Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)
– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók kö­rében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről...
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen.
Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből?
– Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem.
– 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál.
– De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
– Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését?
– Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra?
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja.
– Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válo­gatást?
– Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások.
– Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám...
Székely Ferenc
TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén kü­löndíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki bizonyított és aki nem
A kommunista diktatúra esztendeiben hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a köznapi terror, a személyi kultusz, az emberi és polgári jogok rendszeres csorbulása mellett a magánélet titkosszolgálati górcső alá vétele, a korrupció és a hazugság is kizárólag e rendszer sajátossága. És bezzeg „a szabad, demokratikus, kapitalista Nyugaton” ez másként van. Úgy véltük, hogy ha a térség országainak nyugati mintájú társadalmi berendezkedése lesz, e negatív jelenségek eltűnnek – egyesek egy csapásra, mások fokozatosan.
Ehelyett azt kell tapasztalnunk, hogy a világ első számú nagyhatalma, a „demokratikus mintaállam” a magánélet szentségével mit sem törődve lehallgatja az egész világot. A korrupció kisebb-nagyobb mértékben valamennyi országban jelen van – az Egyesült Államokban még legalizált formát is adtak neki, lobbizásnak nevezik –, a politikai hazugság, az orwelli „duplagondolkodás” és az „újbeszél” nélkülözhetetlen „demokratikus” rendszerelem. S ami a leglehangolóbb: úgyszólván semmiféle következménye sincs, ha valakit hazugságon érnek. Idézhető bőven határon inneni s túli példa az elmúlt 25 évből.
Hazugságfolyam
Horn Gyula ismételgethette monomániásan, hogy az MSZP soha nem hazudott ellenfeleiről, miközben a „magyar” baloldal a kezdet kezdetétől mindmáig társadalmi osztályok, politikai erők, vetélytársak és történelmi személyiségek rágalmazására, diabolizálására építette politikai kommunikációját. Nyilatkozhatta azelső választást kis híján megnyerő SZDSZ pártigazgatója, Vidos Tibor 1990-ben (!) a New York Times-nak, hogy Magyarországon nem bocsátják meg a zsidóknak, hogy zsidók, s hogy gyűlölik őket. Hazudhatott Kovács László zsinórban, még a Népszabadság is azt írta róla, hogy „Jó napot, hazudta Kovács László”, nem történt semmi. Illetve állítható, hogy az álbaloldal 2010-es történelmi bukásában ez is benne volt. Lehet, hogy így van, de benne volt a minősíthetetlenül gyenge kormányzás, a választók lenézése, a magyar állam szétzilálása és eladósítása, a magyar öntudat elleni folyamatos támadás s még sorolhatnánk. Talán a lelepleződött hazugságok is belejátszottak e fordulatba.
Kérdés: Erdélyben mikor fogjuk azt tapasztalni, hogy a hazugságon kapott politikus úgy jár, mint főhazug Gyurcsány, aki bárhogy próbálkozik visszakerülni az életképes alternatívát nyújtani tudó politikusok közé, megmarad egy törpepártelnökének. A mi tájainkon Frunda György az a politikus, akit messze legtöbbször kaptunk hazugságon és/vagy félrevezetésen. Ha nem szólunk semmiről, ami politikai értékelés kérdése lehet – arról, hogy a közel három éve már elkésett 1992 októberi Kolozsvári (autonómia-)Nyilatkozatot elsietettnek nevezte, hogy miket írt és mondott Neptun-ügyről, hogy az „ő információi szerint” az erdélyi magyarság nagy része 1992-ben „nem akart” autonómiát, hogy már 1993-ban kormányon szerette volna látni az RMDSZ-t –, s csak az állításai közül tényszerűen, fehéren-feketén cáfolható állításait tekintjük, máris akkora a lista, hogy az egyes hamis állítások kontextussal együtt való bemutatása szétfeszítené e kis írás kereteit.
De hogy ne maradjon testetlen vád a fenti megállapítás, hadd említsünk fel néhány példát címszavakban, utalásszerűen. Frunda György 1996-ban egy, a HVG-nek adott interjújában egyszerre állított hamisat a magyar–román alapszerződés lábjegyzetének tartalmával kapcsolatban és az államelnökjelölő SZKT szavazati eredményeiről. Az 1999-es csíkszeredai RMDSZ-kongresszuson letagadta, hogy Horvátország állampolgárságot adott volna a határon túli horvátoknak, miközben addigra azt is tudni lehetett, hogy a Krassó-Szörény megyei horvát falvak épp ettől telítődtek új élettel. Azt nyilatkozta 2001-ben, hogy szerinte a kulturális autonómia biztosított az erdélyi magyarság számára Romániában, miközben tankönyvkommandók kotorásztak gyermekeink táskájában országszerte, s mindmáig még azt is Bukarestben döntik el, milyen nevet vehet fel egy székelyföldi magyar oktatási intézmény. Egy kulcsfontosságú 2002-es szabályzatfelügyelő bizottsági döntésről – amelynek szövegében az szerepelt, hogy a döntés jogerős – szemrebbenés nélkül azt állította, hogy nem jogerős, és ismételt kérésre sem volt hajlandó azt SZKT elnökként felolvasni. 2007-ben előbb fogadkozott, hogy az RMDSZ nem folytat negatív kampányt, majd néhány napra rá azt állította, hogy Tőkés László „az erdélyi magyarság ellen” indul európai parlamenti mandátumért. Azután itt van a nemrégiben előkerült kérdés, a Szekuritátéval való együttműködés ügye, ami nem sokakat lephetett meg, mint ahogy Frunda reakciója sem, aki mindent tagad. Nos, várjuk meg, hogy valóban perre viszi-e a dolgot, és hogy mi lesz a per végkimenetele.
Frunda visszalő
S miért ne említsük a legfrissebb esetet?
Miután Kincses Előd nyílt levélben szólította föl, hogy mondjon le a plagizáló és korrupcióval vélhetően nem alaptalanul vádolt román miniszterelnök tanácsadói posztjáról, követve egykori szenátortársa, Eckstein-Kovács Péter elvszerű példáját, Frunda erőteljesen védelmébe vette Pontát, nem kevesebbet állítva, mint hogy a román kormányfő nem sorolható a magyarellenes politikusok közé. Sőt, ezt még azzal is megfejelte, hogy az RMDSZ kormányból való távozása után nem csorbultak a magyarság jogai. A magyarellenesség kérdésében kötetekre rúgnak Pontának és elvtársainak Frunda állítását cáfoló sovén megnyilatkozásai, s azt is érdemes megemlíteni, hogy Ponta első, még a 2012-es választásokat megelőző, puccsízű kormányra jutása idején olyan magyarellenes hecckampány zajlott, amelyre egymástól független értékelések szerint csak a kilencvenes évek elején volt példa. S hogy nem csorbulnának folyamatosan a magyarság jogai? Ilyet csak az állíthat, aki nem néz tévét, nem hallgat rádiót, nem lapozza fel az újságokat, s minden hír elől elzárkózik. A MOGYE-ügytől a székely zászló kálváriáján át nagyjaink (Wass Albert, Nyírő József) emléke ápolásának megakadályozásáig igen hosszú a jogcsorbulások sora.
De Frunda nem elégszik meg ennyivel, visszalő Kincsesre. Szerinte a jeles ügyvéd frusztrált, mert egykor kollégák voltak, s ő, mármint Frunda bizonyított, míg Kincses nem. Igen, valóban kollégák voltak, a különbség közöttük az, hogy Kincses mindig is magyarnak vallotta magát, míg Frunda kevésbé, erre megannyi marosvásárhelyi tanú akad. Kincses vállalta Tőkés László védelmét a román kommunista terrorállammal szemben 1989-ben, míg Frunda nem, Kincses megmaradt hithű autonomista politikusnak, míg Frunda abban jeleskedett, hogy aláaknázza az autonómiatörekvéseket. Elég csak azt az esetet említeni, amikor bekérte magát az Európa Tanács elnöke és Izsák Balázs közötti találkozóra, s élből kontrázta a Székely Nemzeti Tanács elnökének állításait.
S ilyen múlttal, íme, Frunda veszi magának a bátorságot, hogy ítélkezzék az emberi, erkölcsi és politikusi integritását minden körülmények között megőrző Kincses felett. Ezt sem hittük volna negyed évszázada, egy új rendszer küszöbén.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Logikai terror, a terror logikája
Több mint húsz esztendeje az RMDSZ két Hargita megyei képviselője, András Imre és Borbély Imre közös tanulmánnyal jelentkeztek az Erdélyi Napló hasábjain, amelyben azt a pszichoterrort elemezték, amivel a román politikum és a mögötte meghúzódó stratégiai tervezőműhelyek kezelhetővé, engedelmes bábbá igyekeztek tenni az RMDSZ frakciót. A pszichoterror alkalmazott módszertana ismerős lehetett a Szekuritáté gyakorlatából a jó tiszt/rossz tiszt leosztástól egészen a logikai terrorig. Aki Ceauşescu hírhedt titkosrendőrségét közvetlen közelről megtapasztalta – tegyem hozzá, nekem ehhez nem volt balszerencsém, de jó néhány barátomnak és családtagomnak igen, így első kézből való információkkal rendelkezem e témában –, tudta, hogy egyik előszeretettel alkalmazott módszerük a nyilvánvalóan képtelen állítások előadása volt. Ezektől a kihallgatott áldozat még kiszolgáltatottabbnak érezhette magát, hiszen megfosztották egyetlen reményétől, a logikus érveléstől. Napjaink hivatalos, a balliberális erők által dominált kommunikációjának egyik fő tudatos – tervszerű vagy sem – sajátossága a nyilvánvaló badarságok valóságként való beállítása. Ez egyes esetekben nyílt hatalmi pozícióból történik, ergo a szekusmódszerrel való párhuzam még erősebb.
Ki gyújtotta meg a kanócot?
Az új világrend origója, ugyebár, 2001. szeptember 11., az erre való hivatkozással lehetett radikálisan korlátozni az emberi és polgári jogokat, embereket drónokról lelövöldözni bírói ítélet nélkül, foglyokat kínozni, háborút viselni bármely, tetszőlegesen kiválasztott ország ellen. Ez a kiindulópont, ez a szánalmasan megrendezett „önbetörés”, ez a tragikomikus „önmerénylet”, aminek hivatalos magyarázata egyrészt hiányos (a 7-es épület összedőlésére egyszerűen nincs indoklás, az csak úgy, a pszichikai sokk hatására dőlt össze, szolidaritást vállalva testvéreivel), másrészt ütközik a fizika törvényeivel. Az épület ugyanis egyrészt nem omolhatott össze a repülőgépek üzemanyagtartályából kifolyt kerozin meggyulladásától, mivel e szubsztancia nem képes akkora hőt fejleszteni, ami megolvasztja az acélt, másrészt egy épület csak akkor dőlhet össze a szabadesés sebességével, ha berobbantják, ellenkező esetben minden újabb magát megadó emelet lassítja az összeomlás folyamatát. A világ hivatalos politikai kommunikációja mindmáig mégis úgy hivatkozik az eseményre, mint terrortámadásra. Mindenki tudta, hogy Irak ismételt lerohanásának az állítólagos tömegpusztító fegyverek nem okát, csak ürügyét képezik, mégsem leplezte le senki a világ első számú nagyhatalmának demagógiáját. És áll ugyanez Afganisztán megtámadására is. A sor persze folytatható a „demokráciaexport” tragikus példáival.
