Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. szeptember 9.
Évadot hirdetett a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Újragondolt klasszikusok és határokon átívelő kortárs kísérletek
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig 10 új bemutatóval, egy kerek évfordulót ünneplő Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval, három új kollégával és számos kiegészítő programmal várják az érdeklődőket az Alba Iulia utca 2. szám alá.
Időrendi sorrendben elsőként egy, a nyár folyamán elkezdett próbafolyamat eredménye kerül bemutatásra, Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég előadásában. Kettejük munkássága már nem ismeretlen sem a Temesvári közönség, sem pedig a TESZT látogatói számára, hiszen több ízben is dolgoztak már együtt különböző előadások és műhelymunkák alkalmával. AMég ezt elmondom, aztán megyek… című előadás tervezett bemutatója október első hetére tehető.
Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoğlu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége.
Kocsárdi Levente, a társulat színésze, aki októbertől a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színházi rendező szakának hallgatója is, a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínésznek kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban.
Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenović, a Koldusopera rendezője ezúttal Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra. Mindkét színházi alkotó sajátos formanyelvéről, érzékeny színészvezetéséről és éles társadalomkritikájáról ismert.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film- és színházi rendezőként is ismert és elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra, saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi, akinek előadásait a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról már ismerheti a helyi közönség. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatják a színház látogatói.
A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor kortárs, magyarországi szerző darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind a Tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Az évad folyamán bemutatkoznak a társulat frissen leszerződtetett tagjai is, Horváth Anna, Lukács Sándor és Mihály Csongor bábszínész.
Szeretettel várunk mindenkit!
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sajtóközleménye
Nyugati Jelen (Arad)
Újragondolt klasszikusok és határokon átívelő kortárs kísérletek
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig 10 új bemutatóval, egy kerek évfordulót ünneplő Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval, három új kollégával és számos kiegészítő programmal várják az érdeklődőket az Alba Iulia utca 2. szám alá.
Időrendi sorrendben elsőként egy, a nyár folyamán elkezdett próbafolyamat eredménye kerül bemutatásra, Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég előadásában. Kettejük munkássága már nem ismeretlen sem a Temesvári közönség, sem pedig a TESZT látogatói számára, hiszen több ízben is dolgoztak már együtt különböző előadások és műhelymunkák alkalmával. AMég ezt elmondom, aztán megyek… című előadás tervezett bemutatója október első hetére tehető.
Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoğlu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége.
Kocsárdi Levente, a társulat színésze, aki októbertől a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színházi rendező szakának hallgatója is, a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínésznek kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban.
Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenović, a Koldusopera rendezője ezúttal Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra. Mindkét színházi alkotó sajátos formanyelvéről, érzékeny színészvezetéséről és éles társadalomkritikájáról ismert.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film- és színházi rendezőként is ismert és elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra, saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi, akinek előadásait a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról már ismerheti a helyi közönség. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatják a színház látogatói.
A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor kortárs, magyarországi szerző darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind a Tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Az évad folyamán bemutatkoznak a társulat frissen leszerződtetett tagjai is, Horváth Anna, Lukács Sándor és Mihály Csongor bábszínész.
Szeretettel várunk mindenkit!
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sajtóközleménye
Nyugati Jelen (Arad)
2016. szeptember 12.
A színvonalas magyar oktatásért (országos tanévnyitó Sepsiszentgyörgyön)
Isten áldását kérve, egymást erősítve kezdik az új tanévet a romániai magyar pedagógusok, akik számára immár harmadszor szervezett országos tanévnyitó ünnepséget a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ). Tavalyelőtt Csíksomlyó, tavaly a Kolozsvári Farkas utcai református templom, idén a Sepsiszentgyörgyi unitárius istenháza fogadta be az ország minden sarkából – majd minden erdélyi, de a távoli Temes és Szatmár megyéből, Bukarestből és a Csángóföldről is – érkező tanárokat, tanítókat, és ez a tér adott keretet ahhoz a lelki, szellemi ráhangolódáshoz, amelyet a jól végzett, felelősségteljes munka igényel.
A közel négyórás eseményen tizennégy beszéd hangzott el, és mindenik hangsúlyozta, hogy nem mesterséget, hanem hivatást gyakorolnak, akik a pedagógusi pályát választják. Elsőként Kovács István helybeli unitárius lelkész kérte Isten áldását rájuk, majd Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki az iskola szerepéről beszélve – keresés és találás, oktatás és nevelés – az anyanyelvű oktatás, a saját, közösséget építő intézmények fontosságát, a testi és lelki építkezés, a tudás és a hit, a templom és az iskola egymást kiegészítő szerepét fejtegetve jó tanulást, tiszta gondolatokat, szívvel való látást kívánt, és azt is bejelentette, hogy a perselybe gyűlt adományokkal a csángók magyar nyelvű oktatását támogatják.
A Szózat közös eléneklése után Szabó Margit alsó-Háromszéki RMPSZ-elnök, a rendezvény műsorvezetője köszöntötte az egybegyűlteket: Zákonyi Botond Bukaresti magyar nagykövet mellett a Csíkszeredai és Kolozsvári konzulátusok, a magyar kormány, a magyarul is oktató egyetemek (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem) vezetői, a történelmi egyházak küldöttei, az RMDSZ elnöke, európai és Bukaresti parlamenti képviselői, önkormányzati vezetői, az EMNP alelnökei, főtanfelügyelők, iskolaigazgatók és tizenkét megye pedagógusai jöttek el az erőgyűjtő tanévnyitóra.
Szabó Margit sokféle biztató szóval fordult kollégáihoz, és kijelentette: ahol két-három tenni akaró ember összegyűl, ott csodák történhetnek. Mi állíthat meg bennünket abban, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben élni tudunk?
Erre a kérdésre több válasz is következett. Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád úgy véli, a gyermekek oktatóin múlik, hogy milyen lesz Erdély a jövőben, és ha ezt a munkát az állam nem is értékeli megfelelően, a gyermekek annál inkább. A külső nehézségekről Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök beszélt: az oktatás nem olyan irányba fejlődik, mint remélték, lassan készülnek a tantervek, a tankönyvek sokszor hiányoznak, és ha megvannak, akkor sem a minőségi fejlődést szolgálják – így kell lépést tartania a pedagógusnak, a változást segítve lehetőségei szerint, és egyúttal a mAradandó értékeket közvetítve. A magyar oktatás közügy, és mindenkire szükség van a javításáért vívott küzdelemben – jelentette ki. Megköszönte a nyugdíjba vonulók munkáját, a szülők bizalmát, üdvözölte az új tanárokat, és azt kívánta mindenkinek: ültessék vállaikra a gyermekeket, hogy azok még messzebbre lássanak, mint elődeik.
Ma senki sem szeret iskolába járni, sem a diákok, sem a tanárok – szögezte le általános derültséget keltve Bukur Tamás, a magyar középiskolások országos szövetségének (Makosz) elnökségi tagja, és hozzátette: jövőnek lenni sem könnyű, egy diáknak fontos, hogy ne érezze magát alárendeltnek, és hogy tanárai példaképek legyenek. Társa, Mátyási Katalin a diáktanácsok jelentőségéről beszélt a közösségépítésben. Dönteni sohasem könnyű – figyelmeztetett Sipos Imre, a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának köznevelésért felelős államtitkára, a Székely Mikó Kollégium alapítási nehézségeivel példálózva. Most az a kérdés, hogy mit tanítsunk, mire lesz szükség 10–20–30 év múlva, és csak az biztos, hogy a széles körű, magas szintű tudás a fennmAradás alapja. Ebbe az irányba kell fejlődnie a határon túli magyar oktatásnak, ebben segít Magyarország is: a minőségi pedagógusképzés, tankönyvek, tanulmányi versenyek, magyar nyelvű szaktáborok, szórványoktatási kollégiumok, ösztöndíjak, utazási lehetőségek megteremtésével, támogatásával. Ünnepélyes pillanat következett: a magyar állam 82 nyugdíjba vonult pedagógust tüntetett ki, közülük kettőnek – Öllerer Ágnes Bukaresti és Dimény János erdővidéki RMPSZ-elnöknek – helyben át is adták a Pedagógus Szolgálatért Emlékérmet és oklevelet, a többiek számára külön rendezvényt szerveznek. Iskolába 30 évvel ezelőtt sem szeretett senki járni, de ha az akkori állapotokkal vetjük össze a maiakat, néhány eredményt azért elkönyvelhetünk az erdélyi magyar oktatásban – véli Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, hangsúlyozva, hogy semmit sem kaptunk ajándékba, és ezután sem fogunk ajándékba kapni semmit, rajtunk múlik, hogy mi lesz iskoláinkkal. A 26 éve folyó tanügyi reform jövőben is folytatódik, 2017-ben új köz- és felsőoktatási törvény várható, ezért sorsdöntő év lesz, és óriási kihívás is, hiszen meg kell őrizni az eddigi eredményeket, és javítani kell az oktatás minőségén. Megoldást kell keresni a kis létszámú szórványiskolák fenntartására – ahol sokszor néhány gyermeken és szülőn múlik egy osztály indítása –, a pedagógusok továbbképzésére és a meglévő magyar oktatási hálózat megerősítésére, bővítésére is; mindebben partner a pedagógus szövetség és a magyar állam. Versenyképes tudást és szakképzettséget kell adni a diákoknak, jobb anyagi megbecsülést a tanároknak, el kell érni, hogy szeressenek iskolába járni.
Legyünk türelmesek és ragaszkodjunk szabadságunkhoz – kívánta Király András, a román Oktatási Minisztérium államtitkára, aki szerint a hazai oktatási rendszer folyamatos változása „nem biztos, hogy előrevisz”, de ez van, így is meg kell találni a módját, hogy a diákok fejlődjenek, és lehetőség szerint a szülőföldjükön boldoguljanak. 1989-hez képest biztató a romániai magyar oktatás helyzete, e napokban több mint 161 ezer óvodás és iskolás gyermek – megannyi csiszolatlan gyémánt – kezdi meg a tanévet 16 megyében, 1400 intézményben magyar nyelven, több tízezer pedagógus irányításával. Ahhoz, hogy ez a hálózat jól teljesítsen, a pedagógusokra, gyermekekre, szülőkre, egyházakra, politikai háttérre, az egész közösségre szükség van. Az új tanév örömet és reményt is jelent mindig, ugyanakkor az elmúlásra is emlékeztet. Rajtunk áll, hogy tartalmat adjunk az időnek, s bár nem tudjuk, mit hoz a jövő, együtt kell terveznünk – jelentette ki Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, hangsúlyozva, hogy az oktatásban minden szintnek megvan a maga jelentősége, és egyik sem létezhet a másik nélkül. ElmAradottnak ítélt gyermek is lehet zseni – ez derült ki abból a pár perces filmből, amelyet Tamás Sándor hozott magával, és amelyből minden résztvevő kapott egy másolatot a székely jelképeket ismertető füzet mellé. A megyeitanács-elnök arra kérte a felnőtteket, hogy jól használják fel hatalmukat a gyermekek fölött.
A pályakezdő pedagógusokat Kiss Imre megyei főtanfelügyelő üdvözölte, és – a hivatástudat mellé, a változó igények, kihívások és a stabilitás közötti egyensúlyozáshoz – egy Exupéry-idézettel azt kívánta nekik, hogy a hajóépítéshez elsősorban a tenger iránti vágyat tudják felkelteni diákjaikban. Összetartásra, helytállásra, a gyűlölet szeretettel való helyettesítésére a Külhoni Magyar Oktatási Tanács nevében Lászlófy Pál István, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Márton Áron püspök több évtizede megfogalmazott, ma is érvényes szavaival biztatott. Végül Péter Sándor Kovászna megyei RMPSZ-elnök a pedagógusszövetség üzenetét adta át: az iskola az egyetlen hely, ahol a holnapot el lehet képzelni, és ahol utakat lehet építeni a tudás felé; azon kell lenni, hogy ezek az utak ne fogyjanak el a megalkuvás, közömbösség, rosszindulat miatt...
A beszédek között a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai – Sebestyén-Lázár Enikő, Oláh-Badi Alpár, Kőmíves-Bokor Zsuzsa –, a Váradi József Általános Iskola részéről Incze Melinda tanárnő és diákjai, valamint Taláz Teodor és Bíró Jessica Médea csángó kisiskolások, a Kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola régizene-együttese és a Pro Musica kamarakórus szolgált magas színvonalú előadásokkal, végül a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult a templomi ünnepség. Ráadásként kézimunka-kiállítást is kínáltak a jelenlevőknek a szervezők – a Winkler Aranka által vezetett Szorgos kezek kör gazdag anyagát a templom udvaráról nyíló termekben rendezték el –, de ezt elfelejtették bejelenteni, ezért igen kevesen tévedtek be oda. A rendezvény a Kolcza vendéglőben tartott állófogadással zárult.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Isten áldását kérve, egymást erősítve kezdik az új tanévet a romániai magyar pedagógusok, akik számára immár harmadszor szervezett országos tanévnyitó ünnepséget a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ). Tavalyelőtt Csíksomlyó, tavaly a Kolozsvári Farkas utcai református templom, idén a Sepsiszentgyörgyi unitárius istenháza fogadta be az ország minden sarkából – majd minden erdélyi, de a távoli Temes és Szatmár megyéből, Bukarestből és a Csángóföldről is – érkező tanárokat, tanítókat, és ez a tér adott keretet ahhoz a lelki, szellemi ráhangolódáshoz, amelyet a jól végzett, felelősségteljes munka igényel.
A közel négyórás eseményen tizennégy beszéd hangzott el, és mindenik hangsúlyozta, hogy nem mesterséget, hanem hivatást gyakorolnak, akik a pedagógusi pályát választják. Elsőként Kovács István helybeli unitárius lelkész kérte Isten áldását rájuk, majd Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki az iskola szerepéről beszélve – keresés és találás, oktatás és nevelés – az anyanyelvű oktatás, a saját, közösséget építő intézmények fontosságát, a testi és lelki építkezés, a tudás és a hit, a templom és az iskola egymást kiegészítő szerepét fejtegetve jó tanulást, tiszta gondolatokat, szívvel való látást kívánt, és azt is bejelentette, hogy a perselybe gyűlt adományokkal a csángók magyar nyelvű oktatását támogatják.
A Szózat közös eléneklése után Szabó Margit alsó-Háromszéki RMPSZ-elnök, a rendezvény műsorvezetője köszöntötte az egybegyűlteket: Zákonyi Botond Bukaresti magyar nagykövet mellett a Csíkszeredai és Kolozsvári konzulátusok, a magyar kormány, a magyarul is oktató egyetemek (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem) vezetői, a történelmi egyházak küldöttei, az RMDSZ elnöke, európai és Bukaresti parlamenti képviselői, önkormányzati vezetői, az EMNP alelnökei, főtanfelügyelők, iskolaigazgatók és tizenkét megye pedagógusai jöttek el az erőgyűjtő tanévnyitóra.
Szabó Margit sokféle biztató szóval fordult kollégáihoz, és kijelentette: ahol két-három tenni akaró ember összegyűl, ott csodák történhetnek. Mi állíthat meg bennünket abban, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben élni tudunk?
Erre a kérdésre több válasz is következett. Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád úgy véli, a gyermekek oktatóin múlik, hogy milyen lesz Erdély a jövőben, és ha ezt a munkát az állam nem is értékeli megfelelően, a gyermekek annál inkább. A külső nehézségekről Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök beszélt: az oktatás nem olyan irányba fejlődik, mint remélték, lassan készülnek a tantervek, a tankönyvek sokszor hiányoznak, és ha megvannak, akkor sem a minőségi fejlődést szolgálják – így kell lépést tartania a pedagógusnak, a változást segítve lehetőségei szerint, és egyúttal a mAradandó értékeket közvetítve. A magyar oktatás közügy, és mindenkire szükség van a javításáért vívott küzdelemben – jelentette ki. Megköszönte a nyugdíjba vonulók munkáját, a szülők bizalmát, üdvözölte az új tanárokat, és azt kívánta mindenkinek: ültessék vállaikra a gyermekeket, hogy azok még messzebbre lássanak, mint elődeik.
Ma senki sem szeret iskolába járni, sem a diákok, sem a tanárok – szögezte le általános derültséget keltve Bukur Tamás, a magyar középiskolások országos szövetségének (Makosz) elnökségi tagja, és hozzátette: jövőnek lenni sem könnyű, egy diáknak fontos, hogy ne érezze magát alárendeltnek, és hogy tanárai példaképek legyenek. Társa, Mátyási Katalin a diáktanácsok jelentőségéről beszélt a közösségépítésben. Dönteni sohasem könnyű – figyelmeztetett Sipos Imre, a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának köznevelésért felelős államtitkára, a Székely Mikó Kollégium alapítási nehézségeivel példálózva. Most az a kérdés, hogy mit tanítsunk, mire lesz szükség 10–20–30 év múlva, és csak az biztos, hogy a széles körű, magas szintű tudás a fennmAradás alapja. Ebbe az irányba kell fejlődnie a határon túli magyar oktatásnak, ebben segít Magyarország is: a minőségi pedagógusképzés, tankönyvek, tanulmányi versenyek, magyar nyelvű szaktáborok, szórványoktatási kollégiumok, ösztöndíjak, utazási lehetőségek megteremtésével, támogatásával. Ünnepélyes pillanat következett: a magyar állam 82 nyugdíjba vonult pedagógust tüntetett ki, közülük kettőnek – Öllerer Ágnes Bukaresti és Dimény János erdővidéki RMPSZ-elnöknek – helyben át is adták a Pedagógus Szolgálatért Emlékérmet és oklevelet, a többiek számára külön rendezvényt szerveznek. Iskolába 30 évvel ezelőtt sem szeretett senki járni, de ha az akkori állapotokkal vetjük össze a maiakat, néhány eredményt azért elkönyvelhetünk az erdélyi magyar oktatásban – véli Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, hangsúlyozva, hogy semmit sem kaptunk ajándékba, és ezután sem fogunk ajándékba kapni semmit, rajtunk múlik, hogy mi lesz iskoláinkkal. A 26 éve folyó tanügyi reform jövőben is folytatódik, 2017-ben új köz- és felsőoktatási törvény várható, ezért sorsdöntő év lesz, és óriási kihívás is, hiszen meg kell őrizni az eddigi eredményeket, és javítani kell az oktatás minőségén. Megoldást kell keresni a kis létszámú szórványiskolák fenntartására – ahol sokszor néhány gyermeken és szülőn múlik egy osztály indítása –, a pedagógusok továbbképzésére és a meglévő magyar oktatási hálózat megerősítésére, bővítésére is; mindebben partner a pedagógus szövetség és a magyar állam. Versenyképes tudást és szakképzettséget kell adni a diákoknak, jobb anyagi megbecsülést a tanároknak, el kell érni, hogy szeressenek iskolába járni.
Legyünk türelmesek és ragaszkodjunk szabadságunkhoz – kívánta Király András, a román Oktatási Minisztérium államtitkára, aki szerint a hazai oktatási rendszer folyamatos változása „nem biztos, hogy előrevisz”, de ez van, így is meg kell találni a módját, hogy a diákok fejlődjenek, és lehetőség szerint a szülőföldjükön boldoguljanak. 1989-hez képest biztató a romániai magyar oktatás helyzete, e napokban több mint 161 ezer óvodás és iskolás gyermek – megannyi csiszolatlan gyémánt – kezdi meg a tanévet 16 megyében, 1400 intézményben magyar nyelven, több tízezer pedagógus irányításával. Ahhoz, hogy ez a hálózat jól teljesítsen, a pedagógusokra, gyermekekre, szülőkre, egyházakra, politikai háttérre, az egész közösségre szükség van. Az új tanév örömet és reményt is jelent mindig, ugyanakkor az elmúlásra is emlékeztet. Rajtunk áll, hogy tartalmat adjunk az időnek, s bár nem tudjuk, mit hoz a jövő, együtt kell terveznünk – jelentette ki Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, hangsúlyozva, hogy az oktatásban minden szintnek megvan a maga jelentősége, és egyik sem létezhet a másik nélkül. ElmAradottnak ítélt gyermek is lehet zseni – ez derült ki abból a pár perces filmből, amelyet Tamás Sándor hozott magával, és amelyből minden résztvevő kapott egy másolatot a székely jelképeket ismertető füzet mellé. A megyeitanács-elnök arra kérte a felnőtteket, hogy jól használják fel hatalmukat a gyermekek fölött.
A pályakezdő pedagógusokat Kiss Imre megyei főtanfelügyelő üdvözölte, és – a hivatástudat mellé, a változó igények, kihívások és a stabilitás közötti egyensúlyozáshoz – egy Exupéry-idézettel azt kívánta nekik, hogy a hajóépítéshez elsősorban a tenger iránti vágyat tudják felkelteni diákjaikban. Összetartásra, helytállásra, a gyűlölet szeretettel való helyettesítésére a Külhoni Magyar Oktatási Tanács nevében Lászlófy Pál István, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Márton Áron püspök több évtizede megfogalmazott, ma is érvényes szavaival biztatott. Végül Péter Sándor Kovászna megyei RMPSZ-elnök a pedagógusszövetség üzenetét adta át: az iskola az egyetlen hely, ahol a holnapot el lehet képzelni, és ahol utakat lehet építeni a tudás felé; azon kell lenni, hogy ezek az utak ne fogyjanak el a megalkuvás, közömbösség, rosszindulat miatt...
A beszédek között a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai – Sebestyén-Lázár Enikő, Oláh-Badi Alpár, Kőmíves-Bokor Zsuzsa –, a Váradi József Általános Iskola részéről Incze Melinda tanárnő és diákjai, valamint Taláz Teodor és Bíró Jessica Médea csángó kisiskolások, a Kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola régizene-együttese és a Pro Musica kamarakórus szolgált magas színvonalú előadásokkal, végül a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult a templomi ünnepség. Ráadásként kézimunka-kiállítást is kínáltak a jelenlevőknek a szervezők – a Winkler Aranka által vezetett Szorgos kezek kör gazdag anyagát a templom udvaráról nyíló termekben rendezték el –, de ezt elfelejtették bejelenteni, ezért igen kevesen tévedtek be oda. A rendezvény a Kolcza vendéglőben tartott állófogadással zárult.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 17.
Mentor – Amikor a kémiában nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal
A biokémiai folyamatok analógiájáról Paizs Csaba kémikussal
Kétbalkezesnek éreztem magam, amikor Paizs Csabával, a BBTE kémia-professzorával készültem interjúra. Olyan nyelvi dzsungelbe kerültem, amihez szükség volt a tanár úr segítségére, aki készségesen elmagyarázta, miért nem mindegy, hogy „jobbkezes” vagy „balkezes” gyógyszert használnak a terhes nők a hányingerérzet csökkentésére. Több millió eurót érő műszerek kattogása közepette vezetett be minket a kutatásaik világába, lelkesen mutatta be kollégáit és az éppen átalakítás és fejlesztés alatt álló laborokat. Bízom benne, hogy sikerült ép-kéz-láb formába önteni az elhangzottakat. Ellenőrizze le!
Sztereoszelektív biokatalízisről, hogy a zöldségárus is megértse
– Bár bizonyos reálképzettséggel rendelkezem, az interjúra készülve, munkásságát olvasva, be kellett látnom, hogy a nyelvkészletem bővítésre szorul. A korábbi Mentor-interjúk során, bár rendszerint specifikus témákról volt szó, az adott területeken használt kulcsfogalmak – pl. erő, betegség, éghajlatváltozás, élettörténet, hangyakolónia – használatosak a köznyelvben is. Ehhez képest viszont sokkal kevesebben értik, hogy mit is jelent – a példa kedvéért – a „sztereoszelektív biokatalikus folyamat”. Mivel foglalkozik tehát? Ha ezt holnap a nagymamámnak kellene elmeséljem, mit mondhatnék neki?
– Szemináriumon én is azt szoktam kérni, hogy a diák úgy mondja el azt, amivel foglalkozik, hogy azt az a néni is megértse, aki a pAradicsomot árulja a piacon. Ha az illető olyan kifejezéseket használ, mint például „sztereoszelektív biokatalikus folyamatok” vagy „rekombináns enzimek”, akkor szegény néni két dologra gondolhat: az egyik, hogy akivel beszél, alulképzett és emiatt képtelen érthetően elmondani, hogy mivel foglalkozik, vagy azt gondolhatja, hogy egy kicsit nagyzási mániában szenved, és emiatt használja ezeket a szavakat.
Viszonylag új tudományterülettel foglalkozunk, amit azért nehéz meghatározni, mert egy interdiszciplináris, több tudományágat egyesítő területről van szó. Már a huszadik század végén, a huszonegyedik elején megfogalmazódott, hogy nehéz újat alkotni a teljes mértékű szakmai elkülönüléssel, nem igazán progresszív kizárólag kémiával, biológiával, genetikával, mérnöki tudományokkal foglalkozni. Ezek kezdtek összefolyni és egymásba fonódni. Igaz, hogy mi a kémián oktatunk, itt vagyunk helyileg lokalizálva, de tulajdonképpen mikrobiológiával, genetikával, fehérjékkel (proteinekkel) is foglalkozunk. Mindezeket igyekszünk a kémiában hasznosítani egy új aspektust adva annak.
Mi tehát az úgynevezett biokatalitikus folyamatokkal foglalkozunk. A „bio” előtag onnan származik, hogy biológiai alapú katalizátorokat használunk ahhoz, hogy vegyi folyamatokat katalizáljunk. A katalizátorok megkönnyítik azokat a kémiai reakciókat, amelyek nem katalitikusan folynak, magyarán lerövidítik a reakcióidőt, hatékonyabbá teszik a folyamatot. Ha ezt a hatékonyságot nem a klasszikus, kizárólag kémiai alapú kemokatalizátorokkal valósítjuk meg, hanem például fehérjéket, enzimeket használunk fel, akkor ezeket biokatalizátoroknak nevezzük.
A biológiai, élő rendszerekben lejátszódó reakciók is legtöbb esetben katalitikus folyamatok. Ezeket a folyamatokat az élet, az evolúció hozta létre. Azokat a fehérjéket, amelyek ezeket a folyamatokat katalizálják, enzimeknek nevezzük. Ezek egy élő szervezetben – kezdve a legegyszerűbb sejttől a legkomplexebb élőlényekig – képesek katalizálni az összes kémiai folyamatot ahhoz, hogy az illető biológiai rendszer életben mAradjon, így az életet biztosítják.
Kutatók felfedezték, hogy az ilyen biológiai rendszerekből izolált fehérjéket, enzimeket fel lehet használni a biológiai rendszeren kívüli, úgynevezett in vitro rendszerekben is. Idővel arra is rájöttek, hogy ezek szintetikus, tehát az élővilágban maguktól nem létező kémiai folyamatokat is képesek katalizálni. Így a múlt század harmincas éveiben elindult a biokatalízis érája.
Egyszerű, mint a kalácskészítés
– Az egyszerűbb sejtrendszerekből – mint pl. az élesztő – kivont enzimeket kezdték használni biokatalitikus, sőt ipari biokatalitikus folyamatokban. Ez egy kicsit disszonánsan hangzik, és általában sokkot szokott kiváltani a hallgatóságból, mert az enzimek pikogramm mennyiségű anyagokat alakítanak át sejtszinten, de ezeket az enzimeket most már tényleg több tonnás termelésű ipari rendszerekben is használni lehet. Van olyan nyugati ipari vállalat, amelyiknek jelen pillanatban 600 olyan ipari eljárása van, ahol az ipari folyamatokat elősegítő katalizátor enzim.
Robbanásszerű fejlődés következett be a nyolcvanas években, amikor az informatikához hasonlóan a genetika terén is exponenciálisan kezdett nőni az új felfedezések száma. A kilencvenes évek közepén már meg lehetett oldani, hogy a különböző biológiai rendszerekből – növényből, baktériumból, penészgombából, de állatból, akár emlősből – származó enzimet kivonva később katalizátorként használhassák.
Ezt két módon lehet megoldani. Az egyik, ha feláldozom az illető állatot és abból vonom ki. Ez megoldás lehet, amikor például disznóveséből vagy -májból izolálunk enzimeket, de vannak ipari eljárások, amelyek olyan enzimeket használnak, amik nem érhetők el ilyen könnyen, mert nem viszik az illető állatokat vágóhídra. Másfelől viszont a genetikai forradalomnak köszönhetően már megoldható, hogy minden egyes élőlényből a szükséges enzim genetikáját, a génkódját ki lehessen metszeni és ezt a gént be lehet illeszteni egy külső termelőbe. Ez tényleg piko-rendszerben működő dolog, elég hozzá egyetlen DNS-molekula. Az adott gén kodifikálja, hogy az illető proteint az élő szervezet hogyan állítja elő, ezt kimetsszük és áthelyezzük egy termelő gazdába, általában coli bacilusokba. Így rá tudjuk venni a coli bacilust, hogy például emlős enzimet termeljen. Egyébként nem patogén baktériumokról van szó, nagykanállal lehetne enni őket, csak mivel kicsit büdösebbek, kellemetlen ízük van, ezért nem fogyasztjuk.
Ez ma már nem korszakalkotó dolog, még ha úgy is hangzik, mintha tudományos-fantasztikus világban járnánk. A rendőrségen vagy a különböző sorozatfilmekben is láthatunk olyant, amikor valaki ivott egy pohárból és a pohárra ragadt pár DNS-ből tudják azonosítani az elkövetőt. Ma már ott tartunk, hogy másod-, harmadéves diákjaink is tudják ezt a technikát alkalmazni. Amikor az élőlényből származó enzimet egy termelőegységbe illesztjük, akkor egyszerű fermentációval gyakorlatilag bármilyen enzimet lehet termeltetni. Mondok egy egyszerű fermentációt: amikor kalácsot sütnek, a tejbe egy kis cukrot és élesztőt tesznek, így megkel a tészta. A kalácskészítéshez hasonló módon lehet tenyészteni ezeket a sejteket, amelyek termelik a kívánt enzimet. Az enzimeket izoláljuk, kivonjuk a sejttömegekből, amiket utána különböző szerveskémiai reakciókban használunk katalizátorként.
Nem véletlenül van jobb- és balkezes kesztyű
– A sztereoszelektív folyamat arra vonatkozik, hogy vannak olyan molekulák, főként az élővilágban, amelyek teljes hasonlóságot mutatnak, ugyanaz az összegképletük, ugyanaz a szerkezetük, de egy dologban különböznek: olyanok, mintha egymás tükörképei lennének. Hogyha térben megnézzük őket, akkor az egyik izomér, az egyik vegyületváltozat úgy néz ki, mint a jobb kezem, a másik meg úgy, mint a bal. Mind a két kéz az én kezem, de a két kéz nem egyforma. Ezek az úgynevezett sztereoizomérek, csak sztérikusan térnek el egymástól, méretre, alakra egyformák, de nem hozhatók fedésbe egymással.
Ha egy ilyen, biológiailag aktív anyag például egy gyógyszer hatóanyaga, akkor ez a molekula eljut a sejtszintig, ott képes egy biológiai receptorra rácsatlakozni és ezáltal kivált egy olyan folyamatot, aminek gyógyászati szempontból pozitív hatása van. Így működnek a szív- és érrendszeri betegségek esetén használt gyógyszerek, de még a legegyszerűbb gyulladásgátlónál is, mint az ibuprofen, így működik ez: hat bizonyos receptorokra, aminek következtében meggyógyul a sejt. Persze ez komplikáltabb probléma, de röviden erről volna szó.
Visszatérek a kezes hasonlathoz. Ha a hatóanyag olyan, mint a jobb vagy a bal kezem, akkor az előbb említett biológiai receptorok úgy néznek ki, mint a kesztyű. Nem hiába van jobbkezes és balkezes kesztyű. Ha az illető hatóanyagot úgy állítom elő, hogy a kémiai eljárás során ugyanakkora mennyiségben keletkezik „jobbkezes” és „balkezes” anyag, akkor erre nagyon oda kell figyelni. Tegyük fel, hogy a receptor, amire hatnia kell az anyagomnak, egy jobbkezes kesztyűhöz hasonlít. világos, hogy a két anyag közül csak a „jobbkezes” fog illeszkedni az illető „kesztyűbe”. Ha tehát a hatóanyagot „jobb- és balkezes” elegyben szolgáltatom a betegnek, akkor legalább dupla mennyiséget kell használnom, hogy meglegyen az a mennyiség, amire szükségem van a „jobbkezes” anyagból. Ha 100 milligrammra van szükségem a „jobbkezes” gyógyszerből, akkor 200 milligrammot kell előállítanom az 50-50 százalékos elegyből. Ekkor viszont a balkéz típusú molekuláim pluszban vannak, amivel terhelem a májat. Mivel ezek nem természetes, hanem szintetikus vegyületek, ezért a májban át kell alakulniuk olyan végtermékké, amit az emberi szervezet üríteni tud. Ez pedig még csak a kisebbik baj.
A nagyobbik baj ott kezdődik, amikor a jobb kéz talál a jobbos kesztyűbe, de a bal kéz is bele tud illeszkedni, bele lehet erőltetni. Igen ám, de ha belement, akkor nem lehet kihúzni belőle. Ilyenkor az történik, hogy blokkolom az illető biológiai receptort. Gyakorlatilag tönkreteszem, mert azután nem tud biológiailag aktív válaszokat adni és ennek a folyományaként hatalmas problémák keletkezhetnek.
A hatvanas években volt egy thalidomid nevű gyógyszer, ami ugyanilyen típusú jobbkéz-balkéz elegyű gyógyszer volt. Ezt a terhes nőknek adták, mert a jobbkezes szerkezet megszüntette a hányingerérzetet. A balkezes viszont a magzat fejlődésében fontos biológiai receptorokat gátolt. Bejutott a szervezetbe, ott blokkolt fontos receptorokat, és mivel a növekvő magzatnál gyors sejtosztódás van, ennek következtében olyan malformált egyedek születtek, akiknek hiányzott a lábuk vagy a karjuk.
Elkezdték keresni az okát, hogy miért történik ez. Rájöttek, hogy a hatóanyag, ami a hányingert megszünteti, rendben van és nincs semmilyen rossz hatása a magzatra nézve, a balkezes viszont, ami egyébként a hányinger érzetet sem szünteti meg, biológiai degenerációhoz vezethez. Akkor jöttek rá, hogy ezek a biológiai receptorok sztereo-receptorok, amiket térben kell elképzelni, amelyeknek a térszerkezete eltérő lehet. Akkor fogalmazták meg először, hogy az ilyen vegyületeknél, amelyeknél jobb kéz és bal kéz típusú molekulák is keletkeznek egy klasszikus kémiai szintézis során, módosítani kell a folyamatot. Úgy kell megoldani, hogy egyből csak jobbkezes molekula keletkezzen, vagy ha keletkezik is balkezes, akkor legyen olyan eljárás, amivel száz százalékosan szét lehet választani a két anyagot.
Amiket előállítunk, parányi molekulák, viszont amik katalizálják ezeket, azok hatalmas molekulák. Úgy kell elképzelni, hogy ha a molekula akkora, mint egy szemüveg, akkor az enzim, ami katalizálja, akkora, mint egy terem. Ez a „terem” egy nagy polimer, makromolekuláris szerkezet, viszont apró „kövekből” van felépítve, és az összes építőelem úgy néz ki, mint a jobb kezem. Több ezer vagy tízezer jobb kéz típusú építőelemből van felépítve. Emiatt a jobbkezes vagy balkezes szerkezet miatt lesznek sztereoszelektívek a szintézisek.
Az enzimeket az élő világ szolgáltatja, több tízmillió éven keresztül csiszolódott ezeknek a működése. Olyanok, mint egy tökéletes, lecsiszolt gyémánt, ilyent az ember még nem tud szintetikusan előállítani. Viszont ezeket a molekulákat be lehet hozni az ember által épített kémiai laborokba és fel lehet használni őket olyan molekulák gyártására, amelyek teljes mértékben kompatibilisek utána a biológiai rendszerekkel, ahol ellátják ezt a feladatot.
Nem minden rossz, ami génmódosított
– Ebből is látszik – bármennyire is úgy tűnjön egy kívülállónak, hogy a kémikusok valami varázsigéket mormolnak –, hogy mennyire fontos a mindennapi életünkben a kémia, pl. ha nem volna gyógyszerkémia, nem itt tartana a gyógyítás. Mondana még ilyen példákat? A mindennapi felhasználó hol találkozhat az adott szakterület eredményeivel?
– Amit elmondtam, az a célállomás: hogy ezeket a szintetikus eljárásokat megfelelően tudjuk végezni. Ehhez viszont kell léteznie egy olyan eljárásnak, amivel ezeket a biokatalizátorokat, enzimeket elő tudom állítani a kémia karon, és utána tudok tesztelni ezekben a kémiai rendszerekben. Tehát nem csak a reakciókat valósítjuk meg, hanem a hozzá szükséges enzimeket is mi gyártjuk, pontosabban mi gyártatjuk az úgynevezett rekombináns géntechnikával ellátott mikrobiológiai folyamatokkal.
Ezek a natív enzimek a természetnek teljes mértékben megfelelő szerkezettel bírnak. Sokszor az történik, hogy egy ilyen enzimet tudunk ugyan használni nem természetes, hanem szintetikus körülmények között, de a katalitikus képessége, a hatékonysága az illető enzimnek csökken. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet módosítani a fehérje szerkezetét úgy, hogy minél jobban el tudjon fogadni szintetikus vegyületeket és katalizálni tudja azok átalakítását. Ehhez génmódosított fehérjére van szükség. Itt tartanék egy rövid kitérőt.
Amikor az emberek GMO-s, génmódosított termékekről hallanak, általában elfogja őket a szorongás, nem találják jó dolognak. Ez amúgy rendjén is van: egy dolog génmódosított növényeket, állatokat „szintetikusan” előállítani (ezek ugyanis az ember által lettek genetikailag módosítva), és utána azt valakivel megetetni, és egészen más dolog, amikor kizárólag egy gyógyászati szempontból közismert, hatékony anyag még tisztább, még hatékonyabb körülmények közötti előállításához használunk génmódosított enzimet. Ezt nem fogyasztjuk el, nem kerül ki a piacra, nem tudja bárki csak úgy megvásárolni. Nem származik belőle semmilyen veszélyes genetikai termék. Ez tehát nem egyéb, mint egy „kémiai reagens”, persze idézőjelbe tenném ezt, mert nem olyan, mint mondjuk a nátrium-klorid (szerk. megj.: só), de tulajdonképpen reagensként használják egy ipari folyamatban. A végeredmény, a végső termék egyáltalán nem tartalmaz DNS-komponenseket. A génmódosított enzim egy zárt rendszerben van, ami arra szolgál, hogy hatékonyabbá tegye a rendszert.
Egy ipari folyamat hatékonysága sok mindent jelent. Főként arra irányul, hogy mennyibe kerül egy egységnyi anyag előállítása. Mennyibe kerül, hogy felépítsük a gyárat, ami termelni tudja az illető gyógyszert? Mennyibe kerülnek a kiinduló anyagok, amiket felhasznál az illető gyár ahhoz, hogy végterméket készítsen? Mennyibe kerülnek a fizetések? Mennyibe kerül az energia hozzá, főleg, hogy az energia ára folyamatosan nő.
Ismerjük a klasszikus kémiai reakciókra az olyan példákat, hogy mondjuk 300 Celsius-fokon és 200 atmoszféra nyomáson megy végbe egy kémiai reakció. Ezt könnyű mondani, de sokkal nehezebb megvalósítani. Ha meggondoljuk, hogy mit jelent ez, amikor több tonnát termelünk egy nap: egy hatalmas rendszerben biztosítani folyamatosan a 300 fokot és a 200 atmoszférát hatalmas energetikai hátteret igényel. Egy ilyen gyár képes annyit fogyasztani, mint egy egész megye lakossága egy nap.
Ehhez képest mi jellemző az enzimekre? Az, hogy 30 fokon, közel szobahőmérsékleten, egy atmoszféra nyomáson, vízben működnek. Ha egy génmódosított enzimet arra tudok használni, hogy helyettesítsek egy olyan klasszikus katalizátort, aminél szükséges a 300 fok, 200 atmoszféra, és aminél adott esetben nem vízben, hanem szerves oldószerben folyik a reakció, akkor világos, hogy a hatékonyságát növeltem az eljárásnak. Nem mellesleg az előbb említett oldószerrel kezdeni kell valamit a reakció végeztével, mert az egy melléktermék. Hallhattak már olyant, hogy Romániába hoztak több ezer hordó mellékterméket, mert nincs mit csinálni vele. Itt lefizetik, akiket le kell fizetni, idehozzák, leteszik és ott felejtik…
Viszont ha egy enzimet alkalmazok és az előző, tisztán kémiai rendszert be tudom helyettesíteni vele, ami szobahőmérsékleten, vízben és túlnyomás nélkül működik, akkor működőképesebbé válik az egész technológiai folyamat, miközben a környezetet is kíméljük.
Amint mondtam, nem kell attól megijedni, hogy genetikailag módosított enzimet használunk. Egy dolog a genetikailag módosított csirke vagy pAradicsom, és egészen más dolog egy genetikailag módosított egyedi molekula, amit arra fordítunk hatékonyan, hogy ne használjuk az energiát és kíméljük a környezetet.
Az emberek hajlamosak egyszerűen gondolkodni és extrapolálni. Hallották egyszer a televízióban a génmódosítás fogalmát, mint olyan valamit, ami nem jó, és utána ők is ezt reklámozzák. Pedig nem minden rossz, ami génmódosított. Megjegyezném, hogy még a génmódosított élelmiszerekről sem bizonyosodott be, hogy károsak, de természetesen azért vigyázni kell. Ha nem lett volna a természetes génmódosulás, akkor biodiverzitás sem létezne. Még mindig csak az a legelső cianobaktérium vagy alga létezne, ami legelőször megjelent a Földön. Mutációs folyamatok során indult be az evolúció. Persze hatalmas különbség van aközött, hogy valami millió éveken keresztül tesztelődött és életben mAradt, és más dolog, hogy módosítjuk egy csirke génjét és holnapután áruljuk, ezzel tökéletesen egyetértek.
Mi a különbség az amerikaiak és az európaiak között? Itt, amíg be nem bizonyosodik, hogy valami nem veszélyes, amíg nincs száz százalékosan alátámasztva kísérletekkel, addig nem forgalmazzák. Amerikában fordítva van, ott a pénz beszél. Ott, amíg be nem bizonyosodik, hogy káros, addig rendben van. Miről szól a TTIP-botrány? (szerk. megj.: Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség, az Európai Unió és az Egyesült Államok között készülő, viták kereszttüzében álló szabad kereskedelmi egyezmény.) Mindenki arról beszél, hogy milyen jó, hogy nem kell vámot fizetni. De arról nem beszélnek, hogy a TTIP révén elárasztják a piacot génmódosított élelmiszerekkel. Viszont ez ha baj is, 25-30 év múlva fog meglátszani, nehéz megmondani előre, hogy ez rossz vagy jó. Rossz lehet miden további nélkül, és az európai törvénykezés ezt nem engedi meg. Azzal van a baj, hogy főként a termelékenységet módosító genetikai eljárásokat használtak. Hogy rövid időn belül nagy csirkénk legyen, egy hektáron ne ennyi, hanem annyi búza teremjen. Természetesen ha a termelékenység nagy, az előállítási ár kicsi, agyonverik az itteni gazdákat. Ez a fő probléma.
Rohamléptekkel fejlődik a tudomány
– Ahhoz, hogy valaki szakértője legyen a témakörnek, a sztereoszelektív biotranszformációknak, akár úgy, hogy ipari jellegű kimenete is legyen a dolognak, sok mindent tudnia kell. Egy klasszikus vegyész tudja a klasszikus kémiai eljárásokat, viszont ha valaki biokatalízissel foglalkozik, akkor értenie kell a mikrobiológához, a genetikához (a gént módosítania kell programozott módon), a proteinekhez. A proteineket ki kell vonni, meg kell tisztítani. Van egy klasszikus szerveskémiai része a munkánknak, mert el kell készíteni azokat a szintetikus vegyületeket, amin ezeket tesztelgetjük. Továbbá ellenőrizni kell, hogy amit csináltunk, annak milyen a minősége, mennyire jó, mennyire tiszta, mennyire hatékony, mennyire gyors, ezeket tudni kell.
Ha mindez működik laboratóriumi léptékben, akkor meg kell keresni a megoldást arra, hogy ezt átvigyük ipari léptékbe. Az eljárás fizikai aspektusa nem egyszerű dolog. Mikro, piko skáláról felvinni tonnás skálába, az nem csak annyi, hogy beszorozzuk az egészet 10 a kilencedikennel. Úgy viszonyul ez a kettő egymáshoz, mint a fizika és a kvantumfizika. Ami igaz Newtonnál a nagy fizikai rendszerekre, az nem igaz a részecskefizikára. Nem ilyen hatalmas az eltérés, de hasonló. Emellett van egy mérnöki háttere is a dolognak, amit tudni kell.
Ezért van, hogy a kutatócsoportban mindenki magas szinten ért mindenhez, de kiváló szinten egy-egy ember ért egy-egy dologhoz. Van, aki a gépeket tudja kezelni profi módon, van, aki a genetika szakértője, van, aki a szerves kémiai eljárásokhoz ért, vannak olyanok, akik az ipari rendszerbe történő átültetéssel foglalkoznak. Olyan sok területet ölel át a kutatás, hogy egy ember nem is képes már maximális szinten mindent nyomon követni, ezért is kell viszonylag nagy kutatócsoporttal dolgozni. Újabban olyan gyors a fejlődés és olyan dinamikája van a tudományos fejlődésnek, hogy még ezen a kicsi területen is több órás napi munka, hogy napirenden legyünk a legújabb vívmányokkal. Ezt lehetetlen volna 5-6 szakterületen végezni, ahhoz nem lenne elég a 24 óra sem.
Paizs Csaba
• 1969-ben született, Marosvásárhelyen
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Kémia Karának első magyar tagozatos, habilitált professzora, aki doktorit vezethet
• a BBTE-n végezte egyetemi tanulmányait
• Finnországban, Németországban kutatott
• kutatási területei: szintetikus kémia, biokémia, biotechnológia, analitikus kémia, biokatalízis
• 4 könyv, közel 70 nemzetközi, impaktfaktoros tanulmány szerzője, társszerzője
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)
A biokémiai folyamatok analógiájáról Paizs Csaba kémikussal
Kétbalkezesnek éreztem magam, amikor Paizs Csabával, a BBTE kémia-professzorával készültem interjúra. Olyan nyelvi dzsungelbe kerültem, amihez szükség volt a tanár úr segítségére, aki készségesen elmagyarázta, miért nem mindegy, hogy „jobbkezes” vagy „balkezes” gyógyszert használnak a terhes nők a hányingerérzet csökkentésére. Több millió eurót érő műszerek kattogása közepette vezetett be minket a kutatásaik világába, lelkesen mutatta be kollégáit és az éppen átalakítás és fejlesztés alatt álló laborokat. Bízom benne, hogy sikerült ép-kéz-láb formába önteni az elhangzottakat. Ellenőrizze le!
Sztereoszelektív biokatalízisről, hogy a zöldségárus is megértse
– Bár bizonyos reálképzettséggel rendelkezem, az interjúra készülve, munkásságát olvasva, be kellett látnom, hogy a nyelvkészletem bővítésre szorul. A korábbi Mentor-interjúk során, bár rendszerint specifikus témákról volt szó, az adott területeken használt kulcsfogalmak – pl. erő, betegség, éghajlatváltozás, élettörténet, hangyakolónia – használatosak a köznyelvben is. Ehhez képest viszont sokkal kevesebben értik, hogy mit is jelent – a példa kedvéért – a „sztereoszelektív biokatalikus folyamat”. Mivel foglalkozik tehát? Ha ezt holnap a nagymamámnak kellene elmeséljem, mit mondhatnék neki?
– Szemináriumon én is azt szoktam kérni, hogy a diák úgy mondja el azt, amivel foglalkozik, hogy azt az a néni is megértse, aki a pAradicsomot árulja a piacon. Ha az illető olyan kifejezéseket használ, mint például „sztereoszelektív biokatalikus folyamatok” vagy „rekombináns enzimek”, akkor szegény néni két dologra gondolhat: az egyik, hogy akivel beszél, alulképzett és emiatt képtelen érthetően elmondani, hogy mivel foglalkozik, vagy azt gondolhatja, hogy egy kicsit nagyzási mániában szenved, és emiatt használja ezeket a szavakat.
