Forgatag Zabolán
Szombaton nagyszámú érdeklődő, népi és modern táncok, ízletes étkek, helyi kézműves termékek, este pedig retro buli – nagyjából így foglalható össze a Pro Zabola Egyesület szervezésében immár harmadik alkalommal megrendezett Szent Mihály Havi Forgatag.
A szövetkezet iskola melletti kertjében egymást váltották a fellépők: táncolt a Gyöngyharmat néptáncegyüttes, a Kovásznai Tanulók Klubjának La Fiesta csoportja modern táncot mutatott be. A fürdővárosi Pince Band is fellépett, este pedig a retro zene szólt.
Jelen voltak helyi kézművesek is, többek közt Nagy Zoltán méhész és Nagy Mária szőtteskészítő. Az érdeklődők képes kiállítást nézhettek meg a Háromszéki népi mesterségekről, ezeknek a pannóit dr. Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa küldte erre az alkalomra.
Akik pedig ízletes falatokra vágytak, megkóstolhatták a kilenc főzőcsapat által készített finomságokat. Az étkeket zsűri díjazta, de nem volt rangsorolás, mivel „mindenki egyformán finomakat készített”, mondták.
Kérdésünkre Péter Levente, a Pro Zabola Egyesület elnöke elmondta: évről évre nagyobb érdeklődés övezi a rendezvényt, ezért szeretnék, ha ez a hagyomány nem szűnne meg, hanem tovább erősödne a jövőben is.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A román betörés Háromszéki emlékezete
Románia ünnepi „színjátékkal” is emlékeztetett arra, hogy a román hadsereg száz évvel ezelőtt, az antanttal területszerzés reményében kötött titkos megállapodás alapján 1916. augusztus 27-én betört Erdélybe, annak magyar lakosságát menekülésre kényszerítve. Célja Erdély és az Alföld Tiszáig terjedő részének megszerzése volt.
A hadüzenet pillanatában a Kárpátok szorosain, hágóin – Orsovától a Tölgyesi-hágóig – az előnyomuló románok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Alcsíkba az Úz völgyében, a szomszédos Csobányos-patak mentén, Háromszékre Sósmezőn és onnan az Ojtozi-szoroson át Bereck és Kézdivásárhely felé. Putna völgyéből Ozsdola volt a legközelebbi célpont, a Musa-hágón át a Zernye fűrésztelep, majd Gelence volt az útvonal, Kommandóról Kovászna, majd Kézdivásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy felé, a Bodzai-szoroson Magyarbodza, s onnan Nagyborosnyó irányába, a Tömösi-szoroson Brassó felé nyomultak a román csapatok.
A betörést megélők feljegyzései
A betörés és az ezt követő események történelmi leírása közismert, de az azt megélők emlékei, feljegyzései, naplói alapján történő tanulmányozása adatgazdagságuk miatt még ma is újdonságokkal, érdekes részletekkel szerezhetnek meglepetéseket. Elég, ha itt a Székelyföld című folyóirat ez évi augusztusi számával példázódunk, mely teljes anyagát épp az erdélyi betörés eseményeinek szenteli, vagy ha a Sapientia Magyar Tudományegyetem ez alkalommal szervezett kétnyelvű szimpóziumának tárgykörét tanulmányozzuk.
Az alábbiakban a Háromszéki betörés néhány vonatkozását kevésbé vagy egyáltalán nem ismert idézettel próbálom árnyalni, érzékeltetni az olvasóval a történtek lakosságra gyakorolt mélyen megrázó hatását. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sepsiszentgyörgyi megszállás napjairól Balázsovits Sándor gyógyszerész naplójából tudhatunk meg érdekes részleteket. A naplóról a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című 2011. évi évkönyvében Nagy Szabolcs tollából olvashatunk tanulmányt.)
Dimény Jánosék a legelőn voltak
A világháborúban őrvezetőként szolgáló, rétyi származású Dimény János a hadüzenet napján néhány bajtársával együtt mezőgazdasági munkálatokra kapott szabadságát töltötte otthon. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk:
„… Augusztus 27-én vasárnap este édesanyámhoz mentem haza tisztálkodni és látom, hogy egy repülőgép kereng Komolló felett. Ez a repülőgép nekem nagyon gyanús volt, hisz ide a legközelebbi front is nagyon messze volt… Úgy terveztük, reggel megyünk sarjú kaszálni, el is indultam a rétre. Mikor a vizen átmentem, hallok két ágyúdörgést Bodza felől… Alig tíz percet kaszáltam, hát a faluban hirdetnek, hogy kiütött a háború az Osztrák Magyar Monárkia és Románia között és azonnal meneküljön mindenki… Édesanyám sírt, én vigasztaltam, ne sírjanak, mAradjanak idehaza, ne meneküljenek el. Én katona vagyok, nekem menni kell. Nem mAradunk, mindenki készül, mi is megyünk. Akkor éjjel megháltunk az oltszemi réten, az egész falu menekült. Nagy szekértáborok voltak, másnap elértünk a Hatodon keresztül a nagybaczoni méhes kertbe. Az uton tovább menni nem lehetett, az asszonyok sírtak. Édesanya, mi indulunk most vissza. Mikor látták a többiek, egy részük megtért, így a falunak több mint fele visszatért. Mi, akik katonák voltunk, egy kicsit féltünk, hogy nehogy fogságba essünk, de azért a szekereket még hazakisértük. A román katonák már megjárták volt a falut, de kimentek, üres volt a falu. Másnap korán reggel keltünk, s kezdtünk készülődni… este felé indultunk Angyalos felé. A román csapatok előőrsei előttünk haladtak el, egy csapat lándzsás Szentgyörgy felé haladt, egy másik Besenyőtől Angyalos felé tartott... Megvártuk, amíg elhaladtak, aztán indultunk Angyalos, Gidófalva, Körispatak felé. Körispatakon megháltunk, reggel korán a Vadason keresztül Középajtára értünk, innen Mikósvárra, ahol megháltunk. Másnap aztán több falun keresztül Homoródkőhalomba értünk, itt már nagyon sok német és osztrák-magyar csapat volt, akik készültek a román előnyomulást megállítani…”
Sepsiszentgyörgy kiürült
A Budapesten megjelenő Az Est című napilap 1916. szept. 6-i számának beszámolója szerint a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman mAradtak vissza. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó községeket ért károkat összegző esperesi jelentés szerint az egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők jó része még a megszállás alatt visszatért, illetve háromból eleve nem menekültek el nagy számban.
Dr. Király Aladár megyei alispán 1917. jan. 20-i jelentésében így emlékezik:
„1916. aug. 28-án fél egy órakor Gábor Péter szolgabíró azzal költött fel lakásomon, hogy a románok betörtek a vármegyénkbe. Azonnal felöltözködtem, feljöttem a vármegyeházához, gondoskodtam arról, hogy... a sepsi járási, a Sepsiszentgyörgy városi tisztviselők készenlétben legyenek és reggel 9 órakor a betörés körülményeire vonatkozóan kérdést intéztem távbeszélőn a helybeli csendőrszárny parancsnoksághoz. Ez a szomorú hír valódiságát megerősítette, és egyben távbeszélőn értésemre adta azt is, hogy a románok több oldalról törtek be a megyébe, hogy a Tatárszoros, a Kisbotán és Musatelepen levő, körülbelül 40-40 főből álló őrségünket az ellenség elfogta, és Bodza-Krasznatelep lángokban áll. Ezen értesítés alapján fél 2 órakor a m. kir. belügyminiszter úrhoz távbeszélőn jelentést tettem és egyben a kormánybiztos úrral is összeköttetést kerestem. A belügyminiszter úr nyomban rendelkezett az államjavak biztonságba helyezésére vonatkozóan, elrendelte a fontosabb közigazgatási iratok, értékek biztosítását és azzal, hogy a kiürítés tekintetében később fog intézkedést kiadni. Kérésemre kilátásba helyezte, hogy a menekülő közönség részére körülbelül 1000 vasúti kocsit fog rendelkezésre bocsátani... S elindult a menekülők áradata… ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő elé, alig alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, ősi házát, apái temetőjét a martalócoknak. Én augusztus 28-án du. 6 órakor hagytam el Sepsiszentgyörgyöt... Balavásáron útközben sikerült a kormánybiztossággal távbeszélőn összeköttetésbe jutni s így tudtam meg, hogy Békés megyében kell letelepednünk.”
Pusztítottak, raboltak
A jelentéséből azt is megtudjuk, hogy „az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el. Hasonlóan a szövetséges német hadsereg is… Állatállományunk tönkrement. A menekülés alkalmával elszállított állatok elhulltak, vagy olcsón túladtak rajtuk, az itthon mAradtat pedig az ellenség elvitte, leölte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, a hadsereg állandóan requirálja.”
Végh Endre, a Székely Mikó Kollégium rajztanárának feljegyzése a fentiekre rádupláz: „...a termést pusztította és rabolta az ellenség, erőszakkal veszi el szövetségesünk, saját katonaságunk is rabolta, az itthon mAradtak megrabolták az elmenekültek gabonáját, s mikor a menekültek visszatértek, hogy ne kerüljenek az igazságszolgáltatás kezére, a gabonát mázsaszámra a patakba, a folyóba öntötte.”
Az alispán kitér a román katonaság és a helyi románság közötti viszonyra, és a katonák tetteire is: „Az oláh papok és tanítók – 2-3 kivétellel – mindebben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része az oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság... a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. Részt vett az ellenség által szervezett táncmulatságokon, népünnepélyeken. Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett a középületek, gyárak lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az itthon mAradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével
A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. Az árapataki, hidvégi, szászmogyorósi és ágostonfalvi hidakat felégették, részben felrobbantották. A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó–Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Rétyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel.”
