Történelmi adósság törlesztése
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által meghirdetett Bánffy-Emlékév jelentős rendezvénye az „Illúzió és tükröződés - Bánffy Miklós művészi pályája”- című kiállítás, amely az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban nyílt meg. Nicolette Jelen Bánffy, az unoka alkotásai gazdagítják a kiállítást.
A kiállítás megnyitóján elhangzott beszédek
Carmen Ciongradi, az Erdélyi Történeti Múzeum igazgatója a kiállítás megrendezésének kezdetét elevenítette fel. Mint mondta, Magdó János főkonzul kereste fel, a Bánffy-kiállítás szervezésének ötletével. Bár a 2014-es évi időszakos kiállítás programja meg volt, az ötletet azonnal elfogadták. Találtak egy olyan megoldást, hogy a Bánffy Miklós alkotásait bemutató kiállítás megvalósuljon.
Nincs olyan kolozsvári lakos, aki nem hallott volna a bonchidai Bánffy-kastélyról, amely igazi erdélyi sors mintaképe. Az Erdélyi Történeti Múzeumban található Bánffy-család néhány tárgya. A kiállítás anyagát ezek a tárgyak, a Budapestről hozott műalkotások, valamint magánszemélyek tulajdonában levő alkotások képezik. Ezzel a kiállítással Bánffy Miklós ismertségét akarták bevinni a köztudatba. Az unoka, a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy tovább gazdagítja a Bánffy- örökséget.
Losonci gróf Bánffy Miklós műpártoló, politikus, külügyminiszter, író, színházi rendező, díszlet és kosztümtervező művész hozzájárult a román- magyar kapcsolatok javításához, erősítéséhez.
A Bánffy-kiállítás az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum együttműködésének az eredménye. Magánszemélyek is hozzájárultak a rangos rendezvény megvalósulásához.
Németh Zsolt, Magyarország külügyminisztériumának parlamenti államtitkára Bánffy Miklós életéről beszélt. 140 évvel ezelőtt született (1874. december 30. Kolozsvár-1950. június 6. Budapest). Élete, sorsa szorosan kötődik Kolozsvárhoz. Itt végezte tanulmányait. 1895-ben fejezte be doktorátusát. Életpályájának számos mozzanata e városhoz kötődik. Kolozsvár, Erdély világa kísérte életútját. 1901- 1906 között szabadelvű országgyűlési képviselő. 1906-ban Kolozsvár, Kolozs megye főispánja. 1921. április 14-1922. december 19. közötti időszakban Bánffy Miklós a Bethlen- kormányban külügyminiszter. 1943-ban, titkos megbízatással tárgyalt a Hitler-ellenes erőkkel. Bukarestben tárgyalt azzal a céllal, hogy együttműködést teremtsen a magyar és román haladó gondolkodású erőkkel. Illegalitásba kellett vonuljon, mert a német titkos szolgálat felfigyelt Bánffy ama törekvésére, hogy együttműködést teremtsen a német befolyás ellen a magyarok és románok között. Számára kulcskérdés volt az országok függetlensége e térségben, a térséget szorongató diktatúráktól, mind a nácizmustól, mind a kommunizmustól. Ennek érdekében stratégiai kérdésnek tekintette a magyar- román összefogást. A párbeszéd, de nem a kirakat párbeszéd, a diktatúra-ellenes párbeszéd híve volt, az emberek bevonásával, és nem az emberek feje fölött.
1945-ben költözött vissza Kolozsvárra, ahol a körülmények mostohasága következtében nyomorúságos életet élt.
A kialakult új rendszer gazdasági javaitól megfosztotta, nagyon nehéz körülmények között élt. 1949-ben jóváhagyta az akkori hatalom, hogy elhagyja az országot. Budapestre költözött. 1950-ben meghalt, vele férfiágon kihalt egy nagyon régi, híres losonci ága a Bánffy családnak.
A Bánffy- Emlékévre szükség van, hogy minél többen megismerjék életművét, a rendkívül gazdag munkásságát. Hagyatéka módot ad a reflexióra. Bánffy Miklós munkája, élete Erdélyhez, Kolozsvárhoz kötődik. A mai nappal hazatért.
A magyar kormány politikája, a Bánffy által megfogalmazott alapokra építve, a közép-európai népek együttműködését, a közös út megtalálását tekinti fontosnak, a szolidaritás és a kölcsönös tisztelet elve alapján.
Hegedűs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkár helyettese, leendő kulturális államtitkár szerint: „Ez egy csodálatos esemény. Bánffy Miklós remekműveit élvezzük.” A transzilvanizmus a békés egymás mellett élés, a közös jövő építését jelenti. Bánffy életművének üzenete a közös jövő építése és a szélsőségek elítélésének szükségességét fejezi ki.
Magdó János főkonzul a kiállítás szervezésének problémájáról beszélt. „Eljött az a pillanat, hogy itt állhatunk. A kiállítást nem volt könnyű összehozni. Mind e mellett eltörpül az, hogy akit a kiállítással kapcsolatban megkérdeztünk, rögtön igent mondott, melynek következtében rendkívül színes paletta állt össze a művészi, a politikusi, a szerkesztői tevékenységről”. Az emberek közötti párbeszéd híve volt. Célunk volt azt a román értelmiséget is megkeresni, amely érdeklődik Bánffy személyisége iránt. „Célunk volt Bánffyt visszahozni a köztudatba. Megrendeztünk egy rendkívül jól sikerült román és német nyelvű beszélgetést, melynek főtémája losonci Bánffy Miklós volt. Meghívtuk az Erdélyi Trilógia című könyv román és német változatának a fordítóját Marius Tabacut. Meglepetésünkre magyarok és románok is részt vettek ezen a rendezvényen”.
A mostani kiállítás nagyon sok ember összefogásából valósult meg. Nem igazán van olyan ember, aki ne ismerné Bánffy tevékenységét vagy a bonchidai kastélyt.
Ez a rendezvény sok tényező közreműködésével valósult meg. Bánffyra jellemző a nyitottság, a sokoldalúság, az önálló gondolkodás. „Szeretném, ha minél több fiatal diák látogatná meg a kiállítást. Bánffy csodálatos világába bevezetni őket. Szeretnénk a Budapesti Operaház és a Kolozsvári Magyar Operaház együttműködésével operagálát szervezni. Szándék lefordítani az Erdélyi Trilógiát román nyelvre.” Szeretné a Házsongárdi temetőben levő Bánffy kriptát felújíttatni.
Lucian Nastasă- Kovacs történész szerint Bánffynak nem tetszett az ünnepélyes ceremónia, a könyv arisztokratája volt. Mit jelent Bánffy életműve a románoknak? Mindent- mondja a történész. Ha figyelembe vesszük, hogy a volt külügyminiszterként működő személyiség a háború után visszatér Erdélyben. Ez azt igazolja, hogy sokat jelentett számára Erdély. Megemlítette 1946-1947-ben kolozsvári színpadokon, bemutattak Bánffy színdarabokat. Hűségét a városhoz az is jellemezte, hogy az átmeneti korszakban visszatért Kolozsvárra.
A dédunoka jeles képzőművész Nicolette Jelen Bánffy, aki Budapesten is kiállított, Marokkóban született. A jelek szerint nem tud magyarul, de szilikát munkái, amelyeket kiállított, önmagukért beszéltek. Köszönetet mondott a főkonzulnak a meghívásért. A kiállítás nagy hatást gyakorolt reá. Köszöni azt a tiszteletet, ahogy az utódok emlékeznek az elődeire. Megemlítette nagyanyját, Váradi Arankát, aki a Trilógia női főszereplője. A különböző nemzedékeknek becsülniük kell egymást. Az egyéniség mindenütt érték.
Az 1989-es változások előnyeivel élni kell.
Szebeni Zsuzsa az Országos Színháztörténeti Intézet munkatársa érzelmeivel küszködve mondott köszönetet mindazoknak, akik segítették mostani tevékenységében. Számára jól esett az a bizalom, ami lehetővé tette, hogy ezen a kiállításon tapasztalatát felhasználhassa.
Magdó János főkonzul a kiállítást megnyitotta.
A XIX. században Petrichevich-Horváth Dániel főstrázsamester által építettet házban egykor az Erdélyi Múzeum Egyesület egykori régészeti és történelmi gyűjteménye található. Ma Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum hatalmas termei kicsinek bizonyultak a megnyitón jelenlevők számára.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Mindentudó könyv az erdélyi gyógyszerészet történetéről
Egyedülálló, rendkívüli munka az erdélyi magyar gyógyszerészettel foglalkozó művek sorában – méltatta dr. Péter H. Mária, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott adjunktusának kétkötetes alkotását dr. Sipos Emese egyetemi előadótanár, a Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese. Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai című könyv bemutatóján volt kollégák, tanítványok, érdeklődők töltötték meg a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termét. A 810 oldalas kötet az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában jelent meg, az előszót prof. dr. Kapronczay Károly, a Magyar Tudományos Akadémia doktora írta.
Sipos Emese tanárnő ismertette a szerző életrajzát, munkásságát, az elismeréseket, amelyekkel tevékenységét értékelték, majd részletesen szólt a kétkötetes műről, amely több mint egy évtized munkájának az eredménye. A kötet első kiadása 2003-ban jelent meg, s most a második, javított és bővített kiadást veheti kezébe az olvasó.
A 391 oldalas első kötet első fejezete az erdélyi gyógyszertári hálózat kialakulását veszi számba a kezdetektől 1949-ig, a patikák államosításáig. A szerző három város (Nagyvárad, Marosvásárhely, Temesvár) és Szilágy megye 722 gyógyszertárát és gyógyszerészeit mutatja be. A gyógyszerészképzés című fejezetben is egészen a kezdetekig tekint vissza, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen (1872–1919), Trianon után pedig a román és párhuzamosan a magyarországi egyetemeken oklevelet szerzett erdélyi gyógyszerészeket (888) és a Marosvásárhelyen folytatódó gyógyszerészképzés adatait foglalja össze. A jeles tanárok portréja mellett 1500 gyógyszerész és 198 gyógyszerész doktor nevét sorolja fel, akik 2000-ig végezték el az egyetemet, szerezték meg a tudományos fokozatot. Az első kötetben olvashatunk a gyógyszerészek egyesületi tevékenységéről, szak- és szépirodalmi alkotásairól. A szerző külön alfejezetet szentelt a gyógyszerésznőknek és az 1848-as szabadságharcban részt vett patikusoknak.
Nagyon érdekes és tanulságos a közel ötszáz oldalas második kötet, amelyben Péter H. Mária tanárnő 61 erdélyi származású vagy Erdélyben dolgozó magyar gyógyszerész életét és tevékenységét ismerteti, köztük a dr. Bernády György és több hírneves marosvásárhelyi szakmabeli életrajzát.
A kötetben számos fénykép és gyógyszertári reklám is látható, s a szerző 71 táblázattal teszi áttekinthetőbbé az anyagot.
Amint Péter H. Mária elmondta, egyetemi évei alatt három neves egyetemi tanár, köztük dr. Spielmann József, az orvostörténet professzora volt hatással a tevékenységére. Ez utóbbi kérte fel, hogy segítsen a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészettel, gyógyszerészekkel kapcsolatos szócikkelyeinek a megírásában. A Balogh Edgár szerkesztővel kezdett munkát a rendszerváltás után Dávid Gyula irányításával folytatták, s ez a megbízatás indította a botanika szakos egyetemi adjunktust a gyógyszerésztörténet kutatására, amelynek legkiválóbb ismerője lett Erdélyben. Mivel sokkal több adat gyűlt össze, mint amennyit a szócikkek igényeltek, ezt az anyagot újabb meg újabb fejezetekkel bővítette ki az eltelt évek során. Kutatásainak színhelyei a tárgykörben megjelent könyvek, kiadványok mellett a levéltárak, a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár valamint a leszármazottak által megőrzött irattárak voltak, s munkájában 91 adatközlőtől kapott segítséget.
Mivel a MOGYE Gyógyszerészeti Karán már nem tanítanak gyógyszerésztörténetet, a kötet azért értékes dokumentum, mert lapjairól a fiatal gyógyszerészhallgatók is megismerkedhetnek az egyetem és bővebb kitekintésben az erdélyi gyógyszerészet múltjával, eredményeivel, eseményeivel – hangsúlyozta Sipos Emese tanárnő és maga a szerző is. Hatalmas munka, ami olyan elmélyült kutatásokat követelt a szerzőtől, "ami nem mindennapi feladat, és a gyógyszerésztörténet és művelődéstörténet művelőinek csodálatát és köszönetét váltja ki". "...Valódi kutatási segédlet, amelynek ismerete és használata nélkül ezután senki ne fogjon Erdély gyógyszerészi múltjának megismeréséhez" – írta az előszóban Kapronczay professzor.
A két kötetben külön névjegyzék található 2458 személy nevével, s a második kötetben a szerző gyógyszerésztörténeti dolgozatainak jegyzéke is szerepel. A kötet végén román, angol és német nyelvű összefoglaló olvasható.
Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai című kétkötetes gyógyszerésztörténeti mű megjelenését magyarországi szakmai társaságok, intézmények és magántulajdonú gyógyszertárak, erdélyi származású gyógyszerészek leszármazottai, erdélyi gyógyszergyárak és magángyógyszertárak tulajdonosai támogatták. Megrendelni az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári kiadójánál lehet.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

