Székelyföld múltját feltáró kutatásaik ismertetését tartották a történészek november 14-én Szovátán a magyar tudomány napja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulásának 150. évfordulója alkalmából. Pál-Antal Sándor az EME 150 éves múltját ismertette, majd Sipos Gábor értekezett az EME könyvtáráról, levéltáráról, érem- és régiség-, valamint természettudományi gyűjteményéről. A székelység múltjából a fejedelemség korabeli vásárokról értekezett Rüsz-Fogarasi Enikő, Soós Zoltán pedig a nyárádszentlászlói unitárius templomban végzett régészeti ásatások jelentőségét ismertette. Mihály János a hadi zászlókról, Zepeczáner Jenő a címerekről, Garda Dezső a székely határőrezredekről, Cserey Zoltán a huszárkatonai életmódról tartott előadást. Szováta múltjáról Józsa András és Szolláth Hunor beszélt, Tüdős S. Kinga Mikes Mihályné Bethlen Fruzsina végrendeleteit és a korabeli főúri hétköznapokat ismertette, Csáky Árpád és Tamási Zsolt pedig a katolicizmus helyzetét a 18–19. századokban. A 20. század történelméhez fűződik Boér Hunor kutatása, aki Marosvásárhely szerepét tárta fel a magyar skanzenépítésben, Spielmann Mihály pedig Bernády György közéleti szereplésének utolsó periódusát dokumentálta. /Antal Erika: Történelmi mozaik. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./

November 14-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulásának 150. évfordulója alkalmából a régi vándorgyűlésekre emlékeztető történelmi konferenciát szerveztek Szovátán „A tudomány szolgálatában” címmel. Pál-Antal Sándor, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Mint mondta, a vásárhelyi fiókegyesület, fennállásának 12 éve óta első alkalommal tartja ülését a városon kívül. Pál-Antal Sándor rövidített változatát ismertette Egyed Ákos írásának, amely az EME történetét tárgyalta. Az EME megalakulása óta élvezi a Magyar Tudományos Akadémia támogatását, több mint negyven tagját választotta soraiba az MTA. 1950-ben a kommunista diktatúra az EME működését felfüggesztette, javait törvényellenesen elvette és azokat állami intézetek kezelésébe adta. 1990-ben alapították újra az egyesületet. A 2007-es adatok alapján az egyesületnek 1565 rendes, 103 alapító és 41 pártoló tagja van, közöttük kétszáz tudományos doktor, kétszáz orvosdoktor, ezernél több egyetemi hallgató. Hét szakosztálya működik, hat erdélyi városban rendelkezik fiókegyesülettel. Rüsz-Fogarasi Enikő értekezett a fejedelemségkori székely vásárokról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója tartott vetített képes előadást a nyárádszentlászlói templom régészeti feltárásáról. Előadást tartott többek között Mihály János (Zászlóhasználat a székelyeknél az erdélyi fejedelemség idején), Tüdős S. Kinga (Egy székely nemesasszony végrendeletei), Garda Dezső (A székely határőrezredek a 18. század végén és a 19. század elején), Csáky Árpád (Pálos misszió Háromszéken a 18. században) és Pál Judit (Székelyföld és a koronázási ünnepségek). /Nagy Botond: EME- vándorgyűlés Szovátán. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 17./

November 17-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén bemutatták Gáll Ernő: Levelek 1949–2000 /Korunk–Komp Press, Napvilág, Kolozsvár, Budapest, 2009/ című levelezéskötetét. Gáll Ernő özvegye, Gáll Éva Dávid Gyula irodalomtörténész segítségével rendezte sajtó alá a leveleket. A válogatást Horváth Andor, a Korunk főszerkesztő-helyettese végezte. A bevezető tanulmányt Salat Levente egyetemi docens írta. /Köllő Katalin: Levelek tükrében: Gáll Ernő, egy különleges szellemi képességű ember. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./

Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet november 19-én Kolozsváron megkoszorúzta Dsida Jenő sírját és Márton Áron szobrát. A nagykövet az EME fennállásának 150 éves jubileuma alkalmából látogatott a kincses városba. A Dsida Jenő sír koszorúzása kapcsán kifejtette, mennyire fontos lenne a kolozsvári magyarságnak, hogy Dsida Jenő nevét utca viselje. /(J. J.): Koszorúzott Füzes Oszkár magyar nagykövet. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./

November 20-án emlékezett megalapításának 150. évfordulójára Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében Egyed Ákos EME-elnök megnyitója után a kolozsvári Református Kollégium énekkara, Székely Árpád vezényletével ünnepi műsort adott elő. Üdvözlő beszédében Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke emlékezett, hogy az alapító, Mikó Imre a kulturális nemzeti összetartozás alapjait rakta le. Camil Muresanu akadémikus, a Román Akadémia Kolozs megyei elnöke kitért arra, hogy az EME megalakulását az erdélyi románság ASTRA egyesülete követte. Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, dr. Sólyom László köztársasági elnök levelét olvasta fel, aki szintén hangsúlyozta a kulturális nemzet fogalmának jelentőségét. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul kifejtette, a polgári erőből és szerveződésből megalakult EME elkobzott ingatlanjainak visszaszolgáltatása jogállami probléma, ami egy EU-tagországban nem képezheti vita tárgyát, megoldása pedig a magyar–román kulturális együttműködés egyik hajtómotorja lehet. Markó Béla RMDSZ-szövetségi elnök az EME százötven évének folytonosságot kifejező erejéről beszélt. Monok István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke, az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatója a közgyűjtemények jelentőségét emelte ki. Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke az anyanyelv megóvását közös feladatnak és felelősségnek nevezte. Dáné Tibor Kálmán a „kisebb testvér”, a 124 éves Erdélyi Közművelődési Egyesület elnökeként arra hívta fel a figyelmet, hogy – akárcsak az EME megalakulásakor – a civil akarat napjainkban sem kerülhető ki. Átnyújtották a Gróf Mikó Imre emlékérmeket. A Magyar Tudományos Akadémia részéről Pro Scientia Hungarica érmet adományoztak Benkő Samu történésznek, az EME 1994–2002 közötti elnökének, és Egyed Ákos történésznek, az EME jelenlegi elnökének. Több előadás hangzott el: Görömbei András az EME és az erdélyi magyar tudósok kapcsolatáról, Orosz István Mikó Imrének a Magyar Történelmi Társulat élén betöltött szerepéről, Benkő Samu az EME 1990-es újjászervezéséről, Keszeg Vilmos az EME szakosztályairól értekezett. /Százötven kitartó, lelkes év a magyar tudomány szolgálatában. Jubileumi évfordulót ünnepel az Erdélyi Múzeum-Egyesület. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 21./

Egyed Ákos történész, akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyolcvanéves. Egy kis háromszéki faluban, Bodoson született 1929. november 25-én. Szülőfalujából hozta az érdeklődést az agrártörténet, de a székely faluközösség és általában a székelység története iránt is. A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, 1948-ban került a Bolyai Tudományegyetemre, ahol akkor még Entz Géza és László Gyula is tanított. 1951-ben családja kuláklistára került, ezért a már gyakornoknak kinevezett végzős hallgató nem maradhatott az egyetemen. A Román Akadémia kolozsvári intézetébe nevezték ki kutatónak. Tanulmányai a mai napig vállalható, úttörő munkák voltak a gazdaság- és társadalomtörténet terén. Nagy ívű tanulmánya, A jobbágyrendszer és a jobbágyfelszabadítás Erdélyben alapvető jelentőségű az erdélyi társadalomtörténetre nézve is. A Kriterion Kiadónál 1981-ben Falu, város, civilizáció címmel megjelent kötetében olyan témákat tárgyalt, mint a vasúthálózat kiépülése, az iparosodás és városfejlődés, illetve a sajátos etnikai alapon megosztott hitelrendszer működése Erdélyben. Kutatta Háromszék önvédelmi harcának feltáratlan részleteit (Háromszék 1848–49-ben, 1978). Az 1848-as forradalom forrásainak kiadásán dolgozott, de ezek feldolgozására 1989 előtt nem nyílt lehetőség. Csak a fordulat után jelent meg kétkötetes monográfiája (Erdély 1848–1849-ben), amely az 1848–49. évi erdélyi események legalaposabb feldolgozása. 2001-ben egy újabb könyvben az 1848. évi utolsó erdélyi rendi országgyűlés történetét írta meg. A szerző termékenységét jelzi az 1997-ben megjelent kétkötetes tanulmánykötet (A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély), majd ezt követte 2004-ben Erdély metamorfózisa a hosszú 19. században. Magyari Andrással közösen kiadott egy tanulmánykötetet a székelység történetéről, majd 2006-ban megszületett a székely történelem népszerű összefoglalása (A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig). Mikó Imre – Erdély Széchenyijének életrajza 2005-ben jelent meg. Ezt követte idén az EME évfordulóra időzítve Mikó Imre beszédeinek kiadása (Gróf Mikó Imre beszédei és felhívásai). Egyed Ákos 1989 után Budapesten és Debrecenben volt vendégtanár, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem pedig díszdoktorává avatta, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2002 óta. /Pál Judit: Születésnap – „Számomra a szülőfalu egyfajta laboratórium szerepét töltötte be”. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 25./

1947–1989 között gyakorlatilag elsorvasztották a kulturális életet Aradon (pl. megszüntették a magyar színházat és kultúregyesületeket), az értelmiségi-utánpótlást a magyar tannyelvű líceum hányatott sorsa miatt nem tudta biztosítani, megszűnt az igényesség: a hajdani színvonalas programok eltűntek. A humán értelmiség java elvándorolt. 1989 után sok kulturális céllal született vagy azt felvállaló csoportosulás működött a városban. Közülük kiemelhetők: a/ Tóth Árpád Irodalmi Kör. Az 1945-ben alakult Petőfi Sándor Irodalmi Kör jogutóda, aktivitását 1989 után is folytatta. Korábban havonta többször is rendezett felolvasó-estéket, előadásokat, de az évek során ezek gyakorisága csökkent. Legnagyobb sikerük két antológiájuk (Vagyunk – 1995, Vagyunk 2 – 2001). b/ Kölcsey Egyesület. 1990. január 22-én alakult újjá. Széleskörű művelődési tevékenységet folytatott/folytat, művelődéstörténeti előadásokat és irodalmi estéket rendez, könyveket jelentet meg (ezek közül kiemelkedik a Fecskés-sorozat, valamint több antológia), saját könyvtárat tart fenn, évente odaítéli a Kölcsey-díjat és diákszínpadot is üzemeltet. Ez utóbbi több elismert színészt indított útjára, pl. Posta Ervin, Incze Tamara, Kézdi Imola, Éder Enikő, Simon Mátyás, Kelemen Kinga, Tapasztó Ernő stb. A Kölcsey Egyesület másik jelentős teljesítménye a Havi Szemle művelődési folyóirat megjelentetése. Éveken keresztül a Havi Szemle volt az egyetlen magyar kultúrfolyóirat a városban, de 2001 végén megszűnt. Több évnyi kihagyást követően 2008-ban megváltozott szerkesztőgárdával, önálló formában sikerült újraindítani a lapot. A Kölcsey Egyesület motorja mindig is Pávai Gyula magyar nyelv és irodalom szakos tanár volt. Az Egyesület vezetősége 2007-ben és 2009-ben szerkezeti átalakuláson ment keresztül. c/ Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete. 2003-ban alakult, működése első éveiben igen aktív volt, főleg történelmi irányultságú ismeretterjesztő előadásokat és szavalóversenyeket rendezett. Az elmúlt évben kevesebbet lehetett róla hallani. d/ Alma Mater Alapítvány. A szervezet Éder Ottó és Réhon József tanárok kezdeményezésére született meg 1991. április 17-én, céljuk az Arad megyei magyar oktatás támogatása. Az Alma Mater Alapítvány több ízben tevékeny szerepet vállalt az aradi magyar kulturális életben: színházi előadásokat szervezett, jelentős számú könyvet adott ki, fontos a Szövétnek című művelődési szemléjük. d/ Kamaraszínház. A jelentős múltra visszatekintő aradi magyar színjátszás a központosítás áldozata lett, amikor a második világháborút követően a társulatot egyetlen tollvonással Temesvárra költöztették (ez a mostani Csiky Gergely Állami Színház). A kommunista idők kultúrszervezői vendégelőadásokkal és az országos szinten is jegyzett aradi Periszkóp Népszínházzal próbálták pótolni a keletkezett űrt. 1991 után a Periszkóp megszűnt, az évtized folyamán pedig egyre ritkultak a magyar nyelvű előadások Aradon: 1995-ben még tizenegy, 2004-ben már csak három vendégelőadás volt. 2002-ben Böszörményi Zoltán, a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen tulajdonosa megpróbált egy kamaraszínházat elindítani, de a próbálkozás megfeneklett. 2003-ban a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Karának végzős magyar csoportját próbálták állandó társulat formájában Aradra csábítani, de ők nem vállalták ezt a kihívást. 2007-ig nem volt újabb próbálkozás, de ekkor a városi közgyűlés jelentős anyagi támogatásával új csoport alakult, amely az Aradi Magyar Kamaraszínház nevet vette fel. Ez túlnyomó részben befogadó színházként működik. e/ A Nyugati Jelen csoportosulás. A megye egyetlen magyar nyelvű napilapját 1999-ben vette át Böszörményi Zoltán, aki jelentős anyagi befektetéseket eszközölve a megszűnéstől mentette meg az újságot (a kilencvenes években több ízben is csődközeli állapotban volt a lap, a hetilappá való átalakulása is felmerült). Az új tulajdonos nagy lendülettel fogott hozzá a lap gyökeres átalakításához és az aradi magyar kultúréletbe is megpróbált új színt vinni, 2001-ben színházat és irodalmi folyóiratot (Irodalmi Jelen) is alapított. Ez utóbbi hamarosan erdélyi, majd összmagyar jelentőségre tett szert. A lap novella és regénypályázatokat is indított, riportokat fogadott, szemlézte a megjelent szépirodalmi alkotásokat, és hamarosan a könyvkiadásban is szerepet vállalt. A lapba a kortárs magyar irodalom kiemelkedő képviselői (pl. Szőcs Géza, Orbán János Dénes, vagy haláláig Faludy György) is bedolgoztak. f/ Az RMDSZ Arad megyei szervezete. Az RMDSZ tevékenységében jelentős részt képez a kulturális élet támogatása és az ilyen jellegű események szervezése Évente több alkalommal szerveztek színházi előadásokat, több könyvet is megjelentettek. g/ Megemlítendők a romániai szintű irodalmi, művelődési körök és szervezetek helyi részlegei. Elméleti szinten létezik a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Romániai Magyar Dalosszövetség helyi fiókja is, gyakorlati tevékenységük azonban általában nem látható. h/ Más kultúrcsoportosulások is működtek az elmúlt évek folyamán (például a Beszélni Nehéz Kör, amely a Múzeumban tartotta összejöveteleit, a komolyabb nemzetközi sikereket is elért Vox Juventutis gyermekkórus, a rövid időt megélt Candide Társaság és Kisfaludy Társaság), de ezek manapság már nem működnek. Ennyi volt a felsorolás. Nehéz elitkultúráról beszélni egy olyan közegben, amelyet negyven év kommunizmusa teljes mértékben perifériára szorított. A lejtő aljáról kanyarodott vissza az aradi magyar kulturális élet és igyekezett behozni az évek folyamán összegyűlt elmaradását. Hosszú távon a Kamaraszínház nagyszínházzá való átalakítása lenne fontos, de ennek anyagi akadályai lesznek. A könyvkiadás terén a cikkíró, Lehoczky Attila tanár jelentős problémának tartja az aradközpontúságot. Az irodalmi és művelődési szemlék is aradközpontúak. A cikkíró hozzátette, csekély azon írások száma, amely összmagyar szinten is megállná a helyét. A megrendezett ismeretterjesztő előadások túlnyomó többsége történelmi vagy irodalomtörténeti jellegű, Lehoczky Attila szerint ez az aradi magyar társadalom konzervatív magatartásából következik. Van magyar művelődési élet Aradon, de többnyire provinciális jellemvonásokat hordoz. Lehoczky hozzátette, mindez nem kívánt rosszindulatú kritika lenni. /Lehoczky Attila: Magyar kulturális élet Aradon 1990 után – esettanulmány. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 28./