Sepsiszentgyörgyről vonatokat nem indítottak
Sepsiszentgyörgy megyei főjegyzője, dr. Béldi Pál és dr. Demeter Gyula másodfőjegyző Az Est szerkesztőségének közlésre küldött beszámolójából idézünk: „A váratlanul ért oláh orvtámadás virágzó székely otthonunkat, Sepsiszentgyörgy szintiszta székely várost éjjeli nyugalmából verte fel. A hajnali óráik bizonytalansága után reggel 6 óra tájban vette a közönség a felsőbb helyről jött rendelkezést a kiürítésre vonatkozólag, mely szerint három óra alatt a várost el kell hagynia. Sepsiszentgyörgy város közönségének nagy részét a vármegye székhelyén kereskedők s iparosok teszik ki s központján elhelyezett hivatalok tisztviselői s kultúrintézmények hivatalnokai, s a közönség alig egy negyed része foglalkozik földműveléssel. Ezt előre kell bocsátani azért, mert a kora reggeli órákban a város lakosságának háromnegyed része a vasúti állomásra tolult vonaton remélvén a továbbításukat. Köztudomású, hogy Sepsiszentgyörgyről – még ma is közelebbről nem ismert okból – vonatokat nem indítottak, a közönséget azzal utasították vissza, hogy »ma vonat nem indul«. Elképzelhető a podgyászokkal kihurcolkodott közönség rémülete arra a gondolatra, hogy tengelyen, fuvarokkal kell menekülnie, mikor a fuvarosokra a földművelő lakosságnak magának is szüksége volt, s már elterjedt a híre annak, hogy a fuvarok még a közjavak elszállítására sem voltak elegendők, s hogy a közeli földvári állomásig 1000 koronákat kínáltak egy bérkocsinak. Csak így lehet megérteni, hogy mindenki igyekezett a podgyászt redukálni, s a lakosság legnagyobb része a legszükségesebb ruházatokat is visszahagyta s gyalog indult a nagy útnak, s ha valamit még magával hozott, azt útközben fáradtságtól megtörve dobta el magától. Így magyarázható az út szélén heverő csomagok, utazótáskák s batyuk sokasága. S mintha a sors kétszeresen verte volna székelyeinket, aki útközben elérte a vonatot, a felszálláskor hagyta el csomagjait, hogy a túlzsúfolt vonatokon bár személyének helyet könyörögjön a már a kocsin podgyásszal elhelyezkedet utasok között…”
Meneküljünk, mert jő az ellenség!
Jakab István zajzoni születésű tizedes és katonatársai frontszolgálat közben szereztek tudomást a történtekről. Naplójában 1916. augusztus 28-ról így ír:
„…hogy megérkeztem, bementem a József kaszárnyába, utána összejártam az egész várost, minden meg volt zavarodva az új hírre, hogy az oláhok betörtek Erdélybe, talán épp ezekben az órákban tör be az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség, ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, ott hagyva mindent mije volt, ugyan nem sokat, hisz szegény asszony özvegy, a gazdaságot el nem lopják, nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme, nem tűrhette az ellenséget és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek visszagondolva a 48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken.”
1916. szept. 4-i keltezéssel pedig így folytatja:
„...raporton kértem szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni, hír szerint a románok elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban…”
A szintén rétyi Kovács László tizedes 1984-ben írt visszaemlékezésében kitér a hadszíntereken az erdélyi katonák egyre eluralkodó, szülőföldjük felszabadításáért harcolni kívánó követeléseire:
„...más nap jött a bévagonérozás olyan hatalmas szerelvény állt elé, hogy elöl is hátul is két mozdony állt. Irány Erdély, de mikor elindult nem Erdély, hanem az olasz front az irány, megvolt a nagy zavargás puskatussal és gyalogsági csákányokkal mind beverték a vagonok oldalát.
A leibaki (Leibach – ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa – J. Á. megj.) állomásnál kiszállt az egész legénység, nem tovább, vissza innen Erdélybe, Isztriát védje meg az osztrák, hangzott a kiabálás, mi Erdélyt kell védjük a románok ellen ….. Jött egy tábornok, tartott egy nagy beszédet, hogy lemegyünk a frontig, ott az ezredet kiegészítik és onnan le fognak vinni Erdélybe, a tisztjeink is rajta voltak, a századunk parancsnoka egy Kézdivásárhelyi Bors nevű főhadnagy aszongya, nem megyünk, a századját sorakoztatta, a sínekre fektette és ő feküdt elöl. Őrnagy úr mehet, mi nem megyünk, itt mAradunk. A tábornok kijött az állomásra, több törzstiszt itt megint nagy buzdító beszédet mondott, Bors főhadnagyot körülfogták, úgy beszéltek neki, míg ö is bele egyezett, az összetört vagonokat kicserélték és ujra bévagonéroztak...”
A megszállás utolsó órái
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai szeptemberben indították az ellentámadást. Az idegen megszállást előbb a nagyszebeni (szeptember 25–29.), majd a Brassói csata (október 5–7.) pecsételte meg. Kelemenné Zathureczky Berta Sepsiszentgyörgyi író, a háború alatt önkéntes betegápoló, a helyi Vöröskereszt alelnöke naplójában a megszállás utolsó óráit idézi:
„Október 10. Az Olt hídjától Kilyénig van felállítva a visszavonulást fedező román hadsereg. Tűzérségük nincs. A távolban dörögnek a nehéz ágyuk,….. Ebbe beleszól az Olt-menti malomból a városnak irányított román fegyverek kattogása, a huszárkarabélyok ropogása, a vágtató lovak dübörgése. Solymossy kapitány olyan eréllyel, olyan tűzzel vezeti az ő huszárjait, hogy az ellenség tévedésbe jő és több századnak minősíti őket. Erre a „román sasok” szép csendesen elrepülnek a határról.
Október 11. Ma délelőtt megszólalt a harang a katolikus templomban, hírdetve Isten jóságát és kegyelmét….. Dícsőség az Úrnak a magas egekben, ki visszaadott nekünk téged, te áldott Székelyföld!”
József Álmos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tárlattal köszöntötték Vinczeffy Lászlót
A hetvenéves Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművészt, restaurátort, a Magyar Művészeti Akadémia tagját köszöntötte kiállítással a Székely Nemzeti Múzeum, amely az Erdélyi Művészeti Központtal közösen szervezte a jubileumi tárlatot.
A tegnapi megnyitón a házigazda, Vargha Mihály köszöntötte a jelenlévőket és a művészt, aki közel négy évtizeden át volt „munkása” a Székely Nemzeti Múzeumnak. Elmondta, retrospektív kiállításban gondolkodtak, végül az utóbbi évek termésének legfontosabb darabjait állították ki, a szobrokat a múzeumkertben, a festményeket a főépület földszintjén. Ünnepi beszédet mondott volna Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, a kiállítás fővédnöke, ám ő a kamionos sztrájk miatt az úton rekedt, csak a megnyitó után futott be. Vinczeffy László munkásságáról szakmai összegzést tartott Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Méltató beszédet mondott Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Végezetül Vinczeffy László meghatottan mondott köszönetet mindenkinek, aki közreműködött a tárlat létrejöttében és a nagyszámú közönségnek, jelezve, boldog, hogy művei élnek. A rendezvényen fuvolán közreműködött Császár Katalin és Péter Ervin. (A kiállításról részletesebben holnapi lapszámunkban olvashatnak.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokan lerótták tiszteletüket
Vinczeffy Lászlót köszöntötték
Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát.
Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat.
A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai.
A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban.
1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta.
Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”
Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait.
Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jubilál a Máltai Szeretetszolgálat Sepsiszentgyörgyi szervezete
Megalakulásának 25. évfordulóját ünnepli a Máltai Szeretetszolgálat Sepsiszentgyörgyi szervezete. Puskás Bálint nyugalmazott alkotmánybíró a romániai és a helyi szervezet alapítója hétfőn sajtótájékoztatón összegezte a negyed évszázados tevékenységet.
Hangsúlyozta, a Sepsiszentgyörgyi szervezet Európa-szerte is az egyik legismertebb és legaktívabb, ezt bizonyítja, hogy egykori és a jelenlegi nagymester is meglátogatta őket, értékelte a munkájukat. Évente 3-4 ezer rászorulón segítenek, a programjaik értéke hozzávetőleg évi 85 ezer euró.
Biszak József a szolgálat Sepsiszentgyörgyi elnöke elmondta, a társadalom peremére szorultaknak igyekeznek segíteni, de nemcsak a szegényeknek, hanem mozgássérülteknek, magányos időseknek, hajléktalanoknak is, ugyanakkor rendszeres ifjúsági és gyerekprogramokat szerveznek, így nem kell attól tartaniuk, hogy nem lesz utánpótlás. A Sepsiszentgyörgyi szervezet elsősegélynyújtó csapata különböző szabadidős rendezvényeken vállal feladatot, de gyerekeket is oktatnak.
Már három éve működtetik a Sepsiszentgyörgyi éjjeli menedékhelyet, nemcsak szállást biztosítanak, hanem orvos, pszichológus, szociális munkás is foglalkozik a hajléktalanokkal.
Puskás Bálint hangsúlyozta, az igazi rászorulók nem minden esetben keresik a karitatív szervezeteket, fel kell kutatni őket, szociális felmérés alapján végzik a segítségnyújtást. Csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban Puskás Bálint bemutatja a Szeretet szolgálatában című kétnyelvű könyvét a szervezet hazai alapításáról és működéséről, vasárnap pedig a Krisztus király templomban tartanak hálaadó misét.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Nő az igény a segítségre
Huszonöt éves a Máltai Szeretetszolgálat
Egyre több az elesett, rászoruló ember, a Máltai Szeretetszolgálat tevékenységére nagyobb az igény, mint 25 évvel ezelőtt, amikor a szervezetet létrehoztuk – mondta el tegnapi sajtóértekezletén Puskás Bálint. A szervezet romániai alapítóját a múlt héten a külföldieknek adományozható legmagasabb érdemrenddel tüntette ki a magyar köztársasági elnök.
A romániai Máltai Szeretetszolgálatot 1991 augusztusában hozták létre.