Viszonylag új tudományterülettel foglalkozunk, amit azért nehéz meghatározni, mert egy interdiszciplináris, több tudományágat egyesítő területről van szó. Már a huszadik század végén, a huszonegyedik elején megfogalmazódott, hogy nehéz újat alkotni a teljes mértékű szakmai elkülönüléssel, nem igazán progresszív kizárólag kémiával, biológiával, genetikával, mérnöki tudományokkal foglalkozni. Ezek kezdtek összefolyni és egymásba fonódni. Igaz, hogy mi a kémián oktatunk, itt vagyunk helyileg lokalizálva, de tulajdonképpen mikrobiológiával, genetikával, fehérjékkel (proteinekkel) is foglalkozunk. Mindezeket igyekszünk a kémiában hasznosítani egy új aspektust adva annak.
Mi tehát az úgynevezett biokatalitikus folyamatokkal foglalkozunk. A „bio” előtag onnan származik, hogy biológiai alapú katalizátorokat használunk ahhoz, hogy vegyi folyamatokat katalizáljunk. A katalizátorok megkönnyítik azokat a kémiai reakciókat, amelyek nem katalitikusan folynak, magyarán lerövidítik a reakcióidőt, hatékonyabbá teszik a folyamatot. Ha ezt a hatékonyságot nem a klasszikus, kizárólag kémiai alapú kemokatalizátorokkal valósítjuk meg, hanem például fehérjéket, enzimeket használunk fel, akkor ezeket biokatalizátoroknak nevezzük.
A biológiai, élő rendszerekben lejátszódó reakciók is legtöbb esetben katalitikus folyamatok. Ezeket a folyamatokat az élet, az evolúció hozta létre. Azokat a fehérjéket, amelyek ezeket a folyamatokat katalizálják, enzimeknek nevezzük. Ezek egy élő szervezetben – kezdve a legegyszerűbb sejttől a legkomplexebb élőlényekig – képesek katalizálni az összes kémiai folyamatot ahhoz, hogy az illető biológiai rendszer életben mAradjon, így az életet biztosítják.
Kutatók felfedezték, hogy az ilyen biológiai rendszerekből izolált fehérjéket, enzimeket fel lehet használni a biológiai rendszeren kívüli, úgynevezett in vitro rendszerekben is. Idővel arra is rájöttek, hogy ezek szintetikus, tehát az élővilágban maguktól nem létező kémiai folyamatokat is képesek katalizálni. Így a múlt század harmincas éveiben elindult a biokatalízis érája.
Egyszerű, mint a kalácskészítés
– Az egyszerűbb sejtrendszerekből – mint pl. az élesztő – kivont enzimeket kezdték használni biokatalitikus, sőt ipari biokatalitikus folyamatokban. Ez egy kicsit disszonánsan hangzik, és általában sokkot szokott kiváltani a hallgatóságból, mert az enzimek pikogramm mennyiségű anyagokat alakítanak át sejtszinten, de ezeket az enzimeket most már tényleg több tonnás termelésű ipari rendszerekben is használni lehet. Van olyan nyugati ipari vállalat, amelyiknek jelen pillanatban 600 olyan ipari eljárása van, ahol az ipari folyamatokat elősegítő katalizátor enzim.
Robbanásszerű fejlődés következett be a nyolcvanas években, amikor az informatikához hasonlóan a genetika terén is exponenciálisan kezdett nőni az új felfedezések száma. A kilencvenes évek közepén már meg lehetett oldani, hogy a különböző biológiai rendszerekből – növényből, baktériumból, penészgombából, de állatból, akár emlősből – származó enzimet kivonva később katalizátorként használhassák.
Ezt két módon lehet megoldani. Az egyik, ha feláldozom az illető állatot és abból vonom ki. Ez megoldás lehet, amikor például disznóveséből vagy -májból izolálunk enzimeket, de vannak ipari eljárások, amelyek olyan enzimeket használnak, amik nem érhetők el ilyen könnyen, mert nem viszik az illető állatokat vágóhídra. Másfelől viszont a genetikai forradalomnak köszönhetően már megoldható, hogy minden egyes élőlényből a szükséges enzim genetikáját, a génkódját ki lehessen metszeni és ezt a gént be lehet illeszteni egy külső termelőbe. Ez tényleg piko-rendszerben működő dolog, elég hozzá egyetlen DNS-molekula. Az adott gén kodifikálja, hogy az illető proteint az élő szervezet hogyan állítja elő, ezt kimetsszük és áthelyezzük egy termelő gazdába, általában coli bacilusokba. Így rá tudjuk venni a coli bacilust, hogy például emlős enzimet termeljen. Egyébként nem patogén baktériumokról van szó, nagykanállal lehetne enni őket, csak mivel kicsit büdösebbek, kellemetlen ízük van, ezért nem fogyasztjuk.
Ez ma már nem korszakalkotó dolog, még ha úgy is hangzik, mintha tudományos-fantasztikus világban járnánk. A rendőrségen vagy a különböző sorozatfilmekben is láthatunk olyant, amikor valaki ivott egy pohárból és a pohárra ragadt pár DNS-ből tudják azonosítani az elkövetőt. Ma már ott tartunk, hogy másod-, harmadéves diákjaink is tudják ezt a technikát alkalmazni. Amikor az élőlényből származó enzimet egy termelőegységbe illesztjük, akkor egyszerű fermentációval gyakorlatilag bármilyen enzimet lehet termeltetni. Mondok egy egyszerű fermentációt: amikor kalácsot sütnek, a tejbe egy kis cukrot és élesztőt tesznek, így megkel a tészta. A kalácskészítéshez hasonló módon lehet tenyészteni ezeket a sejteket, amelyek termelik a kívánt enzimet. Az enzimeket izoláljuk, kivonjuk a sejttömegekből, amiket utána különböző szerveskémiai reakciókban használunk katalizátorként.
Nem véletlenül van jobb- és balkezes kesztyű
– A sztereoszelektív folyamat arra vonatkozik, hogy vannak olyan molekulák, főként az élővilágban, amelyek teljes hasonlóságot mutatnak, ugyanaz az összegképletük, ugyanaz a szerkezetük, de egy dologban különböznek: olyanok, mintha egymás tükörképei lennének. Hogyha térben megnézzük őket, akkor az egyik izomér, az egyik vegyületváltozat úgy néz ki, mint a jobb kezem, a másik meg úgy, mint a bal. Mind a két kéz az én kezem, de a két kéz nem egyforma. Ezek az úgynevezett sztereoizomérek, csak sztérikusan térnek el egymástól, méretre, alakra egyformák, de nem hozhatók fedésbe egymással.
Ha egy ilyen, biológiailag aktív anyag például egy gyógyszer hatóanyaga, akkor ez a molekula eljut a sejtszintig, ott képes egy biológiai receptorra rácsatlakozni és ezáltal kivált egy olyan folyamatot, aminek gyógyászati szempontból pozitív hatása van. Így működnek a szív- és érrendszeri betegségek esetén használt gyógyszerek, de még a legegyszerűbb gyulladásgátlónál is, mint az ibuprofen, így működik ez: hat bizonyos receptorokra, aminek következtében meggyógyul a sejt. Persze ez komplikáltabb probléma, de röviden erről volna szó.
Visszatérek a kezes hasonlathoz. Ha a hatóanyag olyan, mint a jobb vagy a bal kezem, akkor az előbb említett biológiai receptorok úgy néznek ki, mint a kesztyű. Nem hiába van jobbkezes és balkezes kesztyű. Ha az illető hatóanyagot úgy állítom elő, hogy a kémiai eljárás során ugyanakkora mennyiségben keletkezik „jobbkezes” és „balkezes” anyag, akkor erre nagyon oda kell figyelni. Tegyük fel, hogy a receptor, amire hatnia kell az anyagomnak, egy jobbkezes kesztyűhöz hasonlít. világos, hogy a két anyag közül csak a „jobbkezes” fog illeszkedni az illető „kesztyűbe”. Ha tehát a hatóanyagot „jobb- és balkezes” elegyben szolgáltatom a betegnek, akkor legalább dupla mennyiséget kell használnom, hogy meglegyen az a mennyiség, amire szükségem van a „jobbkezes” anyagból. Ha 100 milligrammra van szükségem a „jobbkezes” gyógyszerből, akkor 200 milligrammot kell előállítanom az 50-50 százalékos elegyből. Ekkor viszont a balkéz típusú molekuláim pluszban vannak, amivel terhelem a májat. Mivel ezek nem természetes, hanem szintetikus vegyületek, ezért a májban át kell alakulniuk olyan végtermékké, amit az emberi szervezet üríteni tud. Ez pedig még csak a kisebbik baj.
A nagyobbik baj ott kezdődik, amikor a jobb kéz talál a jobbos kesztyűbe, de a bal kéz is bele tud illeszkedni, bele lehet erőltetni. Igen ám, de ha belement, akkor nem lehet kihúzni belőle. Ilyenkor az történik, hogy blokkolom az illető biológiai receptort. Gyakorlatilag tönkreteszem, mert azután nem tud biológiailag aktív válaszokat adni és ennek a folyományaként hatalmas problémák keletkezhetnek.
A hatvanas években volt egy thalidomid nevű gyógyszer, ami ugyanilyen típusú jobbkéz-balkéz elegyű gyógyszer volt. Ezt a terhes nőknek adták, mert a jobbkezes szerkezet megszüntette a hányingerérzetet. A balkezes viszont a magzat fejlődésében fontos biológiai receptorokat gátolt. Bejutott a szervezetbe, ott blokkolt fontos receptorokat, és mivel a növekvő magzatnál gyors sejtosztódás van, ennek következtében olyan malformált egyedek születtek, akiknek hiányzott a lábuk vagy a karjuk.
Elkezdték keresni az okát, hogy miért történik ez. Rájöttek, hogy a hatóanyag, ami a hányingert megszünteti, rendben van és nincs semmilyen rossz hatása a magzatra nézve, a balkezes viszont, ami egyébként a hányinger érzetet sem szünteti meg, biológiai degenerációhoz vezethez. Akkor jöttek rá, hogy ezek a biológiai receptorok sztereo-receptorok, amiket térben kell elképzelni, amelyeknek a térszerkezete eltérő lehet. Akkor fogalmazták meg először, hogy az ilyen vegyületeknél, amelyeknél jobb kéz és bal kéz típusú molekulák is keletkeznek egy klasszikus kémiai szintézis során, módosítani kell a folyamatot. Úgy kell megoldani, hogy egyből csak jobbkezes molekula keletkezzen, vagy ha keletkezik is balkezes, akkor legyen olyan eljárás, amivel száz százalékosan szét lehet választani a két anyagot.
Amiket előállítunk, parányi molekulák, viszont amik katalizálják ezeket, azok hatalmas molekulák. Úgy kell elképzelni, hogy ha a molekula akkora, mint egy szemüveg, akkor az enzim, ami katalizálja, akkora, mint egy terem. Ez a „terem” egy nagy polimer, makromolekuláris szerkezet, viszont apró „kövekből” van felépítve, és az összes építőelem úgy néz ki, mint a jobb kezem. Több ezer vagy tízezer jobb kéz típusú építőelemből van felépítve. Emiatt a jobbkezes vagy balkezes szerkezet miatt lesznek sztereoszelektívek a szintézisek.
Az enzimeket az élő világ szolgáltatja, több tízmillió éven keresztül csiszolódott ezeknek a működése. Olyanok, mint egy tökéletes, lecsiszolt gyémánt, ilyent az ember még nem tud szintetikusan előállítani. Viszont ezeket a molekulákat be lehet hozni az ember által épített kémiai laborokba és fel lehet használni őket olyan molekulák gyártására, amelyek teljes mértékben kompatibilisek utána a biológiai rendszerekkel, ahol ellátják ezt a feladatot.
Nem minden rossz, ami génmódosított
– Ebből is látszik – bármennyire is úgy tűnjön egy kívülállónak, hogy a kémikusok valami varázsigéket mormolnak –, hogy mennyire fontos a mindennapi életünkben a kémia, pl. ha nem volna gyógyszerkémia, nem itt tartana a gyógyítás. Mondana még ilyen példákat? A mindennapi felhasználó hol találkozhat az adott szakterület eredményeivel?
– Amit elmondtam, az a célállomás: hogy ezeket a szintetikus eljárásokat megfelelően tudjuk végezni. Ehhez viszont kell léteznie egy olyan eljárásnak, amivel ezeket a biokatalizátorokat, enzimeket elő tudom állítani a kémia karon, és utána tudok tesztelni ezekben a kémiai rendszerekben. Tehát nem csak a reakciókat valósítjuk meg, hanem a hozzá szükséges enzimeket is mi gyártjuk, pontosabban mi gyártatjuk az úgynevezett rekombináns géntechnikával ellátott mikrobiológiai folyamatokkal.
Ezek a natív enzimek a természetnek teljes mértékben megfelelő szerkezettel bírnak. Sokszor az történik, hogy egy ilyen enzimet tudunk ugyan használni nem természetes, hanem szintetikus körülmények között, de a katalitikus képessége, a hatékonysága az illető enzimnek csökken. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet módosítani a fehérje szerkezetét úgy, hogy minél jobban el tudjon fogadni szintetikus vegyületeket és katalizálni tudja azok átalakítását. Ehhez génmódosított fehérjére van szükség. Itt tartanék egy rövid kitérőt.
Amikor az emberek GMO-s, génmódosított termékekről hallanak, általában elfogja őket a szorongás, nem találják jó dolognak. Ez amúgy rendjén is van: egy dolog génmódosított növényeket, állatokat „szintetikusan” előállítani (ezek ugyanis az ember által lettek genetikailag módosítva), és utána azt valakivel megetetni, és egészen más dolog, amikor kizárólag egy gyógyászati szempontból közismert, hatékony anyag még tisztább, még hatékonyabb körülmények közötti előállításához használunk génmódosított enzimet. Ezt nem fogyasztjuk el, nem kerül ki a piacra, nem tudja bárki csak úgy megvásárolni. Nem származik belőle semmilyen veszélyes genetikai termék. Ez tehát nem egyéb, mint egy „kémiai reagens”, persze idézőjelbe tenném ezt, mert nem olyan, mint mondjuk a nátrium-klorid (szerk. megj.: só), de tulajdonképpen reagensként használják egy ipari folyamatban. A végeredmény, a végső termék egyáltalán nem tartalmaz DNS-komponenseket. A génmódosított enzim egy zárt rendszerben van, ami arra szolgál, hogy hatékonyabbá tegye a rendszert.
Egy ipari folyamat hatékonysága sok mindent jelent. Főként arra irányul, hogy mennyibe kerül egy egységnyi anyag előállítása. Mennyibe kerül, hogy felépítsük a gyárat, ami termelni tudja az illető gyógyszert? Mennyibe kerülnek a kiinduló anyagok, amiket felhasznál az illető gyár ahhoz, hogy végterméket készítsen? Mennyibe kerülnek a fizetések? Mennyibe kerül az energia hozzá, főleg, hogy az energia ára folyamatosan nő.
Ismerjük a klasszikus kémiai reakciókra az olyan példákat, hogy mondjuk 300 Celsius-fokon és 200 atmoszféra nyomáson megy végbe egy kémiai reakció. Ezt könnyű mondani, de sokkal nehezebb megvalósítani. Ha meggondoljuk, hogy mit jelent ez, amikor több tonnát termelünk egy nap: egy hatalmas rendszerben biztosítani folyamatosan a 300 fokot és a 200 atmoszférát hatalmas energetikai hátteret igényel. Egy ilyen gyár képes annyit fogyasztani, mint egy egész megye lakossága egy nap.
Ehhez képest mi jellemző az enzimekre? Az, hogy 30 fokon, közel szobahőmérsékleten, egy atmoszféra nyomáson, vízben működnek. Ha egy génmódosított enzimet arra tudok használni, hogy helyettesítsek egy olyan klasszikus katalizátort, aminél szükséges a 300 fok, 200 atmoszféra, és aminél adott esetben nem vízben, hanem szerves oldószerben folyik a reakció, akkor világos, hogy a hatékonyságát növeltem az eljárásnak. Nem mellesleg az előbb említett oldószerrel kezdeni kell valamit a reakció végeztével, mert az egy melléktermék. Hallhattak már olyant, hogy Romániába hoztak több ezer hordó mellékterméket, mert nincs mit csinálni vele. Itt lefizetik, akiket le kell fizetni, idehozzák, leteszik és ott felejtik…
Viszont ha egy enzimet alkalmazok és az előző, tisztán kémiai rendszert be tudom helyettesíteni vele, ami szobahőmérsékleten, vízben és túlnyomás nélkül működik, akkor működőképesebbé válik az egész technológiai folyamat, miközben a környezetet is kíméljük.
Amint mondtam, nem kell attól megijedni, hogy genetikailag módosított enzimet használunk. Egy dolog a genetikailag módosított csirke vagy pAradicsom, és egészen más dolog egy genetikailag módosított egyedi molekula, amit arra fordítunk hatékonyan, hogy ne használjuk az energiát és kíméljük a környezetet.
Az emberek hajlamosak egyszerűen gondolkodni és extrapolálni. Hallották egyszer a televízióban a génmódosítás fogalmát, mint olyan valamit, ami nem jó, és utána ők is ezt reklámozzák. Pedig nem minden rossz, ami génmódosított. Megjegyezném, hogy még a génmódosított élelmiszerekről sem bizonyosodott be, hogy károsak, de természetesen azért vigyázni kell. Ha nem lett volna a természetes génmódosulás, akkor biodiverzitás sem létezne. Még mindig csak az a legelső cianobaktérium vagy alga létezne, ami legelőször megjelent a Földön. Mutációs folyamatok során indult be az evolúció. Persze hatalmas különbség van aközött, hogy valami millió éveken keresztül tesztelődött és életben mAradt, és más dolog, hogy módosítjuk egy csirke génjét és holnapután áruljuk, ezzel tökéletesen egyetértek.
Mi a különbség az amerikaiak és az európaiak között? Itt, amíg be nem bizonyosodik, hogy valami nem veszélyes, amíg nincs száz százalékosan alátámasztva kísérletekkel, addig nem forgalmazzák. Amerikában fordítva van, ott a pénz beszél. Ott, amíg be nem bizonyosodik, hogy káros, addig rendben van. Miről szól a TTIP-botrány? (szerk. megj.: Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség, az Európai Unió és az Egyesült Államok között készülő, viták kereszttüzében álló szabad kereskedelmi egyezmény.) Mindenki arról beszél, hogy milyen jó, hogy nem kell vámot fizetni. De arról nem beszélnek, hogy a TTIP révén elárasztják a piacot génmódosított élelmiszerekkel. Viszont ez ha baj is, 25-30 év múlva fog meglátszani, nehéz megmondani előre, hogy ez rossz vagy jó. Rossz lehet miden további nélkül, és az európai törvénykezés ezt nem engedi meg. Azzal van a baj, hogy főként a termelékenységet módosító genetikai eljárásokat használtak. Hogy rövid időn belül nagy csirkénk legyen, egy hektáron ne ennyi, hanem annyi búza teremjen. Természetesen ha a termelékenység nagy, az előállítási ár kicsi, agyonverik az itteni gazdákat. Ez a fő probléma.
Rohamléptekkel fejlődik a tudomány
– Ahhoz, hogy valaki szakértője legyen a témakörnek, a sztereoszelektív biotranszformációknak, akár úgy, hogy ipari jellegű kimenete is legyen a dolognak, sok mindent tudnia kell. Egy klasszikus vegyész tudja a klasszikus kémiai eljárásokat, viszont ha valaki biokatalízissel foglalkozik, akkor értenie kell a mikrobiológához, a genetikához (a gént módosítania kell programozott módon), a proteinekhez. A proteineket ki kell vonni, meg kell tisztítani. Van egy klasszikus szerveskémiai része a munkánknak, mert el kell készíteni azokat a szintetikus vegyületeket, amin ezeket tesztelgetjük. Továbbá ellenőrizni kell, hogy amit csináltunk, annak milyen a minősége, mennyire jó, mennyire tiszta, mennyire hatékony, mennyire gyors, ezeket tudni kell.
Ha mindez működik laboratóriumi léptékben, akkor meg kell keresni a megoldást arra, hogy ezt átvigyük ipari léptékbe. Az eljárás fizikai aspektusa nem egyszerű dolog. Mikro, piko skáláról felvinni tonnás skálába, az nem csak annyi, hogy beszorozzuk az egészet 10 a kilencedikennel. Úgy viszonyul ez a kettő egymáshoz, mint a fizika és a kvantumfizika. Ami igaz Newtonnál a nagy fizikai rendszerekre, az nem igaz a részecskefizikára. Nem ilyen hatalmas az eltérés, de hasonló. Emellett van egy mérnöki háttere is a dolognak, amit tudni kell.
Ezért van, hogy a kutatócsoportban mindenki magas szinten ért mindenhez, de kiváló szinten egy-egy ember ért egy-egy dologhoz. Van, aki a gépeket tudja kezelni profi módon, van, aki a genetika szakértője, van, aki a szerves kémiai eljárásokhoz ért, vannak olyanok, akik az ipari rendszerbe történő átültetéssel foglalkoznak. Olyan sok területet ölel át a kutatás, hogy egy ember nem is képes már maximális szinten mindent nyomon követni, ezért is kell viszonylag nagy kutatócsoporttal dolgozni. Újabban olyan gyors a fejlődés és olyan dinamikája van a tudományos fejlődésnek, hogy még ezen a kicsi területen is több órás napi munka, hogy napirenden legyünk a legújabb vívmányokkal. Ezt lehetetlen volna 5-6 szakterületen végezni, ahhoz nem lenne elég a 24 óra sem.
Paizs Csaba
• 1969-ben született, Marosvásárhelyen
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Kémia Karának első magyar tagozatos, habilitált professzora, aki doktorit vezethet
• a BBTE-n végezte egyetemi tanulmányait
• Finnországban, Németországban kutatott
• kutatási területei: szintetikus kémia, biokémia, biotechnológia, analitikus kémia, biokatalízis
• 4 könyv, közel 70 nemzetközi, impaktfaktoros tanulmány szerzője, társszerzője
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 19.
Szabadság, élet, irodalom – az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk
Esszéíró, irodalomkritikus, aki kedvenc műfaját, az esszét nem irodalmi formaként, hanem szellemi magatartásként műveli. Háromszoros kisebbségiként élte túl a totalitarizmust, és soha nem állt be a sorba. A számvetések időszakában úgy érzi, hogy két dologról sosem tudott lemondani: a könyvek szeretetéről, és az emberekbe vetett hitéről. Az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk.
(Mindig várom a vele való találkozást. Belesüppedni az öreg karosszékbe, szemben a hatalmas könyvespolccal, miközben Julika helyet foglal a heverőn, mellette kis asztalon a teája, gyógyszerei, szemüvege, a könyv, amelyet éppen olvas. A zsaluk résein beszűrődik a napfény, a kávé meleg, belekortyolhatok, és Julika mosolyogva kérdezi: – Hogy vagy, mesélj. Persze, ezúttal csak ő mesél. Utánozhatatlanul.)
- Irodalomkritikusként ismertek meg az olvasók, aztán lassan átváltottál az esszére, és ez lett A Műfajod. Épp olvastam a Látó téged köszöntő lapszámában, hogy az irodalmárok zömének, neved hallatán, az esszé jut eszébe. Most, nyolcvan évesen már a memoárírásnak szenteled munkaerődet. 2014-ben jelent meg az Álmatlan könyv, amelyben családod történetét, gyerekkori éveid boldog és drámai eseményeit is megosztod velünk. Ma már a folytatáson, az emlékek második kötetén dolgozol. Ezek szerint úgy érzed, hogy elérkezett a leltárkészítés korszaka az életedben.
- Az én életkoromban, 80 évesen, fontos a mérlegkészítés. Ráadásul, az ember a lényeges dolgokra emlékszik leginkább, ilyenkor derül ki ugyanis, hogy milyen döntő hatások formálták az egyént olyanná amilyen. A gyerekkor nagyon fontos, és én két dolgot emelnék ki életemnek ebből a szakaszából.
Az egyik az, hogy rengeteg szeretetet kaptam a családban. Melegszívű család volt, és a gyerekkultusz a zsidó családokban általában nagyon erős. Valamilyen biztonságérzettel töltött el – nagyon nehéz pillanatokban is – az a tudat, hogy szerettek. És még valami: megtanultam én is szeretni. Szabadabb az ember, ha az érzelmeit ki tudja fejezni.
Ez az egyik nagyon fontos dolog, amire emlékszem gyerekkoromból. A másik fontos útravaló számomra a család erős asszonyainak a példája volt. Ezek az erős asszonyok, akik tudtak harcolni, megtanítottak engem is kiállni magamért, szeretteimért, meggyőződéseimért. Az egyik nagyanyám özvegyen nevelte a gyerekeit.
Az apai nagyanyám, igen. Az anyai nagyanyám, Mama (Dávidovits Ábrahámné, szül. Ganz Hanna), 11 gyermeket szült, nyolcat nevelt fel, egy nagyon okos, szellemes, vonzó, de roppant önző férj mellett. A család nehézségei, főként miután nagyapám egy zöld hályog miatt szinte teljesen megvakult, az ő vállát nyomták, pedig amikor nyolc gyerek és két felnőtt ülte körül az asztalt, nem volt könnyű feladata. Ráadásul, ha csak egy bögre tej mAradt, az nem a gyerekeké volt, hanem nagyapámat, a családfőt illette.
Anyám mesélte, hogy nagyapám, aki szabó volt, mindenkinél korábban, hajnalban kelt, lábujjhegyen kiment a konyhába, amely műhelynek is szolgált, teát főzött, kenyeret pirított: szeretett egyedül reggelizni. A zajos, sokgyermekes házban valószínűleg szüksége volt arra, hogy időnként egyedül legyen. Egy kora reggel azonban édesanyámat, aki alig néhány esztendős lehetett, felébresztette a pirítós kenyér illata, és kilopózott a konyhába, odament nagyapámhoz, leült mellé, de meg sem mert szólalni a szigorú apa jelenlétében, hát még kérni a pirítósból vagy a teából. Sejtette, hogy egy olyan pillanatban zavarja Tatát, amikor nem kellene. – Kérsz te is? – kérdezte váratlanul nagyapám. Anyu csak bólintott. Az volt élete legfinomabb reggelije, hiszen kettesben fogyasztotta el tekintélyt parancsoló apjával. Látszólag jelentéktelen történet, de anyu gyermeklelke számára annyira fontos volt, hogy sosem felejtette el. Én örököltem tőle ezt a családi regét sok más történettel együtt. Igyekszem én is tovább adni. Fiamnak, olvasóimnak.
- A harmadik nagyon erős nő a családban, ha már sorra veszed őket, az éppen édesanyád volt (Szilágyi Elemérné, szül. Dávidovits Gizella) akiről azt írod az Álmatlan könyvben, hogy takarítás közben is verseket mondott: „Megrázta a portörlő rongyot és lelkesen kiáltotta, hogy: Akasszátok fel a királyokat”(Petőfi Sándor költeménye).
- Így van. Mivel neki nem sikerült azt az életpályát, amire szellemi képességei feljogosították volna, kialakítania, mert nem tanulhatott, bennem élte ki az ambícióját, a tanulásvágyát, és nagyon sokat kaptam szellemileg is tőle, nemcsak frondeur hajlamomat, hanem a magyar irodalom szeretetét is tőle örököltem. Kívülről tudta Petőfi, Ady, József Attila verseit. Már alig látott, de még mindig olvasott. Ma is őrzöm a sok lapozástól szétesett verseskönyveit, amelyek kedvenc költeményeinél maguktól nyílnak ki. Házimunka közben is szavalt, én segítettem neki a portörlésben, és mondtam utána. Bár csak négy-öt éves lehettem, és nem értettem meg minden verssort, anyám kisugárzása lenyűgözött. Lényegében az ő irodalomszeretete indított el a pályámon. Egyébként igazi emancipált nő volt olyan értelemben, hogy szeretett mindent, ami nem tartozott közvetlenül a háziasszonyi léthez. Sértett haragja, ami akkor tört ki belőle, amikor meghallotta, hogy a család férfitagjai imádságukban hálát adnak Istennek amiatt, hogy nem nőknek teremtette őket, haláláig elkísérte. Amikor anyám kihallgatta és megértette imájuk lényégét, ami egy ősi férfiközpontú társadalomnak volt az imája, egy pillanat alatt feminista és ateista lett. Megharagudott arra az Istenre, aki különbséget tesz nő és férfi között.
- Egyébként hogyan alakult a te viszonyod a zsidóságodhoz? Nem tudom elfelejteni azokat a megrázó történeteket, amelyeket az Álmatlan könyvben írsz le kislánykorodról: a kötelező sárga csillag viselése, az életveszélyes menekülés Kolozsvárról a román királyság területére édesanyáddal, hogy ne kerüljetek a sok tízezer Kolozsvári zsidó sorsára, akik a Harmadik Birodalom megsemmisítő táboraiban lelték halálukat. De ez csak a gyermekkor. Változott-e, árnyalódott-e ez a viszony életed során?
- Többféle pillanat volt, ami szembesített engem a zsidóságommal. Mondhatnám azt, hogy akkor kezdtem igazán intenzíven megélni, átélni a hovatartozásomat, amikor életveszélybe kerültem, amikor üldözni kezdtek miatta. Már gyerekkoromban kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon mit jelent az, hogy zsidó vagyok. Hét évesen például valami olyasmit jelentett számomra, amiért megvernek az osztálytársaim, azzal a felkiáltással, hogy zsidó ne szavalja Petőfi Sándor Nemzeti dalát, meg azt, hogy nincs jogunk használni a városi közszállítást, és kedves ismerősünk szóvá is teszi ezt, amikor meglát a buszon.
(Erre a történetre emlékszem. A hat-hét éves Julikát a nagynéni fogorvoshoz vitte. Még felszállás előtt elrejti a sárga csillagot, de az ismerős, aki rögtön kiszúrja őket, azonnal lecsap rájuk a lehető legperverzebb módon. Jó hangosan, hogy minél többen hallják körülötte a párbeszédet, azt kérdezi a kislánytól: – Mondd csak, Julika, szereted a csólentet? A következő megállóig kínos lassúsággal telnek percek.)
A gyerekkoromból nagyot ugrok előre az időben, és egy három évvel ezelőtti történetet mesélek el. Kórházban voltam, kardiológiai osztályon, hárman feküdtünk a kórteremben: egy falusi asszony, egy akadémiai kutató asszony, nagyon okos, művelt nő, akivel rengeteget beszélgettem, és jómagam. Bejött egy pap. Gyakran látogatták a román papok a kórházakat, és jól is tették, mert a szenvedő, beteg embernek szüksége van az ilyesfajta lelki támaszra. Láttam azon a falusi asszonyon, hogy milyen mérhetetlenül megkönnyebbülten, felszabadultan egyenesedett ki az ágyában, miután a pap imádkozott érte és megáldotta. Aztán következtem volna én, aki a középső ágyban feküdtem, de még mielőtt elkezdte volna velem is a szertartást, figyelmeztettem, hogy zsidó vagyok. Azt mondta, hogy – Avem un singur Dumnezeu, erre nem volt mit válaszolni, ez nagyon szelíden és okosan hangzott, ha nem is imádkozott velem, megáldott és továbbment a harmadik betegtárshoz, az akadémikus asszonyhoz, aki – miután a pap elhagyta a kórtermet – megkérdezte tőlem, hogy – miért kellett megmondanod, hogy zsidó vagy? S ez szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy hetven évvel a Soa után, egy iskolázott, művelt ember ezt kérdezi tőlem. Azt válaszoltam, hogy semmi okom arra, hogy titkolózzam és szégyenkezzem. Az őseim olyan kincscsel léptek be több ezer évvel ezelőtt az európai társadalom életébe, mint az Ótestamentum, amely az egész emberiség számára ajándék volt. Nincs okom szégyenkezni, nincs okom titkolózni.
Én egyébként nem vagyok hívő, de bibliás ember vagyok két jó barátomnak köszönhetően: Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán, a Kalevala fordító, mindketten református lelkészek gyermekei. Együtt olvastuk Thomas Mann hatalmas regényét, a József és testvéreit, de egy csomó utalást nem értettem. Őtőlük kaptam ajándékba egy Bibliát, mert már unták, hogy mindig magyarázzanak nekem. Egy világ nyílt meg előttem. Amikor ezt hálásan elmondtam nekik, Szilágyi Domokos megvonta a vállát: – Csak azt kaptad vissza, ami a tiéd. Megismerkedtem Károli Gáspár dübörgő nyelvével. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több bibliám lett, Cs. Gyimesi Évától is kaptam, meg Selyem Zsuzsától is. Van román és héber nyelvű bibliám is. Gyűjteményem legrégibb példánya, 1873-ból való, egy zágoni udvarházból került elő: Dálnoki Veress Dániel ajándéka. Visszatérve barátaimhoz: ők döbbentett rá, hogy ez a zsidó kultúra része. Kinyitottak előttem egy káprázatos világot, amely elbódított, és amelyet minél jobban meg akartam ismerni. A tudásvágyam végtelen volt, még most is az. Sajnos látóideg sorvadásom van, és egyre kevesebbet tudok olvasni, írni. És ugyanez történik a hallóideggel is. Ez mind a rossz érrendszerem miatt van meg a korom miatt.
- Két totalitarizmust éltél túl. A világháború utáni szép, új világról, amelyhez annyi reményt fűztél, elég gyorsan kiderült, hogy nem az, aminek ígérték.
- A háború után néhány évig valóban boldog gyerek és boldog kamasz voltam, és meggyőződéses kommunista, mert ez az ideológia, ez az eszme-készlet azt ígérte, hogy egyenlő, szabad emberek leszünk a társadalomban. Igazságosan, összetartásban fogunk élni, háború nélkül. És ez rendkívül vonzó gondolat volt az üldöztetés, a bujkálás, a szorongás, a kiszolgáltatottság után. Szívvel-lélekkel hittem ebben, és elhatároztam, hogy én is belesegítek ennek az új világnak a kialakításába. Aztán visszajött a félelem. Nem egyik napról a másikra történt, nem pillanatnyi felismerés volt, észrevétlenül lopóztak gondolataimba a kétségek. A teljes összeomlás 1956-ban következett be. Már azelőtt felfedeztem igazságtalanságokat, amelyeket először próbáltam azzal magyarázni, hogy az emberek nem tökéletesek, és nem olyan könnyű megszokni valami újat és valami jobbat, ami lényegében önfeláldozást is, odaadást is, önzetlenséget is elvár az egyéntől. Úgy gondoltam, hogy az egyén lehet esendő, de ha csatlakozik egy nagyobb csoporthoz, akkor felülkerekedik gyarlóságán az összetartozás öröme. Igen ám, csakhogy még valamire rájöttem: éspedig arra, hogy lelkiismerete, felelősségérzete az egyénnek van, a tömegnek nincs. Ez egy lényeges felismerés volt, és az átmenetek során talán ez volt a döntő pillanat, amely rádöbbentett arra, hogy nem a tömeg az, aki igazságot tud szerezni magának és másoknak, a tömeg egy ösztönös képződmény: befolyásolható és az ösztöneinek, hangulatainak hatása alatt cselekszik jót vagy rosszat. Az egyén az, akinek szembesülnie kell önmagával időnként: mit tettem, hogyan gondolkozom. Ezek a kérdések az egyéni felelősségtudat és az egyéni lelkiismeret termékei. Ez a felismerés vezetett el a következőkhöz: az egyik korszak hibáiból következtek az új hatalmi rendszer szörnyűségei. A hatalom ugyanis megrontja az embereket, elhiszik, hogy rendelkezhetnek embertársaik élete felett, és előbb-utóbb az elnyomottak, az alattvalók is beletörődnek abba, hogy őket mások irányítsák, mások rendelkezzenek felettük.
- Nem mAradtál meg azonban csak a felismerés szintjén, hanem felismerésednek hangot is adtál. És nem féltél. Vagy nem úgy féltél, mint mások, akik nem mertek megszólalni, nem mertek tiltakozni.
- Emlékszem egy mozzanatra, a nyolcvanas évek elején történt, amikor mindenért állandóan sorba álltunk. Kenyérért álltam a Széchenyi téri kenyérbolt előtt. Egy ideig Mihály is velem volt, aztán hazaküldtem tanulni. Már órák óta vártunk a kenyérre, amikor megszólított egy mellettem álló: – Mănânci pâine românească, de ce vorbești altă limbă? Visszavágtam, hogy – Mănânc pâinea pe care am câștigat-o cu munca mea și văd că pentru pâinea asta pe care nu-i sigur că o putem cumpăra astăzi, stăm la coadă împreună, eu unguroaica și dumneata, român. Îți dai seama? Csend lett. Ebben az éhező emberben, aki rosszul öltözött, nyúzott arcú volt, mindenek ellenére ott munkált az ösztön, hogy hatalmaskodjon velem, mert én más nyelvet beszélek. Nem gondolta végig, hogy ő is ott áll mellettem a kenyérsorban. Együtt állunk.
Persze, én a nyolcvanas évek elején már a Központi Bizottságnak címzett tiltakozó levelet írtam alá, amelyet kijuttattunk a Szabad Európa Rádióhoz is. Úgy éreztem, hogy részt kell vennem a tiltakozásban. Nem bántam meg, bár kockázatos volt, és a szüleim állandó rémületben éltek. Emlékszem, hogy egy hasonló levél aláírása után, anyám, ebéd közben – megvolt ez a jó szokása, hogy ilyenkor, a levessel együtt tálalja a kényes témákat is – jegyezte meg: – Jól van, magaddal nem törődsz, de gondolj a gyermekedre. Felelős vagy érte, mi történik vele, ha téged baj ér? Azt válaszoltam, hogy – Nekem éppen azért kell ezt csinálnom, mert Mihályra gondolok, aki meg fogja tőlem kérdezni pár év múlva, hogy te mit tettél a diktatúra ellen? Ha most nem tennék semmit, nem tudnék a szemébe nézni. Ekkor Mihály is letette a kanalát. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem írod alá. Úgy éreztem volna, hogy miattam félsz. 12-13 éves lehetett ekkor. Tehát így nevelődött ő is, mert meggyőződésem, hogy nem a szavainkkal, hanem az életünkkel nevelünk.
Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus, egyetemi oktató 1936 augusztus 1-én született Kolozsváron. Itt végezte a tanulmányait is: 1960-ban a Babes- Bolyai Egyetemen szerzett tanári oklevelet a magyar nyelv és irodalom szakon. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain. Előbb a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd a Korunk szerkesztőségének lett belső munkatársa 1991-ig. Cs. Gyímesi Éva meghívására 1994-2006 között a Kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén megbízott előadótanár volt. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század – kismonográfia, 1968; René Fallet: Egy félnótás Párizsban - regényfordítás, 1969; A helyszín hatalma - Esszék, tanulmányok 1989; Mit olvas, Hamlet herceg? – Esszék, tanulmányok 1993; Versenymű égő zongorára – Esszék, tanulmányok 2002; Lehet-e esszét tanítani? – 2007; Feljegyzések az akváriumból – Esszék, jegyzetek, 2010; Álmatlan könyv – memoárkötet, 2014.
- Le is írod valahol, hogy a tiltás ellenére, külföldi újságírókat fogadtál otthonodban a nyolcvanas években. Angolul zajlott a beszélgetés, és Mihály fiadnak megengedted, hogy mindent végighallgasson.
- Először is Mihály angolos. Sokkal jobban beszélt már akkor angolul, mint én. Én franciául tudok jobban. De ez csak egy részletkérdés. A fontos az, hogy én tényleg nagyon féltettem őt amiatt, hogy annyira kiszolgáltatottak voltunk, hogy bármikor akár ártatlanul is elítélhettek volna. Négy barátom lett öngyilkos, mert nem bírták azt a rettenetes nyomást, amely abban a rendszerben rájuk nehezedett. Énbennem nincs semmi bosszúvágy, pedig lehetne… de hogy ezekkel az emberekkel mit tettek…
(Elborul az arca, mintha friss, alig néhány napos veszteségről volna szó. Tudom, bár nem mondja ki nevüket, hogy Szilágyi Domokosra, Nagy Kálmánra, a Páskándi perben Gézát védő ügyvédre, Reich Miklósra és nem utolsósorban Cs. Gyímesi Évára gondol.)
Nem akartam, hogy a fiamat felkészületlenül érjék azok eljárások, amelyeket ellenem indíthatnak, ugyanakkor meg kellett értetnem vele, hogy miben él. Csak úgy lehet valaki igaz ember, ha ismeri az igazságot. Jobban féltettem attól, hogy eltorzul, mint attól, hogy így is, úgy is ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak. Akkor legalább tudjuk, hogy miért.
- Abban a periódusban hagytál fel a klasszikus értelemben vett irodalomkritikával, és tértél át az esszére.
- Észrevettem, hogy valamiféle cenzori magatartást várnak el tőlem, valamilyen ideológiai tanfelügyelő kéne legyek, aki kioktatja és megfélemlíti az írókat, hogy nem a mű önmagában való értékét kell keresnem, hanem valamilyen politikai tendenciát, és ez a tendencia, kötelező módon, egybe kellett, hogy vágjon az államszocializmus, a diktatúra céljaival. Nem akartam eszköz lenni, nem akartam részt venni a kollégáim terrorizálásában. Fokozatosan alakult ki ez a tudatosodás, a kritikáim pedig egyre személyesebbek lettek, egyre jobban távolodtak a politika által kiszabott úttól, és egyre inkább élményközpontúakká váltak. Észrevétlenül váltottam kritikusból esszéíróvá, nem volt egy előre eldöntött dolog.
- Szinte hihetetlenül hangzik, de nemcsak világlátásodat, szakmai választásaidat befolyásolták a történelmi események, hanem magánéletedet is. Kétszer mentél férjhez, kétszer váltál el, mindkét döntésedben része volt a politikának is. (Nevet, bólogat a félig kérdés, félig állítás hallatán. Egy régi interjúban találtam utalásokat az első házasságára vonatkozóan, a második, Gáll Ernővel való házasságáról ő maga mesélt nekem egy keveset évekkel ezelőtt.)
- Én politikus természet vagyok. Nem azért, mert a hatalom érdekel. Utoljára akkor érdekelt a hatalom, amikor pionírként azt hittem, hogy én leszek az osztagparancsnok, de nem én lettem, hanem az az osztálytársnőm, akinek fogorvos édesapja kezelte az osztályfőnöknő fogait. Akkor csalódtam a hatalomban, és azóta sem érdekel (ismét nevet). Tehát a politika számomra nem hatalmi kérdés, hanem az emberek közötti viszony kérdése. Az első férjemhez még érettségi előtt mentem hozzá, kimAradtam az iskolából, aztán magánúton tettem le vizsgáimat, és azért döntöttem így, mert őt igazságtalanság érte az egyetemen. Akkoriban állandóan önéletrajzokat írattak velünk, hogy ellenőrizhessék, nem kerülünk-e ellentmondásba egy korábbi önéletrajz állításaival. Vőlegényemnek, városi gyerek lévén, édesapja Kolozsváron volt könyvelő, eszébe sem jutott, hogy önéletrajzában meg kell említenie nagyapja vargyasi kaszálóját. „Kiderítették”, hogy kulákivadék, aki titkolni akarja a párt elől származását. Hihetetlen cirkusz lett belőle, úgy tűnt, hogy nem is diplomázhat, sőt eltörlik minden elvégzett tanulmányát a negyedik elemi osztályig. Én úgy éreztem, hogy ha igazán szeretem őt, akkor mellé kell állnom, annál is inkább, mert tudtam, hogy van olyan rokonom, akinek az összeköttetései révén meg tudjuk menteni ezt az ártatlan embert. És gyorsan férjhez penderültem. Az eltávolodás tőle egy nagyon meglepő helyzetben kezdődött. Akkoriban egy olyan mentalitású társadalomban éltünk, ahol a nő feladata a házaséletben, a gyereknevelésben ki is merült. Ezt én nem tudtam elfogadni, túl akartam lépni ezen a kereten. Gotthárd Gyuri már vegyészként dolgozott Barcarozsnyón, én pedig – bár ott voltam vele – egész nap a könyveket bújtam: Kolozsvárra szerettem volna felvételizni az egyetemre, ő viszont ezzel nem értett egyet. Elváltam tőle, de a házasság romjai alól sikerült kimenteni a barátságot.
(Hihetetlennek tűnő történet, regénybe illő „megmentési akció”. Hány éves lehetett Julika az első házassága megkötésekor? Valószínű még nem töltötte be a tizennyolcat. Húszévesen, az 56-os eseményeket már Kolozsvári egyetemistaként éli meg.)
Mellesleg megjegyzem, hogy én nem vagyok feleségnek való. Megszerettem embereket, nem voltam se púpos, se sánta, tehát kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek házassághoz vezettek, de hiányoztak belőlem azok a készségek, amelyek egy nőt jó feleséggé tesznek. Például én csak a második házasságom után tanultam meg igazából főzni, akkor, amikor anyám beteg lett. Valaki nekem az ötvenes évek közepén azt mondta, hogy én a huszonegyedik századba való asszony vagyok. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, mindenképpen én a kompromisszumoknak azt a módját, ami annak idején a férfiakban is, de főként a nőkben elevenen élt, nem tudtam se elfogadni, se gyakorolni.
Gáll Ernővel az 1956-os események hoztak össze. Azon az este, amikor megindultak a tankok Románián keresztül Magyarország felé, Ernő meghívott sétálni a Tordai útra. És elmagyarázott nekem mindent: évtizedekre visszamenőleg a kommunista mozgalom történetét. Ő volt a Férfi, aki érti a dolgokat, aki erős, aki szembe tud nézni a tényekkel, aki meg tudja magyarázni az eseményeket. Tulajdonképpen ez döntötte el, hogy oda húzódtam az erőhöz és az értelemhez. Ez volt a második házasságomnak a fő oka. És mi sokáig egymáshoz tartoztunk, annak ellenére, hogy bizonyos vonatkozásai a házasságunknak nem voltak olyan szenvedélyesek, mint az elején. Azt hiszem, hogy az évek múlásával egyre önállóbb lettem, és a politikai döntéseim is egyre radikálisabbak voltak, mint az övéi. Ő vezető ember volt, és a felelősségnek más szintjén gondolkozott, mint én. Nem is értem, honnan volt bátorságom felrúgni a szabályokat, bár vettem észre, hogy idegen férfiak álldogálnak a házunk előtt, elkísérnek, majd visszakísérnek, lehallgatják telefonbeszélgetéseimet. A suszteremnek is, aki a cipőimet javította a személyi adatai szerepelnek a dossziémban.
(Nevet, de gyorsan elkomolyodik.)
Mindenkit figyeltek, akivel érintkeztem. Nem tudom mit tételeztek fel rólam. Messze túlbecsülték a befolyásomat az emberekre. Elkaphattak volna, bezárhattak volna bármikor. Arra a következtetésre jutottunk Ernővel, hogy fontosabb volt számukra tudni azt, hogy kikkel érintkezünk, főként a külföldi kapcsolatok esetében, mint az, hogy „kivonjanak a forgalomból”. A diktatúra fél. A diktatúra félelemre alapozza hatalmát. A kisember félelmére meg a saját félelmére. A diktatúra paranoiás, a diktatúrának üldözési mániája van. A diktatúrának szüksége van ellenségre, hogy önmaga létét igazolja és félelemben tartsa az embereket.
- Okozott-e köztetek feszültséget az a tény, hogy Gáll Ernő kompromisszumkészsége nagyobb volt a tiednél? Csalódtál-e benne emiatt?
- Voltak olyan döntései, amelyeket csalódásként éltem meg, de az ő iróniája és önkritikai érzéke utolérhetetlen volt. Tudatosan élte meg mindegyik kompromisszumot, mindegyik föladott elvi négyzetcentimétert, nem csapta be sem önmagát, sem engem. Ugyanakkor teljesen más dimenziókban gondolkodott: túl volt a munkaszolgálaton, túl volt Buchenwaldon. Megtanulta, hogy ha bizonyos dolgokat túl akarsz élni, akkor engedned kell, vagy észrevétlenné kell válnod, nem kell kiadnod magad, mert az életedbe kerülhet. Én 19 évvel fiatalabb voltam, más a temperamentumom is, nem beszélve arról, hogy nem volt mögöttem egy olyan élettörténet, mint az Ernőé. Szellemi társakként sokáig összetartoztunk, még akkor is, amikor gyakorlatilag már nem voltam a felesége.
- Már nem voltál férjnél, amikor megszületett a fiad, Mihály. A szülészetről ebbe a lakásba jöttél haza, ahol most beszélgetünk.
