Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. május 14.
Felszentelt kollektíva
Az utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele
Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.
Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!
BALÁZS D. ATTILA
Magyar Nemzet
Az utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele
Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.
Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!
BALÁZS D. ATTILA
Magyar Nemzet
2015. május 15.
Afrikanisztikától a sci-fin át a rovásírásig
Mandics György temesvári származású író állítja, hogy a világon minden matematikailag kiszámítható törvényszerűségek alapján történik – például az 1989-es forradalom is, amelyben ő érte el, hogy Tőkés László háza körül románok is gyülekezzenek. Erről és sok minden másról is beszélt a maszol.ro-nak adott interjúban. Irodalmi pályafutását versekkel kezdte, ám mégis reálszakra, matematikára felvételizett. Miért?
Már azelőtt írtam verseket, mielőtt a matematika egyetemre kerültem. Számomra a költészet nem jelentette azt, hogy feltétlenül nyelvészetet kell tanulnom. Az, hogy matematikára mentem, kizárólag a világpolitikának, közelebbről Hruscsov cipőjének volt köszönhető, amivel az ENSZ-ben verte az asztalt. Az amerikai és a szovjet rakéták már egymásra voltak irányítva, amikor a hatóságok bejelentették, hogy mindazok, akik nem felvételiznek, illetve nem jutnak be az egyetemre, rövidesen megkapják a behívót, s mennek Kubába „önkéntesnek”. Korábban úgy gondoltam, hogy egyetem nélkül is mindenkinél okosabb vagyok, ám ekkor úgy döntöttem, hogy a kubai önkénteskedés helyett inkább felvételizek. Négy nap volt hátra a felvételiig, s mivel általában a matematikán volt a legkevesebb jelentkező, oda jelentkeztem. A líra után az etnográfia következett. Elég éles kanyar volt. Kolozsváron találkoztam Kányádival és Farkas Árpival, akik panaszkodtak, hogy nem lehet írni, minden könyvet visszadobnak. Erre én írtam egy román nyelvű etnográfiai könyvet Afrikáról, amiben ugyanazt mondtam el, amit versben is leírtam volna, hogy utálom a rendszert és hogy a zsarnokság egy rohadt dolog. Versben ezt nem lehetett elmondani, azt ellenben le lehetett írni, hogy a bantuknak milyen jó dolguk volt régen főnök, elnök nélkül. A könyvtől el voltak ragadtatva azok is, akiket nem érdekelt az etnográfia, de értették a mondanivalót, még az etnográfusok is. Ennek köszönhetően, ‘89 után meg is hívtak a Bukaresti Egyetemre, hogy tanítsak afrikanisztikát. Mindig univerzális ember voltam, bárhol találtam olyan témákat, amiket még nem írt meg senki. A körülményekből fakadóan, kénytelen voltam lavírozni a lehetőségek mezején, olyan műfajban írni, amit éppen megengedtek.
Ennek a lavírozási kényszernek a következménye volt, hogy az etnográfia után a tudományos-fantasztikus irodalom területén is kipróbálta magát?
Pontosan. A második Afrika-kötetet, amelyben arról írtam, miként kényszerítik rá az embereket, hogy elfogadják a zsarnokságot, már nem adták ki. Nem baj, mondtam, akkor írok sci-fit. Így született meg a Vasvilágok, amiben leírtam, hogyan zajlik majd a forradalom, még a jelszavakat is megjósoltam. Innen már csak egy kis ugrás kellett, hogy eljusson az ufókig. Erről a témáról a diákjaim szerettek volna olvasni, de nem jutottak hozzá a szakirodalomhoz. Beleástam tehát magam a témába, s ennek eredményeként jelent meg a Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek című kötetem. Később ugyanebben a témában publikáltam egy román nyelvű könyvet is. Aztán írtam egy monográfiát a Tunguzka meteoritról is, amely azonban már nem jelent meg, mert Elena Ceaușescu épp akkoriban számolt le a parapszichológiai társaságokkal, s mindennek a kiadását, ami ufókról és hasonló dolgokról szólt, leállítottak.
Temesváriként hogyan élte meg a forradalmat?
Azon kevesek egyike voltam, akik tudták, hogy jön a forradalom, azt is, hogyan fog lezajlani, s nem fűztem túlzottan nagy reményeket hozzá, mert tudtam, hogy kik állnak mögötte. A „tudtam” túl erősnek tűnik ebben a szövegkörnyezetben. Nem az, mert tagja voltam annak az Iliescu-féle körnek, amelyik az összeesküvést szervezte, melyből végül a forradalom lett (Ion Iliescu négy éven át pártvezető volt Temes megyében - sz.m.). ´84-ben döntötték el, hogy Ceaușescut félreállítják, s csak arra vártak, hogy az amerikaiak és az oroszok megegyezzenek egymással. Ceaușescu megtudta ezt, s meg akarta akadályozni, csak hibát követett el, mert Temesvárra, s nem Marosvásárhelyre tette a Securitate koreográfiája szerint megrendezett revizionista lázadás helyszínét. Azért választotta Temesvárt, mert itt volt Tőkés, neki pedig szüksége volt egy balfácánra, akinek a nyakába varrhatja, hogy el akarja szakítani Erdélyt Romániától. Erre a koreográfiára volt kinyomtatva a propagandaanyag, erre volt beetetve a katonaság. Egy dolgot azonban rosszul mértek fel, ugyanis ők arra számítottak, hogy Tőkés háza körül magyarok lesznek, akiket majd begyűjtenek, s kirakatpert rendeznek velük. Én azonban már egy nappal korábban tudtam, hogy mi fog következni, s szóltam a román barátaimnak, hogy vigyék az embereiket Tőkés háza elé, a magyarokat meg hazaküldtem. Így aztán másnap, mikor begyűjtötték a tüntetőket, a nyolcszáz ember között három vagy négy magyar volt, a forgatókönyv nem működött. Ha jól belegondolunk, az, hogy kisakkozzuk, hogyan zajlik le egy forradalom, hogyan működik egy idegen világ vagy az ufók, mind-mind egyfajta társadalmi matematika.
Könyvet írt a titokzatos írásokról is. Ez a téma is kapcsolódik a matematikához?
Ebben is nagyon érdekes matematikai törvényszerűségek működnek, melyek arról szólnak, hogy mikor lesz egy jelrendszerből írás, illetve ez hogyan alakul át az idők folyamán. Mindezek pontosan leírható törvényszerűségek szerint történnek, mint minden más az életben.
Legutóbbi munkájának témája a rovásírás. Hogyan kezdett el érdeklődni iránta?
2007-ben keresett meg a Gondolat Kiadó azzal, hogy 2009-re írjak egy könyvet a rovásírásról. Felvettem a kapcsolatot az összes rovásírásos szervezettel, megnéztem mit kutattak, meddig jutottak, gyűjtöttem az anyagot. A könyvtárakat járva döbbentem rá, hogy a létező anyagoknak mintegy fele korábban nem volt kutatva. Az akadémia végül nem finanszírozta a kötet megjelenését, ami így Aradon jelent meg. A kutatás során jöttem rá, hogy a magyar történelemnek van egy rovásírásos krónikája, eldugva könyvtárakban, amiről az embereknek fogalmuk sincs.
Milyen tematikájú az ön által feldolgozott rovásírásos anyag, s hol található?
Egy része népköltészet, illetve irodalom, s vannak történelmi tárgyú írások, egy csomó ének Attiláról, akit közeli rokonként, elődünkként említenek. Ezen források szerint nem a Káma vidékéről, hanem a Kaukázus déli részéről, a jelenlegi Azerbajdzsán területéről jöttünk, a honfoglalás pedig már Árpád előtt megkezdődött, Erdély irányából. Tizenegy kötetben van ez az anyag, javarészt a szegedi könyvtárban és az Országos Széchényi Könyvtárban.
Mi az oka annak, hogy amint említette, ez az anyag korábban nem képezte tudományos kutatás tárgyát?
Ennek a fő oka az, hogy a rovásírásos rendszer ellentmond a magyar nyelv finnugor eredetének, ugyanis nincs olyan finnugor nép, melynek rovásírása van. Ebben az esetben két dolog lehetséges: vagy nem az illető nyelvcsaládhoz tartozunk, vagy a rovásírás egy kései jövevény, melyet átvettünk. Az akadémia ez utóbbit vallja, és próbálja elhitetni a közvéleménnyel. Az akadémia álláspontja szerint a rovásírás olyan dolog, ami egyszerűen nem létezhet, s mint ilyet, nem kell kutatni, vitázni sem hajlandóak róla.
Mi lesz a következő tematika, amit körül fog járni?
A rovásírásos anyagból eddig három kötet jelent meg, ezeket további négy követi majd.
Eddigi munkássága elképesztő mennyiségű ismeretet feltételez. Hogy néz ki egy napja, mennyi időt fordít dokumentálódásra, írásra?
24 órából napi 17-18-at tanulással, munkával töltök el. Ez így megy, mióta az eszemet tudom. Nem azt a modellt követem, hogy megtanulok egy tudományt, s aztán a kijelölt ösvényen battyogok. Ehelyett én találok egy megoldásra váró problémát, s megtanulom, ami ahhoz kell. A biokémiától kezdve a szeggyártásig mindent meg lehet tanulni, csak akaraterő és nyelvtudás kell hozzá. Én mindig az aktuális feladathoz szabom az időm, az életem. Ameddig feladat van, mindig meg kell újulni.
Mandics György 1943-ban született Temesváron. 1966-ban diplomázott a Temesvári Egyetem matematika-fizika szakán. Újváron, majd Zsombolyán tanított. A temesvári Új Szó, majd a Temesvári Szabad Szó munkatársa. Majd kéttucat kötete jelent meg magyarul, románul és németül: Gyönyörű gyökerek (versek, 1968), Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek (1977), A rejtélyes írások könyve. Az írás kialakulásának rejtélye (1981), Vasvilágok (sci-fi, 1986), Gubólakók (sci-fi, 1988), Temesvári Golgota (regénytrilógia, 1981), Az ufók formavilága (1992), A dromosz (sci-fi, 1993), A manipulált forradalom (2009), Róvott múltunk (2010) stb. 1977-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját.
Pengő Zoltán
maszol.ro
Mandics György temesvári származású író állítja, hogy a világon minden matematikailag kiszámítható törvényszerűségek alapján történik – például az 1989-es forradalom is, amelyben ő érte el, hogy Tőkés László háza körül románok is gyülekezzenek. Erről és sok minden másról is beszélt a maszol.ro-nak adott interjúban. Irodalmi pályafutását versekkel kezdte, ám mégis reálszakra, matematikára felvételizett. Miért?
Már azelőtt írtam verseket, mielőtt a matematika egyetemre kerültem. Számomra a költészet nem jelentette azt, hogy feltétlenül nyelvészetet kell tanulnom. Az, hogy matematikára mentem, kizárólag a világpolitikának, közelebbről Hruscsov cipőjének volt köszönhető, amivel az ENSZ-ben verte az asztalt. Az amerikai és a szovjet rakéták már egymásra voltak irányítva, amikor a hatóságok bejelentették, hogy mindazok, akik nem felvételiznek, illetve nem jutnak be az egyetemre, rövidesen megkapják a behívót, s mennek Kubába „önkéntesnek”. Korábban úgy gondoltam, hogy egyetem nélkül is mindenkinél okosabb vagyok, ám ekkor úgy döntöttem, hogy a kubai önkénteskedés helyett inkább felvételizek. Négy nap volt hátra a felvételiig, s mivel általában a matematikán volt a legkevesebb jelentkező, oda jelentkeztem. A líra után az etnográfia következett. Elég éles kanyar volt. Kolozsváron találkoztam Kányádival és Farkas Árpival, akik panaszkodtak, hogy nem lehet írni, minden könyvet visszadobnak. Erre én írtam egy román nyelvű etnográfiai könyvet Afrikáról, amiben ugyanazt mondtam el, amit versben is leírtam volna, hogy utálom a rendszert és hogy a zsarnokság egy rohadt dolog. Versben ezt nem lehetett elmondani, azt ellenben le lehetett írni, hogy a bantuknak milyen jó dolguk volt régen főnök, elnök nélkül. A könyvtől el voltak ragadtatva azok is, akiket nem érdekelt az etnográfia, de értették a mondanivalót, még az etnográfusok is. Ennek köszönhetően, ‘89 után meg is hívtak a Bukaresti Egyetemre, hogy tanítsak afrikanisztikát. Mindig univerzális ember voltam, bárhol találtam olyan témákat, amiket még nem írt meg senki. A körülményekből fakadóan, kénytelen voltam lavírozni a lehetőségek mezején, olyan műfajban írni, amit éppen megengedtek.
Ennek a lavírozási kényszernek a következménye volt, hogy az etnográfia után a tudományos-fantasztikus irodalom területén is kipróbálta magát?
Pontosan. A második Afrika-kötetet, amelyben arról írtam, miként kényszerítik rá az embereket, hogy elfogadják a zsarnokságot, már nem adták ki. Nem baj, mondtam, akkor írok sci-fit. Így született meg a Vasvilágok, amiben leírtam, hogyan zajlik majd a forradalom, még a jelszavakat is megjósoltam. Innen már csak egy kis ugrás kellett, hogy eljusson az ufókig. Erről a témáról a diákjaim szerettek volna olvasni, de nem jutottak hozzá a szakirodalomhoz. Beleástam tehát magam a témába, s ennek eredményeként jelent meg a Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek című kötetem. Később ugyanebben a témában publikáltam egy román nyelvű könyvet is. Aztán írtam egy monográfiát a Tunguzka meteoritról is, amely azonban már nem jelent meg, mert Elena Ceaușescu épp akkoriban számolt le a parapszichológiai társaságokkal, s mindennek a kiadását, ami ufókról és hasonló dolgokról szólt, leállítottak.
Temesváriként hogyan élte meg a forradalmat?
Azon kevesek egyike voltam, akik tudták, hogy jön a forradalom, azt is, hogyan fog lezajlani, s nem fűztem túlzottan nagy reményeket hozzá, mert tudtam, hogy kik állnak mögötte. A „tudtam” túl erősnek tűnik ebben a szövegkörnyezetben. Nem az, mert tagja voltam annak az Iliescu-féle körnek, amelyik az összeesküvést szervezte, melyből végül a forradalom lett (Ion Iliescu négy éven át pártvezető volt Temes megyében - sz.m.). ´84-ben döntötték el, hogy Ceaușescut félreállítják, s csak arra vártak, hogy az amerikaiak és az oroszok megegyezzenek egymással. Ceaușescu megtudta ezt, s meg akarta akadályozni, csak hibát követett el, mert Temesvárra, s nem Marosvásárhelyre tette a Securitate koreográfiája szerint megrendezett revizionista lázadás helyszínét. Azért választotta Temesvárt, mert itt volt Tőkés, neki pedig szüksége volt egy balfácánra, akinek a nyakába varrhatja, hogy el akarja szakítani Erdélyt Romániától. Erre a koreográfiára volt kinyomtatva a propagandaanyag, erre volt beetetve a katonaság. Egy dolgot azonban rosszul mértek fel, ugyanis ők arra számítottak, hogy Tőkés háza körül magyarok lesznek, akiket majd begyűjtenek, s kirakatpert rendeznek velük. Én azonban már egy nappal korábban tudtam, hogy mi fog következni, s szóltam a román barátaimnak, hogy vigyék az embereiket Tőkés háza elé, a magyarokat meg hazaküldtem. Így aztán másnap, mikor begyűjtötték a tüntetőket, a nyolcszáz ember között három vagy négy magyar volt, a forgatókönyv nem működött. Ha jól belegondolunk, az, hogy kisakkozzuk, hogyan zajlik le egy forradalom, hogyan működik egy idegen világ vagy az ufók, mind-mind egyfajta társadalmi matematika.
Könyvet írt a titokzatos írásokról is. Ez a téma is kapcsolódik a matematikához?
Ebben is nagyon érdekes matematikai törvényszerűségek működnek, melyek arról szólnak, hogy mikor lesz egy jelrendszerből írás, illetve ez hogyan alakul át az idők folyamán. Mindezek pontosan leírható törvényszerűségek szerint történnek, mint minden más az életben.
Legutóbbi munkájának témája a rovásírás. Hogyan kezdett el érdeklődni iránta?
2007-ben keresett meg a Gondolat Kiadó azzal, hogy 2009-re írjak egy könyvet a rovásírásról. Felvettem a kapcsolatot az összes rovásírásos szervezettel, megnéztem mit kutattak, meddig jutottak, gyűjtöttem az anyagot. A könyvtárakat járva döbbentem rá, hogy a létező anyagoknak mintegy fele korábban nem volt kutatva. Az akadémia végül nem finanszírozta a kötet megjelenését, ami így Aradon jelent meg. A kutatás során jöttem rá, hogy a magyar történelemnek van egy rovásírásos krónikája, eldugva könyvtárakban, amiről az embereknek fogalmuk sincs.
Milyen tematikájú az ön által feldolgozott rovásírásos anyag, s hol található?
Egy része népköltészet, illetve irodalom, s vannak történelmi tárgyú írások, egy csomó ének Attiláról, akit közeli rokonként, elődünkként említenek. Ezen források szerint nem a Káma vidékéről, hanem a Kaukázus déli részéről, a jelenlegi Azerbajdzsán területéről jöttünk, a honfoglalás pedig már Árpád előtt megkezdődött, Erdély irányából. Tizenegy kötetben van ez az anyag, javarészt a szegedi könyvtárban és az Országos Széchényi Könyvtárban.
Mi az oka annak, hogy amint említette, ez az anyag korábban nem képezte tudományos kutatás tárgyát?
Ennek a fő oka az, hogy a rovásírásos rendszer ellentmond a magyar nyelv finnugor eredetének, ugyanis nincs olyan finnugor nép, melynek rovásírása van. Ebben az esetben két dolog lehetséges: vagy nem az illető nyelvcsaládhoz tartozunk, vagy a rovásírás egy kései jövevény, melyet átvettünk. Az akadémia ez utóbbit vallja, és próbálja elhitetni a közvéleménnyel. Az akadémia álláspontja szerint a rovásírás olyan dolog, ami egyszerűen nem létezhet, s mint ilyet, nem kell kutatni, vitázni sem hajlandóak róla.
Mi lesz a következő tematika, amit körül fog járni?
A rovásírásos anyagból eddig három kötet jelent meg, ezeket további négy követi majd.
Eddigi munkássága elképesztő mennyiségű ismeretet feltételez. Hogy néz ki egy napja, mennyi időt fordít dokumentálódásra, írásra?
24 órából napi 17-18-at tanulással, munkával töltök el. Ez így megy, mióta az eszemet tudom. Nem azt a modellt követem, hogy megtanulok egy tudományt, s aztán a kijelölt ösvényen battyogok. Ehelyett én találok egy megoldásra váró problémát, s megtanulom, ami ahhoz kell. A biokémiától kezdve a szeggyártásig mindent meg lehet tanulni, csak akaraterő és nyelvtudás kell hozzá. Én mindig az aktuális feladathoz szabom az időm, az életem. Ameddig feladat van, mindig meg kell újulni.
Mandics György 1943-ban született Temesváron. 1966-ban diplomázott a Temesvári Egyetem matematika-fizika szakán. Újváron, majd Zsombolyán tanított. A temesvári Új Szó, majd a Temesvári Szabad Szó munkatársa. Majd kéttucat kötete jelent meg magyarul, románul és németül: Gyönyörű gyökerek (versek, 1968), Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek (1977), A rejtélyes írások könyve. Az írás kialakulásának rejtélye (1981), Vasvilágok (sci-fi, 1986), Gubólakók (sci-fi, 1988), Temesvári Golgota (regénytrilógia, 1981), Az ufók formavilága (1992), A dromosz (sci-fi, 1993), A manipulált forradalom (2009), Róvott múltunk (2010) stb. 1977-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját.
Pengő Zoltán
maszol.ro
2015. május 19.
A megtisztuláshoz szükséges az átvilágítás (Szigorúan ellenőrzött evangélium)
Molnár János egyháztörténész a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség, a Securitate kapcsolatát feldolgozó, Szigorúan ellenőrzött evangélium című, négy kötetben megjelent, bővített kiadású könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzőt Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője faggatta, továbbá H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője osztotta meg a témával kapcsolatos észrevételeit. Az est házigazdája Szonda Szabolcs könyvtárigazgató volt.
Molnár János saját bőrén tapasztalta a Securitate ténykedését. Mivel megtagadta az együttműködést, segédlelkészként szolgált. 1989-ben Magyarországra távozott, jelenleg a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense. A témával úgy találkozott, hogy Tőkés László megkérte, nézze át a mintegy 12 ezer oldalas megfigyelési dossziéját, lehet-e kezdeni azzal valamit. Igen érdekesnek találta, és 2007 óta kutatta a Securitate és a református egyház viszonyát. Eleinte kedvesen kiszolgálták a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Levéltárban, de egy ideje egyre nehezebb adatokhoz hozzájutni, így most szünetelteti a tevékenységet – mondotta a bemutatón. A szerző elmondta, a titkosszolgálati munka és megfigyelés két szakaszra osztható: az egyik Gheorghe Gheorghiu-Dej halálával véget ért, a másik Nicolae Ceauşescu uralomra jutásával kezdődött. Az elsőben az ellenség felszámolása és ellenségkép tudatosítása volt a politikai rendőrség fő feladata, a másodikban Ceauşescu abból indult ki, hogy a kommunizmus ellenségeit már megsemmisítették, és a többieket meg kell győzni a rendszer fontosságáról. Az első időszakban nagyon sok lelkész volt azok között, akiket 1952-től kezdve ítélet nélkül munkatáborokba hurcoltak, illetve az 1956-os magyarországi események romániai kisugárzása nyomán letartóztattak. A második periódusban a letartóztatások száma csökkent. Ekkor a meggyőzés volt a cél, sokkal nagyobb mértékben terjesztették ki a hálózatot, gyakorlatilag teljesíthetetlen feladatot adtak: például 1985-ben egy utasítás szerint az összes lelkészt be kellett volna szervezni, de ez nem valósult meg. 1967-ben átszervezték a Securitatét. Úgy becsülik, 1975-ben 200 ezer, 1989-ben már egymillió volt az informátorok száma. Arról nincs adat, hogy hány embert figyeltek meg. A szerző mindkét hazai református egyházkerületet, az erdélyit és a királyhágó-mellékit is kutatta. A református egyháznak is két időszaka volt. 1962-ig a püspökök elkötelezettek voltak ugyan az állam irányába, de nem voltak informátorok, és megfigyelték őket. Utána informátorokat helyeztek a püspöki székbe, tehát a hierarchia legmagasabb pontjára. A teológiai tanárok nagy részét beszervezték, az ő feladatuk az is volt, hogy a külföld irányába hirdessék, a szocialista Romániában minden rendben van.
H. Szabó Gyula hozzátette: a második időszakban már nem alkalmaztak fizikai erőszakot, hanem zsarolással, lélektani megtöréssel dolgoztak. Nem lehet általánosítani, minden esetet külön kell vizsgálni, és el kell olvasni a kontextust is, ahogyan beszerveztek valakit és ahogyan jelentett, mert csak úgy lehet érdemben következtetéseket levonni.
Molnár János elmondta: a közhiedelemmel ellentétben volt lehetőség a választásra, hogy valaki együttműködik a Securitatéval vagy nem. Nehezen, de járható volt az az út is, hogy nemet mondott valaki, ami nem kecsegtetett karrierrel. Az elutasítók nem lehettek tisztségviselők, segédlelkészi minőségből nem emelkedtek vagy a lehető legeldugottabb parókiákra helyezték őket – lásd Tőkés László esetét. El kellett dönteni, mit vállal az ember: karriert épít vagy becsületes marad. Tény, hogy sok embert lekötött a viszonylag kis, körülbelül 800 ezer főt számláló református közösség. Hogy az egyik legfontosabb kérdés a 19-es kóddal jelölt magyar nacionalista irredentizmus, a másik meg a 343-as kóddal jelölt református egyház volt, azt jelenti, nagyon féltek tőle, ami érdem is a református egyház számára. Igen fontos intézmény volt tehát a magyar kultúra és anyanyelv ápolásában. H. Szabó Gyula elmondta, a rendszer rendkívül fertőzött volt, nagyon sokan botlottak meg, vétkeztek saját erkölcsi felfogásukkal szemben, mégis az intézmény, a református egyház győztesen került ki a negyvenéves sivatagi vándorlásból, mert mindig voltak emberek, akik a keresztény erkölcsiséget vitték tovább, nemcsak erkölcsös lelkészek, hanem erős gyülekezetek is. A botlások ellenére a református egyház történelmi küldetését messze betöltötte – hangsúlyozta a kiadó vezetője. Azt, hogy miként viszonyul a beszervezett informátorokhoz, mindenkinek magának kell eldöntenie, mondta, de hozzátette: nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket az embereket a magyarságuk miatt üldözték Romániában. Kiemelte: létezik egy egyház, amely egyáltalán nem foglalkozik ezzel a múlttal, felső papsága nemhogy informátor, hanem valószínűleg fedésben levő tiszt volt. Amíg az ortodox egyház elzárkózik attól, hogy a Securitatéhoz fűződő kapcsolatával szembenézzen, nehéz elképzelni, hogy a dolgok tisztulhatnak. Ehhez mérten a református egyház átvilágítása, a többi kisebb egyház erre irányuló törekvése nagyon nagy előrelépés – összegzett.
Molnár János leszögezte továbbá: amíg nem lesz teljes átvilágítás Romániában, addig az érintettek ki lesznek téve a zsarolásnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Molnár János egyháztörténész a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség, a Securitate kapcsolatát feldolgozó, Szigorúan ellenőrzött evangélium című, négy kötetben megjelent, bővített kiadású könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzőt Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője faggatta, továbbá H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője osztotta meg a témával kapcsolatos észrevételeit. Az est házigazdája Szonda Szabolcs könyvtárigazgató volt.
Molnár János saját bőrén tapasztalta a Securitate ténykedését. Mivel megtagadta az együttműködést, segédlelkészként szolgált. 1989-ben Magyarországra távozott, jelenleg a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense. A témával úgy találkozott, hogy Tőkés László megkérte, nézze át a mintegy 12 ezer oldalas megfigyelési dossziéját, lehet-e kezdeni azzal valamit. Igen érdekesnek találta, és 2007 óta kutatta a Securitate és a református egyház viszonyát. Eleinte kedvesen kiszolgálták a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Levéltárban, de egy ideje egyre nehezebb adatokhoz hozzájutni, így most szünetelteti a tevékenységet – mondotta a bemutatón. A szerző elmondta, a titkosszolgálati munka és megfigyelés két szakaszra osztható: az egyik Gheorghe Gheorghiu-Dej halálával véget ért, a másik Nicolae Ceauşescu uralomra jutásával kezdődött. Az elsőben az ellenség felszámolása és ellenségkép tudatosítása volt a politikai rendőrség fő feladata, a másodikban Ceauşescu abból indult ki, hogy a kommunizmus ellenségeit már megsemmisítették, és a többieket meg kell győzni a rendszer fontosságáról. Az első időszakban nagyon sok lelkész volt azok között, akiket 1952-től kezdve ítélet nélkül munkatáborokba hurcoltak, illetve az 1956-os magyarországi események romániai kisugárzása nyomán letartóztattak. A második periódusban a letartóztatások száma csökkent. Ekkor a meggyőzés volt a cél, sokkal nagyobb mértékben terjesztették ki a hálózatot, gyakorlatilag teljesíthetetlen feladatot adtak: például 1985-ben egy utasítás szerint az összes lelkészt be kellett volna szervezni, de ez nem valósult meg. 1967-ben átszervezték a Securitatét. Úgy becsülik, 1975-ben 200 ezer, 1989-ben már egymillió volt az informátorok száma. Arról nincs adat, hogy hány embert figyeltek meg. A szerző mindkét hazai református egyházkerületet, az erdélyit és a királyhágó-mellékit is kutatta. A református egyháznak is két időszaka volt. 1962-ig a püspökök elkötelezettek voltak ugyan az állam irányába, de nem voltak informátorok, és megfigyelték őket. Utána informátorokat helyeztek a püspöki székbe, tehát a hierarchia legmagasabb pontjára. A teológiai tanárok nagy részét beszervezték, az ő feladatuk az is volt, hogy a külföld irányába hirdessék, a szocialista Romániában minden rendben van.
H. Szabó Gyula hozzátette: a második időszakban már nem alkalmaztak fizikai erőszakot, hanem zsarolással, lélektani megtöréssel dolgoztak. Nem lehet általánosítani, minden esetet külön kell vizsgálni, és el kell olvasni a kontextust is, ahogyan beszerveztek valakit és ahogyan jelentett, mert csak úgy lehet érdemben következtetéseket levonni.
Molnár János elmondta: a közhiedelemmel ellentétben volt lehetőség a választásra, hogy valaki együttműködik a Securitatéval vagy nem. Nehezen, de járható volt az az út is, hogy nemet mondott valaki, ami nem kecsegtetett karrierrel. Az elutasítók nem lehettek tisztségviselők, segédlelkészi minőségből nem emelkedtek vagy a lehető legeldugottabb parókiákra helyezték őket – lásd Tőkés László esetét. El kellett dönteni, mit vállal az ember: karriert épít vagy becsületes marad. Tény, hogy sok embert lekötött a viszonylag kis, körülbelül 800 ezer főt számláló református közösség. Hogy az egyik legfontosabb kérdés a 19-es kóddal jelölt magyar nacionalista irredentizmus, a másik meg a 343-as kóddal jelölt református egyház volt, azt jelenti, nagyon féltek tőle, ami érdem is a református egyház számára. Igen fontos intézmény volt tehát a magyar kultúra és anyanyelv ápolásában. H. Szabó Gyula elmondta, a rendszer rendkívül fertőzött volt, nagyon sokan botlottak meg, vétkeztek saját erkölcsi felfogásukkal szemben, mégis az intézmény, a református egyház győztesen került ki a negyvenéves sivatagi vándorlásból, mert mindig voltak emberek, akik a keresztény erkölcsiséget vitték tovább, nemcsak erkölcsös lelkészek, hanem erős gyülekezetek is. A botlások ellenére a református egyház történelmi küldetését messze betöltötte – hangsúlyozta a kiadó vezetője. Azt, hogy miként viszonyul a beszervezett informátorokhoz, mindenkinek magának kell eldöntenie, mondta, de hozzátette: nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket az embereket a magyarságuk miatt üldözték Romániában. Kiemelte: létezik egy egyház, amely egyáltalán nem foglalkozik ezzel a múlttal, felső papsága nemhogy informátor, hanem valószínűleg fedésben levő tiszt volt. Amíg az ortodox egyház elzárkózik attól, hogy a Securitatéhoz fűződő kapcsolatával szembenézzen, nehéz elképzelni, hogy a dolgok tisztulhatnak. Ehhez mérten a református egyház átvilágítása, a többi kisebb egyház erre irányuló törekvése nagyon nagy előrelépés – összegzett.
Molnár János leszögezte továbbá: amíg nem lesz teljes átvilágítás Romániában, addig az érintettek ki lesznek téve a zsarolásnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 20.
Domokos Gézáról a Kriterion-évfordulón
Domokos Géza munkásságáról, valamint a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáiról volt szó egyebek mellett azon a konferencián, amelyet a Kriterion Kiadó alapításának 45. évfordulója alkalmából tartottak Bukarestben.
A Balassi Intézet bukaresti központja által szervezett kétnapos rendezvényen a kiadó egykori munkatársai találkoztak egymással. Tegnap tudományos ülést tartottak, amelynek központi témája az 1928-ban született és 2007-ben elhunyt Domokos Géza kiadóvezetői szerepe, illetve a Kriterion működése volt. Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész ismertette azt a politikai és társadalmi környezetet, amelyben 1970 elején elkezdte működését a kiadó. A történész szerint 1968-ban vetődött fel először egy romániai kisebbségi kiadó megalapításának gondolata azon a találkozón, amelyen a romániai magyar és a német kisebbség elitje találkozott az akkori román kommunista vezetőséggel. Lőrincz D. József a Kriterion az egykori Securitate tükrében címmel tartott előadást. Az eddig ismert dokumentumok szerint a Securitatét Domokos Géza esetében is szinte kizárólag a kisebbségpolitikához való viszonya érdekelte, a kommunizmusra vonatkozó kritikái egyáltalán. Ez így volt addig, amíg a titkosszolgálat tudomására jutott, hogy olyan rendszerellenes románokkal szolidarizál, mint Mircea Dinescu költő. A kutató kiemelte, hogy Domokos Géza – felhasználva a funkciója adta lehetőségeket – olyan informális hálózatot szervezett a romániai magyar értelmiségiek körében, amely a titkosszolgálat figyelmét sem kerülte el. A Securitate úgy értelmezte, hogy ezt irredenta és nacionalista nézetek népszerűsítésére használja fel, és idővel a különböző rendezvények betiltásával, illetve a megfigyelés szigorításával próbálták korlátozni ebben a tevékenységében. Az idén előkerült megfigyelési akták szerint azért is bírálták, hogy igyekszik a két világháború közötti, nacionalistának tartott magyar szerzők munkáit kiadni, akárcsak erdélyi magyar középkori írók munkáit. 1975-ben született az első megfigyelési jelentés, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Ezekben egyebek mellett úgy jellemezték, hogy okos, ravasz, óvatos, konok, makacs ember volt, aki maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat. Domokos Géza kényes témákat is felvetett tárgyalásain a kommunista párt vezetőivel – magyarázta Lőrincz D. József. Bartha Katalin Ágnes a Kriterion tevékenységéről tartott előadást. Az általa ismertetett adatok szerint a rendszerváltozás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a többségét magyarul. A kiadónál 1987 könyv magyarul, 623 németül, 206 szerbül, 154 ukránul, 151 románul, 53 jiddisül, 27 szlovákul jelent meg. H. Szabó Gyula, a Kriterion jelenlegi igazgatója az MTI-nek elmondta: a Kriterion egyik titka az önállósága volt, de az is nagyon előnyös volt, hogy Bukarestben működött. A legfontosabb könyvek 1977 és 1983 között jelentek meg. A Kriterion közepes méretű kiadó volt az akkori romániai kiadók között. A hatalom szemében a fontosságát az határozta meg, hogy német valutát szerzett a német nyelvű könyvekkel. A ma Kolozsváron működő Kriterion kizárólag magyar nyelvű kiadó, és pár fős szerkesztőséget működtet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Domokos Géza munkásságáról, valamint a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáiról volt szó egyebek mellett azon a konferencián, amelyet a Kriterion Kiadó alapításának 45. évfordulója alkalmából tartottak Bukarestben.
A Balassi Intézet bukaresti központja által szervezett kétnapos rendezvényen a kiadó egykori munkatársai találkoztak egymással. Tegnap tudományos ülést tartottak, amelynek központi témája az 1928-ban született és 2007-ben elhunyt Domokos Géza kiadóvezetői szerepe, illetve a Kriterion működése volt. Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész ismertette azt a politikai és társadalmi környezetet, amelyben 1970 elején elkezdte működését a kiadó. A történész szerint 1968-ban vetődött fel először egy romániai kisebbségi kiadó megalapításának gondolata azon a találkozón, amelyen a romániai magyar és a német kisebbség elitje találkozott az akkori román kommunista vezetőséggel. Lőrincz D. József a Kriterion az egykori Securitate tükrében címmel tartott előadást. Az eddig ismert dokumentumok szerint a Securitatét Domokos Géza esetében is szinte kizárólag a kisebbségpolitikához való viszonya érdekelte, a kommunizmusra vonatkozó kritikái egyáltalán. Ez így volt addig, amíg a titkosszolgálat tudomására jutott, hogy olyan rendszerellenes románokkal szolidarizál, mint Mircea Dinescu költő. A kutató kiemelte, hogy Domokos Géza – felhasználva a funkciója adta lehetőségeket – olyan informális hálózatot szervezett a romániai magyar értelmiségiek körében, amely a titkosszolgálat figyelmét sem kerülte el. A Securitate úgy értelmezte, hogy ezt irredenta és nacionalista nézetek népszerűsítésére használja fel, és idővel a különböző rendezvények betiltásával, illetve a megfigyelés szigorításával próbálták korlátozni ebben a tevékenységében. Az idén előkerült megfigyelési akták szerint azért is bírálták, hogy igyekszik a két világháború közötti, nacionalistának tartott magyar szerzők munkáit kiadni, akárcsak erdélyi magyar középkori írók munkáit. 1975-ben született az első megfigyelési jelentés, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Ezekben egyebek mellett úgy jellemezték, hogy okos, ravasz, óvatos, konok, makacs ember volt, aki maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat. Domokos Géza kényes témákat is felvetett tárgyalásain a kommunista párt vezetőivel – magyarázta Lőrincz D. József. Bartha Katalin Ágnes a Kriterion tevékenységéről tartott előadást. Az általa ismertetett adatok szerint a rendszerváltozás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a többségét magyarul. A kiadónál 1987 könyv magyarul, 623 németül, 206 szerbül, 154 ukránul, 151 románul, 53 jiddisül, 27 szlovákul jelent meg. H. Szabó Gyula, a Kriterion jelenlegi igazgatója az MTI-nek elmondta: a Kriterion egyik titka az önállósága volt, de az is nagyon előnyös volt, hogy Bukarestben működött. A legfontosabb könyvek 1977 és 1983 között jelentek meg. A Kriterion közepes méretű kiadó volt az akkori romániai kiadók között. A hatalom szemében a fontosságát az határozta meg, hogy német valutát szerzett a német nyelvű könyvekkel. A ma Kolozsváron működő Kriterion kizárólag magyar nyelvű kiadó, és pár fős szerkesztőséget működtet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 28.
Közös ismerősök a könyvespolcon
Negyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is.
Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron.
A megaintézmény
Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban).
Dicsőséglista
Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások.
A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni.
S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt.
A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából.
Titkok nyomában
Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.”
Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek.
A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó.
Kár- és haszonmérleg
Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel.
Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója.
S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.”
De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Negyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is.
Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron.
A megaintézmény
Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban).
Dicsőséglista
Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások.
A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni.
S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt.
A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából.
Titkok nyomában
Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.”
Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek.
A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó.
Kár- és haszonmérleg
Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel.
Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója.
S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.”
De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 29.
Játékfilm a Securitate működéséről
Megtörtént események alapján készített Janus címmel televíziós játékfilmet Gyöngyössy Bence rendező a romániai totalitárius rendszer állambiztonsági szolgálatának (Securitate) családok belső életébe is mélyen beavatkozó működéséről. A Janus kétnapos konferenciával egybekötött ősbemutatója szombaton lesz a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, ezt követően több vetítést szerveznek Budapesten, Esztergomban, Székesfehérváron és Vácott. A film az ősszel a Duna tévécsatornán is látható lesz.
A film története egy erdélyi ellenzéki család drámai sorsán keresztül mutatja be, hogy a Securitate kétarcú ügynöke – a „megtestesült Janus” –miként hatol be az otthon falai közé, hogyan manipulálja a magánélet bensőséges pillanatait, és árulja el a család tagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait és titkait. A Janus producere, Kabay Barna az MTI-nek elmondta: a film cselekménye több olyan valós temesvári vagy kolozsvári eseményt fűz össze egységes történetté, amelyekkel a Szigorúan ellenőrzött életek című, 2012-es dokumentumfilm készítésekor találkoztak elbeszélés, levéltári kutatások vagy családi kapcsolatok nyomán. „A film elkészítésében az eddigi dokumentumfilmjeinkkel járó munka mellett sokat segítettek történészek, akik különböző anyagokat szállítottak nekünk” – tette hozzá. Kabay Barna a Janus dramaturgiájáért is felelős Petényi Katalinnal közösen több dokumentumfilmet készített a kommunista titkosszolgálatok működéséről, többek között nevükhöz fűződik a Hitvallók és ügynökök című többrészes filmsorozat is.
A producer szerint a Janus leginkább a történetmesélés szempontjából különbözik az elmúlt időszak hasonló témát körüljáró játékfilmjeitől, mint amilyen például A vizsga vagy A berni követ című alkotás. Mint fogalmazott, a Janusban egyszerre két idősíkban zajlanak az események, a krimiszerű történet az egyik főszereplő visszaemlékezéseiből építkezve áll össze. „Mindez igencsak kívánja a néző állandó koncentrációját” – tette hozzá. Kabay Barna elmondta: a film gyártásakor a legnagyobb kihívás az volt, hogy mindvégig autentikusan és hitelesen ábrázolják az érzelmileg megrázó erdélyi eseményeket. Emellett rendkívül fontosnak érezte, hogy olyan film készüljön, amely képes a fiatalok megszólítására is. A főbb szerepekben Marozsán Erika, Seress Zoltán, Jordán Tamás és Hatházi András látható. A 75 perces alkotás dinamikus, pergő képei Márton Balázs operatőr nevéhez fűződnek – mondta el Kabay Barna. A mintegy 150 millió forintból készült filmet 80 százalékban támogatta a médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programjában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Megtörtént események alapján készített Janus címmel televíziós játékfilmet Gyöngyössy Bence rendező a romániai totalitárius rendszer állambiztonsági szolgálatának (Securitate) családok belső életébe is mélyen beavatkozó működéséről. A Janus kétnapos konferenciával egybekötött ősbemutatója szombaton lesz a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, ezt követően több vetítést szerveznek Budapesten, Esztergomban, Székesfehérváron és Vácott. A film az ősszel a Duna tévécsatornán is látható lesz.
A film története egy erdélyi ellenzéki család drámai sorsán keresztül mutatja be, hogy a Securitate kétarcú ügynöke – a „megtestesült Janus” –miként hatol be az otthon falai közé, hogyan manipulálja a magánélet bensőséges pillanatait, és árulja el a család tagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait és titkait. A Janus producere, Kabay Barna az MTI-nek elmondta: a film cselekménye több olyan valós temesvári vagy kolozsvári eseményt fűz össze egységes történetté, amelyekkel a Szigorúan ellenőrzött életek című, 2012-es dokumentumfilm készítésekor találkoztak elbeszélés, levéltári kutatások vagy családi kapcsolatok nyomán. „A film elkészítésében az eddigi dokumentumfilmjeinkkel járó munka mellett sokat segítettek történészek, akik különböző anyagokat szállítottak nekünk” – tette hozzá. Kabay Barna a Janus dramaturgiájáért is felelős Petényi Katalinnal közösen több dokumentumfilmet készített a kommunista titkosszolgálatok működéséről, többek között nevükhöz fűződik a Hitvallók és ügynökök című többrészes filmsorozat is.
A producer szerint a Janus leginkább a történetmesélés szempontjából különbözik az elmúlt időszak hasonló témát körüljáró játékfilmjeitől, mint amilyen például A vizsga vagy A berni követ című alkotás. Mint fogalmazott, a Janusban egyszerre két idősíkban zajlanak az események, a krimiszerű történet az egyik főszereplő visszaemlékezéseiből építkezve áll össze. „Mindez igencsak kívánja a néző állandó koncentrációját” – tette hozzá. Kabay Barna elmondta: a film gyártásakor a legnagyobb kihívás az volt, hogy mindvégig autentikusan és hitelesen ábrázolják az érzelmileg megrázó erdélyi eseményeket. Emellett rendkívül fontosnak érezte, hogy olyan film készüljön, amely képes a fiatalok megszólítására is. A főbb szerepekben Marozsán Erika, Seress Zoltán, Jordán Tamás és Hatházi András látható. A 75 perces alkotás dinamikus, pergő képei Márton Balázs operatőr nevéhez fűződnek – mondta el Kabay Barna. A mintegy 150 millió forintból készült filmet 80 százalékban támogatta a médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programjában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 29.
Egyház és rendszerváltás
Konferenciát és hálaadó emlékünnepélyt rendeznek a hétvégén Nagyváradon az egyházi rendszerváltozás 25. évfordulója alkalmából.
A Szabadulás az egyház „babiloni fogságából” – 1989 címmel meghirdetett rendezvénysorozat a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) égisze alatt, a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete szervezésében zajlik.
Szombaton 10 órai kezdettel Balog Zoltán református lelkipásztor, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője fővédnökségével Rendszerváltozás az egyházban címmel tartanak konferenciát a királyhágómelléki egyházkerületi székházban. Tőkés László volt püspöknek, európai parlamenti képviselőnek, a Partiumi Keresztény Egyetem elnökének kezdőáhítatát követően beszédet mond Németh Zsolt gyülekezeti főgondnok, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Tőkés István teológiai professzor, Szászfalvi László lelkipásztor, országgyűlési képviselő, Zalatnay István lelkipásztor és Molnár János egyháztörténész.
Ezt követően kerekasztalt rendeznek a királyhágómelléki egyházi rendszerváltozásról Tőkés László, valamint volt és jelenlegi egyházi tisztségviselők részvételével. A kiállítással és könyvbemutatókkal fűszerezett konferenciasorozaton kielemzik a magyarországi testvéregyházakban végbement rendszerváltozást is, amelyről Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök, zsinati lelkészi elnök, Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus megyéspüspök, Hafenscher Károly evangélikus zsinati lelkészi elnök, valamint Fazekas László felvidéki református püspök értekezik.
Az ülésszak keretében szó lesz az egyházi megújulásról is. Vasárnap hálaadó emlékünnepélyt tartanak a Nagyvárad-Olaszi református templomban, igét hirdet Balog Zoltán lelkipásztor, miniszter. Egyébként a nagyváradi konferencia keretében kerül sor szombaton 19 órakor a PKE-n Gyöngyössy Bence rendező Janus című filmjének ősbemutatójára.
A nyolcvanas évek derekán és napjainkban játszódó izgalmas és megrázó történet egy erdélyi ellenzéki család drámai sorsán keresztül mutatja be, hogy a Szekuritáté, a romániai totalitárius rendszer titkosszolgálatának kétarcú ügynöke – a „megtestesült Janus” – egy házasságon keresztül miként hatol be az otthon négy fala közé, hogyan kontrollálja és manipulálja a magánélet legintimebb pillanatait, árulja el gátlástalanul családtagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait és titkait.
A történetet megtörtént események ihlették. Egy művelt, köztiszteletben álló orvos és feleségének megrendítő sorsán keresztül tárul fel a diktatúra működése: a Szekuritáté miként tett embereket a hatalom eszközévé, hogy vált lehetségessé, hogy elárulják szeretteiket, hozzátartozóikat. Gyöngyössy Bence rendező munkatársaival, Kabay Barna producerrel és Petényi Katalin dramaturggal évek óta foglalkozik ezzel a korszakkal; a Szekuritáté iratanyagának tanulmányozása során találkoztak több romániai magyar ellenzéki család megfigyelésének megrendítő eseteivel.
Kabay Barna producer az MTI-nek elmondta: a film cselekménye több olyan valós temesvári vagy kolozsvári eseményt fűz össze egységes történetté, amelyekkel a Szigorúan ellenőrzött életek című, 2012-es dokumentumfilm készítésekor találkoztak elbeszélés, levéltári kutatások vagy családi kapcsolatok útján. A történetet Márton Balázs operatőr dinamikus, modern, pergő képei jelenítik meg, a katartikus sorsokat pedig kitűnő színészgárda formálja meg, többek között Marozsán Erika, Seress Zoltán, Jordán Tamás és a kolozsvári Hatházi András.
Krónika (Kolozsvár)
Konferenciát és hálaadó emlékünnepélyt rendeznek a hétvégén Nagyváradon az egyházi rendszerváltozás 25. évfordulója alkalmából.
A Szabadulás az egyház „babiloni fogságából” – 1989 címmel meghirdetett rendezvénysorozat a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) égisze alatt, a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete szervezésében zajlik.
Szombaton 10 órai kezdettel Balog Zoltán református lelkipásztor, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője fővédnökségével Rendszerváltozás az egyházban címmel tartanak konferenciát a királyhágómelléki egyházkerületi székházban. Tőkés László volt püspöknek, európai parlamenti képviselőnek, a Partiumi Keresztény Egyetem elnökének kezdőáhítatát követően beszédet mond Németh Zsolt gyülekezeti főgondnok, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Tőkés István teológiai professzor, Szászfalvi László lelkipásztor, országgyűlési képviselő, Zalatnay István lelkipásztor és Molnár János egyháztörténész.
Ezt követően kerekasztalt rendeznek a királyhágómelléki egyházi rendszerváltozásról Tőkés László, valamint volt és jelenlegi egyházi tisztségviselők részvételével. A kiállítással és könyvbemutatókkal fűszerezett konferenciasorozaton kielemzik a magyarországi testvéregyházakban végbement rendszerváltozást is, amelyről Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök, zsinati lelkészi elnök, Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus megyéspüspök, Hafenscher Károly evangélikus zsinati lelkészi elnök, valamint Fazekas László felvidéki református püspök értekezik.
Az ülésszak keretében szó lesz az egyházi megújulásról is. Vasárnap hálaadó emlékünnepélyt tartanak a Nagyvárad-Olaszi református templomban, igét hirdet Balog Zoltán lelkipásztor, miniszter. Egyébként a nagyváradi konferencia keretében kerül sor szombaton 19 órakor a PKE-n Gyöngyössy Bence rendező Janus című filmjének ősbemutatójára.
A nyolcvanas évek derekán és napjainkban játszódó izgalmas és megrázó történet egy erdélyi ellenzéki család drámai sorsán keresztül mutatja be, hogy a Szekuritáté, a romániai totalitárius rendszer titkosszolgálatának kétarcú ügynöke – a „megtestesült Janus” – egy házasságon keresztül miként hatol be az otthon négy fala közé, hogyan kontrollálja és manipulálja a magánélet legintimebb pillanatait, árulja el gátlástalanul családtagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait és titkait.
A történetet megtörtént események ihlették. Egy művelt, köztiszteletben álló orvos és feleségének megrendítő sorsán keresztül tárul fel a diktatúra működése: a Szekuritáté miként tett embereket a hatalom eszközévé, hogy vált lehetségessé, hogy elárulják szeretteiket, hozzátartozóikat. Gyöngyössy Bence rendező munkatársaival, Kabay Barna producerrel és Petényi Katalin dramaturggal évek óta foglalkozik ezzel a korszakkal; a Szekuritáté iratanyagának tanulmányozása során találkoztak több romániai magyar ellenzéki család megfigyelésének megrendítő eseteivel.
Kabay Barna producer az MTI-nek elmondta: a film cselekménye több olyan valós temesvári vagy kolozsvári eseményt fűz össze egységes történetté, amelyekkel a Szigorúan ellenőrzött életek című, 2012-es dokumentumfilm készítésekor találkoztak elbeszélés, levéltári kutatások vagy családi kapcsolatok útján. A történetet Márton Balázs operatőr dinamikus, modern, pergő képei jelenítik meg, a katartikus sorsokat pedig kitűnő színészgárda formálja meg, többek között Marozsán Erika, Seress Zoltán, Jordán Tamás és a kolozsvári Hatházi András.
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 1.
Nagyváradi ősbemutató: levetítették Gyöngyössy Bence Janus című játékfilmjét
Nagyváradon az egyházi rendszerváltásról szervezett konferencia keretében tartották május 30-án, szombat este a Janus című magyar játékfilm ősbemutatóját.
A film egy erdélyi ellenzéki család drámai történetén keresztül mutatja be, hogy a kommunista politikai rendőrség ügynöke – a „megtestesült Janus” – miként hatol be az otthon falai közé, hogyan manipulálja a magánélet bensőséges pillanatait, és árulja el a család tagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait és titkait.
A film egyik idősíkja annak a házasságnak a történetét kíséri végig, mely a Szekuritáté megbízásából köttetett egy orvos-ügynök és egy ellenzéki családba tartozó orvosnő között. A másik idősík azt a folyamatot mutatja be, amely során a házastársak közös ismerőse eljut a kételkedéstől a valóságról való meggyőződésig.
A bemutató előtt Tőkés László európai parlamenti képviselő a balkáni háborúk során elaknásított mezőket említve jelentette ki: „Romániában 25 év alatt sem sikerült megtisztítani a terepet a Szekuritáté aknáitól”. Úgy vélte, a film ezt az „aknamentesítést” szolgálhatja.
Gyöngyössy Bence rendező elmondta, azért fontos számára a film, mert sok a törlesztenivaló a közelmúlt kapcsán. Úgy vélte, hogy azon emberek felé kell törleszteni, akik beleroppantak a politikai rendőrség üldözésébe, akik sérülten kerültek ki a csatákból. Megjegyezte, hogy a családja is érintett a történetben, hiszen édesapja megjárta az ÁVÓ börtöneit.
Kabay Barna, a film producere azt hangsúlyozta, hogy csak a múlttal való őszinte szembenézést követheti a megbocsátás.
A Janus című film főbb szerepeiben Marozsán Erika, Seress Zoltán, Jordán Tamás és Hatházi András látható. A 75 perces alkotás képeit Márton Balázs operatőr készítette. A mintegy 150 millió forintból készült filmet 80 százalékban támogatta a médiatanács a Magyar Média Mecenatúra Programja keretében. A Janust a közeljövőben Budapesten, Esztergomban, Székesfehérváron és Vácott vetítik le. A film ősszel a Duna tévécsatornán is látható lesz.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
Nagyváradon az egyházi rendszerváltásról szervezett konferencia keretében tartották május 30-án, szombat este a Janus című magyar játékfilm ősbemutatóját.
A film egy erdélyi ellenzéki család drámai történetén keresztül mutatja be, hogy a kommunista politikai rendőrség ügynöke – a „megtestesült Janus” – miként hatol be az otthon falai közé, hogyan manipulálja a magánélet bensőséges pillanatait, és árulja el a család tagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait és titkait.
A film egyik idősíkja annak a házasságnak a történetét kíséri végig, mely a Szekuritáté megbízásából köttetett egy orvos-ügynök és egy ellenzéki családba tartozó orvosnő között. A másik idősík azt a folyamatot mutatja be, amely során a házastársak közös ismerőse eljut a kételkedéstől a valóságról való meggyőződésig.
A bemutató előtt Tőkés László európai parlamenti képviselő a balkáni háborúk során elaknásított mezőket említve jelentette ki: „Romániában 25 év alatt sem sikerült megtisztítani a terepet a Szekuritáté aknáitól”. Úgy vélte, a film ezt az „aknamentesítést” szolgálhatja.
Gyöngyössy Bence rendező elmondta, azért fontos számára a film, mert sok a törlesztenivaló a közelmúlt kapcsán. Úgy vélte, hogy azon emberek felé kell törleszteni, akik beleroppantak a politikai rendőrség üldözésébe, akik sérülten kerültek ki a csatákból. Megjegyezte, hogy a családja is érintett a történetben, hiszen édesapja megjárta az ÁVÓ börtöneit.
Kabay Barna, a film producere azt hangsúlyozta, hogy csak a múlttal való őszinte szembenézést követheti a megbocsátás.
A Janus című film főbb szerepeiben Marozsán Erika, Seress Zoltán, Jordán Tamás és Hatházi András látható. A 75 perces alkotás képeit Márton Balázs operatőr készítette. A mintegy 150 millió forintból készült filmet 80 százalékban támogatta a médiatanács a Magyar Média Mecenatúra Programja keretében. A Janust a közeljövőben Budapesten, Esztergomban, Székesfehérváron és Vácott vetítik le. A film ősszel a Duna tévécsatornán is látható lesz.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 11.
Marosvásárhely fekete márciusa – Még mindig fáj
Szűknek bizonyult tegnap este Sepsiszentgyörgyön, ahol a Marosvásárhely fekete márciusa című, immár harmadik kiadásához érkezett könyvet és a Fehér januártól fekete márciusig című filmet mutatták be.
A szerző Kincses Előd mellett Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője beszélt azokról az eseményekről, amelyek máig fájnak és mérgeznek, mert kivizsgálásuk huszonöt év után sem kezdődött el.
Megrázó képsorokat láthattunk már az új világ kezdeteiről is: 1989 decembere, a diktatúra bukása után alig néhány héttel, 1990. január 12-én nyíltan beszélnek arról, hogy a frissen alakult vezető szerkezetekben – Nemzeti Megmentési Frontokban – „túl sok” olyan személy van, aki a régi gárdát képviseli, és önmagát kívánja átmenteni a zavaros időkön. Január 30-án a Bolyai Farkas Líceum magyar diákjai ülősztrájkkal követelik iskolájuk önállóságát, február 9-én a román tagozat diákjai és tanárai tüntetnek azért, hogy vonják vissza a tanügyminiszter rendeletét, és ne költöztessék el őket más épületbe. Ez meg is történt – közben pedig Kincsest (aki megyei alelnökként a tanév végére halasztotta volna az iskolák szétválasztását) a magyarok megalkuvónak, a románok hazugnak nevezik.
Másnap, február 10-én közel százezer magyar vonul fel Marosvásárhelyen némán, gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért; erre azóta sem érkezett válasz. A következő felvételek március 19-éről, majd 20-áról sorjáznak: imádkozó tömeg és nyugalomra intő szónokok a magyar oldalon, üvöltő hordák, vasvillák a másikon.
Középütt feltűnik egy román fiatalember is, aki megbékélést szorgalmaz (később elviselhetetlen nyomás alá kerül és szomorú véget ér). A történteket nagyjából ismeri az erdélyi magyarság, mégis vannak új elemek, hiszen sok minden csak most került napfényre – és még a ködösítés is tart, például Scrieciu tábornok 2010-ben adott interjújában első hallásra az az egyetlen mondat lehet igaz, hogy a köztiszteletben álló Király Károlyt azért nevezték ki Bukarestbe, mert nem akarták, hogy Marosvásárhelyen megakadályozza, amit a sötét erők kiterveltek... Megszólalnak a pogrom sebesültjei és tanúi is, és azt is megtudhatjuk, hogy valaki a Zsil-völgyi bányászokat is vonatra ültette, Székelykocsárdon állították le őket.
Kincses Előd könyve erről és ennél többről szól – immár románul is – az érdeklődőknek. Smaranda Enache szerint a legátfogóbb, legmélyebb és legőszintébb vallomás kerül vele az olvasók kezébe erről az időszakról, amelynek számbavételéhez nem csupán fáradságos munkára, hanem jókora bátorságra is szükség volt, mert amikor a gyűlölet lavinája elindul, nehéz ellenállni. Néhány ember mögéje látott az eseményeknek, próbálta leállítani őket, és próbált maga is lábon maradni, de Marosvásárhely fekete márciusa csak egy része volt egy olyan eseménysorozatnak, amely 1990 januárjában az első bányászjárással kezdődött, és júniusban a bukaresti Egyetem téren tetőzött, de csak 1999-ben, az utolsó bányászjárással ért véget.
Ezeknek a kivizsgálása már elkezdődött, és bár a vásárhelyi összecsapást még egyetlen ügyész sem vizsgálja, kikerülhetetlen lesz. Ha ez nem történik meg, a magyar kártyát mindig elővehetik; Kincses Előd lejáratása huszonöt éve tart, de ő a száműzetést is vállalva kiállt az elvei mellett, és erre ma is szükség van – vélekedett. Végül kijelentette: a múlt tisztázásával létrejöhet az a megbékélés, amelyben mindennek ellenére hittünk a diktatúrában is – miért ne hinnék benne most, amikor szabadabbak vagyunk?
A kialakult élénk beszélgetésben elhangzott: a fekete március előidézésében a volt Securitate és a megélhetési románok voltak a leginkább érdekeltek, de nagyobb játszmák is voltak akkoriban: a Szovjetunió még nem bomlott fel, a Nyugat pedig még nem nyílt meg a kommunizmust lerázó országok előtt.
Kincses Előd meghurcoltatásairól beszélt, szóba került, hogy a szélsőségesen magyarellenes Vatra Românească szervezet más városokban is próbálkozott a feszültségkeltéssel, kisebb-nagyobb kanyarok után az is, hogy azóta húszezer magyar tűnt el Marosvásárhelyről, és ahogy a jelenlegi igazságszolgáltatás kinéz, ma sincs, aki megvédje a magyar közösséget. A két és fél órás találkozó dedikációkkal ért véget.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szűknek bizonyult tegnap este Sepsiszentgyörgyön, ahol a Marosvásárhely fekete márciusa című, immár harmadik kiadásához érkezett könyvet és a Fehér januártól fekete márciusig című filmet mutatták be.
A szerző Kincses Előd mellett Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője beszélt azokról az eseményekről, amelyek máig fájnak és mérgeznek, mert kivizsgálásuk huszonöt év után sem kezdődött el.
Megrázó képsorokat láthattunk már az új világ kezdeteiről is: 1989 decembere, a diktatúra bukása után alig néhány héttel, 1990. január 12-én nyíltan beszélnek arról, hogy a frissen alakult vezető szerkezetekben – Nemzeti Megmentési Frontokban – „túl sok” olyan személy van, aki a régi gárdát képviseli, és önmagát kívánja átmenteni a zavaros időkön. Január 30-án a Bolyai Farkas Líceum magyar diákjai ülősztrájkkal követelik iskolájuk önállóságát, február 9-én a román tagozat diákjai és tanárai tüntetnek azért, hogy vonják vissza a tanügyminiszter rendeletét, és ne költöztessék el őket más épületbe. Ez meg is történt – közben pedig Kincsest (aki megyei alelnökként a tanév végére halasztotta volna az iskolák szétválasztását) a magyarok megalkuvónak, a románok hazugnak nevezik.
Másnap, február 10-én közel százezer magyar vonul fel Marosvásárhelyen némán, gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért; erre azóta sem érkezett válasz. A következő felvételek március 19-éről, majd 20-áról sorjáznak: imádkozó tömeg és nyugalomra intő szónokok a magyar oldalon, üvöltő hordák, vasvillák a másikon.
Középütt feltűnik egy román fiatalember is, aki megbékélést szorgalmaz (később elviselhetetlen nyomás alá kerül és szomorú véget ér). A történteket nagyjából ismeri az erdélyi magyarság, mégis vannak új elemek, hiszen sok minden csak most került napfényre – és még a ködösítés is tart, például Scrieciu tábornok 2010-ben adott interjújában első hallásra az az egyetlen mondat lehet igaz, hogy a köztiszteletben álló Király Károlyt azért nevezték ki Bukarestbe, mert nem akarták, hogy Marosvásárhelyen megakadályozza, amit a sötét erők kiterveltek... Megszólalnak a pogrom sebesültjei és tanúi is, és azt is megtudhatjuk, hogy valaki a Zsil-völgyi bányászokat is vonatra ültette, Székelykocsárdon állították le őket.
Kincses Előd könyve erről és ennél többről szól – immár románul is – az érdeklődőknek. Smaranda Enache szerint a legátfogóbb, legmélyebb és legőszintébb vallomás kerül vele az olvasók kezébe erről az időszakról, amelynek számbavételéhez nem csupán fáradságos munkára, hanem jókora bátorságra is szükség volt, mert amikor a gyűlölet lavinája elindul, nehéz ellenállni. Néhány ember mögéje látott az eseményeknek, próbálta leállítani őket, és próbált maga is lábon maradni, de Marosvásárhely fekete márciusa csak egy része volt egy olyan eseménysorozatnak, amely 1990 januárjában az első bányászjárással kezdődött, és júniusban a bukaresti Egyetem téren tetőzött, de csak 1999-ben, az utolsó bányászjárással ért véget.
Ezeknek a kivizsgálása már elkezdődött, és bár a vásárhelyi összecsapást még egyetlen ügyész sem vizsgálja, kikerülhetetlen lesz. Ha ez nem történik meg, a magyar kártyát mindig elővehetik; Kincses Előd lejáratása huszonöt éve tart, de ő a száműzetést is vállalva kiállt az elvei mellett, és erre ma is szükség van – vélekedett. Végül kijelentette: a múlt tisztázásával létrejöhet az a megbékélés, amelyben mindennek ellenére hittünk a diktatúrában is – miért ne hinnék benne most, amikor szabadabbak vagyunk?
A kialakult élénk beszélgetésben elhangzott: a fekete március előidézésében a volt Securitate és a megélhetési románok voltak a leginkább érdekeltek, de nagyobb játszmák is voltak akkoriban: a Szovjetunió még nem bomlott fel, a Nyugat pedig még nem nyílt meg a kommunizmust lerázó országok előtt.
Kincses Előd meghurcoltatásairól beszélt, szóba került, hogy a szélsőségesen magyarellenes Vatra Românească szervezet más városokban is próbálkozott a feszültségkeltéssel, kisebb-nagyobb kanyarok után az is, hogy azóta húszezer magyar tűnt el Marosvásárhelyről, és ahogy a jelenlegi igazságszolgáltatás kinéz, ma sincs, aki megvédje a magyar közösséget. A két és fél órás találkozó dedikációkkal ért véget.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 11.
Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. június 12.
Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 18.
Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2015. június 19.
Ráduly még nem tudja, mihez kezd, Szőke dolgozna
Ráduly Róbert szerint a lemondási nyilatkozatában említett szekus világot a parlament tudja megszüntetni. A tisztségétől megváló csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester a csütörtöki tárgyalás után nyilatkozott a Csíki Hírlapnak.
„Nehéz döntés volt, amikor a népszerű, mondhatjuk azt, hogy könnyed képviselőséget városvezetői minőségre váltottam, de a közösséggel szemben tartoztam azzal, hogy megmutassam, nemcsak a szavak szintjén értek a dolgokhoz, hanem a gyakorlatban is, és városvezetőként is, gyakorlatilag a Székelyföldön létező legkomolyabb tisztségben is helyt tudok állni. Az elmúlt másfél hónap visszajelzései, bátorításai, amit ezúton is nagyon köszönök, igazolták az elmúlt tizenegy év munkáját. Az a tény, hogy a hazug kiszivárogtatások ellenére sem tudták a közvélemény szimpátiáját megtörni, ez mindent elmond, és a legnagyobb fizetség, amit kaphattam" – értékelt Rádult Róbert.
A város számára fontosnak nevezte Szőke Domokos visszatérését. „Ahhoz, hogy az elmúlt tizenegy év kiteljesedjen, nagyon kellene a polgármesteri hivatalban levő embereknek dolgozniuk, és Szőke Domokos alpolgármester nagyon gyorsan vissza kellene kerüljön a polgármesteri hivatalba, hogy folytathassa munkáját. A legfontosabb feladat ez, arra a rendkívül intenzív és részletes tevékenységre, amit ő kifejt, most nagy szükség van" – vélekedett.
Ráduly: egészség legyen, a többit majd meglátjuk
Ráduly szerkesztőségünkhöz is eljuttatott lemondólevelében ártatlannak vallotta magát, de becsületbeli ügynek tartotta a lemondást. „Ráduly Róbertet meg lehet, és amint azt az utóbbi hetek, hónapok eseményei mutatják, meg kell hurcolni elveiért és kiállásaiért, Csíkszeredát és annak polgármesterét azonban nem. (…) Azzal a meggyőződéssel búcsúzom, hogy a felelősen gondolkodó polgároknak köszönhetően a szekusvilágnak is vége lesz egyszer” – utalt arra, hogy az ellene folyó eljárást a Szekuritáté kommunista politikai rendőrség eljárásaival rokonítja.
Csütörtökön munkatársunk arra is rákérdezett, szerinte mikor lesz vége a lemondási nyilatkozatában említett szekusvilágnak. Ráduly azt mondta, rajta eddig sem múlt, és ezután sem fog múlni, de ehhez még egyre több embernek dolgozni kell, és a kérdés kulcsa a parlamentben van. „Remélem, hogy nagyon gyorsan lesz egy olyan parlament, amely a sarkára áll, és ezt a visszaélésekkel és karhatalmi kiskirályokkal teletűzdelt, egyre jobban elburjánzó világot visszanyesik, és visszaadják az embereknek" – mondta. Arra a kérdésünkre, hogy mihez kezd ezután, azt válaszolta, még nem tudja, de „egészség legyen, és a többit majd meglátjuk".
„Azért kértem korábban többször is, hogy engedjenek vissza dolgozni, mert európai uniós finanszírozású beruházások vannak folyamatban a városban, amelyeket határidőre el kell végezni. Erre a válasz az volt egyik esetben, hogy osszák le a hivatalon belül, utoljára pedig visszakérdeztek: azt hiszem, hogy ezt csak egyedül én tudom megoldani?” – részletezte Szőke Domokos a tárgyalás után.
Az alpolgármester csütörtökön a törvényszéken kapta vissza az otthonában tartott házkutatás során lefoglalt számítógépet és mobiltelefont, amelyeket meg is mutatott nekünk – a telefont tartalmazó lepecsételt csomag például teljesen érintetlennek tűnt.
Elítéli az RMDSZ az elöljárók „meghurcoltatását”
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke a Krónika kérdésére csütörtökön azt mondta, nem ért egyet Ráduly lemondásával, s a volt csíkszeredai polgármestert, mint mindenki mást, az ítélethirdetésig megilleti az ártatlanság vélelme.
Kelemen Hunor kifejtette: Ráduly Róbert hetekkel ezelőtt kilátásba helyezte lemondását, ő azonban nem támogatta ezt az elképzelést, és Kiss Sándortól, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-es alelnökétől sem várja el, hogy lemondjon. Elmondta: reméli, rövid idő alatt lezajlik a bírósági eljárás és a volt csíkszeredai polgármester tudásának, tapasztalatának ismét hasznát veszik, ugyanis számítanak rá.
Az RMDSZ székelyföldi önkormányzati tanácsa egyébként csütörtökön közleményben ítélte el a Ráduly Róbert és Szőke Domokos „több hónapja tartó meghurcoltatását”. A tanács meggyőződését fejezte ki, hogy „Ráduly Róbert félreállításával, a Székelyföld egy kiváló polgármesterrel és közösségi vezetővel lett szegényebb”.
EMNP: követendő példa
Ráduly Róbert lemondása kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei vezetői is közleményt juttattak el szerkesztőségünkhöz. A Követendő példa címmel ellátott dokumentumban üdvözlik az elöljáró bátorságát, ugyanakkor felszólítanak minden olyan magyar közéleti személyiséget, aki hasonló helyzetbe kerül, hogy „kövessék példáját, helyezzék magukat a választópolgárokkal egy szintre a törvény előtt”.
„Meggyőződésünk, hogy csak egy hiteles, nem zsarolható, erkölcsi- és törvényi támadási felületektől mentes, átlátható politikai képviselettel folytathatjuk eredményesen magyar nemzeti közösségünk útját az önrendelkezés felé. Mert végső soron ez a cél, amelyet egyetlen pillanatban sem téveszthetünk szem elől” – fogalmaz a dokumentum.
Amint arról beszámoltunk, szabadlábon védekezhet az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) vádjai ellen Ráduly Róbert, Csíkszereda lemondott polgármestere – döntötte el a Hargita megyei törvényszék csütörtökön. A törvényszék ugyanakkor 60 napos bírósági felügyeletet rendelt el Szőke Domokos csíkszeredai alpolgármester ügyében. A végzés még nem jogerős, fellebbezhetnek ellene a felek.
Ráduly Róbertet háromrendbeli hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel, Szőke Domokos alpolgármestert pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja a DNA. A vádhatóság azt tekinti hivatali visszaélésnek, hogy a vádlottak jogtalan hasznot szereztek maguknak vagy másnak. Az elöljáróknál április 29-én tartott házkutatást a DNA, majd korrupciós bűncselekmények gyanújára hivatkozva őrizetbe vette őket.
Sértett fél az ortodox püspökség
A hivatali visszaéléssel vádolt csíkszeredai elöljárók büntetőperében egyébként sértett félként szerepel a Hargita és Kovászna Ortodox Püspöksége is – derül ki a dosszié interneten elérhető adataiból. A püspökség perbeli minősége azzal a vádponttal hozható összefüggésbe, hogy a polgármester a műemlékvédelmi szempontok mellőzésével állított ki építési engedélyt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai épülete felújítására.
A Sapientia épülete ugyan nem műemlék, de a szomszédságában áll egy 1930-ban épített görög katolikus kis templom, melyet jelenleg az ortodox egyház használ.
Babos Krisztina, Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)
Ráduly Róbert szerint a lemondási nyilatkozatában említett szekus világot a parlament tudja megszüntetni. A tisztségétől megváló csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester a csütörtöki tárgyalás után nyilatkozott a Csíki Hírlapnak.
„Nehéz döntés volt, amikor a népszerű, mondhatjuk azt, hogy könnyed képviselőséget városvezetői minőségre váltottam, de a közösséggel szemben tartoztam azzal, hogy megmutassam, nemcsak a szavak szintjén értek a dolgokhoz, hanem a gyakorlatban is, és városvezetőként is, gyakorlatilag a Székelyföldön létező legkomolyabb tisztségben is helyt tudok állni. Az elmúlt másfél hónap visszajelzései, bátorításai, amit ezúton is nagyon köszönök, igazolták az elmúlt tizenegy év munkáját. Az a tény, hogy a hazug kiszivárogtatások ellenére sem tudták a közvélemény szimpátiáját megtörni, ez mindent elmond, és a legnagyobb fizetség, amit kaphattam" – értékelt Rádult Róbert.
A város számára fontosnak nevezte Szőke Domokos visszatérését. „Ahhoz, hogy az elmúlt tizenegy év kiteljesedjen, nagyon kellene a polgármesteri hivatalban levő embereknek dolgozniuk, és Szőke Domokos alpolgármester nagyon gyorsan vissza kellene kerüljön a polgármesteri hivatalba, hogy folytathassa munkáját. A legfontosabb feladat ez, arra a rendkívül intenzív és részletes tevékenységre, amit ő kifejt, most nagy szükség van" – vélekedett.
Ráduly: egészség legyen, a többit majd meglátjuk
Ráduly szerkesztőségünkhöz is eljuttatott lemondólevelében ártatlannak vallotta magát, de becsületbeli ügynek tartotta a lemondást. „Ráduly Róbertet meg lehet, és amint azt az utóbbi hetek, hónapok eseményei mutatják, meg kell hurcolni elveiért és kiállásaiért, Csíkszeredát és annak polgármesterét azonban nem. (…) Azzal a meggyőződéssel búcsúzom, hogy a felelősen gondolkodó polgároknak köszönhetően a szekusvilágnak is vége lesz egyszer” – utalt arra, hogy az ellene folyó eljárást a Szekuritáté kommunista politikai rendőrség eljárásaival rokonítja.
Csütörtökön munkatársunk arra is rákérdezett, szerinte mikor lesz vége a lemondási nyilatkozatában említett szekusvilágnak. Ráduly azt mondta, rajta eddig sem múlt, és ezután sem fog múlni, de ehhez még egyre több embernek dolgozni kell, és a kérdés kulcsa a parlamentben van. „Remélem, hogy nagyon gyorsan lesz egy olyan parlament, amely a sarkára áll, és ezt a visszaélésekkel és karhatalmi kiskirályokkal teletűzdelt, egyre jobban elburjánzó világot visszanyesik, és visszaadják az embereknek" – mondta. Arra a kérdésünkre, hogy mihez kezd ezután, azt válaszolta, még nem tudja, de „egészség legyen, és a többit majd meglátjuk".
„Azért kértem korábban többször is, hogy engedjenek vissza dolgozni, mert európai uniós finanszírozású beruházások vannak folyamatban a városban, amelyeket határidőre el kell végezni. Erre a válasz az volt egyik esetben, hogy osszák le a hivatalon belül, utoljára pedig visszakérdeztek: azt hiszem, hogy ezt csak egyedül én tudom megoldani?” – részletezte Szőke Domokos a tárgyalás után.
Az alpolgármester csütörtökön a törvényszéken kapta vissza az otthonában tartott házkutatás során lefoglalt számítógépet és mobiltelefont, amelyeket meg is mutatott nekünk – a telefont tartalmazó lepecsételt csomag például teljesen érintetlennek tűnt.
Elítéli az RMDSZ az elöljárók „meghurcoltatását”
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke a Krónika kérdésére csütörtökön azt mondta, nem ért egyet Ráduly lemondásával, s a volt csíkszeredai polgármestert, mint mindenki mást, az ítélethirdetésig megilleti az ártatlanság vélelme.
Kelemen Hunor kifejtette: Ráduly Róbert hetekkel ezelőtt kilátásba helyezte lemondását, ő azonban nem támogatta ezt az elképzelést, és Kiss Sándortól, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-es alelnökétől sem várja el, hogy lemondjon. Elmondta: reméli, rövid idő alatt lezajlik a bírósági eljárás és a volt csíkszeredai polgármester tudásának, tapasztalatának ismét hasznát veszik, ugyanis számítanak rá.
Az RMDSZ székelyföldi önkormányzati tanácsa egyébként csütörtökön közleményben ítélte el a Ráduly Róbert és Szőke Domokos „több hónapja tartó meghurcoltatását”. A tanács meggyőződését fejezte ki, hogy „Ráduly Róbert félreállításával, a Székelyföld egy kiváló polgármesterrel és közösségi vezetővel lett szegényebb”.
EMNP: követendő példa
Ráduly Róbert lemondása kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei vezetői is közleményt juttattak el szerkesztőségünkhöz. A Követendő példa címmel ellátott dokumentumban üdvözlik az elöljáró bátorságát, ugyanakkor felszólítanak minden olyan magyar közéleti személyiséget, aki hasonló helyzetbe kerül, hogy „kövessék példáját, helyezzék magukat a választópolgárokkal egy szintre a törvény előtt”.
„Meggyőződésünk, hogy csak egy hiteles, nem zsarolható, erkölcsi- és törvényi támadási felületektől mentes, átlátható politikai képviselettel folytathatjuk eredményesen magyar nemzeti közösségünk útját az önrendelkezés felé. Mert végső soron ez a cél, amelyet egyetlen pillanatban sem téveszthetünk szem elől” – fogalmaz a dokumentum.
Amint arról beszámoltunk, szabadlábon védekezhet az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) vádjai ellen Ráduly Róbert, Csíkszereda lemondott polgármestere – döntötte el a Hargita megyei törvényszék csütörtökön. A törvényszék ugyanakkor 60 napos bírósági felügyeletet rendelt el Szőke Domokos csíkszeredai alpolgármester ügyében. A végzés még nem jogerős, fellebbezhetnek ellene a felek.
Ráduly Róbertet háromrendbeli hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel, Szőke Domokos alpolgármestert pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja a DNA. A vádhatóság azt tekinti hivatali visszaélésnek, hogy a vádlottak jogtalan hasznot szereztek maguknak vagy másnak. Az elöljáróknál április 29-én tartott házkutatást a DNA, majd korrupciós bűncselekmények gyanújára hivatkozva őrizetbe vette őket.
Sértett fél az ortodox püspökség
A hivatali visszaéléssel vádolt csíkszeredai elöljárók büntetőperében egyébként sértett félként szerepel a Hargita és Kovászna Ortodox Püspöksége is – derül ki a dosszié interneten elérhető adataiból. A püspökség perbeli minősége azzal a vádponttal hozható összefüggésbe, hogy a polgármester a műemlékvédelmi szempontok mellőzésével állított ki építési engedélyt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai épülete felújítására.
A Sapientia épülete ugyan nem műemlék, de a szomszédságában áll egy 1930-ban épített görög katolikus kis templom, melyet jelenleg az ortodox egyház használ.
Babos Krisztina, Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 23.
Oprea és a nemzeti érdek
Ismét csak tévednünk kellett, ha azt hittük: nem jöhet már annál rosszabb, ami most van, amikor egy plagizáló, hazug, korrupciós ügybe keveredett, az igazságszolgáltatás elől gyáván menekülő miniszterelnök vezeti az országot. Ha azt hittük, Victor Pontánál lejjebb nincs már, csalódnunk kell, hisz lám, a törökországi térdműtéte után lábadozó miniszterelnök azt javasolta, gyógyulásáig Gabriel Oprea vezesse majd az ország dolgait.
Gabriel „Nemzeti Érdek” Oprea – ahogy a jobboldali román sajtó alig leplezett gúnnyal nevezi a királycsináló politikust – a választásokon önállóan soha nem indult, más alakulatokból kilépő politikusokból verbuvált műpártjával valahogy mindig a mérleg nyelve lesz. Emlékezetes: gyakorlatilag ő buktatta meg az Ungureanu-kormányt – hívó szavára majd minden alakulatból átigazolt néhány honatya az általa életre hívott pártba, mely aztán szövetkezett Pontáékkal –, és ő biztosította hosszú időn át a szociáldemokraták kormányzásához a parlamenti többséget akkor is, amikor a liberálisok kifaroltak a kormányból. Tette mindezt mindig a nemzeti érdekre hivatkozva – most meg a jelek szerint ismét csak rajta áll vagy bukik a miniszterelnök sorsa. Oprea az elmúlt napokban mindent megtett, hogy bebiztosítsa pozícióit: miközben elképedt újságírók előtt az igazságszolgáltatás függetlenségét védelmező szerepében tetszelgett, elhatárolódva valamelyest a szociáldemokratáktól, kitárta az ajtót az igazságügyi miniszter, Robert Cazanciuc előtt, aki szálka lett Victor Ponta csapata szemében. Vélhetően már csak idő kérdése, hogy a Románia Haladásáért Országos Szövetség mikor szövetkezik majd – természetesen, a nemzeti érdekre hivatkozva – a liberálisokkal, Opreát pedig abban a kormányban is valamelyik minisztérium élén láthatjuk majd. Minden jel szerint érti az idők szavát Oprea, aligha véletlen, hogy többen a Securitate utódja, a Román Hírszerző Szolgálat emberének tartják. Ami nem is oly hihetetlen forgatókönyv, csakhogy belegondolni is rossz, mit jelent, ha igaz: a titkosszolgálatok befolyása jóval nagyobb, mint azt a törvényes keretek hagynák vagy mint az egy demokratikus jogállamban megengedhető. Azzal a gondolattal kellene együtt élnünk, hogy a titkosszolgálatok irányítják az országot. De ha e forgatókönyv nem is lenne igaz, a másik sem sokkal biztatóbb: egy minden hájjal megkent, dörzsölt politikai kalandor hozhatja a legfontosabb döntéseket az országban.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ismét csak tévednünk kellett, ha azt hittük: nem jöhet már annál rosszabb, ami most van, amikor egy plagizáló, hazug, korrupciós ügybe keveredett, az igazságszolgáltatás elől gyáván menekülő miniszterelnök vezeti az országot. Ha azt hittük, Victor Pontánál lejjebb nincs már, csalódnunk kell, hisz lám, a törökországi térdműtéte után lábadozó miniszterelnök azt javasolta, gyógyulásáig Gabriel Oprea vezesse majd az ország dolgait.
Gabriel „Nemzeti Érdek” Oprea – ahogy a jobboldali román sajtó alig leplezett gúnnyal nevezi a királycsináló politikust – a választásokon önállóan soha nem indult, más alakulatokból kilépő politikusokból verbuvált műpártjával valahogy mindig a mérleg nyelve lesz. Emlékezetes: gyakorlatilag ő buktatta meg az Ungureanu-kormányt – hívó szavára majd minden alakulatból átigazolt néhány honatya az általa életre hívott pártba, mely aztán szövetkezett Pontáékkal –, és ő biztosította hosszú időn át a szociáldemokraták kormányzásához a parlamenti többséget akkor is, amikor a liberálisok kifaroltak a kormányból. Tette mindezt mindig a nemzeti érdekre hivatkozva – most meg a jelek szerint ismét csak rajta áll vagy bukik a miniszterelnök sorsa. Oprea az elmúlt napokban mindent megtett, hogy bebiztosítsa pozícióit: miközben elképedt újságírók előtt az igazságszolgáltatás függetlenségét védelmező szerepében tetszelgett, elhatárolódva valamelyest a szociáldemokratáktól, kitárta az ajtót az igazságügyi miniszter, Robert Cazanciuc előtt, aki szálka lett Victor Ponta csapata szemében. Vélhetően már csak idő kérdése, hogy a Románia Haladásáért Országos Szövetség mikor szövetkezik majd – természetesen, a nemzeti érdekre hivatkozva – a liberálisokkal, Opreát pedig abban a kormányban is valamelyik minisztérium élén láthatjuk majd. Minden jel szerint érti az idők szavát Oprea, aligha véletlen, hogy többen a Securitate utódja, a Román Hírszerző Szolgálat emberének tartják. Ami nem is oly hihetetlen forgatókönyv, csakhogy belegondolni is rossz, mit jelent, ha igaz: a titkosszolgálatok befolyása jóval nagyobb, mint azt a törvényes keretek hagynák vagy mint az egy demokratikus jogállamban megengedhető. Azzal a gondolattal kellene együtt élnünk, hogy a titkosszolgálatok irányítják az országot. De ha e forgatókönyv nem is lenne igaz, a másik sem sokkal biztatóbb: egy minden hájjal megkent, dörzsölt politikai kalandor hozhatja a legfontosabb döntéseket az országban.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 3.
Verestóy: következetesen kialakult rólam egy negatív kép
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is, és a róla kialakult negatív képről, valamint a képviselők speciális nyugdíj-kiegészítéséről is beszélt.
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is. A kilencvenes évek elejétől számított, folyamatosan felmerülő nehézségek közé sorolta Traian Băsescu volt romániai államfő első mandátuma előtt lefolyó kampányidőszakát. Ekkor az egykori államfő nyilvánosan kijelentette róla, hogy országromboló személyként tekint rá, aki mindenkit eltaposva próbál érdekképviseletet szerezni népének.
„Akkor talán kevéssé volt ez hatással a választókra, nem volt olyan ütőereje, hogy teljesen kiejtsen a politikából, amire ugyan volt esély. Ezután viszont szépen lassan, következetesen kialakult rólam egy negatív kép. Kezdve azzal, hogy az egykori Szekuritáténak volnék egyfajta kinyújtott keze. Ez természetesen rögtön megcáfolódott, amikor elérhetővé vált az újságírók számára a titkosszolgálat irattára, és előkerültek a rólam készült jelentések” – elevenítette fel a szenátor. Szintén keserű szájízzel gondolt arra, hogy a legtöbb erdészeti kérdésben rögtön felmerül a neve a médiában, pedig mint állította, a közbirtokosságok is igazolni tudják, sosem foglalkozott erdőirtással. „Ez, hogy állandóan be lehet jelenteni, hogy »drujba lui dumnezeu«, nem pusztán arról szól, hogy egy RMDSZ-tisztségviselőt pecséttel lehet ellátni, hanem arra is jó, ha valahol felhozzák, akkor a téma le van zárva. Közben pedig történnek azok a dolgok, amelyeknek kétségtelenül mindnyájan tanúi vagyunk: sok százezer hektárról tűnt el az erdő. Lassan lehet tudni azt is, hogy ezt az erdőt kik vágták ki úgy, hogy közben meggazdagodtak és befolyást is szereztek” – magyarázta a szenátor, hozzátéve, hogy van lehetőség dokumentálódni, utánanézni, kik, mely cégek lopták a fát.
Kell a nyugdíj-kiegészítés
Verestóy rámutatott, ő jóval többet keres egy évben a szenátori fizetésnél, honoráriuma nagy részét pedig közcélokra fordítja. Bár önmaga számára nem tartja fontosnak a képviselők és szenátorok részére nemrég megszavazott nyugdíj-kiegészítést, voksoláskor mégis mellette szavazott, ugyanis több olyan képviselőt ismer, akinek nincs megfelelő anyagi háttere. Arra is kitért, hogy bár többen bírálják őt vállalkozásai miatt, a hangoskodóknak azt tanácsolja, jövedelmüknek legalább akkora százalékát fordítsák közösségi célokra, mint amekkorával ő maga is segíti a közösséget.
Elmaradott Székelyföld
Újságírói kérdésre felelve Verestóy Attila egyetértett azzal, hogy Székelyföld Románia legelmaradottabb gazdasági régiói közé tartozik, amihez nem kis százalékban járul hozzá az infrastrukturális elmaradottság. Meglátása szerint mindenképp szükség lenne külföldi befektetőkre, hiszen helyben nincs megfelelő anyagi tőke. Érdemes a turizmusban gondolkodni, például a Hargita-hegységben és körzetében olyan jó felszereltségű és minőségi szolgáltatásokat nyújtó szállodákat létrehozni, hogy a külföldiek inkább ezt a helyet válasszák nyaralásuk céljául, semmint az ország más vidékeit.
Nyerhet az ellenzék Udvarhelyen?
Érthetetlen Verestóy Attila számára, hogy mi történik Székelyudvarhelyen a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi szervezetei által korábban bejelentett összefogás ügyében, hiszen tudomása szerint Biró Zsolt, az MPP elnöke nem beszélt ilyen jellegű koalícióról. „Szó sincs arról, hogy választási összefogás alakulhatna ki a két politikai szervezet között. (…) Ki kivel áll hadban? Az udvarhelyi szatellitszervezetek a saját vezetésükkel, vagy mégiscsak Biró Zsoltnak van igaza, aki azt mondta, hogy országos szinten vannak egyeztetések az MPP és az EMNP között? Utóbbiból egyébként kiderül, hogy a pártosodó ideológia mentén szerveződő csoportok legalább tudatában vannak, hogy országos szinten az RMDSZ-en kívül másnak nincs esélye a romániai magyarságnak mandátumokat szerezni” – magyarázta a szenátor. Kijelentette, noha a polgármesteri jelelöléseket emberekre, nem pedig politikai pártokra szabják, bízik abban, hogy az RMDSZ – amely tud parlamenti támogatást is nyújtani – talál megfelelő jelöltet a tisztségre, akár Bunta Levente, akár egy új politikus személyében, ha utóbbi „képes megmutatni: lehet többet és jobban tenni”. Az udvarhelyi alpolgármester, Benedek Árpád Csaba építkezési engedélyével kapcsolatos ügyben is kíváncsi volt lapunk a szenátor véleményére, aki nevetve azt tanácsolta, hogy az érintettnek tegyük fel kérdéseinket.
Mi a gond a Matrica gyárral?
„A Matrica gyárban a pontos felmérés az, hogy 4–5 órát dolgoznak az emberek, és 12–13 órát számolnak el. (…) Úgy működik, mint Görögország: egy kicsit többet fogyaszt, mint amennyit termel” – magyarázta Verestóy Attila. A megoldás szerinte az üzem átszervezésében keresendő, be kell zárni azokat a részlegeket, ahol nem dolgoznak, illetve minél több munkát kell szerezni.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is, és a róla kialakult negatív képről, valamint a képviselők speciális nyugdíj-kiegészítéséről is beszélt.
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is. A kilencvenes évek elejétől számított, folyamatosan felmerülő nehézségek közé sorolta Traian Băsescu volt romániai államfő első mandátuma előtt lefolyó kampányidőszakát. Ekkor az egykori államfő nyilvánosan kijelentette róla, hogy országromboló személyként tekint rá, aki mindenkit eltaposva próbál érdekképviseletet szerezni népének.
„Akkor talán kevéssé volt ez hatással a választókra, nem volt olyan ütőereje, hogy teljesen kiejtsen a politikából, amire ugyan volt esély. Ezután viszont szépen lassan, következetesen kialakult rólam egy negatív kép. Kezdve azzal, hogy az egykori Szekuritáténak volnék egyfajta kinyújtott keze. Ez természetesen rögtön megcáfolódott, amikor elérhetővé vált az újságírók számára a titkosszolgálat irattára, és előkerültek a rólam készült jelentések” – elevenítette fel a szenátor. Szintén keserű szájízzel gondolt arra, hogy a legtöbb erdészeti kérdésben rögtön felmerül a neve a médiában, pedig mint állította, a közbirtokosságok is igazolni tudják, sosem foglalkozott erdőirtással. „Ez, hogy állandóan be lehet jelenteni, hogy »drujba lui dumnezeu«, nem pusztán arról szól, hogy egy RMDSZ-tisztségviselőt pecséttel lehet ellátni, hanem arra is jó, ha valahol felhozzák, akkor a téma le van zárva. Közben pedig történnek azok a dolgok, amelyeknek kétségtelenül mindnyájan tanúi vagyunk: sok százezer hektárról tűnt el az erdő. Lassan lehet tudni azt is, hogy ezt az erdőt kik vágták ki úgy, hogy közben meggazdagodtak és befolyást is szereztek” – magyarázta a szenátor, hozzátéve, hogy van lehetőség dokumentálódni, utánanézni, kik, mely cégek lopták a fát.
Kell a nyugdíj-kiegészítés
Verestóy rámutatott, ő jóval többet keres egy évben a szenátori fizetésnél, honoráriuma nagy részét pedig közcélokra fordítja. Bár önmaga számára nem tartja fontosnak a képviselők és szenátorok részére nemrég megszavazott nyugdíj-kiegészítést, voksoláskor mégis mellette szavazott, ugyanis több olyan képviselőt ismer, akinek nincs megfelelő anyagi háttere. Arra is kitért, hogy bár többen bírálják őt vállalkozásai miatt, a hangoskodóknak azt tanácsolja, jövedelmüknek legalább akkora százalékát fordítsák közösségi célokra, mint amekkorával ő maga is segíti a közösséget.
Elmaradott Székelyföld
Újságírói kérdésre felelve Verestóy Attila egyetértett azzal, hogy Székelyföld Románia legelmaradottabb gazdasági régiói közé tartozik, amihez nem kis százalékban járul hozzá az infrastrukturális elmaradottság. Meglátása szerint mindenképp szükség lenne külföldi befektetőkre, hiszen helyben nincs megfelelő anyagi tőke. Érdemes a turizmusban gondolkodni, például a Hargita-hegységben és körzetében olyan jó felszereltségű és minőségi szolgáltatásokat nyújtó szállodákat létrehozni, hogy a külföldiek inkább ezt a helyet válasszák nyaralásuk céljául, semmint az ország más vidékeit.
Nyerhet az ellenzék Udvarhelyen?
Érthetetlen Verestóy Attila számára, hogy mi történik Székelyudvarhelyen a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi szervezetei által korábban bejelentett összefogás ügyében, hiszen tudomása szerint Biró Zsolt, az MPP elnöke nem beszélt ilyen jellegű koalícióról. „Szó sincs arról, hogy választási összefogás alakulhatna ki a két politikai szervezet között. (…) Ki kivel áll hadban? Az udvarhelyi szatellitszervezetek a saját vezetésükkel, vagy mégiscsak Biró Zsoltnak van igaza, aki azt mondta, hogy országos szinten vannak egyeztetések az MPP és az EMNP között? Utóbbiból egyébként kiderül, hogy a pártosodó ideológia mentén szerveződő csoportok legalább tudatában vannak, hogy országos szinten az RMDSZ-en kívül másnak nincs esélye a romániai magyarságnak mandátumokat szerezni” – magyarázta a szenátor. Kijelentette, noha a polgármesteri jelelöléseket emberekre, nem pedig politikai pártokra szabják, bízik abban, hogy az RMDSZ – amely tud parlamenti támogatást is nyújtani – talál megfelelő jelöltet a tisztségre, akár Bunta Levente, akár egy új politikus személyében, ha utóbbi „képes megmutatni: lehet többet és jobban tenni”. Az udvarhelyi alpolgármester, Benedek Árpád Csaba építkezési engedélyével kapcsolatos ügyben is kíváncsi volt lapunk a szenátor véleményére, aki nevetve azt tanácsolta, hogy az érintettnek tegyük fel kérdéseinket.
Mi a gond a Matrica gyárral?
„A Matrica gyárban a pontos felmérés az, hogy 4–5 órát dolgoznak az emberek, és 12–13 órát számolnak el. (…) Úgy működik, mint Görögország: egy kicsit többet fogyaszt, mint amennyit termel” – magyarázta Verestóy Attila. A megoldás szerinte az üzem átszervezésében keresendő, be kell zárni azokat a részlegeket, ahol nem dolgoznak, illetve minél több munkát kell szerezni.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2015. július 4.
Magyarságunk szellemvédői
Budapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Koczka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték.
Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt.
Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus.
E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért!
Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet!
Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheorghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette!
A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat!
Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Budapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Koczka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték.
Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt.
Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus.
E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért!
Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet!
Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheorghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette!
A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat!
Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 13.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (1.)
2015. július 16.
Versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is”
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro
2015. július 22.
Frunda szekusbesúgó volt!
Frunda György, az RMDSZ prominens politikusa, Victor Ponta miniszterelnök tanácsosa a Securitate besúgója volt – derült ki a CNSAS (a kommunista titkosrendőrség dokumentumait kutató hivatal) kutatásaiból. Minden átvilágításon tagadta...
Az RMDSZ egykori elnökjelöltje, Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök tanácsadója, egykori szenátor és képviselő a Securitate besúgója volt. Legalábbis ezt állítja a CNSAS, hozzátéve, hogy az elmúlt 25 évben minden átvilágítás alkalmával Frunda "tisztának" hazudta magát. A volt kommunista titkosrendőrség iratait vizsgáló hivatal dokumentumaiból kiderül, Frunda Györgyöt (akkoriban Gheorghe alakú névvel) 1979-ben beszervezte a Securitate, és EMIL, FRICIU, illetve FREND fedőnevekkel jelentett.
A politikus múltjára akkor derült fény, amikor a CNSAS hivatalból ellenőrizte Frunda múltját SRI-s dokumentumok kikérésével egyetemben, elnöki tanácsadóként való kinevezésekor. Az illetékesek két évig vizsgálták a minden bizonnyal vaskos dokumentumköteget, valamint figyelmük kiterjedt Frunda egykori környezetének aktáira is, beleértve azokat a személyeket, akikről az RMDSZ egykori alapítója jelentett, vagy jelenthetett. A besúgás mindvégig tartott, az utolsó, Frunda fedőneveire hivatkozó dokumentum 1989.09.25 keltezésű.
Mindezek tudatában szembeötlő, hogy Frunda György 25 évig letagadva múltját, félrevezette a hatóságokat. Politikai önéletrajza ugyanis felsorol minden, a közjó és a törvényhozás érdekében betöltött tisztséget, de az egykori besúgó karrierről természetesen hallgat. Frundát a besúgómúlt sem gátolta abban, hogy a rendszerváltás óta az alkotmányozási bizottsági tagságtól elkezdve honatya és elnökjelölt is legyen. Igaz, a román törvényhozásban az ilyen múlt a cinkosok előjogaként talán előnynek is számított, és számít a mai napig is.
Még kínosabb, hogy a magyar kisebbség politikai, illetve érdekvédelmi tevékenységének is prominens szereplője volt, annak ellenére, hogy tevékenységének színvonala kevés haszonnal szolgált az általa képviselt erdélyi magyarság ügyének. Feltevődik a kérdés, még ki volt az RMDSZ és egyéb erdélyi magyar pártok soraiból a kifejezetten a magyar kisebbség megtörésére szakosodott Securitate fizetett vagy önkéntes, esetleg kényszerített besúgója. A végén a beszervezési mód nem is számít, csak az, ki vállalt köztisztséget, tudva, hogy ilyen szörnyű múlt terheli.
Frunda állítólagos, de bizonyítottnak látszó múltja nem is azért káros, mert támadási lehetőséget biztosít az erdélyi magyarság jogait elgáncsoló és azokat ostorozó román közvélemény jelentős részének. Talán nem is azért, mert Bukarest mindig is tudatában lehetett Frunda múltjának, és esetleges zsarolás útján – a magyarság nem kis kárára –, befolyásolták tevékenységét. Inkább azért kínos és felháborító, mert bizonyítja, az árulás nem 25 éve kezdődött...
[Varga Tímea Beáta - www.bursa.ro]
itthon.ma//szerintunk
Frunda György, az RMDSZ prominens politikusa, Victor Ponta miniszterelnök tanácsosa a Securitate besúgója volt – derült ki a CNSAS (a kommunista titkosrendőrség dokumentumait kutató hivatal) kutatásaiból. Minden átvilágításon tagadta...
Az RMDSZ egykori elnökjelöltje, Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök tanácsadója, egykori szenátor és képviselő a Securitate besúgója volt. Legalábbis ezt állítja a CNSAS, hozzátéve, hogy az elmúlt 25 évben minden átvilágítás alkalmával Frunda "tisztának" hazudta magát. A volt kommunista titkosrendőrség iratait vizsgáló hivatal dokumentumaiból kiderül, Frunda Györgyöt (akkoriban Gheorghe alakú névvel) 1979-ben beszervezte a Securitate, és EMIL, FRICIU, illetve FREND fedőnevekkel jelentett.
A politikus múltjára akkor derült fény, amikor a CNSAS hivatalból ellenőrizte Frunda múltját SRI-s dokumentumok kikérésével egyetemben, elnöki tanácsadóként való kinevezésekor. Az illetékesek két évig vizsgálták a minden bizonnyal vaskos dokumentumköteget, valamint figyelmük kiterjedt Frunda egykori környezetének aktáira is, beleértve azokat a személyeket, akikről az RMDSZ egykori alapítója jelentett, vagy jelenthetett. A besúgás mindvégig tartott, az utolsó, Frunda fedőneveire hivatkozó dokumentum 1989.09.25 keltezésű.
Mindezek tudatában szembeötlő, hogy Frunda György 25 évig letagadva múltját, félrevezette a hatóságokat. Politikai önéletrajza ugyanis felsorol minden, a közjó és a törvényhozás érdekében betöltött tisztséget, de az egykori besúgó karrierről természetesen hallgat. Frundát a besúgómúlt sem gátolta abban, hogy a rendszerváltás óta az alkotmányozási bizottsági tagságtól elkezdve honatya és elnökjelölt is legyen. Igaz, a román törvényhozásban az ilyen múlt a cinkosok előjogaként talán előnynek is számított, és számít a mai napig is.
Még kínosabb, hogy a magyar kisebbség politikai, illetve érdekvédelmi tevékenységének is prominens szereplője volt, annak ellenére, hogy tevékenységének színvonala kevés haszonnal szolgált az általa képviselt erdélyi magyarság ügyének. Feltevődik a kérdés, még ki volt az RMDSZ és egyéb erdélyi magyar pártok soraiból a kifejezetten a magyar kisebbség megtörésére szakosodott Securitate fizetett vagy önkéntes, esetleg kényszerített besúgója. A végén a beszervezési mód nem is számít, csak az, ki vállalt köztisztséget, tudva, hogy ilyen szörnyű múlt terheli.
Frunda állítólagos, de bizonyítottnak látszó múltja nem is azért káros, mert támadási lehetőséget biztosít az erdélyi magyarság jogait elgáncsoló és azokat ostorozó román közvélemény jelentős részének. Talán nem is azért, mert Bukarest mindig is tudatában lehetett Frunda múltjának, és esetleges zsarolás útján – a magyarság nem kis kárára –, befolyásolták tevékenységét. Inkább azért kínos és felháborító, mert bizonyítja, az árulás nem 25 éve kezdődött...
[Varga Tímea Beáta - www.bursa.ro]
itthon.ma//szerintunk
2015. július 23.
Ismét besúgó múlttal vádolják Frundát
A CNSAS szerint az új dokumentumok nem bizonyítják ezt, de egy különvélemény mást állít. A politikus szerint őt hurcolta meg a Szeku.
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tanácsadója, az RMDSZ korábbi szenátora és államfőjelöltje információkat szolgáltatott a Securitaténak – állítja a bursa.ro.
A lap arra hivatkozik, hogy a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács (CNSAS) hivatalból ellenőrizte Frundát, miközben a Civic Media Egyesület is a CNSAS-hoz fordult, hogy járjon el a miniszterelnöki tanácsos ügyében azt követően, hogy a CNSAS levéltárába új dokumentumok érkeztek a SRI archívumából. A lap szerint az új dokumentumok azt bizonyítják, hogy Frunda Györgyöt még 1979 előtt beszervezte a Securitate, konspiratív nevei pedig Emil, Furnea és Faur voltak. CNSAS: Frunda nem kollaboráns
A CNSAS 2015. április 21-es keltezésű, idén július 2-án közzétett igazolása szerint ugyanakkor a törvény értelmében Frunda György nem minősíthető kollaboránsnak. A CNSAS döntésé követően az intézmény két tagja is különvéleményt fogalmazott meg Frunda dossziéja kapcsán. Az egyikben Corneliu Turianu azt írja, hogy Frunda György információkat szolgáltatott a Securitaténak, ám ez irányú tevékenysége nem meríti ki a 24/2008-as számú sürgősségi kormányrendeletben meghatározott feltételeket, így a bíróságon sem kérhető, hogy megállapítsa, együttműködött-e a kommunista titkosszolgálattal, vagy sem.
Csendes László a Turianu különvéleményéhez fűzött különvéleményében úgy fogalmaz, hogy az szembemegy az egyenlő bánásmód elvével, és előnyös helyzetbe hozza azokat a személyeket, akiknek az igazolásában a nem működött együtt a törvény értelmében szintagmát használják. Csendes önkényesnek és érvénytelennek tartja olyan igazolások megszövegezését, amelyek a szemantikai hangsúlyt a törvény értelme szerinti kollaborálás tagadásáról egy olyan „együttműködésre” helyezik, amelyik nem bizonyítható.
Ugyanakkor megjegyezi: képtelenség és a szabálytól eltérő, hogy valaki egy olyan dokumentum kapcsán fogalmaz meg különvéleményt, amelyet korábban ő maga is aláírt.
Frunda: nem kollaboráns voltam, hanem meghurcoltak
Frunda György megkeresésünkre úgy nyilatkozott, hogy a mostani CNSAS-jelentés megerősíti azt a nyilatkozatot, amit tíz évvel ezelőtt kapott, amely szerint nem volt besúgó, és ha valaki mást állítana, azt bepereli.
„Az akkori nyilatkozatot egyhangúan megerősítették. Engem meghurcoltak, bevittek, családi okok folytán problémáim voltak. Nem tudom, miért éppen a születésnapomon álltak elő ezzel, és miért jelent meg sértő cikk rólam. Gondolom, van ennek magyarázata, de én nem tudom. Lejárató kampány ez, amikor már nem vagyok aktív politikus. Határozottan és egyértelműen kikérem magamnak: nem kollaboráns, hanem meghurcolt személy voltam, ha valaki mást állít, azt rágalomért beperelem, ez ilyen egyszerű” – fogalmazott.
A fedőnevek kapcsán Frunda azt mondta, hogy nemrég kérte ki a dossziéját, és amikor róla írtak, nem néhány név szerepelt, hanem 8-10. „Nem azt írták, hogy Frunda mit csinált, hanem pl. Furnea stb., de mellékelve van, hogy engem elkereszteltek. Ezek konspiratív nevek, nem azt jelentik, hogy én ezen nevek alatt írtam volna valakiről, hanem ezekkel a nevekkel illettek, amikor rólam írtak, nem tudom, miért változtatták meg” – tette hozzá a miniszterelnöki tanácsos.
Transindex.ro
A CNSAS szerint az új dokumentumok nem bizonyítják ezt, de egy különvélemény mást állít. A politikus szerint őt hurcolta meg a Szeku.
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tanácsadója, az RMDSZ korábbi szenátora és államfőjelöltje információkat szolgáltatott a Securitaténak – állítja a bursa.ro.
A lap arra hivatkozik, hogy a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács (CNSAS) hivatalból ellenőrizte Frundát, miközben a Civic Media Egyesület is a CNSAS-hoz fordult, hogy járjon el a miniszterelnöki tanácsos ügyében azt követően, hogy a CNSAS levéltárába új dokumentumok érkeztek a SRI archívumából. A lap szerint az új dokumentumok azt bizonyítják, hogy Frunda Györgyöt még 1979 előtt beszervezte a Securitate, konspiratív nevei pedig Emil, Furnea és Faur voltak. CNSAS: Frunda nem kollaboráns
A CNSAS 2015. április 21-es keltezésű, idén július 2-án közzétett igazolása szerint ugyanakkor a törvény értelmében Frunda György nem minősíthető kollaboránsnak. A CNSAS döntésé követően az intézmény két tagja is különvéleményt fogalmazott meg Frunda dossziéja kapcsán. Az egyikben Corneliu Turianu azt írja, hogy Frunda György információkat szolgáltatott a Securitaténak, ám ez irányú tevékenysége nem meríti ki a 24/2008-as számú sürgősségi kormányrendeletben meghatározott feltételeket, így a bíróságon sem kérhető, hogy megállapítsa, együttműködött-e a kommunista titkosszolgálattal, vagy sem.
Csendes László a Turianu különvéleményéhez fűzött különvéleményében úgy fogalmaz, hogy az szembemegy az egyenlő bánásmód elvével, és előnyös helyzetbe hozza azokat a személyeket, akiknek az igazolásában a nem működött együtt a törvény értelmében szintagmát használják. Csendes önkényesnek és érvénytelennek tartja olyan igazolások megszövegezését, amelyek a szemantikai hangsúlyt a törvény értelme szerinti kollaborálás tagadásáról egy olyan „együttműködésre” helyezik, amelyik nem bizonyítható.
Ugyanakkor megjegyezi: képtelenség és a szabálytól eltérő, hogy valaki egy olyan dokumentum kapcsán fogalmaz meg különvéleményt, amelyet korábban ő maga is aláírt.
Frunda: nem kollaboráns voltam, hanem meghurcoltak
Frunda György megkeresésünkre úgy nyilatkozott, hogy a mostani CNSAS-jelentés megerősíti azt a nyilatkozatot, amit tíz évvel ezelőtt kapott, amely szerint nem volt besúgó, és ha valaki mást állítana, azt bepereli.
„Az akkori nyilatkozatot egyhangúan megerősítették. Engem meghurcoltak, bevittek, családi okok folytán problémáim voltak. Nem tudom, miért éppen a születésnapomon álltak elő ezzel, és miért jelent meg sértő cikk rólam. Gondolom, van ennek magyarázata, de én nem tudom. Lejárató kampány ez, amikor már nem vagyok aktív politikus. Határozottan és egyértelműen kikérem magamnak: nem kollaboráns, hanem meghurcolt személy voltam, ha valaki mást állít, azt rágalomért beperelem, ez ilyen egyszerű” – fogalmazott.
A fedőnevek kapcsán Frunda azt mondta, hogy nemrég kérte ki a dossziéját, és amikor róla írtak, nem néhány név szerepelt, hanem 8-10. „Nem azt írták, hogy Frunda mit csinált, hanem pl. Furnea stb., de mellékelve van, hogy engem elkereszteltek. Ezek konspiratív nevek, nem azt jelentik, hogy én ezen nevek alatt írtam volna valakiről, hanem ezekkel a nevekkel illettek, amikor rólam írtak, nem tudom, miért változtatták meg” – tette hozzá a miniszterelnöki tanácsos.
Transindex.ro
2015. július 24.
Célkeresztben Frunda György múltja
Újfent azzal vádolják Frunda Györgyöt, az RMDSZ volt szenátorát, hogy együttműködött a román kommunista titkosszolgálattal. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2004 óta többször is átvilágította a politikust, és a rendelkezésre álló dokumentumok alapján mindannyiszor arra a következtetésre jutott, hogy Frunda nem volt besúgó.
Az 1990-től 2012-ig parlamenti képviselői, illetve szenátori mandátumot betöltő jogász politikust azonban két évvel ezelőtt ismét górcső alá vette az átvilágító bizottság, miután 2013 januárjában Victor Ponta miniszterelnök kinevezte személyi tanácsadójának, továbbá új dokumentumok érkeztek a CNSAS-hoz a Szekuritáte archívumát kezelő Román Hírszerző Szolgálattól (SRI).
A bukaresti Bursa című pénzügyi lap a napokban megjelent cikkében ismertette az átvilágítóbizottság idén áprilisi keltezésű, július 2-án nyilvánosságra hozott határozatát. Ebből kiderül, hogy a kommunista titkosszolgálat a nyolcvanas évek elején svájci állampolgárokkal fenntartott „gyanús” kapcsolatai miatt vonta megfigyelés alá Frundát, akit az Emil, Furnea és Faur fedőnevekkel láttak el. Bár a CNSAS megállapítja, hogy a rendelkezésre álló dossziéban nem található Frunda által aláírt klasszikus együttműködési nyilatkozat, kiderül: a politikus írásban vállalta, hogy tiszteletben tartja az államtitkok védelméről szóló 1971/23-as számú törvény előírásait, ennek megfelelően semmilyen körülmények között nem hozza nyilvánosságra az állambiztonsági szervekkel folytatott beszélgetéseit. A CNSAS határozata ismerteti továbbá a Frunda által Emil Voşloban szekus századosnak 1980-ban adott, külföldi körútra készülő ismerőséről szóló beszámolóit. Az átvilágító testület mindezeket figyelembe véve ismét arra a következtetésre jutott, hogy Frunda György nem nyilvánítható a Szekuritáté egykori ügynökének vagy besúgójának a szekus dossziékhoz való hozzáférést biztosító 2008/293-as számú átvilágítási törvény alapján.
Az ügy pikantériája azonban, hogy a CNSAS vezetőségében nem mindenki ért egyet az intézmény határozatával. Különvéleményében Corneliu Turianu, a testület titkára azt állítja: a dokumentumok alapján az a helyes megállapítás, miszerint Frunda információkat szolgáltatott a Szekuritáténak, csakhogy ez irányú tevékenysége nem meríti ki a vonatkozó jogszabályban meghatározott feltételeket. Csendes László, a CNSAS másik tagja Turianu különvéleményéhez fűzött különvéleményében elmarasztalja kollégája álláspontját, amely szerinte ellentmond az egyenlő bánásmód elvének. Egyéb dokumentumokat is felsorakoztató cikkében ugyanakkor a Bursa azt állítja, az RMDSZ politikusa egyértelműen a Szekuritáté besúgója volt. Sőt volt szekus tisztektől származó információkra hivatkozva a lap szerint a román titkosszolgálat berkeiben felmerült a gyanú, hogy Frundát a magyar hírszerzés is beszervezte, és gyakorlatilag kettős ügynökként tevékenykedett.
Az államelnöki tisztséget az RMDSZ színeiben kétszer is megpályázó érintett szerint a CNSAS legfrissebb jelentése megerősíti a korábbi határozatokat, miszerint nem volt besúgó, és ha valaki mást állítana, azt bepereli. A róla megjelent cikket lejárató kampánynak nevezve a politikus a Transindexnek úgy nyilatkozott, nem volt kollaboráns, őt valójában meghurcolta a Szekuritáté. Különben Frundát – aki korábban az Európa Tanács parlamenti közgyűlése romániai delegációjának elnöki tisztségét is betöltötte – először 2006-ban vádolták meg román politikusok és a bukaresti média, hogy besúgó volt. A politikus annak idején közölte: a nyolcvanas évek elején környékezte meg a titkosszolgálat, de ő megtagadta az együttműködést.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Újfent azzal vádolják Frunda Györgyöt, az RMDSZ volt szenátorát, hogy együttműködött a román kommunista titkosszolgálattal. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2004 óta többször is átvilágította a politikust, és a rendelkezésre álló dokumentumok alapján mindannyiszor arra a következtetésre jutott, hogy Frunda nem volt besúgó.
Az 1990-től 2012-ig parlamenti képviselői, illetve szenátori mandátumot betöltő jogász politikust azonban két évvel ezelőtt ismét górcső alá vette az átvilágító bizottság, miután 2013 januárjában Victor Ponta miniszterelnök kinevezte személyi tanácsadójának, továbbá új dokumentumok érkeztek a CNSAS-hoz a Szekuritáte archívumát kezelő Román Hírszerző Szolgálattól (SRI).
A bukaresti Bursa című pénzügyi lap a napokban megjelent cikkében ismertette az átvilágítóbizottság idén áprilisi keltezésű, július 2-án nyilvánosságra hozott határozatát. Ebből kiderül, hogy a kommunista titkosszolgálat a nyolcvanas évek elején svájci állampolgárokkal fenntartott „gyanús” kapcsolatai miatt vonta megfigyelés alá Frundát, akit az Emil, Furnea és Faur fedőnevekkel láttak el. Bár a CNSAS megállapítja, hogy a rendelkezésre álló dossziéban nem található Frunda által aláírt klasszikus együttműködési nyilatkozat, kiderül: a politikus írásban vállalta, hogy tiszteletben tartja az államtitkok védelméről szóló 1971/23-as számú törvény előírásait, ennek megfelelően semmilyen körülmények között nem hozza nyilvánosságra az állambiztonsági szervekkel folytatott beszélgetéseit. A CNSAS határozata ismerteti továbbá a Frunda által Emil Voşloban szekus századosnak 1980-ban adott, külföldi körútra készülő ismerőséről szóló beszámolóit. Az átvilágító testület mindezeket figyelembe véve ismét arra a következtetésre jutott, hogy Frunda György nem nyilvánítható a Szekuritáté egykori ügynökének vagy besúgójának a szekus dossziékhoz való hozzáférést biztosító 2008/293-as számú átvilágítási törvény alapján.
Az ügy pikantériája azonban, hogy a CNSAS vezetőségében nem mindenki ért egyet az intézmény határozatával. Különvéleményében Corneliu Turianu, a testület titkára azt állítja: a dokumentumok alapján az a helyes megállapítás, miszerint Frunda információkat szolgáltatott a Szekuritáténak, csakhogy ez irányú tevékenysége nem meríti ki a vonatkozó jogszabályban meghatározott feltételeket. Csendes László, a CNSAS másik tagja Turianu különvéleményéhez fűzött különvéleményében elmarasztalja kollégája álláspontját, amely szerinte ellentmond az egyenlő bánásmód elvének. Egyéb dokumentumokat is felsorakoztató cikkében ugyanakkor a Bursa azt állítja, az RMDSZ politikusa egyértelműen a Szekuritáté besúgója volt. Sőt volt szekus tisztektől származó információkra hivatkozva a lap szerint a román titkosszolgálat berkeiben felmerült a gyanú, hogy Frundát a magyar hírszerzés is beszervezte, és gyakorlatilag kettős ügynökként tevékenykedett.
Az államelnöki tisztséget az RMDSZ színeiben kétszer is megpályázó érintett szerint a CNSAS legfrissebb jelentése megerősíti a korábbi határozatokat, miszerint nem volt besúgó, és ha valaki mást állítana, azt bepereli. A róla megjelent cikket lejárató kampánynak nevezve a politikus a Transindexnek úgy nyilatkozott, nem volt kollaboráns, őt valójában meghurcolta a Szekuritáté. Különben Frundát – aki korábban az Európa Tanács parlamenti közgyűlése romániai delegációjának elnöki tisztségét is betöltötte – először 2006-ban vádolták meg román politikusok és a bukaresti média, hogy besúgó volt. A politikus annak idején közölte: a nyolcvanas évek elején környékezte meg a titkosszolgálat, de ő megtagadta az együttműködést.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 24.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitkárok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitkárok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 30.
Iohannis a SRI-t éltette, ők az új elit
Klaus Iohannis elnök a SRI 25 éves fennállása alkalmából kívánt jó munkát a nemzetbiztonsági ügynököket adó intézmény újonnan diplomázott hallgatóinak. Már a 25 év is sántít...
Klaus Iohannis elnök a "Mihai Viteazul" nemzetbiztonsági akadémia végzőseinek szervezett ceremónián kijelentette, az új generációnak nagy szerepe lesz Románia nemzetbiztonságának biztosításában. A SRI 25 éves tevékenységét éltető elnök szerint az újonnan végzetteknek kulcsszerepük lesz Románia biztonsága mellett a jólét biztosításában is.
ohannis fontosnak érezte kijelenteni, hogy az újonnan végzettek jól példázzák az oktatásba fektetett erőforrások gyümölcsét, hiszen a jövő vezető szerep is az új elitre hárul. Szavaiból kiolvasható, a kommunizmus egykori terrorszervezetéből a törvényhozásba átmentett politikusok majdani generációváltásából a jelenlegi titkosrendőrség is kiveszi a részét.
Az elnök az évforduló dolgában mindenképpen tévedett: kellően bizonyított, hogy a Securitate megszűnésével, illetve tisztségviselőinek átmentésével több éves szünet következett be a román titkosrendőrség történelmében, ami a kilencvenes évek közepén kezdett el csak hivatásának megfelelően működni.
itthon.ma
Klaus Iohannis elnök a SRI 25 éves fennállása alkalmából kívánt jó munkát a nemzetbiztonsági ügynököket adó intézmény újonnan diplomázott hallgatóinak. Már a 25 év is sántít...
Klaus Iohannis elnök a "Mihai Viteazul" nemzetbiztonsági akadémia végzőseinek szervezett ceremónián kijelentette, az új generációnak nagy szerepe lesz Románia nemzetbiztonságának biztosításában. A SRI 25 éves tevékenységét éltető elnök szerint az újonnan végzetteknek kulcsszerepük lesz Románia biztonsága mellett a jólét biztosításában is.
ohannis fontosnak érezte kijelenteni, hogy az újonnan végzettek jól példázzák az oktatásba fektetett erőforrások gyümölcsét, hiszen a jövő vezető szerep is az új elitre hárul. Szavaiból kiolvasható, a kommunizmus egykori terrorszervezetéből a törvényhozásba átmentett politikusok majdani generációváltásából a jelenlegi titkosrendőrség is kiveszi a részét.
Az elnök az évforduló dolgában mindenképpen tévedett: kellően bizonyított, hogy a Securitate megszűnésével, illetve tisztségviselőinek átmentésével több éves szünet következett be a román titkosrendőrség történelmében, ami a kilencvenes évek közepén kezdett el csak hivatásának megfelelően működni.
itthon.ma
2015. augusztus 6.
Mit tesznek közösségeikért a kisebbségek parlamenti képviselői?
Ezúttal nem a magyarokról van szó. Hanem a többi kisebbség képviselőiről. Akik, nos, nem halnak bele a munkába. És a korrupciót sem vetik meg.
A jelenlegi parlamenti ciklusban a Romániában hivatalosan elismert etnikai közösségek részéről 17 képviselő ül a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciójában, melybe a külön frakcióval rendelkező magyar közösség nem tartozik bele. A frakcióban egy hely betöltetlen, mert az olasz kisebbség képviselője elhunyt. A 2011-es népszámlálás szerint a kisebbségi parlamenti képviselők az összeszámolt csaknem 19 millió állampolgárnak mintegy 5 százalékát fedik le. Ha a magyarokat is ideszámítjuk, az arány 11 százalékra nő. Ezzel megerősítést nyer Lucian Boia történész következtetése, hogy
Románia ma románabb, mint bármikor volt a történelme folyamán
(Románia elrománosodása/Cum s-a românizat România). Az etnikumokkal szembeni bánásmód egyik modelljének tekintett megoldás, hogy a közösség méretétől függetlenül biztosítanak egy helyet a parlamentben, bizonyos kockázatokkal is jár, hiszen egy adott pillanatban „csaknem fiktív, néhány ezernyi, a román tömegbe teljesen beolvadt közösségeket” képviselnek, ahogy azt Boia leírta. Egy túl sok munka nélkül szerzett parlamenti hely csábító lehetőség lehet. Míg 1990-ben csak 12 elismert kisebbség volt, a csehek elszakadásával a szlovákoktól, illetve a rutének és lipovánok különválásával az oroszoktól, például, mára 18 lett (mint a kisebbségi képviselők lentebbi felsorolásából kiderül, nem emiatt lettek többen a kisebbségi képviselők – a szerk.). De a parlamenti tevékenységi jelentésekből, illetve a helyi sajtó – anyagom alapját képező – jelzéseiből látható, mennyire elkötelezettek a parlamenti képviselők az etnikum fennmaradása és az etnikumok közötti párbeszéd iránt.
Politikai haszonnal járó szimbolikus rendszer
A választási törvény szerint a nemzeti kisebbségek képviselői akkor szereznek parlamenti mandátumot, ha a választáson kapott szavazatok száma eléri az országos szintű választási szint legalább 10 százalékát. Tehát a mandátum kötött, és az etnikai szervezetek által jelölt személyek senkivel sem versenyeznek. Egyformán szerez mandátumot a legnépesebb, a hivatalos adatok szerint több mint 600.000 főből álló roma kisebbség, és a 3.203 tagú olasz, 2.477 fős cseh, vagy az 1.361 fős örmény közösség. Az Adevărul által megkérdezett Monica Căluşer (Etnokulturális Változatosságért Forrásközpont, CRDE) azt mondja, nem jó a törvény, mert nem serkenti versenyre a legjobb jelölteket: „A hazai rendszer szimbolikus, nincs túl nagy hatása, de megadja az elismerés érzését a kisebbségieknek.” A román választási törvénynek elég sok hibája van, és lehetővé tette a korrupció, az összeférhetetlenség, a saját érdekek érvényesítésének bekerülését a törvényhozásba. Sajnos, a kisebbségiek sem bizonyultak jobbnak. És az, hogy mindig a kormánykoalíciókat támogatják, az öt mandátum óta az örmény Varujan Pambuccian által vezetett parlamenti frakció egyfajta íratlan szabályává vált, ami néha, kiélezett szavazásokkor „királycsináló” lehet. Az RMDSZ-szel kapcsolatos vicc erre a frakcióra is ráillik: „Miért tartanak választásokat Romániában? Hogy kiderüljön, kikkel fog kormányozni az RMDSZ”… és a kisebbségek frakciója.
Az etnikai kisebbségek képviselői Románia Parlamentjében
2012–2016-os törvényhozási ciklus
Pambuccian Varujan – Romániai Örmények Szövetsége,
Mircovici Niculae – Bánsági-Romániai Bolgár Szövetség,
Amet Varol – Romániai Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetsége,
Păun Nicolae – Romák Pro Europa Pártja Egyesület,
Ignat Miron – Romániai Lipován Oroszok Közössége,
Vainer Aurel – Romániai Zsidó Közösségek Föderációja,
Ganţ Ovidiu Victor – Romániai Németek Demokratikus Fóruma,
Ibram Iusein – Romániai Török Demokratikus Szövetség,
Firczak Gheorghe – Romániai Rutének Kulturális Szövetsége,
Merka Adrian Miroslav – Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége,
Gvozdenovici Slavomir – Romániai Szerbek Szövetsége,
Longher Ghervazen – Romániai Lengyelek Szövetsége,
Stancu Ionel – Romániai Macedónok Egyesülete,
Manolescu Oana – Romániai Albánok Ligája Egyesület,
Zisopol Dragoş Gabriel – Romániai Görögök Szövetsége,
Ghera Djurevici Slobodan – Romániai Horvátok Szövetsége,
Marocico Ion – Romániai Ukránok Szövetsége,
Grosaru Mircea – Romániai Olaszok Egyesülete (elhunyt).
Visszafogott törvénykezés
A parlamenti képviselőknek a képviselőház honlapján olvasható törvénykezdeményezéseiritkán vonatkoznak a saját közösségük érdekeire. Itt-ott egy-egy módosítás az oktatási, a választási, vagy a helyi közigazgatásról szóló törvényen, és néhány kezdeményezés olyan jellegzetes ünnepek elfogadásáról, mint amilyen a szlovák vagy cseh nyelv napja, illetve a tatár etnikum ünnepe, a jelenlegi mandátum alatt csak ennyire terjedt ki a törvényhozási tevékenység. Ezen kívül a kisebbségek képviselői, mint mindenki más, a saját szakmáikat érintő ügyekkel foglalkoznak: a bolgár Niculae Mircovici tartalékos dandártábornok a hadsereg ügyeivel, Varujan Pambuccian IT-fejlesztéssel, Aurel Vainer, a zsidó üzletemberek képviselője a szerencsejáték-szervezéssel és így tovább. Ez nem baj, ám vagy az etnikai közösségek igénytelenségét jelzi, vagy azt, hogy egy részük csak papíron létezik. Az etnikai kultúra fellendítéséhez nem elég népünnepélyeken részt venni. Ami pedig a parlamenti életben való részvételt illeti, az annyira diszkrét, amennyire a Képviselőház tekintélyt parancsoló pulpitusa esetében is tapasztalható: a frakció
csak akkor jelenjen itt meg, ha szavazni kell.
De azért jó példa is van a Német Fórum képviselője, Ovidiu Ganz (a név írásmódjában tapasztalható különbség az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) személyében, aki az előző ciklusban 99,7 százalékos jelenléti arányt és rekordnak számító tevékenységet mutathatott fel. Johannis elnök idei májusi találkozójára a frakcióvezető kérésére került sor, hogy tesztelhessék az elnökválasztás utáni politikai hangulatot. Azt is számításba kell venni, hogy az etnikumok különféle olyan igazgatótanácsokba és közhatóságokba juttathatják el az embereket, mint a TVR (a közszolgálati televízió – a szerk.), a SRR (a közszolgálati rádió – a szerk.), a CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.), a Kisebbségek Tanácsa, minisztériumok és így tovább, így politikai és társadalmi szinten jelentősen megnő a befolyásuk. De a számok kíméletlenek és a kisebbségek számának folyamatos csökkenését mutatják, a roma etnikum kivételével. Ez is a parlamenti tevékenység hatékonyságának egyik negatív mutatója lehet.
Mindennapos összeférhetetlenségek
Románia Parlamentjében a kisebbségeket sem kerülte el a korrupció és a személyes érdekek érvényesítése. A Romák Pro Europa Pártját képviselő Nicolae Păun ellen a DNA(Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) folytat vizsgálatot, mert 800.000 lejt találtak cége, a Niky Scorpion Alcom Kft. számláján, mellyel nem tud elszámolni. Az Agerpresigazságszolgáltatási forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Nicolae Păun állítólag pénzt kért a romáktól az adóamnesztiáról szóló törvény parlamenti támogatásáért. Egy Păun által, Mădălin Voicu PSD-s képviselővel, jelenlegi bonni főkonzullal együtt nagy hangon támogatott másik gyanús kezdeményezés volt az 1 és 5 év közötti börtönbüntetést töltő személyekre kiterjedő kollektív amnesztia is. Összeférhetetlenség miatt is több jogerős, vagy első fokú ítélet született. Nicolae Mircovici a Bánsági Bolgár Szövetségtől hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kapott egy összeférhetetlenségi ügyben. Feleségét referensként alkalmazta a Temes megyei 35. sz. választókörzetben lévő képviselői irodájában. A ma a Képviselőház titkári tisztségét betöltő képviselő azt mondta, hogy az EJEB-en (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) fogja megtámadni az ítéletet. A kisebbségi státusz és a diszkrimináció mindig jó hivatkozási alap. „Meglepő, hogy miért csak a kisebbségeknek… egy lengyelnek, egy bolgárnak, egy ukránnak, két magyarnak van jogerős ítélettel lezárt ilyen ügye Románia Parlamentjében”, mondta Mircovici a Mediafaxnak. Gervazen Longhert, a Romániai Lengyelek Szövetségének elnökét három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ICCJ (Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék – a szerk.), mert a fivérét és lánytestvérét alkalmazta saját irodájában. Az ANI(Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) 2013-ban Mihai Radan ügyében is vizsgálatot indított, aki a horvátokat képviselte az előző ciklusban, mert az anyját alkalmazta irodájában. A Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének – sajtóközlemények terén nagyon aktív – képviselője sem úszta meg: Adrian Merkát egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték szülei alkalmazása miatt, akik a vizsgált időszakban több mint 39.000 lejt kerestek. A büntetőtörvénykönyv értelmében az elítéltek három évig nem tölthetnek be köztisztséget. Tekintettel arra, hogy 144 parlamenti képviselőt gyanúsítottak meg, vizsgáltak ki, vagy ítéltek már el összeférhetetlenség miatt, nehezen állítható, hogy az ANI, vagy a DNA a megtizedelés rejtett céljával támadná a nemzeti kisebbségeket.
A deputáció előbbre való a reputációnál
Az etnikai közösségek körében is tapasztalható az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tisztségviselő többletjogokkal rendelkezik a néppel szemben. Bár a saját választókörzeteikben szinte senki sem ismeri őket, a kisebbségek parlamenti képviselői szórják a közpénzt. A Iaşi-i ziarulevenimentul.ro elektronikus kiadvány arról számol be, hogy Ionel Stancu „láthatatlan képviselő”, akit a Romániai Macedónok Egyesületének országos listáján választották meg, 2013-ban többet költött, mint parlamenti kollégái, vagyis 6.653 lejt a személyzet béreire és 4.826 lejt javakra és szolgáltatásokra. Macedónokból nálunk már csak 1.264 van. Szemrehányások vagy botrányok általában a parlamenti választások környékén jelentkeznek, amikor hevesebbé válik a harc a képviselőségért. Slavomir Gvozdenovici-nak, aki saját sajtónyilatkozatai szerint Szlobodan Milosevity nagy csodálója, eddig öt mandátumot sikerült szereznie a szerbek nevében, pedig bírálták és szakadást okozott a Szerbek Szövetségében: „Általában véve demokratizálni akarjuk a közösségünket és meg akarjuk tisztítani az elavult totalitarizmustól”, indokolta az – amúgy sikertelen – próbálkozását a temesvári helyi sajtóban Milenco Luchin, az új Romániai Szerbek Közössége elnöke. A lipován oroszok közössége jelöltjének kiválasztásakor is előkerültek a szuronyok, melynek alapítói azt állították, elegük van Miron Ignat tekintélyelvű és nem átlátható vezetési stílusából. „Ignat elnök bírálói csodálkoznak azon, hogy a közösséget képviselő parlamenti képviselő vagyona jelentősen megnőtt az utóbbi években, ugyanis csaknem negyedmillió euró van a személyes számláin! A közösség alapító tagjai szerint a Lukoil cégtől kapott adomány is megmagyarázhatatlan”, írta 2012-ben a Ziarul de Tulcea. Ennek ellenére ma is Ignat képviseli a lipovánokat. Amet Varol, a Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetségének képviselője az előző mandátum végén 20 felszólalásról, 17 napirend előtti nyilatkozatról és 13 törvénytervezetről számolhatott be. De Dobrudzsában, ahol köztiszteletnek kellene örvendenie, a medgidiai szervezet – az Observatorul de Constanţa szerint – azzal vádolja Varolt, hogy egy „bűnözőkből álló bandával” kisajátította a szervezetet és eltért attól a céltól, hogy fel kell támasztani a török-tatár kultúra látens energiáit. Ion Marociconak, az Ukránok Szövetsége elnökének a Graiul Maramureşului-ban azt vetik a szemére, hogy rossz hírű és az ukránok érdekeitől távolálló személyekkel tart fenn kapcsolatot. Az ország lakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő albánokat Oana Manolescu „fantomképviselő” képviseli, aki a választáson 200 szavazatot kapott és aki 2013-ban összesen nagyjából 3 percet dolgozott, legalábbis egy Iași-i ironikus kiadvány szerint. A România liberă erdélyi kiadása már 2006-ban jelezte, hogy a Parlamentben ma a ruténeket képviselő vajdahunyadi Gheorghe Firczak Securitate-besúgóként szerepelt a CNSAS listáin. Firczak, miután kilépett a PDSR-ből (a Nemzeti Megmentési Frontból – FSN – létrejött és a mai Szociáldemokrata Párt – PSD – elődjének számító Szociális Demokrácia Romániai Pártja – a szerk.), gyártott magának egy rutén életrajzot és a hátsó bejáraton, de szívével és szavazatával még mindig a szociáldemokraták mellett állva jutott be a parlamentbe. A bolgárok, a szerbek és az ukránok képviselői különben nyíltan támogatták Victor Ponta államfő-jelöltségét, feltételezésünk szerint anélkül, hogy saját szervezeteikkel konzultáltak volna. Persze nagy különbség van a kisebbségi frakció képviselőinek jelentései és a sajtóban megjelentek között. Az igazság valahol középen lehet. De nem ártana komolyan felülvizsgálni a törvényeket, hogy biztosítani lehessen az etnikai közösségek magánérdekeknek, vagy a hatalmon lévő pártok érdekeinek túl könnyen alárendelt kulturális-oktatási érdekeit.
Nemzeti kisebbségek Romániában,
a magyarok nélkül (az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálása szerint)
Romák 621.600
Ukránok 50.900
Németek 36.000
Törökök 27.700
Lipovánok 23.500
Tatárok 20.300
Szerbek 18.076
Bolgárok 4.500
Zsidók 3.271
Olaszok 3.203
Lengyelek 2.543
Csehek 2.477
Örmények 1.361
Macedónok 1.264
foter.ro
Ezúttal nem a magyarokról van szó. Hanem a többi kisebbség képviselőiről. Akik, nos, nem halnak bele a munkába. És a korrupciót sem vetik meg.
A jelenlegi parlamenti ciklusban a Romániában hivatalosan elismert etnikai közösségek részéről 17 képviselő ül a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciójában, melybe a külön frakcióval rendelkező magyar közösség nem tartozik bele. A frakcióban egy hely betöltetlen, mert az olasz kisebbség képviselője elhunyt. A 2011-es népszámlálás szerint a kisebbségi parlamenti képviselők az összeszámolt csaknem 19 millió állampolgárnak mintegy 5 százalékát fedik le. Ha a magyarokat is ideszámítjuk, az arány 11 százalékra nő. Ezzel megerősítést nyer Lucian Boia történész következtetése, hogy
Románia ma románabb, mint bármikor volt a történelme folyamán
(Románia elrománosodása/Cum s-a românizat România). Az etnikumokkal szembeni bánásmód egyik modelljének tekintett megoldás, hogy a közösség méretétől függetlenül biztosítanak egy helyet a parlamentben, bizonyos kockázatokkal is jár, hiszen egy adott pillanatban „csaknem fiktív, néhány ezernyi, a román tömegbe teljesen beolvadt közösségeket” képviselnek, ahogy azt Boia leírta. Egy túl sok munka nélkül szerzett parlamenti hely csábító lehetőség lehet. Míg 1990-ben csak 12 elismert kisebbség volt, a csehek elszakadásával a szlovákoktól, illetve a rutének és lipovánok különválásával az oroszoktól, például, mára 18 lett (mint a kisebbségi képviselők lentebbi felsorolásából kiderül, nem emiatt lettek többen a kisebbségi képviselők – a szerk.). De a parlamenti tevékenységi jelentésekből, illetve a helyi sajtó – anyagom alapját képező – jelzéseiből látható, mennyire elkötelezettek a parlamenti képviselők az etnikum fennmaradása és az etnikumok közötti párbeszéd iránt.
Politikai haszonnal járó szimbolikus rendszer
A választási törvény szerint a nemzeti kisebbségek képviselői akkor szereznek parlamenti mandátumot, ha a választáson kapott szavazatok száma eléri az országos szintű választási szint legalább 10 százalékát. Tehát a mandátum kötött, és az etnikai szervezetek által jelölt személyek senkivel sem versenyeznek. Egyformán szerez mandátumot a legnépesebb, a hivatalos adatok szerint több mint 600.000 főből álló roma kisebbség, és a 3.203 tagú olasz, 2.477 fős cseh, vagy az 1.361 fős örmény közösség. Az Adevărul által megkérdezett Monica Căluşer (Etnokulturális Változatosságért Forrásközpont, CRDE) azt mondja, nem jó a törvény, mert nem serkenti versenyre a legjobb jelölteket: „A hazai rendszer szimbolikus, nincs túl nagy hatása, de megadja az elismerés érzését a kisebbségieknek.” A román választási törvénynek elég sok hibája van, és lehetővé tette a korrupció, az összeférhetetlenség, a saját érdekek érvényesítésének bekerülését a törvényhozásba. Sajnos, a kisebbségiek sem bizonyultak jobbnak. És az, hogy mindig a kormánykoalíciókat támogatják, az öt mandátum óta az örmény Varujan Pambuccian által vezetett parlamenti frakció egyfajta íratlan szabályává vált, ami néha, kiélezett szavazásokkor „királycsináló” lehet. Az RMDSZ-szel kapcsolatos vicc erre a frakcióra is ráillik: „Miért tartanak választásokat Romániában? Hogy kiderüljön, kikkel fog kormányozni az RMDSZ”… és a kisebbségek frakciója.
Az etnikai kisebbségek képviselői Románia Parlamentjében
2012–2016-os törvényhozási ciklus
Pambuccian Varujan – Romániai Örmények Szövetsége,
Mircovici Niculae – Bánsági-Romániai Bolgár Szövetség,
Amet Varol – Romániai Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetsége,
Păun Nicolae – Romák Pro Europa Pártja Egyesület,
Ignat Miron – Romániai Lipován Oroszok Közössége,
Vainer Aurel – Romániai Zsidó Közösségek Föderációja,
Ganţ Ovidiu Victor – Romániai Németek Demokratikus Fóruma,
Ibram Iusein – Romániai Török Demokratikus Szövetség,
Firczak Gheorghe – Romániai Rutének Kulturális Szövetsége,
Merka Adrian Miroslav – Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége,
Gvozdenovici Slavomir – Romániai Szerbek Szövetsége,
Longher Ghervazen – Romániai Lengyelek Szövetsége,
Stancu Ionel – Romániai Macedónok Egyesülete,
Manolescu Oana – Romániai Albánok Ligája Egyesület,
Zisopol Dragoş Gabriel – Romániai Görögök Szövetsége,
Ghera Djurevici Slobodan – Romániai Horvátok Szövetsége,
Marocico Ion – Romániai Ukránok Szövetsége,
Grosaru Mircea – Romániai Olaszok Egyesülete (elhunyt).
Visszafogott törvénykezés
A parlamenti képviselőknek a képviselőház honlapján olvasható törvénykezdeményezéseiritkán vonatkoznak a saját közösségük érdekeire. Itt-ott egy-egy módosítás az oktatási, a választási, vagy a helyi közigazgatásról szóló törvényen, és néhány kezdeményezés olyan jellegzetes ünnepek elfogadásáról, mint amilyen a szlovák vagy cseh nyelv napja, illetve a tatár etnikum ünnepe, a jelenlegi mandátum alatt csak ennyire terjedt ki a törvényhozási tevékenység. Ezen kívül a kisebbségek képviselői, mint mindenki más, a saját szakmáikat érintő ügyekkel foglalkoznak: a bolgár Niculae Mircovici tartalékos dandártábornok a hadsereg ügyeivel, Varujan Pambuccian IT-fejlesztéssel, Aurel Vainer, a zsidó üzletemberek képviselője a szerencsejáték-szervezéssel és így tovább. Ez nem baj, ám vagy az etnikai közösségek igénytelenségét jelzi, vagy azt, hogy egy részük csak papíron létezik. Az etnikai kultúra fellendítéséhez nem elég népünnepélyeken részt venni. Ami pedig a parlamenti életben való részvételt illeti, az annyira diszkrét, amennyire a Képviselőház tekintélyt parancsoló pulpitusa esetében is tapasztalható: a frakció
csak akkor jelenjen itt meg, ha szavazni kell.
De azért jó példa is van a Német Fórum képviselője, Ovidiu Ganz (a név írásmódjában tapasztalható különbség az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) személyében, aki az előző ciklusban 99,7 százalékos jelenléti arányt és rekordnak számító tevékenységet mutathatott fel. Johannis elnök idei májusi találkozójára a frakcióvezető kérésére került sor, hogy tesztelhessék az elnökválasztás utáni politikai hangulatot. Azt is számításba kell venni, hogy az etnikumok különféle olyan igazgatótanácsokba és közhatóságokba juttathatják el az embereket, mint a TVR (a közszolgálati televízió – a szerk.), a SRR (a közszolgálati rádió – a szerk.), a CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.), a Kisebbségek Tanácsa, minisztériumok és így tovább, így politikai és társadalmi szinten jelentősen megnő a befolyásuk. De a számok kíméletlenek és a kisebbségek számának folyamatos csökkenését mutatják, a roma etnikum kivételével. Ez is a parlamenti tevékenység hatékonyságának egyik negatív mutatója lehet.
Mindennapos összeférhetetlenségek
Románia Parlamentjében a kisebbségeket sem kerülte el a korrupció és a személyes érdekek érvényesítése. A Romák Pro Europa Pártját képviselő Nicolae Păun ellen a DNA(Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) folytat vizsgálatot, mert 800.000 lejt találtak cége, a Niky Scorpion Alcom Kft. számláján, mellyel nem tud elszámolni. Az Agerpresigazságszolgáltatási forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Nicolae Păun állítólag pénzt kért a romáktól az adóamnesztiáról szóló törvény parlamenti támogatásáért. Egy Păun által, Mădălin Voicu PSD-s képviselővel, jelenlegi bonni főkonzullal együtt nagy hangon támogatott másik gyanús kezdeményezés volt az 1 és 5 év közötti börtönbüntetést töltő személyekre kiterjedő kollektív amnesztia is. Összeférhetetlenség miatt is több jogerős, vagy első fokú ítélet született. Nicolae Mircovici a Bánsági Bolgár Szövetségtől hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kapott egy összeférhetetlenségi ügyben. Feleségét referensként alkalmazta a Temes megyei 35. sz. választókörzetben lévő képviselői irodájában. A ma a Képviselőház titkári tisztségét betöltő képviselő azt mondta, hogy az EJEB-en (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) fogja megtámadni az ítéletet. A kisebbségi státusz és a diszkrimináció mindig jó hivatkozási alap. „Meglepő, hogy miért csak a kisebbségeknek… egy lengyelnek, egy bolgárnak, egy ukránnak, két magyarnak van jogerős ítélettel lezárt ilyen ügye Románia Parlamentjében”, mondta Mircovici a Mediafaxnak. Gervazen Longhert, a Romániai Lengyelek Szövetségének elnökét három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ICCJ (Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék – a szerk.), mert a fivérét és lánytestvérét alkalmazta saját irodájában. Az ANI(Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) 2013-ban Mihai Radan ügyében is vizsgálatot indított, aki a horvátokat képviselte az előző ciklusban, mert az anyját alkalmazta irodájában. A Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének – sajtóközlemények terén nagyon aktív – képviselője sem úszta meg: Adrian Merkát egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték szülei alkalmazása miatt, akik a vizsgált időszakban több mint 39.000 lejt kerestek. A büntetőtörvénykönyv értelmében az elítéltek három évig nem tölthetnek be köztisztséget. Tekintettel arra, hogy 144 parlamenti képviselőt gyanúsítottak meg, vizsgáltak ki, vagy ítéltek már el összeférhetetlenség miatt, nehezen állítható, hogy az ANI, vagy a DNA a megtizedelés rejtett céljával támadná a nemzeti kisebbségeket.
A deputáció előbbre való a reputációnál
Az etnikai közösségek körében is tapasztalható az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tisztségviselő többletjogokkal rendelkezik a néppel szemben. Bár a saját választókörzeteikben szinte senki sem ismeri őket, a kisebbségek parlamenti képviselői szórják a közpénzt. A Iaşi-i ziarulevenimentul.ro elektronikus kiadvány arról számol be, hogy Ionel Stancu „láthatatlan képviselő”, akit a Romániai Macedónok Egyesületének országos listáján választották meg, 2013-ban többet költött, mint parlamenti kollégái, vagyis 6.653 lejt a személyzet béreire és 4.826 lejt javakra és szolgáltatásokra. Macedónokból nálunk már csak 1.264 van. Szemrehányások vagy botrányok általában a parlamenti választások környékén jelentkeznek, amikor hevesebbé válik a harc a képviselőségért. Slavomir Gvozdenovici-nak, aki saját sajtónyilatkozatai szerint Szlobodan Milosevity nagy csodálója, eddig öt mandátumot sikerült szereznie a szerbek nevében, pedig bírálták és szakadást okozott a Szerbek Szövetségében: „Általában véve demokratizálni akarjuk a közösségünket és meg akarjuk tisztítani az elavult totalitarizmustól”, indokolta az – amúgy sikertelen – próbálkozását a temesvári helyi sajtóban Milenco Luchin, az új Romániai Szerbek Közössége elnöke. A lipován oroszok közössége jelöltjének kiválasztásakor is előkerültek a szuronyok, melynek alapítói azt állították, elegük van Miron Ignat tekintélyelvű és nem átlátható vezetési stílusából. „Ignat elnök bírálói csodálkoznak azon, hogy a közösséget képviselő parlamenti képviselő vagyona jelentősen megnőtt az utóbbi években, ugyanis csaknem negyedmillió euró van a személyes számláin! A közösség alapító tagjai szerint a Lukoil cégtől kapott adomány is megmagyarázhatatlan”, írta 2012-ben a Ziarul de Tulcea. Ennek ellenére ma is Ignat képviseli a lipovánokat. Amet Varol, a Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetségének képviselője az előző mandátum végén 20 felszólalásról, 17 napirend előtti nyilatkozatról és 13 törvénytervezetről számolhatott be. De Dobrudzsában, ahol köztiszteletnek kellene örvendenie, a medgidiai szervezet – az Observatorul de Constanţa szerint – azzal vádolja Varolt, hogy egy „bűnözőkből álló bandával” kisajátította a szervezetet és eltért attól a céltól, hogy fel kell támasztani a török-tatár kultúra látens energiáit. Ion Marociconak, az Ukránok Szövetsége elnökének a Graiul Maramureşului-ban azt vetik a szemére, hogy rossz hírű és az ukránok érdekeitől távolálló személyekkel tart fenn kapcsolatot. Az ország lakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő albánokat Oana Manolescu „fantomképviselő” képviseli, aki a választáson 200 szavazatot kapott és aki 2013-ban összesen nagyjából 3 percet dolgozott, legalábbis egy Iași-i ironikus kiadvány szerint. A România liberă erdélyi kiadása már 2006-ban jelezte, hogy a Parlamentben ma a ruténeket képviselő vajdahunyadi Gheorghe Firczak Securitate-besúgóként szerepelt a CNSAS listáin. Firczak, miután kilépett a PDSR-ből (a Nemzeti Megmentési Frontból – FSN – létrejött és a mai Szociáldemokrata Párt – PSD – elődjének számító Szociális Demokrácia Romániai Pártja – a szerk.), gyártott magának egy rutén életrajzot és a hátsó bejáraton, de szívével és szavazatával még mindig a szociáldemokraták mellett állva jutott be a parlamentbe. A bolgárok, a szerbek és az ukránok képviselői különben nyíltan támogatták Victor Ponta államfő-jelöltségét, feltételezésünk szerint anélkül, hogy saját szervezeteikkel konzultáltak volna. Persze nagy különbség van a kisebbségi frakció képviselőinek jelentései és a sajtóban megjelentek között. Az igazság valahol középen lehet. De nem ártana komolyan felülvizsgálni a törvényeket, hogy biztosítani lehessen az etnikai közösségek magánérdekeknek, vagy a hatalmon lévő pártok érdekeinek túl könnyen alárendelt kulturális-oktatási érdekeit.
Nemzeti kisebbségek Romániában,
a magyarok nélkül (az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálása szerint)
Romák 621.600
Ukránok 50.900
Németek 36.000
Törökök 27.700
Lipovánok 23.500
Tatárok 20.300
Szerbek 18.076
Bolgárok 4.500
Zsidók 3.271
Olaszok 3.203
Lengyelek 2.543
Csehek 2.477
Örmények 1.361
Macedónok 1.264
foter.ro
2015. augusztus 7.
Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)
2015. augusztus 10.
Szőcs Géza: az ’56-os generáció vívta ki számunkra a szabadságot
A Szovjetunió széthullása 1956-ban kezdődött Budapesten, ahol "halálos sebet kapott a birodalom" – jelentette ki Szőcs Géza költő-politikus a kiskunmajsai 56-os ifjúsági tábor résztvevőinek tartott szombati előadásában. Azt mondta: mindazok, akik az 1989-es kelet-európai változások tanúi, részesei, haszonélvezői lettek és a később születettek elsősorban annak köszönhetően válhattak szabaddá, hogy 1956 őszén Budapesten fegyvert fogott a Corvin köz népe.
A költő, a milánói világkiállításon való magyar részvétellel kapcsolatos koordinációért felelős kormánybiztos beszélt az 1980-as évek romániai diktatúrájáról is, amikor néhány erdélyi fiatal szembefordult "a Ceausescu- féle rémálommal". Rettenetes és szörnyű volt az a rendszer, ahol "állandó kiszolgáltatottságban éltünk" – jellemezte a korszakot a marosvásárhelyi születésű költő, aki szerkesztője volt az Ellenpontok című szamizdat kiadványnak, amiért később többször is letartóztatták.
Szerényebb módját választották az ellenállásnak – tette hozzá. "Igazából nem akartuk fölforgatni a rendszert, hanem csak bírálatokat fogalmaztunk meg a tarthatatlan állapotokról" – mondta az előadó. Szőcs Gézát és társait a Securitate, a román államvédelmi hatóság 1982-ben letartóztatta.
A költő-politikus kérdésre válaszolva úgy vélekedett: többféle szabadságfogalom létezik, és értelmezés kérdése, hogy kivívott, óhajtott vagy ajándékba kapott szabadságról beszélünk-e.
A magyar társadalom 1989 óta mintha nem tudott volna élni az ajándékba kapott szabadsággal, úgy, ahogyan azt az ’56-os generáció, "amely lényegében kivívta számunkra a szabadságot", képzelhette – mondta Szőcs Géza.
Véleménye szerint az a generáció, amely '89-ben egyik napról a másikra szabaddá lett – és ezért a változásért jóformán semmit sem tett –, még csak meg sem élte mindezt katartikus élményként, hozzátéve, ezért nincs például az utolsó szovjet katona kivonulásának "jelentős esztétikai lenyomata" például egy képzőművészeti alkotásban vagy egy regényben.
A Pongrátz Gergely Alapítvány tizenhatodik alkalommal szervezte meg a fiatalok történelmi táborát Kiskunmajsán. Az 56-os ifjúsági tábor létrehozója Pongrátz Gergely (1932-2005), a Corvin közi harcok egyik irányítója volt, akit a tábor közelében álló Kapisztrán Szent János- kápolnában temettek el. A kápolnát Pongrátz Gergely 1956 áldozatainak emlékére építtette. Az idei táborba is érkeztek diákok a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből.
Népújság (Marosvásárhely)
A Szovjetunió széthullása 1956-ban kezdődött Budapesten, ahol "halálos sebet kapott a birodalom" – jelentette ki Szőcs Géza költő-politikus a kiskunmajsai 56-os ifjúsági tábor résztvevőinek tartott szombati előadásában. Azt mondta: mindazok, akik az 1989-es kelet-európai változások tanúi, részesei, haszonélvezői lettek és a később születettek elsősorban annak köszönhetően válhattak szabaddá, hogy 1956 őszén Budapesten fegyvert fogott a Corvin köz népe.
A költő, a milánói világkiállításon való magyar részvétellel kapcsolatos koordinációért felelős kormánybiztos beszélt az 1980-as évek romániai diktatúrájáról is, amikor néhány erdélyi fiatal szembefordult "a Ceausescu- féle rémálommal". Rettenetes és szörnyű volt az a rendszer, ahol "állandó kiszolgáltatottságban éltünk" – jellemezte a korszakot a marosvásárhelyi születésű költő, aki szerkesztője volt az Ellenpontok című szamizdat kiadványnak, amiért később többször is letartóztatták.
Szerényebb módját választották az ellenállásnak – tette hozzá. "Igazából nem akartuk fölforgatni a rendszert, hanem csak bírálatokat fogalmaztunk meg a tarthatatlan állapotokról" – mondta az előadó. Szőcs Gézát és társait a Securitate, a román államvédelmi hatóság 1982-ben letartóztatta.
A költő-politikus kérdésre válaszolva úgy vélekedett: többféle szabadságfogalom létezik, és értelmezés kérdése, hogy kivívott, óhajtott vagy ajándékba kapott szabadságról beszélünk-e.
A magyar társadalom 1989 óta mintha nem tudott volna élni az ajándékba kapott szabadsággal, úgy, ahogyan azt az ’56-os generáció, "amely lényegében kivívta számunkra a szabadságot", képzelhette – mondta Szőcs Géza.
Véleménye szerint az a generáció, amely '89-ben egyik napról a másikra szabaddá lett – és ezért a változásért jóformán semmit sem tett –, még csak meg sem élte mindezt katartikus élményként, hozzátéve, ezért nincs például az utolsó szovjet katona kivonulásának "jelentős esztétikai lenyomata" például egy képzőművészeti alkotásban vagy egy regényben.
A Pongrátz Gergely Alapítvány tizenhatodik alkalommal szervezte meg a fiatalok történelmi táborát Kiskunmajsán. Az 56-os ifjúsági tábor létrehozója Pongrátz Gergely (1932-2005), a Corvin közi harcok egyik irányítója volt, akit a tábor közelében álló Kapisztrán Szent János- kápolnában temettek el. A kápolnát Pongrátz Gergely 1956 áldozatainak emlékére építtette. Az idei táborba is érkeztek diákok a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 15.
Tényleg dohánymutyiból tartja fenn magát a magyar titkosszolgálat Erdélyben?
A román titkosszolgálat azt a bevett módszert alkalmazza, hogy azt mutatja, többet tud a másik tevékenységéről, mint valójában – véli a szakértő.
Nem elég, hogy a napokban ismét kiújult a diplomáciai adok-kapok Románia és Magyarország között, a stiripesurse.ro azt írta a múlt héten saját értesüléseire hivatkozva, hogy súlyos konfliktus készül kirobbanni a két ország között.
A portál szerint ugyanis a román kémelhárításnak olyan információk jutottak a birtokába, amelyek arra utalnak, hogy az Erdély területén egyre szaporodó kisebb cigarettagyárak működtetésében a magyar titkosszolgálatok is részt vállalnak, és az onnan kikerülő dohányáru csempészéséből és értékesítéséből befolyó összegek az úgynevezett műveleti alapba kerülnek. Magyarán ebből is finanszíroznák romániai tevékenységüket. A cikkben Lázár Jánost is megemlítik, aki a magyar hírszerző közösség első számú irányítójaként és a magyar kormány „szürke eminenciásaként” arról beszélt, hogy erősíteni kívánja a magyar hírszerzők aktivitását a Kárpát-medencében.
Nagy lehet az uborkaszezon, ha a sajtónak sikerült közös platformra hozni a magyar titkosszolgálatokat és az illegális dohánybizniszt – gondolhatnánk, hisz az ilyen információkat mindig kellő fenntartásokkal kell kezelni. Tóth Tibor biztonságpolitikai szakértő szerint a műveleti információk a legszigorúbban védett adatok közé tartoznak, hisz a titkosszolgálatokat nem véletlenül nevezik titkosszolgálatoknak.
Vigyázz! Látlak!
„A legvalószínűbb forgatókönyv szerintem az, hogy jelen esetben az úgynevezett szándékos kiszivárogtatás esetével van dolgunk. A SRI valami miatt úgy látta jónak, hogy kiszór egy kis információmorzsát a vele jó viszonyt ápoló egyik médiumnak, amit aztán egy kicsit felfújva szenzációként tálalnak. A román elhárítás egyfelől egy kis magyar-, azaz inkább Magyarország-ellenes hangulatot keltett - az ilyesmire sajnos még mindig van igény -, másfelől pedig üzent a magyar hírszerzésnek: fiúk, ne vigyétek túlzásba a dolgokat, mi sem vagyunk hülyék” – fogalmazott.
Mi a fedőintézmény?
Általában a titkosszolgálat által létrehozott fiktív cég, amely látszólag szokványos kereskedelmi tevékenységet folytat, de valójában elsődleges célja a titkosszolgálati tevékenység leplezése, a hírszerzők és a velük együttműködők legendájának erősítése, vagy bizonyos esetekben ellenőrizhetetlen nyereség "kitermelése".
Fedőintézményt rendészeti szervek (bűnügyi rendőrség, vámhatóság, határőrség, csendőrség, pénzügyi nyomozók, stb.) is létrehozhatnak, ha az adott ország törvényei szerint van titkos információgyűjtési jogosítványuk.
A kulisszák mögött zajló titkosszolgálati játszmák egyik elengedhetetlen kelléke a hasonló módszerek alkalmazása. Bevett módszer, hogy a másik táborral megpróbálják elhitetni, hogy sokkal többet tudnak a tevékenységéről, mint amennyit valójában, majd reménykednek, hogy ezzel hibázásra késztetik a másik felet, amit majd kihasználhatnak.
„A vadászok ismerik ezt a módszert: megzörgetik a bokrot, s ha a fácán vagy a nyúl idegei felmondják a szolgálatot, odakint vár rá a sörét” – mondta Tóth.
Kérdésünkre, hogy elképzelhető-e, hogy valóban rászorulna ilyen kétes üzletre a magyar titkosszolgálat, a szakértő úgy válaszolt, hogy csak találgatni tud, mivel nincs konkrét információk birtokában. „A magyar titkosszolgálatok soha nem dúskáltak anyagi javakban, legalábbis a rendszerváltozás utáni 25 évben nem. Azt viszont bárki ellenőrizheti, hogy a magyar nemzetbiztonsági törvény 54.§. g) pontja lehetővé teszi a fedőintézmények létrehozását és működtetését, méghozzá külső engedélyhez nem kötött módon. Vagyis ebben a tekintetben sem az Alkotmányvédelmi Hivatal, sem az Információs Hivatal, sem a katonai szolgálatok nem függnek külső intézménytől, saját hatáskörben dönthetnek ilyen jellegű vállalkozások megalapításáról. Azt pedig tudomásom szerint egyetlen jogszabály sem tiltja, hogy egy fedőintézmény nyereséges legyen” – vázolta.
Íratlan szabályok
A hírszerzés történetében számos olyan példa van, amikor egy-egy fedővállalkozást kifejezetten abból a célból hoztak létre, hogy annak esetleges nyereségét műveleti célok elérésére használják fel: informátorok díjazása, információk beszerzési költségeinek ellentételezése, technikai fejlesztések, satöbbi. A Securitate vagy a keletnémet Stasi ugyanúgy élt ezzel a lehetőséggel, mint a CIA, a brit MI6 vagy az oroszok, függetlenül attól a rendszertől, amelyet kiszolgáltak – tette hozzá Tóth.
Hangsúlyozta, hogy a titkosszolgálatok működésének nemzetközi terepén sokkal szigorúbb szabályok uralkodnak, mint ahogyan laikusként elképzeljük, és ezek nagy része íratlan. A látszólag esetenként szemben álló, taktikailag talán ellenérdekelt szervezetek is gyakran kötnek olyan alkukat, amelyek első megközelítésben talán elképzelhetetlenek, s a legritkább esetben terítik ki kártyáikat a nyilvánosság előtt. A magyar és a román nemzetbiztonsági intézmények ráadásul egy oldalon vannak: mindkét ország EU- és NATO-tag, egymás stratégiai szövetségesei, még ha a magyar állam aktuális orosz-szimpátiája és a keleti nyitás ennek részben ellent is mond – mondta.
„Mindenkit szeretnék megnyugtatni, vagy elkeseríteni: egy magyar hírszerzőhálózat, esetleg fedőintézmény lebukása Romániában, vagy egy románé Magyarországon nem tartozik azon események közé, amelyekről a sajtóból fogunk értesülni. Az ilyen ügyeket általában diszkréten, adok-kapok alapon intézik, miután mindkét fél beárazta a történteket. Nehogy bárki is azt higgye, hogy mondjuk a német, a brit és a francia szolgálatok nem kémkednek egymás ellen, és az is biztos, hogy az elmúlt évtizedekben mindhárom oldalon volt dekonspiráció, de elintézték egymás közt” – jegyezte meg Tóth.
Hozzátette: egy-egy hasonló bukásnak megvan a maga ára, ami lehet politikai, gazdasági, katonai vagy titkosszolgálati. „Lebuktattad az egyik kémem, de ha nem csinálsz belőle túl nagy botrányt, legközelebb a te javaslatod fogom támogatni Brüsszelben, valamivel olcsóbban adok százezer tonna disznóhúst, te adhatod a közös békefenntartó zászlóalj parancsnokát, esetleg épségben hazaviheted a nálam dolgozó kémed, akit már három éve figyelünk, nem fogjuk rátörni az ajtót” – szemléltette a szakértő. Az információ hatalom
Lázár János korábban arról is beszélt a nemzetbiztonsági bizottság előtt, hogy a katonai titkosszolgálat, a katonai és a polgári hírszerzés kiválóan teljesít Ukrajnában, és eredményes titkosszolgálati akciókat tudhatnak magukénak. Ha Magyarország valóban erősíteni kívánja jelenlétét a Kárpát-medencében, akkor miért kell ezt nagydobra verni? Tóth Tibor szerint Lázár János kijelentése enyhén szólva is szakmaiatlan volt: nemzetbiztonsági kapacitásokról és prioritásokról a területet felügyelő miniszter akkor sem beszélhetne, ha ezek szakmai evidenciák.
„Ha pedig valamilyen, előttem roppant homályos okból csak provokálni akarta a környező országok elhárításait, akkor azt kell mondanom, hogy a célját elérte: talán soha nem figyeltek ennyire a potenciális magyar kémekre és az őket esetleg segítőkre, mint manapság. Lázár nem az SRI kémelhárítóinak okozott álmatlan éjszakákat felelőtlen nyilatkozatával, hanem a magyar hírszerzőknek és a velük együttműködő erdélyi magyaroknak – már persze ha vannak ilyenek” – mondta.
Felvetésünkre, hogy mi állhat a magyar titkosszolgálat tevékenysége esetleges megerősödésének hátterében, Tóth úgy vélte: a magyar állam elemi érdeke, hogy a számottevő magyar közösségnek otthont adó Romániáról minél több információval rendelkezzen, márpedig az információ annál értékesebb, minél kevesebben vannak a birtokában.
„Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a magyar illetékesek mindent megtesznek ezen információk megszerzése érdekében. Az elmúlt években körülbelül 600 ezer külhoni magyar szerzett állampolgárságot az egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően, s nem kizárt, hogy köztük olyanok is vannak, akiket külföldi titkosszolgálatok "küldtek" azzal a feladattal, hogy előbb-utóbb hírszerző tevékenységet folytassanak.
Ezeknek a gyanús embereknek csak külföldön - Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken vagy a Felvidéken - lehet utánanézni, márpedig ezt sem a magyar külképviseletek, sem a magyar rendőrség, sem a budapesti bevándorlási hatóság nem tudja végrehajtani, talán csak a hírszerzés. Hogy ismét csak magánvéleményt fogalmazzak meg: szerintem ők sem alkalmasak erre a feladatra, de nekik legalább megvan a minimális esélyük rá” – jegyezte meg.
S.I.
Transindex.ro
A román titkosszolgálat azt a bevett módszert alkalmazza, hogy azt mutatja, többet tud a másik tevékenységéről, mint valójában – véli a szakértő.
Nem elég, hogy a napokban ismét kiújult a diplomáciai adok-kapok Románia és Magyarország között, a stiripesurse.ro azt írta a múlt héten saját értesüléseire hivatkozva, hogy súlyos konfliktus készül kirobbanni a két ország között.
A portál szerint ugyanis a román kémelhárításnak olyan információk jutottak a birtokába, amelyek arra utalnak, hogy az Erdély területén egyre szaporodó kisebb cigarettagyárak működtetésében a magyar titkosszolgálatok is részt vállalnak, és az onnan kikerülő dohányáru csempészéséből és értékesítéséből befolyó összegek az úgynevezett műveleti alapba kerülnek. Magyarán ebből is finanszíroznák romániai tevékenységüket. A cikkben Lázár Jánost is megemlítik, aki a magyar hírszerző közösség első számú irányítójaként és a magyar kormány „szürke eminenciásaként” arról beszélt, hogy erősíteni kívánja a magyar hírszerzők aktivitását a Kárpát-medencében.
Nagy lehet az uborkaszezon, ha a sajtónak sikerült közös platformra hozni a magyar titkosszolgálatokat és az illegális dohánybizniszt – gondolhatnánk, hisz az ilyen információkat mindig kellő fenntartásokkal kell kezelni. Tóth Tibor biztonságpolitikai szakértő szerint a műveleti információk a legszigorúbban védett adatok közé tartoznak, hisz a titkosszolgálatokat nem véletlenül nevezik titkosszolgálatoknak.
Vigyázz! Látlak!
„A legvalószínűbb forgatókönyv szerintem az, hogy jelen esetben az úgynevezett szándékos kiszivárogtatás esetével van dolgunk. A SRI valami miatt úgy látta jónak, hogy kiszór egy kis információmorzsát a vele jó viszonyt ápoló egyik médiumnak, amit aztán egy kicsit felfújva szenzációként tálalnak. A román elhárítás egyfelől egy kis magyar-, azaz inkább Magyarország-ellenes hangulatot keltett - az ilyesmire sajnos még mindig van igény -, másfelől pedig üzent a magyar hírszerzésnek: fiúk, ne vigyétek túlzásba a dolgokat, mi sem vagyunk hülyék” – fogalmazott.
Mi a fedőintézmény?
Általában a titkosszolgálat által létrehozott fiktív cég, amely látszólag szokványos kereskedelmi tevékenységet folytat, de valójában elsődleges célja a titkosszolgálati tevékenység leplezése, a hírszerzők és a velük együttműködők legendájának erősítése, vagy bizonyos esetekben ellenőrizhetetlen nyereség "kitermelése".
Fedőintézményt rendészeti szervek (bűnügyi rendőrség, vámhatóság, határőrség, csendőrség, pénzügyi nyomozók, stb.) is létrehozhatnak, ha az adott ország törvényei szerint van titkos információgyűjtési jogosítványuk.
A kulisszák mögött zajló titkosszolgálati játszmák egyik elengedhetetlen kelléke a hasonló módszerek alkalmazása. Bevett módszer, hogy a másik táborral megpróbálják elhitetni, hogy sokkal többet tudnak a tevékenységéről, mint amennyit valójában, majd reménykednek, hogy ezzel hibázásra késztetik a másik felet, amit majd kihasználhatnak.
„A vadászok ismerik ezt a módszert: megzörgetik a bokrot, s ha a fácán vagy a nyúl idegei felmondják a szolgálatot, odakint vár rá a sörét” – mondta Tóth.
Kérdésünkre, hogy elképzelhető-e, hogy valóban rászorulna ilyen kétes üzletre a magyar titkosszolgálat, a szakértő úgy válaszolt, hogy csak találgatni tud, mivel nincs konkrét információk birtokában. „A magyar titkosszolgálatok soha nem dúskáltak anyagi javakban, legalábbis a rendszerváltozás utáni 25 évben nem. Azt viszont bárki ellenőrizheti, hogy a magyar nemzetbiztonsági törvény 54.§. g) pontja lehetővé teszi a fedőintézmények létrehozását és működtetését, méghozzá külső engedélyhez nem kötött módon. Vagyis ebben a tekintetben sem az Alkotmányvédelmi Hivatal, sem az Információs Hivatal, sem a katonai szolgálatok nem függnek külső intézménytől, saját hatáskörben dönthetnek ilyen jellegű vállalkozások megalapításáról. Azt pedig tudomásom szerint egyetlen jogszabály sem tiltja, hogy egy fedőintézmény nyereséges legyen” – vázolta.
Íratlan szabályok
A hírszerzés történetében számos olyan példa van, amikor egy-egy fedővállalkozást kifejezetten abból a célból hoztak létre, hogy annak esetleges nyereségét műveleti célok elérésére használják fel: informátorok díjazása, információk beszerzési költségeinek ellentételezése, technikai fejlesztések, satöbbi. A Securitate vagy a keletnémet Stasi ugyanúgy élt ezzel a lehetőséggel, mint a CIA, a brit MI6 vagy az oroszok, függetlenül attól a rendszertől, amelyet kiszolgáltak – tette hozzá Tóth.
Hangsúlyozta, hogy a titkosszolgálatok működésének nemzetközi terepén sokkal szigorúbb szabályok uralkodnak, mint ahogyan laikusként elképzeljük, és ezek nagy része íratlan. A látszólag esetenként szemben álló, taktikailag talán ellenérdekelt szervezetek is gyakran kötnek olyan alkukat, amelyek első megközelítésben talán elképzelhetetlenek, s a legritkább esetben terítik ki kártyáikat a nyilvánosság előtt. A magyar és a román nemzetbiztonsági intézmények ráadásul egy oldalon vannak: mindkét ország EU- és NATO-tag, egymás stratégiai szövetségesei, még ha a magyar állam aktuális orosz-szimpátiája és a keleti nyitás ennek részben ellent is mond – mondta.
„Mindenkit szeretnék megnyugtatni, vagy elkeseríteni: egy magyar hírszerzőhálózat, esetleg fedőintézmény lebukása Romániában, vagy egy románé Magyarországon nem tartozik azon események közé, amelyekről a sajtóból fogunk értesülni. Az ilyen ügyeket általában diszkréten, adok-kapok alapon intézik, miután mindkét fél beárazta a történteket. Nehogy bárki is azt higgye, hogy mondjuk a német, a brit és a francia szolgálatok nem kémkednek egymás ellen, és az is biztos, hogy az elmúlt évtizedekben mindhárom oldalon volt dekonspiráció, de elintézték egymás közt” – jegyezte meg Tóth.
Hozzátette: egy-egy hasonló bukásnak megvan a maga ára, ami lehet politikai, gazdasági, katonai vagy titkosszolgálati. „Lebuktattad az egyik kémem, de ha nem csinálsz belőle túl nagy botrányt, legközelebb a te javaslatod fogom támogatni Brüsszelben, valamivel olcsóbban adok százezer tonna disznóhúst, te adhatod a közös békefenntartó zászlóalj parancsnokát, esetleg épségben hazaviheted a nálam dolgozó kémed, akit már három éve figyelünk, nem fogjuk rátörni az ajtót” – szemléltette a szakértő. Az információ hatalom
Lázár János korábban arról is beszélt a nemzetbiztonsági bizottság előtt, hogy a katonai titkosszolgálat, a katonai és a polgári hírszerzés kiválóan teljesít Ukrajnában, és eredményes titkosszolgálati akciókat tudhatnak magukénak. Ha Magyarország valóban erősíteni kívánja jelenlétét a Kárpát-medencében, akkor miért kell ezt nagydobra verni? Tóth Tibor szerint Lázár János kijelentése enyhén szólva is szakmaiatlan volt: nemzetbiztonsági kapacitásokról és prioritásokról a területet felügyelő miniszter akkor sem beszélhetne, ha ezek szakmai evidenciák.
„Ha pedig valamilyen, előttem roppant homályos okból csak provokálni akarta a környező országok elhárításait, akkor azt kell mondanom, hogy a célját elérte: talán soha nem figyeltek ennyire a potenciális magyar kémekre és az őket esetleg segítőkre, mint manapság. Lázár nem az SRI kémelhárítóinak okozott álmatlan éjszakákat felelőtlen nyilatkozatával, hanem a magyar hírszerzőknek és a velük együttműködő erdélyi magyaroknak – már persze ha vannak ilyenek” – mondta.
Felvetésünkre, hogy mi állhat a magyar titkosszolgálat tevékenysége esetleges megerősödésének hátterében, Tóth úgy vélte: a magyar állam elemi érdeke, hogy a számottevő magyar közösségnek otthont adó Romániáról minél több információval rendelkezzen, márpedig az információ annál értékesebb, minél kevesebben vannak a birtokában.
„Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a magyar illetékesek mindent megtesznek ezen információk megszerzése érdekében. Az elmúlt években körülbelül 600 ezer külhoni magyar szerzett állampolgárságot az egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően, s nem kizárt, hogy köztük olyanok is vannak, akiket külföldi titkosszolgálatok "küldtek" azzal a feladattal, hogy előbb-utóbb hírszerző tevékenységet folytassanak.
Ezeknek a gyanús embereknek csak külföldön - Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken vagy a Felvidéken - lehet utánanézni, márpedig ezt sem a magyar külképviseletek, sem a magyar rendőrség, sem a budapesti bevándorlási hatóság nem tudja végrehajtani, talán csak a hírszerzés. Hogy ismét csak magánvéleményt fogalmazzak meg: szerintem ők sem alkalmasak erre a feladatra, de nekik legalább megvan a minimális esélyük rá” – jegyezte meg.
S.I.
Transindex.ro
2015. augusztus 27.
Kísértetek
A Securitate árnyai címmel indított sorozatot az egyik bukaresti televíziós hírcsatorna, amelyben a román közéletben a mai napig aktív, sőt meghatározó szerepet játszó, egykori titkos és kevésbé titkos ügynökökről rántja le a leplet. Újabb infomációt ugyan nem tár elénk a szerző, külön-külön majd’ mindeniket hallhattuk, olvashattuk már az utóbbi másfél-két évtizedben, de így összegyűjtve, csokorba szedve megdöbbentő a kép, ami elénk tárul.
A szeku kísértetei között felsoroltak, kezdve a pénzügyi gurunak tartott bankvezérrel, folytatva a posztkommunsita párt egyik legbefolyásosabb emberével, az „apóssal”, s az egykori külügyérrel, hírszerző szolgálati vezetővel, kétszeres államelnök-jelölttel mind-mind kulcsfigurái a jelenlegi román gazdasági és politikai életnek. Érdeklődve várom: meddig tart, tarthat a sorozat, mikor szakítják, szakíttatják meg. Még az sem teljesen kizárható, hogy maga a sorozat is valamilyen szolgálati sugalmazásra született. A szóban forgók két politikai-társadalmi berendezkedésen átívelő, folyamatosan emelkedő politikai karrierje azt bizonyítja: a rendszerek buknak ugyan, de a tikosszolgálat örök. És hogy nálunkfelé elsősorban a szolgálat – a titkos! – juttat a csúcsra.
Kíváncsi lennék, erdélyi magyar politikusról, közéleti szereplőről esik-e majd szó az említett sorozatban. Mert nem hiszem, hogy mi készek lennénk az önmagunkkal való őszinte szembenézésre. Bármennyire is erőltetem, az egy dr. Bárányi Ferencet leszámítva, aki ilyen értelemben inkább „prédának” számít, mint „vadásznak”, senki hasonló múltjáról – jelenéről – nem szerezhettünk tudomást. Azt kötve hiszem, hogy éppen az említett szervek által kiemelt figyelemmel kísért – nemzetbiztonsági kockázatnak tekintett! – erdélyi magyarság köréből ne lennének „munkatársai” a szolgálatoknak. Különösen a zömében magyarlakta vidékeken, elsősorban Székelyföldön.
Az utóbbi negyedszázad politikai történései – az autonómiaküzdelemben tanusított non combat-ra, a magyar tannyelvű önálló állami egyetemről való lemondásra, s egyéb magyarnak tekintett ügyben tapasztalt érthetetlen meghátrálásra gondolok elsősorban – is elegendő érvvel szolgálhatnak e feltételezés bizonyítására.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A Securitate árnyai címmel indított sorozatot az egyik bukaresti televíziós hírcsatorna, amelyben a román közéletben a mai napig aktív, sőt meghatározó szerepet játszó, egykori titkos és kevésbé titkos ügynökökről rántja le a leplet. Újabb infomációt ugyan nem tár elénk a szerző, külön-külön majd’ mindeniket hallhattuk, olvashattuk már az utóbbi másfél-két évtizedben, de így összegyűjtve, csokorba szedve megdöbbentő a kép, ami elénk tárul.
A szeku kísértetei között felsoroltak, kezdve a pénzügyi gurunak tartott bankvezérrel, folytatva a posztkommunsita párt egyik legbefolyásosabb emberével, az „apóssal”, s az egykori külügyérrel, hírszerző szolgálati vezetővel, kétszeres államelnök-jelölttel mind-mind kulcsfigurái a jelenlegi román gazdasági és politikai életnek. Érdeklődve várom: meddig tart, tarthat a sorozat, mikor szakítják, szakíttatják meg. Még az sem teljesen kizárható, hogy maga a sorozat is valamilyen szolgálati sugalmazásra született. A szóban forgók két politikai-társadalmi berendezkedésen átívelő, folyamatosan emelkedő politikai karrierje azt bizonyítja: a rendszerek buknak ugyan, de a tikosszolgálat örök. És hogy nálunkfelé elsősorban a szolgálat – a titkos! – juttat a csúcsra.
Kíváncsi lennék, erdélyi magyar politikusról, közéleti szereplőről esik-e majd szó az említett sorozatban. Mert nem hiszem, hogy mi készek lennénk az önmagunkkal való őszinte szembenézésre. Bármennyire is erőltetem, az egy dr. Bárányi Ferencet leszámítva, aki ilyen értelemben inkább „prédának” számít, mint „vadásznak”, senki hasonló múltjáról – jelenéről – nem szerezhettünk tudomást. Azt kötve hiszem, hogy éppen az említett szervek által kiemelt figyelemmel kísért – nemzetbiztonsági kockázatnak tekintett! – erdélyi magyarság köréből ne lennének „munkatársai” a szolgálatoknak. Különösen a zömében magyarlakta vidékeken, elsősorban Székelyföldön.
Az utóbbi negyedszázad politikai történései – az autonómiaküzdelemben tanusított non combat-ra, a magyar tannyelvű önálló állami egyetemről való lemondásra, s egyéb magyarnak tekintett ügyben tapasztalt érthetetlen meghátrálásra gondolok elsősorban – is elegendő érvvel szolgálhatnak e feltételezés bizonyítására.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. augusztus 31.
„Ő sohasem beszélt olyasmiről, amit nem tett”
Már hosszú évek óta megfogadtam, hogy egyszer rászánok legalább egy hónapot, de még nem jött össze. Az igazság az, hogy a katolikus egyház címei, rangjai, beosztásai között mind a mai napig nehezen tudok eligazodni, csak sejtem, hogy a megnevezésekben is szerteágazó, országon és nemzeteken is átnyúló belső hierarchia történelmi jellegű, és ha az egészet nem látom rendszerben, akkor a belecsipegetés amúgy is hiábavaló. Így számomra, mondjuk, nemhogy a nagyprépost és a viceposztulátor kifejezések jelenthetnének töprengést, hanem még mindig azt is alaposan meg kell gondolnom, hogy ki az esperes és ki a plébános, ki a kispap, újpap és káplán, mint ahogyan egy kis időnek el kellett telnie ahhoz is, amíg rájöttem, hogy a segédpüspök is püspök, csupán a hivatala nem püspöki.
Ez a rövid bevezetést voltaképpen mentegetőzésnek, illetve magyarázatnak szántam arra, hogy a tudományoson kívül semmiféle címet nem említek az elkövetkezőkben, amelyben a múlt hét végén Csíkszentdomokoson megtartott, IV. Márton Áron emlékkonferencia néhány vonatkozását szeretném előtérbe helyezni. Az egyik és talán a legfontosabb: miközben rengeteg tudományos megbeszélésen, konferencián, kongresszuson előadások közben is jönnek-mennek a résztvevők, itt erről szó sem volt: a mintegy kétszáz főnyi falusi-városi, értelmiségi-nem értelmiségi hallgatóságot annyira lebilincselték a hallottak-látottak, az egész, apró részleteiben is kommunikációs hozzáértéssel megtervezett rendezvény, hogy több mint négy órán át mindenki élénken figyelt, sőt még a szünet után sem maradt egyetlen üres szék sem. Az előadások felvezető szövegei, amelyeket oly gyakran összecsapnak vagy rögtönöznek, túlbeszélnek vagy tőmondatosítanak, itt mindig pontosak, illőek és tárgyszerűek maradtak és maguk az értekezések is kerültek bármiféle olyan dagályosságot, amely a Márton Áron püspök neve említésekor oly sok közéleti megnyilvánuláson feltör.
Dr. Kovács Gergely Márton Áron életének egy kevésbé ismert időszakát kutatja: részvételét az első világháborúban és nem csupán a levéltári-könyvtári forrásokban, hanem a helyszíneken, többek között Doberdón is. Előadását a téma könnyen áttekinthető felépítettsége és logikus vonalvezetése mellett a helyszíni fotók és internetes térképek párosítása tette vonzóvá, végső soron annak az abszurditásnak a felismertetése, immár száz év távlatából, hogy a frontvonalak egymáshoz közeli, kopár, kietlen senki földjének a birtoklása miként járhatott közel két milliós emberáldozattal.
“ Ő sohasem beszélt olyasmiről, amit nem tett.” Ezt a manapság nagyon is megszívlelendő mondatot írtam fel magamnak Dr. Bodó Márta előadásának a bevezetőjéből, miközben az alapos és átfogó kutatómunkáról beszámoló értekezés Márton Áron ifjúsági nevelési programját hozta előtérbe. És ennek egyik legfontosabb jellemzője: leginkább egyénekkel kell foglalkozni egyénileg és a bármiféle tekintélyelvűség helyett tág teret kell engedni a vitáknak, a nézetkülönbségek megbeszélésének.
Dr. Marton József a tág értelemben vett kultúra irányából közelítette meg a Márton Áron munkásságát, kiemelve, hogy mennyire értékelte a dán Grundtvig népfőiskolákra és az egész életre szóló tanulásra (ne feledjük, a fogalom létrejöttekor a tizenkilencedik és nem a huszonegyedik században vagyunk!) vonatkozó elveit.
Márton Áron 1938-1980 közötti megfigyelési irattára több mint 77 000 oldalt tartalmaz és ez a legnagyobb Romániában – pontosított Dr. Denisa Bodeanu bukaresti történész, és ahogyan mintegy húsz perc alatt sikerült átfognia 42 évnek a Sziguráncától a Szekuritátéig terjedő iratcsomóit, kellőképpen korszakolva mondanivalóját és még a besúgókat is csoportosítva, az igazi előadói bravúr. És tette mindezt úgy, román nyelven és fényképekkel, fakszimilekkel kisérve, hogy a magyar közönség pisszenés nélkül követte a mondanivalóját.
Az emlékkonferencián a középiskolások számára kiírt több forduló, világhálós Márton Áron verseny eredményeit is közzétették. A neveken túl azonban érdemes Lázár Csilla programfelelős és Szarka-Dobi Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának a munkatársa által összeállított vetélkedő szerkezetét, témaköreit, egész módszertanát ismegtekinteni, mert jó példa arra, hogyan lehet a lexikális jellegtől a kreatívitásig adott témát megközelíteni.
A csíkszentdomokosi művelődési otthonban, a konferencia helyszíne mellett Márton Áron beszédeket, szövegeket összefoglaló, vagy Márton Áron életéről szóló kötetek kaptak helyet. Jómagam Virt László Nyított szívvel című kötetét vásároltam meg és idézem is egy mondatát:„ Márton Áron nevére csak akkor hivatkozhatunk az ő szellemében, ha úgy vagyunk hűek önmagunkhoz, saját népünkhöz és saját hitünkhöz, hogy emellett nyitott, befogadó, a közös sors vállalásáig együtt érző a szívünk más népek, más hitet vallók felé is.“
Talán manapság ezt is fel lehetne írni egy óriásplakátra. Persze jóval rövidebben: igazi európaiság.
Székedi Ferenc
maszol.ro
Már hosszú évek óta megfogadtam, hogy egyszer rászánok legalább egy hónapot, de még nem jött össze. Az igazság az, hogy a katolikus egyház címei, rangjai, beosztásai között mind a mai napig nehezen tudok eligazodni, csak sejtem, hogy a megnevezésekben is szerteágazó, országon és nemzeteken is átnyúló belső hierarchia történelmi jellegű, és ha az egészet nem látom rendszerben, akkor a belecsipegetés amúgy is hiábavaló. Így számomra, mondjuk, nemhogy a nagyprépost és a viceposztulátor kifejezések jelenthetnének töprengést, hanem még mindig azt is alaposan meg kell gondolnom, hogy ki az esperes és ki a plébános, ki a kispap, újpap és káplán, mint ahogyan egy kis időnek el kellett telnie ahhoz is, amíg rájöttem, hogy a segédpüspök is püspök, csupán a hivatala nem püspöki.
Ez a rövid bevezetést voltaképpen mentegetőzésnek, illetve magyarázatnak szántam arra, hogy a tudományoson kívül semmiféle címet nem említek az elkövetkezőkben, amelyben a múlt hét végén Csíkszentdomokoson megtartott, IV. Márton Áron emlékkonferencia néhány vonatkozását szeretném előtérbe helyezni. Az egyik és talán a legfontosabb: miközben rengeteg tudományos megbeszélésen, konferencián, kongresszuson előadások közben is jönnek-mennek a résztvevők, itt erről szó sem volt: a mintegy kétszáz főnyi falusi-városi, értelmiségi-nem értelmiségi hallgatóságot annyira lebilincselték a hallottak-látottak, az egész, apró részleteiben is kommunikációs hozzáértéssel megtervezett rendezvény, hogy több mint négy órán át mindenki élénken figyelt, sőt még a szünet után sem maradt egyetlen üres szék sem. Az előadások felvezető szövegei, amelyeket oly gyakran összecsapnak vagy rögtönöznek, túlbeszélnek vagy tőmondatosítanak, itt mindig pontosak, illőek és tárgyszerűek maradtak és maguk az értekezések is kerültek bármiféle olyan dagályosságot, amely a Márton Áron püspök neve említésekor oly sok közéleti megnyilvánuláson feltör.
Dr. Kovács Gergely Márton Áron életének egy kevésbé ismert időszakát kutatja: részvételét az első világháborúban és nem csupán a levéltári-könyvtári forrásokban, hanem a helyszíneken, többek között Doberdón is. Előadását a téma könnyen áttekinthető felépítettsége és logikus vonalvezetése mellett a helyszíni fotók és internetes térképek párosítása tette vonzóvá, végső soron annak az abszurditásnak a felismertetése, immár száz év távlatából, hogy a frontvonalak egymáshoz közeli, kopár, kietlen senki földjének a birtoklása miként járhatott közel két milliós emberáldozattal.
“ Ő sohasem beszélt olyasmiről, amit nem tett.” Ezt a manapság nagyon is megszívlelendő mondatot írtam fel magamnak Dr. Bodó Márta előadásának a bevezetőjéből, miközben az alapos és átfogó kutatómunkáról beszámoló értekezés Márton Áron ifjúsági nevelési programját hozta előtérbe. És ennek egyik legfontosabb jellemzője: leginkább egyénekkel kell foglalkozni egyénileg és a bármiféle tekintélyelvűség helyett tág teret kell engedni a vitáknak, a nézetkülönbségek megbeszélésének.
Dr. Marton József a tág értelemben vett kultúra irányából közelítette meg a Márton Áron munkásságát, kiemelve, hogy mennyire értékelte a dán Grundtvig népfőiskolákra és az egész életre szóló tanulásra (ne feledjük, a fogalom létrejöttekor a tizenkilencedik és nem a huszonegyedik században vagyunk!) vonatkozó elveit.
Márton Áron 1938-1980 közötti megfigyelési irattára több mint 77 000 oldalt tartalmaz és ez a legnagyobb Romániában – pontosított Dr. Denisa Bodeanu bukaresti történész, és ahogyan mintegy húsz perc alatt sikerült átfognia 42 évnek a Sziguráncától a Szekuritátéig terjedő iratcsomóit, kellőképpen korszakolva mondanivalóját és még a besúgókat is csoportosítva, az igazi előadói bravúr. És tette mindezt úgy, román nyelven és fényképekkel, fakszimilekkel kisérve, hogy a magyar közönség pisszenés nélkül követte a mondanivalóját.
Az emlékkonferencián a középiskolások számára kiírt több forduló, világhálós Márton Áron verseny eredményeit is közzétették. A neveken túl azonban érdemes Lázár Csilla programfelelős és Szarka-Dobi Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának a munkatársa által összeállított vetélkedő szerkezetét, témaköreit, egész módszertanát ismegtekinteni, mert jó példa arra, hogyan lehet a lexikális jellegtől a kreatívitásig adott témát megközelíteni.
A csíkszentdomokosi művelődési otthonban, a konferencia helyszíne mellett Márton Áron beszédeket, szövegeket összefoglaló, vagy Márton Áron életéről szóló kötetek kaptak helyet. Jómagam Virt László Nyított szívvel című kötetét vásároltam meg és idézem is egy mondatát:„ Márton Áron nevére csak akkor hivatkozhatunk az ő szellemében, ha úgy vagyunk hűek önmagunkhoz, saját népünkhöz és saját hitünkhöz, hogy emellett nyitott, befogadó, a közös sors vállalásáig együtt érző a szívünk más népek, más hitet vallók felé is.“
Talán manapság ezt is fel lehetne írni egy óriásplakátra. Persze jóval rövidebben: igazi európaiság.
Székedi Ferenc
maszol.ro
2015. szeptember 2.
Justizmord és kései igazságtétel
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)