– Ebben a rohanó világban nagyon ritka az a szervezet, amely észreveszi, hogy körülötte élnek olyanok, akik segítségre szorulnak – jelentette ki Puskás Bálint.
Biszak József, a Sepsiszentgyörgyi szervezet elnöke elmondta: tevékenységükkel azokon a rászorulókon próbálnak segíteni, akik a társadalom perifériájára szorultak. Ezek leginkább az idősek, egyedülállók, hajléktalanok, árva gyerekek és cigányok közül kerülnek ki. Kiemelt projektjük a hajléktalanszálló, a roma-program, de van elsősegélynyújtó és mozgássérültekkel foglalkozó csapat, és hét ifjúsági csoportot is működtetnek összesen 110 önkéntes bevonásával.
Puskás Mária alelnök azt mondja: ezt a munkát nem lehet Isten segítsége és szeretet nélkül végezni.
– Hiszem azt, hogy Istenbe kapaszkodva, az ő segítségével és kegyelmével tovább tudunk segíteni az embereken – jelentette ki Puskás Mária.
Dávid György, a szolgálat lelki vezetője szerint az alapítók jelmondatát kell mindenkor szem előtt tartani: a hit védelme és a rászorulók megsegítése.
– A Máltai Szeretetszolgálat cselekedetei hitből és szeretetből fakadnak. Ha lehajol az ember a rászorulóhoz, az egy isteni cselekedet, s ezt nagyon fontos hangsúlyozni most, az Irgalmasság évében, amikor az önmegvalósításra koncentráló emberek többsége megfeledkezik kevésbé szerencsés társairól – mondta a Krisztus király templom plébánosa.
Bajcsi István, az elsősegélynyújtó csapat vezetője megvalósításként emelte ki, hogy négy iskolában (a Székely Mikó, Mikes Kelemen, Református és Kós Károly) sikerült a tanárok és a diákok körében állandó csapatot kialakítani, akik egy esetleges baleset vagy katasztrófa esetén, a mentők kiérkezéséig el tudják látni a sérülteket. Ezekben az iskolákban egészségügyi táskát tartanak fent, amelynek fogyóanyagait rendszeresen pótolják.
Péter Kinga ifjúsági felelős célja, hogy az egész kicsi, óvodás gyerekekben is kialakítsák a szociális érzékenységet, ezért öregotthonokba, árvaházakba viszik őket.
Székely Róbert, a Sepsiszentgyörgyi hajléktalanszálló vezetője elmondta: nyáron 20–25, télen 40–50 állandó gondozottjuk van, akiket nem csak ellátnak pillanatnyi szükségletükben, hanem megpróbálnak „talpra állítani”.
– Büszkék vagyunk arra, hogy 23 olyan személy van, aki a mi irányításunkkal kikerült a rendszerből, és saját lábán próbál megélni – fogalmazott Székely Róbert.
A Máltai Szeretetszolgálat „első 25 évéről” szóló könyvet csütörtökön 18 órakor mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban, a hálaadó szentmiséte szombaton 11 órakor kerül sor a Krisztus király templomban.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

25 év a szeretet szolgálatában
Könyvbemutató a múzeumban
Ma 18 órakor mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban Puskás Bálint Zoltán A szeretet szolgálatában című könyvét. A kötet a Máltai Szeretetszolgálat romániai szervezetének „első 25 évét” meséli el.
Puskás Bálint, a szolgálat alapító tagja, azt mondja: a könyv azoknak állít emléket, akikkel naponta együtt dolgoztak, hogy „kevésbé szerencsés embertársaink életébe egy kis örömet” vigyenek. A későbbi szenátor és alkotmánybíró a tagságnak ajánlotta fel a Magyar Érdemrend Középkeresztjét, amit augusztus 20-án neki adományozott a Magyar Köztársaság elnöke.
– Van néhány kitüntetésem, de azt gondolom, ez közülük a legértékesebb. Hangsúlyozni kívánom, ez a kitüntetés nem csak nekem szól, hanem azoknak az embereknek, akikkel együtt ezt a 25 évet végigdolgoztuk – nyilatkozta Puskás Bálint.
A Máltai Szeretetszolgálat tiszteletbeli elnöke úgy látja, rossz a törvénykezés. A szervezet költségvetésének 15–20 százalékát arra fordítják, hogy kifizessék azokat az engedélyeket, akkreditációkat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a rászorulóknak egy tál meleg ételt adhassanak.
– Az államnak támogatni kellene a karitatív szervezeteket más módszerekkel is, adókedvezménnyel, épületek ingyenes bérbeadásával, hiszen ezek egy olyan terhet vesznek le a vállukról, amit az állam aligha tudna elvégezni. Rossz a törvény abból a szempontból is, hogy ugyan támogatja azt, hogy a fiatalok önkéntes munkát végezzenek, de ez – más civilizált országoktól eltérően – nem ér plusz pontot az egyetemi felvételin – sorolja Puskás Bálint.
A 25. évforduló alkalmából közös hálaadásra hívnak minden érdeklődőt szombaton 11 órakor a Krisztus király templomba.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utazó Színházi Fesztivál Sepsiszentgyörgyön
A Shoshin Színházi Egyesület szeptember 26.–október 4. között szervezi meg a KaravanAct -Utazó Színházi Fesztivál második kiadását. A fesztivál célja, hogy újragondolja és életre keltse az utazó színházak, társulatok hagyományát. Az előadásokra a belépés ingyenes, helyet foglalni a shoshin.mail@gmail.com címen lehetséges. Lengyelországi, magyarországi és hazai produkciók szerepelnek a fesztivál idei programjában, a következő helyszínekkel: Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Kolozsvár, és Kide.
Hétfőtől, 26-tól Sepsiszentgyörgyön állomásozik a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztivál, viszont aki nem akar lemAradni, holnap még részt vehet két előadáson, a gyermekek pedig gólyalábas képzésen próbálhatják ki magukat. 17 órától a magyarországi Góbi Rita lép színpadra a Pici Bonbon című gyermekelőadással a Míves Házban, majd 19 órakor a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara harmadéves évfolyamának g.a.me című előadását lehet megtekinteni a Mikes Kelemen Elméleti Líceum udvarán.
Igazi kuriózumot, gólyalábas képzést is nyújt a 10-12 éves korosztály számára a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztivál idei kiadása. A workshopokat Tymon Siejkowski, a lengyelországi Art Junction alapítvány tagja tartja, a szervezők pedig minden helyszínen magyar nyelvű fordítást biztosítanak a résztvevők számára, akik 50 cm-es gólyalábakon fogják kipróbálni magukat. Minden foglalkozás naponta 16 és 18 óra között lesz tartva, az érdeklődők a shoshin.mail@gmail.com címre küldjék be a jelentkezésük, legkésőbb az adott városban tartandó workshop kezdési dátuma előtti napig. A foglalkozásokra a helyek száma korlátozott, a részvétel bejelentkezés sorrendjében történik, így érdemes időben regisztrálni.
A gyerekek képzése mellett a résztvevő színművészetis diákok a fesztivál teljes ideje alatt utcaszínházi technikákat sajátíthatnak el, szintén Tymon Siejkowski vezetésével.
Mindez fontos újítás a fesztiválon belüli tevékenységekben, hiszen az egyesület filozófiája is a különböző helyi közösségekkel való kapcsolatépítésen, és azok bevonásán alapul, ugyanakkor hangsúlyt fektet arra, hogy bővítse a színészképzés lehetőségeit.
Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában három-három napot, Kolozsváron és Kidén összesen három napot állomásozik a KaravanAct utazó színházi fesztivál. A pontos program, illetve bővebb információk, képanayagok elérhetők a Facebook.com/shoshin.theatre, illetve a facebook.com/karavanact odalakon.
Az előadások rövid leírása:
Góbi Rita táncművész, koreográfus, táncpedagógus a táncnyelv sajátos részét kutatja. Felnőtt- és gyermekelőadásai mindig személyes témából indulnak ki. Sokszor dolgozik élő zenével, és produkcióiba rendszeresen von be nonverbális művészi alkotókat. A Góbi Rita Társulat 2006 óta van jelen a kortárs tánc, a performance és a színház világában. A Pici Bonbon című előadás játékos módon mutatja meg a legkisebbek számára az ajándékozás örömét. Az ajándékozás különleges kapcsolatot képez az ajándékozó és az ajándékozott között. Az adás gesztusa fontos, és adni nem csak tárgyat, hanem élményt is lehet.
A g.a.me a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen idén végzett színész hallgatóinak mozgásszínházi vizsgaelőadása impulzusokból, a mozdulatok kötelékéből, ritmusból, figyelemből áll össze. A csoport olyan játékos helyzeteket próbál meg feltárni, amelyben önkéntelenül megmutatkozik a bennünk rejlő sokféleség, a világos és sötét oldal. Az előadás tengelyét a gyerekkor és felnőttkor közötti határvonal folyamatos megkérdőjelezése képezi, az a pont, ahol az elképzelt valóság megütközik a realitással. A csoportos és egyéni jelenetek mozaikszerűen épülnek egymásba és életünkben mindennapi szinten előforduló képeket elevenítenek föl: háborúról, békés időkről, szerelemről vagy épp a csalódás fájdalmáról. Az előadás egy féléves munkafolyamat eredményeként jött létre, amelyet Györgyjakab Enikő vezetett.
Sepsiszentgyörgyi program:
Szeptember 28., szerda:
16.00 – 18.00: Gólyaláb-képzés 10–12 éves gyermekeknek (Tymon Siejkowski Art Junction alapítvány, PL) – Székely Nemzeti Múzeum udvara
17.00 – Pici Bonbon (Góbi Rita, HU), gyermekelőadás – Míves Ház
19.00 – G.a.me (BBTE Színház és Televízió Kar, RO) – Mikes Kelemen Elméleti Líceum Udvara. Előadás után közönségtalálkozó.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bibó Erzsébet, az elfelejtett nagyasszony
A sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Tanítóképző Intézet épületét, amelynek akkori igazgatója Zayzonné Stöger Adél volt, 1919-ben elvette a román állam. A tantestület egy része elhagyta az országot, a másik részét a Református Székely Mikó Kollégium fogadta be a tanulókkal együtt. Így történhetett meg, hogy az 1919–20-as tanévtől a fiúgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú- és leányiskola is volt. A fiúgimnázium tagozataként a négyosztályos polgári leányiskola (későbbi leánygimnázium) működött a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódjaként.
