Erőfitogtató hatalom
Rendszerváltás óta visszatérő panasz, hogy a jogállam, a jogállamiság intézményei nem működnek Romániában. Ha ezt erdélyi magyar ember mondja, panaszának nagyobb a nyomatéka, hiszen naponta megélt tapasztalataira alapoz.
Amikor kamerák kereszttüzében viszik el a korrupcióval megvádolt magas beosztású delikvenseket, mintha fellélegeznénk: a jogállamiság mégiscsak működik, hiszen a bűnüldöző szervek ország-világ szeme láttára dolgoznak. Senkinek nincs menekvés, aki a törvénnyel összetűzésbe kerül, állítja a főügyész, és ez az érv annyira meggyőző, hogy akár el is hisszük.
Csakhogy időről időre érkezik a jogállamiság működését megkérdőjelező hidegzuhany is. Most éppen a Székelyföld kivilágítását megszervező alapítványok vizsgálata ügyében, ahol kilóg a lóláb. Garasos gondokkal küszködő, a szó szoros értelmében közadakozásból fenntartott alapítványnál talál a sepsiszentgyörgyi finánc egetverő visszaéléseket, s a kiróható legmagasabb bírságot sózza rá a székely autonómiáért kiálló akció főszervezőire.
Nem vitás, hogy valahonnan, valakik által irányított megfélemlítési akcióról van szó, amikor a politikum beszól a pénzügyigazgatóság vezetőjének, hogy ezt vagy amazt az alapítványt „ki kell csinálni”. Valószínűbb az Erdélyi Magyar Néppárt sejtetése, amelynek vezetői titkosszolgálati eszközöket vélnek felfedezni a történet mögött. Ez az eshetőség még súlyosabb, ha figyelembe vesszük a Román Hírszerző Szolgálat vezetőinek az erdélyi magyarságot érő, folyamatosan visszatérő vádaskodásait a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő autonómiaveszélyről.
A kilencvenes években román lapok szellőztették meg azt az egyáltalán nem meglepő hírt, hogy a román titkosszolgálatoknak úgynevezett „magyar főosztálya” működik, amely a magyar „irredenta” tevékenységet monitorizálja. Akárcsak Ceauşescu idejében a Szekuritáté erre szakosodott szervei. Ennek kilétéről természetesen soha nem derült ki konkrétum, de a fejleményekből kikövetkeztethető, hogy ez a belső „elhárítás” töretlenül működik.
Az autonómia mellett kiálló közéleti személyiségek, alapítványok vagy a mozgalmat anyagilag is támogató cégek megfigyelése tehát aligha kérdéses, az ebből eredő megtorló intézkedések azonban sok kérdőjelet vetnek fel a mai romániai jogállam intézkedéseivel kapcsolatban. Ha bebizonyosodik, hogy pénzügyi ellenőröket titkosszolgálati, politikai eszközként is be lehet vetni, akkor könnyen megeshet, hogy ugyanazok az erők hatással lehetnek a romániai igazságszolgáltatásra is.
A Székely Mikó Kollégium körüli jogi hercehurca talán mégsem egyedülálló.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Engedékeny politikusok, határozott civilek (Tárgyalások Cotroceni-ben)
Előrehozott választásokat vagy szakértői kormányt javasoltak a parlamenti pártok, de nem akarnak politikusokból álló kormányt, és senki sem nevezett meg kormányfőjelöltet – összegezte tegnap Klaus Johannis államfő a parlamenti pártokkal lezajlott egyeztetések első fordulójának tapasztalatait. Az elnök üdvözölte, hogy a politikai alakulatok nyitottságot tanúsítottak „a társadalom által elvárt megoldásokkal szemben”, és bejelentette: a konzultációsorozat jövő héten is folytatódik egy mindenki által elfogadható, minimális kormányprogram felvázolása érdekében. Johannis tegnap a civil szféra húsz küldöttjével is tanácskozott, akik korrupt politikusok nélküli, feddhetetlen, szakmai érdemek alapján kinevezett kormányt kértek, és meghívták a tüntetők közé.
A két napon át tartó tárgyalássorozat végén az államfő elmondta, a pártok vezetői megértették, hogy egyszerű kormányváltásnál többről van szó, hogy a tüntetők sokkal mélyebb reformot, az egész politikustársadalom megtisztulását követelik. Mint mondta, az egyik legérdekesebb következtetés az volt, hogy a pártok többsége hajlandó technokrata kormányzatról és előrehozott választásokról tárgyalni. A pártok közül egyik sem tett javaslatot a leendő kormányfő személyére, ami újdonság a romániai politikában – jegyezte meg.
A kicsik óhaja
Tegnap az államelnök a két kis párt, a Románia Haladásáért Országos Szövetség és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége képviselőit fogadta a Cotroceni-palotában. Gabriel Oprea pártja bármilyen megoldást támogat, amelyet Johannis jónak lát, politikai kormányt, szakértői kormányt és akár az előrehozott választásokat is. A Călin Popescu Tăriceanu vezette szövetség szerint átmeneti kormányt kellene alakítani, és nem értenek egyet az előrehozott választásokkal. Ezt azzal indokolták, hogy az országban minden leáll a választásokig, mert egy technokrata kormány nem tud politikai döntéseket hozni. Az utca hangja
A román kormányalakítások történetében először az államelnök a civil társadalom képviselőit is meghívta a konzultációkra. Johannis szerint ez a találkozó is tanulságos volt, a résztvevők ötletekkel, átgondolt javaslatokkal érkeztek, melyeket elmondása szerint fel is használ majd a következőkben. A civilek olyan új politikusokat szeretnének, akik nem keveredtek korrupcióba, feddhetetlenek, nincs közük az egykori Securitatéhoz, és nem politikai kalandorok. Szorgalmazták továbbá a törvényhozói kiváltságok eltörlését, valamint azt, hogy a parlament ne akadályozza többé a tagjai ellen kezdeményezett bűnvádi eljárásokat. Igénylistájukon vezető helyen szerepel a politika kivonulása a közigazgatásból, az állami intézmények demilitarizálása, valamint a hivatalok vezetőinek szakmai és nem politikai érdemek szerinti szelekciója. A civil szervezetek képviselői az államfővel folytatott párbeszéd rendszeresítését és intézményes keretbe foglalását is kérték.
Folytatás következik
Az elnök egyetértett azzal, hogy a politikustársadalom eljátszotta hitelét, ugyanakkor arra figyelmeztette többnyire fiatalokból álló beszélgetőpartnereit, hogy „nem elég az utcán kiabálni”, a jogos bírálatokat megfogalmazók politikai szerepvállalására, aktivizálódására van szükség. Az államfő úgy értékelte, hogy a most lejárt egyeztetési kör nem elegendő, ezért a következőkben további konzultációk várhatóak. Mint mondta, van egy minimális konkrét feladatcsomag, amiről mindenképpen tárgyalni kell a pártokkal, ezért valószínűleg csak a jövő hét végén ismertetheti „a végső következtetéseket”. Johannis arról is beszélt, hogy meghívták a tüntetők közé, ő pedig elfogadta a meghívást.
Erdély.ma

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népharag és politikai kaszt
Nem vitás, hogy a rendszerváltás, majd a bányászjárást megelőző diáktüntetések óta nem látott a hazai politikai osztály ilyen felháborodást, mint amit a bukaresti Colectiv Klubban történt tömegszerencsétlenség váltott ki az emberekből. Az összeesküvés-elméleteket keresők és magyarázók logikája alapján akár azon is el lehetne mélázni, hogy mely érdekek és milyen titkosszolgálatok állhatnak a tömegmegmozdulások hátterében, de a közösségi háló révén egy nagy faluvá „összezárt” emberiség korában kár is ezen rágódni. Az emberek elégedetlensége nem ismer határt: akinek megadatik – márpedig a fiatalabb nemzedékek többségének igen –, hogy kicsit is túlpillantson e mioritikus ország határain, hamar rádöbben: idehaza bizony nyomtalanul telt el az elmúlt 25 esztendő.
A logikus bűnbak is megvan mindezért: az a politikai osztály, amely 1989 decemberében a Szekuritáté támogatásával mentette át hatalmát a szabadnak kikiáltott Romániába – hogy később negyedszázadon át ugyanazok a sötét figurák húzogassák a szálakat a háttérből –, vitathatatlanul gyökeres átalakításra szorul. Ezt nem csak a tüntetők, hanem a politikai pártok is jól tudják. Ezzel magyarázható a politikusok lapulása, mellébeszélése, a követelések súlytalanná tétele, a kitérés a felelősség alól. Ez a magatartás nem pártfüggő, hanem egyformán érvényes mindenik, a hatalomban már megfordult parlamenti pártra. Ha ideológiailag van is különbség, korrupciós szempontból összemosódnak a határok kormánypártok és ellenzék között, hiszen igazából egyik párt sem tudott megszabadulni nagy túlélőitől, a politikában csak üzletet és elvtelen boldogulást látó politikai kaszttól. Ebben nincs különbség a román és magyar politikusok között: az RMDSZ, akárcsak a Szociáldemokrata Párt, sokadszorra védte védhetetlen embereit az igazságszolgáltatás karmaitól, vagy akkor sem tudott búcsút venni lejáratott múltú „nagy öregjeitől”, ha azt már nemcsak a szövetségen kívüliek kérték, hanem a szövetségben maradt tagok is.
Az RMDSZ „miniparlamentjének” sziesztahangulatú, nyugodt hétvégi ülése a legjobb példa arra, hogy nemcsak Bukarestben, hanem Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen sem értik a politikusok az idők szavát. Nagy szűklátókörűségre vall, amikor az RMDSZ elnöke mindent rendben talál pártjában, és úgy gondolja, nem kell itt semmit újratervezni, mert magyar tüntetők nincsenek, vagy ha igen, akkor csak elvétve jutnak ki az utcára.
Egy dolog bizonyos: a tömegelégedetlenség sok mindent újrarajzolhat Románia politikai, közéleti térképén. És ez alól az eddig mindenféle reformelképzelést megúszó RMDSZ sem látszik kivételnek
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Igazság és hit első kézből (Idősebb Apor Csabával báróságról és mérnökségről)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanulságos színházi előadás Ágyán
A Végítélet korhű képe a diktatúráról
Szombaton este az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében bemutatták Ágyán Székelyhidi Ágoston Végítélet című egyfelvonásos színművét. A rangos színészgárda emlékezetes estét nyújtott azoknak, akik eljöttek a kultúrotthonba, a Meleg Vilmos által rendezett előadásra. A színdarab 1989 decemberében, Temesváron játszódik. A nyolcszereplős darab a december 16-i történéseket állítja a középpontba, az akkori eseményeket dolgozza fel. A dráma helyszíne egy temesvári kocsma a forradalom előestéjén. A kocsmában jelen van a kocsmáros, aki egyben a Securitate besúgója is (Dánielfy Zsolt, Debrecen), a vallatótiszt (Horányi László, Esztergom), az apa (Varga Vilmos, Nagyvárad), a feleség (Kiss Törék Ildikó, Nagyvárad), a zürichi újságíró (Szíki Károly, Eger), a biliárdozó (Meleg Vilmos, Nagyvárad), továbbá egy vendég (Csutak Miklós, Nagyvárad) és egy orvos (Miske László, Debrecen). Az előadás alatt átélhettük a 80-as években zsarolással besúgónak beszervezett átlagos romániai polgár tragédiáját, amikor választania kellett a saját és családja biztonsága, és a becsület között.