EME: a tudomány iránti tiszteletre nevelés intézménye
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület „portréja” eredményei tükrében
Az elmúlt évben az EME összesen 83 rendezvénynek volt a házigazdája, a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 12. fórumán félezer résztvevő volt, 18 helyszínen 189 előadás hangzott el 273 szerzőtől.
És még sorolhatnánk: a digitális adattár elmúlt év végére 18 700 tételre gyarapodott, kiadványaik mérlege pedig 18 könyv, 5 folyóirat és 1 CD. Bőven van, és lenne miről írni tehát egy olyan sokrétű és sokoldalú intézmény esetében, mint az EME: digitális könyvtár, szakosztályok, kutatás, tudományos könyv- és folyóirat-kiadás. Ez a felsorolás is csak példaértékű, éppen ezért rendkívül nehéz röviden és tömören írni az egyesületről, amelynek egyik elsődleges célja a tudomány iránti tiszteletre nevelés. Sipos Gáborral, az EME elnökével, valamint Bitay Enikővel, az egyesület főtitkárával nagy vonalakban áttekintettük az előző időszak tevékenységét, és a rangos intézmény felépítését is szem előtt tartva, megpróbáltuk megrajzolni az egyesület „portréját”.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),

Régi-új elnökség az Erdélyi Múzeum-Egyesület élén
Éves közgyűlését tartotta március 28-án, szombat délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) az ilyen alkalmakkor immár hagyományosnak számító Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az eseményen, a hazai tagság mellett, képviseltette magát a Magyar Tudományos Akadémia, a Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézete (Gyulai Éva történész személyében) és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa.
A szokásos beszámolókon és jelentéseken kívül a közgyűlés megvitatta a 2014-es munkatervet, kiegészítette az alapszabályzatot, tiszteleti tagokat és – négyéves mandátuma lejártával – új elnökséget választott, továbbá megújította a választmány egyharmadát. A hozzászólásokban néhány érdekes észrevétel is elhangzott. Ami változatlan, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület továbbra sincs elkényeztetett anyagi helyzetben, de ebben a kiszolgáltatott állapotban sem hagyja alább tudományos kutatói és tulajdonjogi célkitűzéseit.
Szabadság (Kolozsvár),

Magyar nyelvtörténet briliáns kötetei
A 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkaközösségét 24 egyén alkotta. Az ők kitartó munkálkodása lehetővé tette, hogy napvilágot lásson az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár.
Szabó T. Attila egyetemi tanár úr szerintem a világ egyik legjelentősebb nyelvészeinek egyike. Példamutató egyénisége, kitartó munkássága, kiváló pedagógiai és emberi magatartása volt az a kohéziós erő, mely a történelem kegyetlen alakulása következtében sem tudta megakadályozni abban a munkában, amelynek következményeként a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeş –Bolyai Tudományegyetem Bölcsész karának magyar vonalán ne folyón olyan tudományos munka, melynek eredményeként létrejöjjön az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület rendezvénytermében mutatták be az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár XIV., befejező kötetét. Szilágyi N. Sándor professzor felelevenítette a Tárral kapcsolatos munkálatok történetét, emlékeit. Szabó T. Attila a múlt század hetvenes évek végére hatalmas tudományos munkát követelő nyelvi dokumentációt hozott létre.
A szótár munkálatai negyven évvel, ezelőtt kezdődtek. 1972-ben Szilágyi N. Sándor egyetemi tanulmányait befejezve a Kriterion Kiadóhoz került, aminek elmondása szerint, vezetője, Domokos Géza örült. Mert az új munkatárs érdeklődött a nyelvészet iránt. Szabó T. Attila tanára volt. Ekkor teremtődött meg annak lehetősége, hogy a Szabó T. Attila hatalmas munkásságát, több mint egy millió cédulát kezdjék rendezni és összeállítani az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár köteteit. Szilágyi professzor, beszámolója szerint, rájött, nincs tapasztalatuk a szótárkészítésben.
Az első kötetet szerkesztette teljesen egyedül Szabó T. Attila. 1975-ben jelent meg az első kötet. A következő köteteknél munkatársak kapcsolódtak be a szótár szerkesztésébe. 1978-ban a második, 1982-ben a harmadik, 1984-ben a negyedik kötet.
A rendszer bekeményített. A megfelelő szerveket zavarta a szótár kiadása. A Kriterion Kiadó 1984 év végi kiadási tervében már nem szerepelt a szótár újabb köteteinek kiadása.
A szótár összeállításán önkéntes szerkesztők dolgoztak.
Szilágyi N. Sándor a Szótörténeti Tárat nyelvtörténelemnek nevezte: „… az ember olvassa ezeket a kicsi életdarabokat, és ez egyszer csak el kezd szélesedni, egyszerűen belakja az ember Erdélyt térben és időben. Valahogy úgy mozog, hogy személyes ismerősei lesznek a XVI. századi kolozsváriak, tudja, hogy éltek azok az emberek, az élet a maga teljességében ott van.”
A rendszerváltás után a Kriterion Kiadó nem tudta egyedül vállalni a következő kötet kiadási feltételeit. Ezért a Budapesti Akadémiai Kiadóval közösen adták ki. A következő kiadások időpontjai 1993, 1995, 1996, 1997, 2000, 2002, 2005 és 2014.
2006-tól az EME és az Akadémiai Kiadó adta ki a szótárt. Az utolsó két kötetet az Erdélyi Múzeum Egyesület adta ki. Amikor sajnos nincs egy komoly mecénás, akkor van szükség egy ilyen tudományos együttműködésre. Amit a kisebbségi sorsban élő magyarságnak a szellemi elitje, kell, elvégezzen.
A 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkaközössége 24 tagú. A maga nemében kiváló társaság.
Jelenlegi főszerkesztő Fazakas Emese. A kiadással kapcsolatos élménybeszámolójából a hallgatóság fogalmat alkothatott, mennyire bonyolult folyamat egy ilyen jellegű munka zavartalan lebonyolítása. Hogyan tanult bele a szótár készítésébe. Hiszen hatalmas anyagot kellett át tanulmányozniuk. A mindennapi szerkesztői munka izgalmas világáról lebbentette fel azt a fátylat, amit a legtöbb felhasználó nem is sejt.
A Tárat olvasva, megtudhatjuk bizonyos korokban, hogyan éltek az emberek, mit ettek, ittak, mit tettek mit cselekedtek, hogy vallottak szerelmet, gyűlöletet. Mi volt, ami foglalkoztatta elődeinket. Mi az, amit a ma embere szeretne megtudni múltunkból és jelenünkből.
A körülöttünk levő világ színesebbé tevése, mélyebb megértésére kapunk segítséget, ha a Tár lapjaiba tekintünk.
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvtudomány legnagyobb befejezett vállalkozása. Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, kellett egy „fanatikus”, elhivatottságában bízó, nagyszerű tudós, aki hangyaszorgalommal több évtizeden keresztül összegyűjtse azt az alapanyagot, melyet nyelvészeti szempontból rendszerezni kellett. Majd kijárni annak a kiadási kanosa utját. Amikor Erdélyben elakad a kiadás, az anyaországi hathatós segítség lehetővé tette a világ egyik kiemelkedő, zseniális nyelvészének szorgos munkásággal létrehozott köteteinek kiadását.
Egy személyes vállalkozásból végül több évtized alatt több személyes vállalkozás lett. A végeredmény még nem teljes, mert a tudomány egyik jellegzetessége a haladás, melynek soha nem szabad megállnia. Lesz egy pótkötet, majd elkészítik az elektronikus változatát.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Röviden a székelység múltjáról
Javított, bővített kiadást ünnepeltek csütörtök este az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél. Egyed Ákos A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig című munkája 2006-ban jelent meg és kapkodta szét a közönség, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó tavaly „ismételt”, és most ezt a kötetet ismertették Kolozsváron.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár-értelmezések gyűjteménye
Kolozsvár-számát mutatta be a Szépirodalmi Figyelő című budapesti irodalmi, kritikai és szemléző folyóirat a kincses városban, majd átadták a lap díjait is.
A 2012-es évben két kolozsvári költőt, Király Lászlót és László Noémit díjazta a lap által felkért kuratórium, és mivel időközben kiderült, hogy elkészül a Kolozsvár-szám, a díjátadóval megvárták ennek bemutatóját.
A 19. században egyébként Arany János indított irodalmi lapot ezzel a címmel, a jelenlegi folyóirat 2002-ben indult, és csak a névrokonság köti össze Arany lapjával.
Felépítését tekintve a kéthavonta megjelenő Szépirodalmi Figyelő a valamennyi magyar irodalmi lapban megjelenő alkotások közül válogat, szemlejellegét azonban kiegészítik a könyvkritikák és az esszék, illetve minden lapszámban megjelenik egy interjú, így – amint a főszerkesztő, Pápay György fogalmazott – „nagy része originális gyártmány”.
Emellett a lap az utóbbi években már nemcsak kimondottan szépirodalmi témákat dolgoz fel, hanem általánosabb kultúrtörténeti írásokkal is jelentkezik. Pápay és a lap másik szerkesztője, Vass Norbert korábban a Balassi Intézetnek dolgoztak egy Kolozsvárhoz kapcsolódó projekten, a város kulturális életét, lehetőségeit igyekeztek feltérképezni, ekkor döntöttek úgy, hogy a lapban is külön számot szentelnek a kincses városnak.
„Izgalmas, összetett kulturális élete van a városnak, és ezt sok perspektívából lehet vizsgálni. Vehetjük külön a magyar szerzőket, külön a románokat, azt, hogy miként működnek együtt román és magyar alkotók. Számtalan Erdély- és Kolozsvár-kép van Magyarországon, mi nem egy statikus képet akartunk rögzíteni a városról, hanem változásában akartuk megragadni” – fogalmazott Pápay.
Mint mondta, nem is kimondottan csak szépirodalmi szemszögből közelítették meg a várost, hanem a színháznak és az egyre híresebb kolozsvári képzőművészetnek is nagy figyelmet szenteltek. Interjút Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával közölnek.
Vincze Ferenc, a kritikai rovat szerkesztője elmondta: hat kritikát közöltek, többek között a Kántor Lajos és Rigán Loránd által szerkesztett Kolozsvári beugróról, illetve György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéről, amelyek a szerkesztők szerint vitaindító jellegű írások, csak „vitapozíciót” érdemes felvenni velük szemben.
A lapszámismertetés után a főszerkesztő átadta az elismeréseket Király Lászlónak és László Noéminek, akik néhány verset olvastak fel az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében egybegyűlt érdeklődőknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

IX. Filozófus Nyílt Napok Kolozsváron - hallgass bele a filozófiába
Nemcsak kirándulás, hanem valódi szellemi kalandtúra
Lehet-e más is a filozófia, mint lexikon-szócikk vagy iskolai tantárgy? Milyen kérdések foglalkoztatják ma a filozófusokat Erdélyben, Magyarországon és a nagyvilágban, a filozófiai esszét író középiskolai diákoktól az egyetemet végzetteken át a doktorjelöltekig és a gyakorló filozófiai szakemberekig? Miről írnak a filozófiai könyvek és folyóiratok, és miért érdemes őket elolvasni? Mit tanultak meg és mik lettek az utóbbi 20 év filozófiát végzett hallgatói? Mindezt megtudhatod, ha ellátogatsz a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének pénteki (május 9.) és szombati (május 10.) rendezvényeire, ahol alap-, mesteri- és doktori képzésben résztvevő hallgatók és tanáraik beszélnek kutatási témájukról, az életről mint műalkotásról, tapasztalataikról, olvasmányélményeikről, illetve kiosztják a középiskolai filozófiai esszépályázat díjait diákoknak és tanáraiknak egyaránt – áll a szerkesztőségünkbe eljuttatott sajtóközleményben.
A szervezők szerint a pályázók között már biztosan találkozhatsz gyergyói, kézdivásárhelyi, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi diákokkal, de a tavalyi példák alapján feltehetően lesznek csíkszeredaiak és partiumiak is.
Helyszín: a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézete, Kolozsvár, Kogălniceanu/ Farkas utca 1. szám, I. emelet, Böhm Károly terem. Meghívottak: Horkai Hörcher Ferenc (Budapest), Gyenge Zoltán (Szeged), Jitianu Liviu, és Visky Béla (Kolozsvár). A rendezvények programját megtalálod a Magyar Filozófiai Intézet honlapján: http://filozofia.hiphi.ubbcluj.ro
A rendezvény partnerei: a Pro Philosophia Alapítvány. Támogatók: Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap, Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság. Szabadság (Kolozsvár)