- A szüleim nagy örömmel fogadták a hírt, hogy várandós vagyok, mert én 12 évnyi házasság alatt egyszer sem estem teherbe, és az orvosok nem tudtak segíteni rajtam. Nekem nagyon hiányzott a gyermek. Tehát számomra egy rendkívüli ajándék volt. Nem kívántam én senkitől semmit, nekem a gyerek kellett. És nem bántam meg, bár csalódtam magamban, mert azt hittem, hogy anyja is, apja is tudok lenni. Nem. Az apát nem pótolja a legjobb anya sem. Ennyit tudtam neki nyújtani.
- És te nagyon szereted őt.
- Nagyon...
- Mégis elengedted…
- Én nem engedtem el, és nem tartottam vissza. A gyermek nem tulajdonom. Neki joga van a saját életéhez. Saját döntéseihez. Az egész nevelési koncepcióm értelmetlen lett volna, ha a végén elkezdem terrorizálni, és az én akaratomnak kell alárendelnie a saját céljait. Nem tönkretenni akartam a gyerekemet. Azt akartam, hogy boldog legyen, és azt csinálja, amit szeret. Nem beszéltem rá arra sem, hogy valami praktikus pályát válasszon. Filozófus akart lenni. Kérdezte is az unokanővérem, hogy – Kinek kell manapság a filozófia, Mihály így válaszolt: – Nekem.
- Aki egyszer is járt nálad, az nem felejti ennek a szobának a hangulatát, ahol faltól falig, padlótól mennyezetig ér a könyvespolc, ahol a leghétköznapibb témák sem banálisak, ahol a sok ezer kötethez támaszkodva néznek minket családtagjaid a megsárgult fotókról. Ahol minden festménynek, minden tárgynak megvan a maga története. Itt fogadod barátokat, itt beszélgettél a 90-es években tanítványaiddal is. Mindenkit megérint ennek a helynek a különlegessége. Az itt töltött órák mAradandó emlékké válnak. Mi a titkod?
- Szelektíven szeretem az embereket. Azokat szeretem, akik olyan értéket képviselnek szellemileg, erkölcsileg, emberileg, hogy amit egymásnak nyújtunk, az összhangban van, ezért mindkét fél úgy érzi, nem volt fölösleges időpocsékolás a nálam elfogyasztott tea vagy kávé. Vannak idős és nagyon idős barátaim, barátnőim is, de nagyon szeretem a fiatalokat. Ezért imádtam tanítani, és ha választanom kellene kedvencet a megjelent munkáim közül, akkor a Lehet-e esszét tanítani könyvemet választanám, amelyet elsősorban diákjaim számára írtam, egyfajta köszönetképpen is, mert amennyit én nyújtottam nekik, ők hatványozottan viszonozták. Mai napig visszajár néhány kedves tanítványom, akikkel ugyanúgy beszélgetek ebben a szobában, mint évekkel ezelőtt, amikor első írásukról kellett véleményt mondanom, de közben meghánytunk-vetettünk a kortárs irodalomtól a politikai kérdésekig és magánéleti problémákig mindent. Éveket fiatalodom egy jó beszélgetés közben.
Víg Emese
maszol.ro
Esszéíró, irodalomkritikus, aki kedvenc műfaját, az esszét nem irodalmi formaként, hanem szellemi magatartásként műveli. Háromszoros kisebbségiként élte túl a totalitarizmust, és soha nem állt be a sorba. A számvetések időszakában úgy érzi, hogy két dologról sosem tudott lemondani: a könyvek szeretetéről, és az emberekbe vetett hitéről. Az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk.
(Mindig várom a vele való találkozást. Belesüppedni az öreg karosszékbe, szemben a hatalmas könyvespolccal, miközben Julika helyet foglal a heverőn, mellette kis asztalon a teája, gyógyszerei, szemüvege, a könyv, amelyet éppen olvas. A zsaluk résein beszűrődik a napfény, a kávé meleg, belekortyolhatok, és Julika mosolyogva kérdezi: – Hogy vagy, mesélj. Persze, ezúttal csak ő mesél. Utánozhatatlanul.)
- Irodalomkritikusként ismertek meg az olvasók, aztán lassan átváltottál az esszére, és ez lett A Műfajod. Épp olvastam a Látó téged köszöntő lapszámában, hogy az irodalmárok zömének, neved hallatán, az esszé jut eszébe. Most, nyolcvan évesen már a memoárírásnak szenteled munkaerődet. 2014-ben jelent meg az Álmatlan könyv, amelyben családod történetét, gyerekkori éveid boldog és drámai eseményeit is megosztod velünk. Ma már a folytatáson, az emlékek második kötetén dolgozol. Ezek szerint úgy érzed, hogy elérkezett a leltárkészítés korszaka az életedben.
- Az én életkoromban, 80 évesen, fontos a mérlegkészítés. Ráadásul, az ember a lényeges dolgokra emlékszik leginkább, ilyenkor derül ki ugyanis, hogy milyen döntő hatások formálták az egyént olyanná amilyen. A gyerekkor nagyon fontos, és én két dolgot emelnék ki életemnek ebből a szakaszából.
Az egyik az, hogy rengeteg szeretetet kaptam a családban. Melegszívű család volt, és a gyerekkultusz a zsidó családokban általában nagyon erős. Valamilyen biztonságérzettel töltött el – nagyon nehéz pillanatokban is – az a tudat, hogy szerettek. És még valami: megtanultam én is szeretni. Szabadabb az ember, ha az érzelmeit ki tudja fejezni.
Ez az egyik nagyon fontos dolog, amire emlékszem gyerekkoromból. A másik fontos útravaló számomra a család erős asszonyainak a példája volt. Ezek az erős asszonyok, akik tudtak harcolni, megtanítottak engem is kiállni magamért, szeretteimért, meggyőződéseimért. Az egyik nagyanyám özvegyen nevelte a gyerekeit.
Az apai nagyanyám, igen. Az anyai nagyanyám, Mama (Dávidovits Ábrahámné, szül. Ganz Hanna), 11 gyermeket szült, nyolcat nevelt fel, egy nagyon okos, szellemes, vonzó, de roppant önző férj mellett. A család nehézségei, főként miután nagyapám egy zöld hályog miatt szinte teljesen megvakult, az ő vállát nyomták, pedig amikor nyolc gyerek és két felnőtt ülte körül az asztalt, nem volt könnyű feladata. Ráadásul, ha csak egy bögre tej mAradt, az nem a gyerekeké volt, hanem nagyapámat, a családfőt illette.
Anyám mesélte, hogy nagyapám, aki szabó volt, mindenkinél korábban, hajnalban kelt, lábujjhegyen kiment a konyhába, amely műhelynek is szolgált, teát főzött, kenyeret pirított: szeretett egyedül reggelizni. A zajos, sokgyermekes házban valószínűleg szüksége volt arra, hogy időnként egyedül legyen. Egy kora reggel azonban édesanyámat, aki alig néhány esztendős lehetett, felébresztette a pirítós kenyér illata, és kilopózott a konyhába, odament nagyapámhoz, leült mellé, de meg sem mert szólalni a szigorú apa jelenlétében, hát még kérni a pirítósból vagy a teából. Sejtette, hogy egy olyan pillanatban zavarja Tatát, amikor nem kellene. – Kérsz te is? – kérdezte váratlanul nagyapám. Anyu csak bólintott. Az volt élete legfinomabb reggelije, hiszen kettesben fogyasztotta el tekintélyt parancsoló apjával. Látszólag jelentéktelen történet, de anyu gyermeklelke számára annyira fontos volt, hogy sosem felejtette el. Én örököltem tőle ezt a családi regét sok más történettel együtt. Igyekszem én is tovább adni. Fiamnak, olvasóimnak.
- A harmadik nagyon erős nő a családban, ha már sorra veszed őket, az éppen édesanyád volt (Szilágyi Elemérné, szül. Dávidovits Gizella) akiről azt írod az Álmatlan könyvben, hogy takarítás közben is verseket mondott: „Megrázta a portörlő rongyot és lelkesen kiáltotta, hogy: Akasszátok fel a királyokat”(Petőfi Sándor költeménye).
- Így van. Mivel neki nem sikerült azt az életpályát, amire szellemi képességei feljogosították volna, kialakítania, mert nem tanulhatott, bennem élte ki az ambícióját, a tanulásvágyát, és nagyon sokat kaptam szellemileg is tőle, nemcsak frondeur hajlamomat, hanem a magyar irodalom szeretetét is tőle örököltem. Kívülről tudta Petőfi, Ady, József Attila verseit. Már alig látott, de még mindig olvasott. Ma is őrzöm a sok lapozástól szétesett verseskönyveit, amelyek kedvenc költeményeinél maguktól nyílnak ki. Házimunka közben is szavalt, én segítettem neki a portörlésben, és mondtam utána. Bár csak négy-öt éves lehettem, és nem értettem meg minden verssort, anyám kisugárzása lenyűgözött. Lényegében az ő irodalomszeretete indított el a pályámon. Egyébként igazi emancipált nő volt olyan értelemben, hogy szeretett mindent, ami nem tartozott közvetlenül a háziasszonyi léthez. Sértett haragja, ami akkor tört ki belőle, amikor meghallotta, hogy a család férfitagjai imádságukban hálát adnak Istennek amiatt, hogy nem nőknek teremtette őket, haláláig elkísérte. Amikor anyám kihallgatta és megértette imájuk lényégét, ami egy ősi férfiközpontú társadalomnak volt az imája, egy pillanat alatt feminista és ateista lett. Megharagudott arra az Istenre, aki különbséget tesz nő és férfi között.
- Egyébként hogyan alakult a te viszonyod a zsidóságodhoz? Nem tudom elfelejteni azokat a megrázó történeteket, amelyeket az Álmatlan könyvben írsz le kislánykorodról: a kötelező sárga csillag viselése, az életveszélyes menekülés Kolozsvárról a román királyság területére édesanyáddal, hogy ne kerüljetek a sok tízezer Kolozsvári zsidó sorsára, akik a Harmadik Birodalom megsemmisítő táboraiban lelték halálukat. De ez csak a gyermekkor. Változott-e, árnyalódott-e ez a viszony életed során?
- Többféle pillanat volt, ami szembesített engem a zsidóságommal. Mondhatnám azt, hogy akkor kezdtem igazán intenzíven megélni, átélni a hovatartozásomat, amikor életveszélybe kerültem, amikor üldözni kezdtek miatta. Már gyerekkoromban kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon mit jelent az, hogy zsidó vagyok. Hét évesen például valami olyasmit jelentett számomra, amiért megvernek az osztálytársaim, azzal a felkiáltással, hogy zsidó ne szavalja Petőfi Sándor Nemzeti dalát, meg azt, hogy nincs jogunk használni a városi közszállítást, és kedves ismerősünk szóvá is teszi ezt, amikor meglát a buszon.
(Erre a történetre emlékszem. A hat-hét éves Julikát a nagynéni fogorvoshoz vitte. Még felszállás előtt elrejti a sárga csillagot, de az ismerős, aki rögtön kiszúrja őket, azonnal lecsap rájuk a lehető legperverzebb módon. Jó hangosan, hogy minél többen hallják körülötte a párbeszédet, azt kérdezi a kislánytól: – Mondd csak, Julika, szereted a csólentet? A következő megállóig kínos lassúsággal telnek percek.)
A gyerekkoromból nagyot ugrok előre az időben, és egy három évvel ezelőtti történetet mesélek el. Kórházban voltam, kardiológiai osztályon, hárman feküdtünk a kórteremben: egy falusi asszony, egy akadémiai kutató asszony, nagyon okos, művelt nő, akivel rengeteget beszélgettem, és jómagam. Bejött egy pap. Gyakran látogatták a román papok a kórházakat, és jól is tették, mert a szenvedő, beteg embernek szüksége van az ilyesfajta lelki támaszra. Láttam azon a falusi asszonyon, hogy milyen mérhetetlenül megkönnyebbülten, felszabadultan egyenesedett ki az ágyában, miután a pap imádkozott érte és megáldotta. Aztán következtem volna én, aki a középső ágyban feküdtem, de még mielőtt elkezdte volna velem is a szertartást, figyelmeztettem, hogy zsidó vagyok. Azt mondta, hogy – Avem un singur Dumnezeu, erre nem volt mit válaszolni, ez nagyon szelíden és okosan hangzott, ha nem is imádkozott velem, megáldott és továbbment a harmadik betegtárshoz, az akadémikus asszonyhoz, aki – miután a pap elhagyta a kórtermet – megkérdezte tőlem, hogy – miért kellett megmondanod, hogy zsidó vagy? S ez szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy hetven évvel a Soa után, egy iskolázott, művelt ember ezt kérdezi tőlem. Azt válaszoltam, hogy semmi okom arra, hogy titkolózzam és szégyenkezzem. Az őseim olyan kincscsel léptek be több ezer évvel ezelőtt az európai társadalom életébe, mint az Ótestamentum, amely az egész emberiség számára ajándék volt. Nincs okom szégyenkezni, nincs okom titkolózni.
Én egyébként nem vagyok hívő, de bibliás ember vagyok két jó barátomnak köszönhetően: Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán, a Kalevala fordító, mindketten református lelkészek gyermekei. Együtt olvastuk Thomas Mann hatalmas regényét, a József és testvéreit, de egy csomó utalást nem értettem. Őtőlük kaptam ajándékba egy Bibliát, mert már unták, hogy mindig magyarázzanak nekem. Egy világ nyílt meg előttem. Amikor ezt hálásan elmondtam nekik, Szilágyi Domokos megvonta a vállát: – Csak azt kaptad vissza, ami a tiéd. Megismerkedtem Károli Gáspár dübörgő nyelvével. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több bibliám lett, Cs. Gyimesi Évától is kaptam, meg Selyem Zsuzsától is. Van román és héber nyelvű bibliám is. Gyűjteményem legrégibb példánya, 1873-ból való, egy zágoni udvarházból került elő: Dálnoki Veress Dániel ajándéka. Visszatérve barátaimhoz: ők döbbentett rá, hogy ez a zsidó kultúra része. Kinyitottak előttem egy káprázatos világot, amely elbódított, és amelyet minél jobban meg akartam ismerni. A tudásvágyam végtelen volt, még most is az. Sajnos látóideg sorvadásom van, és egyre kevesebbet tudok olvasni, írni. És ugyanez történik a hallóideggel is. Ez mind a rossz érrendszerem miatt van meg a korom miatt.
- Két totalitarizmust éltél túl. A világháború utáni szép, új világról, amelyhez annyi reményt fűztél, elég gyorsan kiderült, hogy nem az, aminek ígérték.
- A háború után néhány évig valóban boldog gyerek és boldog kamasz voltam, és meggyőződéses kommunista, mert ez az ideológia, ez az eszme-készlet azt ígérte, hogy egyenlő, szabad emberek leszünk a társadalomban. Igazságosan, összetartásban fogunk élni, háború nélkül. És ez rendkívül vonzó gondolat volt az üldöztetés, a bujkálás, a szorongás, a kiszolgáltatottság után. Szívvel-lélekkel hittem ebben, és elhatároztam, hogy én is belesegítek ennek az új világnak a kialakításába. Aztán visszajött a félelem. Nem egyik napról a másikra történt, nem pillanatnyi felismerés volt, észrevétlenül lopóztak gondolataimba a kétségek. A teljes összeomlás 1956-ban következett be. Már azelőtt felfedeztem igazságtalanságokat, amelyeket először próbáltam azzal magyarázni, hogy az emberek nem tökéletesek, és nem olyan könnyű megszokni valami újat és valami jobbat, ami lényegében önfeláldozást is, odaadást is, önzetlenséget is elvár az egyéntől. Úgy gondoltam, hogy az egyén lehet esendő, de ha csatlakozik egy nagyobb csoporthoz, akkor felülkerekedik gyarlóságán az összetartozás öröme. Igen ám, csakhogy még valamire rájöttem: éspedig arra, hogy lelkiismerete, felelősségérzete az egyénnek van, a tömegnek nincs. Ez egy lényeges felismerés volt, és az átmenetek során talán ez volt a döntő pillanat, amely rádöbbentett arra, hogy nem a tömeg az, aki igazságot tud szerezni magának és másoknak, a tömeg egy ösztönös képződmény: befolyásolható és az ösztöneinek, hangulatainak hatása alatt cselekszik jót vagy rosszat. Az egyén az, akinek szembesülnie kell önmagával időnként: mit tettem, hogyan gondolkozom. Ezek a kérdések az egyéni felelősségtudat és az egyéni lelkiismeret termékei. Ez a felismerés vezetett el a következőkhöz: az egyik korszak hibáiból következtek az új hatalmi rendszer szörnyűségei. A hatalom ugyanis megrontja az embereket, elhiszik, hogy rendelkezhetnek embertársaik élete felett, és előbb-utóbb az elnyomottak, az alattvalók is beletörődnek abba, hogy őket mások irányítsák, mások rendelkezzenek felettük.
- Nem mAradtál meg azonban csak a felismerés szintjén, hanem felismerésednek hangot is adtál. És nem féltél. Vagy nem úgy féltél, mint mások, akik nem mertek megszólalni, nem mertek tiltakozni.
- Emlékszem egy mozzanatra, a nyolcvanas évek elején történt, amikor mindenért állandóan sorba álltunk. Kenyérért álltam a Széchenyi téri kenyérbolt előtt. Egy ideig Mihály is velem volt, aztán hazaküldtem tanulni. Már órák óta vártunk a kenyérre, amikor megszólított egy mellettem álló: – Mănânci pâine românească, de ce vorbești altă limbă? Visszavágtam, hogy – Mănânc pâinea pe care am câștigat-o cu munca mea și văd că pentru pâinea asta pe care nu-i sigur că o putem cumpăra astăzi, stăm la coadă împreună, eu unguroaica și dumneata, român. Îți dai seama? Csend lett. Ebben az éhező emberben, aki rosszul öltözött, nyúzott arcú volt, mindenek ellenére ott munkált az ösztön, hogy hatalmaskodjon velem, mert én más nyelvet beszélek. Nem gondolta végig, hogy ő is ott áll mellettem a kenyérsorban. Együtt állunk.
Persze, én a nyolcvanas évek elején már a Központi Bizottságnak címzett tiltakozó levelet írtam alá, amelyet kijuttattunk a Szabad Európa Rádióhoz is. Úgy éreztem, hogy részt kell vennem a tiltakozásban. Nem bántam meg, bár kockázatos volt, és a szüleim állandó rémületben éltek. Emlékszem, hogy egy hasonló levél aláírása után, anyám, ebéd közben – megvolt ez a jó szokása, hogy ilyenkor, a levessel együtt tálalja a kényes témákat is – jegyezte meg: – Jól van, magaddal nem törődsz, de gondolj a gyermekedre. Felelős vagy érte, mi történik vele, ha téged baj ér? Azt válaszoltam, hogy – Nekem éppen azért kell ezt csinálnom, mert Mihályra gondolok, aki meg fogja tőlem kérdezni pár év múlva, hogy te mit tettél a diktatúra ellen? Ha most nem tennék semmit, nem tudnék a szemébe nézni. Ekkor Mihály is letette a kanalát. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem írod alá. Úgy éreztem volna, hogy miattam félsz. 12-13 éves lehetett ekkor. Tehát így nevelődött ő is, mert meggyőződésem, hogy nem a szavainkkal, hanem az életünkkel nevelünk.
Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus, egyetemi oktató 1936 augusztus 1-én született Kolozsváron. Itt végezte a tanulmányait is: 1960-ban a Babes- Bolyai Egyetemen szerzett tanári oklevelet a magyar nyelv és irodalom szakon. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain. Előbb a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd a Korunk szerkesztőségének lett belső munkatársa 1991-ig. Cs. Gyímesi Éva meghívására 1994-2006 között a Kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén megbízott előadótanár volt. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század – kismonográfia, 1968; René Fallet: Egy félnótás Párizsban - regényfordítás, 1969; A helyszín hatalma - Esszék, tanulmányok 1989; Mit olvas, Hamlet herceg? – Esszék, tanulmányok 1993; Versenymű égő zongorára – Esszék, tanulmányok 2002; Lehet-e esszét tanítani? – 2007; Feljegyzések az akváriumból – Esszék, jegyzetek, 2010; Álmatlan könyv – memoárkötet, 2014.
- Le is írod valahol, hogy a tiltás ellenére, külföldi újságírókat fogadtál otthonodban a nyolcvanas években. Angolul zajlott a beszélgetés, és Mihály fiadnak megengedted, hogy mindent végighallgasson.
- Először is Mihály angolos. Sokkal jobban beszélt már akkor angolul, mint én. Én franciául tudok jobban. De ez csak egy részletkérdés. A fontos az, hogy én tényleg nagyon féltettem őt amiatt, hogy annyira kiszolgáltatottak voltunk, hogy bármikor akár ártatlanul is elítélhettek volna. Négy barátom lett öngyilkos, mert nem bírták azt a rettenetes nyomást, amely abban a rendszerben rájuk nehezedett. Énbennem nincs semmi bosszúvágy, pedig lehetne… de hogy ezekkel az emberekkel mit tettek…
(Elborul az arca, mintha friss, alig néhány napos veszteségről volna szó. Tudom, bár nem mondja ki nevüket, hogy Szilágyi Domokosra, Nagy Kálmánra, a Páskándi perben Gézát védő ügyvédre, Reich Miklósra és nem utolsósorban Cs. Gyímesi Évára gondol.)
Nem akartam, hogy a fiamat felkészületlenül érjék azok eljárások, amelyeket ellenem indíthatnak, ugyanakkor meg kellett értetnem vele, hogy miben él. Csak úgy lehet valaki igaz ember, ha ismeri az igazságot. Jobban féltettem attól, hogy eltorzul, mint attól, hogy így is, úgy is ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak. Akkor legalább tudjuk, hogy miért.
- Abban a periódusban hagytál fel a klasszikus értelemben vett irodalomkritikával, és tértél át az esszére.
- Észrevettem, hogy valamiféle cenzori magatartást várnak el tőlem, valamilyen ideológiai tanfelügyelő kéne legyek, aki kioktatja és megfélemlíti az írókat, hogy nem a mű önmagában való értékét kell keresnem, hanem valamilyen politikai tendenciát, és ez a tendencia, kötelező módon, egybe kellett, hogy vágjon az államszocializmus, a diktatúra céljaival. Nem akartam eszköz lenni, nem akartam részt venni a kollégáim terrorizálásában. Fokozatosan alakult ki ez a tudatosodás, a kritikáim pedig egyre személyesebbek lettek, egyre jobban távolodtak a politika által kiszabott úttól, és egyre inkább élményközpontúakká váltak. Észrevétlenül váltottam kritikusból esszéíróvá, nem volt egy előre eldöntött dolog.
- Szinte hihetetlenül hangzik, de nemcsak világlátásodat, szakmai választásaidat befolyásolták a történelmi események, hanem magánéletedet is. Kétszer mentél férjhez, kétszer váltál el, mindkét döntésedben része volt a politikának is. (Nevet, bólogat a félig kérdés, félig állítás hallatán. Egy régi interjúban találtam utalásokat az első házasságára vonatkozóan, a második, Gáll Ernővel való házasságáról ő maga mesélt nekem egy keveset évekkel ezelőtt.)
- Én politikus természet vagyok. Nem azért, mert a hatalom érdekel. Utoljára akkor érdekelt a hatalom, amikor pionírként azt hittem, hogy én leszek az osztagparancsnok, de nem én lettem, hanem az az osztálytársnőm, akinek fogorvos édesapja kezelte az osztályfőnöknő fogait. Akkor csalódtam a hatalomban, és azóta sem érdekel (ismét nevet). Tehát a politika számomra nem hatalmi kérdés, hanem az emberek közötti viszony kérdése. Az első férjemhez még érettségi előtt mentem hozzá, kimAradtam az iskolából, aztán magánúton tettem le vizsgáimat, és azért döntöttem így, mert őt igazságtalanság érte az egyetemen. Akkoriban állandóan önéletrajzokat írattak velünk, hogy ellenőrizhessék, nem kerülünk-e ellentmondásba egy korábbi önéletrajz állításaival. Vőlegényemnek, városi gyerek lévén, édesapja Kolozsváron volt könyvelő, eszébe sem jutott, hogy önéletrajzában meg kell említenie nagyapja vargyasi kaszálóját. „Kiderítették”, hogy kulákivadék, aki titkolni akarja a párt elől származását. Hihetetlen cirkusz lett belőle, úgy tűnt, hogy nem is diplomázhat, sőt eltörlik minden elvégzett tanulmányát a negyedik elemi osztályig. Én úgy éreztem, hogy ha igazán szeretem őt, akkor mellé kell állnom, annál is inkább, mert tudtam, hogy van olyan rokonom, akinek az összeköttetései révén meg tudjuk menteni ezt az ártatlan embert. És gyorsan férjhez penderültem. Az eltávolodás tőle egy nagyon meglepő helyzetben kezdődött. Akkoriban egy olyan mentalitású társadalomban éltünk, ahol a nő feladata a házaséletben, a gyereknevelésben ki is merült. Ezt én nem tudtam elfogadni, túl akartam lépni ezen a kereten. Gotthárd Gyuri már vegyészként dolgozott Barcarozsnyón, én pedig – bár ott voltam vele – egész nap a könyveket bújtam: Kolozsvárra szerettem volna felvételizni az egyetemre, ő viszont ezzel nem értett egyet. Elváltam tőle, de a házasság romjai alól sikerült kimenteni a barátságot.
(Hihetetlennek tűnő történet, regénybe illő „megmentési akció”. Hány éves lehetett Julika az első házassága megkötésekor? Valószínű még nem töltötte be a tizennyolcat. Húszévesen, az 56-os eseményeket már Kolozsvári egyetemistaként éli meg.)
Mellesleg megjegyzem, hogy én nem vagyok feleségnek való. Megszerettem embereket, nem voltam se púpos, se sánta, tehát kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek házassághoz vezettek, de hiányoztak belőlem azok a készségek, amelyek egy nőt jó feleséggé tesznek. Például én csak a második házasságom után tanultam meg igazából főzni, akkor, amikor anyám beteg lett. Valaki nekem az ötvenes évek közepén azt mondta, hogy én a huszonegyedik századba való asszony vagyok. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, mindenképpen én a kompromisszumoknak azt a módját, ami annak idején a férfiakban is, de főként a nőkben elevenen élt, nem tudtam se elfogadni, se gyakorolni.
Gáll Ernővel az 1956-os események hoztak össze. Azon az este, amikor megindultak a tankok Románián keresztül Magyarország felé, Ernő meghívott sétálni a Tordai útra. És elmagyarázott nekem mindent: évtizedekre visszamenőleg a kommunista mozgalom történetét. Ő volt a Férfi, aki érti a dolgokat, aki erős, aki szembe tud nézni a tényekkel, aki meg tudja magyarázni az eseményeket. Tulajdonképpen ez döntötte el, hogy oda húzódtam az erőhöz és az értelemhez. Ez volt a második házasságomnak a fő oka. És mi sokáig egymáshoz tartoztunk, annak ellenére, hogy bizonyos vonatkozásai a házasságunknak nem voltak olyan szenvedélyesek, mint az elején. Azt hiszem, hogy az évek múlásával egyre önállóbb lettem, és a politikai döntéseim is egyre radikálisabbak voltak, mint az övéi. Ő vezető ember volt, és a felelősségnek más szintjén gondolkozott, mint én. Nem is értem, honnan volt bátorságom felrúgni a szabályokat, bár vettem észre, hogy idegen férfiak álldogálnak a házunk előtt, elkísérnek, majd visszakísérnek, lehallgatják telefonbeszélgetéseimet. A suszteremnek is, aki a cipőimet javította a személyi adatai szerepelnek a dossziémban.
(Nevet, de gyorsan elkomolyodik.)
Mindenkit figyeltek, akivel érintkeztem. Nem tudom mit tételeztek fel rólam. Messze túlbecsülték a befolyásomat az emberekre. Elkaphattak volna, bezárhattak volna bármikor. Arra a következtetésre jutottunk Ernővel, hogy fontosabb volt számukra tudni azt, hogy kikkel érintkezünk, főként a külföldi kapcsolatok esetében, mint az, hogy „kivonjanak a forgalomból”. A diktatúra fél. A diktatúra félelemre alapozza hatalmát. A kisember félelmére meg a saját félelmére. A diktatúra paranoiás, a diktatúrának üldözési mániája van. A diktatúrának szüksége van ellenségre, hogy önmaga létét igazolja és félelemben tartsa az embereket.
- Okozott-e köztetek feszültséget az a tény, hogy Gáll Ernő kompromisszumkészsége nagyobb volt a tiednél? Csalódtál-e benne emiatt?
- Voltak olyan döntései, amelyeket csalódásként éltem meg, de az ő iróniája és önkritikai érzéke utolérhetetlen volt. Tudatosan élte meg mindegyik kompromisszumot, mindegyik föladott elvi négyzetcentimétert, nem csapta be sem önmagát, sem engem. Ugyanakkor teljesen más dimenziókban gondolkodott: túl volt a munkaszolgálaton, túl volt Buchenwaldon. Megtanulta, hogy ha bizonyos dolgokat túl akarsz élni, akkor engedned kell, vagy észrevétlenné kell válnod, nem kell kiadnod magad, mert az életedbe kerülhet. Én 19 évvel fiatalabb voltam, más a temperamentumom is, nem beszélve arról, hogy nem volt mögöttem egy olyan élettörténet, mint az Ernőé. Szellemi társakként sokáig összetartoztunk, még akkor is, amikor gyakorlatilag már nem voltam a felesége.
- Már nem voltál férjnél, amikor megszületett a fiad, Mihály. A szülészetről ebbe a lakásba jöttél haza, ahol most beszélgetünk.
- A szüleim nagy örömmel fogadták a hírt, hogy várandós vagyok, mert én 12 évnyi házasság alatt egyszer sem estem teherbe, és az orvosok nem tudtak segíteni rajtam. Nekem nagyon hiányzott a gyermek. Tehát számomra egy rendkívüli ajándék volt. Nem kívántam én senkitől semmit, nekem a gyerek kellett. És nem bántam meg, bár csalódtam magamban, mert azt hittem, hogy anyja is, apja is tudok lenni. Nem. Az apát nem pótolja a legjobb anya sem. Ennyit tudtam neki nyújtani.
- És te nagyon szereted őt.
- Nagyon...
- Mégis elengedted…
- Én nem engedtem el, és nem tartottam vissza. A gyermek nem tulajdonom. Neki joga van a saját életéhez. Saját döntéseihez. Az egész nevelési koncepcióm értelmetlen lett volna, ha a végén elkezdem terrorizálni, és az én akaratomnak kell alárendelnie a saját céljait. Nem tönkretenni akartam a gyerekemet. Azt akartam, hogy boldog legyen, és azt csinálja, amit szeret. Nem beszéltem rá arra sem, hogy valami praktikus pályát válasszon. Filozófus akart lenni. Kérdezte is az unokanővérem, hogy – Kinek kell manapság a filozófia, Mihály így válaszolt: – Nekem.
- Aki egyszer is járt nálad, az nem felejti ennek a szobának a hangulatát, ahol faltól falig, padlótól mennyezetig ér a könyvespolc, ahol a leghétköznapibb témák sem banálisak, ahol a sok ezer kötethez támaszkodva néznek minket családtagjaid a megsárgult fotókról. Ahol minden festménynek, minden tárgynak megvan a maga története. Itt fogadod barátokat, itt beszélgettél a 90-es években tanítványaiddal is. Mindenkit megérint ennek a helynek a különlegessége. Az itt töltött órák mAradandó emlékké válnak. Mi a titkod?
- Szelektíven szeretem az embereket. Azokat szeretem, akik olyan értéket képviselnek szellemileg, erkölcsileg, emberileg, hogy amit egymásnak nyújtunk, az összhangban van, ezért mindkét fél úgy érzi, nem volt fölösleges időpocsékolás a nálam elfogyasztott tea vagy kávé. Vannak idős és nagyon idős barátaim, barátnőim is, de nagyon szeretem a fiatalokat. Ezért imádtam tanítani, és ha választanom kellene kedvencet a megjelent munkáim közül, akkor a Lehet-e esszét tanítani könyvemet választanám, amelyet elsősorban diákjaim számára írtam, egyfajta köszönetképpen is, mert amennyit én nyújtottam nekik, ők hatványozottan viszonozták. Mai napig visszajár néhány kedves tanítványom, akikkel ugyanúgy beszélgetek ebben a szobában, mint évekkel ezelőtt, amikor első írásukról kellett véleményt mondanom, de közben meghánytunk-vetettünk a kortárs irodalomtól a politikai kérdésekig és magánéleti problémákig mindent. Éveket fiatalodom egy jó beszélgetés közben.
Víg Emese
maszol.ro
2016. szeptember 21.
Összeállt Johannis országprojekt-bizottsága
Nevesítette az új országprojekt kidolgozásával megbízott elnöki bizottság tagjait kedden a Bukaresti elnöki hivatal: a 23 tagú testületben az RMDSZ által jelölt Korodi Attila parlamenti képviselő és Winkler Gyula EP-képviselő is helyet kapott.
Az MTI emlékeztet, Klaus Johannis államfő beiktatása óta többször említette, hogy Romániának új országprojektre lenne szükség, de az első konkrét lépésekre a brit népszavazás után, a parlamenti pártok bevonásával tartott válságtanácskozáson szánta el magát. „A románok egyik legfontosabb nemzeti célkitűzése volt az európai uniós integráció, a csatlakozás után azonban már nem volt olyan eszme, amely egységbe kovácsolta volna a nemzetet" – magyarázta Johannis, aki szerint ilyen értelemben „a Brexitnek nevezett válság" lehetőségeket is tartogathat Románia számára.
Mădălina Dobrovolschi, az elnöki hivatal frissen kinevezett szóvivője kedden közzétette az országprojekt kidolgozására felkért bizottság névsorát. Magyarázata szerint a parlamenti pártok – politikai súlyuktól függetlenül – két-két tagot delegálhattak, a kormány egy képviselőt nevesített, másik tíz személyiséget pedig szakmai tekintélyük alapján, és nem valamely intézmény képviseletében jelöltek a testületbe, amelynek a munkáját két elnöki tanácsadó, Leonard Orban és Cosmin Marinescu fogja vezetni.
A „saját jogon" nevesített személyiségek között jegybanki szakemberek, elismert szociológusok és politológusok, egyetemi oktatók, külpolitikai szakértők kerültek a bizottságba. Tagja a testületnek többek között Dan Dungaciu szociológus, geopolitikai szakértő, Ioan Aurel Pop, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem rektora, Vasile Puşcaş történész, a BBTE tanára, Románia egykori EU-s főtárgyalója, Lucian Croitoru, a Román Nemzeti Bank (BNR) kormányzójának tanácsadója és Cristian Pîrvulescu politológus.
Az elnöki hivatal szóvivője tisztázta, hogy amennyiben a decemberi parlamenti választásokon új pártok jutnak képviselethez, az ő jelöltjeikkel is kiegészítik a testület, mivel fontos, hogy a kidolgozandó országprojekt valamennyi politikai erő támogatását élvezze. A testület havonta fog ülésezni, és az államfő reményei szerint nyárig elkészül egy olyan jelentéssel, amelyet közvitára lehet bocsátani.
A Cotroceni-palota szóvivőjének tájékoztatása szerint az új országprojekt nem egy újabb stratégia, hanem egy közép és hosszú távú fejlesztési célokat meghatározó politikai dokumentum lesz, egy közös elképzelés Románia jövőjéről, az Európai Unióban elfoglalt helyéről, és szerepéről, integrációjának mértékéről.
Krónika (Kolozsvár)
Nevesítette az új országprojekt kidolgozásával megbízott elnöki bizottság tagjait kedden a Bukaresti elnöki hivatal: a 23 tagú testületben az RMDSZ által jelölt Korodi Attila parlamenti képviselő és Winkler Gyula EP-képviselő is helyet kapott.
Az MTI emlékeztet, Klaus Johannis államfő beiktatása óta többször említette, hogy Romániának új országprojektre lenne szükség, de az első konkrét lépésekre a brit népszavazás után, a parlamenti pártok bevonásával tartott válságtanácskozáson szánta el magát. „A románok egyik legfontosabb nemzeti célkitűzése volt az európai uniós integráció, a csatlakozás után azonban már nem volt olyan eszme, amely egységbe kovácsolta volna a nemzetet" – magyarázta Johannis, aki szerint ilyen értelemben „a Brexitnek nevezett válság" lehetőségeket is tartogathat Románia számára.
Mădălina Dobrovolschi, az elnöki hivatal frissen kinevezett szóvivője kedden közzétette az országprojekt kidolgozására felkért bizottság névsorát. Magyarázata szerint a parlamenti pártok – politikai súlyuktól függetlenül – két-két tagot delegálhattak, a kormány egy képviselőt nevesített, másik tíz személyiséget pedig szakmai tekintélyük alapján, és nem valamely intézmény képviseletében jelöltek a testületbe, amelynek a munkáját két elnöki tanácsadó, Leonard Orban és Cosmin Marinescu fogja vezetni.
A „saját jogon" nevesített személyiségek között jegybanki szakemberek, elismert szociológusok és politológusok, egyetemi oktatók, külpolitikai szakértők kerültek a bizottságba. Tagja a testületnek többek között Dan Dungaciu szociológus, geopolitikai szakértő, Ioan Aurel Pop, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem rektora, Vasile Puşcaş történész, a BBTE tanára, Románia egykori EU-s főtárgyalója, Lucian Croitoru, a Román Nemzeti Bank (BNR) kormányzójának tanácsadója és Cristian Pîrvulescu politológus.
Az elnöki hivatal szóvivője tisztázta, hogy amennyiben a decemberi parlamenti választásokon új pártok jutnak képviselethez, az ő jelöltjeikkel is kiegészítik a testület, mivel fontos, hogy a kidolgozandó országprojekt valamennyi politikai erő támogatását élvezze. A testület havonta fog ülésezni, és az államfő reményei szerint nyárig elkészül egy olyan jelentéssel, amelyet közvitára lehet bocsátani.
A Cotroceni-palota szóvivőjének tájékoztatása szerint az új országprojekt nem egy újabb stratégia, hanem egy közép és hosszú távú fejlesztési célokat meghatározó politikai dokumentum lesz, egy közös elképzelés Románia jövőjéről, az Európai Unióban elfoglalt helyéről, és szerepéről, integrációjának mértékéről.
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 22.
Kastélysorsok fiatal vallatói
A mezőmadarasi Orbán-kúria
Sorra megszólalnak Erdély kastélyai, néha a volt tulajdonosok hangján, de sokkal inkább azokén az egyszerű emberekén, akik még emlékeznek a kastélyok, udvarházak volt lakóira, az ott folyó életre, szórakozásra, a kastélyokhoz tartozó földeken végzett munkára. Az idő mélyéről felszínre hozott emlékek így lényegülnek át élő történelemmé, s válnak dokumentummá írásban, filmen, fényképeken.
Emléktöredékek nyomában
Az ötletgazda, aki tanítványaival szóra bírja a mikrotörténelmet, Simonffy Katalin PhD, a Babes–Bolyai Tudományegyetem média szakának társult oktatója, tévészerkesztő. Csapata középiskolás diákokból, egyetemi hallgatókból tevődik össze, akiknek nyaranta tábort szervez egy-egy kastély környékén.
Az idén augusztusban a mezőmadarasi Orbán-kúria történetét kutatták a falu emlékezetében, s ottlétük nyomán születtek meg azok a fotókkal gazdagon illusztrált írások, amelyek sok érdekes részletet elevenítenek fel az udvarházakban gazdag, festőien szép mezőségi falu történetéből. Nagy Andrea, Schneider Hanna, a királyhelmeci Marcell Zoltán, Imecs Endre és Szabó Gellért írásaiból válogattuk ki és fűztük fel a téma köré a legjellemzőbb, legérdekesebb részleteket. »A székely mezőségi, közel 1300 lelkes faluba nem mókás anekdotákért, nem is a vidéki élet szépségeit lencsevégre kapni érkeztünk. Fotóriportunk – a teljesség igénye nélkül – elsősorban a mezőmadarasi Orbánkúria és lakóinak történetére irányult, amiről néhány idős falusi ember emlékezetében élnek még emléktöredékek. Kísérőnk, Szabó Andor református lelkész először a faluról mesélt.
Szívükön viselték az ittlakók sorsát
Az erdélyi falvak között egyedülálló Mezőmadaras. A falucska nagyon is festői, sőt mesebeli, mert a technika vívmányai, a fejlődés éveken át nagyban elkerülték. Ezt az idilli környezetet látva nem is gondolnánk a település hányatott sorsára. Pedig az élet itt is keményen bánt az emberekkel. Mezőmadaras a rettegett szocializmus éveiben minden támogatásról lemAradt, és csak 2004-ben szakadt el Mezőbándtól, s ezt követően kezdték el a Marosvásárhely felé vezető rövidebb út aszfaltozását.
A dombok és fák mögött megbúvó településen a 19. században egyszerre több földbirtokos család élt, akik szívükön viselték a falu lakóinak sorsát. A református templom udvarán sírkövek őrzik emlékét annak a kornak. A Bethlen, a Fodor, az Orbán, a Pataki, a Szekeres család együtt, de gyakran egymással vetekedve fejlesztette a falut. Nekik is köszönhető, hogy régiónkban Madarason alapították az egyik első óvodát, és itt kaptak először egy csésze tejet reggelire az iskolás gyerekek, sőt a gyengébbek vitamint is. Akiben lehetőséget láttak, annak a vagyonos családok biztosították a továbbtanulási lehetőséget.
Egy 1831-ben készített statisztikai felmérés szerint Mezőmadarason 12 "kúria" létezett. A lista élén grófBethlen Pál neve olvasható. A XIX. század végén közölt adatok már Orbán György nevét is említik. Az Orbán család Kézdimárkosról került Madarasra. Az évek során tetemes földbirtokra tettek szert és a Bethlenektől vásárolták meg a ma lakatlanul álló kúriát, ami korábban Mihály Zsigmond nagybirtokos tulajdona volt.
Az Orbán család emlékét idéző sírkövet a 88 éves Nagy Géza ápolja. Büszkén emlékezik a családra és a vele egykorú Orbán Pállal való barátságára.
500 éves kúria, regényes családtörténet
Kovács Júlia, Nanóka emlékeiben is hajdani pompájában él a kúria: "volt cseléd, volt kertész, nagyon szépteniszpálya. Az út le volt kövezve, ott jártak a vendégek, akik még külföldről is érkeztek… A falusiak dolgoztak a földjeiken, a templomban megvolt az ő padjuk, de szóba álltak a munkásokkal. Nem volt probléma, hogy ők Orbánok".
A jövőre 500 éves kúria ma már igencsak rozoga állapotban emlékeztet az egykori földbirtokos család életére. Kertjében temették el Orbán Károly ’48-as főhadnagyot. Az épülethez vezető út melletti füves rétről a faluban úgy tudják, hogy teniszpálya volt ott, s ha igaz, akkor maga Kossuth Lajos is kezébe vette az ütőt, s a megbeszélések szünetében játszott a ház urával.
A Háromszéki lófő székely eredetű Orbán család története regényes. Az 1828-ban született márkosfalvi Orbán Károly honvéd huszárfőhadnagy Bem tábornok hadsegéde volt, felesége Pataky Borbála. Fiuk, Orbán György földbirtokos az erdélyi nemesi családból származó zeykfalvi Zeyk Saroltát vette feleségül, aki fiatalkorában az idős Kossuth Lajos "napsugarát" jelentette. Bár a hagyomány úgy tartja, hogy a Madarasra ellátogató Kossuth Lajos a kúria teniszpályáján ismerkedett meg a még gyermek Zeyk Saroltával, az adatok fényében ez csak legendának számít.
Kossuth Lajos és Zeyk Sarolta kapcsolata
Zeyk Sarolta 1884-ben európai körutazáson vett részt rokonainál, és a visszaúton hosszabb időre megálltak Zeyk Józsefnél, a lány Torinóban élő nagybátyjánál. A 19 éves lány megilletődve lépett be a Via de Mille 22. szám alatti ház kapuján, ahol az akkor 82 éves egykori kormányzó lakott. Az özvegy Kossuth évek óta csupán húga, inasa és szakácsa társaságában élt. Életét felvillanyozta a fiatal látogató, és Sarolta hazatértével elkezdődött a hét éven át tartó levelezésük. Bár mindvégig hangoztatja, hogy "atyai barátod vagyok", érezni lehet, hogy Kossuth szerelmes. Humorizál, csillogtatja a műveltségét, több nyelven idézget, miközben tisztában van vele, hogy az egésznek semmi jövője nincs, sosem fogja viszontlátni a hölgyet."Születésnapodon nagyon elszomorított a gondolat, hogy áldásomat egy atyai csókkal nem nyomhatom homlokodra. Megérezted-e, hogy a gondolat magneticus telegraph-huzalán repülnek feléd szegény öreg barátod hő szerencsekívánatai?"
Sarolta közben férjhez megy Orbán Györgyhöz, és gyermeke születik. Kossuth aggódik érte: "Szeretném tudni, miként teljesíti férjed a polgár, hazafi kötelességét. Férjedről – a nevén kívül – mind e mai napig semmit sem tudok. Utolsó leveledben is csak annyit írtál, hogy kitűnő egészségű, zömök, kicsi ember. Megvallom, engem az, hogy zömök-e vagy nyúlánk, kicsi-e vagy nagy, csak középszerűen érdekel. Én lelkéről szeretnék tőled hírt venni, szeretném tudni, hogy kicsoda, micsoda? Mit ismer hivatásának? Mi célja van az életben? Nem folytatom. Hiszen az a kis Sárika, ki magát egyszerű falusi kisleányomnak címezi levelében, nem is olyan egyszerű, és nem is olyan falusi, mint aminőnek Te csúfolod – van abban lélek, van szellem…"
A sokáig őrzött titok
És a történet csattanója: "Köszönöm a megnyugtatást, hogy leveleimet senkivel nem közlöd, s elégeted. Szükségem volt e biztosításra, miszerint oly tartózkodás nélkül írjak, mint ahogy írok. Hogy én a tieiddel hasonlón bánok, arról már utóbbi levelemben biztosítottalak. Számíthatsz reá, én is számítok adott szavadra. Különösen kérlek, ezen levelemet mindjárt add át a lángoknak, amint elolvastad, nehogy valami véletlen által kívüled még másnak is szeme elé kerülhessen. Neked, tudom, nem látszand nevetségesnek, amit érzelmeim felől írtam, de más annak vehetné, engem kevés ember tud megérteni… Kérlek is, igen kérlek, kedves leányom, ne tartsd meg, égesd el leveleimet."
Sarolta, aki sokáig őrizte a titkukat, élete derekán mégiscsak elővette a leveleket, és eljuttatta a Hatvany Lajos,Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelenő Esztendő című szépirodalmi folyóirathoz, amelyben 1918-ban hozták nyilvánosságra a leveleket. Kossuth Lajos 1884 és 1891 között írt harminc levelét könyv alakban egy évvel később a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki. Az agg Kossuth és Napsugárcímen 1989- ben a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg újabb kiadásban. Zeyk Sarolta 58 évesen, fiatal nagymamaként autóbalesetben hunyt el.
A világlátott Orbán Károly
Orbán György és Zeyk Sarolta fia, Orbán Károly (Mezőmadaras, 1888. július 6 – Temesvár, 1958. szeptember 1.) a Ludovika Akadémián végzett, és 1908-tól 1911-ig ulánus hadnagyként szolgált. 1911-ben Angliában kereskedelmi főiskolát végzett, majd Elefántcsontparton dolgozott egy angol vállalatnál. Ott érdekes afrikai műtárgyakat gyűjtött. Apja halála után 1913-ban hazatért, és Mezőmadarason gazdálkodott. Az első világháborúban az orosz fronton harcolt mint ulánus főhadnagy. A háború után visszatért Madarasra. Nevezetesek voltak különleges vadásztrófeái és híresen nagy vendégszeretete, amivel a faluba betévedőket fogadta. Gyakran utazott Nyugat-Európába, több nyelvet beszélt. 1926-ban angol nőt vett feleségül, akitől két gyermeke született. Felesége a harmincas évek közepén visszatért Angliába és ott 1941-ben meghalt. Angliából hozott fügefái a kollektivizálásig éltek. Orbán Károly 1942-ben johannita lovag lett. 1944 nyarán ismét megházasodott, de felesége 1954-ben meghalt. Leánygyermekük Amerikában él.
Orbán Károlyt az 1949. március 2-áról 3- ára virradó éjszakán kényszerlakhelyre hurcolták Marosvásárhelyre. Előbb angol nyelvleckéket adott, majd könyvelésből tartotta fenn magát. 1956-ban Huszár József révén az elsők között került kapcsolatba a Szoboszlay-féle szervezkedéssel.
