fafaragó készítette, aki a helyszínen ismertette a kopjafa szimbólumainak jelentését, majd a hagyományos székely mesterségek fontosságáról és azok életben tartásáról beszélgettek az elöljárókkal.
Áder János feleségével a Nyerges-tetői látogatást követően Csíkszeredában ebédelt, majd a délutáni órákban Madéfalvára utazott, hogy koszorút helyezzen el a Siculicidium emlékműnél. A felcsíki települések polgármesterei mellett sok helybéli is az emlékműnél várta az államelnök érkezését, aki személyesen köszöntötte az elöljárókat és a helybélieket. Rövid látogatása után rögtön továbbindult, hogy Gyergyószéken is találkozhasson a helybéliekkel.
Gyergyói emlékművek előtt tisztelgett Áder János
Gyergyószentmiklóson az önkormányzat képviselő-testülete, egyházi vezetők, helyi és környékbeli települések lakói fogadták Áder Jánost és kíséretét az örmény katolikus templom kertjében, ahova a vörösköpönyegesek sorfala között vonult be a magas rangú vendég és kísérete. Az örmény egyházi kórus rövid előadását követően Mezei János polgármester köszöntötte a vendégeket. Az államfő Czetz János honvédtábornok emlékplakettjénél koszorút helyezett el, majd a házigazdák felkérésére kíséretével és a fogadása összesereglettekkel együtt a templomba vonult. Ott Szilágyi Lőrincz plébános és Magyari Sáska Zsolt egyetemi tanár ismertette a templom, illetve a gyergyói örménység történetét
„Amit legfőképpen megköszönök önöknek, az a hit megőrzése, a hagyományok ápolása, a történelmi példaképek emlékállítása, és hogy a fiataloknak megmutatják, hogy kik is voltak az őseik és mit köszönhetnek nekik” – szólt vendéglátóihoz Áder János.
A kötetlenné alakuló beszélgetés során elmondta, Böjte Csaba gyergyószentmiklósi gyermekotthonában nevelkedő két kislányért vállaltak keresztszülőséget feleségével.
„Gyergyószentmiklóshoz másfajta szálak is kötnek bennünket. Ezért valószínű, hogy ide gyakrabban járunk majd, mint más településekre” – búcsúzott a fogadására összegyűltektől az elnök, magyarázatot is adva neje, Herczegh Anita távolmaradására. Mint mondta, az örmény közösségnél tett látogatása idején felesége éppen keresztgyermekeiket kereste fel.
Az örmény templomtól gyalog vonult a Petőfi- és a Kossuth-szoborhoz a küldöttség, ahol Áder János virágok elhelyezésével tisztelgett a forradalom nagyjainak emléke előtt.
Gyergyószentmiklósról a kora esti órákban távoztak a magas rangú vendégek és kíséretük. Erdélyi látogatásuk utolsó állomása Válaszút lesz.
Bartos Lóránt, Kömény Kamilla, Pethő Melánia, Gy. Turoczki Emese
Székelyhon.ro,

Hagyományápolásra buzdít Áder János (A magyar államfő Háromszéken)
Székelyföldi, 1848–1849-es tematikájú magánlátogatásának második napját a Székely Nemzeti Múzeumban kezdte Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita. Ezt követően útjuk Kézdiszékre vezetett, Csernátont és Kézdivásárhelyt látogatták meg, majd a Nyergestetőn állítottak kopjafát. Erdélyi körútjukat Hargita megyében folytatták tegnap délután.
Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul és kísérete körében az elnöki pár gyalog érkezett a Székely Nemzeti Múzeumhoz, melynek kapujában Vargha Mihály igazgató köszöntötte őket. Az előcsarnokban Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke és Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere üdvözölte a vendégeket. Először az In memoriam Gábor Áron (1814–1849) állandó kiállítást mutatta be az igazgató, s azon belül is Gábor Áron ágyújához vezette a vendégeket. Majd a kökösi csata térképe és a székely Munkácsy, Gyárfás Jenő nagyméretű festménye, a Gábor Áron halála előtt időztek. A lovagterem felé menet Vargha Mihály megmutatta a székely nemzet pecsétnyomójának képét, utána a legfrissebb, nemrég az alkalomra megnyitott időszakos kiállítás, A szabadságharc ereklyéi című tárlat következett. Vargha Mihály tárlatvezetését Tamás Sándor kiegészítései fűszerezték. A hivatalos programban ennyi szerepelt, de az igazgató még becsalta a vendégeket a kápolnaterembe, ahol a Haza a mélyben című kiállítást mutatta meg, s a múzeum nagy kincsét jelentő Apor-kódex nemesmásolatát. A látogatás végén ajándékokkal kedveskedtek az elnöki párnak: Tamás Sándor Gábor Áron arcképének másolatával és a nemrég megjelent Descriptio Transilvaniae térképkatalógussal, Antal Árpád a Cserey Zoltán és József Álmos szerzőpáros Sepsiszentgyörgy képes története című munkájával, Vargha Mihály múzeumi kiadványokkal. Az elnökné asszony a Guzsalyas Alapítvány nemezsálával és egy festett faládikával gazdagodott. Ezt követően az államfő beírt a vendégkönyvbe: „Fogadják őszinte elismerésemet az 1848–49-es kiállításért. Remélem, minél több fiatal tér majd be a Székely Nemzeti Múzeumba, hogy megismerje történelmünk e fontos pillanatának emlékeit. Időutazás, emlékezés, hagyományápolás: legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak”. Ezt aláírta mind Áder János, mind Herczegh Anita. Tamás Sándor rendkívül fontosnak tartja, hogy Magyarország közméltóságai gyakran jönnek Székelyföldre, és hívja, jöjjenek minél sűrűbben, hisz Erdély, s azon belül bármely térség magyarjai ugyanúgy a magyar nemzethez tartoznak, mint a magyarországiak. Tisztelgés a ’48-as hősök előtt
Délelőtt 11 óra körül érkezett meg az elnöki pár és kísérete Alsócsernátonba, ahol a Haszmann Pál Múzeum bejáratánál Bölöni Dávid polgármester, Haszmann Pál és D. Haszmann Orsolya, a múzeum volt és jelenlegi vezetője köszöntötte, majd népviseletbe öltözött csernátoni fiatalok szilvapálinkával és frissen sütött kürtőskaláccsal kínálták őket. Megtekintették a kopjafákat (felvételünk), a technikatörténeti kiállítást, a régi mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményt, valamint a Damokos-kúriában berendezett múzeumi termeket, az államelnök beírt a múzeum aranykönyvébe, tisztelgett Végh Antal és Bod Péter mellszobra előtt. Háromszéki körútjukat Kézdivásárhelyen folytatták, a Jazz Cafféban elfogyasztott kávé után a déli harangszót követően Áder János a biztonságára diszkréten vigyázó magyar és román testőrökkel körülvéve gyalog tette meg az utat Gábor Áron szobráig, ahol mintegy háromszáz fős összesereglett tömeg fogadta tapssal. A szobornál díszőrséget állt a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület két huszára. Az elnöki pár koszorút helyezett el az ágyúöntő hős szobrának talapzatán, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklése után Bokor Tibor polgármester üdvözölte a köztársasági elnököt. Rövid beszédét „Mindig szeretettel várjuk önt vissza Kézdivásárhelyre” szavakkal zárta. Áder János megköszönte a nagyon meleg fogadtatást, és elismerését fejezte ki, hogy ápolják „mindannyiunk hőse, Gábor Áron emlékét”. A szobortól az államfő és kísérete a 11-es udvarteret járta végig, majd a 10-es udvartéren, az Incze László Céhtörténeti Múzeum udvarán keresztül – ahol megtekintette Gábor Áron ágyújának hű mását – tért vissza a főtérre. Továbbutazása előtt Bokor Tibor polgármesternek elmondta, hogy a nyáron Csernátonba jön, amikor ismét meglátogatja a céhes várost, ahol nagyon jól érezte magát. A magyar államfő és kísérete Kézdivásárhelyről a Nyergestetőre utazott, ahol felavatta az 1848/49-es szabadságharcban itt elesettek emlékére általa állíttatott, a csíkszeredai Művészeti Népiskola műhelyében készült monumentális kopjafát. A Nyergestetőn Áder Jánost fúvószenekarral és huszárokkal fogadták, házigazdaként Borboly Csaba megyeitanács-elnök, a Csíki Területi RMDSZ elnöke és Bodó Dávid, Csíkkozmás polgármestere köszöntötte. Áder János megkoszorúzta az emlékművet, majd a kopjafához vonult a vendéglátókkal együtt, ahol András Lajos faragómester, a Művészeti Népiskola oktatója elmagyarázta az alkotást díszítő motívumok jelentését. A kopjafát Tamás József római katolikus segédpüspök áldotta meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kós Károly világa
2013-ban Fabó Beáta-Anthony Gall „Napkeletről jöttem nagy palotás rakott városba kerültem. Kós Károly világa 1907-1914” című könyvét Budapest Főváros Levéltára adta ki. A 186 oldalas könyv a pályakezdő, és korán sikereket elérő Kós Károly pályáját, életét, eleveníti fel.
