Megújul a számos történelmi esemény helyszínéül szolgáló kolozsvári Redut épülete
Restaurálják a számos jelentős történelmi eseménynek otthon adó kolozsvári Redut épületét. A felújítás ideje alatt nem látogatható az ingatlanban székelő Erdélyi Néprajzi Múzeum állandó kiállítása.
Három évig tartó nagyszabású felújítási és állagmegőrzési munkálatok kezdődtek a napokban az Erdélyi Néprajzi Múzeum kolozsvári székhelyén, a beavatkozás idejére nem látogatható a közgyűjtemény. A Redutként emlegetett belvárosi műemlék épület restaurálását a benne székelő kulturális intézményt fenntartó Kolozs Megyei Tanács finanszírozza.
„A kivitelezőnek három év áll a rendelkezésére az épület felújítására. Ebben az évben a munkálatok 16 százalékát, jövőre 58, majd a hátralévő 26 százalékot 2019-ben kell befejezni” – ismertette a beruházás menetét Vákár István, a megyei önkormányzat alelnöke, projektfelelős. Rámutatott, a munkálatok során az Unió (Memorandumului) utcai épület homlokzata és tetőszerkezete újul meg, a projekt költségvetése 800 ezer lej.
Vákár István emlékeztetett, hogy a megyei tanács márciusban fogadta el a felújítást elrendelő tanácsi határozatot. „Örvendünk, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor már a tényleges munkálatok is elkezdődhettek, annak érdekében, hogy megszépüljön az egyik legjelentősebb történelmi műemlékünk” – fogalmazott az RMDSZ-es politikus.
Alin Tişe tanácselnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a munkálatok során igyekeznek a legkorszerűbb műszaki és minőségi elvárásoknak megfelelni, így biztosítva az optimális feltételeket a közgyűjtemény számára.
A beavatkozás szükségességére egy tavalyi műszaki felmérés mutatott rá, a felújítás befejeztével belső munkálatokra – szigetelés, padlócsere stb. -, illetve az udvar rendbetételére is sor kerül, ígérte. A felújítás idejére az állandó kiállítás zárva tart, holnapján az intézmény vezetősége a Törökvágásnál található skanzenbe, a Romulus Vuia Néprajzi Parkba hívja látogatóit, mely szerda-vasárnap 10 és 18 óra között tart nyitva.
A Redut Kolozsvár egyik legjelentősebb műemlék épülete, nevét a 19. században kapta, ez a francia vigadó, táncterem jelentésű redoute-ból származik. A reprezentatív nagyterem ugyanis a városi elit báljainak legrangosabb színhelye volt. Ma is látható homlokzata 1798-ra, egy átépítés után készült el, a téli mulatságokra szánt „Redoute-szála” 1808-ban lett kész.
A díszes, két emelet magasságú karzatos bálterem akár ezer befogadására is alkalmas volt, számos történelmi és kulturális esemény színhelyeként szolgált. 1848. május 30-án itt mondták ki Magyarország és Erdély egyesítését, de 1894 májusában itt zajlott az erdélyi románság politikai vezetői ellen indított Memorandum-per.
Országgyűlési helyszín is volt, de 1859-ben itt tartotta alakuló ülését az Erdélyi Múzeum-Egyesület, majd 1885-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. 1846 novemberében és 1879 márciusában Liszt Ferenc koncertjére került sor az épületben, mely 1874-ben Szathmáry Papp Károly festménykiállításának adott otthont. 1897 januárjában a Lumière-fívérek találmányát, a „kinematográfot” mutatták be a teremben.
1925-ben a városi tanács kiadta a hadseregnek, mely tiszti kaszinót létesített benne. 1958-tól az Erdélyi Néprajzi Múzeum több mint 50 ezer darabos gyűjteményének ad otthont. Az épület ismertetőjegye a tetőzetre épített kis torony. Itt helyezték el az 1843-ban lebontott Monostori-kapu óráját, mely korábban a Szent Mihály-templom lélekharangja volt. A kincses város legrégebbi óráját 65 év hallgatás után 2015-ben hozták ismét működésbe. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere #2.# (Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára)
A Groza-kormány „kirakatintézményeként” emlegetett Bolyai Tudományegyetem alapító oklevelét már eleve úgy fogalmazták meg, hogy abban kódolva benne volt: a román történelmi pártok, a román kormány bármit megtehetett azért, hogy a magyar egyetem működését ellehetetlenítse, akadályozza, majd magát az intézményt is felszámolja. Constantin Daicoviciu, a dák-római kontinuitás apostola, 1945-ben a román egyetem dékánja a magyar tárgyalóküldöttség javaslataira nyíltan kijelentette: „az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Kolozsvárra való visszatérése politikai és nemzeti szükségesség”, „két egyetem párhuzamos működése teljes lehetetlenség”.
1945. december elején Bukarestben tárgyalt a kolozsvári magyar egyetem vezetősége. Jóváhagyták az egyetem elnevezését: „Universitatea Bolyai din Cluj – Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem”. Ekkor hozhattak elvi döntést arról, hogy a magyar állampolgárságú egyetemi tanárokat szerződtetik, részben rendeződött az egyetemi könyvtár sorsa is. Az 1945. december 17-ei egyetemi tanácsülésen elhatározták, hogy az egyetem megsegítése érdekében országos gyűjtést rendeznek az egyházak és a Magyar Népi Szövetség – MNSZ – segítségével. Megalakult a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesülete. Öthavi késéssel, 1946. február 11-én megkezdődött a Bolyai Tudományegyetem első tanéve: több mint kétezer romániai magyar diák iratkozott be. Dr. Csőgör Lajos rektor a tanévkezdéskor – olvasható a Sajtóbeszámoló a Bolyai Tudományegyetem első tanévének megnyitásáról című újságcikkben – beismerte: „csak azért kezdjük meg az oktatást, hogy az egyetemi ifjúság ne szenvedjen több időveszteséget.” Majd hozzáfűzte: „Kolozsváron a természettudományi fakultás hat intézete még ma sincs elhelyezve. Arról a hat intézetről van szó, amelynek tudományos anyagát jórészt az Erdélyi Múzeum Egyesület tárai alkotják. A Bolyai Egyetem vezetőségének az volt az elgondolása, hogy ezeket az intézményeket közösen használjuk az I. Ferdinánd-egyetemmel… Sajnos, az egyetem vezetőségének felfogása miatt ezt nem lehetett megvalósítani. A második példa Marosvásárhely, ahol a katonaiskola épületei közül csak egy épület helyreállításához foghattak hozzá anyagiak hiányában, és emiatt kilenc klinika két épületben van elhelyezve tarthatatlan körülmények között.” (A Szentgyörgy utcai Régi Kórház és a marosvásárhelyiek által ún. volt Hadapródiskolának nevezett épület közelében álló Újkórház épületéről beszélt dr. Csőgör Lajos rektor.) Az önfeladás úján elindult Magyar Népi Szövetség 1946-tól kezdőden – úgymond – „levette a kezét a Bolyai Tudományegyetemről”. Ez derül ki a brassói gyűlésük határozataiból. Beszámoló az MNSZ százas intézőbizottságának 1946. március 18–20. napján tartott értekezletről című, az MNSZ Intézőbizottsága kiadásában 1946-ban, Kolozsváron megjelent dokumentumból: az oktatással kapcsolatos elvárások megfogalmazásánál meg sem említik a Bolyai Egyetemet. Az MNSZ 1946. június 28–30-a között Székelyudvarhelyen megtartott kongresszusának határozatai között még egy mondatnyi utalás sincs a Bolyai Egyetemre. 1947-ben a Román Kommunista Párt legfelső vezetése új magyarságpolitikát hirdetett meg. A romániai magyarság további sorsát is nagymértékben meghatározta Luka László/Vasile Luca 1947. május 22-i, a kolozsvári Igazságban megjelent „politikai oroszlánordítása”: „az elvtelen magyar egység jegyében” a romániai magyarság politikai vezetését az általános tisztogatás megkezdésére szólította fel. A tisztogatás már előtte megkezdődött: 1947. március 25-ről 26-ra virradó éjszaka – több magyar kolozsvári értelmiségivel együtt – elhurcolták a Bolyai Tudományegyetem megteremtésében meghatározó szerepet vállaló Venczel Józsefet, a statisztika professzorát, szociológust. Piteşti-re internálták őket. Bírósági ítélet, határozat nélkül százas nagyságrendű – e sorok írójának százegy személyt sikerült azonosítania – magyar értelmiségit internáltak a szamosújvári börtönbe. Köztük volt az érmihályfalvi csoport koncepciós perében – 31 személyt ítéltek el – halálra ítélt, 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán, az Érmellék „Messiása”, de Puskás Lajos, a kolozsvári tízes szervezet megteremtője, Sepsiszentgyörgy népszerű biológusának, közírójának az édesapja, nagy tekintélyű lelkészek, tanárok. Az internáltak között volt Oriold Béla, a kolozsvári jogi kar helyettes tanársegédje is. A Kolozsváron megjelenő Igazság 1947. június 6-i számában olvasható: „Tegnap tartotta második ülését a miniszterközi bizottság, amelynek feladata az egyetemi oktatásban tervezett változásokat és tisztogatásokat végrehajtani. A megbeszélésekről annyit közöltek, hogy elhatározták az egyetemek tanári karának purifikálását. El fogják távolítani a felsőfokú oktatásból mindazokat, akik az utóbbi évtizedekben antidemokratikus politikát űztek, és ennél fogva nem alkalmasak arra, hogy az ifjúságot a mai idők szellemében neveljék.” Jóformán meg sem száradt a nyomdafesték az Igazság lapjain, ugyanannak a napilapnak az 1947. június 16-i számában durva támadást indítottak a nagy műveltségű, nagy tudású jogtörténész Bónis György professzor ellen. Lefasisztázták! „Az egyetemi purifikációs bizottság figyelmébe. Mit tanít a Bolyai Egyetemen a marxizmusról Hóman Bálint volt házi embere, Bónis »professzor úr«?” A Magyar Népi Szövetség lapjában, a Világosságban 1947. június 27-én az irodalomtörténész György Lajosra zúdítottak össztüzet: „Tisztogatást a Bolyai Egyetemen is! György Lajos dr. akadályozza a magyar diákság demokratikus nevelését, és szívesebben látná Maniu uralma alatt az egyetem megszűnését, mint demokráciánk megerősödését.” György Lajos nemcsak egyetemi tanár volt, hanem az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács (Státus) világi elnöke is. A támadás Márton Áron erdélyi római katolikus püspök ellen is irányult, aki 1947. július 7-i körlevelében arra utasította egyházmegyéje minden papját, hogy tartózkodjon a Magyar Népi Szövetséggel való további együttműködéstől, ha tag, lépjen ki az MNSZ-ből. Ugyanakkor 1947. június 28-ai keltezéssel tiltakozó levelet küldött Ştefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszternek. Megjelent dr. György Lajos nyilatkozata is. Márton Áron körlevelét – a püspök ellen folyó sajtókampány részeként – a marosvásárhelyi Szabad Szó 1947. augusztus 22-i száma is ismertette.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bernády György, a református főgondnok
500 éves a reformáció
Mindannyiunk számára ismert tény, hogy Marosvásárhely korszerűsítése, mai képének kialakítása, a vidéki település urbanizált központtá tétele a 20. század eleji mozgalmas időszakban következett be, azokban a boldog békeidőkben, ami a városlakók tudatában elválaszthatatlan Bernády György nevétől.