Ennek a tagozatnak az élére nevezték ki 1924 januárjában Bibó Erzsébetet, aki Jancsó Gábor fiúiskolai igazgatót váltotta fel, mivel a törvények nem engedélyezték, hogy férfi álljon a leányiskola élén. Húsz éven át vezette Böske néni az intézetet, szerzett elismerést a nőnevelés terén. Karöltve Csutak Vilmossal, a Fiúgimnázium rektor-igazgatójával síkra szállt a leányképzés ügyéért. Mivel a felettes tanügyi szervek kifogást emeltek, amiért a fiúk és a lányok egy épületben tanulnak, mindent latba vetett, hogy különálló iskolaépületet teremtsen a lányoktatás számára. A különálló épület létrehozásának gondolatát Csutak Vilmos 1925-ben terjesztette a kollégium tanári nagygyűlése elé, és a városi tanácshoz fordul ennek érdekében.
Kemény szervezőmunka következett: elvi engedélyeztetés Bukarestben, felhívás a megye lakosságához az anyagi támogatás érdekében. Az anyagi fedezet megteremtése után Kós Károly építész jóvoltából elkészült az új iskola épületének terve, és 1927-ben már áll is az Ujjvárossy-kertben az új épület, a kicsi Mikó (a mai Kós Károly szakközépiskola), majd 1935-ben mögötte szintén Kós Károly tervei alapján az internátus. Ezen tetteivel Csutak Vilmos beírta magát a mai Mikes Kelemen Főgimnázium történetébe.
A tanulólétszám növekedésével az új épület már nem volt elegendő, ezért használták a Székely Tanalap (a mai C. Brâncuşi-iskola) épületét, valamint a Kriza János utca sarkán álló, ma is használt kicsi Mikest. Ezek az évek voltak az iskola történetében a vándorlás kezdetei. De semmi sem törhette meg a tantestület és igazgatója fáradságot nem ismerő munkáját. Olyan nagyszerű pedagógusokat jegyezhetünk ebből az időből, mint Zakariás Erzsébet (későbbi igazgató), Seprődi Anna, akik szívvel-lélekkel álltak Bibó Erzsébet mellé nemes hivatásuk teljesítésében.
De ki is volt Bibó Erzsébet, mindenki Böske nénije?
Csombordon született 1885. október 19-én. A család barátosi eredetű. Iskoláit Hódmezővásárhelyen, Nagyváradon az Orsolyák Intézetében végezte, majd Győrben tanítói oklevelet szerzett. Milyen érdekes. Itt Pálmai Lenke tanítványa volt, akinek később utódja lesz. 1907-ben Budapesten magyar nyelv és irodalomból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Baróton kezdi meg, majd Segesvár, Rimaszombat, a bácskai Kula következett. 1918 őszén kerül Sepsiszentgyörgyre a polgári leányiskolához, 1924 januárjában nevezik ki az iskola igazgatójának. Új megbízatása kezdetén fő feladatának a lányoktatást szolgáló megfelelő iskolaépület létrehozását tartotta. Ezt sikerült elérni a fent vázolt körülmények között. Igazgatói tevékenysége nem szorítkozott csupán az épületkérdés megoldására.  Mindenki Böske nénije nagyszerű, de szigorú pedagógus volt, élményszerű órákat tartott, ezért is szerették növendékei. Kollégái tisztelték demokratikus vezetési módszereiért. Igényességét, pontosságát és következetes vezetési eljárásait a felsőbb szervek által hátrahagyott jegyzőkönyvek is igazolják. Ő volt, aki kezdeményezte a leányiskola főgimnáziummá való fejlesztését (ami Zakariás Erzsébet igazgatósága alatt vált jogerőssé). A tanárokon kívül nagy hozzáértéssel tanított színdarabokat (fiatal korában a színészet felé is kacsingatott) diákjainak, de a felnőtteknek is. Nevelői tevékenysége mellett mintegy két évtizeden át a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke.
1971 februárjában bensőséges ünnepségre került sor az akkori 2. számú középiskolában, majd 1995 novemberében a szemerjai templomban. Az 1971-es találkozón még részt vett Böske néni is. Ez volt az utolsó találkozása volt iskolájával. Beszédében hangsúlyozta, hogy ,,tanító ne legyen az, akiben nincs hivatásszerűség, és nem szereti a gyermekeket...”, és hogy belső adottság szükséges a tanítósághoz. Az ünnepség kezdeményezője – úgy, mint az 1995-ös hálaadó ünnepségnek is – Kelemen József, az iskola egykori tanára és igazgatója volt. Kelemen József köszöntőjében (1971) így jellemezte Böske néni: ,,Életét sohasem szennyezte be az öncélúság, a lelkiismeretlenség, a becstelenség, az igazságtalanság, a rosszindulat.” Szemét mindig a közérdeken tartotta, munkaerejét annak szolgálatába állította, erre serkentvén másokat is.
Sokatmondó néhai Szabó József uzoni református lelkipásztor ,,értékelése”: ,,Sokszor elmondta: mindig a boldog családi élet után vágyódtam, nem adatott meg nekem, de nem panaszkodom, családom volt az iskola, gyermekeim a tanítványaim, s örömöm az ifjúság nevelése.” Pályafutásának 40 évéből huszonkilencet töltött az iskola szolgálatában. 1971. május 22-én halt meg. Sírja a szemerjai régi református temetőben található, 1989-ben aligazgatóként kezdeményeztem az akkori líceum építészeti szakosztályai és a Megyei Építészeti Vállalat anyagi támogatásával felújítását. Emléke legyen áldott halálának 45. évfordulóján is!
Jancsó Árpád Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tisztelgés a Kézdiszékről elhurcoltak emléke előtt (Hiánypótló könyv a nagy háborúról)
Az akadémiai körökben szokatlan, szubjektív megközelítés, módszertan, illetve az összegyűjtött és alaposan felhasznált forrásanyag adja az értékét Tóth László kézdivásárhelyi újságíró csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatott Kézdiszék 1916 írásban és képekben. Emlékek az első világháborúról című kötetének – hangzott el az igen keveseket vonzó rendezvényen. A szerző részletesen foglalkozik a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő román hadüzenettel, illetve betöréssel. Az alapos adatgyűjtés és a gazdagon illusztrált kötet hátterében személyes indíttatás is áll.
A kiadványt Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze mutatta be, aki bevezetőként a közemlékezetben a Nagy Háborúként megmaradt első világégésről szólt, mintegy keretbe helyezve a könyvben leírtakat, bemutatott korabeli hivatalos és személyes beszámolókat, naplójegyzeteket. Emlékeztetett: ez volt az első olyan fegyveres konfliktus, amely szakított a korábbi, évszázadokig alkalmazott haditechnikával, stratégiával, viszont mindez egy elavult hadvezetési mentalitással párosult, ami több esetben a harctéren tragikus eseményekhez vezetett. Az első világháború volt ugyanakkor az, amely a hátország gazdasági és demográfiai erőforrásait is teljes egészében igénybe vette. Korábban soha nem történtek ilyen mértékű besorozások, illetve a véráldozat is hatalmas volt. A hadigépezetek fenntartása addig nem tapasztalt mértékben terhelte meg az államok gazdasági életét is – részletezte Tóth-Bartos András. A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1914–1918 közötti eseményeket sokáig csak a haditörténések szempontjából elemezték, kutatták, a hátországokról megfeledkeztek. A francia társadalomtörténeti kutatók voltak az elsők, akik vizsgálni kezdték a harctéri eseményeknek az egyénre, a közösségre kifejtett hatását. Azok számára, akik megélték ezeket az eseményeket, a háborús tapasztalatok továbbra is a mindennapjaik része maradt, ezért igenis, figyelmet kell szentelni mindazon személyes traumatikus emlékeknek, a szorongásoknak, megélt szörnyűségeknek, egyéni szinten vizsgálni kell ezeket – jelentették ki a kutatók. Ugyanők megállapították: ha az egyéni traumák nem kerülnek feldolgozásra, ezek könnyen beépülnek a kollektív tudatba, majd a közösség radikalizálódásához vezetnek, amint azt a két világháború közötti események be is bizonyították. Tóth László kötete pontosan ezt az egyéni szintről történő megközelítést tartalmazza, egy év eseményeit dolgozva fel három nagy fejezetben, a hangsúlyt a román hadsereg betörésére fektetve – ismertette Tóth-Bartos András. 