Kelemen Lajosra, Erdély legendás levéltárosára és történészére emlékeztek Kolozsváron november 30-án. Először Kovács Sándor főesperes köszöntötte a jelenlévőket, majd a kolozsvári Magyar Pedagógusok Kórusa lépett fel. Sas Péter budapesti művelődéstörténész előadása révén betekintést nyerhettek a legendás levéltáros és történész munkásságába. Az emlékesten felköszöntötték Egyed Ákos akadémikust, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökét, aki két héttel ezelőtt ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. /Braica Tünde: Telt házas emlékezés Kelemen Lajosra. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

A kolozsvári Főtér átalakítása új helyzet elé állította a helybeli magyar és román közösséget. Az új arculatú Főtér – az eredeti elképzelések szerint – olyan színvonalas és igényes közösségi programok helyszínévé kellene váljon, amelyek Kolozsvár szellemiségéhez, Erdély fővárosának központjához illőek. A sebtében átadott új Főtéren rögtön kihirdették, hogy karácsonyi programokat advent időszakában, felkérve a magyar közösség képviseletét is, állítson össze megfelelő műsorszámokat erre az eseménysorozatra. A kolozsvári Főtér, az erdélyi magyarság jelképes főtere, nem válhat piaci zsibvásárrá. Az aláíró szervezetek közös állásfoglalásukban elhatárolódunk az ilyenfajta tömegrendezvényektől. Az aláírók között vannak az egyházi vezetők, magyar parlamenti képviselők, Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület /EMKE/ tiszteletbeli elnöke, Dáné Tibor Kálmán az EMKE elnöke, László Attila az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, Gergely Balázs az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kolozs megyei szervezetének elnöke, Bodó Barna a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke, Egyed Ákos az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, Kató Béla a Sapientia Alapítvány elnöke, Kántor Lajos a Kolozsvár Társaság elnöke Sándor Krisztina a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke és Zsigmond József a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke. Állásfoglalás. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

Kolozsvár szellemi kisugárzása ezer esztendeje meghatározó tényezője volt a régió történetének. Különösen értékesek azok az adatok, amelyek a középkori város 10–13. századi előzményeit tárják elénk. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület által megjelentetett kötet /Gáll Erwin – Gergely Balázs: Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez/ ezeket gyűjtötték össze. Munkájuk hiánypótló, mert a korábbi szakirodalomban itt-ott elszórt adatokat ilyen egységben még egyetlen mű sem tárgyalta. Munkájuk értékes része a város területén talált 10–13. századi temetők kutatástörténetének ismertetése. A temetők leletanyaga az egész korabeli magyarság régészeti emlékanyagához része. Ez az első Erdélyben, magyar nyelven megjelent, honfoglalás és államalapítás kori sírokat és temetőket közlő és elemző önálló monográfia. /Révész László, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa, tanszékvezető egyetemi docens (Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszék): EME-kiadvány Kolozsvár születéséről. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./

December 13-án, vasárnap Váradréten Gaál Botond debreceni teológiai professzor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora hirdette az igét. Örömmel tett eleget a gyülekezet meghívásának, nála védte meg doktori disszertációját és szerzett ezzel tudományos fokozatot Pálfi József réti parókus lelkész, akit nemrég megválasztottak a Partiumi Keresztény Egyetem teológiai tanszékének vezetőjévé. Bemutatták a doktori disszertációt, amely most jelent meg könyv formájában, a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egyesület jóvoltából. Pálfi József A Református felsőoktatás Erdélyben című munkájának alcíme: Universitassors a reformációtól a kolozsvári Tudományegyetemig. A könyv átfogó képet nyújt nemcsak az erdélyi magyar oktatásról, hanem e kor szellemtörténetéről is. A művet és szerzőjét Tőkés László európai parlamenti képviselő méltatta, maga is egyetemalapítóként. Ugyanakkor Tőkés megemlékezett egyházkerület-alapító elődjéről, a 150. éve született Sulyok Istvánról is. /Oktatásról, szolgálatról, szeretetről. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 15./

December 18-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén könyvbemutatóval egybekötött karácsonyi könyvvásárt tartottak. Egyed Ákos elnök arra emlékeztetett, hogy a fennállásának 150. évfordulóját nemrég ünneplő tudományos intézmény a tartalmas könyvkiadásokra helyezte a megemlékezés hangsúlyát. Ezúttal négy új kiadványt ajánlottak az érdeklődők figyelmébe. A Kovács Kiss Gyöngy által szerkesztett Hivatás és tudomány: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiemelkedő személyiségei című kötetet Sipos Gábor ismertette. Kovács Kiss Gyöngy a Sipos Gábor által szerkesztett Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei című munkát mutatta be. Újvári Mária szerkesztésében jelent meg Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványainak bibliográfiája 1859–2008. Az Erdély reneszánsza I–II. kötetek (szerkesztői: Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor) a tavalyi reneszánsz év alkalmából megrendezett konferencia anyagát, harminchárom tanulmányt tartalmaznak. A bemutató után emlékérmeket adományoztak EME tiszteleti tagoknak, volt és jelenlegi választmányi, szakosztályi vezetőségi, szerkesztőségi tagoknak, belső és külső tudományos munkatársaknak, volt és jelenlegi munkatársaknak. December 19-én a Kolozsváron az EME Műszaki Tudományok Szakosztálya közgyűlésének bevezetőjeként bemutatták a Műszaki Tudományos Füzetek sorozat idén megjelent újdonságait /Bagyinszky Gyula–Bitay Enikő: Felületkezelés, Forgó Zoltán: Bevezetés a mechatronikába, Tolvalyos-Rosca Ferenc: A számítógépes tervezés alapjai – AutoLISP és Autodesk Inventor alapismeretek/. Ezek a kiadványok több egyetem keretében a műszaki tudományok terén nyújtanak segítséget a mester- és doktorképzésben, valamint a kutatómunkában. /Ördög I. Béla: Jubileumi könyv-kavalkád az EME-nél. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

Az erdélyi magyarság védelmezőjére emlékeztek
Falukutató, lapszerkesztő, kisebbségi politikus és közigazgatási szakember - Demeter Bélára születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
„Nagyon pontosan adatolt tanulmányok, pontos tájékoztatás a romániai magyarok elhurcolásáról és a magyarellenes atrocitásokról, az erdélyi magyar gazdák helyzetéről, és arról, hogy a Bolyai Egyetem csak papíron létezik – ezeket hagyta ránk Demeter Béla.
Miközben a kommunisták által irányított Magyar Népi Szövetség (MNSZ) sajtója minderről hallgatott, e rendkívül tudatos ember mindent pontosan adatolt, összegzései, jelentései kincset érnek” – így méltatta Vincze Gábor szegedi történész Demeter Béla falukutatót, lapszerkesztőt, kisebbségi politikust és közigazgatási szakembert, akire születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
Az erdélyi magyar gyakorlati falukutatást és -segítést megteremtő Demeter Bélának az Erdélyi Fiatalok mozgalomban játszott szerepéről szólva Cseke Péter egyetemi tanár kiemelte: Erdélyben azóta sem készített senki olyan pontos felmérést a magyarságról, mint Demeter; a Ki a faluba elnevezésű röpiratot/mozgalmat maga József Attila is aláírta és támogatta. Demeter Bélának a második világháború befejezése után megalakult magyar békeelőkészítő osztály Erdély-szakértőjeként játszott szerepét ecsetelve Vincze Gábor, kiemelve: az egyedüli volt, aki arra figyelmeztetett, hogy Magyarország önként vállalja a bűnbak szerepét, és nem akarja megosztani a második világháborús felelősséget, mintha a nemzet gerince kettétört volna.
Szintén Demeter Béla volt az, aki a párizsi béketárgyalásokra eljuttatta azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron püspök, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vezetője, Lakatos István szocdem politikus és Korparich Ede, a Kaláka szövetkezet igazgatója – cáfolják az MNSZ marosvásárhelyi kiáltványát, miszerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. És ugyancsak Demeter Béla volt az, aki adatokkal bizonyította, hogy: az 1945. március 6-án hivatalába lépett Groza-kormány magyarbarátnak hirdetett politikája és a valóság között ég és föld a különbség. Ezek a fellépései, illetve a romániai magyarság érdekében kifejtett munkássága vezetett oda, hogy a rákosista politikai rendőrség 1947-ben letartóztatta, majd 1951-ben a Szekuritáténak kiadta Demetert mint a Márton Áron püspök elleni kirakatper egyik koronatanúját. A néhai kisebbségpolitikusról monográfiát író Kónya-Hamar Sándor leszögezte: Demeter Béla úgy halt meg a kínvallatások során 1952. december 24-én Văcăreşti-en, hogy egyetlen szónyi terhelő kijelentést sem tudtak kicsikarni belőle.
Krónika (Kolozsvár)

Megloptak
Plagizálás, vagy az Internet rossz vicce
Minden azzal kezdődött, hogy évtizedes kutatómunka után megírtam és megjelentettem a Kriterionnál a Bölcselet az Erdélyi Múzeum-Egyesületben című monográfiámat. Néhány nappal ezelőtt, amikor szörföltem az interneten, értesülnöm kellett arról, hogy ezt a könyvet nem én, hanem névrokonom, Balázs Attila írta. Mivel elég sokan viselik ezt a nevet, a tévedések elkerülése végett tisztázom: az 1955-ben Újvidéken született, majd Magyarországra áttelepült neves íróról, drámaíróról, műfordítóról, szerkesztőről van szó, akiknek számos regénye sikert aratott, aki nem egy irodalmi díjban részesült.
A www.bookline.hu honlap eladásra kínálja Balázs Attila munkáit, könyveinek címlapjai színesben láthatók, a Kinek Észak, kinek Dél, A meztelen folyó a Vágyak gyűjteménye című és a többiek, köztük a Bölcselet az Erdélyi Múzeum Egyesületben. Ennek a borítólapján csak nagyításban volna olvasható az igazi szerző neve, de minek ez, amikor a könyvterjesztő vastag betűkkel kiírja: ezt a kötetet is ő írta. A hirdetés pontos: Bölcselet az Erdélyi-Múzeum Egyesületben – Kriterion Kiadó, 2007 – 242 oldal – Kötés: papír / puha kötés – ISBN: 973260951 X. Csak az auktor neve nem stimmel.
A www.nimezis.hu honlap ugyancsak a szépíró névrokonom művei közé sorolja a könyvemet. E két reklámhirdetés között legfeljebb az árban van némi eltérés: az egyik a mindkettőben megjelölt 2100 Ft-hoz viszonyítva 15 %-os engedménnyel 1785 Ft-ért, a másik 16 %-os engedménnyel 1760 Ft-ér kínálja a regényíró könyvét. Az Animare Webáruház sem maradhatott le, a webshop.animare.hu honlapon terjeszti a szép írónak tulajdonított munkát. A kiadón, az oldalszámon s a többi adaton túl némi többletinformációval is szolgál: „Aranykártya: 20 pont” (Nem tudom, ez sok-e vagy kevés?) S hogy azért a román olvasóközönség se maradjon le, a www.bookline.hu egy másik weblapján lejben is hirdeti Balázs Attila eszmetörténeti munkáját, mégpedig 32.9 RON-ban, persze 15%os engedménnyel 28.0 RON.
Tévedés ne essék. A neves írót, drámaírót, publicistát, műfordítót, a Sinkó-, Fórum Regény-, Madách-, az 1999 Évkönyv-díjas s annyi más elismerést kapott literátort a világért sem akarom plagizálással vádolni. Végül is nem a saját honlapján jelentek meg ezek az adatok. Az értelmező szótárak szerint plagizál az, aki más szellemi tulajdonát saját nevén adja elő. Ezúttal nem a „saját nevén”-ről van szó, de – még ha ezt a könyvterjesztők követik is el – arról igen, hogy valakinek a szellemi tulajdonát az önkényes névváltoztatással (formálisan) ellopták.
Az persze számomra rejtély, hogy Attila névrokonom eddig miért nem tiltakozott e neki tulajdonított kakukktojás-könyv besorolása ellen. Azt nem várom el a könyvterjesztőktől, hogy feltűnjék nekik: vajon itt minden rendben van-e, az újvidéki születésű, tőről metszett szépíró egyszer csak egy kolozsvári szakfolyóirat filozófiai munkásságáról közöl eszmetörténeti monográfiát? Ám neki, a közös családnevünk viselőjének, aki ugyancsak áldozat, mint én, ez feltűnhetett volna. Igaz, vannak olyannyira szerény emberek, akik nem követik nyomon saját könyveiknek a terjesztését.
Nagyon hálás vagyok a Kriterion kiadónak, s mindenek előtt az igazgatójának, H. Szabó Gyulának az odaadó fáradozásáért, minek nyomán e könyvem megjelenhetett. Megpályázta a kiadását és elnyerte, alaposan véleményeztette a kéziratot, gondosan megszerkesztették, példásan kinyomtatták, megszervezték a könyvbemutatómat, amelynek sajtóvisszhangja volt, lelkiismeretesen reklámozták a munkát. Ezért olvastam csodálkozva a kiadó honlapját (www.kriterion.ro), amelyen miután az igazgató bemutatja a szerkesztőség munkáját, közlik a náluk megjelent könyvek címét és szerzőjét. Ott van közöttük a Bölcselet az Erdélyi Múzeum-Egyesületben című is – ám szerzőjének Balázs Attilát tüntetik fel. Aligha hiszem, hogy valaki a kiadó berkeiből állította volna össze ezt a listát. Másra kell gondolni: a világhálón terjesztett hamis információt egy be nem avatott személy egyszerűen beemelte ebbe a lajstromba. Ez pedig az Internet rossz vicce. Sajnos, ha ebbe a világméretű információs rendszerbe bekerül egy hibás adat, ez – akár a lavinát okozó hógolyó – elindul a maga útján. Most aztán ember legyen a talpán, aki kikutatja: ugyan bizony ki indította el ezt a hógörgeteget.
Igen ám, de az Internet rossz tréfája vastagodik, egyre otrombább lesz. „Balázs Attila kötete” kezd hiteles, tudományos információs forrássá válni. Olvasom Tasi István honlapján (tasi.istván@pamho.net) a tudósszerző provokatív című szaktanulmányát: „Állatok vagyunk-e, vagy Isten fiai” A darwinizmus fogadtatása Magyarországon a kiegyezés időszakában, korabeli értelmiségi portrék és publikációk alapján. Beható szakmai elemzés ez, széleskörű tudományos apparátussal, a forrásanyag igényes megjelölésével. Ebben felfedeztem, hogy a tanulmányíró az én könyvemre is hivatkozik. Parafrazálja egyik megállapításomat, miszerint Brassai Sámuel bírálta azokat, akik a természettudományokból anyagelvű mondanivalót próbáltak kihámozni. A szaktudós a 27. jegyzetben gondosan meg is jelöli, honnan vette ezt az információt: Balázs Attila: Bölcselet az Erdélyi Múzeum-Egyesületben című könyvéből. S ez nem egyszerű elírás. Ezt bizonyítja az, hogy – miként a tudományos szakdolgozatoktól elvárható – Tasi István a közleménye végén közli a forrásmunkáinak a listáját, köztük ismét csak a névrokonomat megjelölve szerzőnek. Jó, jó, rendben van, az internetre sok mindent rá lehet kenni – ő a hibás! – , de azért bennem ott motoszkál valami: aki ezt az igényes tanulmányt megírta, gondolom nem csak a világhálón megjelent téves adatokból inspirálódott, kezébe vette a könyvemet, hiszen parafrazált belőle. Nem furcsa, hogy csak a családnevemig jutott, hagyta magát félrevezetni a Google kártékony tréfájától.
Na de azért ne csak szidalmazzuk a világhálót, van benne sok dicsérendő: a hibáit, csínytevéseit könnyű helyrehozni. Néhány kattintással törölni, helyesbíteni lehet mindent. De a tény mégiscsak tény marad: ha nem is szándékosan, de plagizálás történt. Nem kívánok elégtételt, csupán azt a néhány helyesbítő billentyű lenyomást várom el. A könyvterjesztőknek pedig köszönet azért, hogy olyan lendületesen reklámozzák a könyvemet Ft-ben meg RON-ban, tegyék csak továbbra is ezt – persze az igazi szerző nevével.
BALÁZS SÁNDOR. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Szórvány – Fókuszban a szórvány – ötéves a Szülőföld Alap – Nemzeti jelentőségű intézmények és programok Erdélyben
A nagyenyedi vártemplom felújítási munkálataihoz való anyagi hozzájárulás is szerepel a 2010-es tervek között. Fennállásának öt éve alatt a Szülőföld Alap 8 milliárd forintot osztott ki. Több mint 10 000 beérkezett pályázatot bírált el, a támogatott programok száma 5400
A szórványban élő magyarok támogatása kiemelt fontossággal bír a magyar kormány számára, ezt a 2009-ben jóváhagyott támogatások is tükrözik, és ugyanezen elv alapján ítélik meg a 2010-es pályázatokat is. Minderről Gémesi Ferenc, a magyar miniszterelnöki hivatal szakállamtitkára számolt be a hét elején Budapesten. Közölte: olyan kisebb lélekszámú közösségek, mint a horvátországi és a szlovéniai magyarok számarányuknál nagyobb mértékben részesültek támogatásban. Ugyanakkor több kárpátaljai egyházi intézmény működése veszélybe került volna a magyar állam támogatása nélkül, mivel tavaly ősz óta nem kapnak pénzt az ukrán költségvetésből. Ezeken kívül, főleg a román–magyar határon volt sikeres a Gémesi Ferenc szakállamtitkár és a Törzsök Erika, a Nemzetpolitikai Főosztály volt főigazgatója által irányított „Varratmentes Európa” program keretében a hiányzó közúti és vasúti összeköttetések újjáépítése, európai uniós támogatásokkal. (Az alábbiakban Gémesi Ferenc beszámolójából idézünk.)
A kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős államtitkár elmondta: az idén a legfontosabb feladat a stabilitás megőrzése. Nem változott 2009-hez képest a támogatások összege, a februárban ötéves Szülőföld Alap kétmilliárd forintos kerete. „Nem fogunk választási szempontú nemzetpolitikát folytatni, sokkal fontosabb a stabilitás, nem a közösségek bevonásával kell a belpolitikát alakítani”, tette hozzá.
„A szórvány ügye az egyik legégetőbb témája a nemzetpolitikának, ezért is hoztuk létre tavaly határon túli szakértőkből a Szórvány Tanácsot, amelynek elnöke a szlovéniai magyarság parlamenti képviselője, Göncz László. A tanács javaslatai alapján csak a tavaly több mint 350 millió forintot fordított a miniszterelnökség szórványprogramokra”, magyarázta. Kormányzati támogatással működik a szórvány szempontból fontos projektek között az EMKE által létrehozott magyar házak hálózata, a munkácsi Szent István Líceum, a karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum, a kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Koordinációs Központja, illetve a técsői Református Líceum, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium Zentán, a Kosztolányi Dezső Nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán, a nagybecskereki Miasszonyunk leánykollégium, illetve a muzslyai Emmausz fiúkollégium. Támogatják a szórványóvodákat Szolyván, Huszton, Bustyaházán, Técsőn, Aknaszlatinán, Nagybocskón, Gyertyánligeten. A csángó program részeként nem csak a kulturális eseményeket és a meglévő intézményeket támogatják, hanem a magyar nyelvű oktatás megerősítését is.
A beszámolóból kiderült: a költségvetési támogatás összege változatlan maradt 2010-re is, a Szülőföld Alap számára szintén biztosított az előző évekhez hasonlóan a 2 Mrd Ft-os keret.
Mezőségi Magyar Iskolaközpont
A 2010-es év kiemelt feladatai között található az erdélyi Mezőségi Magyar Iskolaközpont létrehozása Szamosújváron a már egy hasonló intézményt működtető Téka Alapítvány bevonásával. Korábbi példák alapján közös román–magyar finanszírozással valósul meg a központ, amelynek létrehozásával befejeződhet az észak-nyugat mezőségi és szamosháti szórványoktatás stratégiai fejlesztése, ahol 5 óvodai csoport, 16 alsó tagozatos, 8 felső tagozatos és 3 szakiskolai osztály működésére lenne lehetőség.
Bár Szamosújvár vonzáskörzete nem esik messze Kolozsvártól, az iskolaközpont létesítése indokolt. A bentlakás lehetősége vonzóvá teszi a magyar nyelvű oktatást, a kolozsvári elméleti líceumok pedig nem nyújtanak szakképzést, így a szamosújvári iskolaközpontban beindítandó szakoktatás hiánypótló lenne. Ezen túlmenően van egy olyan szociálisan hátrányos csoport, amely nem tudja fedezni a kolozsvári tanulás költségeit, de jelen helyzetben nincs lehetősége Szamosújváron magyarul tanulni. (Három magyar 8. osztály végzett a városban, de a tanfelügyelőség csupán egyetlen magyar nyelvű 9. osztály indulását hagyta jóvá. A gyerekek zöme román osztályba iratkozott be.)
Bővült a Nemzeti Intézmények köre
A 2007-ben nemzeti jelentőségűvé nyilvánított romániai magyar intézmények körének és támogatási nagyságrendjének megtartása mellett néhány új intézménnyel bővült a romániai intézményi kör, és új nemzeti jelentőségű projekt támogatása indul el. Több erdélyi oktatási és kulturális intézmény, irodalmi folyóiratok kerülnek be a közösségszervezés és a nyelvi-, kulturális identitás szempontjából fontos intézmények közé.
A Nemzeti Intézmények új körének meghatározásakor mindenekelőtt az adott intézmény anyanyelv és nemzeti identitás megőrző erejét vették figyelembe. Az új intézmények is az oktatás és a kultúra területéről kerültek ki: a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Színművészeti Egyetem háttérintézményei, a Studium-Prospero Alapítvány – 5 millió forint, illetve a kolozsvári Protestáns Teológia – 3 millió forint működési támogatásban részesül nemzeti intézményként. Ezzel a bővítéssel minden magyar, vagy magyarul is oktató felsőoktatási intézmény háttérintézménye nemzeti jelentőségű státust nyert.
Erdélyben három nagy múltú, egyben irodalmi-kulturális műhelyt is jelentő folyóirat van: a Korunk, a Helikon és a Látó. Két-két millió forintos támogatással nyerték el a nemzeti jelentőségű intézményi státust.
2007-ben a Nemzeti Intézmények kör kijelölésekor Erdélyben 9 magyar színház és egy opera működött. Azóta létrejött és jelentős sikereket ért el az aradi Kamaraszínház. Ezért bővítettük az aradival a nemzeti jelentőségű intézményként támogatott színházak körét, és emeltük 2 millióval a színházi támogatási keretet.
Elkészültek a tanári lakások Kolozsvárott, új diákétkezdéje van szintén a kincses városban az unitárius kollégiumnak és a Kalotaszentkirályi Iskolaközpont szórványkollégiumának, elkészült a Téglás Gábor Iskolacsoport Déván, az egyházmegye millenniumára megújult a Gyulafehérvári Római Katolikus Szent Mihály Székesegyház, és felújították a csángó magyarok számára fontos központként működő Pusztinai Házat.
Folytatódik és egyben bővül a csángó oktatási program
Folytatódik a csángó oktatás program a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében. Gémesi Ferenc szerint „dinamikus növekedés tapasztalható a program hatására”, folyamatosan nő a magyar nyelvet tanulók száma a Csángóföldön. A 21 helyszínen folyó oktatásból 8-at az úgynevezett Gyermekek házában tartanak. Ezeknek az önszerveződéssel létrejött kulturális központoknak a támogatására külön programot indítanak az idén.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) 2000-től kezdődően szervezi a csángó gyermekek iskolán kívüli magyar nyelv oktatását. Az oktatás beindulásától kezdve a magyar kormány előbb pályázati formában, majd 2007-től kezdve a Nemzeti Jelentőségű Intézmények és Programok keretében támogatja ezen tevékenységüket.
A 2009/2010-es tanévre 21 moldvai településen több mint 1550 gyereket oktatnak magyar nyelvre (óvoda és 1–9. osztály). A 2005/2006-os tanévtől kezdve az MCSMSZ ösztöndíjával vált lehetővé több csángó gyerek számára, hogy középiskolai tanulmányait is magyar nyelvű iskolában végezhesse. Jelenleg 80 diák részesül ebben az ösztöndíjban Csíkszeredában, és 3 diák Székelyudvarhelyen, ami a szállás és étkezés biztosítását jelenti. Az utóbbi években egyre nagyobb igény mutatkozik az egyetemre, főiskolára járó csángó diákok kollégiumi elhelyezésére is.
Új elemként kerül be 2010-től kezdődően a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) által fenntartott és működtetett Gyermekek Háza hálózat. A 21 oktatási helyszínből jelenleg 8 (Magyarfalu, Lábnik, Külsőrekecsin, Csík falu, Lujzikalagor, Frumósza, Kostelek, Diószeg) működik ilyen formában. Ezek a közösségi házak az MCSMSZ saját tulajdonában vannak és nemcsak az oktatást, hanem egy-egy közösség magyar kulturális életét is szolgálják. Helyet adnak a különféle gyűléseknek, szakmai továbbképzéseknek, táboroknak, konferenciáknak. Kialakításuknál fogva az itt tanítók szolgálati lakásaként is funkcionálnak. Számos esetben a község lakosai számára szervezett egészségügyi szűrések is itt zajlanak.
A magyar elnöki hivatal első ízben tavaly biztosított 2,3 millió forint összegű támogatást a 2009/2010-es tanévre ezen házak fűtési költségeihez. 2010-től kezdődően az évi 7 millió forintos összegből nemcsak a rezsi kifizetése válik tervezhetővé, hanem a gyerekek számára sokkal nagyobb értékkel bíró internet-kapcsolat, valamint korszerű taneszközök és oktatási segédanyagok beszerzése is lehetővé válik.
A nagyenyedi vártemplom
Az erdélyi fejedelemség egyik szimbóluma a nagyenyedi református vártemplom. A tavaly a templom viharkárt szenvedett, a torony helyreállítása érdekében mind a román helyi hatóságok, mind a magyar kormány igyekezett mindent megtenni, ennek ellenére nagyértékű belső károk is keletkeztek. 2010-es terveink között szerepel a keletkezett károk elhárításához való hozzájárulás.
A vicei árvaház bővítése
A Possibilitas Egyesület évek óta két árvaházat működtet a besztercei szórványban, gondoskodik a nevelt gyerekek nehéz sorban élő, hátrányos helyzetű szüleiről is. Az alapítvány által gondozott gyerekek révén biztosított a kistérség magyar nyelvű osztályainak működése. Az elmúlt két évben hozzájárultunk az árvaház működéséhez, 2010-ben ahhoz a beruházáshoz nyújtunk segítséget, amely anyagi fedezetének zömét EU-s pályázaton nyerte el az egyesület.
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az egyedüli műemlékvédelemmel foglalkozó erdélyi magyar szervezet, amely országos hatáskörben fejti ki tevékenységét, már közel két évtizede. Ez egyértelműen meghatározza a KLMT helyzetét az erdélyi és romániai műemlékvédelemben. A KLMT feladata, hogy intézményesítse az erdélyi magyar műemlékvédelmi tevékenységet a tudatosítással, figyelemfelkeltéssel és a támogatási rendszer szervezésével párhuzamosan. Az erdélyi épített örökség az európai kulturális örökség szerves részét képezi. A szervezet célja: érzékennyé tenni a társadalmat, felhívni a figyelmet és bebizonyítani, hogy a kulturális örökség igenis érték. „2009-ben ünnepeltük a gyulafehérvári római katolikus érsekség 1000 éves és az EME 150 éves fennállásának évfordulóját. 2010-ben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság megalakulásának 20. évfordulóját emeljük ki és támogatjuk, jelezvén az épített örökség és műemlékvédelem fontosságát”, olvasható a beszámolóban. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Csetri Elek akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja
- Életének 86. évében vasárnap Kolozsvárott hirtelen elhunyt Csetri Elek nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) tiszteleti tagja.
Mint az MTA közleménye rámutat, Csetri Elek az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, folyóiratának korábban szerkesztője, az EME többszörös kitüntetettje volt.
"Tudományos munkássága maradandó eredményekkel gazdagította a magyar történettudományt" - hangsúlyozza az MTA nekrológja.
A tudós temetéséről később intézkednek.
Csetri Elek 1924. április 1-én született Tordán. 1947-ben Kolozsvárott szerzett diplomát. Ezután a nagybányai, illetve a marosvásárhelyi Állami Magyar Líceum középiskolai tanára, 1949-52 között a Bolyai, illetve Babes-Bolyai egyetem tanársegédje, adjunktusa, 1962-86-ban egyetemi tanára, 1986-1990 között nyugdíjas, 1990-től újra egyetemi tanár. 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) vendégprofesszora.
Kutatási területe: Erdély XVII-XIX. századi történelme.
A történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító és tiszteleti tagja, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tiszteletbeli elnöke volt. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
Csetri Elek főbb művei: Tanulmányok az erdélyi kapitalizmus kezdeteiről (társszerző, 1956), Történeti kronológia I-II. (társszerző, 1976), Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), Erdély változó társadalma 1767-1821 (Imreh Istvánnal, 1984), Kőrösi Csoma Sándor (1984), Bethlen Gábor életútja (1992). Sajtó alá rendezte, bevezetővel, jegyzetekkel ellátta, illetve fordította a Wass Pál: Fegyver alatt (1968), Silvio Pellico: Börtöneim (1969), Prima lucrare agronomica de specialitate din Transilvania (Engel Károllyal, 1970), Táncsics Mihály: Életpályám (1971), Teleki Sándor: Emlékezzünk régiekről (1973) című köteteket.
1984-ben Csetri Eleket Kőrösi Csoma Sándor-emlékéremmel tüntették ki. Forrás: MTI

Elhunyt Csetri Elek történész
Elhunyt Kolozsváron Csetri Elek. A történészprofesszort életének 86. évében, január 24-én, vasárnap délután érte a halál. Csetri Elek „a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, (...)az EME többszörös kitüntetettje” – írja a hétfőn kiadott nekrológban Egyed Ákos, az EME elnöke.
Életének 86. évében hirtelen elhunyt Csetri Elek egyetemi tanár, a MTA külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, folyóiratunknak korábban szerkesztője, az EME többszörös kitüntetettje.
Csetri Elek 1924. április 11-én született Tordán, középiskoláit Kolozsvárt a Református Kollégiumban végezte, történészi diplomát 1947-ben szerzett a Bolyai Egyetemen. Középiskolai tanár volt Nagybányán és Marosvásárhelyt, 1949-től a Bolyai Tudományegyetem, majd 1959-től a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára volt.
Csetri Elek annak a kolozsvári történésznemzedéknek volt markáns tagja, amely az 1950–1970-es években bontakozott ki, s Kelemen Lajost vallotta mesterének, akit a magas mércéjű szakmaiság s példás helytállás szimbólumának tartott. Tagjainak olyan korban kellett dolgozniuk, amikor a történészi munka feltételei a mélyponton voltak: hiányzott a kutatás és a közlés szabadsága, s a diktatúra a történeti forrásoktól is hovatovább igyekezett távol tartani a nemzetiségi, főleg a magyar történészeket. Az elhunyt pályája jól példázza a romániai magyar történetkutatás göröngyös útját, de azt is, hogy még oly reménytelennek tűnő helyzetekben is munkára serkentheti a nemzete iránti kötelességtudata, a szakmájának elkötelezett történetkutatót.
Miután 1949-ben kinevezték a Bolyai tudományegyetem oktatójává s doktori dolgozatát megvédte, folyamatosan s a rá jellemző alapossággal kutatta történelmünk forrásait, s olyan adatbázist gyűjtött össze, amely közelebb vitte Erdély reális múltja számos kérdésének feltárásához. Csak példaképp említjük meg forráspublikációi közül Wass Pál: Fegyver alatt címen megjelent emlékiratát (1976), Teleki Sándor emlékezéseit (1973), valamint Miskolczy Ambrussal együtt kiadott Gyulai Lajos naplóinak egyes részleteit (2003). Ezek a munkák mindenben eleget tesznek a szakmaiság követelményeinek s jól szolgálják a magyar história-kutatás érdekeit.
Csetri Elek elkötelettségére sokat mondanak választott témái, s történeti korszakai, amelyek felölelik Erdély történetét a XVII. századtól az 1848-as forradalomig, vagyis a fejedelemség korszakát és a Habsburg–kort. És e kereteken belül különös érdeklődése a nagy Fejedelem Bethlen Gábor, valamint az egyetemes történelemben is kiemelkedő jelentőségű politikus ifj. Wesselényi Miklós iránt.
Bethlen Gábor politikájából már-már az erdélyiség szinonimáját jelentő toleranciát emelte ki, Wesselényi életéből az Európaiságot tükröző nemzeti elkötelezettséget, újító szellemet és gyakorlati törekvést. Csetri Elek egyik álma volt, már kutatói pályája kezdetén egy nagy Wesselényi–monográfia megírása. Sajnos, hogy az álmából nem lelhetett valóság, mert a diktatúra politikai légköre kedvezőtlen volt ehhez.
Csetrit egyébként ugyanaz a román diktatúra akadályozta történetkutatásban, mint más erdélyi kollegáit, s akadályozta meg hosszú ideig abban is, hogy a politikai történelemmel foglalkozzon. De a történelmi múlt tág kutatási tér, s ez a nemzedék megtalálhatta a lehetséges alternatívát: irányt vett a művelődéstörténet, valamint a gazdaságtörténet felé. Csetri Elek nagyszámú művelődéstörténeti tanulmánya Kőrösi Csoma Sándor életével kapcsolatos. Számos írásában igyekezett tisztázni Kőrösi Csoma Sándor életének egyes kérdéseit, hogy aztán két kötetben foglalja össze mondanivalóját. Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), illetve Kőrösi Csoma Sándor című kismonográfiájában (1984).
Bár évtizedek során elszigetelve éltünk a külvilágtól, mégis tévedés volna azt gondolni, hogy nem jutott el hozzánk semmi az európai történetírást megújító törekvésekből. Nem így volt, mert a hatvanas évek második felében, s a hetvenes években a francia történetírás az Annales-kör újító elvi s módszerbeli tételeit is tekintetbe véve láttunk hozzá egy modernebb gazdaság– és társadalomtörténeti kutatáshoz. Imreh István és Csetri Elek a történeti statisztikai módszert alkalmazva tárta fel Erdély társadalmi struktúráját 1767 és 1848 között. ez a módszer vezette Csetri Eleket Kolozsvár népességtörténetének kutatásában is. Érdekes Csetri Elek vallomása a gazdaságtörténet írásáról: Az együtt Európán című könyvében vallotta, hogy ez mégiscsak kényszerpálya volt, mert elsődlegesen politikai történettel szeretett volna foglalkozni.
Végül 1989 után Csetri Elek kollegánk ráállhatott erre a történetírói vonalra. Ezt különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc kutatásában észlelhetjük. Elhunyt barátunkat írásaiban és az oktatói munkájában egyaránt a magas szakmai igényesség jellemezte. Szigorú mércével mérte önmagát, az egyetemi hallgatókat, a szerzőket és kutatótársait is. Kritikai szelleme olyan erős volt, mint magyar nemzeti elkötelezettsége.
Csetri Elek 1949-től 1986-ig egyetemi oktatóként kiérdemelte tanítványai megbecsülését, kollegái tiszteletét és elismerését. Nagy elégtétel volt számára, hogy 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, s ő azóta folyamatosan jelen volt a magyar tudományos életben.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek külön is van köszönni valója azért az értő és magas színvonalú munkáságért, amelyet az Erdélyi Múzeum című folyóiratunk főszerkesztőjeként fejtett ki 1995-től 1997-ig, s természetesen Egyesületünk iránti hűségéért is. Ezért nem véletlenül jelentettünk meg vaskos emlékkötetet Csetri Elek tiszteletére, amelyben a szerzők írásaikkal köszöntötték a magyar történettudománynak tett szolgálataiért, oktató munkájáért és gazdag termést begyűjtő kiemelkedő életművéért.
Alig hagyta el a nyomdát utolsó kötete, amelynek címe Erdély az ébredő Európában (Kriterion, 2009), de sajnos a tervezett könyvbemutatót már nem érhette meg.
Munkássága, amelyet a magyar nemzet történetének szentelt történetírásunknak kiemelkedő értéke. Köteteit, tanulmányait bizonyosan sokáig fogják még használni a történelem iránt érdeklődők, a történetkutatók.
Emlékét ezzel őrizzük meg a legméltóbban.
Egyed Ákos. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Akinek megérintette a lelkét Erdély
Beszélgetés Sas Péter irodalom- és művelődéstörténésszel
Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a »lelketlen« emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg”. –
„Ez az életem” – mondta Sas Péter, amikor minap munkájáról faggattam. A magyarországi irodalom- és művelődéstörténész legújabb kötetének, a Kós Károly képeskönyv című munkájának bemutatója alkalmával tartózkodott Erdélyben, így Kolozsváron is. Az 1954. október 1-jén Budapesten született művelődéstörténész középiskolai tanulmányait a Kossuth Lajos Gimnázium orosz–latin tagozatán végezte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán szerzett diplomát. Első munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Corvina Könyvkiadó, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete volt. A későbbiekben szellemi szabadfoglalkozásúként folytatta az Erdéllyel kapcsolatos kutatói és feldolgozói tevékenységét. Jelenleg az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, fő kutatási területe a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténet. Portré- és dokumentumfilmet készített a Duna Televíziónak Kelemen Lajosról, Imreh Istvánról, Kós Andrásról, a kolozsvári ferencesekről és az erdélyi piaristákról. Kós Károly életműve kutatásért 2003-ban a debreceni KLTE Történelmi Intézetének Erdélytörténeti Alapítvány díjasa, 2007-ben – az indoklás szerint – „az erdélyi műveltségre, ezen belül különösen Kós Károly munkásságára összpontosuló tudományos kutatói és irodalmi tevékenysége elismeréséül” Kós Károly-díjat kapott.
- Sokan és sokat írtak az elmúlt évtizedekben Kós Károlyról. Eddigi kutatásai során ön is nagy figyelmet szentelt az erdélyi magyar író, építész, grafikus, könyvtervező és -nyomtató, politikus életművének a feltárására. Hiánypótló értékű például a 2003-ban napvilágot látott ön által összegyűjtött, sajtó alá rendezett és szerkesztett, Kós Károly levelezését tartalmazó kötet. Ezen munkák sorát folytatja a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásban tavaly év végén megjelenő Kós Károly képeskönyv című kötet. Mitől másabb ez a munka, mint a többi, illetve miben nyújt újat az olvasó számára, ami a Kós-életmű feltárását illeti?
– Reményik Sándor hallhatatlan mondatainak egyike, hogy mindenkinek megvan a maga Kolozsvárja. Ezt parafrazálva – kis túlzással – gondolhatom, hogy mindenkinek meglehet a maga Kós Károlya. A róla alkotandó képekben váltakozva lehetnek egyezőségek és eltérések. A Kós-i életműnek néhány szelete – főleg az építőművész és az íróművész – jobban kidolgozott, kimunkált sokoldalú tevékenységének más részeinél. A most kiadott könyvet az életmű egészét átfogó, annak történelmi hátterét kiemelő bemutatásnak szántam, mint a róla korábban megjelenteket. Talán jobban kiviláglik, ugyanazon időszakban hogyan alkotott a különböző területeken, sokrétű, egymásból építkező és az egymást erősítő tevékenységei miatt miért kaphatta munkássága a polihisztor jelzőt, melyet inkább a tudományos életben alkotók szoktak kiérdemelni. Arra törekedtem, hogy minél reálisabban, ne a legendák homályában mutassam be Kós Károlynak mindig a valóság talaján álló, a túlbonyolított belemagyarázások ellenére nagyon egyszerűként, lényegre törekvőként jellemezhető munkásságát. Puritán életvitele, gondolkodásmódja mind építészetében, mind írói, mind grafikusi, képzőművészeti alkotásaiban kerülte a sallangot, az értelmetlen, oda nem illő díszítést. Egyik kedves és meghatározó mondását idézve: „Nem elég egyszerű ahhoz, hogy monumentális lehessen.” Ezért hárítom el azokat a nagyon tetszetősnek tűnő, pl. a Varjúvár elhelyezésével, a nap állásával, beverődési szögével s mifenével kapcsolatos elméleteket, melyek – legalább is szerintem – nem találnak Kós Károly sem fiatalkori, sem öregkori gondolkodásmódjával, jelenjenek meg bármilyen tetszetős és vastag, s drága albumokban. Ugyanígy, a leszármazottak – Dr. Kós Károly néprajztudós és Kós András szobrászművész – segítségével a helyére tehető ugyancsak a legendák ködébe emelt származása, nevének egykori sch-val való írásmódja. Az unokai székelyek közül származik a Kós család, akikből házasságok révén a szász társadalom tagjai lettek, s így „torzult el” nevük szerepeltetése. Úgy gondolom a székely származás tudata sem alábbvaló a hugenotta s más hangzatos eredetkutatásnál. Ha valaki a mai korra jellemző szenzációt keresi, azt Kós Károlynál nem találhatja meg. De megkaphatja, hogy mire képes az elkötelezett, a szülőföldön és a szülőföldért végzett munka, mely a legnehezebb időszakban is meghozta a barátokat, a munkatársakat, a továbblépésre, az újabb munkálkodásra serkentő vitapartnereket, az elismeréseket és a közösségért végzett munka jól eső fáradságát, amelytől lehet csak igazán jól aludni. A képeskönyv nemcsak sok, eddig ismeretlen felvételt tartalmaz, utal egy másik Kós-i alapvetésre, a képben való gondolkodásmódra. Saját bevallása szerint először a rajzok születtek meg s utóbb a hozzájuk fűződő szöveg. Lássuk életművét az általa használatos formában, a kép és a szöveg egységében.
– Ezekben a napokban mutatták be Kolozsváron a Lucius Kiadó gondozásában megjelenő Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság című könyvét, valamint a Kriterion kiadásában napvilágot látott Művelődéstörténeti tanulmányok 2. kötetét. Tudomásom szerint az ön által összeállított és szerkesztett előbb említett munkák mellett előkészületben van a Kelemen Lajosról szóló monográfia is. Ez doktori dolgozatának a témája is. Miért irányult figyelme a legendás erdélyi levéltáros életművének a feldolgozására?
– Meglátásomban vannak az erdélyi történelemnek, a honi művelődésnek, a kultúrának – összességében az erdélyi magyar népnek – megingathatatlan, kivághatatlan, őserejű fái. Honnan ez a hasonlat? Transilvania, magyarosan Erdőelve, Erdőntúli terület nyilván valamilyen ősrengeteg lehetett, amelyben a többi fától védetten kifejlődhettek vén fa matuzsálemek, díszei és szimbolikus megjelenítői fa-nemzetségüknek. Képletesen szólva efféle emblematikus megjelenítői a magyarság erdélyi szellemi honfoglalóinak a sokat emlegetett Körösi Csoma Sándorok, Bod Péterek, Mikó Imrék, akikről minden jelző használata nélkül, csupasz nevük olvasása során is kötetnyi adat tolulhat az olvasó emlékezetébe. Ezek sorába illesztem én az általam elképzelt Panteonomban Kós Károly – s még sok más csodálatos és újrafelfedezésre váró személyiség mellett – Kelemen Lajos senki mással össze nem téveszthető egyéniségét. Vélekedésem szerint Kelemen Lajos tekinthető a 20. század Mikó Imréjének, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az erdélyi tudományosság megújítójának, továbbélése legmeghatározóbb személyiségének. Ha Erdéllyel kapcsolatos történelmi könyveket, vagy regényeket olvastam, szinte mindig ott volt a segítségét köszönő mondat. Ma már elképzelhetetlen önzetlenséggel segített mindenkit, akár lemondva saját gyűjtéséről is. Nem önmagát, az elvárt eredményt, patetikusnak tűnő szóval az ügyet tekintette és helyezte előtérbe. Tudta, hogy a témában korábban megjelent könyvek összesítő kötetté kompilálása helyett a forráskiadásra, az újabb eredmények elősegítésének kevésbé látványos, de hathatósabb formájára kellene összpontosítani. Sokan tőle várták Erdély története megírását. Ha az általa elképzelt módon akarta volna ezt megtenni, csak a források felhasználásával tehetett volna eleget a felkérésnek. Ehhez azonban először össze kellett gyűjtenie azokat, bevive, bevitetve a tudomány hombárjának különböző rekeszeibe, a levéltárba. Ehhez a feladathoz és az anyag feldolgozásához nem lehetett elegendő az életideje. Arra azonban elég volt, hogy a levéltár kiépítésével, kiteljesítésével megteremtse a lehetőséget a következő korosztály, korosztályok számára a szintetizálás, a tudományos összesítés lehetőségét. Ha Ő nem lett volna, ma nem forgathatnánk Szabó T. Attila Szótörténeti Tárát, s nem örvendhetnénk Jakó Zsigmond erdélyi okmánytárainak sem. Az egyik legnagyobb erdélyi tanítómester volt, aki saját példájával adta a mintát, s tudományos fokozat nélkül is akadémikusokat nevelt az erdélyi tudományosságnak. Kelemen Lajos naplója és levelezése közreadása után két éven belül szeretném monográfiáját összeállítani és egy kegyes kiadó közreműködésével eldönthetővé tenni, hogy – amint Kós Károly esetében – a legenda tetszetősebb-e, vagy a képzeletet is felülmúló valóság.
– Ugyancsak friss munka a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó által kiadott, ön által szerkesztett Dsida Jenő emlékezete című kötet. Dsida és Kolozsvár című tanulmányában, többek között, arra keresi a választ, hogy Kolozsvár miként vált a szatmári születésű költő városává, milyen volt Dsida Kolozsvár-képe. Kutatómunkáját figyelembe véve, ön is sokat tartózkodik a kincses városban. Mit jelent, mit nyújt Sas Péter számára a kincses város, milyen az ön Kolozsvár-képe?
– Kolozsvár képemnek talán legjellemzőbb vonása az, ami nem látható. A belső Kolozsvár, amely nem a homlokzatokban, a megkopott, vagy talán már el is tűnt csillogásban létezett. A falakon belüli, a lelkekben, a viselkedésekben, az életmódban, a világlátásban meglévő város az én városom. A Krisztus rajzolta kultúrkör átmérőjén belüli, keresztény lelkületet sugalló város. A tudomány, a művelődés tette kincsessé ezt a Szamos parti metropoliszt s különböztette meg másoktól, ezáltal lehetett Transilvaniae Civitas Primaria, Erdély első városa. A könyörtelen sors egyszer ennek a városnak sem fog kegyelmezni, ezért kellene legalább virtuális módon a legtöbbet megőrizni múltjából, épületeiből, sírjaiból, tárgyi és szellemi emlékeiből. Addig őrizzük, szeressük és örökítsük meg ezt a romló, omladozó, pusztuló múlt-foszlányt, amíg – Kelemen Lajos megfogalmazásában – „örökre el nem tűnik az idő mindent megőrlő malmában”.
– Ön is azon magyarországi kutatók – lásd Vincze Gábor, Bárdi Nándor vagy Illésfalvi Péter történészek – sorába tartózik, akik óriási elkötelezettséget éreznek Erdély iránt, rengeteg tanulmányt és forrást közölnek Erdéllyel kapcsolatban, és valósággal otthonuknak érzik azt. Önnek személyesen honnan ered Erdély iránti érdeklődése, csodálata, szeretete, illetve mi késztette arra, hogy főleg „erdélyi témák” kutatásával foglalkozzon?
– Erre a kérdésre nem szeretnék hosszasan válaszolni. Ha erdélyi lennék, magától értetődőnek tartanám a nem „bennszülöttek” rácsodálkozó érdeklődését. Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a „lelketlen” emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg.
– Kós Károlyt parafrazálva az igaz művésznek (írónak, építőnek, képző- és zeneművésznek) a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét hűségesen szolgálja. E Kós-idézet egyébként a Kós Károly képeskönyvnek is a mottója. Ön szerint napjaink „igaz művészének” mi a feladata, avagy máig érvényesek és igazak Kós Károly évtizedekkel ezelőtt papírra vetetett sorai?
– Úgy gondolom, hogy örök érvényűek Kós Károlynak ezek a szavai, mondatai mindazok számára, akik ezt a fogalomszerű földdarabot vallják hazájuknak, és nem csupán születésük helyének. Nem kötelező mindenkinek – mint Kós Károlynak – a hűség embere fogalmával azonosulnia, de akkor hogyan gondolja egy adott közösséghez tartozónak magát, s az öncélú, a csupán fogyasztásra és nem teremtésre beállt életével mi értelme lehet létezésének?
PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Új Hepehupa
Megjelent a nyolcadik évfolyamát záró, Zilahon megjelenő művelődési folyóirat újabb száma. Némi késéssel különféle okok miatt, de a jövő héttel kezdődően eljut minden érdeklődő olvasójához. A 2009. esztendő két kiemelkedő évfordulója ezúttal is szerepel, nem sokkal az esztendő vége előtt több rendezvényen emlékeztek meg az Erdélyi Múzeum- Egyesület 150 évvel ezelőtti megalakulásáról. Az Erdély ,,tudományos akadémiájának" tekintett intézmény történetét László László, a lap belső munkatársa ismertette dolgozatában. A Hepehupa hagyományosan a Szilágysághoz fűződő orvostörténeti tanulmányt közöl dr. Kiss László tollából; ezúttal oknyomozó tanulmányában Báthori Erzsébetről. A néhány éve elhunyt Jancsó Elemér irodalomtörténész mára ismeretlen írása Erdély Kazinczyjáról szól a nyelvújító, költő, író, műfordító, irodalomszervező születésének 250. évfordulója kapcsán. Remélhetően a Kazinczy-év nem borítja ismét feledésbe a magyar felvilágosodás korszakának legkiemelkedőbb alakját. Az aszódi Hőnigné Zádor Éva tanár a Báthory Napokon tartott előadásának szerkesztett változata minden pedagógushoz szól, aki szerint ,,az erőszakos beavatkozás az oktatásügybe rombol." Két fiatal szerző tanulmánya új tematikát nyújt: Kővári Erzsébet a haikuról, Bodoki Halmen Kata a hippimozgalomról értekezik. A hídalmási övezet természeti ritkaságát, a Sárkány-kertet mutatja be Major Miklós szakíró. Máriás József irodalomtörténész a zilahi származású Müller Dezső pap-költő pályáját értékeli kritikai írásban, s közöl szubjektív válogatást verseiből. Verset jegyez Kui János és Mihály István. A prózából Hajdu Attila, Szabó Csaba (részlet készülő forgatókönyvből), Béres Dezső, Pátkai Tivadar, Somogyi Vengli Judit írásait olvashatják. A néprajzi témát ezúttal is a szilágysági néptánc ismertetésével folytatta a lapszám, ezúttal Herz Beáta debreceni koreográfus írása szól a Berettyó menti csárdásról. (Forrás: Művelődés) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Az értelmiség erkölcsi felelősségét vitatták meg Kolozsváron
Követhet-e el egyáltalán árulást az írástudó? – tette fel a kérdést Demeter Szilárd író az Írástudók árulása? című kolozsvári kerekasztal-beszélgetés bevezetőjében. A hétfő este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában rendezett eszmecsere vendége Szőcs Géza és Egyed Péter volt. A moderátor szerepét betöltő Demeter elmondta, szerinte a 70–80-as évek Erdélyében a legnyomasztóbb az értelmiség számára a gondolat szabad áramlásának hiánya volt.
Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müller férje, Richard Wagner egyik írásából idézett, aki feleségével együtt megtapasztalta a romániai kommunizmust. Wagner szerint az egyetlen komolyabb magyar nyelvű szamizdat Erdélyben az Ellenpontok című folyóirat volt, amely csupán kilenc lapszámot érhetett meg (ezeket írógéppel, majd stencillel sokszorosították) 1981 decemberétől, ’82 novemberében azonban a Szekuritáté letartóztatta a lap szerkesztőit, többek között Szőcs Gézát, és csak a Nyugat nyomására tették lehetővé számukra az emigrációt. „Ezt követően mély depresszióba zuhant az erdélyi értelmiség” – áll Wagner írásában.
Igény az értelmiségi diskurzusra
Szőcs Géza elmondta: a lap nem volt előzmények és következmények nélküli. Az alapító Ara-Kovács Attila személyes kapcsolatban állt olyan magyarországi lapok szerkesztőivel, mint a Beszélő vagy a Demokrata, amelyek ötletet adtak az Ellenpontok létrehozásában, majd a lap megszüntetése után létrejött a Kiáltó Szó, amelyet Magyarországon jelentettek ugyan meg, de erdélyiek szerkesztették. „Voltak próbálkozások, számos magányos kísérletről tudunk, de a legfontosabb az volt, hogy éreztük: igény volt rá, hogy egy értelmiségi diskurzus tárgya legyen a diktatúrában senyvedő Erdély helyzete. Az Ellenpontok inkább abban volt egyedülálló abban az időben, hogy viszonylag sok ember szervezett együttgondolkodásának adott keretet” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter Demeter Szilárd kérésére a Bretter-iskoláról is beszélt, arról, hogy Bretter György irányításával hogyan indulhatott el egy magasabb filozófiai gondolkodás a diktatúrában. Demeter Szilárd rákérdezett, hogy milyen igényt is szolgált ki a Bretter-iskola és az Ellenpontok. „Ez nem elvárás kérdése, sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi morál előbb-utóbb feltör, akármilyen vastag vasbeton fedi” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter hozzátette: türelmetlenség, általános várakozás jellemezte az értelmiséget, tudták, hogy történnie kell valaminek, és ez a hangulat szülte az ilyen kezdeményezéseket. Egyed Péter arról is beszélt, hogy később egyre erőszakosabban akarta a hatalom a kezében tartani a kultúrát. Visszaemlékezett arra, hogy ’85-ben egy héten át ellenőrizte a Kriterion Könyvkiadó munkáját egy felügyelőbizottság, melynek nyomán több regényt visszavontak.
Demeter Szilárd visszaterelte a beszélgetést a fő témához, és feltette a kérdést: volt-e az értelmiségnek erkölcsi felelőssége a diktatúrában?
„A közösség által kiválasztott elit kell hogy meghozza azokat a döntéseket, amelyek az egész közösség túlélését biztosítják” – fogalmazott Szőcs Géza, hozzátéve, hogy ez az elit nem csak a politikai vezetőket jelenti, az írástudóknak is van felelősségük. Példaként az erdélyi szászokat hozta föl, akik évszázadokon át ragaszkodtak vezetőikhez, követték azok útmutatását, ami a történelem során segítette is túlélésüket.
Egyed Péter szerint is volt felelőssége az értelmiségnek, példaként többek között Márton Áron püspököt említette, akinek útmutatásait nagyon sokan követték.
A beszélgetés folytatásában Demeter Szilárd azt kérdezte a meghívottaktól, hogy a rendszerváltást követően és a demokrácia kialakításában milyen szerepe volt az írástudóknak Erdélyben. Szőcs Géza elmondta, a rendszerváltást követően a frissen megalakult RMDSZ-ben sokféle ember volt: írók, humán értelmiségiek, mérnökök, csak olyanok nem, akik tudatosan készültek volna erre a politikai szerepre. „Akkor azt gondoltam, hogy ez most lesz, ahogy lesz, majd ezt a sok hályogkovácsot felváltja a következő generáció, akik már tudatosan készülnek erre a szerepre. Sajnálatos módon azt kellett tapasztalnom, hogy az elmúlt 20 év alatt nem változott semmi. Azok, akik a rendszerváltás után vállalták ezt a politikai szerepet, cseppet sem voltak felkészületlenebbek, mint a mostaniak” – értékelt Szőcs.
Az értelmiség „piaca”
Egyed Péter arról beszélt, hogy a ’90-es években a szabad légkörben elkezdtek létrejönni a civil szervezetek, és az értelmiség nagyon gyorsan és mohón próbálta visszaszerezni mindazt, amit évtizedekig elvettek tőle. „Nagyon sokan mentek Budapestre tanulni, hogy kiegészíthessék hiányos ismereteiket, ez az út azonban nem volt könnyű, elég ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás utáni évtizedben négy bányászjárás is volt” – mutatott rá. Ugyanakkor Bibó István Értelmiség és szakszerűség című tanulmányának gondolatát idézte, miszerint a rendszerváltás utáni első generációs értelmiségi csak akkor független az őt létrehozó hatalomtól, ha nagyon magas szinten képviseli szakirányát, jó az önértékelése, így nincs kiszolgáltatva a politikának. Egyed Péter szerint az erdélyi értelmiség elindult ezen az úton, próbálja elég magas színvonalon művelni szakmáját, a feladat az, hogy megfelelő piacot teremtsenek ezen értelmiség munkái számára, ahol a „szakszerűséget értékén lehet eladni”.
Szőcs Géza az 1940-ben kiadott Írók a viharban című kötetet vette elő, amelyben 13 magyar író közölte gondolatait azzal kapcsolatban, hogy Magyarország mire számíthat, ha belép a háborúba. Szőcs Kassák Lajos írásából idézett gondolatokat, amely szerint az írónak egyetlen erkölcsi feladata, hogy létrehozza a művet. Szőcs kifejtette: nem akkor követ el az írástudó árulást, amikor nem vállal politikai szerepet, hanem akkor, ha nem hozza létre a műveit.
A beszélgetés végén az egybegyűltek tehették fel kérdéseiket. Arra a kérdésre, hogy mi a helyzet azon írókkal, akik tehetségesek voltak ugyan, de egyben besúgók is, Szőcs azzal válaszolt, hogy különbséget kell tenni egy író magánéleti árulása és a közösség elárulása között. Kifejtette: volt rá példa, hogy valaki magánemberként makulátlan, de közösségi szerepében áruló volt, és fordítva is. „Szét kell választani a két szerepet” – hangsúlyozta Szőcs.
Varga László. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Dsida Jenő és Kelemen Lajos
Kóstoló új Kriterion-könyvekből
A kerek évszámok emlékezéskényszerétől szabadon idézi meg a "nagycsütörtökök" lírikusának és egy legendás erdélyi levéltáros-történésznek a szellemét két új kiadványával a kolozsvári Kriterion. A könyveket a szerkesztő, Sas Péter mutatta be a marosvásárhelyi közönségnek péntek délután a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében.
– A Dsida Jenő emlékezete nem valamilyen évfordulóra, hanem a költő időtlen tiszteletének kifejezésére jelent meg – fogalmazta meg a kiadói szándékot a kötet gondozója. – Ez nem az alkotó munkásságát bemutató verses- vagy prózakötet, hanem azoknak a legfontosabb lírai alkotásoknak és azok szempontgazdag elemzéseinek a gyűjteménye, amelyekből a teljes életmű kibontakozik. Hat fejezetből épül fel a könyv, mindenik fejezetnek egy Dsida-kötet a címe. Ezeken belül sorjáznak a költemények és a hozzájuk kapcsolódó tanulmányok. Úgy gondolom, nincs olyan jelentős, a költő munkásságával foglalkozó írás, ami innen kimaradt volna – hangsúlyozta a szerkesztő, majd Bartis Ildikó színművész olvasatában megelevenedtek a Psalmus Hungaricus sorai.
– Kelemen Lajosnak, bármennyire is hihetetlen, nincs klasszikus értelemben vett könyve. Forrásmunkáit, tanulmányait különböző nyomdatermékekben publikálta, önálló kötetet élete során nem sikerült megjelentetnie – mondta Sas Péter az erdélyi múlt felkutatásában elkötelezett történész, levéltáros munkáinak legújabb gyűjteménye, a Művelődéstörténeti tanulmányok II. ismertetésekor.
– Mérhetetlen tudása miatt sokan azt remélték, hogy Kelemen Lajos írja majd meg Erdély történetét. Ő azonban nem támaszkodott korábbi munkákra, hanem úgy gondolta, hogy az igazi, hiteles történetíráshoz először újra össze kell gyűjteni, fel kell dolgozni és közzé kell tenni a forrásokat. Amit tervbe vett, azt meg is valósította. Míg a századforduló elején 50 ezres nagyságrendű volt az Erdélyi Múzeum levéltára, munkálkodása során többszázezressé vált, 1947-48-ra pedig, amikor az állam átvette, egymilliós nagyságrendűvé növekedett. Kelemen Lajos nagyszerű tárházát alakította ki az erdélyi tudomány alapanyagának, ugyanakkor tanulmányaival, életművével módszertant is kidolgozott a fiatal kutatók számára, akik e tudás birtokában megvalósíthatják álmát, Erdély történetének megírását – összegezte az életmű jelentőségét a szerkesztő.
Nagy Székely Ildikó. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Farkas Miklós átvette a Segesvár díszpolgára címet
A segesvári önkormányzat januárban díszpolgári címet adományozott Farkas Miklósnak, a segesvári Gaudeamus Alapítvány alapítójának, a Mircea Eliade Főgimnázium nyugalmazott matematikatanárának. A díszpolgári oklevelet és a város kulcsát Dorin Danesan polgármester adta át március 6-án, a segesvári magyar középiskolai oktatás 50. évfordulójára szervezett ünnepi rendezvényen, dr. Mariana Gorczyca és Tóth Tivadar, a líceum igazgatója és igazgatóhelyettese jelenlétében.
Az önkormányzat a líceum vezetőségének javaslatára egyhangúlag fogadta el a Segesvár magyarsága számára megtisztelő cím odaítélésről szóló határozattervezetet, amellyel elismerte Farkas Miklósnak a segesvári oktatás és művelődés fenntartására és fejlesztésére kifejtett odaadó és önzetlen, majdnem 50 éves munkáját. Farkas Miklós, a város első magyar nemzetiségű díszpolgára Marosvásárhelyen született 1941. május 31-én. Tanár szülők gyereke, elemi iskolai tanulmányait 1947- ben kezdte el Marosvásárhelyen, a Református Kollégiumban, 1958-ban sikeres felvételi vizsgát tett a kolozsvári Bolyai Egyetem matematika-fizika szakára, ahol 1963-ban szerzett diplomát matematika-mechanika szakon. A segesvári Mircea Eliade Főgimnázium magyar tagozatán kezdte tanári pályafutását, ahol megszakítás nélkül, 42 éven át oktatta a matematikát. 2003- ban vonult nyugdíjba, de még két évig tanított. Több mint 1000 diák került ki a keze alól, 12 osztálynak volt osztályfőnöke. Amint a méltatásában elhangzott, kollégáival együtt sikerült olyan szellemiséget kialakítania, amelyet azokból a nagy hagyományokkal rendelkező erdélyi magyar iskoláktól "örököltek", amelyekben ők tanultak, s rövid időn belül a frissen alakult tagozat kiváló eredményekkel büszkélkedhetett. Diákjai eredményesen szerepeltek a matematikai olimpiák különböző szakaszain és az egyetemi felvételi vizsgákon. Több mint 20 éven keresztül vezette a Segesvár környéki matematikatanárok módszertani körét és a Romániai Matematikai Társaság segesvári fiókjának elnöke volt 23 évig. Szakmai és művelődéssel kapcsolatos írásai jelentek meg hazai lapokban és folyóiratokban : Matematikai Lapok, Tanügyi Újság, Korunk, A Hét, Helikon, Romániai Magyar Szó, Népújság stb. Több matematika tankönyvet írt a XII. osztályok számára. 1990. után, rövid ideig a helyi politikai élet résztvevője volt, alapító tagja és elnöke a helyi RMDSZ-szervezetnek. 1990. március 18-án vezetésével (RMDSZ elnöki, valamint igazgatóhelyettesi minőségében) a magyar tagozat tanulói egyórás, táblás felvonuláson (tüntetésen) vettek részt, önálló magyar iskolákat követelve.
A segesvári EMKE szervezet alapító tagja és elnöke volt (1993–1995), valamint az Erdélyi Múzeum Egyesület és a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagja napjainkig.
1993-ban – volt tanítványai és kollégái támogatásával – megalapította a segesvári Gaudeamus Alapítványt, amelynek elnöke volt 1993 és 2002 között, majd igazgatója napjainkig.
A Gaudeamus Alapítvány fő célkitűzése a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar gyermekek anyanyelvű oktatásának támogatása. E célból az alapítvány 1999. óta szórványkollégiumot működtet, ahol 80 diáknak biztosít jó szállás-, étkezési- és tanulási körülményeket.
(a.) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek?
Elgondolkodtató, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki-tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek. Külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, gyerekek, művészek, vadászok és halászok, a „gondolkodók” (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb. Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Az önálló magyar intézményekre szükség van.Az önálló intézményrendszer közösségünk kohéziójának egyik záloga, az önálló szervezeti élet rendkívül fontos eleme. De feltevődik a kérdés: mégis, hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18–20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (amolyan HMCS-k, azaz helyi menő csávók), akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban, s az iskolai „böját dé böjátokat”, “„böját de kártiér”-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokkal: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
A Főtér átrendezése alkalmával kirobbant vita közepette alkalmam volt olyan kolozsvári románnal társalogni, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy ideig nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán legbefolyásosabb tanácsadója. Ez a beszélgetés afféle utolsó cseppet jelentett a pohárban, ebben az évben ugyanis ez már a sokadik ilyen beszélgetés román értelmiségiekkel, aminek végkövetkeztetése, legalábbis számomra, rendszerint ugyanaz: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel!
Az említett hölgy értetlenül állt aFőtéravatása kapcsán kibontakozott botrány láttán.
– Nem értem az egészet. Minek ez a felhajtás, hogy nincs magyar program is? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekkel, nem is ismerem őket, kit hívtam volna meg? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő. És még azt: ha a nemzeti-keresztény és a szabadelvű beállítottságú magyarok összefognak, akkor ti, románok valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltok.
Az értetlenkedés folytatódott: szerinte mi, magyarok állandóan csak nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Olyan ufó-szerűek, akik valahonnan a homályból hirtelen előbukkannak, aztán követelnek valamit a történelem nevében. A „dicső múlt nevében”. Hogy az nekünk jár és kell. Mert a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is, nem probléma. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? Elmondta, ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratot követelő lajstromát. Mivel nem hittem el neki, elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Ő is úgy látja, mi már csak relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, s ha nem vagyunk, akkor meg miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal, és nem a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Nem értik, mi a rendeltetése, mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, nekik ez egyszerűen a Societatea Muzeului Ardelean. Pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.Beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy „historical moment” (történelmi pillanat) és „tradition of our great ancestors” (dicső elődeink hagyománya), „we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land” (azt a felismerést és meggyőződést visszük így tovább, amit legszebben Márai Sándor formált szavakká: Az „ország”, a „nép” még nem „haza”), akkor unottan abbahagyták.
– A ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. – Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz erre is.
– Szükségünk van rátok, akarunk kommunikálni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen?
Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét. (Dr. Octavian Buracu, a jól ismert, de, sajnos, nem eléggé becsült Interetnikai Párbeszéd Szövetségnek, az Erdélyben élő többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok közötti megbékélést szolgáló civil szervezetnek az alapítója és elnöke volt. Sokan a magyarok közül ma is tisztelettel emléleznek rá.) Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor, Tompa Gábor vagy akár Kántor Lajos kellene hogy legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…
A fenti írást a www.koliver.wordpress.com címen elérhető személyes blogon közöltem, ahova összesen 64 vélemény érkezett. Ebből idézek néhányat.
Dunailaci felhasználó például azt írta: „Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy az egész magyarság búval bélelt. Siránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.”
Erna szerint „végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban), akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat, amelyben mi élünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lennének ránk kíváncsiak…”
Ezzel szemben az Autonómiát Székelyföldnek nevű felhasználó úgy gondolja „Nem kell ennyire borúlátónak lenni. Nem értenek és nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben különválunk, mindent párhuzamosan csinálunk, külön sörözünk, néhány éve teljesen külön is kocsmázunk. Az igazság az, hogy mi NEM AKARUNK VELÜK EGYÜTT ÉLNI, s jólesne, ha ők is ugyanezt tennék, ugyanakkor pedig, ha bármit kérünk, elvárjuk, hogy szó nélkül megadják.”
Kolev felhasználó azt írta: „Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított. Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk… És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.”
Attila nevű kommentáló azt állítja, a leírt jelenséget tapasztalta román ismerőseinél. „Sokszor kérdeztek a magyarokról. A magyar kajákról, a Magyarország–erdélyi magyarok kapcsolatról, egy-egy magyar szó jelenteséről, stb. Nem utasítottak el, s nem „bozgoroztak” le. Pedig a Mărăşti tömbháznegyedben nevelkedtem, és nap mint nap velük jártam. És még el se románosodtam. Magyar család, barátok, barátnő, suli, egyetem. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, hogy szükség lenne információk átadásra a magyar közösség eseményeiről a románok felé, román nyelven. Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szidó kommentekkel. De ugyanakkor néhány ember nyitna közösségünk felé. És ez haladást jelent megmaradásunk, jövőnk felé. Az űrhajósok és a városalapítók között is meg kell találnunk az „arany középutat”. Nem szabad elfelednünk múltunkat, de oda kell figyelnünk jövőre. És a JÖVŐ A FONTOSABB!!!”
Réka azt írta: „Igen, Olivér, igazad van, nekem is ezt vágta egyszer a fejemhez egy román ismerősöm, hogy mi párhuzamos világban élünk mellettük. Először felháborodtam ezen, de aztán elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyire igaza van. Egy másik síkon éljük életünket és jól érezzük magunkat így, hogy a két sík csak akkor találkozik, amikor mi akarjuk.”
Ercsey-Ravasz Ferenc nem hiszi azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jó barátok leszünk. „Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg). De néhány dolgot elérnénk vele. Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül. Másodszor eloszlatnánk egy halom előítéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transzszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görög katolikus templom befalazását-lerombolását… A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni. Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon. Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.”
Kiss Olivér. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Az utolsó szó jogán
Demeter Béla erdélyi falukutató Magyar Örökség díja
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma, március 20-án, szombaton délelőtt tizenegy órakor adják át először a 2010-es esztendő Magyar Örökség díjait. A polgárok javaslatai alapján odaítélt elismerésben ezúttal a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel, Kopp Mária és Skrabski Árpád, Riesz Frigyes matematikus, Hajdu Ráfis János és Bakos Mária múzeumszervező, Csermely Péter hálózatkutató, Sapszon Ferenc kórusvezető, valamint Demeter Béla emléke részesül.
Viharnak kitett apró lángok vagyunk, mondta a börtönéből ideiglenesen kiengedett erdélyi főpap, Márton Áron, hóvirágok, a téli faggyal küzdve. Metaforája, mellyel paptársai küldetését kívánta jellemezni, érvényes volt arra a férfiúra is, aki a gyulafehérvári püspök ellen folytatott koncepciós pernek – „koronatanúként” – az áldozata lett.
A száz éve született Demeter Béla, aki egyes források szerint 1951, más közlések szerint 1952 karácsonyán egy bukaresti börtönben halt meg, hivatalosan soha nem volt Márton Áron tanítványa. „Csak” a cselekedeteivel követte a magyarságért és a keresztény erkölcsökért minden időben bátran kiálló katolikus főpásztor példáját. Kurtára szabott életében Demeter Béla is a Romániában élő magyar testvéreit kívánta szolgálni, akiknek a perbe fogott Márton Áron mindenkor a védelmére kelt. Petru Grozának címzett levelében ekképpen: „A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Márton Áront – akit elfogatásának hírére XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezett ki – talán éppen a Vatikánnal való egyezkedés reményében nem küldték a bitófára. Ám Demeter Bélának – akinek a fogva tartása miatt senki nem tiltakozott, még a testvére sem, aki pedig a szovjet csapatok által megszállt Románia államvezetésének kedves embere volt – végérvényesen el kellett tűnnie. S nem is csak az élők sorából, de a magyarság emlékezetéből is. A hétgyermekes somkeréki értelmiségi család az 1920-as évek utolsó harmadában két fiát is felsőoktatási intézménybe küldte. János Kolozsváron jogásznak tanult. Béla Bukarestben az államtudományi és közigazgatási főiskola hallgatója lett, de buzgón látogatta a közgazdasági és szociológiai kurzusokat is. Itt ismerte meg az akkor már európai hírű szociológus, Dimitrie Gusti azon elveit, amelyeknek a segítségével szakszerűen tanulmányozhatta a korabeli Románia társadalmi-gazdasági viszonyait. E stúdiumok hatására írta meg Demeter Béla – testvérbátyjával közösen – az első könyvét. A Románia gazdasági válsága című 1930-as kiadvány, amely a két szerző kutatói tehetségéről tanúskodott, széles körben tette ismertté a Demeter fiúk nevét; a különböző világlátású emberek is a kisebbségi sorsba szakadt magyarság ígéretes társadalomtudósait üdvözölték. A Kolozsváron ez év januárjában az Erdélyi Múzeum Egyesület által szervezett Demeter Béla-emlékkonferencián pedig a könyv máig érvényes észrevételeit elemezték a nyolcvan évvel ezelőtti társadalmi s gazdasági mozgásokat kutató szakemberek. Dimitrie Gustinak Demeter Bélára gyakorolt hatása ezzel a publikációval nem ért véget, ő terelte a fiatalember figyelmét a falusi közösségek kutatásának irányába is. Sőt a „terelgetésnél” többet is tett: a hatósági engedélyeket Gusti professzor közbenjárására kapták meg azok a főiskolai hallgatók, akik Demeter Béla útmutatása szerint a falvak tudományos megismerésére vállalkoztak. Az anyagi alapot pedig Kós Károly és a kalotaszegi református egyház teremtette elő szép és hasznos munkájukhoz. Első alkalommal azonban még báró Bánffy Ferenc segítségével járta a vegyes lakosságú magyar falvakat Demeter Béla, négy másik lelkes fiatal társaságában. Mindazt, amit kilenc község magyarjainak a helyzetét vizsgálva összegyűjtött, egy önálló kötetben és egy módszertani kiadványban foglalta össze. A maga nemében mind a két füzet mérföldkő a falukutatás történetében. Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című tanulmány azáltal is, hogy egy közép-európai hatósugarú ifjúsági mozgalom szellemi fundamentumát rögzítette, az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseit hozta nyilvánosságra. „A falukérdés – írta a húszesztendős Demeter Béla – ma a világ érdeklődésének a középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulásait ő őrizte meg, és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla nemcsak falukutatóként és publicistaként bizonyult tehetségesnek, de szervezőként és lapszerkesztőként is. Gondoskodott róla, hogy az öntudatra ébredő romániai magyar főiskolásoknak Erdélyi Fiatalok címen lapjuk is legyen, olyan kiadványuk, amelyben a hozzájuk hasonlóan gondolkodó fiatalok, a csehszlovákiai Sarlónak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, valamint a budapesti Bartha Miklós Társaságnak a tagjai is közreadhatják nézeteiket. Egyik-másik Budapestről küldött írás, például Fábián Dániel „kissé tudálékos” szövege állítólag József Attila átírásában látott napvilágot az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „A fiatal generáció feladata a jogi autonómiát gazdasági és kulturális alapokra fektetni” – hirdették az ostobán szétdarabolt Közép-Európában is egymásra találó ifjú magyarok.
A gazdasági alapok megerősítése érdekében Demeter Béla az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) munkáját is segítette, 1936-tól az egyesület lapjának, a modern gazdálkodás dolgaiban olvasóit eligazító Erdélyi Gazdának a munkatársa lett. A falukutatásnak azonban lapszerkesztőként sem fordított hátat; és az sem szegte kedvét, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalma a tagság politikai nézeteltérései miatt kettévált. A „balszárny”, hová az egyik Demeter fiú, János is felzárkózott, a munkásmozgalomhoz csatlakozott, és a „jobbszárnnyal” csak akkor vette fel a kapcsolatot, ha az erdélyi magyarságnak a létérdeke úgy kívánta. Mint 1944 nyarán, hónapokkal azelőtt, hogy Románia hadat üzent Németországnak, és fegyverszüneti megállapodást kötött a Szovjetunióval. Az egyházak vezetői, az egyetemi oktatók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek és szövetkezetek elnökei együtt próbálták anyaországi testvéreiket rábírni arra, hogy mihamarabb ugorjanak ki a háborúból. Ha továbbra is tétováznak, így szólt a Budapestre címzett, közösen megfogalmazott felhívás, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”. A budai várban, a kormányzói rezidencián folytatott megbeszéléseken Demeter Béla is jelen volt mint a negyven parlamenti képviselő által 1941-ben alapított Erdélyi Párt titkára, a pártelnök Teleki Béla jobbkeze. Azok a magyarországi politikai erők, amelyek szintén a háborúból való kiugrást szorgalmazták, talán éppen ez alkalommal ébredtek rá, hogy a krisztusi korban lévő erdélyi fiatalember tudását és tisztességét majd a béketárgyalásokon hasznosítani lehet. Nemigen írható tehát a véletlen számlájára, hogy az 1945-ben Budapesten megalakított béke-előkészítő osztály román és erdélyi szakreferensének éppen Demeter Bélát választották. A falukutatót, aki úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét, és aki 1945-ben is fáradhatatlanul járta a vidéket, hogy adatokat gyűjtsön az erdélyi magyarok ellen elkövetett erőszakos és jogsértő hatósági beavatkozásokról. Személyes tapasztalatait és a valóság lelkiismeretesen dokumentált tényeit jegyzőkönyvi ismertetések sorában rögzítette Demeter Béla, s ezek alapján fogalmazta meg az erdélyi határmódosítás terveire vonatkozó tanácsait a Moszkvába készülő magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc számára. Részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet és egy székely autonómiatervezet előkészítésében is, miközben – talán egyes-egyedül – azt szorgalmazta, hogy a békedelegációban erdélyi magyar szakértők is hallathassák a szavukat. De egyedül Demeter Béla figyelmeztette a politikusokat arra is, ha Magyarország „önként vállalja, s nem is akarja megosztani másokkal a második világháborúban betöltött bűnbak szerepét, a nemzet gerince törik ketté”. Amikor pedig számára is világossá vált, hogy a tényleges magyar békecélokat, a magyar kisebbség védelmét, nemzetiségi jogainak a visszaadását lényegében egyik győztes nagyhatalom sem támogatja, eljuttatta a párizsi béketárgyalásokra azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének a vezetője, Lakatos István szociáldemokrata politikus, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet igazgatója – cáfolták a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi kiadványában közreadott azon állítást, amely szerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. Párizsban persze ez a bátor akció sem bírta jobb belátásra azokat, akik Közép-Európa népeinek a sorsáról döntöttek. Demeter Béla viszont az életével fizetett érte. Az 1949-ben letartóztatott Márton Áron perének koronatanújaként 1951 áprilisában Magyarországról Romániába küldték, és miután hazaárulás címén 1951 utolsó heteiben a püspököt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bukaresti katonai bíróság, Demeter Bélára nem volt többé szükség. S nem is csak azért, mert a per során egyetlen terhelő bizonyítékot sem tudtak szerezni tőle, de azért sem, mert Márton Áron, az utolsó szó jogán, a Párizsba kijuttatott memorandum ügyében minden felelősséget magára vállalt. „A békeszerződések tárgyalása alkalmával olyan határmegállapodást indítványoztam, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, ez megfelel a valóságnak – mondta. – Sőt kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező, mindenért engem terhel a felelősség.” Hogy a feleslegessé, sőt, mondhatni, kínossá vált koronatanút hogyan és mikor tüntették el e világból, pontosan senki sem tudja. Röviddel az ítélethirdetés után? Vagy egy esztendeig vártak vele? A Magyar Örökség díjjal kitüntetett életmű kutatói egyszer tán ezt is kiderítik. Az pedig már most is sejthető, miért ítélték általános feledésre vagy fél évszázadon át ezt a nagyszerű embert.
Lőcsei Gabriella. Forrás: Magyar Nemzet

