Kolozsvári látogatás
Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.
Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán.
Misszió
Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat.
Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik.
Fogyatkozás és helytállás
De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban.
Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett.
Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető.
Műhely
Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak.
Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit.
Négy nap
Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról.
Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát.
Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég.
Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz.
Pomogáts Béla
Népszava

Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben)
A kolozsvári Keresztény Értelmiségi Kör (KÉKK) Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben) címmel szervez beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatót 2016. június 23-án, csütörtökön 19 órára a Szent Mihály Plébánia hittantermében (Főtér 16. szám). Bemutatott kötetek:
Gábor Csilla (egyetemi tanár, BBTE BTK): Laus et polemia. Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban, Debreceni Egyetemi Kiadó – Egyetemi Műhely Kiadó, Debrecen–Kolozsvár, 2015.
Farmati Anna (egyetemi adjunktus, BBTE BTK): Szeráfi kalandok. Értelem és értelmezés: régi szövegek új kontextusban, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015.
Papp Kinga (tudományos munkatárs, EME): Tollforgató Kálnokiak. Családi íráshasználat a 17-18. századi Erdélyben, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2015.
Kónya Franciska (posztdoktor kutató, PPKE BTK): Tarnóczy István és a kora újkori meditációs irodalom, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015.
A szerzőkkel Balla Lóránt a KÉKK titkára és a Verbum Kiadó olvasószerkesztője beszélget.
eme.ro

Elballagtak a marosvásárhelyi orvosisok
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem központi ballagási ünnepségét idén a Színház téren, a magyar végzősök búcsúztatóját pedig hagyományosan a Vártemplomban tartották pénteken.
Az elmúlt évek negatív tapasztalata után idén nem a sportcsarnokban, hanem a Színház téren ünnepelte 887 végzősét a MOGYE. Mindenkinek jutott hely és levegő, a felszólalókat pedig két óriáskivetítőn követhették azok is, akik hátrább, árnyékba húzódtak.
A ballagókat Leonard Azamfirei rektor román nyelven, Angela Borda rektorhelyettes angol nyelven búcsúztatta, és szólt hozzájuk a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre, illetve Lucian Goga prefektus is. Az intézmény magyar rektorhelyettese, Nagy Előd elmondta, a tanárok igyekeztek a diákokat az egészségtudomány, a diagnózis és a terápia világába vezetni. „Tanulmányaitok végeztével belépőjegyet váltottatok a gyógyítás világába, ami hatással van az egyénre, a családra és a társadalomra egyaránt. Ezután folyamatos helytállásra van szükség, a tanulás sosem szűnik meg, mert lépést tartani a konkurenciával, a fejlődéssel csak akkor lehet, ha folyamatosan képezitek magatokat. Alkalmazkodni kell a modern orvosláshoz” – fogalmazott a rektorhelyettes.
Ezután a három szak – általános orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti – tagozatonkénti évfolyamelsői búcsúztak tanáraiktól, az egyetemi közösségtől és egymástól, mondtak köszönetet oktatóiknak és családjaiknak.
A hippokratészi eskü
A hippokratészi eskü szövege egyetemenként kisebb mértékben változik, kifejezésekben eltér. A Magyar Orvosi Kamara által megalkotott Magyar Orvosetikai Kódex az orvosi esküre a következő szöveget javasolja: „Én, … esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására. A betegek emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartom, bizalmukkal nem élek vissza és titkaikat haláluk után is megőrzöm. Tanítóimnak megadom az illő tiszteletet, orvostársaimat megbecsülöm. A betegek érdekében ismereteimet, tudásomat folyamatosan gyarapítom. Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét. Az … egyetem hírnevét öregbítem és megbecsülését előmozdítom.”
A hippokratészi eskü szövegét mondatonként, párhuzamosan olvasták fel román, magyar és angol nyelven, majd üdvrivalgással, ölelésekkel, fotózkodással ért véget az ünnepség.
A mintegy 80 perces ünnepség után a magyar tagozat végzősei és hozzátartozóik a Vártemplomba mentek, a Studium-Prospero Alapítvány által szervezett rendezvényre, amelyet a magyar tagozat sajátjának tekint, és amelyet a várkertben óriáskivetítőn, illetve interneten is élőben lehetett követni.
A rendezvény ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd Nagy Előd rektorhelyettes búcsúztatta a fiatal szakembereket a MOGYE vezetősége és a Studium-Prospero Alapítvány nevében. „Önök a gyógyítással jegyezték el magukat, ez egy olyan kiváltság, amely kötelez is, szolgálatot jelent. Ne feledjék, hogy önökre a legnagyobb szükség éppen abban a közösségben van, amelyből származnak, ezért maradjanak itthon” – fogalmazott.
A MOGYE magyar tanárai nevében Jung János többek között Petronius („Nem egyéb az orvos, mint a lélek vigasza.”) és Bolyai („Nemcsak valamiből, hanem valamiért is kell élnünk.”) szavaival adott tanácsokat a hivatásról, a végzősök nevében pedig Tubák Nimród szólt az egybegyűltekhez.
„Elvégeztük. Egy magyar szó, mégis oly sok mindent jelent, mindenkinek mást és mást. Az, hogy itt állhatunk, ez az egész közösség érdeke: évfolyamunk jelentős része maradni szeretne, itthon, saját szülőföldünkön akarjuk gyógyítani saját népünket” – mondta, majd a szülőknek is üzent: „hadd engedjék, hogy repüljön a madár, hiszen az a madár, amely szereti itthon, az gyakran hazajár”Díjak, elismerések A magyar tagozat évfolyamelsőinek az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke, Szabó Béla adta át az oklevelet és pénzjutalmat jelentő Csőgör Lajos-díjakat: az általános orvosi karon Izsák Júlia, a fogorvosi karon Komporály Dénes, a gyógyszerészeti karon Benedek Brigitta, az asszisztensképzőn pedig Pál Ildikó Izabella érdemelte ki az elismerést. A MOGYE végzős gyógyszerészhallgatói számára idén alapított Dr. Formanek Gyula Emlékdíjat Gál Rékának ítélték. A rendezvény végén az összes végzős átvehette a Studium-Prospero Alapítvány díszoklevelét, végül a közösség elénekelte a magyar és székely himnuszt.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Bărbosu érdeklődik és jelent (Egy megfigyelt család 11.)
Igen hatékony munkát végzett a Bărbosu (Szakállas) fedőnevű ügynök. Informátorunknak a kolozsvári Securitate megbízásából elsősorban a római katolikus egyház „nem nyilvános” ügyeit kellett felderítenie, mivel állandó kapcsolatban állt nemcsak a Szent Mihály-plébánia papjaival és alkalmazottjaival, hanem Márton Áron püspökünkkel is. Erről is szólunk, de először lássuk, édesapámmal kapcsolatban mire volt kíváncsi.
Együtt voltak 1947-ben Szamosújváron, ahova abban a politikai szempontból igen kritikus évben a sziguranca összegyűjtötte a befolyásos romániai magyar és román személyiségeket. Régóta ismerték egymást, mindketten buzgó gyakorlói voltak vallásuknak. A hatvanas években jogtanácsos és összekötő kapcsolattartó volt a gyulafehérvári püspökség és a kolozsvári plébánia között. Üzeneteket, pénzeket hoztak, vittek. Márton Áron teljes mértékben megbízott benne. Ezekben az években a brétfűi gyümölcsösünk házikójában írta édesapám családunk krónikáját. Mondván, ha hamarabb meghal, mint ahogy két fia (Csaba és én) kiszabadul a börtönből, ismerjék meg családunk történetét. Nos, ez az írásmű igencsak izgatta a Securitatét, és megbízták Bărbosut a megszerzésével. Egyik jelentéséből fordítom: „Te, említetted, hogy írod emlékeidet a szamosújvári börtönről, légy szíves, add ide nekem is, hogy olvassam el, hadd emlékezzem vissza a mi börtönbeli múltunkra. Azt válaszolta (édesapám): Kedves Ignác, még nem másoltam le. A kertünkben őrzöm, s amikor kimegyek, elhozom és odaadom. (...) Gyermekkoromtól kezdtem írni az életem eseményeit, és nem tudom, hogy szólhattam el magam valaki előtt erről a dologról, képzeld el, eljutott a híre a Securitatéhoz is.”
Édesapánk tovább írta a naplóját, amit végül is nem adott oda Bărbosu ügynöknek. Azt azonban mégis meg kellett szerezni. Ezért 1961. május 31-én felkereste édesapánkat „Sófalvy” (ismeretlen, csupán gyanított) ügynök a Mozart utca 10. szám alatti kertünkben. Jelenti többek közt: „Figyelembe véve (Puskás Lajos) polgári származását és fokozott nacionalista politikai tevékenységét a horthysta rendszer támogatására, feltételezhető, hogy ez a munka nacionalista jellegű, és felfed egy egész sor problémát a magyarok nacionalista tevékenységéről. A helyszínen megállapítottam, hogy jó feltételei vannak egy titkos házkutatásnak.” Magyari securitatés hadnagy, „Sófalvy” tartótisztje: „Javasoljuk, hogy hagyják jóvá a titkos házkutatást Puskás Ludovic (Lajos) kolozsvári, Mozart utca 10. szám alatti kertjében.” Ez ugyan nem történt meg, mert mégsem ítélték eléggé biztonságosnak (ugyanis a szomszédok állandó lakók voltak), de tervéről nem mondott le a Securitate. Erről majd írásom folytatásában. Most még csak annyit, ki is volt Bărbosu: dr. Bartha Ignác ( Craiova, 1896. június 18.– Kolozsvár, 1970. október 12.), a katolikus egyház jogtanácsosa, a magyar négy évben behívott képviselő, csakúgy, mint a román királyi parlamentben. Az Erdélyi Múzeum Egyesület jog- és társadalomtudományi részlegének a vezetője. A jóhiszemű püspök, Márton Áron és édesapám „bizalmi” embere...
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emléktáblával tisztelegtek Kolozsváron a madarak atyjának
Herman Ottó munkájának nyomai fellelhetők az Állattani Múzeumban
Sok mai erdélyi magyarnak nincs tudomása arról, hogy újkori történelmünkben ki volt Herman Ottó.
Sokatmondó az emléktábla szövege: Herman Ottó (1835–1914) zoolog, zoológus, zoologe
A neves természettudós, zoológus, néprajzkutató, régész 1864–1871 között az Erdélyi Múzeum-Egylet által létrehozott kolozsvári Állattár munkatársaként dolgozott. Az intézmény jogutódja a ma is működő Állattani Múzeum, amelynek alapításához Herman Ottó gyűjtései és tudományos tevékenységei meghatározóan hozzájárultak, gyűjteményének egy része jelenleg is megtekinthető az intézményben. A felvidéki születésű, szász eredetű tudós pozitívan viszonyult az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz, majd a kiegyezést követően sokrétű tudományos építőmunkát végzett. Életművének megőrzése érdekében tegnap az Állattani Múzeum épületének előcsarnokában emléktáblát avattak. Az ünnepi eseményen és az azt követő tanácskozáson hazai és magyarországi intézetvezetők, kutatók, oktatók vettek részt.
Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatták a Székelyföld története című monográfiát Budapesten
Bemutatták a Székelyföld története című, hiánypótló háromkötetes monográfiát kedden Budapesten. A tudományos munka első kötete a kezdetektől 1562-ig, a második az 1562-től 1867-ig, a harmadik az 1867-től 1989-ig tartó időszakot ismerteti – mondta el Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója.
Kiemelte: olyan, a nagyközönségnek is szóló munkát akartak létrehozni, amely tudományos igénnyel, megalapozottan szól a régióról és népéről. Mint mondta, terveik között szerepel a monográfia rövidített, angol nyelvű fordításának elkészítése is.
Fodor Pál emlékeztetett arra, hogy Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere 2012-ben látogatta meg a magyar történettudomány fontos műhelyeit, így többek között az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontját, a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Magyar Nemzeti Levéltárat és az Országos Széchényi Könyvtárt azzal az ötlettel, hogy az Erdély története mintájára hozzanak létre egy művet a Székelyföld történetéről. Székelyudvarhelyen 2012. március 15-én gyűlt össze a szerkesztőbizottság Egyed Ákos, az MTA külső tagjának a vezetésével.
A több mint húsz szerző munkáját 2200 oldalon összegző műről Zsoldos Attila történész elmondta: a könyv legnagyobb erénye, hogy nem bocsátkozik találgatásokba, számot vet a jelenlegi tudás határaival és nagyon szilárd, biztos útmutatást ad a további kutatásokhoz a szakembereknek és az érdeklődő olvasóknak egyaránt. Horn Ildikó történész elmondta, a második kötet két nagy részben ismerteti az 1562-től 1867-ig tartó időszakot mintegy 700 oldalon, a székely társadalom bemutatásától az alkotmány változásain és a mentalitás történetén keresztül a polgárosodásig. Az 1848-49-es forradalom történetével a mű 100 oldalon foglalkozik.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, valamint a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában megjelent könyvben nagy és új, eddig kevéssé ismert képanyag, valamint informatív térképek is láthatók. Borhi László történész azt hangsúlyozta, hogy ez a kiadvány a magyar történetírás kiemelkedő produktuma az utóbbi évtizedekben. Olvasmányos, stílusa egységes, a tudományosság rovására mégsem tesz kompromisszumokat.
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetéssel egybekötött könyvbemutató
A Keresztény Értelmiségi Kör Kolozsvár (KÉKK) június 23-án beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatót szervezett a Szent Mihály plébánia hittantermében. A kerekasztal-beszélgetés a következő cím alatt zajlott: Keresztény értelmiségiek egykor és ma Kolozsváron (és Erdélyben). 16–18. századi „keresztény értelmiségiekkel” foglalkozó keresztény kutatók és kön1yveik.
A beszélgetésen jelen volt dr. Gábor Csilla egyetemi tanár, a BBTE Bölcsészettudomány Karának előadója, akit a nemrég megjelent Laus et polemia: Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban (Debreceni Egyetemi Kiadó – Egyetemi Műhely Kiadó, Debrecen–Kolozsvár 2015) című könyvéről kérdezett Balla Lóránt, a KÉKK titkára, illetve beszélt dr. Papp Kinga –, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos munkatársa, aki a Tollforgató Kálnokiak: Családi íráshasználat a 17–18. századi Erdélyben (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2015) című kötet szerzője is kutatásáról s annak eredményeiről. Az eseményen szó esett még dr. Farmati Anna, a BBTE Bölcsészettudomány Karának egyetemi adjunktusa Szeráfi kalandok: Értelem és értelmezés: régi szövegek új kontextusban (Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár 2015) és dr. Kónya Franciska posztdoktoris kutató, PPKE BTK, Tarnóczy István és a kora újkori meditációs irodalom (Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár 2015) című kötetéről.
A beszélgetés és a kötetek közös vonása, hogy különböző korok értelmiségieit és a hozzájuk köthető szövegeket vizsgálják. A beszélgetésben arra keresték a választ, hogy ma miként definiálhatjuk, látjuk, láttatjuk a középkor és a kora újkor értelmiségeit. Gábor Csilla és Farmati Anna kötetében számos tanulmányában középkori szövegekkel foglalkozik. Mindkét kötet olyan szövegeket értelmez s gondol tovább, melyek mára az irodalom számos esetben elfeledett, régiesnek tartott s így mellőzött darabjai. Ezek legjava a középkori és a kora újkori, úgynevezett devóciós irodalom részei.
Papp Kinga kötetében a Kálnoki család négy férfitagjának íráshasználatát követi nyomon a 17–18. században. A szerző arra világít rá, hogy ebben a korban miben látta a vizsgált személyeket értelmiségieknek, illetve milyen volt a viszonyuk az egyházzal, az egyháziakkal.
Kónya Franciska monográfiájában Tarnóczy István, a 17. század második felében író jezsuita szerzetes, tanár munkásságát mutatja be, főleg az elmélkedésgyűjteményét, a jezsuita ugyanis a korabeli irodalomban „mestere” volt a meditációnak.
A jelen levő szerzők végezetül kötetükből egy-egy érdekesebb részt mutattak be, ezzel is közelebb hozva a sokszor megfoghatatlannak ítélt középkort és kora újkort.
Az évadzáró eseményen az értelmiségi és a keresztény értelmiségi kifejezések meghatározásai is körvonalazódtak. Értelmiségi és keresztény értelmiségi az, aki tudását és ismeretanyagát kommunikálni tudja az emberek, a világ és az egyház felé, javára. Igazán értelmiségi az, aki nem rejtőzik el, nem bújik elefántcsonttornyába vagy szobájába, hanem az igazságot keresi és tanítja, kapcsolatot tart az élet valóságával, az emberekkel, az egyházzal és a világgal. Keresztény értelmiségi az, aki mer gondolkodni és értelmesen hozzászólni a dolgokhoz keresztény értékeket közvetítve. Értelmiségi az, aki mindennel kapcsolatban képes reflexióra. Nem csak az értelmiségi, aki szellemi pályán dolgozik. Az értelmiségi lét teljesítményt, mintaadást, viselkedésmódot és nyilvános szerepet jelent. A keresztény értelmiségi tanúságtevő a saját szakterületén a keresztény értékekről.
Fábián Róbert
Vasárnap (Kolozsvár)

