Korunk 90 – Folyóiratok irodalmi „koalíciója”
A transzszilvanizmusnak ma egyetlen célja van: a kisebbségben élő magyarság nemzeti öntudatának az erősítése – jelentette ki Csapody Miklós magyarországi irodalomtörténész a Korunk folyóirat alapítása 90. évfordulója alkalmából megszervezett kolozsvári konferencián kedden délután.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében tartott rendezvényen Csapody Miklós Vendégek a szomszéd várban. A Korunk és az Erdélyi Helikon szerzői egymás folyóiratában című előadásban többek közt arról értekezett, hogy a két folyóirat közötti konfliktus 1926 és 1940 között éppen a transzszilvanizmussal kapcsolatos nézetkülönbségekből fakadt. Csapody azonban nem magáról a konfliktusról, inkább azokról a szerzőkről beszélt, akik mindkét kiadványban publikáltak: összesen hatvan korabeli közéleti személyiségről, íróról van szó.
Csapody Miklós kifejtette, a transzszilvanizmusnak mint a románoknak és a szászoknak szánt ideológiai kínálatnak csupán egy hibája volt: nem kellett nekik. Mint részletezte, a Korunkban és az Erdélyi Helikonban is publikáló hatvan szerző nem csupán „átjárt néha a szomszéd várba, hanem mindkét helyen otthon volt”. Hozzáfűzte, a nézetkülönbségek ellenére a két lap közötti ellentét csak látszólag volt kibékíthetetlen.
Az irodalomtörténész azt is elmondta, a „gyakorlati” erdélyi magyar politizálás a két világháború között sikertelennek bizonyult Romániában, ezért az értelmiség az igazi nemzetpolitikát a szellemi életben, az irodalomban kényszerült folytatni. A két folyóirat ugyanakkor egyfajta irodalmi koalíciót is kötött, azaz mindketten kizárták a marxista baloldal és a radikális jobboldal képviselőit. Bár a Korunk szerkesztői a Helikont provinciális nyugatutánzónak tartották, idővel rájöttek, hogy együtt tudnak működni a szociográfia, illetve a valóságból ihletődő irodalom terén. Minkét folyóiratnál ugyanis közös volt a cél, az, hogy az irodalom a magyar nyelv megtartását szolgálja.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Tudományünnep Szentgyörgyön
„Aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”
2002 óta minden év novemberében többnapos rendezvénysorozattal tiszteli meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napját. Az EME szakosztályai és fiókegyesületei is csatlakoztak az ünnephez, így november 13-án, szombaton, A tudományművelés mint hivatás címmel a Sapientia Egyetem épületében is konferenciát tartottak helyi kutatók főszereplésével.
Az idei rendezvénnyel főként a pályaválasztás előtt álló diákokat, egyetemi hallgatókat célozták meg, a különböző tudományterületeken tevékenykedő székelyföldi kutatók a kutatás szépségeire, a tudományos munka fontosságára hívták fel a figyelmet. Bár az egyetemisták kissé alulreprezentáltak voltak, a Székely Mikó Kollégiumot képviselő két osztály érdekesnek és tanulságosnak minősítette a beszélgetést, hiszen az előadók közvetlen hangnemben és tudományos cirádák nélkül szóltak motivációikról, felmerülő gondokról, kötődéseikről.
Dr. Bíró Boróka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókelnöke moderálta a beszélgetést, kérdéseire pedig dr. Antalka Ágota, a Babeș-Bolyai Egyetem kihelyezett tanszékén tanító pszichopedagógus, dr. Bíró Bíborka Eszter jogász-közgazdász, a csíkszeredai Sapientia-EMTE oktatója, illetve drd. Köntés Ernő állattenyésztő-mérnök válaszolt, aki a jászvásári egyetem állattenyésztési karán etológiából doktorál.
Miért kezdtek kutatni? – hangzott az első kérdés, és az erre adott válasz végigvonult az előadás teljes időtartamán. Amikor az ember „szerelmes a szakmájába” (Antalka Ágota), egyre kíváncsibb lesz; minél többet tud, annál inkább érzi, hogy mennyi mindent nem tud. Bíró Bíborka Esztert államvizsga dolgozatának témájában a tőzsdepiac működésének számos rejtett összefüggését tárta fel, míg Köntés Ernő azért kezdett el kutatni, mert nem kapott kielégítő válaszokat kérdéseire.
Abban mindenki egyetértett, hogy több idegen nyelv tudása nélkül nem lehet kimerítően tanulmányozni egy témát, sem pedig eleget tenni a publikációs kötelezettségeknek, és azt illetően sem merült fel szemernyi kétség sem, hogy nekik itthon a helyük. Tizenegy év kolozsvári lét után Székelyföldön (Csíkszeredában) találta meg számítását Bíró Bíborka, és amikor egy egyetemi hallgató megköszönte, hogy tudását hazahozta, kőbe vésett bizonyosság lett: igen, itt a helye, mert adni akar, s tud is. Antalka Ágota is azt tartotta szem előtt, hogy „aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”, míg Köntés Ernő családja 1632-től „nem mozdult ki Szentgyörgyről”, így soha nem volt kérdéses, neki hol a helye.
Az előadók nem színezték rózsaszínűre a kutatói létet, elmondásuk szerint nem kellemesek a határidők (Bíró Bíborka), nehéz éjszaka tanulni csecsemővel a karodban (Antalka Ágota), és „nagy tolerancia kell a család részéről, hogy elviseljék, ha éjszaka háromkor kell asszisztálni egy kiscsikó születésénél Bodzafordulón”, de olyankor indulnia kell Köntés Ernőnek.
A megszólalók által a tudományművelésről és kapcsolódó tapasztalataikról festett kép azonban megnyerte a diákokat, s bár az általunk megkérdezettek még kutatni nem szándékoznak, de máris határozott célokat neveztek meg a jövőre nézve.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újabb kutatások – új megvilágítás (Háromszék középkori településtörténete)
Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdései címmel tartott vetített képes előadást Fehér János erdővidéki művészettörténész Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezennel új előadás-sorozat indult – mondotta felvezetőjében a házigazda szerepét betöltő Tóth-Bartos András, a múzeum történésze. Az intézmény és az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségében zajló előadás-sorozat Székelyföld középkori történetének legújabb kutatási eredményeit igyekszik bemutatni Sepsiszentgyörgyön. Jövő héten Csíkszék, azután Marosszék és Gyergyószék településhálózatával ismerkedhetünk meg.
Írott forrásaink még vannak
Fehér János elmondta, Erdővidék középkori településtörténetének kérdéseit az elpusztult Dobó falut tárgyaló könyvében (Dobó – Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok 1. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014) felvázolta, mostani előadásában igyekszik bemutatni a Három Széket – nem Háromszéket, hangsúlyozta, mert ezek a középkorban és kora újkorban is még külön entitások voltak. Levéltári források újraértelmezésével, újak felkutatásával igyekezett megközelíteni a kérdést, főképp írott forrásokra támaszkodva. Úgy tűnik, mintha a kutatás lemondott volna az új okleveles források feltárásáról, a szakemberek nagy része is a Székely oklevéltár régi sorozatának köteteire és más, esetenként több mint száz évvel ezelőtt megjelent oklevélgyűjteményekre támaszkodik csupán; gyakran hallani, hogy újat már csak a régészeti ásatások hozhatnak. Ezzel az állítással vitába szállt: a régészet szerepe a középkori településtörténet témakörben nélkülözhetetlen, eredményei nélkül nagyon beszűkülnének az értelmezési lehetőségek, ám a legfontosabb problémákat az okleveles források nélkül szintén nehéz lesz megoldani. És bizony, ismeretlen középkori írott forrásaink is vannak még, és az eddig közölteket is felül kellene vizsgálni, a meglévő közlések kritikai kiadását is jó lenne megvalósítani. Előadásában több eleddig ismeretlen középkori dokumentumot (pl. orbaiszéki településekre, személyekre vonatkozó 15. századi iratokat), középkori oklevelekről készült újkori kivonatokat is bemutatott. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy nagy szükség van az egyes oklevelek kritikai vizsgálatára: újra és újra meg kell vizsgálni a hitelesként elfogadott írott források valódiságát (ugyanis számolni kell az oklevél-hamisítványokkal), illetve esetenként a korábban hamisnak nyilvánított dokumentumok kapcsán is újra kell gondolni az elmarasztaló ítéletet. Hamis információk a köztudatban
Arról is szólt, hogy sok esetben a korábban tévesen közölt okiratok alapján a ma embere bizony hamis információkkal is él. Például idén is megjelent a sajtóban is, hogy Kézdikőváron, az egykori Peselneken régen besenyők éltek. Valójában azonban ruténekről van szó: gróf Kemény József egy általa még 1846-ban közölt 1324. évi oklevél egyes szavait hibásan olvasta, és a „rutenorum” kifejezés helyett a „bicenorum” (besenyők) változatot közölte. Utóbb pedig még további két hamisítvánnyal igyekezett igazolni tévedését. A történész szakma már a 20. század elején korrigálta a tévedést, azonban a helytörténeti jellegű irodalomba, a köztudatba a hibás változat ivódott be. Fehér János más téves információkra is rávilágított: a helytörténeti kérdésekkel foglalkozók közül sokan készpénznek veszik a Székely oklevéltár 1872 és 1934 közötti köteteibe foglalt adatokat, és pl. egyszerű, lábjegyzetbe helyezett véleménynyilvánításra alapozva településünnepeket is szerveznek. Ezeknek a közösségépítő, identitáserősítő hatása kétségtelen, ám nem árt tudni azért, hogy éppenséggel mit is ünnepelünk: főként az egyes települések úgynevezett születésnapi évfordulói eredményezhetnek torz önképet a helyiek tudatában is, hangsúlyozta az előadó. Példát is felhozott: félreértelmezett oklevél alapján 2011-ben Nagyajta megünnepelte a falu fennállásának 800. évfordulóját, miközben a szakma már régen kimutatta, hogy a II. András által a német lovagrend rendelkezése alá bocsátott terület (Barcaság) határait rögzítő oklevélben szereplő „castrum Noilgiant/Noialt” nem Nagyajtára, hanem Szászugrára és az ott található középkori várra vonatkozik. Mellesleg Nagyajtán mindmáig nem ismerünk 12–13. századi várat sem, az unitárius templom eleddig előbukkant legkorábbi részletei is a 13–14. század fordulójára tehetők.
Településszerkezet Fehér János hangsúlyozta, az egyházi és világi területi igazgatási egységek földrajzilag nem mindig fedték egymást. Kiemelte, hogy az Erdővidék megnevezés előbb csupán a régi Miklósvárszék területére volt értendő, az 1654-ben megalakult Erdővidéki Református Egyházmegye révén terjedt ki aztán a régi Bardocszék területére is (ennek református egyházközségeit ekkor szintén az Erdővidéki Református Egyházmegyébe foglalták). Bardoc fiúszék közigazgatásilag Udvarhelyszékhez tartozott, a kis törvényhatóságot Vargyas-vidékként (districtus Vargyas) is említették már a 16. században, sőt, egy ideig a Vargyasszék és Bardocszék párhuzamos megnevezés is érvényben volt. 1635 után, amikor is a fiúszék kiváltságait oklevélbe foglalták, a Bardocszék megnevezés terjedt el.
Szóba került a Székelyföldbe ékelődött enklávék kérdése is (enklávé – olyan terület, amelyet teljes egészében más jogállású terület vesz körbe). Ilyen a Kézdivásárhely melletti, a régi (Felső-) Fehér vármegyéhez tartozó Peselnek és Kézdiszárazpatak térsége is, de a Hidvég környéki, ún. Székföld is Fehér vármegyei terület volt.
Az egyházigazgatás szempontjából mindmáig a legfontosabb középkori forrás az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzék. Háromszéki viszonylatban a középkorban itt az erdélyi egyházmegyéhez tartozó Kézdi főesperesség (a régi Kézdiszék, illetve az itt található Fehér megyei enklávé plébániáit foglalta magába) és a fehérvári főesperesség Sepsi esperesi kerülete (a régi Sepsiszék, az ún. Székfölde, illetve Miklósvár és Bardocszék egyes plébániái) jöhet szóba. Az orbaiszéki települések nem szerepelnek a pápai tizedjegyzékben. A kérdésre, hogy miért, egyelőre még nem sikerült megnyugtató választ adni. Fehér János fejtegette, megtörténhet, hogy más egyházi főhatóság alá tartozott: pl. a szomszédos Barcaságról tudjuk, hogy ekkor az esztergomi érsek joghatósága alatt állt; vagy az egykori, ún. milkói egyházmegyéhez (Moldva déli és Havasalföld keleti részét is magába foglalta) való tartozás is felmerülhet. Az előadó kiemelte, hogy míg Sepsi- és Kézdiszék plébániái esetében esperességekről (archidiaconatus) van szó az oklevelekben, Orbaiszéken a református esperest még a 18. században is dékánnak nevezték a helyiek (az esztergomi egyházmegyéhez tartozó erdélyi területi egységeket is dékánátusok alkották). Orbaiszék első írásos említéseként a szakirodalom is egy 1419-es oklevélre hivatkozik, ami szintén tévedés (ezt már korábban mások is észrevették), mert a szóban forgó oklevél eredetijében csak Sepsi- és Kézdiszék jelenik meg. Az előadó saját kutatásai eredményeként felmutatott egy oklevelet, amely szerint 1454. május 22-én Kovásznán az orbaiszéki székelyek közgyűlést tartottak Kosztolányi Ozsvát székely alispán jelenlétében. Egy 16. századi másolatban maradt fenn egy másik, eleddig szintén ismeretlen oklevélszöveg is, ezt 1455. október 20-án Hunyadi János bocsátotta ki Nyujtódon, gyakorlatilag Cófalva keletkezésének körülményeire derít fényt: a település, amelyet az oklevél Cófalva alias Jánosháza (Czohffalwa alio nomine Janoshaza) megnevezéssel illet, a középkorban minden jel szerint Telekhez tartozott, és alapítójának az oklevélben is szereplő Có János (quondam Joannes Czoh) tekinthető. Ha valaki forrást keres, talál – tette hozzá a művészettörténész. Kitért a kora újkor idején elpusztult/felhagyott, de oklevelek által említett Damokosfalva és Borcfalva nevű orbaiszéki településekre is (ilyenek a többi szék területén is előfordulnak, a kérdéskör bővebb kifejtésére sajnos már nem maradt elegendő idő).
Korai felirat Zalánban
Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi történész, könyvtáros közlései alapján Fehér János megvizsgálta a zaláni református templomot is. Bemutatta a késő román korra, gótika elejére tehető déli, kőből faragott kapuzatot (13. század vége), amelyet minden jel szerint két korábbi portálé elemeinek kombinálása révén alakítottak ki a templom 1820-as években bekövetkező bővítésekor. Ekkor a helybeli lelkész a bontás idején előkerülő korábbi feliratot is bemásolta az eklézsia jegyzőkönyvébe. Ebből a feliratból (hitelességéhez nem férhet kétség) derül ki többek közt, hogy a zaláni templomot 1319-ben szentelte fel Szent Mihály arkangyal tiszteletére Benedek erdélyi püspök (azaz nem sokkal korábban, legtöbb néhány évtizeddel előbb épülhetett maga a templom is). A zaláni felirat így egyike a legrégebbi ismert erdélyi feliratoknak, ami nem mindennapi dolog. Demeter Lajos az elmúlt évtizedekben két ízben is közölte az eklézsiai jegyzőkönyv eme adatát, de a művészettörténeti szakirodalom gyakorlatilag ma sem ismeri – mondotta az előadó. Mindemellett a felirat az egyházi igazgatás kérdéskörére vonatkozóan is adatot szolgáltat: a pápai tizedjegyzékek keletkezése előtt Zalán és nyilván a sepsiszéki plébániák már az erdélyi egyházmegyéhez tartoztak, legalábbis erre utal az a tény, hogy az erdélyi püspök szentelte fel a zaláni, akkor egyértelműen katolikus templomot.
A művészettörténész továbbá említette még azt is, hogy a nemrég megjelent háromkötetes, a Székelyföld története című kiadványban sem tisztázták, hogy hamis-e vagy sem az az oklevél, amely 1426-ban Berecket román településként említi (villa valachalis Bereczkfalva). Ez a nyitva hagyott kérdés azonban nem egészséges a magyar és a román történészek közti kapcsolatot illetően sem: a szóban forgó oklevélbe (amelynek a valódiságát a jelek szerint először tulajdonképpen egy román történész, Maria Holban kérdőjelezte meg) foglaltakból kiindulva ugyanis pl. román őstelepek létét is hangoztatják a területen. A hitelességét illetően sok szempontból gyanúsnak számító oklevél bővebb elemzésére szintén nem maradt idő.
Az előadó időhiány miatt már csak érintőlegesen említette még Sepsiszentgyörgy várossá válásának 550, illetve 555 éves évfordulóját (itt azért hangsúlyozva azt is, hogy egyes 2011. évi promóciós anyagokon a „legalább 550 éve város” kifejezést is látta) amit 2011-ben, illetve az idén is ünnepeltek; bemutatva egy eleddig szintén ismeretlen, 1427-ben kelt oklevelet is, melyben a település már oppidumként (ún. mezővárosként) szerepel.
Mint kiderült, a témakörben nagyon sok még a kérdés, a megbízható válasz jóval kevesebb. Fehér János jelezte készségét az elmaradt részletek pótlására is, igény esetén.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bizonytalan remények és tétova kételyek
2016-ban, Poszler György Az erdélyi magyarság száz évéről-című könyve a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában jelent meg. „Ami 1956 előtt és után Erdélyben, Kolozsvárt következett” című beszélgetés során Kántor Lajos bemutatta Poszler György esszéjét. A könyvbemutatóval egybekötött beszélgetés „A magyar szabadság éve Kolozsváron” elnevezésű rendezvénysorozat része.
Poszler György 1931-ben született, Kolozsváron. Az iskolai tanulmányait a piarista kollégiumban kezdte. 1945-ben családjával Budapestre költözött. Iskolai és egyetemi tanulmányait Magyarországon fejezte be. Széchenyi -díjas irodalomtörténész, esztéta. Erdélytől nem szakadt el. Az utóbbi 20-25 évben gyakran járt Kolozsvárra.
2015 júliusában küldte „Bizonytalan remények és tétova kételyek” című tanulmányát a Korunk folyóirat számára, alcíme „Az erdélyi magyarság száz évéről”. Életműve lezárásának tekintette. 2015. augusztus 13.-án meghalt. Amikor a könyvet szerkesztették, a címet megfordították. Az erdélyi magyarság száz évének történetét foglalja össze, írása illúziómentes, valóságos. A könyv első oldalán a kezdő mondat részlet a román nemzetgyűlés 1918. december 1.-i határozatából: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára.” „A Bizonytalan remények és tétova kételyek Trianontól, illetve a Kiáltó Szótól az 1989. decemberi Hívó Szóig, sőt a 2010-es évekig követi az eseményeket, a közösség, az intézmények és egyes erdélyi személyiségek sorsát” írja Kántor Lajos „A búcsúzó Poszler György” című fejezetben.
Az „Exkurzus Márton Áronról” című fejezetben tisztelettel ír a nagy püspökről. „ Ő áll a választóvonalon. Lezárva egy szakaszt, ami ’44-ig tart. Megnyitva a szakaszt, ami ’45-ben kezdődik. A lezáró aktus a szentbeszéd, amit a kolozsvári Szent Mihály templomban tart ’44 május 18.-án. Megnyitó aktus a levél, amit Groza Péter miniszterelnöknek ír, ’46 január 28.-án.”
Ekszkurzus Petru Grozáról - című fejezetben szerző kiemeli: „De irgalmatlanul nehéz a feladata. Sikerei is vannak, de kudarcai is… Groza terve félig sikerül. A terv, hogy megadja a magyarságnak a teljes egyenjogúsítást. És megkapja magyarságtól a trianoni határok igenlését. Félig. Mert az egyenjogúsítást csak szavakban adja-adhatja-, az igenlés helyett csak az elfogadást kapja-kaphatja.” Sajátos politikai helyzet alakult ki, a negyvenes évek második felében elkezdődött a politikusok megfélemlítése. Jónéhányukat letartóztattak, bebörtönözték.
Politikai szervezetek, intézmények sorsa
A politikai kártya (?) vára című fejezetben a szerző átfogó képet nyújt a Magyar Népi Szövetség történetéről, a különböző korszakairól. 1944-1953 között tevékenykedett. „ A Szövetségben, a negyvenes évek második felében – mint mindenütt Kelet- és Közép- Európában – elkezdődött a régi gazdasági, politikai és kulturális értékteremtő keretek szétverése, ezek vezetőinek és alkotónak kiszorítása vagy megfélemlítése….’49 őszén lesújt a külső hatalom. Letartóztatják a magyarság, ezen belül a Szövetség jó néhány vezetőjét. Balogh Edgár, Csőgör Lajos, Kurkó Gyárfás kerül börtönbe”. Könyvében az illúziókról és kételyekről szóló eszmecsere egyik nagyon érdekes fejezete „Az autonómia illúziója.” A Magyar Autonóm Tartománnyal (1952-1960) kapcsolatos történésekre, felszámolásának folyamatára összpontosít. Történetét illúziók veszik körül. „Fegyvertelen, sérülékeny illúziók egyfelől. Öntudatos, gőgös illúziók másfelől… Valami olyasmik, hogy Románia közepén egy sajátos Kis-Magyarország építtetett.” Bizonyos momentumokra reflektál. Poszler visszaemlékszik arra, amikor 11 év után megérkezik szülővárosába. Érzékeli a változásokat, például a város nevének módosítását. A mozikban az idegennyelvű filmek két felirata eltűnt. 1958 februárjában Kádár János vezette magyar kormányküldöttség érkezik Romániába. „A román diplomácia remekelt. Nyolc napig utaztatták a különvonatot az országban. Úgy, hogy utasai öt éjszakát a vonaton töltöttek. Ennek értelmezése nem tartozik ide. De az igen, hogy az autonóm tartományban a delegációt felfokozott illúziók fogadták. Marosvásárhely főterén a küldötteket óriási tömeg várta. Kállai Gyula államminiszter mondott beszédet: Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs.” A kolozsvári Bolyai Egyetemről (1945-1959) szóló fejezetben átfogó képet nyújt az intézmény történetéről, amelyet Sziszüphosz egyetemének nevez. 14 évet élt. „Ahogy felépítik és lerombolják… Rövid történetében a felgörgetés-legördülés ritmusa pontosan követhető.” Reálisan mutatja be az egyetemi életet. A Bolyai Egyetem felszámolása a vendégtanárok eltávolításával kezdődött. A Végjáték című fejezetben az 1956 utáni évek feszült hangulatát érzékelteti. „És a magyar Bolyai Egyetem a felszámolt politikai intézmények (Magyar Népi Szövetség) és tudományos szervezetek (Erdélyi Múzeum- Egyesület, Erdélyi Tudományos Intézet) után az utolsó megmaradt, reprezentatív, kisebbségi szellemi központ”. Az egyetem felszámolási folyamatát lepésről-lépésre tárgyilagosan követi. Az intézményekkel párhuzamosan felrajzol portrékat, akik a kisebbségi autonómiát építhetik és áldozatokról ír, akiket e harc felőrölt. A könyv zárósorai: „Keresem a méltó, talán valamennyire találó befejezést e kétségekkel és reményekkel, hitekkel és csalódásokkal teli történethez… Talán nem kellett volna elhinni mindent.”
Poszler György az irodalmár szemével elemezi az erdélyi magyarság száz évének történetét. Rendkívül érdekes, olvasmányos könyvet tart az olvasó a kezében. Érdemes elolvasni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Oknyomozással (is) népszerűsítik a magyar tudományt
Küszöbön az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben szervezte meg első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához legközelebb eső hétvége. A hagyomány szerint a nyitónapon plenáris előadások hangzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, másnap, szombaton pedig a szakosztályok és fiókegyesületeik tartják meg a saját konferenciájukat. Az évek során ezek a rendezvények köre olyannyira kiszélesedett, hogy a konferenciák, vándorgyűlések, tudományos ülésszakok egész novemberben jóformán egymást követik – az eseménysorozat Kolozsváron, november 25–26-án csúcsosodik ki, a plenáris előadások a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében hangzanak majd el. Minderről Bitay Enikő EME-főtitkár nyilatkozott a Szabadságnak, akitől megtudtuk: idén a rendezvény témája az Oknyomozó tudomány. De mi is az?
– A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat, tizenöt éves múltjával, az erdélyi magyar tudományosság jelentős fórumává vált, tükrözve a hazai eredmények és gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait is, ugyanakkor teret biztosít az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére – magyarázta lapunknak Bitay Enikő EME-főtitkár. – A kutatóknak szükségük van a megmérettetésre, a számadásra, munkájuk folyamán a szakmabeliek reflektálására, a velük való egyeztetésre, s egy olyan hálózatra, melynek keretében a kutatási témájukban jártas szakemberekkel folyamatosan közreműködhessenek. Az EME háttérintézményként igyekszik mindezen lehetőségeket megteremteni a tudományos közösséget erősítve: kapcsolatok kialakítását, megtartását támogatja, s ugyanakkor a megfelelő eszközeivel a tudományos eredmények terjesztésére is vállalkozik – akkreditált kiadója és digitális adattára révén.
Bitay Enikő az idei rendezvény sajátosságaként említette, hogy annak témája az oknyomozó tudomány, amely a tudományos kutatások alapját jelentő, a körülöttünk levő világban tapasztalt jelenségek okainak felderítésére utal. Kijelölésében az MTA javaslatát vették figyelembe – egyébként a rendezvény fővédnöke idén is, immár hagyományosan, az MTA elnöke, Lovász László akadémikus.
–A plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel az idén, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait – ismertette a küszöbön álló rendezvény részleteit. – Így kilenc kutatási témába és ezek eredményeibe láthatunk be, melyek tükrözik a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket. Betekintést kapunk a mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeibe; a földtani kutatásoknak a tengerek és óceánok megismerésében betöltött szerepébe; a mechanizmusok és robotok világába. Ezen kívül az 1400 körül történt népességváltásra vonatkozó bizonyítékokat ismerhetünk meg oknyomozó megközelítésben, illetve újabb kutatási adatokat Gyulafehérvár, mint fejedelmi székváros külső főteréről és lakóiról a 16. század közepén. Az idei Debüt-díjas médiakutatónak Hogyan látták elődeink a két világháború közti Kolozsvárt? című előadása a kolozsvári amatőr fotósok látásmódjára koncentrál, nyomába ered a fényképészek médiaműveltségének és vizuális kultúrájának, valamint a képeslapok nyújtotta városkép változásaival hasonlítja össze mindezt. A mesterséges intelligenciában a gépi tanuló algoritmusok az emberi tanulás különböző típusait modellezve, egy költséghatékony osztályozást, a félig felügyelt gépi tanuló algoritmus módszerét ismerhetjük meg egy informatikus szakember előadása által, míg a meghívott orvoskutató az egyik legrégebben ismert neurológiai kórképről, az epilepsziáról s ennek feltáratlan hátteréről tart előadást. A kisebbségi (anyanyelvű) jogászképzésről, az egykori Bolyai Tudományegyetemen zajló jogászképzés rekonstrukciójáról és tanulságairól is lesz előadás – nyilatkozta Bitay Enikő.
Mint megtudtuk a rendezvények igen változatos képet mutatnak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében: van közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudománynépszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. – Ha számszerűsíteni szeretnénk rendezvénysorozatunkat, akkor elmondhatjuk, hogy összesen 310 szerző 201 munkája kerül terítékre. Amennyiben az érdeklődők egy-egy tudományág művelőit és legújabb eredményeit kívánják megismerni, illetve szakmai életükbe szeretnének belátni, akkor ez a tudományos rendezvénysorozat erre bárki számára alkalmat nyújt – összegzett az egyesület főtitkára, emlékeztetve arra, hogy akinek nem sikerül eljutni a rendezvényekre, az EME kiadványaiból is tájékozódhat az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról, így az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, míg a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reáltudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják.
Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 15 rendezvényével járul hozzá az egyesület központi rendezvényéhez, ebből kilenc rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlik (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). További részletek és program az EME honlapján: www.eme.ro/mtne.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