Tisztújító közgyűlés az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél
Sipos Gábor, az új elnök, bízik a kollektív munkában
Szombaton a hagyományoknak megfelelően a Protestáns Teológiai Intézet patinás dísztermében tartották meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) rendes évi közgyűlését, amelyen kiértékelték a 2009-es esztendő munkáját, vázolták az idei tennivalókat, és – az alapszabályzat értelmében – új elnökséget választottak, ugyanakkor lecserélték a választmány egyharmadát. A fennállásának százötvenedik évfordulóját tavaly megünnepelt intézmény a romániai magyar tudományos élet meghatározója kíván maradni, és ennek érdekében akar több hangsúlyt fektetni munkájában a fiatalok bevonására, a műszaki haladás elmélyítésére. A hazai és magyarországi felszólalók szerint folytatni kell a kiváló kutatási és képzési eredményeket, amelyben fontos szerepet játszanak a Magyar Tudományos Akadémiához fűződő kapcsolatok, de nem szabad elhanyagolni a román és a nemzetközi tudományossággal való együttműködést sem.
Köszöntőbeszédében Görömbei András, a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke aktuális feladatnak nevezte a határtalanítás jegyében zajló tudományos együttműködést a nemzetrészek között, mivel az Európai Unió nem oldotta meg a magyarság közös gondjait. Görömbei szerint az EME bámulatos eredményeket produkált, és az erdélyi magyar tudományosságban megvan a folytonosságra való törekvés.
Szabó Vilmos magyar külügyi államtitkár a nemzeti célt, a Kárpát-medencei magyarság határmódosítás nélküli egyesítését említette, valamint azt, hogy az EU-n belül sem felhőtlen a viszony minden szomszéddal (pl. a szlovák kormány magyarellenes kampánya). Szilágyi Mátyás magyar főkonzul szerint az erdélyi magyarság jogos igénye folytatni gróf Mikó Imre szellemi hagyatékát, és ezért az EME a legjelentősebb mértékben rászolgál a magyarországi támogatásra.
Megnyitójában Egyed Ákos EME-elnök kiemelte a tavaly Budapesten és Kolozsváron lezajlott jubileumi emlékünnepséget, amikor az EME értékmentő, értékteremtő, és a jövőbe is tekintő munkáját vették számba. Az elnök szerint a választott vezetőség teljesítette feladatát. Beindult az elektronikus adattároló, célul tűzték ki a szélesebb közönség megszólítását, felismerték, hogy elengedhetetlen a kommunikáció a tudományos műhelyek és ágazatok között.
Bitay Enikő főtitkári jelentéséből kitűnt, hogy eredményei alapján az EME-t a nemzetközi kutatóintézetek 282-es mezőnyében a 130. helyre rangsorolták. A közgyűlés elfogadta a költségvetési, ellenőri és jogtanácsosi beszámolókat, a 2010-es munkatervet, valamint az alapszabály két paragrafusának módosítását: az EME kutatóintézetet tart fenn; a kutatóintézet vezetője elnökségi tag. A hozzászólások során Garda Dezső, a gyergyószentmiklósi fiókegyesület vezetője a vidéki egyesületrészek mozgásterének megnövelését siettette.
A közgyűlés tiszteletbeli taggá választotta dr. Balla Árpád székelyudvarhelyi főorvost (laudációt mondott Péter Mihály), és alapító tagjává fogadta dr. Széman Pétert, a szilágysomlyói fiókegyesület elnökét. Még a 150 jubileum jegyében gróf Mikó Imre emlékérmet adományoztak az EME-vel együttműködött több tucat személynek (köztük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztőgárdájának és a Szabadság tudósítójának is). Monoki István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke, az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatója két Mikó Imre-díjat adott át: Fehér Jánosnak a Teleki Mihály udvartartási naplója című munkájáért, és Dáné Veronkának a Torda vármegye jegyzőkönyvei forráskiadvány megjelentetéséért.
Ezután következett a mandátumát letöltött elnökség helyébe lépő új testület megválasztása. Az eredmény: elnök – Sipos Gábor, főtitkár – Bitay Enikő, alelnökök – Gyenge Csaba, Gyéresi Árpád, Kovács András, Péntek János, ellenőr – Somai József, jogtanácsos – Bányai József. És kicserélődött a választmány egyharmada.
Sipos Gábor, az új elnök, Jakó Zsigmond, Benkő Samu és Egyed Ákos utódjaként, zárszavában azt hangsúlyozta, hogy nincs szükség gyökeres programváltozásra. Ő az EME-ben a következő négy évre kollektív munkát képzel el, nem múltba fordulással, hanem a jövőre szóló hangolódással. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Tonk István az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka
Április 3-án elhunyt Tonk István, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. 2010. április 9-én, pénteken kísérik utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe, a Farkas utcai református templomban 13 órakor kezdődő gyászistentisztelet után. Halálát, a március 15-én, Kolozsváron bekövetkezett autóbaleset okozta.
Tonk István Kolozsváron született 1942. február 26-án. Református értelmiségi családból származott. Apja dr. Tonk Emil gyermekorvos, anyja Tavaszy Emese. 1964-ben, miután elvégezte a kolozsvári Műszaki Egyetemet, előbb a kolozsvári Armatura Szerelvénygyárban lett géptervező, majd 1973-91 között a kolozsvári Számítóközpontban rendszertervező mérnökként dolgozott. 1991-től vezette az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós nyomdáját. 1994-ben az Egyházkerület főgondnokává választották meg.
Tagja volt a Romániai Magyar Református Egyház Zsinatának és Álladó Zsinati Tanácsának, az Egyházkerület Igazgatótanácsának és a Kárpát Medencei Református konventnek, illetve több egyházi bizottság és alapítvány kuratóriumának is. Ezeken kívül pedig az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre, és az Apáczai Csere János Baráti Társaság is tagjai között tartotta számon.
Agnus Rádió
Erdély.ma

„Az MTA romániai területi bizottságaként működik”
Nagyvárad – Nagyváradon tartotta első határon túli kihelyezett ülését a Magyar Tudományos Akadémia IX. Gazdasági- és Jogtudományi Osztálya. A rendezvény partnerszervezője a Kolozsvári Akadémia Bizottság volt.
Ez alkalomból exkluzív interjút adott az erdon.ro-nak dr. Péntek János nyelvész-professzor, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) vezetője, az Erdélyi Múzeum Egyesület egyik alelnöke.
– Hány romániai tagja van a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Több mint negyven-ötven éves története van annak, hogy Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia öt területi bizottságban szerveződik, természetesen azon kivül, hogy léteznek az akadémia osztályok, és maga az MTA Budapesten. 1990 után lényeges változások történtek a tudománypolitikában is, és ennek a stratégiának az egyik fontos része az volt, hogy az Akadémia tagokat választott a határon túli területekről is, akik az MTA-nak a külső tagjai lettek. Ez volt tehát az egyik lépés, ami jelenleg számunkra azt jelenti, hogy innen, Romániából a Magyar Tudományos Akadémiának tizenöt tagja van. Május első hetében lesz a következő tagválasztás, valószínűleg bővülni fog ez a keret. 1993-ben létrehozták ugyanakkor az MTA köztestületét, ennek munkájában azok a személyek vesznek részt, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, vagyis tudományos címük vagy doktori fokozatuk van. 2000-ben ezt is kiterjesztették az egész Kárpát-medencére.
– Mikor jött létre a Kolozsvári Akadémiai Bizottság?
– 2007-ben döntötte el az Akadémia azt, hogy területi bizottságot hoz létre Romániában, melynek központja Kolozsváron lesz. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) tehát a Magyar Tudományos Akadémia romániai területi bizottsága, így is szerepel az akadémiai törvényben, hogy működési területe Románia. Ugyan regionális munkabizottságunk működik Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen is, de a központunk a kincses városban van. Az elnevezés is Kolozsvárhoz kapcsolódik. Ennek hátterében az említett tizenöt akadémikus áll, akik tagjai az Akadémiának. Az MTA-nak ugyanakkor közel hatszáz köztestületi tagja van Romániából. Ők olyan személyek, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, és csatlakoztak a Magyar Akadémiához, olyan értelemben, hogy magyar témával foglalkoznak vagy magyar nyelven is publikálnak.
Román MTA-tagok
Ez azt is jelenti, hogy például Nagyváradról is van román köztestületi tagja is az MTA-nak, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) egyik történészprofesszora, s nem ő az egyetlen. A lényeg az, hogy román nemzetiségű MTA köztestületi tagok is vannak, olyanok, akik tudnak magyarul vagy magyar kutatással is foglalkoznak. A hatszáz romániai köztestületi tagból épült tehát fel a KAB három évvel ezelőtt. Az alapításhoz nagymértékben hozzájárult, hogy Románia 2007. január 1-én csatlakozott az Európai Unióhoz. Az uniós keretben ez természetesen történhetett meg, és hát azért ebben az is benne volt, hogy a Román Tudományos Akadémia partnere az MTA-nak, és ebből kifolyólag nekünk is partnerünk lett. A Román Akadémiának egyébként szintén filiáléja van Kolozsváron, a területi bizottsága nagyon jól együttműködik velünk.
– Hogyan működik a KAB?
– Az MTA területi bizottságainak a működése a szaktestületekben zajlik. A KAB keretében huszonegy szakbizottság alakult meg eddig, ugyanis előfordulhat, hogy lesznek még olyan tudományterületek, melyek majd szakbizottságokba szerveződnek. Valamennyi szakbizottság ott alakult meg, ahol a legtöbben vannak az adott szakterületről. Nyilván ebből az is következik, hogy a szakbizottságok többségének központja Kolozsváron található, de van három Marosvásárhelyen és kettő Csíkszeredában is, valamint regionális munkatestület működik Temesváron és Bukarestben is. Ennek az a lényege, hogy ezek a bizottságok, illetve maga a KAB is akadémiai testületként nagyon szoros kapcsolatban áll az MTA-val. Ugyanakkor a kolozsvári területi bizottság szaktestületeiben ugyanaz a személy két-három grémiumnak is a tagja lehet. Nincs ebben semmifajta korlátozás. Ha jól tudom például dr. Benedek József professzor is két vagy három szakbizottságnak a tagja, többek közt ő az elnöke a Regionális Kutatások Szakbizottságának. Ugyanúgy, ahogy én is az Erdélyi Múzeum Egyesület egyik alelnöke és az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének az elnöke is vagyok. A KAB tagság tehát nem zár ki egyéb ilyen funkciókat, a feltétel csupán annyi, hogy- amint az imént már említettem- aki ebben részt vesz, tudományos fokozattal kell rendelkezzen. A magot az akadémikusok szűkebb csoportja adja, úgyhogy nem egyesület, hanem akadémiai testület jellege van a KAB-nak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