Monumentális kiadvány készült a Székelyföld történetéről
Mítoszok, tévhitek, téves történeti elképzelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatok, valamint értékelő, elemző megközelítés. Ez a lényege a most megjelent Székelyföld története című háromkötetes történettudományi műnek. A nagymonográfia 22 szerző összefogásával készült; közérthető stílusával a szakemberek mellett a székelység iránt érdeklődő nagyközönséget szándékozik megszólítani. A munka egyik társkiadója az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja.
Az erdélyi magyarság, azon belül pedig a szorosan vett Székelyföld múltja nem csupán a történészszakma és más társadalomtudományok számára kiemelkedően érdekes. Az 1986-ban megjelent, a jelen kötethez hasonlóan ugyancsak háromkötetes Erdély története a maga idejében komoly visszhangot váltott ki mind szakmai körökben, mind pedig a nagyközönség soraiban.
Ennek nyomdokain jelen kiadvány szerzőinek és szerkesztőinek szándéka elsődlegesen az volt, hogy a mítoszok, az elterjedt tévhitek, téves történeti elképzelések, továbbá a mindenkori politikai törekvéseket legitimálni szándékozó értékelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatokra, valamint a leíró jelleg helyett az értékelő, elemző megközelítésre helyezzék a hangsúlyt. A történészek munkáját megnehezítette a forrásanyagok – főleg a székelység korai történeti időszakára jellemző – hiányos, töredékes volta. Az ezekben rejlő információk kibontása eltérő értelmezéseket eredményezett, amelyek – a kutatás szabadsága jegyében – a kötetben egyaránt helyet kaptak. Ugyanakkor az egyértelműen a legendák körébe sorolandó, szélsőséges értelmezések természetszerűleg kimAradtak.
Hogyan született meg a Székelyföld története?
Mivel 1986 óta több évtized telt el, és ez az időszak magába foglalta a rendszerváltás folyamatát is, egy új székely történet megírásának igénye mind sürgetőbbé vált. Végül 2008-ban vetette fel Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere egy, az új kutatási eredményeket összegző kiadvány ötletét, amelynek nyomán, sok egyeztetést követően, 2011-ben a munka tényleges előkészítése is elkezdődött. Ezt az a szakmai bizottság koordinálta, amely később szerkesztőbizottságként az elkészült köteteket is jegyezte, élén Egyed Ákos történésszel, az MTA külső tagjával. Kutatók, egyetemi oktatók és a Székelyföldi múzeumok szakemberei fogtak össze; a 22 szerző munkáját a szerkesztőbizottság, a Haáz Rezső Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja koordinálta, a kiadást pedig az Erdélyi Múzeum- Egyesület segítette.
A most megjelent háromkötetes, több mint 2200 oldalas munka hangsúlyosan kezeli azt a tényt, hogy a téma tudományos megközelítése messze túlmutat a kutatói érdeklődésen. Az első kötet a kezdetektől az 1562. évi székely felkelésig tárgyalja a régió történetét. Az írott források hiánya miatt e kötet a régészeti és az építészettörténeti kutatások fokozott mértékű felhasználásával készült. A második kötet az Erdélyi Fejedelemség korától 1867-ig, tehát Erdély és Magyarország uniójáig dolgozza fel a Székelyföldi viszonyokat. A harmadik pedig az 1990. májusi parlamenti választásokig foglalja össze a Székelyföldnek tekintett terület történetét.
A mítoszokat tisztelő, de azokat a történelemtől élesen elválasztó, a múltat is magába foglaló helyes önismeret kulcsszerepet kaphat egy sokat próbált közösség szellemi összetartozásának megőrzésében. Ennek szellemében a címválasztás nem teszi kétségessé, hogy jelen munka egy sajátos jogállású népesség régióját, annak sajátos arculatú közösségi és intézményesülési viszonyait mutatja be oly módon, hogy a szerzők a helyi történéseket, a lokális ismereteket a tágabb erdélyi, magyarországi/romániai, de az ezeken is túlmutató nemzetközi folyamatok kontextusában tárgyalják. A háromkötetes mű így alapvetően azon intézmények, viszonyok, külső és belső folyamatok gazdag múltjának ismertetését tűzte ki célul, amelyek a székelyek földjét Székelyfölddé tették, illetve azt – változó keretek között ugyan – máig fenntartották.
Egy nagyon sajátos régió
Székelyföld a középkorban a Magyar Királyság része volt. A Mohács utáni országszakadás idején viszont az önállóvá váló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzetei közé került, majd a fejedelemség megszűnése után a Habsburg uralkodók jogán csatolták ismét az ország egészéhez. Az Osztrák– Magyar Monarchia bukását követően, a 20. század elején Romániához került, amint az közismert, majd 1940–1944 között, néhány falut leszámítva, újból Magyarországhoz tartozott.
Fontos kiemelni, hogy a Székelyföld fogalma, valamint területi kiterjedése szükségszerűen változott az Árpád-kori dél-erdélyi szállásterületektől az 1330-as évek egyházi közigazgatásán át a 16. századi Erdélyi Fejedelemségig, amikor a székely székek területe más volt, mint pl. a 18. század végi, 19. századi régió. Az 1876. évi megyerendszer, az egységességet szem előtt tartó, modernizáló közigazgatás, de főleg az 1918. évi és az 1940. évi impériumváltás után Aranyosszék így már csak a "történeti Székelyföld" része volt. Az 1950-es évektől a "jelenkori Székelyföld" alatt a Magyar Autonóm Tartományt, az utóbbi évtizedekben pedig valójában immár főként Hargita és Kovászna megyét értik.
Van még elvégzendő kutatói feladat
A szerzők tehát a fent felvázolt irányvonalak mentén Székelyföld történetét az újabb kutatási eredményeket összegezve, ugyanakkor a még bőséggel adódó további elvégzendő feladatokat szem előtt tartva mutatják be. Az alapkutatások jelen pontján nem adható még minden kérdésre részletes válasz. Vagy azért, mert nem állnak rendelkezésre releváns forrásadatok, vagy azért, mert egyszerűen komoly kutatómunka vár még a történészekre. Ezzel együtt a szintetizáló kötet szerzői részben saját, részben más kutatók által folytatott forrásfeltárásra és kutatásra támaszkodhattak, és támaszkodtak is. Ezt egészítették ki a célzott kutatások, például a két világháború közötti közigazgatatás esetében.
A Székelyföld története nyilván különösen érdekes a Székelyföldön élőknek, de tudott, hogy a térség története jóval szélesebb körű érdeklődésre tart számot. Ám az érdeklődők kérdéseikre a meglevő, de régebbi szakirodalomból és a hiedelmek egyvelegéből gyakran töredékes választ kapnak csupán.
Mint látható, a rendszerváltás utáni szabadabb légkör lehetőséget teremtett az érdemi kutatómunka megújulására: a könyvtárak, a levéltárak és a különféle közgyűjtemények nyitottabbak lettek, új kutatási módszerek terjedtek el, és felnőtt egy új szakembergárda is. A régebbi, gyakran már elavultnak tekinthető munkák sokszor szinte hozzáférhetetlenek, a történeti forrásokat pedig eredeti nyelvükön nagyon kevesek képesek olvasni és főleg értelmezni. A modern, valóban tudományos munkák hiányának is köszönhető, hogy sok tudománytalan téveszme kering szabadon. Mindezeket figyelembe véve aligha kétséges, hogy hiánypótló alapmunka született meg.
A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). A három kötet ára 13.500 forint, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Megvásárolható a 2016. július 5-én nyíló Penna Bölcsész Könyvesboltban, az MTA BTK új könyvesboltjában (1053 Budapest, Magyar utca 40., munkanapokon 13 és 17 óra között).
Népújság (Marosvásárhely

Bethlen Gábor, a könyvbarát fejedelem
„Bethlen Gábor erdélyi fejedelem könyvbarát volt, egyes becslések szerint 5000 könyv is lehetett könyvtárában, bár szinte biztos, hogy nem volt annyi” – derült ki többek közt ez Kovács András művészettörténész professzor, akadémikus Bethlen Gábor könyvei című szerda esti előadásából.
A Korunk Akadémiának az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvári székhelyén megtartott rendezvényén többek közt megtudhattuk: a legrégebbi könyv, ami biztosan Bethlen Gábor tulajdonában állt, egy atlasz volt. Hogy a fejedelem mennyire kedvelte a könyveket, az korabeli beszámolókból derül ki, amelyek dicsérik Bethlen Gábort a könyvtáralapításért. A Gyulafehérvári levéltár és a könyvtár legnagyobb része azonban sajnos egy tűzvészben elpusztult. Ugyanakkor Gyulafehérvárról 1622-ben két ökörszekérnyi könyvet szállítottak Kolozsvárra.
Az előadás kitért a korabeli Kolozsvári könyvkötők életére is. Mivel csak könyvkötésből nem tudtak megélni, ezért más munkákat is el kellett vállalniuk, így többek közt ládákat béleltek ki bőrrel. A könyvkötők bélyegzői ugyanakkor gyakorlatilag egyformák voltak, hiszen vagy örökölték, vagy másolták azokat, így a különböző könyvborítókon ugyanazok a minták láthatók. A könyvkötők szerszámai rendkívül értékesek voltak, holott a mesterek nem voltak különösebben gazdag emberek. Könyvkötő Jakab például – aki egy német mester volt – elszegényedett, és nem mAradt utána más, mint egy pár fűzős cipő vagy csizma, amelyet hitelezői elárvereztek. A könyvkötés korabeli stílusa, amelyet egymásba fonódó szalagminták jellemeztek, egyébként Franciaországban alakult ki.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Mi a székely: megmentésre szoruló szegény nép vagy „szupermagyar”?