Az ő feladata lett volna Marosvásárhelyen kirobbantani a fegyveres felkelést. A Szoboszlay Aladár által tervezett árnyékkormányban ő lett volna a külügyminiszter. A Securitate állandóan figyelte. Elfogták, és a Temesvári pert követően kivégezték. Az ő fia az Egyesült Államokban élő Orbán Pál, akire – mint egykori játszótársra – Nagy Géza emlékezik. Az idős madarasi férfi szavai nyomán egy másfél évszázados történet bontakozik ki s közben az ő élete is, amelyet meghatározott az a kiváltságos helyzet, az "a gyönyörűség", hogy gyermekként bejárása volt az Orbán-kúriába. 14-16 évesen együtt játszottak, bicikliztek, jártak "leventére". Pálnak kötöttebb volt a napirendje, és iskolába is csak hetente kétszer járt számot adni tudásáról, mivel magántanár foglalkozott vele.
Nem mehetett mulatságokba, a falubeli lányokkal szórakozni, de a játékra, a turpisságokra mindig tudtak időt szakítani – emlékezik csillogó szemmel Nagy Géza, aki még mindig tartja a kapcsolatot a fél évszázada a másik világrészen élő egykori játszótárssal. Orbán Pál a kommunista rendszer idején egyszer félve néhány órára, majd 1994-ben látogatott el újra Mezőmadarasra. Nagy Géza azt vallja: tudnunk kell, honnan jövünk, ahhoz, hogy tudjuk, hogy hova tartun. « Ezt tartja szem előtt a tábor szervezője, Simonffy Katalin is, aki az erdélyi kastélyok utóéletét kutatva, diákjaiban szeretné felkelteni az érdeklődést erdélyi múltunk e sokáig elhallgatott szelete iránt, amely még annyi érdekes eseményt, részletet tartogat. További kitartást, támogatókat, érdeklődő fiatalokat kívánunk munkájához!
A diákok írásaiból vett részletekből összeállította Bodolai Gyöngyi.
A fényképeket Nagy Andrea készítette.
A diákok által felhasznált könyvészet: az interneten megtalált adatok mellett Szabó Miklós Mélyrenyúló gyökerek, Mezőmadaras 800 éves története című könyve, Kriterion Kiadó, 2008.
Népújság (Marosvásárhely)
A mezőmadarasi Orbán-kúria
Sorra megszólalnak Erdély kastélyai, néha a volt tulajdonosok hangján, de sokkal inkább azokén az egyszerű emberekén, akik még emlékeznek a kastélyok, udvarházak volt lakóira, az ott folyó életre, szórakozásra, a kastélyokhoz tartozó földeken végzett munkára. Az idő mélyéről felszínre hozott emlékek így lényegülnek át élő történelemmé, s válnak dokumentummá írásban, filmen, fényképeken.
Emléktöredékek nyomában
Az ötletgazda, aki tanítványaival szóra bírja a mikrotörténelmet, Simonffy Katalin PhD, a Babes–Bolyai Tudományegyetem média szakának társult oktatója, tévészerkesztő. Csapata középiskolás diákokból, egyetemi hallgatókból tevődik össze, akiknek nyaranta tábort szervez egy-egy kastély környékén.
Az idén augusztusban a mezőmadarasi Orbán-kúria történetét kutatták a falu emlékezetében, s ottlétük nyomán születtek meg azok a fotókkal gazdagon illusztrált írások, amelyek sok érdekes részletet elevenítenek fel az udvarházakban gazdag, festőien szép mezőségi falu történetéből. Nagy Andrea, Schneider Hanna, a királyhelmeci Marcell Zoltán, Imecs Endre és Szabó Gellért írásaiból válogattuk ki és fűztük fel a téma köré a legjellemzőbb, legérdekesebb részleteket. »A székely mezőségi, közel 1300 lelkes faluba nem mókás anekdotákért, nem is a vidéki élet szépségeit lencsevégre kapni érkeztünk. Fotóriportunk – a teljesség igénye nélkül – elsősorban a mezőmadarasi Orbánkúria és lakóinak történetére irányult, amiről néhány idős falusi ember emlékezetében élnek még emléktöredékek. Kísérőnk, Szabó Andor református lelkész először a faluról mesélt.
Szívükön viselték az ittlakók sorsát
Az erdélyi falvak között egyedülálló Mezőmadaras. A falucska nagyon is festői, sőt mesebeli, mert a technika vívmányai, a fejlődés éveken át nagyban elkerülték. Ezt az idilli környezetet látva nem is gondolnánk a település hányatott sorsára. Pedig az élet itt is keményen bánt az emberekkel. Mezőmadaras a rettegett szocializmus éveiben minden támogatásról lemAradt, és csak 2004-ben szakadt el Mezőbándtól, s ezt követően kezdték el a Marosvásárhely felé vezető rövidebb út aszfaltozását.
A dombok és fák mögött megbúvó településen a 19. században egyszerre több földbirtokos család élt, akik szívükön viselték a falu lakóinak sorsát. A református templom udvarán sírkövek őrzik emlékét annak a kornak. A Bethlen, a Fodor, az Orbán, a Pataki, a Szekeres család együtt, de gyakran egymással vetekedve fejlesztette a falut. Nekik is köszönhető, hogy régiónkban Madarason alapították az egyik első óvodát, és itt kaptak először egy csésze tejet reggelire az iskolás gyerekek, sőt a gyengébbek vitamint is. Akiben lehetőséget láttak, annak a vagyonos családok biztosították a továbbtanulási lehetőséget.
Egy 1831-ben készített statisztikai felmérés szerint Mezőmadarason 12 "kúria" létezett. A lista élén grófBethlen Pál neve olvasható. A XIX. század végén közölt adatok már Orbán György nevét is említik. Az Orbán család Kézdimárkosról került Madarasra. Az évek során tetemes földbirtokra tettek szert és a Bethlenektől vásárolták meg a ma lakatlanul álló kúriát, ami korábban Mihály Zsigmond nagybirtokos tulajdona volt.
Az Orbán család emlékét idéző sírkövet a 88 éves Nagy Géza ápolja. Büszkén emlékezik a családra és a vele egykorú Orbán Pállal való barátságára.
500 éves kúria, regényes családtörténet
Kovács Júlia, Nanóka emlékeiben is hajdani pompájában él a kúria: "volt cseléd, volt kertész, nagyon szépteniszpálya. Az út le volt kövezve, ott jártak a vendégek, akik még külföldről is érkeztek… A falusiak dolgoztak a földjeiken, a templomban megvolt az ő padjuk, de szóba álltak a munkásokkal. Nem volt probléma, hogy ők Orbánok".
A jövőre 500 éves kúria ma már igencsak rozoga állapotban emlékeztet az egykori földbirtokos család életére. Kertjében temették el Orbán Károly ’48-as főhadnagyot. Az épülethez vezető út melletti füves rétről a faluban úgy tudják, hogy teniszpálya volt ott, s ha igaz, akkor maga Kossuth Lajos is kezébe vette az ütőt, s a megbeszélések szünetében játszott a ház urával.
A Háromszéki lófő székely eredetű Orbán család története regényes. Az 1828-ban született márkosfalvi Orbán Károly honvéd huszárfőhadnagy Bem tábornok hadsegéde volt, felesége Pataky Borbála. Fiuk, Orbán György földbirtokos az erdélyi nemesi családból származó zeykfalvi Zeyk Saroltát vette feleségül, aki fiatalkorában az idős Kossuth Lajos "napsugarát" jelentette. Bár a hagyomány úgy tartja, hogy a Madarasra ellátogató Kossuth Lajos a kúria teniszpályáján ismerkedett meg a még gyermek Zeyk Saroltával, az adatok fényében ez csak legendának számít.
Kossuth Lajos és Zeyk Sarolta kapcsolata
Zeyk Sarolta 1884-ben európai körutazáson vett részt rokonainál, és a visszaúton hosszabb időre megálltak Zeyk Józsefnél, a lány Torinóban élő nagybátyjánál. A 19 éves lány megilletődve lépett be a Via de Mille 22. szám alatti ház kapuján, ahol az akkor 82 éves egykori kormányzó lakott. Az özvegy Kossuth évek óta csupán húga, inasa és szakácsa társaságában élt. Életét felvillanyozta a fiatal látogató, és Sarolta hazatértével elkezdődött a hét éven át tartó levelezésük. Bár mindvégig hangoztatja, hogy "atyai barátod vagyok", érezni lehet, hogy Kossuth szerelmes. Humorizál, csillogtatja a műveltségét, több nyelven idézget, miközben tisztában van vele, hogy az egésznek semmi jövője nincs, sosem fogja viszontlátni a hölgyet."Születésnapodon nagyon elszomorított a gondolat, hogy áldásomat egy atyai csókkal nem nyomhatom homlokodra. Megérezted-e, hogy a gondolat magneticus telegraph-huzalán repülnek feléd szegény öreg barátod hő szerencsekívánatai?"
Sarolta közben férjhez megy Orbán Györgyhöz, és gyermeke születik. Kossuth aggódik érte: "Szeretném tudni, miként teljesíti férjed a polgár, hazafi kötelességét. Férjedről – a nevén kívül – mind e mai napig semmit sem tudok. Utolsó leveledben is csak annyit írtál, hogy kitűnő egészségű, zömök, kicsi ember. Megvallom, engem az, hogy zömök-e vagy nyúlánk, kicsi-e vagy nagy, csak középszerűen érdekel. Én lelkéről szeretnék tőled hírt venni, szeretném tudni, hogy kicsoda, micsoda? Mit ismer hivatásának? Mi célja van az életben? Nem folytatom. Hiszen az a kis Sárika, ki magát egyszerű falusi kisleányomnak címezi levelében, nem is olyan egyszerű, és nem is olyan falusi, mint aminőnek Te csúfolod – van abban lélek, van szellem…"
A sokáig őrzött titok
És a történet csattanója: "Köszönöm a megnyugtatást, hogy leveleimet senkivel nem közlöd, s elégeted. Szükségem volt e biztosításra, miszerint oly tartózkodás nélkül írjak, mint ahogy írok. Hogy én a tieiddel hasonlón bánok, arról már utóbbi levelemben biztosítottalak. Számíthatsz reá, én is számítok adott szavadra. Különösen kérlek, ezen levelemet mindjárt add át a lángoknak, amint elolvastad, nehogy valami véletlen által kívüled még másnak is szeme elé kerülhessen. Neked, tudom, nem látszand nevetségesnek, amit érzelmeim felől írtam, de más annak vehetné, engem kevés ember tud megérteni… Kérlek is, igen kérlek, kedves leányom, ne tartsd meg, égesd el leveleimet."
Sarolta, aki sokáig őrizte a titkukat, élete derekán mégiscsak elővette a leveleket, és eljuttatta a Hatvany Lajos,Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelenő Esztendő című szépirodalmi folyóirathoz, amelyben 1918-ban hozták nyilvánosságra a leveleket. Kossuth Lajos 1884 és 1891 között írt harminc levelét könyv alakban egy évvel később a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki. Az agg Kossuth és Napsugárcímen 1989- ben a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg újabb kiadásban. Zeyk Sarolta 58 évesen, fiatal nagymamaként autóbalesetben hunyt el.
A világlátott Orbán Károly
Orbán György és Zeyk Sarolta fia, Orbán Károly (Mezőmadaras, 1888. július 6 – Temesvár, 1958. szeptember 1.) a Ludovika Akadémián végzett, és 1908-tól 1911-ig ulánus hadnagyként szolgált. 1911-ben Angliában kereskedelmi főiskolát végzett, majd Elefántcsontparton dolgozott egy angol vállalatnál. Ott érdekes afrikai műtárgyakat gyűjtött. Apja halála után 1913-ban hazatért, és Mezőmadarason gazdálkodott. Az első világháborúban az orosz fronton harcolt mint ulánus főhadnagy. A háború után visszatért Madarasra. Nevezetesek voltak különleges vadásztrófeái és híresen nagy vendégszeretete, amivel a faluba betévedőket fogadta. Gyakran utazott Nyugat-Európába, több nyelvet beszélt. 1926-ban angol nőt vett feleségül, akitől két gyermeke született. Felesége a harmincas évek közepén visszatért Angliába és ott 1941-ben meghalt. Angliából hozott fügefái a kollektivizálásig éltek. Orbán Károly 1942-ben johannita lovag lett. 1944 nyarán ismét megházasodott, de felesége 1954-ben meghalt. Leánygyermekük Amerikában él.
Orbán Károlyt az 1949. március 2-áról 3- ára virradó éjszakán kényszerlakhelyre hurcolták Marosvásárhelyre. Előbb angol nyelvleckéket adott, majd könyvelésből tartotta fenn magát. 1956-ban Huszár József révén az elsők között került kapcsolatba a Szoboszlay-féle szervezkedéssel.
Az ő feladata lett volna Marosvásárhelyen kirobbantani a fegyveres felkelést. A Szoboszlay Aladár által tervezett árnyékkormányban ő lett volna a külügyminiszter. A Securitate állandóan figyelte. Elfogták, és a Temesvári pert követően kivégezték. Az ő fia az Egyesült Államokban élő Orbán Pál, akire – mint egykori játszótársra – Nagy Géza emlékezik. Az idős madarasi férfi szavai nyomán egy másfél évszázados történet bontakozik ki s közben az ő élete is, amelyet meghatározott az a kiváltságos helyzet, az "a gyönyörűség", hogy gyermekként bejárása volt az Orbán-kúriába. 14-16 évesen együtt játszottak, bicikliztek, jártak "leventére". Pálnak kötöttebb volt a napirendje, és iskolába is csak hetente kétszer járt számot adni tudásáról, mivel magántanár foglalkozott vele.
Nem mehetett mulatságokba, a falubeli lányokkal szórakozni, de a játékra, a turpisságokra mindig tudtak időt szakítani – emlékezik csillogó szemmel Nagy Géza, aki még mindig tartja a kapcsolatot a fél évszázada a másik világrészen élő egykori játszótárssal. Orbán Pál a kommunista rendszer idején egyszer félve néhány órára, majd 1994-ben látogatott el újra Mezőmadarasra. Nagy Géza azt vallja: tudnunk kell, honnan jövünk, ahhoz, hogy tudjuk, hogy hova tartun. « Ezt tartja szem előtt a tábor szervezője, Simonffy Katalin is, aki az erdélyi kastélyok utóéletét kutatva, diákjaiban szeretné felkelteni az érdeklődést erdélyi múltunk e sokáig elhallgatott szelete iránt, amely még annyi érdekes eseményt, részletet tartogat. További kitartást, támogatókat, érdeklődő fiatalokat kívánunk munkájához!
A diákok írásaiból vett részletekből összeállította Bodolai Gyöngyi.
A fényképeket Nagy Andrea készítette.
A diákok által felhasznált könyvészet: az interneten megtalált adatok mellett Szabó Miklós Mélyrenyúló gyökerek, Mezőmadaras 800 éves története című könyve, Kriterion Kiadó, 2008.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 23.
Megkezdődött Kolozsváron a középiskolás sportolimpia – Szabó Katalin életműdíjat kapott
Hatalmas ováció és tapsvihar fogadta Szabó Katalin olimpiai bajnok tornászt Kolozsváron, az Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpia nyitógáláján, amikor átvette az RMDSZ frissen alapított sport-életmű díját.
Az 1984-es Los Angeles-i olimpián négy arany- és egy ezüstérmet szerző világklasszissal, a rendezvény fővédnökével a Kolozsvári Magyar Operában találkozhatott a zömében résztvevő diákokból és tanáraikból álló közönség szerda este.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta, a diákrendezvényt a kincses város önkormányzata is támogatja. Kifejtette: a fiatalok nevelése legalább olyan fontos, mint az oktatásuk, és az erdélyi magyar közösség jövőjét az határozza meg, hogy milyen értékrendet sikerül nekik átadni.
Bodor László, az RMDSZ programokért felelős főosztályának ügyvezető elnöke a rendezvény sikerének tartja, hogy idén szinte kétszer több diák vesz részt, mint tavaly – az első olimpián 400 diákot fogadtak, most 700-an kapcsolódnak be a sportrendezvénybe. Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese biztosította a szervezőket, hogy a BBTE jövőre is partnere lesz a rendezvénynek, a versenyek többségének ugyanis az egyetem sportparkja ad otthont.
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke az egészséges életmódra nevelés fontosságára hívta fel a figyelmet. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a sport kapcsán a munka fontosságáról beszél. Mielőtt átadta volna az életműdíjat Szabó Katalinnak, azzal viccelődött, hogy a zágoni születésű világklasszis lehetne akár Portugália is, ugyanis egyedül annyi érmet nyert az olimpiákon, mint az ibériai ország az ötkarikás játékok történetében összesen.
A mindenki által csak Szabó Katiként ismert tornászlegenda meghatódva vette át az elismerést, saját bevallása szerint nagyon jól esett neki. Természetesen a sportoló diákoknak is szolgált jó tanáccsal: „Minden napra legyen egy célotok, amibe kapaszkodhattok” – mondta.
A díjátadást követően tartották azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyen Szabó Katalin mellett Trandafir Norbert és Miklós Andrea, a Rio de Janeiro-i olimpián szereplő két erdélyi magyar sportoló is részt vett. A beszélgetést szintén a brazil nagyvárosban zajló paralimpiáról hazatért Kádár Zoltán sportriporter moderálta. Többek közt megtudhattuk: Szabó Kati tornász pályafutása annak köszönhető, hogy hatéves korábban egy orvos azt tanácsolta, kezdeni kell valamit a kislánnyal, mert „sokat mozog”.
Az olimpiai bajnoki cím megszerzése előtt is halmozta a sikereket, ifiként egyedül neki sikerült a címvédés az ifjúsági világbajnokságon. A négyszeres olimpiai bajnok nem hazudtolta meg Székely mivoltát, ugyanis arra kérdésre, hogy újra kezdené-e még egyszer, határozottan válaszolt: „újrakezdeném és még jobban csinálnám!”
A kommunista sportvezetés kulisszatitkaiba is betekintést nyerhettünk. Szabó Katalin elmesélte, az 1983-as Budapesti világbajnokságon aranyérmet hozó talajgyakorlatát csárdásra mutathatta be, mert a vezetők mindig a nemzetközi versenyeket rendező országra jellemző zenét választottak. Hozzáfűzte, megtiltották, hogy magyarul nyilatkozzék a magyarországi sajtónak. Ennél is sokkolóbban hatott, amikor azt is elárulta, hogy annak idején a Déván őt edző Károlyi házaspárral sem beszélhettek magyarul.
Természetesen a Los Angeles-i olimpia is szóba került. Noha a megszerezhető öt aranyéremből négyet nyert el Szabó Katalin, az egy ezüst, jobban mondva az aranyérem elvesztése egyéni összetettben mégis fájdalmas volt számára, mert alig fél ponttal mAradt alul amerikai riválisával szemben. Azt is elárulta, hogy utána sokáig nem beszélgettek, míg idén Mary Lou Retton felvette vele a kapcsolatot a világhálón. „Az első kérdése az volt: emlékszel, milyen fiatalok voltunk az olimpián?” – nevettette meg közönségét Szabó Katalin.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Hatalmas ováció és tapsvihar fogadta Szabó Katalin olimpiai bajnok tornászt Kolozsváron, az Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpia nyitógáláján, amikor átvette az RMDSZ frissen alapított sport-életmű díját.
Az 1984-es Los Angeles-i olimpián négy arany- és egy ezüstérmet szerző világklasszissal, a rendezvény fővédnökével a Kolozsvári Magyar Operában találkozhatott a zömében résztvevő diákokból és tanáraikból álló közönség szerda este.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta, a diákrendezvényt a kincses város önkormányzata is támogatja. Kifejtette: a fiatalok nevelése legalább olyan fontos, mint az oktatásuk, és az erdélyi magyar közösség jövőjét az határozza meg, hogy milyen értékrendet sikerül nekik átadni.
Bodor László, az RMDSZ programokért felelős főosztályának ügyvezető elnöke a rendezvény sikerének tartja, hogy idén szinte kétszer több diák vesz részt, mint tavaly – az első olimpián 400 diákot fogadtak, most 700-an kapcsolódnak be a sportrendezvénybe. Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese biztosította a szervezőket, hogy a BBTE jövőre is partnere lesz a rendezvénynek, a versenyek többségének ugyanis az egyetem sportparkja ad otthont.
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke az egészséges életmódra nevelés fontosságára hívta fel a figyelmet. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a sport kapcsán a munka fontosságáról beszél. Mielőtt átadta volna az életműdíjat Szabó Katalinnak, azzal viccelődött, hogy a zágoni születésű világklasszis lehetne akár Portugália is, ugyanis egyedül annyi érmet nyert az olimpiákon, mint az ibériai ország az ötkarikás játékok történetében összesen.
A mindenki által csak Szabó Katiként ismert tornászlegenda meghatódva vette át az elismerést, saját bevallása szerint nagyon jól esett neki. Természetesen a sportoló diákoknak is szolgált jó tanáccsal: „Minden napra legyen egy célotok, amibe kapaszkodhattok” – mondta.
A díjátadást követően tartották azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyen Szabó Katalin mellett Trandafir Norbert és Miklós Andrea, a Rio de Janeiro-i olimpián szereplő két erdélyi magyar sportoló is részt vett. A beszélgetést szintén a brazil nagyvárosban zajló paralimpiáról hazatért Kádár Zoltán sportriporter moderálta. Többek közt megtudhattuk: Szabó Kati tornász pályafutása annak köszönhető, hogy hatéves korábban egy orvos azt tanácsolta, kezdeni kell valamit a kislánnyal, mert „sokat mozog”.
Az olimpiai bajnoki cím megszerzése előtt is halmozta a sikereket, ifiként egyedül neki sikerült a címvédés az ifjúsági világbajnokságon. A négyszeres olimpiai bajnok nem hazudtolta meg Székely mivoltát, ugyanis arra kérdésre, hogy újra kezdené-e még egyszer, határozottan válaszolt: „újrakezdeném és még jobban csinálnám!”
A kommunista sportvezetés kulisszatitkaiba is betekintést nyerhettünk. Szabó Katalin elmesélte, az 1983-as Budapesti világbajnokságon aranyérmet hozó talajgyakorlatát csárdásra mutathatta be, mert a vezetők mindig a nemzetközi versenyeket rendező országra jellemző zenét választottak. Hozzáfűzte, megtiltották, hogy magyarul nyilatkozzék a magyarországi sajtónak. Ennél is sokkolóbban hatott, amikor azt is elárulta, hogy annak idején a Déván őt edző Károlyi házaspárral sem beszélhettek magyarul.
Természetesen a Los Angeles-i olimpia is szóba került. Noha a megszerezhető öt aranyéremből négyet nyert el Szabó Katalin, az egy ezüst, jobban mondva az aranyérem elvesztése egyéni összetettben mégis fájdalmas volt számára, mert alig fél ponttal mAradt alul amerikai riválisával szemben. Azt is elárulta, hogy utána sokáig nem beszélgettek, míg idén Mary Lou Retton felvette vele a kapcsolatot a világhálón. „Az első kérdése az volt: emlékszel, milyen fiatalok voltunk az olimpián?” – nevettette meg közönségét Szabó Katalin.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 24.
Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 26.
Elhunyt Ioan Gyuri Pascu zenész, színész
Ötvenöt évesen hétfőn hajnalban elhunyt Ioan Gyuri Pascu magyar származású zenész, színész, író, a Bukaresti művészvilág jeles tagja.
Az Agerpres hírügynökség tájékoztatása szerint a művészt Bukaresti otthonában érte a halál. Bogdan Oprița, a rohammentőszolgálat (SMURD) szóvivője közölte, Ioan Gyuri Pascu szívinfarktust szenvedett, a helyszínre kiérkezett mentőorvosok több mint egy órán keresztül próbálták újraéleszteni, erőfeszítéseik azonban nem jártak sikerrel.
Ioan Gyuri Pascu 1961. augusztus 31-én született a Szeben megyei Szentágotán. Édesapja román, anyja magyar volt, felmenői között pedig szlovákok és lengyelek is voltak. Mivel sem az apja, sem az anyakönyvvezető nem ismerte a magyar nyelvet, magyar keresztnevét fonetikusan „Ghiuricoként" anyakönyvezték, a művész azonban a Gyurit használta.
Kilenc évesen zongorázni tanult, társai szórakoztatására szoprán hangján már az iskolában előszeretettel utánozta a kor neves román énekesnőit. Egyedül tanult meg gitározni. Sikertelenül felvételizett a Marosvásárhelyi színművészeti egyetemre, majd román-spanyol szakon szerzett diplomát a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkaron. Egyetemi éveiben tagja lett az intellektuális társadalmi-politikai szatírát magas fokon művelő Divertis humortársulatnak, amelyben több mint két évtizeden keresztül játszott. Egyéni zeneszerzői-előadói karrierje a kilencvenes évek elején indult, kedvenc zenei műfaja a pop, rock, blues és a reggae volt.
Nevéhez fűződik többek között a The Blue Workers és a Pacific zenekarok megalapítása. Számos nagyjátékfilmben és színdarabban játszott, szinkronszínészként is tevékenykedett. Ioan Gyuri Pascu mindig büszke volt magyar származására, anyanyelvén kiválóan beszélt.
Krónika (Kolozsvár)
Ötvenöt évesen hétfőn hajnalban elhunyt Ioan Gyuri Pascu magyar származású zenész, színész, író, a Bukaresti művészvilág jeles tagja.
Az Agerpres hírügynökség tájékoztatása szerint a művészt Bukaresti otthonában érte a halál. Bogdan Oprița, a rohammentőszolgálat (SMURD) szóvivője közölte, Ioan Gyuri Pascu szívinfarktust szenvedett, a helyszínre kiérkezett mentőorvosok több mint egy órán keresztül próbálták újraéleszteni, erőfeszítéseik azonban nem jártak sikerrel.
Ioan Gyuri Pascu 1961. augusztus 31-én született a Szeben megyei Szentágotán. Édesapja román, anyja magyar volt, felmenői között pedig szlovákok és lengyelek is voltak. Mivel sem az apja, sem az anyakönyvvezető nem ismerte a magyar nyelvet, magyar keresztnevét fonetikusan „Ghiuricoként" anyakönyvezték, a művész azonban a Gyurit használta.
Kilenc évesen zongorázni tanult, társai szórakoztatására szoprán hangján már az iskolában előszeretettel utánozta a kor neves román énekesnőit. Egyedül tanult meg gitározni. Sikertelenül felvételizett a Marosvásárhelyi színművészeti egyetemre, majd román-spanyol szakon szerzett diplomát a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkaron. Egyetemi éveiben tagja lett az intellektuális társadalmi-politikai szatírát magas fokon művelő Divertis humortársulatnak, amelyben több mint két évtizeden keresztül játszott. Egyéni zeneszerzői-előadói karrierje a kilencvenes évek elején indult, kedvenc zenei műfaja a pop, rock, blues és a reggae volt.
Nevéhez fűződik többek között a The Blue Workers és a Pacific zenekarok megalapítása. Számos nagyjátékfilmben és színdarabban játszott, szinkronszínészként is tevékenykedett. Ioan Gyuri Pascu mindig büszke volt magyar származására, anyanyelvén kiválóan beszélt.
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 27.
Több mint kétezer magyar elsőéves a BBTE-n
Az oktatási kínálat és a hallgatók száma is bővül a hétfőn kezdődő új tanévtől a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) – jelentette be Soós Anna, a magyar tagozatért felelős rektorhelyettes keddi sajtótájékoztatóján.
Mint kifejtette: a diákok létszáma 2 százalékkal emelkedett az előző tanévhez képest, október 3-án pedig csaknem tizenötezer elsőéves kezdi meg felsőfokú tanulmányait, közülük több mint kétezren a magyar tagozaton. Soós Anna örömtelinek nevezte a tendenciát, amely szerinte egyértelműen arra utal, hogy a BBTE-t a stabilitás jellemzi. A hallgatók száma egyébként még változhat, a doktori képzésekre ugyanis szeptember 30-áig lehet beiratkozni. Tavalyhoz képest a 2016/2017-es tanévben 111-gyel több elsőéves jelentkezett alapképzésen az elindított szakokra. A hallgatók több mint fele ingyenes helyre jutott be, 4500 fiatalnak pedig tandíjat kell fizetnie.
A magyar tagozaton 1093 elsőéves jutott be államilag támogatott helyekre, a tandíjköteles helyeken pedig további 588 hallgató kezdi el egyetemi tanulmányait. A magiszteri szakokon 458 magyar diák tanulhat anyanyelvén az új tanévben. Továbbra is sok külföldi diák érdeklődik a Kolozsvári egyetem iránt: a BBTE-re többségében magyarországiak jelentkeznek, akik körében a pszichológia a legnépszerűbb. Soós Anna szerint a diáklétszám növekedése nemcsak az első évre beiratkozottaknak köszönhető, ugyanis a felsőbb évfolyamokon kisebb volt a lemorzsolódás az előző évekhez képest. A rektorhelyettes arról is beszámolt: az új tanévtől alapképzésen 243, magiszteri szinten pedig 183 szakot indítanak.
Markó Bálint rektorhelyettes arról számolt be: hamarosan létrehoznak egy posztgraduális intézetet, amely számára kutatásra szánt pénzalapot különítenek el, a tervek szerint pedig tíz külföldi kutatót csábítanak majd Kolozsvárra. Markó azt is elmondta: a felsőfokú tanintézményeket rangsoroló nemzetközi ranglistákon a BBTE mindig előkelő helyen szerepel a többi romániai egyetemhez képest. Az első ötszázba ugyan még egyik rangsorban sem sikerült bekerülnie, Markó szerint viszont ennek elsősorban költségvetései okai vannak, a világ legjobb egyetemei ugyanis nagyságrendekkel több pénzből gazdálkodhatnak.
A BBTE-n az új tanévben is számos tehetséggondozó programot szerveznek középiskolásoknak: ennek első állomása az egyetem tájékoztató kampánya, amelyet november 7. és 9. között tartanak a Székelyföldi és a partiumi gimnáziumokban. Jövő év márciusában kerül sor az Interdiszciplináris Tehetségfórum című rendezvényre, áprilisban pedig csatlakoznak az Iskola másként elnevezésű akcióhoz. Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát májusban szervezik, januárban pedig a BBTE részt vesz a Budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Kiállításon. Az új tanév újdonsága, hogy december elejéig Mentor Klub címmel interaktív kommunikációs tréninget tartanak diákoknak. A BBTE hivatalos tanévnyitóját október 3-án tartják: a magyar tagozat ünnepsége 16 órakor kezdődik a főépület előadótermében, ahol Néda Zoltán fizikus, a MTA külső tagja tart előadást.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)
Az oktatási kínálat és a hallgatók száma is bővül a hétfőn kezdődő új tanévtől a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) – jelentette be Soós Anna, a magyar tagozatért felelős rektorhelyettes keddi sajtótájékoztatóján.
Mint kifejtette: a diákok létszáma 2 százalékkal emelkedett az előző tanévhez képest, október 3-án pedig csaknem tizenötezer elsőéves kezdi meg felsőfokú tanulmányait, közülük több mint kétezren a magyar tagozaton. Soós Anna örömtelinek nevezte a tendenciát, amely szerinte egyértelműen arra utal, hogy a BBTE-t a stabilitás jellemzi. A hallgatók száma egyébként még változhat, a doktori képzésekre ugyanis szeptember 30-áig lehet beiratkozni. Tavalyhoz képest a 2016/2017-es tanévben 111-gyel több elsőéves jelentkezett alapképzésen az elindított szakokra. A hallgatók több mint fele ingyenes helyre jutott be, 4500 fiatalnak pedig tandíjat kell fizetnie.
A magyar tagozaton 1093 elsőéves jutott be államilag támogatott helyekre, a tandíjköteles helyeken pedig további 588 hallgató kezdi el egyetemi tanulmányait. A magiszteri szakokon 458 magyar diák tanulhat anyanyelvén az új tanévben. Továbbra is sok külföldi diák érdeklődik a Kolozsvári egyetem iránt: a BBTE-re többségében magyarországiak jelentkeznek, akik körében a pszichológia a legnépszerűbb. Soós Anna szerint a diáklétszám növekedése nemcsak az első évre beiratkozottaknak köszönhető, ugyanis a felsőbb évfolyamokon kisebb volt a lemorzsolódás az előző évekhez képest. A rektorhelyettes arról is beszámolt: az új tanévtől alapképzésen 243, magiszteri szinten pedig 183 szakot indítanak.
Markó Bálint rektorhelyettes arról számolt be: hamarosan létrehoznak egy posztgraduális intézetet, amely számára kutatásra szánt pénzalapot különítenek el, a tervek szerint pedig tíz külföldi kutatót csábítanak majd Kolozsvárra. Markó azt is elmondta: a felsőfokú tanintézményeket rangsoroló nemzetközi ranglistákon a BBTE mindig előkelő helyen szerepel a többi romániai egyetemhez képest. Az első ötszázba ugyan még egyik rangsorban sem sikerült bekerülnie, Markó szerint viszont ennek elsősorban költségvetései okai vannak, a világ legjobb egyetemei ugyanis nagyságrendekkel több pénzből gazdálkodhatnak.
A BBTE-n az új tanévben is számos tehetséggondozó programot szerveznek középiskolásoknak: ennek első állomása az egyetem tájékoztató kampánya, amelyet november 7. és 9. között tartanak a Székelyföldi és a partiumi gimnáziumokban. Jövő év márciusában kerül sor az Interdiszciplináris Tehetségfórum című rendezvényre, áprilisban pedig csatlakoznak az Iskola másként elnevezésű akcióhoz. Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát májusban szervezik, januárban pedig a BBTE részt vesz a Budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Kiállításon. Az új tanév újdonsága, hogy december elejéig Mentor Klub címmel interaktív kommunikációs tréninget tartanak diákoknak. A BBTE hivatalos tanévnyitóját október 3-án tartják: a magyar tagozat ünnepsége 16 órakor kezdődik a főépület előadótermében, ahol Néda Zoltán fizikus, a MTA külső tagja tart előadást.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 27.
Bepillantás a politikai életbe
Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be szeptember 26-án délután Nagyváradon.
Szeptember 26-án, hétfőn délután Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be a váradi ReWine Bárban. A könyv Jilţ şi caldarâm címmel idén júniusban jelent meg Klein József fordításában. A kötetbemutatón a szerző mellett jelen volt a könyv fordítója és Traian Ştef költő és irodalomkritikus, a Familia folyóirat szerkesztője.
Traian Ştef elmondta, hogy a könyv betekintést nyújt a politikai életbe, a mindenkori politikusok korruptságába, hatalomszerzési és -megtartási technikáikba. Mint elhangzott a regény egy képzelt országban, Tranzíciában játszódik, és két karriertörténetet mutat be. Az egyik Porta Sándoré, a diktatúra idején szocializálódott politikusé, aki fokozatosan veszti el a talajt a lába alól, és a bársonyszékből az aszfaltra kerül. A másik pedig Grigore Tăutué, a szorgalmas és tehetséges fiatalemberé, aki a hamar túlteszi magát morális és politikai fenntartásain, s egy gátlástalan, diktatúrát kiépítő politikai erő szolgálatába lép, úgy, hogy közben a hírszerzésnek is dolgozik. Traian Ştef a fordítással kapcsolatban elmondta, hogy nagyon kifejező lett, Klein József vissza tudta adni mindazt a humort, szatírát és szójátékot, ami a magyar nyelvű könyvben érvényesült.
Valós történetek
Székely Ervin kiemelte, hogy fontos lenne, hogy a magyar írók lefordítsák könyveiket román nyelvre is, hogy létrejöhessen egy párbeszéd a román és magyar irodalom között. A továbbiakban ismertette, hogy hogyan vetődött fel a könyv megírásának ötlete. Hozzátette, hogy „nincs túl jó fantáziám, tehát amit a könyvben leírtam, az mind megtörtént, lehet nem pont úgy és nem pont azokkal, de minden történetnek valós az alapja”. Székely Ervin a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi szakán végzett, volt jogtanácsos, újságíró, majd parlamenti képviselő és államtitkár, jelenleg a Bukaresti Rádió magyar adásának főszerkesztője.
P. Nagy Noémi
erdon.ro
Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be szeptember 26-án délután Nagyváradon.
Szeptember 26-án, hétfőn délután Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be a váradi ReWine Bárban. A könyv Jilţ şi caldarâm címmel idén júniusban jelent meg Klein József fordításában. A kötetbemutatón a szerző mellett jelen volt a könyv fordítója és Traian Ştef költő és irodalomkritikus, a Familia folyóirat szerkesztője.
Traian Ştef elmondta, hogy a könyv betekintést nyújt a politikai életbe, a mindenkori politikusok korruptságába, hatalomszerzési és -megtartási technikáikba. Mint elhangzott a regény egy képzelt országban, Tranzíciában játszódik, és két karriertörténetet mutat be. Az egyik Porta Sándoré, a diktatúra idején szocializálódott politikusé, aki fokozatosan veszti el a talajt a lába alól, és a bársonyszékből az aszfaltra kerül. A másik pedig Grigore Tăutué, a szorgalmas és tehetséges fiatalemberé, aki a hamar túlteszi magát morális és politikai fenntartásain, s egy gátlástalan, diktatúrát kiépítő politikai erő szolgálatába lép, úgy, hogy közben a hírszerzésnek is dolgozik. Traian Ştef a fordítással kapcsolatban elmondta, hogy nagyon kifejező lett, Klein József vissza tudta adni mindazt a humort, szatírát és szójátékot, ami a magyar nyelvű könyvben érvényesült.
Valós történetek
Székely Ervin kiemelte, hogy fontos lenne, hogy a magyar írók lefordítsák könyveiket román nyelvre is, hogy létrejöhessen egy párbeszéd a román és magyar irodalom között. A továbbiakban ismertette, hogy hogyan vetődött fel a könyv megírásának ötlete. Hozzátette, hogy „nincs túl jó fantáziám, tehát amit a könyvben leírtam, az mind megtörtént, lehet nem pont úgy és nem pont azokkal, de minden történetnek valós az alapja”. Székely Ervin a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi szakán végzett, volt jogtanácsos, újságíró, majd parlamenti képviselő és államtitkár, jelenleg a Bukaresti Rádió magyar adásának főszerkesztője.
P. Nagy Noémi
erdon.ro
2016. szeptember 27.
Több magyar diákkal indul a tanév a BBTE-n
Közel 15 ezer elsőéves hallgató kezdi a tanévet október 3-án, köztük több mint kétezren magyarul, ez a szám pedig folyamatosan nőtt az elmúlt években – hangzott el a Babeș-Bolyai Tudomanyegyetem Magyar Tagozatának Kolozsvári sajtótájékoztatóján kedden.
Magyar nyelven 1678 diák kezdi tanulmányait alapképzésen, mesterképzésre pedig 458-an iratoztak be – jelentette be Soós Anna rektorhelyettes. A magyar tagozat vezetője elmondta: idén az előző évhez képest kevesebben érettségiztek, az egyetem iránti érdeklődés mégis megmAradt. Intézményi szinten 10980 hallgatatót várnak, akik közül 4915-en kerültek be tandíjmentes helyre.
Nőtt a kínálat is: az idei tanévben 243 alapképzéses szakra lehetett beiratkozni, 183-ra mesteri képzésen. A külföldi diákok érdeklődése szintén mAradt, magyar tagozaton a legkeresettebb a pszichológia szak a részükről, elsősorban Magyarországról. A magasabb évfolyamoknál az tapasztalható, hogy kevesebben hagyják el az egyetemet, mint korábban - hangzott el.
A közös évnyitóra október harmadikán reggel 9-kor, a magyar pedig délután 4-től az egyetemi díszteremben kerül sor.
Élvonalban a BBTE
A nemzetközi mezőnyben általában 5-6 egyetemet mérnek, a BBTE országszerte átlagosan az első helyen jön ki, kevéssel a Bukaresti tudományegyetem és Bukaresti Műszaki Egyetem előtt – számolt be Markó Bálint rektorhelyettes. Mint fogalmazott, az első ötszáz egyetem közé még nem kerültek be a globális felmérésekben, ennek azonban egyik magyarázata az intézmény költségvetése.
Létrehoznak egy posztgraduális intézetet, ahol a különböző kutatási programban résztvevők egységes pénzügyi támogatás alá kerülnek, a tervek szerint tíz külföldi szakembert vonzanak be.
Népszerűsítés, tehetséggondozás
A BBTE szeptemberben részt vett a Sportolimpia szervezésében, a Középiskolások Hosszú Hétvégéjét is tető alá hozták. Ennek folytatásaként november 7. és 9. között szervezik meg a BBTE Karavánt, amellyel erdélyi középiskolákba viszik el az intézmény ismertetőanyagait.
Kutatói ösztöndíj-lehetőségre és a szakkolégiumra is hangsúlyt fektetnek, a virtuális kutatóműhelybe is lehet jelentkezni – mondta el Soós. A BBTE Mentor Klub 2016 program interaktív foglalkozásokat ígér a hallgatóknak, erre október elejéig lehet jelentkezni.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia sem mArad el, ezt májusban szervezik meg. A részképzés ugyanakkor idén a Makovecz Programmal bővül, az Iskola Másként héten is részt vesznek, és a Budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon is képviselik az intézményt – hangzott el.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
Közel 15 ezer elsőéves hallgató kezdi a tanévet október 3-án, köztük több mint kétezren magyarul, ez a szám pedig folyamatosan nőtt az elmúlt években – hangzott el a Babeș-Bolyai Tudomanyegyetem Magyar Tagozatának Kolozsvári sajtótájékoztatóján kedden.
Magyar nyelven 1678 diák kezdi tanulmányait alapképzésen, mesterképzésre pedig 458-an iratoztak be – jelentette be Soós Anna rektorhelyettes. A magyar tagozat vezetője elmondta: idén az előző évhez képest kevesebben érettségiztek, az egyetem iránti érdeklődés mégis megmAradt. Intézményi szinten 10980 hallgatatót várnak, akik közül 4915-en kerültek be tandíjmentes helyre.
Nőtt a kínálat is: az idei tanévben 243 alapképzéses szakra lehetett beiratkozni, 183-ra mesteri képzésen. A külföldi diákok érdeklődése szintén mAradt, magyar tagozaton a legkeresettebb a pszichológia szak a részükről, elsősorban Magyarországról. A magasabb évfolyamoknál az tapasztalható, hogy kevesebben hagyják el az egyetemet, mint korábban - hangzott el.
A közös évnyitóra október harmadikán reggel 9-kor, a magyar pedig délután 4-től az egyetemi díszteremben kerül sor.
Élvonalban a BBTE
A nemzetközi mezőnyben általában 5-6 egyetemet mérnek, a BBTE országszerte átlagosan az első helyen jön ki, kevéssel a Bukaresti tudományegyetem és Bukaresti Műszaki Egyetem előtt – számolt be Markó Bálint rektorhelyettes. Mint fogalmazott, az első ötszáz egyetem közé még nem kerültek be a globális felmérésekben, ennek azonban egyik magyarázata az intézmény költségvetése.
Létrehoznak egy posztgraduális intézetet, ahol a különböző kutatási programban résztvevők egységes pénzügyi támogatás alá kerülnek, a tervek szerint tíz külföldi szakembert vonzanak be.
Népszerűsítés, tehetséggondozás
A BBTE szeptemberben részt vett a Sportolimpia szervezésében, a Középiskolások Hosszú Hétvégéjét is tető alá hozták. Ennek folytatásaként november 7. és 9. között szervezik meg a BBTE Karavánt, amellyel erdélyi középiskolákba viszik el az intézmény ismertetőanyagait.
Kutatói ösztöndíj-lehetőségre és a szakkolégiumra is hangsúlyt fektetnek, a virtuális kutatóműhelybe is lehet jelentkezni – mondta el Soós. A BBTE Mentor Klub 2016 program interaktív foglalkozásokat ígér a hallgatóknak, erre október elejéig lehet jelentkezni.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia sem mArad el, ezt májusban szervezik meg. A részképzés ugyanakkor idén a Makovecz Programmal bővül, az Iskola Másként héten is részt vesznek, és a Budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon is képviselik az intézményt – hangzott el.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2016. szeptember 27.
Kolozsvár: magyarok által frekventált helyekre kerültek ki a Kétfarkú Kutya Párt plakátjai
Kolozsváron is megjelentek a kvótanépszavazás kapcsán a Kétfarkú Kutya Párt által indított ellenkampány plakátjai. Olvasónk a Király (Ion I.C. Brătianu) és a Farkas (Mihail Kogălniceanu) utcában, a Puck Bábszínház, a Báthory István Elméleti Líceum, és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem környékén fotózta a plakátokat.
Transindex.ro
Kolozsváron is megjelentek a kvótanépszavazás kapcsán a Kétfarkú Kutya Párt által indított ellenkampány plakátjai. Olvasónk a Király (Ion I.C. Brătianu) és a Farkas (Mihail Kogălniceanu) utcában, a Puck Bábszínház, a Báthory István Elméleti Líceum, és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem környékén fotózta a plakátokat.
Transindex.ro
2016. szeptember 30.
Fiatal romániai magyar költők verseinek román fordítását is bemutatják a Kolozsvári Nemzetközi Könyvfesztiválon
Kolozsvár főterén már épülnek a pavilonok, ingyen könyveket osztogatnak a fesztiválbuszon. Kedden kezdődik a 4. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál.
A Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál kedden 13 órakor nyit Kolozsvár főterén, de a Kolozsvári Olvasókat (így, nagybetűvel) már 12 órára várják a Babeș-Bolyai Tudományegyetem főépülete elé egy könyvvel a kezükben, hogy együtt vonuljanak át a főtérre. Közben néha megállnak majd egyet olvasni – akár hangosan is – a magukkal hozott könyvekből.
A fesztiválbusz már csütörtökön elindult a 24-es autóbusz vonalán és október 10-ig közlekedik. A két nagy Kolozsvári bevásárlóközpontot, azaz a város nyugati és keleti részét összekötő autóbuszvonalon naponta 100 csomag ingyen könyvet osztanak szét az utasok között. Így népszerűsítik az olvasást, a fesztivál jelmondatának megfelelően, szelíd erőszakkal: „A könyvtől nem menekülsz! (De carte nu scapi!)”.
Az ötnapos, október 9-én, vasárnap záruló rendezvényre számos külföldi meghívott érkezik. Alessandro Baricco és Franco Moretti Olaszországból, Mario Bojórquez és Alí Calderón Mexikóból, Andrei Codrescu az Amerikai Egyesült Államokból, Adam Puslojić Szerbiából, Mite Stefoski Makedóniából, Josef Straka Csehországból és Étienne Verhasselt Belgiumból.
A fesztiválon jelen lesz Mircia Dumitrescu képzőművész, akinek Nichita azi címmel kiállítása nyílik a főtéri pavilonban és Mircea Cărtărescu író, aki szombaton, október 8-án találkozik a Kolozsvári közönséggel.
Szerdán este 10 órakor irodalmi „Jam Session”-t szerveznek a főtéri Diesel klubban. Itt költők olvashatják fel szabadon verseiket, bárkit szívesen látnak, ott lesznek a fesztivál díszvendégei is.
Franco Moretti olasz irodalomkritikust a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki, Alessandro Bariccot pedig, aki íróként, rendezőként és zenekritikusként is ismert, nem csak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hanem a Gheorghe Dima Zeneakadémián is tiszteletbeli doktorrá avatják.
Kedden este 6-tól mutatják be a fiatal romániai magyar költők antológiájának román fordítását. André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár és Serestély Zalán verseit Dósa Andrei ültette át román nyelvre, aki korábban Kemény Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Magdát is fordított.
A könyvbemutatók mellett érdekes előadásokra is lehet számítani, szerdán délután 5 órától például a román származású amerikai író, költő, Andrei Codrescu az idén száz éves Dada mozgalomról és kortárs hatásairól tart előadást a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának Popovici termében.
maszol.ro
Kolozsvár főterén már épülnek a pavilonok, ingyen könyveket osztogatnak a fesztiválbuszon. Kedden kezdődik a 4. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál.
A Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál kedden 13 órakor nyit Kolozsvár főterén, de a Kolozsvári Olvasókat (így, nagybetűvel) már 12 órára várják a Babeș-Bolyai Tudományegyetem főépülete elé egy könyvvel a kezükben, hogy együtt vonuljanak át a főtérre. Közben néha megállnak majd egyet olvasni – akár hangosan is – a magukkal hozott könyvekből.