Hallgass bele a filozófiába!
9. Filozófus Nyílt Napok Kolozsváron
Lehet-e más is a filozófia, mint lexikonszócikk vagy iskolai tantárgy? Milyen kérdések foglalkoztatják ma a filozófusokat Erdélyben, Magyarországon és a nagyvilágban, a filozófiai esszét író középiskolai diákoktól az egyetemet végzetteken át a doktorjelöltekig és a gyakorló filozófiai szakemberekig? Miről írnak a filozófiai könyvek és folyóiratok, és miért érdemes őket elolvasni? Mit tanultak meg, és mik lettek az utóbbi 20 év filozófiát végzett hallgatói? Mindezt megtudhatod, ha ellátogatsz a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének pénteki (május 9.) és szombati (május 10.) rendezvényeire, ahol alap-, mesteri- és doktori képzésben részt vevő hallgatók és tanáraik beszélnek kutatási témájukról, az életről mint műalkotásról, tapasztalataikról, olvasmányélményeikről, illetve kiosztják a középiskolai filozófiai esszépályázat díjait diákoknak és tanáraiknak egyaránt. A pályázók között már biztosan találkozhatsz gyergyói, kézdivásárhelyi, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi diákokkal, de a tavalyi példák alapján feltehetően lesznek csíkszeredaiak és partiumiak is.
Helyszín: a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézete, Kolozsvár, Kogalniceanu/ Farkas utca 1. szám, I. emelet, Böhm Károly-terem. Meghívottak: Horkai Hörcher Ferenc (Budapest), Gyenge Zoltán (Szeged), Jitianu Liviu és Visky Béla (Kolozsvár). A rendezvények programját megtalálod a Magyar Filozófiai Intézet honlapján: http://filozofia.hiphi.ubbcluj.ro
A rendezvény partnere a Pro Philosophia Alapítvány. Támogatók: Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap, Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság. Népújság (Marosvásárhely)

Elkezdődött a történelmi konferencia Gyergyószentmiklóson
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyói fiókszervezetének, valamint a Gyergyói Népfőiskolai Társaság szervezésében elkezdődött a már hagyományossá váló történelmi konferencia Gyergyószentmiklóson. A megnyitóra csütörtökön került sor a művelődési ház Karancsi Sándor termében. A konferencia idén a Werbőczy törvénykönyvétől Gyergyószentmiklós városjogáig címet viseli.
Az érdeklődőket dr. Garda Dezső történész köszöntötte, majd átadta a szót Szarka Gábor konzulnak, aki Zsigmond Barna Pál főkonzul nevében is beszélt a jelenlévőkhöz. „A mai alkalom ismét egy jele annak a sokrétű tudományos és kulturális kapcsolatnak, amely Magyarországot és Székelyföldet összeköti. Örömmel látjuk az egyetemek, tudományos intézetek, levéltárak és múzeumok között szövődő egyre erősebb kapcsolatokat” – mondta, majd hozzátette, dr. Garda Dezső nagy szerepet vállal ennek ápolásában, mivel minden évben a konferencia megszervezésén tevékenykedik.
Szarka Gábor gondolatait Mezei János polgármester megnyitó beszéde követte, aki az olvasásra, annak mindennapi igénybevételére hívta fel a figyelmet, majd megköszönte a kutatóknak a konferencián való részvételt. A megnyitóbeszédek után öt, különböző tematikájú előadásra került sor, az alábbiakban ezekről olvashatnak egy-egy rövid összefoglalót.
Újabb régészeti adatok Gyergyószentmiklós történetéhez
Demjén Andrea, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze legutóbbi kutatásaikból nyújtott át egy csokorra valót az érdeklődőnek. A szakember konkrétan három vizsgálódási területre tért ki. Előadásában Gyergyószentmiklós rövid története is helyet kapott. Mint mondta, kissé hézagos a középkori Gyergyószentmiklós képe.
Ezt követően bemutatta a gyergyószentmiklósi Both-váránál, a Szent Miklós római-katolikus templomnál, valamint a pricskei vámházaknál végzett kutatásaik eredményeit. Kifejtette, a Both-váránál a kerítőfal, valamint a torony feltárására irányult a vizsgálat, a munkába pedig egyetemi hallgatók, valamint általános iskolás diákok is bekapcsolódtak. Elmondta, a négy éves munka a torony, valamint a kerítőfal meglétét eredményezi, de hozzátette, a két dolog közötti kapcsolat kérdéses maradt.
A templomnál végzett feltárásokról elmondta, az építmény két támpillérét utólag hozhatták létre, a kutatások során pedig különböző tárgyakat, többek között III. Zsigmond idejéből való lengyel pénzérmét is találtak. A Pricskén végzett ásatásokról Demjén Andrea többek között kifejtette, hozzávetőleg 100 évig működhetett a vám és veszteg intézet. Hozzátette, két istállót, valamint három lakóépületet tártak fel.
Magyarország és magyarok a középkorban
Dr. Csukovits Enikő a középkori Magyarországról tartott előadást, amelyben kitért a magyarok tájékozódására, de arra a képre is, amelyet mások alakítottak ki hajdanán a magyarokról és magáról az országról. Az MTA Történelemtudományi Intézetének szakembere kiemelte, az ókori geográfusok munkáiból tájékozódtak az emberek, de a különböző zarándokutak, majd pedig a kereszteshadjáratok is nagy szerepet játszottak a megismerésben. Előadásában elhangzott, Magyarországról szépen fogalmaztak, azonban a magyar néppel kapcsolatos leírások már nem beszélnek túl kedvesen.
„Nem szabad megsértődnünk, mivel nem csak a magyarokról, hanem az összes népről a negatívumokat emelték ki. A mai magyar ember könnyen megsértődik, ez pedig a középkorban sem volt másképp” – mondta.
Az ötszáz éves tripartitum
Dr. Tringli István tartotta az idei konferencia névadójáról szóló előadást, Werbőczy István hármaskönyvéről beszélt a nagyérdeműnek. „A legolvasottabb volt, csupán a kalendáriumok múlták felül” – hangzott el mondandójában. Tringli kiemelte, nem törvénykönyvről, hanem szokásjogi gyűjteményről beszélünk, mivel ma törvények, hajdanán azonban szokásjog szerint ítélkeztek. A szakember a könyv szerkezetére, valamint a különböző kortárs-művekre is kitért.
Mindszenti Krisztina második házassága
A Nicolae Iorga Történelemtudományi Kutatóintézet részéről dr. Tüdős Kinga tartott előadást, ő egy szerelmi történetet, Mindszenti Krisztina második házasságának és életének körülményeit mutatta be. Krisztina, miután özvegy maradt, hozzáment Csáky István nagybirtokoshoz, az előadó pedig többször is felhívta a figyelmet a második férj által írt levelek szépségére, azoknak választékos megfogalmazására.
Bodor Péter, a székely ezermester
Az MTA külső tagjaként Bodor Péter ezermesterről tartott előadást dr. Pál Antal Sándor. Bemutatója többször is humoros töltetet kapott, mivel kiderült, hogy a valóságban sok dolog nem úgy történt Bodor Péterrel, ahogy azt a népi hiedelmek tartják. Először is nincsenek bizonyítékok arra, hogy mérnök lett volna, továbbá fény derült arra, hogy mégis használtak vasszögeket a Maros-híd építésénél, így az nem teljesen fából készült.
A történész mindezek mellett kiemelte, Bodor akár híres feltaláló is lehetett volna, a szűkös anyagi keretek miatt azonban megmaradt székely ezermesternek. Leghíresebb műve a marosvásárhelyi zenélő kút, azonban nem csak pozitívumokkal hívta fel magára a figyelmet, kétszer is ült börtönben pénzhamisítás miatt – hangzott el a bemutatóban. Az előadó mindezek mellett felhívta a figyelmet, 2013-ban film is készült Bodor Péterről, amit a Román Televízió (TVR) magyar adásának munkatársai készítettek.
A konferencia pénteken tovább folytatódik, délelőtt 9 órától újabb előadásokat hallgathatnak az érdeklődők, amelyekre szintén a Karancsi Sándor teremben kerül sor
Kertész László. Székelyhon.ro

Írók emlékplakettjeit avatták a Múzeum-Egyesület könyvtárában
– A kezdeményezés a Horváth Aranyé és a Horváth István Alapítványé, mi pedig örömmel adtunk helyet az emlékplaketteknek, úgy érzem, talán a legmegfelelőbb teret találtuk itt meg – hangsúlyozta Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke tegnap délelőtt, az egyesület Jókai/Napoca utcai székházának könyvtárában tartott ünnepségen.
A Horváth István Alapítvány szervezésében zajló Erdély tanúi című emlékkonferencia nyitó mozzanataként avatták fel a három huszadik századi erdélyi magyar író – Sütő András, Horváth István és Szabédi László – tiszteletére Hunyadi László szobrászművész által készített plaketteket. Sipos Gábor kifejtette: valóban Erdély tanúja mindhárom személyiség, hiszen „az 1945–46-tól errefele eltelt negyvenegynéhány esztendő fordulóit élték, és írták meg mindannyian, kicsit költői és írói magasságokba emelve mindazt, amin Erdély népei keresztülmentek”. Szabadság (Kolozsvár)