A Magyar Tudomány Napja Erdélyben
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel, olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. „Hagyománnyá vált azóta, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg”, áll a közleményben.Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 rendezvényével járul hozzá az Egyesület központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódik a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához.A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, tükrözve a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, s lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait is. Ugyanakkor a kapcsolatteremtésekre és kutatási közreműködések kialakítására, megtartására is hatékony fórumként szolgál. Idén A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia nyitóünnepségét és plenáris előadásait november 25-én tartják Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az utóbbi években a fórum témájának megválasztásában is az MTA ajánlását követték a szervezők, így az idei, 15. rendezvény témája Oknyomozó tudomány.
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföld településtörténete
A Székely Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségében új kutatásokon alapuló előadás-sorozat zajlik Sepsiszentgyörgyön. Elsőként Háromszék településtörténetéről értekezett Fehér János művészettörténész, múlt csütörtökön Botár István régész Csíkszéket mutatta be, ma László Keve régész Marosszékről tart előadást, majd Gyergyószék következik.
Botár István elmondta, Székelyföld rákfenéje, hogy hiányoznak a középkori írott források, emiatt a régészeti kutatások jelentik az egyik legfontosabb forrást. Előadásában körüljárta annak kérdéskörét, mikortól beszélhetünk Csíkszékről, ugyanis a korábbi szakirodalom szerint a 13. és 14. század fordulóján telepedtek be oda a székelyek. Mellőzik Kniezsa István 1941-ben megjelent megállapítását, miszerint „Csík és Kászon a 12. század közepe előtt még nem székely, hanem más magyarság területe”. Székelyföld kutatásának első írott forrása az 1332–1337 közötti pápai tizedjegyzék. Ebben Csíkszéken tizenöt templomos falut említenek. Az előadó hangsúlyozta, nem ennyi település volt Csíkszéken, ez a templomos falvak száma, hiszen sok esetben 2–3 falu épített közös templomot. Egy 1324-ből származó oklevél adatai árnyalják a korabeli székely örökségről tanultakat, miszerint itt nem érvényesült a királyi jog. Tehát akkor még volt itt magánbirtok. Csíkszék közvetlen közelében az Aporoknak és a Mikóknak volt birtoka.
Minden kutatott templom esetében van a gótikánál korábbi elem, minimum 13–14. századiak. Csobotfalván a csíksomlyói Szent Péter- és Pál-templom tövében feltárt gyereksír alatt még két sírt találtak. Minimum két korabeli emberöltőnek kellett eltelnie azok között, mert szándékosan nem ástak egy meglévő sírba. Tehát a kőtemplomnak a 13. században állnia kellett. Az ásatások során talált cserépedények formája, mintázata, valamint ékszerek összehasonlításával megállapította, hogy Csíkszék a 12. században lakott volt. Cserépbogrács majd mindenhol előkerült, ezek alapján a magyarokat e korai megtelepülési rétegből kizárni nem lehet. Sarkantyú, zabla, kardmarkolat, keresztvas került elő, arra utalnak, hogy a lakosság egy bizonyos része katona, mégpedig nehézfegyverzetű, a korabeli vármegyei szervezet határvédői. A katonaság is, a várak is nemesek jelenlétére utalnak. A 14. században Csíkszéken még lehettek olyan vármegyei enklávék, mint amilyenek Háromszéken későig fennmaradtak, Csíkban ezek korán eltűntek, a csíkiak nem tűrték meg maguk között a velük nem azonos státusban lévőket, ezért nincs a várakban 14. századinál későbbi lelet. Összegzésként elmondható, hogy a 12. században legalább részben magyar határőrök éltek Csík térségében, amely a 13. században településhálózattal rendelkezett. A tatárjárás utánra tehető a székelyek betelepedése. A helynevek alapján a 13. századnál korábbi székely betelepülést Csíkszék és Háromszék esetében nem tartja valószínűnek a régész. A késő középkorban alakult ki a máig fennmaradt településhálózat.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oknyomozás jegyében zajlik az Erdélyi Múzeum-Egyesület hagyományos konferenciája
Tizenötödik alkalommal rendezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozatot, amelynek célja az anyaországi tudományos élet kutatásainak ismertetése, valamint a kétoldali szakmai kapcsolatok erősítése. Ma Kolozsváron a hagyományoknak megfelelően a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében zajlott le a konferencia ünnepélyes megnyitója, ami plenáris előadásokkal folytatódott.
Rohonyi D. Iván
Szabadság (Kolozsvár)