A fesztiválbusz már csütörtökön elindult a 24-es autóbusz vonalán és október 10-ig közlekedik. A két nagy Kolozsvári bevásárlóközpontot, azaz a város nyugati és keleti részét összekötő autóbuszvonalon naponta 100 csomag ingyen könyvet osztanak szét az utasok között. Így népszerűsítik az olvasást, a fesztivál jelmondatának megfelelően, szelíd erőszakkal: „A könyvtől nem menekülsz! (De carte nu scapi!)”.
Az ötnapos, október 9-én, vasárnap záruló rendezvényre számos külföldi meghívott érkezik. Alessandro Baricco és Franco Moretti Olaszországból, Mario Bojórquez és Alí Calderón Mexikóból, Andrei Codrescu az Amerikai Egyesült Államokból, Adam Puslojić Szerbiából, Mite Stefoski Makedóniából, Josef Straka Csehországból és Étienne Verhasselt Belgiumból.
A fesztiválon jelen lesz Mircia Dumitrescu képzőművész, akinek Nichita azi címmel kiállítása nyílik a főtéri pavilonban és Mircea Cărtărescu író, aki szombaton, október 8-án találkozik a Kolozsvári közönséggel.
Szerdán este 10 órakor irodalmi „Jam Session”-t szerveznek a főtéri Diesel klubban. Itt költők olvashatják fel szabadon verseiket, bárkit szívesen látnak, ott lesznek a fesztivál díszvendégei is.
Franco Moretti olasz irodalomkritikust a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki, Alessandro Bariccot pedig, aki íróként, rendezőként és zenekritikusként is ismert, nem csak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hanem a Gheorghe Dima Zeneakadémián is tiszteletbeli doktorrá avatják.
Kedden este 6-tól mutatják be a fiatal romániai magyar költők antológiájának román fordítását. André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár és Serestély Zalán verseit Dósa Andrei ültette át román nyelvre, aki korábban Kemény Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Magdát is fordított.
A könyvbemutatók mellett érdekes előadásokra is lehet számítani, szerdán délután 5 órától például a román származású amerikai író, költő, Andrei Codrescu az idén száz éves Dada mozgalomról és kortárs hatásairól tart előadást a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának Popovici termében.
maszol.ro
2016. október 1.
Cseke Gábor 75
Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben.
Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött.
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él.
Cs. G. hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól. Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Cseke Gábortól idézetek:
„Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben.
Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött.
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él.
Cs. G. hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól. Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Cseke Gábortól idézetek:
„Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 2.
Elhunyt Vofkori György helytörténész
Életének 78. évében vasárnap hajnalban hosszú betegség után meghalt Vofkori György. Helytörténeti alapműveket köszönhetünk neki.
1938-ban született Brassóban, Székelyudvarhelyen végezte a középiskolát, egyetemi oklevelét pedig a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia karán szerezte meg 1960-ban. Tanári pályafutása a zetelaki gimnáziumban kezdődött, ahol tizenkét évig tanított. 1972-ben került a Tompa László Általános Iskolába, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1998-ig történelemtanárként dolgozott.
Vofkori György első, Székelyudvarhely múltjáról szóló képes kötete 1995-ben jelent meg, ezt három évvel később a második, bővített kiadás követte, majd 2009-ben a bővített, kétkötetes harmadik kiadást is kezükbe vehették az olvasók (Székelyudvarhely - Várostörténet képekben). Az udvarhelyi után Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda képes történetét is elkészítette. 1960-tól gyűjtötte a helytörténeti anyagokat, 1974-től végezte Udvarhelyszék hely-, kultúr- és gazdaságtörténeti felmérését. Pedagógiai, néprajzi, hely- és művelődéstörténeti írásait számos hazai lapban (Hargita, Ifjúmunkás, Hídfő, Székelység, Székely Útkereső) közölte.
1998-ban a város történetével kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő munkásságáért Székelyudvarhely városa Pro Urbe Díjjal, tanári munkája elismeréséül a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége pedig Ezüstgyopár díjjal tüntette ki. 2006-ban a Príma Rádió hallgatói és a rádió vezetősége a Legprímább Polgár díjával tüntette ki.
Vofkori György évek óta súlyos betegséggel küzdött, vasárnapra virradóra érte a halál, temetéséről később intézkednek.
KATONA ZOLTÁN
Kötetei:
Székelyudvarhely. Várostörténet képekben (Polis, Kolozsvár, 1995); 2. bővített kiadás uo. 1998; 3. kiadás két kötetben, Békéscsaba, 2009);
Székelykeresztúr képes története (Polis, Kolozsvár, 2002);
Gyergyószentmiklós – Gyilkos tó – Békás szoros (Polis, Kolozsvár, 2004);
Csíkszereda és környéke (Békéscsaba, 2007).
uh.ro,
Életének 78. évében vasárnap hajnalban hosszú betegség után meghalt Vofkori György. Helytörténeti alapműveket köszönhetünk neki.
1938-ban született Brassóban, Székelyudvarhelyen végezte a középiskolát, egyetemi oklevelét pedig a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia karán szerezte meg 1960-ban. Tanári pályafutása a zetelaki gimnáziumban kezdődött, ahol tizenkét évig tanított. 1972-ben került a Tompa László Általános Iskolába, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1998-ig történelemtanárként dolgozott.
Vofkori György első, Székelyudvarhely múltjáról szóló képes kötete 1995-ben jelent meg, ezt három évvel később a második, bővített kiadás követte, majd 2009-ben a bővített, kétkötetes harmadik kiadást is kezükbe vehették az olvasók (Székelyudvarhely - Várostörténet képekben). Az udvarhelyi után Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda képes történetét is elkészítette. 1960-tól gyűjtötte a helytörténeti anyagokat, 1974-től végezte Udvarhelyszék hely-, kultúr- és gazdaságtörténeti felmérését. Pedagógiai, néprajzi, hely- és művelődéstörténeti írásait számos hazai lapban (Hargita, Ifjúmunkás, Hídfő, Székelység, Székely Útkereső) közölte.
1998-ban a város történetével kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő munkásságáért Székelyudvarhely városa Pro Urbe Díjjal, tanári munkája elismeréséül a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége pedig Ezüstgyopár díjjal tüntette ki. 2006-ban a Príma Rádió hallgatói és a rádió vezetősége a Legprímább Polgár díjával tüntette ki.
Vofkori György évek óta súlyos betegséggel küzdött, vasárnapra virradóra érte a halál, temetéséről később intézkednek.
KATONA ZOLTÁN
Kötetei:
Székelyudvarhely. Várostörténet képekben (Polis, Kolozsvár, 1995); 2. bővített kiadás uo. 1998; 3. kiadás két kötetben, Békéscsaba, 2009);
Székelykeresztúr képes története (Polis, Kolozsvár, 2002);
Gyergyószentmiklós – Gyilkos tó – Békás szoros (Polis, Kolozsvár, 2004);
Csíkszereda és környéke (Békéscsaba, 2007).
uh.ro,
2016. október 3.
Virtuóz hegedűhangverseny az összefogásért
Mága Zoltán hegedűművész lépett fel szombaton, a várad-olaszi templomban. Mint elhangzott, a művész ötmillió forinttal támogatja a nagyváradi és erdélyi rászoruló iskolás gyermekeket.
A híres hegedűművész augusztus 21-én indította el Hangok és harangok elnevezésű jótékonysági koncertsorozatát, melynek utolsó állomása volt a várad-olaszi református templom. A koncertsorozat fővédnöke Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, védnöke pedig Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere és Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, a nagyváradi hangverseny védnöke pedig Tőkés László európai parlamenti képviselő volt.
Konkrét segítség
A szombati hangverseny házigazdájaként, a zsúfolásig telt várad-olaszi református templomban Török Sándor mutatta be a Prima Primissima-díjas hegedűművészt, továbbá vendégeit – Lukács Gyöngyi operaénekesnőt, Kossuth-díjas érdemes művészt, valamint Alexandru Agache operaénekest, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzorát, a Állami Operaház erdélyi születésű baritonját.
A váradi hangversenyen összegyűlt adományokból a resicabányai, illetve a Krassó-Szörény megyei iskolásokat, magyar közösségeket, továbbá az újmoldovai Magyar Kulturális Központ felújítását támogatta. A későbbiekben felszólalt az említett területek támogatásáért létesült egyesület vezetője is, részletezte, miért van szükségük segítségre és egyben köszönetet mondott érte.
Felajánlás
Tőkés László, az esemény védnöke a gyülekezet nevében sok szeretettel üdvözölte a magyarországi vendégeket, akik határon innen és túl hirdetik testvéri együvé tartozásunkat, a „harang szavával és a muzsika hangjával”. Az 56-os nándorfehérvári győzelem megünneplése, a hálaadás harangja mellett ma Trianon gyászharangja is a szívünkben kondul – mondta Tőkés László – a gyászos békediktátum óta a nemzet részeit határok választják el. Most viszont az újbóli egymásra találást ünnepeljük – Mága Zoltán e koncertsorozata során is rámutatott arra, hogy a siker kulcsa az összefogásban és egymás kölcsönös megsegítésében található. A Krisztusi Példát követve adakozzunk a resicabányai gyülekezetért, s legyünk – akárcsak egykor a macedóniai gyülekezet – az örömteli összefogás példája. Mága Zoltán és a Budapesti Primarius Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában először a Himnusz csendült fel, majd a hegedűművész elmondta: a koncertsorozat 26. állomása Nagyvárad, s mivel ez egy jótékonysági koncert, ő maga is felajánl ötmillió forintot a nagyváradi és Erdélyben élő rászoruló iskolásoknak.
Állva tapsoltak
Albinioni Adagio, majd Bach Air című művével folytatódott a hangverseny, s a későbbiek során többek között Brahms és Liszt műveket adott elő, de elhangzott a Schindler listája című film fő betétdala is. Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache tolmácsolásában operaáriák csendültek fel, s a hegedűművész bemutatta, hogy a cimbalmon is virtuóz módon tud játszani. Vadász Károly, a cimbalom nagymestere is fellépett, majd elhangzott a Kossuth Lajos azt üzente című dal is, melynek kapcsán a hegedűművész megjegyezte: ezúttal az üzenet az, hogy menjenek el szavazni. A közönség többször is állva tapsolta meg az előadókat, s Mága ZOltán elmondta, hogy száz darab tiszteletjegyet ajánl fel a helybélieknek.
De a két és fél órás hangverseny még nem ért véget, előadták Vittorio Monti Csárdás című szerzeményét, a Radetzky-indulót , majd a Székely Himnusszal zárult a program, amelyet követően a közönség sokadjára tapsolta meg állva az előadókat. Végül mindenki ajándék CD-t kapott, melyet a hegedűművész kérésre dedikált is.
Százmillió forint
Mint elhangzott, az egy hónapos fesztiválon Magyarország minden megyéjében, Kárpátalján, Erdélyben, a Vajdaságban és a Felvidéken egyaránt felcsendültek zenei kincseink, erősítve a magyar kulturális közösségi tudatot. Mága Zoltán a jótékonysági jellegű koncertekkel nem csak a magyar zenei kultúrát kívánta népszerűsíteni, hanem konkrét segítséget is nyújtott a hangversenyeknek otthont adó településeknek. A koncertsorozaton több mint százmillió forint értékű adomány gyűlt össze, melyből több mint tízezer embernek nyújtott segítséget a művész..
Neumann Andrea Krónika (Kolozsvár)
Mága Zoltán hegedűművész lépett fel szombaton, a várad-olaszi templomban. Mint elhangzott, a művész ötmillió forinttal támogatja a nagyváradi és erdélyi rászoruló iskolás gyermekeket.
A híres hegedűművész augusztus 21-én indította el Hangok és harangok elnevezésű jótékonysági koncertsorozatát, melynek utolsó állomása volt a várad-olaszi református templom. A koncertsorozat fővédnöke Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, védnöke pedig Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere és Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, a nagyváradi hangverseny védnöke pedig Tőkés László európai parlamenti képviselő volt.
Konkrét segítség
A szombati hangverseny házigazdájaként, a zsúfolásig telt várad-olaszi református templomban Török Sándor mutatta be a Prima Primissima-díjas hegedűművészt, továbbá vendégeit – Lukács Gyöngyi operaénekesnőt, Kossuth-díjas érdemes művészt, valamint Alexandru Agache operaénekest, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzorát, a Állami Operaház erdélyi születésű baritonját.
A váradi hangversenyen összegyűlt adományokból a resicabányai, illetve a Krassó-Szörény megyei iskolásokat, magyar közösségeket, továbbá az újmoldovai Magyar Kulturális Központ felújítását támogatta. A későbbiekben felszólalt az említett területek támogatásáért létesült egyesület vezetője is, részletezte, miért van szükségük segítségre és egyben köszönetet mondott érte.
Felajánlás
Tőkés László, az esemény védnöke a gyülekezet nevében sok szeretettel üdvözölte a magyarországi vendégeket, akik határon innen és túl hirdetik testvéri együvé tartozásunkat, a „harang szavával és a muzsika hangjával”. Az 56-os nándorfehérvári győzelem megünneplése, a hálaadás harangja mellett ma Trianon gyászharangja is a szívünkben kondul – mondta Tőkés László – a gyászos békediktátum óta a nemzet részeit határok választják el. Most viszont az újbóli egymásra találást ünnepeljük – Mága Zoltán e koncertsorozata során is rámutatott arra, hogy a siker kulcsa az összefogásban és egymás kölcsönös megsegítésében található. A Krisztusi Példát követve adakozzunk a resicabányai gyülekezetért, s legyünk – akárcsak egykor a macedóniai gyülekezet – az örömteli összefogás példája. Mága Zoltán és a Budapesti Primarius Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában először a Himnusz csendült fel, majd a hegedűművész elmondta: a koncertsorozat 26. állomása Nagyvárad, s mivel ez egy jótékonysági koncert, ő maga is felajánl ötmillió forintot a nagyváradi és Erdélyben élő rászoruló iskolásoknak.
Állva tapsoltak
Albinioni Adagio, majd Bach Air című művével folytatódott a hangverseny, s a későbbiek során többek között Brahms és Liszt műveket adott elő, de elhangzott a Schindler listája című film fő betétdala is. Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache tolmácsolásában operaáriák csendültek fel, s a hegedűművész bemutatta, hogy a cimbalmon is virtuóz módon tud játszani. Vadász Károly, a cimbalom nagymestere is fellépett, majd elhangzott a Kossuth Lajos azt üzente című dal is, melynek kapcsán a hegedűművész megjegyezte: ezúttal az üzenet az, hogy menjenek el szavazni. A közönség többször is állva tapsolta meg az előadókat, s Mága ZOltán elmondta, hogy száz darab tiszteletjegyet ajánl fel a helybélieknek.
De a két és fél órás hangverseny még nem ért véget, előadták Vittorio Monti Csárdás című szerzeményét, a Radetzky-indulót , majd a Székely Himnusszal zárult a program, amelyet követően a közönség sokadjára tapsolta meg állva az előadókat. Végül mindenki ajándék CD-t kapott, melyet a hegedűművész kérésre dedikált is.
Százmillió forint
Mint elhangzott, az egy hónapos fesztiválon Magyarország minden megyéjében, Kárpátalján, Erdélyben, a Vajdaságban és a Felvidéken egyaránt felcsendültek zenei kincseink, erősítve a magyar kulturális közösségi tudatot. Mága Zoltán a jótékonysági jellegű koncertekkel nem csak a magyar zenei kultúrát kívánta népszerűsíteni, hanem konkrét segítséget is nyújtott a hangversenyeknek otthont adó településeknek. A koncertsorozaton több mint százmillió forint értékű adomány gyűlt össze, melyből több mint tízezer embernek nyújtott segítséget a művész..
Neumann Andrea Krónika (Kolozsvár)
2016. október 4.
Székelyföld legyen tudásalapú régió (Tanévnyitó a Babeş–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozatán)
A Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara közvetítői szerepet vállalna, hogy az egyetemi hallgatók tanulmányi éveik alatt vállalkozóknál végezhessék a gyakorlati oktatást – jelentette be tegnap Édler András kamaraigazgató a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának tanévnyitóján. A tizenkilencedik tanévét kezdő helyi felsőoktatási intézményben jelenleg 318 hallgatót oktatnak, közülük 138-an elsőévesek.
Cziprián-Kovács Loránd tagozatigazgató szerint régiónkban van teljesítőképesség a gazdasági fejlődésre, hogy ez megvalósul-e, azon is múlik, hogy a szakképzett fiatalok itthon maradnak-e. A közigazdasági szak vezetőjeként is köszöntötte az elsőéveseket, majd Fosztó Mónika, a közgazdasági szakok irányítója arra kérte a hallgatókat, ne elégedjenek meg azzal a tudással, amit számonkérnek tőlük, tegyenek meg mindent, hogy Székelyföld tudásalapú régióvá váljék. Bartalis Ildikó, a környezettudományi szak vezetője hangsúlyozta, mindannyiunk érdeke, hogy tiszta környezetben éljünk, majd rámutatott a kisváros előnyére, ami esetükben abban nyilvánul meg, hogy a helyi intézményekkel, civil szervezetekkel nagyon jó kapcsolatot tudtak kiépíteni a hallgatók előnyére. A kereskedelmi és iparkamara szerepéről beszélt Édler András megyei igazgató, aki felajánlotta a hallgatóknak az általa vezetett intézmény jogi és gazdasági szakkönyveket tartalmazó könyvtárának használatát, és elmondta, a kamara miben tud segíteni a vállalkozóknak. Vázolta Háromszék jelenlegi gazdasági irányvonalát, kiemelve, hogy a jövőbeni stratégiában a számítástechnika és a kutatás fejlesztése is szerepel, és jónak tartaná, ha a helyi egyetemen programozókat is képeznének. A tanévnyitó ünnepség végén közölték a hallgatókkal a szakonként tartott első napi megbeszélés helyszínét, és arra kérték a fiatalokat, vegyék komolyan a tanulást, kapcsolódjanak be a kutatásba, a közösségi programokba és az oktatáson kívüli tevékenységekbe.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara közvetítői szerepet vállalna, hogy az egyetemi hallgatók tanulmányi éveik alatt vállalkozóknál végezhessék a gyakorlati oktatást – jelentette be tegnap Édler András kamaraigazgató a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának tanévnyitóján. A tizenkilencedik tanévét kezdő helyi felsőoktatási intézményben jelenleg 318 hallgatót oktatnak, közülük 138-an elsőévesek.
Cziprián-Kovács Loránd tagozatigazgató szerint régiónkban van teljesítőképesség a gazdasági fejlődésre, hogy ez megvalósul-e, azon is múlik, hogy a szakképzett fiatalok itthon maradnak-e. A közigazdasági szak vezetőjeként is köszöntötte az elsőéveseket, majd Fosztó Mónika, a közgazdasági szakok irányítója arra kérte a hallgatókat, ne elégedjenek meg azzal a tudással, amit számonkérnek tőlük, tegyenek meg mindent, hogy Székelyföld tudásalapú régióvá váljék. Bartalis Ildikó, a környezettudományi szak vezetője hangsúlyozta, mindannyiunk érdeke, hogy tiszta környezetben éljünk, majd rámutatott a kisváros előnyére, ami esetükben abban nyilvánul meg, hogy a helyi intézményekkel, civil szervezetekkel nagyon jó kapcsolatot tudtak kiépíteni a hallgatók előnyére. A kereskedelmi és iparkamara szerepéről beszélt Édler András megyei igazgató, aki felajánlotta a hallgatóknak az általa vezetett intézmény jogi és gazdasági szakkönyveket tartalmazó könyvtárának használatát, és elmondta, a kamara miben tud segíteni a vállalkozóknak. Vázolta Háromszék jelenlegi gazdasági irányvonalát, kiemelve, hogy a jövőbeni stratégiában a számítástechnika és a kutatás fejlesztése is szerepel, és jónak tartaná, ha a helyi egyetemen programozókat is képeznének. A tanévnyitó ünnepség végén közölték a hallgatókkal a szakonként tartott első napi megbeszélés helyszínét, és arra kérték a fiatalokat, vegyék komolyan a tanulást, kapcsolódjanak be a kutatásba, a közösségi programokba és az oktatáson kívüli tevékenységekbe.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2016. október 4.
Egyetemi tanévnyitók „katasztrofális” mérlegkészítéssel
Johannis: illúzió, hogy megfelelő tudást biztosít az iskola
Akik tegnap óta szörnyülködnek azon, hogy hétfőn szinte egész nap a szokásosnál is sokkalta zsúfoltabb forgalommal szembesültek Kolozsváron, azok számára van egy hírünk: ennek nemcsak az esős időjárás az oka, hanem elkezdődött az egyetemi tanév.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának 145. tanévét nyitották meg tegnap az egyetem főépületében, a református tanárképző kar kórusa és a Visszhang kórus is fellépett, a nyitó előadást pedig Néda Zoltán fizikus tartotta, no, nem a zenéről, hanem a térről és időről. Az idők szavát hallhatta meg Klaus Johannis államfő is, aki Temesváron arról beszélt, mekkora tévhitben élnek az oktatásban bízó szülők, és hogy mennyire nincs összhangban az egyetemi képzés azzal, amit a 21. századi hazai munkaerőpiac igényelne. Semmivel sem volt örömtelibb Dacian Cioloş kormányfőnek a kolozsvári orvosképzőn mondott beszéde.
D. I., B. T. Szabadság (Kolozsvár)
Johannis: illúzió, hogy megfelelő tudást biztosít az iskola
Akik tegnap óta szörnyülködnek azon, hogy hétfőn szinte egész nap a szokásosnál is sokkalta zsúfoltabb forgalommal szembesültek Kolozsváron, azok számára van egy hírünk: ennek nemcsak az esős időjárás az oka, hanem elkezdődött az egyetemi tanév.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának 145. tanévét nyitották meg tegnap az egyetem főépületében, a református tanárképző kar kórusa és a Visszhang kórus is fellépett, a nyitó előadást pedig Néda Zoltán fizikus tartotta, no, nem a zenéről, hanem a térről és időről. Az idők szavát hallhatta meg Klaus Johannis államfő is, aki Temesváron arról beszélt, mekkora tévhitben élnek az oktatásban bízó szülők, és hogy mennyire nincs összhangban az egyetemi képzés azzal, amit a 21. századi hazai munkaerőpiac igényelne. Semmivel sem volt örömtelibb Dacian Cioloş kormányfőnek a kolozsvári orvosképzőn mondott beszéde.
D. I., B. T. Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 4.
Bizalomkereső egyetemi tanévnyitó
Elkezdődött hétfőn az állami egyetemeken a 2016/2017-es új tanév: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen három nyelven tartották a tanévnyitót, közben Klaus Johannis az egyetemi év kezdetét Temesváron ünnepelte, Dacian Cioloş pedig Kolozsvárra látogatott el.
Három nyelven nyitották meg hétfőn a 2016/2017-es új tanévet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE), igaz nem az elhangzott beszédeket fordították idegen nyelvre, hanem a felszólalók közölték mondandójukat más-más nyelven.
Ugyan a MOGYE szenátusának döntése alapján már múlt héten, szeptember 28-án megkezdték a tanítást, a hivatalos – rövid, lényegre törő – tanévnyitóra viszont csak hétfő délelőtt került sor a Kultúrpalota nagytermében. Az eseményen előbb a Gaudeamus, majd a román himnusz csendült fel, ezután következtek a felszólalók. Leonard Azamfirei rektor románul szólt főként az elsőévesekhez, akiknek felhívta a figyelmét arra, hogy az új tanévtől a felsőoktatási intézmény többet követel a hallgatóktól, de többet is fog nyújtani nekik.
Alkalmazkodni kell a rendszerhez
Nagy Előd rektorhelyettes magyarul tartotta meg beszédét, amelyben kifejtette: a gólyák túl vannak az első megmérettetésen, hiszen bejutottak a MOGYE-re, de a neheze csak ezután következik, hiszen a fiataloknak gyors ütemben kell folyamatosan igazodniuk a változó egészségügyi rendszerhez. Nagy szerint a szakma elsajátításának kihívásaival mindenkinek egyedül kell megküzdenie, a tanulásban, a helytállásban ugyanis „senki más nem illetékes rajtuk kívül”, a felnőtté válás időszakában pedig nemcsak egyénileg változnak, hanem másokat is formálnak. A rektorhelyettes megígérte az elsőéveseknek, hogy a felsőoktatási intézmény oktatói legjobb tudásuk szerint segítik majd őket az ismeretek megszerzésében, a szakma elmélyítésében.
Angolul köszöntötte a külföldi hallgatókat Angela Borda rektorhelyettes, aki az oktatói közösség nevében partnerséget ajánlott és kért az összes diáktól, hogy közösen tehessék emlékezetessé az ott eltöltött éveket.
Lucian Goga Maros megyei prefektus arról beszélt, hogy a MOGYE immár védjeggyé vált, így nemcsak országos, de nemzetközi szinten is ismert és elismert. Az ünnepség végén a román és a magyar diákszervezet, valamint az angolul tanuló külföldi diákokat képviselő hallgatók köszöntötték társaikat, akiket elszántságra, kitartásra és összetartásra biztatták.
Hétfőn tartották a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tanévnyitóját is: délelőtt a tagozatok közös rendezvényére került sor, majd 16 órakor kezdődött a magyar tagozat tanévnyitója, amelyen Néda Zoltán fizikus, a MTA külső tagja tartott előadást. A BBTE egyébként újdonsággal készül az új tanévre: december elejéig Mentor Klub címmel interaktív kommunikációs tréninget tartanak diákoknak.
Johannis: Temesvár kiváltságos helyzetben van
A 2021-es Európa Kulturális Fővárosa cím fontosságáról és a közszereplőket érintő plágiumbotrányokról is beszélt Klaus Johannis államfő a Temesvári Nyugati Tudományegyetem hétfői tanévnyitóján. Az államelnök egyrészt biztos benne, hogy a kulturális főváros projekt elsöprő sikerű lesz, szerinte ugyanakkor a megyei és helyi önkormányzatnak meg kell győznie a kormányt arról, hogy anyagilag és más formában is támogassák az akció kivitelezését.
„Ez az egyik legfontosabb dolog, ami történhet egy várossal – a projekt meg fogja változtatni Temesvárt. A megyeszékhely egyébként is kiváltságos helyzetben van, hiszen 1989-ben innen indult el a forradalom, 2021-ben pedig európai főváros lesz” – hangsúlyozta Johannis, aki egyébként Nagyszeben polgármestere volt, amikor a város elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet. Az államfő szerint nincs bevált recept a sikerre, minden településnek valami egyedit kell megalkotnia.
Cioloş: bízni kell a rendszerben
Dacian Cioloş miniszterelnök hétfőn a kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanévnyitójára látogatott el, ahol az orvostanhallgatókhoz szólva úgy fogalmazott: reméli, hogy amikor a fiatalok nekiállnak dolgozni, visszanyerik az egészségügyi rendszerbe vetett bizalmukat, illetve ugyanehhez hozzásegítik az ország lakosait is. „Mindehhez elsősorban őszinteségre, egyenességre és bátorságra van szükség, hogy a dolgokat merjük nevükön nevezni” – fogalmazott a miniszterelnök. Hozzátette: beszélni kell az egészségügyi rendszer problémáiról, de azt is el kell mondani, hogy mi az, ami jól működik.
Ingyenesen igényelhető az A kártya
Már igényelhetik a kincses városi egyetemisták a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) által kiadott A kártyát, amely az új tanévben is ingyenes, viszont új arculattal, más szín- és formavilággal rendelkezik. A kártyával a diákok ingyenes buszbérletet válthatnak ki, és a KMDSZ partnercégeinél is kedvezményben részesülnek, ugyanakkor külföldön is használható. A hallgatóknak előbb regisztrálniuk kell az Akartya.ro honlapon, ahol egy fényképet is fel kell tölteniük magukról. Ezt követően a KMDSZ-irodában fel kell mutatni a személyi igazolványt és az aktuális tanévre lepecsételt ellenőrzőt, a harmadik lépés pedig a 2017. szeptember 30-áig érvényes kártya átvétele.
Szülinapot ünnepelt a Sapientia
Noha a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán már szeptember közepén elkezdődött az új tanév, a magyar felsőoktatási intézmény is ünnepelt: hétfőn tartották az egyetem 15. születésnapját. A kétnapos rendezvénysorozat vasárnap kezdődött: a szervezők bográcsozásra, dokumentumfilm-vetítésre, a Házsongárdi temetőben vezetett sétára és koncertre várták az érdeklődőket, a hivatalos ünnepnapot pedig hétfőn tartották a Tordai úti főépületben, ahol felidézték, hogy az egyetemet 2001. október 3-án nyitották meg.
Dávid László rektor a kezdeti nehézségekről, az akkreditáció körüli bonyodalmakról, majd a sikeres jelenről beszélt. Dávid szerint a Sapientia ma már nemcsak a tudományos igényeket elégíti ki, hanem elismert márkává vált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke Barabási Albert László fizikust, hálózatkutatót idézte, aki évekkel ezelőtt úgy fogalmazott: a Sapientia EMTE kiváló kezdeményezés, hosszú távon kihívója lehet a nemzetközi egyetemeknek. A püspök azt is elmondta: a magyar állam mintegy 33 milliárd forinttal támogatta az egyetemet megalakulása óta, ennek jelentős részét infrastruktúra-fejlesztésre költötték. Kató Béla hangsúlyozta: a felsőoktatási intézmény komoly múltra tekint vissza, hiszen több generáció elballagott innen.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja kifejtette: a Sapientia ereje abban rejlik, hogy teljesítményét nem másokhoz mérten, hanem saját mércéjük szerint értékeli. A jubiláló felsőoktatási intézményt a magyar kormány részéről Grezsa István kormánybiztos köszöntötte, majd átadták az egyetem elismeréseit: a Bocskai István-díjat Sándorné Dr. Kriszt Éva, a Budapesti Gazdasági Egyetem rektora és Rostoványi Zsolt, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora vehette át, ugyanakkor a Sapientia nyugdíjba vonuló tanárainak is elismeréseket adtak át.
Gáspár Botond, Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár)|
Elkezdődött hétfőn az állami egyetemeken a 2016/2017-es új tanév: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen három nyelven tartották a tanévnyitót, közben Klaus Johannis az egyetemi év kezdetét Temesváron ünnepelte, Dacian Cioloş pedig Kolozsvárra látogatott el.
Három nyelven nyitották meg hétfőn a 2016/2017-es új tanévet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE), igaz nem az elhangzott beszédeket fordították idegen nyelvre, hanem a felszólalók közölték mondandójukat más-más nyelven.
Ugyan a MOGYE szenátusának döntése alapján már múlt héten, szeptember 28-án megkezdték a tanítást, a hivatalos – rövid, lényegre törő – tanévnyitóra viszont csak hétfő délelőtt került sor a Kultúrpalota nagytermében. Az eseményen előbb a Gaudeamus, majd a román himnusz csendült fel, ezután következtek a felszólalók. Leonard Azamfirei rektor románul szólt főként az elsőévesekhez, akiknek felhívta a figyelmét arra, hogy az új tanévtől a felsőoktatási intézmény többet követel a hallgatóktól, de többet is fog nyújtani nekik.
Alkalmazkodni kell a rendszerhez
Nagy Előd rektorhelyettes magyarul tartotta meg beszédét, amelyben kifejtette: a gólyák túl vannak az első megmérettetésen, hiszen bejutottak a MOGYE-re, de a neheze csak ezután következik, hiszen a fiataloknak gyors ütemben kell folyamatosan igazodniuk a változó egészségügyi rendszerhez. Nagy szerint a szakma elsajátításának kihívásaival mindenkinek egyedül kell megküzdenie, a tanulásban, a helytállásban ugyanis „senki más nem illetékes rajtuk kívül”, a felnőtté válás időszakában pedig nemcsak egyénileg változnak, hanem másokat is formálnak. A rektorhelyettes megígérte az elsőéveseknek, hogy a felsőoktatási intézmény oktatói legjobb tudásuk szerint segítik majd őket az ismeretek megszerzésében, a szakma elmélyítésében.
Angolul köszöntötte a külföldi hallgatókat Angela Borda rektorhelyettes, aki az oktatói közösség nevében partnerséget ajánlott és kért az összes diáktól, hogy közösen tehessék emlékezetessé az ott eltöltött éveket.
Lucian Goga Maros megyei prefektus arról beszélt, hogy a MOGYE immár védjeggyé vált, így nemcsak országos, de nemzetközi szinten is ismert és elismert. Az ünnepség végén a román és a magyar diákszervezet, valamint az angolul tanuló külföldi diákokat képviselő hallgatók köszöntötték társaikat, akiket elszántságra, kitartásra és összetartásra biztatták.
Hétfőn tartották a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tanévnyitóját is: délelőtt a tagozatok közös rendezvényére került sor, majd 16 órakor kezdődött a magyar tagozat tanévnyitója, amelyen Néda Zoltán fizikus, a MTA külső tagja tartott előadást. A BBTE egyébként újdonsággal készül az új tanévre: december elejéig Mentor Klub címmel interaktív kommunikációs tréninget tartanak diákoknak.
Johannis: Temesvár kiváltságos helyzetben van
A 2021-es Európa Kulturális Fővárosa cím fontosságáról és a közszereplőket érintő plágiumbotrányokról is beszélt Klaus Johannis államfő a Temesvári Nyugati Tudományegyetem hétfői tanévnyitóján. Az államelnök egyrészt biztos benne, hogy a kulturális főváros projekt elsöprő sikerű lesz, szerinte ugyanakkor a megyei és helyi önkormányzatnak meg kell győznie a kormányt arról, hogy anyagilag és más formában is támogassák az akció kivitelezését.
„Ez az egyik legfontosabb dolog, ami történhet egy várossal – a projekt meg fogja változtatni Temesvárt. A megyeszékhely egyébként is kiváltságos helyzetben van, hiszen 1989-ben innen indult el a forradalom, 2021-ben pedig európai főváros lesz” – hangsúlyozta Johannis, aki egyébként Nagyszeben polgármestere volt, amikor a város elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet. Az államfő szerint nincs bevált recept a sikerre, minden településnek valami egyedit kell megalkotnia.
Cioloş: bízni kell a rendszerben
Dacian Cioloş miniszterelnök hétfőn a kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanévnyitójára látogatott el, ahol az orvostanhallgatókhoz szólva úgy fogalmazott: reméli, hogy amikor a fiatalok nekiállnak dolgozni, visszanyerik az egészségügyi rendszerbe vetett bizalmukat, illetve ugyanehhez hozzásegítik az ország lakosait is. „Mindehhez elsősorban őszinteségre, egyenességre és bátorságra van szükség, hogy a dolgokat merjük nevükön nevezni” – fogalmazott a miniszterelnök. Hozzátette: beszélni kell az egészségügyi rendszer problémáiról, de azt is el kell mondani, hogy mi az, ami jól működik.
Ingyenesen igényelhető az A kártya
Már igényelhetik a kincses városi egyetemisták a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) által kiadott A kártyát, amely az új tanévben is ingyenes, viszont új arculattal, más szín- és formavilággal rendelkezik. A kártyával a diákok ingyenes buszbérletet válthatnak ki, és a KMDSZ partnercégeinél is kedvezményben részesülnek, ugyanakkor külföldön is használható. A hallgatóknak előbb regisztrálniuk kell az Akartya.ro honlapon, ahol egy fényképet is fel kell tölteniük magukról. Ezt követően a KMDSZ-irodában fel kell mutatni a személyi igazolványt és az aktuális tanévre lepecsételt ellenőrzőt, a harmadik lépés pedig a 2017. szeptember 30-áig érvényes kártya átvétele.
Szülinapot ünnepelt a Sapientia
Noha a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán már szeptember közepén elkezdődött az új tanév, a magyar felsőoktatási intézmény is ünnepelt: hétfőn tartották az egyetem 15. születésnapját. A kétnapos rendezvénysorozat vasárnap kezdődött: a szervezők bográcsozásra, dokumentumfilm-vetítésre, a Házsongárdi temetőben vezetett sétára és koncertre várták az érdeklődőket, a hivatalos ünnepnapot pedig hétfőn tartották a Tordai úti főépületben, ahol felidézték, hogy az egyetemet 2001. október 3-án nyitották meg.
Dávid László rektor a kezdeti nehézségekről, az akkreditáció körüli bonyodalmakról, majd a sikeres jelenről beszélt. Dávid szerint a Sapientia ma már nemcsak a tudományos igényeket elégíti ki, hanem elismert márkává vált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke Barabási Albert László fizikust, hálózatkutatót idézte, aki évekkel ezelőtt úgy fogalmazott: a Sapientia EMTE kiváló kezdeményezés, hosszú távon kihívója lehet a nemzetközi egyetemeknek. A püspök azt is elmondta: a magyar állam mintegy 33 milliárd forinttal támogatta az egyetemet megalakulása óta, ennek jelentős részét infrastruktúra-fejlesztésre költötték. Kató Béla hangsúlyozta: a felsőoktatási intézmény komoly múltra tekint vissza, hiszen több generáció elballagott innen.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja kifejtette: a Sapientia ereje abban rejlik, hogy teljesítményét nem másokhoz mérten, hanem saját mércéjük szerint értékeli. A jubiláló felsőoktatási intézményt a magyar kormány részéről Grezsa István kormánybiztos köszöntötte, majd átadták az egyetem elismeréseit: a Bocskai István-díjat Sándorné Dr. Kriszt Éva, a Budapesti Gazdasági Egyetem rektora és Rostoványi Zsolt, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora vehette át, ugyanakkor a Sapientia nyugdíjba vonuló tanárainak is elismeréseket adtak át.
Gáspár Botond, Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár)|
2016. október 6.
Kijelölték a Batthány Ignác püspök végrendeletének fordítóit
Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora és Buzogány Dezső egyháztörténész fogja lefordítani latinból románra Batthyány Ignác püspök végrendeletét, amely vita tárgyát képezi abban a perben, amelyet a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye indított a román állam ellen a Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatása ügyében.
Az országos restitúciós bizottság tavaly szeptemberben elutasította az értékes gyűjtemény restitúciójára vonatkozó egyházi kérelmet, ezt a határozatot támadta meg a bíróságon a katolikus egyház. A feleknek közösen kellett kiválasztaniuk azt a két szakembert, akiknek le kell fordítaniuk a végrendeletet, hogy ne merüljön fel kétség a fordítás hitelességét és szakmaiságát illetően. A Gyulafehérvári Ítélőtábla a keddi tárgyaláson helyt adott a felek kérésének, így a BBTE két tanára fogja átültetni románra a 18. század végi dokumentumot. Szabadság (Kolozsvár)
Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora és Buzogány Dezső egyháztörténész fogja lefordítani latinból románra Batthyány Ignác püspök végrendeletét, amely vita tárgyát képezi abban a perben, amelyet a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye indított a román állam ellen a Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatása ügyében.
Az országos restitúciós bizottság tavaly szeptemberben elutasította az értékes gyűjtemény restitúciójára vonatkozó egyházi kérelmet, ezt a határozatot támadta meg a bíróságon a katolikus egyház. A feleknek közösen kellett kiválasztaniuk azt a két szakembert, akiknek le kell fordítaniuk a végrendeletet, hogy ne merüljön fel kétség a fordítás hitelességét és szakmaiságát illetően. A Gyulafehérvári Ítélőtábla a keddi tárgyaláson helyt adott a felek kérésének, így a BBTE két tanára fogja átültetni románra a 18. század végi dokumentumot. Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 7.
Magyari Tivadart indítja a diaszpórában képviselőjelöltnek az RMDSZ
Magyari Tivadar lesz az RMDSZ képviselőjelöltje a diaszpórában - tudtuk meg Kovács Péter kampányfőnöktől. "Az RMDSZ minden egyes megyében és a külföldi körzetben tejes lista indítására törekszik. Teljesen természetes, hogy mindenhol van jelöltünk, mert minden megyében szoktunk szavazatot kapni, illetve, ha teljes listát indítunk, akkor a kampányban a műsoridő beosztása szempontjából, illetve az urnabiztosok nevesítése szempontjából is nagyobb előnyt élvezünk" - mondta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Mivel a külföldi körzetből történő mandátumszerzés esélye nem nulla, de nem is túl nagy, igyekeztek olyan személyt indítani, akit a szélesebb nyilvánosság is ismer.
"Azért esett a választás Magyari Tivadarra, mert olyan jelöltet kerestünk, aki elsősorban nem a politikai tevékenysége miatt ismert. Magyari Tivadar a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, és az sem mellékes, hogy rendszeresen publikál a Transindexen. Népszerű szerzői-írói tevékenysége miatt, aki olvasta írásait, az alig várja, hogy a következő is megjelenjen" - mondta a kampányfőnök.
Felvetésünkre, hogy akárcsak a korábbi választási rendszerben, most sem kiszámítható, hogy mennyi külföldi szavazat elegendő ennek a mandátumnak a megszerzéséhez, Kovács elmondta, az RMDSZ azzal számol, hogy Magyari nem jut be a parlamentbe. (hírszerk.) Transindex.ro
Magyari Tivadar lesz az RMDSZ képviselőjelöltje a diaszpórában - tudtuk meg Kovács Péter kampányfőnöktől. "Az RMDSZ minden egyes megyében és a külföldi körzetben tejes lista indítására törekszik. Teljesen természetes, hogy mindenhol van jelöltünk, mert minden megyében szoktunk szavazatot kapni, illetve, ha teljes listát indítunk, akkor a kampányban a műsoridő beosztása szempontjából, illetve az urnabiztosok nevesítése szempontjából is nagyobb előnyt élvezünk" - mondta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Mivel a külföldi körzetből történő mandátumszerzés esélye nem nulla, de nem is túl nagy, igyekeztek olyan személyt indítani, akit a szélesebb nyilvánosság is ismer.
"Azért esett a választás Magyari Tivadarra, mert olyan jelöltet kerestünk, aki elsősorban nem a politikai tevékenysége miatt ismert. Magyari Tivadar a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, és az sem mellékes, hogy rendszeresen publikál a Transindexen. Népszerű szerzői-írói tevékenysége miatt, aki olvasta írásait, az alig várja, hogy a következő is megjelenjen" - mondta a kampányfőnök.
Felvetésünkre, hogy akárcsak a korábbi választási rendszerben, most sem kiszámítható, hogy mennyi külföldi szavazat elegendő ennek a mandátumnak a megszerzéséhez, Kovács elmondta, az RMDSZ azzal számol, hogy Magyari nem jut be a parlamentbe. (hírszerk.) Transindex.ro
2016. október 10.
Megmaradni és értéket teremteni a szülőföldön
A Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát gyarapító kilenc személyt tüntetett ki az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A kitüntetést szeptember 15-én ünnepélyes keretek között nyújtotta át a Csíkszeredai Főkonzulátuson Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki a kitüntetettek közösségért végzett példamutató munkáját értékelte az ünnepélyes átadás során.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át prof. dr. Csedő Károly gyógyszerész, gyógynövényszakértő, a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést Puskás Bálint Zoltán volt alkotmánybíró, a Máltai Szeretetszolgálat tagja. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével prof. dr. Sipos Emese egyetemi tanárt, Dénes Mihályt, a Máltai Szeretetszolgálat tagját, Oláh Dénes római katolikus főesperest, Dimény András unitárius lelkészt tüntették ki. A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Asztalos Enikő néprajzkutató, Petry Zalán Endre, a marosvásárhelyi Petry húsipari vállalkozás vezetője és Gábos Endre néptáncos, koreográfus, népdalénekes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szólótáncosa vehette át.
Megyénkből öten részesültek az elismerésben, az ő értékelésükről készült az alábbi összeállítás a Csíkszeredai Főkonzulátustól kapott laudációk alapján.
Dr. Csedő Károly professor emeritus a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának korábbi dékánja, a Farmakognózia és Fitoterápia Tanszék nyugalmazott tanszékvezető professzora, a Román Orvostudományi Akadémia rendes tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának tagja. Igazgatója és szakmai vezetője volt az általa alapított csíkszeredai Kájoni János Gyógynövénykertnek, amely szervesen kapcsolódik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó oktatáshoz.
Dr. Csedő Károly professzor elsőként tárta fel Erdély gyógy- és fűszernövényeit minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt, munkásságának köszönhetően számos gyógynövény tudományos megalapozottsággal vált a mindennapi orvosi gyakorlat részévé; 1953 óta a mai napig is aktív előadója és kutatója a gyógynövényhatástannak és gyógynövényekkel való gyógyításnak. Kutatómunkájának eredményeit számos találmányban, gyógyteában, gyógynövénykivonatokat tartalmazó készítményben fellelhetjük. Tudományos publikációi több mint 300 közleményben és 20 könyvben jelentek meg, doktori tézisét "A romániai gyógyászati paprika hatóanyagainak a vizsgálata" tárgyban írta. Több nemzedéknyi gyógyszerészhallgató oktatása mellett 19-en szereztek PhD-fokozatot tudományos irányítása alatt a gyógynövényhatástan és gyógynövény-terápia témakörében.
Dr. Csedő Károly pályája során több elismerésben is részesült, 2007-ben kiválósági oklevéllel tüntette ki a Román és a Magyar Tudományos Akadémia közös kutatási eredményeiért. 2012-ben pedig az MTA Arany János-életműdíját vehette át. 1999-ben Csíkszereda város díszpolgárává avatták.
Ft. Oláh Dénes a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllői főesperesség főesperese 1957. január 31-én született Korondon. 15 éves volt, amikor úgy döntött, hogy a papi hivatást választja. Teológiai tanulmányait 1977 és 1983 között végezte, 1983. június 19-én szentelték pappá. Négy évig a kolozsvári Szent Mihály-templom segédlelkésze. Onnan Alsócsernátonba helyezték át, ahol 1990-ig szolgált. Ezt követte hat kihívásokkal teli év a Zsil völgyében, Petrozsényban. Ott tanulta meg a hálaadás és a közösségteremtés fontosságát.
1996-ban másodjára került vissza Kolozsvárra, ahol a Szent Péter-plébánia plébánosa lett, ahol 13 évig szolgált. 2009-ben helyezték át Marosvásárhelyre, előbb plébánosnak, majd főesperesnek, amely tisztségben 2012-ben öt évre újra megerősítették. 2014 pünkösd szombatján a csíksomlyói búcsú szónoka volt.
Munkájában nagyon fontosnak érzi a lelki élet állandó ápolását. Vallja, hogy lelki háttér nélkül egy pap, de egy hivatalnok élete sem ér semmit. A legnagyobb kihívásnak a magukra maradt öregek, a szétbomlott családok megsegítését tartja. A plébánia tulajdonában lévő Deus Providebit Házban számtalan közösségi rendezvényt szervez. Oláh Dénes mint egyházi író is említésre méltó. A Vasárnap katolikus hetilapban megjelent prédikációi, alkalmi írásai, előadásai, tanulmányai több kötetben jelentek meg. Oláh Dénes papi jelmondata: "Itt vagyok, Uram, engem küldj!" (Iz 6,8). Izajás próféta szavait, vagyis az engedelmességet tartja papi hivatása alapjának.
Dr. Sipos Emese a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának volt dékánhelyettese, egyetemi tanár Marosvásárhelyen született 1966. január 24-én. Egyetemi tanulmányait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végezte 1989-ben. 1995-től a MOGYE Gyógyszerészeti Karán tanársegéd, 1998-tól adjunktus, 2004-től docens, majd 2014-től egyetemi tanár. A kar aktív oktatói közül professzori címe jelenleg csak neki van.
A gyógyszerésztudományok doktori fokozatát 2001- ben nyeri el, 2002-től főgyógyszerész. Jelenleg az ipari gyógyszerészet és gyógyszerészeti menedzsment tanszékvezető tanára.
2008-tól a MOGYE Gyógyszerészeti Karának dékánhelyettese és egyben a magyar nyelvű gyógyszerészeti oktatás felelős vezetője egészen 2014 áprilisáig, míg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát érő sorozatos jogtalanságok miatt – a többi magyar tisztségviselővel együtt – úgy dönt, hogy tiltakozása jeléül lemond erről a tisztségről.
2015-ben a Gyógyszerészeti Kar akkreditációs folyamatában megbízzák a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programjának akkreditálásához szükséges dokumentáció összeállításával. Ezt el is végzi, de amikor az egyetem román vezetősége úgy dönt, hogy a román nyelvű gyógyszerészképzés programja esetében a végleges akkreditációhoz szükséges dokumentációt állít össze, őt viszont azzal a feladattal bízza meg, hogy a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programjának csak az ideiglenes akkreditációs dokumentációját készítse el, a kérést megtagadja azzal az indoklással, hogy nem jogos a két nyelven zajló oktatás ilyen megkülönböztetésű akkreditáltatása. Különösen nem indokolt a magyar nyelvű gyógyszerészképzés ideiglenes akkreditálása, amikor 1948-tól csak magyar nyelvű gyógyszerészképzés indult a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a román nyelvű képzés csak 1962-től kezdődött.