Dózsa-konferencia Csíkszeredában
A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500 éves évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) csíkszeredai fiókszervezete tegnap Csíkszeredában a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen.
A résztvevőket köszöntötte Balázs Lajos, az EME csíkszeredai fiókjának elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Sipos Gábor, az EME elnöke, Makó Zoltán, a Sapientia Gazdasági és Humántudományi karának dékánja, valamint Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Utóbbi külön üdvözölte „szekus barátját” – akivel tavaly nyáron a sajtó által is megörökített konfliktusba került –, kiemelve, jelenlétével mutatja, milyen fontos ez a konferencia, nemcsak nekünk, hanem a román államnak is. (Az érintett ezek után távozott a teremből.) A rendezvény ma Dálnokon folytatódik. Dózsa György szülőfalujában nyílt történelemórát, majd ünnepi műsort tartanak és Dózsa-emléktáblát lepleznek le.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dózsa nem Gheorghe Doja! – „Magyarítanák” a csendőrséget
Dózsa György neve helyes, vagyis magyar változatának használatát kéri a belügyminisztériumtól Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács elnöke a parasztvezér kivégzésének ötszázadik évfordulója alkalmából tartott dálnoki megemlékezésen bejelentette, az emlékévben levélben fordul a belügyminisztériumhoz, kérve, hogy a Kovászna megyei csendőrség nevét Gheorghe Dojáról változtassák Dózsa Györgyre.
„Az elmúlt ötszáz évben sokat vitatták Dózsa György eredetét, nevét, társadalmi szerepét. Egy viszont biztos: Dózsa György a miénk! Székely magyar ember volt, nemesi család sarja. Ragaszkodunk az egykori dálnoki szülött magyar nevéhez” – szögezte le a megyei közgyűlés elnöke.
A Kovászna megyei önkormányzat, az Erdélyi Múzeum- Egyesület csíkszeredai fiókja, a Kovászna Megyei Művelődési Központ és Dálnok község polgármesteri hivatala közös szervezésében megtartott eseményen leleplezték és megkoszorúzták a Hosszú Zoltán képzőművész által készített, Dózsa Györgyöt ábrázoló bronz emléktáblát.
„Dózsa György történelmi szerepe is vitatott volt, sőt a szocializmusban osztályharcosként emlegették, amelynek egyik alaptézise volt a munkásosztály harca a nemességgel szemben. Úgy gondolom, hogy 500 év után a ma élő történészgenerációknak jutott az a feladat, hogy Dózsa helyes megítélését dokumentálják és tanítsák. A dálnokiak szerepe pedig, hogy vigyék tovább Dózsa György hitét, és ápolják emlékét szülőfalujában” – fogalmazott felszólalásában Tamás Sándor.
Az emléknapon rendhagyó, interaktív történelemóra keretén belül tartottak előadást Dózsa György életéről, fennmaradt emlékéről dr. Balázs Lajos néprajzkutató, dr. Tóth István történész-muzeológus és dr. Oláh-Gál Róbert matematikatörténész. Bartók Ede Ottó, Dálnok polgármestere Dózsa György szellemi hagyatékáról beszélt. „Remélem, hogy lesznek olyan vezetőink, akikre majd 500 év múlva is olyan büszkék lesznek leszármazottaink, mint amilyenek mi vagyunk Dózsa Györgyre” – hangsúlyozta az elöljáró.
Mint ismeretes, Romániában nemcsak a Kovászna megyei csendőrség, hanem több intézmény és utca viseli Dózsa György nevét, és ezt sok esetben románosan Gheorghe Dojának írják. Markó Attila RMDSZ-es parlamenti képviselő, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat kezdeményezője a Krónika kérdésére kifejtette, a névhasználat kérdését nem lehet központi szinten rendezni, tehát minden esetben külön döntésre van szükség.
„A Kovászna megyei csendőrség nevét a belügyminisztériumnak kell megváltoztatnia, de például egy utca, egy iskola nevéről helyi szinten kell dönteni. Azt viszont egyértelművé kell tenni, hogy a helyes írásmód a Dózsa György, a Gheorghe Doja pedig a fordítás” – szögezte le Markó Attila.
A Kovászna megyei csendőralakulat egyébként 2005-ben kapta meg a belügyminisztériumi engedélyt arra, hogy a Gheorghe Doja nevet viselhesse. Egy évvel később szerették volna elkérni a textilgyár egykori klubja előtt 1957-ben felállított Dózsa-mellszobrot, hogy költöztethessék a kaszárnya elé, végül a szoborköltöztetésből nem lett semmi.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Dózsa György 500
A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) csíkszeredai fiókszervezete múlt csütörtökön Csíkszeredában a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, majd pénteken Dózsa hagyomány szerinti szülőfalujában, Dálnokon avattak emléktáblát az évforduló tiszteletére. Az alábbiakban a konferencián elhangzott előadásokat igyekszünk tömören bemutatni. Párhuzamok Egyed Ákos, történész, akadémikus, a konferencia fővédnöke 1514–1562 című előadásában összehasonlította a parasztháborút az 1562-es nagy székely felkeléssel, és megállapította: a két nagy történelemformáló eseménynek léteznek olyan közös vonásai, amelyek a székelység korábbi történelmében gyökereznek.
Források szerint az 1562-es lázongást azok szították, akik korábban keresztesek voltak. Az előadó Márki Sándor Dósa György 1470–1514 című, 1913-ban megjelent munkájára hivatkozva kijelentette, Dózsa a székely szabadságot akarta kiterjeszteni egész Magyarországra. Szűcs Jenő A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború című, 1972-ben kiadott tanulmányára hivatkozva kifejtette, a székely modell alkalmazása fellelhető a parasztháború során. A két felkelés közjogi következményei is hasonlóságot mutatnak – fűzte hozzá a történész.
C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa a keresztes hadjárat kihirdetéséről szóló vita eldöntéséhez nyújtott bizonyítékokat kutatásai alapján, valamint az 1514. márciusi országgyűlés határozatait ismertette. Vázolta Bakócz Tamás esztergomi érsek hazaérkezésétől a pápai bulla kihirdetéséig eltelt időszak történéseit. Hangsúlyozta: a közhiedelemmel ellentétben Bakócznak semmi esélye nem volt a pápai cím elnyerésére. Ezt azért emelte ki, mert korábban a történészek azt hangoztatták, a keresztes háborút meghirdető pápai bulla magyarországi kihirdetésének vitáját csak a királyi tanácsban folytatták le, azon csak főurak, főpapok vettek részt, és Bakócz a pápaválasztási vereségét igyekezett kompenzálni a háború erőltetésével. Ezzel szemben bizonyította, Magyarországon a bulla elfogadása nemcsak a királyi tanácsban, hanem az országgyűlésben is zajlott, a nemesség is beleegyezett a pápai bulla kihirdetésébe. Az országgyűlés kéttáblás volt, a királyi tanács valószínűleg a várban, a nagyszámú nemesség a Rákos-mezőn tanácskozott. Az egyeztetés írásban vagy követek útján történt a táblák között. Fontos szerepet játszott Telegdi István volt kincstartó, aki a nemesség szószólója volt a királyi tanácsban, közvetítette az országgyűlés eredményét. Szerinte a jobbágyokat nem kell hadba hívni, mégpedig két ok miatt: nem tudnak hadakozni, másrészt következnek a tavaszi munkák. A vita végére lesöpörték Telegdi érveit, Bakócz érvelése kerekedett felül, valóban kompromisszumos megoldás született. Az országgyűlés megteremti a hadjárat katonai hátterét a parasztok bevonásával, a katonáskodó nemesség részleges hadba hívásával, a pénzügyi háttér biztosítására adót is kivetettek, beszedésére nem került sor a parasztháború kitörése miatt. Feltevődött a kérdés, miért fogadták el a bullát? Április elején az akkor általuk tudott hadi helyzet ezt megindokolta, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már ott voltak a jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen Beriszló Péter horvát-szlavón-dalmát bán, veszprémi püspök, valamint Szapolyai János erdélyi vajda uralta a helyzetet, csak a Temesköz volt kétséges, a déli határt a törökök veszélyeztették. Nem a parasztháború hozadéka Mohács
Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa Szapolyai János erdélyi vajdaságát (1510–1526) mutatta be az újabb kutatások tükrében. A Dózsa-féle parasztháború elfojtójaként ismert Szapolyai előkelő családból származott. 1494-ben Magyarország első számú családja volt, az 1465-ben elnyert grófi cím a német birodalomban egyfajta fejedelmi státust jelentett, Szapolyai János ereiben anyja révén királyi vér csörgedezett, a magyar és a lengyel király sógora volt. 1514-ben fiatal, de katonailag tapasztalt főúr. Május-júniusban bulgáriai fosztogató hadjáraton vett részt, seregében szász, székely, erdélyi nemes hadak álltak össze, még jobbágyokat is besoroztatott. Dózsa leverésekor igazi csatára nem került sor, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára, mondta az előadó, kijelentését példákkal támasztva alá.
A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig a fia tettéről büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből.
Az előadó kitért arra is: tarthatatlan az az álláspont, hogy Szapolyai szándékosan tartotta távol magát a mohácsi csatától. Be kellett törnie török területre, hogy mögé kerüljön és megzavarja a szultáni sereg vonulását. Ugyanakkor hangsúlyozta, a Dózsa-féle parasztháború és a mohácsi vereség között nincs közvetlen kapcsolat. Nem volt nagy véráldozat, nem érte olyan veszteség a jobbágyságot, hogy a török elleni védekezésben megérezték volna. A szultánnak ötször akkora jövedelme volt, mint a magyar királynak, csupán elit hadserege akkora volt mint amekkorát a teljes Magyarország elő tudott teremteni.
Dálnoki volt-e Dózsa?
Nagy Benedek ny. történelemtanár gondolatébresztőnek szánta előadását: Társadalmi deszolidarizáció vagy történelmi fátum? A mai társadalom meghasonulása késztette a témára, vallotta, s kijelentette: a két korszak közötti óriási különbség, hogy ma nem jelent meg egyetlen modern Dózsa sem.
Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese a parasztfelkelésnek a paraszti társadalomra való hatását elemezte. Pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. Ő is hangoztatta: 1514 és 1526 között nincs közvetlen kapcsolat.
Tóth Péter, a Miskolci Egyetem docense, a jászok történetének kutatója a háborúban részt nem vett jász jobbágyság helyzetét mutatta be a Dózsa-felkelés idején.
Tóth István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője Dózsa György és Szeged kapcsolatáról értekezett. Kifejtette: Márki Sándor nagyon jó történész volt, de a Dózsa-munkájához nagyon kevés okleveles adatot talált. Szeged nemhogy Dózsa mellé állt volna, miként írja, ellenkezőleg: védekezett ellene. Szapolyai innen indult az utolsó ütközetre. Dózsa fejét elküldték Szegedre, de hogy megérkezett-e, nem tudni. Szegeden utca, iskola őrzi emlékét, utóbbin 1957-ben állított dombormű. Juhász Gyula Dózsa feje című, 1919-ben írt versének első szakaszát 1972-ben újabb emléktáblára vésték: „Fehér gyolcsban, setét éjben / – Ezerötszáz tizennégyben – / A kakas épp harmadszor szólt, / Dózsa feje Szegeden volt.”
Oláh-Gál Robert matematikus, a Sapientia adjunktusa bemutatta a fellelhető Dózsa-genealógiákat és Bolyai János feljegyzését Dózsa Györgyről. Sándor Imre és Kempelen Béla nyomán a makfalvi és uzapaniti Dúzsa család életfáját rajzolta meg.
Eszerint Dózsa György nagyapja és apja Dálnokon élt, Dózsa unokatestvérének leszármazottjai alapították meg a makfalvi, illetve magyarországi, uzapaniti ágat. A matematikus kitért arra is, hogy Bolyai János 1848. december 30-án a General Kommandóhoz írt levelében említi a parasztvezért: akit „borzasztóbbnál borzasztóbb marha-módra” megöltek.
A vezér alakja
Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Keressük Dózsát – Dózsa alakja a magyar képzőművészetben című előadásában a vezérről alkotott festményeket, szobrokat, plaketteket, bélyegeket, pénzeket sorjázta. Míg az első rajzokban negatív szereplőként jelent meg, Madarász Viktortól ez megváltozott, sőt, a lázadó, nemzeti ellenállás megjelenítőjeként szerepelt. Jelenléte Romániában is kimutatható.
Biró Béla, a Sapientia professzora a szépirodalomban fellelhető Dózsa-mítoszokról rajzolt képet. 81 költemény jelent meg az 500 éves születési évfordulóig, akkor is sok, azóta is, reménytelen az összes számbavétele, mondotta. Taurinus 1519-ben megjelent latin nyelvű, Keresztes háború, avagy a keresztesek rabszolgaháborúja (Stauromachia) című munkája talán az első programszerű performansz. A mindenkori demokratikus törekvések mitikus megjelenítését szolgálta alakja. Petőfi A nép nevében című versében tovább mitizálja, költészetében válik a politikai mitológia elemévé, majd Ady Dózsa György unokája című verse folytatja a sort. A román politikum is átveszi, és kisajátítja Dózsát. Újabban a Dózsa-motívumot a szélsőbal és szélsőjobb használja.
Tapodi Zsuzsanna Mónika, a Sapientia docense Dózsa alakját elevenítette fel több magyar epikai műből. Csutak Judit, a Márton Áron Gimnázium magyartanára Juhász Ferenc A tékozló ország című Dózsa-eposzát elemezte. Tüdős S. Kinga sepsiszentgyörgyi művészettörténész a magyar nemzeti levéltár Országos Levéltárának gyűjteményében található két, a XVI. század folyamán székelyeknek adományozott címeres levelet mutatott be.
Kortársak Hegyi Géza, az Erdélyi Múzeum-egyesület kolozsvári kutatója az erdélyi jobbágyterhek helyzetét ismertette a 15–16. század fordulóján az erdélyi káptalan anyagából kimutathatóan. B. Garda Dezső történész, a Babeş–Bolyai Tudományegytem gyergyószentmiklósi docense Dózsa György kortársát, Gyergyói Lázár Andrást mutatta be, levonva a következtetést: életpályájuk során valószínűleg nem találkoztak. Balogh László, a Sapientia csíkszeredai főkönyvtárosa három Dózsa-dráma ismertetésére vállalkozott. Hevesi Sándor 1541 című, 1921-ben megjelent drámájából emelte ki Dózsa alakját, és érintette Jókai Mór, valamint Móricz Zsigmond befejezetlen művét. Tévhitek Az előadásokat követő viták során elhangzott: a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük. Ilyen szempontból nagy kárt okozott Márki Sándor munkája, továbbá Eötvös József (Magyarország 1514-ben) és Nemeskürty István (Krónika Dózsa György tetteiről) regénye. Eötvös saját kora paraszti társadalmát vetítette le, de a középkorban nem úgy állt a helyzet. Leszögezték, a keresztesek seregében voltak nemesek is, sokan a gazdag mezővárosok marhapásztorai, tehetősebb polgárai közül kerültek ki.
A parasztok nem az elnyomás ellen lázadtak, sok esetben nem a nemesekkel szembeni gazdasági különbségek határoztak. Nagy gazdasági különbségek alakultak ki a paraszti társadalomban, olyan is volt, hogy egyiknek ötvenszer nagyobb mértékű adót kellett fizetnie, mint a másiknak. A jobbágy elköltözhetett, ha talált megfelelő földesurat, a kisnemes nem tudott adókedvezményt biztosítani.
Összegzésként a szervező Balázs Lajos, az EME csíkszeredai fiókjának elnöke a konferencia legnagyobb hozadékának azt nevezte, hogy a humán tudományok összefogásával tudtak Dózsáról értekezni. Hozzátette: az anyagok megjelennek kötetben. Balázs Lajos felhívást intézett a dálnokiakhoz: gyűjtsék össze a faluban a Dózsáról szóló legendákat, történeteket, hogy azok megmaradjanak az utókor számára.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi magyar régészet: múlt és jövő
Vincze Zoltán neves kolozsvári tudománytörténész legújabb könyvét (A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla korszakban 1899–1919. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2014, 812 old.) nemrég mutatta be az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége. A könyv több évtizedes munka gyümölcse, amely nemcsak a kolozsvári értelmiségi elit egyik legnevesebb tagjának, Pósta Bélának az iskolateremtő munkásságát, hanem a jelenlegi erdélyi magyar régészeti iskola jövőjét is mérlegre teszi. Súlyos könyv, rejtett kérdésekkel.
Pósta Béla régész, a kolozsvári egyetemen 1899-ben megalakított régészeti tanszék egyetemi tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményének, Érem- és Régiségtárának igazgatója.
A könyv szó szerint súlyos, hiszen a maga 812 oldalával, kiváló minőségű, keményfedeles kötésével és nehéz lapjaival igazi kuriózumnak számít a szakirodalmi könyvkiadásban. A szerző az egykori Bolyai Egyetem hallgatójaként olyan tanároktól lelt Klió csókjára, mint Ferenczi István régészprofesszor, Szabó György klasszika-filológus vagy a korszellem tragédiáját megtestesítő Szabédi László író, műfordító. Örökségük nyoma fellelhető Vincze Zoltán könyvében is, amelynek legfőbb célja a múltba tekintés, az elődök előtti tisztelet példák felmutatásával erősebb alapokra helyezze a mai erdélyi magyar régészeti iskolát. Ezt a szándékot jelzi a könyvben megjelenő, Buday Árpád által összefoglalt Pósta Béla-arckép is, amely az őt követő generáció tisztelgése az iskolateremtő tudós, muzeológus, kultúrdiplomata előtt. Vincze Zoltán már az előszóban megjegyzi: a neves tudósra vonatkozó, sokáig elfeledett vagy az Erdélyi Történelmi Múzeumban porosodó dokumentumok összegyűjtése és nem azok kritikai elemzése, megítélése volt a szándéka.
A könyv részletesen foglalkozik a kecskeméti születésű, majd Budapesten az ország addig egyetlen igazi Múzeumában, a Nemzetiben munkára talált tudós életével, szárnypróbálgatásaival és szakmai fejlődésével. Hiteles, következetesen idézett dokumentumokkal és gigászi horderejű, levéltári munkáról tanúskodó kutatási eredményeket felsorakoztatva a szerző Posta Béla első ásatásait is felidézi a korai, 1892–1896 közötti időszakból. Szabadság (Kolozsvár)