A fejezetek különböző szemszögből igyekeznek bemutatni a közhangulatot, az eseményeket – így míg az első Kézdivásárhely szürke hétköznapjaiba nyújt betekintést, a helyiek életébe (amelyre már egyre erősebben rányomja bélyegét a háború, munkaerőhiány, közellátási problémák, stagnáló gazdaság formájában, amit súlyosbítanak a frontról érkező aggasztó hírek is). A második kimondottan a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő augusztus 27-ei román hadüzenetre és a pár órán belül bekövetkezett betörésre koncentrál, elsősorban a helyiek írásban lejegyzett visszaemlékezésein keresztül tolmácsolva a történéseket (ide értve a Székelyföldről megindult menekülési hullámot is). A harmadik pedig a román hadsereg visszaszorítását ismerteti. Tóth-Bartos András a források tekintetében elmondta: a szerző a korabeli helyi és országos sajtóban megjelentekre, illetve a fellelhető visszaemlékezésekre, valamint a korabeli beszámolókra, naplójegyzetekre alapozott. Külön értéket képvisel ugyanakkor, hogy Tóth László végigjárta a kézdiszéki plébániákat, és az ott őrzött iratok révén további adatokat próbált gyűjteni a román betörésről. Ezáltal a történészszakma számára is eddig részben ismeretlen forrásanyagot tárt fel. Említésre méltó, hogy a kötet végén a térségben fellelhető háborús emlékművek jegyzéke is megtalálható, illetve a szerző névjegyzéket készített a hősi halottakról. A történész zárszóként megjegyezte: Tóth László műve nem követi az akadémiai körökben elfogadott módszertani szabályokat, illetve, mivel nem szakemberről van szó, más elvárásokat is lazábban kezel, de pontosan ez a szubjektív összetevő adja a könyv egyik értékét, amint az is, hogy nem igyekszik mély elemzésekbe bocsátkozni a közzétett információk kapcsán, „hagyván, hogy a források beszéljenek helyette”. Tóth László a könyv megírásának előzményeiről szólt. Pár évvel ezelőtt került a kezébe egy olyan gyászjelentő, mely 85 kézdivásárhelyi református polgár nevét tartalmazta. Őket a betörést követően hurcolták el a răducăreni-i fogolytáborba – összesen több mint száz embert –, és mindössze egyharmaduk került haza. Emellett egyik nagybátyja az 1916-os menekülés közben halt meg betegségben, illetve felesége dédnagyapja is azon elhurcoltak között volt, akik nem tértek vissza. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy emléket kellene állítani ezeknek az embereknek, mivel az elhurcoltakról nem igazán születtek eddig írások, amint arról sem, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük nekik, illetve a kézdiszékieknek a betörés idején. Tóth László hozzátette: igyekezett olyan visszaemlékezéseket is belevenni a kötetbe, melyek rálátást biztosítanak mind a román, de a német és az osztrák–magyar hadsereg katonáinak viselkedésére, jellemére is. A könyv kiadását egyébként sikerült jól időzíteni, pontosan száz évvel a betörés után, idén augusztus 27-én került ki a nyomdából – tette hozzá.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megidézett múlt
Könyv a román betörés borzalmairól 
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében is bemutatták Tóth László újságíró Kézdiszék 1916 írásban és képekben című könyvét, melyben az éppen száz éve megesett román betörés áldozatainak állít emléket.
A kötetet ismertető Tóth-Bartos András véleménye szerint az I. világháború volt a 20. század legtöbb következménnyel járó és változást hozó eseménysorozata. Hiszen nem csak a határokat rajzolta át, hanem a társadalmi viszonyokat is megváltoztatta, hosszú távú hatást gyakorolván a politikai és gazdasági életre egyaránt. Ugyanakkor új hadi stratégiát és technikát hozott, melyek alkalmazása révén bevetésre kerültek többek között a gyorstüzelő ágyúk és automata fegyverek is. Ez viszont az elesettek számának drasztikus megnövekedését vonta maga után.
Ami a tartalmát illeti, a könyv arról a tengernyi megaláztatásról és szenvedésről szól, melyet a védtelenül hagyott Székelyföldre beözönlő román katonák okoztak Felsőháromszék civil lakóinak. A kifosztásuktól és fizikai bántalmazásuktól, a menekülésükön és fogságba hurcolásukon át, a szerencsésebbek hazatéréséig. A borzalmakat pedig azok idézik fel, akik átélték, ezért a kötetben úgy vannak rögzítve, ahogy az érintettek egykoron feljegyezték vagy utódaiknak elmesélték, illetve ahogyan az a korabeli helyi és országos sajtóban megjelent. Mindezt pedig az alispáni jegyzőkönyvekből vett idézetekkel egészítette ki a szerző. „Nem csupán egy közösség sorsát követem, hanem a románok elől menekülő egyénekét, mert ezekből az egyéni sorsokból élethű képet tudunk alkotni az egykor eluralkodott helyzetről” – írja könyve előszavában Tóth.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld Napok Háromszéken is
Huszonnégy település több mint ötven programja várja az érdeklődőket a Székelyföld Napok Kovászna megyei eseménysorozatán október 12–23. között.
Hagyományosan a Székelyföld Napok része a székelyföldi biennále hivatalos megnyitója és díjátadó gálája, idén a negyedik grafikai szemle lesz: összesen 1238 alkotást küldött be 507 képzőművész 41 országból.
Tizenegy hazai és külföldi grafikusművészt díjaznak a IV. Székelyföldi Grafikai Biennále gáláján, szerdán este hat órától a Tamási Áron Színház nagytermében. Idén a biennále négy díja mellett további hét alkotást tüntetett ki a nemzetközi zsűri, amelyekre a felajánlások a kiírás ideje alatt érkeztek Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Képzőművészeti Egyetem, az Eszterházy Károly Egyetem és több hazai alkotótábor – a gyergyószárhegyi, a Zereda, valamint a Pulzus művésztelepek – részéről.
A beérkezett munkákból közel 250 alkotás kerül kiállításra október 12-én az Erdélyi Művészeti Központban és a Székely Nemzeti Múzeumban Sepsiszentgyörgyön. Ugyancsak a kovásznai megyeszékhelyen adják át a székelyföldi megyék által alapított Orbán Balázs-díjakat október 17-én.
Bencze Melinda 

Székelyföld története (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Telt ház előtt mutatták be szombat este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székelyföld története című háromkötetes monumentális kiadványt, mely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg a nyáron (a Tusványoson tartott, vitával egybekötött bemutatóról lapunkban még akkor tudósítottunk).
A házigazda, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa bemutatta a jelen lévő szerzőket, szerkesztőket. Rajta kívül Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész, egyetemi oktató és Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású társadalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora ismertette az általa szerkesztett kötetrészt, továbbá Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Oláh Sándor csíkszeredai kutató és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész az általa írt fejezetet foglalta össze, különös tekintettel a háromszéki eseményekre.
A hozzászólások során Cserey Zoltán történész leszögezte: a kiadványnak ott a helye minden székely család könyvespolcán, hogy bármikor tájékozódni lehessen belőle, de kifogásait is megfogalmazta. Kevesellte a Rákóczi-szabadságharcnak szánt tíz oldalt, továbbá a székely határőrség feldolgozása torzóban maradt. Székely Zsolt régész szintén hiányosságokra hívta fel a figyelmet. Bárdi Nándor válaszában elmondta, huszonkét szerzős, 2200 oldalas összegző munkáról van szó, bizonyára vannak aránybeli eltolódások, hiányosságok, de letettek egy munkát az asztalra, azt lehet bírálni, és a kritikák, valamint az újabb kutatási eredmények alapján remélhetőleg majd napvilágot lát egy javított, bővített kiadás is. Kérdésre válaszolva Oborni Teréz bejelentette, készül a Székelyföld történetének 900–950 oldalba tömörített angol változata, melyet az indianapolisi egyetem ad ki két éven belül. Ehhez az anyagi háttér és a szakfordító megvan.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutatók
2016-10-21 du. 17.15
Helyszín: KJNT előadóterme, Kolozsvár, Croitorilor (Mikes) u. 15. sz. Szervező: BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete – Kriza János Néprajzi Társaság – Kolozsvári Akadémiai Bizottság – Néprajzi és Antropológiai Szakbizottság – EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya
Bemutatásra kerülnek:
Blos-Jáni Melinda: A családi filmezés genealógiája. Erdélyi amatőr médiagyakorlatok a fotózástól az új mozgóképfajtákig. Kolozsvár: (Emberek és kontextusok, 13.) Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2015.
Bemutatja: Vajda András.
Benkő József: Erdély. Sepsiszentgyörgy–Barót: Székely Nemzeti Múzeum – Tortoma Kiadó, 2014.
Bemutatja: Szőcsné Gazda Enikő.
Keszeg Vilmos (szerk.): Folyamatok, szövegek, események. A kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola tanulmányai. (Egyetemi Füzetek, 21.) Egyetemi Műhely – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2014.
Kerti József – Keszeg Vilmos (szerk.): Szövegek, folyamatok, események. A kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola tanulmányai. (Egyetemi Füzetek, 27.) Egyetemi Műhely – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2015.
Bemutatja: Keszeg Vilmos kjnt.ro/infoteka

A Székely Hadosztály harcai
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartott előadást Romsics Ignác történész, akadémikus a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata keretében Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban szerda este.
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után az előadó vázolta az első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több, mint 30 ezer fő, Erdélyben néhány száz főnyi katonaság állomásozott. A Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka Kratochvil Károly ezredes volt, aki Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, hogy a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére valamit tenni kéne, katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére. Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott. A Budapesten székelő, a Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy készüljenek az ellenállásra. Az így került néhány száz fő alkotta a későbbi, Kratochvil vezette Székely Hadosztály magját, mely utóbb közel 10 ezer főre duzzadt, névadója Festetics Sándor hadügyminiszter, aki 1919 januárjában nevezte el így az alakulatot. Időközben, március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság. A Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz székely köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén. Ezt elutasították, és megadták a román hadseregnek az előrenyomulási engedélyt. Romsics Ignác térképekkel mutatta be a román előrenyomulást és a Székely Hadosztály helyzetét, harcait. Az alakulat a két-háromszoros túlerővel szemben április 26-án Nyírbaktán aláírta a fegyverletételt, de mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
:Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok 
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte. 
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

Múzeumavató és szépkorúak köszöntése Havadtőn
Vasárnap, október 30-án újra megtelt a havadtői kultúrotthon. Ez alkalommal kettős ünnepet ült a falu. A rendezvény első részében az időseket köszöntöttük, a második részében múzeumavató ünnepségre került sor, ugyanis a helyi néprajzi gyűjtemény a polgármesteri hivatal segítségével egy saját épületbe költözhetett. Először Varga József polgármester, majd Csép Éva Andrea képviselőjelölt köszöntötte az egybegyűlteket, ezt követte az óvodások, iskolások köszöntő műsora. Diós Brigitta- Borbála népdalokat énekelt. A múzeumavató ünnepség előtt Novák Csaba Zoltán szenátorjelöltet hallhattuk, majd sor került az Ünnepek és hétköznapok című kiállítás megnyitására dr. Orbán János művészettörténész, tudományos kutató és dr. Kinda István néprajzkutató, főmuzeológus ajánlásával, valamint Donáth István tárlatvezetésével. A rendezvény szeretetvendégséggel és kötetlen, baráti beszélgetéssel zárult.
Rendezvényünk támogatói: a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Gyulakuti Polgármesteri Hivatal, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, Szilágyi Zsolt, a Korpos család, Farkas László, Donáth István, Nagy Attila, Nagy Pál, Rigmányi Magdolna, Koncz Róbert, az óvodások és iskolások szülei. Továbbá köszönet azoknak, akik felajánlották értékes tárgyaikat a múzeum számára, a szakembernek, aki szakszerűen irányította a tárlat elrendezését, a múzeumépítésben részt vevő vállalkozóknak, a havadtőieknek és nem utolsósorban a Pro Havadtő Egyesület tagjainak az önzetlen munkáért, segítségért. Isten áldása legyen a további együttműködésen a közösség érdekében!
Koncz Emma, Pro Havadtő Egyesület
Népújság (Marosvásárhely)

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

Három helyszínen, három nyelven tartják meg a harmadik székely kongresszust
Várhatóan három helyszínen, három nyelven tartják meg jövő áprilisban a harmadik székely kongresszust, amely a régió modernizációját elősegítő tudományos konferencia lesz – jelentette be Bakk Miklós politológus, a kongresszus főszervezője egy csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón. Arról az eseményről van szó, amelynek megrendezését Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke már 2015 decemberében bejelentette, jelezve akkor: e tanácskozásnak többek között arra kellene választ keresnie, hogy például meg tudna-e élni saját erőforrásaiból az autonóm Székelyföld, és mit kellene tenni azért, hogy a gazdasági fejlődés ne változtassa meg Székelyföld arculatát. Bakk Miklós sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján most több konkrétummal is szolgált. Az MTI-nek egyebek között elmondta: a konferenciát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) marosvásárhelyi és csíkszeredai kara, valamint sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata, illetve a térség három múzeuma – a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum -, valamint a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság szervezi. A tudományos tanácskozás egy időben zajlik majd 2017. április 20. és 23. között a Sapientia marosvásárhelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi épületeiben, az előadások nyelve pedig a tervek szerint magyar, román vagy angol lesz.
Bakk Miklós szerint a konferencia keretében helye lesz a székelyföldi identitáshoz kapcsolódó tudományoknak, így a történelemnek, a művészettörténetnek, a néprajznak, de azokra a szakmai területekre is hangsúlyt kell fektetni, amelyek a térség modernizációját tűzik napirendre. „Területfejlesztés, régiófejlesztés, az önkormányzatok közötti hálózatoknak a kialakítása" – sorolta a lehetséges területeket a politológus.
A főszervező szerint a harmadik székely kongresszus – az 1902-es első székely kongresszushoz hasonlóan – szakpolitikai és közpolitikai javaslatokat szeretne megfogalmazni a korszerűsítésben lemaradt régió fejlesztésére. Annak a felmutatását is a konferencia céljaként jelölte meg, hogy létezik székelyföldi tudományosság, és a régió rendelkezik tudománytermelő potenciállal – jelentette ki Bakk Miklós. MTI
Erdély.ma

Húszból nyolc bekerült
Sepsiszentgyörgyön az értéktár-bizottság
Nyolc székelyföldi érték felvételéről döntött tegnap a Székelyföldi Értéktár Bizottság, amely Sepsiszentgyörgyön tartotta első munkaülését.
Ezt megelőzően szakmai konferenciát tartottak, amelyen Tamás Sándor megyetanácselnök elvárásként fogalmazta meg, hogy a hungarikumtörvény keretében a fizikai határok miatt ne tegyenek különbséget, utalva a pálinka névhasználat miatt kialakult vitára és az azóta lezárult kürtőskalács-ügyre.
Szakáli István Loránd agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkár ennek kapcsán hangsúlyozta, előbb-utóbb megegyezésre jutnak a vitás kérdésekben is. Mint mondta, a hungarikumtörvény Magyarországon igazi sikertörténetté vált, egyelőre ez nem mondható el a határon túli közösségek esetében, de most már minden nemzetrész értéktára létrejött, így megvan az esélye, hogy mozgalommá alakuljon nálunk is.
Az értéktár eszköz, fogalmazott Hegedüs Csilla, az Erdélyi Értéktár Bizottság elnöke, szerinte nincs értelme újabb listákat készíteni, mert abból van elég, az hozhat előrelépést, ha a közösség felfedezi saját értékeit, megismerteti másokkal, és hasznosítani is tudja a turizmus, az oktatás, a fejlesztések és a közösségépítés terén.
A Maros, Hargita és Kovászna megyei szakemberek által alkotott Székelyföldi Értéktár Bizottság megtartotta első munkaülését, a húsz felterjesztésből nyolcat elfogadott, így bekerült az értéktárba a székelyderzsi erődtemplom, a csíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a Székely Nemzeti Múzeum és a kürtőskalács.
Gy. Turoczki Emese
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az első nyolc székely érték
A székelyderzsi erődtemplom, a csíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a Székely Nemzeti Múzeum és a kürtőskalács került be egyelőre a székely értéktárba – derült ki a Székelyföldi Értéktár Bizottság első munkaülésén, amelyet Kovászna, Hargita és Maros megyei művelődési szakemberek részvételével Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Művelődési Központ székhelyén tartottak. A Kovászna, Hargita és Maros megyei szakemberekből álló Székelyföldi Értéktár Bizottság a húsz felterjesztésből nyolcat fogadott el az első munkaülésen. Az ülést megelőzően a résztvevők szakmai konferencián mutatták be az értéktár megvalósítása érdekében végzett munka eddigi eredményeit, és Békés megyei értékekkel ismerkedtek meg. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a megnyitón elmondta, körülményesen indult, de helytálló szakmai javaslatok nyomán szépen alakul az értéktár, amely azért is készül, hogy a többségi nemzet is meggyőződhessen arról: a székelyföldi értékek az egész országot gazdagítják. Szakáli István Loránd, a budapesti kormány agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkára ismertette a magyar értéktár megalakulásának történetét, hangsúlyozva, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet értékeiről szól. Az államtitkár szerint a helyi értékek erőforrások, ezért arra kell törekedni, hogy partnerségek által igazi társadalmi mozgalommá váljon ez a kezdeményezés.
Zalai Mihály, a Békés Megyei Közgyűlés elnöke arról számolt be, hogy Békés megye 75 településéből 45-ben működik értéktár, és 29 megyei értéket fogadtak el eddig. A Székelyföldi Értéktár Bizottsággal kapcsolatosan kiemelte, jó lenne, ha közös informatikai háttér és közös arculat kialakítása által is folytatnák az együttműködést. Hegedüs Csilla, az Erdélyi Értéktár Bizottság elnöke gratulált a Székelyföldi Értéktár Bizottság megalakulásához, majd kifejtette, hogy az értéktár eszköz, amelyet legalább négy területen lehet hasznosítani: a turizmusban, az oktatásban, az integrált fejlesztésben és a közösségépítésben. Imreh-Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója az értéktár további kiaknázási lehetőségeiről és felelősségéről beszélt, rámutatva, hogy érdemes lenne a vállalkozók és a fiatalok bevonzására is figyelni ilyen szempontból. Bihari Béla, a Gnome Design & IT Solutions vezetője a népszerűsítéséhez szükséges digitális technika mai lehetőségeiről beszélt, az interakció fontosságát hangsúlyozva.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezek lettek Székelyföld értékei
A marosvásárhelyi Kultúrpalota, a székelyderzsi erődtemplom, a csíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a Székely Nemzeti Múzeum és a kürtőskalács is bekerült a nyolc székely érték tárházába – derült ki a Székelyföldi Értéktár Bizottság első munkaülésén.
A szakemberekből álló Székelyföldi Értéktár Bizottság a húsz felterjesztésből nyolcat fogadott el az első munkaülésen, amelyet Kovászna, Hargita és Maros megyei művelődési szakemberek részvételével Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Művelődési Központ székhelyén tartottak a hétvégén. Az ülést megelőzően a résztvevők szakmai konferencián mutatták be az értéktár megvalósítása érdekében végzett munka eddigi eredményeit, és Békés megyei értékekkel ismerkedtek meg.
A tanácskozáson Szakáli István Loránd, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkár elmondta, Magyarországon igazi sikertörténet a hungarikum törvény, a közösségek jól fogadták a kormány együttműködési ajánlatát. Ugyanakkor a határon túli nemzetrészek esetében nem beszélhetünk egyértelmű sikerről, mert eredetileg egyetlen értéktárba sorolták be a külhoni értékeket, a tavalyi év végére viszont minden nemzetrész értéktára létrejött, a Székelyföldi Értéktár Bizottság megalakulása kapcsán pedig az államtitkár arra kérte a szakembereket, tegyenek meg mindent, hogy igazi társadalmi mozgalommá váljon.
Erdélyben 25 értéktár működik, eddig száz értéket terjesztettek fel, 37-et fogadtak el erdélyi értékként, a többi helyi illetve megyei értéktárakban szerepel. A Maros, Hargita és Kovászna megyei szakemberek által alkotott Székelyföldi Értéktár Bizottság húsz felterjesztésből nyolcat fogadott el.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Kallós Zoltán életművét bemutató tárlat nyílik Sepsiszentgyörgyön
A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében nyílik meg november 11-én, pénteken 17 órakor az „Indulj el egy úton...” Kallós Zoltán című időszakos kiállítás. A tárlat az erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő életét és munkásságát mutatja be – olvasható a házigazda intézmény, a Székely Nemzeti Múzeum honlapján.