Ezzel a határozott kiállásával Sipos Emese megakadályozta, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programja csak ideiglenes akkreditációt kapjon. Ezen feladat megtagadásáért az egyetem román vezetése Sipos Emesét rektori fegyelmi megrovásban részesítette. Ezen büntetésre (és más formai okokra) való hivatkozással az egyetem román vezetői 2016 elején törölték őt a Gyógyszerészeti Kar magyar szenátusi és kari tanácsi jelöltjeinek a listájáról.
Asztalos Enikő néprajzkutató, a volt marosvásárhelyi Népi Egyetem magyar néprajz és népművészet szakának nyugalmazott tanára, a Kolozs megyei Magyarfodorházán született 1939-ben. Gyermekkorát a Mezőségen, ifjúkorát Kalotaszegen töltötte. A középiskoláit Kolozsváron végezte. A Babes–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát. Ugyanazon az egyetemen néprajzból I. tanári fokozati vizsgát tett. A Kriza János Néprajzi Társaságnak megalakulásától tagja. Pályafutása alatt hivatalosan 53 évig oktatott, amíg meg nem szűnt az állása.
A hagyománymentést és a népi kultúra legszélesebb körben való megismertetését rendkívül sokoldalú oktatói és közművelődési munkássága bizonyítja. Már gyermekkorában megismerkedett a falusi ember életének minden részével és a folklór minden műfajával. Gyűjtéseiben átfogó képet nyújt annak a falunak az életéről, ahol alapos néprajzi és népköltészeti kutatásokat végzett.
Nagy leleményességgel és szakértelemmel már a diktatúra éveiben iskolai néprajzi múzeumot alapít és szervez, amely nemcsak a magyar közösség számára létfontosságú az identitás megőrzésében, de ezáltal a román és roma tárgyi emlékeket is bemutatja. Munkája során számos díjnyertes gyűjtőcsoportot is szervezett mind tanulókból, mind felnőttekből.
Közművelődési tevékenységének gazdagságát azok a néprajzismertető és - terjesztő előadások is bizonyítják, amelyeket nőszövetségi összejöveteleken, falutalálkozókon, könyvtári eseményeken, népi gyermekjáték-vetélkedőkön fejtett ki. 1993–1998 között a Marosvásárhelyi Rádió néprajzi műsorának állandó, különböző tévéadók néprajzi témájú műsorainak gyakori előadója. 1993-tól a Maros megyei Népújság napilap Erdélyi néprajz című rovatának állandó szerzője, ahol ismeretanyagot és a legfrissebb gyűjtéseit közli.
A Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság számos díjjal és elismeréssel tüntette ki. Munkáiból eddig 12 könyvet adtak ki.
Petry Zalán Endre a Primacom Kft. tulajdonosa, ügyvezető igazgatója, Marosvásárhely és környékének közismert üzletembere, 1978-ban diplomázott sikeresen a bukaresti Közgazdasági Egyetem Kereskedelmi Karán. Lévén egy tősgyökeres marosvásárhelyi mészáros-iparos-kereskedő család sarja, a rendszerváltás utáni esztendőben testvérével és az azóta elhunyt édesapjával megteremtik a Petry húsáruüzem újraalakításának és beindításának feltételeit. Az 1879-ben Petry Zsigmond által alapított létesítmény magánosítása, visszaállítása nem bizonyult könnyű feladatnak, de nem is volt kérdés, hogy ez a cél számára, így hát konokul hitt és dolgozott. Saját tőke felhasználásával megnyitotta az első manufakturális húsfeldolgozót és üzletet. 1996-ban pályázati tőke bevonásával Primacom néven kaput nyitott a ma is üzemelő, modern technikával felszerelt vágóhíd és húsáruüzem. Az áruforgalmazás folytonosságát, valamint a vásárlók egyre növekvő igényét kielégítendő, megfelelő üzletláncot hozott létre Marosvásárhelyen és Székelyföld városaiban. Újabban Kolozsvár is felkerült a Petry-üzletek sorába.
Az igényesen kialakított és barátságos üzletekben alapkövetelmény a kétnyelvűség, valamint a személyzet udvarias és megnyerő viselkedése, amely mindig a cég értékrendjei között szerepelt. A személyzet szakmai ismeretének gyarapítását a közelmúltban létrehozott Petry Akadémia is biztosítja.
A cég megalakulásának 25. évfordulójára Petry Zalán Endre megálmodott és létrehozott egy látványműhelyt és múzeumot. A múzeumban kiállított tárgyak, fényképek ápolják a gazdag és színes mészáros-hagyományokat és Marosvásárhely értékeit. Mindezeket a megvalósításokat az évek során a hivatalos szervek, a kereskedelmi kamara, az önkormányzat, a magyar kormány megfelelő módon értékelte, díjazta. 2016-ban a korábban említett Petry Látványműhely és Múzeum Magyar Termék Nagydíjban részesült, két másik PETRY ZSIGMOND- hentestermékkel együtt.
A Petry vállalkozás elsősorban azért sikeres, mert Petry Zalán Endre személye révén megőrizte a vállalkozás családi jellegét. Legszebb erényei közé tartozik az az ipar- és munkahelyteremtési ambíció, amellyel 250 alkalmazottnak kenyeret biztosít. Nem mellékes, hogy a dolgozók 90%-a magyar nemzetiségű.
Petry Zalán Endre szakmai életével mélyen összefügg hobbija is, ezért évek óta tagja a Kis- Küküllő Borlovagrendnek, valamint az Erdélyi Fehérasztal Lovagrendnek. Kedvenc mondása és életfilozófiája: "Legnagyobb kaland megmaradni ott, ahol születtünk". Népújság (Marosvásárhely)
A Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát gyarapító kilenc személyt tüntetett ki az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A kitüntetést szeptember 15-én ünnepélyes keretek között nyújtotta át a Csíkszeredai Főkonzulátuson Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki a kitüntetettek közösségért végzett példamutató munkáját értékelte az ünnepélyes átadás során.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át prof. dr. Csedő Károly gyógyszerész, gyógynövényszakértő, a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést Puskás Bálint Zoltán volt alkotmánybíró, a Máltai Szeretetszolgálat tagja. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével prof. dr. Sipos Emese egyetemi tanárt, Dénes Mihályt, a Máltai Szeretetszolgálat tagját, Oláh Dénes római katolikus főesperest, Dimény András unitárius lelkészt tüntették ki. A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Asztalos Enikő néprajzkutató, Petry Zalán Endre, a marosvásárhelyi Petry húsipari vállalkozás vezetője és Gábos Endre néptáncos, koreográfus, népdalénekes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szólótáncosa vehette át.
Megyénkből öten részesültek az elismerésben, az ő értékelésükről készült az alábbi összeállítás a Csíkszeredai Főkonzulátustól kapott laudációk alapján.
Dr. Csedő Károly professor emeritus a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának korábbi dékánja, a Farmakognózia és Fitoterápia Tanszék nyugalmazott tanszékvezető professzora, a Román Orvostudományi Akadémia rendes tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának tagja. Igazgatója és szakmai vezetője volt az általa alapított csíkszeredai Kájoni János Gyógynövénykertnek, amely szervesen kapcsolódik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó oktatáshoz.
Dr. Csedő Károly professzor elsőként tárta fel Erdély gyógy- és fűszernövényeit minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt, munkásságának köszönhetően számos gyógynövény tudományos megalapozottsággal vált a mindennapi orvosi gyakorlat részévé; 1953 óta a mai napig is aktív előadója és kutatója a gyógynövényhatástannak és gyógynövényekkel való gyógyításnak. Kutatómunkájának eredményeit számos találmányban, gyógyteában, gyógynövénykivonatokat tartalmazó készítményben fellelhetjük. Tudományos publikációi több mint 300 közleményben és 20 könyvben jelentek meg, doktori tézisét "A romániai gyógyászati paprika hatóanyagainak a vizsgálata" tárgyban írta. Több nemzedéknyi gyógyszerészhallgató oktatása mellett 19-en szereztek PhD-fokozatot tudományos irányítása alatt a gyógynövényhatástan és gyógynövény-terápia témakörében.
Dr. Csedő Károly pályája során több elismerésben is részesült, 2007-ben kiválósági oklevéllel tüntette ki a Román és a Magyar Tudományos Akadémia közös kutatási eredményeiért. 2012-ben pedig az MTA Arany János-életműdíját vehette át. 1999-ben Csíkszereda város díszpolgárává avatták.
Ft. Oláh Dénes a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllői főesperesség főesperese 1957. január 31-én született Korondon. 15 éves volt, amikor úgy döntött, hogy a papi hivatást választja. Teológiai tanulmányait 1977 és 1983 között végezte, 1983. június 19-én szentelték pappá. Négy évig a kolozsvári Szent Mihály-templom segédlelkésze. Onnan Alsócsernátonba helyezték át, ahol 1990-ig szolgált. Ezt követte hat kihívásokkal teli év a Zsil völgyében, Petrozsényban. Ott tanulta meg a hálaadás és a közösségteremtés fontosságát.
1996-ban másodjára került vissza Kolozsvárra, ahol a Szent Péter-plébánia plébánosa lett, ahol 13 évig szolgált. 2009-ben helyezték át Marosvásárhelyre, előbb plébánosnak, majd főesperesnek, amely tisztségben 2012-ben öt évre újra megerősítették. 2014 pünkösd szombatján a csíksomlyói búcsú szónoka volt.
Munkájában nagyon fontosnak érzi a lelki élet állandó ápolását. Vallja, hogy lelki háttér nélkül egy pap, de egy hivatalnok élete sem ér semmit. A legnagyobb kihívásnak a magukra maradt öregek, a szétbomlott családok megsegítését tartja. A plébánia tulajdonában lévő Deus Providebit Házban számtalan közösségi rendezvényt szervez. Oláh Dénes mint egyházi író is említésre méltó. A Vasárnap katolikus hetilapban megjelent prédikációi, alkalmi írásai, előadásai, tanulmányai több kötetben jelentek meg. Oláh Dénes papi jelmondata: "Itt vagyok, Uram, engem küldj!" (Iz 6,8). Izajás próféta szavait, vagyis az engedelmességet tartja papi hivatása alapjának.
Dr. Sipos Emese a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának volt dékánhelyettese, egyetemi tanár Marosvásárhelyen született 1966. január 24-én. Egyetemi tanulmányait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végezte 1989-ben. 1995-től a MOGYE Gyógyszerészeti Karán tanársegéd, 1998-tól adjunktus, 2004-től docens, majd 2014-től egyetemi tanár. A kar aktív oktatói közül professzori címe jelenleg csak neki van.
A gyógyszerésztudományok doktori fokozatát 2001- ben nyeri el, 2002-től főgyógyszerész. Jelenleg az ipari gyógyszerészet és gyógyszerészeti menedzsment tanszékvezető tanára.
2008-tól a MOGYE Gyógyszerészeti Karának dékánhelyettese és egyben a magyar nyelvű gyógyszerészeti oktatás felelős vezetője egészen 2014 áprilisáig, míg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát érő sorozatos jogtalanságok miatt – a többi magyar tisztségviselővel együtt – úgy dönt, hogy tiltakozása jeléül lemond erről a tisztségről.
2015-ben a Gyógyszerészeti Kar akkreditációs folyamatában megbízzák a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programjának akkreditálásához szükséges dokumentáció összeállításával. Ezt el is végzi, de amikor az egyetem román vezetősége úgy dönt, hogy a román nyelvű gyógyszerészképzés programja esetében a végleges akkreditációhoz szükséges dokumentációt állít össze, őt viszont azzal a feladattal bízza meg, hogy a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programjának csak az ideiglenes akkreditációs dokumentációját készítse el, a kérést megtagadja azzal az indoklással, hogy nem jogos a két nyelven zajló oktatás ilyen megkülönböztetésű akkreditáltatása. Különösen nem indokolt a magyar nyelvű gyógyszerészképzés ideiglenes akkreditálása, amikor 1948-tól csak magyar nyelvű gyógyszerészképzés indult a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a román nyelvű képzés csak 1962-től kezdődött.
Ezzel a határozott kiállásával Sipos Emese megakadályozta, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programja csak ideiglenes akkreditációt kapjon. Ezen feladat megtagadásáért az egyetem román vezetése Sipos Emesét rektori fegyelmi megrovásban részesítette. Ezen büntetésre (és más formai okokra) való hivatkozással az egyetem román vezetői 2016 elején törölték őt a Gyógyszerészeti Kar magyar szenátusi és kari tanácsi jelöltjeinek a listájáról.
Asztalos Enikő néprajzkutató, a volt marosvásárhelyi Népi Egyetem magyar néprajz és népművészet szakának nyugalmazott tanára, a Kolozs megyei Magyarfodorházán született 1939-ben. Gyermekkorát a Mezőségen, ifjúkorát Kalotaszegen töltötte. A középiskoláit Kolozsváron végezte. A Babes–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát. Ugyanazon az egyetemen néprajzból I. tanári fokozati vizsgát tett. A Kriza János Néprajzi Társaságnak megalakulásától tagja. Pályafutása alatt hivatalosan 53 évig oktatott, amíg meg nem szűnt az állása.
A hagyománymentést és a népi kultúra legszélesebb körben való megismertetését rendkívül sokoldalú oktatói és közművelődési munkássága bizonyítja. Már gyermekkorában megismerkedett a falusi ember életének minden részével és a folklór minden műfajával. Gyűjtéseiben átfogó képet nyújt annak a falunak az életéről, ahol alapos néprajzi és népköltészeti kutatásokat végzett.
Nagy leleményességgel és szakértelemmel már a diktatúra éveiben iskolai néprajzi múzeumot alapít és szervez, amely nemcsak a magyar közösség számára létfontosságú az identitás megőrzésében, de ezáltal a román és roma tárgyi emlékeket is bemutatja. Munkája során számos díjnyertes gyűjtőcsoportot is szervezett mind tanulókból, mind felnőttekből.
Közművelődési tevékenységének gazdagságát azok a néprajzismertető és - terjesztő előadások is bizonyítják, amelyeket nőszövetségi összejöveteleken, falutalálkozókon, könyvtári eseményeken, népi gyermekjáték-vetélkedőkön fejtett ki. 1993–1998 között a Marosvásárhelyi Rádió néprajzi műsorának állandó, különböző tévéadók néprajzi témájú műsorainak gyakori előadója. 1993-tól a Maros megyei Népújság napilap Erdélyi néprajz című rovatának állandó szerzője, ahol ismeretanyagot és a legfrissebb gyűjtéseit közli.
A Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság számos díjjal és elismeréssel tüntette ki. Munkáiból eddig 12 könyvet adtak ki.
Petry Zalán Endre a Primacom Kft. tulajdonosa, ügyvezető igazgatója, Marosvásárhely és környékének közismert üzletembere, 1978-ban diplomázott sikeresen a bukaresti Közgazdasági Egyetem Kereskedelmi Karán. Lévén egy tősgyökeres marosvásárhelyi mészáros-iparos-kereskedő család sarja, a rendszerváltás utáni esztendőben testvérével és az azóta elhunyt édesapjával megteremtik a Petry húsáruüzem újraalakításának és beindításának feltételeit. Az 1879-ben Petry Zsigmond által alapított létesítmény magánosítása, visszaállítása nem bizonyult könnyű feladatnak, de nem is volt kérdés, hogy ez a cél számára, így hát konokul hitt és dolgozott. Saját tőke felhasználásával megnyitotta az első manufakturális húsfeldolgozót és üzletet. 1996-ban pályázati tőke bevonásával Primacom néven kaput nyitott a ma is üzemelő, modern technikával felszerelt vágóhíd és húsáruüzem. Az áruforgalmazás folytonosságát, valamint a vásárlók egyre növekvő igényét kielégítendő, megfelelő üzletláncot hozott létre Marosvásárhelyen és Székelyföld városaiban. Újabban Kolozsvár is felkerült a Petry-üzletek sorába.
Az igényesen kialakított és barátságos üzletekben alapkövetelmény a kétnyelvűség, valamint a személyzet udvarias és megnyerő viselkedése, amely mindig a cég értékrendjei között szerepelt. A személyzet szakmai ismeretének gyarapítását a közelmúltban létrehozott Petry Akadémia is biztosítja.
A cég megalakulásának 25. évfordulójára Petry Zalán Endre megálmodott és létrehozott egy látványműhelyt és múzeumot. A múzeumban kiállított tárgyak, fényképek ápolják a gazdag és színes mészáros-hagyományokat és Marosvásárhely értékeit. Mindezeket a megvalósításokat az évek során a hivatalos szervek, a kereskedelmi kamara, az önkormányzat, a magyar kormány megfelelő módon értékelte, díjazta. 2016-ban a korábban említett Petry Látványműhely és Múzeum Magyar Termék Nagydíjban részesült, két másik PETRY ZSIGMOND- hentestermékkel együtt.
A Petry vállalkozás elsősorban azért sikeres, mert Petry Zalán Endre személye révén megőrizte a vállalkozás családi jellegét. Legszebb erényei közé tartozik az az ipar- és munkahelyteremtési ambíció, amellyel 250 alkalmazottnak kenyeret biztosít. Nem mellékes, hogy a dolgozók 90%-a magyar nemzetiségű.
Petry Zalán Endre szakmai életével mélyen összefügg hobbija is, ezért évek óta tagja a Kis- Küküllő Borlovagrendnek, valamint az Erdélyi Fehérasztal Lovagrendnek. Kedvenc mondása és életfilozófiája: "Legnagyobb kaland megmaradni ott, ahol születtünk". Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 12.
Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (I. rész)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Elemeztük a magyar gyűlölködés dinamikáját, hangsúlyoztuk a lélek fontosságát, a szerelem megmérhetetlenségét… Pontosabban Sanyi bácsi tette mindezt. Mi meg csak hallgattuk.
Aki nincs velem, az ellenem van!
– Legfrissebb írásában (Egy túlméretezett kísérlet cseppet sem meglepő eredményei, maszol.ro, 2016. október 6.) olyan pragmatikai kísérletnek nevezi a legutóbbi magyarországi népszavazást, amelyben tulajdonképpen olyan ironikus kérdést tettek fel az embereknek, ami ahhoz hasonlít, mint amikor egy gyermek felmászik valahova, és azt kérdezzük tőle: Azt akarod, hogy kitörjön a nyakad? Amint írja, az ilyen kérdésre nem szokás igennel vagy nemmel válaszolni, viszont ha mégis kikényszerítik a választ, akkor előre borítékolható a nemleges válaszok elsöprő többsége. Lehetséges-e olyan nyelven kifejteni kényes politikai kérdésekben tudományos igényességgel megalkotott okfejtést, hogy az embert ne sorolják be egyből valamelyik szekértáborba?
– Attól tartok, hogy – legalábbis a magyarok esetében – ma ez nem azon múlik, hogy az ember tudományos igényességgel fogalmaz-e meg valamit, hanem attól függ, milyen az a vélemény, illetve konklúzió. Ha én elmondok valamit, és az nem talál azzal, amit valamelyik politikai felekezet hitelvként vall – mert az emberek már mondhatni vallásos hitbeli meggyőződésként fogják fel a saját pártszimpátiáikat –, akkor teljesen mindegy, hogy oda tartozom-e, vagy sem, engem úgyis az ellentáborba fognak besorolni. Tehát mindegy, milyen nyelven írtam meg, és az is, hogy az egy szakszerű okfejtés, amiben nincsen semmiféle politikai jellegű érvelés (magyarok körében ez ma sajnos majdnem szinonimája annak, hogy nem szidok senkit), sőt, egyáltalán semmi köze a pártpolitika különböző csoportjaihoz: egyszerűen az, hogy olyat írok, amivel valakik nem értenek egyet, rögtön kiváltja azt, hogy engem besorolnak a másik csoportba. Többször megtörtént már velem, hogy írtam valamit, ami valakiknek nem tetszett, és rögtön megjelentek a Facebook-oldalamon olyan hozzászólások, hogy „na, már megint a liberálisok”. Pedig én nem voltam liberális soha. Egyszerűen mondtam valamit, ami csak azért minősül leszólandó liberális vagy fideszes véleménynek (így is jártam már!), mert nem talál azzal, amilyen a besorolók véleménye szerint kellene legyen.
Ez nagyon érdekes: az embert mindig a más véleményen levők sorolják be az ellentáborukba. Ha valamit írtam, ami alapján besoroltak mondjuk a liberálisok közé, akkor az nem jellemző, hogy ugyanannak az alapján a liberálisok is besoroltak volna maguk közé. És ez valahol érthető is, hiszen az ilyen besorolást mindig az ellenérzések váltják ki. Ha van egy vélemény, ami nem egyezik az enyémmel, és nem tudok vele mit kezdeni, akkor egyetlen magyarázatot tudok rá találni: ez azért olyan, mert a szerző azok közé tartozik, akiknek a szavára tudjuk, hogy nincs mit adni.
Nagyon kényelmes dolog ez, mert így az ember meg tudja magát óvni a gondolkodás fáradalmaitól. Elég csak besorolni valakit valahová, mert ha egyszer oda soroltuk, akkor világos, hogy ha ő mondott valamit, avval nincs miért foglalkozni, nem is kell gondolkodni rajta. Hiszen ha a szerző ilyen vagy amolyan, akkor érthető, hogy ezt mondja. Rendszerint még azt is pontosan tudják, hogy kik fizetik ezért, mert hát ugye normális ember magától ezt nem gondolhatja így, nyilván pénzért csinálja. Van ilyen reakció a mostani cikkemre is: az egyik kommentár szerint ilyen hosszú cikket nem ír az ember érdek nélkül.
Ez teljesen jellemző arra, amivé ez a szétpolitizált magyar világunk lett. Azért teszem hozzá, hogy magyar, mert azért nem mindegyik ennyire ilyen. Mi jól látjuk, hogy a románoknak is van elég bajuk, náluk is van népi szinten egy elég indulatos viszonyulás, de ott nincs ez a tömegszintű acsarkodás két tábor között. Nagyon rossz dolgokat mondanak a politikáról az emberek, de ha megfigyeljük, az nem arról szól, hogy „azok a gazemberek a másik oldalon”, hanem általánosságban véve „a politikusok mind gazemberek”. Tehát nem táborokról van szó a románoknál, legfeljebb arról, hogy az embereknek kezd végképp elegük lenni a politikusokból, és én nem is vagyok benne biztos, hogy erre semmi alapjuk ne lenne.
Politikát, szeretettel? Körberöhögnének…
– A magyarok esetében sajátosan alakult ez ilyenre. Ennyire rossz helyzetben ilyen szempontból Európában szerintem sehol sincsenek az emberek. Mindenfelé vannak végletes irányzatok, szélsőjobbtól szélsőbalig, de az nem ok arra, hogy az emberek az egymással való emberközi kapcsolataikat is aszerint alakítsák, hogy a másiknak mi a politikai preferenciája. A magyaroknál ez elég tragikusan így van. Családok mennek szét azért, mert a férj és a feleség nem ugyanolyan véleményen van bizonyos politikai dolgokban. Erre vannak konkrét példák. Ez nem egy normális állapot. Evvel kellene valamit kezdeni, de sajnos a legkevésbé a politika szereplőinek az érdeke ez. Ők úgy látják, hogy ez nagyon jól van így, mert így lehet biztosítani a támogatókat, sőt növelni a saját táborukat.
Pedig ebben van valami felfoghatatlan. Mindegyik politikai csoport vagy párt azt mondja, hogy át kell rendezni a politikai erőviszonyokat, illetve meg kell erősíteni a hatalmi pozíciót, ha abban van. Csakhogy egy annyira szétpolitizált országban, mint amilyen Magyarország, ott már gyakorlatilag mindenkinek, aki politikai támogatóként szóba jöhet egyáltalán, már megvan a maga pártpreferenciája. Tehát a saját pártomnak nincs, ahonnan új támogatókat szerezzek, mert nincs olyan semleges terület, ahonnan halászni lehetne, ez csak úgy lenne lehetséges, ha egy másik párt támogatóiból csábítok magamhoz embereket. De ha én egyfolytában úgy beszélek róluk, hogy „ezek idióta barmok és gazemberek”, akkor mit képzelek mégis: hogy ettől fognak majd megszeretni, és jönnek majd csőstül, hogy mihozzánk akarnak csatlakozni? Így nem lehet, az biztos. Ezzel csak a feszültség növekszik, és csak arra jó, hogy bebetonozza a mostani, pillanatnyi erőviszonyokat. Ezek ugyan előre nem látható dolgok miatt menet közben persze változhatnak, de nem azért, mert valamelyik párt olyan hatékony lenne abban, hogy a másik támogatói közül nagyon sok embert tudna maga mellé állítani.
Ha valaki tényleg meg akarná változtatni az erőviszonyokat, vagy meg akarná erősíteni a maga pozícióját, akkor pont a fordítottját kellene csinálnia. Itt csakis az működhet, ha szeretettel szólítom meg azokat az embereket, akiknek más a véleményük, beszélgetésre hívom őket. Ha nem bántom és szidom őket, hanem ember módra közeledek hozzájuk, akkor van esély, hogy ők is közeledni fognak hozzám. De ha Magyarországon azt mondanám ma, hogy szeretettel kell közelíteni a másik oldalhoz – nem okvetlenül a kereszténység alapelvét komolyan is véve, hanem egyszerűen stratégiai meggondolásból, ha ott már csak azt értik –, körberöhögnének. Mi az, hogy szeretettel? Ezeket?
A fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el
– Az emberek politikához való rossz viszonyulásából eredő irracionális ellenségeskedés kérdése régebb óta foglalkoztatja. Nemrégiben az egyik cikkében azt írta, hogy a magyarság egyik fő ismertetőjegye lassan az ádáz gyűlölködés lesz (Én ember szeretnék maradni, ha nem nagy baj, maszol.ro, 2016. augusztus 12.), és hogy sajnos Erdélyben is egyre jobban terjed ez. Elmondta, hogy Magyarországon mi nem működne. Itthon mit lehetne tenni ez ellen?
– Ez egy elég nehéz kérdés, mert itt ráadásul az is bonyolítja a dolgot, hogy az emberek egy elég jelentős csoportjában nagy a hajlandóság arra, hogy a magyarországi mintát vegyék követendőnek. Vannak, akik a saját magyarságuknak valamiféle kifejeződését látják abban, hogy hogyan viszonyulnak – ahogy mondani szokták – az anyaországhoz. Világos, hogy aki – szinte elvből – nagyon pozitívan viszonyul mindenhez, ami anyaországi, az természetesen az ott gyakorolt formákat is jónak látja. Azt gondolják, hogy ezt kellene eltanulni, mert hát igazodni kell valamilyen mintához. De azért tán mégsem a legrosszabb európai mintát kellene alapul venni. Nagyon sok jó dolog is van ott, persze, amiket el lehet tanulni, de nem lenne muszáj mindent átvenni.
Az erdélyi magyar politizálás többek közt abból az igényből is indult el, hogy nekünk magyaroknak legyen meg a magunk politikai képviselete a parlamentben, amelyik az érdekeinket képviselje. Van nekünk tehát magyar pártunk, most már nem is egy. Ezek a pártok eleve úgy vannak kitalálva kezdettől fogva, hogy csakis a magyarok támogatására számíthatnak. Ha néha egy magyar pártra szavaznak is románok, azok inkább proteszt szavazatok, pont amiatt, amit az imént is mondtam: az emberek ki vannak ábrándulva az egész román politikából. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a románoknak, legalábbis a sztereotípiák szintjén, nagyon rossz véleményük van a románokról, és nem is vicc, hogy nekem sokkal jobb véleményem van róluk, mint nekik magukról. Ha kimegy az utcára, minden sarkon azt hallja, hogy „la noi n-o să fie niciodată ca…”, vagyis nálunk sosem lesz úgy, mint ahogy jobb helyeken lenni szokott, mert mi románok már csak ilyenek meg olyanok vagyunk.
A mi magyar pártjaink tehát inkább csak a magyarokra számíthatnak. Ahhoz, hogy a „játékot” a magyarországi minta szerint el lehessen indítani, kell legalább két párt, hogy rendesen tudhassanak egymással civakodni. Ez a feltétel most már megvan: van, nem is kettő… Eddig mi nem alkalmaztuk ezt a mintát olyan kemény formában, mint Magyarországon, viszont az, hogy lett kettős állampolgárság, amihez röviddel azután választójog is társult, nagyon is reálissá tette azt a veszélyt, hogy az a fajta politizálási forma és stílus – és ami a nagyobb baj, az emberek egymással való kapcsolataiban a politikának a befolyása – itt is egy pont olyan bolondokházát alakítson ki, mint amilyenné Magyarország alakult, ahol lassan már élni sem lehet. Nekünk ez nem hiányzott.
A kettős állampolgárság érzelmileg fontos, nem szabad vele csúfolódni
Mikor a kettős állampolgárságról megszületett a törvény, azt mondtam, hogy ez nagyon jó dolog, mert én mindig az emberekre gondolok, és azt nézem, hogy valami mire jó az embereknek. Elgondoltam azt a sok embert, akik talán nem is tudják pontosan, hogy miért, de olyan jólesne nekik, ha ők is magyar állampolgárok lehetnének. És miért ne éreznék magukat jobban, még ha olyan sok gyakorlati haszna nincsen is? Mikor a státustörvény alapján a magyar igazolványt bevezették, akkor láttam a tévében egy szlovákiai idősebb férfit, aki egy nagyon kedves dolgot mondott: „eddig is tudtuk, hogy magyarok vagyunk, de most már látjuk is”. Az, hogy lett magyar igazolvány, majd kettős állampolgárság, érzelmileg sok embernek fontos. Meg kell ezt érteni, és nem szabad ezzel csúfolódni. Ez az embereknek a természetes reakciója, igenis sokan vannak, akiknek érzelmileg nagyon fontos hinni abban, hogy őrájuk az anyaország is gondol.
De azt nem tudják, hogy ettől félni is lehet. Mikor nem sokkal később felmerült, hogy legyen választójog is az állampolgárság mellé, én ettől nagyon félni kezdtem. Arra gondoltam, hogy ide fognak jönni a választási kampányukkal, és behurcolják azt a gyalázatos elmevírust, ami szerint működik az egész magyar politikai tárgyú közbeszéd. Ha ez itt is felerősödik, a magyar pártjaink és „táboraik” között, avval mi nagyon rosszul járhatunk. Fel lehet futtatni egy olyan diskurzust, amivel egy kisebb párt is tud elég nagy támogatást szerezni, és akkor bizony könnyen megjárhatjuk, hogy a végén parlamenti képviselet nélkül maradunk. Az internetes oldalaink kommentárjaiban már most látszik, hogy ez kezd is működni, amit jelez a nem is kevés „mocsok udémérések”, „hülye EMNP-sek” és hasonlók. Egy pártot még csak el tudunk látni a szükséges választókkal, hogy a választási küszöböt elérjék, és bejussanak a parlamentbe, de hogyha majd kettő is indul, és mindegyik nagyon ráhajt, márpedig a kampányban ráhajt az ember, akkor könnyen megtörténhet, hogy egyiknek se jön össze. És nem azt fogják majd mondani, hogy „de kár, hogy nem kötöttünk valamilyen egyezséget”, hanem azt, hogy „semmint, hogy ilyen gazemberek kerüljenek oda, mint »ezek«, inkább ne menjen oda senki”, mert a fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el, és nem az, hogy a mienkkel mi lesz.
És nem is csak az eredményesség szempontjából látom ezt bajnak, hanem főleg azért, mert ez borzasztó nagy károkat tud okozni az emberi kapcsolatokban, márpedig az embereknek van bajuk elég ezen kívül is. Kinek hiányzik még az, hogy mindenféle indulatokkal megtöltsék, aminek semmi egyéb értelme nincs, csak az, hogy valakik mindenáron győzni akarnak? Nem azért, mintha profibbak lennének, és jobban tudnák majd csinálni, nem. A focimeccsen se kérdés, miért akarunk győzni: azért játszunk, hogy győzzünk. Ennyi.
Nincs racionális érv a zenére: a lelkünknek szól, nem az eszünknek
– Több bölcsész barátomtól hallottam, hogy az egyetemen szimpatikus embertudományt is tanít, aminek videóanyaga elérhetőonline is. Miről szól ez a diszciplína?
– Valóban fent van az interneten, szerintem megér 26 órát, hogy az ember végighallgassa. Persze nem kell egyszerre, 18 részre van osztva. A Facebookon a Sanyi bácsi szemináriuma nevű oldalt kell keresni, ahonnan ezeket el lehet érni.
Miről szól ez? Ha embertudomány, akkor arról szól, hogy kik is vagyunk mi, emberek, milyenek is vagyunk, miért is vagyunk ilyenek. Ha ezt az ember megérti, akkor azt is jobban megérti, miért vagyunk képesek annyi hülyeséget is csinálni tömegméretekben, miközben van egy nagyon hatékony racionális eszünk. Viszont a kurzusokból kiderül, hogy az nem minden.
Mondhatnám, hogy ez multidiszciplináris terület, de sokkal jobban szeretem azt mondani, hogy indiszciplináris, mégpedig azért, mert a világ egyben van, csak a mi tudományunk van diszciplínákra feldarabolva. Hogyha valamit meg akarunk érteni, akkor egyben kell nézni az egészet, és nem kell diszciplínákra felosztani. Márpedig az ember egyben van, és nemcsak úgy magával, hanem mindennel, amit létrehoz: a beszédével, a zenéjével, a tudásával, az egész viselkedésével és a világával. Persze az világos, hogy ez a tudománynak egy másfajta művelését jelenti, de sokkal jobb esélyt ad arra, hogy sok mindent megértsünk.
Hogy miért „szimpatikus”? Azért hívják szimpatikus embertudománynak – illetve ez túlzás, mert én hívom így, egyelőre még nem hívják így, de remélem, hogy majd fogják –, mert az embertudomány nem olyan, mint például a fizika. A fizika jellemzően a világ élettelen dolgaival foglalkozik, ahol egy elmélet igazolásához elég, ha egy abból következő, illetve arra építhető hipotézist minden kétséget kizáróan igazolni tudok egy kísérlettel.
Az embertudomány egy kicsit más, mert az rólunk szól, emberekről. Mikor egy embertudományos elmélettel találkozunk, ami le akar bennünket írni, hogy milyenek is vagyunk, akkor az egyes tételeiről nemcsak azt tudjuk megállapítani, hogy komolyan vehető érvekkel vannak-e alátámasztva, hanem mivel ezek rólunk szólnak, mi azt tudjuk érezni is, hogy az tényleg mirólunk szól, vagy beszél ugyan valamiről, de ember olyan biztos nem lehet. A „szimpatikus” eredetileg épp ezt jelenti: együtt-érezni. Például: a mai racionalista embertudományos paradigma egyik jeles képviselője, Steven Pinker azt mondja, hogy az emberek számára a nyelv nagyon fontos, mert annak értelme van, azt meg lehet racionálisan indokolni, hogy miért jó az, hogy van nyelvünk, és miért jobb ha van, mint ha nem lenne. Ezzel szemben a zene teljesen haszontalan, arra nem lehet semmilyen racionális érvet felhozni, miért lenne az embernek szüksége zenére is, tehát azt mondja, hogy ha ma eltűnne a zene, nem történne semmi, a világ menne tovább, mintha mi sem történt volna. Ő ezt racionális érvekkel elmagyarázza, nincs is vele szemben semmi érvem, de azt mégis érezzük mindnyájan, hogy ez mirólunk bajosan szólhat, és akkor az elég ok lehet arra, hogy ehhez gyanakodva viszonyuljunk, és próbáljuk másutt keresni a zene értelmét, mint ahol ő nem találta sehol.
Én úgy gondolom, hogy ha ma eltűnne a zene, ma nem történne semmi. Holnap azonban a világon nagyon érdekes dolgok történnének: a világ különböző pontjain az emberek egymástól függetlenül feltalálnák a zenét. Az hozzátartozik az emberhez. Nem csoda különben, hogy a racionalista embertudomány ezt nem tudja racionálisan megindokolni, mert a zene nem az eszünknek szól. A zene a lelkünknek szól. Csak ahhoz egy olyan tudományos emberkép kell, ahol azt el lehet egyáltalán helyezni. A szimpatikus embertudomány a mai főárambeli embertudomány tudományos emberképénél egy sokkal szimpatikusabb tudományos emberképet épít fel.
A forgalomban levő emberkép a csodálatos elménkről szól, a szimpatikus embertudomány azonban figyelembe veszi, hogy nekünk van elménk, az igaz, és nagyon jó, hogy van, de van lelkünk is, ami egy sokkal nagyobb rendszer, és ami sokkal hatékonyabb sok mindenben. Ez nem a halhatatlan lelkünkről szól, félre ne értse valaki. Csányi Vilmos tanár úr, miután végighallgatta az előadásokat, etológus természettudósként éppen annak örült, hogy végre van egy tudományosan is használható lélekfogalmunk, amire tényleg szükség van. De a lelkünk nemcsak azért fontos, hogy a zenét feldolgozza, hanem sok esetben fontos lenne figyelni rá. Ha mára nem lenne kulturálisan úgy háttérbe szorítva, akkor ez a világ nem úgy nézne ki, mint ahogy most kinéz.
A 17–18. század óta Európában egyre inkább érvényesülő racionalizmus nyomán egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk az elménknek, mindenféle kulturális formákat találtunk ki, hogy csak azt hagyjuk érvényesülni, és hogy a lelkünket visszaszorítsuk. Pedig abban rengeteg jó dolog van, amire nekünk nagy szükségünk lenne, csak hagyni kellene érvényesülni. Ilyen például az emberi jóérzés. Az nem egy racionálisan levezethető dolog, de ott van mindenkiben. Hogyha ezt visszaszorítják, akkor történhet meg, hogy olyan kampány lesz a népszavazáshoz, amilyen lett. Például, hogy „jönnek a migránsok és megerőszakolják a feleségedet”, ilyenek. A jóérzés ott van az emberekben, érzik, milyen mocsok dolog ez az egész, de valahogy annak egy racionalizmusra alapozó világban nem tulajdonítanak semmi jelentőséget, mert azt mondják, hogy avval nem kell foglalkozni, csak azzal, ami észszerű.
Pedig nagyon sok olyan terület van, ahol ha a lelkünket kihagyjuk, és mindent, ami ahhoz tartozik, csak mert az nem racionális, akkor nem mehetünk semmire. A 90-es évek elején, mikor itt a magyar–román viszony még nagyon feszült volt, többször is részt vettem olyan dialógusokon, ahol a magyarok és románok közötti konfliktusról beszélgettünk. A konfliktus komplikált dolog. És ilyenkor mindig akadt egy okos ember, aki jött a nagy bölcsességgel, hogy „most az érzelmeket tegyük félre, beszéljük meg racionálisan a problémát”. Mondtam, hogy ez azt jelenti, hogy beszéljünk bármiről, csak egyedül a konfliktusról ne, hiszen a konfliktus legnagyobb része érzelmi természetű. Ez nyilván egy menekülés is volt, mert az emberek félnek a konfliktustól, ezért úgy ültek le oda, hogy „úristen, mi lesz itt, magyarok, románok egymással szemben”, amit ki lehet védeni azzal, hogyha nem arról beszélünk, amiért összeülünk.
Én úgy tapasztaltam eddig, hogy ez a szimpatikus embertudomány tényleg szimpatikus, mert akik ezt az egyetemen végighallgatták, örömmel fogadták, hogy végre valami olyat hallanak, amit első évtől reméltek, hogy hallani fognak, vagyis amiről úgy érzik, hogy ez most tényleg róluk szól, de mindig egyebet hallottak addig. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam azoktól is, akik ezt az interneten hallgatták végig.
Persze kérdés lehet, hogy ez miért nem könyv formájában van. Az ember általában könyvet írna erről. De ezt elég nehéz lenne megcsinálni könyv formájában. Mit tehetnék könyvben olyankor, mikor egy zenei vagy videórészletre van szükségem? Meséljem el, milyen az a zene? Lehetetlenség. Ez olyan, ami eleve multimédiás környezetbe kívánkozik, mert ott be lehet vágni egy filmrészletet, egy videót, amire szükség van. Még az is hozzátartozik valahogy, hogy élőbeszéd formája legyen. Ha ugyanezt leírnám papírra, az nagyon nem az lenne, mint élőbeszéd formában.
Lehet, hogy tudománynak ez nagyon furcsának tűnik. Amint említettem, ez egy indiszciplináris dolog, tehát van olyan része, ahol nyelvről beszélek, más helyen irodalomról, harmadik helyen zenéről, van, ahol genetikáról, biológiáról, etológiáról, még tudományelmélet is van benne. Olyan része is van, ami matematika. És ezt már végighallgatta nyelvész, irodalmár, matematikus, fizikus, pszichológus és még ezeken kívül más szakterületekről is. A teológustól tartottam, hogy mérges lesz, de nem lett: azt mondta, teológiai szempontból is teljesen rendben van, sőt, a katolikus teológus hallgatóit küldeni fogja, hogy jöjjenek erre az előadásra, mert a szentségtanhoz ez nagyon fontos. És nekem biztató, hogy az ilyen tudományok komoly művelői közül egyik sem jelzett vissza olyasmit, hogy az ő szaktudománya szempontjából valami elszállt dolgot mondtam volna.
Ebből akkor annyit meg lehet állapítani, hogy ez nem tudománytalan. Az, hogy tudományos is, ebből még nem következik. Ez attól is függ, hogy milyen kritériumokat állítunk fel arra, hogy mi az, ami tudományos. A mai racionalista paradigma tudományosságkritériumai szerint ez nem prototipikusan tudományos, mert ott tudományosságon azt értik, hogy legyenek ott a mérési eredmények meg a statisztikák. De én nem hiszek abban, hogy az embert csupán a mérhető paramétereivel le lehetne írni. Az embernek van egy sor olyan jellemzője, ami nem mérhető. Ki tudná azt megmérni és számokban kifejezni, hogy valaki mennyire szerelmes? Ha nem mérhető, akkor mit csináljunk? Tegyünk úgy, mintha az ember soha nem volna szerelmes? Az úgy nagyon könnyű, hogy kiiktatom azokat, amiket nem tudok megmérni, és csak azokkal foglalkozom, amiket meg tudok. De az egy olyan redukcionizmus, amit ha komolyan veszek, akkor az embert a számítógép szintjére redukálom. Mintha azt nézném benne, hogy hogyan működik ez a logikai rendszer, hogy milyen a bemenet, milyen a kimenet… Én nem hiszem, hogy az ember ilyen.
Szilágyi N. Sándor
1948-ban Újfegyverneken született (Bihar megye)
erdélyi magyar nyelvtudományi szakíró, szerkesztő, publicista, egyetemi tanár
a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) magyar nyelv- és irodalomból szerzett egyetemi diplomát 1972-ben (ugyanitt doktorált 1999-ben)
1972–1990 közt a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője Bukarestben
1990–2013 közt a BBTE BTK Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéken egyetemi oktató, 2013-tól ny. egyetemi tanár
kutatási területe: elméleti és magyar fonológia, kognitív nyelvészet, szociolingvisztika, nyelvi emberi jogok
számos könyv és tanulmány szerzője
szimpatikus embertudományi előadásai elérhetők a Facebookon – keresőszó: Sanyi bácsi szemináriuma
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Folytatjuk Szabadság (Kolozsvár)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Elemeztük a magyar gyűlölködés dinamikáját, hangsúlyoztuk a lélek fontosságát, a szerelem megmérhetetlenségét… Pontosabban Sanyi bácsi tette mindezt. Mi meg csak hallgattuk.
Aki nincs velem, az ellenem van!
– Legfrissebb írásában (Egy túlméretezett kísérlet cseppet sem meglepő eredményei, maszol.ro, 2016. október 6.) olyan pragmatikai kísérletnek nevezi a legutóbbi magyarországi népszavazást, amelyben tulajdonképpen olyan ironikus kérdést tettek fel az embereknek, ami ahhoz hasonlít, mint amikor egy gyermek felmászik valahova, és azt kérdezzük tőle: Azt akarod, hogy kitörjön a nyakad? Amint írja, az ilyen kérdésre nem szokás igennel vagy nemmel válaszolni, viszont ha mégis kikényszerítik a választ, akkor előre borítékolható a nemleges válaszok elsöprő többsége. Lehetséges-e olyan nyelven kifejteni kényes politikai kérdésekben tudományos igényességgel megalkotott okfejtést, hogy az embert ne sorolják be egyből valamelyik szekértáborba?
– Attól tartok, hogy – legalábbis a magyarok esetében – ma ez nem azon múlik, hogy az ember tudományos igényességgel fogalmaz-e meg valamit, hanem attól függ, milyen az a vélemény, illetve konklúzió. Ha én elmondok valamit, és az nem talál azzal, amit valamelyik politikai felekezet hitelvként vall – mert az emberek már mondhatni vallásos hitbeli meggyőződésként fogják fel a saját pártszimpátiáikat –, akkor teljesen mindegy, hogy oda tartozom-e, vagy sem, engem úgyis az ellentáborba fognak besorolni. Tehát mindegy, milyen nyelven írtam meg, és az is, hogy az egy szakszerű okfejtés, amiben nincsen semmiféle politikai jellegű érvelés (magyarok körében ez ma sajnos majdnem szinonimája annak, hogy nem szidok senkit), sőt, egyáltalán semmi köze a pártpolitika különböző csoportjaihoz: egyszerűen az, hogy olyat írok, amivel valakik nem értenek egyet, rögtön kiváltja azt, hogy engem besorolnak a másik csoportba. Többször megtörtént már velem, hogy írtam valamit, ami valakiknek nem tetszett, és rögtön megjelentek a Facebook-oldalamon olyan hozzászólások, hogy „na, már megint a liberálisok”. Pedig én nem voltam liberális soha. Egyszerűen mondtam valamit, ami csak azért minősül leszólandó liberális vagy fideszes véleménynek (így is jártam már!), mert nem talál azzal, amilyen a besorolók véleménye szerint kellene legyen.
Ez nagyon érdekes: az embert mindig a más véleményen levők sorolják be az ellentáborukba. Ha valamit írtam, ami alapján besoroltak mondjuk a liberálisok közé, akkor az nem jellemző, hogy ugyanannak az alapján a liberálisok is besoroltak volna maguk közé. És ez valahol érthető is, hiszen az ilyen besorolást mindig az ellenérzések váltják ki. Ha van egy vélemény, ami nem egyezik az enyémmel, és nem tudok vele mit kezdeni, akkor egyetlen magyarázatot tudok rá találni: ez azért olyan, mert a szerző azok közé tartozik, akiknek a szavára tudjuk, hogy nincs mit adni.
Nagyon kényelmes dolog ez, mert így az ember meg tudja magát óvni a gondolkodás fáradalmaitól. Elég csak besorolni valakit valahová, mert ha egyszer oda soroltuk, akkor világos, hogy ha ő mondott valamit, avval nincs miért foglalkozni, nem is kell gondolkodni rajta. Hiszen ha a szerző ilyen vagy amolyan, akkor érthető, hogy ezt mondja. Rendszerint még azt is pontosan tudják, hogy kik fizetik ezért, mert hát ugye normális ember magától ezt nem gondolhatja így, nyilván pénzért csinálja. Van ilyen reakció a mostani cikkemre is: az egyik kommentár szerint ilyen hosszú cikket nem ír az ember érdek nélkül.
Ez teljesen jellemző arra, amivé ez a szétpolitizált magyar világunk lett. Azért teszem hozzá, hogy magyar, mert azért nem mindegyik ennyire ilyen. Mi jól látjuk, hogy a románoknak is van elég bajuk, náluk is van népi szinten egy elég indulatos viszonyulás, de ott nincs ez a tömegszintű acsarkodás két tábor között. Nagyon rossz dolgokat mondanak a politikáról az emberek, de ha megfigyeljük, az nem arról szól, hogy „azok a gazemberek a másik oldalon”, hanem általánosságban véve „a politikusok mind gazemberek”. Tehát nem táborokról van szó a románoknál, legfeljebb arról, hogy az embereknek kezd végképp elegük lenni a politikusokból, és én nem is vagyok benne biztos, hogy erre semmi alapjuk ne lenne.