Zsé előtt és után
Számos romániai magyar család polcán fellelhető, pedig elsősorban szakkiadvány. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár közel negyven év alatt jutott el az első kötetet jelentő A-C-től a tizennegyedik V-Zs-ig. Fazakas Emese nyelvésszel, az utolsó két kötet főszerkesztőjével a munkafolyamat kulisszatitkairól, befejezésről és a jövőről beszélgettünk.
– Bevezetésül tisztázzuk, melyek a legfontosabb tudnivalók az Erdélyi magyar szótörténeti tárral kapcsolatban?
– Az Erdélyi magyar szótörténeti tár – ahogy a neve is jelzi – történeti szótár, amelyben régi, a 16. századtól kezdődő nyelvemlékekből merített részletek szerepelnek szótárszerűen. Célja elsősorban az, hogy az első hosszabb lélegzetű erdélyi magyar nyelvemléktől a 19. század végéig terjedően feldolgozza a levéltári adatokat, és az ezekben levő szavakat címszó és jelentések szerint megmagyarázza, különböző szókapcsolatokat és szólásokat felvillantson. Mindehhez jelentős helynévanyag, illetve névtani anyag is társul. A szótörténeti tárat évtizedekkel ezelőtt kezdték el egykori tanáraim, majd kollégáim. Az ötlet és a munka nagy része Szabó T. Attila nyelvészprofesszor nevéhez fűződik: az 1930-as években ő gyűjtött hozzá anyagot, a szótárat viszont csak a hetvenes évek legelején kezdte írni. Az első kötet 1975-ben jelent meg, az utolsó pedig idén, de ez nem csoda, hisz hatalmas anyagot tartalmaz.
– Nemzetközi és összmagyar összefüggésben mekkora az Erdélyi magyar szótörténeti tár jelentősége?
– Magyar nyelvterületen mindenképpen ez a legátfogóbb és legteljesebb szótár. Azért is, mert sokszor arra is törekedtek, törekedtünk, hogy ne csak az alapjelentéseket villantsuk fel, hanem a kontextusból kivilágló, akár alkalmi jelentéseket is megmutassuk. Ezért megesik, hogy ami a 19. század végén megjelent nyelvtörténeti szótárban öt jelentéssel szerepel, az az Erdélyi magyar szótörténeti tárban akár tízzel is. De túlhaladja a hétkötetes értelmező szótár értelmezéseit is, sokkal összetettebb annál. Nem tudok arról, hogy hasonló jellegű másik szótár létezne. A nyelvtörténeti szótárak amúgy valamiért inkább csak Közép-Kelet-Európára jellemzőek. Angolszász nyelvterületen például a forrásokat egyenként vizsgálják, összehasonlítják őket, de szótár nem készült nyelvtörténeti anyagból.
– Mitől erdélyi a kiadvány?
– A sorozat címében azért szerepel az „erdélyi”, mert erdélyi levéltárakban fellelhető anyagokat dolgoz fel. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne a magyar nyelvtörténetre vonatkozó átfogóbb következtetéseket levonni belőle. A szótörténeti tár nem táj- vagy regionális szótár, csak a feldolgozott anyagát tekintve erdélyi.
– Kik lehetnek a szótár felhasználói?
– Elsősorban nyelvtörténészek, de történészek, néprajzkutatók, vagy olyan tudósok is, akik valamely tudomány történetével, esetleg régebbi szókincsanyagával foglalkoznak.
– Pedig a kiadvány első kötetei számos háztartás könyvespolcán is megtalálhatók...
– Ez így igaz. Magam is olyan családból származom, amelyben én vagyok az első, aki humán tudományokkal foglalkozik, mégis megvolt otthon: úgy ismertem meg kisdiákként, hogy édesapám megvette köteteit. A szótárat tulajdonképpen úgy is lehet olvasni, hogy az ember felüti, és az adalékokat böngészi, mert nagyon sok érdekesség van benne. Nemcsak maga a szó és az értelmezés szerepel benne, hanem történetek is kibontakoznak körülöttük: peranyagok, leltári felsorolások. Ezekből ki lehet olvasni a régi társadalmat, meg lehet ismerkedni az akkori emberekkel. Kicsit közelebb lehetett kerülni letűnt korokhoz, ezért sokan forgatták élvezettel, s remélem, hogy ez nem változik.
– A hatalmas vállalkozás atyja és motorja, Szabó T. Attila 1987-es halála után hogyan lehetett a munkát folytatni?
– Szabó T. Attila csak az első kötetet írta egymaga, ám ez is hatalmas munkát jelentett. Felismerte, hogy egyedül nem tudja folytatni, így munkatársakat vont be a tanszéki tagok közül. Az elején maroknyi csapat volt, ő koordinálta a munkát, később többen bekapcsolódtak. Időközben sajnos sokan elhunytak, de a szerkesztőség állandóan frissült, fiatalokat vontak be. Amikor Szabó T. Attila meghalt, már elő volt készítve néhány kötet kéziratként a hetedik kötetig. Minden kézzel.
– Kézzel?
– Igen, kezdetben én is mindent kézzel írtam, csak a tizenkettedik kötet közepétől írtunk számítógépbe. B. Gergely Piroska és Kósa Ferenc így is kézzel írtak az utolsó kötetig. A sorozat elkészítésének nagy részében a Szabó T. Attila által összegyűjtött kis cédulákról – amiket jelentések, majd évszámok szerint rendeztünk – írtunk kézzel. Azt a főszerkesztő átnézte, az általa javasolt módosításokat bevezettük, ezután gépeltük, utána korrektúrán esett át az anyag, s amikor egy kötetnyi összegyűlt, még egyszer átfésültük és újrakorrektúráztuk. Hosszadalmas és bonyolult munka volt, amelyet általában az aktuális főszerkesztő fogott össze. A cédulákat folyamatosan rendezte valaki. Nem úgy kell ugyanis elképzelni, hogy a kigyűjtéskor Szabó T. Attila meg is határozta, hogy majd melyik milyen betűhöz jár, hanem amikor egy szó kapcsán az egyik cédula valakinek a kezébe került, akkor úgy adta tovább, hogy egy kis borítóra kiírta a szövegben szereplő következő szót. Mindegyik cédulának volt kis borítója, így rendeződött az anyag.
– A cédulákon mi szerepelt?
– A cédulán mindig maga a szöveg szerepelt, illetve ami a szótörténeti tárban szögletes zárójelben szerepel, tehát a forrásjelzet, hogy melyik településen jegyezték le, melyik levéltár adata, esetleg a valló neve, vagy ki írta a levelet kinek. Minden olyan információ, amit vagy vissza lehet keresni, vagy ami alapján fel lehet dolgozni az anyagot például történeti, szociológiai, vagy szociolingvisztikai szempontokból. És a céduláknak volt egy pici borítójuk, amire az aktuális címszavak kikerültek.
– Hány ilyen cetli volt?
– Félmillió, ha nem több.
– S ezt mind Szabó T. Attila írta ki?
– Nagyon nagy részben igen. Van néhány száz, amit mások, de a többi mind a Szabó T. Attila munkája. A cetlik most az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél vannak.
– A rendszer már működött, tehát csak új főszerkesztő kellett?
– A legnagyobb kérdés akkoriban az volt, hogy egyáltalán van-e remény a további kötetek megjelenésére. A nyolcvanas évek közepe-vége táján ugyanis nem úgy nézett ki, hogy a szótörténeti tár bármelyik készen lévő kötete megjelenhetne, ám a csapat mégis úgy döntött, hogy folytatja a munkát. Természetesen felmerült, hogy ki fogja össze a munkát főszerkesztőként. A feladatot Vámszer Márta vállalta el, ő adta ki a munkát, egyeztetett mindenkivel, és hetente egy-egy szerkesztőségi ülést tartott, ahol mindenki feltehette a kérdéseit, mindent megbeszéltünk, mindent a közösség döntött el. Ugyanis hiába volt egy jól bejáratott rendszer, megoldandó problémák, illetve új szempontok bevezetésére vagy azok átgondolására többször került sor.
– Történt különösebb változtatás az évtizedek folyamán?
– Mivel nagyon komplex munka, és lényegében előzmény nélküli, ezért nem alakulhattak ki mindjárt az első kötetre a végleges szerkesztési elvek. Ám ezzel együtt is megmaradt a struktúrája. Inkább végig az volt a kérdés, hogy mi az, amit szókapcsolatként tüntetünk fel, és nem kerül be a törzsanyagba, és miből lesz külön címszó. Mert igaz ugyan, hogy az Szabó T. Attila felvázolta az elveket, de a nyelv sem mindig egyértelmű. Az is megesett, hogy Szabó T. külön címszóként kezelt erdélyi történelemhez, valósághoz kötődő fogalmakat. Bizonyos szempontból állandóan újra kellett gondolni az egész anyagot.
– Megbecsülhető, hogy milyen mértékben érthető a mai olvasó számára a tár anyaga?
– Azért nehéz válaszolnom erre, mert régi szövegekkel dolgozom, ezért számomra ismerősek. Amikor azonban az egyetemi hallgatók nyelvtörténetet kezdenek tanulni, azt szokták mondani, hogy mennyire más, mennyire furcsa, de azt nem, hogy nem értik. A magyar nyelv ugyanis a 16. század elejétől napjainkig nem változott olyan mértékben, hogy ne lehessen megérteni. Szókincsünk az utóbbi harminc-negyven évben változott nagyot, de még mindig nem akkora mértékben, hogy ne lehessen a régi szövegeket értelmezni. Természetesen a szótörténeti tárban sok regionalizmus, tájszó vagy elavult szó van, de nagy részük érthető.
– A tár a 19. századdal zárul. Kell folytatni valahol vagy valamikor? És ha igen, milyen forrásokra támaszkodva?
– A 20. és 21. században jóval több, úgynevezett élő nyelvi szöveg van, mint a régi anyagban. A régiben is szerepelnek szinte élőnyelviek – például vallomásszövegek –, ám a 20. században ez a szövegmennyiség megnő, és már vannak hatalmas számítógépes korpuszok, amelyeket vizsgálni lehet. Ehhez azonban egyelőre nem kell szótörténeti szótár, talán majd 300-400 év múlva.
– A szótörténeti tár tizennégy kötete mondhatni hatalmas fénykép, ami rögzít egy periódust. Kell-e féltenünk mai nyelvünket attól, hogy nem rögzítik hasonló módon vagy túl gyorsan változik?
– Amíg van magyar nyelvet beszélő ember, addig nincs amiért ijedeznünk, mert végül is a nyelv a használatban él. Ha nem használnánk, akkor lenne gond. Vannak periódusok, amikor rohamosabban, vannak amikor kevésbé változik nyelvünk. A 16-19. századra tekintve sem mondható, hogy egyenletesen változott, mert például a 17. század végén, a 18. században felgyorsult. De inkább a szókincs változik, mert természetesen igazodunk a körülöttünk levő világhoz, hiszen a dolgokról beszélni kell valamilyen módon. A nyelvtan kevésbé változik. Az összes többi nyelv is hasonló helyzetben van: a felgyorsult társadalom, amiben Európában és Amerikában élünk, magával hozza a szókincs változását.
– Mit jelentett az ön számára a szótörténeti tárral való munka?
– Először is hatalmas megtiszteltetés volt, mert közel húsz évvel ezelőtt kezdő nyelvészként alig hittem el, hogy én is dolgozhatok rajta. Másrészt már szinte mindennapos foglalatosságot jelentett, és valósággal kikapcsolódást is. Egy idő után ez volt nekem az üdülés a szakmában. Akár az, hogy szerkeszthettem a saját címszavaimat, akár amikor főszerkesztőként a többiek anyagát átnézhettem. És most nagyon hiányzik ez a munka. Természetesen örülök, hogy az olvasók kezébe adhattuk a zs-vel kezdődő címszavakat is, ám hiányzik a mindennapokból a kis cédulákkal való munka. De tervezzük a munka folytatását, mert még mindig hiányzik egy kötet: mindenképpen kell egy mutató, amiben megjelennek az egyes nyelvjárási alakok, lista a különböző szókapcsolatokról, szólásokról, névtani anyagról. A nagy munka után azért előbb meg kellett egy kicsit pihenni.
Fazakas Emese
Nyelvész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsésztudományi Karának dékánhelyettese, 1967-ben született Marosvásárhelyen. A BBTE Bölcsésztudományi Karán szerzett alapképzést, majd a budapesti Közép-Európai Egyetemen mesteri képzésben vett részt. A BBTE-n védte meg az A fel, le és alá igekötők használati köre a kései ómagyar kortól napjainkig című doktori disszertációját is. Több kötet és számos tanulmány szerzője, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztője, a 13. és 14. kötetének főszerkesztője. Kutatási területei: nyelvtörténet, nyelvtörténet kognitív nyelvészeti szemszögből, a magyar mint idegen nyelv.
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy kis kolozsvári ipartörténelem
Az V. Kolozsvári Magyar Napok keretében az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya két rendezvénnyel idézte fel az egykori nagy múltú helybeli ipari létesítmények korszakát. Kedden az EME székhelyén a Tehnofrig emlékei képekben című fotótárlatot Bitay Enikő szakosztályvezető mutatta be az üléstermet zsúfolásig megtöltő érdeklődőknek, szerdán pedig előadásában Pálffy Károly a Metalul Roşu történetét elevenítette fel.
Szabadság (Kolozsvár)