Kidomborodnak azok a formáló hatások, melyek Kós Károlyra, mint fiatal, pályáját kezdő építészre jellemzőek, és meghatározzák későbbi életének menetét: a gyermekkori környezet, a műszaki egyetemi évek, a társadalmi gondolkozás, az egyetemi pályatársak, a társadalom megrendelői környezete, az elvárások.
A könyv egyik érdeme a rendkívül jól dokumentált volta, a szerzők gördülékeny stílusa. A nagyszámú dokumentum, metszet, rajzok, a megtervezett és megépített környezet akkori és jelenlegi állapota képet nyújt az építész munkájáról. Korabeli és jelenkori fotókat tekinthet meg az olvasó. Sok esetben olvashatók Kós Károly kézzel írott szövegeinek fakszimiléi. A szerzők nagy érdeme, hogy rendkívül ügyes válogatás következtében dokumentálni tudják azt az ambiciózus fiatal, de rendkívül jó, egészséges gondolkozású pályakezdő építészt, aki tehetsége következtében képes volt olyan épületeket tervezni, melyek több mint 100 évvel később is állnak a maguk egyéniségében, hirdetik az adott kor szellemiségét.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában uralkodó gondolkodást visszaadja: a pályázatok kiírása. A beérkezett pályázati anyagok kezelése. Elbírálások komolysága, a határidők kijelölése, az építkezési szakaszok felbontása, a pontos költségek kiszámítása. A határidők betartása, az esetleges késések bírságolása.
A gazdag illusztrációs anyag, a korszerű nyomdatechnikával készült könyv megragadja az olvasót, felkelti az érdeklődését. De nemcsak Kós Károly építészeti munkáját, hanem az adott kor, a település „levegőjét” is érzékelhetjük.
A borítólapon „Erdélyország népének építése”- című, könyvben levő, Torony a dombtetőn-nevű rajza látható, mely 1909-ben a Ház című folyóiratban is megjelent. Előzékkép: Magyarvalkó. A hátsó borítón „A Varjúvár rajza” tekinthető meg. „Pályafutásának első korszakában (1907-1914) a kezdő, tehetséges építészhallgatóból családapa lett, megépítette az azóta legendává vált Varjúvárat, és több jelentős munkája megvalósult. A magyar építészeti és művészeti világ kiemelkedő alakjává vált.”
Kós Károly karrierjét befolyásoló tényezők
A „Távlati kép” illetve „Kós Károly korai munkássága” című fejezetekben a szerzők visszaadják azokat a tényezőket, melyek befolyásolták egyéniségét, személyiségét, karrierjét.
Temesvár, Kolozsvár, Budapest fontos szerepet játszott az életében. „Temesváron megszülettem, Kolozsvár szüleim városa és otthona, nekem jóságos és örökké kedves nevelődajkám. Budapest nyolc esztendeig érlelt látószellemi emberré, és utamat megértéssel egyengette.”
Érdekes figyelni, mit jelentett számára az adott közösség, település, hogyan értékeli hatásukat személyisége alakulásában. Kós szerint a szülői ház az alaptulajdonságokat fejlesztette. „ Építőanyagul az iskola adta hozzá a józanul nemzeti, reális történelem-szemléletet és irodalmi ízlést, a várostól kaptam az ő öntudatosan alkotó szellemét, polgári demokráciáját, befogadott haladó hatásokat asszimiláló képességét, a környezeti táj adta az ő színét és formáját, levegőjét és illatát, és a nép az ő sajátos, formáló hagyományait és szépséges tiszta nyelvét.”
1902-ben a család Budapestre költözött. Az ifjú Kós beiratkozik a Műegyetem mérnöki karára. Majd két éves tanulás után, átiratkozik az építészeti karra. 1907-ben befejezi az egyetemi tanulmányait.
A fiatal építész korai munkássága
1908-ban felkérést kapott, hogy Zrumeczky Dezsővel közösen a készítsék el a budapesti Állat és Növénykert tervét. Kapta a megrendeléseket. Györgyi Dénessel kastélyt, Gödre lakóházat, Vácra síremléket terveztek.
Kós Károly 1909-es évet tekintette szellemi munkássága legváltozatosabb és következményeiben legelhatároltabb évének. Az Óbudai református parókia építése befejeződik. A sztánai házat tervezi meg, megindul az építkezés. Marosvásárhelyen lakótelepet, Kecskeméten művésztelepet tervez. Kolozsváron is több építészeti tervet készített. 1911-ben megbízzák, hogy Sepsiszentgyörgyön tervezze meg a Székely Nemzeti Múzeumot. A következő évben megnyeri a Wekerle- telep főterének kialakítására kiírt pályázatot. Elkészíti a sepsiszentgyörgyi kórház tervét.
Közben ingázik Budapest és erdélyi települések között.
1919-ben végleges döntést hoz. Bár Budapesten meg van az O. M. Iparművészet Főiskolára a tanári kinevezése, lemond az állásról, és visszatér Sztánára. Azt írta az intézmény igazgatójának: „…hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És itt maradtam.”
Környezet és hatások
A „Környezet és hatások”- című fejezetben a szerzők a Kós személyiségét befolyásoló tényezőkről mutatnak árnyalt képet. Már gimnazista korában érdekelte Kalotaszeg világa. Egyetemista korában egyedül, vagy időnként néhány egyetemi társával Erdély egyes tájait járta be. Egy hónapot tartó utazása után megírja 1907-ben „Erdélyország népének építkezése” című könyvét, az illusztrációs anyagot Ő maga, rajzolja meg. Az egy példányban megjelenő könyvből a Ház című folyóiratban részletek jelentek meg.
Gyermekkori élményei közül jelentősnek tekinthetők a toronyélmények. A torony az erdélyi építészet gyökereinek egyike. Számára különös tapasztalatot jelentett egy vidéki városból Budapestre történő költözés. A fiatalember a fővárosban jár egyetemre, melynek elvégzése után, köszönhetően az akkori kor gondolkodásának, és főleg a technika fejlettségének, megnyilvánulási lehetőséget kap.
Önálló alkotói időszaka
Kós önálló alkotói időszaka című fejezetben nyomon követhető a sikeres fiatal építész munkássága. Az is jól tükröződik a könyvben, hogy Kós Károly nagyon szívós, kemény munkát fejt ki. Minden megbízatást elfogad. Lelkiismeretesen teljesít. Ugyanakkor, amit megtervez, annak minden részletét kidolgozza. Ez alatt azt is lehet érteni, hogy a belső díszítést is, valamint bútordarabokat, színes ablakokat. A munkafolyamatok részletes idejét megjelöli, hány ember kell, és mennyit kell fizetni mindeniknek, személyenként. Ha valamit nem úgy teljesítenek, azért mit kell vállalniuk. Érthető a siker titka. Kós Károly, amit elvállalt, azért felelt. De nem is voltak csúszások az építkezésben.
Ezek az évek voltak a legeredményesebbek. De talán a legzavartalanabbak is.
Új arculatot kapott az Állatkert és a Növénykert. A könyvben néhány érdekességet mutatnak be a Budapesti Állatkert épületének tervezésével és művezetésével kapcsolatban. A két fiatal építész a népies stílus híve volt. A bizottság tagjai külföldön állatkerteket tanulmányoztak- kezdve az állatok miként történő elhelyezéséről, az egyes férőhelyek anyagáról és elkészítési módjáról. Jegyzeteket készítettek, fényképeztek. Számukra tanulságos volt a hamburgi állatkert igazgatójával való találkozás, aki szerint az állatokat természetes környezetbe kell elhelyezni.
Betekintés kaphat az olvasó a varjúvári életről. Az akkori baráti körről, mindarról, ami meghatározta az akkori Magyarország életét. A család gyarapodása szükségessé tette a Varjúvár kibővítését. Az olvasó információkat kaphat a Varjúvár későbbi „sorsáról” is.
A történelmi események következtében nagyon sok minden történt, ami befolyásolta Kós Károly életutját.
Belakják a Varjúvárat. Majd szülei városában, Kolozsváron tevékenykedik. Nem csak épít, de tanít. Lapot szerkeszt. Kiadványokat illusztrál, és ad ki.
A könyvet gazdagítják nem csak a metszetei, hanem korabeli és jelenkori fényképek, melyek jól tükrözik Kós Károly tevékenységének időtállóságát.
A Függelékben megtalálható a könyv megírásához felhasznált irodalom jegyzéke. Az olvasó pontos képet alkothat a Kós Károly által, 1906-1914 közötti időszakban, tervezett épületek jegyzékéről (pontosítva: tervezés kezdetének évszámát, a könyvben bemutatott épületek képét).
Kós Károly világa 1907-1914 című könyv a 2013. évi Levéltári kiadások első helyezettje.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,