Az 1916-os román betörés és Kolozsvár
Szeptember 9–10-én Kolozsvárt jár Sándor János belügy- és Hazai Samu hadügyminiszter, megbeszélést folytatnak az erdélyi főispánokkal, főtisztviselőkkel a menekültügyi helyzetről. Sándor kijelenti: „Kolozsvár nem tartozik a veszélyeztetett területek közé és kiürítéséről szó sincs”.
Ugyanakkor a kormánybiztos kihirdeti, hogy a menekülők állatait, gabonatartalékait az állam átveszi és megőrzi. A menekülők lehetőleg válasszák a vonatot. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület is felhívást tesz közzé: akik műkincseket, értékes dokumentumokat hoznak magukkal, adják le megőrzésre a Bástya utcai múzeumépületben. Egyáltalán nem hangzik megnyugtatóan a szeptember 15-i miniszteri rendelet, mely Szolnok-Doboka, Kolozs, Udvarhely, Maros-Torda, Csík, Háromszék, Fogaras, Brassó, Nagy- és Kis-Küküllő, Alsó-Fehér, Torda-Aranyos, Szeben és Krassó-Szörény megyéket „belső hadműveleti területté” nyilvánítja, s szeptember 19-től csak katonai engedéllyel lehet e megyékben utazni. Egy újabb miniszteri rendelet arról intézkedik, hogy az elmenekült tanárok, állami tisztviselők egy havi fizetésüket bármelyik városban felvehetik.
Eközben a Kolozsvári színház minden este tart előadást, a mozik is vetítik a filmeket. A közönséget kissé zavarja, hogy a vendéglők, kávéházak záróráját előbbre hozták. A harctérről érkező hírek egyre kedvezőbbek. A Fellegváron működő hadifogoly-táborban szeptember 20-án már 170 román foglyot őriznek. Ugyanakkor 600 gyermeket, jórészt csecsemőt menekítenek Marosvásárhelyről Kolozsvárra, s itt alig tudják őket elhelyezni. Ekkoriban érkezik a haditudósítók egy csoportja Kolozsvárra: négy magyar és négy osztrák lapé. Ezek a csatatérre készülnek, hogy helyszíni riportokat írjanak. A magyar riporterek igen ismertek: Molnár Ferenc (Az Est), Lázár Miklós (Pesti Napló), Biró Lajos (Pester Lloyd), Radó Antal (Pesti Hírlap).
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár ipartörténete: nyomdai múlt
A Kolozsvár XX. századi ipartörténetének emlékei sorozat 7. láncszemeként kedden délután az EME-székházban Hoch Sándor előadása hangzott el a Kolozsvári nyomdaipar történetéről. Amint arra a bevezetőben Gyenge Csaba alelnök emlékeztetett, a Hozz magaddal egy emléktárgyat! (fotó, alkatrész, emléktárgy, bármi más) jeligével is azt szeretnék elérni, hogy minél többet menthessenek át a jövőnek az egykor fontos szerepet betöltő Kolozsvári sokoldalú ipar múltjából.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Aki hitt a szeretet hatalmában: De Gerando Antonina
Péntek délelőtt avatják a nőnevelő felújított házsongárdi sírkövét
Az oktatásban a szeretet hatalma a legfontosabb, a szigor a tehetetlen gyáva lelkek fegyvere.
A tanítás a legnagyobb művészet a földön, ezért minden tanítónak művészi érzékű, szerető szívű, szárnyas lelkű lénynek kell lennie – ilyen és ehhez hasonló, ma is érvényes pedagógiai elvek hangzottak el a De Gerando Antonina (1845–1914) pedagógus életét és munkásságát bemutató előadáson, amely szép számú érdeklődőt vonzott. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székházában Márton Hajnalka doktorandus, Gaal György helytörténész és Szebeni Zsuzsa színháztörténész hozta közelebb De Gerando Antonina személyét, akinek neve a mai Kolozsváriak számára nem cseng ismerősen, pedig életútja a kincses városhoz is szorosan kötődik: ő volt a Kolozsvári Felsőbb Leányiskola első igazgatója. Nem véletlenül emlékeztek meg tehát róla a Kolozsvári Magyar Napokon, születésének 170., az általa vezetett leányiskola alapításának 135. évfordulóján.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetközi hadtörténeti szimpózium
Augusztus 28-án Marosvásárhelyen és 30-án Brassóban nemzetközi hadtörténeti szimpózium lesz, amely Románia részvételét taglalja a 100 éve kitört első világháborúban. A rendezvényt a Hitel Erdélyi Szemle szervezi, főtámogatója Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, partnerek: az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Budapesti Hadtörténelmi Múzeum és Intézet, a Román Akadémia George Barit Történelmi Intézete, a Román Katonai Múzeum, a Brassói Történeti Múzeum. A Marosvásárhelyi szimpózium 14.40-kor kezdődik a Sapientia EMTE campusában. 15 órakor megnyitják a Kassay János frontképeiből összeállított fotókiállítást. A tudományos előadások 16 órakor kezdődnek. A felvetett témák között szerepel Románia hadba lépésének diplomáciai előzményei (Hajdu Tibor, Budapest), Románia helye az osztrák-magyar vezérkar stratégiai tervezésében. (Pollmann Ferenc, Budapest), a nagy orosz visszavonulás és a román hadba lépés dilemmája (Cosmin Ionita, Bukarest), Románia hadba lépésének hatásai a dunai hajózásra (Krámli György, Budapest), A romániai zsidóság és az első világháború (Nastasa-Kovács Annamária, Kolozsvár), Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes katonai pályafutása (Balla Tibor, Budapest), Soha nem látott fényképek az első világháborúból Tulics Kálmán naplójában (Nastasa-Kovács Annamária, Kolozsvár). Szerdán, augusztus 31-én 16 órától a Marosvásárhelyi Bernády Házban A háború megjelenése a határszéli Háromszék vármegye gazdasági mutatóiban címmel tart előadást a Sepsiszentgyörgyi Nagy Botond. Az erdélyi vasúti alkalmazottak a nagy háborúban címmel a Székelyudvarhelyi Gidó Csaba, míg a román hadba lépést követő menekülés kutatásainak forrásairól a Budapesti Veres Emese értekezik. Ugyanott 18 órától bemutatják Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (Székely Kálvária) című dokumentumfilmjét.
Népújság (Marosvásárhely)

Nemzetközi hadtörténeti szimpóziummal
Románia háborújára emlékeznek
Vasárnap kezdődött és holnap ér véget a Románia 1916. augusztusi első világháborús hadba lépésének centenáriuma alkalmából szervezett, magyar és román történészek részvételével rendezett nemzetközi hadtörténeti szimpózium, melynek első napi előadásait a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi karának épülete látta vendégül. A rendezvénysorozat tegnap, valamint ma Brassóban határjárással és dokumentumfilm-bemutatóval folytatódott. A tudományos program holnap Marosvásárhelyen, a Bernády Házban tartandó előadásokkal zárul, illetve itt is bemutatják az 1916 – Erdélyi elégia című dokumentumfilmet.
A vasárnapi tudományos program Koszta István hadtörténelmi író, újságíró köszöntőjével vette kezdetét, majd a résztvevőket a házigazda Sapientia részéről Dávid László rektor, a főtámogató Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Lukács Bence Ákos konzul, az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről Sipos Gábor elnök üdvözölte. Az első világháború keleti frontjain készült eredeti fotókból álló kis kiállítás is nyílt, melyet Cseke Gábor író nyitott meg.
A román hadba lépés
1916. augusztus 27-én a Román Királyság az antant hatalmak oldalán belépett az első világháborúba, Erdély megtámadásával. Az akkor hét és fél milliós lakosságú Románia lélekszámához képest óriási, 800 ezer fős hadigépezetet állított fel mintegy 400 ezer fegyveressel. Ennek háromnegyede indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, hogy megkaparintsa a régóta áhított Erdélyt. Ma már tudott, hogy a román támadás egyáltalán nem váratlan árulás volt, a meglepetés csupán annyi volt benne, hogy a románok a Monarchia hadvezetése által vártnál két héttel korábban támadtak. Bukarest addig papíron ugyan a központi hatalmak szövetségese volt – a hármas szövetség kültagjaként már 1883 óta, és legutóbb 1913-ban írta alá Károly király a szövetségi szerződést Németországgal és a Monarchiával, de ezt a német származású Hohenzollern-ági román uralkodó sosem ratifikáltatta a Bukaresti parlamenttel. Az első világháború kitörésekor Románia már eleve a semlegességet választotta, és a németbarát Károly halála, illetve Ferdinánd trónra lépése után egyre erőteljesebbek lettek az antantbarát hangok. A papíron létező német–osztrák–magyar szövetség a szerződés titkossága miatt nem volt szélesebb körben ismert.
A monarchia hadvezetése tisztában volt azzal, hogy Erdélyt csak látszólag védik jól a Kárpátok, a sok szoros és hágó számos átkelési lehetőséget kínált egy támadás eshetőségére, erődrendszer kiépítésére viszont nem volt pénz, továbbá számos katonai vezető gyanakvását elaltatta az 1883-as szövetségi szerződés. A még a háború előtti tervek azzal számoltak, hogy a védtelen hágókon beözönlő románokat az erdélyi népfelkelők, csendőrök és kisszámú katona feltartóztatja a Maros–Kis-Küküllő vonaláig, amíg a Monarchia erősítése meg nem érkezik.
Lényegében így is történt. Bukarest hosszas sürgetésre 1916. augusztus 17-én aláírta a titkos szerződést az antanttal, elkötelezve magát a hadba lépésre és arra, hogy semmi esetre sem köt különbékét a központi hatalmakkal, cserébe pedig megkapja Magyarország területét egészen a Tiszáig. Ám a románok eltaktikázták magukat, túl sokáig vártak, lekéstek az orosz Bruszilov- offenzíva első feléről, amelynek célja a központi hatalmak összeroppantása volt – jobb időzítéssel kiüthették volna a négy fronton is a csodával határos módon kitartó Ausztria-Magyarországot. Végül augusztus 27-én éjszaka 300 ezer emberrel 18 különböző ponton, csaknem tízszeres túlerővel rohanták le a szinte teljesen védtelen Erdélyt, miközben a Monarchia két- három millió fős hadserege három fronton harcolt.
Szeptember közepéig a támadók elfoglalták Brassót és Csíkszeredát is, miközben az Erdély felmentésére átdobott 9. német és az összeszedett 1. osztrák–magyar hadsereg lassan tudott felfejlődni, mert a vasútvonalat leterhelték a menekülők.
Szeptember közepére azonban a központi hatalmak hadseregei is felkészültek a válaszra, és bár létszámuk alulmúlta a románokét, harcértékben messze erősebbek voltak. Az orosz fronton edződött monarchiabeli katonák és a Falkenhayn által vezetett német hadsereg nagy erővel tört előre, és városról városra felszabadította Erdélyt. Időközben az Ókirályságban mAradt százezres román hadsereg sorsa sem alakult jobban, amelynek a bolgár–román határt kellett volna tartania az erdélyi offenzíva ideje alatt: az August von Mackensen német tábornok által megszervezett Dunai Hadsereg nemcsak a románokat, hanem a felmentésükre érkező orosz seregeket is szétverte. A románok védekezésre kényszerültek Erdélyben is, de nem bírták a nyomást, az osztrák–német–magyar csapatok három hét alatt tönkreverték őket. Októberben a harcok már áthelyeződtek a Román Királyság területére. A román ellenállás villámgyorsan felmorzsolódott, Mackensenék október végén bevonultak Konstancára, az erdélyi hadsereggel egyesülve pedig a központi hatalmak seregei elfoglalták a Bukarest környéki erődrendszert is, és 1916. december 6- án bevonultak a román fővárosba.
A román hadsereg csaknem teljesen megsemmisült, Ferdinánd király Jászvásárra menekült, az ország teljes meghódítását csak a megérkező cári seregek, valamint az angol és francia fegyverszállítmányok tudták megakadályozni. A front megmerevedett, a Román Királyság háromnegyede német és osztrák–magyar megszállás alá került: a németek rengeteg kőolajat termeltek ki a román mezőkről, a monarchia pedig tulajdonképpen az innen nyert élelmiszerkészletekből tudta ellátni hadseregét a következő évben.
A román hadsereg francia kiképzőtisztek és fegyverzet segítségével jelentősen megerősödött, azonban Oroszországot 1917 végére kiütötte a háborúból a bolsevik hatalomátvétel, a románoknak egyedül pedig esélyük sem volt. Ezért Ferdinánd fegyverszünetet, majd 1918 májusában békét is kötött a központi hatalmakkal, amelynek értelmében Bulgária megkapta Dobrudzsát, a Monarchia pedig mintegy 5600 négyzetkilométernyi határsávot a Kárpátokban, míg Romániát Besszarábiával kárpótolták. Ferdinánd azonban ezt a békeszerződést sem ratifikáltatta a parlamenttel, és a hadsereget sem szerelte le, hiába írta elő azt az egyezmény. Így a Monarchia tervei között szerepelt, hogy 1918 őszén erővel szerez érvényt a lefegyverzésnek, erre azonban a központi hatalmak veresége és Ausztria-Magyarország szétesése miatt már nem kerülhetett sor. A román hadsereg pedig ismét megindult Magyarország ellen, másodszor már sikerrel.
Diplomáciától a gazdasági vonatkozásokig
A szimpózium keretében vasárnap Románia hadba lépésének diplomáciai előzményeiről Hajdu Tibor Budapesti kutató értekezett. A nagy orosz visszavonulás és a román beavatkozás dilemmáját Cosmin Ionita Bukaresti történész előadása dolgozta fel. Románia helyéről az osztrák-magyar vezérkar stratégiai tervezésében Pollmann Ferenc Budapesti tudományos kutató mutatott be előadást. A romániai zsidóság első világháborús részvételéről Lucian Nastasa-Kovács Kolozsvári kutató értekezett. Báró Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesről, az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének utolsó vezérkari főnökéről és megbízott főparancsnokáról, Erdély védőjéről Balla Tibor Budapesti hadtörténész adott elő, Románia hadba lépésének a dunai hajózásra gyakorolt hatásáról a szintén Budapesti Krámli György kutató tartott előadást. Nastasa-Kovács Annamária Kolozsvárról dokumentumértékű fényképeket bemutató előadással jelentkezett.
A rendezvénysorozat tudományos programjának holnap délután, a Bernády Házban 16 órától esedékes záró részében Nagy Botond Sepsiszentgyörgyi levéltáros A háború megjelenése a határszéli Háromszék vármegye gazdasági mutatóiban címmel tart előadást. Erdélyi vasúti alkalmazottak a nagy háború forgatagában címmel Gidó Csaba Székelyudvarhelyi kutató értekezik. A román betörést követő menekülés kutatásának forrásait Veres Emese Budapesti kutató előadása mutatja be, míg A román betörés történetének forrásai a Marosvásárhelyi református levéltárban címmel Berekméri Árpád-Róbert tart előadást.
Az értekezéseket követően Koszta István és Marossy Géza 1916 – Erdélyi elégia (Székely Kálvária) című dokumentumfilmjét is bemutatják.
Benedek István
Népújság (Marosvásárhely)