Politikát, szeretettel? Körberöhögnének…
– A magyarok esetében sajátosan alakult ez ilyenre. Ennyire rossz helyzetben ilyen szempontból Európában szerintem sehol sincsenek az emberek. Mindenfelé vannak végletes irányzatok, szélsőjobbtól szélsőbalig, de az nem ok arra, hogy az emberek az egymással való emberközi kapcsolataikat is aszerint alakítsák, hogy a másiknak mi a politikai preferenciája. A magyaroknál ez elég tragikusan így van. Családok mennek szét azért, mert a férj és a feleség nem ugyanolyan véleményen van bizonyos politikai dolgokban. Erre vannak konkrét példák. Ez nem egy normális állapot. Evvel kellene valamit kezdeni, de sajnos a legkevésbé a politika szereplőinek az érdeke ez. Ők úgy látják, hogy ez nagyon jól van így, mert így lehet biztosítani a támogatókat, sőt növelni a saját táborukat.
Pedig ebben van valami felfoghatatlan. Mindegyik politikai csoport vagy párt azt mondja, hogy át kell rendezni a politikai erőviszonyokat, illetve meg kell erősíteni a hatalmi pozíciót, ha abban van. Csakhogy egy annyira szétpolitizált országban, mint amilyen Magyarország, ott már gyakorlatilag mindenkinek, aki politikai támogatóként szóba jöhet egyáltalán, már megvan a maga pártpreferenciája. Tehát a saját pártomnak nincs, ahonnan új támogatókat szerezzek, mert nincs olyan semleges terület, ahonnan halászni lehetne, ez csak úgy lenne lehetséges, ha egy másik párt támogatóiból csábítok magamhoz embereket. De ha én egyfolytában úgy beszélek róluk, hogy „ezek idióta barmok és gazemberek”, akkor mit képzelek mégis: hogy ettől fognak majd megszeretni, és jönnek majd csőstül, hogy mihozzánk akarnak csatlakozni? Így nem lehet, az biztos. Ezzel csak a feszültség növekszik, és csak arra jó, hogy bebetonozza a mostani, pillanatnyi erőviszonyokat. Ezek ugyan előre nem látható dolgok miatt menet közben persze változhatnak, de nem azért, mert valamelyik párt olyan hatékony lenne abban, hogy a másik támogatói közül nagyon sok embert tudna maga mellé állítani.
Ha valaki tényleg meg akarná változtatni az erőviszonyokat, vagy meg akarná erősíteni a maga pozícióját, akkor pont a fordítottját kellene csinálnia. Itt csakis az működhet, ha szeretettel szólítom meg azokat az embereket, akiknek más a véleményük, beszélgetésre hívom őket. Ha nem bántom és szidom őket, hanem ember módra közeledek hozzájuk, akkor van esély, hogy ők is közeledni fognak hozzám. De ha Magyarországon azt mondanám ma, hogy szeretettel kell közelíteni a másik oldalhoz – nem okvetlenül a kereszténység alapelvét komolyan is véve, hanem egyszerűen stratégiai meggondolásból, ha ott már csak azt értik –, körberöhögnének. Mi az, hogy szeretettel? Ezeket?
A fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el
– Az emberek politikához való rossz viszonyulásából eredő irracionális ellenségeskedés kérdése régebb óta foglalkoztatja. Nemrégiben az egyik cikkében azt írta, hogy a magyarság egyik fő ismertetőjegye lassan az ádáz gyűlölködés lesz (Én ember szeretnék maradni, ha nem nagy baj, maszol.ro, 2016. augusztus 12.), és hogy sajnos Erdélyben is egyre jobban terjed ez. Elmondta, hogy Magyarországon mi nem működne. Itthon mit lehetne tenni ez ellen?
– Ez egy elég nehéz kérdés, mert itt ráadásul az is bonyolítja a dolgot, hogy az emberek egy elég jelentős csoportjában nagy a hajlandóság arra, hogy a magyarországi mintát vegyék követendőnek. Vannak, akik a saját magyarságuknak valamiféle kifejeződését látják abban, hogy hogyan viszonyulnak – ahogy mondani szokták – az anyaországhoz. Világos, hogy aki – szinte elvből – nagyon pozitívan viszonyul mindenhez, ami anyaországi, az természetesen az ott gyakorolt formákat is jónak látja. Azt gondolják, hogy ezt kellene eltanulni, mert hát igazodni kell valamilyen mintához. De azért tán mégsem a legrosszabb európai mintát kellene alapul venni. Nagyon sok jó dolog is van ott, persze, amiket el lehet tanulni, de nem lenne muszáj mindent átvenni.
Az erdélyi magyar politizálás többek közt abból az igényből is indult el, hogy nekünk magyaroknak legyen meg a magunk politikai képviselete a parlamentben, amelyik az érdekeinket képviselje. Van nekünk tehát magyar pártunk, most már nem is egy. Ezek a pártok eleve úgy vannak kitalálva kezdettől fogva, hogy csakis a magyarok támogatására számíthatnak. Ha néha egy magyar pártra szavaznak is románok, azok inkább proteszt szavazatok, pont amiatt, amit az imént is mondtam: az emberek ki vannak ábrándulva az egész román politikából. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a románoknak, legalábbis a sztereotípiák szintjén, nagyon rossz véleményük van a románokról, és nem is vicc, hogy nekem sokkal jobb véleményem van róluk, mint nekik magukról. Ha kimegy az utcára, minden sarkon azt hallja, hogy „la noi n-o să fie niciodată ca…”, vagyis nálunk sosem lesz úgy, mint ahogy jobb helyeken lenni szokott, mert mi románok már csak ilyenek meg olyanok vagyunk.
A mi magyar pártjaink tehát inkább csak a magyarokra számíthatnak. Ahhoz, hogy a „játékot” a magyarországi minta szerint el lehessen indítani, kell legalább két párt, hogy rendesen tudhassanak egymással civakodni. Ez a feltétel most már megvan: van, nem is kettő… Eddig mi nem alkalmaztuk ezt a mintát olyan kemény formában, mint Magyarországon, viszont az, hogy lett kettős állampolgárság, amihez röviddel azután választójog is társult, nagyon is reálissá tette azt a veszélyt, hogy az a fajta politizálási forma és stílus – és ami a nagyobb baj, az emberek egymással való kapcsolataiban a politikának a befolyása – itt is egy pont olyan bolondokházát alakítson ki, mint amilyenné Magyarország alakult, ahol lassan már élni sem lehet. Nekünk ez nem hiányzott.
A kettős állampolgárság érzelmileg fontos, nem szabad vele csúfolódni
Mikor a kettős állampolgárságról megszületett a törvény, azt mondtam, hogy ez nagyon jó dolog, mert én mindig az emberekre gondolok, és azt nézem, hogy valami mire jó az embereknek. Elgondoltam azt a sok embert, akik talán nem is tudják pontosan, hogy miért, de olyan jólesne nekik, ha ők is magyar állampolgárok lehetnének. És miért ne éreznék magukat jobban, még ha olyan sok gyakorlati haszna nincsen is? Mikor a státustörvény alapján a magyar igazolványt bevezették, akkor láttam a tévében egy szlovákiai idősebb férfit, aki egy nagyon kedves dolgot mondott: „eddig is tudtuk, hogy magyarok vagyunk, de most már látjuk is”. Az, hogy lett magyar igazolvány, majd kettős állampolgárság, érzelmileg sok embernek fontos. Meg kell ezt érteni, és nem szabad ezzel csúfolódni. Ez az embereknek a természetes reakciója, igenis sokan vannak, akiknek érzelmileg nagyon fontos hinni abban, hogy őrájuk az anyaország is gondol.
De azt nem tudják, hogy ettől félni is lehet. Mikor nem sokkal később felmerült, hogy legyen választójog is az állampolgárság mellé, én ettől nagyon félni kezdtem. Arra gondoltam, hogy ide fognak jönni a választási kampányukkal, és behurcolják azt a gyalázatos elmevírust, ami szerint működik az egész magyar politikai tárgyú közbeszéd. Ha ez itt is felerősödik, a magyar pártjaink és „táboraik” között, avval mi nagyon rosszul járhatunk. Fel lehet futtatni egy olyan diskurzust, amivel egy kisebb párt is tud elég nagy támogatást szerezni, és akkor bizony könnyen megjárhatjuk, hogy a végén parlamenti képviselet nélkül maradunk. Az internetes oldalaink kommentárjaiban már most látszik, hogy ez kezd is működni, amit jelez a nem is kevés „mocsok udémérések”, „hülye EMNP-sek” és hasonlók. Egy pártot még csak el tudunk látni a szükséges választókkal, hogy a választási küszöböt elérjék, és bejussanak a parlamentbe, de hogyha majd kettő is indul, és mindegyik nagyon ráhajt, márpedig a kampányban ráhajt az ember, akkor könnyen megtörténhet, hogy egyiknek se jön össze. És nem azt fogják majd mondani, hogy „de kár, hogy nem kötöttünk valamilyen egyezséget”, hanem azt, hogy „semmint, hogy ilyen gazemberek kerüljenek oda, mint »ezek«, inkább ne menjen oda senki”, mert a fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el, és nem az, hogy a mienkkel mi lesz.
És nem is csak az eredményesség szempontjából látom ezt bajnak, hanem főleg azért, mert ez borzasztó nagy károkat tud okozni az emberi kapcsolatokban, márpedig az embereknek van bajuk elég ezen kívül is. Kinek hiányzik még az, hogy mindenféle indulatokkal megtöltsék, aminek semmi egyéb értelme nincs, csak az, hogy valakik mindenáron győzni akarnak? Nem azért, mintha profibbak lennének, és jobban tudnák majd csinálni, nem. A focimeccsen se kérdés, miért akarunk győzni: azért játszunk, hogy győzzünk. Ennyi.
Nincs racionális érv a zenére: a lelkünknek szól, nem az eszünknek
– Több bölcsész barátomtól hallottam, hogy az egyetemen szimpatikus embertudományt is tanít, aminek videóanyaga elérhetőonline is. Miről szól ez a diszciplína?
– Valóban fent van az interneten, szerintem megér 26 órát, hogy az ember végighallgassa. Persze nem kell egyszerre, 18 részre van osztva. A Facebookon a Sanyi bácsi szemináriuma nevű oldalt kell keresni, ahonnan ezeket el lehet érni.
Miről szól ez? Ha embertudomány, akkor arról szól, hogy kik is vagyunk mi, emberek, milyenek is vagyunk, miért is vagyunk ilyenek. Ha ezt az ember megérti, akkor azt is jobban megérti, miért vagyunk képesek annyi hülyeséget is csinálni tömegméretekben, miközben van egy nagyon hatékony racionális eszünk. Viszont a kurzusokból kiderül, hogy az nem minden.
Mondhatnám, hogy ez multidiszciplináris terület, de sokkal jobban szeretem azt mondani, hogy indiszciplináris, mégpedig azért, mert a világ egyben van, csak a mi tudományunk van diszciplínákra feldarabolva. Hogyha valamit meg akarunk érteni, akkor egyben kell nézni az egészet, és nem kell diszciplínákra felosztani. Márpedig az ember egyben van, és nemcsak úgy magával, hanem mindennel, amit létrehoz: a beszédével, a zenéjével, a tudásával, az egész viselkedésével és a világával. Persze az világos, hogy ez a tudománynak egy másfajta művelését jelenti, de sokkal jobb esélyt ad arra, hogy sok mindent megértsünk.
Hogy miért „szimpatikus”? Azért hívják szimpatikus embertudománynak – illetve ez túlzás, mert én hívom így, egyelőre még nem hívják így, de remélem, hogy majd fogják –, mert az embertudomány nem olyan, mint például a fizika. A fizika jellemzően a világ élettelen dolgaival foglalkozik, ahol egy elmélet igazolásához elég, ha egy abból következő, illetve arra építhető hipotézist minden kétséget kizáróan igazolni tudok egy kísérlettel.
Az embertudomány egy kicsit más, mert az rólunk szól, emberekről. Mikor egy embertudományos elmélettel találkozunk, ami le akar bennünket írni, hogy milyenek is vagyunk, akkor az egyes tételeiről nemcsak azt tudjuk megállapítani, hogy komolyan vehető érvekkel vannak-e alátámasztva, hanem mivel ezek rólunk szólnak, mi azt tudjuk érezni is, hogy az tényleg mirólunk szól, vagy beszél ugyan valamiről, de ember olyan biztos nem lehet. A „szimpatikus” eredetileg épp ezt jelenti: együtt-érezni. Például: a mai racionalista embertudományos paradigma egyik jeles képviselője, Steven Pinker azt mondja, hogy az emberek számára a nyelv nagyon fontos, mert annak értelme van, azt meg lehet racionálisan indokolni, hogy miért jó az, hogy van nyelvünk, és miért jobb ha van, mint ha nem lenne. Ezzel szemben a zene teljesen haszontalan, arra nem lehet semmilyen racionális érvet felhozni, miért lenne az embernek szüksége zenére is, tehát azt mondja, hogy ha ma eltűnne a zene, nem történne semmi, a világ menne tovább, mintha mi sem történt volna. Ő ezt racionális érvekkel elmagyarázza, nincs is vele szemben semmi érvem, de azt mégis érezzük mindnyájan, hogy ez mirólunk bajosan szólhat, és akkor az elég ok lehet arra, hogy ehhez gyanakodva viszonyuljunk, és próbáljuk másutt keresni a zene értelmét, mint ahol ő nem találta sehol.
Én úgy gondolom, hogy ha ma eltűnne a zene, ma nem történne semmi. Holnap azonban a világon nagyon érdekes dolgok történnének: a világ különböző pontjain az emberek egymástól függetlenül feltalálnák a zenét. Az hozzátartozik az emberhez. Nem csoda különben, hogy a racionalista embertudomány ezt nem tudja racionálisan megindokolni, mert a zene nem az eszünknek szól. A zene a lelkünknek szól. Csak ahhoz egy olyan tudományos emberkép kell, ahol azt el lehet egyáltalán helyezni. A szimpatikus embertudomány a mai főárambeli embertudomány tudományos emberképénél egy sokkal szimpatikusabb tudományos emberképet épít fel.
A forgalomban levő emberkép a csodálatos elménkről szól, a szimpatikus embertudomány azonban figyelembe veszi, hogy nekünk van elménk, az igaz, és nagyon jó, hogy van, de van lelkünk is, ami egy sokkal nagyobb rendszer, és ami sokkal hatékonyabb sok mindenben. Ez nem a halhatatlan lelkünkről szól, félre ne értse valaki. Csányi Vilmos tanár úr, miután végighallgatta az előadásokat, etológus természettudósként éppen annak örült, hogy végre van egy tudományosan is használható lélekfogalmunk, amire tényleg szükség van. De a lelkünk nemcsak azért fontos, hogy a zenét feldolgozza, hanem sok esetben fontos lenne figyelni rá. Ha mára nem lenne kulturálisan úgy háttérbe szorítva, akkor ez a világ nem úgy nézne ki, mint ahogy most kinéz.
A 17–18. század óta Európában egyre inkább érvényesülő racionalizmus nyomán egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk az elménknek, mindenféle kulturális formákat találtunk ki, hogy csak azt hagyjuk érvényesülni, és hogy a lelkünket visszaszorítsuk. Pedig abban rengeteg jó dolog van, amire nekünk nagy szükségünk lenne, csak hagyni kellene érvényesülni. Ilyen például az emberi jóérzés. Az nem egy racionálisan levezethető dolog, de ott van mindenkiben. Hogyha ezt visszaszorítják, akkor történhet meg, hogy olyan kampány lesz a népszavazáshoz, amilyen lett. Például, hogy „jönnek a migránsok és megerőszakolják a feleségedet”, ilyenek. A jóérzés ott van az emberekben, érzik, milyen mocsok dolog ez az egész, de valahogy annak egy racionalizmusra alapozó világban nem tulajdonítanak semmi jelentőséget, mert azt mondják, hogy avval nem kell foglalkozni, csak azzal, ami észszerű.
Pedig nagyon sok olyan terület van, ahol ha a lelkünket kihagyjuk, és mindent, ami ahhoz tartozik, csak mert az nem racionális, akkor nem mehetünk semmire. A 90-es évek elején, mikor itt a magyar–román viszony még nagyon feszült volt, többször is részt vettem olyan dialógusokon, ahol a magyarok és románok közötti konfliktusról beszélgettünk. A konfliktus komplikált dolog. És ilyenkor mindig akadt egy okos ember, aki jött a nagy bölcsességgel, hogy „most az érzelmeket tegyük félre, beszéljük meg racionálisan a problémát”. Mondtam, hogy ez azt jelenti, hogy beszéljünk bármiről, csak egyedül a konfliktusról ne, hiszen a konfliktus legnagyobb része érzelmi természetű. Ez nyilván egy menekülés is volt, mert az emberek félnek a konfliktustól, ezért úgy ültek le oda, hogy „úristen, mi lesz itt, magyarok, románok egymással szemben”, amit ki lehet védeni azzal, hogyha nem arról beszélünk, amiért összeülünk.
Én úgy tapasztaltam eddig, hogy ez a szimpatikus embertudomány tényleg szimpatikus, mert akik ezt az egyetemen végighallgatták, örömmel fogadták, hogy végre valami olyat hallanak, amit első évtől reméltek, hogy hallani fognak, vagyis amiről úgy érzik, hogy ez most tényleg róluk szól, de mindig egyebet hallottak addig. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam azoktól is, akik ezt az interneten hallgatták végig.
Persze kérdés lehet, hogy ez miért nem könyv formájában van. Az ember általában könyvet írna erről. De ezt elég nehéz lenne megcsinálni könyv formájában. Mit tehetnék könyvben olyankor, mikor egy zenei vagy videórészletre van szükségem? Meséljem el, milyen az a zene? Lehetetlenség. Ez olyan, ami eleve multimédiás környezetbe kívánkozik, mert ott be lehet vágni egy filmrészletet, egy videót, amire szükség van. Még az is hozzátartozik valahogy, hogy élőbeszéd formája legyen. Ha ugyanezt leírnám papírra, az nagyon nem az lenne, mint élőbeszéd formában.
Lehet, hogy tudománynak ez nagyon furcsának tűnik. Amint említettem, ez egy indiszciplináris dolog, tehát van olyan része, ahol nyelvről beszélek, más helyen irodalomról, harmadik helyen zenéről, van, ahol genetikáról, biológiáról, etológiáról, még tudományelmélet is van benne. Olyan része is van, ami matematika. És ezt már végighallgatta nyelvész, irodalmár, matematikus, fizikus, pszichológus és még ezeken kívül más szakterületekről is. A teológustól tartottam, hogy mérges lesz, de nem lett: azt mondta, teológiai szempontból is teljesen rendben van, sőt, a katolikus teológus hallgatóit küldeni fogja, hogy jöjjenek erre az előadásra, mert a szentségtanhoz ez nagyon fontos. És nekem biztató, hogy az ilyen tudományok komoly művelői közül egyik sem jelzett vissza olyasmit, hogy az ő szaktudománya szempontjából valami elszállt dolgot mondtam volna.
Ebből akkor annyit meg lehet állapítani, hogy ez nem tudománytalan. Az, hogy tudományos is, ebből még nem következik. Ez attól is függ, hogy milyen kritériumokat állítunk fel arra, hogy mi az, ami tudományos. A mai racionalista paradigma tudományosságkritériumai szerint ez nem prototipikusan tudományos, mert ott tudományosságon azt értik, hogy legyenek ott a mérési eredmények meg a statisztikák. De én nem hiszek abban, hogy az embert csupán a mérhető paramétereivel le lehetne írni. Az embernek van egy sor olyan jellemzője, ami nem mérhető. Ki tudná azt megmérni és számokban kifejezni, hogy valaki mennyire szerelmes? Ha nem mérhető, akkor mit csináljunk? Tegyünk úgy, mintha az ember soha nem volna szerelmes? Az úgy nagyon könnyű, hogy kiiktatom azokat, amiket nem tudok megmérni, és csak azokkal foglalkozom, amiket meg tudok. De az egy olyan redukcionizmus, amit ha komolyan veszek, akkor az embert a számítógép szintjére redukálom. Mintha azt nézném benne, hogy hogyan működik ez a logikai rendszer, hogy milyen a bemenet, milyen a kimenet… Én nem hiszem, hogy az ember ilyen.
Szilágyi N. Sándor
1948-ban Újfegyverneken született (Bihar megye)
erdélyi magyar nyelvtudományi szakíró, szerkesztő, publicista, egyetemi tanár
a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) magyar nyelv- és irodalomból szerzett egyetemi diplomát 1972-ben (ugyanitt doktorált 1999-ben)
1972–1990 közt a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője Bukarestben
1990–2013 közt a BBTE BTK Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéken egyetemi oktató, 2013-tól ny. egyetemi tanár
kutatási területe: elméleti és magyar fonológia, kognitív nyelvészet, szociolingvisztika, nyelvi emberi jogok
számos könyv és tanulmány szerzője
szimpatikus embertudományi előadásai elérhetők a Facebookon – keresőszó: Sanyi bácsi szemináriuma
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Folytatjuk Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 15.
Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (II. rész)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Az interjú második részét olvashatják, amely lezárja első Mentor-sorozatunkat. Rovatunkban 18 interjú készült, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóival, kutatóival, diákjaival, akik különféle tudományos szakterületeken tevékenykednek. Az interjúk olvashatók a Szabadság honlapján.
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A szakirodalom hiányának az előnye
– Az eddig elmondottakból is érződik, hogy vívódó ember, aki minden kérdést megfontol, átgondol és többször is megrág. Jól tudom, hogy mikor a doktori védése volt, akkor a bírálók védték meg a dolgozatát önnel szemben, mert időközben rájött, hogy valamit másképpen kellett volna csinálni?
– Ez még az egyetemi szakdolgozatom védésekor történt. 1967–72 közt voltam magyar szakos diák, és abban az időszakban frissebb külföldi szakirodalom nemigen jutott el ide, pláne nyugati. Mi abból éltünk, amit a 20. század első felében a nyelvészet elért, az hagyományozódott tovább az egyetemen. Sokan panaszkodtak itt akkor (de egy kicsit mentségnek is jó volt ez), hogy hogy is lehetne itt tudományt művelni, mikor nem jutunk hozzá az újabb publikációkhoz, ami a kutatás alapja?
Arra viszont nem gondoltak, és ma sem igen szoktunk, hogy a szakirodalom hiányának van egy nagyon nagy előnye is. Mert mi történik, ha én nagyon kíváncsi vagyok valamire, ami nem hagy nyugton, és annak a problémának mindenáron meg szeretném találni a megoldását, és éppen akkor bejön egy frissen megjelent könyv, ami pont arról szól? Ha én azt el fogom olvasni, de a témán még nem gondolkoztam a magam fejével annyit, hogy észrevegyem, ha a szerző nagyon elrontott valahol valamit, akkor azt komolyan fogom venni, híve leszek annak az irányzatnak, onnan tanulom meg, mit hogy kell látni, értelmezni, és a vége az lesz, hogy én is úgy fogok látni és értelmezni mindent. És akkor mit csináltunk? Az ezer ugyanúgy gondolkodó ember mellé lesz egy ezeregyedik, és mennyiségileg ugyan nőtt ez a szám, de sokat nem haladtunk a kérdés megértésével. Ha viszont a szakirodalomhoz nehéz hozzájutni, az ember nincs kitéve ennek a veszélynek, hanem ha tényleg azért foglalkozik tudománnyal, amiért egyedül érdemes, vagyis puszta kíváncsiságból, akkor a helyzet rászorítja arra, hogy ő maga találjon megoldást a kérdésére. Persze ez most nem arról szól, hogy a szakirodalmat nem kell ismerni, dehogyis. Azt el kell olvasni, mese nincs, de csak akkor szabad nekifogni, mikor az embernek már van egy jól kialakult elképzelése a megoldásról. Akkor már van mihez olvasni, és úgy ahhoz lehet kritikailag is viszonyulni.
Szóval én akkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a magyar fonológiai (hangtani) rendszert hogy lehetne olyan szabályrendszerrel leírni, ami a működéséről szóljon, ne csak arról, hogy milyen, de ilyesmit nem tanítottak nekünk. Pedig első-másodéves koromban mindent elolvastam, amit fonológiáról egyáltalán lehetett Kolozsváron, és amit érdemes is volt. Reggeltől estig ott ültünk a könyvtárban, nagyon jó volt. Egy szakunk volt, a heti 16 óránk hétfő, kedd, szerdán lement, és akkor csütörtök reggel beültünk a könyvtárba, ahonnan vasárnap délben dobtak ki bennünket, mikor bezárt. Csak enni meg aludni mentünk el közben.
De arról, ami engem a legjobban érdekelt volna, nem találtam semmit. Mit tehettem volna? Nekiálltam, és megcsináltam. Elég izgalmas volt, pont azért nem bírtam abbahagyni. Már a vége felé jártam, mikor végre a szakirányítóm, Teiszler Pál meg tudta nekem valahogy szerezni N. Chomsky és M. Halle The Sound Pattern of English című könyvét 1965-ből, amiről tudtam hírből, hogy valami olyasmi, mint amivel én is vesződök. Mikor megkaptam, láttam, hogy tényleg. De ha nekem már volt egy saját elképzelésem, rögtön láttam azt is, hogy ők hol szúrtak el valamit, főleg az elméletben, amit én elkerültem. Ha előbb kapom meg, akkor biztos, hogy én is beálltam volna chomskyánusnak, így viszont már volt egy perspektívám, és tudtam hozzá kritikusan viszonyulni, akármilyen híres ember volt is Chomsky már akkor is. Ezért is mondom, hogy a szakirodalom hiánya nagyon is ösztönzi a kreativitást, persze ha van hozzá kíváncsi ember is.
Dolgoztam rajta eleget, lett belőle egy 230 gépelt oldalas dolgozat. És mikor már be kellett adni, akkor esett le, hogy valamit nagyon elrontottam. Akkor már teljesen világos volt. Persze úgy is működött, ahogy leírtam, de nehézkes és bonyolult volt. Ha újraírhattam volna, hogy minden a helyére kerüljön, sokkal egyszerűbbé válhatott volna. Mondjuk az igaz, hogy senkit se lehet hibáztatni azért, ha egy jó ötlet nem jutott eszébe egy évvel hamarabb, de akkor is nagyon bántott, hogy muszáj volt a meglévőt beadnom, mert újraírni már nem volt idő.
A védésen elmondtam, hogy ezt a dolgozatot úgy, ahogy van, ki kell dobni, mert semmire se jó, e helyett másikat kell írni. Azt mondták, államvizsga-dolgozatnak ez nagyon jó, amire én meg azt, hogy annak lehet, de tudományos munkának nem sokat ér. Nem tudtam őket meggyőzni, tízest adtak rá. De legalább tudtam ott jelezni a kutatás további perspektíváit, hogy merrefelé lehet menni.
Két éve tanítok valamit, és nem tudom, mi az
– Miután 72-ben elvégeztem az egyetemet, Bukarestbe kerültem a Kriterion kiadóhoz könyvszerkesztőnek. Ott voltam 1990-ig, mert csak a rendszerváltás nyomán lett először lehetőség arra, hogy a magyar tanszékre felvegyenek valakit, és odakerülhessek. A Kriterion is nagyon jó hely volt, de nem alkotóház. Akkora szerkesztői normánk volt, hogy sokszor bizony reggeltől késő estig dolgoztunk. A munkánkat komolyan vettük, mindent ellenőriztünk, folyton a lexikonokat, szótárakat forgattuk. Pepecsmunka volt, nagyon kevés idő maradt egyébre, de 1978-ra össze tudtam hozni, hogy megjelenjen egy mindenkinek szóló könyvem a Forrás-sorozatban, a Világunk, a nyelv. A Hétbe is írogattam időnként nyelvi kérdésekről, amik akkor foglalkoztattak. Ezekből alakult ki lassan a szemantikai problémáknak egy újszerű megközelítése, amiben fantáziát láttam. Elkezdtem azzal foglalkozni, már amennyire ráértem. Annyi összeállt belőle, hogy mikor 90-ben az egyetemre kerültem, szemantika néven indítottam róla előadást. Nagyon élvezték a diákok, láttam, hogy fogják a témát.
A külföldi újabb szakirodalommal viszont továbbra is nagyon rosszul álltunk. Mégis tartottam erről 1992 nyarán Pécelen is egy előadást. Akkor szólt nekem Heltai Pál, aki angol szakos, és fordítástudománnyal is foglalkozik, hogy de hát ez pont az, amiről G. Lakoff és M. Johnson a metaforáról szóló könyvükben írnak, ami a kognitív nyelvészet alapja. És én meg két éve tanítom az egyetemen abban a hiszemben, hogy ilyesmivel más tán nem is foglalkozik, közben annak már neve is van!
Mikor megszereztem a könyvet (1980-ban jelent meg), kisült, hogy nagyjából tényleg az van benne, amit én is mondtam a diákoknak. Nem egészen ugyanaz, de ami nem talált, arról azóta se tudtak meggyőzni. Én azt másképp gondoltam, de azóta a magamét is kognitív nyelvészetnek hívom, mert abba talál. Annál is inkább, mert a kognitív nyelvészet annyiféle, ahány helyen művelik, és ebbe teljesen belefér, hogy ahogy mi csináljuk, az is egy olyan sajátosabb formája, ahogy azt Kolozsváron művelik. Ebben nincs semmi rendkívüli, mert ez nem olyan irányzat, aminek legyen valahol egy nagy, szent guruja, és mindenki azt lesse, hogy ő mit mond, hogy holnap ők is azt mondhassák. Ez sokkal lazább, nekem való. Nem szeretem a nagyon feszes dolgokat.
A 90-es évek közepén érdekes kognitív nyelvészeti kutatásokba kezdtünk itt, a tanítványaim kitűnő szakdolgozatokat írtak, sok érdekes új tudományos eredménnyel. Az igekötők szemantikájával foglalkoztak, meg azoknak a térviszonyoknak a szerkezetével, amik ebben nagyon fontosak. Ezt aztán pár év múlva magyarországi nyelvészek is elkezdték kutatni ebben az elméleti keretben. Én ezért is siettem ezzel, mert tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog jelenni a nyelvészetben, de azzal ott lesz a veszély is, hogy a dolgozatíróim hamarabb olvassák el a szakirodalmat, mint kellene. Ezt addig kell megcsinálni, amíg nincs is ilyen szemléletű szakirodalma, mert most még nem befolyásolhatja őket semmi. Csakis azt a nyelvi anyagot nézhetik, amiben ők kell meglássák az összefüggéseket, és semmi nem zavarhatja őket abban, hogy a saját szemükkel láthassanak, és akkor a fontos dolgokat észre tudják venni.
És észre is vették, öröm volt látni. Az egyik legjobb szakdolgozatot pedig olyan tanítványom írta, amilyen tán nem is volt addig a dolgozatirányítói pályafutásom során, hogy annyira gőze se legyen arról, hogy egyáltalán mi az, hogy nyelvészet. Ez itt óriási előny volt, mert őt aztán semmi nem akadályozta abban, hogy a saját szemével lásson, az viszont volt neki nagyon is éles, és abból az eredeti nézőpontból nagyon érdekes dolgokat tudott észrevenni, ami nem biztos, hogy sikerült volna, ha előbb jól megtanulja, hogyan kell a nyelvészetben látni, és mire kell figyelni. A tudományban az az eredményes, ha az ember a saját szemével lát.
És ha valaki azzal nézi, fontos, hogy járja is körül rendesen a témát: a problémát nézze meg innen is, onnan is. Nem véletlenül mondjuk azt úgy, hogy körüljárja a témát. Ha csak ülne ott mellette, akkor csak abból a nézőpontból látná. Körül kell járni, hogy minden oldaláról lássuk, hogy néz ki. Így jobb esélyünk van rá, hogy valami rendesebb elméleti magyarázatot tudjunk találni. Ez különben nagyon ott van a szimpatikus embertudományban is, hiszen az éppen azért kell indiszciplináris legyen, hogy az embert lehetőleg minden oldalról láthassuk egyszerre, ne csak mindig egy-egy diszciplína nézőpontjából.
A megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is
– Ez meggyőzően hangzik, mégis sokszor látjuk, nemcsak a tudományban, hanem a közéleti problémák megvitatásakor is, hogy az emberek hajlamosak egyetlen nézőpontra beállni, és csak azt fogadni el igaznak, ami onnan látszik, a más nézőpontoknak pedig sokszor a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Lehetne ezen változtatni?
– Hát ez nem könnyű – és ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, csak most más irányból. Itt az a katasztrófa szerintem, hogy ez valahogy úgy működik, különösen magyaroknál, hogy ha egyszer választottam magamnak egy „politikai felekezetet”, akkor azzal nemcsak nézőpontot választottam, hanem attól kezdve már nem is a magam szemével látok, sőt hamarosan már nem is akarok, hiszen elég, ha odafigyelek, mit mondanak az „egyházatyák” arról, hogy ők mit hogy látnak. A magam szemével akkor már nem is látok semmit, és nem is alaptalanul hívják ezt a betegséget politikai elvakultságnak, ami elég súlyos látási zavar.
Azt viszont vakon is tudom, hogy az én felekezetem hitelvei szerint így kell nézni, látni és magyarázni a dolgokat, és hiába tudom, hogy van más felekezet is, kíváncsi se vagyok rá, hogy vajon ők azokat hogyan látják, és miért úgy. Hiszen ha megvan az a hitbizonyosságom, hogy az én felekezetem az egyedül üdvözítő, és minden, ami jó és igaz, egyedül nekünk lett kiosztva, a többinek meg csak a rossz és a tévelygés jutott, amit pedig mondanak, csakis hazugság lehet, akkor nincs miért foglalkozzak velük.
Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha a különböző felekezetek hívei találkozhatnának, hogy beszélgessenek is, ne csak gyalázzák egymást, és megpróbálnák jóhiszeműen megérteni, miért látnak úgy amazok, ahogy látnak. Ez nem azt jelentené, hogy okvetlenül igazodni is kellene ahhoz: a megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is, de alapfeltétele a problémamegoldásnak, mert akkor már sok mindenben tekintettel tudunk lenni egymásra is.
Most viszont csak az van, hogy mindenki mondja a magáét, azt is inkább csak a saját felekezetbelieknek, a különböző felekezetek diskurzusai pedig elmennek egymás mellett anélkül, hogy találkozhatnának.
A cikk tartalma az, amit az emberek kiolvasnak belőle
– Az egyes felekezeteken vagy táborokon belül a kommunikáció belterjessé vált, ez abban is meglátszik, hogy független sajtónk, ahol ne egyik vagy másik felekezet nézőpontja érvényesülne nagyon nagy vagy akár csak nagyon kis mértékben is, nincs is, és mindegyik felekezet tagjai inkább csak az ő szájuk íze szerintit olvassák. A független újságírásnak egy ilyen világban nem is lehetne nagy sikere, hiszen minek járatnék én olyan lapot, ami nem engem erősít meg minden számában arról, hogy én mennyivel jobb, szebb és okosabb vagyok, mint „ezek” ott a másik oldalon, illetve hogy mennyire igazam van, ha azokban csupa gazembereket látok? És még ha akként indulna is, egy lapot nehéz lenne függetlennek megtartani, mert ha ebben a besorolós világban az emberek el se bírnak már olyat képzelni, hogy valaki ne ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozzon (tehát ha az enyémhez bajosan, akkor világos, hogy amoda tartozik), akkor az olvasók is úgy olvasnak, és előbb-utóbb találnak valamit, ami alapján valahova besorolhassák, és ettől kezdve a lap maga is elkezd ahhoz alakulni, mert amelyik kutyának veszett hírét költik, annak veszni kell: ha elterjed, hogy ez egy ilyen lap, akkor a másik táborbeliek elkezdenek ódzkodni tőle, hogy ők oda írjanak, és akkor tényleg olyan lesz.
Ezért is van az, hogy nekem például gondot okoz, hogy ha írok egy cikket, akkor azt hol is közöljem, ahol elég ember el is olvassa? Amit nemigen olvasnak, ott nem érdemes, akkor inkább kiteszem a Facebookra, ott többen elolvassák. De most amolyan „felekezetnélküliként” én hova küldjem, ha nem létezik független média, mikor tudom, hogy az emberek ugyanabból a cikkből teljesen mást olvasnak ki, ha az egyik helyen jelenik meg, mint ha a másikon?
Nemrég írtam egy cikket erről a gyűlölködésről. Hihetetlenül tanulságos kommentanyag gyűlt alatta össze. Hiába volt teljesen világos, hogy a cikk nem a népszavazás ellen íródott (csakis a kampányán voltam felháborodva), mert ha a Maszolon jelent meg, akkor ebből több hozzászóló számára is evidens lett rögtön, hogy az népszavazás elleni kampány. Az is világosan látszott, hogy pusztán az, hogy ott jelent meg, többeknek elég volt ahhoz, hogy el se olvassák, csak nyomjanak oda egy lesajnáló kommentet, hiszen ha egyszer itt jelent meg, akkor világos, hogy csak milyen lehet. Vagy úgy kezdték el olvasni, hogy már az elején tudták, hogy ez valami nagy gazemberség lesz megint, és csak azt kell figyelni, mibe lehet belekötni, és ami nem olyan, az nem is érdekel. És nagyon sokan már csak így olvasnak, sajnos. Pedig itt még az is oda volt írva a cikk végére, hogy azt a Háromszéknek írtam, csak azért küldtem végül a Maszolnak, mert kiderült, hogy amott elkéstem vele. Ha a Háromszékben jelenik meg, akkor szó szerint ugyanaz lett volna, de teljesen más lett volna a tartalma, egyszerűen attól, hogy ott jelent meg. Mert a cikk tartalma az lesz, amit az emberek kiolvasnak belőle, vagy beleolvasnak, attól függően, hol jelent meg.
Az igazi közösséget a Facebook nem helyettesíti
– A Facebookon aktívan tevékenykedik, tavaly a Transindextől még „az év facebookozója” címet is elnyerte. Azóta is rendszeresen használja ezt az online felületet, ami írott formája ellenére a szóbeliséghez közelít. Mit gondol a Facebook nyilvános teréről?
– A Facebook nagyon érdekes hely. Sokan azt hiszik, tanítani járok oda, pedig legalább annyira tanulni. Persze attól nem tudok megszabadulni, hogy helyenként ne legyek tanáros, de hát mit csináljak, ha egyszer tanár vagyok?
A Facebookot közösségi médiának nevezik, de azért elég csalóka azt mondani, hogy közösség, mert ez valójában virtuális közösség, ahol emberek kapcsolatba tudnak kerülni egymással, de nem olyan „rendes” közösség, ahol az élet több vetületében, regiszterében tudnának kapcsolatban lenni. Az igazi emberi közösséget, a szó igazi értelmében, a Facebook virtuális közössége nem helyettesítheti. Pedig az embernek szüksége van arra, hogy igazi közösségekben legyen, mert az ember társas lény, szüksége van az egyik embernek a másikra. Ebben a mai világunkban, ahol a közösségek annyira átrendeződnek és felbomlanak, a Facebook amolyan szimulákruma az igazi közösségnek, de nem igazi.
De ha nem is az, lehetőséget kínál arra, hogy az ember dialogikus kapcsolatba kerüljön nagyon különféle emberekkel, amilyenekkel amúgy nem találkozna. Ez előnye a Facebooknak az igazi, tényleges közösségekkel szemben.
Vegyünk példának egy vallási közösséget, ahol nagyjából hasonló gondolkodású, hitű és szemléletű emberek jönnek össze, akik meg tudják egymással osztani a tapasztalataikat, meg tudják egymást erősíteni a hitükben. Viszont ott nincs lehetőség arra, hogy nagyon különböző véleményű emberekkel kerüljön kapcsolatba valaki. A tőlem eltérő módon gondolkodó emberekről lehet valami elképzelésem, hogy ők valamit miért gondolnak úgy, de nem biztos, hogy eltalálom. Az ilyesmiket jobb megkérdezni, hogy miért így gondolja, és akkor jobb képet lehet alkotni, persze nem nagyon nagy minta alapján, az igaz, mert az ember elég sok más véleményű emberrel nem beszélgethet. De azért sok minden jobb megértéséhez hozzásegít.
A beszélgetés inkább a szóbeliség jellemzője, de a Facebookon is van egy dialogikus forma, még ha írott formában is, ami nem olyan, mint amikor írok egy cikket, amire valaki vagy ír, vagy nem egy válaszcikket, amiből láthatnék rá bár egy reakciót. Ehhez képest ha a Facebookon mondok valamit, akkor ott hamarosan 3-4 ember is megjelenik: rögtön látom, hogy ők ahhoz hogyan viszonyulnak. Megkérdezhetem, miért gondolják úgy, azon el tudok gondolkozni, következőleg figyelembe tudom venni, amit mondtak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy én tudjak meg többet, hanem arról is, vegyem figyelembe, hogy mások valamiről miért gondolják azt, amit. Elgondolkozhatok azon, hogy azt okkal gondolja vagy félreért valamit, és itt sok lehetőség van még. Az ilyen kapcsolat az emberekkel nem fölösleges.
Hogy a Facebooknak tényleg legyen valami haszna is, az a feltétele, hogy az ember ne úgy alakítsa ki az ismeretségi hálóját, mint ami sajnos elég jellemző a közéleti témákkal is foglalkozó magyar facebookozók nagy részére. Ha valaki például egy bizonyos politikai „táborhoz” tartozik, akkor meg lehet figyelni, hogy ismerősei is inkább csak onnan vannak, vagy mert be sem engedné a többit, vagy mert azok nem is akarnának az ismerősei lenni. Vannak, akik körül egész nagy ismerősi hálózat alakul ki, mind hasonló véleményű emberekből. Ezt azért nem nagyon érdemes csinálni, mert ott biztos lehetek benne, hogy ha beírok valamit, akkor azt az összes ismerősöm rögtön lájkolni fogja, és meg fogja osztani. De engem nem az érdekel. Mit tudok én abból tanulni? Arra nagyon vigyáztam, hogy ha bárki jelentkezett ismerősnek, akkor ne nézzem, hogy mi a véleménye politikáról, egyebekről. Tényleg mindenféle ismerősöm van. Olyan is akad, akivel elég sok bajom van, mert azért az emberek sokfélék.
Pörög a két mókuskerék
– A magyarországi politikai nyomorúság tünete, hogy még itt is ilyen belterjes hálózatok vannak. Mondanám, hogy jobboldal–baloldal, de ez a magyar politikára egyáltalán nem alkalmazható, mert ott olyasmit hívnak baloldalnak, ami köszönőviszonyban sincs a baloldaliság igazi értelmével. Mondjuk inkább úgy, hogy egyik oldal, másik oldal, és akkor rendben van, és van két nagy háló, köztük nagyon kevés kapcsolattal. A két homogén jellegű hálóban tulajdonképpen az emberek azzal szórakoznak, hogy azt lesik, milyen leleplező és főleg röhejes dolgot tudnának mondani a másik oldalról. Azt oda rögtön beírják, lájkolják, elkezdik kommentelni, és jönnek ezerrel az egymást túllicitáló egyetértő vélemények. Érdekes, hogy viszonylag kevés troll van ahhoz képest, hogy mennyien vannak a másik oldalon is. Sokkal több is lehetne, még sincs, mert annyira nincs kapcsolat és átjárás a két háló közt, hogy még a trollok se nagyon jönnek.
Hanem van ehelyett két nagy mókuskerék, és az emberek egymás heccelésével, hergelésével pörgetik őket. Erről szól ennek elég nagy része, de ennek nincs semmi értelme ebben a formában. Ha a mókuskerékből nem lépnek ki, akkor csak egymást erősítik ugyanabban, és ez tudásban és megértésben nem visz előre. Ha megfigyeljük, a sikeres, menő bejegyzések nem olyasmik, amik valami új tudást hoznának be, dehogy! Sokkal inkább olyanok, amik látványosan igazolják azt, amit addig is gondoltunk. Ehhez nem kell nagy intellektuális megerőltetés. Ezt ezer évig lehetne csinálni, csak azért nem lehet, mert annyi ideig nem lesz meg a Facebook.
Mikor láttam a Facebook lehetőségeit, úgy gondoltam, ennek akkor van értelme, ha egy olyan hibridet csinálunk, ami valahol a Facebook jellegű közösségi háló és a blog között van. Gondolkozásra alkalmas dolgokat kell megosztani a Facebookon, aminek a bloghoz képest van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy ezt beszédtémának hozzuk oda, ahol erről lehet beszélgetni. Az mindig jó, ha beszélgetnek az emberek, és az is, ha nagyon különböző véleményű emberek beszélgetnek, viszont ilyenkor vigyázni kell, mert ha ilyen magyarok találkoznak ugyanabban a térben, akkor sajnos tartani kell a jóérzést sértő kifejezésektől. Én olyankor be szoktam szólni néha, hogy bocsánat, az én oldalamon nem szoktunk senkit így nevezni, ez nem az a hely. Mindenkinek megvan a maga oldala, ha ezt akarja csinálni, akkor csinálja „otthon”, de ne az én oldalamon. És megértik.
Nagyon érdekes azt figyelni, hogy egy történetnek mi a dinamikája: elindul egy beszélgetés, és akkor lehet nézni, hogyan alakul, mi lesz abból. Ez egy kísérleti terep, csak nagyon oda kell figyelni a részletekre.
Nagy jótétemény lehetne, ha legalább a Facebookon a két tábor tagjai és szurkolói valamilyen hidat próbálnának létrehozni a kettő közt, hogy legalább ott próbálhassanak meg civilizáltan, egymásra is figyelve beszélgetni. De sajnos nem így működik egyelőre, hanem pörög a két mókuskerék, és abban erősítik egymást, amiből tulajdonképpen ki kéne lépni.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Az interjú második részét olvashatják, amely lezárja első Mentor-sorozatunkat. Rovatunkban 18 interjú készült, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóival, kutatóival, diákjaival, akik különféle tudományos szakterületeken tevékenykednek. Az interjúk olvashatók a Szabadság honlapján.
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A szakirodalom hiányának az előnye
– Az eddig elmondottakból is érződik, hogy vívódó ember, aki minden kérdést megfontol, átgondol és többször is megrág. Jól tudom, hogy mikor a doktori védése volt, akkor a bírálók védték meg a dolgozatát önnel szemben, mert időközben rájött, hogy valamit másképpen kellett volna csinálni?
– Ez még az egyetemi szakdolgozatom védésekor történt. 1967–72 közt voltam magyar szakos diák, és abban az időszakban frissebb külföldi szakirodalom nemigen jutott el ide, pláne nyugati. Mi abból éltünk, amit a 20. század első felében a nyelvészet elért, az hagyományozódott tovább az egyetemen. Sokan panaszkodtak itt akkor (de egy kicsit mentségnek is jó volt ez), hogy hogy is lehetne itt tudományt művelni, mikor nem jutunk hozzá az újabb publikációkhoz, ami a kutatás alapja?
Arra viszont nem gondoltak, és ma sem igen szoktunk, hogy a szakirodalom hiányának van egy nagyon nagy előnye is. Mert mi történik, ha én nagyon kíváncsi vagyok valamire, ami nem hagy nyugton, és annak a problémának mindenáron meg szeretném találni a megoldását, és éppen akkor bejön egy frissen megjelent könyv, ami pont arról szól? Ha én azt el fogom olvasni, de a témán még nem gondolkoztam a magam fejével annyit, hogy észrevegyem, ha a szerző nagyon elrontott valahol valamit, akkor azt komolyan fogom venni, híve leszek annak az irányzatnak, onnan tanulom meg, mit hogy kell látni, értelmezni, és a vége az lesz, hogy én is úgy fogok látni és értelmezni mindent. És akkor mit csináltunk? Az ezer ugyanúgy gondolkodó ember mellé lesz egy ezeregyedik, és mennyiségileg ugyan nőtt ez a szám, de sokat nem haladtunk a kérdés megértésével. Ha viszont a szakirodalomhoz nehéz hozzájutni, az ember nincs kitéve ennek a veszélynek, hanem ha tényleg azért foglalkozik tudománnyal, amiért egyedül érdemes, vagyis puszta kíváncsiságból, akkor a helyzet rászorítja arra, hogy ő maga találjon megoldást a kérdésére. Persze ez most nem arról szól, hogy a szakirodalmat nem kell ismerni, dehogyis. Azt el kell olvasni, mese nincs, de csak akkor szabad nekifogni, mikor az embernek már van egy jól kialakult elképzelése a megoldásról. Akkor már van mihez olvasni, és úgy ahhoz lehet kritikailag is viszonyulni.
