Missziós tevékenység eredménye a Kányafő Galéria létrehozása
Könyv és kiállítás a Makovecz-templomban
Könyvbemutatóval és fotókiállítással kezdte meg működését a Kányafő Galéria pénteken délután a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség templomának előcsarnokában, ahol a széki születésű Juhos-Kiss János Hol vannak a Kárpátok? című novelláskötetét, valamint Tóth Pál kispesti-wekerlei építőmérnöknek a Kós Károly tervezte házakról, kúriákról, iskolákról és templomokról készített fényképeit ismerhették meg az érdeklődők. A rendezvény zenei programjáról Mezei Boglárka gondoskodott, aki az est folyamán kalotaszegi népdalokat adott elő.
Bibza István, az egyházközség lelkésze, a Kolozsvár-Külső Egyházmegye esperese köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: missziós tevékenységük egyik eredménye a galéria létrehozása, amelyben a világ szépségeit tehetséges művészeink munkái révén kívánják bemutatni. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője megjegyezte: a Makovecz Imre által tervezett és Müller Csaba által kivitelezett templom minden kis zegét-zugát élettel megtöltve kívánnak hozzájárulni ahhoz, hogy a közösség identitástudata erősödjön.
A folytatásban Müller Csaba műépítész méltatta a budapesti Wekerle munkás- és tisztviselőtelepen élő Tóth Pál munkásságát, aki 1994 óta fényképezi a Kós-házakat Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Felvételein harminc épületet tár ezúttal a kolozsváriak elé, többek között a zebegényi római katolikus templomot, a budapesti állatkert helyszíneit, a sztánai Varjúvárat, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot és ravatalozót, valamint a nagybaconi református művelődési házat. – A gondosan megválasztott téma és kompozíció mellett munkái dokumentumértékkel bírnak. A művész érinti a Kós életmű eddig feldolgozatlan részeit, ugyanakkor az épületek utóéletét is nyomon követi – mondta Müller Csaba, majd hozzátette: Tóth Pál sorozata átfogó keresztmetszetét nyújtja Kós Károly legfontosabb munkáinak, hiszen olyan házakat is bemutat, amelyek eddig elkerülték a nagyközönség figyelmét.
Másik érdekes életmű a Juhos-Kiss Jánosé, aki tanárként, költőként, szépíróként és újságíróként is igyekszik közreműködni a hagyományok ápolásában; Szabó Zsolt utalt arra, hogy a szerző Széken született, Szamosújváron nőtt fel, jelenleg pedig, amellett, hogy történelmet tanít a Heim Pál Gyermekkórházban, a Wekerle-telepi közművelődési élet aktív szervezője. A Székely Ház Közhasznú Alapítvány gondozásában napvilágot látott Hol vannak a Kárpátok? című kötete már a hatodik a sorban – korábban Bensőm szorítása, Létezésünk kötelesség, Te drága élet, Életre-halálra és A lélek örök címmel jelentek meg könyvei –, novellákat, esszéket és cikkeket tartalmaz, amelyek többségét a nagyváradi Reggeli Újság közölte. A jelenlévők kedvezményes áron vásárolhatták meg a kiadványt, a szerző pedig a begyűlt pénzösszeget a templom javára ajánlotta fel.
Érdeklődésünkre, hogy milyen események várhatók az elkövetkező időszakban a galériában, Bibza István elárulta: terveik között szerepel egy olyan bizottság létrehozása, amelynek tagjait kiállítások szervezésével bíznák meg. – Reménykedünk abban, hogy sokan felkeresnek bennünket, és jól érzik magukat ebben a galériában, hiszen az a célunk, hogy hirdessük, sugározzuk a világ felé, milyen csodálatos művészeink vannak – összegezte a lelkész. Tóth Pál kiállítása három hétig látogatható a Donát út 142. szám alatt található templomban
F. ZS. Szabadság (Kolozsvár)

Megjelent az Acta Siculica 2011
Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány.
A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte.
A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik.
Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csodálatos üvegfestménnyel gazdagodik a Székely Nemzeti Múzeum!
A csillagösvényen vágtató Csaba királyfit ábrázolja az a tíz négyzetméteres üvegfestmény, amelyet július 24-én 12 órai kezdettel avatnak fel a Székely Nemzeti Múzeum székházában.
A vitrálium tervét 1933-ban gróf Bánffy Miklós alkotta, aki a múzeumot tervező Kós Károlynak barátja és fegyvertársaként a Trianon utáni erdélyi magyarság egyik szellemi vezetője volt.
Az idén 100. évét ünneplő múzeumépület számára születésnapi ajándéknak szánják a Csaba királyfi vitráliumot, amelyet Makkai András kolozsvári üvegművész készített. (Az ő hozzáértését dicséri a főbejárat feletti, Kós tervezte mozaik múzeumcímer is, amelyet négy éve avattak.)
A háromezer euró értékű mű kivitelezési költségeit teljes egészében Magyarország külügyi képviselete támogatta. Az ünnepélyes avatón köszöntőt mond Németh Zsolt külügyi államtitkár és Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Ugyanakkor a múzeum Tolerancia Termében, egy, a gróf Bánffy Miklós színes életútját bemutató kiállítás is nyílik, amelyet a rendező budapesti Színháztörténeti Múzeum igazgatója, Ács Piroska nyit meg.
A Székely Nemzeti Múzeumban hat éve kezdődött az a program, amelynek keretében a vázlatraj-zokban fennmaradt épületdíszítések kivitelezését tűzték ki célul. E program keretében készült el a kovácsoltvas korlát és lámpa, a múzeumcímer, a díszterem padjai. A Csaba királyfi üvegfestmény mintegy megkoronázza ezt a sorozatot. Úgy idézi meg a székely eredetmítoszt, hogy közben kellemes, templombelsőre emlékeztető fényhatást kölcsönöz a lépcsőháznak.
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi ajándék (Százéves a múzeumépület)
Tegnap szerelték fel a csillagösvényen lovon vágtató Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot a Székely Nemzeti Múzeum főbejáratával szembeni lépcsőfeljáróhoz. Ezt még az épületet tervező Kós Károly álmodta meg, barátja, gróf Bánffy Miklós rajzolta, s mostanra, a centenáriumi ünnepségre készült el. Avatóját a méltatlanul elfeledett művész, politikus Bánffy Miklóst bemutató kiállítás megnyitójával együtt kedd délben tartják.
A nyolc darabból álló, összesen három méter szélességű, három és fél méter magas színes ólomüveg ablakot Makkai András kolozsvári üvegműves készítette, s tegnap felszerelte. A vitrálium elhelyezése újabb állomása Vargha Mihály múzeumigazgató tervének, miszerint olyanná kell tenni a székházat, amilyenné Kós Károly álmodta. Ezzel az üvegablakkal lesz legteljesebb a gróf Bánffy Miklóst bemutató, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) által összeállított vándortárlat, melynek következő állomása Sepsiszentgyörgy. Szebeni Zsuzsanna, a kiállítás kurátora elsősorban Bánffy Miklós színházhoz kötődő munkásságának bemutatására törekedett, de lesznek a művész által készített karikatúrák, kastélyrajzok is. Itt lesz Stróbl Alajos Bánffy-szobra, s kiállítják a politikus jurátuskardját. A megnyitón tárlatvezetést tart Ács Piroska, az OSZMI igazgatója.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Németh Zsolt: a székelységnek gyarapodni kell lélekszámban, vagyonban és jogban
A székelységnek gyarapodnia kell lélekszámban, lélekben, jogban, vagyonban és olyan politikai struktúrákban, amelyek az összetartozást és az önkormányzást erősíthetik – jelentette ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára. Németh Zsolt a Kós Károly által tervezett százéves múzeumépületben a székelyek legenda szerinti vezérét, Csaba királyfit ábrázoló tíz négyzetméteres üvegfestményt avatott fel, amelyet Kós Károly legközelebbi munkatársa, gróf Bánffy Miklós író, művész, polihisztor, Magyarország egykori külügyminisztere tervezett 1933-ban. Az avatással párhuzamosan megnyitották a Bánffy Miklós életútját bemutató vándorkiállítást, melyet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezett. Az államtitkár szerint a kor feladata, hogy a zsugorodó közösség gyarapodó nemzetté váljon. „Ma gyárakkal, vállalkozásokkal, családalapítással, gyermekek világra hozásával és színvonalas magyar iskolákban való taníttatásával kell a szülőföldet megtartani" – jelentette ki.
Németh Zsolt ünnepi beszédében elmondta, Bánffy Miklós sorsa ugyanolyan hányattatott volt, mint amilyent az üvegfestményen látható Csaba királyfi alakja sugall. Hozzátette, másodlagos kérdés, hogy valóban létezett-e a székelyek vezére. „Csaba királyfi a székelység magyarságon belüli önálló identitásának a szimbóluma" – fogalmazott Németh Zsolt.
Az államtitkár hozzátette, ma is vannak, akik félelemben próbálják tartani a székelységet. Aggályosnak tartotta, hogy „22 évvel a Ceausescu-diktatúra után is első fokon letöltendő börtönbüntetésre lehet ítélni valakit azért, mert a jogszabályi keretek között a népétől elorozott közösségi intézmény és szimbólum visszajuttatásáért dolgozik" – utalt az államtitkár a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását megsemmisítő, és a restitúciós bizottság tagjait elítélő bírósági határozatra. Németh Zsolt reményét fejezte ki, hogy Románia – a belpolitikai feszültségek csillapodásával – hamarosan képes lesz visszatérni a nyugati jogállami fejlődésnek arra az útjára, amelyen az utóbbi évek során eredményesen haladt előre. „Ezáltal képes lesz biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy a székelység saját jövője felől nyugodt lehessen a szülőföldjén" – fogalmazott az államtitkár.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról beszélt, illőnek tartották, hogy az üvegfestmény felavatása alkalmából annak tervezőjét, Bánffy Miklós alakját is kiállításban mutassák be. A művészetekben és a politikában is jeleskedő erdélyi arisztokrata alakját Ács Piroska, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója elevenítette fel. MTI
Erdély.ma

Németh Zsolt: gyarapodni kell lélekszámban, vagyonban és jogban
A székelységnek gyarapodnia kell lélekszámban, lélekben, jogban, vagyonban és olyan politikai struktúrákban, amelyek az összetartozást és az önkormányzást erősíthetik - jelentette ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Németh Zsolt a Kós Károly által tervezett százéves múzeumépületben a székelyek legenda szerinti vezérét, Csaba királyfit ábrázoló tíz négyzetméteres üvegfestményt avatott fel, amelyet Kós Károly legközelebbi munkatársa, gróf Bánffy Miklós író, művész, polihisztor, Magyarország egykori külügyminisztere tervezett 1933-ban. Az avatással párhuzamosan megnyitották a Bánffy Miklós életútját bemutató vándorkiállítást, melyet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezett.
Az államtitkár szerint a kor feladata, hogy a zsugorodó közösség gyarapodó nemzetté váljon. „Ma gyárakkal, vállalkozásokkal, családalapítással, gyermekek világra hozásával és színvonalas magyar iskolákban való taníttatásával kell a szülőföldet megtartani” - jelentette ki.
Németh Zsolt ünnepi beszédében elmondta, Bánffy Miklós sorsa ugyanolyan hányattatott volt, mint amilyent az üvegfestményen látható Csaba királyfi alakja sugall. Hozzátette, másodlagos kérdés, hogy valóban létezett-e a székelyek vezére. „Csaba királyfi a székelység magyarságon belüli önálló identitásának a szimbóluma” - fogalmazott Németh Zsolt.
Az államtitkár hozzátette, ma is vannak, akik félelemben próbálják tartani a székelységet. Aggályosnak tartotta, hogy „22 évvel a Ceaușescu-diktatúra után is első fokon letöltendő börtönbüntetésre lehet ítélni valakit azért, mert a jogszabályi keretek között a népétől elorozott közösségi intézmény és szimbólum visszajuttatásáért dolgozik” - utalt az államtitkár a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását megsemmisítő, és a restitúciós bizottság tagjait elítélő bírósági határozatra.
Németh Zsolt reményét fejezte ki, hogy Románia - a belpolitikai feszültségek csillapodásával - hamarosan képes lesz visszatérni a nyugati jogállami fejlődésnek arra az útjára, amelyen az utóbbi évek során eredményesen haladt előre. „Ezáltal képes lesz biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy a székelység saját jövője felől nyugodt lehessen a szülőföldjén” - fogalmazott az államtitkár.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról beszélt, illőnek tartották, hogy az üvegfestmény felavatása alkalmából annak tervezőjét, Bánffy Miklós alakját is kiállításban mutassák be. A művészetekben és a politikában is jeleskedő erdélyi arisztokrata alakját Ács Piroska, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója elevenítette fel.
Krónika (Kolozsvár)

Németh Zsolt: gyarapodni kell lélekszámban, vagyonban és jogban
Amint a múlt héten már jeleztük, kedden, július 24-én, a Kós Károly tervezte sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a Bánffy Miklós-emlékkiállítás megnyitóján felavatták a székelyek legenda szerinti vezérét, Csaba királyfit ábrázoló tíz négyzetméteres üvegfestményt, amelyet Kós Károly legközelebbi munkatársa, gróf Bánffy Miklós író, művész, polihisztor, Magyarország egykori külügyminisztere tervezett 1933-ban és Makkai András kolozsvári üvegművész készített el.
– A székelységnek gyarapodnia kell lélekszámban, lélekben, jogban, vagyonban és olyan politikai struktúrákban, amelyek az összetartozást és az önkormányzást erősíthetik – jelentette ki a megnyitón Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Az államtitkár szerint a kor feladata, hogy a zsugorodó közösség gyarapodó nemzetté váljon. "Ma gyárakkal, vállalkozásokkal, családalapítással, gyermekek világra hozásával és színvonalas magyar iskolákban való taníttatásával kell a szülőföldet megtartani" – jelentette ki.
Németh Zsolt ünnepi beszédében elmondta, Bánffy Miklós sorsa ugyanolyan hányattatott volt, mint amilyent az üvegfestményen látható Csaba királyfi alakja sugall. Hozzátette, másodlagos kérdés, hogy valóban létezett-e a székelyek vezére. "Csaba királyfi a székelység magyarságon belüli önálló identitásának a szimbóluma" – fogalmazott Németh Zsolt.
Az államtitkár hozzátette, ma is vannak, akik félelemben próbálják tartani a székelységet. Aggályosnak tartotta, hogy "22 évvel a Ceausescu-diktatúra után is első fokon letöltendő börtönbüntetésre lehet ítélni valakit azért, mert a jogszabályi keretek között a népétől elorozott közösségi intézmény és szimbólum visszajuttatásáért dolgozik" – utalt az államtitkár a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását megsemmisítő, és a restitúciós bizottság tagjait elítélő bírósági határozatra.
Németh Zsolt reményét fejezte ki, hogy Románia – a belpolitikai feszültségek csillapodásával – hamarosan képes lesz visszatérni a nyugati jogállami fejlődésnek arra az útjára, amelyen az utóbbi évek során eredményesen haladt előre. "Ezáltal képes lesz biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy a székelység saját jövője felől nyugodt lehessen a szülőföldjén" – fogalmazott az államtitkár.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról beszélt, illőnek tartották, hogy az üvegfestmény felavatása alkalmából annak tervezőjét, Bánffy Miklós alakját is kiállításban mutassák be. A művészetekben és a politikában is jeleskedő erdélyi arisztokrata alakját Ács Piroska, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója elevenítette fel.
A vándorkiállítást a magyarországi Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezte.
Népújság (Marosvásárhely)

Akkreditálták a Székely Nemzeti Múzeumot
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az első ilyen romániai magyar intézményként megkapta a kulturális minisztérium által akkreditált múzeumi státust.
„A 137 éve alapított közgyűjtemény ezzel a lépéssel igazolta, hogy szívós munkával a nyugati mintára kidolgozott legújabb szabályozások szerint is országos rangú kulturális intézménnyé emelkedhet” – áll a Székely Nemzeti Múzeum közleményében.
Az intézmény szerint az országos szinten regisztrált közel 800 múzeumi egység közül mindeddig csupán ötven szerezte meg ezt az igazolást, noha a 2003-ban hatályba lépett múzeumi törvény értelmében a romániai múzeumok és közgyűjtemények működtetése ezek akkreditálásához kötött.
Egy múzeum minisztériumi akkreditációja azt jelenti, hogy magas szinten ellenőrzött és igazolt módon teljesíti mindazokat az előírásokat és elvárásokat, amelyek egy intézménnyel szemben támasztottak: biztosítja a gyűjtemények védelmét és állagmegőrzését, bővítését, szakszerű feldolgozását kiállítások és publikációk által, minőségi kulturális szolgáltatásokat nyújt a szakmának és a nagyközönségnek, jövőbe mutató múzeumi menedzsmenttel rendelkezik, mindezeket pedig ellenőrizhető és mérhető módon igazolnia kell – közölte a sepsiszentgyörgyi múzeum.
A Székely Nemzeti Múzeum 160 oldalnyi dokumentációt küldött idén februárban a kulturális minisztérium múzeumi bizottságához, a dossziéban pedig a sepsiszentgyörgyi székhely és az ahhoz tartozó külső egységek elmúlt három évben végzett munkájának eredményeit és a következő öt év terveit sorakoztatta fel.
A minisztérium szakértőkből álló bizottsága meggyőzésében nagyot nyomott a latban, hogy a gyűjtemények elektronikus nyilvántartása és feldolgozottsága az országos mezőnyben is az elsők között van; szakemberei magasan képzettek, többen akkreditált szakértői státusúak; az intézmény kiadói munkássága kiemelkedő – legrangosabb éves szakmai fóruma, az Acta Siculica múzeumi évkönyv például már 2010-től akkreditált folyóirat; valamint az intézmény ígéretes középtávú fejlesztési stratégiát követ – közölte a múzeum.
„A Székely Nemzeti Múzeum a magas presztízst jelentő akkreditáció megszerzésével köszöni meg fenntartójának, Kovászna Megye Tanácsának és mindenkori támogatóinak a segítséget és bizalmat, melynek köszönhetően e székely közgyűjtemény a Kárpát-medence egyre elismertebb kulturális intézményévé növi ki magát” – írják.
Krónika (Kolozsvár)

Ünnepi konferencia Kovásznán
A városiasodás útján 60. évébe lépő Kovásznán tudományos konferenciával kezdődött tegnap a Kovásznai Napok idei kiadása. Az eseményen jelen voltak Nagykanizsa, Pápa, Csenger és Gyula testvérvárosok küldöttei is. A szervezők 175 Kovásznán élő, 1952-ben született – tehát a várossal egy idős – polgárnak címeztek meghívót.
Lőrincz Zsigmond polgármester köszöntötte a meghívottakat, és kiemelte: megtiszteltetésnek érzi a feladatot, mely rá hárul eme jubileum kapcsán. Codrin Munteanu kormánymegbízott hangsúlyozta: büszke arra, hogy kovásznai, és Kovászna városiasodása tekintetében az elmúlt 22 évről beszélt. Simon István, a rendezvény elnöke-moderátora dr. Pozsony Ferenc egyetemi tanárt kérte fel a bevezető tanulmány ismertetésére. Vetített képes előadásában Pozsony Ferenc arról beszélt, hogy mi okból késett a városiasodás Kovásznán.
Dr. Károlyi Attila nagykanizsai történész a székelyek és magyarok „apokaliptikus” különválását elemezte, dr. Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa vetített képes kovásznai fürdőtörténetével folytatódott a konferencia, majd dr. Enea Nicolae főorvos, a fürdőgyógyászok egyesületének elnöke ismertette a helyi gyógyászati adottságokat. Félperces néma tiszteletadással adóztak a résztvevők azon kovásznaiak emlékének, akik nem lehettek jelen az évfordulón, majd a hatvanéves meghívottak díszoklevelet és egy-egy szál szegfűt kaptak. Kádár Kata és Ambrus Ádám helyi diák szolgáltatta a zenei aláfestést, majd a szünet után folytatódott a tudományos előadás-sorozat. Adrian Căşunean archeológus az általunk Tündér Ilona Váraként ismert, több ezer éves erődítménynél végzett ásatások eredményeit ismertette, ezt követően Gyila Sándor a fürdőhelyi kutatások dilemmás vetületeiről beszélt, majd Beke Ernő bemutatta háromszéki képeslapgyűjteményeinek régebbi és újabb köteteit. Molnár János a kovásznai diákszínjátszás, Cseh Béla a helyi kórusmozgalom, Gazda István a kovásznai sportélet, majd Orbán Sándor ny. kultúrotthonigazgató a helyi kultúrélet történetét ismertette. Az előadások sorozatát Kádár Gyula villamosmérnök jövőbe mutató helyzetelemzése zárta. Gazda István javasolta a konferencia anyagának kötetben történő kiadását, erre a polgármester ígéretet is tett.(vox)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubilál a székely művelődés temploma
Százéves épületegyüttesét ünnepli a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum – Kós Károly reprezentatív alkotásának alapkövét 1911. október 22-én helyezték el.
Alig egyéves építkezést követően, 1912 óta büszkélkedhet a város múzeumának hajlékával, melynek az alapító- levél tanúsága szerint küldetése közösség- és értékmentő: „sokat szenvedett nemes székely nemzetünk dicső múltjának és gyorsan alakuló jelenének temploma, szent nemzeti hagyományainknak késő nemzedékekre szóló hirdetője, fenntartója és megerősítője”. A centenáriumi ünnepségsorozat – a Csaba királyfit ábrázoló ólomüveg-festmény júliusi elhelyezését követően – újabb momentumára holnap kerül sor: ekkor avatják a Kós Károly által 1914-ben tervezett kovácsoltvas lámpásokat, melyeket az olaszteleki vasműves, Nagy György készített, valamint bemutatják a múzeumépületeket ismertető színes kiadványt is.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Névháború a kézdivásárhelyi múzeum miatt
A közigazgatási bírósághoz fordult a Kovászna megyei önkormányzat azzal a kéréssel, hogy ne érvénytelenítsék a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum megnevezését elfogadó tanácshatározatot. Codrin Munteanu prefektus korábban megtámadta a vonatkozó határozatot, amelyben az alapító Incze Lászlóról nevezték el a kézdivásárhelyi múzeumot.
A prefektus akkor kifejtette, nem az Incze László név zavarja, hanem az, hogy a hivatalos megnevezés Muzeul de Istorie a Breslelor Incze László – Incze László Céhtörténeti Múzeum – szerinte a hivatalos névnek románul kell szerepelnie, utána a közigazgatási törvény értelmében ki lehet tenni a magyar táblát. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke elmondta, a jelenlegi elnevezés épp a kétnyelvűség szellemében született.
„Furcsának találom, hogy a magyar elnevezések okozzák a legnagyobb gondot a megyében” – jelentette ki Tamás, aki emlékeztetett, több mint hatezren írták alá a petíciót, hogy a múzeum vegye fel alapítója nevét, ezért szervezte meg az önkormányzat ez év március 3-án a szoboravatással egybekötött névadó ünnepséget.
Tamás SÁndor reméli, a bírósági döntés tárgyilagos lesz, nem születik olyan ítélet, mely a hazai igazságszolgáltatás kettős mércéjének lenne a bizonyítéka. Tamás több ízben kifejtette, szemléletbeli különbség és jogelméleti vita van közte és Codrin Munteanu prefektus között, mert a prefektus úgy értelmezi, hogy amit a törvény nem enged meg, azt nem is szabad. Elmondta, e hónapban a háromszéki önkormányzatok, valamint a Székely Nemzeti Múzeum támogatásával megkezdődött a céhtörténeti múzeum épületének felújítása.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár).

Mi ebbe beleszülettünk – beszélgetés a csernátoni Haszmann Pállal és Józseffel
„A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.”
Haszmann József és Haszmann Pál
– Gyerekként mit jelentett Önöknek, hogy egy alakuló múzeumban nőttek fel?
– Haszmann Pál: Mi ebbe beleszülettünk, édesapám gyűjtötte Háromszék vármegye minden értékét: szellemi és tárgyi anyagokat. Édesapám már kisgyerekkorunkban magával vitt bennünket, hogy ismerjük meg a falut, annak múltját, történelmi emlékeit. Számunkra nem volt más út, de nem is kerestünk mást, édesapámat példaképnek tekintettük, figyeltük, hogy mindig érdeklődik, az idős embereket faggatja, jegyzetfüzete mindig nála van és mindig mindent papírra vet. Ennek a tevékenységnek mindhárom fia részese volt, mi az ikrek (Pál és József) és öcsénk, Lajos. Amikor édesapánk már nem bírta erővel a gyűjtőmunkát, feladatokat adott nekünk, behordtuk a tárgyakat Felső-Háromszék távolabbi településeiről, a megmentett értékeknek aztán együtt örvendeztünk. Fiatalos hévvel mindig felfedeztünk valamit, és édesapánk akkor is megdicsért, ha annak nem volt értéke. Örült, hogy lesz, aki folytassa, amit megkezdett, egyértelművé tette számunkra, hogy az örökséget nekünk kell majd tovább gondoznunk és gyarapítanunk. Nem csalódott, mert látta, hogy minket ez érdekel. Most mi is a feladatunknak tartjuk, hogy a fiatalokban felébresszük az érdeklődést az itt élő székely magyarság múltja iránt. Minket is erre tanítottak a szüleink, a mi gyerekeinket pedig beleneveltük ebbe, hogy folytatják a munkánk.
– Haszmann József: Én sem maradtam ki semmiből. Ha újra kellene kezdeni az életet, akkor sem tennék másként semmit. Mi nem tértünk le arról az útról, amit számunkra édesapánk kijelölt. Ma is itt vagyunk a múzeumban reggeltől estig. Hiszek benne, hogy amit gyerekként a családban, a környezetünkben látunk, azt visszük tovább. Nekünk szerencsénk volt, hogy ebbe a családba születtünk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Emlékszem, hogy kisfiúk voltunk, nagy tél zúdult Háromszékre, az itthon telelő énekesmadarak megdermedtek, mi hajnalban pedig összegyűjtöttük és behordtuk őket a nagy ebédlőszobába, ahol fénylett a szép Lüszter-lámpa. A melegben a madarak feléledtek, nekirepültek a lámpának és a gömbjét összetörték. A szüleink nem haragudtak, megértették, hogy a madarak fontosabbak, mint az értékes lámpa.
– Mikor fogalmazódott meg, hogy a gyűjteményből múzeum legyen?
– H. P.: Édesapánk mindig arra vágyott, hogy ha jobb idők lesznek, hivatalosan is megnyissa kapuit egy múzeum, az összegyűjtött értékeket mindenki számára hozzáférhetővé tegyék. Többször majdnem sikerült is megvalósítania a tervét, például a gyerekkori gyűjteményét berendezte Tamásfalván egy padláson, azonban a sütőház kigyulladt és minden odaveszett. Később a zabolai tanítói állomáshelyén is arra törekedett, hogy egy kisebb néprajzi gyűjteményt megmutasson, de az álma mindig egy nagy intézmény, egy valódi múzeum megteremtése volt. Az 1945-1947-es rendszerváltozás, a népi hatalom berendezkedésének időszaka, a diktatúra nehéz évtizedei ennek nem kedveztek. A lázas hetvenes évek elején azonban a Nyugat nyomására a nemzeti kisebbségek engedményeket kaptak, emlékházak jöttek létre, szobrot állítottak a nagy elődöknek, történelmi emlékhelyeket jelöltek meg.
Akkor alakult meg a kisbaconi Benedek Elek-emlékház, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, majd 1973-ban ránk került a sor, és megnyitotta kapuit a csernátoni múzeum. Még korábban, Király Károly engedélyével sikerült megszerezni a Damokos-kúriát, amely akkor ebek harmincadjára került, épületeiben disznóhizlalda, gabonaraktár működött. 1968-tól már elkezdtük a telket rendbe tenni, és 1973. január 24-25-én megnyitottuk a múzeumot. Ezzel egy időben jött létre a Csernátoni Népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület. Édesapánk már rég mondta, hogy élő múzeumot kell létrehozni, a népfőiskola éppen ezt a szerepét erősíti, hozzáférhetővé teszi az itt felhalmozott anyagot és tudást sok száz fiatal számára. Idén is több mint hétszázan ismerkedtek a múzeumi anyaggal, tanulták a hagyományos mesterségeket. A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.
– Milyen fogadtatása volt évtizedekkel ezelőtt a múzeumnak?
– H. J.: A csernátoni emberek nagy része a múzeum fogalmával sem volt akkor tisztában, azt hitték, hogy valami mozi lesz, mert Csernátonban muzinak mondták a mozit. Jöttek a nénik, azt hitték, filmet vetítenek. Aztán mégsem csalódtak, hogy nem filmet látnak, mert azokat a tárgyakat látták viszont, amelyek között az életüket leélték. Ettől megjött az adakozókedvük, ők is behozták féltett értékeiket, amelyeket később számon tartottak, és eljöttek az unokájukkal, neki is megmutatták. Látták, hogy itt jó helyen van, megőrizzük, ezért a régi dolgokat nem dobták el, nem égették el a kemencében, hanem inkább behozták a múzeumba.
– Milyen értékeket sorakoztatott fel az alapkiállítás?
– H. P.: A Damokos udvarház öt termét rendeztük be, egyikben a helytörténeti anyagok voltak, aztán Csernáton és vidéke épített örökségének tárgyi emlékei és fényképei. Csernáton nagy szülötteinek is emléket állítottunk. A vidéken sok fazekas dolgozott, a közelebbiek a csernátoni agyagot használták, bemutattuk a fazekastermékeket, a híres háromszéki csempéket, aztán a székely festett bútorokat, a falu népviseletét. Akkor még a ládákból előkerültek a régi rokolyák, vizitkák, székely ruhák, melléje a korabeli fényképek, a fonás-szövés emlékanyaga. A hetvenes években sikerült belakni a nagy udvart, hogy szabadtéri múzeummá, skanzenné nője ki magát a közgyűjtemény. Behordtuk a vidék népi épített örökségének legszebb példányait, Felsőcsernátonból az 1836-ban épített vízimalmot, a veszélyeztetett állapotban levő székelykapukat, bélafalvi, vargyasi, előpataki, albisi házat, gazdasági épületeket, a méhészkedés tárgyi emlékeit, a fejfás temetőt. A látogató a közel háromhektáros udvar minden szegletében talál valami értéket.
– És miként alakultak ki a múzeum különböző gyűjteményei?
– H. P.: Édesapánk szólt: eljött az idő, hogy a régi mezőgazdasági gépeket összegyűjtsük. Az erőszakos kollektivizálással behordták ezeket a termelőszövetkezetekbe, tudtuk, hogy ott előbb-utóbb megsemmisülnek. Akkor sikerült megalapozni a régi mezőgazdasági és szerszámgépgyűjteményünket, ami Erdélyben a legnagyobb. Aztán megfogalmazódott, hogy veszendőben a festett bútor, össze kell gyűjteni, különben a lelketlen kufárok széthordják a nagyvilágba. A mi gyűjtőterületünk a kisebb néprajzi egység, Felső-Háromszék volt, de ide is minden vidékről került festett bútor az ide házasodott lányok révén. A csernátoni ember Brassóba is leszekerezett egy ládáért. A felső-háromszéki festettbútor-központok, Csernáton, Gelence, Kézdivásárhely ontották a gyönyörű darabokat. Szerencsére zárt vidék volt, így korábban nem hordták szét ezeket, így a régi padlásokon még 17. századi darabokra is bukkantunk. Emlékszem, egy kúria padlásán találtunk egy levelesládát, vittük a múzeumba, közben esett az eső, és ahogy a víz lemosta a porréteget, feltűnt rajta az évszám: 1687. Hazáig vert az eső, de nem bántuk, úgy örültünk.
– Hogy sikerült megtartani a gyűjteményt a diktatúra éveiben?
– H. P.: Mindig rettegtünk, figyeltünk, mit kell elrejteni, minek nem jött még el az ideje, hogy megmutassuk. Tőlünk soha nem tudtak semmit elvinni, és ez elsősorban édesapánk jó népi diplomáciai érzékének volt köszönhető, amit mi is megtanultunk. Persze jöttek hozzánk is, hogy nyílik Bukarestben valamilyen múzeum, kellene egy eke. Megígértük, adunk mi hármat is, végül azonban egyet se vittek el. Máshol, ha valaki nagyon ellenkezett, csak azért is elvitték. Mi már előre felkészültünk, hogy mit fogunk mondani, ha jönnek. Nem azt ajánlottuk, amit féltve őriztünk, hanem azt, amiből legalább ezer, százezer volt. Még a kérdés el sem hangzott, mi már tudtuk a választ.
– Hogyan indult be a népfőiskola?
– H. J.: Édesapám faragókört vezetett az iskolában, és rajzolni is tanította a diákjait. Először a pásztorfaragást tanultuk meg bicskával, aztán a bonyolultabb faragásokat is. Akik akkor tőle tanultak, ma is szívesen veszik a kezükbe a vésőt és a bicskát. Aztán láttuk, hogy elfogynak a kopjafák a temetőből, bejött az új módi, a rekamiésírok, akkor kezdtünk a rokonoknak, ismerősöknek fejfákat faragni. Amikor látták, hogy a jómódúak kopjafát faragtatnak, a többiek sem akartak lemaradni, így visszaloptuk a kopjafát, és ma már újra fejfás temető van Csernátonban. Ugyanez történt a székelykapukkal is. Ma már csak Csernátonban negyven-ötven ember tud székelykaput faragni. Így indult be a népfőiskola, amit most én vezetek. Sok az érdeklődő. Jönnek Budapestről is, a lány bútort fest, a fiú fát vagy követ farag, kovácsol. Mondom mindenkinek: akkor is megéri, ha csak a saját környezetüket díszítik, de sokan, akik itt tanulták a mesterséget, évekig visszajártak, és most ebből tartják el a családot.
– Egész életüket feltették a múzeum gyarapítására, gondozására. Hogyan telik egy napjuk?
– H. J.: Reggel korán kelünk, sötétedésig itt vagyunk, egész nap felügyeljük a múzeumot. Két komondorral önkéntesen az éjjeliőr feladatát is ellátom. Itt élünk, ezért számunkra ez nem nehézség. Hétfőn és ünnepnapokon is nyitva tartunk, a kapu soha nincs bezárva. A falu is a magáénak tudja, büszkélkednek vele, elhozzák a rokonaikat.
– H. P.: Több mint negyven éve dolgozunk a Székely Nemzeti Múzeum csernátoni Haszmann Pál részlegén. Először mi, a három testvér és családjaink, majd a következő nemzedékek, ma már az unokák is itt vannak. Vigyázzuk a lépéseiket, mint ahogy édesapánk tette. A négy évtized alatt szabadságot sem vettünk ki soha. Nekünk ez a szabadság, hogy itt dolgozhatunk.
– És miként látják sok évtized távlatából a múzeum jövőjét? Tartanak attól, hogy költöznie kell, miután a kúriát visszakapta a Damokos család?
–H. P.: Ma is gyarapodik a múzeum. Régen ingyen kaptuk a tárgyakat, vagy megváltottuk, faragtunk valamit cserébe. A cserekereskedelem ma is működik, ellenkező esetben gyűjtjük a pénzt, és vásárolunk. Ha lenne 50 ezer lejem, épületestül elhoznám a gyönyörű pávai kovácsműhelyt, amelyik teljes épségben megőrződött szerszámaival együtt. Soha nem csüggedünk, ha nagyon nekünk rendelte a fennvaló, valamiképpen mindig hazakerül.
Valamennyi, hozzánk került tárgynak megvan a története. Például öt órát vártam a rétyi keresztútnál, hogy elmenjenek a rendőrök, mert túl súlyos gépet szállítottam a személygépkocsival. Máskor megegyeztünk a tulajdonossal egy darabról, de másnap jött a felesége, majd a testvére, hogy meggondolták a dolgot, és őket is meg kellett győzni. A múzeum gyűjteményét nem veszélyezteti semmi, a kúria tulajdonjoga a Damokos családé, jogosan kapták vissza, hiszen elrabolták tőlük. Mi megmentettük az enyészettől. Jó viszonyban vagyunk velük, gyakran hazajönnek, a fenntartó intézmény újra meghosszabbította a bérleti szerződést velük. Haszmann József, Haszmann Pál
Az 1942. augusztus 12-én Alsócsernátonban született ikertestvérek, Haszmann József István és Haszmann Pál Péter irányítja az édesapjuk, Haszmann Pál által 1973-ban alapított csernátoni szabadtéri néprajzi közgyűjteményt. Az alapítóról elnevezett Haszmann Pál Múzeumban kifejtett tevékenységük sokrétű: régi házakat bontanak le és költöztetnek a múzeum udvarára, mezőgazdasági eszközöket, gépeket gyűjtenek és konzerválnak, székely kapukat, kopjafákat faragnak. Vezetik a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesületet, illetve a múzeum kertjében működő Népfőiskolát. Számos oktató-nevelő kisnyomtatványt, képeslapot adtak ki, népi mesterségeket oktató táborokat szerveznek. A magyarság kultúrájáért végzett munkájuk elismeréseként idén megkapták a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány által létrehozott Nemzetért díjat.
Krónika (Kolozsvár)

Szemléletváltás kell az oktatásban
Szemléletváltásra van szükség az oktatásban óvodától középiskoláig, ehhez nyújtanak segítséget a készülő új tantervek, s habár kidolgozásuk lassan halad, bízhatunk abban, hogy általuk valóban megtörténik az áttérés a kompetenciaalapú oktatásra – véli Szőcs Domokos.
Az oktatási minisztérium kisebbségi főosztályának igazgatója – utalva a tanügyben uralkodó bizonytalanságra – tegnap mégis arra biztatta a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők és módszertanosok Sepsiszentgyörgyön rendezett országos tanácskozásának résztvevőit, ne csak arról beszéljenek, ami nincs, hanem arról is, ami van. A kétnapos szakmai értekezleten többek között szó esik az idéntől bevezetett előkészítő osztályok sajátos anyanyelv, román nyelv és zenei nevelési tantervéről, reform- és alternatív pedagógiai módszerekről, a román nyelv idegen nyelvként történő tanításáról, az idén először sorra kerülő II. osztály végi országos felmérésről, pályázatírásról, az interaktív szülői értekezletről, különböző műveltségi területek ismeretszintjének felméréséről, tantárgyversenyekről. A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében tartott tegnapi megnyitón a résztvevőket köszöntötte Keresztély Irma főtanfelügyelő, Sztakics Éva alpolgármester, Nagy József, a megyei tanács alelnöke, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöke, közreműködtek a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjai és egy tanuló a Székely Mikó Kollégiumból.
Fekete Réka,
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyárfás Győző halálának 100. évfordulójára (1855. március 24.–1912. szeptember 22.)
A XIX. század vége, illetve a századforduló Háromszék vármegyének és településeinek urbanisztikai fejlődése szempontjából kulcsfontosságú. Ennek az időszaknak ma már kevésbé ismert, de igencsak meghatározó egyénisége a lécfalvi Gyárfás Győző királyi mérnök. Igazi reneszánsz személyiség: rajzol, utakat, hidakat, épületeket tervez, és felügyeli a kivitelezési munkálatokat, szenvedélyesen gyűjt kőzeteket, néprajzi tárgyakat, szerkeszt és publikál. Kivételes munkabírása, mélyreható szaktudása révén sokrétű feladatait rendkívüli precizitással hajtja végre.
1855. március 24-én született Sepsiszentgyörgyön Gyárfás Lajos 1848-as honvéd hadnagy, később Sepsiszentgyörgy városának főjegyzője és Szilágyi Zsuzsanna gyermekeként. Az önkényuralom éveiben világra jött gyermeket Gyárfás Victorként jegyezték be a sepsiszentgyörgyi református egyház anyakönyvébe. Erdély legjobb iskoláiban pallérozhatta tudását: középiskolai tanulmányait a nagyszebeni ágostai evangélikusok elismert, hírneves gimnáziumában végezte, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett. Az iskolákhoz vezető hosszú szekérutak során folyamatosan készít rajzokat az erdélyi tájról, a szász erődtemplomokról, épületekről. A sikeres érettségi vizsga után mégsem művészi pályát választ, hanem a budapesti Műszaki Egyetemen tanul tovább, ahol rajztudásának is nagy hasznát veszi. Az építőmérnökként végző Gyárfás Győző több tanulmányutat is tesz német területeken, illetve Olaszországban. A nyugati világ urbanisztikai megoldásaival felvértezve tér haza, célja szűkebb hazájába visszakerülni és kamatoztatni a külföldön látottakat. Meggyőződése, és egész életét ennek szenteli, hogy Erdély út- és vasúthálózatának, valamint egyéb infrastruktúrájának kiépítése után hazai és külföldi utazók, kirándulók számára ideális turisztikai célpont lesz. 1888 márciusában a budapesti Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium kinevezi Háromszék vármegye királyi államépítészeti hivatalának főnökévé. A hivatal a közel húsz évig tartó irányítása alatt egyre nagyobb tekintélyt szerez, lelkiismeretes, pontos munkával eléri, hogy egyre több elöljáró kéri ki a véleményét, tervezési megbízásokat kap – legyen szó útról, hídról, épületről vagy emlékműről –, és a kivitelezési munkáknál felügyeletre kap felkérést. Ilyen a Brassó–Ojtoz közút kiépítése – az Ojtozi-szoros tájait kiváló kirándulócélpontnak tekinti a Rákóczi-várral, ugyanakkor fontos kereskedelmi út is –, a nyén–bodzakrasznai átkelő, a mikóújfalu–baconi közút kiépítése a Hatodon keresztül, és ő tervezi a Sugásfürdőre vezető utat is. Mint királyi főmérnök szigorúan követi az építkezésekre vonatkozó tűzvédelmi előírásokat: cserépfedésű borítást kér, megköveteli az épületek közti távolságok betartását, a városokban pedig ragaszkodik a téglafalazathoz az új épületek esetében. Elismert építészként több tervet is készít felkérésre vagy pályázatra, ilyen többek közt a lisznyói községház megtervezése, de nemrég a Székely Nemzeti Múzeumban előkerült egy Gyárfás Győző királyi mérnök és Székely Károly építőmester nevével jelzett terv is a múzeum épületének tervezésére vonatkozóan. Mindeközben szakít időt a publikációkra is: megérti, hogy a folyóiratok nagyszerű lehetőséget jelentenek Erdély természeti, építészeti tájainak népszerűsítésére. Többször közöl a Székely Nemzetben. Írásai valóságos turisztikai élménybeszámolók, melyekhez előszeretettel csatol saját készítésű rajzokat. Tájrajzai mellett szívesen készít portrékat is: a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum őrzi az általa készített, mai napig egyetlen, hitelesnek tartott Gábor Áron-arcképet. 1900-ban Bay István városi mérnök lemondása után a sepsiszentgyörgyi városi tanács felkéri, hogy napidíj ellenében, hivatali óráin kívül ellássa a városi urbanisztikai teendőket is. Az 1907. esztendő fordulópont Gyárfás életében. A kedvezőtlen politikai fordulatok következtében áthelyezik a szeretett Háromszékről az udvarhelyi állami építészeti hivatalhoz. Gyárfás ezt visszautasítja. Visszavonulni készül, amikor a budapesti Kereskedelemügyi Minisztérium amellett dönt, hogy szaktudásának elismeréseként Budapesten Erdélyért felelős munkakörben folytathatja munkáját. Ebben a minőségben fog neki a Békási-szoros közútjának kiépítéséhez, amelyet szintén Erdély fontos vendégforgalmi vonzerejeként tart számon, és szeretné a tömegek számára is elérhetőbbé tenni. Éppen innen tért vissza Budapestre, amikor 1912 szeptemberében, 57 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Gyárfás Győző mindenre kiterjedő, sokrétű munkássága révén olyan előremutató urbanisztikai, infrastrukturális fejlődésvonalat szabott meg, amelyre mind a mai napig
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyön Emlékpark után emlékmúzeum (’56-os megemlékezés)
Rendhagyó módon idén október 20-án, szombaton tartják Sepsiszentgyörgyön az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékezését – ennek oka, hogy a magyarországi meghívottaknak az ünnepség napjára haza kell érniük. A sepsiszentgyörgyi ünnepség immár hat esztendeje az ’56-os események félszázados évfordulóján felavatott emlékmű körül kezdődik, s bár a köréje tervezett emlékpark addig nem készül el, egyúttal annak avatását is beiktatták a programba a szervezők. Közben készül a kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza is, ennek avatójára jövőben kerül sor.
Az október 20-ra előrehozott emlékünnepség magyarországi meghívottjai többek között a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) részéről a külügyi kapcsolatokért felelős dr. Kiss Tamás, a POFOSZ-ban az ’56-os hagyományőrzők szövetségének elnöke, Szécsi István és a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese – utóbbi, valamint Kiss Tamás beszédet is mond a szombaton 18 órakor kezdődő ünnepségen, mely az ’56-os emlékműnél lezajlott beszédek, szavalatok után fáklyás felvonulással folytatódik a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított Erzsébet parkbeli kopjafához, az ottani főhajtás után pedig szintén fáklyás menettel vonulnak az emlékünnepségen résztvevők a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol könyvbemutató (Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája), a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által meghirdetett esszépályázat díjazása és 1956-os emlékérmek, emléklapok átadása zárja az ünnepséget. 23-án, kedden csendes felvonulással folytatódik a megemlékezés, ezúttal a helybeli volt politikai foglyok a polgármesteri hivatal falán elhelyezett emléktáblánál, illetve a Csíki utcai Szalay-emléktáblánál koszorúznak. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a Plugor Sándor Művészeti Líceum udvara most még sártenger, s bár munkások dolgoznak több helyszínen is, nyilvánvaló: szombatra leendő arcát még nem mutatja meg az ’56-os emlékpark. Török József, a VPFSZ megyei elnöke értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen a tervek, a munkálat kiírása idejében megtörtént, eltelt a hosszú, építkezésre ugyancsak alkalmas nyár, de hát a kivitelező az anyagokat nem rendelte meg idejében, innen a csúszás – magyarázza bosszúsan.
Felderül azonban, amikor az emlékmúzeumról kérdezem. Egy alkalommal lement a Beőr-palota pincéjébe: sár, szeméttenger, ott meghúzódó hajléktalanok mindenféle maradéka, az egykori tévéstúdiótól megmaradt dobozok fogadták – ugyanakkor a nagyenyedi börtön valamelyik pincéjére emlékeztette, ehhez hasonlóban dolgoztatták elítéltetése idején. Adta hát magát az ötlet: a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát kellene ott berendezni. Mert az idő telik, az ember hamar felejt, és egyre gyakoribbak az „akkor bezzeg jobb volt” kezdetű beszélgetések. De az emberek elfelejtik, mi volt szabad, és mi nem, a börtönök tele voltak politikai foglyokkal, hogy nem fértek a cellákban, s a körülmények: a porciózott élelmiszer, másodnaponként meleg víz, fűtés csak takaréklángon, egyetlen tévéadás napi két órában, megszüntetett magyar adás, áramkikapcsolás és a legfontosabb, a politikai terror, amiről csak az nem vett tudomást, aki belesimult a rendszerbe, bólogatójánosként próbált túlélni – nos, emiatt kell a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát megvalósítani. Az ötletet azonmód támogatta a városvezetés, a Beőr-palota hatalmas pincéjét már átalakították, kiképezték a leendő helyiségeket: börtöncellát, szigorított cellát, vallatószobát, fekete szobát (a szigorított durvább változata: tenyérnyi hely szellőzés, fényforrás nélkül, amelybe alul még egy vödör vizet is beöntöttek, hogy bokáig vízben álljon a fogoly) és természetesen a kiállítófelületeket. Hatalmas kiterjedésű a Beőr-palota pincéje, de amikor Török József sorolni kezdi, mi mindent szeretnének ott elhelyezni, kiderül: kevés a százegynéhány négyzetméter. Az évek során felgyűlt dokumentumok a megfigyelési beszámolóktól a besúgók jelentésén át a periratokig, fényképekkel illusztrálva a kommunista hatalomátvételtől a rendszer bukásáig adna keresztmetszetet a korról, elsősorban az erdélyi magyarság többszörös meghurcoltatásaira (államosítás, kollektivizálás, ’56 stb.) fektetve a hangsúlyt. Mert a máramarosszigeti volt börtönből kialakított múzeumban gyakorlatilag ugyanez fellelhető, de ott az erdélyi magyarság szenvedéseit alig-alig láttatják. Az emlékház avatását jövő nyárra tervezik, bár a neheze még hátravan: a cellákhoz például eredeti börtönajtót, priccseket kellene keríteni (a Csíki utcai rendőrfogdát hamarosan felszámolják, talán a rendőrség megérti az emlékház fontosságát), a látványterv elkészítése is várat még magára, s minden bizonnyal akadnának még dokumentumok, melyeknek ott lenne a helyük.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi tárlat a Székely Nemzeti Múzeumban
Címerek, pecsétek, zászlók mesélnek a magyar és a székely múltról a Székely Nemzeti Múzeumban tegnap megnyílt kiállításon, tömény, tartalmas betekintést nyújtanak az elmúlt öt évszázadba. A bemutatott anyag több erdélyi tudományos intézmény együttműködésének köszönhetően állt össze, s nagy szerepe volt Zepeczaner Jenő történésznek, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum nyugalmazott igazgatójának, a kiállítás kurátorának – derült ki Sztáncsuj Sándor József régész köszöntőjéből. A házigazda a tárlat „sztárvendégének” nevezte a Kolozsvárról ideiglenesen hazahozott pecsétnyomót: a székely nemzet pecsétjét.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök köszöntő szavai után részletesen beszélt a székely nemzet pecsétjéről Szekeres Attila István heraldikus, a Háromszék munkatársa, és ő ismertette a tárlat anyagát is. Felidézte, 1659-ben, Barcsay Ákos fejedelemsége alatt döntött a szászsebesi Országgyűlés négy pecsétnyomó megalkotásáról, és törvénybe foglalták, hogyan is nézzen ki az erdélyi vármegyék, a székelyek és a szász nemzet, illetve az Erdélyhez csatolt magyarországi részek (Partium) pecsétje. Ekkor iktatták törvénybe: a székelyek jelképe a nap és a félhold. A bélyegzőket elkészítették, de a zavaros időszakban a szászoké és a székelyeké elveszett, 1661-ben született az az ezüst pecsétnyomó, amely most két hónapig Sepsiszentgyörgyön is megtekinthető, s amelyet az udvarhelyszéki főkapitány őrzött. Az osztrák uralom idején, a székely autonómia és a székely és szász székek 1876-os felszámolása után már nem használhatták ezt a pecsétet, s Daniel Gábor, Udvarhely vármegye főispánja a székek beleegyezésével megőrzés végett elhelyezte az Erdélyi Múzeum Egyesületnél, innen államosították, s jutott az Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum tulajdonába, amely most kölcsönadta a székelyföldi vándorkiállításra – ismertette történelmi visszatekintőjében Szekeres Attila István. Kiemelte, az alig 32 grammos, 35 milliméter átmérőjű ezüstereklyén az látható, amit az 1659-es Országgyűlésen meghatároztak: a nap és a holdsarló.
A kiállításon a főszereplő mellett még számos fontos és érdekes dokumentum, tárgy látható: például XVI. századi címerek, de megtekinthető az első magyar heraldikai könyv, Pápai Páriz Ferenc Ars heraldica című, 1695-ben kiadott munkája is. Megjelennek a háromszéki, sepsiszentgyörgyi címerek, több község jelképe, és láthatóak nemesi jelképek, halotti címerek, céhzászlók, ipartestületek pecsétjei, behívótáblák. Kísérőszöveg nyújt eligazítást az érdeklődőknek, akik a címertanba kapnak betekintést. Az Üzenet a múltból – Székelyföldi pecsétek és címerek című vándorkiállítás Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós után érkezett Sepsiszentgyörgyre, és december végéig látható a Székely Nemzeti Múzeumban.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély és Partium több településén is megemlékeztek 1956-ról
A hétvégén Erdély és Partium több településén istentiszteletek keretében, emlékmű- és emlékpark-avatással emlékeztek az 1956-os forradalomra. “A magyarság megmaradása csak akkor lehetséges, ha Magyarország a közjog kötelékével, az állampolgársággal egyesíti a világ magyarságát” – jelentette ki Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes Sepsiszentgyörgyön, az 1956-os emlékpark szombati avatóünnepségén.
Nem csak emlék. Sepsiszentgyörgyön parkot avattak az '56-os magyar szabadságharc tiszteletére
“Ez a teljes állampolgárságot jelenti, útlevéllel és szavazati joggal. 2014-től a Magyar Országgyűlés az egyetemes magyarság Országgyűlése lesz, minden magyar politikai akaratát kifejezve” – szögezte le a magyarországi politikus. Semjén Zsolt szerint a történelemből hitet, erőt és büszkeséget kell meríteni, és le kell vonni a tanulságokat. “Van-e nagyobb büszkeség, mint 1956 örökösének lenni, annak az ’56-nak, amely halálos döfést mért a bolsevizmusra, a kommunizmusra és a Szovjetunióra. 1956-ban vált nyilvánvalóvá, hogy az a rendszer embertelen és istentelen – fogalmazott beszédében Semjén. – A Nyugat hálás lehet a kis Magyarország szabadságharcának, mert Mindszenty bíboros kálváriája és az ötvenhatos menekültek felnyitották annak a nyugatnak a szemét, amely Franciaországban és Olaszországban is hajlamos lett volna beleszédülni az eurokommunizmusba.”
„Jogunk van az önrendelkezéshez”
Semjén Zsolt szerint a magyar megmaradás kettős parancsa a nemzeti függetlenség és szabadság biztosítása és a szükséges társadalmi átalakulás végrehajtása. “Ma is ez a kettős feladat: a nemzeti megmaradás és a megmaradáshoz szükséges jogaink biztosítása. Mi sem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem Európában: ami más népeknél természetes, nekünk is természetes kell hogy legyen, ha más népeknek lehet autonómiája, önrendelkezése és nyelvi jogai, akkor nekünk magyaroknak is jogunk van ehhez” – mondta Semjén Zsolt.
Az ünnepségen Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere hangsúlyozta, még mindig él egyesekben a kommunista diktatúra eszméje, hogy csírájában kell elfojtani minden a magyar közösség számára fontos kezdeményezést. “A Székely Mikó Kollégium ügye egyértelmű példája annak, hogy a régi beidegződések ma is élnek csak más módszerekkel. A Mikó-ügy precedens lehet arra, hogyan lehet még jobban kifosztani a magyar közösséget. A Székelyföldön állandóan a közösségünk szabadságáért és túléléséért küzdünk, nem mások ellen, hanem magunkért. Ez a park legyen emlékeztető mindenki számára, hogy semmi sem lehet elég drága, ha a szabadságról, a jogainkról van” – fogalmazta meg Antal Árpád.
Az ünnepségen az 1956-os forradalom szellemét a romániai és a magyarországi volt politikai foglyok szervezeteinek képviselői idézték fel. Leleplezték az erdélyi ötvenhatosok emlékművét, amelyre a forradalom valamennyi romániai áldozatának a nevét felvésték, majd a fáklyás körmenet átvonult az Erzsébet parkba, ahol megkoszorúzták a kommunizmus áldozatai tiszteletére emelt kopjafát. Este a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatták Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvét.
Várad: megemlékezés az “ötvenhatos” istenházában
A nagyvárad-réti református istenházát “ötvenhatos” templomként tartja számon lelkipásztora és gyülekezete, ahol az 1956-os magyar szabadságharc évfordulójáról minden esztendőben hagyományosan megemlékeznek. Tegnap az ünnepi istentiszteleten Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke hirdette az igét. Tőkés visszaemlékezett a Reformátusok Világszövetségének 2002-es, váradi nagygyűlésére.
“A találkozó zárónyilatkozatának egy mondata a résztvevők egy részének ellenállásába ütközött, mivel az a kommunizmus áldozatainak állított volna emléket, és sokan úgy vélték, nincs rá bizonyíték, hogy áldozatok valójában voltak” – mutatott rá. Az EP-képviselő szerint ez a képtelen állítás még mindig él sokak tudatában, ezért lehetséges, hogy ma is mentességet élveznek a társadalomban azok, akiknek vér tapad a kezéhez. Tőkés úgy fogalmazott, jelenleg páratlan erőfeszítés részesei vagyunk, határon innen és túl, és ez az erőfeszítés arra irányul, hogy a múlt terheit végre levethessük.
Wittner Mária: ne féljetek!
Az évtizedeken át tartó hallgatás, a történelem meghamisítása ellen emelte fel szavát az istentiszteleten felszólaló Wittner Mária a forradalom egyik túlélő halálraítéltje, aki idén 75. életévét tölti be. Beszéde a hallgatóságot könnyekig meghatotta. Kijelentette: az 1956-ot követő véres megtorlások túlélőinek, illetve az utókornak kötelessége “lemosni a gyalázatot, a hazugságokat, amiket a világ legtisztább forradalmára rákentek, és amiket évtizedekig sulykoltak az emberekbe”.
Az egykori halálraítélt szerint valójában Krisztus ajándéka, a szeretet volt az, ami 1956-ban egybekovácsolta a magyar nemzetet, ám ezt a szeretetet ma sokan inkább felbontanák. Ezt pedig csak úgy tudjuk megakadályozni, ha száműzzük a félelmet az életünkből. “A félelem szörnyű. Azzal bármire rá lehet venni azt, aki fél” – mondta Wittner Mária, majd a bibliai és pápai üzenetet továbbította a gyülekezetnek: “Ne féljetek!” Az istentisztelet után Bába Iván magyar külügyminisztériumi államtitkár emlékeztetett arra, hogy az 1956-os forradalomnak erdélyi és partiumi vonzatai is voltak.
A templomkertben álló 56-os emlékkő körül idén a tárca támogatásával alakítottak ki emlékparkot, illetve egy olyan emléktáblát is elhelyeztek, amely a II. világháború végén lebombázott, majd 56-ban újjáépített templom történetére emlékezteti az erre járókat. A réti templom hagyományai szerint az államtitkár és Pálfi József lelkipásztor beszéde, illetve a Váradi Dalnokok szolgálata után a gyülekezet tagjai csendben helyezték el virágaikat az emlékmű mellé.
Főhajtás Zilahon
Zilahon tegnap kopjafaállítással emlékeztek meg az 1956-os forradalomra, az ünnepi eseményen Magdó János, Kolozsvár magyarországi főkonzulja is részt vett. Püsök Sándor Csaba zilahi református lelkipásztor a Krónikának elmondta, a Szilágyságban a zilahi az egyetlen kopjafa, amely az ’56-os forradalomnak állít emléket. Az emlékmű a város három református egyházközségének együttműködése nyomán valósult meg, több évvel az alapkőletétel után.
“Az alapkövet még 2006-ban raktuk le, a gyönyörű, emlékhelynek méltó kopjafa tulajdonképpen ebből nőtt ki. Azért tartottuk fontosnak a zilahi ’56-os emlékmű felállítását, hogy a mai nemzedék is összenőhessen ezzel az ünneppel, közösen emlékezhessen az akkor még egyetemi hallgató, ma már idősebb forradalmi résztvevőkkel, akiknek bőven részük volt a hatalmi megtorlásokban” – hangsúlyozta a lelkipásztor, aki azt is elmondta, a fiatalabb és az idősebb korosztály képviselői is szép számmal megjelentek az ünnepi eseményen.
Hozzátette, a kopjafaavatás az “Ötvenhatodik ’56” jelmondat alatt zajlott, hiszen éppen ennyi év telt el a forradalom óta. Magdó János főkonzul beszédében a szabadság és a forradalom eszmeiségének ápolására hívta fel a figyelmet. Mint mondta, korábban a forradalomra való megemlékezés eltért Erdélyben és Magyarországon, a diplomata azonban örvendetesnek találta, hogy most már a határ mindkét oldalán szabadon felidézhetők a fél évszázados események.
A főkonzul személyes kötődését is megemlítette a résztvevőknek, kiderült ugyanis, hogy édesapja a forradalmi események idején a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem harmadéves hallgatója, így a történtek résztvevője volt. A zilahi megemlékezésbe a gyermekek is bekapcsolódtak, a kopjafa koszorúzását megelőzően ugyanis nemzeti lobogókat készítettek. A vasárnap felavatott emlékműnél egyébként kedden délután gyertyagyújtásra várják a lakosságot.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megalakult az Erdélyi Művészeti Központ
Megalakult csütörtökön az Erdélyi Művészeti Központ. A Kovászna megyei tanács, a Székely Nemzeti Múzeum fenntartója a múzeumban tartott ülésén fogadta el az intézmény létrehozására vonatkozó határozatot.
Vargha Mihály múzeumigazgató a tanácsülést követő sajtótájékoztatón történelmi pillanatnak nevezte az Erdélyi Művészeti Központ létrehozását. Hangsúlyozta, az intézménynek székháza is lesz, de addig is elkezdi a munkát: a kallódó életművek felkutatását és megmentését, a Nyugatra irányuló műalkotások helyben tartását, a tudományos munkát, az erdélyi művészeti élet feltérképezését és a kanonizációs rend felállítását.
A központnak már van leltárkönyve, 45 alkotást kapott adományba, azonkívül a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában levű műtárgyak közül több százat meghatározott tematika szerint átadnak. A központ még ebben az évben megszervez egy kiállítást az eddig adományba kapott alkotásokból, azonkívül felkérték Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, hogy állítson össze egy tárlatot Erdélyi Képzőművészet 1945–1965 címmel, majd tavasszal a MaMű Társaság tagjait látják vendégül, a munkáikat állítják ki. A tárlatokat Erdély és a Partium nagyvárosaiban és Bukarestben is bemutatják.
Tamás Sándor, a háromszéki közgyűlés elnöke hangsúlyozta, a közösségépítés része a kultúra támogatása, az Erdélyi Művészeti Központ székházának a telket megvásárolták, a rajta levő kisebb ingatlant annyira felújítják, hogy jövőre kiállítások megszervezésére alkalmas lesz.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere emlékeztetett, hogy a Székely Nemzeti Múzeum megalakulása után 37 évvel, 1912-ben épült meg a Kós Károly által tervezett múzeumépület, abban bíznak, hogy a központ székházára nem kell ennyit várni. „Lobbizunk, hogy a magyar kormány is kiemelt fontosságú intézményként kezelje az Erdélyi Művészeti Központot, de elsősorban a romániai közpénzekből, a székelyek és az erdélyi magyarok adólejeiből szeretnénk megépíteni.
Kérdés, hogy a román kormány csak csendőrlaktanyát és rendőrszékházat akar építeni a Székelyföldön vagy a kultúrát is hajlandó támogatni” – fogalmazta meg az elöljáró. Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese, a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) elnöke felidézte, hogy az erdélyi közgyűjtemény megvalósításának gondolata már a kilencvenes években megfogalmazódott, de a kivitelezés megtorpant, mert nem volt pénz arra, hogy Kolozsváron megvásároljanak egy hatalmas ingatlant.
„Ma már egyértelmű, hogy a civil szféra nem tud egy ilyen nagyságrendű intézmény létrehozására közpénzt bevonni, ezért erős önkormányzati hátteret kellett találni, csak Kovászna és Hargita megyék jöhettek számításba. A helyszín tekintetében is az erdélyi képzőművészek, művészettörténészek és intézményvezetők konszenzusára volt szükség, hogy az összerdélyi kitekintésű intézményt mindenki magáénak érezhesse” – szögezte le Székely István. Kósa András a Balassi Intézet Bukaresti Kulturális Központjának igazgatója kifejtette, az egyetemes magyar kultúra számára is fontos az intézmény megalakulása, meg kell találni a forrásokat, hogy megépüljön a székház is.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Kós Károly-emlékév (A Székely Nemzeti Múzeum programsorozata)
A neves építész, író, sokoldalú művész születésének 130. évfordulójára a Székely Nemzeti Múzeum 2013-at Kós Károly-emlékévnek nyilvánította. Vargha Mihály igazgatót a tervezett rendezvényekről, illetve az előkészületekről kérdeztük.
– Az általunk tervezett Kós Károly-emlékév mintegy előzményeként Budapesten a múlt héten nyílt meg egy rendkívül fontos vándorkiállítás a Főváros Levéltára és a Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében Kós Károly világa, 1912 címmel. Az alcíme is beszédes: Egy évszám – három állomás a Budapest–Brassó gyorsvasúti útvonalon. A két kurátor, Antony Gall és Fabó Beáta nagyon szépen, ötletesen összeállított kiállítása 2013. március 31-e után Sepsiszentgyörgyre költözik.  – Az alcím talán egy kicsit magyarázatra szorul, három, Kós ugyanabban az időszakban, vagyis egy évszázada alkotott épületére utal: a budapesti állatkert, a sztánai családi ház és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épülete... – Ezért is ötletes az elképzelés, hiszen a múzeum épülete nyugodtan nevezhető Kós fő művének, a három alkotás pedig szervesen kötődik egymáshoz a széles látókörű, valójában abszolút modern gondolkodású Kós életművében. A kiállítás anyagának mintegy fele egyébként tőlünk származik, s ez alkalommal az a szerencse is ért, hogy hetven lapunkat, Kós-rajzokat, -terveket, -vázlatokat szakszerűen restauráltak. A kiállítás megnyitóján nagyon nagy szimpátiahullám ért, levetítettük a múzeumról szóló kisfilmünket, beszéltem az intézményről, Kós itteni munkásságáról, és nagyon sokan érdeklődtek, többek között az építész-író leszármazottjai, két Kós-unoka, Czeglédi Enikő és Kós Béla, ők is felajánlották, hogy relikviákat, kisfilmet, egyéb használati tárgyakat, leveleket adományoznak a múzeumnak.  – Ez már a jövő évi tervek felé mutat. Mit is terveztek a Kós Károly-emlékévre? – Fogadjuk a vándorkiállítást, ez lesz az emlékév fő eseménye, a Szent György Napok előtti kulturális hét egyik legfontosabb programja. A kiállításmegnyitó mellett lesz egy könyvbemutató, hiszen az idei, Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum című könyvünk után készül a Kós Károly és Sepsiszentgyörgy kiadvány. Az ötlet onnan származik, hogy Budapest után itt található a legtöbb Kós-épület, s ha egy kicsit tágítjuk a kört, akkor baconi, kászoni épületek is bekerülhetnek. De a legnagyobb vállalkozás talán az a terv, hogy a nyár közepéig berendezzünk egy Kós-emlékszobát a főépületben, a valamikor igazgatói irodában. Ennek kapcsán létrehozunk egy dokumentációs központot, vagyis minden tőle származó skicc, tervrajz, emlék- és használati tárgy legalább virtuálisan – adatbázisban – megtalálható legyen egy helyen. A dokumentációs anyag tartalma persze sokkal tágabb merítésű, minden érdekel, és helye van itt, ami Kóshoz kapcsolódik, a kortársai véleményétől a munkái fogadtatásán át nemzetközi megítéléséig minden dokumentum rendkívül fontos. A Bartók Teremből nyílik majd, minden kiállításkor, bemutatókor, gyakorlatilag állandóan látogatható lesz. Ne csak a portréja legyen a Bartók Terem végében, hanem az emlékszobában „találkozhassunk” Kóssal. De az adatbázis egy részét publikussá is tesszük a honlapunkon a nagyközönség számára. Budapest főpolgármestere jelezte, hogy szívesen itt lenne a megnyitón, úgyhogy ez nemcsak szakintézmények, hanem a két város között is szorosabbra fűzi a kapcsolatokat. A további tervek: egy Kós tervezte kovácsoltvas munkákat bemutató könyv kiadása, illetve bemutatása, a diákok számára tervezünk túrát és vetélkedőt a szentgyörgyi Kós-épületek népszerűsítése érdekében. A rendezvénysorozat lényege, hogy tudatosítsuk Kós művészetének európaiságát, modernségét, amit a magyar, sőt, a székely – akiket nagyon becsült – gyökerekből táplálkozva alkotott.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Zoltán (Mementó)
Holnap lesz száz esztendeje, hogy Désen megszületett a tősgyökeres rétyi Székely család sarjaként. Mikó-kollégiumi tanár volt, hosszú évtizedekig erdélyi régész, 42 évig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A kolozsvári tudományegyetemen szerezte latin-görög és történelem szakos diplomáját.
Zilahon kezdte pályafutását, 1944-től a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára és a kollégium felügyelete alatt álló Székely Nemzeti Múzeum őre. „Szakmai munkássága a régészetre korlátozva is hatalmas” – írja nekrológjában Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum belső munkatársa. A komollói római táborról írt doktori értekezése (1943) jó szakmai beköszöntő volt, s az abban leírtak vitára adtak okot korántsem zökkenőmentes pályafutása alatt. Az őskortól a középkorig terjedő számtalan település kutatásában maradandót alkotott. A Kora középkori temetők Délkelet-Erdélyben című régészeti beszámolóját (Kolozsvár, 1973) bezúzták, s a zabolai és petőfalvi kutatási eredményeit valójában csak a rendszerváltás után tudta közkincsé tenni a Veszprémi Múzeum közleményeiben. A nyugdíjazása (1990) utáni tíz esztendő alatt is számos tudományos közleménye jelent meg. Érdemei közé sorolják a múzeum kincseinek megőrzését, gyarapítását, közéleti munkásságát. Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasaként és díszpolgáraként hunyt el 2000. szeptember 1-jén. Síremléke a szemerjai régi temetőben áll. Emlékét gyermekei és unokái őrzik. A születésének centenáriumára megjelent emlékkönyvet november 22-én, csütörtökön 18 órától mutatja be fia, dr. Székely Zsolt tanár-régész a Székely Nemzeti Múzeumban. Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bod Péter-szobrot avattak Magyarigenben
Felsőcsernátoni Bod Péter emlékére állítottak szobrot Magyaringenben, a tudós pap, történész jelentős munkáinak alkotási helyén, sírja közelében. Az alkalomra szombat délelőtt megtelt a mindössze húsz magyart, köztük tizennégy hívet számláló református egyházközség gótikus temploma.  Az emlékünnepségre a szórványnap (november 15. – Bethlen Gábor születésének és halálának napja – 1580, illetve 1629.) utáni hét végén került sor. Az ünnepi istentiszteleten ifj. Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye újraválasztott esperese igehirdetésében Ábrahám és Bod Péter között vont párhuzamot, hiszen mindketten engedelmeskedtek Isten elhívásának, ezért életük által nemzetük áldásaivá váltak. Bod Péter fontos építőköve a magyar kultúrának, általa mozdult ki középkori merevségéből a tudomány is, de nem csak eszével, szívével is világossága volt korának, mondotta az esperes, aki a magyarigeni egyházközségnek ajándékozott egy Bod Péter fiától származó dokumentumot. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója vetített képes előadásban ismertette a Bod Péter emlékév rendezvényeit.
Szonda bemutatta Bod Péter: Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve címmel megjelent, a tudós pap latin nyelven írt két művének fordítását. Demeter László, a Kovászna megyei tanács szórványprogramjának felelőse, a baróti Tortoma Kiadó által megjelentetett Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és eltűnt egyházi közösségei, illetve Az erdélyi-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című kötetet ismertette. Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora a Kurucz Györggyel és Gudor Kund Botonddal közösen szerzett: Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712–1769) korában című könyvet mutatta be.
A sírkertben felavatták Bod Péter mellszobrát, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának alkotását. Ünnepi beszédet Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke mondott: „Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Ha ragaszkodunk hagyományainkhoz, értékeinkhez, nem tud megvalósulni a herderi jóslat, a magyar nép nem tűnik el, nem olvad be sem a román, sem a szláv népek közé. Székelyföld pedig ezután is belső anyaanyaországként viszonyul a szórványban élő magyar közösséghez” – hangoztatta a szónok. Vargha Mihály joviális, önmagával és a világgal harmóniában élő ember képmását igyekezett megalkotni, olyan emberét, akinek mindennapi teendői mellett jutott ideje a lélek dolgaira is, mondotta. Az ünnepség, melyen részt vettek a szülőfalu, Csernáton küldöttei is, Szőcs László, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével az élen, nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Zoltán száz éve
Székely Zoltán régészre, a Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) volt igazgatójára (1947–1990) emlékeztek születésének századik évfordulóján csütörtök este a múzeum Bartók Termében.
A múzeum fenntartója, Kovászna Megye Tanácsa nevében Klárik László volt megyemenedzser köszöntötte a termet megtöltő, több mint száz jelenlévőt. Vargha Mihály, a múzeum igazgatója kifejtette, Székelyföldön a művelődési intézmények olyanok, mint egy-egy templom: oda az emberek ünnepelni, feltöltődni, tudást szerezni járnak, áhítattal. Ilyen intézményt szolgált a múzeum történelmének legnehezebb ötven évében Székely Zoltán. Egy vezetőnek folyton kompromisszumokat kell kötnie, még békeidőben is, hangoztatta az igazgató, s reményét fejezte ki, hogy Székely Zoltánról sikerül lemosni az 1980-as években rá aggatott illetlen jelzőket, s javasolni fogják, Sepsiszentgyörgyön nevezzenek el utcát róla. Cserey Zoltán történész, nyugalmazott muzeológus, aki Székely Zoltánhoz kötődő néhány adomát osztott meg a közönséggel, a Bánki Donát utca egyenes, piac előtti részét nevezte meg, azt, ahol a régész lakott. Javasolta továbbá, hogy a múzeumalapító Cserey Jánosné Zathureczky Emília mellszobra mellé még kettőt állítsanak a múzeumkertbe: László Ferenc egykori múzeumőrnek és Székely Zoltánnak. László Attila régész, jászvásári egyetemi tanár, László Ferenc unokája Székely Zoltán több mint hat évtizedes régészeti munkásságát és annak eredményeit mutatta be.
Az intézményvezető Székely Zoltánról Boér Hunor, az SZNM könyvtárának vezetője értekezett, történelmi, művelődéstörténeti és politikai háttérbe ágyazottan ismertette a volt igazgató (1947–1990) tevékenységét. Székely Zoltán eredményeit csak valós kontextusukba visszahelyezve lehet igazán tárgyilagosan értékelni – mondotta. A volt igazgató érdemein túl nem kerülhetjük meg a sokakban felmerülő „nemzetárulás” és a rá ragasztott „Dák Zoltán” gúnynév kérdését. A dákoromán folytonosságot hangsúlyozó romániai egyenkiállítást 1981-ben Sepsiszentgyörgyön is létrehozták, Székely Zoltán igazgatósága alatt. Mi volt ennek az ára, miért vitte vásárra a bőrét? – tette fel a kérdést az előadó, s a választ is igyekezett megadni: a múzeumi intézményrendszer kiépítéséért. Kézdivásárhelyen és Csernátonban múzeumi egységek indultak, Kisbaconban a Benedek Elek-emlékház, a sepsiszentgyörgyi főépületet bővítették. Székely Zoltán munkásságának, személyiségének értékeléséhez még nem adatott meg a megfelelő távlat, de vitathatatlan érdemei már ma összegezhetőek: az SZNM történetének egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Székely Zsolt régész elmondta, azonkívül, hogy édesapja, a legjobb barátja és mestere volt Székely Zoltán. Bemutatta az általa szerkesztett, a Háromszék Vármegye Kiadónál az alkalomra megjelent két könyvet. Egyik válogatás román nyelven Székely Zoltán munkáiból. Magyarul megjelent már 2003-ban, és fia úgy gondolta, életművének keresztmetszetét a román tudományos körök számára is elérhetővé kell tenni. A másik: Emlékkönyv Székely Zoltán születésének 100. évfordulójára. Boér Hunor: Egy román államiként is magyar tudományos intézet kiteljesítője – Székely Zoltán és múzeuma című tanulmányát követően tanítványok, munkatársak visszaemlékezései olvashatóak, a kötet második részében pálya-, illetve munkatársak és sepsiszentgyörgyi kutatók tanulmányai. Az épület emeleti előterében az alkalomra kiállítást rendeztek be Székely Zoltán irataiból, munkáiból, az őt ábrázoló képzőművészeti alkotásokból.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében nyitotta meg első kiállítását szombaton az októberben létrehozott Erdélyi Művészeti Központ.
Kelemen Hunor, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a megnyitón elmondta, az erdélyi magyarság elmúlt 23 éve az intézményépítésről szólt, de a kortárs képzőművészeti múzeum eddig hiányzott az intézmények közül. Korábban kolozsvári, marosvásárhelyi helyszínben is gondolkoztak, de kiderült, hogy csak olyan helyen lehet életre hívni az intézményt, ahol ehhez megvan az önkormányzat támogatása. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról számolt be, hogy az intézményt létrehozó októberi adminisztratív döntés után a szakmát is meg kívánták nyerni a múzeumalapítás gondolatának. Ezért szervezték a kiállítást azokból az alkotásokból, amelyek máris az intézmény rendelkezésére állnak. Az igazgató hozzátette, a most kiállított anyagot kibővítik, elkészítenek egy katalógust, és a tárlatot Erdély más nagyvárosaiban is kiállítják.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke a kiállítás megnyitóján elmondta: a mostani válogatás rendezőelve az volt, hogy a már nem élő, vagy az elszármazott erdélyi magyar művészektől mutassanak be egy-két alkotást. „Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint ahogy ez a köztudatban él” – vonta le a következtetést Kántor Lajos. A kiállítás az erdélyi alkotók közül mások mellett Nagy Albert, Mattis-Teutsch János, Baász Imre, Plugor Sándor, Gergely István, Jecza Péter, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Gazdáné Olosz Ella, Hervai Zoltán, Bocz Borbála, Kós András munkáit mutatja be.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy este Sylvester Lajossal (Könyvbemutató a Székely Nemzeti Múzeumban)
Dedikálni már nem tudott, mert testi valójában eltávozott közülünk, de mosolyában biztos volt, aki a Múzeum Toleranciatermébe beült tegnap este, és hát mesélni is fog Sylvester Lajos annak, aki a most bemutatott kötetébe beleolvas. A Történettekercsek az idő toronygombjában Gábor Áron utóéletéről készült kordokumentum, a nehéz időkben is kultúrát szervező, furfanggal és kedéllyel is megáldott közíró és szerkesztő munkája.
Emlékét felidézve Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta: gyermekkorában teljesen természetes volt, hogy Gábor Áron szobrának, Benedek Elek emlékházának avatására és megannyi más hasonló eseményre jártak, ezek súlyát csak a nyolcvanas években kezdték érezni, amikor már a magyar helységneveket sem volt szabad leírni. A kor ismerete nélkül aligha minősíthetjük a benne élőket, hiszen amikor az ágyúöntő szobrát elhelyezték Kézdivásárhelyen, az ’56-os események sepsiszentgyörgyi elítéltjei még börtönben ültek. Sylvester Lajos egy embertelen korban – amelynek történészi feltárása még hátravan – tudott virágot ültetni a hajszálrepedésekbe, csellel. És eme fegyvertényeket meg kell becsülni akkor is, amikor már a főtéren énekelhetjük a magyar himnuszt. Antal Árpád polgármester megígérte: utcát, teret vagy szobrot is kap az, aki mindig iránytű tudott lenni, és mindig a jó irányt mutatta. Nehéz azok nélkül, akikkel együtt dolgoztunk és terveztünk – említette a napokban hirtelen elhunyt kovásznai kollégáját, Lőrincz Zsigmondot is –, de reméljük, hogy tartani tudjuk a jó irányt, és talpon tudunk maradni. Tamás Sándor megyeitanács-elnök a könyvbemutató napjára hívta fel a figyelmet: Gábor Áron 1814. november 27-én született, és a 200 éves évfordulót, a 2014-es esztendőt Gábor Áron-emlékévnek nyilvánították Háromszéken; két nappal ezelőtt az ünnepet rendező bizottság is megalakult, védnöke és tiszteletbeli elnöke Egyed Ákos történész, tagjai ismert szakemberek, elnöke Váry O. Péter (lapunk munkatársa), aki a Történettekercsek... befejezését végezte el a szerző megbízásából. A Charta Nyomdában eddig megjelent öt Sylvester-kötetről és a félbemaradt tervekről a kiadó, Kisgyörgy Tamás (képünkön) számolt be az emlékektől elfogódottan. Végül azonban mégis a jóízű Sylvester-adomák röpködtek a könyvesasztal körül...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Múltunk kötelez (Megjelent)
Kádár Gyula legújabb könyvét* holnap kora este mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban. A sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin kiadója-főszerkesztője, a Háromszék állandó külső munkatársa az utóbbi két évben három kötettel jelentkezett.
A két esztendeje megjelent Székelyföld határán című könyvét az autonómiaharc bibliájaként méltattuk, s a szentírási párhuzamnál maradva, a tavaly kiadott, Székely hazát akarunk címűt az autonómiaharc újszövetségeként jellemeztük. Vártuk a sorozat harmadik kötetét, az ki is jött a nyomdából, de címében nem találjuk sem Székelyföldet, sem a székely hazát. A Biblia is két részből áll, de továbbgondolásra késztet. Így Kádár Gyula sorozatának harmadik kötete is túllépett a szűk hazán, s az államalapítás korába kalauzol, Szent István királyunkat és művét mutatja be. Míg az első könyv a történelmi publicisztika eszköztárával igyekezett az autonómiaharc fontosságára rávezetni az olvasót, a két részből álló másodikban a publicisztikai gyűjtemény mellett megjelent a történelmi tanulmány is, a hadtörténet kiegészítéseként népességtörténettel is találkoztunk, a friss könyv kizárólag történelmi szaktanulmány, de az olvasmányosság érdekében nem láb- vagy végjegyzetekkel ellátott, hanem zárójelben diszkréten jelzett forrásjegyzetekkel tűzdelt szöveg. A magyar múltat sokan sokféleképp ismerik. Nagyon sokan büszkék történelmünkre, de sokan meg sem ismerhették, míg akadnak olyanok, akik szerint fölösleges a múltismeret. Kádár Gyula szerint történelmünk, kultúránk ismerete nemcsak szükséges, de felelősségvállalásra is kötelez. A szerző ezért is adta könyvének a Múltunk kötelez címet.
A könyv két külön részből áll. Az első Szent Istvánt és korát mutatja be, s ezért is került a borítóra a magyar Szent Korona képe, a második Erdély gyógyítástörténetébe nyújt betekintést.
Az államalapító üzenete
Az első fejezet – István király és kora (997–1038) – az államalapító munkásságát ismerteti. Nem egyszerű életrajz: első királyunk történelmi szerepének bemutatása mellett a szerző felvázolja Erdély alig ismert 10. századi politikatörténetét is. Így megismerkedünk Erdély magyar fejedelmeivel: Bogát, Zombor és Prokuj gyulával, valamint a dél-erdélyi bolgár autonóm területet irányító Keánnal is. Kádár Gyula szavaival, István királyunk olyan Magyarországot teremtett, amely „a középkori Európa legegységesebb” államaként, „a Bizánci Birodalom méltó ellenfele” volt, a magyar királyság „az angol és a francia királysággal mérhető” hatalommal rendelkezett. A szerző rámutat arra, hogy a magyar állam biztosította azt a politikai keretet, amelynek köszönhetően a magyarság nem tűnt el a történelem színpadáról, mint „a hajdanán itt letelepedett dákok, gótok, gepidák”. A történész nem véletlenül ismerteti István király Intelmeit is, melyekben a nagy király ezer évvel korábban, fontos kormányzási alapelvként határozta meg azt a ma is időtálló gondolatot, hogy tiszteletben kell tartani az ország területén élő más nemzeti közösségeket, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Erdély gyógyítástörténete
A könyv második fejezete úttörő jellegű. A szerző úgy véli, hogy e téma megérdemli a további kutatást, mert még sok a fehér folt, a feltáratlan ismeretanyag. Erre példaként említi a régészet ilyen jellegű feltárásait. László Gyula professzor leírása szerint „egyre több sírból kerültek elő olyan honfoglalás kori műtött, lékelt koponyák, amelyek azt igazolják, hogy a honfoglalók túlélési esélyei összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint az újkor hajnalán, a 18. század végén, a modern kor küszöbén operáltaké”. Kádár Gyula rámutat arra is, hogy népünk évezredes tapasztalatai az egészség megóvásában népi kultúránk megbecsült értékét képviselik. E tanulmányból az olvasó megismerkedhet a népi orvoslással, az első ismert erdélyi orvosokkal, az intézményesített orvosi ellátás kialakulásával, a sepsiszentgyörgyi kórházi ellátás kezdeteivel. Külön fejezet foglalkozik a himlő elleni védekezéssel, az első védőoltások bevezetésének kérdésével, a pestisjárvány elleni kíméletlen küzdelemmel, a karanténok megszervezésével, az első erdélyi patikák, orvosi egyesületek alapításával. A szerző olyan kérdésekre is keresi a választ, hogy milyen volt az orvosok megbecsülése, az anyanyelvhasználat a gyógyításban, az anyanyelven történő képzés. Ugyancsak külön téma a bábaképzés, eleink tisztaságra, egészséges életmódra törekvésének bemutatása, a szegényekről és az árvákról való gondoskodás és Erdély jeles orvosainak – György, Pápai Páriz Ferenc, Mátyus István, Nyulas Ferenc, Gecse Dániel, Szotyori József – bemutatása.
(A kötet megvásárolható a H–Press-lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, az Ex libris és a Litera könyvüzletben, illetve megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen.)
* Kádár Gyula: Múltunk kötelez, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Választási figyelő – Erdélyből
Tapasztalatait, olvasmányait az ember egymásra másolja – így alakul (folyamatosan) a Konglomerát. A maga sajátos, mai Erdély-képe, amelyet igyekszik könyvbe foglalni. (Akár kisbetűvel, konglomerátumformában fogalmazva, de nagybetűkel írja be magát az életünkbe.)
Olvasom például Esterházy Péter Esti című könyvét, és teljesen váratlanul a következő mondatokat találom benne, a Pécsre datált 9. fejezetben: „Pakolj össze, és lépj ki az életemből, mondta Esti Kornélnak egy nő itt Pécsett még a múlt században. (Pécsett, jó ez a csett? mert állítólag Kolozsvárra nem jó, azt csak beszépítjük, Kolozsvárt, hogy kapjon egy kis patinát, Erdélyből kizárólag patina kell, patina meg nincs, csak erről, ezekről gyávaságból és a hazugság iránti leküzdhetetlen vágytól hajtva hallgatunk; a valóságos Erdély alig valakit érdekel, beleszámítva az erdélyieket is; álmainkat kergetjük, melyek hol színes szélesvásznúak, hol üresek, hol némák, de még ez utóbbi esetben is magyarra vannak szinkronizálva.)”
Nos, az álmok, álmaink most éppen – persze embere és pártja válogatja –színes szélesvásznúak, de nem némák, sőt nagyon is hangosak, természetesen magyarra „szinkronizálva”.
De mit is jelent ez a szinkronizálás?
Mostanában ritkábban gyakorolt szokásomhoz híven, a bukaresti Dilema veche friss, pontosabban november 22–28-a közti hétre ajánlott számát vásároltam meg, ám hogy ne egyoldalúan tájékozódjam kulturális (?) ügyekben, vettem hozzá egy másik hetilapot is, az Observator culturalt. Egy-egy tehát az állás, a két fő politikai orientációt tekintve – természetesen figyelembe véve, hogy az úgymond kulturális lapok nem sorolhatók be egyértelműen az elkötelezett és így magukat sűrűn lejáratni tudó újságok közé. (Erről a Dilema veche meggondolkodtató cikket közöl – érdemes volna bővebben kitérni rá – a Romania inapoiata című, azaz a „visszamaradt” Romániát körüljáró összeállításban.) Mielőtt megpróbálnék tájékozódni abban-arról, hogy a Basescuékhoz közelebbiek, illetve a Pontáékhoz húzók hogyan látják ezt a szegény országot (amelyben egyesek jócskán meggazdagodtak), ugyancsak szokásomhoz híven az esztéta-filozófus (volt művelődési, majd külügyminiszter) Andrei Plesu publicisztikai rovatánál állok meg. Ő ezúttal a vidám Caragialéról értekezik, a valóságra mindig éhes, dinamikus és játékos klasszikusról, és arra figyelmeztet, hogy a gyógyíthatatlan elsiklásaink, a szteretípiák és a rossz erkölcsök megörökítője mellett lássuk meg a jó kedély íróját is (például a választási időkben különösen emlékezetes Elveszett levél alkotójában – teszem hozzá Plesu okfejtéséhez).
Hát ez a biztatás bátorít fel a Szentgyörgy Pincében, fehérasztal mellett elhangzott bonmot idejegyzéséhez. A gyengécske Mihai Viteazul-szobor elé felépített emelvényen még nem értek véget a szónoklatok a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés keretében (valóban lehetett úgy kétezer ember a téren), amikor lent, a pincében elhangzottak az első ebédrendelések. A pincér közölte, hogy a rendezvény ideje alatt csak ásványvizet, üdítőt vagy alkoholmentes sört lehet az étel mellé rendelni (ezt nyilván utasításba kapták). Ekkor hangzott el a „caragialei” kérdés: – A székelyeknek tehát választaniuk kell az autonómia és az alkohol között?
De vissza, egyelőre legalábbis a két bukaresti hetilaphoz. A Dilema Romania inapoiata súlypontjának egyik újságíró munkatársától azt olvashatjuk, hogy a nem anarchikus és nem kormányozhatatlan, de bizonytalan, félő és zajos Románia a Ceausescu és Ceausescu közti távolságnak valahol a felénél tart. Figyelemre méltó, bár nem túl biztató megállapítás. Ha az Observator culturalban keresünk további vagy másfajta eligazítást, nem sokkal jobb eredményre jutunk. A politikai vezéranyagok egyikét jegyző Bedros Horasangian felteszi a kérdést: vajon normális-e az az ország, ahol végtelenül csak arról van szó, hogy a nagyobb vagy a kisebb rossz között válasszunk? De hol végződik a Nagy Rossz, és hol kezdődik a Kisebbik Rossz? Egyet lapozva pedig, az Observator főszerkesztő-helyettese Basescu elnök önelégültségének a „potenciáljáról” cikkezik…
Egyszerű volna azzal tenni le a két bukaresti lapszámot, hogy ez szerencsére nem a mi dolgunk. Nekünk elég az autonómiaigényünket – amivel tulajdonképpen mind egyetértünk – kinyilvánítani. Akár Mihai Viteazul szentgyörgyi szobra közelében. (Pláne hogy egy ősi történelmi pillanatban a székelyek, egy rosszul politizáló erdélyi magyar fejedelemmel elégedetlenül a román harcos mellé álltak; s a román nemzeti történetírás attól a pillanattól származtatja „a három román fejedelemség” összetartozását.)
A viszonyítási pontok megkülönböztetése azonban nem csupán historiográfiailag fontos. A XIX. században élt medgyesi szász orvos, Daniel G. Scheint magyarra most lefordított (német eredetiben 1833-ban Pesten kinyomtatott), a Székely Nemzeti Múzeum kiadásában 2012-ben hozzáférhetővé tett könyve, Az erdélyi székelyek földje és népe nekünk kellemes olvasmány, hiszen első mondata így hangzik: „Székelyföld az Erdélyi Nagyfejedelemség része, és ennek az országnak a legszélső határától, ahol Moldvát és Oláhországot érinti, Észak- és Nyugat-Erdélyig húzódik, a Szászok földjéig és a Magyarok földjéig.”
1833 és 2012 között nagy idő telt el – és amilyen hasznos a múltat tudatosítani, olyan szükséges a változást tudomásul venni; jóllehet sem Mihai Viteazul vélt igazságának, sem a „Ceausescu és Ceausescu közt” legújabb kori tényeinek elfogadása nem lehet alapállásunk. 2012. december 9-én arról kellene döntenünk, hogy a „Nagy Rossz” és a „Kisebbik Rossz” közül melyiket választjuk – vagy inkább hogy szakítunk a rosszal, amelyből annyi évtizeden át volt részünk. Ez minden román állampolgár dilemmája; olyan dilemma, amelyet elvben nagyon könnyű megválaszolni, csakhogy a „rossz” azonosítása, egy párthoz, egy választási szövetséghez kapcsolása még hosszú szakmai (politológiai) elemzést követően sem könnyű. Leegyszerűsítve a dolgokat, talán így lehet fogalmazni: a győztes, az új (régi?) többség javítson a gazdasági helyzeten, okosan építse az európai kapcsolatokat (netán elérve a bejutást is a Schengen-övezetbe), szakítson a gyűlöletbeszéddel, beleértve a „magyar kártya” folyamatos kijátszásának gyakorlatát. Tegyük hozzá: a közigazgatási (gazdasági) régiók újragondolásában maradjon a realitások talaján – ami országos érdek, nem csupán nekünk, Romániában élő magyaroknak fontos, már-már azt mondanám, élet-halál kérdés.
A magyar képviselet pedig az új parlamentben – vagy éppen a választások után megalakuló kormányban – alapkérdés, a kisszerű érdekeknek (párt- és személyes hiúságoknak) alá kellene, alá kell rendelődniük a közösségi szempontoknak. Ellenzékben eredményesnek lenni: hiú ábránd, önbolondítás. Tegyük hozzá: bármilyen autonómiaigényben, előrehaladásban csak országon belül lehet sikert remélni. Sem Magyarország, sem semmilyen európai intézmény nem képes segíteni a megoldásban.
KÁNTOR LAJOS
*A szerző a Korunk Főszerkesztője.
Népszabadság

Székelyföldi diákigazolvány
Januártól még csak a Székely Nemzeti Múzeumban lesz használható, de a három székely megye után nemzetközi forgalomban is el kívánják ismertetni a sepsiszentgyörgyi városházán bemutatott Székelyföldi Diákigazolványt.
A romániai piacon elsőként létrehozott háromnyelvű (magyar, román, angol) kártyát iskolásoknak, egyetemistáknak szánják, 7-től 35 éves korig igényelhető, és különböző kedvezményekre jogosítja fel tulajdonosát: utazáskor, művelődési intézményekbe, sportlétesítményekbe, rendezvényekre való belépéskor, tanfolyamokon, szolgáltatásokban (egészségügy, szépségápolás), még üzletekben is – a hálózatot ugyanis folyamatosan bővíteni kívánja a kezdeményező Centrum Studiorum egyesület. Zsigmond József, az egyesület elnöke – az önkormányzat RMDSZ-frakciójának egyik fiatal tagja – elmondta: nálunk még csak a nagyvárosok egyetemi hallgatói rendelkeznek diákigazolvánnyal, és ezt is elég szűk körben lehet csak használni – a röviden Sic Card nevet viselő, vonalkódos kártyát azonban minél szélesebb körben szeretnék bevezetni, elsősorban a Székelyföldön, ezzel is erősítve a regionális öntudatot és a fiatalság kötődését. Az ötletet Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor, illetve Borboly Csaba megyei tanácselnökök is felkarolták, és Maros megyében is van rá fogadókészség. Külföldön a diákigazolvány olyan kulcs, amely nagyon sok kaput megnyit, nemcsak a kedvezményes jegyárak miatt, hanem mert státust jelent a viselőjének – mondta el Tamás, aki arra is ígéretet tett, hogy a megye minden kulturális intézménye nyitni fog a diákok felé; Antal Árpád a városi buszokra, uszodára, sípályákra látja kiterjeszthetőnek a kedvezmények rendszerét. Az elképzelést egyébként több helyi vállalkozó is támogatja – a multikat csak akkor keresik fel, ha kikerülhetetlenek, például a benzinkutak esetében –, így néhány üzletben és szórakozóhelyen, sőt, már egy fogorvosi rendelőben is készek a fogadására. A diákbarát helyek és intézmények névsorát – az általuk nyújtott, legkevesebb 5, de akár 100 százalékos kedvezménnyel – a www.diakigazolvany.ro, illetve a www.siccard.ro honlapon is lehet majd követni, s ezek az ajtajukra ragasztható matricát is kapnak. Ugyanott a kártya használatával kapcsolatos hírek meg a diákokat érdeklő – korosztályok szerint lebontott – tudnivalók (programok, pályázatok, ösztöndíjak, diákmunka stb.) is napvilágot látnak. A 2013-tól érvényes Székelyföldi Diákigazolvány ingyenes, a kiadásával járó költségeket pályázatokból kívánják fedezni. A legkisebbek számára a szülők igényelhetik, a 14–18 éveseknek fel kell mutatniuk a szülői beleegyezést, 18 éven felül fényképet is kérnek. Zsigmond József azt is fontosnak tartotta közölni, hogy a „sic card projekt” megvalósításán kizárólag hazatelepedett székelyföldi fiatalok dolgoznak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pál-Antal Sándor akadémikus és Simon Zsolt történész szerkesztésében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent A Maros megyei magyarság történetéből című, az adott vidéken élő magyarság múltjának sokoldalú feltárását és közkinccsé tételét szolgáló munka harmadik kötete.
A tizenhat szerző közül három sepsiszentgyörgyi: Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa A Magyar Autonóm Tartomány Múzeumainak Kollektív Tanácsa (1956–1957), Csáki Árpád történész Kendi János, Apafi Mihály fejedelem ítélőmestere (1661–1677) és Szekeres Attila István heraldikus Címeres emlékek Radnóton című tanulmánnyal szerepel a kiadványban.(Madarasi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Elfogy a magyar Erősdön
Mindig vegyes érzelmekkel lépünk be a falu elemi iskolájába, ahonnan több jeles család indult a nagyvilág felé, többek között a Bíbók. Most mindössze két magyar gyermek tanul a több mint félszáz román és román anyanyelvű roma gyerekkel. Hadd boncolják, keressék ilyetén családi indíttatásuk útját azok a helybeli magyarok, akik – kinek van ebbe beleszólása? alapon – román nyelvű osztályokba járatják gyerekeiket még Sepsiszentgyörgyön is.
A kilencven százalékot meghaladta a helybeli roma nemzetiségű tanulók lélekszáma: egy óvónő és három tanítónő neveli-tanítja a jövő nemzedéket. Láttuk, hogy valamennyire sikerült használható állapotba hozni az iskola öreg épületét. Cseréltek nyílászárókat, padlócsempét rakattak. Önerőből végeztük a munkálatokat – mondta Kovács László polgármester. Jakabffy Andrea és Marilena Dăndărău pedagógus mutatta be az épületet, utóbbi egyébként a hazai zöldek pártjának színeiben községi tanácstag. Egy olyan használhatatlan osztálytermet javíttattak ki, amelynek pádimentuma beszakadt, és oda szerelték be a fűtési rendszer központját, ami jól működik. Marilena most fejezte be a községről szóló monográfiáját, amelyben Erősd vendégforgalmi értékeiről is ír. Hadd mondjuk el, hogy Erősd elképzelt magyar iskolája a református parókia épületében működik. Kötelességének tartotta Ráduly-Baka Zsuzsanna, a helybeli 150 magyar lelket pásztoroló református lelkész, hogy egy héten legalább egy alkalommal behívja a parókiára az óvodás és elemista gyerekeket, hogy a vallásoktatás mellett tanulják, gyakorolják a magyar beszédet, írást-éneklést, magyar táncokat. Összehozott a lelkész asszony egy kis gyerekkórust is, ami pozitív példa és kimondottan rendhagyó ebben a végvári faluban, ahol működik egy nőszövetség is. Tudatában van annak, hogy egy ilyen településen az egyház az egyedüli, amelynek feladata maradt az identitástudat megtartása, erősítése. Testvértelepülési-egyházközségi kapcsolatot teremtettek a Balaton-vidéki Felsőörssel, ahová a nyáron készülnek a gyerekekkel és a fiatalokkal, akik kis ajándék műsorral viszik el oda az erősdi népi hagyományokat. Szántó- és legelőterületeit nem kapta vissza maradéktalanul az egyház. A lelkész abban reménykedik, hogy az új községi tanács meghallgatja újra megfogalmazott panaszukat, és birtokba helyezi őket. Nem kell azt hinni, hogy a tavalyi ünnepléssel befejezték templomuk tatarozását. A kényesebb és igényesebb rész, a XVIII. századinak tartott kazettás mennyezet mentése-tartósítása, mert megtámadták a kártevők, még a jövő feladatai közé tartozik. Nagy szüksége lenne az egyházközségnek egy olyan többfunkciós imaházra, tágasabb helyiségre, ahol össze tudna ülni a gyülekezet, meg lehetne tartani a bibliaórákat, gyerekfoglalkozásokat, a vallásos szeretetvendégségeket, melyeknek helyszíne most a parókia épületének egyik szobája. S mert a magyarság és az egyház léte itt teljesen összefonódott, ebben a teremben bármilyen magyar közösségi rendezvényt meg lehetne tartani, annál is inkább, hogy egy ilyen épület jól megférne a parókia eléggé tágasnak mondható udvarán.
Egyre kevesebben tudják, hogy Erősd a neolitikumi műveltségnek nevet is adó település, s bár a Székely Nemzeti Múzeum ősrégészeti gyűjteményéből ez jól megismerhető, a lelőhelyen, Erősdön semmi nem jelzi, hogy neves régészek évtizedeken keresztül itt tárták fel e kultúra tárgyi emlékeit. Nos, ezekből lehetne ízelítőt adni ebben az elképzelt közösségi házban (képek, rajzok és tárgyak révén), és már ott is vagyunk a lelkész álmánál: pályázni és segítséget kérni bárhonnan, hogy Erősdöt be lehessen vonni a kulturális, autós és falusi turizmus vérkeringésébe jelzések, eligazító táblák, egyfajta idegenvezetői szolgálat bevezetésével. Erre kellene fogékonynak lennie a jövőben a megyei és a községvezetésnek, a művelődési felügyelőségnek. Elkészült a megyeszékhelyet Erősddel összekötő aszfaltos út, s ha az Olton áthajló hidat, mely Kovászna megyéhez tartozik, felújítják, netalán újjáépítik, megnyílik a nagyvilág irányába, a Barcaság, Brassó és a nagyon közeli E60-as műút felé a közlekedés. Hogy mit láthatna majd itt a vendég, azt csak úgy hevenyében soroljuk: a Tyiszk neolitikumi régészeti rezervációt, Erősd őslakóihoz a csiszolt kőkorszaki festett kerámia kapcsolódik. Folytatjuk a látnivalók sorát a kazettás református templommal, udvarán millenniumi emlékmű és élő emlékfa áll, a mutatós parókiával, amely a Kós Károly-féle erdélyi rusztikus népi építkezés stílusjegyeit hordozza magán, trapéz alakú oromfalas barcasági lakóházaival, Csókás várának izgalmas történetével, a törpemandula-cserjéssel, meredek löszfalaival, a gyurgyalagok odúival, Rózsa Sándor-barlangjával, sztyeppei jellegű növényközösségével (tavaszi hérics a Veczer-tetőn). S mert létezik gyalogos turizmus is, azt is tudni kell, hogy Erősdöt jelzett ösvény köti össze a Foglány-hágón át a szintén látnivalókban-értékekben gazdag Aldobollyal.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),