Az előadáson jelen volt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tiszteletbeli elnöke is, aki az előadás végén rövid beszédben visszaemlékezett, hogyan élte Ő át az akkori eseményeket.
A kultúrotthonban az ágyaiakon kívül többen eljöttek Kisjenőből és Nagyzerindről is megtekinteni darabot. Az előadás végén több néző is kifejtette: ilyen és ehhez hasonló színdarabokat érdemes lenne minden középkorú és idősebb erdélyinek megnéznie, hogy emlékezzen arra, hogyan is éltünk ezelőtt 25-30 évvel, a fiataloknak azért kellene megnézniük, hogy megtudják, milyen világban éltek szüleik és nagyszüleik.
dr. Burián Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tájékoztatás egy peres ügyről
Szerdán, 2015. december 2-án 11 órakor hallgatják meg a Bukaresti Törvényszék 106-os termében a Securitate egykori tábornokát, Filip Teodorescut és Ioan Talpeșt, a Külföldi Hírszerzés egykori főnökét a Tőkés László sérelmére tett rágalmazó, lejárató, hitelrontó kijelentéseikkel kapcsolatban.
2014. szeptember 15-én az Antena 3 tévéállomás internetes oldalán az jelent meg, hogy Tőkés László, úgymond a magyar hírszerzés ügynöke, hazaáruló volt, nem pedig kém, aki nem önkéntes munkát végzett, őt megfizették mindazért, amit tett.
A továbbiakban a portál Filip Teodorescu titkosszolgálati tisztnek a Tőkéssel kapcsolatos „feltárásait” idézi, amelyek az Antena 3 televízió A nap összefoglalója (Sinteza zilei) című műsorában hangzottak el. „Nem önkéntes munkát végzett, megfizették ezért. (…) Hazaáruló volt, nem kém (Tőkés László – szerk. megj.), mert a kémek azok külföldiek”, magyarázta az Antena 3 nézőinek Filip Teodorescu, a kommunista diktatúra politikai rendőrsége Kémelhárítási Igazgatóságának egykori helyettes főnöke.
A volt szekus tiszt azt is kijelentette, hogy „Tőkés László lelkész volt, családtagjaihoz hasonlóan, s ez egyik alapfeltétele volt a magyar titkosszolgálatba való beszervezésének”. Ugyanakkor Teodorescu azt is nyomatékosította, hogy „mindezt Ceaușescunak is jelentették”.
A műsorban bejátszottak egy részletet egy hasonló témájú interjúból, amelyet Ion Cristoiu készített Ioan Talpeșsel, a Külföldi Hírszerzés (SIE) egykori főnökével, aki betöltött tisztsége folytán úgymond hitelesítette az elsőrendű vádlottak által felhasznált titkosszolgálati dokumentumoknak. A maga során a műsorvezető, a szintén alperes Mihai Gâdea többször is megállapította, hogy a felperes hol kém volt, hol hazaáruló.
Nagyvárad, 2015. november 27. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
erdon.ro

Tájékoztatás
2015. december 2-án, ma 11 órakor hallgatják meg a Bukaresti Fővárosi Törvényszék 106-os termében a Securitate egykori tábornokát, Filip Teodorescut és Ioan Talpeșt, a Külföldi Hírszerzés (SIE) egykori főnökét a Tőkés László sérelmére tett rágalmazó, lejárató, hitelrontó kijelentéseikkel kapcsolatban indított polgári perben. 2014. szeptember 15-én az Antena 3 tévéállomás internetes oldalán az jelent meg – és ott mindmáig olvasható –, hogy Tőkés László, „a magyar hírszerzés ügynöke” hazaáruló volt, nem pedig kém, aki nem önkéntes munkát végzett, hanem megfizették mindazért, amit tett.
A továbbiakban a portál Filip Teodorescu titkosszolgálati tisztnek a Tőkéssel kapcsolatos „feltárásait” idézi, amelyek az Antena 3 televízió A nap összefoglalója (Sinteza zilei) című műsorában hangzottak el. „Nem önkéntes munkát végzett, megfizették ezért. (...) Hazaáruló volt, nem kém (Tőkés László – szerk. megj.), mert a kémek azok külföldiek”, magyarázta az Antena 3 nézőinek Filip Teodorescu, a kommunista diktatúra politikai rendőrsége Kémelhárítási Igazgatóságának egykori helyettes főnöke.
A volt szekus tiszt azt is kijelentette, hogy „Tőkés László lelkész volt, családtagjaihoz hasonlóan, s ez egyik alapfeltétele volt a magyar titkosszolgálatba való beszervezésének”. Ugyanakkor Teodorescu azt is nyomatékosította, hogy „mindezt Ceaușescunak is jelentették”.
A műsorban bejátszottak egy részletet egy hasonló témájú interjúból, amelyet Ion Cristoiu készített Ioan Talpeșsel, a SIE volt főnökével, aki betöltött tisztsége folytán úgymond hitelesítette az elsőrendű vádlottak által felhasznált titkosszolgálati dokumentumokat.
A maga során a műsorvezető, a szintén alperes Mihai Gâdea többször is megállapította, hogy a felperes hol kém volt, hol hazaáruló, vagy épp mindkettő.
Nagyvárad, 2015. november 27.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyilatkozatok a ,,székely terrorizmus” kapcsán
IZSÁK BALÁZS, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint, ha terrorizmussal gyanúsítanak valakit Kézdivásárhelyen amiatt, hogy csillagszórót találnak nála, akkor figyelembe kell venni azt, hogy az elmúlt 25 évben Romániában csak az állami hatóságok követtek el terrorcselekményeket.
„Emlékezzünk csak vissza: 1989 decemberében ezernél is több ember halt meg, s a közvélemény terroristáknak nevezte a gyilkosokat, ám mindenki tudta, hogy a román hadsereg alkalmazottai, a román politikai rendőrség, a Securitate emberei lőttek. Európa azért nem hajtott fejet a mártírok emléke előtt, mert a nyugatiak úgy érzékelik, a jelenlegi román hatalom még mindig cinkosa az akkori elkövetőknek” – fogalmazott a politikus.
BORBOLY CSABA, Hargita megye önkormányzatának elnöke felelőtlennek nevezte Sebastian Cucu Kovászna megyei prefektust, aki szerint a magyar politikai vezetők román nemzeti jelképekhez való viszonyulása bátorítja terrorcselekményekre a szélsőségesen nacionalista elemeket. „Nekünk azzal kellene foglalkoznunk, hogy szülőföldünkön, ahol élünk, javítsuk, amiben tudjuk az együttélés feltételeit” – mondta az elöljáró.
MOLNÁR ZSOLT RMDSZ-es képviselő rámutatott, a kézdivásárhelyi ügy sajtóban történt bemutatása alaptalan és fölösleges feszültségkeltés mentén történt. „Az állami intézmények félreérthető módon megfogalmazott álláspontja lehetőséget adott a szélsőséges vélemények felerősödésére, és a sajtó a Kézdivásárhelyen történt eseményeket manipulatív és félreértelmezhető módon tálalta. Ezek nem az ország fejlődését szolgálják, hanem éppen az ellenkezőjét eredményezik. Meggyőződésem, hogy az utcára vonuló tömeg az elmúlt hónapban nem ezekre az alapokra építené azt az országot, amelyet követel” – mutatott rá a képviselő. (Forrás: Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Félelmetes hasonlóság
Még nagyon keveset tudunk, tudok arról, hogy pontosan mi történt november 30-án és december elsején Kézdivásárhelyen. Ezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert komoly ember csak tények birtokában beszél, ír. Nem annyira a történteket próbálom megérteni és fejemben rendbe tenni, inkább össze szeretném hasonlítani azzal, amit mi, a kommunista rendszer börtönviseltjei átéltünk. Ezért a cím is.
Félelmetes hasonlóság? Igen. Minden parancsuralmi rendszer két módon alapozza meg létét: pozitív intézkedésekkel, amelyek a társadalom valós vagy látszólagos jólétét, biztonságát és haladását szolgálják, illetve negatív előjelű tettekkel, amelyek révén ki akarják zárni a rendszerből azokat, akik szavakban, írásban, tettekkel ellenzik az adott társadalmi rendszer meghatározó ideológiáját. A jelenlegi Románia nem jellemezhető parancsuralmi, diktatórikus vezetésű társadalomként. Keresztény-polgári alapokon nyugvó demokratikus állam, melyet az alkotmányos rend ural. De figyeljünk csak azokra a keretet alkotó jellemzőkre, amelyet az alkotmány első szakasza kinyilvánít, és amelyhez az alaphangot az első világháborút követően megalkotott alkotmány adta meg. Az akkor – nagyhatalmi érdekek szerint – összefércelt ország ugyanvalóst nem volt egységes nemzetállam: csak úgy tarkállott a majdnem ötvenszázaléknyi erdélyi magyarságtól, a tatároktól, szlávoktól, nem is beszélve a zsidókról és a jelentős számú szász, sváb lakosságtól. Ma már – majdnem százéves elüldözés, beolvasztás és meghamisított identitás következtében – jóval kedvezőbb Románia etnikai összetétele a románság szempontjából. De nem nemzetállam most sem!
Nos, ha a sokat emlegetett demokratikus államrendet veszély fenyegeti, azt csakis a még meglévő, immár jelentősen csökkent létszámú, más nemzetiségű állampolgárok jelentik, amelyek közössége nem átall a többségiekhez azonos jogokat követelni. Messze hangzó állami reklám: Románia a legszélesebb nemzetiségi jogokat biztosítja az örökösen lázadozó magyarságnak is. Ez a nyughatatlan népesség még autonómiát is követel. Ki hallott ilyent egy egységes nemzetállamban? Mivel a gyulafehérvári kinyilatkoztatást a „nyughatatlan” magyarság nem felejtette el, kitalálták, hogy annak nincs törvényerejű értéke. Azaz arra nem lehet hivatkozni.