Legújabb értekezéseiket ismertették a helytörténészek
Egész napos helytörténeti konferencián ismertették Marosvásárhely és Maros megye múltjára vonatkozó kutatásaik eredményeit a történészek szombaton a Kultúrpalotában.
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi szervezete és a Borsos Tamás Egyesület által megszervezett rendezvény célja a helytörténeti kutatások bemutatása volt – foglalta össze az értekezlet lényegét a nap végén Pál-Antal Sándor, rámutatva arra, hogy a szakmabeliek és az érdeklődők megismerhették a település és a régió múltjára vonatkozó legújabb feltárások, kutatások eredményét, gazdagítva ez által is az eddigi ismeretanyagot.
Tizennégy előadó mutatta be munkáját, kilencen közülük marosvásárhelyiek, ketten budapestiek, hárman a régióból érkeztek. Kutatásaik témája a székely szimbólumoktól kezdve a marosvásárhelyi pecséteken, a 18. századi oktatásügyi reformtörekvéseken és a Borsos-hagyatékon át a marosszéki forradalmár, Jeney József honvéd őrnagy életútján keresztül egészen a 20. századi eseményekig terjedtek. Sok még a kutatnivaló – hangsúlyozta Pál-Antal Sándor, hozzátéve, hogy a címer- és pecséttörténetek is nagy érdeklődést váltottak ki a történészekből, de különlegesnek számított a tűzoltótörténet is, amely külön színfoltja volt a tanácskozásnak.
Szekeres Attila István, Erdély jeles heraldikusa a marosvécsi református templom címereiről értekezett, Simon Zsolt újabb adatokat közölt a marosvásárhelyi pecsétekről, Mihály János a régi székely szimbólumokat ismertette Marosvásárhely címerében.
Az első világháború, annak Erdélyre, de főleg a Székelyföldre és Marosvásárhelyre gyakorolt hatása sok kutatót foglalkoztat. Pál-Antal Sándor az 1916-os menekülés marosvásárhelyi viszonyait mutatta be, míg Garda Dezső az 1916. augusztus 27-ei román katonai támadásról beszélt a Gyergyói-medencében. Tamási Zsolt az 1913-as zsinat szerepét ismertette az erdélyi katolikus egyházmegyében, Petelei Klára a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltóegylet történetét. Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi zsidó közösség 1945 és 1948 közötti életéről beszélt, Lázok Klára a Teleki–Bolyai Könyvtár hétköznapjairól az 1950-es években.
Az elhangzott dolgozatokat nyomtatott formában is szeretnék közzé tenni a szervezők, hogy a szakma és az érdeklődő olvasók számára is elérhetők legyenek.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Konferencia: Jakó Zsigmondra emlékezte
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond emlékeztek az elmúlt héten egy konferencia keretében a Partiumi Keresztény Egyetemen. Az érdeklődőket, meghívottakat, köztük a professzor lányát, Jakó Klárát dr. Pálfi József rektor köszöntötte.
Emlékkonferenciával kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A csütörtöki konferencia a Jakó Zsigmond-terem felavatásával vette kezdetét, majd több előadás és visszaemlékezés során rajzolódott ki a történész élettörténete, munkássága, jelleme. Az érdeklődőket, meghívottakat, köztük a professzor lányát, Jakó Klárát dr. Pálfi József, a PKE rektora köszöntötte, majd Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke ismertette Jakó Zsigmond életrajzát, munkásságát, kitérve jelentős érdemeire. Jakó Zsigmond 1916-ban született Biharfélegyházán, gyermekkorát Micskén töltötte, Hajdúböszörményben járt gimnáziumba, majd felsőfokú tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a budapesti egyetem Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetben dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött és az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a kolozsvári Bolyai, majd később Babeş-Bolyai Tudományegyetemen tanított egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke volt. A professzor 2008-ban hunyt el Kolozsváron. Sipos Gábor a továbbiakban felsorolta Jakó Zsigmond műveit és szakmai érdemeit.
Emlékezések
A továbbiakban Kupán Árpád történész szubjektív hangvételű visszaemlékezésében elevenítette fel egykori tanárát, aki elindította ezen a pályán. Hálával emlékezett vissza az egyetemi évei és a gyakornoksága alatt kapott támaszért, amit Jakó Zsigmond levelei jelentettek számára. Ezekből egy részletet fel is olvasott Kupán Árpád, amelyekből kiderülnek a tudós professzor nemes vonásai. „Gazdag történelmi munkássága felbecsülhetetlen jelentőségű, hiszen nagyon fontos, hogy ismerjük múltunkat” – tette hozzá. Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke az együtt töltött munkáséveket elevenítette fel, majd ismertette azt is, hogy Bihar megyében két emléktáblát avattak eddig Jakó Zsigmond tiszteletére, egyet Biharfélegyházán, egyet pedig Micskén. Gyulai Sándor hajdúböszörményi iskolaigazgató köszöntő levelét Hermán M. János olvasta fel, amelyből kiderült, hogy Gyulai fontosnak tartja, hogy a hajdúböszörményiek is megismerjék Jakó Zsigmond életét és munkásságát.
Emléktábla avatás
Andrejszki Judit csembaló- és énekművész előadása után Gavallér Lajos, Forró László és Szabó Zsolt lelkipásztorok Jakó Zsigmondnak Micskéhez, Hegyközkovácsihoz és Biharfélegyházához fűződő kapcsolatát ismertették, majd Tiponuţ Mónika, a biharfélegyházi Jakó Zsigmond Általános Iskola igazgatónője osztotta meg gondolatait az iskola névadójáról. A konferencia egyik kiemelkedő pillanata a PKE belső udvarán elhelyezett, Deák Árpád által készített Jakó Zsigmond-emléktábla leleplezése és koszorúzása volt. Hermán M. János az alkalmon kiemelte, hogy a világnak nagy szüksége van az olyan példaértékű emberekre, mint amilyen Jakó Zsigmond is volt, akinek a nyomába kell lépni, de legalábbis törekedni erre. Hozzátette, hogy két éve határozták el az emléktábla avatást, ami most meg is valósulhatott.
Az emléktábla avatáson Meleg Vilmos színművész szavalt. Az emléktábla megkoszorúzását követően folytatódott a konferencia a Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére című emlékkötet bemutatójával, amelyet a könyv egyik társszerzője, Sipos Gábor ismertetett. Végezetül pedig Gulyás László Jakó Zsigmond életéről készített filmjét is levetítették, ezzel válva teljessé az emlékkonferencia.
Bihari Napló (Nagyvárad)

Két román kutató bírálja a Székelyföld története monográfiát
Bírálja két román kutató a Székelyföld története című monográfiát, amely idén nyáron jelent meg Székelyudvarhelyen. A román szakemberek úgy vélik, a mű kizárólag a magyar történetírás álláspontját közvetíti, teljesen figyelmen kívül hagyva a Kovászna és Hargita megyei románság térségbeli jelenlétét.
A sepsiszentgyörgyi Ioan Lăcătuşu levéltáros, illetve a kolozsvári Vasile Lechinţan történész által az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott közlemény értelmében a háromnyelvű (magyar, román és angol) kötet szerzői szándékosan mellőzték a román nyelvű munkák felhasználását, a „gyér forrásanyagra” és „hiányos szakirodalomra” hivatkozva.
„Ezek az érvek egyenesen cinikusak, mivel a térség »többi« lakójáról rendelkezésre álló szakirodalom egyáltalán nem hiányos, sőt: igen gazdag. Nem a »gyér forrásanyag« és a »hiányos szakirodalom« az oka tehát annak, hogy felületes, eltorzított és a történelmi valóságnak nyilvánvalóan ellentmondó képet fest a kötet arról, milyen »nyomot hagytak« az egykori székely székek nem székely és nem magyar lakói e vidék történelmében. Nem nehéz kitalálni, hogy a szerzők olyan régióként kívánják ábrázolni Székelyföldet, amelyet kizárólag székelyek, illetve magyarok laknak, a románokkal való gazdasági, katonai, kulturális, nyelvi, közigazgatási stb. kötődésektől teljesen letisztított enklávéként akarják bemutatni” – áll a közleményben.
Ennek aláírói ugyanakkor hangsúlyozzák, az elmúlt 25 évben számos történeti munka jelent meg a székely székek román ajkú lakosságáról, többek között a Román Akadémia, a kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet gondozásában.
„Bármennyire is részletesen mutatja be a munka a térség székely és magyar lakosságának történelmét, az egykori székely székeken élt románság történetének objektív ismertetése nélkül a Székelyföld története című háromkötetes mű nem több egyszerű propagandaírásnál, amely akár veszélyes is lehet az ifjúságra nézve, amelyet megpróbál megszólítani. Ebben a formában semmiképpen sem tekinthető hiteles monográfiának, ahogyan azt a szerzők, a szerkesztők és a munka megrendelői állítják” – teszi hozzá a közlemény.
A Székelyföld története című háromkötetes, hozzávetőlegesen 2200 oldalt számláló monográfia a Magyar Tudományos Akadémia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, illetve a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum kiadásában jelent meg, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalának anyagi támogatásával.
Székelyhon.ro