A szervezők felidézik, hogy Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a mezőségi Válaszúton, és jelenleg is ott él. Meghatározó szerepe volt a magyarországi és a romániai magyar táncházmozgalom megszületésében és kibontakozásában, mai eredményeiben és megújulásában. Személyes kapcsolatrendszerén keresztül önzetlenül segítette hozzá a népzene, néptánc, népköltészet iránt érdeklődő teljes generációkat a Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg és Moldva népéletének megismeréséhez és megéléséhez.
„Kallós Zoltánban Bartók és Kodály mellett a 20. század egyik legnagyobb magyar folklórgyűjtőjét tisztelhetjük. Az általa Erdélyben és Moldvában gyűjtött néprajzi, népzenei anyag a mai napig páratlan. Korán felismerte a hagyományos kultúra gyorsuló változását, és életét mintegy küldetésként teljesen a kutatásnak szentelte. Számos korábbi, rendszerváltás utáni elismerése mellett 2014-ben nyerte el a Nemzet Művésze címet” – összegzik a beharangozóban.
A pénteki ünnepségen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszönti a résztvevőket, a tárlatot Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár nyitja meg. A kiállítást Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese mutatja be, házigazda: Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Közreműködik a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar.
Az esemény része a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány szervezésében zajló 28. Népzene- és néptánctalálkozónak. Az est folyamán, 18.20 órától megnyitják Ádám Gyula és Kovács László Attila Oltszakadáti hangulatok című fotókiállítását a Háromszék Táncstúdióban.
Szabadság (Kolozsvár)

Régi fényében fog pompázni az uzoni Béldi–Mikes-kastély
A 19. század végi állapotába kívánja visszaállítani az uzoni Béldi–Mikes-kastély épületét tulajdonosa, gróf Mikes Zsigmond. Ugyanakkor az Erdélyi Fejedelemség korát idéző múzeumot alakít ki két teremben, és kastélyszállót is működtet. Nemrég régészeti ásatás zajlott, ennek nyomán negyvenzsáknyi leletet szállítottak a Székely Nemzeti Múzeumba.
Mikes Zsigmond érdeklődésünkre elmondta, a 19. század végi állapotába állítják vissza a kastélyt, az átalakítás főleg a tetőszerkezetet érinti. Korabeli fényképek alapján dolgoznak. A műemléki helyreállítás menedzsere Lőrincze Zsuzsanna budapesti műemlékvédelmi szakmérnök, a tervet Fekete Márta sepsiszentgyörgyi műépítész készíti. A régészeti ásatás okát firtató kérdésünkre azt válaszolta, egyrészt érdekli az épület múltja, másrészt, mivel műemlék épületről van szó, a beavatkozáshoz műemléki engedély kell, s annak feltétele a feltárás. Lőrincze Zsuzsanna a Székely Nemzeti Múzeumot bízta meg a régészeti feltárással. Sztáncsuj Sándor József régész irányításával maga a feltárás elkészült, negyvenzsáknyi leletet szállítottak a múzeumba. Hátravan még a helyszíni felmérés és a kiásott tárgyak feldolgozása, restaurálása. A régész lapunknak elmondta, céljuk, hogy régészeti módszerekkel új adatokkal szolgáljanak az épületegyüttes építéstörténetéhez. A kastély keleti oldalán levő két elfalazott ajtó előtt ástak, a szelvényeket a műemlékes szakember kívánsága szerint készítették. Feltártak egy mintegy 3x3 méteres, vastag kőfallal körülvett, a főépülethez ragasztott tartozékot, amelyről nem tudták, micsoda. Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész levéltári kutatásai alapján egy uradalmi leltárból kiderült, árnyékszék volt, és sejtik, hogy kettő lehetett. Egyúttal leástak a főépület alapjának kezdetéig, az 3,3 méter mélységben van. Sztáncsuj Sándor elmondta, a lelet igen gazdag, 17. századi pénzeket, kályhacsempéket, köztük ép kályhaszemeket is, bokályokat, poharakat találtak, még egy habán edény darabjait is. A kályhacsempék között több típust is meg lehet különböztetni, látszik, hogy úri kályhák részei voltak. Akár egy teljes kályhát is lehet rekonstruálni a darabok alapján. A terület a 15. századtól Béldi-birtok volt, Béldi Pál kegyvesztettsége után a Mikesek szerezték meg 1678 után. Következtek az átépítések, toldások, főleg a déli szárnyon. Úgy tűnik, a 17. századi épület jelentős része beépítve ugyan, de megmaradt. A feltárás arra enged következtetni, hogy hosszú, többhelyiséges, valószínűleg többszintes épület volt ott. A 17. században székgyűléseket is tartottak itt, tehát komoly épület állhatott, és ezt a leletek is megerősítik – hangsúlyozta a szakember. Mikes Zsigmond megmutatta a két boltíves termet, ahová múzeumot rendeznek majd be. Az Erdélyi Fejedelemség történetébe nyújtanak bepillantást, kiemeltképp a Béldi és Mikes család szerepére abban az időszakban. A Magyar Nemzeti Múzeumot megnyerték az ügynek, az anyag nagy része már megvan. Reméli, a Székely Nemzeti Múzeum is beszáll társkiállítóként. A kastélyban most feltárt anyagból feldolgozás és restaurálás után ki szeretnék állítani a jelentősebbeket. Az épület rendeltetéséről Mikes Zsigmond elmondta, kastélyszállót működtetnek, még nem reklámozták. Szállóhelyként megvan az engedélyük, nyárig el szeretnék érni, hogy a konyha is megkapja a működési engedélyt. Nem üdülőközpontot képzeltek el, hanem olyan helyet, ahol egy társaság jól érezheti magát, születésnapot, keresztelőt lehet tartani, egy pár elmehet házassági évfordulót ünnepelni, minőségi vacsorát szolgálnak fel. Jelenleg három fürdőszobával ellátott szoba és három, közös fürdővel rendelkező szoba várja a vendégeket. Ha majd meglesz a konyhára is az engedély, három teremben száz személyt is le tudnak ültetni.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népzene- és néptánctalálkozó zajlik Sepsiszentgyörgyön
Kallós Zoltán életművét összegző kiállítással, oltszakadáti szokásokat bemutató fotótárlattal és a Duna Művészegyüttes előadásával kezdődött pénteken Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és néptánctalálkozó. Ma a meghívott hagyományőrzők, a házigazdák és vendégegyüttesek mutatkoznak be a hagyományos gálaműsoron, vasárnap a gyermektáncosoké a főszerep.
Kallós Zoltán kutatásainak és nemzetmentő tevékenységének fontosságát emelte ki Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója az Indulj el egy úton... című kiállítás megnyitóján a múzeum Toleranciatermében. Kallós Zoltán életútját, munkásságát Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár ismertette, kiemelve, hogy a Válaszúton született Kallós az erdélyi és a moldvai folklórral nem tankönyvek segítségével ismerkedett, hanem már gyermekfejjel szervesen belenevelődött szülőfaluja, szülőföldje magyar, román és cigány néphagyományaiba. Sorolta fontosabb állomásait: Válaszút, Kolozsvár, Vista, a moldvai Lészped, Gyimes, újból Kolozsvár és újból Válaszút, ahol jelenleg is él. Kallós Zoltán a XX. század egyik legszerencsésebb kezű és legtermékenyebb magyar folklórgyűjtője, aki szervesen folytatta Bartók és Kodály munkásságát – hangsúlyozta Pozsony Ferenc. „Meg tudta szólaltatni az erdélyi és a moldvai falusi embereket, tudásuk legjavát tudta hangszalagra rögzíteni. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben évtizedeken át gyűjtötte a folklór számos műfaját, különösen az énekes és a hangszeres zenét, a népszokásokat, valamint a díszített tárgyakat. (…) Folyamatos szakmai, emberi és morális támogatást, biztatást kapott Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól, valamint számos más, kiemelkedő magyar művésztől, értelmiségitől.” Kallós Zoltánnak meghatározó szerepe volt az erdélyi és a magyarországi folklorizmus és táncházmozgalom kibontakoztatásában, nemzedékek sorát nevelte a néptánc és a népzenekultúra szeretetére – emelte ki a méltató.
A Kallós-kiállítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum állította össze és mutatta be tavaly márciusban Szentendrén, Sepsiszentgyörgyön január közepéig lesz látható. A tárlat történetét Bereczki Ibolya, a skanzen aligazgatója ismertette, aki lapunknak elmondta, a kiállított anyag a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei szabadtéri múzeum és a válaszúti Kallós Múzeum tulajdona. A Kallós által kutatott négy tájegység egy-egy külön tömböt képvisel anélkül, hogy megbontaná a kiállítás egységét, a viseletek, cseréptárgyak mellett kiemelt helyet kapnak azok a fotók, amelyek Kallós adatközlőit, valamint gyűjtéseinek néprajzos útitársait örökítik meg, és üveg alatti kazettában láthatjuk azt a Loewe Opta típusú magnetofont, amit Kodály Zoltán adott Kallós Zoltánnak, és amely sokáig volt munkaeszköze a néprajzgyűjtőnek.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről, a válaszúti szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott rövid ismertetőt, kiemelve: azon dolgoznak, hogy mindazt a tudást, amit Kallós Zoltán összegyűjtött, átadják minden nemzedéknek, hisz a gyűjtések igazi célja a továbbadás, az értékek továbbéltetése. A tárlatnyitón közreműködött a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes.
Egy másik kiállítótérben, a Háromszék Táncstúdióban a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágából nyújtottak ízelítőt Ádám Gyula és Kovács László Attila fotói, amelyek két oltaszakadáti táborban születtek. A megnyitón Hankó Szilamér jelenlegi pürkereci evangélikus lelkész, aki 2010 és 2013 között szolgált Oltszakadáton, ismertette a száztíz lelkes magyar közösség életét, a képek pedig a helyi mestereket, a húsvéti kakasverőket, a lányok húsvéti megáldását és hétköznapi pillanatokat örökítenek meg.