Bernády György 1864. április 10-én Bethlenben született, gyógyszerész családból származott. Családjával együtt gyerekkorában költöztek Marosvásárhelyre. Édesapja, Bernády Dániel megvásárolta a főtéri Aranyszarvas gyógyszertárat. Bernády György a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, majd Kolozsváron, végül Budapesten folytatta tanulmányait. Előbb gyógyszerészdoktori címet szerzett, majd az állam- és jogtudományok karon is ledoktorált. Tanulmányai után patikus lett. Ezután hamarosan országgyűlési képviselőként kapcsolódott be a közéletbe, 1890-ben törvényhatósági tag, 1900-ban pedig rendőrfőkapitányi pozíciót töltött be. Szakmai pályája egyfajta családi hagyomány folytatása volt. A gyógyszerészi hivatás mellett édesapjától örökölte a közélet iránti érdeklődést és elkötelezettséget is. Ifjúkorában számos alkalommal figyelemmel kísérte azokat a közösségi karitatív tevékenységeket, melyekben édesapja aktívan részt vett. A közügyekben való korai jelenléte miatt egyáltalán nem volt meglepő az, hogy 1902-ben polgármesterré választották. Első ízben 1913-ig volt polgármester, majd utána öt évig főispáni tisztnek örvendhetett. 1919 januárjában a város román közigazgatás alá került, aminek eredményeképpen a közintézményekből eltávolították a magyar tisztviselők zömét. Bernády György az 1918 és 1919 közötti időszakot Budapesten töltötte egyrészt jogtanácsosként, másrészt a későbbi karrierjének építésén fáradozva. 1920-ban tűnt fel ismét Marosvásárhelyen, részt vállalva az Országos Magyar Párt tevékenységéből. 1926–1929 között pártpolitikai egyezség alapján ismét őt választották polgármesterré. Ez alatt az időszak alatt saját bevallása szerint is legnagyobb megvalósítása a város hiteleinek, pénzügyi helyzetének rendezése volt. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője lett. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból, és megalapította a Polgári Demokratikus Blokkot, így pár évig ellenzéki oldalt képviselt. 1933-ban lépett vissza az Országos Magyar Pártba, és itt folytatta munkáját haláláig. Saját nemzete, nemzetisége érdekében mindvégig hűségesen ügyködött, viszont az ebben az időszakban végzett tevékenysége már nem hozott látványos újításokat, így a marosvásárhelyiek többnyire az első polgármesterségének idejére emlékeznek.
Bernády György polgármesteri székének elfoglalása után megnövekedett Marosvásárhely lélekszáma, rendeződtek a város pénzügyei, és elkezdődtek azok a korszerűsítések, építkezések, amelyeket a marosvásárhelyiek ma is előszeretettel elevenítenek fel akár a városi ünnepségek nyilvános diskurzusaiban, akár napilapok hasábjain, akár a helytörténeti olvasmányaik során. Mindezzel a tevékenységével a polgármester európai rangra emelte a települést.
Az intézmények létrejöttével elkezdődtek a kulturális események is, így 1909-ben Bernády György közbenjárása révén felcsendült az első szimfonikus hangverseny, 1910-ben pedig megtartották a város saját filharmonikus zenekarának első koncertjét, melyet sok más követett. 1913-ban a Kultúrpalota orgonáját felavató hangversenyt tartottak, itt és ekkor kezdte el működését a mozi is. Egyre több színházi előadás került megrendezésre, ugyanakkor a sportélet is felvirágzott. A 19. század második felében létrejött egyletek és társulatok élete fellendült, és Bernády György dinamikus szervezőmunkájának köszönhetően újabbak jöttek létre. Amellett, hogy ezek a társulatok a korábbi városi kultúra részei is voltak, a polgármester vélhetően a társasági, közösségi életben látta a fellendülés, a kispolgári mentalitás megváltoztatásának lehetőségét, így próbálta demokratikus szellemiségét terjeszteni, és a város polgárságának különböző társadalmi rétegeit egymáshoz közelíteni. Az 1902 és 1912 közötti időszak sajtóanyagának egy részéből az derül ki, hogy Bernády György tagja, de legtöbbször hosszabb-rövidebb ideig elnöke is volt a Székely Társaságnak, a helyi verseny- és úrlovas szövetkezetnek, az önkéntes tűzoltóegyletnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Társaskörnek és a Szépítő Egyletnek, melyeket ő maga alapított, a Dalkörnek, a Kaszinónak, mely ebben az időszakban a helyi intelligencia, az úri körök exkluzív klubjának számított, illetve a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholynak. Mindezek mellett iskolaszéki elnök volt és a Székely Játékgyár és Faipari Részvénytársaság elnöke. A városi polgárság egységét hivatottak biztosítani a rendszeresen megszervezett társas vacsorák is, amelyeken bárki részt vehetett és bármiről érdeklődhetett a városvezetéssel kapcsolatban. Bernády György polgármestersége előtt is volt példa ilyen jellegű összejövetelekre, de azok leginkább zárt elit körökben történtek. Az egyesületi és közösségi élet fellendítésével a polgármester megteremtette azt a horizontot, amelyen belül lehetségessé vált az ismerkedés és a közös élet. Célja a település lakóinak egységesítése volt, közös értékrend kialakítása, mely által az identitás erősíthető.
Mindenképp kiemelendő Bernády György iskola- és egyháztámogató tevékenysége, mely szintén az egységes közösségi mentalitás kialakításának jegyében történt. Református családban nevelkedve már gyerekkorától kezdve közel állt hozzá az egyház erkölcsi, szellemi értékrendje. Marosvásárhelyre költözésük után a Református Kollégium padjaiban tanult, ahol ugyancsak a hit megtartó erejének fontosságát ültették el benne. Amikor 70. születésnapja alkalmából köszöntő ünnepséget szerveztek neki, Nagy Endre igazgató – a kollégium elöljárósága és tanári kara nevében – így fogalmazta meg a kezdetet: „A lélek munkája több mint félszázaddal ezelőtt, 1878 szeptember 3-án vette kezdetét, amikor Őméltósága, mint V.-ik középosztályos tanuló, két fivérével egyszerre kollégiumunk kötelékébe lépett. Két közép és két bölcselmi osztály elvégzése után, 1882 junius 30-án lépett ki a kollégium kötelékéből, utolsó intelemként fogadva lelkébe az akkori igazgatótanár, néhai Horváth Gáspár búcsuszavait: »Választott pályátokon erélyesen, kötelességeitekről meg nem feledkezve törjetek elő s használjátok a reátok bizott talentumokat.« A 18 éves ifju lelkében a predestináció gondolatával megtisztult hittel, törhetetlen faj és nemzet szeretettel, Istentől gazdagon juttatott talentumokkal lépett az életbe”.
Hithű református ember lévén, valóban kötelességének tekintette az egyház és a kollégium ügyeiben való foglalatosságot. 1896 novemberéig a református egyház kerületi gondnoka volt, majd 1904 októberében a marosvásárhelyi egyházközség képviseleti közgyűlésén főgondnokká választották meg. Rendszeres tevékenysége jól nyomon követhető a fennmaradt írásos dokumentumokban, melyek a Református Egyházkerületi Levéltárban lelhetők fel Évrendezett iratok cím alatt, illetve itt őrzik az egyháztanácsi jegyzőkönyveket és az elöljárósági gyűlések jegyzőkönyveit is, melyekben az egyházközség mindennapi teendőiről szóló megbeszélések olvashatók. Bernády György 1921-ig töltötte be ezt a szerepet, majd a Református Kollégium gondnoka lett. 1925-től kezdődően, szintén az egyházmegye közgyűlésén született döntés értelmében a kollégium örökös tiszteletbeli főgondnokává nevezték ki, ezt a küldetését odaadással teljesítette késő öregkoráig. Néhai Keresztes Gyula építészmérnök, a kollégium egykori diákja így emlékezett vissza személyes találkozásukra: „a kollégiumban – mint főgondnok – többször volt benn az iskolában, s beszélgettünk, ugye mindig kérdezte, hogy hogy vagy, mint vagy, mit tanultok. Személyesen is. (…) mindig olyan nagy valakinek láttam, és az is volt, mert az iskolában is, mikor megjelent, mindenki tisztelettel volt vele szemben. Tanároktól elkezdve diákokig mindenki. (…) Mikor jött végig a folyosón például, akkor kiálltunk, tisztelegtünk, köszöntöttük. Hát, öreg úrnak néztük már ugye akkor mint diákok”. Tehát a szervezőmunka mellett Bernády György fontosnak tartotta a személyes találkozást is a kollégium diákjaival, tanáraival. Korábban említett 70. születésnapi ünnepségén Nagy Endre igazgató a következő megnevezéssel illeti: „a romániai összmagyarság és az erdélyi református egyházkerület egyik reprezentánsa, mint Marosvásárhely város ügyeiben ismételten tevékeny vezető és a mi kollégiumunk főgondnoka”.
Az egyházzal és kollégiummal való szoros kötelékének jeleként halálakor az iskola dísztermében ravatalozták fel. Az 1938. október 23-án megjelent Reggeli Újság így ír erről: „Bernády György dr. mindenkor tanujelét adta a fiatalság iránti szeretetének és áldozatkészségének. Ezért vonult vissza minden közéleti funkciótól, egyedül a Kollégium főgondnokságát tartotta meg és élete végéig hatványozott odaadással töltötte azt be. Ezért kivánkozott utolsó elvárásával még egyszer a Kollégium disztermébe, amelynek ujból való felépitésében oroszlánrésze volt. Az elhunyt ravatalát a diszteremben állitották fel már szombaton este s annak őrségét a Kollégium tanulóifjusága szolgáltatta. Idezarándokolt a város népe vasárnap és hétfőn s dacára az ólomsulyu esőnek, kicsinynek bizonyult a diszterem a temetésen résztvevő nagyközönség számára”.