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

Centenáriumi Jakó Zsigmond - megemlékezés az MTA székházában
2016. szeptember 2-án lenne 100 éves Jakó Zsigmond, erdélyi magyar történész, a Magyar Tudományos Akadémia (1988) és a Román Akadémia (1996) tiszteleti tagja. A számos díjjal és kitüntetéssel elismert, nemzetközileg jegyzett tudós, az erdélyi magyar tudományos világ jeles tudománypolitikusa, tudományszervezője, az 1990-ben újjá alakult Erdélyi Múzeum Egyesület első elnöke tiszteletére az MTA II. Osztálya és az EME centenáriumi megemlékezést tart szeptember 23-án, az MTA Székházában.
mta.hu/magyar-tudomanyossag-kulfoldon

Új Lustra
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com

"Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (http://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Pap Zoltán
gyermekgyógyász-professzor
1928–2016
Tanítványai, kollégái, barátai, akik tiszteltük és szerettük, mély megrendüléssel értesültünk, hogy dr. Pap Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyermekgyógyászati Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanára, professzor emeritus, a 2. Számú Gyermekgyógyászati Klinika volt klinikavezetője, 2016. szeptember 20-án, életének 88. évében elhunyt.
1928. szeptember 28-án született a Kovászna megyei Gidófalván. Középiskolai tanulmányait Zilahon a Wesselényi Kollégiumban végezte, 1947–53 között a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gyermekgyógyászati Karán tanult. Fiatal gyermekorvosként Erdőszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen dolgozott. A gyermekgyógyászati szakvizsga letétele után, 1959-től nyugdíjazásáig a MOGYE Gyermekklinikáján dolgozott, kezdetben tanársegédként, majd 1972-től adjunktusi, 1982- től egyetemi előadótanári és 1990-től egyetemi tanári beosztásban. 1998-ban történt nyugdíjazásáig a 2-es Számú Gyermekklinika vezetője, ezután konzultáns professzora volt.
Tudományos ismereteit Prágában, Budapesten, Berlinben, Drezdában, Frankfurtban is tökéletesítette. Tudományos érdeklődése a gyermekkori gyomor- bél rendszeri bántalmak felé irányult. Az általa bevezetett újszerű diagnosztikai és terápiás módszerek, mint a vékonybél- biopszia és a verejték pilocarpinos iontoforézise révén 1972-től a Marosvásárhelyi 2-es Sz. Gyermekklinikán is lehetővé vált a lisztérzékenység és a mucoviscidosis diagnózisa és kezelése. Saját készítésű receptúrája szerint közel20 évig gyártották Gyergyóremetén a Gluvilact 0, 1 és 2 elnevezésű csecsemőtápszereket.
A krónikus májbetegségben szenvedő gyermekeknél bevezette a tűbiopsziás szövettani vizsgálatot. Kiváló szakmai tudása és tudományos érdeklődése eredményeképpen rendes és tiszteletbeli tagja volt számos hazai és nemzetközi tudományos társaságnak, mint a Romániai Gyermekorvosok Társasága, a Magyar Gyermekgyógyász Társaság, az Európai Mucoviscidosis Társaság, a Német Gasztroenterológiai és Táplálkozástudományi Társaság, a Nemzetközi Gyermeknefrológiai Társaság.
Negyvenéves oktatói tevékenysége alatt diákjaival lelkesen, alaposan, baráti szellemben foglalkozott. Gyermekgyógyászati poliklinika című önálló jegyzete 1981-ben, majd az általa szerkesztett kétkötetes Gyermekgyógyászat egyetemi jegyzet 1982-ben román, 1989-ben magyar nyelven jelent meg. Több mint 150 szakközleménye jelent meg elismert orvosi folyóiratokban. Nagy sikernek örvendtek az 1983-ban megjelent Kismamák tudnivalói, valamint az 1989-ben kiadott Csecsemő- és gyermekgondozás – hasznos tanácsok szülőknek című könyvei.
1994–98 között az Erdélyi Múzeum- Egyesület Orvostudományi Szakosztályának elnöki tisztségét töltötte be.
Pap Zoltán személyében nemcsak a kiváló gyermekgyógyászt és mentort, hanem a néptanítót és közéleti személyiséget is tisztelhettük. Munkásságának elismerése jeléül számos kitüntetésben részesült: 1998-ban Marosvásárhely díszpolgára címmel tüntették ki, 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választották, 2004-től a Magyar Gyermekgyógyászok Társaságának tiszteletbeli tagja, 2007-ben a MOGYE professzor emeritus címmel tüntette ki, 2008-ban az Egészségügyi Minisztérium és a Maros megyei Prefektúra kiválósági oklevéllel tüntette ki, 2009-ben Pápai Páriz Ferenc- emlékdíjat nyújtottak át neki.
Tevékenységét a gyermekek iránt érzett meleg, őszinte, szívből jövő szeretet jellemezte.
Emlékét örökké megőrizzük. Nyugodjon békében!
A MOGYE magyar tagozatának vezetősége nevében dr. Nagy Előd rektorhelyettes
A 2. Számú Gyermekklinika nevében dr. Horváth Adrienne egyetemi előadótanár, gyermekgyógyász főorvos
Marosvásárhely, 2016. szeptember 21.
Népújság (Marosvásárhely)