Csendes jubileum
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)

Az „erdélyi kérdés”
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.  
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a  korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.  
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történészeknek, lelkészeknek és volt képviselőnek ítélte oda a Bethlen Gábor-díjat
Egyed Ákos történettudósnak, az Erdélyi Múzeum Egyesület volt elnökének, Sir Bryan Cartledge angol történésznek, diplomatának, egykori nagykövetnek, Markus Meckel evangélikus lelkésznek, a Német Demokratikus Köztársaság utolsó külügyminiszterének, valamint Zétényi Zsolt ügyvédnek, volt MDF-es parlamenti képviselőnek ítélte oda idén a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az erdélyi fejedelemről elnevezett díjakat.
Az elismerést minden évben azok kaphatják meg, akik életművükkel, áldozatos munkájukkal sokat tettek a magyarság értékeinek megőrzése, gyarapítása és Közép-Európa népeinek békés együttélése érdekében.
Az elismeréseket vasárnap este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban adta át a megjelenteknek Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke, az Országgyűlés fideszes alelnöke, valamint az erdélyi fejedelmet ábrázoló érem alkotója, Péterfy László szobrászművész.
Sir Bryan Cartledge és Markus Meckel az ünnepségen nem tudtak megjelenni, így nem vették át személyesen a kitüntetést.
Lezsák Sándor, amikor Zétényi Zsoltnak a díjat átadta, megjegyezte: a jogvédő "következetes igazságtételi és emberi jogi munkásságával elérte, hogy mindeddig semmilyen állami kitüntetésben ne részesülhessen", ugyanakkor elérte azt is, hogy a Bethlen Gábor-díjat kiérdemelje.
A Bethlen Gábor-díjak mellett az ünnepségen adták át a Márton Áron-emlékérmet Árva Lászlónak, a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium igazgatójának és Pawel Cebula lengyel ferences szerzetesnek, "a lengyel-magyar barátság éltetőjének".
A kuratórium az erdélyi katolikus egyház püspökéről elnevezett emlékérmet - az időközben szeptemberben elhunyt - Saáry Éva geológusnak, költőnek, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör volt elnökének is odaítélte. A díjat – Szervátiusz Tibor szobrászművész bronzból készült alkotását - a művész lánya vette át.
A rendezvényen adták át a - Kossuth-díjas magyar íróról elnevezett - Tamási Áron-díjat is, amelyet a kuratórium Margittai Gábor író, tanárnak a Magyar Nemzet szerkesztőjének ítélt oda.
A Bethlen Gábor Alapítvány honlapján egyebek mellett az olvasható, hogy az alapítványt 1979-80-ban a magyar szolidaritás hívei hozták létre, és a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívták ki működésének hivatalos jóváhagyását. A 65 kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor.
(MTI), Budapest

Egyed Ákos Bethlen Gábor-díjas
Egyed Ákos történettudósnak, az Erdélyi Múzeum Egyesület volt elnökének, Sir Bryan Cartledge angol történésznek, diplomatának, egykori nagykövetnek, Markus Meckel evangélikus lelkésznek, a Német Demokratikus Köztársaság utolsó külügyminiszterének, valamint Zétényi Zsolt ügyvédnek, volt MDF-es parlamenti képviselőnek ítélte oda idén a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az erdélyi fejedelemről elnevezett díjakat.
Az elismerést minden évben azok kaphatják meg, akik életművükkel, áldozatos munkájukkal sokat tettek a magyarság értékeinek megőrzése, gyarapítása és Közép-Európa népeinek békés együttélése érdekében. A díjat vasárnap este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban adta át a megjelenteknek Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke, az Országgyűlés fideszes alelnöke, valamint az erdélyi fejedelmet áb­rázoló érem alkotója, Péterfy László szobrászművész. Sir Bryan Cartledge és Markus Meckel az ünnepségen nem tudott megjelenni, így nem vette át személyesen a kitüntetést.
A Bethlen Gábor-díjak mellett az ünnepségen adták át a Márton Áron-emlékérmet Árva Lászlónak, a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium igazgatójának és Pawel Cebula lengyel ferences szerzetesnek, „a lengyel–magyar barátság éltetőjének”. A kuratórium az erdélyi katolikus egyház püspökéről elnevezett emlékérmet az időközben szeptemberben elhunyt Saáry Éva geológusnak, költőnek, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör volt elnökének is odaítélte. A díjat – Szervátiusz Tibor szobrászművész bronzból készült alkotását – a művész lánya vette át. A rendezvényen adták át a Kossuth-díjas magyar íróról elnevezett Tamási Áron-díjat is, amelyet a kuratórium Margittai Gábor író tanárnak, a Magyar Nemzet szerkesztőjének ítélt oda.

Tudósok a fronton is
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben kiállításmegnyitóval és fogadással, tudományos ülésszakkal zárult a hétvégén. A tárlaton korabeli fotográfiák és szövegek szemléltetik mindazt, ami Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az első világháború témakörhöz tartozik.
Elveszített háborúról kellett pozitív kicsengést találni, miközben nem volt szabad elszakadni a valós eseményektől sem – vázolta az előkészítő munka nehézségeit Flóra Ágnes (Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Osztálya), aki oroszlánrészt vállalt a kiállítás megszervezésében. Ezért ő az iratok mögött a mindennapi embert kereste, és talált sok nyomot, amely arról tanúskodik, hogy az EME behívottjai a fronton pihenőidőben sem szűntek meg szenvedélyüknek élni, és tudományos anyagot gyűjtöttek. A tárlat sok darabja személyi hagyatékból származik, Flóra Ágnes bárkihez fordult, mindenütt segítőkész emberekre talált. Sipos Gábor EME-elnök emlékeztetett, hogy annakidején az intézmény levéltárosaként még Kelemen Lajos szorgalmazta e kordokumentumok gyűjtését.
Szabadság (Kolozsvár)