Orbán Viktor a magyar nagykövetek előtt tartott 2015. szeptember 7-i, túlzás nélkül történelminek nevezhető beszédében nyíltan rámutatott arra, kik a felelősek azért, hogy Európa irányában új és új tömegek indulnak el. Azt nem várhattuk el tőle, hogy azt a kérdést is kibontsa, hogy nemcsak a történelmi kontextus köszönhető az Egyesült Államoknak, de nagy valószínűséggel a kanóc lángra lobbantása is: a népmozgás „indukált spontaneitással” való beindítása, magyarán részbeni finanszírozása. A magyar miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a helyzet előidézéséért felelős országok, Izrael és az Egyesült Államok illetékesei kijelentették: ők nem fogadnak be menekülteket, mint ahogy egyébként abszurd módon az olajban gazdag arab jóléti államok sem, holott ezeknek nem kellene megküzdeni a muzulmán tömegek alapvető kulturális másságával.
Csak a balliberális ideológiai mákonytól elbódult, saját érdekeit felismerni képtelen vagy nem akaró Európa vezetői tárják szélesre a kontinens kapuit. És próbálják az irányított sajtó útján megnyerni saját közvéleményüket a kulturális szintű kollektív öngyilkossághoz. Orbán is rámutatott arra, hogy az e témában sokat leckéztetett magyarság sajtója sokkal színesebb ebben a kérdésben is, mint a nyugati. Az irányított, áldemokratikus sajtó kérdésében Udo Ulfkotte híres könyvének megjelenése óta nem kell sokat érvelni, e munka bemutatja a háttérből való irányítás konkrét módszertanát.
Imázsápolás
Abban is igaza van a magyar kormányfőnek, hogy a nyugat-európai politikai vezetés és a formálisan képviselt lakosság között jelentős nézetkülönbség van a bevándorlás kérdésében, ami demokratikus államokban hosszú távon szerinte nem fenntartható. S hogy a bölcs politikai vezetők az irányított médián túl e szakadékot próbálják a szabadság és a szolidaritás jelszavai alatt eltüntetni, elhazudni a kommunista rendszerre emlékeztető cenzúrával. Angela Merkel nyíltan felkérte a Facebookot, hogy törölje az idegenellenes hozzászólásokat. Márpedig, aki rámutat e katasztrófapolitika várható következményeire, aki nem támogatja a muzulmán beözönlést, aki esetleg híreket oszt meg a bevándorlók által elkövetett konkrét atrocitásokról, az rögtön idegenellenesnek bélyegezhető. És cenzúrázható. Közben a balliberális média a legotrombább logikai terror alatt tartja a lakosságot, a helyzet totális elferdítésével, a robbanásveszély elhazudásával, a már felmerült problémák bagatellizálásával vagy letagadásával, s az új honfoglalók hazug imázsápolásával. Mindezt fokozza a nyugat-európai vezetők képmutatásnak is nevezhető cinizmusa, a gyakorlat és a szólamok közötti égbekiáltó eltérés: Franciaország egyik oldalról maga is falat emel, másik oldalról a külügyminiszter a schengeni kötelezettségének eleget tevő Magyarország által emelt kerítést botrányosnak nevezi.
Mi másnak nevezhető, mint logikai terrornak az, amikor a fősodratú európai média azzal riogat, hogy Magyarország lezárta a határait? A határzárlat azt jelenti, hogy lezárják a határátkelőket, és azon se ki, se be nem közlekedhet senki. 1989 forró decemberében, közvetlenül a diktátor bukása előtt hírlett úgy, hogy néhány napig Románia tényleges határzárt hirdetett. Magyarország mindössze megnehezítette a kerítéssel az illegális határátlépést, amit a minap szabálysértésből börtönnel büntetendő bűncselekménnyé minősített át a parlament. Az ország törvényhozó testülete remélhetőleg arra is engedélyt ad majd, hogy a magyar hadsereg is bevethető legyen a határ védelmében. Abszurd, hogy erre külön felhatalmazás kell, hiszen a határ védelme a hadsereg egyik elsőrendű funkciója, de ha ezt írja elő az alkotmányos rend, akkor jobb a jog talaján állni. A már többször idézett beszéd egyik fő üzenete amúgy az volt, hogy Magyarország kőkeményen ragaszkodik a vonatkozó jogi normák betartásához, akkor is, ha mások jogot sértenek, és akkor is, ha közben az érvényes nemzetközi jogi normák betartóit bírálják.
Visegrád üzenete
Európa vezetői struccpolitikát folytatnak, a vezetők homokba dugják a fejüket. Az eredmény pedig könnyen megjósolható, ha mindez így folytatódik. Márpedig semmi jel nem mutat arra, hogy megváltoznának a peremfeltételek. Európa vezető hatalmai „kvótákban” gondolkodnak, nem pedig abban, hogy végre kimondják: Európa maradjon az európaiaké, és a továbbiakban senki ne induljon el ebbe az irányba, mert visszafordítják. Így aztán fölöttébb valószínűtlen, hogy megálljon az áradat, inkább annak fokozódása valószínűsíthető.
Halvány reménysugarat a nyugati politikusok által bírált közép-európai összefogás, a visegrádiak e kérdésbeli egyetértése jelent. A magyarokat nem különösebben szívlelő Robert Fico állt ki a minap Orbán Viktor mellett, rámutatva a lényegre: a magyarokat ért bírálat érthetetlen és megalapozatlan, hiszen ők nem tesznek mást, mint megvédik az unió határait. Ami nemcsak joguk, de a schengeni egyezményből fakadó kötelességük is.
A nagy kérdés, hogy lesz-e erejük a visegrádiaknak józan érvekkel, valós helyzetértékeléssel és saját államaik kulturális arculatához való ragaszkodásukkal megtörni a hamis, szemforgató, farizeus politikai korrektség logikai terrorját.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nagyváradi ötvenhatosok emlékjele
Összesen 550 év börtönre ítélték 1961-ben azt az 58 nagyváradi magyar diákot és tanárt, akiket mintegy 400 kihallgatott személy közül emeltek ki az 56-os forradalom erdélyi megtorlásaként. Meghurcoltatásukra Nagyváradon emlékművel emlékeztek a hétvégén.
Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot követő erdélyi megtorlásokból a nagyváradi Szekuritáté és a kommunista bíróság is „derekasan” kivette a részét: 1961 őszén 58 személyt ítéltek el összesen 550 év börtönre. Nagyváradon az egykori premontrei főgimnáziumban tanuló 13–16 éves diákok 1956. október 25-én megalakították a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. A román államvédelmi hatóság nagy erőkkel fogott hozzá a szervezkedés legapróbb részleteinek a felderítésére: mintegy négyszáz diákot, tanárt és szülőt hurcolt meg, de végül „csak” 58 személyt ítélt el hosszú börtönévekre. Rájuk emlékeztek 2015. szeptember 20-án a nagyváradi 56-os emlékparkban. A Deák Árpád szobrászművész által készített emlékmű mind az 58 elítélt nevét tartalmazza.
Az ünnepséget megnyitó vasárnap délelőtti istentisztelet keretében idézték fel a jó hatvan évvel ezelőtt történteket. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntőbeszédében emlékeztetett: Magyarországon a forradalmat torolták meg, Romániában nem is volt forradalom 1956-ban, mégis megtorolták! A magyar 56-tal való romániai szolidaritás durva megbüntetésével a kommunista rezsim azt célozta, hogy megfélemlítse az erdélyi magyarságot és mindenkit, aki a szabadságról egyáltalán álmodozni mert. „A múltba nézés azt is megköveteli, hogy felleltározzuk: mivel rendelkeztünk a trianoni sorscsapás előtt, illetve után, mit vettek el tőlünk a diktatúrák, mit sikerült visszaszereznünk, visszaépítenünk. Vannak eredményeink, de nem lehetünk elégedettek, ráadásul az európai és világpolitikai fejlemények is aggodalomra adnak okot. Hitünk és nemzetünk hőseinek szabadságszeretete, bizonyságtétele, bátorsága, kitartása és kiállása, tettrekészsége és elszántsága kell lebegjen szemünk előtt kétségeink közepette” – mondotta Tőkés László.
Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi közíró, az erdélyi ’56 kutatója és történésze maga is kiemelte: a forradalom leverését követő romániai perek kimondottan azt szolgálták, hogy a nacionalista diktatúra szétverje, felszámolja, ellehetetlenítse a magyar intézményeket, szervezeteket, közösségeket. A történelmi magyar egyházak mellett a román értelmiséget is megérintette a megtorlás jeges szele. Felsorolta a legdrasztikusabb eseteket, emlékeztetve: a brassói központú Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége után a nagyváradi SZVISZ volt a legnagyobb szervezkedés, amely 1956 után is próbált országos hálózattá terebélyesedni. Ezeket a rezsim titkosszolgálata fokozatosan göngyölítette fel, hogy aztán „a népi demokratikus rendszer megdöntése és Erdély visszacsatolása egy burzsoá Magyarországhoz” vádjával 1960 októberében – a diákok nagykorúvá válásával – megkezdje letartóztatásukat. Az egy év múlva meghozott ítéletekben 3-tól 25 évig tartó, börtönben letöltendő kényszermunkára ítélte a katonai törvényszék a SZVISZ-perben szereplőket, köztük két olyan ismert magyartanárt is, akik nem is tudtak tanítványaik szervezkedéséről. Az elítéltek megjárták a poklok poklát, az 1964-es amnesztiával szabadulhattak végül. Tófalvi Zoltán azt is elmondta: tíz vaskos kötetben tervezi megjelentetni a romániai ’56 dokumentumait, ezek közül öt már meg is jelent.
Pálfi József váradréti lelkipásztor az emlékműállítás előzményeiről is beszélt. Amikor a kezdeményező, az érmihályfalvi Török László megkereste azzal, hogy emlékjelet kívánnak állítani az egykori ifjaknak, természetesnek vette, hogy az egyházközség melléjük áll, már csak azért is, mert mintha kikopott volna a köztudatból, hogy „Nagyváradon is volt ’56”.
Az 1961-ben börtönbüntetésre ítélt partiumi ötvenhatosok egy csoportja a nagyváradi emlékműnél
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kollektivizálás Háromszéken
Hatvanöt éve, szeptember 23-áról 24-ére virradó éjszaka hurcolták el a bő egy évvel korábban sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre szállított háromszéki földbirtokosokat a még távolabbi kényszerlakhelyre, a Duna-csatornához. Részleteket közlünk Márton László történész készülő könyvéből, amely korabeli dokumentumok alapján faluról falura rekonstruálja a háromszéki kollektivizálás történetét.
Lázongás és megtorlás
A szervezés
Románia más megyéihez hasonlóan 1949-ben Háromszéken is megkezdődött a kollektív gazdaságok megszervezése. A megyei párttitkár Tóth Géza, Luka László féltestvére helyismerettel rendelkezett, az iratok tanúsága szerint az ő kezében volt a megye vezetése, a közös gazdaságok szervezését is gyakorlatilag ő irányította. (...)
Az első kollektív gazdaságot Torján avatták fel 1949. augusztus 14-én; a szervezés folyamán az ottani állami gazdaság alkalmazottjainak egy részét átterelték a leendő gazdaságba. Ezt követően Angyaloson (1950. május 28.), s az ottanival párhuzamosan Lemhényben is közös gazdaságot alakítottak, ami presztízskérdés is volt: innen származott Luka László/Vasile Luca, akkor Központi Bizottság-tag és pénzügyminiszter – 1950. június 11-én avatták fel, stílszerűen róla nevezve el.
1950. júniusában megváltozott az addigi, a kollektivizálással szembeni viszonylag mérsékelt irányvonal, 14-én megyei pártaktívaülésen kritizálták a Kovásza és az Uzon járásbeli pártbizottság tagjait, mert nem avattak fel még egyetlen kollektív gazdaságot sem.
Tóth Géza és Tóth Ernő felkereste a kézdivásárhelyi járási pártbizottság titkárát, Ábrahám Sándort, aki elmondta, hogy Kézdi járásban miként szervezik a kollektív gazdaságokat: nyomásgyakorlást alkalmaznak, ha pedig ez nem használ, az ellenszegülőket a Milíciára vagy a Securitatéra hívatják, ahol odaadnak a fogvatartottnak egy alapszabályzatot tanulmányozni, és mindennap megkérdik, hogy mit tanult, egész addig, míg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Ha gyereke van az iskolában, hazaküldik, elmagyarázva, hogy addig nem mehet vissza, míg az édesapja be nem lép. Ha valakinek valamilyen múltbeli kihágása volt, hívatják a Milíciára vagy a Securitatéra, és addig fenyegetik, míg kollektivista lesz belőle.
Ezután Tóth Ernő utasította Zsigmond János és Csákány Géza járási pártaktivistákat a komolyabb szervezőmunkára: „a szervezésnek mennie kell, csupán vér ne folyjék”, mondta nekik, ettől kezdve a Kovászna járási szervezés is nyomásgyakorló és erőszakos módszerekkel folyt.
Ennek eredményeképp az addig nehéz terepnek számító Háromszék megyében 1950. július 23-án egyszerre hét közös gazdaságot is sikerült avatni, elérvén – határidő előtt – a kitűzött tervet, a 14 kollektív létrehozását. Nagy Mihály megyei pártelsőtitkár közlése szerint megpróbáltak túlteljesíteni, ezért elkezdték további tíz szervezését, s a feszített munka nyomán augusztus végéig még hat kollektív gazdaságot avattak fel a megyében. (…)
Időközben azonban a robbanáspontig fokozódott a feszültség az erőszakos kollektivizálás miatt.
Feszültség Törvénytelenség, erőszak már az 1950. június 16-ai ülés előtt is történt. A kollektivizálás során a vidéki társadalomból elsősorban a nincstelenek és kis földterülettel rendelkezők álltak be legkönnyebben az új gazdaságba, mivel számukra új, felemelkedéssel kecsegtető lehetőség nyílott: a nincstelenek az alapszabályzatnak megfelelően 25–50 ár területet kaphattak saját használatra, és a kevés földterülettel vagy a megfelelő mezőgazdasági felszerelés hiányával küszködőknek pedig a gépesítés lehetősége és az állami támogatás ígérete jelenthetett előrelépést. De csak ezeknek a rétegeknek a belépése a leendő közös gazdaságba annak fenntarthatóságát is veszélyeztette a túl kevés földterületre jutó túl sok tag miatt. Így az az abszurd helyzet is előállt, hogy a propaganda szintjén a rendszer által vidéki szövetségesnek kikiáltott nincstelenek („agrárproletárok”) felvételét szórványosan akadályozták.
A gazdasági működőképesség biztosításáért valamikor 1950 tavaszán a Központi Bizottság mezőgazdasági ügyosztálya egy tervszámot is kitűzött: három hektár mezőgazdasági területnek kellett jutnia minden családra a kollektív gazdaság földjéből. A célszám eléréséért viszont a falu néhány tehetősebb gazdájának a földjét is meg kellett szerezniük. E gazdálkodók persze ellenálltak a beszervezésnek, hiszen nekik volt veszítenivalójuk, de a párthatározatok is tiltották ezt, mert e tehetős gazdálkodók a pártideológia szerint „kulákoknak”, tehát osztályellenségnek minősültek – ilyenkor kidobták a „befurakodót” a közösből.
Meg lehetett szerezni más módon is a kiszemelt gazda földterületét: gazdasági szabotázs vádjával bíróság elé állítani, majd mindenét, közte a földterületét is elkobozni – hiszen már a bíróságok is a pártutasítások végrehajtói voltak. És hogy ne zavarhassa meg az új gazdasági rend megvalósítását, az adott gazdát vagy pár hónap/év börtönbüntetésre ítélték, vagy megfenyegették, így az családostul, mindenét hátrahagyva elhagyta a kollektivizálandó falut.
Nem volt ez másként Háromszék megyében sem, de nem a falvankénti pár ember sorsa miatt vált robbanékonnyá a kollektivizálás miatt feszült hangulat – hiszen ugyanez történt a másik négy székely megyében is – a beszámolókból és pártvizsgálati anyagokból úgy tűnik, a Háromszék megyei pártvezetés és személyesen Tóth Géza téves helyzetértékelés és félreértelmezett/túlságosan fontosnak ítélt központi utasítás miatt rossz döntést hozott: az illető község teljes lakosságának kollektivizálása mellett döntöttek, és ezzel maguk ellen fordították az adott települések nagy részét adó kis- és középbirtokosokat. (...)
Megmozdulások, megtorlás
A feszült helyzet még kiélezettebbé vált az erőszakos – és Háromszék megyében tömeges – kollektivizálás júliusi bein­dulásával. Az első, a sepsikilyéni július 24–25./augusztus 1-jei tüntetés akkor robbant ki, amikor kollektivizálással kap­csolatos megszorító intézkedés bevezetésére tömeg gyűlt össze, és még egy félreértelmezett hír is fokozta a rendszerellenes hangulatot. A második tüntetés Rétyen, 1950. augusztus 18./25-én szintén a kollektív gazdaság szervezése során történt, ezek – eddigi ismereteink alapján – egy-egy napig tartottak, és csak tüntetésre került sor. De a mikóújfalusi, 1950. augusztus 27-én kezdődött megmozdulás során már az erőszak határát súroló események zajlottak, és öt napig tartott.
Források tanúsága szerint a mikóújfalusi eseményt követően majdnem egy hónapon keresztül – a szeptember 22-ei megtorlásig – 18 helységben, majdnem mindenütt, ahol kollektív gazdaság alakult, kisebb-nagyobb lázongások törtek ki. Érdekesség, hogy még a hatalmi megtorlás után is kitört egy megmozdulás Fotosmartonoson szeptember 28-án.
A hatalom végül is egy központi akcióval 1950. szeptember 22-re virradó éjszaka csapott le ezekre a falvakra. Felbujtóknak a kulák minősítésű gazdákat tekintették, függetlenül attól, hogy részt vettek-e vagy sem a megmozdulásokban, így falvanként névjegyzéket állítottak össze róluk, és őket hurcolták el családjukkal együtt ezen az éjszakán.
Több helységben összecsapásra került sor a karhatalmi erők (Milícia, Securitate, hadsereg) és a gazdák elhurcolá­sát megakadályozni akaró helybeliek között, ennek során két helységben halálos áldozatai is voltak az összecsapásnak, Sepsi­gidófalván és Maksán két-két személyt lőtt le a karhatalom. László Márton
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Vatikán elárulta a magyarokat
Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát a magyar parlament felsőházi üléstermében szombaton, ezen Jakubinyi György érsek egy példátlanul súlyos jogsértésre hívta fel a figyelmet: a román állam fenyegetőzésére a Vatikán is belement abba, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek tekintse.
Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy Márton Áron már egyetemi lelkészként hatalmas népszerűségnek örvendett. Kolozsváron az egyetemi ifjúság hitszónokának szentbeszédeire özönlött a nép, olyannyira, hogy a korabeli lapok arról írtak, „Erdélynek új apostola támadt”.
Hozzátette: prédikációit nemcsak a katolikus diákok hallgatták, hanem a református és unitárius teológia növendékei is. Erdély püspöke szilárdan védelmezte az „emberi méltóság és a magyarság érdekeit”, és „szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával”. Lezsák felidézte, hogy hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és „a csángó-magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták”.
„A magyarok románok”
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szólt arról is, hogy a trianoni békediktátum után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy az erdélyi magyarságot „erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni”, és mivel a „visszarománosításuk” úgymond nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére.
Hogy 1938-ban Márton Áron mégis püspök lehetett, nagyban köszönhető a bukaresti pápai nunciusnak, Andrea Cassulonak, aki a korábbi politikával szembemenve ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek.
Őt és 2200 emberét figyelték meg
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke elmondta, a püspöknek a börtönből való szabadulása után „jozefinista” egyházpolitikai modellel kellett szembesülnie. Az állam 1955 után már nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem arra, hogy érvényesítse akaratát az egyházak fölött. Éppen ezért Márton Áront folyamatosan szemmel tartották, 1964-ben például a Securitate ügynökeinek közel 2200 embert kellett megfigyelniük csak azért, hogy az ő működését nyomon követhessék.
Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az egykori város: Márton Áron udvarhelyi emlékezete
Soha nem közölt fényképek a 35 éve elhunyt erdélyi püspökről, illetve egy kalandos történet, menekülés a Securitate elől.
Pontosan 35 évvel ezelőtt, 1980 szeptember 29-én elhunyt Márton Áron püspök nemcsak bérmálási körútra járt Székelyudvarhelyre, hanem a negyvenes években úrnapján az Oltáriszentséget is ő vitte körbe. Sofőrje, aki menekítette, udvarhelyi volt, és fényképeket is készített róla. Ezeket eddig tudomásunk szerint sehol nem közölték, Sztojka Ferenc színes fotói közül néhányat ebben a cikkünkben teszünk publikussá.
Nem részletezzük itt Márton Áron életének főbb állomásait, életrajzát, írásunk inkább a híres püspök Székelyudvarhelyhez való viszonyát mutatja be, a püspök életéről didaktikai céllal készült már dokumentumfilm, amit itt lehet végignézni.
XI. Pius pápa 1938 karácsonyán nevezte ki Márton Áront gyulafehérvári püspökké, a következő év februárjában szentelték fel. Abban az évben Márton Áron Sass Antalt nevezte ki székelyudvarhelyi főesperes-plébánosnak, az addig ebben a pozícióban lévő, Sándor Imrét pedig püspöki helynöknek Kolozsvárra. Sass Antal egészen haláláig, 1968-ig volt ebben a méltóságban, a róla készült korabeli festmény a plébánia épületének emeletén tekinthető meg sok más Udvarhelyen szolgált egyházi méltóság képe mellett.
Márton Áron a húszas években a Csíkkarcfalván szolgáló, baróti származású Sass Antal plébánost tulajdonképpen a lelki vezetőjének tartotta. Amikor az ifjú Márton hazajött az első világháború frontjáról, Sass győzte meg őt arról, hogy menjen Gyulafehérvárra és legyen pap. Sass beiktatásán is itt volt Udvarhelyen, sőt a környékbeli bérmakörútjairól is mindig a Szent Miklós hegyi plébániára jött megpihenni.
Tíz év múlva, 1949-ben az akkori kommunista hatalom már megkezdte az egyházi elöljárók üldözését, ezért Márton Áron is folyamatosan veszélyben volt. Az akkori csíksomlyói búcsún – mint ismert – a csángók fehér lovon, élőláncot alakítva kísérték, hogy az ugrásra kész, a tömegbe bevegyült szekuritátésok ne tudjanak közel férkőzni hozzá és őrizetbe venni.
Az 1996. január 4-én 86 éves korában elhunyt Sztojka Ferenc Székelyudvarhely egyik legismertebb fényképésze volt, hagyatéka több ezer színes diapozitív és papír alapú színes fényképből áll, ezeket a Haáz Rezső Múzeum őrzi. A negyvenes években szállítási vállalata volt, illetve személyes ismerőse volt Márton Áronnak, székelyföldi útjaira általában ő vitte.
Nemcsak ekkor, hanem később, a püspök életének utolsó éveiben is rendszeresen elkísérte, és színes képeket is készített róla. A cikkünkhöz felhasznált fényképeket mind Sztojka Ferenc készítette, főleg a hetvenes években. Kivétel ez a felvétel, ami szintén a hagyatékból került elő, ezen a képen Sztojka Ferenc is látható a püspök oldalán jellegzetes ősz szakállával, kezében a fényképezőgéppel.
Az említett somlyói búcsút követően a püspök bérmakörúton volt Székelyföldön, 1949. június 16-án pedig Székelyudvarhelyre érkezett, az aznapi úrnapi búcsún ő vitte az Oltáriszentséget. Egyébként ez volt az utolsó székelyudvarhelyi szabad úrnapi körmenet a rendszerváltásig, mert 1949 után betiltották, akárcsak a csíksomlyói búcsút. Az úrnapi ebéd alatt az akkori telefonos központból egy hölgy arról tájékoztatta a plébániát, hogy a püspököt őrizetbe akarják venni a szekusok, ezért délután egy érdekes csellel menekítették haza Gyulafehérvárra.
Sztojka Ferenc és testvére, Károly két egyforma gépkocsit indítottak útnak, az egyikben Ferenc mellé egy termetben hasonló papot ültettek és ez az autó ment a megszokott országúton. A másik kocsit Károly vezette és ebbe ültették Márton Áron püspököt, ezzel erdei, kerülő utakon, hegyen-völgyön át jutottak el Gyulafehérvárra. Az első autót természetesen feltartóztatták a szekusok, és nyilván nem vették jó néven, hogy a két sofőr lóvá tette őket. A Sztojka-féle szállítási vállalatot később államosították, Márton Áront pedig néhány nappal később, június 21-én Bukarestbe rendelték és Tövis mellett letartóztatták – ekkor kezdődtek a püspök börtönévei.
Kiszabadulása és házi őrizete után a hatvanas-hetvenes években is járt Székelyudvarhelyen, főleg bérmakörutakra – egy ilyen alkalommal készült ez a felvétel, amin a háttérben a plébánia épülete látszik, Márton Áron éppen a Szent Miklós-hegyi templomba lép be.
Márton Áron utolsó napjairól, halálának körülményeiről Bara Ferenc pápai káplán, szentszéki tanácsos tud a legtöbbet mesélni, hiszen a püspök életének két utolsó évében ő volt a személyi titkára. Márton Áron halálának 35. évfordulójára emlékezve tartott egy hosszú előadást múlt pénteken Gyergyószentmiklóson, amiről a Gyergyói Hírlap keddi, szeptember 29-i számában jelent meg egy részletes beszámoló – ezt itt lehet elolvasni.
A 84 éves Márton Áron daganatos betegségben szenvedett évek óta, az első beadott morfium-injekció után megtiltotta a továbbiakat, 1980. szeptember 29-én reggel háromnegyed kilenckor hunyt el. Egyik kedvenc kutyája a beteg püspök ajtaja elől nem mozdult el. Temetését követően hátrament a kertbe és elpusztult.
A rendszerváltás után Székelyudvarhelyen is megváltoztatták néhány utca és tér nevét. Az akkori római katolikus plébános és főesperes, Kovács Sándor tagja volt a Nemzetmentési Front helyi szervezetének (az egyházi vezetők automatikusan belekerültek a testületbe) és az ő javaslatára lett az egykori Deák tér (a Patkó) Márton Áron tér.
1995. szeptember 23-án itt avatták fel az azóta is álló Márton Áron-mellszobrot, Hunyadi László alkotását. A marosvásárhelyi szobrászművész készítette az Orbán Balázs-szobrot is. A püspök szobrának eredetije, a művész által készített gipsz-szobor a plébánia épületében van az egyik lépcsőfordulóban. A téren elhelyezett szobor nem emelkedik ki a térből, Derzsy András plébániagondnoktól azonban megtudtuk, hogy tervezik a fekete márványból talapzat megemelését mintegy 50-60 centiméterrel. A fekete márvány egyébként a reverendát jelképezi. A szoboravatásra jelent meg Nem mi választjuk szentjeinket címmel a Lőrincz György által szerkesztett emlékkönyv is.
Mint ismert, Márton Áron püspök életéről nagyjátékfilm készül, ennek honlapját itt lehet böngészni, illetve a témáról itt lehet megtekinteni egy beszélgetést. A Duna Televízió Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm-sorozatában Petényi Katalin és Kabay Barna készített egy részletes filmet.
rásunkhoz felhasználtuk Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című, 2014-ben megjelent kötetét, valamint szóbeli visszaemlékezéseit, illetve a Haáz Rezső Múzeum tulajdonában levő Sztojka-hagyaték fényképeit – köszönet érte Miklós Zoltánnak ésVeres Péternek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Lehet-e beszervezettként népet szolgálni?
Háromszor szervezte be a Securitate az erdélyi magyarság köztiszteletben álló vezéregyéniségét, Mikó Imrét.
A Stefano Bottoni történész kutatásaira alapozott Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilmet Domokos János rendezte, ennek bemutatójára került sor szombaton, a Filmtettfeszt keretében. A vetítést közönségtalálkozó követte. A Sapientia Óváry termében tartott kerekasztal beszélgetésen arra a kérdésre keresték a választ, hogy mit tett, mit tehetett az erdélyi magyar értelmiségi a kommunista rendszer megfigyelési gépezetébe szorítva? A Győzelem mozi zsúfolásig telt, a film felvezetője szerint „az alkalmazkodásról, a rendszerrel való együttélésről kíván szólni egy rendkívüli kvalitású ember, Mikó Imre kapcsán”. Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, a belügyi szervek folyamatosan informálódtak róla – személyéről 2000 oldalnyi iratanyag áll a kutatók rendelkezésére –, miközben felhasználták az általa szolgáltatott adatokat.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb mítosszal kevesebb?
Film Mikó Imre besúgói múltjáról
A Kolozsváron zajló Filmtettfeszten bemutatták a Domokos János rendező és Stefano Bottoni történész közreműködésével készült Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilmet, amely arra keresi a választ, mi motiválhatta Mikó Imrét a titkosszolgálati jelentések írásakor. A legújabb kutatások ugyanis feltárták: együttműködött a Szekuritátéval.
A Főtér.ro beszámolt a vetítés utáni közönségtalálkozóról, amelyen Papp Attila Zsolt, a Főtér főszerkesztője és a Filmtett munkatársa kérdezte a szerzőket. A film Stefano Bottoni készülő tanulmánykötetére épült. A legfontosabb kérdés, amelyre a több mint másfél órás dokumentumfilm nem tudott választ adni, de a kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek sem sikerült egy közös álláspontot kialakítani: ártott-e valakinek jelentéseivel Mikó Imre?
Domokos János elmondta: ha már be volt szervezve, akkor minden bizonnyal ártott. Stefano Bottoni árnyaltabban fogalmazott. Szerinte ez a probléma túlmegy azon, hogy kinek ártott. Kevés jelentése maradt fenn, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) aktái pedig hiányosak. Különbséget kell tenni az 50-es és a 70-es évekbeli kollaborációja között, ugyanis míg korábban saját élete és családja sorsa múlott azon, hogy jelent-e, addig utóbb szó sincs létfenyegetettségről. Mikó külföldi útjaival a hidegháborús játékok részévé válik, bár azt is tudjuk, hogy a Nyugatot járva hírét vitte az erdélyi magyarság rossz helyzetének, amivel nagy szolgálatot tett az itthoniaknak. Ez is motiválhatta a Szekuritátéval való együttműködésben.
A szekusblogot működtető Könczei Csilla szerint örvendetes, hogy a család hozzájárult a kutatáshoz, felvállalva ennek ódiumát is. Véleménye szerint ezt a kényes témát a szeretet jegyében érdemes tárgyalni. Meddig beszélhetünk alkalmazkodásról, és mikortól együttműködésről? – tette fel a kérdést Novák Csaba történész, aki tíz éve kutakodik a CNSAS-nél. Szerinte beszélni kell tabu nélkül az együttműködések formáiról, arról, hogy a besúgó passzív vagy hivatalos módon jelentett. Az együttműködés akkor a legaljasabb, ha a jelentő személy környezete nem tud a beszervezésről. Novák úgy vélekedett, hogy Mikó Imre esetében morálisan megkérdőjelezhető a harmadik beszervezése utáni tevékenysége.
Stefano Bottoni hozzászólásában Mikó ‘70-es évekbeli külföldi útjaira összpontosított. Túl sokat nem lehet tudni arról, hogy ezeken a tárgyalásokon mi hangzott el, egyedül a ‘73-ban, a New York-i Magyar Házban elmondott beszédéből derül ki, hogy Mikó mit gondol a rendszerről. Ekkor kertelés nélkül mutatja be az Amerikába emigrált magyaroknak az erdélyi magyarok helyzetét, a magyar nyelvű oktatás visszaszorítását, az értelmiség üldöztetését. Utazásai során találkozik többek között Wass Alberttel, de azzal a Németországba emigrált Illyés Elemérrel is, aki ekkoriban írja Erdély változása – Mítosz és valóság című művét, mely első ízben nyújt átfogó képet a Nyugat számára az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetéről.
A Mikó család jelen lévő tagjai azt hangsúlyozták a beszélgetésen, hogy továbbra is fontos a Mikó Imre személyének és munkásságának konkrét, pontos, szakszerű kutatása. El kell tudni távolodni a személyes Mikó-képtől, hiszen csak így derülhet ki az igazság – hangzott el.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Megfigyelt művészek
Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészeti hálózatának nyomai a volt Szekuritáté irattárában
Kurátor: Madalina Brasoveanu
Hely: B5 Stúdió, Marosvásárhely, Bolyai tér 5.
Megtekinthető: 2015. október 9 – 28. között. Megnyitó: péntek, október 9., 18.00 óra.
Mivel nem létezik olyan ártatlan archívum, amely garantálná az objektív és el nem torzított történelmi igazság megőrzését, a múlt képét "úgy, ahogy az megtörtént", a dolgok egyre bonyolódnak a volt politikai rendőrség archívumai körül. Mint bármely más archívumnak, ennek is megvan a maga rendeltetése, amely hatalmi eszköz voltából fakad; ez a státus a volt totalitárius politikai rendszerrel összeszövődve az archívum dokumentumait közvetlenül hasznosnak és hatékonynak mutatja (lévén, hogy a társadalmi szféra totális ellenőrzését volt hivatott megszervezni). Másrészt, ez a státus egy mitologizáló nyilvános percepciót gerjeszt, amely helyenként túlzásokkal és előítéletekkel terhes. Miközben eredetileg arra hivatottak, hogy történelmi forrássá váljanak, ezek a dokumentumok sajátos módon provokálják az archívumkutatást magát: ugyanis bármely titkosszolgálat által előállított dokumentumok – jelen esetben a Szekuritátéról van szó – nemcsak hogy nem azért voltak kitalálva, hogy történelmi adatokat közvetítsenek, hanem, sok esetben, nem beszélnek önmagukért, félrevezethetnek vagy akár hazudhatnak is. A titkosszolgálat számára, mely egy olyan politikai hatalom szolgálatában állt, amelynek stabilitása attól függött, hogy mennyire volt képes megvédeni és fenntartani saját, valóságról szóló fiktív konstrukcióját, akár a külvilággal szemben, akár a közvetlen tanúk szemében, az igazság manipulációjának a problémája ontológiai dimenziókat ölt. Másrészt, az ilyen archívumhoz való társadalmi viszonyulás, melyet többnyire megpecsételt a mitologizáló hajlam, mesterséges módon átviszi szimbolikáját a dokumentumokra: felnagyított jelentés jön létre, pusztán abból adódóan, hogy "szigorúan titkos"-ként hozták létre és őrizték meg őket.
Kiállításunk a Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészhálózatnak a volt Szekuritáté archívumában fellelhető nyomait kutatja, és az említett művészeti központok hetvenes és nyolcvanas évekbeli tevékenységeit tanulmányozó tágabb kutatásba íródik be. A kiállításra kiválogatott dokumentumok nem képviselik arányaiban sem a művészek követési dossziéinak a mennyiségét és tartalmát, sem a volt Szekuritáté archívumában lévő kulturális tematikájú dossziék számát. Ezek a dokumentumok, közvetlenül vagy érintőlegesen, fontosak lehetnek a kortárs romániai művészettörténet számára. Az itt bemutatott levéltári anyagok sorrendje nyilván nem felel meg annak, ahogy ezek az eredeti dossziékban találhatók, hanem újrarendezés eredménye, amelyet néhány konceptuális vagy narratív vonulat határoz meg, és amit több tíz dosszié és több száz oldal tanulmányozása után alakítottam ki. Ott, ahol lehetséges volt, más típusú forrásokból származó anyagot is kiállítottunk: részleteket a művészekkel készült interjúkból, mail-art munkákat a személyes archívumaikból, egyes munkákról készült dokumentáló jellegű fényképeket stb. Az eredmény: szekvenciák gyűjteménye, amelyek részben meggyőzőek, részben bizonytalanok, egyesek túl sokat mondanak vagy túl sokat hallgatnak el – egy előírt ritmus alapján, melyet a legtöbb esetben az archívum kényszerei diktáltak; az archívumé, amely a tények adott témákban mutatkozó szegényességét egyesíti a más témákban igen jelentős archívumi anyagok túltelítettségével.
A kiállítás a volt Szekuritáténak a korabeli művészettel való viszonyát szándékszik demisztifikálni: az itt bemutatott esetekben nem maga a művészet volt a megfigyelt, hanem a magyar nacionalizmus, amellyel a művészeket gyanúsították. Bármely kiállítás a maga diskurzusát a kiállított tárgyak által építi ki, amelyek a referensei, és ugyanakkor, egy bizonyos pontig, a diskurzus anyagát is képezik. Ez a kiállítás a saját kiállított tárgyait kívánja szabotálni, bemutatja és egyszersmind megkérdőjelezi őket, lévén, hogy bizonytalan anyagot exponál, melyet ellentmondó jelentések terhelnek. A dokumentumoknak a kiállító-teremben való elhelyezéséből fakadó legnagyobb kockázat a túlnagyítás, amely a hozzáférés módjának megváltoztatásából adódik: a "szigorúan titkos"-ból a nyilvánosba, továbbá azoknak a kevéssé áttekinthető körülményeknek az összefonódásaiból is adódik, amelyek eldöntötték, hogy éppen ezeket a dokumentumokat állítsák ki és őrizzék meg (és nem másokat) ebben az archívumban. Ezeknek a dokumentumoknak az áthelyezése a "szigorúan titkos" státusból egyenesen a történelembe, alapvető történelmi forrássá avatva őket, ugyanazt a kockázatot hordozza. Azt gondolom, hogy a kiállítás fő szerepe az kellene legyen, hogy ezt a dokumentumanyagot kiemelje a misztifikáló elszigeteltségéből és visszahelyezze a nyilvánosságba, tegye láthatóvá, visszaszerezhetővé, szervessé, valamint járuljon hozzá a nyilvánosság megerősítéséhez.
A kiállított dokumentumok a következő művészek megfigyelési dossziéiból származnak: Antik Sándor (Alexandru), Baász Imre, Elekes Károly, Ferenczi Károly, Szörtsey Gábor.
A kiállítást a Transilvania Regionális és Pluralista Kutatások Központja támogatta.
A kutatást a kolozsvári Plan B Alapítvány támogatta.
Madalina Brasoveanu
Népújság (Marosvásárhely)

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közöttünk a Szekuritáté
Időről időre hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszer „megvalósításait” visszasírók népes hadának ez nem téma, az egykori kollaboránsoknak annyira sem, a meghurcoltak és leszármazottaik pedig a nyomasztó emlékekkel élnek, amire a romániai társadalom egyre kevésbé kíváncsi.
Ezzel, persze, nem csak mi vagyunk egyedül Kelet-Európában. Az egyesített Németországban a volt kelet-német kommunista titkosszolgálat alapos átvilágítására 1991-ben létrejött állami hivatal az egyetlen kivétel, amely érdemi munkát végez, azaz megpróbál őszintén szembenézni a rettegett múlttal. Tudjuk, hogy a németeknek sem volt ez könnyű, hiszen a berlini fal leomlása után, az egyesülés forradalmi heteiben a Stasi-irodák alkalmazottai lázasan takarítottak. Csak a népharag hiúsította meg tervüket, hogy a pártállam szennyes ügyeit taglaló iratcsomókat megsemmisítsék. Így is számos dokumentum veszett el, de az összetépett dossziékat utólag speciális számítógépprogrammal állították helyre megközelítőleg eredeti állapotukba. Az átfogó német átvilágítás azonban egyedi tett maradt a kommunista múltjával szembenézni máig nehezen tudó Kelet-Európában, ahol szinte naponta esnek ki az újabb és újabb csontvázak a szekrényből.
Szűkebb régiónkban, Romániában is felemásra, esetlegesre, foghíjasra sikeredett a lusztráció. A kommunista börtönök poklát megjárt egykori politikai fogoly, Ticu Dumitrescu átvilágítási törvényét a politika kénye-kedvére herélte ki, de mégis megszületett, és ebben a formában is hasznos tartozéka lehetne a kommunista örökséggel szembenézni akaró országnak, ha erre társadalmi igény és megtisztulási vágy lenne. Jól tudjuk, hogy mindkettő hiányzik, innen fogva egyéni és közösségi szélmalomharcokban vész el minden figyelemre méltó kezdeményezés.
Amíg az erdélyi protestáns egyházak keretében működött az intézményes átvilágítás, igyekeztem figyelemmel kísérni a fejleményeket. Egy idő után azonban holtvágányra került a múltat megidéző aprólékos munka. Egyesek szerint azért, mert igazából nincs tétje: ha egy-egy volt kollaboráns vagy besúgó az egyházi hierarchia legmagasabb szintjein maradhat, akkor kár a gőzért. Az egyház legalább elkezdte, és ha megszakításokkal is, de folytatja. Orvosokról, ügyvédekről, tanárokról vagy újságírókról viszont semmi hír. Ahogyan a politikusok háza táján is a maszatolás folyik.
Egy-egy rangos rendezvény kapcsán – mint most, Kolozsváron – a Mikó Imréről bemutatott dokumentumfilm láttán szembesülünk a pőre valósággal: a Szekuritáté továbbra is itt él közöttünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Tőkés László EP-védelmet kér a magyaroknak
Az Európai Parlament védelmét kérte a „fenyegetett” romániai magyar közösség számára Brüsszelben Tőkés László. Közben Potápi Árpád államtitkár úgy véli: ha a székelység eléri a területi autonómiát, akkor minden értelemben saját kezébe veheti a sorsát.
Az erdélyi magyar önrendelkezés elleni újabb támadássorozat kapcsán szólalt fel Tőkés László EP-képviselő szerda este az Európai Parlament brüsszeli ülésén. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felhívta az uniós törvényhozás figyelmét, hogy Emil Boc kolozsvári polgármester az ún. etnikai autonómia visszautasításaképpen nemrég megtagadta egy erdélyi autonómiát népszerűsítő, háromnyelvű óriásplakát kitűzésének engedélyezését.
„A székelyföldi románok szélsőséges, soviniszta szervezetének legutóbbi csúcstalálkozója a román állami szervek – a rendfenntartó erők és a hadsereg – fokozott jelenlétét követelte a túlnyomó többségében magyar Székelyföldön, Mircea Duşa hadügyminiszter pedig fenyegető támadást intézett a székely autonómiatörekvések ellen" – ismertette Tőkés.
Az EP-képviselő arra is emlékeztetett, hogy 2014-es jelentésében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) – megfogalmazása szerint Nicolae Ceauşescu diktátor egykori titkosrendőrsége, a Szekuritáté módjára – még mindig állambiztonsági veszélyforrásnak tekinti a másfél milliós erdélyi magyarságot, illetve legitim autonómia- és jogköveteléseit.
Tőkés szerint a „kiújuló magyarellenes hatalmi propaganda és uszítás" vélhetően az SZNT október 24-i tömegmegmozdulásának szól, amely a Székelyföld 750 kilométernyi körkörös határvonalának kivilágításával száll síkra az autonóm régió sérthetetlenségéért. „Védelmüket kérem a fenyegetett romániai magyarság számára!" – hangoztatta felszólalásában Tőkés, aki szerint az RMDSZ „opportunista és halogató" autonómiapolitikája az autonómiaellenes román nemzetpolitika malmára hajtja a vizet.
Eközben Potápi Árpád János szerint a területi autonómia gazdasági hatalmat is jelent, Magyarország pedig minden lehetséges politikai eszközzel támogatja a székelyek önrendelkezési törekvéseit. Az Orbán-kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Magyar Időknek úgy nyilatkozott, a székelyeknek maguknak kell a sorsukat alakítaniuk, nem várhatják, és nem is remélhetik, hogy Brüsszel vagy Bukarest megoldást hoz majd.
„Először meg kell fogalmazniuk jogos igényüket és céljukat, ez pedig az autonómia. Ezt az ügyet a Székely Nemzeti Tanács is több éve felkarolta, de a székelységnek is ki kell állnia, és ki kell tartania az elhatározása mellett" – szögezte le a napilapnak a politikus. Szerinte az autonómia nemcsak politikai kategória és önrendelkezés, hanem gazdasági hatalom is. Potápi úgy vélte, ha a székelység eléri a területi autonómiát, akkor minden értelemben saját kezébe veheti a sorsát. Kiemelte ugyanakkor, hogy minden próbálkozás kevés, amíg a román kormány és közvélemény a nemzetközi porondon ezt nem támogatja.
„Ezzel együtt kész tervekkel kell rendelkeznünk arra az esetre, ha meglesz a területi autonómiára a fogadókészség" – állapította meg a Magyar Időknek Potápi. Arra a felvetésre, hogy Bukarest folyamatosan mereven elzárkózik attól, hogy a területi autonómiáról tárgyaljon, az elért eredményeket hozta fel. „Tíz éve még beszélni sem lehetett erről, hát még harminc évvel ezelőtt, ma pedig már napi szinten téma ez a kérdés a román parlamentben. Ez óriási előrelépés. Hiszem azt, hogy a román közvélemény és politika sem lesz mindig ennyire elzárkózó" – mutatott rá az államtitkár.
Krónika (Kolozsvár)

Szokatlan tárlatot nyitottak a Szekuritáté által szemmel tartott művészek
Nem mindenkit érdekel, hogy volt-e szekus dossziéja, ám amikor kiderül, hogy volt, és valaki még fel is tárja azt, akkor kezd érdekfeszítővé válni a dolog. Hiszen a művészek, ahogy Elekes Károly, a MAMÜ csoport egyik tagja fogalmazott, „nem csináltak semmi rosszat, igazából nem politizáltak, a művészet volt az életük” – ennek ellenére megfigyelte őket a Szekuritáté.
A marosvásárhelyi Bolyai téren, a B5 Stúdióban október 28-ig látható a Megfigyelt művészek című tárlat, ahol a 70-80-as években alkotó, nagyváradi, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi művészek – Antik Sándor, Baász Imre, Elekes Károly, Ferenczi Károly és Szörtsey Gábor – szekus dossziéból állítottak ki egy válogatást. A kiállítás kurátora Mădălina Brașoveanu, aki úgy fogalmazott, hogy „nem maga a művész volt a megfigyelt, hanem a magyar nacionalizmus, amellyel a művészeket gyanúsították”, a kiállítás pedig azt a viszonyt próbálja „demisztifikálni”, ami a szekuritáté és a korabeli művészet között létezett.
Erre a viszonyra, a feltárt szekus iratokra Antik Sándor szerint nem lehet a művészettörténet szempontjából reflektálni. Antik, aki szintén a megfigyelt művészek közé tartozott, úgy véli: „a dossziék alapján a művészeti eseményeket nem lehet rekonstruálni, ahhoz olyan művészettörténész kell, aki ismeri azokat a művészettörténeti helyzeteket, eseményeket, attitűdöket, amelyek azt a megfigyelt kort jellemezték, és kellő szakmai szintről képes tanulmányozni az iratokat.
Elekes szerint azért érdekes a feltárt anyag, mert egy titkos életrajz alakul ki egy olyan korszakról, amit a művészek nem dokumentáltak, vagy ha igen, akkor másképpen, mint a megfigyelők. „Szinte lélegzetelállító, hogy milyen gépezet működhetett abban az időszakban, ugyanakkor értelmetlen is az egész, mert hogy valójában nem csináltunk semmi rosszat, igazából nem politizáltunk, a művészet volt az életünknek a kardinális folyamata és ennek ellenére mégis foglalkoztak velünk, nem tudjuk, hogy igazából miért” – mondta Elekes Károly.
A tárlat október 28-ig látogatható.
Antal Erika
maszol.ro

Rostás-Péter István: A lekésett vonat tétova füstje
Iliescu megérdemli, végre igazságot szolgáltatnak, ideje volt, a kommunizmussal való szakítás jelképes pillanata – ilyen reakciókat gerjesztett elsőre a hír, hogy az exállamfőt immár jogi instanciák vonják kérdőre az 1990-es bányászjárás miatt. A jubilálók üdvrivalgása még alig enyhült, máris ott toporog néhány kérdés az ügy körül: miért épp most történt meg a perzsára szólítás (a volt elnöknek a PSD-ből való „kitessékelése” és a beidézés között alig telt el pár nap), mikor lesz végső döntés (a magyarországi Biszku-per példája jó okot adhat a kételkedésre), és kiderül-e, hogy a negyed százada elkövetett retorzió megvalósítóinak mekkora a felelőssége (avagy megint izolált bűnbakokkal tudjuk le ezt a fejezetet is).
Ha a történteket kellő distanciával szemléljük – kellett ez a huszonöt évnyi „tamponzóna” a perspektivikus látásmódhoz –, Ion Iliescu nem tehetett mást, mint hogy erőszakhoz folyamodjon: frissen megszerzett hatalmát nem kockáztathatta konszenzusra törekvő tárgyalásos politikával. Képlékeny helyzetben a nyugalmat karhatalmilag szétárasztó elnök mint a dolgok rendjét biztosító atyuska (akkor) még működő modell, az ország egyik felében az osztályharcos-reflexekre alapozó manipulálás haszonélvezője. 53 napos antikommunista tüntetéssorozat – hat halott és mintegy 750 sebesült – ez a bukaresti Egyetem téri jelenség lecsupaszított ábrája. Az incidensek után az országból (többnyire végleg) távozó fiatal értelmiségiek számáról máig nem készült statisztika. Mindez Ion Iliescu batyuja.
Félő azonban, hogy a per nem visz közelebb a jelenség megértéséhez. Nem derít fényt arra, miként végezte az 1990-es „tanév” második nagy házi feladatát az újjáélesztett Szekuritáté, a belügyi felelősök cinkosságára sem kapunk választ, mint ahogy arra sem, hogy a hatalmon levőknek miért volt szükségük erre az aránytalanul nagy erődemonstrációra, mikor Ion Iliescu májusban a voksok 85 százalékának birtokosaként immár választott vezetője volt az országnak.
A per ugyanakkor más olvasat szerint egyéb tanulságokkal jár: igazolni látszik a tételt, miszerint az igazság (egyfajta igazság) végül mégiscsak felszínre kerül. Bulvárosabban fogalmazva: a magát szabadgondolkodónak valló Iliescu belebotlott a számmágiába. 2008. október 13-án ugyanis az első ízben lefolytatott vizsgálatról az igazságügyi tárca közleményben mondta ki, hogy a bányászjárás dossziéjában a volt elnök ellen nem indul bűnvádi eljárás.
S hogy még milyen „szerepe” lesz ennek a pernek, arra érdemes lesz időnként visszatérni. Hatékony elemzés kedvéért célszerű lenne lajstromozni, hogy éppen mi minden történik a romániai belpolitikában, amikor Iliescut újabb és újabb tárgyalásra invitálják – mennyire lehet elvonatkoztatni ilyenkor a párhuzamosan zajló eseményektől.
A végeredmény – ha egyáltalán ítéletté kerekedik – kései és elégtelen jóvátétel lesz a fejlődésében amúgy is megkésett országban. A közelmúlt feldolgozásának egy újabb esélyével számolhatunk le: a dolgok lassan ülepednek, túl lassan. Olyan ez, mint mikor a könnygáz még másnap reggel is megreked és mar Bukarest belvárosában egy kiadós utcai csata után.
maszol.ro

Bővül a vádlottlista
Petre Roman volt miniszterelnök és Gheorghe Dobre volt közlekedési miniszter szerepét is vizsgálja a legfelsőbb ügyészség az 1990. június 13–15-ei bányászjárásban, amikor a Zsil-völgyi vájárok brutálisan bántalmazták a Ion Iliescu akkori elnök ellen tüntető ellenzékieket, diákokat.
Behívatták Miron Cozma egykori bányászvezért is, aki egy későbbi bányászjárásért már ült börtönben; kihallgatása után azt nyilatkozta, hogy ő is gyanúsított „a többiekkel együtt”, de inkább áldozatnak tekinti magát, az igazi bűnösöket „a hadsereg, a belügy és a szolgálatok” között kell keresni. Arra a kérdésre, hogy miért mentek Bukarestbe a bányászok, és kiknek mondott köszönetet Ion Iliescu, Cozma azt mondta, hogy az igazság kiderül a nyomozás végén, és miután az ügyet letárgyalja a fellebbviteli bíróság. A bányászvezér szerint a fő vétkes Ion Iliescu, de bűnrészes Petre Roman, Gelu Voican Voiculescu, az ügyeletes ezredesek, Cornel Burlec volt bányászati miniszter és Nicolae Cămărăşescu, a Securitate volt tisztje. Cozma azt állítja, hogy a bányászjáráskor őt erővel hozták Bukarestbe, és meg is verték a bányászok, ő pedig megmentette a népszerű Egyetem téri diákvezér, Marian Munteanu életét.
A legfelső bíróság idén márciusban járult hozzá ahhoz, hogy az el nem évülő bűncselekmények – emberiesség elleni bűntettek és szándékos emberölés – esetében a legfőbb ügyészség újranyissa a korábban vádemelés nélkül lezárt bányászjárás aktáit. Szerdán Ion Iliescu volt államelnököt, Virgil Măgureanu volt hírszerző főnököt és Victor Atanasie Stănculescu volt védelmi minisztert hallgatták ki gyanúsítottként. Az ügyészség tegnapi közlése szerint Petre Roman, Stănculescu tábornok és Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes esetében Klaus Johannis állmelnöknek kell engedélyeznie a bűnvádi eljárás elindítását, ezt már kérték is tőle. Gheorghe Dobre 1990-ben az államvasutak craiovai kirendeltségének igazgatója volt, és azért hallgatták ki, mert a bányászok vonattal utaztak Bukarestbe. A 25 éves késéssel kezdődő igazságszolgáltatási eljárásban több más gyanúsított is van.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szekus világ
Mire is gondolok én, amikor azt mondom: szekus világ van?
1990-hez képest vagyunk már olyan történelmi távlatban, hogy lássuk: az akkori erőszakos cselekmények hátterében a titkosszolgálatok álltak. Huszonöt év elteltével most vádemelés történt abban az ügyben, amely tulajdonképpen kimondhatja: a június 13–15-ei bukaresti véres eseményeket SRI-s irányítással szervezték meg. A nem hivatalosan mintegy száz halottal és több mint ezer sérülttel járó „bányászjárásból” pedig az akkori elnök, Ion Iliescu profitált, aki hosszú éveken keresztül megtarthatta még az eseményeknek köszönhetően politikai hatalmát.
Hipotézisként, feltételezésként persze ez már többször elhangzott. Sajtóban, kötetekben, politikusok szájából, sőt, ügyészségi eljárás során is, amelyet azonban nem tudtak véglegesíteni – legalábbis nem az elvárható módon. Ankétok sora mutatta már eddig is ki, hogy az Egyetem téren zajló ellenzéki tüntetés résztvevőit „eltakarító” bányászokat irányították – Petre Roman akkori miniszterelnök szerint a „szolgálatok” emberei. Nemcsak a tüntetés helyszínén „állították helyre a rendet” (ott már nem is volt nagyon miért, ugyanis a teret előző éjszaka a hatóságok kiürítették), végigsöpörtek az ellenzékinek számító intézményeken: szerkesztőségeket, párt- és egyesületi székházakat tettek tönkre. Akik vannak olyan idősek, még emlékezhetnek: az utcán vadászták az „ellenzékieket”, azaz mindenkit, aki szerintük az volt: így vertek félholtra, sőt, holtra szemüvegeseket, hosszú hajúakat. Átütő erejűek azok a felvételek, amelyeken ártatlan civileket, férfiakat, nőket „tesznek helyükre” husángos bányászok, földre tiporva, hajuknál rángatva, botozva és megrugdalva. A tüntetés vezéralakja, Marian Munteanu szerint az ország elborzasztása volt a feladatuk. A vérengzést megelőző tévészékház-támadás tipikus titkosszolgálati diverzió lehetett, amire hivatkozva a politikum elfogadtatta a bamba néppel és a nemzetközi közvéleménnyel az elkövetkezendő eseményeket.
Mi különbözik most az elmúlt huszonöt évhez képest? Egy dolog: mindez most már Románia közelmúltbeli történetének hivatalos változata lehet, megnevezett és felelősségre vont bűnösökkel. Ion Iliescu esetében a korára való tekintettel a megfogalmazott vádpont – az emberiesség elleni bűntettek – felér egy ítélettel. Cinkosa, Virgil Măgureanu, a SRI akkori igazgatója már túl van egy részleges elismerésen, amikor nyilvánosan is elmondta, hogy a júniusi eseményekben részt vettek az SRI-nek olyan „elemei”, amelyek „nem voltak irányítás alatt”. Măgureanu és a korabeli hadügyminiszter vád alá helyezése azt sejteti, hogy – ahogy természetesnek is tűnik – mégse voltak annyira irányítás nélkül azok az „elemek”.
A néhány hónappal azelőtti marosvásárhelyi véres eseményekben is világos az akkori hatalom kezdeményező és irányító szerepe. Ma már nemcsak a magyar ankétok és elemzések mutatnak rá, miként dolgozott az elvben akkor még felszámolt titkosszolgálat az eseményeket kiváltó, ugyancsak titkosszolgálati jellegű diverziótól (hamis Rompres-hír arról, hogy a kétnyelvű cégért kifüggesztő gyógyszertárban nem szolgálták ki a románokat) a véres végkifejletig: a fekete március 25. évfordulóján, idén a Digi 24 hírtelevízióban hangzottak el ezek a megállapítások román nemzetiségű kutatók, elemzők szájából. Ebben az esetben azonban a román állam még adós a felelősök megállapításával.
A márciusi marosvásárhelyi és a júniusi bukaresti vérengzések voltak azok a forgatókönyvek, amelyeket kihasználva a volt, de nem egykori Szekuritáte „elemei” átmentették magukat az új, „demokratikus” világba. Megtartva az irányítást az államhatalomban, legalább egy évtizeddel késleltetni tudták az igazi változásokat, miközben szabadon szét lehetett lopkodni az országot. Számlájukra lehet róni így nem csupán a demokratizálódás, a „nyugatiasodás” megkésését, hanem az elvándorlás beindulását, az életszínvonal esését és még ki tudja, mi mindent. A mostani Románia azokon az alapokon nyugszik, azon szabályok szerint működik, amelyeket ők akkor lefektettek. Ennek bizonyítékai ott hevernek mindenhol: a lelepleződő korrupt tolvajok garmadájától a koncepciós eljárásokig, az autópálya-építések kudarcától az igazi nemzeti önrendelkezés megvalósításának meggátolásáig.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk

Megfigyelt művészek
A volt Szekuritáté archívumában lévő kulturális tematikájú dossziékat tanulmányozva Madalina Brasoveanu művészettörténész doktorandusz érdekes megfigyelést tett a Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészhálózat hetvenes és nyolcvanas évekbeli tevékenységéről. Az egykor szigorúan titkos anyagot kiállítás formájában Marosvásárhelyen a B5 Stúdióban láthatta első alkalommal a nagyközönség. A megnyitó után beszélgettünk a leendő művészettörténésszel.
– Miért választotta ezt a kutatási területet?
– A ’80-as évek kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi alkotói közösségek kutatása képezi a Bukaresti Képzőművészeti Egyetemen megvédésre kerülő doktori dolgozatom témáját. Így fedeztem fel a Szekuritaté archívumában található anyagot. Annyira magával ragadott, hogy egy 80 oldalas tanulmányt közöltem az archívumot tanulmányozó tanács (CNSAS) legutóbbi füzetében. A mostani kiállítás anyaga ebből készült, természetesen a térnek megfelelő konceptuális, narratív elrendezésben.
– Csak magyar közösségeket vizsgált?
– Nem véletlenül. Bár léteztek román csoportok is, azok nem voltak ennyire összeforrtak. Témaválasztáskor nem az etnikai szempontok vezéreltek, hanem az a tény, hogy a jelenkori romániai művészettörténet nagyon felületesen tárgyalja vagy inkább elhallgatja ezeknek a fiatal alkotócsoportoknak a tevékenységét. Miközben több mint egy évtizedig – 1989-et megelőzően – jelentős szerepük volt. Természetesen más-más szervezési formában működtek. Míg Kolozsváron a képzőművészeti szövetség védnöksége alatt, addig Marosvásárhelyen teljesen független státusban.
– A kiállítás anyagából nem az derül ki, hogy ezek ellenálló csoportok lettek volna. Milyen rendszerellenes tevékenységért kerültek az állambiztonságiak látókörébe?
– Valóban nem beszélhetünk politikai ellenállásról. A hatóságok szemében a képzőművészet, mivel a színházhoz vagy irodalomhoz viszonyítva elenyészően szűkebb réteghez jutott el, nem képezett veszélyforrást.
– Én úgy emlékszem, hogy a marosvásárhelyi MAMŰ-nek vagy Sepsiszentgyörgyön Baász Imrééknek volt közönségük és talán hatásuk is.
– A MAMŰ-ről nem találtam semmit a Szekuritaté irattárában. De ezeket a fiatalokat nem is a művészeti tevékenységükért, hanem az ún. magyar nacionalizmusukért figyelték.
– Az állambiztonságiak valószínűleg nem értették meg az alkotások mondanivalóját. Volt-e komolyabb következménye a megfigyeléseknek?
– A legtöbb esetben nem volt. Két kivételt említenék, amikor kellemetlen zaklatásokkal keserítették meg a művészek életét. Egyik Baász Imre esete, akit több alkalommal hívattak be és írattak vele nyilatkozatokat. A kiállításon is látható volt kézírásos "rögtönzése", melyből kiderül, mire voltak kíváncsiak az államvédelmis tisztek. Nála is rosszabbul járt a nagyváradi Ferenczi Károly, akit "jóindulatúan figyelmeztettek" arra, hogy kerékpározás közben könnyen baleset érheti. Majd kitették az iskolából, és arra kényszerítették, hogy aláírja az együttműködési nyilatkozatot. Miután aláírta, hogy barátait védje, megszakított velük minden kapcsolatot. Kilépett az alkotói csoportból, aminek következtében a kiállításokról is hiányoztak munkái. Inkább horgászni járt, és arról jelentgetett a tartótisztnek. Önként kizárta magát a közösségből.
– Mi tartotta egyben ezeket az alkotói közösségeket?
– A csoport erőt adott, egyfajta védelmet nyújtott akár a céhen belüliektől érkező, akár a politikai "támadásokkal" szemben. Például egyedül nehezen fogadtathattak el egy installációt, de ha csoportosan jelentkeztek, már más volt a reakció. Természetesen, amint már mondtam, nem egyformán működtek ezek az alkotói közösségek. Mindegyiknek megvolt a sajátossága, de mindegyiket a közösség nyújtotta védelmi háló tartotta össze. Amikor már nem volt erre szükség, a ’89-es fordulat után a művészek elindultak saját egyéni útjukon, és az alkotói csoportok felbomlottak. Nem hinném, hogy még létrejöhetnek ilyen közösségek.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi ötvenhatos sorsok – Salamon László
1956-ban a magyar és a román biztonsági szolgálatok példaértékűen együttműködtek. A gyergyószentmiklósi Salamon Lászlót egy fényképről azonosították, ami elég bizonyíték volt arra, hogy a forradalomban való részvételért elítéljék.
A Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira beszélgetett a gyergyószentmiklósi ötvenhatossal.
Salamon László, a gyergyószentmiklósi Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke elmesélte saját ügyét. Ő 27 éves volt, amikor 1956 őszén Budapestre látogatott az ott élő nővéréhez, ott tartózkodása pedig egybeesett a forradalmi eseményekkel. A tömeggel a városban járva már 23-án látott lyukas magyar zászlókat lengető honvédeket, majd kiégett orosz tankokat, holtakat az utcákon, felakasztott állambiztonságiakat és sok vért Budapest utcáin.
A civilben levő ÁVO-sok fényképezték az eseményeket, így került Salamon is a fényképekre, majd amikor helyreállt a vonatközlekedés Magyarország és Románia között és Salamon László hazatért Gyergyószentmiklósra, a Securitate nyomban letartóztatta. A vád az volt ellene, hogy aktívan részt vett a magyarországi „ellenforradalomban”. Tíz év nehéz börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte a katonai törvényszék, majd 1964-ben közkegyelemmel szabadult.
Salamon László elmondása szerint egyre kevesebben élnek már a volt politikai foglyok közül. A 118-as törvény alapján segélyben részesülnek, amit idén nyáron duplájára emeltek, és az igaz ugyan, hogy most már szabadon emlékezhetnek meg 1956-ról, de a magyar zászlót csak október 23.-án tűzhetik ki. A börtön, hogy elítéltek voltunk, ez egészen a halálunkig fog bennünket elkísérni – nyugtázta szomorúan Salamon László.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Politikai elítéltek emlékeztek
Nem csak fizikailag, lelkileg is összetörték őket
Október 23-án Baróton, Erdővidék Múzeumában, a HVIM erdővidéki tagságának szervezésében került sor arra a beszélgetésre, melyen Oláh János, Bede István és Aczél Ferenc baróti 56-os politikai elítéltek elevenítették felátélt szenvedéseiket, az 1950-es, 60-as évek Romániájának borzalmait.
Aczél Ferenc a Brassóban 1956-ban alakult Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének, az EMISZ-nek a kezdeti céljait taglalta, majd beszélt arról, hogyan göngyölítette fel a Szekuritáté a szervezet tevékenységét, hogyan születtek meg az ítéletek, hogyan teltek a későbbi börtönévek. „Engem 1958. augusztus 18-án vittek el. Több hónapig tartottak a kihallgatások a Szekuritátén, aztán megszülettek az ítéletek. Nemcsak 78 EMISZ- tagot ítéltek akkor összesen 1112 év börtönbüntetésre, a brassói románoknak, szászoknak is kijutott a zaklatásból”, mondta. Az volt a legborzasztóbb – mesélte –, hogy nem csak fizikailag bántalmaztak, de lelkileg is próbálták ez idő alatt megtörni őket.
A Duna–Fekete-tenger csatornánál, Peripráván, a Brăilai-nagyszigeten és más helyeken raboskodó elítélteknek normára kellett dolgozniuk. Hogy érzékeltessék a körülményeket, elmondták, hogy gyakran ettek kígyóhúst, az volt a legfinomabb, s olyan eset is történt, amikor valaki az ürülékes hordóból merített: annyira éhes volt, azt hitte, ételt hoztak, mikor azt letették az ajtó mellé.
„Salceán kiütött a hastífusz, hullott a jónép, aztán egy idő után kezdték Konstancára, a kórházba szállítani a rabokat. Nekem szerencsém volt, egy hónapig én is odakerültem”, emlékezett a végül Szamosújvárról szabaduló Oláh János.
Bede István a 17. életévét a jilavai börtönerődben töltötte be, születésnapi „ajándékul” hatalmas verést kapott. Később Ocnele Mari-ra szállították: „A cellánkban két hordó volt, egyiket vécének, a másikat mosakodásra használtuk. Elviselhetetlen bűz volt, az étel gyenge. Spenótot, árpakását, puliszkát kaptunk és 10 deka kenyeret”, mondta.
Az ártatlanul meghurcolt és elítélt barótiakhoz 1965-ös szabadulásuk után sem volt sokkal kegyesebb az élet: az 1970-ben Barótra került Aczél Ferenc felesége például tíz évig nem kapott munkát, őt magát is tovább zaklatta a Szekuritáté, minden eszközzel azon voltak, hogy erkölcsileg lejárassák, lelkileg összetörjék. Az igazi feloldozást számukra csak az 1989-es változások hozták el.
A három volt politikai fogoly a mai fiataloknak azt üzente: „Legyenek reálisak, becsületesek és őrizzék meg gerincességüket. Ha el is mennek külföldre dolgozni, fészket rakni jöjjenek haza, itthon alapítsanak családot, és itthon építsék a magyar jövőt, amiért mi annyira megszenvedtünk”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rácsok és fények
Az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspöke, Csiha Kálmán friss diplomás lelkészként 1956-ban, Aradon kezdte szolgálatát, ahol megszervezi az arad-gáji egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. A református magyarságot összefogó fiatal pásztor emiatt is szálka volt a román hatóságok szemében. A szekuritáte 1957 decemberében letartóztatta, államellenes összeesküvéssel vádolták, mivel nem jelentette föl Fodor Pál lelkésztársát, aki Márton Áron római katolikus püspöktől jövet meglátogatta őt. A kirakatperben 10 évre ítélték. Végigszenvedte Kolozsvár, Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava Lucia, Giurgeni börtöneit és a negyvennapos magánzárkát is, végül hat és fél év rabság után amnesztiával szabadult.
Szenvedéseinek súlya alatt nem roppant össze, mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül születtünk a világba, Istentől mindenki feladatot kapott. Így életünk nem magánvállalkozás, hanem küldetés, amiről egyszer számot kell adnunk.
A Fény a rácsokon előszavában élete filozófiáját így határozza meg: „Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földből nőttek, s amelyeket gyűlöletből, haszonlesésből, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetéséből, megfélemlítéséből ácsolt egy magát egyedül megmentőnek nevező ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten előre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné. A rácsoké, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy átnőjenek időn és lelkeken, s engedelmes fogollyá tegyék a térben szabadon mozgó embereket is…
De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt… A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.
A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok.”
Áldott állapotban volt a felesége, amikor őt elvitték. Raboskodása idején született meg Emese nevű kislánya (1958-ban), akit hatéves korában pillanthatott meg először.. Börtönévei alatt hazatérését úgy tervezte, hogy hazaérve meg fogja lesni a játszó gyermekeket, és ki fogja találni, melyik az ő Emese lánya. Aztán mégsem így történt. Amikor hazaérkezett, lerogyott egy székre, és nem volt ereje felkelni, hogy megnézze a játszó gyerekeket. Ennek ellenére is felejthetetlen, csodás élményben volt része, amikor a kislánya első látásra: „Édesapa, vegyél fel” – az ölébe kérezkedett és átölelte. Aztán az ablakból megmutatta a többi gyermeknek és így dicsekedett: „Látjátok, nekem is van édesapám!”
2015. november 3-án, kedden 18 órától az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete a „Szeretőm, Földem, Erdély” rendezvénysorozat keretében, Az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi és aradi visszhangja címmel video vetítéssel egybekötött tényfeltáró előadást tart az ’56-os események romániai kihatásáról és annak tanulságairól. Meghívott előadó Tófalvi Zoltán nyugalmazott történész az események világszerte elismert kutatója.
Közreműködik: Czernák Ferenc Lajos Petőfi díjas versmondó. Házigazda: Borbély Zsolt Attila politológus, az Arad megyei EMNT elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.

Nyugati Jelen (Arad)

Izsák: különböző hatóságok vették át a Securitate szerepét
Közismert, hogy súlyos büntetést kapott Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács vezetője, a Székelyföld kivilágítását szervező marosvásárhelyi Siculitas Egyesület elnökeként.
Az adó és pénzügyi hatóság (ANAF) pénzmosás elleni osztálya, amely a 10 ezer lejes bírságot kirótta, ugyanakkor ellenőrzést tartott a másik szervező egyesületnél, a háromszéki Sepsireform Egyesületnél. Nem véletlen a hirtelen vizsgálódás, és a büntetés nagysága – mondta a Kossuth Rádió munkatársának, Erdei Edit Zsuzsannának Izsák Balázs.
Siculitas Egyesület esetében 10 ezer lejes büntetést állítottak ki, azzal az indoklással, hogy a magyarországi támogatását, amely júniusban banki átutalással, tehát átlátható és ellenőrizhető módon érkezett romániai számlájára az egyesület külön nem jelentette be a pénzmosás elleni hatóságoknál. Nem volt semmi titkolnivalónk, hiszen a bank nagy valószínűséggel jelentette a nagyobb pénzmozgást a pénzügyi hatáságnak – érvelt Izsák. Hozzátette: a szigorú büntetés helyett egy figyelmeztetés lett volna méltányos, de így egyértelmű, hogy ez a megfélemlítést célozta.
A Securitate, a politikai rendőrség már megszűnt, a magyar közéleti személyiségek megfélemlítésének feladatát pedig különböző hatóságok vették át – fejtette ki az SZNT elnöke.
Izsák Balázs a beszélgetés végén azt is elmondta, hogy a büntetést megfellebbezik a bíróságon.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Kollaboráns nem lehet jelölt?
Az RMDSZ-nek nincs szüksége erkölcsi kódexre – jelentette ki szinte ellentmondást nem tűrő hangnemben Kelemen Hunor a România Liberă című bukaresti napilapnak adott interjújában. Mindez annak kapcsán került szóba, hogy a riporter azt firtatta, mi lesz a hasonló ügyekben illetékes ügynökség, az ANI által összeférhetetlenség miatt elmarasztalt politikusok sorsa, jár-e ez valamiféle következményekkel rájuk nézve. Az RMDSZ elnöke úgy vélte, a vétkeseknek „viselniük kell a jogi következményeket”, de a szövetség részéről más nem várható. „Más szavakkal: nincsenek erkölcsi standardjaik?” – tette fel a kérdést a riporter, amire az RMDSZ elnöke a következőképpen válaszolt: „Vannak standardjaink, amikor a jelöltekről szavazunk, a választások előtt, de nem szavaztunk meg egy általános kódexet, mert nem hiszem, hogy szükségünk lenne erkölcsi kódexre. (…)”
Az írásba nem foglalt, de feltételezhetően mégiscsak létező „erkölcsi standardba” illeszkedően jelentette ki a minap az RMDSZ Maros megyei elnöke a marosvásárhelyi előválasztást értékelve, hogy márpedig „kollaboráns nem lehet jelölt!” A kategorikus kijelentés a Szövetségi Képviselők Tanácsába jelentkező RMDSZ-tagokra vonatkozott ugyan, de ki tudja… A jelölteknek, az ilyenkor obligát önéletrajz, érvényes tagsági igazolványmásolat, a szükséges támogató aláírások és az arra vonatkozó nyilatkozat mellett, hogy a parlamenti, illetve a helyhatósági választásokon az illető személy nem indult valamely más párt vagy szervezet színeiben, egy olyan nyilatkozatot is le kell adniuk, amelyben a jelentkező beszámol az egykori Szekuritátéval, majd jogutódjával, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI) való esetleges kapcsolatáról.
Na most már, ha netalántán, merő véletlenségből, hirtelen támadt őszinteségi rohamában, pillanatnyi elmezavarában valaki esetleg mégiscsak bevallaná, hogy igenis, ő együttműködött, együttműködik valamely titkosszolgálattal, nos, akkor mi történik? „A jelölést érvényesítő bizottságnak kell döntenie, amely ki is zárhatja az illető személyt. Azonban el nem tudom képzelni, hogy olyasvalaki, aki együttműködik valamelyik titkosszolgálattal, az RMDSZ-ben fontos tisztséget szeretne betölteni” – adta meg az RMDSZ Maros megyei elnöke a távolról sem megnyugtató választ.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

1956 erdélyi és aradi visszhangja
Megnyitó szavaiban Borbély Zsolt Attila, az EMNT megyei elnöke, az est moderátora azt mondta: idén is megemlékeznek a magyar szabadságvágy vulkánszerű robbanásáról, 1956-ról, és ennek kapcsán „a konzervatív gondolkodás apostolát”, Edmund Burke-öt idézte: a nemzet nemcsak a jelenben élők közössége, hanem egy generációkon átívelő szövetség az egykor éltek, a jelenleg élők és a majdan születendők között. Ezzel a felfogással rokon az a megfogalmazás, hogy a környezetünket az unokáinktól kaptuk kölcsön, úgy vigyázzunk rá. E szerves társadalom-felfogásból fakad az a felfogás is, hogy biztatóbb, szebb jövőt csakis a múlt ismeretére lehet építeni. A továbbiakban megemlítette: „szellemi kommandók dolgoznak a baloldali liberális térfélen azon, hogy meghamisítsák múltunkat”. Tófalvi Zoltán – mutatta be a meghívott előadót – önmagában egy történelmi kutatóintézet munkásságával fölér, többek között 1956-nak az erdélyi kihatásai terén végzett kutatásai megkerülhetetlenek.
Az előadás előtt Czernák Ferenc mondta el Márai Sándor Mennyből az angyal c., 1956-ról szóló nagyhatású költeményét.
Tófalvi Zoltán történész, szerkesztő, a magyar nemzeti gyásznap, november 4. előestéjén meghívott előadó minden kétséget kizáróan 1956 romániai történéseinek, a magyarországi forradalom és szabadságharc itteni kihatásainak magasan legjobb ismerője, szakértője. Immár évtizedeket töltött levéltárak, a Szekuritate és egyéb állami szervek hozzáférhető dokumentumainak, az egykori (többnyire koncepciós) perek ügyiratainak tanulmányozásával (mai napig sem hozzáférhető minden!), nagyon sok egykori elítélttel, az akkori hatalom képviselőivel találkozott és beszélgetett (már akik hajlandók voltak nyilatkozni és szembenézni egykori önmagukkal). Elképesztő mennyiségű (és értékű) dokumentumanyagot gyűjtött össze és dolgozott fel, többek között öt méretes könyvben, de ezúttal Aradon is biztosította a Jelen Ház nagytermében megjelent hallgatóságot, hogy továbbiakra is számítani lehet. Jelenleg dolgozik egy mintegy ezer (1000!) oldalas köteten, amely az „erdélyi kérdés” XX. századi magyar és román megközelítését, elképzeléseit dolgozza fel.
Abból a néhány vonatkozásból, példából, amit tegnapelőtt este megosztott hallgatóságával, úgy gondolom, izgalmasabb, váratlan fordulatokban bővelkedőbb lesz e legjobb kriminél. (Persze akkor, ha az olvasót egyáltalán érdekli a történelem.)
De szóljunk 1956 erdélyi és aradi vonatkozásairól, amiről Tófalvi Zoltán mindenkinél többet tud, és egy „rövid” (amúgy kb. másfél órás) előadásában – nem kis adottság! – nemcsak lényeges, de nagyon érdekes és jellemző „apróságokkal”, első pillantásra részletkérdésnek tűnő információkkal ragadta meg hallgatóságát. A témáról – többek között a Nyugati Jelenben az évek során megjelent számos cikkből is – tudhat egyet s mást az érdeklődő olvasó, e sorok írója pedig (a véletlen folytán) az átlagosnál talán többet, mégis nagyon sok új információval gyarapodott az előadás nyomán. Még a Szoboszlai Aladár katolikus (Pécskán, Aradon szolgált) pappal kapcsolatos per kapcsán is, amelyben tíz résztvevőt halálra ítéltek, és ki is végeztek – máig nem tudni, hol földelték el őket. (Napjainkban még nem publikus, de autentikus információ: komoly kezdeményezések vannak a perben kivégzett tízek földi maradványainak felderítésére.)
Rendkívül érdekes (a többség számára ismeretlen) háttér-információkat hallhattunk az érmihályfalvi református lelkész, Sass Kálmán-féle mozgalommal, a kolozsvári, nagyváradi, temesvári stb. megmozdulásokkal, az 1956-os forradalommal összefüggésben a román és magyar titkosszolgálatok szoros együttműködésével (!) kapcsolatban.
Mindezek bővebb kifejtésére, taglalására azonban újságoldalak kellenének.
Maradjunk abban: aki nem volt ott november 3-án késő délután a Jelen Házban megtartott előadáson, sokat vesztett.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)