Tehát jogosan szorítják vissza a törvény erejével ezeket a követeléseket – vélik. Hallgattam a legvérmesebb hangvételű román tévécsatornákat (Antena 3, Realitatea TV, România TV) egy ügyről, amely még nyomozati szakaszában sincs, nemhogy vádemelésiben, de ezek az adók úgy fröcsögték gyűlölettel és félelemkeltéssel színesített kifakadásaikat, mintha a párizsihoz hasonló történet miatt lázítanák a magyarság ellen a befolyásolható románságot. A „bomba” (értsd: szilveszteri tűzijáték), amellyel már indult is Beke István Attila a főtérre, az RHSZ-nek és a TEK-nek köszönhetően nem robbant a 90 százalékban székely-magyar kézdivásárhelyiek (zömmel otthon maradt) tömegében. Félelmetes hasonlóság? Igen. Amikor a kommunista államhatalom a Securitaténak és ezek besúgóinak segítségével koncepciós perek ezreit gyártotta, hogy megfélemlítse és meghunyászkodásra kényszerítse Románia népét, népeit, ezt úgy tette eredményessé, hogy az „Erdélyt Magyarországnak visszaadni szándékozó” magyarokon verte el a port, bőséges évekkel és halálos ítéletekkel rettentve el a még szájalókat. Letöltöttem, letöltöttünk annyi évet, és itt vagyunk tanúnak, hogy áldemokráciában élünk, ahol megismétlődhet a diktatúra álságossága.
Utóirat. Tudjuk, hogy a román média képes váratlan és meglepetésszerű bombákkal előállni, de azt mégsem gondoltam (nyilván naivitásom okán), hogy önmagán is képes túltenni. A România TV csatorna egyik bősz kommentátora – aki 1984-ben feltehetően még meg sem született – azzal állt elő december 2-án a háromszéki székely elkötelezett terrorista mivoltát bizonyítandó, hogy íme, ama régi júniusi napon egyikük fel akarta robbantani összeeszkábált robbanószerével a Mihai Vitezul-szoborcsoportot. És ez a csapnivaló komédiása a médiának szinte elsírta magát, hogy lám, mire vezetett az az esemény is: a magyar elkövető magyar etnikumú gyermeket ölt meg. Természetesen tudjuk, hogy a gyenge lábon álló terroristázós vádak Beke István Attila esetében gondot okoznak az ügyészségnek, jól jön tehát mintegy megerősítésként előrángatni ezt a régi, szomorú eseményt. Az álságos ifjoncnak azonban tudnia illene, ha már belevágott ebbe a témába, hogy a Securitaténak minden igyekezete ellenére sem sikerült bűnöst találnia az akkori robbantásra. Néhai Simó Erzsébettel – a kétségbeesett szülők beleegyezésével – heteken keresztül kutattuk a tettes személyét. (Ezekről a sajnos eredménytelen fáradozásainkról annak idején többször írtunk.) Egyre inkább körvonalazódni látszott, hogy a „merénylet” mögött a Securitate áll, és erre nézve – sajnos nem bizonyítható – ismereteim is bővültek. Érthető, hogy akik többet tudtak, hallgattak, mint a sír, mint ahogy én is azt teszem. Az eseményeket követően váltották le a megyei belügy több magyar tisztségviselőjét, és kerültek helyettük „megbízható” románok. Ez volt az elsődleges cél, és mellékesen számos magyar értelmiségi megfélemlítése. Aztán tizenöt év után a brassói táblabíróság azt üzente (írásban) nekünk, hogy megszüntetik a nyomozást, mert az ügy elévült.
Végső kérdésem röviden: a nagy erőkkel megrendezett kézdivásárhelyi hecc után majd beálló csendben lesz-e legalább bocsánatkérés? Mert Vaszi Jánoska szüleitől senki nem kért bocsánatot. „Hőssé” akarták engesztelésül post mortem avatni mint pionírt, aki lehet, hogy sok gyermeket mentett meg halálával. (Épp akkor kellett kijönniük a Szakszervezeti Művelődési Házból a bábszínházat megnéző óvodásoknak, iskolásoknak.) Aztán ez is elmaradt...
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 3. (Ötvenhat Erdélyben)
Az unitárius tanárok pere
A Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet és közvetve az erdélyi unitárius egyház elleni megtorlásként – 1959. április 24-e és november 5-e között – tartóztatták le az unitárius tanárok néven ismert, hét kiváló teológusprofesszorból, kiváló lelkészekből álló csoportot.
Az elsőrendű vádlott Simén Dániel (Korond, 1903. február 7. – Kolozsvár, 1969. február 25.) teológiai professzor, főjegyző, azaz püspökhelyettes. A per előzménye: a Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár köré csoportosult munkatársak sejtik, hogy beszélgetéseiket lehallgatják. Mivel nagy részük angliai–amerikai posztgraduális teológiai továbbképzésen vett részt, anyanyelvi szinten beszéltek angolul, így egymás között is angolul kezdtek beszélgetni. A szolgálatos szekus lehallgató- tiszt egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Ügynökre volt szükségük a csoportosulás leleplezésére! A választás Simén Dánielre esett, akit zsarolni lehetett azzal, hogy 1940 októbere és 1944. október 18-a között az Imrédy Béla volt miniszterelnök által alapított Magyar Megújulás Pártja kolozsvári csoportjánál Abrudbányai Fikker János, unitárius teológiai tanár, dékán után a helyettes vezető volt, 1940 után pedig az unitarizmus nemzeti vallássá válásának egyik fő ideológusa. Fordításában 1937-ben jelent meg magyar nyelven Simons Minot Egy modern Istenhit című műve. Ilyen zsarolási lehetőségek ismeretében az unitárius ellenzékre specializálódott Páll Ferenc szekus főhadnagy 1955. október 19-én kidolgozta, s a Kolozs tartományi Securitate főnöke, Nedelcu Mihail ezredes jóváhagyta a beszervezési tervet. Ennek alapján Simén Dánielnek a Securitate operatív tisztjei egy fiktív, hivatalos pecséttel, aláírásokkal ellátott ügyészségi idézést adnak át, hogy október 31-én jelenjen meg a nagyváradi ügyészségen és nyújtson tájékoztatást a Magyar Népköztársaságban letartóztatott volt pártbeli főnöke, Abrudbányai Fikker János tevékenységével kapcsolatosan. Simén Dániel számára mindez teljes mértékben elfogadható, úgy gondolkodik, Abrudbányai maga kérte, hogy tanúskodjék mellette. Az eredeti terv szerint a hírhedt „fekete kocsi” egészen Bánffyhunyadig követi a Kolozsvárról vonaton utazó Simén Dánielt, ott leszedik a vonatról, visszahozzák Kolozsvárra a Securitatéra és beszervezik. A Securitate nem vette figyelembe, hogy halottak napja következik, így Bánffyhunyadon nem tudták lekapcsolni a zsúfolt vonaton. Nagyváradig követték, ott ültették át a vászonfedelű terepjáróba, október 31-én 22 óra 30 perckor érkeztek meg a Securitate Árpád utcai székházába. Azonnal kihallgatták. Annyira aprólékosan kidolgozták a beszervezési tervet, hogy felesége, Aranka semmit sem sejtett férje letartóztatásáról. Simén Dánielt éjszaka, november elsején s másodikán délelőtt kilenc óráig kegyetlenül vallatták, nem hagyták aludni, nem adtak enni, vizet inni. Végül megtört, november 2-án – teljesen kimerülve az eszközökben nem válogató vallatásoktól – előbb saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt, hogy csak úgy tud hozzájárulni a rendszer előtti rehabilitációjához, ha jelenti a püspökségen észlelt ellenséges tevékenységeket, melyek megpróbálják „aláaknázni” (sic! „încearcă sau vor încerca de a submina regimul existent în R. P. R.) a rendszert, és „Jóska” fedőnéven fogja aláírni jelentéseit. Ezt követően aláírta a beszervezési kötelezvény legépelt változatát is, majd ott, helyben megírta az első általános, senkinek sem ártó jelentését. (Mindezt azért tártam ilyen aprólékos részletességgel az olvasók elé, mert különösen a Székelyföldön nagy a tájékozatlanság az ügynökbeszervezések belső mechanizmusa körül.)
Simén Dániel a beszervezés sokkjából felocsúdva rájött, hogy múltbeli, a kolozsvári lapokban megjelent, többnyire kulturális tevékenységekről szóló írásaival továbbra is zsarolható, ezért azt a taktikát választotta, hogy megjelent a tartótiszt által kijelölt titkos találkozókon, de nem jelentett semmit. 1956. június 25-én Mureşan Ioan Kolozs tartományi szekus hadnagy már azt jelentette: „Jóska ügynököt 1955. november 2-án Székely Márton és Páll Ferenc főhadnagy szervezte be, de (…) a beszervezés után is megmaradt ellenséges elemnek, megállapították, hogy a népi demokratikus rendszer megveszekedett ellensége, ezért nem is akart információkat közölni arról a közegről, ahol állandóan jelen volt.” Már 1956. június 6-án megszületett a határozat: „Jóska ügynököt kizárjuk az informatív hálózatból.”
A Securitate csak ürügyre várt, hogy lecsapjon Simén Dánielre, megtorolja nevetségessé tett ügynöki „buzgóságát”. Erre megfelelő pillanat kínálkozott, mikor 1956. november elején a Protestáns teológián az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozat aláírásánál elutasító magatartást tanúsított. A másik ok a retorzióra: Simén Dániel vezetésével a fiatal teológusoknak, lelkészeknek stencilezett Prédikációs füzeteket állítottak össze. Budapestről a pestszentlőrinci unitárius lelkész felkereste Simén Dánielt, az asztalon meglátta a Prédikációs füzetek egy példányát, elkérte, mivel nagyszerűen tudja kamatoztatni lelkészi munkájában. De hazafelé a román vámosok, belügyesek Biharpüspökinél kiszúrták a gyanús című nyomtatványt. A lelkész elmondta: Simén Dániel teológiai professzortól kapta. Még azon éjjel megkezdték a letartóztatásokat.
Simén Dánielt a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1960. április 6-i tárgyaláson – egyházi kiadványok engedély nélküli sokszorosításáért – hét év börtönbüntetéssel sújtotta. Ugyanebben a perben Erdő János későbbi, 1995 és 1996 közötti erdélyi unitárius püspököt – a prédikációk engedély nélküli sokszorosításában való közreműködéséért – négy év, Lőrinczi Mihály teológiai tanárt – „az ellenforradalmat elítélő” szavazás bojkottálásáért – hét év börtönbüntetésre ítélték. Gellérd Imre kiváló siménfalvi unitárius lelkészt prédikációk engedély nélküli sokszorosításának vádjával ugyancsak hét év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulása után nem térhetett vissza gyülekezetébe, Homoródszentmártonban lett lelkész, ahol megírta doktori dolgozatát, de annak megvédését, a doktori cím elnyerését az állami egyházügyi hatóságok nem engedélyezték, még késes támadás is érte. Az állandó zaklatások elől 1980. január 3-án az öngyilkosságba menekült. Kiváló prédikációit ma a Teológián tanítják. Székely László hasonló formátumú lelkész volt Verespatakon. 1959. szeptember 24-én tartóztatták le, és nyilvános izgatás vádjával négy év börtönbüntetésre ítélték. Bálint Ferenc magyarszováti unitárius lelkész a tanárok perében öt év börtönbüntetést kapott. Ugyancsak ennek a pernek az áldozata Kelemen István, a Protestáns Teológiai Intézet főtitkára.