Kutatómunka a frontvonalon – Az erdélyi tudományosságot ünnepelték
Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel szervezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvényét Kolozsváron a hétvégén.
A tudományos rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, tükrözve a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, kiemelkedőbb megvalósításait is.
Műemlékvédelem a háború idején
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az I. világháború című kiállítást nyitották meg a rendezvény keretében – az EME és a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Osztálya közös szervezésében megvalósult tárlat kurátora Flóra Ágnes levéltáros volt, összeállításában Pakó László, az EME kutatóintézetének történésze is részt vett.
„A kiállítás az EME első világháború alatti tevékénységére szeretne rávilágítani, azt bemutatni. Elsősorban az értékmentő, ingó műemlékek védelmére tett erőfeszítéseket, illetve a háborús emlékek, levelek gyűjtését. Ugyanakkor hangsúlyosan az emberi tényezőt kerestem, az egyéni erőfeszítéseket igyekeztem bemutatni, nem a megszokott eseménytörténeti vonalat követve" – fejtette ki a Krónika kérdésére a kiállítás kurátora.
Mint fogalmazott, néhány, a keleti frontra vezényelt, hadifogságba esett vagy hősi halált halt EME-személyiségnek külön posztert szenteltek, kicsit adózva ezzel emléküknek is, de főként azért, hogy rávilágítsanak: ezek az emberek háborús viszonyok közt sem feledkeztek el hivatásukról, hiszen a frontvonalban ásatásokat, néprajzi gyűjtéseket végeztek, és a leleteket, gyűjtéseket hazaküldték az EME tárainak.
„Itthon elsősorban Kelemen Lajos történész, levéltáros nagyszerű módon – mint egy tehetséges marionettszínész – mozgatta a gyűjtő- és értékmentő munkák szálait. Az EME első világháború alatt kifejtetett tevékenységének köszönönhetően ma 30 000-nél is több, a harctérről küldött tábori levelezőlap kutatható, a múzeumi anyagokban számos, a frontról begyűjtott műtárgy látható, a harangtornyokban pedig sok helyen olyan harangok teljesítenek szogálatot, amelyet éppen az EME közbenjárására mentettek fel a rekvirálás alól" – mutatott rá Flóra Ágnes.
Hozzátette, 1916-ban a front közvetlen közelében háromhetes ingóságfelmérést végeztek, és számos iratot, műtárgyat menekítettek biztonságos helyre.
Átmenteni a szellemi örökséget
A kiállítás anyaga elsősorban a Román Nemzeti Levéltár kolozsvári fiókjának őrzésében található EME-levéltárból, a volt Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárából, illetve egykori EME-vezetők személyes hagyatékából származik. „Ez tudatos döntés volt, ezzel is hangsúlyozzuk az EME levéltári anyagának gazdagságát" – fogalmazott a kurátor.
„A különleges tárlat rávilágít, hogy az EME munkatársai annak idején a fronton és a háborús időkben sem hagyták abba a kutató- és gyűjtőmunkát, megpróbálván átmenteni Erdély szellemi örökségét a jövő számára" – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Pakó László történész.
Mint részletezte, a tárlat egyik része azt mutatja be, hogy az EME levéltárának, kézirattárának, érem- és régiségtárának munkatársai közül kiket vittek el a frontra, és az ő életük világháborús vonatkozásait tárja pannókon a nagyközönség elé.
„Közéjük tartozott például Roska Márton régész is, aki a fronton a tábori fém- és ötvösművességre vonatkozó tárgyakat és emlékeket gyűjtötte össze, és azokat elküldte az EME-nek – ily módon is bizonyítván elkötelezettségét az erdélyi szellemiség megőrzése iránt" – mondta Pakó László.
A tárlat ugyanakkor betekintést nyújt abba a munkába is, amit a világégés idején az egyesület itthon maradt munkatársai végeztek, hogy a háború rombolásai elől megmentsék az ipar- és képzőművészeti értékeket.
„Kelemen Lajosék 1916-ban például kiszálltak a Székelyföldre, hogy ott összegyűjtsék ezeket az értékeket, elhozzák Kolozsvárra, így mentvén meg az erdélyi szellemiség jövője számára. Ugyanakkor a budapesti Nemzeti Múzeumba menekítették az Erdélyi Nemzeti Levéltár anyagát – többek közt a Teleki-, Bánffy-levéltárból. Ezek a világháború után visszakerültek Kolozsvárra" – mutatott rá az EME kutatóintézetének történésze. A kiállítás munkanapokon látogatható a kolozsvári EME-székház előadótermében.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Kevés az állami támogatás
Kerekasztal a székelyföldi tudományos kutatásról
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) március 8-án megalakult sepsiszentgyörgyi fiókszervezete is csatlakozott a 2002 óta A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvénysorozathoz. Messze látó tudomány – perspektívák Székelyföldről címmel szombaton a megyei önkormányzat gyűléstermében tartottak kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozás résztvevői szerint nincsenek könnyű helyzetben a székelyföldi tudományos kutatók, ugyanis sem a román, sem a magyar kormány részéről nem számíthatnak támogatásra.
A beszélgetést Bíró Boróka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókszervezetének elnöke moderálta, a tudományos oktatás helyzetéről kilenc középiskolai és egyetemi szaktekintély beszélt.
Bíró Béla, a Székely Mikó kollégium tehetséggondozással is foglalkozó matematikatanára elmondta, a nagy múltú iskolában ma is vannak olyan diákcsoportok, amelyek különösen érdeklődnek bizonyos szakterületek iránt, ezért sok önképzőköri foglalkozásuk van. Pető Mária, a tanintézmény kutatásirányító fizikatanára szerint a középiskolai tudományos műhelyek helyzete nem könnyű, de egyértelmű, hogy ezeknek van eredménye, hiszen az utóbbi pár évben olyan rangos nemzetközi versenyeken vettek részt, ahol Romániát vagy egész Kelet-Európát csak a mikós diákok képviselték.
Dr. Cziprián K. Loránd, a sepsiszentgyörgyi Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) közigazgatási tanszékének vezetője borúlátóbb képet festett a mai helyzetről. „Romániában a tudományos kutatás támogatása a bányabéka feneke alatt van, ugyanis az elmúlt két évben harminc országos érdekeltségű kutatást finanszíroztak Bukarestből, ami édeskevés” – mondta. A professzor szerint a székelyföldi tudományterületek támogatása mind a magyar, mind a román kormány politikájának a perifériáján szerepel.
Dr. Lázár Ede, a csíkszeredai Sapientia EMTE dékán-helyettese úgy véli, a székelyföldi tudományos kutatás tekintetében a kis számok törvénye érvényesül, ennek minden negatívumával, de némi fejlődést is tapasztaltak, hiszen jó néhány fiatal kutató doktori címmel rendelkezik. Dr. Szabó Levente, a kolozsvári BBTE magyar tanszékének szenátusi képviselője úgy látja, az egyetemek közötti versengés zsákutcába vezet, és reméli, idővel az erdélyi magyar felsőoktatási intézmények partnerként fognak egymásra tekinteni, annál is inkább, mert jelenleg Romániában lecsengőben van a nagy egyetemalapítási láz.
Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója elmondta, az erdélyi magyar oktatásban a művészeti oktatás még gyerekcipőben jár, különösen a zenei képzés kritikán aluli. Jó hír viszont, hogy született egy sürgősségi kormányrendelet, amely a romániai zeneoktatás felzárkóztatását célozza. 
Lévai Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Magyartalan egyetemi napok a MOGYE-n
Egyetemi napok zajlanak ezen a héten a MOGYE-n. Ennek keretében emlékezett meg a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetségen belül működő Fogorvosi Kari Platform az egyetemalapító Csőgör Lajosról. A rövid megemlékezésen és az Erdélyi Múzeum-Egyesület által szervezett Miskolczy Dezső emlékelőadáson kívül több magyar vonatkozású esemény nem szerepel az ötnapos rendezvényen.
Egyetemi napokat tartanak a héten a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). A rendezénysorozat hétfőn reggel 8 órától a fogorvosi kar épülete előtti téren rendhagyó Csőgör Lajos megemlékezéssel kezdődött. Az esemény alkalmából három fehér galambot is felengedtek az égbe, amelyek a MOGYE három karát szimbolizálták.
Dudás Csaba, az Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség alelnöke, a Fogorvosi Kari Platform szakosztályvezetője szerkesztőségünknek elmondta: a szervezet ezzel a megemlékezéssel képviselteti magát az egyetemi napokon. „Ezen kívül magyar nyelvű rendezvény még egy volt, szintén hétfőn, az EME által szervezett Miskolczy Dezső emlékelőadás. Nagyjából ebben a két rendezvényben ki is merültek a magyar vonatkozású előadások, mert a többi konferencián, rendezvényen magyar szó már nem fog elhangzani. Úgyhogy el lehet képzelni, hogy milyen hangulat uralkodik az egyetemen” – fogalmazott Dudás Csaba.
A rövid ünnepségen Péter Mihály professzor mellett jelen volt Bocskay István professzor is, a fogorvosi kar egykori dékánja. „Ezelőtt egy héttel hívott fel egy fogorvosis diák, hogy szeretnének megemlékezni Csőgör professzor születésének 110. évfordulójáról, és megkért, hogy  tiszteljem meg jelenlétemmel a rendezvényüket. Szívesen tettem eleget a felkérésnek. Kérdeztem, hogy hol lesz a megemlékezés. Amikor azt a választ kaptam, hogy a bejáratnál, azt kérdeztem egyből, hogyhogy a bejáratnál?” – mesélte a professzor. „Nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel a problémával. Nem engedik meg, hogy az épületben emlékezzünk meg az egyetemalapító professzorról, egy eresz alatt gyűltek össze a fiatal fogorvostan hallgatók. Hangot is adtam azon értetlenkedésemnek, hogy az egyetem vezetősége nem engedi meg, hogy méltó körülmények között megemlékezzenek az egyetemalapító professzorról” – folytatta Bocskay professzor.
Dudás Csaba szerint jogos Bocskay professzor felvetése, majd hozzátette: „a megemlékezés megszervezésében semmilyen segítő kezet nem kaptunk, éppenséggel annyi volt, hogy nem akadályoztak a szervezést”.
Az egyetem vezetősége a rendezvénysorozat megszervezéséről hétfőn délután küldött ki egy hivatalos, román nyelvű közleményt. A programot leíró mellékletben a reggel 8 órakor már lezajlott Csőgör-megemlékezés „flash mobként”, azaz villámcsődületként szerepel, helyszínként a fogorvosi kar előtti teret tüntetik fel.
Vass Gyopár |
Székelyhon.ro