EMKE-díj Dukrét Gézának
Nagyvárad – Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kun Kocsárd-díjjal ismerte el Dukrét Géza, a PBMET elnökének a partiumi magyarság érdekében kifejtett közösségszervező és műemlékmentő munkásságát.
A napokban a kolozsvári Állami Magyar Operában fennállásának 125. évfordulóját ünnepelte az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, mely egybeesett a szervezet éves közgyűlésével. Ez alkalomból díjazták mindazon személyiségek, EMKE-tagok tevékenységét, akik szakterületükön sokat tesznek az erdélyi magyar fennmaradásáért, értékeinek megőrzéséért. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke az EMKE egyik alapítójáról elnevezett Kun Kocsárd-díjat vehetett át, a partiumi magyarság érdekében kifejtett közösségszervező és műemlékmentő munkásságáért.
Laudáció
Mint ahogyan a Szilágyi Aladár közíró által felolvasott laudációban is elhangzott, a földrajztanár az 1989-es fordulatot követően részt vett az Erdélyi Kárpát Egyesület újraalakuló gyűlésén. Az EKE alelnökeként, majd elnökeként tevékenykedett, tagja lett a Kriza János, illetve a Magyar Néprajzi Társaságnak, valamint az Erdélyi Múzeum Egyesületnek (EME) is. Közben 1993-ban megalapította a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot, később Társaságot, melyet a mai napig irányít. Négy év múltán elindította a Partiumi füzetek című sorozatot, melynek eddig 62 kiadványa jelent meg.
A civil összefogással intézményesült, hét megyére kiterjedő értékkutatók és -mentők társasága megalakulása óta minden tavasszal megrendezi Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, ősszel pedig vándorgyűlés formájában a Partiumi Honismereti Konferenciát. A mintegy 120 fős tagság az épített örökség felleltározása, a műemlékvédelem, emlékművek és emléktáblák állítása, a régió jeles szülötteinek népszerűsítése, a helytörténeti és néprajzi kutatásokon kivül az ifjúság számára honismereti táborokat szervez, melyeknek a honismeretre való nevelés mellett gyakorlati eredményei is vannak, hiszen minden alkalommal egy-egy közeli műemlék állagának megőrzése is szerepelt az eddig lezajlott tizenhárom tábor programjában.
A legkedvesebb díj
Dukrét Géza az erdon.ro-nak elmondta: bár számtalan elismeréssel és emlékplakettel jutalmazták már eddig is, melyek közül a magyarországiak talán rangosabbak a Kun Kocsárd-díjnál, mégis ennek örül a legjobban, ez a legkedvesebb számára, mert Erdélyhez, illetve a Partiumhoz kötödik. Azt bizonyítja, hogy a PBMET az egyik legjobban működő szervezet Romániában, amit különben a számtalan rendezvény is fémjelez. Fontos azonban, hogy a könyvkiadáson vagy táborszervezésen túl tanácsadás is szerepel a palettán, neki köszönhető például az, hogy sok templom vagy leromlott állagú műemlék felújításakor nem végeztek kontármunkát.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon-ro

Konferencia az örmény múltról
Az örmény múlt és hagyomány Erdélyben témával Nemzetközi Történészkonferenciát tartott csütörtökön az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gyergyószentmiklósi fiókja a helyi Pro Art Galériában.
A rendezvény délelőtti részében Öze Sándor egyetemi docens, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára Nagy Sándor kapuján belül és kívül; illetve örmény és magyar kép formálódása a keresztény Európában, a középkorban és kora újkorban témakörökben tartott előadást; Bálintné Kovács Júlia, az Erdélyi Örmény Gyökerek kolozsvári munkatársa a csicsókeresztúri Torma családról értekezett, míg Kovács Bálint, a Lipcsei Egyetem tudományos munkatársa az erdélyi örmények vallási társulatainak alapításáról beszélt.
Garda Dezső történész, a konferencia szervezője Erkölcs és tisztesség a gyergyószentmiklósi örmény közösségben című előadásában azt hangsúlyozta, hogy a magyar értékek gyarapodását a gyergyói székelység és örménység szimbiózisában látja, a konferenciának pedig közösségmegtartó és öntudaterősítő szerepet szánt. Balázs Katalin újságíró Örményélet – a gyergyóiak visszaemlékezésében című előadásában azok után a történetek után kutatott, amelyek szájhagyomány szerint napjainkban is élnek a gyergyószentmiklósi örmények emlékeiben.
Többek közt a Csíky család egyik leszármazottját faggatva derítette ki, hogy a család úgy tudja, Mária-Terézia adott nekik nemesi rangot és őseik Moldvából vándoroltak át Gyergyóba. De Balázs Katalin egyebeket is kiderített, többek között azt, hogy az örmény családokban „az aszszony viselte a kalapot”, vagyis a család gazdasági ügyleteit a nők bonyolították.
A konferencia délutáni részében Örmény nyomon Gyergyószentmiklós címmel a gyergyószentmiklósi örménység múltjáról nézhettek meg egy dokumentumfilmet az érdeklődők, illetve részt vehettek B. Garda Dezső történész A törvénykező örmény közösség című háromkötetes könyvének a bemutatóján.
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

Bíró Donát emlékére
Kedden, május 25-én elhunyt Bíró Donát tanár, helytörténész, a szászrégeni magyarság meghatározó, közismert személyisége, akinek több várostörténeti és a környékről szóló monográfiája, tanulmánya, cikke jelent meg. Mindig a háttérben maradt, úgy kutatta a múltat, hogy a jövőnek szóló példát szolgált ezáltal azoknak, akik olvasták írásait. Tanárként több nemzedéket nevelt fel.
Bíró Donát 1930. május 9-én született a Hargita megyei Csíkmadarason. Elemi iskolába szülőfalujában járt, majd Csíkszeredában érettségizett. 1954-ben államvizsgázott a kolozsvári Bolyai Egyetem történelem fakultásán, melynek elvégzése után megkezdte didaktikai pályafutását Szászrégenben, a magyar tannyelvű Tanítóképzőben, a 2-es számú líceumban, valamint a szintén helybéli 5-ös számú általános iskolában. Nyugdíjazása után is tovább dolgozott, mivel Szászrégenben hiányoztak a szakképzett tanárok, így történelmet, gazdaságtant és filozófiát tanított a város két középiskolájában. Szabadidejében elszánt – s talán legfontosabb – kutatója Szászrégen múltjának, foglalkozott tehát helytörténettel, etnográfiával. Kutatásai számtalan kötetet, illetve helytörténeti és etnográfiai tanulmányt eredményeztek. Ezek nyomtatásban is megjelentek, valamint a különböző hazai és külföldi folyóiratokban, például Művelődés, Szászrégen és Vidéke, Népújság stb.
Fontos kitüntetéseket és díjakat is kapott, mint pl. 1992-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságtól (III. díj), szintén harmadik díjat a budapesti Néprajzi Múzeumtól 1992-ben és negyedik díjat 1997-ben. A szászrégeni helyi tanács is értékelte helytörténeti tevékenységét, és a helyi kultúra és irodalom terén elért eredményeiért 2004-ben oklevéllel tüntette ki. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége hosszú pedagógusi pályafutása során elért eredményei elismeréseként az Ezüst Gyopár Díjat adományozta neki. Román nyelven is közölte helytörténeti tanulmányait a municípiumi könyvtár égisze alatt megjelent Reghinul cultural című kötetben. Didaktikai és helytörténeti kutatómunkája mellett énekkari tevékenységet is folytatott. Tagja az erdélyi EMKE- nek, az EME-nek, valamint a zürichi Ungarisch Historischer Verein Zürich-nek. A helyi Szászrégen és Vidéke című lapban sorozatban jelentek meg cikkei, tanulmányai Erdély fejedelmeiről, például: Báthory Istvánról, Báthory Zsigmondról, Bethlen Gáborról, Bethlen Istvánról, Rákóczi Györgyről, valamint a Szászrégen környéki helységekről, mint Abafája, Beresztelke, Holtmaros, Nagyfülpös, Dedrádszéplak, Marosfelfalu, vagy nemzetünk történelmének fontosabb eseményeiről, mint: a nándorfehérvári diadalról, a mohácsi csatáról, a kuruc mozgalomról, az 1848-49-es szabadságharcról, Szent István királyunkról, Mátyás királyról, az erdélyi székelyekről és szászokról – áll a Demeter Judit által összeállított életrajzban.
Temetése ma 14 órától lesz a magyarrégeni kápolnából. Nyugodjék békében!
Nagy András, Szászrégen polgármestere
Népújság (Marosvásárhely)