110 év az orvostudomány szolgálatában
Az 1859-ben tartott alapító közgyűlésére emlékezve az Erdélyi Múzeum-Egyesület évente a november 23-ához közeli hétvégén szervezi meg a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozatot. Ennek célja a hazai, az összmagyar és a nemzetközi tudományművelés eredmé- nyeinek bemutatása, a kutatók megmérettetése. Az idei nap témája a Magyar Tudományos Akadémia ajánlására az oknyomozó tudomány volt. A plenáris ülés előadásait fiatal kutatók tartották kilenc témakörben. Ezt követően hét szakosztály és az EME fiókegyesületeinek tudománynépszerűsítő rendezvényei zajlottak Kolozsvár mellett négy erdélyi városban. Gróf Mikó Imre, az alapító mecénás Az EME 900 tagot számláló Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya (OGYSZ) marosvásárhelyi központtal a legnépesebbnek számít. Fontos megismerni a múltunkat, és tőlünk függ, hány évfordulót fogunk még ünnepelni – nyitotta meg az OGYSZ fennállásának 110. évfordulója alkalmából szervezett jubileumi rendezvényt november 18-án a Kultúrpalota kistermében dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a szakosztály vezetője. Prof. dr. Egyed Ákos akadémikus az „Erdély Széchenyijeként” emlegetett gróf Mikó Imre életéről és tudományszervező munkásságáról tartott előadást. Az ősi székely Mikó és Mikes nemzetségből származó, majd felesége, gróf Rhédey Mária révén a családi örökség mellett hatalmas földbirtok tulajdonába jutó főnemes a korabeli Erdély legnagyobb mecénásaként vagyona jelentős részét az erdélyi magyar intézmények támogatására fordította. Rendkívüli pályája során a legmagasabb tisztségeket töltötte be, és nem ígéreteivel, hanem tetteivel vált jeles politikussá, társadalomszervezővé, intézményalapítóvá – indította elő- adását Egyed Ákos professzor. A nagy tehetséggel megáldott, alapos műveltséget szerzett Mikó Imre közbizalmat élvezett mind a bécsi udvarnál, mind az erdélyi társadalomban. A magyar nemzetet és kultúrát egységesnek tartotta, de gondolkodását áthatotta egyfajta erdélyiségtudat: a legzordabb időkben is kereste a kapcsolatot az erdélyi társnépekkel, a szászokkal és a románokkal. Ugyanakkor szilárd álláspontja volt, hogy minden népnek fenn kell tartania a saját egyediségét, egyéniségét, joga van kiépíteni saját intézményrendszerét. A nyelvet a nemzet legfőbb ismérvének tartotta. „Az anyanyelv csere vagy alku tárgya nem lehet, mert a nemzet nyelvében él vagy hal” – vallotta Irányeszmék című írásában. A levert forradalom, a világosi fegyverletétel utáni időszakban első teendője a bezárt magyar iskolák újraindításának a támogatása volt, és védelmébe vette a kolozsvári Nemzeti Színházat. A gazdaság jelentőségét felismerve újjászervezte az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, majd ilyen előzmények után látott hozzá fő életműve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításához, amiért több mint négyéves küzdelmet folytatott. Meg kellett szereznie az erdélyi magyar társadalom támogatását és az alapítást ellenző bécsi kormány beleegyezését. Szándéka világos volt: magyar nemzeti múzeum létesítése Erdélyben, amelynek egyszerre kell ellátnia a múzeumi gyűjtőmunkát és a tudományművelő feladatokat a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum mintájára. A köréje tö- mörülő értelmiség tudományos akadémiát szeretett volna alapítani, azonban Bécs ezt a leghatározottabban ellenezte. Mivel a magyarságnak magának kellett gondoskodnia a múzeum létrehozásának anyagi alapjairól, ezért Mikó Imre pontosan megfogalmazta, hogy a múzeum számára alapítsanak egy egyesületet, melynek székhelye Kolozsvár. Mikó tervével egyszerre jelentette be, hogy a múzeumnak engedi át kolozsvári nyári kastélyát és több mint tízholdas kertjét. A bejelentésnek hatalmas visszhangja volt, a következő hónapokban, sőt években egymást érték a felajánlások mind a múzeumi gyűjtemények számára, mind az alapítás költségeinek fedezésére. A Magyar Tudományos Akadémia is felkarolta a kezdeményezést, 24 akadémikus írta alá, hogy tagjai akarnak lenni az EME-nek. A szervezőbizottság 1856-ban fogadta el az egyesület alapszabályzatát, a bécsi kormány 1856–59 kö- zött számos módosítást kért. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1957-ben tartott közgyűlésén jóváhagyták ugyan a módosításokat, de az engedélyezésre csak 1859-ben került sor. 1859. november 23–26-a között 383 személy részvételével tartották az alakuló közgyűlést, ahol Mikó Imrét választották meg az egyesület elnökévé, amelynek 1876-ben bekövetkezett haláláig szellemi irányítója maradt. Az egyesületi munka gyorsan beindult, az intézmény belső szerkezete kialakult, a gyűjtemények, könyvtár, kézirattár, levéltár, régiségtár, természettudományi gyűjtemény fokozatos gyarapodása mellett elkezdődött a tudományos munka a szakosztályok keretében. Az összegyűlt gazdag anyag lehetővé tette, hogy Kolozsvár legyen a székhelye Magyarország második tudományegyetemének, amelynek bérleti díj fejében átengedték a gyűjteményt a tulajdonjog fenntartása mellett. Az 1918-as hatalomváltásig a Múzeum-Egyesület Erdély meghatározó tudományos intézménye volt, és maradandó értékű szakirodalommal gazdagította az egyetemes magyar tudományt. A hatalomváltozás után számos támadás érte az EME-t, a román kormány nem ismerte el a szerződés érvényességét, és az egyetem használatára átadott gyűjteményt az egyesület nem tudta visszaszerezni. Az újabb hatalom- és rendszerváltást követően 1950-ben több magyar intézménnyel együtt betiltották, és teljes vagyonát elkobozták – hangzott el sok egyéb adat mellett a rendkívül gazdag, érdekes előadásban. Az orvosi szakosztály 1906-ban vált ki az EME termé- szettudományi szakosztályából. 110 éves tevékenysége kisebb-nagyobb megszakításokkal több szakaszban zajlott – sorolta az adatokat prof. dr. Péter Mihály akadémikus 110 év az orvostudomány, 140 év a tudományos ismeretterjesztés szolgálatában című előadásában. A tudomány gyors fejlődése (új gyógyszerek, terápiás eljárások, műtéti beavatkozások stb.) szükségessé tette, hogy 1906–1948 között 433 tudományos szakülést tartsanak, amelyeken 1034 előadás hangzott el. Ezek anyagát az Értesítőben tették közzé. Ezt a tevékenységet egészítette ki az említett időszakban tartott 18 vándorgyűlés, négy orvoskongresszus, két orvostovábbképző megtartása. Az 1990-es rendszerváltást követően a márciusban újraalakuló EME Orvostudományi Szakosztályának első ülése a marosvásárhelyi Vártemplomban volt. Működéséhez 1993-ben székházat biztosított az EME, 1998-tól Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztállyá (OGYSZ) bővült. Fő tevékenységét az évi rendszerességgel más-más helyszínen megtartott 26 tudományos ülésszak képezi, kreditpontos továbbképzővel. A szakosztályon belül tíz szakcsoport alakult és ugyancsak tíz területi csoport működik. Emlékülések szervezése, díjak, elismerések odaítélése, pályázatok kiírása, fórumok szervezése, a hasonló érdeklődésű intézményekkel folytatott közös tevékenység tartozik a szakosztály munkájába, amelyet a hetedik elnök vezet. A szakosztály százéves tevékenységéről a kerek évforduló tiszteletére 2006-ban Péter Mihály és Péter H. Mária adott ki egy gyűjteményes kötetet. Az OGYSZ jelentősen hozzájárult az orvos- és gyógyszerésztudomány anyanyelven való műveléséhez, Erdély magyar lakossága egészségügyi ismereteinek a bővítéséhez, a fiatal kollégák előmeneteléhez, a magyar orvosi nyelv ápolásához – zárta mondanivalóját az előadó. Az Orvostudományi Értesítő múltja és jövője A szakosztály kiadványának, az Orvostudományi Értesítőnek a történetét dr. Mezei Tibor, a folyóirat szerkesztője tekintette át, és vette számba a jövőbeli lehetőségeket. A Magyar Polgári Napilap különlenyomataként megjelenő kiadvány, amelyet dr. Hőgyes Endre szerkesztett, 1879-ben önállósult, és a későbbiekben csak az orvosi szakosztály munkájáról szólt. 63. kötete 14 éves szünet után, 1934-ben jelent meg, 1948-ban Csőgör Lajos és Miskolczy Dezső professzorok szerkesztették, majd egy évre rá az Igazságügyi Minisztérium rendelete alapján megszűnt. 44 év után, 1991-ben jelent meg a 64. kötet, és a 76.-nál kapta meg a B kategóriás akkreditációt a Tudományos Kutatási és Felsőoktatási Országos Tanácstól. 2015-től bevezették a szakdolgozatok digitális begyűjtését és lektorálását. Ma, amikor a tudományos világban fontos szempont egy szakfolyóirat nemzetközi jegyzése, továbbá az angol nyelven megjelentetett dolgozatoknak van esélye arra, hogy minél többen olvassák és nagyobb legyen az idézettsége, feltevődik a kérdés, hogy szükség van-e az anyanyelvi közlésre, és ilyen összefüggésben milyen szerepet tölthet be az Értesítő – fogalmazta meg a kérdéseket az előadó, majd hozzátette az igenlő választ is. Gyógyszerészek együttműködése Az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya eredményes együttműködést folytatott a Magyar Gyógyszerésztudományi Társasággal (MGYT). Az elmúlt tíz év eseményeiről prof. dr. Gyéresi Árpád, az EME alelnöke számolt be. Az együttműködés intézményes formái a rendszerváltás után alakultak ki tapasztalatcsere, ösztöndíjak, szakdokumentációval való támogatás, előadói meghívások formájában. Az MGYT 2006-os alapszabályzatába belefoglalták, hogy a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elősegíti az ország határain túl élő magyar gyógyszerészek szakmai, tudományos fejlődését, akik tandíjmentességet élvezve a társaság tagjai lehetnek. A szakmai kapcsolatok fejlődése szükségessé tett egy együttműködési megállapodást, amit 2006-ban kötöttek meg. Alapelve a kölcsönösség, a kapcsolatok hatékonyságának a fokozása. Az eredmények nem késtek. Az OGYSZ évi tudományos ülésszaka plenáris ülésének mindig volt gyógyszerészeti tárgyú magyarországi előadója, továbbá a gyógyszerészek továbbképzésére meghívott és a szekcióülések keretében elő- adást tartó szakember is. Közülük többen könyv-, illetve pénzjutalmat ajánlottak fel a gyógyszerészetiszekció legjobb fiatal előadóinak, így például a Kopp Elemér-pályadíjat. Más akkreditált programok során is jól működtek a kapcsolatok: továbbképzés, gyógynövényismereti rendezvények, gyógyszerésztörté- net, gyógyszerészi gondozás. Az erdélyi szerzők írásai megjelennek a gyógyszerészeti szaklapokban, a magyarországi szerzők jelen vannak az Orvostudományi Értesítőben. Az MGYT lapja, a Gyógyszerészet nyomon követi a szakmai eseményeket, kitüntetéseket határon innen és túl. A fiatal erdélyi gyógyszerészek meghívást kapnak a fiatal szakemberek elő- adói versenyére, tanáraikat előadások megtartására kérik fel. Az eddigi eredmények a további folytatásra ösztönzik mindkét felet – zárta bemutatóját az előadó. Jubileumi ünnep 110 év az orvostudomány szolgálatában Egyed Ákos Mikó Imre életét és munkásságát mutatta be Az EME emblémája Az alapító szobra a Mikó-kertben Újító jellegű kutatások az 1960-as években Dr. Nagy Előd előadótanár, a MOGYE rektorhelyettese a prof. dr. László János kutatóorvos, az egyetem 1976-84 közötti rektora által vezetett munkacsoport kutatásainak eredményét vette számba, amit világviszonylatban is számon tartanak. Az úgynevezett szérum-hepatitist 1885-ben írták le először, a vírus azonosítását és leírását követően antigénjének felfedezéséért Baruch Blumberg amerikai professzor 1965-ben kapott Nobel-díjat. Az első oltóanyagot 1981-ben állították elő. A külföldi kutatásokkal párhuzamosan a marosvásárhelyi munkacsoport (Péter Mihály, Filep Győző, Bálint Ernő, Ábrahám Sándor, Almási Zsuzsanna, Both Juliánna, Sabău Monica) is jelentős eredményeket ért el a vírus sokoldalú és komplex vizsgálatában, mint a tenyésztés, elkülönítés, elektronmikroszkóppal végzett morfológiai elemzés, a vírus sejtkárosító hatásának és ellenanyagának a beteg ember vérsavójából való kimutatása, szíriai hörcsög immunizálása aktív és inaktivált vírussal. Újító jellegű kutatásaik, amelyek eredményét a Nature című folyóiratban közölték, kezdő lépéseknek számítanak az emberen használatos védőoltás előállítására. Mi lett volna, ha jobban odafigyelnek kutatásaik eredményére, és a fontosságának megfelelő támogatást kapnak? – tette fel a kérdést az előadó, majd hozzátette, hogy az egyetem dolgozóiként ma is büszkék lehetnek elődeik tudományos tevékenységére. Az idők változnak, és ennek megfelelően az EME-nek is változnia kell, az alapgondolatnak azonban – a tudomány művelése Erdélyben, magyarul – nem, ahogy az Értesítőről sem szabad lemondani – fogalmazott a szakosztály elnöke, majd arra kérte a résztvevőket, hogy egyperces néma csenddel adózzanak az eltávozott EME-vezetők és tagok emlékének.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

„A minőség az egyetlen esélyünk" – bemutatták Péntek János nyelvész tanulmánykötetét
A szakmabelieknek és a laikusoknak is ajánlják Péntek János nyelvész, akadémikus Történések a nyelvben a keleti végeken című tanulmánykötetét, amelynek második részét kedd este mutatták be Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.
A szerző úgy fogalmazott: a kötetek szakmaiak és közéletiek is, a tanulmányok – főként a második részben helyet kapott szövegek – a nem nyelvész végzettségűek számára is érhetők. Péntek János rámutatott: a kiadványok az elmúlt tíz évben írt tanulmányait tartalmazzák, amelyeket az azt megelőző évtizedekben szerzett tapasztalatai, tevékenysége alapján fogalmazott meg. „Míg az írónak maga az írás a munkája, én azt írtam le, ami a munkám volt" – magyarázta a szakember.
Az akadémikus a kötetek címére is kitért, mint kifejtette: a tudományos életben tevékenykedők hajlamosak túlságosan statikusan látni a dolgokat, ő viszont azzal szemben, hogy mi van, fontosabbnak tartja, hogy mi történik. „A folytonosságra és a folyamatosságra figyelek, ugyanakkor nem szeretnék, és soha nem is akartam jövendőmondó lenni" – hangsúlyozta Péntek János. Hozzátette: a kiadvány tartalmi szerkezete az általa végzett szakmai tevékenységek útját követi – a dialektológiai szövegeket követik a szociolingvisztikai tanulmányok, majd az oktatással, elsősorban a közoktatással kapcsolatos értekezések, illetve a tudományszervezés köré épülő művek.
Biró Annamária felelős kiadó, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kutatója arra hívta fel a figyelmet: a tudományos munkákat általában nehéz a laikusoknak is ajánlani, ezúttal azonban más a helyzet, Péntek János tanulmányai ugyanis lehetőséget biztosítanak arra, hogy a nem szakmabeliek is átlássák, hogy mi foglalkoztatja jelenleg a nyelvész közösséget. A szövegek ugyanakkor magához a szerzőhöz is közelebb engednek, az olvasó belátást nyer abba, hogy „az elmúlt tíz év hogyan telt egy tudós életében".
A Történések a nyelvben a keleti végeken című kiadványt Benő Attila egyetemi docens, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvi és Általános Nyelvészeti Tanszékének vezetője mutatta be részletesen. Mint kiderült: míg a tavaly bemutatott első kötet inkább szakmaibb, azoknak szól, akiket maga a nyelv érdekel, a második részben a nyelv közérdekű vonatkozásai kerülnek előtérbe. Ahogy arra a szerző is kitért, a tanulmányok a nyelvet folyamataiban, tendenciáiban vizsgálják, nem állandóként tekintenek rá, Péntek János ugyanakkor többféle perspektívából közelít a tematikához – ez már csak abból is ered, hogy a szerző sokféle, a nyelvvel kapcsolatban álló intézményhez kötődik.
A tanulmányok kitérnek többek között az anyanyelvi oktatás szükségességére és előnyeire, szó esik ezenkívül a szórvány helyzetéről, ahol a szerző szerint az emberek „otthon idegenként" kénytelenek élni. Külön fejezet szól az erdélyi magyar tannyelvű egyetemekről, a pedagógusképzés gondjairól, a tudományos műhelyek alakulásáról. Péntek János az oktatással foglalkozó politikusokhoz is szól, akiket felelősségviselőknek nevez.
Megállapítja ugyanakkor, hogy „Van diagnózis, de hol a terápia?", arra utalva ezzel, hogy a magyar nyelvvel kapcsolatos problémákat ugyan sokan megfogalmazták már, de a lehetséges megoldásokról kevés szó esik. A szerző arról is értekezik, hogy egy esetleges nyelvstratégia összeállításánál mire kellene figyelni, egy másik tanulmányban pedig úgy fogalmaz: „A minőség marad az egyetlen esélyünk".
Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár)

Magyarok a székelyek előtt
A Magyar Királyság vármegyei rendszere magában foglalta Székelyföldet is, még a székelyek betelepedése előtt magyar népesség (is) élt e tájon – összegezhető a Székelyföld településtörténete előadás-sorozat első három rendezvénye. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségével létrejött előadás-sorozat során Háromszék településtörténetéről Fehér János művészettörténész értekezett, Csíkszéket Botár István régész mutatta be, legutóbb, csütörtökön László Keve régész Marosszékről tartott előadást, december 15-én Gyergyószék településtörténete következik Demény Andrea gyergyószentmiklósi régész előadásában.
László Keve, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a Felső-Maros vidékét kutatta, abból írta doktori dolgozatát, az előadásra abból szemlézte a kimondottan Marosszékre vonatkozó elemeket. Főként a Csittfalván, Marosszentgyörgyön és Nyárádszentlászlón végzett ásatások, kutatások eredményeit dolgozta fel. Csittfalván volt az egyetlen kora Árpád-kori marosszéki vár, Nyárádszentlászlón az egyetlen  Árpád-kori bazilikális templom, azaz a főhajón kívül két oldalhajóval ellátott épület. Ez kakukktojásnak számít Székelyföldön, ugyanis az általános templomforma a hajó és szentély, amely az Árpád-korban egyenes vagy köríves végződésű. Az előadó bemutatta a feltárt cserépedény-darabokat és hajtűket, valamint a radiokarbonos kormeghatározási eredményeket, amelyek a 12. század második felére tehető marosszéki székely betelepedés előtti időkre keltezik a leleteket. (Csíkszék és Háromszék esetében a 13. századra tehető a székelyek betelepedése – jegyezte meg korábban Botár István.)
László Keve említette, hogy a szocialista korban nem lehetett Árpád-korra vonatkozó kutatásokat végezni, csak a római kort tanulmányozni. Azt, hogy mennyivel többet tudunk most, mint harminc évvel ezelőtt, illusztrálja, hogy Lukács Antal egy 1984-ben írt tanulmányában még csak két bográcslelőhelyet jelölt meg a Felső-Maros vidékén, de most már 38-at ismerünk. A három előadás összegzéseként az est házigazdája, Sztáncsuj Sándor József régész, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa elmondta, még mindig nagy a hiátus Székelyföld területén, de most már nyilvánvaló, ez annak tudható be, hogy nem folytak itt kutatások. Még sok a tennivaló, de már látszanak eredmények. Egyértelmű következtetésként vonható le, a székelyek előtt számolni kell a magyar népelemmel itt, Székelyföldön, majd a két népelem együttélésével is.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyiek előadása Marosvásárhelyen (A Magyar Tudomány Napja Erdélyben)
Két sepsiszentgyörgyi előadója volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) által 15. alkalommal meghirdetett Magyar Tudomány Napja Erdélyben című fórum marosvásárhelyi rendezvényének, amelyet múlt szombaton tartottak a Kultúrpalotában. A Marosvásárhely és a Maros megyei magyarság történetéből tematikájú, az EME helyi fiókja és a Boros Tamás Egyesület által szervezett konferencián hat helybeli és nyolc idegen (Budapest, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós) előadó osztotta meg kutatási eredményeit.
Sepsiszentgyörgyről Boér Máté, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri képzős hallgatója és Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke vett részt az eseményen. Előbbi Kovásznai Sándor, a marosvásárhelyi kollégium professzora egy Cicero- és egy Cellarius-fordítását elemezte akképp, hogy leszűrt belőlük egy olyan oktatási koncepciót, amely világosan eltér mind az Erdély-szintű oktatásügyi reformtervezetet (Norma Regia) védő katolikus, mind az azt támadó református állásponttól. Szekeres Attila István Címerek a marosvécsi református templomban című előadásában bemutatta a patrónus magyargyerőmonostori Kemény család tagjai emlékére állított címeres táblákat, a szószéket és az orgonakarzatot díszítő címereket. A Kemény család több címere mellett megjelenik a vajai Vajay, kisrédei Rhédey, hadadi Wesselényi, cegei Wass és homoródszentpáli Szentpáli család címere. Ugyanakkor a Kemény-kastélyban megmaradt egyetlen címert, Kendi Ferenc erdélyi vajda 1555-ből származó emléktábláját is bemutatta. A konferencián szó volt még Marosvásárhely jelképeiről (Mihály János, Simon Zsolt), a Borsos-hagyatékról (Rüsz-Fogarasi Enikő), Jeney József honvéd őrnagy életútjáról (Süli Attila), Dósa Elek marosvásárhelyi jogtudorról (Somogyi Gréta), a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltóegyletről (Petelei Klára), a búzaházi nyomdáról (Nemes Gyula), az 1913-as erdélyi katolikus zsinatot előkészítő marosi esperesi kerület koronagyűléséről (Tamási Zsolt), az 1916-os román betörésről (Pál-Antal Sándor, Garda Dezső), a marosvásárhelyi zsidók 1945–1948 közötti helyzetéről (Sebestyén Mihály), a marosvásárhelyi tudományos könyvtárakról (Lázok Klára). (M. I.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos ülésszak Maros megye történetéről - Korok, emberek, történések
Egy hosszú és érdekes napot töltöttünk helybeli és vendég történészek társaságában november 26-án a Kultúrpalota kistermében. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulója tiszteletére az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezett emlékkonferenciát. A rendezvényt Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára és László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke ajánlotta a nézők figyelmébe és mondott köszönetet a támogatóknak. A konferencia zárszavaként Pál Antal Sándor akadémikus foglalta össze a nap tanulságait. Mint elmondta, a címben megfogalmazott témáról – Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulójára – egy mondat sem hangzott el, de nem véletlenül, hiszen április 29-én ugyanabban a teremben az idei kerek évforduló témáját már feldolgozták a vásárhelyi történészek. Az előzményeket figyelembe véve terveztek a tudomány napjára egy olyan vegyes hely- és régiótörténeti tematikájú ülésszakot, ami magába foglalja a Bethlen Gábor kiváltságlevele utáni 400 évet, sőt a korábbi korokat is. A cél az volt, hogy a múlt kutatásával foglalkozó szakemberek összegyűljenek, és egymással, valamint a történelem iránt érdeklődő közönséggel az utóbbi időben végzett kutatásaik eredményét ismertessék. Pál-Antal Sándor szerint a szervezőkben volt egy hátsó gondolat is: lehetőleg olyan előadások kerüljenek bemutatásra, amelyeknek az írott változata idővel kiadvány formájában napvilágot láthat. Az emlékkonferencián a középkortól a 20. századig terjedő idő- szakról 14 előadást hallottunk, amelyek közül kilenc Marosvásárhely város történetére vonatkozott, három Maros megyére és kettő általános témát dolgozott fel. Tartalmukat tekintve három tanulmány 20. századi köztörténetről, négy személyiségtörténetről szólt. – Ez utóbbiakat hallgatva arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt kiadtunk egy marosvásárhelyi személyiségekről szóló tanulmánykötetet. A könyv sikere kapcsán készítettem egy lajstromot, amelyen 200 körüli név szerepel. Téma tehát volna, csak legyen, aki ezeket a tanulmányokat megírja – jegyezte meg Pál-Antal Sándor. A konferencián három előadó címertörténetről, pecséttörténetről beszélt, egy szerző egyháztörténeti, egy pedig nemzetiségtörténeti témát dolgozott fel. – A 14 előadóból hatan marosvásárhelyiek, nyolcan pedig meghívottak voltak, ami bizonyos szempontból rossz aránynak tekinthető, mert a vásárhelyi történészek egy része politikai útra tér, és kezdi a szakmát elhanyagolni – tette hozzá Pál-Antal Sándor. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik elfogadták a meghívást, és még inkább a kutatóknak, akik hosszú utazás után Budapestről és távoli erdélyi településekről érkeztek Marosvásárhelyre, hogy húszperces előadásukat megtartsák. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, aki az egyedüli hiteles és országosan elismert magyar heraldikus Romániában, színesen és érdekesen beszélt és mutatott be képeket a marosvécsi református templomban látható címeres táblákról és azok feliratáról, amit az átlagember már nem vagy csak nehezen tudna kibetűzni, s talán a jelentésükkel és a háttérinformációkkal sincsen tisztában. A Gyergyószentmiklósról érkezett Garda Dezső az 1916. augusztus 27-i Gyergyó elleni román katonai támadásról és annak következményeiről, a menekülésről számolt be. Tegyük hozzá, hogy az évforduló kapcsán ezt a témát taglalta Pál-Antal Sándor is, aki az 1916-os menekülőket fogadó és továbbító Marosvásárhely helyzetét mutatta be. Simon Zsolt a marosszéki pecsétekről szóló, újonnan előkerült adatokat magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára, aki a kolozsvári helyett a marosvásárhelyi tanácskozást választotta, Borsos Tamás lányának, Balogh Lászlóné Borsos Annának a végrendeletéről írt érdekes tanulmányt. A végrendeletet a mezőbándi Kovács család családi levelei között találta meg. Mihály János székelyudvarhelyi (lövétei) történész, aki Pál-Antal Sándorral évek óta együtt dolgozik a régi székely szimbólumok kutatásán, azt a folyamatot követte nyomon, ahogy az ősi székely címer a karról, amely szívet és medvefejet szúr át, és ami sok székelyföldi templom bolthajtásán megtalálható, hogyan vált Marosvásárhely szabad királyi város címerévé. Boér Máté (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) fiatal kutató Kovásznai Sándornak, a marosvásárhelyi Református Kollégium professzorának két fordításkötetét elemezte, amelyekből az 1871-es Erdély-szintű oktatási tervezetet támadó és védő álláspontoktól eltérő felfogás olvasható ki. Minden történészkonferenciára tanulságos, új témával érkezik a nagyernyei Nemes Gyula – hangzott el az értékelőben. Ezúttal Dillmont (Széphegyi) Gyula (1872-1921) búzaházi hangszerkészítő asztalosmesterről tartott elő- adást, aki az európai nyomdatörténetben páratlan fabetűs nyomdát hozott létre Búzaházán, és működtetéséhez saját kezűleg készítette el a felszerelést. – László Lóránt történészt mi ragadta meg szakemberként? – tettem fel a kérdést a konferencia egyik szervezőjének. – Vásárhely története szempontjából érdekes újdonságot hozott Rüsz-Fogarasi Enikő előadása, aki nagyon jó rálátást nyújtott arra nézve, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a Borsos család. Örvendetesnek tartom, hogy három heraldikai előadás hangzott el. Nagyon alapos kutatáson alapult a két életrajz két olyan személyről, akinek az élete jelentősen kötődik Marosvásárhelyhez. Süli Attila (budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum) Jeney József, Marosszék honvéd őrnagyának életét mutatta be, akit túlkapásaiért Bem altárbornagy hadbíróság elé állított. Somogyi Gréta a kiváló marosvásárhelyi jogtudor és politikus Dósa Elek pályaképét rajzolta meg. Dósa Elek a Református Kollégium tanára, majd az 1948-49-es forradalom és szabadságharc idején Brassó kerület kormánybiztosa, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, az 1867-es kiegyezés jogi előkészítésében pedig Deák Ferenc fő segítőtársa volt. Külön színes foltja volt a konferenciának Petelei Klára előadása a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltó Egyesületről, amely 1901-ben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Erre az alkalomra szecessziós stílusban kézzel illusztrált album készült, amely sok érdekes adatot tartalmaz a szervezet működéséről. Tamási Zsolt alapos levéltári kutatáson alapuló visszatekintése az 1913-as zsinatnak az erdélyi katolikus egyházmegyében betöltött szerepéről és a marosi esperesi kerület előkészítő koronaüléséről szólt. Nagyon keveset beszélünk Marosvásárhely zsidó lakosságának a II. világháború utáni történetéről, az újrakezdés nagyon kényes témájáról, amelyről alaposan dokumentált előadásában Spielmann Mihály beszélt. Lázok Klárának a Teleki Téka és a Bolyai-könyvtár 1950-es évekbeli történetéről tartott előadása az ismert adatok mellett sok érdekes újdonságot is tartalmazott. Összefoglalójában Pál-Antal Sándor arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy a marosvásárhelyi EME-fiók a tudomány napjának megünneplését hamarabb elkezdte, mint a kolozsvári központ. Az első ülésszakot ugyanis húsz évvel ezelőtt, 1997-ben tartották, 1999-től az Orvosi Szakosztállyal közösen, majd 2005-től újra önállóan. – Az utóbbi időben, érezve, hogy az erőnk lankad, sikerült hasznosan együttműködni a Borsos Tamás Egyesülettel, amelynek László Lóránt személyében kiválóan szervezni tudó elnöke van. Ami a jövőt illeti, Pál-Antal Sándor a korábbi példákra alapozva azt reméli, hogy a szerzőknek ezúttal is sikerül az előadásokból nyomtatásban kiadható tanulmányokat szerkeszteni, és lesz olyan kiadó, amely könyv formában megjelenteti a gyűjteményt. A történészek ülésszakának megtartását a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Teleki Téka, a megyei múzeum támogatása tette lehetővé.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhely épített örökségéről értekeznek
A város színeváltozása címmel harmadszor szerveznek tudományos értekezletet a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai. December 10-én, szombaton 9 órától a Maros Megyei Múzeum várbeli épületében elsősorban a projekt keretei között zajló kutatások 2016-os eredményeit mutatják be.
A Marosvásárhely épített örökségét felleltározó művészettörténészek ezúttal főleg a 19–20. század fordulójának építészetét kutatták. Az utcakép változásait illetően olyan, az építészeti arculatukat tekintve kevéssé ismert városrészeket ismerhetnek meg az érdeklődők, mint az egykori IV. Béla király út (a mai Cuza Vodă utca déli szakasza) szecessziós lakóházai, vagy a Baross Gábor (Horea) utca 1911-ben épült látványos és különleges emlékei, Földi Imelga illetve Barabás Kisanna előadásában.
De szó esik majd számos egyedi emlék történetéről is: a programot vezető Orbán János ezúttal a Rózsák tere 52. szám alatti emlék (Zanza kávézó) történetéhez kapcsolódó kutatásait ismerteti, Oniga Erika egy Kossuth utcai szecessziós lakóház mindennapjainak rejtelmeibe vezet be, Anthony Gall a közüzemek Kós Károly által tervezett épületéhéhez köthető friss kutatásait ismerteti, Karácsony István pedig a hajdan nagy népszerűségnek örvendő Transzilvánia Szálló stílusváltozásait veszi számba a historizmustól napjainkig.
Ezúttal sem maradnak el a szobrászati témájú előadások: Vécsei Hunor a Kossuth Lajos és Iskola utcák környékének köztéri szobrait elemzi a dualizmus korától napjainkig, Székely Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóintézetének munkatársa pedig a Székelyföldi Iparmúzeum elhelyezésének és szobrászati programjának tanulságairól értekezik előadásában. Mindemellett bemutatják a Marosvásárhely műemléki topográfiája program inventarizációs eredményeinek online adatbázisát is.
A műhelykonferencián bemutatják a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben (Szerk. Orbán János. Maros Megyei Múzeum – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Marosvásárhely–Kolozsvár, 2016,) című művészettörténeti tanulmánykötet is, mely kilenc Erdélyben is tevékenykedő építész pályáját mutatja be a 17. századtól a 20. század elejéig. A vásárhelyiek kiemelt érdeklődésére tarthat számot a Jelinek Antal, Dósa László és Toroczkai Wigand Ede itteni tevékenyégét bemutató három tanulmány. A kötetet Entz Géza művészettörténész méltatja.
A rendezvényen a részvétel ingyenes, a szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Antal Erika | 
Székelyhon.ro,

BESZÁMOLÓ a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumáról (az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje 2016 novemberében)
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. Hagyományunkká vált azóta, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s az egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg.  A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére.  Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 15 rendezvényével járult hozzá Egyesületünk központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához. 
A rendezvények változatos képet mutattak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében, volt közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudomány-népszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. Kilenc rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlott (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). 
Ha számszerűsíteni szeretnénk rendezvénysorozatunkat, akkor elmondhatjuk, hogy összesen 700 vettek részt 324 szerző 215 munkát mutatott be, a plenárison, a szakosztályi és fiókegyesületi rendezvényeken mintegy 650 résztvevő volt.  A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia nyitóünnepségét és plenáris előadásait november 25-én tartottuk Kolozsvárott, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.  Az idei tudománynap témája az Oknyomozó tudomány volt, amely a tudományos kutatások alapját jelentő, a körülöttünk levő világban tapasztalt jelenségek okainak felderítésére utal, és kijelölésében, az elmúlt évekhez hasonlóan, az MTA javaslatát vettük figyelembe. Rendezvényünk fővédnöke hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László akadémikus volt. A Magyar Tudományos Akadémiát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke és Tarnóczy Mariann osztályvezető képviselte.  A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyitotta meg, aki köszöntötte a meghívottakat, intézményi képviselőket, s beszédében kiemelte a rendezvénysorozat jelentőségét, ezt követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, s kiemelte a határon túli magyarok tudományos tevékenységének jelentőségét, folyamatos támogatásának szükségességét, összefogását, s az MTA ebben való szerepét. A köszöntések sorában következett, Kecskés Tibor konzul, aki Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntőjét tolmácsolta. A továbbiakban Bitay Enikő, az EME főtitkára, a fórum programfelelőse bemutatta a rendezvénysorozat tizenöt ülésszakának témáit, jelentőségét, fényképes kivetítéssel illusztrálva a már megrendezésre került tudományos üléseket. Ezt követően kezdődtek el a plenáris előadások. 
Az idén a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Így kilenc kutatási témába és ezek eredményeibe láthattunk bele, melyek tükrözték a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket. 
Betekintést kaptunk a mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeibe; a földtani kutatásoknak a tengerek és óceánok megismerésében betöltött szerepébe; a mechanizmusok és robotok világába. Ezenkívül az 1400 körüli népességváltásra vonatkozó bizonyítékokat ismerhettük meg oknyomozó megközelítésben, illetve újabb kutatási adatokat Gyulafehérvár mint fejedelmi székváros külső főteréről és lakóiról a XVI. század közepén. 
Az idei Debüt-díjas médiakutató Hogyan látták elődeink a két világháború közti Kolozsvárt? című előadása a kolozsvári amatőr fotósok látásmódjára koncentrált, nyomába eredt a fényképészek médiaműveltségének és vizuális kultúrájának, valamint a képeslapok nyújtotta városkép változásaival hasonlította össze mindezt. 
Bodó Zalán előadásának lényege, hogy a mesterséges intelligenciában a gépi tanuló algoritmusok az emberi tanulás különböző típusait modellezik. Egy költséghatékony osztályozást, a félig felügyelt gépi tanuló algoritmus módszerét ismerhettük meg az informatikus szakember beszámolójából.  Az egyik legrégebben ismert neurológiai kórképről, az epilepsziáról s ennek feltáratlan hátteréről tartott előadást a meghívott orvos-kutató. Végül a kisebbségi (anyanyelvű) jogászképzésről, az egykori Bolyai Tudományegyetemen zajló jogászképzés rekonstrukciójáról és tanulságairól egy jogászkutató számolt be. 
A tudománynapi rendezvény keretében 2016-ban is sor került a gr. Mikó Imre-emléklapok átadására. Maróth Miklós akadémikusnak,az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete igazgatójának, az MTA volt alelnökének és Vékás Lajos akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökének intézményünk gr. Mikó Imre-emléklapot adományozott az EME-ben zajló tudományos kutatói és ismeretterjesztő munkásság folyamatos és hatékony támogatása elismeréseként adományozott  Nyárádi Imre-István agrármérnök az EME Agrártudományi Szakosztályában kifejtett munkássága és a mezőgazdasági tudományok területén végzett egyetemi oktatói tevékenysége és kutatómunkája elismeréséül, míg Orbán-Kis Károly egyetemi docens, kutatóorvos az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályában kifejtett munkássága és az orvostudomány területén végzett egyetemi oktatói tevékenysége és kutatómunkája elismeréséül részesült gr. Mikó Imre-emléklapban.  A rendezvény záróakkordjaként, társintézményünket megtisztelve, könyvbemutatóra kerül sor. Az EMKE fennállásának 130 éves évfordulójára kiadott Életpályák, programok a közművelődés szolgálatában c. kötetről Dávid Gyula írt ismertető szöveget, amelyet Szémán Rózsa olvasott fel. A kötetet Biró Annamária, az EME felelős kiadója méltatta. A két intézmény közös kiadásában megjelent kötetet Bartha Katalin Ágnes szerkesztette, aki a szerkesztési munkálatokról, a kötet létrehozásának hátteréről, körülményeiről beszélt. 
A központi rendezvény ünnepi hangulatához egy kiskoncert járult hozzá: Négy zsoltár címmel. Nicolas Vallet (1583–1642) feldolgozásában a 24., 42., 92. és 100. zsoltárt adták elő Fehér Árpád, Macalik Abigél, Macalik Arnold. A trió a feldolgozásokat az eredeti, 1619-es tabulatúrák alapján játszotta, korhű hangszereken: reneszánsz lanton, psalteriumon és tenorfurulyán.  A rendezvény meghitt hangulatban, az EME székházában folytatódott állófogadással, kötetlen beszélgetéssel.  Másnap, november 26-án szombaton további hét rendezvény zajlott párhuzamosan különböző helyszíneken s más-más szakterületeket felölelően, a szakosztályok szervezésében Kolozsvárt, illetve Marosvásárhelyen a fiókegyesület szervezésében. 
Akinek nem sikerült eljutnia rendezvényeinkre, kiadványainkból is tájékozódhat az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról. Az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom-, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, valamint a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reál tudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják. A természettudományi előadások közlésre javasolt tanulmányai pedig a Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica folyóiratban lesznek terjesztve.  Természetesen mindegyik rendezvény fontos volt számunkra, jellemzői voltak a szakmaiság, a korszerű tudományos eredmények bemutatása, megvitatása, terjesztése s mindemellett a tudományos közösségépítés.  A rendezvénysorozatot a kolozsvári RTV, rádió és Szabadság napilap folyamatosan népszerűsítette, s tették közé a rendezvényeken készített interjúkat, beszámolókat.  Pl. a Szabadság napilap, 2016. november 17-én előzetesként közölt a rendezvénysorozatról Oknyomozással (is) népszerűsítik a magyar tudományt.Küszöbön az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje címmel. 
Sajtóvisszhang, pl. a Szabadság napilapban, mely 2016. november 26-án jelent meg, „Magyar tudományról oknyomozással” címmel. Ugyancsak a Szabadság honlapján tették közzé a megnyitó napján a fotó-anyagot a rendezvényről, Oknyomozás jegyében zajlik az Erdélyi Múzeum-Egyesület hagyományos konferenciája címmel, mely itt látható...  Interjú a Kolozsvári Rádióban Kolozsvár volt a magyar tudomány fővárosa. Beszélgetés dr. Bitay Enikővel  A rendezvényünket a Magyar Tudományos Akadémia, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány és a Kolozs Megyei Tanács támogatták, melyet ezúton is megköszönünk, hiszen hozzájárultak sikeres lebonyolításához, megvalósításához. 
Kolozsvárt, 2016. 11. 30. 
Bitay Enikő, 
az EME főtitkára 
eme.ro