Az erdélyi magyarok a "legmagyarabbak"
Az össznemzeti magyarságtudat és a Magyarország iránti kötődés gyengült, viszont dübörög az erdélyi identitástudat Veres Valér szociológus szerint.
Inkább érzik magukhoz közelinek a többi, Magyarország határain túli magyar kisebbséget az erdélyi magyarok, mint a magyarországi magyarokat, derült ki Veres Valér szociológus Egységtudat és regionalitás az erdélyi magyarok tudatában a Kárpát-medencei kontextusban címmel megtartott előadásából.
A szociológus tanulmányában azt vizsgálta, hogy mennyire egységes a magyar nemzettudat, mennyire különbözőek a magyar nemzeti kisebbségek identitásai a Kárpát-medence különböző országaiban, hogyan viszonyul a kisebbségi közösség a többséghez, állampolgársági identitáshoz, hogyan pozicionálódik a többségi államhoz és annak nemzettudatához.
Veres Valér a spontán nemzeti identitást vizsgálta, amit a nemzeti ideológia társadalmi működésének eredményeként határozott meg. "A mindennapi ember úgy vélheti, hogy beleszületett a nemzeti identitásba, az ősei is magyarok voltak, és ő is az, és az is lesz. A valóságban nem így történik, hanem a családi és az iskolarendszerből származó nevelésen keresztül alakul ki a nemzeti identitástudat" - mondta.
Példaként a moldvai csángókat említette, akik identitástudata erőteljesen különbözik a többi magyarétól: teljesen mást gondolnak a közösségről, nemzetről, államról vagy lojalitásról, mint amit más magyar közösségek általában gondolni szoktak.
Veres Valér
A szociológus az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívottjaként beszélt a kárpát-medencei magyar nemzeti identitás sajátosságairól, ennek alakulásáról, az egység illetve regionális tudat kérdéskört járta körül. Az előadás arra a tanulmányra épült, amelynek alapjául a 2007-es és a 2010-ben megismételt Kárpát Panel vizsgálat eredményei, illetve Erdély több régiójában és a városi fiatalság körében készült fókuszcsoportos interjúk eredményei szolgáltak.
A magyarságtudat egysége és heterogenitás
Veres Valér elmondta, a kutatásból az derült ki, hogy a különböző országrészekbe szakadt magyar kisebbségeknek létezik egy egységes nemzettudata, ami abban nyilvánul meg, hogy kultúrnemzetként gondolnak magukra: mintegy 70%-uk az anyanyelvet és kultúrát jelölte meg nemzeti identitásának meghatározó elemekét, a magyarországi magyarok esetében ez a struktúra érzékelhetően más, a népességnek csak a fele helyezte előtérbe a kultúrnemzeti nézőpontot, közel egyharmaduk állampolgársági alapon határozza meg a nemzeti hovatartozást.
Veres Valér szerint ez azért nem meglepő, mert a többségi népességeknél nagyobb az állam-nemzettel való azonosulás.
A szimbolikus egység
A kutatás során az erdélyi magyaroktól azt is megkérdezték, hogy részei-e a magyar nemzetnek illetve a román nemzetnek. Az erdélyi magyarok 82%-ban mondták azt, hogy közösségük része a magyar nemzetnek. A kutató szerint erre a válaszra számítottak, viszont a többségi nemzethez való tartozást firtató kérdésre meglepő válasz érkezett. A négy kisebbségi közösség közül kettőben a többség azt mondta, hogy a többségi nemzethez tartozik. Erdélyben két különböző mérésben is az az eredmény jött ki, hogy az erdélyi magyarok 65%-a a többségi nemzethez tartozónak is tartja magát. Az értelmiségiek kisebb arányban válaszolták azt, hogy a román nemzetnek is tagjai, mert ők inkább értik, mi a kultúrnemzeti illetve mi az államnemzeti koncepció, tehát szerintük ha a magyar nemzet részének tartják magukat, akkor nem lehetnek részei a románnak is. Amikor az alacsonyabb iskolázottságú válaszadók a román nemzettagságról beszélnek, akkor az állampolgárságra gondolnak, ez nem jelenti azt, hogy etnokulturálisan azonosulnának a román nemzettel. Veres Valér elmondta, hogy a fókuszcsoportos beszélgetésekben az is elhangzott, hogy őket zavarja, hogy a román kereskedelmi médiában gyakran románokról, nem pedig romániaiakról beszélnek, és így a magyarokra is ráhúzzák a román jelzőt.
Nemzeti szimbólumok: tarol a zászló
A szimbolika tekintetében van egy jól meghatározható egység a magyar nemzettudatban, az összes magyar közösségre jellemző, hogy a piros-fehér-zöld zászlót említik meg válaszul a nemzeti szimbólumra vonatkozó kérdésre, majd a Szent Korona a leginkább említett nemzeti szimbólum. Azok körében, akik nem tudtak megnevezni egy nemzeti jelképet, az figyelhető meg, hogy általában alacsonyabban képzettek. "Van egy réteg, amelynek még 8 osztálya sincs, nem követik a híreket, nem vesznek részt a választásokon, közösségi mozgalomban, és nagyon nehéz hozzájuk bizonyos információkat eljuttatni. Romániában egy picit magasabb azoknak az aránya, akik nem tudnak megnevezni egy nemzeti szimbólumot, mert az ország a rendszerváltás előtt, egy jó pár évtizedig jobban el volt zárva Magyarországtól" - mondta Veres Valér.
Az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra
A válaszadók jelentős többségét büszkeséggel tölti el a magyarsága, azonban az erdélyi magyarok a legbüszkébbek magyarságukra, a szerbiaiak, a vajdasági és a magyarországi magyarok a legkevésbé. Az erdélyiek 83%-a vallotta azt magáról, hogy büszke vagy többnyire büszke magyarságára, míg a magyarországi magyaroknak csak a 77%-a mondta azt, hogy büszke vagy többnyire büszke arra, hogy magyar. Veres Valér szerint ez a fajta büszkeség időben változó és összefüggésben áll a nemzetet szimbolizáló állam teljesítőképességével. Azok a népek, akiknek az állama a nemzetközi rangsorokban az élvonalban áll, nagyon büszkék: például a németek vagy az amerikaiak. Annyira nem érzik magukhoz közelinek a magyarországi magyarokat az erdélyiek
Továbbá a kutatásban azt is vizsgálták, hogy eltérő jellegzetességeik vannak-e a magyarországi magyaroknak és az erdélyi magyaroknak, az erdélyi magyaroknak és az erdélyi románoknak. A megkérdezett kisebbségi magyarok mind a két nagy többségi nemzeti csoporttól elhatárolják magukat, azaz szociálpszichológiai értelemben eltérő, saját csoportként határozzák meg magukat. A kisebbségi magyarok saját csoportjukat érzik magukhoz a legközelebbinek, majd a többi országban élő magyar kisebbséget, és csak ezután a magyarországiakat. Például egy Hargita megyei magyar előbb a székelyeket, majd az újvidéki, vagy a kárpátaljai magyarokat érzi magához legközelebb állónak, a magyarországi magyarok csak ezután következnek.
Sokan „csak” erdélyiek
A kisebbségi magyarok csoportján belül egyféle különbözőségre a nemzeti név utal: az emberek etnokulturális öndefiníciójára vonatkozó kérdésre a magyar, regionális (erdélyi, vajdasági stb.) magyar, a regionális azonosulás etnoním nélkül, vagy a többségi azonosulásnak valamilyen változata szokott felmerülni. A válaszok alapján az látható, hogy sehol nincsenek többségben azok, akik simán magyarnak vallották volna magukat, Magyarországon egy picit magasabb a magukat „csak” magyarnak valló megkérdezettek aránya. A regionális jelzős megnevezés jelentős mértékű mindenhol, gyakran elhangzik, hogy erdélyi, kárpátaljai, vajdasági magyar kifejezés, de jelentős azoknak az aránya is, akik csak regionális jelzővel határolják be magukat, tehát etnoním nélkül erdélyinek, kárpátaljainak, vajdaságinak vallják magukat.
Veres szerint általában a regionális jelzős megnevezés a leggyakoribb, látszólag Erdélyben nem az, de csak látszólag, mert a 22%-os „egyéb” kategóriába a székelyek kerültek be. Az ugyanazon a mintán végzett 2007-es és 2010-es kutatásból kiderült, hogy az idő folyamán lényegesen növekedett a regionális azonosulás. 2010-ben jelentős arányban, etnoním nélkül, „csak” erdélyiként határozták meg magukat a megkérdezettek. A másodlagos opció volt a román állampolgárként, vagy magyar anyanyelvű román állampolgárként való önmeghatározás a megkérdezettek legalább 10%-a esetében. Ez azt mutatja, hogy körvonalazódik a többségi nemzetbe való integráció, ami a romániai magyarok esetében előrehaladottabb, mint a többi országban, ahol magyar kisebbség él.
Hazafogalom Az erdélyi adatokból az derül ki, hogy a regionális tudat erősödik, a haza fogalom esetében növekedik azoknak az aránya, akik Erdélyt nevezik meg, és csökken azoké, akik Romániát. Az erdélyi magyarok elsősorban Erdélyt, vagy egy kisebb régiót, például a Székelyföldet vagy a Partiumot érzik hazájuknak, Romániát ennek kiterjesztésének érzik. „Ezt a jelenséget úgy lehet leírni, hogy az érme egyik oldalán azt írja, hogy Erdély, a másik oldalán pedig azt, hogy Románia, de az érmének az Erdély feliratú oldalát szeretik nézni. Tehát kognitív szinten Romániát a hazájuknak tartják, affektív szinten kevésbé” - fogalmazott a szociológus. Magyarország hazaként nem jelent meg, ezt a fókuszcsoportokon végzett felmérés is megerősítette. Sőt, a fókuszcsoportban kategorikusan jelentették ki, hogy „Magyarország nekem nem haza”. Veres Valér szerint ezekben a kijelentésekben a sérelem is tetten érhető.
Kiderült, hogy az idősebb és a fiatalabb korosztály nevezi meg leginkább hazájaként Erdélyt, a középkorúak pedig Romániát mondanak. Veres Valér szerint annak hatása jelenik meg érzékelhetően a felmérésben, hogy a rendszerváltás előtti iskolarendszerben azt sulykolták a diákok fejébe, hogy „Románia a mi hazánk”. Az idősebb és a fiatalabb korosztálynak még vagy már nem volt ebben része. Az alacsonyabban képzettek egy kisebb régiót jelölnek meg hazájuknak, volt olyan is, aki a települését említette. Az értelmiség inkább tudja, hogy mi az a területi egység, amit hazaként lehet értelmezni, ezért ők gyakrabban említik Erdélyt vagy Romániát.
Többséghez való viszonyulás
A kutatás során arra kérdeztek rá a válaszadóknál, hogy milyennek tekintik a többséggel való viszonyt a településükön illetve országszinten. Az eredményekből az tűnik ki, hogy település- és országszinten a magyar-román viszony között jelentős különbséget észlelnek az emberek. Amíg a településszintű etnikumközi viszonyokat viszonylag ideológiamentesen, azaz reálisan érzékelik, addig az országszintűt ideológiákon átszűrve értelmezik, tehát az alapján ítélik meg, amit olvasnak vagy hallanak ők arról, hogy milyen ez a viszony. Ezért a településszintű viszonyt sokkal pozitívabbnak látják, az országszintűt pedig negatívabbnak.
A településszintű etnikumközi viszonyt az összes kárpát-medencei magyar kisebbség közül az erdélyi magyarok érzékelik a legkooperatívabbnak: 70,1% mondta azt, hogy együttműködő a viszony a románokkal. Konfliktusosnak Romániában 8,7% mondja ezt a viszonyt.
Miért románozzák le a magyarországiak az erdélyi magyarokat?
A kutatás megerősítette, hogy előítéletesen viszonyulnak az erdélyiek a magyarországi magyarokhoz. Az erdélyi fókuszcsoportok kiértékelése alapján Veres Valér azt a magyarázatot adta, hogy a nemzetkoncepció Magyarországon sokkal inkább állam-nemzet alapú, ezért sokkal többen vannak azok, akik a határon túli magyarokat az állampolgárságuk alapján azonosítják be, ezért mondják azt, hogy „románok”. Ezt nem feltétlenül rosszindulatból mondják, nem akarják ezzel megsérteni az erdélyi magyarokat, de az ő agyukban ezek a kategóriák a relevánsak. Azonban az erdélyi magyarok nagyon rossz néven veszik ezeket a kategorizálásokat, mert ők nagy arányban kultúrnemzetben gondolkodnak.
Veres Valér bemutatta a nemzeti attitűdök kognitív térképét, amely azt mutatja, hogy egy társadalmi csoport hogyan viszonyul más társadalmi csoportokhoz, például a saját etnikai közösségéhez, a többi határon túli magyarhoz, a magyarországi magyarokhoz, a románokhoz, a németekhez, a romákhoz, a kínaiakhoz vagy az újgazdagokhoz.
Az erdélyi magyarok leginkább a többi határon túli magyart kedvelik az összes társadalmi csoport közül, a romákat és az újgazdagokat szeretik legkevésbé, majd a többségiek – románok és magyarországi magyarok – következnek. Az erdélyi magyarok a németeket jobban kedvelik, mint a magyarországiakat vagy a románokat. Veres Valér szerint bármit mondhatott volna az RMDSZ, Johannist úgyis megszavazták volna az erdélyi magyarok, mert az emberek úgy érezték, hogy „majdnem az övék”.
Az összes magyar közösség közül az erdélyieknek a legerősebb a magyarságtudata, pozitívan viszonyulnak magyarságukhoz, illetve ugyancsak körükben a legerőteljesebb az állampolgársági integráció. Az erdélyi magyarokban 2010-re erősödött a regionális identitástudat, ezzel párhuzamosan az össznemzeti magyarságtudat és a Magyarország iránti kötődés gyengült, viszont ez a folyamat a magyarságtudatra nem volt hatással.
Az európai identitás nem játszik fontos szerepet az identitásmeghatározásban, sem elsődleges, sem másodlagos identitásként nem volt gyakori ez a válasz. "Az is újdonságnak számít, ha valaki azt mondja, hogy magyar anyanyelvű román állampolgár, az európai identitás előtérbe kerülésére még várni kell" – vélekedett a szociológus.
Kertész Melinda
maszol.ro

Karácsonyi könyvbemutató és könyvvásár az EME-nél
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén, Kolozsváron pénteken este könyvbemutatóval egybekötött karácsonyi könyvvásárt tartottak, ami egyben óév-búcsúztatónak is számított. A rendezvényen az EME két frissen megjelent kötetét ismertették.
S. Pataki Mózes: Poétikai gondolatok - sajtó alá rendezte Egyed Emese.
Bethlen Erdélye Erdély Bethlene – A Bethlen Gábor trónra lépésének 400. évfordulóján rendezett konferencia tanulmányai - Dáné Veronka, Horn Ildikó, Lupescu Makó Mária, Oborni Teréz, Rüsz-Fogarasi Enikő, Sipos Gábor.
Szabadság (Kolozsvár)

Sok lelkes kutatónak ad(ott) munkát Kazinczy „Erdély-járása”
Szabó Ágnes tartott előadást az Erdélyi levelek kapcsán az EME-nél „Három hónapi távollétem után tegnap előtt jöttem haza Erdélyből. Szebb három hónapot, ha ide nem számlálom a' mit a' Szerelem ada, soha nem éltem" – írta Kazinczy Ferenc író, költő, miután 1816 szeptemberében megérkezett Széphalomra. A viszonylag rövid, de fölöttébb tartalmas időszak eseményeinek megörökítésével 1831-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan foglalkozott a szerző, formálgatta, sok esetben újra is írta a leveleket.
A fenti idézet is bizonyítja, hogy a nyelvújítás vezéralakja élete egyik legjelentősebb periódusaként tekintett az Erdélyben töltött hetekre, amelyek során meglátogatta itteni barátait – köztük a Gyulai családot és Döbrentei Gábort –, az erdélyi arisztokratákat, valamint Erdély nagyobb városait, nevezetességeit. Érthető tehát, és valahol örvendetes is, hogy az utókor élénken érdeklődik Kazinczy írásművészetének ezen vonatkozásai iránt, amelyek az életmű más részeivel is párbeszédet folytatnak. Ebbe a gazdag, szerteágazó anyagba nyújtott betekintést a kolozsváriak számára Szabó Ágnes irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem tanára, Kazinczy Erdélyi levelek című könyve kritikai kiadásának sajtó alá rendezője hétfőn délután, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának idei első rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár)