Damokos Csaba: SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ. Vitaindító az erdélyi képzőművészet jelenlegi helyzetéről és jövőjéről

Címerek és nemeslevelek régen és ma
Akit érdekel a múlt, azt érdekli a jövő is – vezette be Kádár Gyula történész Szekeres Attila István Címerek és nemeslevelek című előadását péntek este a Székely Nemzeti Múzeumban a Székely Akadémia rendezvényén.
A címerek kezdetben megkülönböztető jegyként jelentek meg a talpig páncélba öltözött harcosok pajzsán, majd sisakdíszként ugyanezt a célt szolgálták – ismertette a március 15. alkalmából a magyar érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett heraldikus, lapunk munkatársa. Kis humorral a mai telefonkönyvhöz hasonlította az előadó a lovagi tornák résztvevőinek címereit tartalmazó tekercseket: a címerek azonosító jelként szerepeltek az élő heraldika századaiban, később pedig a kutatást segítették. A pergamenre írt nemesleveleket Erdélyben leginkább harci érdemekért adományozták, s bár a köznyelvben kutyabőrként is említik, ezek kecske-, illetve juhbőrből készültek, a bécsi kancellárián írt leveleket finomabb anyagból, borjúbőrből állították elő – mondta a szakember. A nemesi címert adományozó levelek később bársony borítású kötetben jelentek meg, több oldalt tartalmaztak – ismertette Szekeres Attila István, majd áttért a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál megjelent, Litterae armales – Címeres nemeslevelek Románia Országos Levéltárának Kovászna megyei fiókjában című kiadvány bemutatására, amely a szerző egykori államvizsga-dolgozatának kivonatát tartalmazza. A magyar és román nyelvű szakdolgozat hét, címer nélküli armálist és hét, címerképpel ellátott nemeslevelet ismertet, háromszéki vonatkozását az adja, hogy szerepel benne az alsócsernátoni Kelemen család, az angyalosi Forró-Borbély család és a lisznyói Damó család címerének leírása és képe is.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Raktárba száműzött hagyaték
Ugyan a 2001-ben Marosvásárhelyen, a Köteles utcában nyílt Nagy Imre képtár immár hatodik éve bezárt, napjaink Bolyai utcán sétáló városlakójában – a nemrég nyílt pékség láttán – szinte akaratlanul feltevődik kérdés: hol vannak a Nagy Imre-képek? Utánanéztünk: a képeket a Kultúrpalota két raktárában őrzik. Murádin Jenő művészettörténész szerint a múzeumoknak nem az lenne a feladatuk, hogy eldugják a festményeket a nagyközönség elől, míg Szabó Zoltán muzeográfus úgy véli, Nagy Imre munkásságát tévedések, ferdítések következtében helyezik piedesztálra Marosvásárhelyen.
Zsögödi Nagy Imre marosvásárhelyi hagyatéka máig lezáratlan, ismételten felszínre kerülő és kedélyeket borzoló téma. Az örökséghez objektív szakmai szempontok alapján közelítők táborához tartozik bevallása szerint Szabó Zoltán muzeográfus: szerinte elvitathatatlan érdemei mellett a köztudat sorozatos tévedések vagy szándékos ferdítések eredményeként emeli piedesztálra a művészt.
„Még a Bernády-gyűjtemény is kevésbé él a köztudatban”
„Soós Zoltán múzeumigazgató közbenjárásának köszönhetően újabb emeletet kaptunk a Kultúrpalotában, tehát a Bernády-gyűjtemény kiállított darabjai mellett van remény a múzeum további magyar anyagának bemutatására” – ismertette a muzeográfus, majd hozzátette, úgy gondolja, hogy a majdani galéria termeiben elsősorban olyan érdemtelenül elfeledett vásárhelyi művészek alkotásait kellene bemutatni a közönségnek, mint Dósa Géza és Vida Árpád. „Óriási hiba, hogy a Nagy Imre-motívummal valósággal helyettesítették és kimerítették a művészet egész dimenzióját. És itt nem csak a vásárhelyi művészekre gondolok, hiszen a Bernády-gyűjtemény egészéről is elmondhatom, hogy kevésébé él a köztudatban, mint a sikertörténetként felkapott Nagy Imre” – vélekedett a szakember.
A képek legutóbbi kiállítási helyéről Szabó Zoltán szerint az illetékesek elsiették az épület megválasztását, a Köteles utcai galéria tudniillik a nedvesség miatt veszélyes volt a képek állagára nézve. A problémát végül a véletlen oldotta meg, ugyanis az épületet visszaszolgáltatták egykori tulajdonosának. A helyszínválasztás talán egyetlen szempontja az volt, hogy közel legyen a Teleki Tékához, a képek első kiállítási helyéhez. „A Téka és a Nagy Imre-örökség tévesen forrt össze elválaszthatatlanná a vásárhelyiek képzeletében, ugyanis a könyvtár és művészet vonatkozásában elsősorban a vásárhelyi Szabadiskola olyan jeles képviselőit kellene megemlíteni, mint Gulyás Károly, Vida Árpád, Bordi András, Szász Endre vagy a Gulyás utáni idők legendás szereplője, Nagy Pál” – véli Szabó Zoltán.
A festményadományozás körüli tévhitek
A képek bekerültek két raktárba, tudtuk meg a múzeum alkalmazottjától, aki azt is elmesélte, a száznegyvenvalahány festmény első negyvennégy darabja valójában nem egy nagylelkű adományozás, amint az a vásárhelyiek köztudatában él, hanem kényszerhelyzet – a művész börtöntől való szabadulásának ára. A festő a kolozsvári egyetemről való távozása után a marosvásárhelyi cukorgyárba jött vendégművésznek, és a kor divatjának megfelelően a gyári életet festette. Az akkori hatalom azokban az időkben kezdte el a magánszemélyeknél lévő aranykészletek elkobzását. A háború utáni nehéz időkben a festőnek is fizettek arannyal, amit megneszeltek, és Nagy Imrének nem volt még akkora nimbusza, hogy ne kezdték volna emiatt zaklatni. Az üldözések elkerülése érdekében a cukorgyár két igazgatója kitalálta, hogy Nagy Imre tömlöctől való megmentésének módja az, ha a városnak képeket adományoz. A terv bevált, és az altruista és önzetlen cselekedetnek beállított festményadományok így kerültek a Teleki Tékába.
Vida, Dósa és Nagy is a városé
Nagy Imre raktárban lévő marosvásárhelyi hagyatékáról megkérdeztük Murádin Jenő Kolozsváron élő nyugalmazott művészettörténészt is, aki szerint Nagy képeit mindenképp ki kellene állítani „mert minden mű, ami raktárban senyved, az halott. A múzeumoknak és képtáraknak nem az a feladata, hogy eldugják és raktáron tartsák a festményeket, hanem az, hogy a közönség elé tárják azokat. Marosvásárhely éppen úgy megérdemli Nagy Imrét vagy Nagy Imre Marosvásárhelyt, mint az általam igen nagyra tartott Vida Árpád vagy Dósa Géza, akikről az a véleményem, hogy egymás mellett szépen megférnek”. A nyugalmazott szakember nem vonta kétségbe, hogy Dósa Géza és Vida Árpád a 19., illetve 20. század elejének jelesei voltak, és a marosvásárhelyi művészetet emblematikusan képviselik. A Vida-képek nagy része azonban '44-ben elégett, amikor ezeket a a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagához csatolták. A megmaradt munkák inkább rajzok és akvarellek, grafikai anyagból állandó tárlatot szervezni pedig nem szokás, csak időszaki kiállításokat, mert az ilyen jellegű munkák a fényre érzékenyek. Dósa Géza munkái szintén túl kevésnek bizonyulnának egy állandó tárlat anyagához, jó hír azonban, hogy a fiatalon elhunyt művész hagyatékának feldolgozása éppen folyamatban van. Murádin Jenő szerint Vida és Dósa mellett ugyanolyan emblematikusan képviseli Marosvásárhelyt Nagy Imre is, akit miután a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolából kulák származása miatt kitettek (pontosabban amiatt, mert földje volt), Marosvásárhelyen élt jó ideig, és akinek munkássága nemcsak szülőföldjéhez, hanem Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz is szervesen kapcsolódik.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Ma nyílik Sepsiszentgyörgyön a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Márai Sándor: Mennyből az angyal A kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére Sepsiszentgyörgyön ma olyan emlékházat avatunk és nyitunk meg, amely méltó társintézménye – és nem konkurense! – a máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatai Emlékházának és Kutatási Központjának, a budapesti Terror Házának.
Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak.
Fájdalmas számok
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsigmond Ferenc, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát.
Betartott ígéret
Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”. Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Máramarosszigeten a Börtön-Emlékmúzeumban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház.
E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak. Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is!
Beszélő tárgyak
Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsemmisítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetésképpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést.
Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nemcsak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kézdivásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni! Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jánó Mihály kötetét mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében Jánó Mihály művészettörténész legújabb kötetének bemutatójára kerül sor május 2-án, pénteken, délután 5 órakor.
A gelencei Szent Imre műemléktemplom című kiadványt Csáki Árpád történész méltatja, aki a következőket írja a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent könyv kapcsán:
„A gelencei Szent Imre plébániatemplom mára Háromszék legismertebb, az ezredforduló szakszerű helyreállítási munkálatainak köszönhetően legjobb állapotban található középkori műemléképülete. Hírnevét elsősorban a nagy felületeken megőrződött, kompozíciójában itáliai előképekkel rendelkező falfestményeinek köszönheti, faragott kőemlékei, festett faberendezése, oltárai révén ugyanakkor a középkortól a „virágos reneszánszon” át egészen a barokk művészetéig követhetjük a szakrális tér alakulását/alakítását. Ezek széleskörű megismertetését szolgálja Jánó Mihály újabb kötete.” maszol.ro

Négy nap vigasság (Várja vendégeit a múzeumkert és a borudvar)
A május elsejei szabadnap okán idén négynaposra bővült a Szent György Napok pezsgő, vásáros hétvégéje, a Székely Nemzeti Múzeum kertjében is már tegnap megnyílt a kultúrkert, és várja vendégeit a borudvar.
Az előző évekhez képest némi változás történt: a borudvart a múzeumőri lakás mellől leköltöztették a főépület mögötti udvarba, a színpad viszont felkerült a teraszra. Ennek nem nagyon örült a törzsközönség, hiszen a korábbi elhelyezésében amfiteátrumszerűen a marton foglaltak helyet az érdeklődők, inkább az oldal nyáriszínház-szerű kiképzésére számítottak volna a muzsikakedvelők. A kultúrkertben ezúttal is a néptáncé, népzenéé a nappal s a dzsesszé az este. A borudvarban különböző magyarországi és erdélyi borvidékek termékeit lehet kóstolgatni. A kultúrkertet és borudvart tegnap délben nyitotta meg Czimbalmos Kozma Csaba városgondnok, aki a városháza és a polgármester nevében köszöntött mindenkit, jó időt és jókedvet kívánt. Ugyanakkor és ugyanott nyitotta meg a kézművesvásárt Veress Ferenc és Kalamár György, a Háromszéki Népművészeti és Kézműves Egyesület elnöke, illetve alelnöke. Végül Sibisanu Emil, a Sport- és Borbarátok Egyesületének sepsiszentgyörgyi származású elnöke örömét fejezte ki, hogy ismét sikerült megszervezni a miniborfesztivált, s bemutatta a részt vevő bortermelőket.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Becsület, helytállás, hazaszeretet, hősiesség (Bemutatják a Kereszthegy című dokumentumfilmet)
Az 1940-es bécsi döntés után a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyt egyetlen hadtest felügyeletére bízták, ezen belül Székelyföldön két határvadász dandárt állítottak fel. Románia 1944. augusztus 23-i átállása után, 1944 szeptemberében szovjet csapatok törtek be a Gyergyói-medencébe.
A többszörös túlerővel szemben a magyar királyi 65. határvadász csoport vette fel a küzdelmet a Görgényi-havasok hegyláncához tartozó Kereszthegynél. A szülőföldjüket védő katonák helytállásáról, hősiességéről játékfilmes elemekkel tarkított dokumentumfilmet készített a HM Zrínyi Térképészeti és Kommunikációs Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója Nagy József kezdeményezésére. A gyergyóremetei ifjú hadtörténésszel a Székely Akadémia 2012-es évzáró előadásán találkozhatott a sepsiszentgyörgyi közönség. A filmet a napokban mutatják be Székelyföldön, Háromszékre is elhozzák: Sepsiszentgyörgyön a Székely Akadémia előadás-sorozat keretében vasárnap 13 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kézdivásárhelyen ugyanaznap 17 órakor a Vigadó nagytermében vetítik. Az alábbiakban Zsalakó István, a Magyar Honvédelmi Minisztérium médiacégének kommunikációs vezetője tájékoztatása alapján kedvcsinálót nyújtunk a filmhez.
Erdély visszacsatolása után a Magyar Honvédség helyi alakulatokat hozott létre, köztük a gyergyótölgyesi 21. határvadász zászlóaljt és három székely határőr-zászlóaljt. Ezek alkották a magyar királyi 65. határvadász csoportot, amely 1944 szeptemberében a szovjet csapatokkal vette fel a harcot. Ezekben a katonai szervezetekben székely apák és fiúk együtt küzdöttek és gyakran együtt haltak hősi halált. A film emléket állít a hősi halottaknak, akiket a történelem elfeledett, hiszen róluk évtizedekig beszélni sem lehetett, mondja Nagy József, aki 2008 óta készít interjúkat a harcokban részt vett veteránokkal. Nagy József 2009-ben megszervezte a veteránok találkozóját. Mintegy ötven hadastyán jött össze, emlékezett a hősi múltra, s énekelte együtt az egykori katonadalokat. Berszán-Árus György, a gyergyószentmiklósi Rubin Stúdió tulajdonosa segítségével videóra vették a találkozót. Az interjúk egy része a filmben is látható.
A film forgatókönyvírója és társrendezője Bárány Krisztián újságíró, akivel Nagy József kolozsvári egyetemi évei alatt ismerkedett meg. A fiatalok ötletét Maruzs Roland őrnagy, a HM kegyeleti főosztályának munkatársa karolta fel, közvetítésével a HM Zrínyi Nonporfit Kft. ügyvezetője, Bozsonyi Károly a születendő alkotás lelkes támogatójává vált. Szakértőnek Illésfalvi Péter hadtörténészt kérték fel.
A forgatások két helyszínen folytak. 2013 nyarán a Gyergyói-medencében, Gyergyóremete, Gyergyóditró, Gyergyótölgyes, Borszék körzetében dolgozott a stáb. Ott, ahol a fájdalom és az emlékezés a házak falai közé szorult, alig akad család, melyet ne ért volna veszteség a második világháború alatt. Rég nem látott magyar katonai egyenruhák bukkantak fel a forgatás napjaiban Gyergyóremetén, a soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjai viselték. Vasfegyelem, makulátlan egyenruha és felszerelés, a kor szolgálati és öltözködési szabályai szerint való megfelelés jellemezte a szakaszt. A fiúk zokszó nélkül, meghökkentő profizmussal hajtották végre, s olykor ismételték meg többször is a jeleneteket. A lakosság számára élményt jelentett, hogy – ha csak néhány napig is – újra magyar katonákat láthatott a faluban és környékén. Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere mozgósította a település lakosságát a forgatásra, Bakó Antal plébános kihirdette, hogy azon a napon jöjjön mindenki korabeli viseletben, mert bizony, Remetén ama napon két mise lesz. Az egyik kimondottan a forgatás kedvéért, a harctérre induló, búcsúzó katonákkal. És jöttek az emberek, statisztáltak. A helyi jelen és a múlt részesei ők, akik akarták, hogy jól sikerüljön ez a film. És ehhez önmagukat, arcukat, lelküket adták. A gyergyói forgatásokon fegyvermaketteket használtak.
A forgatás Magyarországon folytatódott, az Altiszti Akadémia csobánkai bázisán. Itt a maketteket felváltották a működő fegyverek. Dörögtek a hegyi ágyúk, kerepeltek a géppuskák, robbantak a tüzérségi imitációk. Ezekben a jelenetekben részt vett Csernák János színművész és filmbeli fiaként Fehér Tibor, a Nemzeti Színház tagja.
A film alkotói gyakran elgondolkodtak azon, vajon volt-e értelme a hallatlan túlerővel szembeni elkeseredett küzdelemnek. A becsület, a helytállás, a hazaszeretet, a hősiesség – nagyon fontos értékek. S ha mindez nem volna elég, vannak számokkal is mérhető tények. Ezeket a Kereszthegy című filmben Mécs Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész mondja el: „Ezeknek a székely fiúknak megkérdőjelezhetetlen szerepük volt abban, hogy fedezetük mellett Erdély területéről kivonhattak mintegy 150 000 katonát, a magyar 2., valamint a német 8. hadsereg maradványait. E haditett véráldozatát – a Székely Határvédelmi Erők részeként – a 65. határvadász-csoport is vállalta.”
A második világégés hősi emlékműveként tiszteli a környék népe a Kereszthegyet. Nemcsak, mert fentről kereszt alakúnak látszik. Főleg azért, mert itt vesztek el apák és fiúk a túlerő csapásai alatt a haza védelmében. A hősök emlékét immár három filmalkotás is őrzi. Utóbbi nem csak az emlékezést szolgálja. Talán választ ad az elmúlt hét évtized során sokakban megfogalmazódott, de nyilvánosan soha fel nem tett kérdésekre is.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A dél-tiroli minta (Kampányban az RMDSZ)
Az áhított székelyföldi és a működő dél-tiroli autonómiáról esett szó kedd este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében az RMDSZ, az MPP és a Sepsiszéki Székely Tanács közös szervezésében lezajlott találkozón, viszonylag népes hallgatóság előtt.
A rendezvényt Hozzuk el Dél-Tirolt Erdélybe! címmel hirdették meg, mely az RMDSZ európai parlamenti képviselőjelöltlistájának harmadik helyén levő Vincze Lóránt jelszava. A bejáratnál osztogattak néhány színes nyomtatványt: a Háromszékre látogató EP-jelölt pontokba tömörített programja mellett egy vékony receptkönyv az uniós országok és a székelyek egy-egy jellegzetes ételével, de egy igazán érdekes olvasnivaló is volt, a dél-tiroli autonómia történetéről 1914-től 1992-ig.
A dél-tiroli autonómiaforma az, amire mi leginkább vágyunk – jelentette ki az est házigazdájaként Markó Attila parlamenti képviselő, mielőtt átadta a szót Vincze Lórántnak, aki a szövetség által benyújtott (és az EB által visszadobott) európai polgári kezdeményezés részleteit kidolgozta. Az RMDSZ külügyi titkára, a FUEN egyik alelnöke Kisebbségvédelem és önrendelkezés az EU-ban – a többfordulós játszma állása címmel tartott vetített képes előadást. Ismertette az Európai Unió létrejöttének körülményeit, és elmagyarázta, hogy a gazdaság az a közös nevező, amiben minden alapító állam érdekelt volt, és sokáig e kérdés körül forgott minden, egyéb értékekről politikai szinten nem tárgyaltak.
Románia hétévi uniós tagsága után sem sikerült kisebbségbaráttá tenni az EU-t, de sokáig nem seperhető félre az őshonos kisebbségek ügye – fejtette ki Vincze, aki szerint a székely autonómiakövetelések még nem érték el az EU ingerküszöbét, de az Európai Néppártnak már az alapprogramjában és a választási programjában is szerepel a kisebbségvédelem. A mi autonómiaküzdelmünk Bukarestben fog eldőlni, de nem mindegy, hogy ehhez milyen hátszél érkezik Brüsszelből, és ennek a megteremtéséhez kérik a támogatást. A dél-tiroli autonómia küzdelmes, több évtizedes történetét René Tumler, a dél-tiroli Néppárt ifjúsági szervezetének elnöke ismertette: az osztrák többségű vidéket 1919-ben csatolták Olaszországhoz, az erőszakos olaszosításra előbb „földalatti iskolák” létrehozásával, a második világháború után autonómiamozgalommal válaszoltak. Előtte, a fasiszta uralom alatt tömeges áttelepedésre is kényszerültek sokan, az olasz–osztrák tárgyalások pedig 1957-ben az ENSZ közvetítésével kezdődtek meg. Az első autonómiastatútum után még folytatódó olaszosításra merényletek sorozatával válaszoltak (ezek nem emberek ellen irányultak, mindössze egy olasz áldozatuk volt), így jött létre a második autonómiastatútum, ami megteremtette a nyelvi egyenlőséget és a közintézményekbeli arányosságot: ettől, a hetvenes évektől kezdve számítják az autonómiát. Ami egyre bővül: ma már a dél-tiroli adók 90 százaléka kerül vissza a mintegy félmilliós lélekszámú, 70 százalékban német ajkúak által lakott tartományba (ahol az olaszok és a kisszámú ladinok is jól érzik magukat), és az ott elfogadott törvényeket már nem vizsgálja felül az olasz parlament. A dél-tiroli önkormányzatnak jelenleg első- és másodrangú törvényhozási jogai vannak (nem csupán az oktatásról és kultúráról, hanem kutatásról, turizmusról, mezőgazdaságról, úthálózatról, környezetvédelemről, energiapolitikai kérdésekről is szabadon dönthet, csak a közegészségügy, rendőrség, ipar esetében korlátozottan), de már vannak teljes függetlenséget követelő hangok is. Ez Tumler szerint nem megvalósítható, a teljes autonómia azonban (amelyben csak a külügy és a pénznem közös) közeledni látszik.
A Sepsiszéki Székely Tanács elnöke, Gazda Zoltán kérdésére válaszolva Tumler elmondta: az autonómia eléréséig a dél-tiroli Néppárt egyedül képviselte az ott élő osztrákok érdekeit, csak utána jelent meg néhány kisebb párt, de a Néppárt a legutóbbi választásokig abszolút többséggel rendelkezett a tartományi törvényhozásban, ezért nem kellett egyeztetnie más alakulatokkal. Most már van koalíciós partnere, de még mindig a legnagyobb politikai erő a térségben. Az autonómia elsősorban nemzeti szempontból volt fontos, de gazdaságilag is előnyös. A helyi adottságokat felmérve gyümölcstermesztésre, állattenyésztésre és turizmusra összpontosítottak, és próbálták a kis helyi vállalkozásokat támogatni; a jogalkotásban mindig figyelembe vették a szakmai tömörülések, szervezetek véleményét, és ez eredményes módszernek bizonyult, ma minden negyedik európai áruházban dél-tiroli almát árulnak. A minta meghonosítására a romániai magyarságnak azt tudja ajánlani, hogy tárgyaljon az állammal: meg kell találni a közös pontokat, és „adni kell valamit, hogy kérni lehessen”.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közös pontok megtalálásán múlhat az autonómia
Meg kell találni a közös pontokat a többséggel az autonómia-törekvések érvényesítéséhez – hangzott el konklúzióként az önrendelkezés témájában szervezett kedd esti sepsiszentgyörgyi fórumon.
„Az autonómiatörekvések során fontos tényezőnek számít, hogy a román többséggel milyen párbeszédet folytatunk. A közeljövőben meg kell értetnünk velük, hogy a székelyföldi autonómia nem vesz el az ők jogaiból, hanem szintén előnyükre válik, úgy ahogyan arról az olaszok vallanak Dél-Tirolban” – jelentette ki a rendezvény meghívottjaként a hallgatóság soraiból érkező kérdésre Vincze Loránt.
Az RMDSZ európai parlamenti képviselőjelöltje a Székely Nemzeti Múzeumban tartott előadást az európai autonómiamodelleket bemutató fórumon, amelynek Markó Attila háromszéki RMDSZ-es parlamenti képviselő volt a házigazdája. Vincze Loránt szerint a párbeszéd során először a román értelmiséget kell meggyőzni az autonómia előnyeiről, segítségükkel pedig tovább lehetne azt népszerűsíteni a románság körében, végül pedig a kedvező közvélekedés hozná el a román politikusok álláspontjának megváltozását.
„Addig viszont még sok a tennivaló. Az Európai Unió segíthet a pozitív hátszéllel, a dél-tiroli autonómia a példájával, az erdélyi magyarság pedig azzal, hogy erős képviseletet biztosít Brüsszelben közösségünk számára” – tette hozzá a politikus.
René Tumler, a Dél-Tiroli Néppárt ifjúsági szervezetének elnöke a fórum másik meghívottjaként részletesen ismertette, hogyan vívta ki Dél-Tirol az autonómiáját, ez milyen jogokat jelent közösségük számára, illetve milyen új célkitűzéseik vannak. Arra a hallgatóságból érkező kérdésre, mit kell tenni ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az autonómiához, René Tumler azt felelte, mindenek előtt tárgyalni kell a másik féllel, meg kell találni a közös pontokat.
„Ahhoz, hogy kérhess valamit, előbb adnod kell valamit az államnak. Mi mindig a tárgyalások útját jártuk, és így sikerült elfogadtatnunk, hogy az autonómia a megoldás mindkét fél számára. És az Európai Unió hozta el számunkra azt a keretet, amelyben regionális értelemben megtaláltuk az együttműködés és együttdolgozás lehetőségeit. Az EU-ban a nemzetállamokat gyengébbnek, a régiókat erősnek szeretnénk látni” – mutatott rá a dél-tiroli meghívott. Krónika (Kolozsvár)

Címeres megyehatárkő
A brassó felől, a kökösi hídon érkezőket új megyekapu fogadja. A Wegroszta László sepsiszentgyörgyi építész által tervezett építmény emlékeztet a régi határkövekre, fából ácsolt sisakkal megtoldva. Háromszéki természetes anyagokból készült.
Talapzatát sepsibükszádi kőből rakták, azon négyoldalú csonka gúla csiszolt andezitlapokkal borítva, fölötte a Kós Károly által tervezett Székely Nemzeti Múzeum kaputornyára hasonlító, gelencei zsindellyel borított sisak. Az alapon Kovászna megye hivatalos címere, mely megegyezik a történelmi Háromszék jelképével. A címer háromszorosan is székely, hiszen ötvözi az úgynevezett régi székely címert – vörös szívet átdöfő kardot tartó páncélos kar –, az új székely címert – arany nap és növekvő ezüst holdsarló –, harmadikként meg ott a három csillag együttese, mely erősíti az „arma trium generum sicolorum”, azaz a székelyek három nemzetségének/rendjének címere kifejezést, mely sok esetben övezi a székely címert vagy pecsétet. JUDEŢUL COVASNA – KOVÁSZNA MEGYE – KREIS COVASNA – hirdeti a háromnyelvű felirat, hová is érkezett a látogató, átutazó vagy hazatérő. A távozónak szintén három nyelven, románul, magyarul és németül kívánnak jó utat. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke hangsúlyozza, különösen olyan időkben, amikor egyes bukaresti politikusok sértőként bélyegzik a magyarság ünnepeit, rendkívül fontos, hogy megmutassuk már a megye bejáratánál: mi Székelyföldön udvariasan, egymást nem sértve nyilvánulunk meg.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Együttműködés a Szépművészeti Múzeummal
A Székely Nemzeti Múzeum vendége volt dr. Baán László, a budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgatója pénteken. Meglátogatta a főépület kiállításait, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítóteret, valamint az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) új székházát.
A szakemberekkel való találkozón elmondta: érdeklődéssel követik a székelyföldi és ezen belül a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti életet. Fontosnak, példaértékűnek tartja a megye- és városvezetés művészeti élet iránti elkötelezettségét, értékelte a Székely Nemzeti Múzeum bővítési szándékait, az EMŰK önállósodását – tájékoztatott a múzeum. Bán László szakmai együttműködést ajánlott fel: hosszú távú letétbe kívánnak adni erdélyi vonatkozású képzőművészeti tárgyakat, az EMŰK számára pedig művészeti kiadványok másodpéldányait adományozzák. Várhatóan jövő év őszén Sepsiszentgyörgyön is bemutatják az Erdélyi művészet, 1920–1990 című kiállítást, amelyen a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai már javában dolgoznak. (sz.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthonra lelt az Erdélyi Művészeti Központ (Megnyílt Kusztos Endre kiállítása)
Felavatták tegnap az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK) Sepsiszentgyörgyön a városi adóhivatalnak is székhelyet biztosító volt postaépületben. Előzőleg Kusztos Endre makfalvi származású, Szovátán élő képzőművész széngrafikáiból nyílt kiállítás a Lábas Házban. Az eseményeken részt vett Kelemen Hunor művelődési miniszter is.
A Lábas Ház kiállítótermében a házigazda Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészek Szövetsége háromszéki fiókjának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke kifejtette, mit jelentenek a művészek, művészetek Sepsiszentgyörgynek, Háromszéknek. Tamás Sándor kiemelte, a város rászolgál arra, hogy Székelyföld kulturális központjaként tartsák számon. A megye és a város támogatja a művészeket, mert meggyőződésük, hogy Székelyföld jövőjének, autonómiájának alakításához elsősorban a kulturális hátteret kell biztosítani. Azt is elmondta, Romániában a megyék közül Háromszék, a városok közül Sepsiszentgyörgy fordít (nem költ! – hangsúlyozta) legtöbbet a kultúrára. Kelemen Hunor művelődési miniszter, mint fogalmazott, Csíkból jövet nem száll vitába a kulturális fővárosi megállapítással, de tény, hogy Háromszék, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely minőségi kultúrára fordít pénzt, és képzőművészeti szempontból megkerülhetetlenek. Az EMŰK-re utalva mondta, ha képesek vagyunk nagyot álmodni, utána összefogni, megvalósíthatjuk az álmokat. Kusztos Endrét és művészetét Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész méltatta. Kiemelte az 1972-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítását, ami nagy megbecsülést jelentett. Elmondta, a sors különös fintora, hogy a 89 éves művésznek ez az első tárlata Sepsiszentgyörgyön. Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművész anekdotával szolgált: Miklóssy Gábor tanáruk a kolozsvári képzőművészeti akadémián végig keverte nevüket, őt Kusztándinak, évfolyamtársát Kosztosnak szólítva. Az EMŰK-székházban Vécsi-Nagy Zoltán már házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. Hangoztatta, a kiállított művek mind sajátjaik, képzőművészek ajánlották fel a központnak. Örömét fejezte ki, hogy végre van székház, mert az erdélyi művészek szinte sorba állnak, hogy műveiknek kiállítótere legyen – mondta. Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere közölte, az EMŰK jogilag is létrejött, igaz ugyan, hogy egyelőre nem független, hanem a városháza irodájaként működik, s bejelentette, annak vezetője Vécsi-Nagy Zoltán. Szimbolikus térfoglalásról beszélt, mert azt mondják, az épület legfelső emeletén a volt Securitate lehallgatókészülékeit működtették, ők meg kiállítóteret alakítottak ki ott. Egyelőre ideiglenes a megoldás, az EMŰK néhány év múlva önálló intézmény lesz újonnan építendő székházzal. Hozzátette, Sepsiszentgyörgy tovább folytatja a kulturális építkezést, olyan gyűjtőkönyvtárat hoznak létre, amely Erdély Széchényi-könyvtára lesz. Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke a Székely Nemzeti Múzeum partnerségéről biztosította a művészeti központot. Végül Kusztos Endre felajánlotta öt, kiválasztható művét az EMŰK-nek.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron Budapesten
Lehet, nem sok újdonságot, de a további kutatásokra való ösztönzést helyezte előtérbe a május 22-én Gábor Áron, a székely tüzérség megteremtője címmel Budapesten tartott konferencia, ahol a fogadó intézmény, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténészei, illetve háromszéki történészek tartottak előadásokat.
A rendezvény a Gábor Áron Emlékév részeként, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és Kovászna Megye Tanácsa rendezésében zajlott, ezúttal a budapesti közönség előtt, hogy majd októberben a sepsiszentgyörgyiek is megismerkedhessenek ugyanezekkel az előadásokkal. A konferencia fővédnöke, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nem lehetett jelen a rendezvényen, üzenetében azonban megfogalmazta: „Ahogy utazunk Háromszéken (…), mindenhol felragyog a legendás ágyúöntő szelleme. Háromszék kiváló ezermestere azonban mindnyájunké.” Hasonlóképp az összmagyarság kincseként értékelte Gábor Áron alakját Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára is, kijelentve, az őrnagy nemcsak a székelység önbizalmát, de nemzetünk jövőbe vetett hitét is visszaadta. A köszöntőbeszédek sorát Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke zárta, kiemelve: Gábor Áron nagysága abban rejlik, hogy megmutatta, reménytelennek hitt helyzetből is ki lehet törni.
A konferencia első ülésszakát levezető Balla Tibor alezredes mintegy érdekességként felemlítette, 1913. március 1. a magyar honvédtüzérség megszervezésének időpontja, Gábor Áron mégis annak előtte bő hat évtizeddel már megteremtette a székely tüzérséget. A konferencián elhangzott előadásokat csupán felsorolásként idézzük ezúttal, az érdeklődők októberben a Székely Nemzeti Múzeumban úgyis meghallgathatják: Egyed Ákos a forradalmár Gábor Áronról beszélt, Süli Attila őrnagy Gábor Áron első ágyúinak történetét elevenítette fel, Bán Attila őrnagy az ágyúgyártás folyamatát, ennek kapcsán az 1848–49-ben a háromszékiek rendelkezésére álló kohászati lehetőségeket ismertette, Bordi Zsigmond Lóránd régész-történész pedig az 1849. július 2-i kökösi csatát ismertette. A második ülésszakban Csikány Tamás ezredes Gábor Áron tüzér kézikönyvét mutatta be, taglalva, abból mily mértékű ismeretekre tehetett szert Gábor Áron, Demeter Lajos helytörténész a székely nemzet hőse kultuszának kialakulását vázolta, alulírott a háromszéki Gábor Áron-szobrok, -emlékművek történetét ismertette, Négyesi Lajos hadtörténész a Rikában elásott/felrobbantott ágyúk keresésére indult expedícióról beszélt. Összefoglalóként Egyed Ákos professzor megállapította, az előadók a mélyfúrás módszerével egy-egy résztörténetet emeltek ki, igyekezve azokat az összképbe helyezni, és aláhúzta – miként előadása bevezetőjében is elmondta, hogy az ötven esztendeje írott könyve, a Háromszék, 1848–1849 című történelmi munkája megjelenése óta eltelt időszakban újabb adatok kerültek elő, ezek ismeretében ő maga is sok mindent ágondolt –, van még kutatnivaló Gábor Áronnal és korának történéseivel kapcsolatban is, hiszen sok még a nyitott kérdés.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valóság és legenda
Középkori várak Háromszéken
Egy régóta kutatott, viszonylag mégis kevésbé ismert témáról, Háromszék középkori várairól tartott vetítéssel egybekötött, értékes, szigorúan tudományos alapokon nyugvó előadást a minap Bordi Zsigmond régész, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A szerzővel Kádár Gyula történész beszélgetett.
Amint a szakembertől megtudtuk, bár az erőteljes feltárási munkálatoknak köszönhetően, szinte könyvtárnyi irodalma van ennek a területnek, viszonylag mégis kevés idevágó ismerettel rendelkezünk. A háromszéki tudományos várkutatás tulajdonképpen 146 ével ezelőtt, Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája, III. kötetének a megjelenésével kezdődött. Ebben a szerző 46 várat, illetve erődítményt sorol fel vidékünkön, melyeket székely ősváraknak tartva, kialakítja a székely várrendszerről szóló elméletét. Azóta három régész nemzedék fésülte át az általa megjelölt helyeket, és kiderült, hogy Orbán Balázs többször is tévedett, ugyanis kiugró sziklafokokat is várromoknak feltételezett, de az erődítményekről szóló mondák is sok esetben alaptalannak bizonyultak. Végül megállapítást nyert, hogy Háromszéken 13 olyan épületrom van, melyek valóban a középkorban épült várak maradványai, ezek közül 12 a megye területén, 1 pedig, Bodzavár, Prahova megyében található, mivel Székelyföld a középkorban a Kárpátok külső feléig nyújtózkodott.
A tárgyalt területen a középkorban 3 fontos várépítési időszakot lehet megkülönböztetni, melyek közül a legkorábbi a 13. századra tehető. Ekkor 4 várat emeltek, az erősdi Csókást, a szacsvait, a málnási Herec és sepsibükszádi Vápa-várat. Szerepükre vonatkozóan a vélemények megoszlanak. Egyesek szerint, támadás esetén a környék lakosságának szolgáltak menedékként, ennek azonban ellentmond, hogy ilyenkor a székelység az erdőkbe húzódott, mert itt egy bekerített területnél nagyobb esély volt a túlélésre. Ugyanakkor, mivel a településektől távol, lakatlan vidékekre építették őket, az elérésükig is túl hosszú utat kellett megtenni. Egy másik feltételezés az ojtozi út védelmével ruházza fel ezeket, ehhez viszont túl távol épültek az úttól. Legvalószínűbb, hogy máshol haladt az akkori főút, ugyanis madártávlatból szemlélve e várak elhelyezkedését, érzékelhető, hogy egy vonalban találhatók, vagyis úgy tűnik, hogy egy észak-dél irányú, Erdélyből, Erdővidéken át a Bodzai-szoros felé tartó út mentén sorakoznak.
A 14. század háromszéki erődítményépítészetére, amint azt a Lemhényen felüli Almás vára, Bálványosvár, a Felső Csernáton után található Ika-vár, és az Olt menti (Sepsibükszád) Sólyomkő vára romjai igazolják, a lakótornyos magánvárak voltak jellemzőek, melyeket az előkelő székely nemesi családok, például az Aporok és Mikesek emeltek.
A 15. században bekövetkezett török támadások hatására, a Kárpátok átjáróit tették várakkal védhetővé Bodza vára, és a helytelenül Rákóczi várnak nevezett Ojtoz vára felépítésével. A Lécfalván fejedelmi parancsra felhúzott Várhegy vára a székelyek kordában tartását, míg a 17. században Lemhény mellett épült és császári katonaságnak helyet adó Hajdúk vára, a sócsempészet megakadályozását volt hivatott megoldani.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Száznegyven éves a Mikes Kelemen Főgimnázium
Kétnapos rendezvénnyel ünneplik idén a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium megalakulásának 140. évfordulóját. Az ünnepségen az iskola jelenlegi és véndiákjai is részt vesznek.
A rendezvény csütörtökön Mikes Kelemen mellszobrának koszorúzásával és az iskola diákjai által készített rajzok, illetve fotók kiállításának megnyitójával kezdődik. A szervező diáktanács és tanári kar tájékoztatása szerint a kétnapos rendezvényen sportesemények, vetélkedők, előadások és más érdekes programok várják az iskola jelenlegi, valamint egykori diákjait, szülőket, de más érdeklődőket is.
Csütörtökön délelőtt 11 órától késő estig zajlanak a rendezvények, a sportesemények sorában minifoci bajnokság, kosárlabda és más vetélkedők lesznek. Ugyanakkor főzőversenyt is rendeznek, melynek érdekessége, hogy Mikes-korabeli ételeket próbálnak elkészíteni a versenyzők, olyan alapanyagok és fűszerek segítségével, amelyeket a 18. században használtak. A napot az ötödik osztályosok előadásával és csillagvizsgálással zárják, melyre az iskola udvarán kerül sor.
Pénteken délelőtt az iskola névadójáról, Mikes Kelemenről szerveznek vetélkedőket az 5-8. osztályos diákok számára, míg a felső tagozatos osztályokban fordított órák zajlanak, azaz a diákok tanítják a tanárokat, saját szabályaik szerint. Délután a Mikes és kora vetélkedő döntőjére kerül sor a díszteremben, majd 18 órától szervezik a Mikes-gálát a Múzeumkertben, ahová a 12. osztályig minden tanulót várnak.
Az iskolanapok nemcsak a jelenlegi mikeses tanulóknak szólnak – tájékoztatott az iskola vezetősége, ugyanis visszavárják mindazokat a színházzal foglalkozó alkotókat, akik egykor a Mikes Kelemen Főgimnázium diákjai voltak. „Több mint ötven, színházzal foglalkozó alkotót tudunk összeszámolni, akik az elmúlt évtizedekben a Mikesből ballagtak el. Van, aki visszatért Sepsiszentgyörgyre, sokan más erdélyi színházhoz szerződtek, többen Magyarországon dolgoznak, és van, aki Európa más városaiban alkot, Párizstól egészen Londonig. A Mikesben végzett színházi embereket szeretnénk egy játék erejéig összehívni az idei Mikes Napok keretén belül, június 13-án, péntek este” – áll az igazgatóság felhívásában.
A meghívottak számára a Székely Nemzeti Múzeum kultúrkertjében készülnek meglepetéssel a szervezők, ott kerül majd sor arra a 15-20 perces improvizációs játékra, melyben színházi emberek vesznek részt. Jelentkezni, benevezni a titkar.mikes@gmail.com címen lehet.
Bús Ildikó. Székelyhon.ro

Le a hősökkel az állványról!
Könyv is készül a brassói hadosztály harcairól
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében Bordi Zsigmond Loránd régész, örökségvédelmi műtárgyszakértő, történész A brassói hadosztály (többnyire háromszéki katonák) harcai 1849 júniusában címmel tartott célratörő, legendákat megdöntő előadást.
Az előadót, ennek eredményes kutatómunkáját Kádár Gyula történész méltatta nyitóbeszédében. A közel kétórás eseményen, ha nem is népes, de annál figyelmesebb közönség vett részt.
Pontosan 165 éve, június 17-én reggel indult az invázió, melynek során az orosz hadsereg több hadoszlopban megtámadta Erdélyt. A magyar honvédelmi erők hatalmas túlerővel szálltak szembe, hősiesen, nagy vérveszteséggel harcoltak, ám visszavonulásra kényszerültek.
– Régész lévén, az 1848–49-cel foglalkozó kutatásaim csak pár évvel ezelőtt kezdődtek, amikor hazakerült Gábor Áron ágyúja, és kiállítás készült az eseményhez kapcsolódóan – magyarázta kutatómunkája kezdetét a történész. – Akkor nagy bátran elvállaltam, hogy felállítom Gábor Áron utolsó csatájának, a kökösi ütközetnek a térképét. Elővettem a szakirodalmat, és elkezdtem „térképre tenni” az eseményeket. Az eredmény megdöbbentő volt: az áttanulmányozott szakkönyvek alapján elkészített térképen nem egy ütközet, hanem kaotikus, több helyszínen lezajló csapatmozgások rajzolódtak ki.
Bordi ezután már nemcsak a szakirodalom felhasználásával kezdte tanulmányozni az eseményeket, hanem a csatákban résztvevők visszaemlékezéseit, naplókat, leveleket kezdte vizsgálni, ennek eredményeként jelent meg 2010-ben egy 60 oldalas tanulmánya a múzeum évkönyvében, az Acta Siculicában A második kökösi csata címmel.
Kutatásai kapcsán több nem tisztázott tényezőnek kellett utánanéznie: így derült ki például, hogy a június 23-i, első kökösi ütközetben valójában nem a brassói hadosztály, hanem Gál Sándor székelyföldi csapatai vették fel a harcot az orosz támadókkal. A hadműveletek kutatása során rájött, ahhoz, hogy kiderüljön, mi történt pontosan 1849 nyarán, összes részletében ismernie kell az eseményeket, mivel csak így lehet teljes képet alkotni az 1849. június 18-a és július 5-e közötti időszakról, amikor Háromszék csak a maga erejére támaszkodva vette fel a harcot az orosz invázióval szemben – felfedezései hamarosan könyv formájában is napvilágot látnak.
Az előadás a kevésbé ismert brassói hadosztály harcairól, pontosabban a június 18–22. között a Barcaságban lezajlott öt ütközetéről, a predeáli, a magyarvári és a sipoti csatáról, Törcsvár védelméről, valamint a brassói Fellegvár ostromáról szólt, tabuk nélkül.
– Nem a legendák sorát akarom bővíteni, a valóságot rekonstruálom, ezért közelről vizsgálom tevékenységüket, és ennek érdekében emberközeli dimenziókba helyezem a hősöket – összegzett a régész-történész.
Tinca Teddy. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Köpecről indulva…
A nép ajkán élő mondák serkentőleg hatnak a vendégforgalomra. Jó példa erre Erdővidék északnyugati sarka, Attila hun király feleségének – a székelyek Réka királynéjának – állítólagos sírhelye, ahová egyre nagyobb számú turista látogat.
A Rika-hegységben látható Árpád-kori várromok, a népi képzelet által odavarázsolt mondai alakok felkeltik a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát. Természetes, hogy a mondák valóságtartalma vitatható, de érdemes elgondolkodni azon, hogy Izraelben három helyen mutogatják Mózes sírját, és körülötte virágzik a turizmus. A magyar királyság törcsvári kastélyában Drakula uralkodik, pedig a kegyetlen vajda soha nem járt ott. A nagyszámú turista, illetve zarándok nem rágódik a mondák valóságtartalmán. Ismerünk olyan magyarországi magyar szakos tanárnőt, aki műemléknézés helyett Drakula inget vásárol.
Mielőtt továbbhaladnánk, meghatározzuk a Rika-hegység földrajzi fekvését, mert a bemutatásra kerülő turistaút, gyalogtúra fő célja eljutni a Rikába. A Rika viszont tág körű megnevezés, van, aki a felsőrákosi keresztút környékét is így nevezi. Valójában a Rika az Észak-Persány-hegység Olt-szoros és Hagymási-hágó közti szakaszát jelöli. A népi etimológia szerint mi sem természetesebb annál, hogy e hegy Réka királyné nevét viseli. A gyalogtúrára fel lehet kerekedni a közeli Baróton, Vargyason, Felsőrákoson, illetve Köpecen. Nyilván Udvarhely és Brassó megye irányából is megközelíthető. A kirándulásokon lehetőség adódik a székely települések értékeinek megismerésére. Köpec és környéke
A legideálisabb gyülekezőhelyek egyike Köpec központja, a buszmegálló, a honvédő háborúkban elesett köpeci hősök emlékműve előtti tér. Köpec a honfoglalástól kezdve magyar, később székely település. A Kőcsuk hegyén a székely letelepedés előtti három évszázadban magyar közösségek éltek, ezt igazolják a régészeti kutatások. Itt az első világháború előtt a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Csutak Vilmos, majd 1927-ben a köpecbányai mérnök, Hoffman Géza honfoglalás kori, azaz 10. századi magyar honfoglalókra jellemző lovas sírokat tárt fel. Mielőtt a falut északi irányba elhagynánk, bal kéz felől érdemes benézni a közeli református templomba. A 14. századi alapokon álló és a 19. században átépített templomot a déli oldalon (1926-ban) kibővítik egy bejárati szárnnyal. Ennek kazettás mennyezetén a köpeci nemesi családok címerei láthatóak, melyeket Keöpeczi Sebestyén József – a történelmi Magyarország és Nagyrománia címerét is tervező – hírneves heraldikus készített. Érdekességük, hogy a feliratokat csak tükörolvasással lehet elolvasni. A nyugati karzat mellvédjére festett címerek, valamint az orgonakarzat alatti három kazetta is az ő munkája. Keöpeczi Sebestyén Józsefet neve alapján köpecinek gondolnánk, de ő a történelem furcsa játékaként 1919-ben került a faluba. A háború végén a szülőföld védelmére önkéntes alapon szerveződő Székely Hadosztály hadnagya volt. Miután a többszörös túlerővel küzdő hadtest egy része megadja magát az Erdélyt megszálló román hadseregnek, rövid fogság után kényszerlakhelyre internálják őket. Keöpeczi Sebestyén kényszerlakhelyeként – neve alapján – Köpecet jelölik ki.
A templomnéző után – a Barót felé vezető úton északra haladva – a falut elhagyva, a Köpec patakán – amelyet gyakran neveznek Barót patakának, a hidat Barót hídjának – átvezető híd után, bal oldalon megtekinthető a 300 éves, 35 méter magas, 7,3 méter kerületű famatuzsálem, a köpeci szil, amely 2011-ben Romániában elnyerte az Év fája címet.
1848-ban vívott csaták
A köpeci szil tanúja volt a székelyek két, szabadságért folytatott csatájának. Az elsőt közvetlen közelében vívták 1848. december 9-én. Az első osztrák katonai egységek Erdővidéken törnek be, mert a szomszédos Udvarhelyszéket Heydte osztrák katonai parancsnok tartja megszállás alatt, ugyanakkor Brassó irányából is érkeznek csapatok. Heydte, miután a november 30-i, Hidvégnél zajló csatában visszavonulásra kényszerül, december 9-én a köpeci híd közelében megtámadja az erdővidéki őrséget, és kisebb győzelmet arat. Heydte a háromszéki székely önvédelmi harc megtörésére, a székelység megfélemlítésére adja ki a parancsot Köpec elpusztítására. Miután mindenkit a saját házába rendel, este felgyújtatja a falut, és ördögi megfontolásból a szomszédos Ágostonfalva román népét (is) odarendeli a székelyek és a románok közti feszültség gerjesztésére. Az éjszakai rablás-fosztogatás idején sorra kerülő öldöklésben félszáz köpeci civilt, asszonyt, gyermeket és öreget mészárolnak le.
Köpec hídját elhagyva, az út jobb oldalán álló közeli kopjafa jelzi a csata helyét. Mivel a székely nép köztudottan makacs, szabadságvágya jóval erősebb, mint ahogy azt a megszállók gondolják, alig négy nap múlva – a felsőrákosi bekötőút környékén, a Véczer nevű domb nyergénél, másképp Rikánál –, 1848. november 13-án megbosszulják Köpec pusztulását. A székely határőr-katonaság, a frissen alakult nemzetőrök csapatai és a Gábor Áron öntötte ágyúk tüzérei, élükön az ágyúöntő tüzérparancsnokkal, néhány órás csatában tönkreverik Heydte nyolcezer fős seregét. (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi konferencia és tábor Havadtőn
A Pro Havadtő Egyesület sikeres pályázata eredményeként 2014. július 2–12. között a Jeunes en Roumanie (Fiatalok Romániában) nemzetközi önkéntes program keretében 19 belgiumi fiatal vesz részt a régi református temető rehabilitációjában. Az egyesület szervezésében 2013-tól kezdődően 8 kalákára került sor, melynek során kiásták és újraállították az elsüllyedt, kidőlt régi sírköveket, 305 mívesen faragott sírkövet örökítve ezzel az utókorra. Felmérésük szerint további félszáz sírkő vár felállításra, azt követően bozótirtást és ösvénykialakítást végeznek, hogy látogathatóvá tegyék a Kis- Küküllő mente legszebb régi temetőjét.
A tíznapos tábor nyitó délutánján a külföldi vendégek és a helybéliek számára a szervezők önálló konferencia keretében számolnak be a település kulturális értékeiről és a kitűzött célokról. A rendezvényt Varga József, Gyulakuta polgármesterének köszöntő szavai nyitják, majd felolvasásra kerül Sógor Csaba európai parlamenti képviselőnek, a konferencia fővédnökének a rendezvényt méltató levele. A szakmai előadások sorát dr. Vajda András néprajzkutató nyitja, aki a Maros megyei kulturális örökség állapotát ismerteti. Ezt követően Donáth Beáta, a havadtői iskola tanítónője Havadtő monográfiájának előkészületeiről számol be. Dr. Kinda István néprajzkutató Havadtő kulturális értékeit veszi számba, Koncz Emma óvónő, a Pro Havadtő Egyesület elnöke, a hagyományos, népi gyermekvilágot idézi fel. Donáth István közösségszervező, a Pro Havadtő Egyesület alelnöke, a 19. századi temető rehabilitációs programjáról és a tábor munkatervéről beszél.
Az előadásokat követően bemutatkoznak a Jeunes en Roumanie belga csoportjának tagjai, akiket végigvezetnek a 2010- ben felavatott helytörténeti és néprajzi gyűjteményből szervezett kiállításon. A rendezvény hivatalos része a régi temető meglátogatásával ér véget.
Havadtő örökségvédelmi programjának szakmai koordinátora dr. Kinda István néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa. A 2014. év tevékenységeit Gyulakuta Polgármesteri Hivatala, Maros Megye Tanácsa, a Bethlen Gábor Alap és a Székely Nemzeti Múzeum támogatja. A projektet több neves intézmény – a Kriza János Néprajzi Társaság (Kolozsvár), a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Szentendre) – is támogató figyelemben részesíti. A konferencia napján dr. Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum (Budapest) főigazgatója helyszíni szemle során megtekinti Havadtő kiemelt értékű faragott sírköveit.
A Pro Havadtő Egyesület célja, hogy a belga önkéntes csapat tagjaival a helybéli fiatalok is kapcsolatba kerüljenek, a közös munkák során bepillantást nyerjenek egy másik kultúrába, barátságok szövődjenek. Éppen ezért szívesen fogadják a tábor idejére a segítőkész önkénteseket, a nyitó konferenciára érkező érdeklődőket szeretettel várják!
Pro Havadtő Egyesület, Népújság (Marosvásárhely)

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 1.)
Szegényes Székelyföld első világháborús részvételének irodalma. Az 1916. augusztus végi román betörés és megszállás miatt elmenekülő hivatalosságok, na meg a lakosság távozása lényegében lebénította Sepsiszentgyörgy életét.
A tisztviselők nélkül a város igazgatása is szünetelt, de a Székely Nép című napilap is fél évre felfüggesztette megjelenését, ezért aztán alig rendelkezünk szakirodalommal, forrásokkal e rövid időszakról. Három évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Múzeum Acta című évkönyvében két tanulmány is megjelent Nagy Szabolcs nyíregyházi levéltáros tollából Sepsiszentgyörgy első világháborús történetét illetően: Az 1916-os román megszállás egy sepsiszentgyörgyi patikus szemével. Egy székely város közállapotai az első világháború végén. Van még egy József Álmos által szerkesztett, Mire a falevelek lehullanak című kötet, amely a világháború történéseit különleges megvilágításban mutatja fel, a résztvevők levelezéseit fogja csokorba, ízelítőt ad a katonák életéről.
Belesodródunk a háborúba
1914. július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kezdetét vette a világtörténelem addig ismert legnagyobb és legvéresebb összecsapása. A két hatalmi csoportosulás, az antant és a központi hatalmak közötti háborúba belesodródott még jó néhány olyan ország is, amely érdekei érvényesülését részvétele által képzelte elérni. Olaszországot és Romániát szövetségi szerződés kötötte a központi hatalmakhoz, semlegességi nyilatkozatot is tettek, hogy majd később a győzelemre sokkal inkább esélyes antant oldalán vegyenek részt a harcokban. Vilmos német császár villámháborús tervei rövidesen szertefoszlottak, és a rosszul összerakott stratégia kudarca előre vetítette a központi hatalmak vereségét, különösen azután, hogy az Egyesült Államok is beavatkozott a háború menetébe.
Románia megnyeréséért már a háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak között, és ezzel tulajdonképpen Erdély is bekerült a nemzetközi politika eszköztárába. Ezért a háború kezdete óta az antant titkos tárgyalásokon Romániát rá akarta bírni Magyarország megtámadására. Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a magyar kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Románia hadba lépését a központi hatalmak oldalán.
Tisza István miniszterelnöknek viszont az volt a véleménye, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség döntheti el Románia magatartását, az első esetben nincs szükség engedményre, a második esetben pedig ezek már nem érnének semmit. Felismerte, hogy a román kívánságok kísérleti léggömbök, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy amint a bukaresti kormány a fegyveres együttműködésre pozitív javaslatot, kötelező érvényű ígéretet tesz, ő is hajlandó velük konkrét megoldásokról tárgyalni.
A csatlakozási huzavona idején felvetődött a Monarchia föderatív átalakításának gondolata is. Közben bizonyos engedményekkel kívánta az uralkodó és a magyar kormány kifejezni azt az elhatározását, hogy akár fontos politikai, nemzetiségi jogok kiterjesztésére is hajlandóak, ha a románok garanciát vállalnak a központi hatalmak melletti lojalitásuk kinyilatkoztatására. Beszüntették a sajtópereket, az uralkodó amnesztiát hirdetett a politikai ügyekben elítélt románoknak, egy kormányrendelettel pedig külön engedélyezték a román nemzeti zászló használatát. 1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, de az Erdély-kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt.
A háború kitörésekor Erdély katonailag védtelen térség volt. 1914 végén ugyan hozzákezdtek egy erdélyi hadsereg felállításához, ezt azonban hamarosan elvitték az orosz frontra ugyanúgy, mint a következő évben szervezett határvédő hadosztályt, úgyhogy 1916-ban szinte csak a csendőrség őrizte a határokat. József főherceg a következőképpen jellemezte Erdély harci felkészületlenségét: „Mennyire el volt hanyagolva Erdély előkészítése katonai felvonulás esetére. Minden magyar ember, aki tisztában volt az oláh irredenta céljaival és e nép jellemével, úgy érezte, hogy Magyarországot a legkomolyabb veszély Oláhország felől fenyegeti. Mégis szomorúan kellett látni, hogy amíg a kettős monarchia összes határait vagy várak, vagy vasutak és utak építésével erősítik, addig Erdélyben ebben az irányban hosszú évtizedeken át semmi sem történt.”
Általános mozgósítás
A hadüzenet és a háború megkezdése előtti hónapokban az érintettek tisztában voltak a hadi események közelségével, és azt is tudták, hogy már csak a közvetlen ürügyként szolgáló szikra kipattanásával bármikor kezdetét veheti a nagy világégés. Ezért 1914 májusától megkezdődött az általános mozgósítás, főképpen az idegen földön lévők számbavételével, tartózkodási helyük felkutatásával, hogy alkalomadtán minél gyorsabban hazajöhessenek háborús szolgálatra. 1914. május 6-án Bálint Dénes sepsiszentgyörgyi polgármester az alispánnak tett jelentésében kérte a felettes hatóságot, sürgősen kézbesítse Bukarestbe Ruzsa Kálmán, Nagy József, Daragics Dávid, Német József, Tóth Mózes és Gyurka Zsigmond számára a sorozási idézést. Csakhogy az idegenben lévők megtalálása nem sok sikerrel járt. 1914. június 14-én a bukaresti osztrák–magyar konzulátus az alispáni megkeresésre válaszolva közölte, hogy pontos cím hiányában a behívó nem kézbesíthető, mert Bukarestben nincs központi jelentkezési hivatal, a konzulátus pedig nem rendelkezett saját hatáskörében a nevezettek felderítéséhez szükséges eszközökkel. A külföldön tartózkodók elérése majdnem lehetetlennek tűnő ábránd volt, különösen akkor, ha az illető Amerikában élt, ilyen esetben csakis a központi intézmények beavatkozása hozhatott volna eredményt, mégpedig a honvédelmi minisztérium közbenjárásától remélték a sikert, például Császár Jenő sorozási kötelezettség alatt álló személy Minneapolis városában való elérését illetően. A háború hivatalossá tételével 1914 augusztusában megkezdődött a hadköteles férfiak tömeges bevonultatása, akiknek családtagjait vidékektől függően 57–70 fillér napi segéllyel kívánták kárpótolni. A hadba vonulás kötelezettsége alól roppant nehéz volt kibújni, sokan kérvényezték az otthon maradást családfenntartói minőségük vagy hivatali nélkülözhetetlenségük okán, azonban majdnem mindenkit elutasítottak. 1914 őszén a belügyminisztérium leirata dr. Fogolyán Kristóf sepsiszentgyörgyi kórházi orvos felmentési kísérletét utasítja el. A megokolásban egyértelművé teszik a felmentés körülményeit, s a kórházi orvosok esetében csak úgy lehetett, ha egy jelentősebb kórház teljesen orvos nélkül maradt. Ez a helyzet Sepsiszentgyörgyön nem állt fenn.(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Börtönnapló írásban és képben
A XX. század ideológiai harcaiban nem csak a tömegeket manipuláló, érvényesülni akaró politikai gesztusok voltak jelen, a megfélemlítés, az ellenőrizhetőség kiépített aparátusa szörnyeket szült. A szókimondó, meg nem alkuvó, netán szervezkedésbe kezdő ellenzékiekből gyártottak szörnyeket, megszégyenítve, bemocskolva barátok, családtagok előtt is.
Ahogy az egykori elítélt Pietsch Miklós fogalmaz, a drákói szigorral fellépő, politikai megrendelésre vagdalkozó ügyészek lemetszették az elítélteket a társadalom testéről. A szabadulás után többségük próbált megválni az átélt rémképektől, a hosszas megaláztatás nyomasztó emlékeitől, bármilyen személyes tárgytól, ami az igaztalanul nyakukba vart bűnök miatti börtönévekre utalt. Volt viszont, aki az átélt borzalmas időket kibeszélte magából napló, versek vagy éppen a vizuális művészet nyelvén. Így tett a kommunizmus legkegyetlenebb erdélyi közösségi megtorlásában, a Szoboszlay-perben elítélt Pietsch Miklós is, aki írásban és képben ragadta meg az embert próbáló, de lelket-szellemet kovácsoló éveket. Pietsch Miklós Aradon született 1934-ben. Családjuk, a Hunyad megyei Fehérvíz falu régi famíliája a Bágya nevet viselte, ahová beházasodott sziléziai származású nagyapja. 1946-ban kisajátították a fehérvizi birtokot, és a család Miklós édesanyjának városába, Aradra került. Itt házukban gyakran megfordult Szoboszlay Aladár plébános és báró Huszár József földbirtokos, a Szoboszlay-féle szervezkedés főszereplői. Az 1957-es letartóztatások után Pietsch Miklósnak és édesapjának, dr. Pietsch Béla ügyvédnek az volt a bűne, hogy lakásukba fogadták és szóba álltak a kommunizmusellenes szervezkedőkkel, amiért fejenként több mint tíz évet kaptak. 1964-es szabadulása után Pietsch Miklós építészmérnöki diplomát szerzett, és az 1970-es évek közepén Sepsiszentgyörgyön dolgozott, majd családjával a németországi Heidelbergbe telepedett. Önképző módon, de komoly érdeklődéssel fordult a képzőművészet tanulmányozása felé, és az impresszionizmus szellemében festett kisebb méretű képeket. A művészi hajlamot édesapjától örökölte, aki autodidakta festő és sikeres színműíró volt. A meghitt boldog élet színtereiről vett csendéletek és erdélyi táj- és faluképei mellett a fiatalon megélt szörnyű, pokolian nyomasztó börtönévek dermedt világát is kifestette magából, de ezúttal már nagyméretű vásznakon. Évtizedekkel a börtönévek után írta meg Börtönnaplóját és ragadta meg képben a megélt sérelmeket, elfásító zártságot. A börtönsorozat kompozícióit már nem az impresszionizmus lágy jegyeivel festi, az átélt emberi lét alsó határait súroló nyomorúság a könyörtelen expresszionizmus és a szürreális látásmód elemeivel tör fel e vásznain. A börtönkörülmények szorongató zártsága a legőszintébb emberséget hozza ki az elítéltből. Így ír erről naplójában: „A legfontosabb, hogy ne felejtsek el semmit. Amivel még rendelkezem, az a gondolkodás és emlékezés képessége. (...) Ez az én életem, és ezzel így fogok gazdálkodni. Küzdeni fogok azért, hogy minden másodpercét értékesen töltsem. Ökölbe szorítom kezem, és nagyot sújtok a levegőbe.”
A kívülálló szemlélő számára lidércálomszerű, távoli fantázia látványa nyílik meg e Pietsch-festményeken. Az ember fizikai és lelki gyötrődését az alkotóban felgyülemlett embertelen, kiszolgáltatott helyzetek vezérelték, valahogy úgy, ahogy ezt Hieronymus Bosch és Francisco Goya klasszikus műveiről ismerhetjük. A Pietsch-képeken nemcsak a látott, de a közvetlenül megélt lelketlen borzalmak barnássárga, sápadt monotóniája ragad meg. Ez látható például a Sárga cellában című kép beszűkült terű, az egymásrautalt rabok feszélyező létének, de megmaradt emberségének megragadásában, vagy a sokalakos Jönnek az ökrök című, a munkalágerben nyüzsgő, a leves érkezésére összetömörült elítéltek személytelen, már-már állativá torzult arcán. A ma Németországban élő Pietsch Miklós úgy döntött, e börtönsorozat festményeit a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozza. Így nemcsak egy egyedi meglátású műalkotás-sorozattal lettünk gazdagabbak, de a Pietsch-képek a korábban politikailag ellenvéleményen gondolkodók és az erdélyi magyarság XX. századi megaláztatásait, börtönben – és nemcsak ott – átélt szenvedéseit, a társadalom szélére sodrását dokumentálja erős kifejező erővel.
Sántha Imre Géza, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Méltatlanul elfeledett életmű – Román Viktor szobrászati kiállítása
Július 17-én, csütörtökön 18 órakor nyílik meg Román Viktor (1937–1995) szobrász Homoródtól Párizsig című emlékkiállítása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében.
A kiállítást Márton Árpád festőművész és Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora méltatja. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató.
Román Viktor a 20. századi modern szobrászat kiemelkedő egyéniségei közé tartozik. Egy kis homoródmenti székely közösségből került a marosvásárhelyi Művészeti Iskolába, mint az agyagot nagy elszántsággal és érdeklődéssel modelláló ifjú – olvqasható a múzeum közleményében.
Szobrásztanára, Izsák Márton biztatására a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább magát. Ugyan a klasszikus formaalkotás hullámával haladt az 1950-es évek szocreál elvárásainak, népi valóságábrázolásának vonalán, de törekvő ösztöneire hagyatkozva csakhamar a modernista irányzat követője lett.
Nemcsak formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel, de a szocreál elveket megtörő témaválasztásával is korán feltűnést keltett. Felismerve az elvonatkoztató, térrel játszó, absztraktizáló lehetőségeket, az 1960-as évek első felétől stilizált művészi „darabokat” hozott létre.
Pályázatokon való részvétele a nyugati világ műkritikusainak figyelmét is felkeltette. 1968-as nyugatra telepedése hozta meg számára az alkotói kibontakozást. Így előbb a londoni College of Art-ban dolgozott, majd végérvényesen a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett.
Folyton kísérletező, alakzategyszerűsítő művei, hatásos köztéri szobrai a 20. század jelentős modern szobrászainak sorába emelték, olyan alkotók mellé, mint Henry Moore, Lynn Chadwick, Van Thienen, Augustin Canderas vagy Étienne Hajdu. Egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalta azt. Motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik.
A mostani székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész testvérének, Román Elemérnek a tulajdona. „Ez egy hiánypótló tárlat, amely vissza kívánja hozni az erdélyi közönség számára ezt a méltatlanul elfeledett életművet” – áll a közleményben. A tárlat augusztus 25-ig lesz látogatható Sepsiszentgyörgyön.
Krónika (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyön a Homoródtól Párizsig című kiállítás
Román Viktor szobrász, Homoródtól Párizsig című hiánypótló emléktárlatának megnyitójára kerül sor csütörtökön 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében. A kiállítás augusztus 25-ig látogatható.
A Homoród-menti székely származású szobrászról Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora elmondta: köztéri szobrai főként Franciaországban és Párizsban találhatóak meg. Mielőtt azonban emigrált Franciaországba, elkészítette a Korcsolyázólányt, amely jelenleg a bukaresti Floreasca parkban tekinthető meg.
Román Viktor a huszadik századi modern szobrászat egyik kiemelkedő alakja, aki egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalva azt. Műveiben használt motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik.
Eleinte a szocreál elveket vallotta, ám formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel korán feltűnést keltett és így a modernista irányzat követőjévé vált. Dolgozott a londoni College of Art-ban, ezt követően pedig a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett.
A történész elmondta, hogy hiánypótló ez a kiállítás, ugyanis a művésznek 1968-ban emigrálnia kellett nyugatra. Ennek oka, hogy az akkori román rendszer a hozzá hasonló alkotókat mellőzte, katalógusokból, kiállításokról hagyták ki műveit, illetve próbálták a szakmából is kitörölni, tabutémává tenni művészetüket. Sánta hozzátette, hogy az 1989-es rendszerváltás után sem vették be az erdélyi művészeti körbe a munkásságát, így részben továbbra is mellőzve maradt.
Csak nemrégen sikerült kimozdítani ezt az életművet, hogy a szülőföldjének művészetszerető közönsége is jobban megismerhesse. Az idén nyíltak első egyéni emléktárlatai Erdélyben, így Székelyudvarhely és Székelykeresztúr után most Sepsiszentgyörgyön láthatja a közönség a munkáit, szobrait, grafikáit. A székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész bátyjának, a Marosvásárhelyen élő Román Elemérnek a tulajdona.
A megnyitón a kiállítást Márton Árpád csíkszeredai festőművész és Sántha Imre Géza méltatja, valamint a rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató. A kiállítás augusztus 25-ig látogatható.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

A román betörés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején – (5.)
A megszállás
Az 1916-os év második felének eseményeiről, a román megszállás történetéről, a városigazgatás elrománosításáról, a pusztítás mértékéről elsősorban a már említett polgármesteri jelentés alapján vizsgálódhatunk. Minthogy Bálint Dénes polgármester is elmenekült, személyes élményei az otthon történtekről nem lehettek, csupán mások elbeszélése alapján rekonstruálhatta a város idegen megszállás alatti életének mindennapjait.
Az otthon maradt lakosság társadalmi, szociális állapota szerint három csoportba sorolható: legtöbben idősek, beteg emberek, akik nem vállalhatták az igen fáradságos és hosszú utazást, a többiek kötelességtudatból (orvosok, ápolók, tanítók), míg mások tulajdonuk védelmében maradtak otthon. A harmadik kategória különböző deklasszálódott (csőcselék) elemből állt, kik nincstelenségük okán úgy érezték, nincs féltenivalójuk a megszállóktól. Ez a réteg a megszállókkal és a szomszédos települések román lakosságával együtt leginkább tehető felelőssé a rablásokért, fosztogatásokért.
A román csapatok 1916. augusztus 28-án éjjel törtek be Háromszék területére. Több irányból jöttek, az Ojtozi- és a Bodzai-szoros felől egyaránt. A Tatár-szorosnál, Kisbotánál, a Musa-telepen lévő, mindössze 40 fős őrséget fogságba ejtették, Bodzakraszna-telepet felgyújtották.
Az ellenség Sepsiszentgyörgyöt 1916. szeptember 2-án délelőtt fél tizenegykor harc nélkül szállta meg. Lovas csapatokkal érkeztek Mironescu százados parancsnoksága alatt. A kórház személyzete fogadta az érkezőket, és háborús szabályoknak megfelelően hadi célokra felajánlotta az intézmény szolgálatait, ugyanakkor a békés polgári lakosság testi és vagyoni oltalmát kérte. Mironescu válaszában hangoztatta, hogy a civilizáció nevében jöttek, nem pedig lopni, rabolni és gyilkolni, s hogy katonai küldetésüket teljesíthessék, felhívta a lakosság figyelmét, éljenek nyugodtan ugyanúgy, mint eddig tették. Megnyugtatta a lakosságot, hogy amennyiben a katonaságot nem inzultálják, nem fogja őket bántódás érni.
A polgármester értékelése alapján Mironescu kijelentését a városban történt sajnálatos események megcáfolták. Szeptember 3-án a megszállók hirdetményt tettek közzé Sepsiszentgyörgy igazgatására nézve. A vagyonbiztonság felügyeletével Császár Lajost és Sikó Bélát bízták meg, aki a katonai parancsnokságnak tartozott engedelmességgel. A rend megszilárdítása érdekében a lakosság szabad mozgását szabályozták. Tilos volt a várost elhagyni, a postához, vasúthoz, gyárakhoz közelíteni. Este 8 óra után mindenkit letartóztathattak, aki az utcán járkált.
A katonaság és a lakosság közötti kapcsolatra jellemző, hogy azokkal, akik az új hatalommal együttműködtek, és segítségére voltak, jól bántak, sőt, a rablott holmiból is részesítették őket. Ellenben a vagyonukat védelmező és a katonaságnak szolgálatot nem teljesítő egyénekkel szemben brutálisan jártak el, kínozták, ütötték, verték őket. A városi tanács tagjai közül senki sem maradt otthon. A polgármester Szilágyi György fogyasztási adókezelőnek a városháza kulcsát átadta és megbízta a város érdekeinek képviseletével. A bevonuló román hatalom nem tartotta tiszteletben a megbízatást, hanem a hirdetmény értelmében Császár Lajost polgármester-helyettesnek, Sikó Bélát rendőrkapitány-helyettesnek nevezte ki. Szeptember 20-án Alemann Ilarie keresztvári tanítót ültették a polgármesteri székbe. Szeptember 29-én Guimon Györgyöt rendőrkapitánnyá tették. Dr. Barabás Sándort városi orvosnak, Kovács Ferencet útbiztosnak, Sikó Lajost írnoknak, Botos Istvánt és Serester Gyulát városi szolgának nevezték ki. Megszervezték az éjszakai őrséget is.
Szabad rablás, fosztogatás
A polgármesteri jelentés kitér a rendfenntartás és a vagyonvédelem, a megszállók által többször is hangoztatott, de be nem tartott ígéretére, nyugtázva a szomorú valóságot, azt a soha nem pótolható veszteséget, amit az elmenekült lakosság elszenvedett nem csak a katonaság, de a környékről (Előpatakról, Árapatakról, Hidvégről) beözönlő román lakosság részéről is. Mindezt csak tetézte az otthon maradt nincstelen csőcselék fosztogatása. A szabad rablás áldozatául esett csaknem minden üzlet és a családok otthon hagyott vagyontárgyai: ágynemű, ruhanemű, élelmiszer, szemes termés, a sertés- és baromfiállomány tetemes része.
Az alispáni értékelő a helyi románság és a bevonuló csapatok közötti együttműködést emelte ki. A megszállók által rendezett örömünnepélyeken közösen ültek diadalt. A helyi románok részt vettek az elmenekültek javainak kifosztásában, segédkeztek a középületek, gyárak, gabonaraktárak feltörésében. A román papok és tanítók pedig a lopásokban és a fosztogatásokban élen jártak. A közösségi emlékezés jelképei sem maradtak érintetlenül. A köpeci ‘48-as honvédemlékoszlopot meggyalázták, összetörték. A hadsereg éreztette hatalmi pozícióját és Nagy-Románia eljövetelét hirdette. Kijelentették, hogy Erdély az övék, a magyar uralomnak ezzel vége. A magyar feliratokat lefestették. A román megszállás alatt két tűzeset történt Sepsiszentgyörgyön: a Vasút utcában Incze Béla háza hamvadt el, a Neumann-tagban pedig a ház, a csűr és szalma esett a tűz martalékául. A hatóság egy halálos kimenetelű erőszakcselekményről szerzett tudomást: egy 70 éven felüli asszonyt, Klosz Józsefné Császár Teréziát két román katona gyilkolta meg. Túszokat tartottak fogságban, de az ellenség menekülésszerű visszavonulásakor ezeknek sikerült megszökniük. Gocsman Györgyné lányával és Poenár Silvester a román katonasággal együtt távozott a városból. Oláh János, Daragics Ilyés és Csatlós Mihály helybeli lakost mint hajcsárokat az ellenség magával vitte. A polgármesteri hivatal irattára és berendezési tárgyai sértetlenül maradtak, de az írógépeket és egyéb apróságokat elvitték. Az anyakönyvek, kataszteri birtokívek nem károsultak. A számadásokat és a városi pénztár tartalmát meneküléskor magukkal vitték. A gyárak közül a szeszgyárak, a likőr- és rumgyár berendezései jórészt épen maradtak. Az italgyárak késztermékeit azonban teljes mértékben elfogyasztották, vagy használhatatlanná tették.
A Kuppferstich-féle gyár szesztartályát felgyújtották, a piactéri épületek nagy szerencséjére azonban az nem robbant fel. A szövőgyárból a kész termékek nagy részét a román betörés előtt elszállították, a megmaradt részt a románok vitték el. A berendezés sértetlenül vészelte át a megszállást. A malmokból a szíjakat vitték el. Az Első Székely Műmalom R. T. szerkezetét teljesen széthordták, alkatrészei szanaszét hevertek az udvaron. A dohánygyárból a hirtelen távozás miatt csak hat-hét vagon dohányt tudtak elszállítani a román megszállók.
A közintézmények, mint a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Mikó Kollégium, a tanítóképző, a polgári iskolák, a női ipari iskola, az elemi iskola, a kórház csak kisebb károkat szenvedett. A rablás és fosztogatás már szeptember 5-én megkezdődött, s a románok kivonulásáig tartott, és leginkább a magánlakásokat érintette. Közben a városba ellenőrzésre érkező tisztek intézkedései következtében szünetelt ugyan a pusztítás, mihelyt azonban a magas rangú katonák távoztak, az itteni tisztek vezetésével folytatódott a fosztogatás. Sepsiszentgyörgy a közeli, előpataki, árapataki és hidvégi románok rablásaitól szenvedett leginkább, az ottaniak annyira mohón és gátlástalan módon fosztogattak, hogy ezt még a katonák is megsokallták, és kiűzték őket a városból.
Cserey Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeres öt hónap a kulturális minisztériumban
A kulturális minisztérium élén folytatott öt hónapos tevékenység mérlegét vonta meg augusztus 1-jén Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A szövetségi elnök mandátuma utolsó napján Victor Ponta miniszterelnök jelenlétben a Bukaresti Nemzeti Színház felújítási munkálatait tekintette meg, melynek restaurálása Kelemen Hunor előző miniszteri mandátuma alatt kezdődött el.
„Úgy gondolom, sikeres öt hónapot zárunk a Kulturális Minisztériumban, hiszen mindazt, amit elterveztünk, eredményesen kiviteleztük. Az elmúlt időszak mögött hihetetlenül sok munka van, de ugyanakkor jelentős eredményekkel is telített periódusról beszélünk. Műemlékké nyilvánítottuk az aradi Szabadság-szobrot, a csütörtökön elfogadott kormányhatározat pedig lehetővé teszi azt, hogy Gábor Áron ágyúja végleg hazakerüljön a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba. Ugyanakkor a kézjegyemmel ellátott miniszteri rendelet lehetővé teszi majd a műemlékek többnyelvű feliratozását ott, ahol kisebbségben élnek a különböző nemzeti közösségek. Elmondhatom, hogy a költségvetés-kiegészítést, és a kormány tartalékalapjából történő előírást követően sikerült a szaktárcának a 2014-es évre előirányozott pénzkeretét 3,8 százalékkal növelni” – mutatott rá Kelemen Hunor az elmúlt öt hónap fontosabb megvalósításaira.
A leköszönő kulturális miniszter ismertette azokat a folyamatokat is, amelyek az elkövetkező időszakban véglegesülnek: „A mai nap folyamán közvitára bocsátjuk az új filmtörvényt, ugyanakkor arról is beszámolhatok, hogy kilencven százalékban elkészült az Örökségvédelmi Törvénykönyv, amelyet szeptemberben a parlament elé lehet terjeszteni. A közkönyvtárakra vonatkozó törvény módosításaiban is számos előrelépést tettünk meg. (…). Biztos vagyok benne, hogy év végéig megvalósítjuk mindazt, amit erre az évre terveztünk.”
A Bukaresti Nemzeti Színház felújítási munkálatairól Kelemen Hunor elmondta, a 65 millió eurós befektetés Romániában jelenleg a legnagyobb beruházás a kulturális intézmények területén.
„Bukarestben idén három jelentős intézményben zajlanak beruházások, a Nemzeti Színházban november végére befejezik a munkálatokat, így ez decemberre teljes egészében működőképes lesz. Jelenleg a hat teremből hármat használnak. Tulajdonképpen egy 65 millió eurós beruházásról beszélünk, amelyet 2011-ben, az előző miniszteri mandátumomban indítottunk el, és amelyet ebben az évben be is tudunk fejezni. A bukaresti Román Operánál is teljes restaurálási munkálatok zajlanak, és idén elkészül a Nemzeti Operettszínház új épülete is” – mutatott rá Kelemen Hunor, majd a miniszterelnökkel tett látogatás során kijelentette: a költségvetés-kiegészítést követően a Bukaresti Nemzeti Színház 35 munkahellyel gazdagodik.
Újságírói kérdésre válaszolva az RMDSZ elnöke leszögezte, a kormányból történő kilépése nem befolyásolja a miniszterelnökkel való kapcsolatát, és továbbra is részt vesz a koalíciós egyeztetéseken.
„A Kormányból való kilépésem megkerülhetetlennek bizonyult, erről nem kívántam letenni olyan körülmények között, amikor a külügyminiszter nem volt hajlandó Románia álláspontján változtatni. Bízom abban, hogy az elkövetkező időszakban tudunk tenni annak érdekében, hogy ezen változtassunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy az én távozásom ellenére az RMDSZ kormányon marad. Hangsúlyozom: a koalíciós egyeztetéseket továbbra is én vezetem az RMDSZ részéről, és a kormányzati munkával kapcsolatos konzultációkat is én koordinálom. Azt gondolom, hogy érvényesítenünk kell mindazt, amit 2014 márciusában a koalíciós megállapodásba bevittünk, és ezért folytatjuk a kormányzást. Továbbra is rossznak tartom a Minority SafePack kapcsán kialakított kormányzati álláspontot, amely értelmében Románia beavatkozik a luxemburgi perbe az Európai Bizottság oldalán. Annak érdekében, hogy ezt az álláspontot módosítani tudjuk, szükség van a kormányzati szerepvállalásra, hiszen sokkal nehezebb kívülről befolyásolni ilyen jelentős kérdésekben a kormányzati politika alakulását” – nyilatkozta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

Hivatalos: marad az ágyú Háromszéken
A Hivatalos Közlönyben is megjelent az a Kormányhatározat, amely garantálja, hogy Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja végérvényesen a Székely Nemzeti Múzeumban marad.
Tamás Sándor, a szövetség háromszéki elnöke az ágyúval kapcsolatban kifejtette: „Kelemen Hunor miniszteri mandátuma olyan lehetőséget teremtett számunkra, amelyet ki is használtunk: hazahoztuk az ágyút. Akkor három hónapra kaptuk kiállításra. Nyilván érzelmi kérdés ez a székelység számára, így azt is fontosnak tartottuk, hogy itt maradhasson, azaz, ahogy mi fogalmaztunk, itthon maradjon. Hosszú ideig tartó jogi hercehurca kezdődött a megye és a Román kormány között. A magyarság dolgai általában nehézkesen haladnak a fővárosban, de ha bele tudunk szólni a politikai kérdésekbe, akkor haladnak. Kelemen Hunor is szívén viseli az ágyú ügyét, így ez a kérdés is prioritás maradt, az eredmény pedig most már a Hivatalos Közlönyben is látható”.
Mint ismeretes, Gábor Áron ágyúiból csupán egyetlen példány maradt fenn, amelyet 40 évig Bukarestben, többnyire egy raktár mélyén tároltak. A történelmi darabot 2010-ben szállították vissza Háromszékre. Azóta a háromszéki 1848-49-es szabadságharc kiemelt fontosságú emléke Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban tekinthető meg. Ideiglenes kiállításon volt Kézdivásárhelyen és Baróton. Az elmúlt 3 évben több tízezren nézték meg a székely nemzet ereklyéjét.
maszol.ro

A Meszesek nyerték az első Nemzetközi Népismereti Filmszemlét
Vargyasi Levente és Kinda István filmje nyerte az Első Nemzetközi Népismereti Filmszemlét, melyet hétvégén Sztánán szervezett a Dr. Kós Károly Közhasznú Alapítvány.
Vargyasi Levente és Kinda István filmje nyerte az Első Nemzetközi Népismereti Filmszemlét, melyet hétvégén Sztánán szervezett a Dr. Kós Károly Közhasznú Alapítvány. A tárgyi és szellemi néprajz, valamint a portré és élő néprajz Kalotaszegen kategóriákban versenyt hirdető rendezvény fővédnöke Cseri Miklós néprajzkutató, kultúráért felelős helyettes államtitkár volt.
A pályázati felhívásra közel 60 alkotással neveztek be, ebből a filmes és néprajzos szakemberekből álló zsűri 18 filmet – 9 romániait és 9 magyarországit – bocsátott további megmérettetésre. Az első alkalommal megszervezett filmszemle első díját Vargyasi Levente és Kinda István Meszesek című néprajzi dokumentumfilmje nyerte el. A kétfős stáb munkájának szakmai és anyagi hátterét a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Székely Nemzeti Múzeum, valamint ezek fenntartója, Kovászna megye tanácsa biztosított. Kinda István néprajzkutató és Vargyasi Levente filmes-fotográfus együttműködése pár évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Múzeum nagyborosnyói téglavető cigányokról készült kiállításával kezdődött. Ma már Kovászna megyei, eltűnőben levő mesterségeket bemutató néprajzi dokumentumfilm-sorozatról beszélünk, hiszen előbb a Sár mesterei című, díjazott dokumentumfilm készült el, majd következtek a vargyasi mészégetők, vágás előtt van a szénégetőkről szóló alkotás is.
Sztánán a Sár mestereit és a Meszeseket is beválogatta a szakmai zsűri. Vargyason ötven-száz évvel ezelőtt a jelenleginél sokkal többen foglalkoztak mészégetéssel, néhányukat a kollektív idejében megtartottak, kilencven után sokan emlékeztek erre a mesterségre, többen is visszatértek hozzá. Ma öt-hat katlan működik, ez 30-40 embernek időszakosan ugyan, de munkát ad – erről a kiveszőfélben levő mesterségről szól a most díjazott dokumentumfilm.
Gy. Turoczki Emese, Székelyhon.ro

A kicsi magyar világ kezdete
„Könny, sírás, zokogás és véget nem akaró éljen”
A második bécsi döntést követően 1940. szeptember 13-án vonult be a magyar hadsereg Kézdivásárhelyre. Egy évre rá Földi István tollából megjelenik egy visszaemlékezés a Budapesten kiadott, Székelyföld írásban és képekben című emlékkönyvben, amelyhez az előszót dr. Török Andor ügyvéd, Kézdivásárhely egykori polgármestere, ny. alispán, országgyűlési képviselő, a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-elnöke írta. Alább ebből idézünk.
„…Az utolsó román csapat szeptember 12-én délben Szentkatolna irányában hagyta el a várost. Csendben, szinte félve húzódtak vissza abból a városból, ahol huszonkét év alatt sem tudtak gyökeret verni, s ahol soha nem szerette, nem becsülte őket senki.
1940. szeptember 13-a örökre emlékezetes napja lesz Kézdivásárhelynek. Hajnalban már mindenki az utcán van. Minden házon nemzeti zászló, minden ember ruháján jelvény. Egymás után jönnek a társadalmi egyesületek, dalárda, céhek, és kilenc órakor a Rákóczi-induló hangjai mellett, foszlányokban szakadt régi zászlójával, rezes zenekarával az élen kivonult a tűzoltóság is, mint Vásárhely egyetlen katonai alakulata, amelyet 22 év alatt sem tudtak megbontani.
A nagy téren gyönyörű emelvény, körös-körül fehér karszalagos polgárőrök, kitüntetésekkel, díszelgő hősök, asszonyok, leányok, gyermekek ezrei várják a honvédeket. Eső szemez, hideg szél fúj, de senki se mozdul egy tapodtat sem. Délfelé jár az idő, amikor beszalad a diákok első hírhozó kerékpárosa, majd a lovas bandérium száguld utána, és a díszkapu alatt, Szentlélek irányából, a Kanta-utcában feltűnik az első magyar autó.
Egy őrnagy és egy százados jön elől, utánuk a harckocsik, páncélkocsik végelláthatatlan sora. Az I. magyar gyorsdandár. – Könny, sírás, zokogás és véget nem akaró éljen. Ebben olvadt fel két hosszú évtized minden szenvedése. (…)
A katonai közigazgatás alatt Brunner Mihály alezredes vezette a város ügyeit, és neki Vargha Béla dr. és Bándy István segédkezett polgári részről. A polgári közigazgatást K. Kováts István dr. mint kinevezett polgármester kezdte meg, és ezzel új élet kezdődött Kézdivásárhelyen, a magyar hűség, kitartás és honfiúi tűz eme nagyszerű végvárában, ahol mindig büszkék lehetnek a vargák arra, hogy soha, soha meg nem tántorodtak a magyar hitvallástól.”
Az előzmények
A kézdivásárhelyi állomásra 1919. január 19-én este érkezik meg az első román alakulat, és a védtelen városban megkezdődik a hatalomátvétel. Mivel a tanárok és a városvezetés java nem esküszik fel az új alkotmányra, munka nélkül maradnak, helyüket a konjunktúrát kihasználó, képzetlen, Óromániából érkezők foglalják el. A következő években a város kulturális, oktatásügyi, gazdasági ereje megtörik, elindul a Románia felé való kivándorlás, ott a magyar mesterembereket tárt karokkal várják. Nem csoda tehát, hogy az augusztus 30-i bécsi döntés hírére megbolydul a város, és szeptember 1-jén elhangzik a templomban 22 év után újból a magyar himnusz, a nők székely ruhát öltenek, az ifjak forrongnak, holott a városban még 3 ezer katona állomásozik.
Jancsó Katalin, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy elkötelezett székely tudós
Jancsó Benedek emlékezete Háromszéken
Négy napon át különböző programokkal emlékeztek a megyeszékhelyen, Kézdivásárhelyen és Gelencén egy példamutató munkásságú székely tudósra, dr. Jancsó Benedekre. A születésének 160. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat szeptember 18-án, csütörtökön a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban kezdődött neves meghívottak részvételével és előadásaival, majd értékes kulturális programokkal tarkítva Kézdivásárhelyen és Gelencén folytatódott, magába ölelve a Jancsó leszármazottak családtalálkozóját is.
Nagyszabású és magas színvonalú tudományos értekezleten emlékeztek meg dr. Jancsó Benedek személyiségéről és munkásságáról csütörtökön, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Az eseményen többek között dr. Egyed Ákos akadémikus, valamint Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységé
A magyar himnusz eléneklése után Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntötte a Magyarországról érkezett, valamint erdélyi érdeklődőket, akik között a szülőfalu, Gelence polgármestere és plébánosa is jelen volt.
ancsó munkásságára utalva az elöljáró arra figyelmeztetett, a tudós férfiú száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai sajnos most is időszerűek, hiszen napjainkban ugyanúgy meg kell küzdenünk nemzeti önazonosságunk megőrzéséért és jövőnk biztosításáért, mint annak idején. Az anyaországból érkezett Jancsó Antal a Jancsó Alapítvány nevében szólt az egybegyűltekhez, Rugonfalvi Kiss István szavaival, testestől-lelkestől székelynek nevezve jeles felmenőjét.
Elmondta, hetedik alkalommal jönnek Háromszékre Jancsó Benedekre emlékezni, és minden egyes látogatás szellemi és lelki feltöltődést jelent számukra. „A székely irodalomtörténész volt az, aki évtizedekkel előre látta a magyar sors veszélyeit. A mai nemzedéknek az a kötelessége, hogy emlékezzen azokra a bátor, mostoha sorsú emberekre, akik előttünk jártak. Jancsó Benedekről halála után iskolákat és szakköröket neveztek el: elsőként a gelencei általános iskola vette fel a nevét 2000-ben, valamint mellszobrot is állítottak a tudós tiszteletére, akinek munkáját következetesség, minőség, cselekvő odaállás jellemezte.”
A tudományos előadások sorát dr. Egyed Ákos nyitotta meg, aki Jancsó Benedeket a trianoni kérdés legjobb szakértőjének tartja. Olyan, nemzetiségi ügyekben elmélyült szaktekintélynek, aki felismerte, hogy a kisebbségi létbe került magyarság sanyarú sorsa csak nemzetközi segítséggel és nyomással javítható. Akinek véleménye szerint a magyar külpolitikának a valós helyzet külföldi megismertetésére és a nemzet kulturális újraegyesítésére kell fektetnie a hangsúlyt, mindehhez pedig csendes, állandó és kitartó munka szükségeltetik.
Jáki László professzor Jancsó pedagógusi munkásságáról és máig érvényes szemléletéről beszélt, mely szerint a pedagógusnak nem mestersége, hanem hivatása van, tevékenységét pedig a gyermekek iránti szeretetre kell alapozza.
A gelencei Bodor György Kultúrotthonban csütörtökön este Kónya Ádám háromszéki kúriákat ábrázoló fotóiból és Jancsó Zoltán festőművész alkotásaiból nyíltkiállítás. Dr. Deák Ferenc kézdivásárhelyi tanár a Kónya Ádámhoz fűződő személyes emlékeivel megtűzdelve beszélt az utolsó háromszéki polihisztor érdemeiről
A továbbiakban Jancsó András Sas Péter művelődéstörténésznek Jancsó Benedek egy eddig ismeretlen levelét is tartalmazó tanulmányát olvasta fel, majd Tóth-Bartos András történész a polihisztor és a Székely Nemzeti Múzeum kapcsolatáról értekezett. Fráter Olivér Jancsónak a Székely Nemzeti Tanács 1918-ban történt megalakításában és működésében játszott szerepéről, Raffay Ernő történész professzor pedig bukaresti küldetéséről beszélt.
Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységét
A tudományos ülés végén Rekita Rozália színművésznő elszavalta Dsida Jenő Sirató ének Jancsó Benedek halálára című versét, az értekezlet a székely himnusz eléneklésével zárult.
A sepsiszentgyörgyi tudományos konferencián jelen volt a budapesti Mátyás-templom kórusa is, énekszámmal köszöntve a résztvevőket. Az anyaországi énekkar repertoárjával a pénteki, szombati események hangulatát is emelte. Szombaton este Sepsiszentgyörgyön, a zsúfoltságig megtelt Krisztus király templomban Mozart Requiem-ével búcsúztak, amelyet a Laudate, a Vox Humana, a Pro Musica kamarakórusok és helyi zenészek közreműködésével adtak elő Tardy László vezénylete alatt.
A látó ember
Dr. Jancsó Benedek egyike volt azon erdélyi személyiségeknek, akik kimagasló és többsíkú tudásukat önzetlenül és teljes odaadással népük és hazájuk szolgálatába állították. Éppen ezért örvendetes, hogy nevének hetvenévnyi elhallgatása után elkezdődött a tudomány és a kultúra számos területén végzett munkásságának újraértékelése és elismerése, ugyanis a nemzetnek ma is égető szüksége van magasröptű és jövőbe mutató gondolataira.
Az utolsó polihisztorok egyikeként emlegetett, hét nyelven beszélő tudós férfiú nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot a háromszéki Gelencén, 1854-ben. Kolozsváron, valamint Bécsben folytatott egyetemi tanulmányai során magyar–latin szakos tanári oklevelet szerzett, 1878-ban pedig bölcsészdoktorrá avatták.
Tanárként Pancsova és Arad után Budapestre került, ahol a tanítás mellett folyóiratot alapított, illetve tanulmányokat és cikkeket közölt a szakmai közélet és a gimnáziumi oktatás fellendítése érdekében. Felkérésre elemzést készített Románia oktatásügyi és műveltségi helyzetéről, a kormány nemzetiségi ügyosztályának munkatársaként pedig a kisebbségi kérdés és a román hódító politika nemzetközileg elismert szakértőjévé vált, négy könyvben tárva a közvélemény elé a magyar államot létében fenyegető folyamatokat.
zombaton, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás parkban a Jancsó Alapítvány és a Székely Nemzeti Tanács márványlapot állíttatott Jancsó Benedek emlékére
1918 novemberében egyik alapítója volt és elnöke lett a Székely Nemzeti Tanácsnak, részt vett a béketárgyalásokat előkészítő bizottság munkájában, majd megírta Erdély történetét. 1930-ban bekövetkezett halála a nemzet egészét megdöbbentette, s életpályáját a legnevesebb folyóiratok méltatták.
Bedő Zoltán
Gondolatok a történelemről
Erdély története című művének előszavaként vetette papírra Gelence nagy szülötte az alább idézett, ma is érvényes és jövőbe mutató gondolatait:
„Meg vagyok győződve, hogy az erdélyi magyarság történeti múltjának tanulmánya forrása lesz nemcsak a történeti öntudaton alapuló erős nemzeti érzésnek, hanem annak a higgadt, előrelátó politikai okosságnak is, amely annyira szükséges, hogy az erdélyi magyarság a román állam keretében ne csak létét biztosíthassa, hanem mint a vele együtt élő másfajú nemzetek nemes versenytársa, részes is lehessen abban a művelődési, társadalmi és gazdasági alkotó munkában, amely nemcsak az állam megszilárdulásának, hanem az általános emberi haladásnak is legelső rangú tényezője. A történelem az élet tanítómestere s azért a mi erdélyi történetünk is a mi legjobb tanítómesterünk lesz. E tanítómestert igyekeztem e könyvemben tolmácsolni, abban a reményben, hogy példám követésre fog találni és rövid idő múlva több, különb, ékesebb szavú, tudósabb és bölcsebb tolmácsa is lesz ennek a nagy tanítómesternek, mint amilyen én lehettem e könyvben.”
Budapest, 1922. december 15-én. Dr. Jancsó Benedek
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföldi példaképeket ismert el Magyarország
A magyar államalapítás, augusztus 20-a alkalmából öt jeles székelyföldi személyiséget tüntetett ki Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. Az elismeréseket a lakhelyükhöz legközelebbi, a csíkszeredai főkonzulátuson vehették át a díjazottak Zsigmond Barna Pál főkonzultól, szeptember 24-én.
Páll Rozália keramikusművész, Vargha Mihály Béla, a Székely Nemzeti Múzeum vezetője, dr. Péter H. Mária nyugdíjas egyetemi adjunktus, gyógyszerésztörténész, Kovács Géza szobrászművész, illetve dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus vehetett át magas rangú magyar állami kitüntetést Csíkszeredában.
Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntőjében elmondta, maradandó élményt, kellemes emléket jelent minden alkalom, amikor magyar állami kitüntetést adnak át a csíkszeredai főkonzulátuson, a kitüntettek példája erőt, bátorságot ad, eddigi életútjuk inspiráció lehet számunkra.
Páll Rozália jelentős hagyományőrző tevékenységet végez: szembemenve a piaci igényekkel, ragaszkodik az autentikus szín- és motívumvilághoz, megőrizve és továbbörökítve ezáltal az ősi székely jelképeket, a sajátos sóvidéki motívumkincset. Ezen a téren végzett tevékenysége elismeréseként vehette át a művésznő a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét az államalapítás alkalmából.
Vargha Mihály Bélát eddigi szobrászművészeti alkotótevékenysége mellett a magyar állam az erdélyi művészeti élet szervezése és népszerűsítése érdekében végzett munkájáért ismeri el: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, az Erdélyi Művészeti Központ kuratóriumának elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. "Ezt az elismerést a három családomnak ajánlom fel: a kis családomnak, aki elkísért ide, feleségemnek és gyermekeimnek, a nagy családomnak, vagyis a Székely Nemzeti Múzeum csapatának, és a legnagyobb családomnak, az erdélyi képzőművészeknek" – mondta.
Számos díj, elismerés birtokosaként Péter H. Mária úgy fogalmazott: a magyar államtól kapott kitüntetés megkoronázza az eddigieket, és segíteni fogja további útján – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett kiemelkedő tanári és kutatói tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta neki.
Kovács Géza szobrászművésznek 106 műve 84 közgyűjteményt gazdagít a világ különböző országaiban, Japántól az Amerikai Egyesült Államokig. 2007-ben a magyar állam Pro Cultura Hungarica emlékéremmel ismerte el, az államalapítás ünnepe alkalmából idén a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át különlegesen eredeti alkotómunkája, valamint a magyar képzőművészet külföldi népszerűsítése terén elért eredményei elismeréseként.
Fő kutatási területe a székelység újkori története, különös tekintettel a 18. századra és a 19. század első felére. Szakmai hozzáértésének, szervezői és szerkesztői tevékenységének kimagasló eredményeként 2012-ben megjelent A székelység története című tankönyv és kézikönyv – Hermann Gusztáv Mihály a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át a történelemtudomány átörökítése és népszerűsítése érdekében történészként, könyvtárigazgatóként és muzeológusként végzett munkája elismeréseként. Hermann Gusztáv megköszönve a kitüntetést szerényen azt mondta: eddig a munkáját végezte, a jövőben azonban arra fog törekedni, hogy rászolgáljon az elismerésre.
Népújság (Marosvásárhely)

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)