Pálfy Mór Emlékkonferencia
Kolozsvári Akadémiai Bizottság Földtani Szakbizottsága, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Pálfy Mór Emlékkonferenciát szervez 2016. december 10., szombat délután 5 órától Bágyonban. 
A konferencia célja feleleveníteni érdemeit Aranyosszék leghíresebb természettudósa, PÁLFY Mór (1871–1930) geológus születése 145. évfordulója alkalmából. Szülőföldjén köztudatba vinni személyiségét, tudományos érdemeit, emberi nagyságát. Származási helyének polgárai előtt felidézni büszkeségük, önbecsülésük e nem mindennapi forrását. További nem-titkolt célunk az Aranyos-vidéki magyar értelmiség találkozására lehetőséget biztosítani, közösségi érzete ápolása érdekében. Egyúttal az erdélyi magyar geológus közösségnek, a szakma széles köre képviselőjének is keretet teremteni, hogy leróják tiszteletüket az erdélyi földtan e kiválóságának emléke előtt. 
A Konferencia helyszíne: Bágyon, Kultúrház eme.ro

Zsidó kultúra a két világháború közötti Kolozsváron
Bemutatták Gidó Attila kötetét az EME székházában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kiadója és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szervezésében csütörtökön délután mutatták be Gidó Attila, az erdélyi zsidóság történetének elismert kutatójának legújabb kötetét. A Két évtized. A kolozsvári zsidóság a két világháború között hosszú, több mint egy évtizedes kutatás eredményeként született. A Pakó László és Tibori Szabó Zoltán által ismertetett kötet nemcsak a kolozsvári zsidóság történetével foglalkozó munkák terén számít hiánypótlónak, de jelzi egy új, fiatal történész generáció térnyerését is az erdélyi jelenkortörténet-írásban.
Gidó Attila, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa 2011-ben megvédett doktori disszertációját 2014-ben román nyelven jelentette meg. Ennek a bővített, új kutatási eredményekkel gazdagított változatát adta ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület, gyarapítva ezáltal a kiadó által ritkán megjelentetett jelenkor-történeti monográfiákat is. A kolozsvári levéltári és sajtóforrásokon túl a kötet gazdagon idéz magyarországi, németországi és izraeli levéltári anyagokból is, első részletes szintézisét nyújtva a kolozsvári zsidóság 1918 és 1940 közötti történetének. Tibori Szabó Zoltán történész hangsúlyozta: a kiadvány nemcsak a kolozsvári zsidóság történetét tárja a nagyközönség elé, de a magyarságét is. Egy közös történet, amelynek aktualitását számos ponton megtalálhatja az olvasó a statisztikákban és lábjegyzetekben igen gazdag szakkönyvben. A szerző egy olyan kulturális és vallási kisebbség talán legnehezebb két évtizedét mutatja be, amely a két világháború közötti százezer lakosú Kolozsvárnak ugyanúgy a 16 százalékát tette ki, mint napjainkban a magyarság ugyanitt. Asszimilációs stratégiái, politikai dilemmái és választási lehetőségei nagyon sok tekintetben hasonlítanak az erdélyi magyarság mai sorsához, lehetőségeihez.
A szerző részletesen bemutatja a kolozsvári zsidóság megjelenését, demográfiai alakulását és topográfiai változásait, valamint annak hatását Kolozsvár városarculatára. Míg az 1918 előtti zsidóság története még elsősorban Budapesthez kötötte a közösséget, a két világháború közötti időszakban a kolozsvári zsidóknak is két főváros, Budapest és Bukarest között kellett választaniuk és egyensúlyt keresniük jogi, kulturális és gazdasági téren egyaránt. Gidó Attila kiemelte, hogy bár előszeretettel használjuk a „közösség” fogalmát, különösen a zsidóságra vonatkozóan, az 1918 és 1940 közötti korszak kolozsvári zsidói nem egy, hanem sokkal inkább pluralista közösségben értelmezhetők, hiszen számos kisebb csoport jelenléte különíthető el Kolozsváron.
A vegyes házasságok, asszimilációs politika és demográfiai változások bemutatása mellett a szerző minden fejezetben igyekszik néhány jelentős személyiség portréját megrajzolni, még szemléletesebben példázva ezáltal a zsidóság mindennapjait és egyre gyarapodó nehézségeit, majd tragédiáit. A kötet kitér az 1927-es ún. „utazó pogromra” is, amely a nagyváradi antiszemita kongresszust követően végigsöpört Erdély minden városán, súlyos károkat okozva a kolozsvári zsidóság számára is. Az ezt követő súlyos jogfosztások, antiszemita törvények számos részlete és új levéltári forrása elsőként kerül bemutatásra magyar nyelven ebben a kiadványban.
1945 után az erdélyi zsidóság történetével csak lexikon-szócikkek és rövid tanulmányok foglalkoztak, 1990 után szerencsés módon megszaporodtak a kutatások és a jelentős monográfiák a témában. Gidó Attila könyve fontos, hiánypótló munkaként nyújt újabb részleteket a kolozsvári zsidóság izgalmas és tragikus történetéhez
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

„A kagyló, amivel meregetünk a nyelv tengeréből”
Két héten belül a második könyvét mutatták Péntek János akadémikus nyelvészprofesszornak: a Történések a nyelvben a keleti végeken című tanulmánykötete után péntek délután az általa szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára első kötetének első részét ismertették Kolozsváron.
A Kriza János Néprajzi Társaság dísztermében népes közönség volt kíváncsi Péntek János 15 évnyi kutatató- és szerkesztői munkájának eredményére. „A magyar nyelvnek ebben a táji változatában ott a nagyon távoli múlt, a mezőségi és a székely nyelvjárás nyelvtörténete, és ott az újabb kor erősödő román nyelvűsége az átvett szavakban, magyar szavak román minta szerint alakuló jelentéseiben, román szerkezetek magyar megfelelőiben. Ebből nem lehetett és nem is kellett kiszűrni a „vegytiszta" magyart. A szótárnak azt a nyelvváltozatot kell tükröznie és megörökítenie, amelyet a lejegyzés pillanatában a gyűjtők rögzíthettek" – írta Péntek János nyelvész a szótár fülszövegében.
A szerkesztőn kívül Jakab Albert Zsolt néprajzkutató, a Kriza János társaság elnöke, valamint Tánczos Vilmos néprajzkutató, a kötet lektora ismertette az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában napvilágot látott kiadványt. Tánczos Vilmos elmondta, egy több mint száz éve elkezdődött munkatervnek az eredményét sikerült összefoglalni a kötetben. Mint fogalmazott, a szótáron dolgozó szakemberek gazdag örökséget kaptak az elődöktől, hiszen Yrjö Wichmann finn nyelvész már a 19. században kutatta a moldvai magyar tájnyelvet, az 1930-as években Csűry Bálint nyelvész, nyelvjáráskutató német nyelven adott ki egy északi-csángó szótárat. Tánczos kiemelte Szabó T. Attila nyelvész szerepét is, akinek hála az 1962-es ideológiai válságig további kutatások születtek. Mint elhangzott, a szótár anyagát tekintve ma már inkább történelmi jellegű, mivel a 180 000-es lélekszámú csángó társadalomnak kicsiny hányada beszéli a nyelvet, ennek fő oka az asszimiláció, az elrománosodás.
Tánczos a szótár teljességéről is beszélt, Kosztolányi Dezső Nyelv és lélek című művéből idézett: „mindössze arra akartalak figyelmeztetni, mennyire nincs és nem lehet 'teljes' szótár. A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.". A néprajzkutató kifejtette, teljes szótár nem létezik, hiszen új kifejezések mindig megjelennek, a most bemutatott kiadvány mintegy összeillesztette azt, ami szét volt esve: rendszerezte, összefogta a vonatkozó eddigi gyűjtéseket, néprajzi munkákat. A kötet művelődéstörténeti szempontból is nagy jelentőségű, hiszen a magyar nyelv múltját, a kulturális örökségeket is bemutatja.
Péntek János kitért arra, a szerkesztés során arra törekedett, hogy jól használhatóvá, átláthatóvá tegye a szótárt. Mint rámutatott, a kiadvány címében két okból nem szerepel a csángó kifejezés: egyrészt a „csángó" gúnynévként terjedt el a moldvai magyarok körében, másrészt ilyen címmel már megjelent gyűjtemény korábban. Az akadémikus a szótár soron következő részéről elmondta, már készen van, valamikor a jövő évben mutatják be. Mint elhangzott, készül egy köznyelvi szótár is, amelyben a magyar kifejezések mellé összegyűjtik a csángó megfelelőket, képekkel illusztrálják azt.
Szatmári Bence Krónika (Kolozsvár)

Díjazták a Minerva kötetét is
Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948) című kötetét is díjazta kedd délutáni ünnepségén az Octavian Goga Megyei Könyvtár. A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri választotta ki a legjobbakat, munkájuk során 70 kiadó által küldött 1549 művet értékeltek.
A Minerva Művelődési Egyesület kiadójának gondozásában napvilágot látott kötet mellett Goia Laura Ion Pop Reteganul – bibliografie (Şcoala Ardeleană Kiadó) című könyve is elismerésben részesült az irodalomtörténeti kategóriában, a néprajzi munkák közül pedig Pozsony Ferenc Háromszéki ünnepek: dolgozatok háromszéki népszokásokról (Kriza János Néprajzi Társaság) című munkájára esett a választás. Szépirodalom kategóriában két magyar vonatkozás is van, az egyik Kovács Katalin Arc(más)ok árnyékában (Avalon Kiadó), míg a másik Balázs Imre József Erdélyi magyar irodalom-olvasatok (Egyetemi Műhely Kiadó) című kötete. Elismerésben részesült továbbá Papp Kinga műve, a Tollforgató Kálnokiak, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadójánál jelent meg (kalandozások Erdély történetében), valamint Kelemen Attila Magyar–Norvég szótár; Ungarsk–Norsk ordbok (Napoca Star Kiadó) című munkája (útikönyvek és szótárak idegennyelv-tanuláshoz).Tizennégy kategóriában díjazták a legjobbakat az ünnepségen, a kortárs román irodalom népszerűsítéséért a Limes Kiadót jutalmazták, a regionális és országos örökség és a kultúra népszerűsítéséért pedig a Casa Cărţii de Ştiinţă és a Şcoala Ardeleană tevékenységét ismerték el.Immár tizedik alkalommal díjazták a Kolozs megyében megjelent kiadványokat, tavaly többek között Asztalos Lajos és Papp Annamária 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása (Exit Kiadó), Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai (Polis) és Demeter ZsuzsaKöltői tradíció és könyvkiadás (Erdélyi Múzeum-Egyesület) című munkája is a legjobbak közé került.
 Szabadság (Kolozsvár)

Leróni az adósságot
Az erdélyi magyar sebészet története (I.)
Az 1906-ban alakult Magyar Sebész Társaság (MST) 110. születésnapjára jelent meg egy elegáns, szépen szerkesztett könyv, amelynek előszavában Lukács Géza, a könyv szerkesztője az elmúlt tíz év eseményeit veszi számba. Bemutatja a táraság jelenlegi vezetőségét, volt elnökeit, szekcióit, gazdag képanyaggal illusztrálva a felsorolt szakterületeken tartott kongresszusokat. Ezekből kiderül, hogy milyen utakon jár, milyen eredményeket tud felmutatni a magyarországi sebészet. A könyvből megismerhetjük a Magyar Sebész Társaság kitüntetéseit és azok nevét, akik a kitüntetéseket kapták. Színes beszámolók szólnak a magyar és német, valamint a magyar és japán sebészek közötti kapcsolatról. Olvashatjuk az MST tiszteletbeli tagjainak, a Prof. dr. Regöly-Mérei János Alapítvány díjazottjainak nevét és a 2006–2016 között megjelent sebészeti könyvek jegyzékét. A kötet érdekessége számunkra az a 23 oldalas tanulmány, amely az erdélyi magyar sebészet történetéről szól. A szerkesztő szerint a centenáriumi kiadványból kimaradt adatok, események közlésével az erdélyi sebésztársaikkal szembeni adósságot akarták leróni. A történelmi visszatekintő megírására a szerkesztő a kolozsvári születésű dr. Péterffy Árpád szívsebész professzort, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzettjét kérte fel, akinek édesapja is a híres erdélyi sebészorvosok közé tartozott. Péterffy professzor írása a kezdetektől tekinti át az erdélyi sebészet történetét. A Mária Terézia által 1775-ben alapított három karral bíró egyetemet az utód, II. József, aki „nem sok empátiát táplált a magyarok iránt”, 1785-ben lyceummá minősítette vissza, száz évvel késleltetve a kolozsvári magyar egyetem megalakulását. A lyceumban két évig tartó oktatás keretében sebész- és szülészmestereket, valamint bábákat képeztek. Léczfalusi Keresztes Elek orvos-sebész tudor tanársága idején (1809– 30) jött létre az önálló Orvos-sebész Tanintézet. Pattantyús Ábrahám Bogdánt, aki 1847-ben először alkalmazta az éternarkózist, V. Ferdinánd király a „különös elméleti sebészet” és a „sebészi gyógygyakorlat” tanárává nevezte ki. A lassan fejlődő kolozsvári tanintézet ellen az önkényuralom idején megtorló intézkedéseket léptettek életbe. 1853-ban elrendelték a német nyelv használatát az oktatásban, emiatt Lenhossék József, a tanintézet bonctanprofesszora a téli hideg ellenére kocsival Bécsbe utazott, hogy a magyar nyelvű oktatás megszüntetésére vonatkozó rendelet visszavonását kérje. Fáradságos útján elérte a célját, száz év elteltével azonban az erdélyi magyar utódoknak nem sikerült az önálló magyar nyelvű oktatást Bukarestben megvédeni – írja a tanulmány szerzője. Az elavuló sebészképzésen sokat lendített a Kolozsvári Tudományegyetem 1872-es megalapítása négy önálló karral, amelyek egyike az orvosképzés volt. Kezdetben a kórházak elhanyagoltsága és az épülethiány nehezítette a helyzetet. A fellendülés, az építkezések időszaka gróf Csáki Albin minisztersége idején következett be. 1902-ben felépült az egyetem ma is impozáns központi épülete, amire 2,5 millió koronát fordított a magyar állam. 1906–07 között épült fel Közép-Európa legkorszerűbb könyvtára, ami 1919-ben 40.000 kötettel rendelkezett. A gróf Mikó Imre által az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adományozott tízholdas Mikó-kertben tetemes költségekkel járó teraszos megoldással épültek fel három szinten pavilonrendszerben a klinikák, az egyetemi építkezések 1913-ig folytatódtak. 1882 és 1914 között 63 új épület készült el, amire 9 millió koronát költött a magyar állam. A nagyszabású, szakszerű építkezések elsősorban az orvoskar fejlődésének kedveztek, ami az orvosok számának a 2,5-szörös emelkedését eredményezte Magyarországon. 1895-től engedélyezték a királygyűrűs doktorok avatását, ugyancsak attól az évtől a nők rendes hallgatóként való felvételét. A 63 épület között 1899-ben épült fel a 100 ágyas új sebészeti klinika, amelyben jelentős szerepe volt Brandt Józsefnek, az egyetem első tanszékvezető sebészprofesszorának, aki sebészműtői amfiteátrumot hozott létre és 1905-ig irányította a klinikát. Az orvosi kar 11 tanszéke 1919-ig 17-re növekedett, ahol 13 rendes, két rendkívüli és két helyettes tanár, valamint hét adjunktus, 37 tanársegéd, 20 gyakornok és néhány sebész szakorvosjelölt dolgozott. Kolozsvár 1918. december 24-i katonai megszállása után az egyetem élete, tevékenysége jelentős mértékben megváltozott. 1919. május 12-én a román hatóság Scheller István rektort az egyetem átadására kényszerítette. A román egyetemen 1919 októberében kezdődött meg az oktatás, ami az átvett korszerű létesítmények ellenére sem volt egyszerű. A román tudósok mellé külföldi, elsősorban francia egyetemi tanárt is alkalmaztak. A Kolozsváron maradt tanárok az erdélyi magyarság számára felekezetközi magánegyetemet, tanárképző intézetet próbáltak létrehozni, de nem kaptak rá engedélyt. A sikertelen egyetemmegtartás után a magyar tanszemélyzet és a diákok nagy része kényszerűségből Budapestre távozott, majd 1921-ben a jogfolytonosságot megőrizve Szegeden Ferenc József Tudományegyetem névvel folytatódott a tevékenység – olvashatjuk Péterffy professzor történeti visszatekintőjében.
(bodolai)
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve 2006-2016. Szerkesztette: Lukács Géza Népújság (Marosvásárhely)

A talajtantól a magyar nyelvű szakemberképzésig
Ezzel a címmel jelent meg nemrégiben dr. Jakab Sámuel könyve, amely búcsút jelent életének egy fontos fejezetétől. Attól a 23 évtől, amelyet az erdélyi magyar nyelvű főiskolai kertészeti képzés megalapozásának, kibontakozásának és irányításának szentelt, és amely alatt hozzájárult a Sapientia EMTE okleveles kertészmérnöki szakának beindításához. A 85 éves tudományos kutató, népszerű szakíró, az erdélyi talajok kiváló ismerője rendkívül gazdag életművének fontosabb eseményeit próbáltam meg egy hosszú beszélgetés nyomán összefoglalni. 
– Bevezetőként kanyarodjunk vissza a múltba! Az egyik legemlékezetesebb vidéki utamra Jakab Sámuel tanár úr ösztönzésére, az ő kíséretében és hozzáértő magyarázatát hallgatva mentem el. Megható volt látni ragaszkodását a Nádasi-patak keskeny völgyében fekvő kicsi faluhoz, Pipéhez, ezért először is e szoros kapcsolat eredetéről kérdeztem.
– Szásznádason születtem 1931-ben. Dédapámnak Nádason és Héturon volt birtoka. Nagyapám, aki a dicsői járás főszolgabírója volt, Nádason lakott, édesapám ott jött a világra. Székely gyökerekkel (Homoródalmás, Szentábrahám) rendelkező szüleim unitárius vallásúak voltak, ezért a Nádassal szomszédos Pipe unitárius egyházához tartoztunk.
– A szászok lakta faluban járt-e iskolába? 
– Édesapám szerette volna, hogy németül tanuljak, de amikor iskolakötelessé váltam, a német nyelvű felekezeti iskolában nem indult osztály, így a román tannyelvű állami iskolába kerültem, ahol kijártam a négy elemit. Abban az időben Nádas Dél-Erdélyhez tartozott, ahol csak két magyar gimnázium működött. A négy elemi után apám a nagyenyedi református kollégiumba szeretett volna beíratni, de éppen akkor nem indult ott sem évfolyam, s unitárius vallásom miatt a brassói római katolikus gimnáziumban is visszautasítottak. Édesapám az erzsébetvárosi román iskolában próbálkozott, de oda sem akartak felvenni, csak miután gyermekkori iskolatársa, a nádasi származású polgármester szólt az érdekemben. Öt éven át az erzsébetvárosi Timotei Cipariu főgimnázium diákja voltam. Mivel szerettem volna már végre magyarul tanulni, a tanügyi reformot követően Marosvásárhelyen a 2-es számú fiúlíceummá átalakított volt református kollégium kilencedik osztályába felvételiztem. 
– Hogyan sikerült a váltás?
– Már a jelentkezésnél, aztán a felvételi vizsgánál is gondok voltak. Magyarul otthon tanultam meg írni-olvasni, ezért a helyesírás nem ment a legjobban. Bár matematikából meg kellett kérdeznem a kulcsszavakat, végül jó jegyet kaptam. A magyar írásbelin kitűnő erzsébetvárosi franciatanárnőm összefoglalóját fordítottam le francia nyelvből. A szóbeliken is túlesve a 140 jelöltből bekerültem a 40 fiú közé, akiknek sikerült a felvételi vizsgája. Bentlakóként osztálytársaimtól tanultam meg a magyar helyesírást, cserében segítettem őket a román nyelv tanulásában. Az érettségi vizsgán már nem voltak problémáim. 
– Említette, hogy az egyetemi felvételi sem ment gördülékenyen.
– 1951-ben apám kuláksága miatt azt sem engedték, hogy vizsgára álljak. A tanulás helyett három év és három hónap katonaság következett Lupényban munkaszolgálatosként. Egy jóérzésű bánsági katonaorvosnak köszönhetem, hogy az érettségizett fiúkkal együtt felmentett a föld alatti munka alól. Az anyagraktárhoz és a fatelepre kerültem, ez idő alatt elvégeztem egy hat hónapos villanyszerelői, majd egy villanyszerelő-mesteri tanfolyamot, és később a bányavállalatnál villanyszerelőként dolgoztam. Még katonaruhában mentem el az újabb felvételi vizsgára a Victor Babeş Egyetem földtan-földrajz karának hidrológia szakára, amit már a kezdetektől átalakítottak fizikai földrajz szakká. Harmadéves koromban talajtanra és geomorfológiára szakosodtam.
– Mi indokolta a választását?
– Időközben megkedveltem a geomorfológiát, domborzattant, felszíntant. Ebben nagy szerepe volt dr. Bulla Béla Általános természeti földrajz című könyvének, ami egy kiválóan szerkesztett didaktikus kiadvány. Ebből készültem a geomorfológia-vizsgára. Annyira megszerettem Bulla Béla könyvét, hogy attól kezdve elköteleztem magam a geomorfológia és talajtan mellett. 
– Mi történt az egyetem elvégzése után?
– A Kolozsvári Területrendezési és Talajtani Hivatalhoz kerültem talajtani szakértőnek. Négy hasonló vállalat volt az országban, amelyek 1962-ben megszűntek, és a tartományonként létesítettek hasonló profilú hivatalokba osztották szét a négy központ szakembereit. 12-en választottuk Marosvásárhelyt, én voltam közöttük az egyedüli talajtanos. Nekem kellett az új vállalatnál létrehoznom és megszerveznem a talajtani osztályt. 
– Mi volt a feladata?
– A mezőgazdasági területek, talajok feltérképezése.
– Hol van a legjobb talaj megyénkben?
– Körvélyfája és Gernyeszeg területén a Maros első teraszán, valamint a Kis-Küküllő mentén Sövényfalva és Ádámos között, szintén a folyó első teraszán.
– Miért jók ezek a talajok? 
– Elsősorban a szemcseösszetételük, kötöttségük miatt. Középkötöttek, nem túl agyagosak és nem túl homokosak sem. Jó a víz és a levegő mozgása bennük. A jól szellőző, jó mikrobiológiai élettel ellátott talajoknak nagyon jó a tápanyagfeltáró képességük, és könnyen művelhetőek.
– Gondolom, hogy a talaj minősége ma is nagyon fontos annak, aki jó termést szeretne elérni. Ismerik-e, tudják-e vidékenként, hogy hol mit érdemes termeszteni?
– Vannak évszázados tapasztalatok, de tudni kell azt is, hogy egy-egy falunak 30-40-féle talaja is lehet. A Mezőség déli-délnyugati kopott, kopár lejtői például mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmasak, legfeljebb hüvelyes takarmánynövényt lehetne ott termeszteni, ami jól hasznosítja a meszes, kopár talajokat. Az északi és keletre néző lejtők hosszan elnyúlóak, és fekete, nagyon kötött, agyagos a talajuk. Nemcsak a sárga föld agyagos, a fekete is lehet az. Ahhoz, hogy a növény fel tudja venni a tápanyagot, minél morzsásabb talajra van szüksége.
– Mi volt a feladata a talajtani hivataloknak? Tanácsot adtak a „kollektív gazdaságoknak”?
– Eleinte községenként készítettük a talajtanulmányt és -térképeket, amelyek tartalmazták, hogy bizonyos növényeket hol jobb termeszteni. Hasonlóképpen a talaj javításának lehetőségeit is. Tanácsot adtunk, hogy melyik talajt mikor nem szabad, és mikor a legjobb szántani, hol, mikor kell például mélylazítást végezni, és hol nem. Mindezeket elmondtuk, leírtuk, ami minden téeszhez, állami gazdasághoz eljutott.
– És figyelembe vették?
– Nem mindig, mert parancsra kellett termelni, kampányok voltak. Ebben az időben sokat mérgelődtem, mert értelmetlen utasítások jöttek Bukarestből, én pedig próbáltam a saját belátásom szerint cselekedni, amiből sokszor kellemetlenségeim származtak.
– Jelenleg számíthat-e ilyen tanácsadásra az, aki tudományos szempontok alapján szeretne nagyobb területen gazdálkodni?
– Néhány hivatal működik még, de a felszerelésük nem mindig megfelelő, és a szakemberek száma is kevés.
– Visszaemlékszem, hogy a rendszerváltás után milyen kitörő örömmel vettük birtokunkba nagyszüleink egykori földterületeit, és ma kiderül, hogy képtelenek vagyunk gazdaságosan megdolgozni. Hogyan látta a rendszerváltás után, és hogyan látja ma a mezőgazdaság helyzetét Erdélyben, ahol egyre több a parlagon hagyott terület? 
– Annak idején sokat hadakoztam, hogy hagyják egyben a földeket, a gépeket, a felszerelést, és válasszanak egy szakembert, akiben megbíznak. A szakszerű közös műveléssel és értékesítéssel sokkal többre mentek volna. A korszerű új agrotechnikát nem lehet nadrágszíjparcellákon folytatni, a gépeket nem lehet kihasználni, a vegyszerezést elvégezni, mert egyik keskeny csíkban egyféle növény van, amelynek vegyszerezése árthat a másiknak, s ilyen helyzetben nem lehet korszerűen gazdálkodni. Az eredmény a megműveletlenül maradt területek, amit előbb-utóbb elkótyavetyélnek, s újra kialakul a nagybirtok. A válasz az volt, hogy hagyjam a kommunista prédikációkat, holott, ha nem volna az EU-s támogatás, ma még elkeserítőbb lenne a helyzet. 
– Közismert, hogy a későbbiekben egy új szakma, az oktatás vette át a főszerepet Jakab Sámuel életében. 
– A Gyümölcstermesztő és Kísérleti Állomáson töltött tíz év után, ahol talajjavító főmunkatársként dolgoztam, 1993-as nyugdíjazásomat követően kezdtem el óraadó tanári tevékenységem. Tíz évig a Dimitrie Cantemir Egyetem földrajz-történelem karán tanítottam, 1994-től a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz, geológia és ökológia szakos hallgatóinak oktattam magyar nyelven a talajföldrajzot, talajtérképezést, talajjavítást.
– Erre az időszakra esik az újabb kihívás, amely a korszerű mezőgazdálkodás egy másik fontos feltételére, a magyar nyelvű szakemberképzésre vonatkozott. 
– Az 1989-es változások után a magyar nyelven végzett agrárszakemberek közül alig maradtak néhányan. A magyar középiskolában érettségizett székelyföldi fiatalok közül kevesen mertek román tannyelvű egyetemre felvételizni. Mivel korszerű mezőgazdaságot elit szakemberek nélkül nem lehet végezni, szükség volt egy olyan csapatra, amely az irányító szerepet vállalja. Hamar világossá vált, hogy az állami oktatás keretében a magyar nyelvű képzés bevezetésére hiába várunk, és az sem ígért biztos jövőt, hogy magyarországi egyetemekre küldjük tanulni a fiatalokat. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) nagyenyedi tanácskozásán vetődött fel, hogy oktatókat hívjunk meg Magyarországról. Ahogy az is, hogy olyan szakembereket kellene képezni, akik kis területen, nem túl költséges befektetéssel hamar megtérülő vállalkozásba foghatnak, és gyors látszata van a munkájuknak. A kertészet ígérkezett a legelérhetőbbnek, ezen belül a zöldség- és dísznövénytermesztés. Székhelyül olyan települést kerestünk, ahol hagyománya volt a gazdasági oktatásnak, így esett a választás Nyárádszeredára.
– A sikertelen próbálkozások után a szavahihető partnert is megtalálták. A budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem vállalta a kihelyezett tagozat létrehozását.
– Dr. Bálint János dékán Halász Péterné Zelnik Katalint, a KÉE Gyógynövény Tanszékének adjunktusát bízta meg a nyárádszeredai központú erdélyi távoktatás szervezésével, a tanrend kidolgozásával, az oktatás irányításával és a működéséhez szükséges anyagi háttér előteremtésével. Hároméves időtartamú kertészeti üzemmérnök- (főiskolai) képzésnek indult a KÉE (majd jogutódjai, a Szent István Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem) határon túli kihelyezett levelező tagozata Nyárádszeredában. Az indítványozó RMGE Maros megyei szervezetének oktatási felelőseként rám bízták a szervezéssel és a képzés vezetésével járó feladatokat, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem volt könnyű itthon szakembereket találni, de végül is sikerült. 
Összesen 23 évfolyam végzett, és az oktatás keretében megfordult 1200 hallgatóból 461-en kaptak oklevelet. A cél az volt, hogy a fiatalokat itthon tartsuk, s ez 437 esetben sikerült is. Mivel az oktatásban való részvétel nem volt korhatárhoz kötve, és péntek déltől vasárnap délig tartott, járhattak olyanok is, akik dolgoztak, családosok voltak. 
– A végzettek közül körülbelül hányan gyakorolják a mesterséget?
– A 2016. február 10-i adatok szerint az ismereteit hasznosítani tudó szakmában 385-en, a végzettek 83,5 százaléka dolgozik. Tanulmányait folytatja 35 (mesterizik, doktorál, a Sapientián oktat). A képzés fenntartásához a támogatást mindvégig magyarországi alapítványoktól, később az oktatási, majd új nevén az Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptuk. 
– Milyen volt a színvonal?
– Nagyon vegyes, ezt bizonyítja a nagy lemorzsolódás. 23 évnyi tapasztalat szerint az idősebb hallgatók lényegesen jobban teljesítettek. Ennek két oka volt, egyrészt céltudatosan jöttek, hogy tökéletesítsék magukat a szakmában, új, korszerű módszereket tanuljanak. Határozottan érződött, hogy jobb volt a középiskolai felkészültségük, mint a frissen érettségizetteké, akik úgy gondolták, hogy Szeredában könnyebben oklevélhez juthatnak. Amikor szembesültek a valósággal, abbahagyták, vagy az első téli vizsga idején kiestek. Az utóbbi két-három évben megcsappant az idősebbek száma, akik a javát képezték a hallgatóknak. Ezért, ha nem kényszerítenek, akkor is abba kellett volna hagyni a képzést. 2016 januárjában államvizsgázott az utolsó évfolyam, február 9-én 15-en vették át a diplomájukat Budapesten – mondja nosztalgiával a hangjában Jakab Sámuel, aki a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara vezetőségének a felkérésére megszervezte és 2002-ben beindította az okleveles kertészmérnöki szakot az egyetemen is. 
Az alaposan megszerkesztett könyvből és szavaiból is kiderül: örömmel tölti el oktatásszervezői és oktatói munkájának eredménye, amikor a virág- és zöldségpiacon, a gombatenyésztők, borászok között volt tanítványaik munkáját, eredményeit veszi számba, amiről az elmúlt évek nyárádszeredai kiállításain is bárki meggyőződhetett. 
Tudományos munkásságának eredményét hat talajtani szakkönyv jelzi. Nagyon értékes a Füleky Györggyel közösen szerkesztett Környezetvédelem, talaj címet viselő fogalomtár, amely hat nyelven tartalmazza a talajjal kapcsolatos fogalmakat. Társszerzőként is több könyvet jegyzett, öt egyetemi jegyzetet készített, közel száz szakdolgozatot, 250 tudománynépszerűsítő írást közölt.
Dr. Jakab Sámuel 2002-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Munkásságát 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével értékelte a köztársasági elnök. Megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának legmagasabb elismerését, a Pro Facultate Horticulturae kitüntetést, a Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának emléklapját és a címzetes egyetemi docens címet, a Gróf Mikó Imre-emlékérmet az EME megalakulásának 150. évfordulója alkalmából, a Nyárádmentéért érdemelismerést, 2000-ben Szásznádas község díszpolgárává avatták. 
– Hobbikertje volt-e Jakab Sámuelnek, ahol az elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatta volna? – kérdezem befejezésképpen. 
– Nem, soha. Éva, a feleségem vágyott rá – mondja, amire érkezik is a biológia-földrajz szakos tanárnő válasza: amikor kertet szeretett volna, anyagilag nem volt rá lehetőségük, amikor már megengedhették volna, akkor a férje nem ért rá a sok munka mellett a kerttel is foglalkozni. Kérdésemre hozzáteszi, hogykét fiuk közül az egyik informatikusként környezetvédelemmel foglalkozik, a másik építőmérnök. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Bedő Károly egyetemi tanár emlékére
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem oktatói és alkalmazottai, kiemelten a Közegészségtani Tanszék munkaközössége mély fájdalommal értesült dr. Bedő Károly egyetemi tanár elhunytáról. Oktató és tudományos munkásságát, intézményteremtő ténykedését több nemzedék, egykori tanítványok megbecsüléssel követik.
Bedő Károly 1924. július 14-én Brassóban született, itt érettségizett, majd Marosvásárhelyen avatták orvossá 1949-ben. A kezdetektől fogva az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet Közegészségtani Tanszékén tanított, 1976-tól 1991-es kényszernyugdíjazásáig tanszékvezető professzor, 1997-ig óradíjjal oktatott. Kutatómunkája szorosan egybefonódott a Közegészségügyi Intézet tevékenységével, ahol munkacsoportot irányított. Tudományos közleményeiben, köteteiben, hazai folyóiratokban a néptáplálkozás és népegészségügy kérdéseivel foglalkozott. A Román Orvosi Akadémia rendes tagjává választotta. Több évtizedes oktatói, nevelői, szakmai és tudományos tevékenységéért az Erdélyi Múzeum-Egyesület Pápai Páriz Ferenc-díjában részesült.
Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava

A székely címer éve (Kétéves az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület)
A székely címer éveként értékeli a 2016-os esztendőt a hivatalos bejegyzésének második évfordulóját január 16-án ünneplő Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület, ugyanis a sepsiszentgyörgyi székhelyű szervezet elnöke, dr. Szekeres Attila István heraldikus 2016-ban a világ és az ország szakembereivel is megosztotta a székely címer történetét.
Az év legkiemelkedőbb eseménye a skóciai Glasgow-ban 2016. augusztus 10–13-a között rendezett 32. Genealógiai és Heraldikai Világkongresszuson való részvétel. Az egyesület elnöke A székely közösség címerének alakulása annak megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált címmel tartott gazdagon illusztrált angol nyelvű előadást. Ennek magyar változatát bemutatta a VII. Székelyföld Napok keretében október 20-án Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A székely közösség címereiről értekezett az elnök a május 12–14-e között Jászvásáron megrendezett 17. Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson. Ugyanott Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikusról is előadást tartott. Ez alkalommal tartották Szekeres Attila István Kovászna megye címerkincsét feldolgozó, gazdagon illusztrált, az árkosi Tinta Kiadónál román nyelven megjelent könyvének – Patrimoniul heraldic al județului Covasna – „ősbemutatóját”. A kötetet Tudor R. Tiron bukaresti heraldikus méltatta. A nap és a holdsarló a székely heraldikában címmel tartott előadást Szekeres Attila István a Fogarasföld Múzeuma által szeptember 22–23. között szervezett éves nemzetközi tudományos ülésszakon. Ugyanott bemutatta a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét, melyet Constantin Ittu nagyszebeni heraldikus méltatott. 
És hogy a székely címer témájának körüljárása teljessé váljék, a Székely Nemzeti Múzeum tavaly megjelent legfrissebb évkönyve, az Acta Siculica 2014–2015-ös kötete tartalmazza Szekeres Attila István 2013. november 22–24-e között Kijevben tartott 4. Nemzetközi Pecséttani Konferencián bemutatott, A nap és a holdsarló a székely közösség pecsétjében című angol nyelvű előadásának szerkesztett változatát. Ugyanabban a kötetben jelent meg a szerző Gödri Ferenc szerepe Sepsiszentgyörgy címerének alakulásában című tanulmánya is. Székely jelképek Románia 20. századi heraldikájában címmel tartott előadást Szekeres Attila István február 16-án Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székely jelképek pecséten, címerben című tanulmánykötet bemutatóján, február 29-én Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban, március 1-jén Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, április 12-én Marosvásárhelyen a Bernády-házban. 
A fentiek után méltán tekintik a székely címer évének a tavalyi esztendőt – áll az egyesületnek az évforduló alkalmából tegnap kiadott közleményében.
Címerek a marosvécsi református templomban címmel tartott előadást az egyesület elnöke Marosvásárhelyen november 26-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület által meghirdetett, Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán. A kerelőszentpáli Mária-kápolna síremlékeinek címereiről az október 6–9. között Jászvásáron megszervezett 18. Műemlék – hagyomány és jövő című nemzetközi műemlékvédelmi konferencián beszélt. Címeres emlékek Marosszentgyörgyön címmel a heraldikus július 12-én Marosszentgyörgyön az Öreg tölgyfák árnyékában című tanulmánykötet bemutatóján tartott előadást.Szekeres Attila István két helyszínen két nyelven mutatta be a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét Sepsiszentgyörgyön: magyar nyelven a Székely Nemzeti Múzeumban június 13-án, valamint román nyelven az Árkosi Kulturális Központban június 23-án. Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című kötetét Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban február 9-én mutatta be.
A kétéves évforduló előestéjéig a Facebook közösségi oldalon az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület magyar nyelvű profilját 764-en, a románt (Asociația de Heraldică și Vexilologie din Transilvania) 845-en, az angolt (Transylvanian Heraldic and Vexillological Association) 604-en kedvelték.
(M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellett
A Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. 
A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is.
Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. 
Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”.
Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Az állásfoglalás teljes szövege:. 
Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum
művészeti tagozatának védelmében
Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét.
Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására.
Kolozsvár, 2017. január 17.
Kezdeményező:
Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök
Aláírók:
Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök
Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök
Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök
Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök
Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök
Bálint Tibor Baráti Társaság nevében  Bálintné Kovács Júlia tag
Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök
Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök
Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök
Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök
Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök
Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató
Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök
Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök
Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök
Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök
Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató
Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök
Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök
Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök
Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök
Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök
Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök
Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök
Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök
Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök
Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök
Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök
Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök
Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök
Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök
Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök
Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök
PONT Csoport nevében Farkas András társalapító
Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató
Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök
Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök
Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök
Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök
Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök
Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök
Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök
Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök
Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök
maszol.ro

Kolozsvár ajándékba magyar diákoknak
Örökség, a játékos-komoly honismereti „óra”
Várat építenek, élő szobrokat alkotnak, activityznek, labdáznak és sokat nevetnek a diákok, közben műemlék épületek elfelejtett ablakain kukucskálnak be, valóságos történelmi nyomozással felfedezik a roppant érdekes várost, amelyben élnek. Ehhez kínál egy egész tanévben akár heti két órát is kitöltő tananyagot (lecketerveket, feladatlapokat, részletes gyakorlatleírást) a Donát Alapítvány által kiadott Örökség című gazdag kötet, amely egy diákoknak szánt idegenvezetői tanfolyam anyagát foglalja össze. A CD-t is tartalmazó könyvet holnap mutatják be Kolozsváron, és ajándékba kapnak belőle a magyar iskolák, szervezetek, könyvtárak.
Egész sor művészettörténeti, építészeti, helytörténeti fogalmat és gazdag tudást sajátíthatnak el azok a diákok, akiknek tanárai most megkapják ezt a kötetet, és abból a tanórákra is bevisznek akár csak néhány foglalkozást. A magyarul (is) oktató kolozsvári iskolák egy-egy tanára használatra megkapja ezt az anyagot, de jut a kötetből Tordára, Szászrégenbe, Szamosújvárra és a Bethlen-kollégiumba is, továbbá az egyetemekre (BBTE, Sapientia), különféle szervezetekhez (EME, EMKE), könyvtárakba (a hazaiakon kívül a budapesti Széchényibe is). A könyv ötletgazdája, szerzői a Donát Alapítvány önkéntesei, szakképzett képzők, projektmenedzserek és okleveles idegenvezetők. A kötet szerkesztője, Zsigmond Ilka bevallása szerint elsősorban arra törekedtek, hogy a iskolákban olyan tanárok kezébe jusson a kiadvány, akik annak anyagát hasznosítani is tudják/akarják diákjaikkal.
Átlapozva elmondhatjuk, igazán kár lenne, hogy a kötet egy-egy fontos könyvtár polcán porosodjon, hiszen akár szakmát is adhat a fiatalok kezébe. Az interaktív „leckék” során olyan idegenvezetői készségeket lehet elsajátítani, amelyeknek köszönhetően a turistának a városlátogatás maradandó élménnyé változhat, és nem kell beérnie azzal az érzéssel, hogy jobban járt volna, ha otthon marad, és elolvas egy képeskönyvet a városról. A diákok azt is megtanulhatják, milyen egy jó idegenvezető, kommunikációs technikáktól stílusig, személyiségjegyekig, hozzáállásig sok tanácsot kapnak. Ezenfelül új fogalmakat sajátítanak el, amelyek személyes műveltségüket gazdagítják, egyben képessé teszik őket arra, hogy másképpen tudjanak látni – és szükség esetén láttatni – egy épületet, egy közteret, egy szobrot, egy történelmi korszakot. Egy hozzáértő pedagógus kezében ez a tananyag kinyithatja a diák szemét és szívét a városra, így ahelyett, hogy „rajta” élne, elkezdhet tényleg benne, vele együtt élni.
A kötet erőssége még az is, hogy bár elsősorban Kolozsvár a témája, a feladatlapok, kreatív gyakorlatsorok, játékok, élménypedagógiai módszerek és eszközök univerzálisak, egy kis extra munkával a tananyag bármely településre adaptálható. Fontos eleme a tanulásnak a szerepjáték, de a diákok maguk végeznek kutatást, sok a terepmunka is – az oktató csupán tanulási helyzetet teremt, a tudnivalókat a diákok kutatják fel. Például a tíz híres kolozsvári személyiséget (Heltai, Misztótfalusi stb.) külön csoportokban tanulmányozzák, majd vita keretében egy „szoborbizottság” előtt képviselik, amely eldönti, hogy „kinek a szobra álljon a téren”.
Iskolai történelemtanárok és turizmusban oktatók haszonnal forgathatják, de a kezdeményezők nem titkolt szándéka szerint a kötet – amelynek tananyagát háromszor kipróbálták (diákidegenvezető képzést tartottak Kolozsváron, Szamosújváron is) – lehetővé teszi, hogy a várostörténetet választható tantárgyként önállóan is oktassák.
– Arra törekedtünk, hogy megvizsgáljuk, az eddig megjelentetett anyagainkkal hol segíthetünk abban, hogy az ezzel foglalkozó tanárok a honismereti oktatást ilyen vagy olyan formában (Iskola másképp héten, köri tevékenységben, órarendi órában, választható tantárgyként – nekünk ez a kedvencünk!) minél rendszeresebb formában vállalják. Ez a könyv heti 2 óra esetében is minimum egy évig ad bevetésre kész anyagot. Ez azt jelenti, hogy el kell olvasni a leírást, munkalapokat fénymásolni, s kész! Még a megoldás is meg van adva – tájékoztatott Zsigmond Ilka.
A Bethlen Gábor Alap, a Gynia és a Donát Alapítvány támogatásával kiadott Örökség című kötetet holnap 19 órától mutatják be Kolozsváron, a Sapientia (Bocskai ház) Óváry termében.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)