Azt, hogy az egység, a közös értékrend kialakításáért tett munkája nem volt hiábavaló, bizonyítja a tény, hogy ravatalánál ugyanúgy megjelentek a polgári és katonai előkelőségek, mint a különböző felekezetű egyházak és iskolák képviselői, az iskolák tantestületei és diákjai, az egyesületek, társulatok elöljárói, illetve városlakók sokasága: „Ezután esernyő erdők alatt megindult a többszáz főből álló temetési menet a református sírkertig, ahol Bernády György dr elhunyt felejthetetlen leánya Györgyike mellett fog pihenni a feltámadásig. A harangok minden felekezet templomában zugtak, az üzletek lehuzták redőnyeiket, amig a kiséret beérkezett a református temetőbe. Itt sem volt bucsubeszéd és a cigányok sem adhatták a felajánlott kiséretet száztagu zenekarral »valamennyiünk apjá«-nak, mint mondották”.
Bernády György tehát amellett, hogy szívós tettrekészségének köszönhetően Marosvásárhelyből modern, az akkori nyugati elvárásoknak is megfelelő várost alakított, mélyen ragaszkodott azokhoz az egyházi hagyományokhoz, melyek határozott, gerinces felnőttet nevelnek a diákból, és melyek az embercsoportból közösséget kovácsolnak. György Veress Imola / Népújság (Marosvásárhely)

Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)

Haynald Lajos, a kimagasló főpásztor, bíboros és híres botanikus
A 165 éve – 1852. augusztus 15-én – püspökké szentelt tudós Haynald Lajos erdélyi római katolikus püspökről, kalocsai érsekről, bíborosról és botanikusról emlékeztek meg a napokban rangos konferencia keretében Kolozsváron az Erdélyi Múzuem-Egyesület természettudományi szakosztálya, valamint a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesség szervezésében. A rendezvénynek, amelyet Kékedy László nyugalmazott egyetemi tanár, szakosztályi elnök nyitott meg, a Római Katolikus Nőszövetség díszterme adott otthont. A megnyitó után négy előadás hangzott el.
Dr. Bauer Norbert, a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum Növénytárának főmuzeológusa a főpap sokoldalú tudományos munkásságát fejtette ki, amely nemcsak egyházi- és nevelésügyi, hanem művészeti, irodalmi, zenei, festészeti és kegyeleti célokat is szolgált. Ugyanakkor számon tartjuk a magyar botanika jeles művelői és támogatói között is. Nemzetközi cserék, gyűjteményvásárlások és saját gyűjtései révén létrehozta a 19. század egyik legnagyobb, méltán világhírű magánherbáriumát, amelyet később gazdag botanikai szakkönyvtárával együtt a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyott. Haynaldról növényeket neveztek el és a korabeli sajtó „igen szenvedélyes botanikusként” jellemezte: majdnem romantikus szenvedéllyel viszonyult a természethez, ami már gyermekkorában megmutatkozott. Az előadó kiemelte a főpap 12 éven át erdélyi püspökként töltött időszakának flórakutatását. Gyulafehérvári évei alatt az ifjúság természetrajzi neveléséről is gondoskodott, papneveldéjében a kispapok részére kirándulásokat szervezett, meteorológiai megfigyeléshez pedig műszereket biztosított, igyekezve felkelteni érdeklődésüket a természet és a természettudományok iránt. Ráébredt, hogy az erdélyi táj növényvilága akkor szinte teljesen ismeretlen volt, fehér folt a növénytani szakirodalomban. Többek között gyűjtött a Tordai-hasadékban is, ugyanakkor bőkezűen támogatta az Erdélyben dolgozó botanikusok munkáját. Római szolgálata idején Haynald botanikai érdeklődésére nagy hatással volt a mediterrán növényvilág megismerése. Bejárta Itáliát, Franciaországot, Németországot, Ausztriát, az Alpok magasabb hegyeit, utazásai során megismerhette szinte egész Európa flóráját. Kalocsai érsekként csillagászati obszervatóriumot építtetett, Európa-szerte híres érseki kertet létesített, amely botanikai kutatóhelyként is működött. Mindmáig felbecsülhetetlen értékű a Haynald-könyvtár Kalocsán.
Kovács Sándor főesperes-plébános Haynald Lajos egyházi életútjáról értekezett. Bemutatta a főpap gyermek- és ifjúkorát, papi és főpásztori szolgálatának fontosabb állomásait, eseményeit. Erdélyi szolgálatával kapcsolatban elmondta, hogy miután Scitovszky János hercegprímás püspökké szentelte Esztergomban, 1852. augusztus 31-én érkezett meg Gyulafehérvárra. Az idős Kovács Miklós püspök október 15-én bekövetkezett halálától lett az egyházmegye teljes jogú ordináriusa. Haynald életében az erdélyi évek jelentették lelkipásztori munkássága csúcsát, amelynek eredményeként a csupán 35 évesen kinevezett, fiatal püspök egy évtized alatt egész Erdélyben közkedvelt, sőt országszerte ismert és Rómában is elismert főpap lett. Többször bejárta egyházmegyéjét, szónoki tehetségét maximálisan kiaknázta. Feljegyezték, hogy 1853-ban egy bérmakörútja alkalmával 37 nap alatt mintegy 53 beszédet mondott. Szolgálatának érdekes epizódja volt az erdélyi püspökség érseki rangra emelésének kísérlete, ezt a kérését azonban végül sem Bécsben, sem Rómában nem támogatták. Tevékenyen részt vett a Magyarország és Erdély unióját, egyesülését célzó küzdelmekben. A legnagyobb körültekintéssel és apostoli buzgósággal kormányozta nagy kiterjedésű egyházmegyéjét és minden idejét annak helyreállítására szentelte. Több helyen alapított plébániát, jelentősen támogatta templomok építését, az iskolák és plébániaépületek felszerelését. Bőkezű alapítóként példát adott a nyugdíjalapok, jótékonysági egyesületek, iskolák, kórházak megteremtésében. 1863-ban megalapította a gyulafehérvári kórházat, amelyet az irgalmas nővérek vezetésére bízott. Szerette volna felújíttatni a székesegyházat is, de mivel a szükséges pénzt nem tudta előteremteni, meg kellett elégednie a külső és belső falak legszükségesebb kijavításával. Megteremtette a tanítói és kántortanítói nyugdíjintézet alapját, jelentős összeget tett a káptalani és a vallásalapba. Állandó alapítvánnyal javította a szegényebb alsó papság és a kántortanítók kevés fizetését. Sokat adományozott elemi iskoláknak és gimnáziumoknak. Haynald Lajos felelősségének tudatában átérezte a nőnevelés fontosságát is: látva azt, hogy az ateizmus társadalomromboló hatásának csak a nők keresztényi és vallásos nevelése tudott gátat vetni, egyházmegyéjében is rengeteget áldozott erre a célra. Haynald a bécsi udvar neheztelésével nem törődve kitartóan harcolt Erdély alkotmányos jogaiért. A püspöknek a magyar országgyűlésen, az erdélyi guberniumi üléseken és politikai tanácskozásokon számos alkalommal megnyilvánuló, határozott fellépése 1861–1863 között egyre mélyebb konfliktusokat eredményezett a bécsi kormánnyal, és végül Ferenc József osztrák császár és – akkor még megkoronázatlan – magyar király személyes kívánságára, 1863. december 31-én lemondásához vezetett. A hosszú, kínos egyeztetés a száműzött püspök sorsáról mégis a karrier további emelkedéséhez vezetett. IX. Pius pápa címzetes karthágói érsekké nevezte ki, majd Rómába hívta, ahol 1865 júniusában a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának nagy felelősséggel járó tanácsosa lett. Fodor György / Szabadság (Kolozsvár)

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Intézményépítés a tudományos kutatásban
A Magyar Tudomány Ünnepének rendezvényein belül, hosszabb szünet után szervezték meg pénteken Nagyváradon a Partiumi Magyar Tudomány Napja 2017 című előadássorozatot, jeles meghívottakkal. Az eseménynek a Partiumi Keresztény Egyetem új épülete biztosított helyet.
„Nem tudok olyan tudóst, akinek ne lenne mély hite. A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak” – idézett Einsteinnek a Princetoni Egyetemen, 1939-ben elhangzott beszédéből dr. Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora a pénteki, Intézményépítés és nemzeti összetartozás a Kárpát-medencei magyar tudományos kutatásban című előadássorozat megnyitóján, az egyetem új épületének aulájában. A megismerésnek nincs határa, s ha ez így van, a tudományos gondolkodásnak nem szabad megelégednie a „milyen?” és „hogyan néz ki?” kérdésekkel, fontos feltenni a „miért olyan, amilyen?” és „miért nem más?” kérdéseket is – hangzott el, majd a rektor köszöntötte a debreceni és hazai meghívottakat és résztvevőket.
A közelmúltról
Dr. Fleisz János, a Sapientia Varadiensis Alapítvány elnöke a hosszabb idő után ismét megszervezett rendezvény múltjára tekintett vissza. Bár Váradnak nagyon jelentős múltja van a tudományos élet területén, számos egyházi és világi személy járult hozzá ehhez, mégis, a rendezvény szempontjából a közelmúlt történései lényegesek, mondta el az alapítvány elnöke, aki a későbbiekben kitért az 1990 utáni tudományos szerveződésekre, sikerekre és sikertelenségekre. Egyebek mellett szó esett az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagyváradi fiókszervezetének megalakulásáról, a Sapientia Varadiensis Alapítványról, melynek közreműködésével megemlékezés-sorozatot szerveztek Károly József Irenaeus kanonok, tudós tanár tiszteletére. Az első alkalommal 2000-ben megszervezett Magyar Tudomány Napja Nagyváradon rendezvény hat év után elmaradt, később a Festum Varadinum ülésszakon belül zajló rendezvények vették át a helyét. Rangos esemény volt, amikor 2011-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nagyváradon tartotta meg első kihelyezett ülését. További rendezvényekről szólva dr. Fleisz János megjegyezte: fontos, hogy több évtizedes elnyomás után sikerült helyi erőket mozgósítva újra kibontakoztatni Nagyvárad tudományos életét – sajnos egy hosszabb időszakon keresztül a rendezvények csak alkalmanként lettek megszervezve.
Új kezdet
Két éve szereztek tudomást a Partiumi Területi Kutatások Intézetének indulásáról, s az első partiumi konferencián felvetették: eljött az ideje új megközelítésben megszervezni a tudományos ülésszakot. Örvendetes, hogy széleskörű közösségi összefogással sikerült „összekötni a múltat a jövővel”.
Dr. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Területi Kutatások Intézetének alapító igazgatója nyitóbeszédében köszönetet mondott dr. Pálfi Józsefnek és dr. Fleisz Jánosnak azért, hogy ilyen kiváló partnerségre adtak lehetőséget. Később említést tett a Magyar Tudomány Ünnepén belül az intézet által szervezett rendezvényekről, melyek 2014-ben indultak, s melyeket igyekeztek évről évre megszervezni, tavaly óta Partiumi Regionális Tudományos Konferencia címmel. A későbbiek során a jelenlévők néma főhajtással emlékeztek mindazokra a hazai és debreceni egyetemi tanárokra, akiknek az érdeme, hogy létrejött a konferencia, s akik már nincsenek közöttünk.
Sokan lépnek be
A megnyitó beszédeket plenáris előadások követték. Morvai Tünde, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának titkára bemutatkozását követően többek között arról szólt: a külső köztestületi tagok fele erdélyi magyar tudósokból áll, s Nagyváradról a legtöbb köztestületi tag a műszaki tudományosság területéről „érkezett”, ezt követik a filozófiai és történelemtudományi szakok képviselői. Erdélyből folyamatosan lépnek be fiatalok, Nagyváradról 97 köztestületi taggal bővült a MTA tagjainak száma, hangzott el. Egyre nagyobb az igény a csoportos pályázatokra, a régiókon belüli, határon átnyúló tudományos kutatásokra, fontos teret hagyni a Kárpát-medencei szakmai együttműködésnek, s ilyen értelemben is fontos az informális kapcsolatok kiépítése a tudományos ülésszakok alkalmából.
Előadások
A későbbiekben dr. Páles Zsolt akadémikus, az MTA Debreceni Területi Bizottságának alelnöke a Debreceni Akadémiai Bizottság székházáról, tevékenységeiről tartott előadást, dr. Pusztai Gábor tudományos titkár a DAB díjairól, határon átnyúló kapcsolatairól, kiállításairól szólt. Dr. Sipos Gábor akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, majd dr. Péntek János akadémikus, az MTA Kolozsvári akadémiai bizottságának alelnöke szólalt fel. A szünet után tanácskozással, majd szekciókon belül, szakelőadásokkal folytatódott a rendezvény. Neumann Andrea / erdon.ro

Dánielisz Endre lépteinek nyomában
Kedden este a PKE új épületének dísztermében vetítették le a Lépteim nyomában című, Dánielisz Endre helytörténészről és Arany-kutatóról idén szeptemberben forgatott életpálya-filmet.
Az érdeklődőket Villányi Zoltán rendező-operatőr köszöntötte, kiemelve azt: a 92. életévében járó Dánielisz Endre ragaszkodott ahhoz, hogy a hétfői nagyszalontai bemutató után a váradin is jelen legyen. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Református Egyházkerület az a két intézmény, amelyeknek a megbízásából elkészítették a filmet, kolléganője, Lakatos Balla Tünde volt a szerkesztő-forgatókönyvíró és Cseke Péter az asszisztens. Igazából maga a forgatás körülbelül egy hétig tartott, melyből 2-3 nap volt az intenzív interjúkészítési időszak. Sikerült megismerni egy rendkívül gazdag életművet, életpályát, és a gyermekkorától követték végig a Tanár úr életét egészen a jelenkorig, mondhatni a „fiatalkoráig”, hiszen tiszteletreméltó kora ellenére szerencsére még mindig nagyon aktív, tele van energiával, nehezen lehet lépést tartani vele. A filmnek ugyanakkor van még egy alkotója, Szathmári Klára magyarvistai lelkipásztor, aki a család rokona, és sok jó tanáccsal segített. Villányi Zoltán felidézte: 1992 óta ismerik egymást Dánielisz Endrével, hiszen akkor indult a Duna Televízió, és mint Arany-kutatót és helytörténészt már akkoriban megkeresték, azóta folyamatosan szerepel a különféle riportokban, tehát nem voltak idegenek egymásnak. Amúgy a mostani, A Magyar Református Egyház elmúlt száz éve életinterjúk tükrében című projekt keretében a Tanár urat kérték fel arra, javasoljon egy stábot, amely forgathat nála több napon keresztül, és nagyon kedvesen rájuk gondolt.
Érdekesség
A film érdekessége, hogy nincs narráció, mert úgy vélték, a főszereplő ízes beszédét, gazdag szókincsét nem tudták volna überelni. Ugyanakkor valamilyen szinten irodalomtörténeti jelentőségű, mert ők voltak az utolsók, aki az annak idején Dánielisz Endre által 1956-ban megálmodott Arany-múzeumot úgy tudták dokumentálni, ahogy több mint 60 éven keresztül fogadta a látogatókat, hiszen az Arany-év alkalmából a Magyar Kormány jelentős támogatást szánt a korszerűsítésre, és kívül-belül elkezdődött a felújítás.
Lakatos Balla Tünde megjegyezte: aki ismeri Dánielisz Endrét, tudja róla, hogy egy polihisztor, rengeteg dologgal foglalkozik, így az volt a gond, hogy egy félórába kellett kilenc évtized történetét belesűríteni, gyömöszölni. Ez sikerült is, meg nem is, hiszen nyolc órányi felvett anyagot kellett megszerkeszteni, melyből aztán a vágás után lett másfél, majd egy óra, és így tovább, például a szekuritátés fejezet közös megegyezéssel kimaradt.
Dánielisz Endre felelevenített néhány jelentősebb mozzanatot az életéből. „Az életem szép volt, sokat dolgoztam, amit bizonyít az is, hogy 62 könyvnek vagyok a szerzője, illetve írtam én is ezekbe” – fogalmazott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Tizenegy fiatal kutató a tudomány emberközpontúságáért
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 16. Fóruma megnyitóját november 24-én, pénteken tartják a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Bitay Enikő EME-főtitkár elmondta, hasonlóan a múlt év sikeres rendezvényéhez, idén is a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértek fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Bemutatjuk röviden az Erdélyi Múzeum-Egyesület idei tudománynapi előadásai megtartására felkért fiatal kutatókat és előadásuk témáját.
1. Mara Gyöngyvér (biológus, egyetemi docens, Sapientia EMTE, Csíkszeredai Kar, Biomérnöki Tanszék; a BBTE Biológia-Geológia Karán ökológusként diplomázott 1998-ban): Növény-baktérium kapcsolat: alkalmazott mikrobiológiai kutatások
A rizoszféra komplex közösségeknek ad életteret, magában foglalva a növények gyökerét, talajbaktériumokat és gombákat, fonálférgeket és gyűrűsférgeket, valamint ízeltlábúakat. A növények a gyökérzónában szimbiotikus vagy lazább kapcsolatokat alakítanak ki a rizoszféra-baktériumokkal. A növény-baktérium kapcsolat sok előnyt hordozhat mindkét fél számára. A rizoszféra-baktériumok serkenthetik a növényi növekedést, és szereppel bírnak a fitopatogének elleni védekezésben. Ezeket növényinövekedés-serkentő (PGP) baktériumoknak nevezzük. A PGP-baktériumok igen jelentős potenciált jelentenek a fenntartható mezőgazdaság számára. A PGP-baktériumok izolálásától a különböző hatású biopreparátum-javaslatok megfogalmazásáig végeztünk kutatásokat a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karán. Több baktériumfaj esetében is először bizonyítottuk a növényinövekedés- serkentő hatást.
2. Szacsvai Kinga (fizikus-kutató, BBTE, Környezettudomány és Környezetmérnöki Kar, Constantin Cosma Radon laboratórium, Kolozsvár): A beltéri radon kutatás jelenlegi helyzete Romániában
A Világegészségügyi Szervezet szerint (WHO, 2009) az ember életidejének legnagyobb részét, kb.80%-át zárt térben tölti, ezért a zárt légtér állapotának megismerése elengedhetetlen. A belső tér egyik ismert eleme a radon, egy természetes eredetű radioaktív gáz, melyet érzékszerveinkkel nem észlelünk, de ennek ellenére mindenütt jelen van. A radon az egyik leginkább megfigyelt, beltéri szennyező anyag, amely tüdőrákot okoz.  Az új Euratom alapbiztonsági irányelvben szereplő radon követelményei magukban foglalják a beltéri radonaktivitás-koncentrációra vonatkozó nemzeti referenciaszint létrehozását munkahelyeken és középületeken ≤ 300 Bq/m3. A dolgozat fő célja az éves átlagos beltéri radonaktivitás-koncentráció jelenlegi romániai eredményeinek bemutatása és a – mintegy 7000 radonmérésen alapuló – előzetes romániai beltéri radontérkép ismertetése. Az előzetes kutatási eredmények azt mutatják, hogy a vizsgált házak mintegy 17%-ában a radonaktivitás-koncentráció meghaladja a 300 Bq/m3 ajánlott szintjét, amelyet az Európai Bizottság a 2013/59/Euratom tanácsi irányelv alapján javasol.
3. Balog Adalbert (professzor, Sapientia EMTE, Kertészmérnöki Tanszék; egyetemi tanulmányait a BBTE-n kezdte, 1993-ban biológiát tanult, majd 1998-ban mesteri fokozatott szerzett ugyanitt ökológiából): Versenyben a terített asztalért
Az élővilágban a fajok folyamatosan ádáz harcot vívnak egymással a fennmaradásért. Egy gabonatábla, mindegy, ki ültette, számtalan gombának, ízeltlábúnak nyújt táplálékforrást, és csak sokadik helyen élelem az embernek. Az emberen kívül számtalan faj a mezőgazdasági kultúrákból akarja biztosítani a fennmaradását, a folyamatos versengés ezért elkerülhetetlen. Jelenleg bolygónkon a növénytermesztés által megtermelt javaknak hozzávetőleg 40%-a a kártevők tápláléka lesz. Hogyan próbáljuk ezt mi, emberek megakadályozni, és hogyan próbálják az egyes rovarfajok a folyamatos technológiai fejlődés ellenére (újabb peszticidek, GMO) biztosítani a túlélésüket – ezekre a kérdésekre keresi a választ az előadás.
4. Mezei Tibor-László (patológus kutatóorvos, egyetemi adjunktus, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem): A rosszindulatú tüdődaganatok korszerű diagnózisa, a személyre szabott kezelés irányába tett első lépések.
A tudomány különböző területein használt módszerek rohamos fejlődése és ezek hozzáférhetőségének növekedése, elkerülhetetlen változásokat eredményezett számos szakterületen. Ez alól az orvostudomány sem kivétel, amelyben a változások közvetlen haszonélvezője a különböző okok miatt orvoshoz forduló páciens. Az igen szerteágazó orvosi szakágak közül talán a patológia az a szakterület, amely a legtöbbet profitált ezen változásokból. Ugyanakkor, természeténél fogva, egy időben maradtak meg benne egymás mellett a tradicionális (szabad szemmel és mikroszkóp alatt) és az újabbnak számító (molekuláris) vizsgáló módszerek. A molekuláris medicina hajnalán a változások arra kényszerítik a patológust, hogy bizonyos elváltozásokat átértékeljen, és olyan vizsgálati eredményekkel egészítse ki a hagyományos kórszövettani diagnózist, amelyek befolyásolják, vagy adott esetben meghatározzák, a további kezelési stratégiát. Ez kiváltképp érvényes a daganatos megbetegedésekre, elsősorban a rosszindulatú daganatokra. Az előadásban az egyik leggyakoribb és halálozási mutatók vonatkozásában egyik legsúlyosabb betegség, a tüdőrák példáján keresztül szándékszik érzékeltetni a folyamatot, ahogyan a vizsgáló módszerek kifinomulása és a felhalmozott ismeretanyag átalakítják és még inkább emberközpontú tudománnyá teszik a patológiát.
5. Nagy Bálint Zsolt (egyetemi docens, BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézet, Kolozsvár): Piacok vagy emberek? A pénzügyi viselkedéstan néhány nyitott kérdéséről
A hagyományos, főáramlatú közgazdaságtan emberképe a minden körülmények között racionális, önérdekkövető döntéshozón alapult. A legfontosabb elméletek ebből vezették le a társadalmi összjólét maximalizását is, valamint azt, hogy a nagy kiterjedésű gazdasági-pénzügyi rendszerekben létrejövő egyensúly egzakt matematikai modellezésével az egyéni szempontok javarészt mellőzhetőek. Az elmúlt évtizedekben kibontakozó alternatív elméletek, elsősorban a pénzügyi viselkedéstan, amelynek idén immár a harmadik képviselője, Richard Thaler is közgazdasági Nobel-emlékéremben részesült, megkérdőjelezik az említett kereteket, és ismét az egyéni pszichológiához fordulnak a félreárazás, a pénzügyibuborék-képződés, a kockázatkeresés és más titokzatos pénzügyi jelenségek magyarázatául. Nem céljuk lándzsát törni valamely irányzat mellett, csupán néhány gondolatébresztő kérdést feltenni.
6. András Szilárd (matematikus, egyetemi docens, BBTE): Nemzetközi trendek és erdélyi valóság a matematikaoktatásban
Az utóbbi néhány évtizedben több „tanügyi reform” zajlott le Romániában. Ezzel párhuzamosan Európában is komoly változások történtek az oktatás területén. Ezeket a változásokat próbálják néhány didaktikai elmélet szempontjából összehasonlítani szigorúan a matematikatanításra vonatkoztatva. Ehhez az ATD-szempontrendszert (Yves Chevallard: Antropological Theory of the Didactics), a didaktikai szituációk elméletét (Guy Brousseau: Theory of Didactical Situations), a Van Hiele-típusú keretrendszereket, az Alan Schoenfield-féle TRU-rendszert (Teaching for Robust Understanding), illetve a Vienner Schlomo és David Tall által kidolgozott fogalomképzet-megközelítést fogják használni.
7. Márton Lőrinc (Sapientia EMTE, Marosvásárhelyi Kar, Villamosmérnöki Tanszék):Számítógépes hálózaton kommunikáló robotirányítási rendszerek
Távvezérelt robotirányítási rendszereket akkor alkalmazhatunk, ha a robot a kitűzött feladatot az emberi felhasználó számára veszélyes, vagy a felhasználó által nem elérhető környezetben kell, hogy elvégezze. A felhasználó a robotra szerelt érzékelőkből kinyert adatok és videóinformáció alapján irányítja a robotot. Amennyiben jelentős a robot és a felhasználó közötti fizikai távolság, a kommunikációt számítógépes hálózaton keresztül valósíthatjuk meg. A robot és a felhasználó közötti kommunikációs csatornákban az adatátvitel minősége (pl. a kommunikációs késleltetés vagy az adatcsomagok elvesztésének gyakorisága) befolyásolja a robotirányítási jellemzőket (elérhető pozicionálási pontosság, a beavatkozás gyorsasága).
A kutatói munka során olyan adatforgalmi szabályozót dolgoztak ki, amely biztosítja az adatátvitel jó minőségét a hálózaton kialakított robotirányítási rendszer időkritikus csatornáin, változó minőségű kommunikációs körülmények között is. Az algoritmus tervezéséhez több-kritériumú optimalizálási technikákat alkalmaztak. A kidolgozott módszer stabilitását sztochasztikus sorelmélet segítségével vizsgálták. A megvalósított adatforgalmi szabályozó hatékonyságát mérésekkel is igazolták.
8. Varga P. Ildikó (egyetemi adjunktus, BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet, Kolozsvár):„Finnország egyik leglelkesebb diplomatája itt több mint 50 éven keresztül.” Vikár Béla szerepe a magyar−finn kapcsolatokban
Finnország idén ünnepli függetlenségének százéves évfordulóját. Az előadás a magyar-finn kapcsolatokat tekinti át a XIX. századtól 1937-ig, a személyes kapcsolatoktól az államközi szerződés megkötéséig. A kapcsolatok előmozdításában Vikár Béla (1859−1945) központi szerepet játszott. Vikár nevét leginkább a Kalevala fordítójaként ismerjük, de lapszerkesztőként és irodalomszervezőként is figyelmet érdemel. Különösen szerkesztői tevékenységét jellemezte a finn kultúra, Finnország politikai helyzete iránti érdeklődés. A cenzúra, a finnek jogai az orosz cári birodalomban vagy a nők helyzete Finnországban és Magyarországon egyaránt megjelennek a Vikár szerkesztette lapokban. Az előadás arra kíván rámutatni, hogy bár a személyes kapcsolatok mozgatórugója egyértelműen a nyelvrokonság volt, ez valójában csak apropóul szolgált egy sokrétű, sokoldalú, egymást modellként állító viszony- és kapcsolatrendszer megteremtéséhez és fenntartásához.
9. Vremir Mátyás (tudományos kutató, EME, Kolozsvár): Az erdélyi felső-kréta korú gerinces fauna újraértékelése a legújabb kutatások tükrében
Az erdélyi késő-kréta korú gerinces faunát nem sikerül helyesen értelmeznünk pont azért, mert – a leletek sokaságától eltekintve − fossziliáink többsége rendkívül hiányos. Miért is fontos ennek a régen kihalt, eltűnt és tőlünk elszakadt faunának az értelmezése? Éppen azért, mert hirtelen kihalt. Ez egy rétegtanilag és időben rendkívül hosszú evolúciós periódus alkonyát jellemzi. Európa ilyen szempontból sötét folt, ellentétben a nagyon gazdag és rendkívül terjedelmesen feltárt észak-amerikai, dél-amerikai, illetve ázsiai földrészekkel. A szegényes információk dacára, az európai (spanyol, francia, olasz, holland, magyar és erdélyi) leletek arról tanúskodnak, hogy egy felszabdalt szigetvilág különös és endemikus faunájával állunk szemben a kréta-korszak végén. Az erdélyi sziget kitűnik abban is, hogy aberráns elváltozások (pl. nanizmus, gigantizmus, stb.) mutatkoznak a legkülönfélébb állatcsoportoknál. A legújabb feltárások eredményei arra engednek következtetni, hogy a nyugat-európai paleontológiai sémára épült kép meglehetősen bizonytalan. Teljes csontvázak, rendkívüli asszociációk, új korhatározások, korszerű geotektonikai és ősföldrajzi értelmezések teljesen más fényt vetítenek Erdélyre és az akkori erdélyi szigetre a dinoszauruszok kihalásának utolsó felvonásában.
10. Szász Anikó (tudományos kutató, EME, Kolozsvár: A kolozsvári református egyházközség gazdálkodása a 17. század második felében
Az unitárius vallású Kolozsváron a református egyházközség Báthory Gábor fejedelem támogatásával 1609-ben jött létre. Fejlődését a 17.század folyamán a református fejedelmek anyagi és politikai támogatásának köszönhette. Az alapításkor, illetve később elnyert ingatlanok (templomok, iskolaépületek, lelkészek és tanárok házai) illetve jövedelmek, valamint bizonyos politikai intézkedések lehetővé tették, hogy rövid idő alatt az Erdélyi Fejedelemség egyik legnépesebb és legjelentősebb református egyházközsége legyen. Vagyonát a levéltári források alapján vizsgálva arra a megállapításra jutottak, hogy a vármegye tehetősebb, középnemesi földbirtokosainak rétegéhez tartozott.
11. Lakatos-Balla Attila (gyűjteményvezető, Nagyváradi Római Katolikus Püspökség): Gyűjtemény- és múzeumszervezés a Nagyváradi római katolikus egyházmegyében
Az előadás felvázolja, hogy a nagyváradi egyházmegye 2013 óta működő közgyűjteményi osztálya milyen erőfeszítéseket tett az egykor nagy hírű, ám az utóbbi évtizedekben többször is megtépázott és sokáig gazdátlan egyházművészeti gyűjteményeinek rendezése érdekében. Ennek aktualitását az adná, hogy éppen a konferenciával egy időben kezdődik el a nagyváradi római katolikus püspöki palota műemléki felújítása és közösségi térré, többek között múzeumi terekké való átalakítása. Az előadás ennek terveit is röviden ismerteti. Szabadság (Kolozsvár)

Seregszemlén az erdélyi magyar kutatók és kutatások
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. Az EME különböző szakosztályainak és fiókszervezeteinek tudományos ülésszakára eltérő időpontokban kerül sor, így tulajdonképpen egész november úgymond a tudományoké, sőt: a jog-, közgazdaság- és társadalomtudomány szakosztály október végén tartotta, a művészettörténet szekció pedig december 9-én tartja előadásait. Idén a megnyitót november 24-én, 9 órai kezdettel tartják a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.
A rendezvényről Bitay Enikő, az EME főtitkára számolt be a Szabadságnak.
– Hagyományunkká vált, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s az egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg.
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 rendezvényével járult hozzá az egyesület központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához.
– Nagyon gazdag a rendezvény, ha csak a számos és változatos programot is nézzük. Mit lehet röviden elmondani ezekről?
– A rendezvények változatos képet mutatnak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében, van közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudomány-népszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. Tíz rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlott, illetve lesz megtartva (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Érmindszent, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy).
Emléküléseket többnyire a fiókegyesületek szerveztek/szerveznek. A gyergyószentmiklósi fiókegyesület Történész konferencia a Szent László emlékév tiszteletére címmel nemzetközi fórumot szervezett, a csíkszeredai fiókegyesület tudományos konferenciát tartott Szent László király erdélyi, székelyföldi kultusza tematikában. A Zilah, Szilágysomlyó és vidéke fiókegyesület Érdmindszenten Ady Endre 140. születésnapja tiszteletére szervez emlékkonferenciát „Engem az én falum vár…” címmel, itt előadások hangzanak el, majd emléktáblát lepleznek le.
Az előző évek adatai szerint, több mint félezer érdeklődőt szólít meg a rendezvény, a múlt évben összesen 324 szerző 215 munkáját mutatták be.
– Mi a témája az idei tudománynapnak?
– A Magyar Tudományos Akadémia javaslatát figyelembe véve az Emberközpontú tudomány idén a téma, igyekszik közelebb vinni a tudomány az érdeklődökhöz, betekintést nyújtani a tudományos élet mindennapjaiba, a legújabb kutatási eredményeket közérthetően bemutatni, s mindemellett terjeszteni a tudományos értékeket. Rendezvényünk fővédnöke hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László akadémikus. Az akadémiát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke fogja képviselni.
– Fiatal kutatók is lesznek az előadók között?
– Hasonlóan a múlt év sikeres rendezvényéhez, idén is a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Így tizenegy kutatási témába és ezek eredményeibe láthattunk bele, melyek tükrözik a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket.
Tizenegy fiatal kutató, tizenegy tudományterületről, különböző intézmények képviseletében tizenegy előadásában mutatja be legújabb kutatási eredményeit, illetve ezek hasznosulását. Betekintést kapunk a biológus kutató által tanulmányozott növény-baktérium kapcsolatába, a fizikus kutató a beltéri radon kutatás jelenlegi romániai helyzetét taglalja, a biológus-agrár-kutató által a mezőgazdasági kultúrák védelméről hallhatunk beszámolót. A rosszindulatú daganatok korszerű diagnózisáról és kezeléséről értekezik a patológus, közgazdász szakértő pedig a pénzügyi viselkedéstan nyitott kérdéseiről szól. A matematika oktatás modern elméleteit tekinti át a felkért előadó. A mérnökkutató a robotirányitási rendszerekről értekezik, az irodalomtörténész pedig Vikár Bélának a magyar-finn kapcsolatok szerepéről tart előadást. A paleontológus kutató a dinoszaurusz korának utolsó felvonását mutatja be a legújabb erdélyi kutatások fényében. A történészkutató a kolozsvári református egyházközség 17. századi gazdálkodásáról, a muzeológus pedig a nagyváradi Római Katolikus Püspökség alakuló egyházművészeti gyűjteményeiről beszél.
A tudománynapi rendezvény keretében is sor került a gr. Mikó Imre-emléklapok átadására, a jelentős oktatói és kutatási tevékenységek elismeréseként, illetve a tudományos szakosztályok és kiadványaiban vállalt szakmai tevékenységekért. A központi rendezvény ünnepi hangulatához egy kiskoncert is hozzájárul, az echo by Visszhang oktett lép fel. A rendezvény az EME székházában folytatódik állófogadással, kötetlen beszélgetéssel.
– A kétnapos rendezvény másnapján már a szakosztályok szervezik az előadásokat?
– Szombaton, november 25-én további hat rendezvény zajlik párhuzamosan, különböző helyszíneken Kolozsvárt, más-más szakterületeket felölelően, a szakosztályok szervezésében. A Nyelvészeti, irodalom-, színház- és zenetudományi kutatások a jövő emberéért tematika a diszciplínák sokfélesége és az intézmények találkozója jegyében zajlik, újdonsága a zenetudományi blokk, amelyet László Ferenc zenetudós születése 80. évfordulója alkalmából szerveznek. A történelem szekció előadásai az idei év történelmi szempontból két kiemelkedő eseményére, az 500 éves reformációra és 150 éves kiegyezésre emlékeznek: Reformáció Erdélyben — történészek és egyháztörténészek világítanak rá többek között az erdélyi szerzetesrendek és a reformáció kapcsolatára, a reformációnak az erdélyi könyvkultúrára és a könyvhasználatra, gondolkodás-, művelődés- és iskolatörténetre kifejtett hatására, illetve más, a reformáció vonzáskörébe tartozó kérdésre; Az osztrák-magyar kiegyezés a szimbolikus politika tükrében — a politikatörténeti kézikönyvek lapjairól jól ismert esemény és a kiegyezéssel kezdődő korszak újragondolását tűzi ki célul olyan esettanulmányok segítségével, amelyek középpontjában ezúttal a szimbolikus kérdések állnak. Az Erdélyi Természettudományi Konferencia keretében hagyományosan a biológia, fizika, földtudományok, kémia és környezettudományok szekciókban tartanak előadásokat, illetve poszterbemutatókat. Az Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztály Kolozsvári fiókjának tudományos rendezvényén előadások hangzanak el változatos témakörben, amelyek aktuális egészségügyi, kezelési, etikai és közegészségügyi problémákat vetnek fel. A XVIII. Műszaki Tudományos Ülésszak nemzetközi fórumán idén is jelentős intézményközi projektek, együttműködések eredményeit ismerhetjük meg. Nyolc egyetemről, négy kutatóintézetből összesen negyvenkét szerző huszonkét előadását mutatja be. A rendezvény keretében a Jenei Dezső emléklap átadása ünnepélyes keretet biztosít az erdélyi magyar műszaki tudományosságért kifejtett tevékenység elismerésére. Az Emberközpontú elméleti és alkalmazott agrártudomány című rendezvény célja pedig szakmai fórum biztosítása, amely keretében a magyar ajkú hazai és külföldi, pályakezdő és tapasztalt szakemberei az agrártudomány aktuális kérdéseit, a jövőbeni kihívásokat és javaslatokat fogalmazhatnak meg ezek megelőzésére, megoldására.
Mindegyik rendezvény fontos számunkra, jellemzői a szakmaiság, a korszerű tudományos eredmények bemutatása, megvitatása, a tudomány értékeinek terjesztése s mindemellett a tudományos közösségépítés.
Az EME kiadványaiból is lehet tájékozódni az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról. Az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom-, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, valamint a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reál tudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják. A természettudományi előadások közlésre javasolt tanulmányai pedig a Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica folyóiratban lesznek terjesztve. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Az emberközpontú tudományt ünneplik, népszerűsítik a hét végén Kolozsváron
A magyar tudományt ünnepli a hétvégén az erdélyi tudományos élet, amelynek központi rendezvénye plenáris előadásokkal, tudománynépszerűsítő rendezvényekkel és emlékkonferenciával várja pénteken és szombaton az érdeklődőket Kolozsváron.
A Magyar tudomány napja Erdélyben című konferencia központi rendezvényét a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) ünnepi rendezvénysorozatához kapcsolódva tartja az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 tudományos rendezvényt szervez. Sipos Gábor történész, az EME elnöke a Krónikának elmondta, a több helyszínen zajló seregszemlén minden tudományág képviselteti magát, a rendezvénysorozatba többek közt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia egyetem kutatóintézetei, múzeumok, valamint az EME kutatóintézete is bekapcsolódik. Az ülésszakon többek közt a nyelvészet, irodalom, néprajz, zenetudomány, történelem, természettudományok, műszaki és agrártudomány köréből hangzanak el előadások.
„Arra összpontosítottunk, hogy a fiatal kutatók hangsúlyosan jelen legyenek, hogy a tudomány utánpótlását bizonyítsuk a nagyközönség előtt. A plenáris előadássorozat, amellett, hogy szakmai színvonalú, igyekszik közönségbarát, tudománynépszerűsítő jellegű lenni” – fogalmazott az elnök. Kifejtette, az ünnep tulajdonképpen egész novemberben tart, az Akadémia 18 éve kezdeményezte, hogy november 3-án kezdődjék az egy hónapig tartó rendezvénysorozat, annak emlékére, hogy 1825-ben Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ezen a napon ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és ezzel lehetővé tette az Akadémia létrehozását.
„Az EME 2002-től saját születésnapjához, vagyis november 23-hoz igazítja a tudomány ünnepét, de tulajdonképpen egész hónapban szervezünk rendezvényeket. Az egyesület marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi fiókszervezete a múlt hétvégén, a gyergyószentmiklósi és csíkszeredai fiókegyesületek pedig már korábban tartottak előadásokat az ünnep apropóján” – mondta el Sipos Gábor.
Kérdésünkre azt is kifejtette, hogy az MTA kezdeményezésére minden évben más-más, egységes mottót adnak az ünnepnek, hiszen a magyar tudomány is egységes: idén az Akadémia döntéshozói az Emberközpontú tudomány jelszót választották.
Nagyon jó ez a mottó, hiszen minden tudományág emberközpontú. Szomorú lenne, ha bármelyik is elfeledkezne az emberről, az egyénről, hiszen a tudománynak az egész emberi közösséget kell szolgálnia.
A társadalom általában érdeklődik a tudományos eredmények iránt, ha azt érthető módon, de a tudományos igazságokat is megtartva elmondja valaki. Egy táblányi matematikai képletet nem mindenki ért, csak az, aki ezzel foglalkozik, de ha az eredményeket szóban elmagyarázzák, akkor kiderülhet, hogy nagyonis érdekesek a közönség számára” – fogalmazott az EME elnöke. Az erdélyi eseménysorozat fővédnöke Lovász László, az MTA elnöke, a rendezvények bárki számára nyitottak, a teljes program a www.eme.ro/mtne honlapon található. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Emberközpontúság a mai magyar tudományosság célkeresztjében
Kolozsváron zajlik a Magyar Tudomány Napja Erdélyben fórum
A Protestáns Teológiai Intézet felújított dísztermében nyitották meg tegnap délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) szervezésében és Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke fővédnöksége alatt, a tizenhatodik alkalommal megrendezett A Magyar Tudomány Erdélyben fórumot. A rendezvénysorozatot, konferenciák és tudománynépszerűsítő előadások formájában, Erdély-szerte tizenhat akció előzte meg Kolozsváron, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Érmindszenten és Sepsiszentgyörgyön. A résztvevők hazai és anyaországi neves tudósok, kutatók vagy fiatal szakemberek, akik közösen vallják a rendezvény idei mottójául választott emberközpontú tudomány értékei terjesztésének fontosságát, és a kétoldali szakmai kapcsolatok ápolásának nélkülözhetetlenségét. A tegnapi megnyitót plenáris előadások követték, ma pedig több helyszínen szekcióülések zajlanak.
A megnyitón Sipos Gábor EME-elnök a rendezvény mottójával (Emberközpontú tudomány) összhangban álló plenáris előadásokra hívta fel a figyelmet, amelyek nem annyira a szakemberekhez, hanem az érdeklődőkhöz szólnak. Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke hasonló észrevételt fogalmazott meg, arra emlékeztetve, hogy 1825. november 3-án ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak évi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és 2003 óta törvényes előírás a magyar tudomány napjaként megünnepelni, amihez az EME 2002-ben csatlakozott.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Simon Edina konzul köszöntötte a fórumot, kiemelve, hogy „a tudomány megismerhető, rólunk szól”, és társadalmi támogatottságát időnként az elért eredmények felmutatásával kell viszonoznia. A közösség felelőssége pedig abban áll, hogy miként hasznosítja a tudományos értékeket. Dávid László a Sapientia EMTE rektora azt hangsúlyozta, hogy intézménye jó tudású, elkötelezett magyar egyetemi közösséget termelt ki, sok fiatal tehetséget volt képes itthon tartani. Markó Bálint a BBTE rektorhelyettese elmondta: a diákok számára fontos munkájuk eredményeinek ismertetése és elismerése. Csoma Botond képviselő Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, aki a politikai szempontból zavarosnak ígérkező jövő év kapcsán egy százfős lista kidolgozását és közzétételét említette meg. A lista azok névsorát tartalmazná, akik romániai magyar irodalmárokként, művészekként, sportolókként, társadalom- és az egzakt tudományok művelőiként életművűkkel tagadhatatlanul hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Őrségváltásra is sor került: nyugalomba vonulása miatt Tarnóczi Mariannt, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken át ápolta az erdélyi tudóskapcsolatokat, virággal és emlékalbummal búcsúztatták, és köszöntötték a helyébe lépő Morvai Tündét.
Bitay Enikő EME-főtitkár ismertette a rendezvénysorozat programját, amelyet a szakmaiság és ismeretterjesztés jellemez. Az összesen 406 szerző 304 előadása utólag kiadványokban is elérhetővé válik. Ezután plenáris előadások hangzottak el az alkalmazott biológiai kutatásokról, a beltéri radonkutatásról és aktuális élelmiszer-előállítási kérdésekről.
A fiatal kutatók és oktatók elismerése a hagyományos gr. Mikó Imre-emlékplakettel az idén a következőknek jutott: Gobesz F. Zsongor (építészet), Szacsvai Kinga (fizika), Mezei Tibor László (orvostudományok). A Visszhang kórus minikoncertje színesített az ünnepséget. Tegnap még nyolc plenáris előadás hangzott el, ma pedig szekcióülésekkel zárul A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 16. fórum. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron komoly irodalmi lehetőségek vannak
Beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel
Szilágyi Márton az ELTE egyetemi tanára, tanszékvezető, az MTA doktora, ismert irodalomtörténész, októbertől a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának vendégtanára. Legújabb kötete a Kalligram Kiadónál jelent meg, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából „Mi vagyok én?” Arany János költészete címmel. A szerző szívesen mesélt a Szabadságnak munkájáról, az újragondolt Arany-képről, a régi szövegek újszerű megközelítéseiről, életművek arcainak megváltozásáról. A beszélgetésből az is kiderül, hogy milyen kincseket rejt Kolozsvár egyetemi könyvtára, és mindez hogyan változtatja meg az Aranyról eddig kialakult képünket. Szilágyi Márton az újraindult Arany János kritikai kiadás résztvevője, amely formabontó jellegével a magyar nyelvterületen megjelent kritikai kiadások megújítója lehet.
– Miben különbözik a kötetben bemutatott Arany-kép az eddig ismert Arany-ábrázolásoktól?
– Több különbség is van, az egyik, hogy részben más szövegekről beszél, mint amiről az Arany-kötetek beszélni szoktak. Például az epikus műveknek a bemutatását egy olyan szöveggel kezdi, amelyet sokáig nem tartottak Arany életművébe tartozónak, ez A dévaványai juhbehajtás című fiatalkori szövege. A másik, ami szokatlan, hogy én viszonylag nagy terjedelemben foglalkoztam Aranynak a közköltészethez való viszonyával, illetve az alkalmi verseivel. Külön figyelmet szenteltem azoknak a töredékeknek, amelyek például az 1850-es évek elején keletkeztek. Ezek nem kész művek, így nem igazán foglalkoznak velük az Arany-monográfiák. Igyekeztem olyan szempontokat találni az életműhöz, amelyek újszerűek, és kölcsönöznek a kötetnek egyfajta egyediséget.
– A kötetben olyan szövegek elemzése is megtalálható, mint például a Toldi, amelyet már számos alkalommal elemeztek. Melyek voltak azok a szempontok, amelyek kapcsán teljesen új irányból közelítette meg Arany művét?
– A Toldi valóban hosszú idő óta kötelező iskolai olvasmány. Meggyőződésem szerint ez a szöveg rendelkezik egy transzcendens horizonttal, és voltaképpen az isteni gondviselésnek a működését írja le. A bűnbeesés, a megbánás és a megbocsájtás ösvényein halad át a főhős. Ez a próbatételes út eljut odáig, hogy teljesül az a vágya, ami a mű elején megfogalmazódik, a gondviselés segítsége többször is nyilvánvalóan megmutatkozik a sorsában. Például amikor az üldözői közül az Isten haragja agyonüt egy hajdút. Itt nem egyszerűen egy szóképről van szó, mert Arany az Isten szót következetesen nagybetűvel írja ebben az esetben, tehát a jelzés teljesen egyértelmű, maga az Isten avatkozik be Toldi sorsába. Ha ebből az irányból gondoljuk végig a Toldit, akkor nagyon sok minden más fénybe kerül.
– A bevezetőben számos bizonytalanság és kétely merül fel önben, hogy valóban újszerű lehet-e ez a kötet, közben pedig végig jelen van a remény is. Bár csak nemrég jelent meg a könyv, az eddigi visszajelzések alapján beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket?
– Talán igen. Olyan részekből áll össze, amelyekből néhány korábban már megjelent és kezdenek beépülni a szakirodalomba. Az említett kétely azt jelenti, hogy az ember soha ne legyen magabiztos, ha valamit elkezd, mert nem biztos, hogy be tudja fejezni. De végül is sikerült, és a könyv megjelenhetett a költő születésének 200. évfordulója apropóján meghirdetett emlékévben. Az Arany-szakirodalom egyrészt hatalmas, másrészt Aranynak is központi szerepe van a magyar irodalmi műveltségben és közgondolkodásban, tehát ilyen esetben jó, ha az ember szerény, és nem akar túlságosan nagyot fogni.
– Az Aranyén túl milyen életműveknek az arca változott meg látványosan az utóbbi években?
– Én alapvetően a 18–19. századi magyar irodalommal foglalkozom, tehát a példáimat is ebből az időszakból hoznám. Ami szerintem a leglátványosabban megváltozott az utóbbi években az Jókai. Az ő esetében az utóbbi időszakban olyan konferenciák, tanulmánykötetek, és különálló tanulmányok jelentek meg, amelyek szinte teljesen átrajzolták a nagy mesemondóról, az öntudatlan és naiv elbeszélőről kialakult képet. Ezek még nem álltak össze nagy értelmezésekké, bár van néhány kísérlet rá. Hasonló impulzust kapott például a Petőfi-kutatás is. Kerényi Ferenc Petőfi könyve rendkívül jelentős mű, és teljesen átrajzolja a Petőfiről eddig gondoltakat, és össze is foglalja azokat az eredményeket, amelyek az utóbbi évtizedekben születtek. Nekem megadatott a lehetőség, hogy 2014-ben szerkeszthettem egy Petőfiről szóló tanulmánykötetet, ez hosszú idő óta az első tanulmánykötet volt, és ebben is nagyon sok izgalmas értekezés látott napvilágot. Voltaképpen egy olyan szerző van, akiről kellene hogy legyen valami újdonság, ez pedig Vörösmarty. Itt szintén nagyon izgalmas kérdések vetődhetnek fel, de ez a folyamat épp csak elindult.
– Ön az Arany János kritikai kiadás résztvevője, amelyben sajtó alá rendez egy kötetet. Mit vár az újraindult kritikai kiadástól?
– Azt mondhatná az ember, hogy minek egy új kritikai kiadás, amikor már létezik egy. Ennek ellenére úgy vélem, azért fontos egy új kritikai kiadás, mert még mindig nincs rend az Arany János-életműben. Az 1950-es években elinduló kritikai kiadás első hat kötete, amely Arany költői műveit tartalmazza, és amelyet Voinovich Géza rendezett sajtó alá, még tisztességes jegyzetekkel sincs ellátva, ugyanis Voinovich már idős volt, éppen ezért talán sietnie kellett a munkával. Ha valaki szeretne segítséget kapni egy Arany elbeszélő költeménynek vagy egy lírai versnek a megértéséhez, akkor ezt a kritikai kiadástól nem kapja meg. Azóta előbukkantak új szövegek, például az előbb emlegetett A dévaványai juhbehajtás nem szerepel a kritikai kiadásban. Még idén is jelent meg kiadatlan Arany-szöveg az egyik irodalmi szakfolyóiratban, amely egy fiatalkori prédikációja. Bizonytalan az életműnek a kronológiája is. Ezek mind olyan tényezők, amelyek indokolják azt, hogy készüljön egy új kritikai kiadás, amelyik végre rendet tesz az időrend, a szövegek pontossága, a jegyzetek és egyáltalán a szakirodalmi beágyazottság szempontjából az Arany-kutatásban. Olyan egész kötetnyi terjedelmű szövegek vannak, amelyek kritikai kiadásban eddig még nem jelentek meg, mint például Arany János dalgyűjteményének a kiadása. Élete végén lejegyezte azokat a dallamokat, amelyekre fiatal korából emlékezett. Ezt Kodály Zoltán adta ki, amely nagyon jó kiadvány, csak azóta nagyon sok mindent tudunk a dallamokról is, meg a szövegekről is, amiről ő még nem tudhatott. Az egyik sajtó alá rendező, Csörsz Rumen István olyan módon szeretné ezt megvalósítani, hogy ne csupán a kritikai kiadásban jelenjenek meg ezek a szövegek és dallamok, hanem hogy legyen egy hangzó kritikai kiadás is. Följátssza a zenekarával – mert ő aktív zenész is – ezeket a dallamokat, hogy az is tudja követni, aki esetleg nem tud kottát olvasni. A kritikai kiadásnak ez is egy új lehetősége, ami valóban új értelmet ad ennek a régi műfajnak. Ez egyszerre folytatója és megújítója lehet azoknak a kritikai kiadásoknak, amelyek eddig megjelentek magyar nyelven.
– Hogy érzi magát vendégtanárként Kolozsváron? Milyen érzés, hogy itt mutatják be először az Arany Jánosról írt kötetét?
– Ez számomra nagyon kedves gesztus, mert Arany János ide is tartozik, és nagyon hálás vagyok, hogy az egyetem erre módot adott, hogy a bemutató itt megtörténhet. Azért is különösen fontos Kolozsvár ebből a szempontból, mert éppen mióta itt vagyok vendégtanárként, a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, ami régóta itt van ugyan, de a kutatás eddig nem igazán fedezte fel, és ami szerintem teljesen átrajzolja az Arany Jánosról szóló képet. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tulajdonában volt, egy bekötött kötet, amelybe Arany János az 1856-ban megjelent kisebb költeményei teljes anyagát bemásolta, illetve bemásoltatta. Tehát részben autográf Arany-kéziratokkal van tele, és számos olyan Arany-vers található benne, amelynek korábban nem ismertük a kéziratát. Másfelől pedig Arany másoltatta a tanítványaival a verseket, de azokat is utólag átnézte, és saját kezűleg javította. Ez a kötet azért izgalmas, mert voltaképpen ez az előképe a Kapcsos könyvnek, ahol ugyanúgy egy könyvbe másolta be Arany a verseit, és ez alapján például a kritikai kiadást teljesen más oldalról lehet megközelíteni, hiszen rendelkezünk Arany-kéziratokkal. Ez itt lapult az egyetemi könyvtárban, hogyha nem jövök ki vendégtanárnak, akkor valószínűleg nem is fedezem fel.
– Miért tartja fontosnak Erdélyt és Kolozsvárt szakmailag?
– Itt valami hihetetlen bőségben állnak rendelkezésre olyan kéziratok és régi kiadványok, amelyek a magyar irodalomtörténet számára alapvetőek lehetnek. Az utóbbi időben egyre jobbak a feltételek arra, hogy ezekhez hozzáférhessünk. Attól függően, hogy az ember melyik korszakával foglalkozik az irodalomnak, akár régi magyar irodalommal, akár a 19. század második felével vagy a közbülső századokkal, mindenféleképpen talál olyan kéziratos és akár kiadott, egykori sajtótermékekben megjelent szövegeket, amelyek nélkül nem lehet a folyóiratokat vagy éppen a kéziratokat igazán megérteni. Ezenkívül vannak itt olyan erdélyi kollégák, irodalomtörténészek, akik egyrészt rendkívül fontos munkát végeznek, másrészt pedig a velük való szakmai kapcsolat és konzultáció tágítja az ember ismereteit. Szerintem itt rendkívül komoly lehetőségek vannak. Föl kell fedezni ezeket a lehetőségeket és a későbbiekben kiaknázni. Kénesi Kinga / Szabadság (Kolozsvár)

Megragadta, a jövőnek is átadta a 19. századi Kolozsvárt
Veress Ferenc, a feltaláló, aki világszínvonalon „rajzolt a fénnyel”
Néha megpihen, néha átsiklik rajtuk tekintetünk, de a Kolozsvárról alkotott személyes, belső képünket mindenképpen befolyásolják azok a 19. század második felében és a századfordulón készült, a kincses várost ábrázoló fotók, amelyek manapság ott láthatók kávézók, galériák falain, kirakatok üvegein, felújítás alatt álló épületeket fedő burkolatokon. Jelentős részüket egy kolozsvári polgár, Veress Ferenc fényképezte, aki életének javarészét a „fénnyel való rajzolás” művészetének szentelte. Az új megismerésének lázától hajtva tanult, dolgozott, kutatott, hogy továbbfejlessze a valóság fényképi megörökítésének lehetőségeit. Fotói révén a mai mindennapokban is szembeötlenek az egykori Kolozsvár részletei, felmérhetjük a köztereken, épületeken történt változásokat. Neki köszönhető az is, hogy arcot, alakot köthetünk olyan személyiségek neveihez, akik a mi jelenünket is meghatározó módon alakították.
Veress Ferenc (1832–1916) munkával, kutatással töltött életútja kétségkívül tanúsítja azt, hogy mennyire meghatározhatják egy formálódó szellemű fiatal érdeklődési körét bizonyos benyomások, történések, a sokszor kiszámíthatatlan, váratlan módon szövődő emberi kapcsolatok. Autodidakta módon lett mestere művészetének, kutatója a fotokémiai eljárásoknak, és hangzatos címek és diplomák nélkül is világszínvonalú eredményeket ért el, mivel lelkesedése rendkívüli akaraterővel és munkamorállal társult.
Mindemellett, ha életének fontosabb állomásait végigkövetjük, újra beigazolódik az a tény, hogy a kutatáshoz és fejlesztéshez komoly anyagi források szükségesek, és hogy a nyitott szellemű, értékközpontú mecénások nagymértékben meghatározzák a fejlődést. Megfelelő keretek híján a kutatómunka lendülete mókuskerék-körforgásban rekedhet meg, mérföldkőnek számító megvalósítások érdemtelenül elsikkadnak.
Ilyenképpen történhetett meg az, hogy bár a heliochrómiának, az első direkt színes eljárásnak a továbbfejlesztésében Veress Ferenc érte el a legszámottevőbb eredményeket a 19. században, kísérleteit nem tudta hasznos időben folytatni, mert nem voltak meg hozzá az anyagi keretei
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban 1500 üveglemezt őriznek munkáiból, ezeket digitalizálták, és a 8. Kolozsvári Magyar Napok alkalmából megnyitott időszakos tárlaton legalább háromszáz felvételt ki is állítottak. Kolozsvárról készített felvételeinek néhány érdekesebb tartalmi elemét emeljük ki a továbbiakban, előtérbe helyezve a fényképész-feltaláló úttörő megvalósításait, továbbá Mitu Melinda muzeológusnak, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársának jóvoltából Veress Ferenc digitalizált kolozsvári felvételeiből jó néhányat közzé is teszünk összeállításunkban. Mitu Melindától megtudtuk, például a Rhédey-palota földszintjén működő kávéházban is a múzeum üveglemezeiről készült digitális felvételek láthatók.
Ahogyan az elhivatottság születik
Veress Ferenc 1832. szeptember elsején született Kolozsváron. Apját fiatalon elvesztette, ezt követően családja elég szűkös anyagi körülmények között élt. Tanulóéveiről ellentmondásos adatok vannak; az bizonyos, hogy aranyműves tanoncnak szegődött Budai Károly nagyenyedi műhelyébe. Első fényképezőgépét 18 éves korában, 1850-ben édesanyjától kapta ajándékba, és attól kezdve el is jegyezte magát a „fénnyel való rajzolás” művészetével.
Budai Károly műhelyében olyan egyéniségekkel ismerkedett meg, akik maguk is érdeklődtek a fotózás legújabb vívmányai iránt, mondhatni, hogy az erdélyi fényképezés úttörői voltak; köztük volt például Zeyk Miklós, aki az 1840-es évek elején az elsők között tanulmányozta Erdélyben a daguerrotípiát. A fotózáshoz akkoriban még hozzátartozott a képek előhívási eljárásainak, a megfelelő kémiai folyamatoknak, az anyagok tulajdonságainak alapos ismerete is. Mivel magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom nemigen volt, Veress Ferenc autodidakta módon idegen nyelveket, mindenekelőtt franciát tanult, hogy a szakma publikációit elolvashassa.
Nagyenyeden kötött barátságot a fiatalon elhunyt Kornis Zsigmonddal (1824 k.–1854) is, aki maga is kedvteléssel fényképezett, és anyagi lehetőségei révén fedezni is tudta kettejük vizsgálódásait. A jód-bróm-ezüst eljárással kísérleteztek, és kevéssel Kornis halála előtt már közel álltak a szárazemulziós módszer kidolgozásához, amelyet végül az angol Richard Leach Maddoxnak csak két évtized múlva, 1871-ben sikerült megoldania. A zselatinos szárazlemez használata a nedves kollódiumos eljárást váltotta fel; technikája abban állt, hogy a finomított enyvet (zselatint) kálium-bromiddal és ezüst-nitráttal keverték, amellyel brómezüst zselatinos emulzió jött létre. Ez üveglapra öntve megszáradt és fényérzékenysége folytán alkalmassá vált kép rögzítésre. Nagy előnye volt az, a – nedves kollódiumos eljárással ellentétben – nem kellett azonnal felhasználni, később is érzékeny maradt a felület.
Feltehetőleg Apor Károly közvetítésével került kapcsolatba Veress Ferenc a reformkor vezéregyéniségével, az Erdélyi Múzeum-Egyletet alapító Mikó Imrével, akinek Bécsben vásárolt fényképezőgépével 1855-re elkészítette első albumát, amelyben számos erdélyi, köztük sok kolozsvári lakhellyel is rendelkező személyiséget megörökített. 1853 őszén nyitotta meg Kolozsvár és Erdély első fényképészeti műtermét; Mikóval való barátságának köszönhetően egyre nagyobb számban érkeztek a főúri megrendelők. Az emberek fokozódó érdeklődésétől buzdítva lelkesen fényképezett, forrásértékű portrékat készített az erdélyi országgyűlések, bálok alkalmából a városban összegyűlt notabilitásokról és családtagjaikról, de a társadalomnak más rétegeiből is voltak kliensei. 1855-ben kiadott albumának jövedelméből és Mikó Imre támogatásával ebben az évben eljutott Münchenbe és Párizsba.
A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Lengyel Beatrix a Veress Ferenc fotókerámiáival kapcsolatos tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a kolozsvári fényképész már 1856-ban elkészítette első, jó minőségű életnagyságú fényképnagyítását. 1858-ban nősült, az ismert kolozsvári nyomdatulajdonos leányát, Stein Jozefát vette feleségül. 1858 végéről ismertek első, vizitkártya nagyságú felvételei, 1859 végén közölte első cikkét a fényképezésről. 1859-ben – már száraz eljárással – fotósorozatot készített Kolozsvárról. A Kolozsvár képekben 1859 címmel közzétett albumában a város tereit, utcáit, épületeit fotózta. Kolozsvár különböző részleteinek fényképezésével a későbbiekben sem hagyott fel, megörökített lebontásra ítélt bástyákat, kapukat is. Az ő munkáinak köszönhető, hogy a 19. század végi Kolozsvárt illetően a kortársak elbeszéléseihez, építészeti leírásokhoz konkrét képi emlékeket, forrásértékű felvételeket is társíthatunk.
Veress Ferenc idejekorán felismerte a fényképnek, mint dokumentumnak az értékét, már 1862-ben közzétette ezzel kapcsolatos gondolatait. Nagyon fontosnak tartotta az építészeti emlékek, természeti kincsek, kiemelkedő személyiségek megörökítését. 1861-ben új, műteremmel bővített házat építtetett a Sétatér utcában, amelyet 1868-ban emeletessé bővíttetett. 1865-ben megválasztották az Erdélyi Múzeum hivatásos fényképészének. „Vendégszerető, pezsgő szellemiségű házában, műtermében gyakran fordultak meg nevezetes személyiségek” – írja Lengyel Beatrix.
Szakirodalmi források szerint Veress Ferenc már 1866-tól próbálkozott színes fénykép előállításával. 1867-ben tett párizsi utazása alkalmával megismerkedett Niepce de Saint Victorral (1804–1870), aki sokat foglalkozott a jelenséggel, amelynek során a vegyületek közvetlenül változtak el az eltérő színű fénysugarak hatására. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)