Szóval én akkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a magyar fonológiai (hangtani) rendszert hogy lehetne olyan szabályrendszerrel leírni, ami a működéséről szóljon, ne csak arról, hogy milyen, de ilyesmit nem tanítottak nekünk. Pedig első-másodéves koromban mindent elolvastam, amit fonológiáról egyáltalán lehetett Kolozsváron, és amit érdemes is volt. Reggeltől estig ott ültünk a könyvtárban, nagyon jó volt. Egy szakunk volt, a heti 16 óránk hétfő, kedd, szerdán lement, és akkor csütörtök reggel beültünk a könyvtárba, ahonnan vasárnap délben dobtak ki bennünket, mikor bezárt. Csak enni meg aludni mentünk el közben.
De arról, ami engem a legjobban érdekelt volna, nem találtam semmit. Mit tehettem volna? Nekiálltam, és megcsináltam. Elég izgalmas volt, pont azért nem bírtam abbahagyni. Már a vége felé jártam, mikor végre a szakirányítóm, Teiszler Pál meg tudta nekem valahogy szerezni N. Chomsky és M. Halle The Sound Pattern of English című könyvét 1965-ből, amiről tudtam hírből, hogy valami olyasmi, mint amivel én is vesződök. Mikor megkaptam, láttam, hogy tényleg. De ha nekem már volt egy saját elképzelésem, rögtön láttam azt is, hogy ők hol szúrtak el valamit, főleg az elméletben, amit én elkerültem. Ha előbb kapom meg, akkor biztos, hogy én is beálltam volna chomskyánusnak, így viszont már volt egy perspektívám, és tudtam hozzá kritikusan viszonyulni, akármilyen híres ember volt is Chomsky már akkor is. Ezért is mondom, hogy a szakirodalom hiánya nagyon is ösztönzi a kreativitást, persze ha van hozzá kíváncsi ember is.
Dolgoztam rajta eleget, lett belőle egy 230 gépelt oldalas dolgozat. És mikor már be kellett adni, akkor esett le, hogy valamit nagyon elrontottam. Akkor már teljesen világos volt. Persze úgy is működött, ahogy leírtam, de nehézkes és bonyolult volt. Ha újraírhattam volna, hogy minden a helyére kerüljön, sokkal egyszerűbbé válhatott volna. Mondjuk az igaz, hogy senkit se lehet hibáztatni azért, ha egy jó ötlet nem jutott eszébe egy évvel hamarabb, de akkor is nagyon bántott, hogy muszáj volt a meglévőt beadnom, mert újraírni már nem volt idő.
A védésen elmondtam, hogy ezt a dolgozatot úgy, ahogy van, ki kell dobni, mert semmire se jó, e helyett másikat kell írni. Azt mondták, államvizsga-dolgozatnak ez nagyon jó, amire én meg azt, hogy annak lehet, de tudományos munkának nem sokat ér. Nem tudtam őket meggyőzni, tízest adtak rá. De legalább tudtam ott jelezni a kutatás további perspektíváit, hogy merrefelé lehet menni.
Két éve tanítok valamit, és nem tudom, mi az
– Miután 72-ben elvégeztem az egyetemet, Bukarestbe kerültem a Kriterion kiadóhoz könyvszerkesztőnek. Ott voltam 1990-ig, mert csak a rendszerváltás nyomán lett először lehetőség arra, hogy a magyar tanszékre felvegyenek valakit, és odakerülhessek. A Kriterion is nagyon jó hely volt, de nem alkotóház. Akkora szerkesztői normánk volt, hogy sokszor bizony reggeltől késő estig dolgoztunk. A munkánkat komolyan vettük, mindent ellenőriztünk, folyton a lexikonokat, szótárakat forgattuk. Pepecsmunka volt, nagyon kevés idő maradt egyébre, de 1978-ra össze tudtam hozni, hogy megjelenjen egy mindenkinek szóló könyvem a Forrás-sorozatban, a Világunk, a nyelv. A Hétbe is írogattam időnként nyelvi kérdésekről, amik akkor foglalkoztattak. Ezekből alakult ki lassan a szemantikai problémáknak egy újszerű megközelítése, amiben fantáziát láttam. Elkezdtem azzal foglalkozni, már amennyire ráértem. Annyi összeállt belőle, hogy mikor 90-ben az egyetemre kerültem, szemantika néven indítottam róla előadást. Nagyon élvezték a diákok, láttam, hogy fogják a témát.
A külföldi újabb szakirodalommal viszont továbbra is nagyon rosszul álltunk. Mégis tartottam erről 1992 nyarán Pécelen is egy előadást. Akkor szólt nekem Heltai Pál, aki angol szakos, és fordítástudománnyal is foglalkozik, hogy de hát ez pont az, amiről G. Lakoff és M. Johnson a metaforáról szóló könyvükben írnak, ami a kognitív nyelvészet alapja. És én meg két éve tanítom az egyetemen abban a hiszemben, hogy ilyesmivel más tán nem is foglalkozik, közben annak már neve is van!
Mikor megszereztem a könyvet (1980-ban jelent meg), kisült, hogy nagyjából tényleg az van benne, amit én is mondtam a diákoknak. Nem egészen ugyanaz, de ami nem talált, arról azóta se tudtak meggyőzni. Én azt másképp gondoltam, de azóta a magamét is kognitív nyelvészetnek hívom, mert abba talál. Annál is inkább, mert a kognitív nyelvészet annyiféle, ahány helyen művelik, és ebbe teljesen belefér, hogy ahogy mi csináljuk, az is egy olyan sajátosabb formája, ahogy azt Kolozsváron művelik. Ebben nincs semmi rendkívüli, mert ez nem olyan irányzat, aminek legyen valahol egy nagy, szent guruja, és mindenki azt lesse, hogy ő mit mond, hogy holnap ők is azt mondhassák. Ez sokkal lazább, nekem való. Nem szeretem a nagyon feszes dolgokat.
A 90-es évek közepén érdekes kognitív nyelvészeti kutatásokba kezdtünk itt, a tanítványaim kitűnő szakdolgozatokat írtak, sok érdekes új tudományos eredménnyel. Az igekötők szemantikájával foglalkoztak, meg azoknak a térviszonyoknak a szerkezetével, amik ebben nagyon fontosak. Ezt aztán pár év múlva magyarországi nyelvészek is elkezdték kutatni ebben az elméleti keretben. Én ezért is siettem ezzel, mert tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog jelenni a nyelvészetben, de azzal ott lesz a veszély is, hogy a dolgozatíróim hamarabb olvassák el a szakirodalmat, mint kellene. Ezt addig kell megcsinálni, amíg nincs is ilyen szemléletű szakirodalma, mert most még nem befolyásolhatja őket semmi. Csakis azt a nyelvi anyagot nézhetik, amiben ők kell meglássák az összefüggéseket, és semmi nem zavarhatja őket abban, hogy a saját szemükkel láthassanak, és akkor a fontos dolgokat észre tudják venni.
És észre is vették, öröm volt látni. Az egyik legjobb szakdolgozatot pedig olyan tanítványom írta, amilyen tán nem is volt addig a dolgozatirányítói pályafutásom során, hogy annyira gőze se legyen arról, hogy egyáltalán mi az, hogy nyelvészet. Ez itt óriási előny volt, mert őt aztán semmi nem akadályozta abban, hogy a saját szemével lásson, az viszont volt neki nagyon is éles, és abból az eredeti nézőpontból nagyon érdekes dolgokat tudott észrevenni, ami nem biztos, hogy sikerült volna, ha előbb jól megtanulja, hogyan kell a nyelvészetben látni, és mire kell figyelni. A tudományban az az eredményes, ha az ember a saját szemével lát.
És ha valaki azzal nézi, fontos, hogy járja is körül rendesen a témát: a problémát nézze meg innen is, onnan is. Nem véletlenül mondjuk azt úgy, hogy körüljárja a témát. Ha csak ülne ott mellette, akkor csak abból a nézőpontból látná. Körül kell járni, hogy minden oldaláról lássuk, hogy néz ki. Így jobb esélyünk van rá, hogy valami rendesebb elméleti magyarázatot tudjunk találni. Ez különben nagyon ott van a szimpatikus embertudományban is, hiszen az éppen azért kell indiszciplináris legyen, hogy az embert lehetőleg minden oldalról láthassuk egyszerre, ne csak mindig egy-egy diszciplína nézőpontjából.
A megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is
– Ez meggyőzően hangzik, mégis sokszor látjuk, nemcsak a tudományban, hanem a közéleti problémák megvitatásakor is, hogy az emberek hajlamosak egyetlen nézőpontra beállni, és csak azt fogadni el igaznak, ami onnan látszik, a más nézőpontoknak pedig sokszor a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Lehetne ezen változtatni?
– Hát ez nem könnyű – és ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, csak most más irányból. Itt az a katasztrófa szerintem, hogy ez valahogy úgy működik, különösen magyaroknál, hogy ha egyszer választottam magamnak egy „politikai felekezetet”, akkor azzal nemcsak nézőpontot választottam, hanem attól kezdve már nem is a magam szemével látok, sőt hamarosan már nem is akarok, hiszen elég, ha odafigyelek, mit mondanak az „egyházatyák” arról, hogy ők mit hogy látnak. A magam szemével akkor már nem is látok semmit, és nem is alaptalanul hívják ezt a betegséget politikai elvakultságnak, ami elég súlyos látási zavar.
Azt viszont vakon is tudom, hogy az én felekezetem hitelvei szerint így kell nézni, látni és magyarázni a dolgokat, és hiába tudom, hogy van más felekezet is, kíváncsi se vagyok rá, hogy vajon ők azokat hogyan látják, és miért úgy. Hiszen ha megvan az a hitbizonyosságom, hogy az én felekezetem az egyedül üdvözítő, és minden, ami jó és igaz, egyedül nekünk lett kiosztva, a többinek meg csak a rossz és a tévelygés jutott, amit pedig mondanak, csakis hazugság lehet, akkor nincs miért foglalkozzak velük.
Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha a különböző felekezetek hívei találkozhatnának, hogy beszélgessenek is, ne csak gyalázzák egymást, és megpróbálnák jóhiszeműen megérteni, miért látnak úgy amazok, ahogy látnak. Ez nem azt jelentené, hogy okvetlenül igazodni is kellene ahhoz: a megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is, de alapfeltétele a problémamegoldásnak, mert akkor már sok mindenben tekintettel tudunk lenni egymásra is.
Most viszont csak az van, hogy mindenki mondja a magáét, azt is inkább csak a saját felekezetbelieknek, a különböző felekezetek diskurzusai pedig elmennek egymás mellett anélkül, hogy találkozhatnának.
A cikk tartalma az, amit az emberek kiolvasnak belőle
– Az egyes felekezeteken vagy táborokon belül a kommunikáció belterjessé vált, ez abban is meglátszik, hogy független sajtónk, ahol ne egyik vagy másik felekezet nézőpontja érvényesülne nagyon nagy vagy akár csak nagyon kis mértékben is, nincs is, és mindegyik felekezet tagjai inkább csak az ő szájuk íze szerintit olvassák. A független újságírásnak egy ilyen világban nem is lehetne nagy sikere, hiszen minek járatnék én olyan lapot, ami nem engem erősít meg minden számában arról, hogy én mennyivel jobb, szebb és okosabb vagyok, mint „ezek” ott a másik oldalon, illetve hogy mennyire igazam van, ha azokban csupa gazembereket látok? És még ha akként indulna is, egy lapot nehéz lenne függetlennek megtartani, mert ha ebben a besorolós világban az emberek el se bírnak már olyat képzelni, hogy valaki ne ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozzon (tehát ha az enyémhez bajosan, akkor világos, hogy amoda tartozik), akkor az olvasók is úgy olvasnak, és előbb-utóbb találnak valamit, ami alapján valahova besorolhassák, és ettől kezdve a lap maga is elkezd ahhoz alakulni, mert amelyik kutyának veszett hírét költik, annak veszni kell: ha elterjed, hogy ez egy ilyen lap, akkor a másik táborbeliek elkezdenek ódzkodni tőle, hogy ők oda írjanak, és akkor tényleg olyan lesz.
Ezért is van az, hogy nekem például gondot okoz, hogy ha írok egy cikket, akkor azt hol is közöljem, ahol elég ember el is olvassa? Amit nemigen olvasnak, ott nem érdemes, akkor inkább kiteszem a Facebookra, ott többen elolvassák. De most amolyan „felekezetnélküliként” én hova küldjem, ha nem létezik független média, mikor tudom, hogy az emberek ugyanabból a cikkből teljesen mást olvasnak ki, ha az egyik helyen jelenik meg, mint ha a másikon?
Nemrég írtam egy cikket erről a gyűlölködésről. Hihetetlenül tanulságos kommentanyag gyűlt alatta össze. Hiába volt teljesen világos, hogy a cikk nem a népszavazás ellen íródott (csakis a kampányán voltam felháborodva), mert ha a Maszolon jelent meg, akkor ebből több hozzászóló számára is evidens lett rögtön, hogy az népszavazás elleni kampány. Az is világosan látszott, hogy pusztán az, hogy ott jelent meg, többeknek elég volt ahhoz, hogy el se olvassák, csak nyomjanak oda egy lesajnáló kommentet, hiszen ha egyszer itt jelent meg, akkor világos, hogy csak milyen lehet. Vagy úgy kezdték el olvasni, hogy már az elején tudták, hogy ez valami nagy gazemberség lesz megint, és csak azt kell figyelni, mibe lehet belekötni, és ami nem olyan, az nem is érdekel. És nagyon sokan már csak így olvasnak, sajnos. Pedig itt még az is oda volt írva a cikk végére, hogy azt a Háromszéknek írtam, csak azért küldtem végül a Maszolnak, mert kiderült, hogy amott elkéstem vele. Ha a Háromszékben jelenik meg, akkor szó szerint ugyanaz lett volna, de teljesen más lett volna a tartalma, egyszerűen attól, hogy ott jelent meg. Mert a cikk tartalma az lesz, amit az emberek kiolvasnak belőle, vagy beleolvasnak, attól függően, hol jelent meg.
Az igazi közösséget a Facebook nem helyettesíti
– A Facebookon aktívan tevékenykedik, tavaly a Transindextől még „az év facebookozója” címet is elnyerte. Azóta is rendszeresen használja ezt az online felületet, ami írott formája ellenére a szóbeliséghez közelít. Mit gondol a Facebook nyilvános teréről?
– A Facebook nagyon érdekes hely. Sokan azt hiszik, tanítani járok oda, pedig legalább annyira tanulni. Persze attól nem tudok megszabadulni, hogy helyenként ne legyek tanáros, de hát mit csináljak, ha egyszer tanár vagyok?
A Facebookot közösségi médiának nevezik, de azért elég csalóka azt mondani, hogy közösség, mert ez valójában virtuális közösség, ahol emberek kapcsolatba tudnak kerülni egymással, de nem olyan „rendes” közösség, ahol az élet több vetületében, regiszterében tudnának kapcsolatban lenni. Az igazi emberi közösséget, a szó igazi értelmében, a Facebook virtuális közössége nem helyettesítheti. Pedig az embernek szüksége van arra, hogy igazi közösségekben legyen, mert az ember társas lény, szüksége van az egyik embernek a másikra. Ebben a mai világunkban, ahol a közösségek annyira átrendeződnek és felbomlanak, a Facebook amolyan szimulákruma az igazi közösségnek, de nem igazi.
De ha nem is az, lehetőséget kínál arra, hogy az ember dialogikus kapcsolatba kerüljön nagyon különféle emberekkel, amilyenekkel amúgy nem találkozna. Ez előnye a Facebooknak az igazi, tényleges közösségekkel szemben.
Vegyünk példának egy vallási közösséget, ahol nagyjából hasonló gondolkodású, hitű és szemléletű emberek jönnek össze, akik meg tudják egymással osztani a tapasztalataikat, meg tudják egymást erősíteni a hitükben. Viszont ott nincs lehetőség arra, hogy nagyon különböző véleményű emberekkel kerüljön kapcsolatba valaki. A tőlem eltérő módon gondolkodó emberekről lehet valami elképzelésem, hogy ők valamit miért gondolnak úgy, de nem biztos, hogy eltalálom. Az ilyesmiket jobb megkérdezni, hogy miért így gondolja, és akkor jobb képet lehet alkotni, persze nem nagyon nagy minta alapján, az igaz, mert az ember elég sok más véleményű emberrel nem beszélgethet. De azért sok minden jobb megértéséhez hozzásegít.
A beszélgetés inkább a szóbeliség jellemzője, de a Facebookon is van egy dialogikus forma, még ha írott formában is, ami nem olyan, mint amikor írok egy cikket, amire valaki vagy ír, vagy nem egy válaszcikket, amiből láthatnék rá bár egy reakciót. Ehhez képest ha a Facebookon mondok valamit, akkor ott hamarosan 3-4 ember is megjelenik: rögtön látom, hogy ők ahhoz hogyan viszonyulnak. Megkérdezhetem, miért gondolják úgy, azon el tudok gondolkozni, következőleg figyelembe tudom venni, amit mondtak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy én tudjak meg többet, hanem arról is, vegyem figyelembe, hogy mások valamiről miért gondolják azt, amit. Elgondolkozhatok azon, hogy azt okkal gondolja vagy félreért valamit, és itt sok lehetőség van még. Az ilyen kapcsolat az emberekkel nem fölösleges.
Hogy a Facebooknak tényleg legyen valami haszna is, az a feltétele, hogy az ember ne úgy alakítsa ki az ismeretségi hálóját, mint ami sajnos elég jellemző a közéleti témákkal is foglalkozó magyar facebookozók nagy részére. Ha valaki például egy bizonyos politikai „táborhoz” tartozik, akkor meg lehet figyelni, hogy ismerősei is inkább csak onnan vannak, vagy mert be sem engedné a többit, vagy mert azok nem is akarnának az ismerősei lenni. Vannak, akik körül egész nagy ismerősi hálózat alakul ki, mind hasonló véleményű emberekből. Ezt azért nem nagyon érdemes csinálni, mert ott biztos lehetek benne, hogy ha beírok valamit, akkor azt az összes ismerősöm rögtön lájkolni fogja, és meg fogja osztani. De engem nem az érdekel. Mit tudok én abból tanulni? Arra nagyon vigyáztam, hogy ha bárki jelentkezett ismerősnek, akkor ne nézzem, hogy mi a véleménye politikáról, egyebekről. Tényleg mindenféle ismerősöm van. Olyan is akad, akivel elég sok bajom van, mert azért az emberek sokfélék.
Pörög a két mókuskerék
– A magyarországi politikai nyomorúság tünete, hogy még itt is ilyen belterjes hálózatok vannak. Mondanám, hogy jobboldal–baloldal, de ez a magyar politikára egyáltalán nem alkalmazható, mert ott olyasmit hívnak baloldalnak, ami köszönőviszonyban sincs a baloldaliság igazi értelmével. Mondjuk inkább úgy, hogy egyik oldal, másik oldal, és akkor rendben van, és van két nagy háló, köztük nagyon kevés kapcsolattal. A két homogén jellegű hálóban tulajdonképpen az emberek azzal szórakoznak, hogy azt lesik, milyen leleplező és főleg röhejes dolgot tudnának mondani a másik oldalról. Azt oda rögtön beírják, lájkolják, elkezdik kommentelni, és jönnek ezerrel az egymást túllicitáló egyetértő vélemények. Érdekes, hogy viszonylag kevés troll van ahhoz képest, hogy mennyien vannak a másik oldalon is. Sokkal több is lehetne, még sincs, mert annyira nincs kapcsolat és átjárás a két háló közt, hogy még a trollok se nagyon jönnek.
Hanem van ehelyett két nagy mókuskerék, és az emberek egymás heccelésével, hergelésével pörgetik őket. Erről szól ennek elég nagy része, de ennek nincs semmi értelme ebben a formában. Ha a mókuskerékből nem lépnek ki, akkor csak egymást erősítik ugyanabban, és ez tudásban és megértésben nem visz előre. Ha megfigyeljük, a sikeres, menő bejegyzések nem olyasmik, amik valami új tudást hoznának be, dehogy! Sokkal inkább olyanok, amik látványosan igazolják azt, amit addig is gondoltunk. Ehhez nem kell nagy intellektuális megerőltetés. Ezt ezer évig lehetne csinálni, csak azért nem lehet, mert annyi ideig nem lesz meg a Facebook.
Mikor láttam a Facebook lehetőségeit, úgy gondoltam, ennek akkor van értelme, ha egy olyan hibridet csinálunk, ami valahol a Facebook jellegű közösségi háló és a blog között van. Gondolkozásra alkalmas dolgokat kell megosztani a Facebookon, aminek a bloghoz képest van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy ezt beszédtémának hozzuk oda, ahol erről lehet beszélgetni. Az mindig jó, ha beszélgetnek az emberek, és az is, ha nagyon különböző véleményű emberek beszélgetnek, viszont ilyenkor vigyázni kell, mert ha ilyen magyarok találkoznak ugyanabban a térben, akkor sajnos tartani kell a jóérzést sértő kifejezésektől. Én olyankor be szoktam szólni néha, hogy bocsánat, az én oldalamon nem szoktunk senkit így nevezni, ez nem az a hely. Mindenkinek megvan a maga oldala, ha ezt akarja csinálni, akkor csinálja „otthon”, de ne az én oldalamon. És megértik.
Nagyon érdekes azt figyelni, hogy egy történetnek mi a dinamikája: elindul egy beszélgetés, és akkor lehet nézni, hogyan alakul, mi lesz abból. Ez egy kísérleti terep, csak nagyon oda kell figyelni a részletekre.
Nagy jótétemény lehetne, ha legalább a Facebookon a két tábor tagjai és szurkolói valamilyen hidat próbálnának létrehozni a kettő közt, hogy legalább ott próbálhassanak meg civilizáltan, egymásra is figyelve beszélgetni. De sajnos nem így működik egyelőre, hanem pörög a két mókuskerék, és abban erősítik egymást, amiből tulajdonképpen ki kéne lépni.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 17.
Székelyföld története (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Telt ház előtt mutatták be szombat este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székelyföld története című háromkötetes monumentális kiadványt, mely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg a nyáron (a Tusványoson tartott, vitával egybekötött bemutatóról lapunkban még akkor tudósítottunk).
A házigazda, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa bemutatta a jelen lévő szerzőket, szerkesztőket. Rajta kívül Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész, egyetemi oktató és Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású társadalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora ismertette az általa szerkesztett kötetrészt, továbbá Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Oláh Sándor csíkszeredai kutató és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész az általa írt fejezetet foglalta össze, különös tekintettel a háromszéki eseményekre.
A hozzászólások során Cserey Zoltán történész leszögezte: a kiadványnak ott a helye minden székely család könyvespolcán, hogy bármikor tájékozódni lehessen belőle, de kifogásait is megfogalmazta. Kevesellte a Rákóczi-szabadságharcnak szánt tíz oldalt, továbbá a székely határőrség feldolgozása torzóban maradt. Székely Zsolt régész szintén hiányosságokra hívta fel a figyelmet. Bárdi Nándor válaszában elmondta, huszonkét szerzős, 2200 oldalas összegző munkáról van szó, bizonyára vannak aránybeli eltolódások, hiányosságok, de letettek egy munkát az asztalra, azt lehet bírálni, és a kritikák, valamint az újabb kutatási eredmények alapján remélhetőleg majd napvilágot lát egy javított, bővített kiadás is. Kérdésre válaszolva Oborni Teréz bejelentette, készül a Székelyföld történetének 900–950 oldalba tömörített angol változata, melyet az indianapolisi egyetem ad ki két éven belül. Ehhez az anyagi háttér és a szakfordító megvan.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Telt ház előtt mutatták be szombat este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székelyföld története című háromkötetes monumentális kiadványt, mely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg a nyáron (a Tusványoson tartott, vitával egybekötött bemutatóról lapunkban még akkor tudósítottunk).
A házigazda, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa bemutatta a jelen lévő szerzőket, szerkesztőket. Rajta kívül Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész, egyetemi oktató és Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású társadalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora ismertette az általa szerkesztett kötetrészt, továbbá Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Oláh Sándor csíkszeredai kutató és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész az általa írt fejezetet foglalta össze, különös tekintettel a háromszéki eseményekre.
A hozzászólások során Cserey Zoltán történész leszögezte: a kiadványnak ott a helye minden székely család könyvespolcán, hogy bármikor tájékozódni lehessen belőle, de kifogásait is megfogalmazta. Kevesellte a Rákóczi-szabadságharcnak szánt tíz oldalt, továbbá a székely határőrség feldolgozása torzóban maradt. Székely Zsolt régész szintén hiányosságokra hívta fel a figyelmet. Bárdi Nándor válaszában elmondta, huszonkét szerzős, 2200 oldalas összegző munkáról van szó, bizonyára vannak aránybeli eltolódások, hiányosságok, de letettek egy munkát az asztalra, azt lehet bírálni, és a kritikák, valamint az újabb kutatási eredmények alapján remélhetőleg majd napvilágot lát egy javított, bővített kiadás is. Kérdésre válaszolva Oborni Teréz bejelentette, készül a Székelyföld történetének 900–950 oldalba tömörített angol változata, melyet az indianapolisi egyetem ad ki két éven belül. Ehhez az anyagi háttér és a szakfordító megvan.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 18.
E-MIL irodalmi est Márton Evelinnel
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet – a magyar–román fordítói programok mellett – rendszeresen szervez irodalmi esteket, melyeket egy-egy írószervezettel együttműködésben valósít meg. Az elmúlt években ilyen volt a Magyar Írószövetséggel közösen havi rendszerességgel megvalósult irodalmi szalon, vagy a Román Irodalmi Múzeummal közös programjaink. Később Határátlépések címmel olyan sorozatot indítottunk, melynek során meghívottjaink az egyetemes magyar irodalom olyan alkotói voltak, akik egyszerre több kultúrában is otthonosan mozognak (magyar–román, magyar–szlovák, magyar–zsidó), élethelyzetükből és művészi hitvallásukból fakadóan naponta lépnek át nyelvi, kulturális és földrajzi határokon. Az identitás, az irodalom nyelvhez kötöttsége különösen fontos és érdekes témák egy olyan környezetben, mint Bukarest, egy olyan közönség számára, ahol sok többnyelvű, kettős identitású értelmiségi van jelen. Hasonlónak mondható a Balassi Intézet márkanevévé vált Donau Lounge projekt romániai könyvvásárokon való bemutatása is, amelynek célja a Duna menti kultúra és irodalom népszerűsítése, közös pontok felfedezése. Ezen sorozatok célja a magyar irodalom román közegben történő bemutatása.
2016 őszén az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen új sorozatot indítottunk E-MIL estek Bukarestben címmel, melynek során Erdélyhez köthető irodalmárok lépnek a román főváros közönsége elé, s ezáltal transzszilvanizmusukról vallanak. A sorozat második estjére október 19-én, szerdán 19 órától kerül sor a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézetben, ezen alkalommal Márton Evelin lesz vendégünk, beszélgetőtársa pedig Vida Gábor.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása. Az elmúlt közel másfél évtizedben a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább hét ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát.
Márton Evelin Kolozsváron született, történelem-művészettörténet szakon végzett a Babeº–Bolyai Tudományegyetemen. A Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa. Kötetei: Bonjour Leibowitz, Macskaméz, Papírszív, Szalamandrák éjszakái. 2010- ben Látó-nívódíjas, 2010–2011-ben a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa volt. Jelenleg Kolozsváron él. Önmagát „sok hazával rendelkező vándoríró"-nak tartja. A csíkszeredai Bookart Kiadónál megjelent legutóbbi könyvéről, a Szalamandrák éjszakáiról is beszélget vele Vida Gábor.
„Zaklatott női meg férfisorsok, a harmadik évezred eleje, a felnőtté válás gyötrelmei, az eszmélkedés extázisa, a szerelem és a barátság útvesztői, háromszögek, találkozások és menekülések, szex, drog és alkohol egy multikulturális Romániában, ahol monomániák szabják meg a létezés tapintható keretét, Erdély, Bukarest és a Fekete-tenger, a világ tágassága, mert ez az otthon, és a bezártság nyomasztó élménye, mert ilyen is az otthon, amelyből a szalamandrák menekülnek, és amely nélkül nem tudnak élni, mert alapvetően életképtelen lények, és mi kedveljük őket, valahol mind szalamandrák vagyunk, színesek, szürkék meg albínók, de éjszaka ez sokkal ijesztőbb."
Kósa András László igazgató Népújság (Marosvásárhely)
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet – a magyar–román fordítói programok mellett – rendszeresen szervez irodalmi esteket, melyeket egy-egy írószervezettel együttműködésben valósít meg. Az elmúlt években ilyen volt a Magyar Írószövetséggel közösen havi rendszerességgel megvalósult irodalmi szalon, vagy a Román Irodalmi Múzeummal közös programjaink. Később Határátlépések címmel olyan sorozatot indítottunk, melynek során meghívottjaink az egyetemes magyar irodalom olyan alkotói voltak, akik egyszerre több kultúrában is otthonosan mozognak (magyar–román, magyar–szlovák, magyar–zsidó), élethelyzetükből és művészi hitvallásukból fakadóan naponta lépnek át nyelvi, kulturális és földrajzi határokon. Az identitás, az irodalom nyelvhez kötöttsége különösen fontos és érdekes témák egy olyan környezetben, mint Bukarest, egy olyan közönség számára, ahol sok többnyelvű, kettős identitású értelmiségi van jelen. Hasonlónak mondható a Balassi Intézet márkanevévé vált Donau Lounge projekt romániai könyvvásárokon való bemutatása is, amelynek célja a Duna menti kultúra és irodalom népszerűsítése, közös pontok felfedezése. Ezen sorozatok célja a magyar irodalom román közegben történő bemutatása.
2016 őszén az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen új sorozatot indítottunk E-MIL estek Bukarestben címmel, melynek során Erdélyhez köthető irodalmárok lépnek a román főváros közönsége elé, s ezáltal transzszilvanizmusukról vallanak. A sorozat második estjére október 19-én, szerdán 19 órától kerül sor a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézetben, ezen alkalommal Márton Evelin lesz vendégünk, beszélgetőtársa pedig Vida Gábor.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása. Az elmúlt közel másfél évtizedben a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább hét ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát.
Márton Evelin Kolozsváron született, történelem-művészettörténet szakon végzett a Babeº–Bolyai Tudományegyetemen. A Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa. Kötetei: Bonjour Leibowitz, Macskaméz, Papírszív, Szalamandrák éjszakái. 2010- ben Látó-nívódíjas, 2010–2011-ben a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa volt. Jelenleg Kolozsváron él. Önmagát „sok hazával rendelkező vándoríró"-nak tartja. A csíkszeredai Bookart Kiadónál megjelent legutóbbi könyvéről, a Szalamandrák éjszakáiról is beszélget vele Vida Gábor.
„Zaklatott női meg férfisorsok, a harmadik évezred eleje, a felnőtté válás gyötrelmei, az eszmélkedés extázisa, a szerelem és a barátság útvesztői, háromszögek, találkozások és menekülések, szex, drog és alkohol egy multikulturális Romániában, ahol monomániák szabják meg a létezés tapintható keretét, Erdély, Bukarest és a Fekete-tenger, a világ tágassága, mert ez az otthon, és a bezártság nyomasztó élménye, mert ilyen is az otthon, amelyből a szalamandrák menekülnek, és amely nélkül nem tudnak élni, mert alapvetően életképtelen lények, és mi kedveljük őket, valahol mind szalamandrák vagyunk, színesek, szürkék meg albínók, de éjszaka ez sokkal ijesztőbb."
Kósa András László igazgató Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 20.
Ezt a munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni (Interjú Dombora Lehellel, Réty község polgármesterével)
Dombora Lehel Lajos személyében új vezetője van a Bitát, Komollót, Egerpatakot és Szacsvát is magában foglaló Réty községnek. A megye legfiatalabb magyar polgármestere 32 és fél éves, Komolló szülötte, ott is lakik. Földrajz–idegenforgalom szakot végett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyószentmiklósi kihelyezett tagozatán. Diplomázás után a szakmában helyezkedett el, Csíkszereda környékén falusi turizmusban dolgozott másfél évig, utána hat idényen át Görögországban idegenvezetőként, téli időszakban egy marosvásárhelyi utazási irodánál tevékenykedett. 2011-ben hazatért, 2012-től a Kovászna Megye Tanácsán belül működő Adetcov vidékfejlesztési egyesületnél, majd a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesületnél dolgozott, utóbbinál irodavezetői, majd ügyvezető igazgatói munkakörben. Négy éven át önkormányzati képviselő volt a rétyi helyi tanácsban. Dombora Lehelt a közigazgatási örökségről és terveiről kérdeztük.
– Miért vállalta a polgármester-jelöltséget?
– A volt polgármestert, Dálnoki Lajost semmiképpen nem tudtuk meggyőzni, hogy egy újabb mandátumot vállaljon. Többször tárgyaltunk az utódlásról tanácsos kollégákkal, falubeliekkel, engem biztattak az emberek. Aztán be kellett látnom, hogy nemzedékemben én álltam legközelebb az önkormányzathoz. Ugyanakkor itthon szeretnék maradni. Emigrációs hajlamom még a külföldi munkám alatt sem volt. Nem volt könnyű döntés, de elvállaltam.
– A községházán milyen volt a váltás?
– Réty község szinte az egyetlen hely a megyében, ahol simán ment minden. A volt polgármester, aki nyugdíjba vonult, sokszor kérés nélkül is bejön bizonyos dolgokat átnézni, segíteni. Kiöregedett a volt munkaközösség, sokan nyugdíjba vonultak, beleértve a jegyzőt is. Első lépésként meghirdettük a munkahelyeket, új embereket alkalmaztunk. Péter József Henrik az új alpolgármester, a jegyző Németh Tímea, teljesen új csapattal kezdtünk. Mindannyiunknak tanulmányoznunk kell a feladatokat, de jó, dinamikus csapat alakult. Az elmúlt három és fél hónap nagyon mozgalmas volt. Még nem történt meg, hogy úgy térjek haza, hogy amit aznapra elterveztem, be is fejezzem. Szerintem ezt nem is lehet befejezni, csak abba lehet hagyni. Nem azért, mert rengeteg a gond, hanem mert nagyon sokféle. Az egyszerű emberek mindennapi panaszának meghallgatásához 36 órából kellene állnia napnak. – Milyen állapotban örökölte meg a községet?
– A volt polgármester úr és az önkormányzat igen komoly munkát végzett, elsősorban infrastruktúra-fejlesztésben. Nagy arányban rendberakott és rendben tartott községet vettünk át: utcáink java része aszfaltburkolattal rendelkezik, kivételt képeznek a Rétyhez csatolt területek és a mellékutcák, az ivóvízhálózat Rétyen, Komollón és Bitán kiépült. Ezek fenntartása, karbantartása nehéz. Tavaly év elején szolgáltató nélkül maradtunk. A Tricomserv, amely versenytárgyaláson megnyerte a szolgáltatási jogot, visszavonult. Azóta házilag oldottuk meg a vízellátást, de az önkormányzatnak mielőbb saját szolgáltatócéget kell létrehoznia. Ezen dolgozunk, az engedélyek nagy része megvan. Sok községben gond az ivóvíz- és szennyvízhálózat működtetése. Csak ott van rendben, ahol a sepsiszentgyörgyi Közüzemek Rt. a szolgáltató. Az viszont rettenetesen drága! A rétyi önkormányzat úgy gondolja: egy majdnem új rendszert, amelyet nagyrészt saját költségből építettek, nem szabad átadni, hogy más hajtsa be a hasznot. Óriási árkülönbségek vannak: a Közüzemektől származó víz 6,40 lej, a rétyi fúrt kutakból származó 2 lej volt csatornázási díjjal együtt, de eddig nem fizetett senki. Ez tarthatatlan állapot. Ha fogyasztunk, azért fizetni is kell, csak nem mindegy, hogy mennyit. Úttörőként megyünk végig az ösvényen, meggyőződésünk, hogy az irány jó, és fél éven belül megoldódik az ügy.
– Van-e, amit folytatni kell?
– Az elkezdett tervek között szerepel a kultúrotthon felújítása. Saját költségvetésből zajlik, de májusban le kellett állítani a munkát, mert a bukaresti Colectiv-tragédia utáni tűzoltósági ellenőrzésen kiderült, hogy a terv nem tökéletesen megfelelő. Megoldható lett volna, ha a befogadóképességet lecsökkentjük 200 személyre, de mit értünk volna el, mivel 300 személyesben gondolkoztunk? Most már az engedélyek megvannak, hamarosan újrakezdhetjük a munkát. Sajnálom, hogy még idén sem tudjuk ott megtartani a hagyományos karácsonyi hangversenyt. – Milyen új tervei vannak?
– Éppen zajlik az egerpataki és szacsvai vízhálózat tervezése. A vidékfejlesztési pályázatok leadási határideje e hónap vége, idén már nem férünk bele, de a következő kiírásnál leadhatjuk. Ha ezt sikerül megoldani, mondhatjuk, hogy a hétvégi házakat leszámítva megoldódik a vízellátás az egész község területén. – Apropó, hétvégi házak! Mi a jelenlegi jogi helyzet a tóparti „Ferencvárosban”?
– Ott csupán néhány ház épült hivatalosan. Azonban időközben visszakapta a területet a Cserésdomb Közbirtokosság. Sok huzavona után sikerült megállapodniuk a házikósokkal évi négyzetméterenkénti egy euró bérleti díjban. Ennek fejében a közbirtokosság területet biztosít nekik. Tudom, hogy gondok még vannak, egyesek ezt sem fizetik. De jó dolog, hogy leállt a további építkezés. Sőt, az új általános urbanisztikai tervben, amely idén remélhetőleg életbe lép, teljes építkezési tilalom szerepel a területre. Kapcsolatunk minimális a házikósokkal, mert a közbirtokosság fizeti az adót.
– Az út túloldalán levő házak helyzete rendezett?
– Nagyrészt. A természetvédelmi terület határa pontosan ott húzódik, ahol a házaknak vége van. Ám akadnak olyanok is – újabban hárman –, akik mindenféle engedély, megkérdezés nélkül elkezdtek építkezni, majdnem az erdőben. Azonnal leállíttattuk az építkezést, és kötelezzük, hogy állítsák vissza az eredeti állapotot. A védett terület gondnoka a megyei természetvédelmi és hegyimentőközpont. A minap tartottunk közös szemétgyűjtő akciót hetven önkéntessel. Rengeteg szemetet találtunk. Arról sürgősen le fogjuk szoktatni a közösséget, hogy a Rétyi Nyír mindenki szeméttelepe. – A Rétyi-tóhoz kapcsolódó tervük van-e?
– Igen, a turisztikai övezet rendbetétele egy régebbi terv része. Most kezdődik a kivitelezés. Ott három tó található. Ezek közül a legnagyobb a rétyi önkormányzat tulajdona. Sikerült rendezni a jogi helyzetet, rövid időn belül megkapjuk a telekkönyvet. Ahhoz, hogy a vízügyi engedély is meglegyen, a Feketeügy felőli védőgátat és a befogó és kivezető rendszert teljesen újjá kell építenünk. A tervre már szerződést kötöttünk egy szakcéggel. Élhetőbbé, használhatóbbá szeretnénk tenni a tó környékét. – A Schweighofer céggel milyen a viszonyuk?
– Professzionális. Réty község területén felvásároltak 70 hektárt, beltelkesítették, és felépült a gyár. Ennek ingatlanadója akkora összeg, mint egy kisebb község éves költségvetése. Ezt közvetlenül látjuk. Továbbá még van egy csomó járulékos illeték. Alkalmazottak béradójából visszafordított hányad, az áfából visszaosztott rész. Még nem látom át, mekkora összegekről van szó. – Ezáltal megoldódott a munkanélküliség kérdése?
– A cégnél az alkalmazottak létszáma megközelíti az ötszázat, a községből ötvenen dolgoznak ott. Vannak, akik hivatalos munkaviszonyban állnak cégekkel, hivatalokkal, létezik egy önfenntartó réteg, a mezőgazdászok, akik nincsenek rászorulva a munkahelyre, és nem is lehetne kötött munkaidőbe illeszteni őket. Alig akad szociális segélyen tengődő. Aki akar, az mind dolgozik a községben.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dombora Lehel Lajos személyében új vezetője van a Bitát, Komollót, Egerpatakot és Szacsvát is magában foglaló Réty községnek. A megye legfiatalabb magyar polgármestere 32 és fél éves, Komolló szülötte, ott is lakik. Földrajz–idegenforgalom szakot végett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyószentmiklósi kihelyezett tagozatán. Diplomázás után a szakmában helyezkedett el, Csíkszereda környékén falusi turizmusban dolgozott másfél évig, utána hat idényen át Görögországban idegenvezetőként, téli időszakban egy marosvásárhelyi utazási irodánál tevékenykedett. 2011-ben hazatért, 2012-től a Kovászna Megye Tanácsán belül működő Adetcov vidékfejlesztési egyesületnél, majd a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesületnél dolgozott, utóbbinál irodavezetői, majd ügyvezető igazgatói munkakörben. Négy éven át önkormányzati képviselő volt a rétyi helyi tanácsban. Dombora Lehelt a közigazgatási örökségről és terveiről kérdeztük.
– Miért vállalta a polgármester-jelöltséget?
– A volt polgármestert, Dálnoki Lajost semmiképpen nem tudtuk meggyőzni, hogy egy újabb mandátumot vállaljon. Többször tárgyaltunk az utódlásról tanácsos kollégákkal, falubeliekkel, engem biztattak az emberek. Aztán be kellett látnom, hogy nemzedékemben én álltam legközelebb az önkormányzathoz. Ugyanakkor itthon szeretnék maradni. Emigrációs hajlamom még a külföldi munkám alatt sem volt. Nem volt könnyű döntés, de elvállaltam.
– A községházán milyen volt a váltás?
– Réty község szinte az egyetlen hely a megyében, ahol simán ment minden. A volt polgármester, aki nyugdíjba vonult, sokszor kérés nélkül is bejön bizonyos dolgokat átnézni, segíteni. Kiöregedett a volt munkaközösség, sokan nyugdíjba vonultak, beleértve a jegyzőt is. Első lépésként meghirdettük a munkahelyeket, új embereket alkalmaztunk. Péter József Henrik az új alpolgármester, a jegyző Németh Tímea, teljesen új csapattal kezdtünk. Mindannyiunknak tanulmányoznunk kell a feladatokat, de jó, dinamikus csapat alakult. Az elmúlt három és fél hónap nagyon mozgalmas volt. Még nem történt meg, hogy úgy térjek haza, hogy amit aznapra elterveztem, be is fejezzem. Szerintem ezt nem is lehet befejezni, csak abba lehet hagyni. Nem azért, mert rengeteg a gond, hanem mert nagyon sokféle. Az egyszerű emberek mindennapi panaszának meghallgatásához 36 órából kellene állnia napnak. – Milyen állapotban örökölte meg a községet?
– A volt polgármester úr és az önkormányzat igen komoly munkát végzett, elsősorban infrastruktúra-fejlesztésben. Nagy arányban rendberakott és rendben tartott községet vettünk át: utcáink java része aszfaltburkolattal rendelkezik, kivételt képeznek a Rétyhez csatolt területek és a mellékutcák, az ivóvízhálózat Rétyen, Komollón és Bitán kiépült. Ezek fenntartása, karbantartása nehéz. Tavaly év elején szolgáltató nélkül maradtunk. A Tricomserv, amely versenytárgyaláson megnyerte a szolgáltatási jogot, visszavonult. Azóta házilag oldottuk meg a vízellátást, de az önkormányzatnak mielőbb saját szolgáltatócéget kell létrehoznia. Ezen dolgozunk, az engedélyek nagy része megvan. Sok községben gond az ivóvíz- és szennyvízhálózat működtetése. Csak ott van rendben, ahol a sepsiszentgyörgyi Közüzemek Rt. a szolgáltató. Az viszont rettenetesen drága! A rétyi önkormányzat úgy gondolja: egy majdnem új rendszert, amelyet nagyrészt saját költségből építettek, nem szabad átadni, hogy más hajtsa be a hasznot. Óriási árkülönbségek vannak: a Közüzemektől származó víz 6,40 lej, a rétyi fúrt kutakból származó 2 lej volt csatornázási díjjal együtt, de eddig nem fizetett senki. Ez tarthatatlan állapot. Ha fogyasztunk, azért fizetni is kell, csak nem mindegy, hogy mennyit. Úttörőként megyünk végig az ösvényen, meggyőződésünk, hogy az irány jó, és fél éven belül megoldódik az ügy.
– Van-e, amit folytatni kell?
– Az elkezdett tervek között szerepel a kultúrotthon felújítása. Saját költségvetésből zajlik, de májusban le kellett állítani a munkát, mert a bukaresti Colectiv-tragédia utáni tűzoltósági ellenőrzésen kiderült, hogy a terv nem tökéletesen megfelelő. Megoldható lett volna, ha a befogadóképességet lecsökkentjük 200 személyre, de mit értünk volna el, mivel 300 személyesben gondolkoztunk? Most már az engedélyek megvannak, hamarosan újrakezdhetjük a munkát. Sajnálom, hogy még idén sem tudjuk ott megtartani a hagyományos karácsonyi hangversenyt. – Milyen új tervei vannak?
– Éppen zajlik az egerpataki és szacsvai vízhálózat tervezése. A vidékfejlesztési pályázatok leadási határideje e hónap vége, idén már nem férünk bele, de a következő kiírásnál leadhatjuk. Ha ezt sikerül megoldani, mondhatjuk, hogy a hétvégi házakat leszámítva megoldódik a vízellátás az egész község területén. – Apropó, hétvégi házak! Mi a jelenlegi jogi helyzet a tóparti „Ferencvárosban”?
– Ott csupán néhány ház épült hivatalosan. Azonban időközben visszakapta a területet a Cserésdomb Közbirtokosság. Sok huzavona után sikerült megállapodniuk a házikósokkal évi négyzetméterenkénti egy euró bérleti díjban. Ennek fejében a közbirtokosság területet biztosít nekik. Tudom, hogy gondok még vannak, egyesek ezt sem fizetik. De jó dolog, hogy leállt a további építkezés. Sőt, az új általános urbanisztikai tervben, amely idén remélhetőleg életbe lép, teljes építkezési tilalom szerepel a területre. Kapcsolatunk minimális a házikósokkal, mert a közbirtokosság fizeti az adót.
– Az út túloldalán levő házak helyzete rendezett?
– Nagyrészt. A természetvédelmi terület határa pontosan ott húzódik, ahol a házaknak vége van. Ám akadnak olyanok is – újabban hárman –, akik mindenféle engedély, megkérdezés nélkül elkezdtek építkezni, majdnem az erdőben. Azonnal leállíttattuk az építkezést, és kötelezzük, hogy állítsák vissza az eredeti állapotot. A védett terület gondnoka a megyei természetvédelmi és hegyimentőközpont. A minap tartottunk közös szemétgyűjtő akciót hetven önkéntessel. Rengeteg szemetet találtunk. Arról sürgősen le fogjuk szoktatni a közösséget, hogy a Rétyi Nyír mindenki szeméttelepe. – A Rétyi-tóhoz kapcsolódó tervük van-e?
– Igen, a turisztikai övezet rendbetétele egy régebbi terv része. Most kezdődik a kivitelezés. Ott három tó található. Ezek közül a legnagyobb a rétyi önkormányzat tulajdona. Sikerült rendezni a jogi helyzetet, rövid időn belül megkapjuk a telekkönyvet. Ahhoz, hogy a vízügyi engedély is meglegyen, a Feketeügy felőli védőgátat és a befogó és kivezető rendszert teljesen újjá kell építenünk. A tervre már szerződést kötöttünk egy szakcéggel. Élhetőbbé, használhatóbbá szeretnénk tenni a tó környékét. – A Schweighofer céggel milyen a viszonyuk?
– Professzionális. Réty község területén felvásároltak 70 hektárt, beltelkesítették, és felépült a gyár. Ennek ingatlanadója akkora összeg, mint egy kisebb község éves költségvetése. Ezt közvetlenül látjuk. Továbbá még van egy csomó járulékos illeték. Alkalmazottak béradójából visszafordított hányad, az áfából visszaosztott rész. Még nem látom át, mekkora összegekről van szó. – Ezáltal megoldódott a munkanélküliség kérdése?
– A cégnél az alkalmazottak létszáma megközelíti az ötszázat, a községből ötvenen dolgoznak ott. Vannak, akik hivatalos munkaviszonyban állnak cégekkel, hivatalokkal, létezik egy önfenntartó réteg, a mezőgazdászok, akik nincsenek rászorulva a munkahelyre, és nem is lehetne kötött munkaidőbe illeszteni őket. Alig akad szociális segélyen tengődő. Aki akar, az mind dolgozik a községben.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 21.
Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák.
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg.
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák.
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg.
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro