Könyvek „bedeszkázott” korszakai (Beszélgetés Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatóval – nem csak könyvekről)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – Pacha Ágoston püspök és társai Bukaresti pere
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet

Elhunyt Csoóri Sándor
Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze.
Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.
József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.
Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lelépett ügynök (Egy megfigyelt család /23./)
A nemzeti kommunista diktatúra leáldozásának évében, 1989-ben „Antonescu” informátor olyan vádakat fantáziált rólam, ami meghaladta az eddigi valamennyi rám állított ügynök képzeletvilágát. Az emberi gonoszságnak, az ártani akarásnak aligha lehet határa...
„Antonescu” az U. M. 0110 ügyosztálynak dolgozott. Ez az ügyosztály a Szovjetunió és vele szövetséges országok csehszlovákiai katonai támadása (1968) után létesült Victor Neculicoiu tábornok vezetésével, és a „baráti” szocialista (értsd a Varsói Szerződés) államokban kém- és kémelhárító tevékenységet végzett. Figyelme elsősorban a Szovjetunióra és Magyarországra irányult. Fontos célterülete volt Jugoszlávia és végül az afrikai, ázsiai és dél-amerikai proszovjet országok. Az ügyosztályban 264 tiszt, 8 magas szintű kommunikációs és operatív képesítéssel rendelkező tiszt, 15 altiszt és 17 civil alkalmazott dolgozott. Ez a viszonylag kevés „káderrel”, de hatékonyan dolgozó ügyosztály egyike volt Ceauşescu bizalmatlanságból és üldözési mániából született létesítményeinek. A kommunista diktátor mindig is a Szovjetuniót és Magyarországot tekintette Románia első számú ellenségének. „Antonescu” olyan foglalkozású ügynök volt, aki sport- vagy kulturális tevékenysége révén gyakran „gyanútlanul” megfordulhatott külföldön. Több dokumentum – ezekből közreadok néhány részletet – teszi egyértelművé, hogy elsősorban Magyarországon teljesített megbízatást. Ő jelentette a Securitaténak, hogy jelentős összeget (22 millió forintot) örökölök Magyarországon elhunyt, gyermektelen, jómódú nagybátyám hagyatékaként, amelyet Erdély függetlenségéért harcoló szabadcsapatok romániai beavatkozására akarok fordítani (1. dokumentum) „Antonescu” feladata volt kideríteni e (rém)hír körülményeit itt és Magyarországon (2. dokumentum). Amikor az év vége felé újból ellenőrizni akarták (3. dokumentum) a Securitate számára is egyre valószínűtlenebb információt, kiderült, hogy a (családostul) külföldre távozott „Antonescu” nem tér vissza az országba (4. dokumentum).
De ki lehetett ez az önös céljait az én rovásomra megvalósítani akaró csirkefogó? Csak megközelítő, kizárásos alapon történő feltételezésem van. Az általa adott jelentések 1989 első hónapjaiból valók. Közlésének az ellenőrzésére már az év vége felé került volna sor. Ekkor jöttek rá, hogy az, akit családostul kiengedtek, már nem jön vissza. Az illetőnek hozzám (térben is) közel állónak és megbízhatónak tűnő embernek kellett lennie. Aki szándékosan (vagy csak túlbuzgóságból?) elvetette a sulykot az örökségemmel kapcsolatosan. A 22 millió legalább öt-hat jogosulté volt, persze így is szép összeg. Somogyvári házacskát és telket vettünk belőle testvéreimmel együtt. Egy ismerősömre korlátozódik a gyanúm. Hazajöttekor kerülte a velem való találkozást. Szomorú vagyok inkább, mint haragos, s nem bánnám, ha megkeresne.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Márton Áronnak nem kell reklám
A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani – mondja Lázár Csilla, a Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. A népszerűsítés, illetve a hiteles források feltárása a 2016-os Márton Áron Emlékév fő célkitűzései között szerepel.
– A Márton Áron Emlékév keretében nemrég Csíkszentdomokoson Márton Áron-konferenciát szerveztetek. Milyen hozadéka volt a konferenciának, derültek-e ki új adatok a püspökről? Melyik a legkevésbé feltárt része a Márton Áron életműnek, honnan lehet újdonságerejű eredményekre várni?
– A domokosi konferencia – ellentétben a legtöbb szakmai, történészi konferenciával – meglehetősen széles réteget szólít meg, idén is 200 körül volt a résztvevők száma. A közönség soraiban szép számban ülnek olyanok is, akik valószínűleg nem olvasnak történészi szaklapokat, tanulmányköteteket, de a Márton Áron püspök iránti tisztelet kíváncsivá teszi őket a 20. századi történeti, egyháztörténeti kutatás eredményei iránt. Éppen ezért nem csupán a szűk szakmai körökben is újdonságnak számító előadásokat iktatjuk be a konferenciára. Ezzel együtt is idén is voltak újszerű témák, újszerű megközelítések. Seres Attila a fiatal Márton Áron és egy Kolozsvári lengyel diplomata közötti baráti kapcsolat dokumentumait ismertette. Olyan témából adott ízelítőt, amelynek még sok feltáratlan részlete van: Márton Áron szerepe a harmincas évekbeli Kolozsváron. Ugyanezen korszakot kutatja a konferencia fiatal előadója, Izsák Anikó is, aki nagyon alaposan áttanulmányozta a korszak katolikus sajtóját, és ennek alapján térképezte fel Márton Áron kapcsolatát a korabeli katolikus értelmiségi elittel. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódott részben Marton József előadása is, megvilágítva Márton Áron viszonyulását a korszak eszmeáramlataihoz, illetve Ozsváth Judit összehasonlító előadása Domokos Pál Péter és Márton Áron népnevelő törekvéseiről.
– Vannak-e vitás pontok a szakemberek között Márton Áron életét és munkásságát illetően? Melyek a fehér foltok, vagy melyek azok, amelyeknek kutatása egyelőre akadályokba ütközik? Gondolok itt például a püspök és a Szekuritáté „kapcsolatára”.
– Természetesen vannak eltérő interpretációk, ha kifejezett viták nem alakultak ki ezúttal. Az említett Izsák Anikó felvetése a különböző felekezetű értelmiségiek együttműködésének alacsony fokáról, sőt néhol konfliktusáról például újszerű volt. Ha nem is konkrétan a püspök megítélését, de a korszak értelmezését tekintve egyenest provokatívnak tekinthető Virt László előadása, melyben Mindszenty József bíboros, hercegprímás és Márton Áron püspök mint egyházuk sorsa iránt felelős vezetők hatalommal szemben tanúsított magatartását vetette össze, egyértelműen Márton Áron magatartását jelölve meg vállalhatónak. Tanulmánya – akár a legtöbb előadóé – a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában fog megjelenni. A Szekuritáté levéltárában található Márton Áronra vonatkozó megfigyelési anyag idén nem került szóba a konferencián, de ennek kutatása természetesen sok újdonsággal szolgál még, nemcsak a püspök életét, egyházkormányzati, kisebbségvédelmi módszereit tekintve, de a (kommunista) hatalom működési elveit és gyakorlatát illetően is.
– Márton Áron megfigyelési anyagából szerettetek volna kiadni egy részt. Szakemberhiány vagy az anyagiak akadályozták meg ennek a kiadását? Mit gondolsz, a dokumentumértéken túl milyen hozadéka lehet egy ilyen forráskiadásnak?
– Talán az időhiány volt ezúttal a legnagyobb akadály. Az „alapember”, aki ezen az anyagon dolgozik, Denisa Bodeanu, Bukaresti történész. Meggyőződésem, hogy az elkövetkező években a kiadásra is sor kerül, de ehhez feltétlen szükség lesz az erdélyi magyar történészek aktívabb közreműködésére is. Denisa Bodeanu ugyan már átolvasta és rendszerezte a 77 000 oldalnyi kötetet, és közölt is ezzel kapcsolatban rövidebb tanulmányokat. A teljes anyag kiadása természetesen sem nem lehetséges (terjedelmi okokból), sem nem szükséges. Viszont a közérdeklődésre számot tartható dokumentumok száma is több ezerre rúg, ezeknek a lábjegyzetelése, szerkesztése, beszedése, fordítása rendkívül időigényes. A korszak megértésén túl egy ilyen dokumentumgyűjtemény, illetve az ebből kirajzolódó viszonyrendszerek, magatartások nemcsak a kommunista múlttal szembesítenek, de az örök emberi – s eképpen ma is tapasztalható – gyengeségekkel és erényekkel is.
– Az elmúlt pár hónapban minden nagyobb és különböző típusú erdélyi rendezvényen belebotlottam a Márton Áron-plakátkiállításba. Mennyire mérhető ennek a kiállításnak a hatása, sikere, kaptatok-e visszajelzést a kiállítás kapcsán?
– Ez egy plakátkiállítás, semmi több. A figyelem felkeltését célozza. Azért is volt jelen – ahogy fogalmaztál – „nagyobb” rendezvényeken. A népes fesztiválok közönségének soraiban kétségkívül sokan voltak, akik addig szinte semmit vagy alig hallottak Márton Áronról. Viszonylag rövid összegzőkkel, idézetekkel, és – ahogy plakátokon dukál – sok képpel próbáltuk felhívni a figyelmet a püspökre. Nekem csak „sokan nézték” jellegű visszajelzéseim vannak barátoktól. Kétségtelen, hogy idén például a sajtóban sokfelé lehetett találkozni Márton Áron nevével, de hogy ez az emlékév melyik rendezvényének vagy milyen más jelenségnek a következménye, azt én nem tudom megmondani.
– A Márton Áron Emlékév kapcsán szoboravatásra, vándorkiállításra, ifjúsági táborra, kétnyelvű kötetre, konferenciára s megannyi egyéb programra került sor. Mi volt az elsődleges célotok ezeknek a kultikus mozzanatoknak a megszervezésével: szélesebb körben ismertté tenni az erdélyi püspök személyiségét, hogy legyen egy hely – pl. Márton Áron szobra –, amely szimbolikus a Székelyföldi emberek számára?
– A Csíkszeredai szoborállításban semmi érdemem, annak célját az állíttatók több helyen többször megfogalmazták. A többi eseménynek közös célja valóban az, hogy többekhez eljusson a püspöknek – nem is a neve, hanem – az üzenete. A domokosi múzeumot is azért hoztuk létre hat éve, mert úgy láttuk, Márton Árontól nemcsak tanulni lehet, de élvezet is tőle tanulni. Hiteles, humánus, emberközeli, írásai igényesek és olvasmányosak, karaktere imponáló, kortársai által sokszor megkérdőjelezett döntéseit a történelem igazolta. Amikor felajánlották, hogy vándortárlatot készítenek az általunk szerkesztett anyagból, természetesen örvendtünk, hogy azokhoz is eljut a „lecke”, akik maguk nem jutnak el Domokosra. A társadalomtudományi diáktábort azért szerveztük, mert – már egy tavaly, az emlékévet megelőzően szervezett diákvetélkedő során – úgy tapasztaltuk, hogy a fiatalokban megvan az érdeklődés, de elég kevés alkalom van arra, hogy támpontokat kapjanak a huszadik század második felének értelmezéséhez. Az angol és olasz nyelvű Márton Áron-életrajz, amely szintén az idén jelent meg, Virt Lászó tollából, Mons. Kovács Gergely szerkesztésében, régóta aktuális volt: végre a világegyház számára is felmutatható Márton Áron püspök példája.
Idén ötödik alkalommal szerveztünk konferenciát Domokoson. Ez – plakátkiállítással, táborral, külföldi kiadványokkal ellentétben – nem tágítani, hanem mélyíteni szeretné a Márton Áron-tiszteletet. Ahogyan idén a posztulátor előadásában meg is fogalmazta, a kultusz önmagában nem lehet cél, Márton Áron nem piaci termék, nem kell neki reklám. Nekünk kell az, hogy általa jobban megértsük magunkat. A személyes megértést, megélést hivatottak segíteni a konferencia előadásai és az ünnepi megemlékezés is.
– A domokosi emberek hogyan kezelik Márton Áron kultuszát, mennyire tudatosodott bennük különleges helyzetük?
– Úgy látom, akik a kilencvenes évek elején a faluban az első emlékműveket állították, intézményeket elnevezték (természetesen Márton Áronról), azok mintha jobban bíztak volna abban, hogy Márton Áron – mint nemrég még élő példa vagy mint a falu számára egyedi érték – „hasznosulni” tud Csíkszentdomokos mai lakói számára. Az utánuk következő generációnak már nem volt személyes találkozása a püspökkel, és a napi hajsza mellett ideje sem mAradt, hogy akár írott, akár szóbeli forrásokból tájékozódjon arról, miért is volt olyan „nagy ember” az, akit a főtéri szobor ábrázol. Részben a konferenciáknak és a kultusz sokasodó megnyilvánulásainak köszönhetően változóban a helyzet. Én főként a legfiatalabb, tizen-huszonéves generációban bízom – akik közül tucatnyian évek óta részt vesznek a konferencia lebonyolításában –, hogy felismeri: nem azért gyújtanak lámpát, hogy a véka alá rejtsék.
– A Márton Áron Múzeum vezetőjeként, melyek voltak számodra a legkedvesebb projektek az emlékévből?
– A tábor és az olasz, illetve angol nyelvű életrajz. Végzettségem szerint tanárnak kéne lennem, azért a tábor. Egy ilyen táborba a legérdeklődőbb fiatalok jönnek, ilyen szempontból jutalom is velük dolgozni. Az idegen nyelvű kiadványok meg azért kellettek, mert Márton Áron történelmi, egyháztörténeti szerepe nem csak a magyar nyelvterületen belül tarthat számot érdeklődésre, ennek ellenére méltatlanul kevéssé ismert külföldön. Most végre van mit kezébe adni a külföldi történészeknek, egyházi személyeknek.
– A boldoggá avatási folyamat érdekében a programok folytatódnak. Merre és hogyan építitek tovább a Márton Áron-kultuszt? Vagy innen már épül magától?
– Nem a boldoggá avatási eljárás az elsődleges szempont. A kultusz épül magától, de sokszor sajátos, a püspök személyiségével nehezen összeegyeztethető megnyilvánulásai is adódnak. A domokosi konferenciának pedig nő a felelőssége: olyan előadókat, történészeket szólaltatni meg, akik hiteles forrásokat tárnak fel. A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Márton Áron püspök élete a 20. század története
A Márton Áron Emlékév indulását a 2015 karácsonyát megelőző napokban jelentette be hivatalosan a nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Potápi Árpád János. Az államtitkárság keretében létrehozott Márton Áron Emlékév Programbizottság elnökét, Gaal Gergelyt a Kárpát-medencei rendezvényekről kérdeztük.
– Hogyan született meg az egész Kárpát-medenceére kiterjedő emlékév ötlete?
– Márton Áron püspök a 20. századi történelem egyik kiemelkedő személyisége, akit példaként állíthatunk magunk elé. Erdélyben, elsősorban a Székelyföldön ma is jól ismerik a nevét, Magyarországon azonban kevésbé. A kommunista diktatúra idején nem volt lehetőség megismerni, megismertetni tevékenységét, holott egy olyan gazdag életműről van szó, amelyet be kell mutatni a magyarság számára. Születésének 120. évfordulója erre kiváló alkalomnak kínálkozott.
– Az emlékév egyházi és világi rendezvényeket egyaránt felsorakoztat. Hogyan sikerült ezt a kettősséget ötvözni?
– A rendezvénynek eleve két fővédnöke van, egy egyházi és egy világi méltóság: Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség érseke és Áder János, Magyarország államelnöke. Márton Áron lelkészi pályáján, közösségi munkavállalásán keresztül gyakorlatilag az egész huszadik század történelmét, a nemzeti és a nemzetközi szocialista diktatúrák igazi arcát is bemutatjuk. A fiatalok szerencsére nem tapasztalhatták meg a néhány évtizeddel ezelőtti kommunista diktatúra elnyomó állami gépezetét, ezért is tartjuk fontosnak minderről részletesen beszélni Kárpát-medence-szerte.
– Folyamatosan hívják önöket kerekasztal-beszélgetésekre, előadásokra, kültéri és a beltéri kiállításaik bemutatására. Mennyire sikerül a fiatalabb nemzedékeket is megszólítani?
– A történelem iránt eleve sok fiatal érdeklődik. A programsorozatot úgy találtuk ki és építettük fel – illetve olyan pályázatokkal egészítettük ki –, hogy a fiatalabb nemzedékeket is megszólítsuk. Márton Áron életét átszőtte a 20. század. 1916-ban Doberdónál harcolt, és megsebesült az 1. világháborúban. Átélte a trianoni országcsonkítást, a két világháború közötti időszakot és a diktatúrák igazságtalanságait. A legnehezebb időszakokban is bátran felemelte szavát az elnyomottak védelmében. Úgy gondoljuk, hogy élete a mai fiatalok számára is példamutató és érdekes lehet. Az öt év börtönnel, tíz év házi őrizettel és egy egész életen át tartó megfigyeléssel sújtott püspökről készült 77 ezer oldalnyi Szekuritáté-dokumentum is jól jelzi, hogy Románia talán legmegfigyeltebb személye volt. Ezt a hatalmas életművet nemcsak tudományos konferenciák és beszélgetések keretében mutatjuk be, hanem ifjúsági táborok szintjén is közel hozzuk a fiatalabb nemzedékekhez.
– Fiataloknak kiírt pályázatokat említett. Mekkora ezek iránt az érdeklődés?
– Elindítottunk egy olyan vetélkedőt, amin kizárólag okostelefonon keresztül lehet részt venni. A fotó- és videopályázat címe: Legyél te is példakép. Arra szeretnénk ösztönözni a fiatalokat, hogy Márton Áron példáját követve ők is váljanak környezetük példaképévé, és keressenek az életükben egy-egy kiemelkedő dolgot, amit velünk is megoszthatnak.
A szintén fiataloknak szóló másik téma a közösségépítés. Márton Áronnak az életét a Szent Mártontól átvett szállóigévé vált mondata határozta meg: Non recuso laborem, azaz nem futamodom meg a munkától. Élete azt bizonyítja, hogy soha nem ijedt meg a feladatoktól, mindig igyekezett azokat megoldani. Azt szeretnénk, ha ebben a két témában a fiatalok Márton Áronra, mint példaképükre tekintenének.
– Erdélyen kívül eddig hova jutottak el a vándorkiállítás darabjai és a Márton Áron Emlékév többi tematikus rendezvénye?
– A Kárpát-medence számos településén megfordultunk az elmúlt hónapokban. A Márton Áron életét bemutató kültéri és beltéri kiállítás darabjait Bécstől Krakkón át Csomakörösig nagyon sok helyen láthatta a közönség. A kiállítás anyagát eddig angolra és lengyelre fordítottuk le, de hamarosan más nyelveken is elérhető lesz. Ma már annyi a megkeresés az egész Kárpát-medenceéből, hogy a kiállítás darabjai párhuzamosan sok településen és helyi közösségben megtekinthetőek. Programunkba bevontuk a Nemzetpolitikai Államtitkárság másik kezdeményezésének, a Kőrösi Csoma Sándor programnak a fiataljait is. A magyar kormány évente száz fiatalt küld ki különböző helyekre közösségépítés céljából. Szeptember 29-én, Márton Áron elhalálozásának évfordulójára a Gyulafehérvári Érsekség a teljes Kárpát-medenceéből zarándoklattal egybekötött egész napos konferenciát szervez Gyulafehérváron, év végén pedig Budapesten szeretnénk méltó rendezvénnyel zárni az emlékévet. A közbeeső időszakban még sok helyre elvisszük a kiállítás anyagát.
– Milyen mértékben sikerül megszólítani a nem magyar közösségeket? Márton Áront ma mennyire ismerik Európában?
– A nemzetközi ismertség terén még bőven van tennivaló. Ennek érdekében az emlékév elindításakor fölvettük a kapcsolatot Kovács Gergely posztulátorral, aki Márton Áron boldoggá avatásának ügyét képviseli a Vatikánban. Vele is egyeztetve végezzük programjainkat. Az emlékév keretében adtuk ki Márton Áron életrajzát olasz és angol nyelven egy olyan olaszországi kiadón keresztül, amelyik a szentté avatásra váró személyiségek életrajzát gondozza. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy életét és munkásságát azok is megismerjék, akik ebben az ügyben döntést hoznak.
Az emlékév születése
A Márton Áron Emlékév ötlete tavaly tavasszal született meg egy baráti beszélgetésen. A kalotaszentkirályi származású, jelenleg Budapesten élő, de az egész Kárpát-medenceét becserkésző Okos Márton hívta fel Gaál Gergely figyelmét a 120 éves évfordulóra. Az ötletet támogatók keresése követte, így találtak felkarolásra Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár személyében. Lapunk kérdésére Okos Márton elmondta: a történet a protestáns többségű Kalotaszeghez is kapcsolódik, ugyanis Magyarókerekéről származik az 1919-ben született néhai Keresztes Sándor, a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) alapító elnöke, az Antall-kormány vatikáni nagykövete. Keresztes Sándor a nyolcvanas évek végén, a Budapesten megalakult Márton Áron Társaság elnöke lett. A politikus halálát követően kezdeményezte Okos, hogy Keresztes Sándornak szülőfalujában állítsanak emléktáblát. 2014. október 5-én az emléktáblát Semjén Zsolt, a KDNP elnöke leplezte le a család és a gyülekezet jelenlétében.
A magyar kormány 2015 tavaszán jelentette be a Szent Márton Emlékévet. Ennek mentén született meg az ötlet, hogy a Szent Márton Emlékév mellett 2016 legyen a Márton Áron Emlékév.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beszerveznének engem is (Egy megfigyelt család /24.)
A Securitate eredményesnek minősíthető munkájához hatékony, megbízható informátorok kellettek. Ezekből azonban kevés volt, mert tanult, intelligens és önleplezéshez tartósan értő „munkatárs” (együttműködő) csak ritkán akadt. Aranyat ért az a sikerrel megkörnyékezett személy, aki politikai elítéltként szabadult a börtönből, és nem volt elég türelme a kezdeti mellőzést és anyagi nehézségeket a jobb jövő reményében elviselni. Mert ilyen is akadt, és a megbízhatóságot, együttérzést megjátszva hozta veszélyes helyzetbe embertársait.
Annak ellenére, hogy a legtöbb rám állított ügynök és forrás azt jelentette rólam, hogy zárkózott, otthoni látogatót nem fogadó, magányos és politikai témákat messze elkerülő ember vagyok, mégis megpróbáltak beszervezni a nyolcvanas évek elején. Így aztán azt is tudom – saját tapasztalatból –, hogyan környékezik meg az embert. Azonban nem a legalkalmasabb utat választották, mert egy nálam jóval fiatalabb és azonnal felismerhetően tapasztalatlan szekust küldtek hozzám (lehetséges, hogy csupán gyakorlati vizsgatétel voltam számára). Kellemetlenséget azonban tudott okozni. Miután már az első beszélgetések során kiderült, hogy fölösleges bármilyen csalit bevetni, elkezdett a munkahelyemen hívogatni. Ha a hivatali telefont valamelyik munkatársam vette fel, rögtön gyanakodni kezdett az ismeretlen hang hallatán, és lehetséges, hogy gyanakvását mással is megosztotta. Aztán egy délelőtt a Securitate mindenki által ismert székházába hivatott. Megsétáltatott társaságában a főtéren, amikor a legtöbben korzóztak. Sőt, még a László Ferenc utca egyik négyemeletes épületébe is el kellett mennem vele, egy titkos lakásba. Mindez – miközben a dossziémból elolvasottak alapján hol erről, hol arról faggatott – egyértelműen a lejáratásomra szolgált. Mivel a rettegett Securitate embereit általában ismerték, azt hihették az ismerőseim, hogy nekik dolgozom. De azért megpróbálkozott kecsegtetni némely, e „munkából” származó előnnyel is. Csak egyikről a néhány efféle ajánlat közül, hogy ez emberfajta primitívségét elképzelhessük. Ekkoriban – bár még nem váltam el az első feleségemtől – elköltöztem közös lakásunkból, és volt barátnőm. Tudva ezt a szekus, felajánlotta – féltékeny természetemre alapozva –, hogy megfigyelik, nem csal-e meg engem? Arról nem is beszélve, hogy az akkori Vörös bárban (a Csíki utca sarkán) – amely intenzív lehallgatásokra volt berendezve – szánt nekem is állami alapból fizetett törzshelyet. Mintegy két-három hónap után végleg felhagyott a próbálkozással. A megfigyelési anyagomban nincs utalás erre a történetre. De találtam Csaba öcsém anyagában rá vonatkozót (kép), amelyből az tűnik ki, hogy börtönévei alatt nem szervezték be és nem is állítottak rá senkit (ez nem igaz) megfigyelésére.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kastélysorsok fiatal vallatói
A mezőmadarasi Orbán-kúria
Sorra megszólalnak Erdély kastélyai, néha a volt tulajdonosok hangján, de sokkal inkább azokén az egyszerű emberekén, akik még emlékeznek a kastélyok, udvarházak volt lakóira, az ott folyó életre, szórakozásra, a kastélyokhoz tartozó földeken végzett munkára. Az idő mélyéről felszínre hozott emlékek így lényegülnek át élő történelemmé, s válnak dokumentummá írásban, filmen, fényképeken.
Emléktöredékek nyomában
Az ötletgazda, aki tanítványaival szóra bírja a mikrotörténelmet, Simonffy Katalin PhD, a Babes–Bolyai Tudományegyetem média szakának társult oktatója, tévészerkesztő. Csapata középiskolás diákokból, egyetemi hallgatókból tevődik össze, akiknek nyaranta tábort szervez egy-egy kastély környékén.
Az idén augusztusban a mezőmadarasi Orbán-kúria történetét kutatták a falu emlékezetében, s ottlétük nyomán születtek meg azok a fotókkal gazdagon illusztrált írások, amelyek sok érdekes részletet elevenítenek fel az udvarházakban gazdag, festőien szép mezőségi falu történetéből. Nagy Andrea, Schneider Hanna, a királyhelmeci Marcell Zoltán, Imecs Endre és Szabó Gellért írásaiból válogattuk ki és fűztük fel a téma köré a legjellemzőbb, legérdekesebb részleteket. »A székely mezőségi, közel 1300 lelkes faluba nem mókás anekdotákért, nem is a vidéki élet szépségeit lencsevégre kapni érkeztünk. Fotóriportunk – a teljesség igénye nélkül – elsősorban a mezőmadarasi Orbánkúria és lakóinak történetére irányult, amiről néhány idős falusi ember emlékezetében élnek még emléktöredékek. Kísérőnk, Szabó Andor református lelkész először a faluról mesélt.
Szívükön viselték az ittlakók sorsát
Az erdélyi falvak között egyedülálló Mezőmadaras. A falucska nagyon is festői, sőt mesebeli, mert a technika vívmányai, a fejlődés éveken át nagyban elkerülték. Ezt az idilli környezetet látva nem is gondolnánk a település hányatott sorsára. Pedig az élet itt is keményen bánt az emberekkel. Mezőmadaras a rettegett szocializmus éveiben minden támogatásról lemAradt, és csak 2004-ben szakadt el Mezőbándtól, s ezt követően kezdték el a Marosvásárhely felé vezető rövidebb út aszfaltozását.
A dombok és fák mögött megbúvó településen a 19. században egyszerre több földbirtokos család élt, akik szívükön viselték a falu lakóinak sorsát. A református templom udvarán sírkövek őrzik emlékét annak a kornak. A Bethlen, a Fodor, az Orbán, a Pataki, a Szekeres család együtt, de gyakran egymással vetekedve fejlesztette a falut. Nekik is köszönhető, hogy régiónkban Madarason alapították az egyik első óvodát, és itt kaptak először egy csésze tejet reggelire az iskolás gyerekek, sőt a gyengébbek vitamint is. Akiben lehetőséget láttak, annak a vagyonos családok biztosították a továbbtanulási lehetőséget.
Egy 1831-ben készített statisztikai felmérés szerint Mezőmadarason 12 "kúria" létezett. A lista élén grófBethlen Pál neve olvasható. A XIX. század végén közölt adatok már Orbán György nevét is említik. Az Orbán család Kézdimárkosról került Madarasra. Az évek során tetemes földbirtokra tettek szert és a Bethlenektől vásárolták meg a ma lakatlanul álló kúriát, ami korábban Mihály Zsigmond nagybirtokos tulajdona volt.
Az Orbán család emlékét idéző sírkövet a 88 éves Nagy Géza ápolja. Büszkén emlékezik a családra és a vele egykorú Orbán Pállal való barátságára.
500 éves kúria, regényes családtörténet
Kovács Júlia, Nanóka emlékeiben is hajdani pompájában él a kúria: "volt cseléd, volt kertész, nagyon szépteniszpálya. Az út le volt kövezve, ott jártak a vendégek, akik még külföldről is érkeztek… A falusiak dolgoztak a földjeiken, a templomban megvolt az ő padjuk, de szóba álltak a munkásokkal. Nem volt probléma, hogy ők Orbánok".
A jövőre 500 éves kúria ma már igencsak rozoga állapotban emlékeztet az egykori földbirtokos család életére. Kertjében temették el Orbán Károly ’48-as főhadnagyot. Az épülethez vezető út melletti füves rétről a faluban úgy tudják, hogy teniszpálya volt ott, s ha igaz, akkor maga Kossuth Lajos is kezébe vette az ütőt, s a megbeszélések szünetében játszott a ház urával.
A Háromszéki lófő székely eredetű Orbán család története regényes. Az 1828-ban született márkosfalvi Orbán Károly honvéd huszárfőhadnagy Bem tábornok hadsegéde volt, felesége Pataky Borbála. Fiuk, Orbán György földbirtokos az erdélyi nemesi családból származó zeykfalvi Zeyk Saroltát vette feleségül, aki fiatalkorában az idős Kossuth Lajos "napsugarát" jelentette. Bár a hagyomány úgy tartja, hogy a Madarasra ellátogató Kossuth Lajos a kúria teniszpályáján ismerkedett meg a még gyermek Zeyk Saroltával, az adatok fényében ez csak legendának számít.
Kossuth Lajos és Zeyk Sarolta kapcsolata
Zeyk Sarolta 1884-ben európai körutazáson vett részt rokonainál, és a visszaúton hosszabb időre megálltak Zeyk Józsefnél, a lány Torinóban élő nagybátyjánál. A 19 éves lány megilletődve lépett be a Via de Mille 22. szám alatti ház kapuján, ahol az akkor 82 éves egykori kormányzó lakott. Az özvegy Kossuth évek óta csupán húga, inasa és szakácsa társaságában élt. Életét felvillanyozta a fiatal látogató, és Sarolta hazatértével elkezdődött a hét éven át tartó levelezésük. Bár mindvégig hangoztatja, hogy "atyai barátod vagyok", érezni lehet, hogy Kossuth szerelmes. Humorizál, csillogtatja a műveltségét, több nyelven idézget, miközben tisztában van vele, hogy az egésznek semmi jövője nincs, sosem fogja viszontlátni a hölgyet."Születésnapodon nagyon elszomorított a gondolat, hogy áldásomat egy atyai csókkal nem nyomhatom homlokodra. Megérezted-e, hogy a gondolat magneticus telegraph-huzalán repülnek feléd szegény öreg barátod hő szerencsekívánatai?"