Este a budapesti Duna Művészegyüttes a Tamási Áron Színházban mutatta be a Juhász Zsolt rendezte Puszták népe című táncszínházi produkciót, amelyben megjelenik a Mezőföld tánckultúrája mellett Magyarország más tájegységein valaha cselédsorban élők táncvilága is somogyi, sárközi, zalai, felvidéki, szatmári falvak és a Hortobágy lakóinak táncai révén. A találkozó első napja táncházzal zárult, ahol az addigi nézők közül is előkerültek a táncoslábúak. Fekete Réka
Háromszék
Erdély.ma

A ballada arra figyelmeztet, hogy a tetteknek, döntéseknek súlyos következménye van, a mese a reményt hozza el, hogy zűrzavaros világunkban helyre lehet hozni a dolgokat – mondta köszöntőjében Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermekfolyóirat főszerkesztője tegnap a Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos döntőjének megnyitóján a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által szervezett vetélkedőre idén százhetven diák nevezett be, minden olyan megyéből érkeztek versenyzők, ahol működik magyar nyelvű oktatás.
A romániai magyar nemzeti közösség megmaradásának alapvető feltétele a magyarságtudat kialakítása, szüntelen ápolása – hangsúlyozta Nagy Éva, a nemzeti kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárság kabinetjének igazgatója. A nyelv kultúránk hordozója, a nyelv viselkedési forma, a lét kifejezőeszköze, ha ápoljuk, megadja az együvétartozás tudatát, a közösségi tudatot – mondotta. Zsigmond Emese arra kérte a versenyzőket, felejtsék el a nyerniakarást, inkább legyenek hitelesek a mese és a ballada üzenetének átadásában, igazodjanak ahhoz a tisztességhez, tisztasághoz, amit ez a műfaj hordoz.
A megnyitó után a mesemondók egy része a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében maradt, a többiek a Míves Házban, a Magma kiállítótérben, a Lábas Házban és a Bod Péter Megyei Könyvtárban adták elő meséiket, a balladamondók a Kós Károly Szakközépiskolában, a balladaéneklők a Kónya Ádám Művelődési Házban versenyeztek. A Szatmárnémetiből érkezett Scheitli Krisztina az Angoli Borbála tragikus történetét elmesélő, A szégyenbeesett lány című balladát választotta, a szintén szatmári Örmény Márk pedig tavaly balladával vett részt a versenyen, idén a Lusta Jankó című mesét hozta. A nigériai származású, de magyar gyökerekkel is rendelkező diák lapunknak azt mondta, nagyon megszerette a magyar kultúrát, ezen belül különösen a népi kultúrát, a néptáncot, a magyar viseleteket. A tordai Fina Ágota Enikővel édesanyja szerettette meg a mesét, iskolatársa, Kiss Boglárka Dalma óvó nénijétől hallott kiskorában nagyon sok magyar népmesét, a szintén tordai második osztályos Ferenc Gábor öt éves kora óta mond meséket, idén A tulipánná változott királyfi címűt hozta a döntőre. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló Kolumbán Pál szerint a mese üzenete örök érvényű, amit nem csak a gyermekeknek, hanem a felnőtteknek is át kell adni.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Örök értékeink
Kallós-kiállítással nyílt meg a XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozó
A meghívott vendégek és a házigazdák jóvoltából az elmúlt hétvégén Sepsiszentgyörgy közönsége ismét tiszta forrásból meríthetett és annak tükrében gyönyörködhetett a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozón.
A rendezvény Kallós Zoltán életmű-kiállításának megnyitójával kezdődött, az oltszakadáti szokásokból ízelítőt nyújtó fotótárlat bemutatásával és a Duna Művészegyüttes fellépésével folytatódott. A szombat esti gálaesten hivatásos és műkedvelő táncegyüttesek, valamint hagyományőrzők gyönyörködtették fellépésükkel a nagyérdeműt. Vasárnap pedig a zsenge korosztály érdeklődő tagjait vezették be a kézművesség fortélyaiba, majd a megye több vidékéről összesereglett gyerektáncosok és énekesek mutatták be tudásukat. A rendezvény mindhárom napja táncházzal zárult.
A szépszámú érdeklődőt és vendégeket köszöntő Vargha Mihály, a kiállításnak otthont adó Székely Nemzeti Múzeum igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, a Kallós-jelenség és annak hozadéka összegzésére a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkaközössége vállalkozott az elmúlt esztendőben. Nem rejtette véka alá, hogy merész ötletnek tartotta a Kallós Zoltán által bejárt út állomásainak, valamint az ennek során összegyűjtött néprajzi, illetve népzenei anyag hihetetlenül gazdag tárházának egy kiállítás keretei között történő bemutatását, éppen ezért nagy öröm számára, hogy ez végül jól sikerült.
Négy tájegység külön tömbként
A január közepéig látogatható tárlat történetét a szentendrei skanzen aligazgatója, Bereczki Ibolya tárta a jelenlévők elé, kiemelvén, hogy anyagában a Kallós által kutatott négy tájegység külön tömbként jelenik meg. Ugyanakkor Pozsony Ferenccel együtt felhívta a figyelmet a gyűjtő dokumentum- és művészi értéket egyaránt képviselő fotóinak közszemlére helyezett példányaira, melyeken kívül a Kodály Zoltán által neki ajándékozott és munkaeszközként használt Loewe Opta típusú magnetofon is megtekinthető.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről és a szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott tömör ismertetőt. A meghitt és emelkedett hangulatú eseményt a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes közös fellépése zárta.
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában berendezett és a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágát rögzítő fotókiállítás nem csak a találkozó újabb mozzanatát jelentette, hanem színfoltját is. Ennek megnyitóján Hankó Szilamér egykor ott szolgáló evangélikus lelkész elevenítette fel a falu egyedi hagyományait, melyek egy részét Ádám Gyula és Kovács László Attila művészi alkotásai rögzítettek a jelennek és jövőnek.
Teltházas gálák
A budapesti Duna Művészegyüttes Puszták népe című, Juhász Zsolt rendező által megálmodott táncszínházi előadását a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt termében mutatták be. A darab összeállításában a rendezőt Illyés Gyula azonos című, emlékezéssel átszőtt társadalomrajzi kötete ihlette, melyben a szerző a Magyar-Alföld népének sorsáról és mindennapjairól, vagyis munkájáról, öröméről, bánatáról írt. És hogy ezt a tánc nyelvén miként sikerült megjeleníteni, arról a végén felcsattanó, majd hosszú percekig szűnni nem akaró taps mindent elárult!
Szombat este ugyancsak a Tamási Áron Színházban, teltház előtt tartották meg a gálaestet. Ezen a Duna Művészegyüttes, a Háromszék Táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és Százlábú, valamint a gyimesfelsőloki Kesice néptáncegyüttesek, továbbá a Csombordról, Magyarpéterfalváról, Magyarbecéből, Szásznagyvesszősről és Dombóról érkező táncosok fellépése szintén fergeteges sikert aratott, melyhez a talpalávalót húzó Heveder és szászcsávási zenekar muzsikája és a fellépő népdalénekesek szárnyaló hangja is nagyban hozzájárult. Amint a bevezetőben már említettük, vasárnap a gyerekeknek szerveztek kézműves-foglalkozásokat, és ők voltak a gálaműsor főszereplői is, melyen sepsiszentgyörgyi, illetve erdőfülei, nagybaconi, illyefalvi, kézdiszentkereszti és vargyasi néptáncegyüttesek szereztek örömet a nagyérdeműnek.
Kicsoda Kallós Zoltán?
A kivételes személyiség életét és munkásságát Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató, egyetemi tanár foglalta össze. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy Kallós Zoltán a Kolozs megyei Válaszúton született és él, ahol az általa létrehozott alapítvány segítségével néprajzi múzeumot és szórványkollégiumot működtet. Az elemi osztályokat helyben végezte el, gimnáziumba Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt, tanítói diplomát pedig szintén Kolozsváron szerzett 1946-ban. Két éven át a kalotaszegi Magyarvistán, illetve a katonaság után Köbölkúton tanított, és folytatta egyre nagyobb hévvel a már diákkorában megkezdett népzenei és néprajzi gyűjtést.
Később bekapcsolódott a kolozsvári Folklór Intézet munkájába, miközben a Zeneakadémián tanult, majd egy éven át a moldvai magyar faluban, Lészpeden tanított. Itt döbben rá az állam elrománosító politikájára, mely a Kárpátokon túli magyarok addig megőrzött hagyományait is pusztulással fenyegette, ezért megszállottként lát neki a gazdag néprajzi, valamint vokális és hangszeres anyag összegyűjtéséhez. Tevékenységét a napról napra izmosodó diktatúra nem nézte jó szemmel, s mivel a sorozatos figyelmeztetések és fenyegetések ellenére sem volt hajlandó abbahagyni, letartóztatták, elítélték és két évre bebörtönözték.
Ezalatt a hatóságok betiltották a moldvai iskolákban a magyar nyelvű tanítást, így a Gyimesekben telepedett meg, ahol a nyolc év alatt faipari munkásként is dolgozott, hogy a gyűjtést folytathassa. A későbbiekben szabad művészként visszaköltözött Kolozsvárra, és a továbbiakban sem feledkezve meg a moldvai magyarságról, Erdély különböző vidékein, főleg Kalotaszegen és a Mezőségen gyűjtögette a magyar néptánc, dal és költészet még fellelhető gyöngyszemeit. Népszerűvé a Kriterion Kiadónál 1970-ben megjelent Balladák könyve tette, mely egyúttal meghozta számára a szakma elismerését is. Első gyűjteményes kötetét az idők során továbbiak követték, melyekben felbecsülhetetlen értékű anyagot mentett át az utókor számára.
Méltatója szerint a tavasszal 90. életévét betöltő Kallós Zoltán még életében jelképpé vált, hatása pedig messze túlnő folklórgyűjtői munkásságán. Nélküle és Martin György nélkül ugyanis nem lett volna például táncház-mozgalom, s így népzene- és népdalkincsünk sem vált volna széles rétegek kultúrája, valamint mindennapi élete részévé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)