Koós Ferenc: a mecenatúra azt jelenti, hogy a pénz kötelez
Tíz évig filmstúdióban dolgozott, huszonöt évig egyetemen tanított elektronikus nagyberendezések szakon, ma pedig sikeres vállalkozás kezdeményezője, nevét gyakran hallani a művészek körében és a kulturális rendezvényeken. A könyvek és a térrendezés szerelmesével, az erdélyi magyar mecénások egyikével, Koós Ferenccel beszélgettünk.
Nem tudom szó nélkül hagyni ezt a lenyűgöző környezetet, amelyben ülünk. Milyen könyveket láthatunk ebben a könyvtárban?
Erdélyi kultúrtörténet, művészettörténet, történelem, helytörténet – ezzel veszem magam körül, ezt szeretem a leginkább. A következő körben vannak a Magyarországról szóló helytörténeti könyvek, a magyar irodalmat az erdélyitől nyilván nem lehet elválasztani, ott van az Erdélyre vonatkozó román kultúra és csak ezen túl következik a görög-latin irodalom, a judaisztika vagy a teljes európai irodalom. Szívem csücskei még a színészettel, a filmmel foglalkozó könyvek. Azok a könyvek, amelyek itt vannak, általában nem leíróak. Mindig azok a könyvek érdekeltek, amelyekből meg lehetett valamit csinálni. Nemcsak volt pedagógusként gondolkoztam így, hanem az életemet is úgy próbálom élni, hogy ha lehet, a tárgyak legyenek a kezemben, fogjam meg őket, és az író abban segítsen, hogy felfedezzem magamtól az illető kérdéskört. Ne mondja el nekem, hogy ő hogyan látja azt, hanem hívja fel a figyelmemet arra, hogy az a kérdéskör létezik, és adjon bizonyos segédeszközöket a kezembe, hogy én azt magamtól meg tudjam ismerni.
A Gaudeamus és a Phoenix könyvüzletek is a tulajdonában voltak. Miért artotta azt fontosnak, hogy a magánszféráján túl Kolozsvárra is kiterjessze ezt a könyvbirodalmat?
Ennek több oka van. Az, hogy én egy adott pillanatban sokkal több könyvet vásároltam, mint amennyit el tudok olvasni, egy erdélyi ambíció volt. A kilencvenes évek után nagy számú magyarországi honpolgár jött az országba azzal a céllal, hogy felvásároljon mindent, ami még érték Erdélyben, kezdve a torockói bútortól a mezőségi szőttesig, egészen a kidei gereblyéig, folytatva a könyvekkel. Azt nem tudtam magamnak megengedni, hogy rengeteg bútort vegyek, de a könyveket nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy azt már nem engedem, hogy kivigyék innen Erdélyből a könyveket. Éveken keresztül tulajdonképpen pont ugyanannyit fizettem ezekért, mint amennyit a magyarországiak akartak érte adni.
Hogy ebből könyvüzlet is lett, annak megint több oka volt: a kilencvenes évek végén ezekhez a könyvekhez – bejárva a Kolozsvári könyvüzleteket – nem lehetett hozzájutni. Úgy láttam, hogy a felhozatal kizárólag csak kereskedelmi szempontok alapján működik és ezt nagyon nehezen fogadtam el. És akkor megalapítottam a saját könyvüzletemet, amelyben a felhozatal fele művészeti könyv volt. Megpróbáltam egy színvonalas könyvüzletet összehozni.
Koós Ferenc azt mondja: gondolkodása és a munkához való viszonya különböző társadalmi változásokból ered: míg a 20. század elején a katolikus tanítás szerint éltek, és az édesanyja azt tanította, hogy az ember áldozza fel magát valamiért, addig ma önmegvalósítást tanítanak. A becsületesség helyett a sikeresség, a szerény munkavégzés helyett a könyöklés és a taposás lett a fontos. Míg az amerikai protestantizmus alapköve a takarékosság elve volt, Koós szerint ehhez képest az európai társadalom ötven éve olyan dolgokat és tárgyakat vásárol, amelyekre nincs közvetlen szüksége. Ugyanakkor kiemelte, hogy ma a valós tér mellett megjelenik egy virtuális tér, amelyekbe az emberek beleélik magukat és boldogak benne.
Ez a virtuális valóság ön számára negatív vagy csak egyszerűen egy változás?
Ez számomra egy tragédia, több okból kifolyólag. A tanulásnak számomra van egy feltétele: ne hidd azt, hogy tudod. Van három kritériuma annak, hogy valamit sikerüljön megtanulnod: az első és legfontosabb az, hogy a dolgoknak valamilyen testiséget adj. Konkrétan, ha egy képernyőn van egy gyerek, aki biciklizik, attól te még nem tanulsz meg biciklizni, de ha a bicikli ott van előtted és felülsz rá, akkor megtanulsz biciklizni. Az egyetemen hallatlanul fontos volt számomra az, hogy a diákjaim lássák a tranzisztort, az áramköröket, a kondenzátort, a különböző elektronikus alkatrészeket, amelyeket a diák is képes összeszerelni. Amikor 2003-ban az egyetemi tanítást abbahagytam, a kollégáimnak az volt az első, hogy szétszedték ezt a labort és megszüntették. Azóta számítógépen szimulálják ezeket. A második szükséges dolog ahhoz, hogy valamit el tudjunk sajátítani, a fokozatosság elve: minden lépcsőfokra szükség van ahhoz, hogy fel tudj jutni. A harmadik elv, ami számomra nagyon fontos a tanulásban, az az, hogy egyetlen fogalmat se ugorjunk át, amit nem ismertünk meg. Az agynak az a tulajdonsága, hogy ha valamit nem értett meg tökéletesen, akkor abból negyed óra múlva köd keletkezik, és az agy egy adott pillanatban blokálódik a ködtől.
Huszonöt éven keresztül tanítottam elektronikus nagyberendezések szakon. A tanár és diák közötti viszony is teljesen megváltozott. Régen a tanár elegánsan bement, tiszteletet kívánt magának, előadta a mondókáját és elment. Ez ma használhatatlan módszer. A tanár egy barát kell legyen, aki felhívja a diák figyelmét különböző dolgokra. Régen a tanár a vizsgán ismereteket vizsgált és sajnos nagyon sok olyan tanárunk volt, akinek a fő problémája az volt, hogy a diák mit nem tud. Messzemenően hibás ez az én szempontomból, mert a tanár éveken keresztül azzal a tantárggyal foglalkozott, így egészen biztos, hogy többet tud róla, mint a diák. Csináljuk fordítva: a tanár azt nézze meg, hogy a diák mit tud.
Nemrég színház- és alkotótábort szerveztek Kidén, abban a Kidei Alkotótérben, amelyet Ön alakított ki pár évvel ezelőtt. Milyen motivációból jött létre ez a tér?
Abból jött létre, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy a dolgokat meg akartam tapasztalni a saját kezemmel. Ennek nagyon érdekes kitételei vannak. Míg nagyon sokan a világot csak vizuálisan engedik magukhoz, én rengeteg helyen próbáltam odafigyelni a hangokra is. Én a templomokat azért is járom, hogy megfigyeljem a sarkokban a különböző hangok, suttogások terjedését, visszaverődését. A vizualitásból is egészen mást érzékelek, mint a legtöbb ember: például kimegyek és óránként megnézem, hogy hogyan változik a templom által vetített árnyék, vagy azt, hogy a nap különböző pillanataiban a természet milyen színekben van előttünk. A térélményhez hozzátartozik az is, amit egész gyerekkoromban csináltam: háttal álltam a fáknak és tíz percen keresztül simogattam a fák kérgét. Természetesen ma is meg tudom állapítani a kérgek alapján, hogy barack-, körte- vagy diófa. A térhez hozzátartoznak a szagok is, illetve a légmozgás is nagyon fontos elem, amire nagyon kevesen gondolnak. Nehogy azt hidd, hogy valami rendkívülit csinálok, csak leülök és figyelek. És ez az, amit mások nem csinálnak. Van egy pár pillanat, amit én megengedek magamnak: reggel eldöntöm, hogy aznap mit akarok csinálni, este hagyok magamnak tíz percet arra, hogy gondolkodjak azon, amit aznap csináltam, napközben pedig megengedem magamnak, hogy tétlenül üljek. Nem ismerem még minden fáját Kidének, de a fák kilencven százalékát tudom. Le kell ülni nyugodtan, nem ötpercenként arra gondolni, hogy vajon milyen Facebook-értesítést kaptam. Kicsit arra kell figyelni, hogy mi van körülötted, nem csak arra, ami felé változunk, hogy te vagy a világ közepe.
Nálunk mindenféle szimpózium volt már Kidén: volt olyan tábor, amikor kivittünk két messzelátót, és reggel ötig nézték a gyerekek a csillagokat, de olyan is volt, hogy olyan gyerekeket hívtunk meg, akik már kipróbálták a kábítószereket, de még nem váltak függővé – mert nem tudunk bármint magunkra vállalni.
Hogyan fér össze ez a fajta érzékenység a vállalkozó szellemével? Ezek kicsit nem ellentmondásos dolgok?
Ellenkezőleg. Én ott is ugyanezt csinálom. Mi nem tűztünk ki magunknak olyan célt, hogy a vállalkozásunk akkora legyen, mint például a Dedeman. Akkor, amikor én vállalkozni kezdtem, akkor előttem az volt, hogy van egy lehetőségem arra, hogy kilépjek abból a keretből, amiben addig éltem. Egyetemen tanítottam, szerettem cikkeket írni – tisztelem azokat, akik jól írnak, én minden mondatért meg kellett kínlódjak –, és úgy léptem ki ebből a környezetből, hogy egy-két év múlva visszatérek. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai utazásra, mint egy felfedezésre, amiben én kipróbálom azt, hogy képes vagyok-e negyven éves koromban valami mást csinálni, vagy már idős vagyok hozzá. Akkor már volt két pályám: tíz év filmstúdió és egy egyetemi tanári karrier.
Utána jött be az, hogy a vállalkozás komoly kompromisszummal jár, méghozzá azzal, hogy elég sok időt vesz fel az, hogy felépítsd, és így nem tudsz kellően sokat foglalkozni az egyetemi munkáddal. És akkor az egyetemi munkát abbahagytam. Mert úgy bemenni kurzusra, hogy ugyanazt adjam elő, mint tavaly, annak nincs értelme, legalább is abban a szakmában. Az elektronika szalad, mint a nyúl. Nem lehet mindig a nyúl után lőni, a nyúl elé kell lőni. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel előrébb kell lenni ahhoz, hogy a diák olyan tudásanyaggal távozzon a kurzusodról, ami aktuális és elfogadható a számára. Arra lettem figyelmes, hogy harmadik éve ugyanazt adom elő és akkor befejeztem.
Megérte ez a kompromisszum?
A tudományos munkásságom szempontjából most visszatekintve nagyon nehéz ezt így megfogalmazni, hogy megérte-e. Amikor választasz, tisztában vagy azzal, hogy mit választasz. Abban a pillanatban, amikor én választottam, hogy nem egyetem, hanem vállalkozás, én ennek az összes pozitív és negatív oldalát mindkét oldalról megvizsgáltam. Nem azt kell nézni, hogy megérte-e, hogy lemondtam, azt kell megnézni, hogy mit kaptam és miről mondtam le. Persze, hogy néha fáj a szívem. De ugyanúgy fáj a szívem, hogy nem filmezek. Én már váltottam egyszer, akkor arról mondtam le, hogy filmet csináljak, pedig az nekem nagyon fontos volt. De akkor kinyílt előttem egy perspektíva: hogy kapcsolatot tudok teremteni, nem tizenöt színésszel, hanem százötven diákkal, akiknek én el tudok mondani dolgokat abból, ami bennem van, műszakilag, emberileg, társadalmilag. És ezért váltottam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok lekötni 80-150 ember figyelmét a kurzusommal, úgy, hogy ők ezt szeressék és ebből maradjon nekik valami. Erről pedig őket kell megkérdezni, hogy milyen volt az a kurzus.
Ugyanígy, amikor utána váltottam, én szintén úgy gondoltam, hogy van miért kipróbáljak valami újat, mert egy bizonyos közösségnek tudok valami olyasmit adni, amit eddig nem tudtam. Mert ha akkor nem váltok, akkor nincs magyar könyvüzlet Kolozsváron, nincs kidei tábor, nincs könyvtár. Ezt az 59 ezer kötetet nem lehet a sírba vinni, nyilvánvaló, hogy ezt nem magamnak csinálom, nem is a gyermekeimnek, mert ők sem tudnak ennyi kötetet elolvasni. Valahol 3500 diáknál álltam meg, az nem kevés. Vannak diákjaim, akik messze túlhaladtak engem a műszaki tudás szempontjából, úgy érzem, tanári téren eljutottam valahova. Ha még ottmaradok tíz-húsz évet, nagyon sokat már nem haladhattam volna. Akkor nekikezdtem valami újnak.
Az ember és az állat is nagyon egyszerűen körülírható koordinátákban él: szüksége van egy helyre, ahol leéli az életét, szüksége van élelemre, hogy egyik napról a másikra megéljen, és szüksége van családra ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Az embernek legalább még valamire szüksége van, ami megkülönbözteti őt, persze, hogy különböző emberek erre különböző szavakat használnak. Én azt a szót használom, hogy szükségem van utazásra. Ebből a keretből – ház, élelem, család – ki kell lépni, erre a keret az utazás és az utazás fogalma rengeteg mindent takar, ki lehet terjeszteni szellemi és fizikai utazásra is. Az utazás maga azt jelenti, hogy kilépek ebből a biztonságot adó körből, új környezetbe kerülök, megpróbálok annak megfelelni és utána visszajövök. Utazás az, hogy én nem filmezek, hanem az egyetemen tanítok, és az, hogy én vállalkozok. Az is egy utazás, hogy kipróbálom, hogy milyen egy új teret alkotni.
Még nem esett szó arról, hogy előszeretettel támogat különböző kulturális rendezvényeket, kezdeményezéseket. Hogyan működik ez Koós Ferencnél?
Két fajta ilyen kapcsolat van: szponzorálás és mecenatúra. A szponzorálás egy kereskedelmi ügylet és a következőképpen játszódik, mondok egy példát: nem tudok bejutni a főorvos úrhoz, a kórház igazgatójához, bár én tudom azt, hogy nekem kitűnő ajánlatom van olyan készülékekre, amelyek neki kellenének, viszont ismerem azt a személyt, aki a Mozart-fesztivált szervezi és tudom azt, hogy a főorvos úr imádja a zenét. És akkor van egy ilyen üzleti kapcsolat, hogy én adok egy bizonyos összeget a Mozart-fesztiválnak, ennek fejében annyit kérek a főrendezőtől, hogy mutasson be a kórház igazgatójának, aki ott ül a páholyban. Ő a szünetben bemutat, elmondja neki, hogy mennyivel járultam hozzá a fesztiválhoz, a főorvos úr pedig – aki eddig nem fogadott –, azt mondja, hogy másnap tíz órakor jelentkezzek nála az irodában. Másnap találkozunk és két órát ott tart, mert érdekli, hogy milyen ajánlatom van. Mindhárman nyertünk.
A mecenatúra egész más: azt jelenti, hogy a pénz kötelez. Tehát, ha az Isten megsegített, hogy nekem több legyen, mint egyeseknek, akkor nekem is kötelességem, hogy annak egy részét átadjam másoknak.
Például nincsen semmi értelme annak, hogy szponzorálásnak fogjuk fel azt, hogy támogatok egy gólyabált. A gólyabálra első- és másodévesek mennek, ők nem az én célcsoportom, tehát aberráció arról beszélni, hogy kereskedelmi hasznom lesz attól, hogy ő kiírja a plakátra azt, hogy Jolly. Az én klientúrám aránylag gazdag emberek, akik meg tudják fizetni az én tudásomat a belsőrendezéssel kapcsolatban és meg tudják fizetni azt, hogy én aránylag drága, de nagyon jó minőségű termékeket árulok. Vagy abból sincs kereskedelmi hasznom, ha felkérnek, hogy támogassam egy könyv kiadását, amely háromszáz példányban jelenik meg. Én ezt nem a kereskedelmi haszonért csinálom, hanem azért, mert szerintem a pénz kötelez: ha neked megadatott az, hogy fel tudtál építeni egy céget, amely elegendő pénzt termel, akkor neked a környezeteddel szemben kötelességeid vannak.
Hogy ezt a környezeted mennyire értékeli, az egy teljesen más dolog. A két világháború között léteztek EMKE-díjak, amelyeket a nagy vállalkozóknak adtak, de emellett a polgármesteri hivatal is kitüntette minden évben azokat, akik a legtöbb adót fizették. Ma a leggazdagabb emberek Kolozsváron szinte semmi adót nem fizetnek, mert úgy csinálják, hogy ne kelljen adót fizessenek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. Én úgy gondolom, ha az embernek cége van, adót kell fizessen, és abból fenntartjuk az iskoláinkat, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, a Kallós Zoltán Alapítványt. Hogy az adók hány százaléka megy ezekhez az intézményekhez, nem tudom, de megy oda is. Ha egyikünk sem fizetne adót, mint Görögországban, akkor nem lenne amiből fenntartani ezeket. Remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy ezeket a nagy adófizetőket – mert azért én elég nagy adófizető vagyok, ahhoz képest, hogy mekkora az én cégem és ezt nem szégyenlem – értékelni is fogja a társadalom.
Szándékomban áll a jövőben az erdélyi kultúrtörténetre vonatkozó könyveket és fotóalbumokat kiadni, saját költségre. Nagyon jó minőségű nyomtatást használnánk, így tíz-húsz év múlva is értékesnek számítanának.
Azt látom, és ez sok beszélgetésen elhangzik, hogy itthon nincs hagyománya a mecenatúrának. Ha egyetért ezzel, akkor Ön szerint melyik félnek kellene változtatnia? A kultúraszervezők nem ismerik a lehetőségeket, vagy a vállalkozók, akik megengedhetnék maguknak, nem akarnak a kultúrára pénzt fordítani, nem akarnak ezzel foglalkozni?
Dolgoztam kultúrában, nagyon sok írót, költőt, kiadót, színházi embert ismerek, de ugyanakkor nagyon sok vállalkozót is ismerek, úgy érzem, hogy mindkét oldalt ismerem. Ezért nekem magától értetődik az, amit én csinálok, nem hiszem, hogy valami különlegeset csinálnék. Az én korommal, tudásommal, anyagi lehetőségeimmel másképp nem érdemes élni. De néha nekem is az az érzésem, hogy ez a két réteg úgy megy el egymás mellett, mint két gyorsvonat két párhuzamos sínen.
Vannak ilyen jellegű próbálkozások, de tudnod kell, hogy mindkét fél roppant érzékeny. Mondok egy példát: Kolozsvár hat nagyon nagy vállalkozójával páholyba szóló jegyeket kaptunk egy fesztiválra. Beültünk, mindenki boldog volt, öt perccel az előadás előtt a jegyszedő felállított és két sorral hátrébb ültetett, mert az első sorba kellett üljön a rendezőnek a gyermeke. Nem történt ezzel semmi, csak éppen mást ígértek, már bent ültünk, nem a bejáratnál jelezték. Ha odaült volna az államelnök vagy Göncz Árpád, végtelen tisztelettel köszöntünk volna neki, de maradt volna hely nekik is, mert attól, hogy az a négy gyermek oda beült, a következő húsz hely üresen maradt. Írásba adom, hogy az a hat vállalkozó család többet egy lejt sem fog adni arra a típusú fesztiválra. Van olyan hely is, ahol én szponzorálok és van egy páholyom rögtön az igazgató páholya mellett – ez történetesen a román színház –, ahová azokat a meghívottakat viszem, akiket akarok, nyilván én vállalkozókat viszek, hogy továbbra is támogassák a színházat. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy az igazgató nem fogad a bejárat előtt, hogy nem ölel meg, hogy utána nem visz el beszélgetni.
Az a kérdés, hogy az egyik fél mennyire tiszteli a másikat. A vállalkozók végtelenül tisztelik a művészeket. Ha a művészek úgy fordítják ezt vissza, hogy azok az ügyeskedők, akkor nem lesz kapcsolat. Azok az ügyeskedők az ő szakmájukban nagyon jó eredményeket értek el, ha van egy ötvenmilliós forgalmú cége, hidd el nekem, hogy az az ember nagyon oda kellett figyeljen. A tisztelet mindkét oldalról meg kell legyen. Olyan, mint a tanár-diák kapcsolat: a tanár látszólag nagyobb pozícióban van, mint a diák. Ezért, ha a tanár úgy teszi fel a kérdést, hogy ezt érezteti, abból nem lesz kapcsolat. A tanár kell legyen az, aki az első lépést teszi a diák felé, hogy felemelje a diákot magához. Hogy bebizonyítsa a diáknak, hogy igen, pont ugyanolyan értékesek vagyunk és amikor beszélgetünk, egyenlő felek vagyunk. Jelen esetben a művészek kell megtegyék az első lépést a vállalkozók fele – a megbecsülés értelmében, nem olyan értelemben, hogy elmennek hozzá egy papírral, hogy kiteszik a vállalkozó cégét a plakátra, mert az senkit nem érdekel. Ma a kommunikációnak teljesen más formái vannak, engem nem érdekel az, hogy egy színház honlapján rajta legyek, az nem az én célcsoportom.
Emlékszem, hatodikos voltam, amikor a szatmári iskola szervezett egy kirándulást Kolozsvárra, hogy megnézzük az Ember tragédiáját. Antal Árpád egyetemi tanár, katedrafőnök a nagybátyám volt, ezért a szüleim azt mondták, hogy feltétlenül fel kell keressem őt. Megnéztük a darabot, utána elmentem Antal Árpád bácsihoz, akinek minden kérdésére egész jól válaszoltam, egyre okosabb dolgokat mondtam. Két óra múlva úgy jöttem ki tőle, mintha láttam volna egy filmet Winnetou-val, éreztem, hogy most rögtön megírok két színdarabot. Eltelt vagy tíz év, amikor elhívtak a televízióhoz, Bodor Pál, a magyar televízió akkori elnöke fogadott. Akkor már Bufteaban dolgoztam, ő tudta azt, hogy még diák vagyok, de már dolgozok a filmeknél. Vele is három órát beszélgettünk és szintén úgy jöttem ki onnan, mintha megváltoztattam volna a televíziót. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez már Antal Árpáddal megtörtént egyszer. Akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az okos, hanem ők. Ők tudták azt, hogy hogyan emeljenek fel engem az ő tudásukhoz és olyanokat kérdeztek tőlem, hogy én egyre okosabb legyek.
Bukarestben én teljesen véletlenül egy olyan házban laktam, ahol az egyik legrégebbi család, a Brâncoveanu család egyik leszármazottja élt, akihez többek között a külügyminiszter, Ion Țiriac és más teniszezők is jártak, akiket én megismertem, egyik-másik könyvet még le is poroltam, én voltam a házi-segéd. Egyik alkalommal teniszezni mentem, és az egyik híres teniszező azt mondta, menjünk együtt játszani. Nagyon megtisztelő volt, beültetett a nyitott autójába, és az volt a meglepetés, hogy én életemben olyan jól nem játszottam, mint akkor.
Szóval ezek az emberek felemeltek engem magukhoz. Ahhoz, hogy a vállalkozókhoz közel kerülj, nem lenézni kell a vállalkozókat, hanem egyenlő partnerként kell őket tekinteni, ahogy én tekintettem a diákjaimat. Addig, amíg az az elképzelés, hogy te add a pénzt és utána nem ismerlek, nem fog működni.
Akkor a kölcsönös tisztelet a kulcsszó.
A kölcsönös tisztelet, és ismétlem: az, hogy egyenlő partnerként tekintsük egymást. Az egyenlő partnerség azt jelenti, hogy megismerjük egymást és egymás munkáját. Mert az a vállalkozó csak akkor fog egy év múlva is pénzt adni, ha úgy érzi, hogy emberileg kapott valamit. Mert anyagilag nem tudsz neki ebben a pillanatban semmit adni semmit. Ebben a kategóriában az működik, hogy a bank ad százezer eurót a TIFF-nek, de mondjál nekem olyan intézményt, ami tud úgy reklámozni egy bankot, mint a TIFF.
Ez egy rendszer, itt minden összefügg mindennel: a nevelésem, az életpályám, a gondolkodásom, és az, ahogyan a különböző kapcsolataimat építem. Lehet, mások másképp látják a dolgokat, de valószínűleg valami igazság van abban, amit mondok ezt a kapcsolatot illetően. Ezzel nagyon sokat kellene foglalkozni, mert rengeteg pénzt fizetnek a vállalkozók adóba, annak egy részét lehetne a kultúra felé irányítani – mindegy, hogy magyar vagy román kultúra –, és ők ezt nem teszik azért, mert ez a kapcsolat nincs meg, mert a művészvilág nem veszi magának azt a fáradtságot, hogy leüljön a vállalkozóval beszélgetni és megismerje annak gondolkodását.
Illetve arra is szükség van, hogy a művészék találják meg ezeket a forráslehetőségeket.
Biztos, hogy megtalálják, de tudod mivel? Hoznak egy papírt, amin azt írja, hogy „contract de sponsorizare”, amiben az áll, hogy ő ennek fejében ki fog tenni egy bannert. Kit érdekel ma az, hogy egy olyan helyre, ahol negyvenen lesznek, kitegyek egy bannert? De az már hallatlanul érdekes, ha megismerem azokat az embereket, akik ott vannak például a kidei táborokban. Ez egy fontos dolog, de ehhez meg kell hívni a vállalkozót, hogy részt vegyen.
Úgy látom, hogy nagyon sok olyan vállalkozó van, akiket nagyon könnyű bevonni ezekbe a folyamatokba, csak fel kell hívni a figyelmüket bizonyos dolgokra.
Tasi Annabella
maszol.ro