Az unitárius tanárok peréről dr. Gellérd Judit, Gellérd Imre lánya A Liberté foglya. Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980) címmel írt vaskos kötetet. E sorok írója Az erdélyi unitárius egyház lefejezése című készülő kötetében – minden részletre kiterjedően, jegyzetekkel ellátva – külön fejezetben taglalja a teljes periratot.
Tófalvi Zoltán
Megjegyzés: A pontos cím: Gellérd Judit: A Liberté rabja - Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980)/ Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet-UNIQUEST, Kolozsvár, 2005./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Illyés Kingára emlékezik Gáspárik Attila
Illyés Kinga (Bereczk, 1940. december 10. – Marosvásárhely, 2004. július 28.) előadóművész, színésznő, pedagógus. Marosvásárhelyen végezte színi tanulmányait 1961-ben. Majd ugyanitt élt és alkotott élete végéig. Színészként dolgozott többek között Kovács György, Harag György, Radu Penciulescu, Tompa Miklós, Kovács Levente, Tompa Gábor keze alatt. Előadóművészként korszakalkotó műsoraival, mint A kis herceg (Antonie de Saint-Exupèry), Lírai oratórium (Szilágyi Domokos), San Gennaro vére (Márai Sándor), A nő, aki virágot akart szakítani (Oriana Fallaci) stb. több száz teltházas sikert aratott itthon, Magyarországon, Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában. 1989 a román titkosszolgálat évtizedekig zaklatta és próbálta beszervezni. Sikertelenül.
Napok óta próbálom kitalálni a megszólítást. Annyira lejárattuk a nyílt levelet meg a rokonait, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan szólíthatom meg, hogyan szólíthatlak meg, Kinga. Ne legyen patetikus, ne legyen túl alázatos sem, ugyanakkor jó lenne eredetinek lenni. Jaj, kedves Kinga, most is annyi gondot okozol. Persze-persze, személyes hiányod okozza a nagyobb űrt. Na, más nem jut eszembe, akkor marad a:
Kedves Kinga,
Ma hetvenöt éve sírtál fel (először), jelezve a világnak, hogy megérkeztél. Háromszor huszonöt éve. Igen, még itt lehetnél köztünk hetvenöt évesen. Mondhatnád a verseket, énekelhetnél, játszhatnál, bosszankodhatnál a középszerűek diadalán, örülhetnél a neked örvendezőkkel. A Nagy Rendező azonban más szerepet osztott neked, mi, hűtlen kortársakból lett utódok pedig ritkán gondolunk rád. Ne vedd személyesnek, nem csak te vagy a felejtés listáján. Nagy erőket vetünk be a múlt elsötétítésébe. Nekünk nem sikerült huszonöt év – viszonylagos – szabadság alatt Kőszegi Margit utcát, Harag György teret vagy Csorba András dűlőt elneveznünk Marosvásárhelyen. Sem szobrot, sem emléktáblát (egy-két kivétellel) nem állítottunk, múzeum sem őrzi volt színészeink, rendezőink, drámaíróink hajdan volt emlékét. Mit mondjak, kurvára jók vagyunk. Kit érdekel itt Kovács György vagy Delly Ferenc? A közös Európába lépve bélyegünk maradt: határon túli. Miközben írom ezt a nem tudom mit, Molter Károly születésének 125-ik évfordulóján, a helyi rádió Claude Monetről emlékezik, a helyi sajtó Vörösmartyt érzi a legfontosabbnak a közlésre. Valószínűleg ezt írta az MTI. Ő fogja a sajtó ceruzáját.
Kedves Kinga, néha azt hiszem, hogy mi itt befejeztük. Mintha mindenki azt várná, hogy mikor léphetne le. Mintha már mindenki a becsomagolt bőröndön ülne. Minek már nekünk a múlt? Néhány fájdalmas múltbéli seb felvakarása a gyűlölet fenntartásához elég. A ködös múlt? Azok emléke, akik a nagy gúzsbakötés idején hittek, mertek, tettek – lényegtelenné vált. Sőt még a közelmúlt sem érdekel minket.
„Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?”
(Nagy László: Gyászom a színészkirályért)
Emlékszel, mikor a nagy szabadulásnak hitt 1989 decemberében mindenki arról beszélt, hogy ha egyszer kiderülne, kik voltak a besúgók, ha egyszer megtudjuk, kik okoztak annyi, de annyi kellemetlenséget a hírhedt Securitatéval, a Ceaușescu-i titkosrendőrséggel való együttműködéssel… akkor, akkor… Nos, ma ott van a nyomozati, a követési jegyzőkönyvek nagy része. Kutatható… A szájhősökről, a kilencvenes évek eleji nagy antikommunistákról megtudható, hogy remekül működtek együtt a megtorló szervvel, az áldozati szerepben szenvelgők egy része pont és vessző nélkül, elszabadult hegyi vízfolyásként kollaboráltak. Csak remélni lehet, hogy vehemens magatartásukat a bűntudat mozgatta. Gondoltam, többet megtudok, ha elolvasom az akta-köbmétereket, hátha jobban megértem a jelent, és hátha sikerül kikerülnöm egy-két hibát, amin mások már átestek. Így akadtam az Ileana, illetve Theodora, illetve a Poeta dossziéra, ugyanis három névvel is illet téged, a szerte a Kárpát-medencében ünnepelt színésznőt a szekuritáté. A rettegett román szeku?: Ágoston Sándor, Kiss-Miki Mihály, Makkai Ernő tiszturak… Nos Kinga, mondtam az elején, hogy most is sok gondot okozol. Olvasva a még el nem sárgult titkosrendőrségi feljegyzéseket, állíthatom, sokszor, sokaknak okoztál gondot. A kisvárosi középszer, akikkel gyakran egy színpadon léptél fel, nehezen viselte a sikereidet, a tudatos, energikus karrierépítésedet. Milyen egészségeseket nevetnél, ha olvasnád például az egyik feljegyzést, amit az egykori szatmári színházigazgató küldött marosvásárhelyi kollégájának, arról, hogy te a magyar televízióban, Sütő András hatvanadik születésnapján verset mondtál. A vásárhelyi direktorod meg nagyon fontosnak tartotta a szekunak is elmondani. Természetesen a „fiúk” gyorsan elkezdtek nyomozni, hogy volt-e engedélyed egy baráti szocialista ország állami tévéjében verset mondani… Azon gondolkozom, hogy ilyen hatalmas nyomás alatt hogy is tudtál alkotni, gyerekeket nevelni, élni, a külvilágnak mosolyogni… Pihenj, rád fér, habár szívesen fárasztanánk… Nyugodj békében.
maszol.ro

Román forradalom magyar irányítással?
Mérsékelt érdeklődés közepette mutatta be tegnap délután a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban Szőczi Árpád újságíró (felvételünkön) a Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvét.
Az önmagát „német anyanyelvű, de magyar szívű”-nek tartó Szőczi az 1989-es romániai rendszerváltoztatás általa kiderített háttértörténetének felvezetőjét az ő és Hámos László szervezte 1985-ös ottawai Románia-ellenes tüntetéssel kezdte, szólt erőfeszítéséről, hogy az amerikai közvéleményt tájékoztassa a kommunista Romániában történtekről, és ismertette az 1988-ban a két kanadai újságíró által Tőkés Lászlóval készített filminterjú megszervezését is. A magyarországi történelmi levéltárban keresgélve talált egy dokumentumot, mely szerint a magyar titkosszolgálat embere szolgáltatta azt az adatot, hogy Ceauşescu utasítására hét rakétát Szászfenesen Paksra irányítottak. Ekkor kereste a lehetőséget, hogy beszélhessen Németh Miklós volt magyar kormányfővel – aki azonnal rá is állt, és teljes nyitottsággal tájékoztatta Szőczit a nagypolitika titkairól. Többek közt arról, hogy a magyar titkosszolgálat olyan hálózatot épített ki Romániában, mellyel lehallgatták a Securitatét, és ők szolgálták az adatokat a román hadseregnek a szeku működéséről, 1989 decemberében még azt is, hol rejtőzködnek a szekus mesterlövészek, hogyan mozognak a politikai rendőrség csapatai; hogy Tőkés László védelmével külön magyar titkosszolgálati csapat foglalkozott, közülük jó néhány lehet a temesvári névtelen halottak között is. Szőczi úgy véli, így már logikus mindaz, ami és ahogyan történt az 1989-es romániai rendszerváltoztatáskor.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újrajátszási kísérlet
December 1., Románia nemzeti ünnepe. Két székelyföldi városban, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen román tömegek vonulnak fel, amelyek magatartása, viselkedése nem annyira ünnepi. Inkább kihívó, provokatív.
A történet azonban valójában nem is itt kezdődik. November 30-án hajnalban „ismeretlenek” székely zászlóra cserélték a román zászlót Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál. Látni ugyan nem látta senki az esetet, s fénykép vagy semmiféle más bizonyíték sem támasztja alá, de az Agerpres állami hírügynökség állítja, hogy így történt, a rendőrkapitány megerősítette, a román prefektus elítélte az esetet, és a zászlót kicserélte. November 24-én tette közzé „meglátásait” a mostanig totális ismeretlenségben leledző Ninel Peia nevezetű PSD-s képviselő arról, hogy szerinte a Colectiv Klubban történt tragédiát szándékosan okozták azért, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Szintén november 30. az a nap, amikor ez az eszement gondolat végigsöpri a román sajtót.
A román nemzeti ünnep kellős közepén aztán robban a „médiabomba”: hatósági bejelentés arról, hogy magyar etnikumúak igazi bombát akartak volna robbantani a kézdiszéki város főterén. Az ezt követő médiacirkusz és uszító hadjárat már szinte törvényszerű. Az ettől eltérő, disszonáns román hangok azok, amitől ez a történet különlegessé válik.
Romániában a titkosszolgálatok aktívan befolyásolják a belpolitikai eseményeket. Éves jelentésében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékes vezetője mindig kitér arra, hogy milyen veszélyek leselkednek az országra. A székelyföldi autonómiatörekvések, bár sok román szerint is jogszerű követelések, mégis szerepelnek e veszélyek között. A SRI nyilvánosság előtt leszögezett célja – fogalmazott korábbi igazgatója, George Maior –, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Ebben a kontextusban is érdemes értelmezni a kézdivásárhelyi „meghiúsított merénylet” ügyét. Amelynek utóhangjai esetében is megfelelő szelektálással észrevehető egy tervezői szellem.
Gondolok arra, hogy december 2-án, tehát a médiacirkusz másnapján a Voiculescu-féle Antena 3-hoz köthető Radu Tudor „újságíró, politikai elemző és katona” blogján egy olyan írás jelent meg az 1984-es sepsiszentgyörgyi „magyar szoborrobbantásról”, amelyet, ahogy ő fogalmazott, „a titkosszolgálatok” archív felvételeivel illusztrált. Ezeken az eddig még soha nem látott felvételeken jól látszanak a robbantás következményei: Mihály vajda szobrának megrongált alapzata és a robbantás áldozatának, a 12 éves, egyébként magyar Vaszi Jánosnak a darabokra szaggatott holtteste. 1984-ben, mint tudjuk, a „titkosszolgálatokat”, amelyeknek az „archívumához” ily könnyedén és éppen ekkor hozzáfért Radu Tudor, Szekuritáténak hívták. Az „elemző” tényként állapítja meg, hogy a hatóságok akkor „beazonosították” a robbantás elkövetőjét, egy „magyar szélsőségest”, akit azonban nem fogtak el, mert „Magyarországra menekült”.
De vannak még érdekességek. Az állítólagos december 1-jei merénylő, Beke István elleni ügyben úgy tűnik, túl sok az elvarratlan szál, amelyet feltűnően sok román értelmiségi vett észre. A közismert román gazdasági újságíró, Moise Guran például figyelmeztette a SRI-t: a honi „terroristák” elleni „nagy hajszában” nehogy eltévesszék szem elől az igazi, Romániát fenyegető veszélyt, a korrupciót. De még mélyebbre hatolt a Cotidianul jegyzetírója, Lucian Gheorghiu. Neki többek között az tűnt fel, hogy a kézdivásárhelyi december 1-jei ünnepségen a katonai díszszemlén az egyenruhásokat egy 800–1000 fős román civil tömeg követte, amelynek tagjait az ország több részéből autóbuszokkal szállították a városba. Ezt a gesztust, mármint a „katonaság–felvonulók” párosítást provokatívnak értelmezi az író, aki szerint az esemény Mircea Duºa leköszönt nemzetvédelmi miniszter, egy, „az indulatait jól leplező ultranacionalista” hagyatéka lehetett. A szerző megállapítja, hogy a hatóságok által a Beke István-ügyben bemutatott részletek, bármennyire lebilincselőek, teljesen híján vannak a bizonyítékoknak, márpedig hasonló ügyekben ezek nem szoktak titokban maradni, lehallgatási jegyzőkönyvek szoktak bő lére engedve kiszivárogni, ezúttal azonban napok elteltével sincs semmi. Lucian Gheorghiu azonban még ennél is többet vél látni: egy igencsak aggasztó hasonlatosságot az 1990-es véres márciusi események felvezetése és lebonyolítása, illetve a mostani december 1-jei történések között. „Felmerülhet a gyanú, hogy december 1-jén 1990 márciusát akarták újrajátszani. Akkor a cél világos volt: a szekusok újrarendezése egy új intézménybe. És rögtön létrehozták a SRI-t. December 1-jén ismét előállították a puskaport: az »István-merényletet«. A többi hozzávalóval. De mi volt a mostani cél? Ezúttal a SRI-é” – fogalmaz Gheorghiu.
Kérdésére, gyanítom, sokáig várhatjuk a választ.
Rédai Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (4.) (Ötvenhat Erdélyben Bibó László golgotajárása)
Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került.
Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét.
„Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben.
Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?”
Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?”
Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató.
Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.”
Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Látó idei nívódíjait
Amikor a nyelv rendezi a múltat…
– Immár a huszonnegyedik alkalommal osztjuk ki a Látó nívódíjait, de reméljük, ugyanígy ünnepelhetünk a huszonötödik és a harmincadik díjkiosztáson is – mondta Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szombat délután, a Kultúrpalota kistermében. Mint szavaiból kiderül, a marosvásárhelyi lap régi hagyományát ünnepelték: a folyóiratban ezen esztendő során közlő szerzők közül a szerkesztők által kiválasztott alkotóknak adták át a Látó idei nívódíjait.
– Mindig négy kategóriában osztjuk ki e díjat: vers, széppróza, esszé-tanulmány és debütdíj, utóbbit hol versért, hol prózáért, hol esszéért adjuk át. A díj a Hunyadi László szobrászművész által készített, Batsányi János portréját formázó plakettből áll – mondta Kovács András Ferenc, majd sorrendben elsőként a debütdíjat elnyert Murvai Bélát laudálta Láng Zsolt.
– Felnőtt az, aki megtanul beszélni, gondolkodni, a gondolatokkal pedig műveleteket végezni. Gyerek az, aki fel akar nőni, aki tanulni akar. Murvai Béla későn kezdett el írni. Ami nem jelent semmit. Nem mindenki tud 37 évesen a háttérben meglenni. Murvai Béla most is képes csendben maradni. Megteremt egy gyereket, aki ugyanazt éli át, amit az írója. Az ugyanaz nem ugyanolyat jelent. Optimizmus sugárzik a díjazott Csángóvidéken zajló történetéből. Az, aki írja, a háttérben marad – mondta a méltató, majd a debütdíjas szerző felolvasása után Vida Gábor méltatta a széppróza kategória díjnyertesét, Szilágyi Júliát.
– A dokumentumpróza írói megtapasztalhatják, hogy milyen az, amikor a nyelv rendezi a múltat. A tényekkel baj van: már soha nem lehet visszamenni abba az időfrekvenciába. A mesélés által a tények átalakulnak, megváltoznak. Szilágyi Júlia kritikusként tisztán látja az elbeszélés esendő voltát. Mégis belevágott. Mert minden mondata mögött tíz másik van: a valóság létezik, csak el kell mesélni. Prózája pontos, szűkszavú, visszafogott, bölcs. A kérdező habitusát választja, aki tudja, hogy mindig van megválaszolnivaló – hallottuk Vida Gábortól, majd Szilágyi Júlia szólalt fel: – A pályámat kritikákkal kezdtem, majd próza lett belőle, magam sem tudom, hogyan. Most memoárokat írok. Ezzel akkor kezdenek az emberek foglalkozni, amikor észreveszik, hogy a jövőből alig maradt már valami. És ezt teszem én is – mondta a szerző egyik írása részletének felolvasása előtt.
A Látóban három részletben közölt tanulmányáért Tibori Szabó Zoltán vehette át idén a lap nívódíját; a szerzőt és munkáját Demény Péter méltatta.
– Az ember örök vágya a megértés. A tanulmány ennek a legpontosabb útja. Minden csak történetekkel mesélhető el. A tanulmány esetében küszködni kell az információkkal, az adatokkal, a pontossággal, a módszerrel. Tibori Szabó Zoltánnak a Gáll Ernő, az irredenta című munkáját három részletben közöltük – harminchét Látó-oldal, 189 lábjegyzet… mekkora munka és kín akár csak egy névnek is utánajárni, hiszen van, aki ekképpen emlékszik, van aki másképp. Nagy feladat a múltat nem prózaírói eszközökkel összerakni, újrateremteni. A tanulmány a Securitate által végzett lehallgatásokat veszi alapul – mindent lehallgattak, a csendet is felvették, elhitették, hogy mindenről tudnak. A nélkül a szorgalom és alázat nélkül, amivel Tibori Szabó Zoltán dolgozott, semmi sem derülne ki arról a múltról, amely engem izgat. A szerző munkái általában és partikulárisan is azt éreztetik, hogy mennyire fontos a pontosság, a tisztesség. Egy jól megírt tanulmány világteremtő lehet, a Tibori Szabó Zoltáné olyan, mint egy időkapszula. Óvatosan a múlt megítélésével! – ezt a meglátást is neki köszönhetem. – Bajban voltam, mert amit írtam, az nem irodalom – tette hozzá a szerző. – Úgy éreztem, hogy érdemtelenül kapom ezt a díjat, mert hozott anyagból dolgozom – amelyet a Securitate hozott. Mekkora "hálával" tartozunk nekik! Hiszen ha nem hallgatták volna le éjjel-nappal Gáll Ernő lakását, egy csomó mindenről sokkal kevesebbet tudnánk. Nem volt tanárom, de nagyon jó viszonyban voltunk. Ő volt az első olyan baloldali értelmiségi a hatvanas évekbeli Erdélyben, aki rájött, hogy a magyar kisebbség ügyét a baloldalnak nem sikerült megoldania, ezért európai szintre kívánta azt emelni. Ez az ötlet akkor született meg először. És akiket ezzel megbízott, informátorok voltak: egy órán belül a belügy tudott mindenről…
Végül, de nem utolsósorban Kovács András Ferenc méltatta a Látó vers- nívódíjasát, a Debrecenből érkezett Aczél Géza költőt.
– A vers ugyan időtlen, mégis az idő matériájából dolgozik – e megállapítás különösen érvényes Aczél Géza hosszú szabadverseire, prózaverseire, melyeknek az emlékezéshez is közük van. Életdarabokból, látásdarabokból tevődnek össze ezek a nagyon érdekes, besorolhatatlan, különleges dikciókkal, retorikával bíró szerzemények. Aczél Géza sokat foglalkozott a magyar avantgárddal, e verseknek ilyen hozadékuk is van. Megvan a maguk ritmikája, néhol mesteri és váratlan rímekkel találkozhatunk. Irónia és önirónia jellemzi őket, úgy éreztem, hogy a költő szeretne elveszni műveiben, melyek speciális tördelést igényelnek – és a képversek világát is megidézik ezzel – mondta a Látó főszerkesztője, majd Aczél Géza felolvasása után átadta a szépirodalmi folyóirat idei nívódíjait.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

A székelyföldi „terrorizmusról” Strasbourgban az antikommunista forradalom kitörésének évfordulóján
Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését – közölte a politikus sajtóirodája.
2015. november 30-án, Románia nemzeti ünnepének előestéjén, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI) együttműködve a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casație și Justiție) Szervezett Bűnözést és Terrorizmust Vizsgáló Igazgatóságával (Direcția de Investigare a Infracțiunilor de Criminalitate Organizată și Terorism (DIICOT) robbantásos terrorcselekmény előkészítésének vádjával vette őrizetbe Beke István Attila székely-magyar mozgalmi vezetőt, és helyezte őt harminc napos előzetes letartóztatásba.
A jól időzített terrorügy kísértetiesen emlékeztet arra az 1984-es „terrorcselekményre”, melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre Mihai Viteazul sepsiszentgyörgyi szobránál, s amelynek tragikus módon a kiskorú Vaszi János is áldozatául esett. Az ártatlan gyermek gyilkosainak, illetve a románellenesnek beállított cselekmény elkövetőinek a román hatóságok azóta sem leltek a nyomára. Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését.
Emlékezetes, hogy a ’80-as évek végén, nevezetesen 1989 csodálatos karácsonyán a hírhedt Szekuritáté a magyarellenes érzések felkorbácsolásával, illetve az ország épsége ellen törő „magyar veszéllyel” riogatva próbálta leszerelni a diktatúrával szembeni általános elégedetlenséget. Bevett gyakorlata szerint 1984-ben hasonló célzattal rendezte meg az „országegyesítő” Mihály vajda szobrát célba vevő „merényletet”, mintegy alkalmas ürügyként a székelység elleni represszív fellépésre. Nagy valószínűséggel hasonló meggondolások állnak a kézdivásárhelyi Beke-ügy hátterében. A gyulafehérvári „országegyesítéshez” kapcsolódó, december elsejei nemzeti ünnepen a Szekuritáté posztkommunista utódintézménye, a SRI az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a „magyar kártya” sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.
A migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a SRI hangsúlyos módon „biztonsági kockázatként” kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.
Erdélyi képviselőnk évfordulói hozzászólásában Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte. A Temesvári Kiáltványra hivatkozva viszont annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen erdélyi magyar közösségünkre is ki kell terjednie.
itthon.ma//erdelyorszag

Tőkés és Sógor a kollektív megbélyegzés ellen
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő és Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő is felszólalt hétfőn az EP strasbourgi plenáris ülésén, mindketten a romániai magyarság kollektív megbélyegzése ellen emelve szót. Sógor Csaba az ellehetetlenített román–magyar párbeszédet, Tőkés László a volt politikai titkosrendőrség, a Securitate módszereinek jelenkori alkalmazását emelte ki beszédében.
Egy közösség kollektív megbélyegzése ellehetetlenítheti a párbeszédet és a vitát a valóban fontos problémákról, amelyekről a mai napig kevés szó esik Romániában – hívta fel a figyelmet Sógor Csaba. Véleménye szerint ilyen az anyanyelvhasználati jog akadályozása, a kisebbségi közösség szimbólumainak kétségbe vonása, az oktatási törvény szelektív alkalmazása vagy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállása. „Valós párbeszédre van szükség Romániában a többség és kisebbség között ezekről a kérdésekről, nem pedig médiamanipulációra és kollektív megbélyegzésre” – figyelmeztetett Sógor Csaba. Az RMDSZ politikusa úgy fogalmazott: az utóbbi hetekben a teljes romániai magyar közösség értetlenül figyeli, hogy a hatóságok terrorista merénylet elkövetésével vádolnak egy kisvárosi vállalkozót (a kézdivásárhelyi Beke István Attilát – szerk. meg.), aki egy szélsőjobboldali szervezet helyi vezetője, ám a házkutatás során csupán petárdákat és csillagszórókat találtak nála.
„A teljes igazságot majd kideríti a bíróság, de addig is elkeserítő hisztériakeltés folyik a román médiában, a célpont pedig a teljes romániai magyar közösség” – hangsúlyozta. Sógor Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy jelenleg olyan érzése van a magyar kisebbségnek, sőt, a román publicisták egy részének is, mintha valakiknek a szándékos interetnikus feszültségkeltés lenne a céljuk, erre pedig a jelenlegi bonyolult európai biztonsági helyzetben a terrorizmusnak már a vádja is elég.
Tőkés László felszólalásában a romániai antikommunista forradalom 26. évfordulójának kapcsán Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte, a Temesvári Kiáltványra hivatkozva annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen az erdélyi magyar közösségre is ki kell terjednie.
A képviselő sajtóirodája által kiadott közlemény párhuzamot von a kézdivásárhelyi „terrorügy” és az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás között, „melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre”. Felhívják a figyelmet, hogy a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísért a „hagyományos magyarellenesség, a Securitate posztkommunista utódintézménye most az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a »magyar kártya« sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.” A közlemény végül megállapítja, hogy „a migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a Román Hírszerző Szolgálat hangsúlyos módon »biztonsági kockázatként« kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.”
Erdély.ma

Súly alatt a pálma
Mintha a kilencvenes évek eleje tért volna vissza, úgy szabadultak el ismét a magyarellenes indulatok Romániában. Dühítő, elkeserítő és abszurd megnyilvánulásokban nem volt hiány az elmúlt hetekben, újra behálózta életünket a gyűlölet, egymást követik az aljas provokációk.
Ismét megjelentek a feketére mázolt magyar településnevek, s bár fényképek, felvételek örökítették meg az elkövetőket, gépkocsijuk rendszámát is átadva a hatóságoknak, a rendőrség nyomoz, de tettest sehogy nem talál. Hasonlóan más esetekhez – bemázolt SIC-tábla, letépett székely zászló, meggyalázott Gábor Áron-szobor –, nem tudnak az elkövető nyomára bukkanni. Mit gondolhat ilyenkor az államhatalom hitelességét amúgy is megkérdőjelező egyszerű halandó? Azért nem állítják elő a bűnösöket, mert közülük valóak, céljuk az indulatok és a félelem szítása. És nem hagyják csitulni a felkorbácsolt hangulatot, hétről hétre előállnak egy újabb húzással. Csak nyugalom ne legyen. 1990 márciusában a marosvásárhelyi események nemcsak az egykori Securitate utódja, a Román Hírszerző Szolgálat életre hívására szolgáltattak ürügyet, de alaposan megtorpantották a magyar jogköveteléseket is. A ’89-es fordulat után erőre kapott hangok elcsendesedtek, és tíz évnél is többnek kellett eltelnie, míg szépen, lassan az autonómiakövetelések ismét témává váltak. Előbb csak halkan, erőtlenül, aztán mind szélesebb körben, erőteljesebben, látványos akciókban csúcsosodva, külföldön is mind gyakrabban hangoztatva az erdélyi kisebbség jogsérelmeit. 2015 decemberében a huszonöt évvel ezelőtti történéseket felidéző akciók nemcsak a titkosszolgálatok több pénzhez jutását, megerősítését hivatottak szolgálni, hanem a magyar törekvések ismételt elfojtását is. Addig próbálják visszanyomni, míg túl nagyra nem növekszik.
A közelmúlt történelme igazolta, mennyire nem volt szerencsés a fekete március utáni megtorpanás, mily lassan és mily keveset hozott az óvatoskodás, a kis lépések politikája. Saját hibánkból okulva tudhatjuk, hogy most más utat lenne érdemes követni. Annál is inkább, mert a terror mostani kibontakozása nem véres, emberéleteket követelő eseményekben nyilvánul meg – valószínű, ma már ezt nem tudná eladni a magát demokratikus jogállamnak kikiáltó Románia Európában, a világban – , lelki jellegű, a félelemre alapoz. Céljaink, nyelvünk, identitásunk feladását szeretné elérni, hogy meneküljünk más tájakra, vagy húzzuk meg magunkat, érjük be annyival, amennyit koncként idedobnak, ne merjünk lázadozni, követelőzni, jogainkért szót emelni. Ha félünk, az ő érdekeiket szolgáljuk, ha meghátrálunk, ők győznek. A döntés rajtunk áll: lesunyt fejjel próbálunk túlélni, vagy mint súly alatt a pálma, erőt merítünk minden ellenünk irányuló támadásból, és folytatjuk a küzdelmet, amely esélyt adhat, hogy ez a táj gyermekeinknek, unokáinknak is szülőföldje, otthona legyen.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1989. december 16-án nyertes csata, majd 22-e után hallgatólagos kiegyezés
Az utóbbi fél évezredben a magyarság sok csatát megnyert, de a háborúkat jellemzően elvesztette.
1989. december 16-án is volt egy számottevő csata: a Tőkés László parókiája körül gyülekező tömeg kemény magja, a Cina vendéglő nehézsúlyú belvárosi vagányokból álló törzsközönsége ötven méterrel arrébb helyezte a megmozdulás középpontját, hogy a nyílt kommunista- és kormánypárt-ellenességódiuma ne terhelje az elsősorban egyházi vonalon tiltakozó lelkészt.
A tüntetők megállították a villamosokat (a leszálló tömeg nem csekély része csatlakozott a demonstrálókhoz) és egyikük, Zaganescu Daniel felszállt a legelső villamos ütközőjére és onnan vezényelte a tömeg skandálását. Életre szóló élmény volt első ízben hallani azokat a jelszavakat, melyek egy része (például az, hogy „Szabadságot!”) még ma is aktuális. De lúdbőrözik az ember háta attól is, ha felidézi, miként vették át a tüntetők a „Le a Securitate-val”,„Le Ceausescuval”,„Le a kommunizmussal” jelszavakat.
A tízezresre duzzadt tömeg egy idő után elindult, megostromolta és bevette a pártházat, s megütközött a rendőrökkel. A rendfenntartó erők a nyílt utcai harcban vereséget szenvedtek. Viszont a szétszéledő tömegből többeket letartóztattak, Tőkés Lászlót feleségével együtt megverték, letartóztatták és menyői kényszerlakhelyére vitték, s mindazokat a közeli barátokat, akik épp vele voltak, bebörtönözték, majd december 20.-ig terrorizálták fizikailag és lelkileg. (Erről a legérzékletesebben és részletesebben Gazda Árpád írt a „Temesvár ostroma” című kötetben).
December 17.-én folytatódott a rendszerellenes megmozdulás, eldördültek az első lövések. Félelmetes, de való, a város központjában délután fél öttől hajnali fél négyig nem telt el öt perc, hogy ne hallatszott volna lövés. Magyarán éles töltényekkel a fegyvertelen tömeget csak akkor sikerült visszaszorítani és hazatérésre kényszeríteni, amikor egyébként békés körülmények között is jellemzően véget érnek a tüntetések.
December 18.-án és 19.-én általános sztrájk volt Temesváron, szórványos tüntetésekkel és lövöldözésekkel, majd 20-án győzött a népfelkelés, a hadsereg megtagadta a tűzparancsot. December 21.-én több városban is tüntetések zajlottak, s minden jel arra utal, hogy 22.-ére virradó éjjel a színfalak mögött megtörtént a második vonalbeli kommunisták pozícióba kerülését lehetővé tevő hatalomváltás, ami végül a diktátor menekülésébe, elfogásába és igen gyors, eljárásjogi szempontból vitatható kivégzésébe torkollott.
Az új rendszer lassan konszolidálódott, az első években a román „demokratúra” mindennapjait bányászjárások tarkították, hogy a marosvásárhelyi pogromról ne is szóljak. Sokáig úgy nézett ki, hogy a demokratikus mez a volt kommunisták diktatúráját fedi és mihelyt győz a demokratikus ellenzék, a rendszer katonai diktatúrává alakul, hogy az 1989. december 22. utáni vérengzésért felelős új vezetők irhájukat mentsék. Nos, nem így történt, a Demokratikus Konvenció 1996-os győzelme után az új elit kiegyezett a régivel, elmaradt az igazságtétel.
Az új rendszernek is megvannak a diktatorikus vonásai (gondoljunk csak a Mikó-kollégium ügyére vagy az utóbbi idők magyarellenes gesztusaira, a csíkkozmási „Községháza” felirat eltávolíttatására, a székely zászló elleni megújult erejű hadjáratra vagy a kézdivásárhelyi esetre, Beke István egyértelműen koholt váddal alapján való letartóztatására), de összességében sokkal elviselhetőbb a korábbinál, ha korlátok között is, de élhetünk szabadságjogaink nagy részével, köztük a mozgásszabadsággal, szólásszabadsággal. S bár minden bizonnyal hamisítanak a választásokon bizonyos mértékben, de azért mégiscsak működik a pártverseny.
26 év távlatából úgy tűnik, hogy 1989 december 16.-án a demokratikus erők csatát nyertek, majd háborút kihozták döntetlenre.
Más szóval: a régi elit nagy része átmentette magát és kiegyezett a társadalommal, illetve az új elittel. Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Gyanús jóhiszeműség
A Securitate – akaratán kívül – jelentésében rendkívül kedvező képet festett Domokos Gézáról.
Domokos Géza egyike azoknak, akikkel kapcsolatban a titkosszolgálati irattárak megnyitása után sem kell megváltoztatnunk a véleményünket – mondja D. Lőrincz József politológus, aki tavasszal kapta kézhez a 2007-ben elhunyt író, szerkesztő és politikus megfigyelési aktáit. Az egyelőre nem publikált iratokból kirajzolódó Domokos-kép alapján érthetővé válik, hogyan lett az egykori kommunista blokk országaiban is egyedülálló jelenséggé az idén 45 éves Kriterion Kiadó.
Az erdélyi magyarság számára a Kriterion több volt kiadónál. Pedig kirakatintézménynek készült. A Nicolae Ceausescu és a magyar értelmiségiek között létrejött alku eredményeként, 1970-ben alapított intézményt főleg a kortárs és elsősorban a román művek kiadására szánták. Ennek ellenére a Kriterionnál olyan klasszikus és két világháború közötti magyar, illetve világirodalmi alkotások is napvilágot láttak, amelyek a magyarországi kiadók kínálatából is hiányoztak.
De a legizgalmasabb kérdés az, hogy miként vált a Kriterion gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló informális hálózattá, és hogyan tudott fennmaradni a mindenható állampárt egyre fokozódó nyomása ellenére. A válaszokhoz fontos adalékokkal szolgálhatnak Domokos Géza megfigyelési aktái, amelyekbe a Lőrincz D. József kolozsvári kutatóval, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Politológia Karának adjunktusával folytatott beszélgetésünk révén kaptunk betekintést.
A 33 kötetből álló Domokos-dossziéban az első jelentés 1975-ből származik, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Az iratokat elemezve szembeötlő, hogy mennyire szoros kapcsolat van a nyilvános és a korábban titkos információk között. Vagyis a dossziékban fellelhető általános kép Domokos Gézáról mint emberről megegyezik azzal, ami értelmiségi körökben kialakult róla.
– Egész biztos, hogy nem volt együttműködő, hogy egy széles látókörű értelmiségi volt. Hogy teljesen jóhiszeműen megpróbált segíteni azokon a kisebbségi közösségeken is, amelyek kulturális szempontból a magyar vagy a német közösségnél nehezebb helyzetben voltak. Hogy a jóhiszeműségét úgy látták, ahogy ez megnyilvánult, tehát nem képzelt senki mögé rejtett érdeket, például hogy valamilyen magyar érdek vezeti, amikor megpróbál tatár vagy zsidó könyvet kiadni – sorolja Lőrincz. Vannak nyomok legalább két helyen arra, hogy a Securitate ezt döbbenetesnek találta. Világosan megfogalmazták, hogy a magyar vagy a német könyvkiadás még indokolható – mert ezek népes kisebbségek, és a kultúrájuknak valamelyes nemzetközi súlya van –, de azt végképp nem értették, hogy miért kell lipován vagy tatár, vagy szlovák könyvet kiadni. Domokos Gézát ez gyanússá tette, ez volt az egyik ok, amiért javasolták a megfigyelését.
A Securitate panaszainak a jelentős része Domokos Gézával kapcsolatban arra vonatkozik, hogy nem tartja magát ahhoz, hogy ő egy szerény kisebbségi könyvkiadó igazgatója, amelyik főleg azzal foglalkozik, hogy román szerzőket fordít magyarra, és kiadja a lehetőleg vonalas kortárs magyar szerzők műveit. A másik probléma az író-olvasó találkozók kapcsán merült fel. És ekkor fogalmazódik meg a vád, hogy tulajdonképpen hálózatot épít. Nem egyszerűen elviszi mindenhova a szerzőket, akik beszélgetnek az olvasókkal, hanem találkozik a helyi értelmiségiekkel. Ezt ugyancsak nagyon veszélyesnek tartották, és egy idő után a találkozókat mindenhol figyelték.
Egy másik kifogás, ami az aktákban gyakran megfogalmazódik, hogy Domokos Géza a magyar ügy képviselőjének „képzeli magát". Alaposan dokumentálták az utókor számára, hogy Domokos Gézát állandóan foglalkoztatta a „népszolgálat" kérdése – vagyis kéretlenül, önkényesen úgy határozta meg magát, mint a magyar ügy védője, szolgálója, támogatója. Holott a Securitate szempontjából ő erre semmilyen felkérést, felhatalmazást nem kapott!
Lőrincz szerint Domokos tényleg másként viszonyult a funkciójához. Úgy tartotta, másoktól eltérően, hogy a tisztséget maximálisan ki kell használni. Ezt jól szemlélteti a „hatok leveléről" – amelyben magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán nyíltan bírálták a rezsimet – formált véleménye.
– Úgy tartotta, hogy ha egy ilyen hatalommal állsz szemben, és ez a hatalom valamilyen cselekvési lehetőséget ad a kezedbe, akkor azt ki kell használni. És ő ezt meg is tette, szerintem – mutatott rá Lőrincz.
A dossziéból nem derül ki, hogy a megfigyelési aktákat továbbküldték-e, és ha igen, hova és kinek. A Román Kommunista Párt archívumában Lőrincz tudomása szerint mindössze néhány oldalnyi irat foglalkozik Domokos Géza tevékenységével, holott egyértelmű, hogy a jelentések „feljebb" mentek. Ez látszik abból, hogy egyes iratokat nagyobb karaktertípussal gépeltek, amiből sejthető, hogy a legmagasabb szintre szánták őket, vagyis Ceausescu kabinetjének.
(A diktátor látása gyenge volt, de nem használt szemüveget, ezért a neki szánt iratok speciális írógépeken készültek.) Egészen furcsának tartja ugyanakkor, hogy Domokost nem távolították el a funkciójából, annak ellenére, hogy egészen korán elmarasztaló jelentések láttak róla napvilágot.
– A Securitate javasol, de a párt nem lép.
A magyar diplomatákkal való kapcsolatai miatt volt egy nagyon kemény beszélgetése az akkori belügyminiszterrel 1987 decemberében. Ekkor nagyon keményen figyelmeztették, hogy ne találkozzon magyar diplomatákkal. Ehhez képest két nap múlva látták beülni Magyarország nagykövetének az autójába.
Domokos Géza megengedte magának, hogy egy csíkszeredai író-olvasó találkozó előtt a kultúrház faláról levétesse a diktátor portréját. Az akták szerint erre intenzív levélváltás kezdődött, a csíkszeredai Securitate pedig leírta, hogy a találkozón jelen volt a megyei propagandatitkár, és elfogadta Domokos érvelését, miszerint nem politikai gyűlésről lévén szó a főtitkár elvtárs portréjának ott nincs semmi keresnivalója.
Hasonló „élményekről" számoltak be a Kriterion korábbi szerkesztői egy májusi bukaresti konferencián, amelyet éppen Domokos Géza születésének 87. évfordulójára időzítettek. H. Szabó Gyula, a Kriterion korábbi szerkesztője és jelenlegi igazgatója úgy vélte, Domokos Géza azért engedhetett meg magának többet másoknál, mert elsősorban politikus volt, jó rétor, és a kommunista pártvezetés bármelyik tagját meg tudta győzni. – A beszélgetés általában elvtársi szemrehányással kezdődött, és azzal ért véget, hogy Domokos elvtársnak igaza van – idézte fel. Helen Diatcu-Schmidt, a német szekció szerkesztője szerint Domokos nagyon jól ismerte a párt dokumentumait, érvelését pedig gyakorta arra építette fel, hogy azokat rosszul értelmezik.
Mindez azért rendkívül fontos, mert a Kriterion jóformán kezdettől fogva a hatalommal való állandó „egyezkedés" révén működhetett, illetve maradhatott fenn.
– A romániai magyar írótársadalomban akkoriban teljesen egyértelmű konszenzus volt arról, hogy a Román Szocialista Köztársaság politikai berendezkedése totalitarizmus, amelyben az asszimilációs törekvések durvák és a végkifejlet felé közelednek. Én ezt akkor is éreztem, később is megfogalmaztam: kulturális genocídium készült. Erről nem is volt mit beszélni. Ezt annyira tudta mindenki, hogy még a nómenklatúra magyar képviselői is tudták.
Ennek a konszenzusnak az ereje és a konszenzus megléte természetessé tette azt, hogy mindenki valamilyen módon védi ott azt a valamit, ahol védeni tudja – idézi Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész megjelenés előtt álló tanulmánya Egyed Péter írót, a kiadó egykori szerkesztőjét. A „genocídium" – amelyre Bartha szerint Domokos irattárának dokumentumai is utalnak – már a hetvenes évek közepétől készült: „már 1973-ban le akarják állítani a Horizont sorozatot, 1974-ben példányszám-korlátozást írnak elő, a nyolcvanas években folyamatosan meg kell harcolni a példányszámokért, 1984-ben a művészeti kiadványok kiadási jogát is elvitatják a Kriteriontól, amelyet ekkor sikerül megvédeni".
Hogy a támogatónak nem mondható közeg ellenére a kiadó fennmaradhatott és kiemelkedő kulturális tevékenységet folytatott, abban az egykori munkatársak szerint hatalmas szerepe volt annak, hogy Domokos Géza kiválóan ismerte a bukaresti és erdélyi viszonyokat, és rendelkezett azokkal a képességekkel és tudással, amelynek révén el tudta fogadtatni magát.
Lőrincz D. József érdekesnek találja, hogy Domokos Géza eltávolítása a kiadó éléről konkrétan csak 1989 nyarán fogalmazódott meg. Az utolsó részletes jelentés 1989 májusából való. Ebben a politikai rendőrség tisztjei jelzik, hogy a megfigyelési alany „ellenséges" magyar nacionalista nézeteket terjeszt, magyar és amerikai diplomatákkal találkozgat, akiknek „téves adatokat" ad a romániai magyarság helyzetéről, érdeklődik a román írók rendszerellenes tevékenysége iránt, sőt magyar írókat hasonlókra ösztönöz. Feltűnik az is, hogy kiadói munkája során a tisztségét arra használja, hogy „értelmezhető és ellenséges tartalmú" műveket jelentessen meg, köztük a két világháború között született irredenta szerzők munkáit, és úgy gondolja, hogy ezzel „az erdélyi magyarok ügyét szolgálja".
– A Securitate akaratán kívül – mai szemmel – rendkívül kedvező képet fest Domokos Gézáról – jegyzi meg a kutató. – Miközben egyre több személyiség múltja megkérdőjeleződik, miközben egyre több esetben jutunk arra a következtetésre, hogy bizonyos elemek nem nagyon férnek meg ugyanabban az életműben, Domokos Gézáról elmondható, hogy a titkosszolgálati iratok megismerése után sem kell megváltoztatnunk róla a véleményünket.
Negyvenöt év
A ma Kolozsváron működő, kizárólag magyar nyelvű munkákat megjelentető Kriterion a rendszerváltás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a legtöbbet, 1987 címet magyarul, összesen 22,9 millió példányban. Klaus Johannis román államfő novemberben a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éve alapított intézményt, a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért, valamint a kisebbségi és a román kultúra kölcsönhatásának előmozdításáért.
Szőcs Levente
nol.hu

Ne legyenek titkosak a forradalom dokumentumai (Megemlékezés Temesváron)
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosításának feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket a forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített.
A résztvevők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a ’89-es dokumentumok titkosságának feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának vezetői, valamint a platformhoz csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
Tőkés László sajtóirodájának közleménye részletesen beszámolt a hétvégi temesvári eseményekről. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László EP-képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését. A december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezés során péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával.
Balogh László a mai magyar közmédia nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó részét is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia során. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanul maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amely a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevésbé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosításának feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Cioloş-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosítás feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legfeljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását.” A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „Temesvár szelleme jelenti azt a lelkierőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neonómenklatúra, az újraalakult Securitate és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
A kézdivásárhelyi diverzióról
A temesvári konferencián elhangzott beszédében Tőkés László kitért a kézdivásárhelyi történésekre is. „Sokak számára nem kétséges, hogy a mostani kézdivásárhelyi terroraffér mögött ugyanazok az erők állnak, akik a vásárhelyi »fekete március« magyarok ellen irányuló forgatókönyvét is megírták. Nevezetesen arról a Román Hírszerző Szolgálatról van szó, amely a Securitate csausiszta gyakorlatát folytatva, időről időre előhúzza a »magyar kártyát«, és az 1989–1990-es »magyar szeparatizmussal« való riogatás vagy a Har–Kov-jelentés diabolikus szellemében a magyar, illetve a székely közösség kriminalizálása és a közvélemény velük való szembeállítása által próbálja leplezni a posztkommunista rezsim romlottságát, és elterelni a figyelmet a romániai társadalom valós problémáiról és válságáról” – fejtette ki. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt a célt szolgálta az a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás is, amely a székelyföldi román civil fórum és a vasgárdista Új Jobboldal hathatós közreműködésével, valamint konstancai, buzăui, prahovai és bukaresti vendégünneplők „importálásával” provokálta a város magyar többségű lakosságát. Ezzel kapcsolatban találóan állapítja meg egy román újságíró, hogy Románia nemzeti ünnepén Kézdivásárhelyen „nem proromán, hanem antimagyar felvonulásra került sor”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi színtérre vinnék az 1989-es forradalom ügyét
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián jelenlévők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannishoz az ügyben, hiszen az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Raluca Prună igazságügyi miniszter is a nemzetközi nyomásgyakorlásban bízik.
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es forradalom napjaiban a Szekuritáté, a rendőrség és a katonaság készített.
A konferencia résztvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a '89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői, valamint a platformhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
A konferenciát követő sajtótájékoztatón Göran Lindbad, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának svéd elnöke elmondta, hogy a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja. Neela Winklemanova, a platform cseh igazgatója rámutatott, hogy eddig nem folyamodtak hasonló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseiket több európai kormány is támogatta, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Hozzátette, az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független, technokrata Cioloş-kormány idején van esély a titkosság feloldására. A civil aktivista elmondta, a temesvári Justice 2.0 konferencia címében a számok arra utalnak, hogy a romániai társadalom nem számíthat a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, így a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni.
„Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását" – hívta fel a figyelmet Tőkés László EP-képviselő.
A konferencián az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Tőkés arra emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen évekkel ezelőtt kezdeményezte: a Kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye Temesváron legyen.
A forradalom dossziéjának titkosítása kapcsán Raluca Prună igazságügyi miniszter is megszólalt, rámutatva: meggyőződése, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései nyomán a hazai igazságszolgáltatás egyformán kezeli majd a forradalom és a bányászjárás dokumentumait. A tárcavezető ezt azután jelentette ki, hogy pénteken találkozott Teodor Marieşsel, a 21 Decembrie 1989 Egyesület elnökével. Utóbbi elmondta, a miniszter időt kért, hogy tájékozódhasson az ügyészségen a forradalom dossziéjáról, a következő találkozóra január 5-én kerül sor.
Temesváron egyébként a hétvégén is tartottak a megemlékezések – vasárnap a szirénák is megszólaltak, emlékeztetve a 26 évvel ezelőtti eseményekre.
Krónika (Kolozsvár)

Könyvbemutató, kellemes együttlét Erdőhegyen
„Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened.2
(5 Móz. 8, 2a)
„Írd meg amiket láttál”
(Jel 1, 19a)
Nem mindennapi könyvbemutatót szervezett szombaton délután az Erdélyi Magyar Néppárt kisjenői szervezete az erdőhegyi református Közösségi Házban.
Borgya Rozália kisjenői Néppárt-elnök szervezésében egy műsoros esttel egybekötött könyvbemutatón vehettek részt a kisjenői és környékbeli magyarok. Először Burián Sándor Arad megyei Néppárt-elnök köszöntötte a vendégeket és a megjelent nagyszámú érdeklődőt, könyvbarátot. Meleg Vilmos nagyváradi színművész következett, aki egy magával ragadó lendületű előadásban egy versfüzért adott elő klasszikus költőink hazafias verseiből. Utána Hotăran Victoria Bernadett ágyai tanuló énekelt el tiszta, csengő hangon két karácsonyi és egy Erdélyről szóló dalt. Végül Orbán Ágota mondta el Illyés Gyula Haza a magasban című versét. A produkciók között Borgya József citerán betyárénekeket játszott és énekelt.
Az est második részében baráti beszélgetés keretében bemutattuk Molnár Kálmán, a Zilahi Református Egyházmegye nyugalmazott esperesének, Szilágysági szabadító karácsony – Tővisháti megemlékezések című könyvét. Megtudhattuk, milyen volt 30 évvel ezelőtt a Securitate „gyónásaira” járni, főleg azoknak, akik nem akartak ezzel az ördögi szervezettel együttműködni. Milyen volt látni a régi rendszer utolsó, kétségbeesett lépéseit és a fordulat után a remény első sugarait. Majd részt venni a magyarság önszerveződésében, és megtapasztalni a csalódottságot, amikor rövid idő múlva, az egyházon belül is, a változást élete kockáztatásával elindító Tőkés László püspök ellen fordultak, és hagyták cserben a magyar emberek. A keserű hangulat oldására rátértünk az esperes úr egy másik, kevesek által ismert művére: a 2013-ban készített életinterjúra, amely nem került nyomdába, csak a világhálón elérhető. Ebben a kötetben mesél Molnár Kálmán többek között az ágyai gyermekkoráról és a kisjenői iskolás éveiről. A közönség élvezettel hallgatta az anekdotákat, majd kérdéseket tehetett fel a szerzőnek.
Az est végén a szervezők szeretetvendégséget tartottak a megjelenteknek.
A beszélgetések és könyvbemutató végén kiderült, hogy 26 évvel a rendszerváltás után az erdélyi magyarok talán jobban félnek, mint a kommunista rendszer idején. Kérdés, hogy mitől?
Molnár Kálmánnal együtt mi is valljuk:
„Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
(Zsidókhoz írt levél, 10, 30)
dr. Burián Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azt a luxusnyugdíját!
Antal István felrobbantotta az internetet 
Csak a legnagyobbaknak sikerül egyetlen sajtótájékoztatón az egész internetet felrobbantani, mindenkit maga ellen hangolni. Nos, ez most Antal István RMDSZ-es udvarhelyszéki képviselőnek összejött. Nem kellett egyebet tennie, mint elmondania véleményét a honatyáknak kedvező nyugdíj-kiegészítésről.
Hétfői székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Antal kifejezte egyetértését azzal, hogy nyugdíjas korukban a parlamenti képviselők – mandátumaik függvényében – 1550 és 4600 lej közötti pluszjuttatásban részesülnek. Mint mondta, valóban vannak olyan tisztségviselők, akik ezt nem érdemlik meg, de többségük igen – főleg a székelyföldiek, akik részt vettek a rendszerváltás után az ország alakításában, fejlesztésében. Nézete szerint ők inkább megérdemlik, mint a „közel százezer katonatiszt, akik kukoricaszedő századokat vezettek ’89 előtt”, vagy a Szekuritáté volt munkatársai, akiknek egyébként már korábban megítélte ezt a parlament.
A fenti gondolatokat közlő Székelyhon portálon tegnap délutánig nem kevesebb mint 110 kommentet írtak a cikkhez, a képviselőt – egyetlen, ám nagyon aktív hozzászóló kivételével – különféle válogatott szavakkal küldvén el a különféle nemi szervekbe, melegebb éghajlatra, valamint képtelennél képtelenebb helyekre. A hozzászólók különösen azt „lájkolták”, ha jár a katonatiszteknek és a szekusoknak, akkor a parlamentereknek is járjon, és rámutattak, hogy az ő nyugdíjukat is a parlament szavazta meg (mivelhogy közöttük is sok volt a szekus és a katonatiszt). Alább idézünk pár hozzászólást: 
„Amíg a nép nagy része a nyomor határán tengeti életét, óriási pofátlanság ilyen kijelentéseket tenni!!! Nem beszélve az ország „fejlődéséről”, amiben önök buzgón segédkeztek: a teljes ipar felszámolása, az erdők kiirtása stb...”
„Szégyentelenek a mieink is és a románok is. Nem szégyellik felvenni azt a horribilis összeget, holott más atyafiaknak alig jut a mindennapi kenyérre. Azért válasszon meg titeket a becsületes adófizető, hogy dúskáljatok az ő pénzén? Rabló gazemberek vagytok egytől egyig. 26 év alatt nem tudtátok kivívni az autonómiát, mert csak bársonyszék kellett nektek a kormányban és a parlamentben.”
„Kíváncsi vagyok, a többi képviselő miért szavazta meg. Őket miért nem kérdezi meg az újságíró? Az öreg legalább felvállalta, a többi surmó sunyít, hallgat, hátha őt nem veszik észre. Ezért kellene a sajtó kérdezze őket. Szarháziak.”
„Ne bántsátok! Sem őt, sem a többit. Nem szeretnétek ti sem a bőrükben lenni, amikor rádöbbennek, hogy a saját gyermekeiknek és unokáiknak ugyanúgy élhetetlenné tették a hazájukat, mint a tieiteknek, enyéimnek! Kiirtották az erdőket, elloptak mindent a köztől, ami mozdítható volt, de az ő unokáik is ugyanúgy pénzért veszik majd a levegőt, mint más! Én, te legalább reggel tükörbe tudunk nézni, anélkül hogy szembe kellejen köpnünk magunkat.”
Ezek után a Főtér.ro portálnak eszébe jutott, hogy Antal István volt az, aki három évvel ezelőtt, a székelydobói ravatalozó avatóján azt bírta mondani: a ravatalozó építése a közösség jövőbe vetett hitét tükrözi… Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem)  Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat.  Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.  Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!)  A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk) 
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)