Sarolta közben férjhez megy Orbán Györgyhöz, és gyermeke születik. Kossuth aggódik érte: "Szeretném tudni, miként teljesíti férjed a polgár, hazafi kötelességét. Férjedről – a nevén kívül – mind e mai napig semmit sem tudok. Utolsó leveledben is csak annyit írtál, hogy kitűnő egészségű, zömök, kicsi ember. Megvallom, engem az, hogy zömök-e vagy nyúlánk, kicsi-e vagy nagy, csak középszerűen érdekel. Én lelkéről szeretnék tőled hírt venni, szeretném tudni, hogy kicsoda, micsoda? Mit ismer hivatásának? Mi célja van az életben? Nem folytatom. Hiszen az a kis Sárika, ki magát egyszerű falusi kisleányomnak címezi levelében, nem is olyan egyszerű, és nem is olyan falusi, mint aminőnek Te csúfolod – van abban lélek, van szellem…"
A sokáig őrzött titok
És a történet csattanója: "Köszönöm a megnyugtatást, hogy leveleimet senkivel nem közlöd, s elégeted. Szükségem volt e biztosításra, miszerint oly tartózkodás nélkül írjak, mint ahogy írok. Hogy én a tieiddel hasonlón bánok, arról már utóbbi levelemben biztosítottalak. Számíthatsz reá, én is számítok adott szavadra. Különösen kérlek, ezen levelemet mindjárt add át a lángoknak, amint elolvastad, nehogy valami véletlen által kívüled még másnak is szeme elé kerülhessen. Neked, tudom, nem látszand nevetségesnek, amit érzelmeim felől írtam, de más annak vehetné, engem kevés ember tud megérteni… Kérlek is, igen kérlek, kedves leányom, ne tartsd meg, égesd el leveleimet."
Sarolta, aki sokáig őrizte a titkukat, élete derekán mégiscsak elővette a leveleket, és eljuttatta a Hatvany Lajos,Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelenő Esztendő című szépirodalmi folyóirathoz, amelyben 1918-ban hozták nyilvánosságra a leveleket. Kossuth Lajos 1884 és 1891 között írt harminc levelét könyv alakban egy évvel később a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki. Az agg Kossuth és Napsugárcímen 1989- ben a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg újabb kiadásban. Zeyk Sarolta 58 évesen, fiatal nagymamaként autóbalesetben hunyt el.
A világlátott Orbán Károly
Orbán György és Zeyk Sarolta fia, Orbán Károly (Mezőmadaras, 1888. július 6 – Temesvár, 1958. szeptember 1.) a Ludovika Akadémián végzett, és 1908-tól 1911-ig ulánus hadnagyként szolgált. 1911-ben Angliában kereskedelmi főiskolát végzett, majd Elefántcsontparton dolgozott egy angol vállalatnál. Ott érdekes afrikai műtárgyakat gyűjtött. Apja halála után 1913-ban hazatért, és Mezőmadarason gazdálkodott. Az első világháborúban az orosz fronton harcolt mint ulánus főhadnagy. A háború után visszatért Madarasra. Nevezetesek voltak különleges vadásztrófeái és híresen nagy vendégszeretete, amivel a faluba betévedőket fogadta. Gyakran utazott Nyugat-Európába, több nyelvet beszélt. 1926-ban angol nőt vett feleségül, akitől két gyermeke született. Felesége a harmincas évek közepén visszatért Angliába és ott 1941-ben meghalt. Angliából hozott fügefái a kollektivizálásig éltek. Orbán Károly 1942-ben johannita lovag lett. 1944 nyarán ismét megházasodott, de felesége 1954-ben meghalt. Leánygyermekük Amerikában él.
Orbán Károlyt az 1949. március 2-áról 3- ára virradó éjszakán kényszerlakhelyre hurcolták Marosvásárhelyre. Előbb angol nyelvleckéket adott, majd könyvelésből tartotta fenn magát. 1956-ban Huszár József révén az elsők között került kapcsolatba a Szoboszlay-féle szervezkedéssel.
Az ő feladata lett volna Marosvásárhelyen kirobbantani a fegyveres felkelést. A Szoboszlay Aladár által tervezett árnyékkormányban ő lett volna a külügyminiszter. A Securitate állandóan figyelte. Elfogták, és a Temesvári pert követően kivégezték. Az ő fia az Egyesült Államokban élő Orbán Pál, akire – mint egykori játszótársra – Nagy Géza emlékezik. Az idős madarasi férfi szavai nyomán egy másfél évszázados történet bontakozik ki s közben az ő élete is, amelyet meghatározott az a kiváltságos helyzet, az "a gyönyörűség", hogy gyermekként bejárása volt az Orbán-kúriába. 14-16 évesen együtt játszottak, bicikliztek, jártak "leventére". Pálnak kötöttebb volt a napirendje, és iskolába is csak hetente kétszer járt számot adni tudásáról, mivel magántanár foglalkozott vele.
Nem mehetett mulatságokba, a falubeli lányokkal szórakozni, de a játékra, a turpisságokra mindig tudtak időt szakítani – emlékezik csillogó szemmel Nagy Géza, aki még mindig tartja a kapcsolatot a fél évszázada a másik világrészen élő egykori játszótárssal. Orbán Pál a kommunista rendszer idején egyszer félve néhány órára, majd 1994-ben látogatott el újra Mezőmadarasra. Nagy Géza azt vallja: tudnunk kell, honnan jövünk, ahhoz, hogy tudjuk, hogy hova tartun. « Ezt tartja szem előtt a tábor szervezője, Simonffy Katalin is, aki az erdélyi kastélyok utóéletét kutatva, diákjaiban szeretné felkelteni az érdeklődést erdélyi múltunk e sokáig elhallgatott szelete iránt, amely még annyi érdekes eseményt, részletet tartogat. További kitartást, támogatókat, érdeklődő fiatalokat kívánunk munkájához!
A diákok írásaiból vett részletekből összeállította Bodolai Gyöngyi.
A fényképeket Nagy Andrea készítette.
A diákok által felhasznált könyvészet: az interneten megtalált adatok mellett Szabó Miklós Mélyrenyúló gyökerek, Mezőmadaras 800 éves története című könyve, Kriterion Kiadó, 2008.
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nincs kihívója Csűry Istvánnak a Nagyváradi püspökválasztáson
Nincs kihívója az újabb mandátumra pályázó Csűry Istvánnak, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökének - írta hétfői számában a Bihari Napló napilap.
A püspöki és lelkészi főjegyzői tisztségre a jelenleg is e hivatalokat betöltő Csűry István és Forró László kapott jelölést. A július elején kezdődött egyházmegyei és egyházkerületi tisztújítási folyamat során eddig megújultak az egyházmegyék vezetőségei, és október 21-én tartják az egyházkerületi tisztújító közgyűlést. December 9-én az új egyházkerületi közgyűlés megalakulása után tesznek esküt a KREK újonnan megválasztott tisztségviselői.
Csűry István május elején, egy tanácskozáson jelentette be nyilvánosan, hogy "bárki bármit is mond", ha jelölik, ismét megpályázza a püspöki tisztséget, melyet addig kíván betölteni, amíg el nem éri a nyugdíjkorhatárt.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KREK korábbi püspöke júliusban többször is olyan feljegyzéseket hozott nyilvánosságra, amelyek szerinte arra utalnak, hogy Csűry István püspök 1989 előtt együttműködött a kommunista diktatúra politikai rendőrségével, a Securitátéval.
Csűry István püspök a Maszolnak adott interjúban visszautasította, hogy Tőkés László őt besúgónak nevezze. Szerinte az EP-képviselő figyelemelterelés céljából röppentette fel ezeket a vádakat.
maszol.ro

Lemondott a kémszolgálat vezetője
Lemondott hivataláról hétfőn Mihai Razvan Ungureanu, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) igazgatója, aki tavaly júniusban kezdte meg második mandátumát a kémszolgálat élén.
Az elnöki hivatal szóvivője közölte: Klaus Johannis államfő elfogadta Ungureanu lemondását, a szolgálat ideiglenes vezetését pedig helyettesére, Silviu Predoiu tábornokra bízta.
Ungureanu távozásának oka egyelőre nem ismert. A hírtelevíziók szerint lemondása összefügghet azzal, hogy a SIE tavasszal nyilvános pengeváltásba keveredett Laura Codruta Kövesivel, a korrupcióellenes ügyészség vezetőjével. A főügyész a közéleti szereplőket is érintő panamai offshore-botrány idején egy interjúban arra panaszkodott, hogy a SIE – a többi titkos- szolgálattal ellentétben – nem segíti a vádhatóság munkáját, az utóbbi években a DNA egyetlen jelentést sem kapott a SIE-től.
Miután a kémszolgálat csípős hangvételű közleményben úgy válaszolt, hogy a SIE nem kémked román állampolgárok után, mint annak idején a Securitate, Klaus Johannis államfő hivatalába kérette a két intézményvezetőt és véget vetett a nyilvánosság előtt zajló vitának.
Az elemzők azt sem tartják kizártnak, hogy Ungureanut politikai ambíciói vezérelték a lemondásban, és indulni akar a decemberi parlamenti választásokon. Volt pártja, a PNL társelnöke, Alina Gorghiu azonban cáfolta, hogy erről egyeztetett volna a SIE igazgatójával, hozzátéve: nem is ért egyet azzal, hogy egy titkosszolgálati vezető távozása után azonnal politikai szerepet vállaljon.
Abban azonban a megszólaltatott elemzők egyetértettek, hogy az utóbbi időben elhidegült a viszony Klaus Johannis államfő és a SIE igazgatója között, és csak idő kérdése volt, hogy Ungureanu távozzon a kémszolgálat éléről.
Ungureanu először 2007-2012 között vezette a SIE-t, korábban (2004-2007) Románia külügyminisztere, 2012-ben pedig néhány hónapig az ország miniszterelnöke volt. 2015 júniusában az államfőhöz közel álló Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátora volt, amikor a parlament másodszor is megszavazta kinevezését a SIE élére.
A titkosszolgálatok élére az államfő jelöl vezetőt, kinevezését pedig a parlamentnek kell megszavaznia.
Népújság (Marosvásárhely)

Erőfelmutatásra van szükség
Továbbra is összehangolt támadás zajlik a jelképeink, elnevezéseink, felirataink, valamint minden olyan leírt és kiejtett szavunk, kifejezésünk, mondatunk vagy megrajzolt jelünk ellen, mely székely mivoltunkra utal, illetve erősítheti önazonosságtudatunkat. A hadművelet pedig, az egykori hírhedt román titkosrendőrség ( Securitate), illetve annak jog- és elvutódja, a Román Hírszerző Szolgálat ( SRI) irányításával, mi több, cselekvő részvételével folyik. Ráadásul ez természetes velejárója egy olyan állam működésének, melynek alkotmánya nem létezőnek tekinti a határai között élő nemzettesteket, és a hatalom gyakorlói ennek a megvalósításán fáradoznak. Hivatalosan így váltunk és válhattunk mi, székelyek, egy kísértetföld szellemlakóivá.
Az ellenünk folytatott hadviselés bizonyításaként elég, ha csak az elmúlt hét történéseire utalok – a teljesség igénye nélkül. Ekkor mondta ki ugyanis a Marosvásárhelyi ítélőtábla véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy Csíkszereda Főterén nem loboghat székely zászló. Ekkor derült ki, hogy az Országos Idegenforgalmi Hatóság sem ismeri el turisztikai célként Székelyföldet. És Sepsiszentgyörgyön is ekkor került sor egy újabb zászlóperre. Ráadásul ezen a kormánybiztosi hivatal jogásza azzal érvelt, hogy mi, magyarok ebben az országban egy kisebbség vagyunk, ezért nincs is zászlónk. Tiszta beszéd, mely tökéletesen tükrözi a román hatalom hozzánk való viszonyulását, mely diktatorikus, ellenséges és megalázó.
Hogy ilyen helyzetben mit lehet tenni? Először is tiltakozni kell, minden hazai és nemzetközi fórumon a minket ért sérelmek, jogtiprások és megalázó bánásmód ellen. Felhívni rájuk a figyelmet mind a román, mind az Európai Parlamentben, beadványokkal bombázni a külföldi nagykövetségeket, valamint emberjogi szervezeteket, és szóvá tenni az ENSZ-ben. Mindez azonban nem elég, mert nemzeti létünk és a vele járó jogok elismertetéséhez széles körű támogatásra van szükség. Tömeges utcára vonulások és tüntetések, vagyis erőfelmutatás és nyomásgyakorlás nélkül ugyanis minket ebben az országban sohasem fognak a románokkal egyenlő bánásmódban részesíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A katonai ügyészségen jelentették fel a csendőröket Izsák Balázsék
Hivatali visszaélés, szolgálati hanyagság és okirathamisítás miatt tett bűnügyi panaszt a katonai ügyészségen a Maros megyei csendőrség ellen a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) civil szervezete, a Siculitas egyesület.
Az Izsák Balázs által vezetett szervezet azok után fordult a vádhatósághoz, miután a március 10-én szervezett Székely Szabadság Napján megbírságolt személyek futószalagon kezdték nyerni a polgári pereket a csendőrség ellen. A napokban ugyanis a Marosvásárhelyi bíróság a nyolcadik ügyiratban is megsemmisítette a csendőrség által kibocsátott büntetési jegyzőkönyvet és eltörölte László György felperes hatezer lejes pénzbírságát.
Mint ismert, a csendőrség a gyülekezési törvény nem létező passzusára hivatkozva – miszerint a szervezők nem rendelkeztek hatósági engedéllyel a március 10-i felvonulásra, ám mégis utcára hívták a többezres tömeget – bírságolni kezdte a rendfenntartásban segédkező civileket, valamint a videofelvételekről azonosított résztvevőket. Olyan személyek nevére is küldtek ki büntetési jegyzőkönyvet, akik nem vettek részt sem a Székely Vértanúk emlékoszlopánál szervezett megemlékezésen, sem az utcai felvonuláson. Izsák Balázs, az SZNT elnöke ismét emlékeztetni kívánta azokat az újságírókat, akik tudósításaikban és véleményanyagaikban folyamatosan félretájékoztattak, hogy egy tüntetés megszervezéséhez nem szükségeltetik hatósági engedély, mint ahogy egyébként Dorin Florea polgármester többször hangoztatta. A törvény mindössze a rendezvény bejelentésére kötelezi a szervezőket. Amennyiben a hatóságok megalapozottnak tartják, 48 órán belül betilthatják azt – a Székely Szabadság Napján szervezett felvonulással ez nem történt meg. A tavaszi autonómiatüntetés törvényességéről különben a Marosvásárhelyi táblabíróság jogerős ítéletben döntött.
„Szomorú, hogy huszonhat év után is alapvető emberi jogokat sértenek a román hatóságok – még akkor is, ha nem állnak rendelkezésükre olyan hatékony módszerek, mint amilyenekkel ’89 előtt a Szekuritáté rendelkezett. Ezért is sikerül sorozatban nyernünk a pereket a magyarok ellen fellépő csendőrséggel szemben” – nyilatkozta a keddi sajtótájékoztatóján Izsák Balázs.
Mindezek ellenére a csendőrség nem hajlandó elfogadni az alapfokú ítéletet, az intézmény vezetősége valamennyi bírósági döntést megfellebbezett. „Azzal a hülye érvvel próbálkozik a csendőrség, hogy a szervezőknek segédkező önkéntes civilek nem fékezték meg a tüntetőket abban a szándékukban, hogy a Postarétről a főtérre vonuljanak. A tiltakozókat pedig azzal vádolják, hogy az utcán kiabálva tüntettek. De kérdem én, ha a megfékezésük lett volna a cél, ezt miért nem tették meg a csendőrkatonák?” – replikázott Kincses Előd, az SZNT és a március 10. után megbírságolt személyek jogi képviselője.
A megtorlások dacára az SZNT elnöke bejelentette, hogy a jövő év március 10-én is Marosvásárhelyen szervezik a Székely Szabadság Napját. A megemlékezést ezúttal is utcai felvonulás fogja követni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Követés (Egy megfigyelt család, 25.)
A Securitate egyik módszeréről van szó, amely azt a célt szolgálja, hogy a megfigyelés alatt tartott személy titkos követésével felfedezzék azt, hogy kikkel tart kapcsolatot. Ha szükséges, fényképet is készítenek a találkozóról. Ehhez nem kevés jártasság is kell, mert a gyanakvó követett hamar rájöhet, hogy valaki a nyomában van.
Édesapám megfigyelésénél gyakran alkalmazták a követés (filaj = F) eljárást. Rendszerint ezt az egyébként fölösleges és semmi következtetésre nem alkalmas tevékenységet egy magasabb rangú szekus tiszt gyakorolta, ahogy ez a rendelkezésemre bocsátott dossziéból is kiderül. Talán magyarázatul szolgálhat édesapámnak az a szokása, hogy pusztán egészsége miatt, idősebb korában Kolozsvár főterét többször körbejárta, nézelődve, olykor kirakatok előtt meg-megállva, s ha ismerőssel találkozott, szót váltottak. A Szent Mihály-templommal szemben van a római katolikus plébánia, ide be-betért, hogy pap ismerőseivel vagy Bartha Ignáccal (aki, mint kiderült, „Bărbosu” néven besúgó volt) egyet politizáljon. Ezekről az alkalmakról „Bărbosu” számos jelentést adott tartótisztjének. Jogászként az egyházmegye jogtanácsosi tisztségét is betöltötte. Becsületes édesapám elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy őt feljelentse egy volt magyar országgyűlési képviselő, akivel együtt raboskodott Szamosújváron 1947-ben...
1980. január 10-én Pop Silviu alezredes jelenti, hogy „Károly” (édesapám titkosított neve) megállt a Someșul falatozó előtt, és mintegy két percig nézte, hogy takarítják el a havat az egyetemisták. Az egyiket ismerte, köszöntötték egymást, váltottak néhány szót, majd elváltak. Ezután hazament (akkor a Szentegyház utca – most Iuliu Maniu – 4. szám alatt, tehát a főtérhez egészen közel laktunk). Megjegyzi Pop alezredes, hogy követték „Károlyt” 1979. szeptember 27-én, 1979. október 27-én, 1979. november 9-én és 1979. december 27-én is, de egyik sem eredményezett gyanús eseményt (1. dokumentum).
Ugyanebben az évben szeptember 24-én azt jelenti Pop alezredes, hogy édesapám barna öltönybe, fehér ingbe és zöld nyakkendőbe öltözve elhagyta lakhelyét, a Március 6. utcán és Szabadság téren haladva megállt a cipőbolt, majd az ajándékbolt kirakatánál, s 17.30-kor bement a 16. szám alatti plébániára, „a papokhoz”, ahonnan 19.50-kor jött ki és hazament (2. dokumentum). Ezt a „fontos” feladatot pedig egy alezredesre kellett bíznia a Securitaténak! Sírjunk, vagy nevessünk? (Mégis jó volt, hogy így történt. Legalább, ha rosszul lett volna édesapám, rögtön akadt volna segítsége...)
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megáldották Márton Áron püspök kőszarkofágját
A Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában tegnap megáldották és bemutatták a nyilvánosságnak Márton Áron kőszarkofágját a 36 évvel ezelőtt meghalt erdélyi püspök újratemetési szertartása keretében. A Szent Mihály-székesegyházban a szertartással együtt tartott búcsús szentmisét Miguel Maury Buendía Bukaresti apostoli nuncius celebrálta.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának” nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály-napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának”.
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós magyar vallásügyi államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene az az adat, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan tanításaira. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak. „Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?” – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kőkoporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát. Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felavatták Márton Áron kőkoporsóját Gyulafehérváron
MTI | - Felavatták Márton Áron erdélyi püspök kőkoporsóját csütörtökön a Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában. A 36 évvel ezelőtt meghalt Márton Áron újratemetési ceremóniáját a Szent Mihály székesegyház templombúcsúja keretében tartották, Miguel Maury Buendía apostoli nuncius vezetésével.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte azt is: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának".
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan ideológiájára. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak.
„Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette a megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?" – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának a vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kő koporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát.
Mint arról a Krónika beszámolt, Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
A Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki. A második világháborút lezáró párizsi béketárgyalások idején az erdélyi magyarság, a székelység önrendelkezésének egyik szószólója volt. A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a Gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott.