Jakó Zsigmondra emlékeznek az EME-nél
Jakó Zsigmond-centenáriumi megemlékezést szervez az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága és a BBTE Magyar Történeti Intézete október 13-án, csütörtökön Kolozsváron. Délelőtt 10 órakor megkoszorúzzák a száz éve született történész sírját a Házsongárdi temetőben, majd délután 2 órakor emlékkonferencia kezdődik az EME előadótermében (Jókai/Napoca utca 2. szám). Szabadság (Kolozsvár)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés
Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezése (Kolozsvár, 2016. október 13.) 
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az MTA BTK Történettudományi Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete közös rendezvényen emlékezett Kolozsváron, október 13-án az erdélyi magyar történetkutatás „nagy mestere”, Jakó Zsigmond professzor születésének 100. évfordulójára. A centenáriumi megemlékezés a Házsongárdi temetőben Jakó Zsigmond sírjának koszorúzásával vette kezdetét, melyet délután az EME Jókai utcai előadótermében az ünnepi konferencia előadásai követtek. A résztvevőket az MTA BTK főigazgatója, Fodor Pál és az EME elnöke, Sipos Gábor köszöntötte, az MTA alelnöke, Vékás Lajos pedig levélben üdvözölte. Az ülést Zsoldos Attila akadémikus vezette le. Az előadások három nagyobb témakörben járták körül Jakó Zsigmond történészi pályáját, levéltár- és tudományszervező szerepét, illetve iskolateremtő tevékenységét. A magyarországi és erdélyi történetkutatás jeles képviselői (többen közülük Jakó Zsigmond tanítványai) Jakó professzor tudósi és emberi arcélének megannyi vonását idézték fel a személyes élményekkel is tarkított, igényes, de ugyanakkor a hallgatóság számára is élvezhető bemutatókban. Az előadásokat a Jakó Zsigmondról készülő portréfilm több részletének vetítése, továbbá a Jakó Zsigmond: Írás, levéltár, társadalom. Tanulmányok és források Erdély történelméhez és a Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére című kötetek bemutatója zárta. Előbbit Zsoldos Attila, utóbbit Sipos Gábor méltatta. A rendezvény utolsó mozzanataként pedig Sipos Gábor az MTA BTK Történettudományi Intézete és az EME közötti szoros együttműködés kialakításáért, valamint a szakmai kapcsolatok elmélyítéséért Gr. Mikó Imre-emléklapot adott át Fodor Pál főigazgatónak. Október 14-én a Bihar megyei Micskén az MTA BTK TTI, a KAB, az EME és a helyi önkormányzat képviselői megkoszorúzták Jakó professzor egykori szülőházán elhelyezett emléktáblát. Ez tekinthető Jakó Zsigmond születésének századik évfordulója alkalmával szervezett, és az MTA székházában szeptember 23-án kezdődött rendezvénysorozat záró mozzanatának. eme.ro

Székelyföld története (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Telt ház előtt mutatták be szombat este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székelyföld története című háromkötetes monumentális kiadványt, mely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg a nyáron (a Tusványoson tartott, vitával egybekötött bemutatóról lapunkban még akkor tudósítottunk).
A házigazda, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa bemutatta a jelen lévő szerzőket, szerkesztőket. Rajta kívül Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész, egyetemi oktató és Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású társadalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora ismertette az általa szerkesztett kötetrészt, továbbá Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Oláh Sándor csíkszeredai kutató és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész az általa írt fejezetet foglalta össze, különös tekintettel a háromszéki eseményekre.
A hozzászólások során Cserey Zoltán történész leszögezte: a kiadványnak ott a helye minden székely család könyvespolcán, hogy bármikor tájékozódni lehessen belőle, de kifogásait is megfogalmazta. Kevesellte a Rákóczi-szabadságharcnak szánt tíz oldalt, továbbá a székely határőrség feldolgozása torzóban maradt. Székely Zsolt régész szintén hiányosságokra hívta fel a figyelmet. Bárdi Nándor válaszában elmondta, huszonkét szerzős, 2200 oldalas összegző munkáról van szó, bizonyára vannak aránybeli eltolódások, hiányosságok, de letettek egy munkát az asztalra, azt lehet bírálni, és a kritikák, valamint az újabb kutatási eredmények alapján remélhetőleg majd napvilágot lát egy javított, bővített kiadás is. Kérdésre válaszolva Oborni Teréz bejelentette, készül a Székelyföld történetének 900–950 oldalba tömörített angol változata, melyet az indianapolisi egyetem ad ki két éven belül. Ehhez az anyagi háttér és a szakfordító megvan.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az EME Kiadványai
Gidó Attila: Két évtized – A kolozsvári zsidóság a két világháború között /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2016/
A könyv 22 éves időszakot vizsgál, szerkezeti felépítéséből kiindulva közösség-monográfiának lehet tekinteni. Úgy kívánja bemutatni a két világháború közötti lényegesebb mozzanatokat, hogy az esemény- és a politikatörténeti vizsgálatok szintjén túlmenően történeti-szociológiai elemzést is nyújtson. A történeti előzmények ismertetése után a kolozsvári zsidóság statisztikai és településszerkezeti bemutatására kerül sor. Ezt a társadalmi rétegződésnek és a kolozsvári zsidóság gazdasági szerepvállalásának a vizsgálata követi. Majd a zsidó életvilágot meghatározó különböző aspektusok (antiszemitizmus és jogkorlátozás, oktatás, hitközségek, politikai szerveződés) tükrében keres választ a szerző arra, hogy milyen változások mentek végbe a kolozsvári zsidóságon belül az 1918-at megelőző időszakhoz képest. Az utolsó fejezet a zsidó önmeghatározásokat mutatja be.
Testimonio litterarum - Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére
Dáné Veronka, Lupescuné Makó Mária, Sipos Gábor
/Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2016/
MARADANDÓ A KÖNYVEKBE, forrásközlésekbe, tanulmányokba foglalt életmű, s ahogy - Arany Jánossal szólva - „időben, térben távozik" Jakó Zsigmond alakja, úgy becsüljük egyre jobban az életművet megvalósító jellemet, a rendkívüli magatartást, életfelfogást, a példaadó rendszeres munkát, a másokat is serkentő szervezőkészséget, a hibákat folyton észlelő és szóvá tevő szent felháborodást. Születésének centenáriumára összeállított emlékkönyvünk szerzői az iskolateremtő professzor barátai, ifjabb pályatársai, tanítványai, a vele személyes kapcsolatba került szakmabeliek. Tanulmányaiknak sokféleségük ellenére közös jellemzője az, hogy mindegyik szerző legújabb kutatásainak eredményeit foglalta össze, azaz mindenik írás az adott kérdéskör legfrissebb feldolgozása.
Péntek János: Történések a nyelvben a keleti végeken II. kötet /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2016/
A könyv címében a „történések a nyelvben" szerkezet arra utal, hogy létünk összefonódik a nyelvvel, a nyelvekkel: mi a nyelvben élünk, a nyelv bennünk él, „történéseink" is közösek. Valahogy úgy, ahogy a német filozófus, Martin Heidegger írta 1927-ben: „A nyelv a lét háza, és az ember a lét házában lakozik." És fontos az is, hogy miközben inkább statikusan érzékeljük a jelenségeket, elkülönülő fogalmakkal közelítjük meg őket, a valóságban „történések" vannak, folyamatok és folytonosságok, mozgások és észrevétlen átmenetek.
Ennek a mostani kötetnek a dolgozatai, alkalmi vagy a lényeget érintő szövegei, analitikus okfejtései vagy tömörebb reflexiói nyelvi létünk szempontjából fontos intézmények helyzetét elemzik: alakulásukat és működésüket, törekvéseiket és gondjaikat. Az oktatásról-képzésről és a tudományművelésről van szó, amelyek elsődlegesen nem (kutatási) témaként voltak és vannak jelen az életemben, hanem napi tevékenységként vagy éppen napi cselekvésként. Ezt a kettősséget követi a kötet tagolása. Úgy éreztem, hangsúlyoznom kell intézményeink létének, létrejöttének és működésének, eredményességének és eredménytelenségének azt a jellemzőjét, hogy bizonyára közösségünk államnélküliségéből adódóan nagyon személyfüggő. Még az állami keretben működő intézményeink működésének hatékonyságát sem a rendszer határozza meg, hanem a rendszerbeli funkciókat, szerepeket betöltő felelős személyek. eme.ro

Könyvbemutatók
2016-10-21 du. 17.15
Helyszín: KJNT előadóterme, Kolozsvár, Croitorilor (Mikes) u. 15. sz. Szervező: BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete – Kriza János Néprajzi Társaság – Kolozsvári Akadémiai Bizottság – Néprajzi és Antropológiai Szakbizottság – EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya
Bemutatásra kerülnek:
Blos-Jáni Melinda: A családi filmezés genealógiája. Erdélyi amatőr médiagyakorlatok a fotózástól az új mozgóképfajtákig. Kolozsvár: (Emberek és kontextusok, 13.) Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2015.
Bemutatja: Vajda András.
Benkő József: Erdély. Sepsiszentgyörgy–Barót: Székely Nemzeti Múzeum – Tortoma Kiadó, 2014.
Bemutatja: Szőcsné Gazda Enikő.
Keszeg Vilmos (szerk.): Folyamatok, szövegek, események. A kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola tanulmányai. (Egyetemi Füzetek, 21.) Egyetemi Műhely – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2014.
Kerti József – Keszeg Vilmos (szerk.): Szövegek, folyamatok, események. A kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola tanulmányai. (Egyetemi Füzetek, 27.) Egyetemi Műhely – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2015.
Bemutatja: Keszeg Vilmos kjnt.ro/infoteka

Egy folyóirat és kulturális műhely három korszaka
Erdély és Közép-Kelet Európa egyik legrégebbi kulturális folyóirata, a Korunk november 8-án és 9-én tudományos konferenciával és rangos előadásokkal ünnepli fennállásának 90. évét. Az idén több tudományos és kulturális esemény jelezte már a neves folyóirat évfordulóját, ezekhez csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában másfél napon át zajló előadás-sorozat. A Félmúlt-jelen: Erdélyben – Európában (1926-2016) elnevezésű fórumon a történelem-, az irodalom-, a néprajz- és a filozófiatudomány neves erdélyi és magyarországi képviselői vesznek részt. Az esemény, amely ma délelőtt 10 órától folytatódik, összefoglalja a Korunk 90 éves történetét, és betekintést nyújt a folyóirat által képviselt kulturális és tudományos műhelyek jelenlegi eredményeibe. (A borítóképen Zsoldos Attila, Kovács András, Kántor Lajos, Kovács Kiss Gyöngy, Egyed Ákos és Romsics Ignác a konferencián)
A tegnap reggeli megnyitó résztvevőit a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész köszöntötte, kiemelve a tudományos előadás-sorozat jelentőségét a folyóirat 90. évfordulója alkalmából eddig szervezett események tükrében. A konferencia előzményeként említette a Korunk 2016. februári lapszámát, amely mintegy száz szerző válogatott tanulmányait közölte újra a folyóirat 1926 és 2016 közötti kilencven évének három fő korszakából.
Kovács Kiss Gyöngy hangsúlyozta, hogy bár a lap számos alkalommal került az Eric Hobsbawm által a „szélsőségek századának” nevezett 20. században az ideológiák kereszttüzébe, soha nem vált sem baloldali, sem jobboldali politikai folyóirattá; ugyanakkor hűen követte Dienes László 1926-os Beköszöntőjének főbb gondolatait, amelyben a szerző a múlt megismerése által a jelen és a jövő újraformázását és egy új szintézis létrehozását szorgalmazta. A főszerkesztő hozzáfűzte: az 1990 utáni Korunknak sikerült nemcsak fönnmaradnia Erdély egyik legrangosabb kulturális és tudományos folyóirataként, de a Korunk Akadémia és a számos kiállítás révén a nagyközönséget és a magyar értelmiséget szorosan összekötő fórummá is vált.
Kántor Lajos előadása az egykori szerkesztő, majd főszerkesztő közel hatvanéves visszaemlékezéseként hatott, továbbá az erdélyi értelmiség 20. századi történetének a folyóirat hasábjain visszatükröződő krónikájaként is szolgált. A neves irodalomtörténész 1958-ban került a laphoz, majd egy évvel később lett a szerkesztője. Mint mondta, a Gáll Ernő főszerkesztő nevéhez fűződő második korszak (1957–1984) első évei az 1956-os forradalom kolozsvári eseményei miatt a folyóirat legnehezebb periódusaként értelmezhetők. Kántor Lajos kiemelte, hogy bár ez a korszak számos alkalommal tépázta meg a Korunk apolitikus jellegét és kényszerítette az aktuális politika és pártideológia narratíváit, diskurzusait a folyóirat íróira, mégis sikerült megőrizniük az alapító, Dienes László eklektikus tervét, amely a Korunkat az erdélyi értelmiség és művelődés fórumává és a nemzetközi, kortárs tudomány és kultúrtörténet közvetítőjévé tette. Az 1950-es évek egyik nagy botrányaként említette az általa külön tanulmányban elemzett Tordai Zádor-féle Madách-értelmezés 1957-es közlését, amely óriási ideológiai vitát váltott ki.
Kántor Lajos rövid történeti összefoglalójából ízelítőt kaphatott a hallgatóság a Korunk jelentőségéről, arról a szerepről, amelyet az erdélyi magyarság 20. századi művelődéstörténetében betöltött. A lap hasábjain 1926 óta közlő vagy debütáló több száz szerző közül többen is – József Attila, Nyirő József, Radnóti Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Bretter György, Lukács György stb. – a magyar és egyetemes irodalom jeles alakjává váltak.
A konferencia neves magyarországi (Zsoldos Attila, Romsics Ignác) és erdélyi (Kovács András, Egyed Ákos) történészek előadásaival folytatódott, majd Markó Béla költő, valamint Szörényi László, Csapody Miklós és Pomogáts Béla irodalomtörténészek vetettek fel különböző témákat a Korunk vonatkozásában.
Ma reggel 10 órától néprajzkutatók (Csányi Vilmos – A hiedelmek szerepe az emberi megismerésben, Tánczos Vilmos – Az erdélyi magyar néprajztudomány irányzatai) és filozófusok (Egyed Péter – Az ideológia kommunikációs funkciójáról, Liviu Jitianu – Az emlékezés kultúrája, a felejtés örvénye) előadásai következnek, amelyeket bárki meghallgathat az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 2. szám).
Szabadság (Kolozsvár)

Szótárrá szerkesztett, eltűnő nyelvi kincs
Napvilágot látott a Péntek János nyelvész által szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára első kötetének első része, amely megvásárolható a szerdán kezdődő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.
A „csángó”–magyar szótárnak is nevezett kiadvány megjelenése igazi szenzáció – közölte a kiadó Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Péntek János, aki több mint 15 éve dolgozik a kiadványon, elmondta, remélhetőleg már a jövő évben megjelenik az első kötet második része és talán a második kötet is. A kiadvány jórészt abból a nyelvi anyagból készült, amelyet a kolozsvári nyelvészek és néprajzkutatók kiterjedt nyelvföldrajzi kutatásaik során jegyeztek le a huszadik század közepén.
„A magyar nyelvnek ebben a táji változatában ott a nagyon távoli múlt, a mezőségi és a székely nyelvjárás nyelvtörténete, és ott az újabb kor erősödő román nyelvűsége az átvett szavakban, magyar szavak román minta szerint alakuló jelentéseiben, román szerkezetek magyar megfelelőiben. Ebből nem lehetett és nem is kellett kiszűrni a „vegytiszta” magyart. A szótárnak azt a nyelvváltozatot kell tükröznie és megörökítenie, amelyet a lejegyzés pillanatában a gyűjtők rögzíthettek” – írta Péntek János nyelvész a szótár fülszövegében.
A nyelvész kifejti, az 1949–1962 közötti gyűjtések tetemes nyelvi anyaga egyre gyarapodott az újabb kutatásokkal és publikációkkal, egyre több lett a tanszéki archívumban őrzött cédula és szöveg, és egyre nyomasztóbbá és sürgetőbbé vált a feladat, hogy a nagy elődök (Yrjö Wichmann, Csűry Bálint, Szabó T. Attila és Márton Gyula) szándékának megfelelően munkatársai közreműködésével szótárrá szerkessze ezt a nyelvi kincset. „Ehhez nekem már nem kellett „csángókutatóvá” lennem, a feldolgozásban nyugodtan támaszkodhattam az elődöknél nemkülönben jeles tanítványaimra” – teszi hozzá Péntek János.
A magyar nyelvterületen kívüli nyelvi sziget
A moldvai magyar tájnyelv katolikus vallású beszélői, akikre az elmúlt kétszázötven évben a „csángó” név ragadt, közel nyolcszáz éve élnek Moldvában. A nyelvész rámutat, a Kárpát-medencei magyar nyelvterületen kívül fekvő nyelvi sziget mint zárvány őrizte a múlt nyelvi kincseit, örökölt mezőségi és székely jellegét, és közben az ott beszélt román nyelv egyre erőteljesebb hatása alá került.
„A felgyorsult nyelvi folyamatokban a régió nagymértékben szórványosodott, keveredett és változott, különösen a 20. században a nyelvcsere és a fokozódó asszimilációs nyomás révén a magyarul beszélők száma rohamosan fogyatkozott, így attól lehet tartani, hogy ez a szótár egy eltűnő magyar nyelvváltozat szókincsét örökíti meg. És ugyancsak ez a nagy fokú rétegzettség és heterogenitás tette szükségessé, hogy a kétkötetes első résznek, amelyben a moldvai szavak értelmezését magyar, román és angol nyelven adjuk meg, harmadik kötetként legyen egy fordított, „közmagyar–moldvai magyar” része, amely az elsőre visszautalva azt tartalmazza, hogy köznyelvi szavainknak milyen szavak, kifejezések felelnek meg a moldvaiban” – fejti ki Péntek János.
Időben és jellegében is rétegzett moldvai tájnyelv
Mint a könyv előszavában olvasható, mivel a régió nagymértékben szórványosodott, földrajzilag és tipológiailag is tagolt külső nyelvjárásszigetnek tekinthető, a szótár lényegesen különbözik az eddig megjelent regionális szótáraktól, amelyek egy-egy homogén régió vagy éppen csak egyetlen település szókincsét dolgozták föl a teljesség igényével. A moldvai tájnyelv időben és jellegében is rétegzett, a beszélők, a települések, a kisebb-nagyobb csoportok nyelvhasználata gyorsuló ütemű nyelvi folyamatok eltérő fázisait képviselik.
„Ebben a heterogenitásban nem lehet megvonni a helyi nyelvváltozatok és a közmagyar határát, sőt néha a magyar és a román nyelv határát sem – mindez különlegessé tette a szótár szerkesztését, kényszerűvé az eltérést az ismert lexikográfiai mintáktól” – írja a szerkesztő. A szótárban többek között Márton Gyula, Szabó T. Attila, Gálffy Mózes, Vámszer Márta, Balogh Dezső, Bura László, Gazda Ferenc, Murádin László, Nagy Jenő, Teiszler Pál, Gazda Klára, Nyisztor Tinka, Pálfalvi Pál, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és Virt István gyűjtései szerepelnek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Nemzetközi konferencia a 700 éves Kolozsvárról
Beszélgetés dr. Lupescu Mária történésszel
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara több helyi intézménnyel karöltve nemzetközi történész-konferenciát szervez a kincses város 700 éves évfordulója alkalmából. A három napon át tartó rangos eseménysorozat ma, november 10-én délután 16 órától veszi kezdetét a BBTE Farkas-utcai főépületének Nagytermében (Aula Magna). Az eseményről, annak szervezési nehézségeiről és jelentőségéről beszélgettük Lupescu Mária egyetemi adjunktussal, a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársával.
- Kolozsvár királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója alkalmából szervezett nemzetközi konferencia a 2008-as Mátyás konferencia óta az egyik legnagyobb tudományos esemény, amely a város történetének egy jelentős momentumát ünnepli. Hogyan született meg a konferencia ötlete és milyen intézmények vettek részt az esemény szervezésében?
- Szakmai körökben már 2015-ben felmerült a konferencia ötlete, intézményes lépésekre azonban sajnos nem került sor. Úgy lépett Kolozsvár az új esztendőbe, hogy egyáltalán nem lehetett érezni mennyire fontos évfordulóhoz érkezett a város. Igen erős a sejtésem, hogy más, hasonló múltú és jelentőségű európai városban egy ilyen tekintélyes évfordulót megfelelő ünnepi eseményekkel, arculati elemekkel, akár műemlék állításával és tudományos rendezvényekkel ünneplik meg. Ami ez utóbbiakat illeti, az augusztus 19-ére tervezett várostörténeti kiállítás megszervezése gyorsította fel az eseményeket, ami egybeesett a Kolozsvári Magyar Napokkal, amelyeket éppen ezen évfordulós események köré szerveztek. Az eredeti terv az volt, hogy ugyanerre az alkalomra időzítjük a konferenciát is, ami azonban különböző, többnyire objektív okok miatt, mégsem valósult meg. A kiállítás megvalósításában is szerepet vállaló Lupescu Radu, a Sapientia EMTE tanszékvezetőjének javaslatára végül több intézmény fogott össze. Először is megkereste a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Fakultását, akinek dékánja, Ovidiu Ghitta kezdettől fogva felkarolta és minden lehetséges módon támogatta az ötletet, akárcsak a Sapientia EMTE Kolozsvári karának dékánja, Tonk Márton is. A két fő szervező intézményhez csatlakozott még az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mint az erdélyi magyar tudományosság egyik legjelentősebb fóruma és a Román Akadémia Erdélyi Tanulmányok Központja. Ez a négy intézmény vállalta el, hogy nemzetközi várostörténeti tudományos rendezvény formájában emlékezik meg Kolozsvár 700 éves évfordulójáról. A konferencia koncepciója az volt, hogy Kolozsvár története álljon ugyan a rendezvény középpontjában, de mivel sem 700 évvel ezelőtt, sem most a város nem létezett önmagában, mai szóhasználattal élve egy hálózat része volt, kapcsoljuk be Kolozsvárt a különböző korok városhálózatába, tehát más városok történéseivel egészítsük ki, hasonlítsuk össze a kolozsvári sajátosságokat. Öt lehetséges témakört ajánlottunk a konferencia felhívásában, természetesen egyik közülük a 700. évfordulóhoz kapcsolódott: I. Kolozsvár, 1316 – előzmények és következmények, II. A városok jogállása – sajátosságok és változások, III. A városok és intézményeik, IV. A városok topográfiája. Reprezentatív épületek és társadalmi térhasználat, illetve V. A városok mindennapjai. Ebből a felsorolásból is látható, a cél az volt, hogy minél részletesebben lefedjük a várostörténeti kutatás ma is aktuális kérdéseit. Az év elejétől pedig be is indult a konferenciaszervezés gépezete, ami – ha valaki már belekóstolt a nemzetközi tudományos rendezvényszervezés rejtelmeibe tudhatja – rengeteg szervezési, koordinálási és pályázati munkát igényelt. Szerencsémre, számíthattam a kollégák (Lupescu Radu, Ionut Costea, Rüsz-Fogarasi Enikő, Ovidiu Ghitta, a BBTE, az EME és a Sapientia munkatársai) és a doktorandusz illetve mesteris hallgatóink segítségére is. A fő támogatóink – Kolozsvár Városának Polgármesteri Hivatala, Kolozs Megyei Tanács, BBTE Történelem és Filozófia Fakultása, a Sapientia EMTE és az EME mellett sikerült más hazai és határon túli támogatókat is találnunk, akiknek a nagylelkű és önzetlen anyagi segítsége nélkül ez a rendezvény nem jöhetett volna létre. Azt kell ugyanis mondanom, hogy nemcsak a háborúhoz, hanem egy konferenciához is pénz kell.
- Az esemény három teljes napon át, november 10 és 12 között zajlik több helyszínen, párhuzamos szekciókban. Hány résztvevő érkezett a rangos eseményre és milyen intézmények vannak képviselve?
- A konferencia statisztikai adatai: 4 ország 31 intézménye 71 résztvevőjének képviseletében zajlik rendezvényünk. Felhívásunkat célzottan olyan szakemberekhez igyekeztünk eljuttatni, akik foglalkoztak és foglalkoznak Kolozsvár történetével vagy a felhívásban jelzett területek ismert, elismert művelői. Kiemelném, hogy a magyar illetve román város-történetírásba friss fuvallatot hozó nemzetközi szinten is jól ismert kutatók mellett igyekeztünk a fiatalabb generáció azon képviselőit is megszólaltatni, akik már írásaikkal bizonyították, hogy helyük van a megújuló várostörténeti historiográfiában. A konferencia programját böngésző olvasó azt is észreveheti, hogy elsősorban a magyar és a román akadémiai oktatási és kutatási intézmények vannak nagy számban képviselve, ezeken belül pedig a történeti, társadalomtudományi, régészeti és művészettörténeti intézetek munkatársai tisztelik meg a rendezvényt előadásaikkal. Remélem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy e napokban Kolozsváron a téma iránt érdeklődő és az ezt a kutatási irányzatot felvállaló és támogató minden jelentős magyarországi és román akadémiai intézmény jelen lesz. Külön örömömre szolgál, hogy a konferencia résztvevőinek mintegy szellemi csemegeként nyújthatjuk a már korábban említett „Kolozsvár kiváltságlevelei” c. kiállítás bemutatását magyar és román nyelvű tárlatvezetéssel. Ennek a kiállításnak az ötlete a konferenciáéhoz kapcsolódott, és az augusztus 19-én, tehát épp az 1316. évi kiváltságlevél kiállítása napjának évfordulóján az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban megnyílt kiállítás „megvárta” még a konferenciánkat, vasárnap ugyanis zárul a kiállítás. Lupescu Radu, Flóra Ágnes és Mitu Melinda kurátorok egy tartalmas, ötletes, Kolozsvár városának privilégiumait a kiállítás középpontjába állító koncepció mentén építették fel a tárlatot, olyan témát dolgozva fel tehát, amely a konferenciánknak is az egyik sarokköve. Így a két rendezvény nagyon jól kiegészíti egymást. Hasonlóképpen, a Sapientia EMTE kolozsvári karán berendezett „Látható Kolozsvár. Orbán Lajos képei a két világháború közötti városról” című kiállítás, amely ugyan nem erre a konferenciára épült, de szerencsés módon kiegészíti a konferencia tematikáját, és sokunk számára már csak a régi képeslapok megsárgult lapjairól idézi fel a két világégés közötti Szamos menti város mindennapjait, Gyáni Gábor kifejezésével élve, „kószálásait”.
- A konferencia az interdiszciplinaritás jegyében zajlik és nemzetközi, különösen román – magyar párbeszédként is értelmezhető. Hogyan egyeztethető össze jelenleg Kolozsvár középkori régészeti, levéltári és történelmi forrásai és hogyan jellemezné a román és magyar historiográfia álláspontját ebben a témában?
- Az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben megnőtt a Kolozsvár történetére vonatkozó források száma. A városi terek és utak javítása, átrendezése, illetve az épületek felújítása kapcsán végzett régészeti ásatások során előkerült leletek betekintést nyújtanak a város anyagi kultúrájába, új megvilágításba helyezik ismereteinket a polgárok mindennapjairól. Igen fontosak a műemléképületek építészeti kutatása, amelyek a város szinte minden fontosabb épületére kiterjedtek az elmúlt periódusban. Immár pontosabb ismereteink vannak a város templomainak, kolostorainak, polgárházainak a fejlődéséről, építéstörténetükről, ugyanakkor látványos építészeti részleteket sikerült feltárni. Mindehhez hozzáadódik a levéltári források folytonos feltárása, amelyek első sorban a fejedelemség korára, illetve Kolozsvár 19-20. századi történetére vonatkozó ismereteinket gazdagítják. Ezekben a kutatásokban fontos szerepet játszottak városunk oktatási intézményei, múzeumai, levéltárai, amit jól tükröz, hogy úgy a kiállítás, mint a konferencia megszervezésében a felsorolt intézmények összefogtak, együtt valósították meg őket. Azt is figyelembe kell venni, hogy általában a városok múltjának kutatása egész Európában virágzó kutatási téma, aminek köszönhetően sokkal jobb európai kontextusban elemezhetjük városaink történetét. Szinte minden európai országban működik legalább egy szakmai bizottság, amelynek célja a városok történetének kutatása. A konferenciát úgy szerveztük meg, hogy nagyobb összefüggéseiben lássuk Kolozsvár fejlődését, és ez az oka annak, hogy noha a konferencián a hangsúly elsődlegesen városunkon van, már városok történetére is kiterjednek az előadások. Ebben a kontextusban a magyar és román várostörténeti kutatás inkább kölcsönösen kiegészíti egymást. Továbbra is fontosak a forrásfeltáró munkák mindkét részről, amelyek megalapozzák a további kutatásokat. A kommunikáció a két történetírás között nagyon fontos ezen a téren is, és habár ilyen jellegű közös várostörténeti konferenciákra korábban nem igazán került sor, ez most jó alkalom lesz a kölcsönös bemutatkozásra.
Szabadság (Kolozsvár)