Márton Áron püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal. A Budapesti nemzetpolititikai államtitkárság 2016-ot, a püspök születése 120. évfordulójának az évét Márton Áron-emlékévvé nyilvánította.
Krónika (Kolozsvár)

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL
– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?
– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.
– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott?
– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment… 
– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.
– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.
– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?
– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.
– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?
– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg...
– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?
– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.
A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)

Mi járhat a fejükben?... (Egy megfigyelt család, 26.)
A diktatúrák legfélelmetesebb ellensége a gondolkodó agy és a néma száj. Fokozottan érvényes ez a kommunistákra, mivel a beszélő szájak csak kedvükre valót mondanak. De mert ingatag az önbizalmuk, és mindenütt összeesküvést sejtő gyanakvásuk határtalan, számukra nincs őszinte párttag és a román néphez hű nemzetiségi, ezért napi feladatuk azokat a közösségeket megfigyelni, ahol ugyanazok az emberek többen és gyakrabban találkoznak.
Árpád öcsém kiterjedt levelezése és személyes kapcsolatai családunk más tagjaihoz hasonlítva jóval gyakoribbak voltak, a rokonokon kívül több férfival és nővel váltott levelet s találkozott erdélyi városokban és Magyarországon. A Securitate számára ez a életforma felettébb gyanúsnak tűnt. Különösen az egykori évfolyam- és osztálytársaival rendezett összejövetelek, leginkább Nagyváradon, ahol Szilágyi István (a közéletben ismert Szilágyi Zsolt édesapja) volt évfolyamtársa élt. Információkat gyűjtenek róla is. Megkeresésükre a nagyváradi szeku írásban közli, hogy Szilágyi István párttag nem szerepel a nyilvántartásukban... A dosszié egy másik dokumentuma szerint Kolozsváron egy informátort kellene ráállítani öcsémre, aki „a testvére nevében” (azaz az enyémben) megkeresné, s adatokat szerezne a fivérek közötti „egyes ellenséges tevékenységek terén” létező kapcsolatról, illetve, hogy Árpád öcsém milyen kapcsolatokat tart fenn külföldi személyekkel. Akik még emlékeznek ezekre a rettegésben és nélkülözésben töltött évekre, tudják, hogy minden társas alkalom egyben a hírszerzés lehetőségét is adta. Nem volt munkahely, rokoni összejövetel, kirándulás vagy érettségi találkozó, ahol ne lett volna egy megbízott ügynök. Ő aztán írásban vagy szóban jelentette a történteket a tartótisztjének. Az már csak az informátor jellemén múlott, hogy az „államellenes” kijelentéseket vagy politikai állásfoglalásokat híven továbbította-e, avagy eltitkolta, és semleges hangú beszámolót írt.
Árpád az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vegyszer- és laboratóriumieszköz-raktárának volt a vezetője. A takarítónő volt az egyetlen alkalmazott rajta kívül. Hivatalból jött, hogy rávegyék jelentésadásra. De mert „veszélyes mérgek” is voltak a leltárában, az is felmerült a szeku embereiben, hogy ezek is lehetnek különböző „akciók” eszközei. Ezért – mint a mellékelt dokumentumban áll – sikerült megszerezniük a raktárkulcs lenyomatát, ami lehetővé teszi a titkos (ház)kutatást és „T eszközök”, azaz lehallgatókészülékek felszerelését. Ehhez elkészült a raktár helyszínrajza is, ahol a megfigyelt személynek (Árpád öcsém) „egy irodája van (íróasztallal, székekkel és több szekrénnyel)”.  Ami a találkozókat illeti, semmi érdemlegeset nem rögzítettek, és a nőismerőseivel kapcsolatos zsarolások sem vezettek megfélemlítésre, felesége, Ági férje melletti kiállása töretlen maradt.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés összefoglalta a Csűrynek tulajdonított jelentéseket
Brosúrát jelentetett meg Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke azokból a jelentésekből, amelyeket állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) újabb mandátumra pályázó püspöke adott egykor a kommunista politikai rendőrségnek.
A nyomtatványt Tőkés László pénteki, nagyváradi sajtótájékoztatóján mutatta be az újságíróknak. Az immár fénymásolatban is tartalmazza azokat a besúgói jelentéseket, amelyek az EP-képviselő szerint „egyértelműen bizonyítják Csűry István, alias Kiss, alias Roșescu, alias Chiș Geza kollaboránsi múltját". A Kiss, Roșescu, illetve Chiș Geza fedőnéven adott jelentéseket lelkészek megfigyelési dossziéiban találta Molnár János szegedi egyháztörténész, aki ezek szerzőjeként Csűry István egykori szalárdi lelkészt azonosította. A jelentések többnyire partiumi református lelkészekről tartalmaznak terhelő információkat.
A közzétett dokumentumok némelyikét kézzel írták. Tőkés László az MTI kérdésére kijelentette: grafológiai vizsgálattal lehet egyértelműen bizonyítani, hogy a jelentéseket Csűry István írta. A brosúra Csűry István 2009-es püspökké választása előtt adott nyilatkozatát is tartalmazza, amelyikben a lelkész kijelentette, hogy nem volt a román titkosszolgálat munkatársa, és amennyiben bármikor kiderülne, hogy nyilatkozata nem fedi a valóságot, „azonnal és készséggel lemond" a jelöltségről vagy az elnyert tisztségről.
Tőkés László a sajtótájékoztatón elmondta: a nyomtatványt az egyházkerület lelkészeinek és világi vezetőinek, valamint több közéleti szereplőnek is eljuttatta. Hozzátette: szükségét látja a közélet megtisztulásának, és szerinte az egyházat a rovott múltú vezetőktől, az RMDSZ pedig a korrupt politikusoktól kell megtisztítani. Arra kérte az RMDSZ vezetőségét, hogy változtassa meg a Bihar megyei képviselő- és szenátorjelöltek listáját, amelyen általa korruptnak vélt politikusok szerepelnek befutó helyeken. Példaként említette, hogy a Fazakas László lelkészt – aki korábban szintén a királyhágómelléki püspöki székre pályázott, és rövid ideig az RMDSZ parlamenti képviselője is volt – lemondatta az RMDSZ, amikor fény derült az ügynökmúltjára, és a lelkész a püspökjelöltségtől is elállt.
Tőkés László már korábban és több rendben is közölt Csűry István állítólagos ügynökmúltjára utaló feljegyzéseket. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry a Szekuritáte ügynöke vagy besúgója lett volna. A KREK püspöke idén júniusban a Krónikának nyilatkozva visszautasította a vádakat, leszögezve: nem volt besúgó. Csűry mellett kiállt az egyházkerület Esperesi Kollégiuma, továbbá az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezete is. A nagyváradi székhelyű egyházkerület október 21-én tartja tisztújító közgyűlését, a püspöki tisztségre Csűry István az egyedüli jelölt. kronika.ro

Romániai múltfeltárás jeltelen sírból
Megdöbbentő egyéni sorstragédiákra és a vörös uralom által alkalmazott brutális módszerekre egyaránt fény derül a kommunizmus bűntetteit kutató romániai intézet munkatársainak jóvoltából. Szakértőknek sikerült feltárniuk egy, a diktatúra idején tárgyalás nélkül agyonlőtt, kuláknak bélyegzett személy földi maradványait.
Eredményes múltfeltáró tevékenység fűződik Romániában a kommunizmus bűneit vizsgáló és a román száműzöttek emlékét ápoló intézet (IICCMER) nevéhez. A közvetlenül a bukaresti miniszterelnöki hivatalnak alárendelt, 11 éve létrehozott szervezet munkatársainak újabb, a kommunista elnyomó hatalom által évtizedekkel ezelőtt kivégzett személy hamvait sikerült azonosítaniuk. A diktatúra elnyomógépezeteként működő titkosszolgálat, a Securitate neve alapján szekusvadászoknak is nevezett szakértők hosszas kutatómunka után azonosították, majd exhumálták egy hatvan évvel ezelőtt agyonlőtt antikommunista ellenálló földi maradványait.
Traian Pomról van szó, akit harmadmagával együtt végeztek ki a román karhatalom emberei a múlt század közepén, az Erdélyi-érchegységben tevékenykedő, Nemzeti Védelmi Front elnevezésű ellenállócsoporttal fennálló kapcsolatai miatt. A 40-es évek végén a hegyekben bujkáló román partizánok abban reménykedtek, hogy fegyveres konfliktus robban ki a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között, ami a kommunizmus végét jelentheti. A szervezet tagjai engedetlenségre buzdították a lakosságot, felszólítva őket, hogy ne lépjenek be a kommunista termelőszövetkezetekbe. Ám a román titkosszolgálatnak és milíciának sikerült felszámolnia a csoportosulást, három, kuláknak nyilvánított parasztgazdát pedig 1950. augusztus 16-án bírósági ítélet nélkül agyonlőttek a Fehér megyei Bisztra környékén. Holttestükre az „Aki azt cselekszi, amit én, járjon úgy, mint én” feliratot aggatták, közszemlére tették, majd a rokonaikkal jelöletlen sírba ásatták. Bár a hozzátartozók nem kapták meg az áldozatok halotti bizonyítványát, a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet régészekből és történészekből álló csapata hosszas kutatás és egykori szemtanúk leszármazottainak leírása alapján feltárta Pom földi maradványait, így még élő lánya és unokái megadhatták neki a végtisztességet. Érdekesség, hogy korabeli dokumentumok alapján az IICCMER kiderítette azt is: a 66 évvel ezelőtt akciózó halálbrigádot a Securitate Kovács Mihály őrnagy által vezetett tordai kirendeltsége koordinálta.
Rostás Szabolcs (Kolozsvár) mno.hu

Evangélikus hálaünnep és Gulág-megemlékezés
„Ami a hit szilárd alapjára épül, az megmarad”
Nagy nap volt 2016. október 8-a, szombat a temesvári evangélikus-lutheránus gyülekezet életében: a kolozsvári, a brassói és a nagylaki egyházmegyék küldötteivel együtt ünnepelhették a 177 éves temesvári evangélikus templom – Temesvár első protestáns temploma – homlokzata felújításának befejezését. A hálaadó istentiszteleten ft. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke hirdetett igét, a történelmi egyházak, a hazai és határon túli közélet és politikai élet jeles képviselői részvételével. Az ünnepi együttlét méltó alkalom volt a romániai evangélikus egyházat is sújtó kommunista üldöztetésekre, deportálásokra való visszaemlékezésre.
A bensőséges hangulatú hálaadó ünnepség a felújított homlokzatú templom előtti téren kezdődött, evangélikus egyházi vezetők és a történelmi egyházak képviselői, közéleti személyiségek jelenlétében. A felújított templom megáldása és a hálaadó imádság után a résztvevők a Temesvári Filharmónia vonósnégyese zenéjére bevonultak Isten házába. A határon túlról és Erdély minden sarkából érkezett vendégeket Kovács Zsombor, a temesvári evangélikus gyülekezet lelkipásztora köszöntötte.
Az igehirdetés során ft. Adorjáni Dezső Zoltán püspök arról beszélt, hogy a hányatott sorsú, nyelvi, etnikai és kulturális szempontból igen sokszínű, a deportálások, majd a tömeges emigrálások miatt kicsinyre zsugorodott temesvári evangélikus gyülekezet patinás temploma azért maradt meg és újulhatott meg, mert a hit szilárd alapján áll. „Ez a gyülekezet megfogyatkozva bár, de ma is él, és új utakat, új életet keres, és ehhez az Istenbe vetett hit ad erőt, energiát, értelmet, józan észt az újrakezdéshez. A Szentlélektől kapott hit ad reménységet kitartást és bátorságot sokszor a folytatáshoz” – mondta ft. Adorjáni Dezső Zoltán, aki párhuzamot vont a nemrég új köntösbe öltözött Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, az „erdélyi magyarság Oxfordja” és a kicsiny temesvári gyülekezet emberfeletti erőfeszítésével megújult templom sorsa között. „A Bethlen Gábor Kollégium is azért lehetett ilyen hosszú életű, mert a hit szilárd alapjára épült, amely hit Isten megtartó szeretetéből táplálkozott. Az Isten oltalmába vetett erős hit öröklődött nemzedékről nemzedékre, éltette a generációkat annyi évszázadon át” – mondta a püspök, aki szerint elvilágiasodott társadalmunkban az istenhit kérdése és maga Isten is a közgondolkodás perifériájára szorult, Istennek és az egyháznak pedig csak a kulissza, az enyhén penészes szagú díszlet szerepe juthat, nem pedig az alapé, amelyre egészséges és értelmes jövőt építhetünk.
Az igehirdetés és úrvacsoraosztás után a hálaadó ünnepség dr. Csendes László A pokol kapui nem vettek erőt rajtuk – Egyházak a Gulágok árnyékában című előadásával folytatódott, aki a Szekuritáté Irattárában elvégzett kutatásai eredményét mutatta be a hallgatóságnak. A kommunista hatalom és a titkosrendőrség az 1940-es évek végén, az 1950-es években frontális támadást intézett a romániai evangélikus-lutheránus egyház ellen, először az egyházi vezetőket, majd a lelkészeket is bebörtönözték vagy kényszermunkára vitték a romániai gulágokba, ahonnan nem mindenki szabadult ki élve. A 90 éves, orosz hadifogságból visszatért Ignaz Fischer az orosz lágerekben átélt megrázó, személyes élményeiről számolt be. Az orosz gulág borzalmait túlélő idős férfi élete legboldogabb időszakának nevezte 1949 őszét, amikor megtudta, hogy a karácsonyt végre otthon, a családja és szerettei körében töltheti.
A rendezvény folytatásában ft. Csűry István királyhágómelléki református püspök és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mondott ünnepi köszöntőket. A szövetségi elnök a transzszilvanizmus XXI. századi aktualitásáról beszélt, majd befejezésül gratulált a temesvári gyülekezetnek a munkához, amit elvégeztek. „Aki templomot felújít, templomot vagy iskolát épít, az egyház intézményét megerősíti, az biztos, hogy a népét nem elhagyni akarja, hanem jövőt tervez a következő nemzedékek számára azon a földön, ahol értéket alkottak a szülei, a nagyszülei és az ősei, ahol értékteremtő munkát végez a mostani nemzedék is” – mondta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. A köszöntők sorát Brendus Réka, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese és Mile Lajos kolozsvári főkonzul folytatta, akik megemlékeztek az 1944–45-ben működött temesvári fogolytábor több tízezer magyar és német nemzetiségű halálos áldozatáról és a gyűjtőtáborból az orosz és a romániai gulágokba deportált több százezer emberről. Mile Lajos arról beszélt, hogy a második világháború végén 800 ezer magyart hurcoltak el a Szovjetunióba, úgynevezett „málenkij robotra”, ami akár tíz évig is eltarthatott, és ahonnan 200 ezer magyar soha nem tért vissza. Róluk megemlékezni fájdalmas kötelesség, ezért a 2015-ben elkezdődött Gulág-emlékévet 2017 februárjáig meghosszabbították – mondta Temesváron Mile Lajos kolozsvári főkonzul. A temesvári evangélikus gyülekezetet a templomfelújítás alkalmából köszöntötte Rolf Maruhn temesvári német konzul és a németországi testvérgyülekezet képviselői.
„Régóta gondolkozunk a templomfelújításon – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Kovács Zsombor temesvári evangélikus-lutheránus lelkipásztor –, mert egy adott pillanatban életveszélyessé vált a templomtoronynak a kereszt alatti része. Ezelőtt 5 évvel elkezdtük a munkálatok tervezését, 2012-ben váltottuk ki az építkezési engedélyt. 2014-ben hosszabbítottunk, és kértünk egy újat, mert soha nem volt meg a teljes összegünk a javításra, itt-ott javítgattunk valamit. Végül 2016 októberére Istennek hála sikerült befejeznünk a teljes templomfelújítást. A főtámogatónk az Emberi Erőforrások Minisztériuma volt, de kiemelném még a romániai Vallásügyi Államtitkárságot, akik szintén nagy összegekkel hozzájárultak a felújításhoz, továbbá megemlíteném a Temes Megyei Tanácsot, ahonnan két ízben is kaptunk támogatást, illetve a saját híveinket, akik maximálisan mellénk álltak és hozzájárultak ehhez a nagy munkához.”
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Kihallgatnak a szoborrobbantásról (Egy megfigyelt család / 27.)
Egy – naponta többtucatnyi titkos informátor és securitatés által – ellenőrzött diktatúrában hogyan történhetett meg 1984. június 5-én 12.35 órakor a Szakszervezetek Művelődési Háza előtt a Vitéz Mihály szoborcsoportnál bekövetkezett robbanásos merénylet, amely Vaszi Jánoska 11 éves iskolás kisfiú halálát okozta? Szülei kérésére jómagam és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója jártuk végig a megfelelő választ végre megtudó utat.
 A „sajátos román forradalom” után meg mertek szólalni a megye volt vezetői. Rab Sándor, a volt megyei első titkár, valamint Aulich Sándor nyugalmazott belügyminisztériumi ezredes, a Securitate akkori parancsnoka interjúkban egyértelműen a hatalom provokációjának tulajdonította a történteket (csakhogy Vaszi Jánoska halála ebbe nem volt belekalkulálva!). 
„Sakkozó” (ez én vagyok) célszemélyt 1984-ben kihallgatja az I. Vezérigazgatóság II. Ügyosztályának főnöke, hogy megállapítsa a svájci Komlóssy Józseffel (aki unokatestvére) fenntartott kapcsolatának természetét. Ez alkalommal – a tiszt kérésére – bemutatja a célszemély azt a könyvet, amely 1984-ben jelent meg Budapesten Mályusz Elemértől Zsigmond király uralma Magyarországon címmel, melyet egy idegen állampolgár hozott be az országba. (Lásd a dokumentumot.)  Nos, ez a mellébeszélően megfogalmazott közbevetés egy 1989. február 6-ai, szintén Komlóssyval foglalkozó jelentésben található. Valójában az történt, hogy nekem a könyvet Komlóssy Jóska unokaöcsém hozta (de én ezt nem mondtam), és a robbantás előtti napon olvasgatva a hálószobánk asztalán volt, amikor meglátogatott Demse Márton csángó tanító Szántó Vilma néprajzos hölgy kíséretében. Nyilván később a nyomról nyomra követett Demsét tüzetesen kihallgatták sepsiszentgyörgyi látogatásairól (Ősz Erős Péterhez ment tőlem), s így kerülhetett a könyv szóba. A szoborrobbantást követően a Bukarestből jött securitatés csoport több gyanúba került magyar polgárt hallgatott ki napokon keresztül. Velem egy zömök és rendkívül dühös ezredes állt szóba, s csak fokozódott a haragja, amikor arra került a sor, hogy bizony Zsigmond király az egész Kárpát-medence uralkodója volt, az akkori Nagy-Magyarországé. Miután tartalmát románra lefordítva átadtam neki, elkobozta a könyvet, és kijelentette, hogy Erdély csak az 1867-es kiegyezés után volt Magyarországé. Szerény ellenvetésem paprikavörössé ingerelte, megrögzött nacionalistának, félrevezetett tudatlannak nevezett, és elküldött, de még megkérdezte (búcsúzóul), hogy hallottam-e, amit beszélnek, hogy a szobrot provokáció szándékával robbantották fel? Mindenfélét beszélnek az emberek – adtam a semmire sem kötelező választ, de senkit „nem tudtam megnevezni”.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A román-magyar etnikai kártyát '56-ban is kijátszották Kolozsváron
Erdély visszafoglalását vizionálva akadályozták meg a románság szolidaritásvállalását az 1956-os magyar szabadságharccal.
Ma már sok legenda kering arról, mi történt 1956-ban halottak napján Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, felnagyítva a pesti srácokkal szolidaritásból gyertyákat gyújtó pár tucat diák szerepét. Az viszont mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, aki részt vett a Kolozsvár Társaság székhelyén szervezett csütörtök délutáni beszélgetésen, hogy az akkori történéseknek a történelemkönyvekben van a helye.
A Szekuritáte fogdáit és a peripravai munkatábort is megjárt Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő elevenítette fel emlékeit – nemcsak a Házsongárdi tüntetésről, hanem az akkor még önállón működő Bolyai Egyetem nagy hírű magyar szakának mindennapjairól is. A Kántor Lajos irodalomtörténész által moderált beszélgetés alkalmat teremtett arra is, hogy az egykori évfolyam- és iskolatársak társaságában megemlékezzenek a Marianum mindazon tanárairól és hallgatóiról, akik időközben távoztak az élők sorából.
Dávid Gyula 1951-ben fejezte be tanulmányait, majd 1956-ban tanársegédként tért vissza a Bolyai Egyetemre. Kántor Lajos szerint a magyar szak akkoriban inkább egy kisdedóvó volt, mint egyetem.  Ezt Dávid Gyula is megerősítette, hiszen valóban felügyelet alatt álltak. Volt olyan óraadó tanár, aki román létére tanított a magyar szakon.
Feszült légkörben teltek a mindennapok, a régi tanárok sorra mentek el, és egy fiatal tanárnemzedék került katedrához.
A kolozsvári magyar egyetemista körökben uralkodó közhangulat még a forradalom kitörése előtt is feszült volt, jól jelzi ezt az akkor már Kossuth-díjas Tamási Áron október 16-i látogatásának és teltházas előadásának lelkesült hangulata is.
Október 24-én a tanársegédi szobába beköltöző egyik oktató rádióján hallgatták a budapesti forradalomról szóló külföldi tudósításokat, többek között ez is tárgyát képezte a Szekuritáté későbbi kihallgatásainak, akárcsak a házsongárdi tüntetés. Utóbbi kapcsán Dávid Gyula elmondta: tanárként rendszeresen szervezett irodalomtörténeti sétákat a városban és a Házsongárdban is, ahol jeles személyiségek sírjait gondozták.
Sokan máig nem hiszik el neki, hogy a november elsején zajlott egyik ilyen séta és gyertyagyújtás nem tudatos szimpátiatüntetés volt, hanem a közhangulat által vált azzá, benne volt a szikra a levegőben. Sok a legenda ezzel kapcsolatosan, valahol például azt olvasta, hogy a Hősök temetőjében több ezer diákkal együtt énekelte a magyar himnuszt, holott ilyesmi nem történt. A másodévesekkel mentek ki a temetőbe, ahol ismeretlenek csatlakoztak hozzájuk. Bartis Ferenc saját versét szavalta el, majd elhangzott egy Reményik-vers is.  Az már csak Dávid Gyula személyes dossziéjából derült ki, hogy nyolc titkosszolgálati jelentés is készült minderről, melyek dokumentálják az eseményeket, úgy, ahogy ezek megtörténtek. 
A Budapesten kitört forradalommal való szimpátiatüntetés ötletét egyébként a Babeș Egyetem hallgatói vetették fel, ők buzdítottak arra, hogy a bolyaisok álljanak a kezdeményezés élére. Dávid Gyuláék ezt hallván az egyetemi bentlakásokhoz rohantak, nehogy bárki is bedőljön a csapdának. A román egyetem egyik tanszemélyzeti ülésén hangzott el először, majd gyorsan elterjedt a hír, hogy a magyar szabadságharc célja Erdély visszafoglalása, ezért nem szolidarizálhatnak vele a románok. Az etnikai konfliktus megelőzésére lefordították románra a forradalom 16 pontját. Dávid Gyula elmondása szerint el akarták kerülni, hogy olyasmi történjen, ami lövésekre adhat okot.
Valamilyen formában minden magyar egyetemista ki akarta fejezni szolidaritását a magyarországi történésekkel: ki fekete szalagot viselt, ki gyertyát gyújtott. November 4-e után viszont leállt minden, a gépezet pedig sorra bedarálta a különböző szereplőket. Sokakat kirúgtak az egyetemről, megkezdődtek a kihallgatások és bírói tárgyalások, majd a bebörtönzések. Mindez egy olyan megfélemlítési akciónak volt a része, mely a Bolyai Tudományegyetem felszámolását készítette elő. De az már egy másik történet. foter.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Megszólalt a Temesvár Emlékbizottság
Mint arról portálunk is beszámolt szeptember közepén, Temesvár lesz az egyik város, amely 2021-ben az Európa Kulturális Főváros címet viselheti. A döntés kapcsán a Temesvár Emlékbizottság nyilatkozatot fogalmazott meg és adott ki ma.
A Temesvár Emlékbizottság tagjai megelégedéssel vették tudomásul, hogy 2021-ben a szerveződés névadója, szülővárosuk lesz Európa Kulturális Fővárosa. Úgy véljük, hogy a Béga parti város magas rangú kitüntetéséhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy Temesvár kitüntetett szerepet kapott az ország legújabbkori történetében. Az egész világsajtó zengte nevét 1989-ben, hiszen innen indult a Ceaușescu bukásához vezető népfelkelés, aminek szikráját Tőkés László hősies, konok és megtörhetetlen ellenállása adta.
Az sem véletlen, hogy Temesváron fogalmazták meg a tényleges román rendszerváltozás kiskátéját, a valódi demokrácia programját, a Temesvári Kiáltványt, mely megvalósulása esetén nagyban segítette volna a közélet megtisztulását a kommunista nómenklatúra valamint a Securitate tagjainak a törvényhozásból való kizárásával és vélhetően más pályára állította volna az ország politikai fejlődését. Elkerülhettük, de legalábbis jelentősen késleltethettük volna az értékorientált politikusok kiszorulását és a pozíció-orientáltak, a gátlástalan karrieristák térhódítását, azt, hogy mára a közélet nem eszmék ütközéséről szól, hanem csak és kizárólag a koncról, a pozíciók elosztásáról. Az sem véletlen, hogy e kiáltványt olyan román értelmiségiek tisztázták le gondolatilag és öntötték formába, akik Tőkés Lászlóéhoz hasonló halálmegvető bátorsággal vettek részt a temesvári forradalmi megmozdulásokban, fegyvertelenül néztek szembe a tűzparancsot kapott katonákkal, tankokkal és kétéltű harci járművekkel.
Napjainkban, amikor az egész Európai Uniós vezetés a kisebb ellenállás mentén halad és – Kertész Imre szavaival élve – „öngyilkos buta liberalizmusával” szélesre tárja a kapuit egy hódító, agresszív intoleráns kultúra előtt, melynek képviselői átcsörtetnek határokon és törvényeken, követelőzni tudnak, de beilleszkedni, nyelvet tanulni, dolgozni nem akarnak, bátorságra és helytállásra lenne szükség térségünk politikai vezetőinek részéről. Olyan bátorságra és helytállásra, mint amit Tőkés László tanúsított 1989-ben egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben, a kommunista blokk legkegyetlenebb diktatúrájában. Ha ez a bátorság nem lesz meg Közép és Kelet-Európa országaiban, melyeket a kommunizmus  sújtott ugyan, de a nyugati dekadencia, a nihilizmus és a „politikai korrektségnek” nevezett, a józan észt lábbal tipró gondolkodási szabálygyűjtemény sokkal kevésbé, akkor csak az idő kérdése, hogy a mi tájaikon is egyre több„no go” zóna alakuljon ki, eladdig, míg teljesen eltűnik az európai kulturális sokszínűség.
Miként huszonhat esztendeje Temesvár, most Budapest viszi a szabadság és a megmaradás, az európai értékek, a nemzeti sokszínűség fáklyáját, s mutatja a megmaradás útját az egész kontinensnek.
A Temesvár Emlékbizottság
itthon.ma//erdelyorszag

Derékba tört élet
Tizenöt év egy ártatlan beszélgetésért 
Kelemen Csongor neve nem ismeretlen Erdővidéken. Baróton, az elmúlt években a veterántalálkozók alkalmával többször is hallhatta a közönség szavalni, verset előadni, veleszületett tehetségét megvillantani. Nem csoda, hogy alkalmanként bátran előáll, hiszen lelkipásztornak készült, csakhogy az 1956-os magyarországi forradalom utószele derékba törte életét.
A Csíkszeredában élő, de nyarait Erdővidéken töltő volt politikai elítélttel uzonkafürdői nyaralójában beszélgettünk. Kelemen Csongor 1940 áprilisában született Homoródoklándon. A háború vége felé az ő családjának is menekülnie kellett. Csongi bácsi, ahogy szólítják ismerősei, saját szemével látta Budapest bombázását, Németország legészakibb területéig jutottak, onnan tértek haza. A háború után középiskolai tanulmányait Sztálinvárosban (Brassóban) kezdte el, majd Székelyudvarhelyen folytatta, aztán sikeresen felvételizett Kolozsváron a teológiára is. Kálváriája itt kezdődött, 1959 januárjában. 
Hívatták, hogy jelenjen meg a marosvásárhelyi szekuritáte székhelyén, és akkor döbbent rá, hogy nemcsak egy egyszerű meghallgatás kedvéért keresték meg, mikor az őt fogadó portás felszólt a felettesének: „jöjjön, mert megérkezett a csomag”.
Egy egyszerű, Oklándon a kapujuk előtt lezajlott beszélgetésért 15 évet kapott, akárcsak édesapja, Kelemen Imre lelkész. A börtönben átélt megpróbáltatásairól ma is el-elcsukló hangon mesél. A brăilai nagyszigeten a tetvek ártatlan jószágok voltak a szállásukon őket váró egerek, patkányok mellett, melyeket éjszaka megütni sem tudtak, mikor ruhájuk alá bebújtak, mert akkor megharapták volna őket. Eledelük napi féltenyérnyi kenyér és egy kis darab marmeládé volt. Egy alkalommal édesapja egész heti adagját félretette, hogy együtt egy névnapot „megünnepelhessenek”, és valamennyire jóllakhassanak. 
Szamosújvárról szabadult öt és fél év fogság után. Szabadulása napján az ügyeletes tiszt csak annyit kiáltott neki, hogy „Kifelé a cellából!”, így más szabaduló rabtársaival együtt azt hitték, kivégzésre viszik őket. Amikor valahol a szamosújvári vonatállomás közelében, a nyílt mezőn kirakták őket a teherautóból, behúzódtak a legközelebbi sáncba, mert azt hitték, valahonnan lőni fognak rájuk. Csak az est leszállta után mertek elmászni az állomásig.
Csongi bácsit a teológiára nem vették vissza, utólag tudta meg, hogy tanulmányainak folytatását nem az államhatóság, hanem az unitárius egyház elöljárói akadályozták meg. Teljesen más irányba kanyarodva kellett megélhetés után nézzen, végül Csíkszeredában telepedett le. Az 1989-es változás után sorstársaival itt emlékművet állítottak a kommunizmus áldozatainak és üldözötteinek emlékére. Azt szeretnék még bővíteni nevekkel, ám mindemellett nagyon fájónak és szomorúnak tartja, hogy ma annyira kevesen és keveset tudnak a múlt század 50-es, 60-as éveinek borzalmairól, mi több, a társadalmat már nem is érdekli, milyen kor volt az, mit tettek és min mentek át azok, akiket akkor csupán azért, mert másképp gondolkodtak, megbélyegeztek, vagy teljesen ártatlanul, elítéltek.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Valaki van mögöttem... (Egy megfigyelt család, 28.)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)