Ami a románnak fehér, az fekete a magyarnak
Magyar illúziónak tartja a román történész a feltevést, miszerint az erdélyi románság 99 évvel ezelőtt megelégedett volna kevesebbel is, mégpedig az autonómiával a Romániával való egyesülés helyett. „Annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása ez, hogy bizonyos »jóravaló« románok segítségével meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból” – állapította meg lapunknak Sorin Mitu, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára.
A Lucian Boiához és Neagu Djuvarához hasonlóan a „mítoszromboló” történetírók közé tartozó szakértőt arról faggattuk, miként él a román társadalom emlékezetében az 1918. december elsején rendezett gyulafehérvári nagygyűlésen kinyilvánított egyesülés, valamint hogy meddig marad románok és magyarok együttélésének egyik neuralgikus pontja a másik nemzeti ünnepe. A kérdés már csak azért is aktuális, mert bukaresti nacionalista körök részéről heves támadások érik azokat a magyarokat, akik kinyilvánítják, hogy számukra december elseje nem ünnep. A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága nemrég méltatlannak találta Kelemen Hunort a kitüntetésre, amiért az RMDSZ elnöke kijelentette: az erdélyi magyarok nem fogják és nem is akarják megünnepelni az Erdély Romániához csatolását kimondó 1918-as Gyulafehérvári határozat centenáriumát. Mások a közelgő román nemzeti ünnep „megszentségtelenítésének” tartják a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeumban a napokban magyar királyok koronázási érmeiből és a Szent Korona másolatából nyílt kiállítást.
Felvetésünkre, miszerint a romániai magyarság alapvető követeléseit – beleértve az önrendelkezést – éppen a kilencvenkilenc évvel ezelőtt tett ígéretekre alapozza, Sorin Mitu úgy vélekedett: a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári határozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Az erdélyi történelem és a nacionalizmus tanulmányozásának szakértője elmondta, az a gond, hogy miközben a románok meggyőződése szerint Románia paradicsom a magyar kisebbségek számára, a magyarok úgy látják, nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Mitu szerint a két nép a mai napig nem igyekszik megértetni magát a másikkal, ugyanakkor nem teremtette meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzen fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete. A kincses városi tudományegyetem modern kori történelmi tanszékének igazgatója elmondta, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. „Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét és hasonlóképpen képes vagyok örülni március tizenötödikének is. Emlékszem, az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista Románia augusztus huszonharmadikája után, 1990-ben részt vettem, éppen Ópusztaszeren volt, a magyar államalapítás ünnepén, augusztus huszadikán. És csodálatosan éreztem magam!” – jelentette ki az aradi származású történész, aki bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől kapott nemesi oklevelet.
Mitu szerint a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk „ugrabugrálni örömükben”, amikor Trianonra vagy 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Hozzátette ugyanakkor: a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek ilyenkor, ami fontos számukra, ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni vagy bojkottálni. „Egy primitív román nacionalista számára, amilyenből elegendőt találni a magyarok soraiban is, 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető, olyan pillanatként, amikor bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből viszont a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok” – szögezte le lapunknak a történész. Rostás Szabolcs / Magyar Nemzet; Erdély.ma

Sorin Mitu történész: megünneplem december elsejét, örülök március 15-ének
Toleráns, európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára – állapította meg a Krónikának adott interjúban Sorin Mitu kolozsvári történész. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára úgy véli, a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nem jelent örömet 1918-ra vagy Trianonra emlékezni, szerinte ugyanakkor a magyarok részéről is szép volna, ha felfognák, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra.
– Közeledik Románia nemzeti ünnepe, ennek apropóján arra kérem, idézzük fel kicsit a Románia és Erdély egyesülését kimondó 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlést. Milyen mértékben sikerült teljeskörűen tisztáznia a román történetírásnak a 99 évvel ezelőtt történt eseményt megelőző társadalmi-politikai folyamatokat? Vagy esetleg maradtak „fehér foltok” Románia modern kori történelmében?
– Annak ellenére, hogy ebben az értelemben mindig előrelépésre törekszenek, a történészeknek soha nem áll módjukban tisztázni valamennyi társadalmi-politikai folyamatot egy adott történelmi időszakban. Fehér foltok mindig létezni fognak bármilyen tudományban, hiszen az igazság keresése sohasem szűnik meg. Ami az 1918-as egyesülést illeti, a legjelentősebb tények és események meglehetősen ismertek. Történészek közötti viták elsősorban ezeknek a tényeknek az értelmezése mentén alakulhatnak ki. De léteznek a történelmi ismeretnek olyan területei is, amelyeken még lehetséges igazán fontos előrelépéseket tenni, mint például megérteni az adott korban, az első világháború és az egyesülés idején élő egyszerű emberek gondolkodásmódját, érzelmeit és magatartását. Engem például lenyűgöz az egyéni lelkiismeret szintjén egy forradalmi időszakban végbemenő lojalitásváltás jelenségének megértése. Meg is próbáltam írni arról, vajon miként volt lehetséges, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején élő, ahhoz hűséges, a császárért harcoló emberek rövid idő leforgása alatt átruházzák a lojalitásukat az 1918 után született nemzetállamok irányába.
– Miközben a román történészek többsége szerint a románok lakta területek egyesítésének igénye a középkorból eredeztethető, akadnak olyan szakemberek is, akik amondók, hogy az első világháború után az erdélyi románok tulajdonképpen megelégedtek volna a régió autonómiájával is, illetve azzal, ha egyenlő jogokat kapnak Magyarország területén. Ön szerint mi a történelmi igazság?
– Nem hiszem, hogy a komoly történészek többsége képes azt állítani, hogy a románok egyesülésre törekedtek (vajon mivel?) a középkorban. Természetesen a középkorban is léteztek etnikai érzékenységek, ezek azonban politikai viszonylatban kevésbé voltak jelentősek a Moldvát és Havasalföldet irányító bojárok és vajdák számára. Az egyesülés nemzeti projektje csupán a modern korban, a 19. században – a „nemzetiségek századában” – nyilvánult meg, és mindez egyaránt érvényes a románokra, az olaszokra vagy a németekre. Ami az erdélyi románokat illeti, 1918-ig közülük a legtöbben minél szélesebb autonómiát akartak elérni a Habsburg-birodalom keretében, és azért mindössze ennyit, mert egész egyszerűen nem hitték, hogy a birodalom belátható időn belül összeomolhat. 1918 után a helyzet megváltozott. Igaz, hogy az erdélyi románok egy része a két világháború között időnként bírálta Bukarestet, de a nemzeti, a „saját” állam eszméje sokkal jobban vonzotta őket, mintsem hogy ezzel az eszmével szemben komoly kihívást jelentett volna egyfajta erdélyi autonómia. Az az elképzelés, miszerint az új feltételek között a románok „megelégedtek” volna kevesebbel is, magyar illúzió csupán, annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása, hogy – bizonyos „jóravaló” románok segítségével – meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból.
– Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Ilyen körülmények között miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Egy történelmi esemény jelentőségét mindazok építik, akik felidézik. Minthogy ők meglehetősen különbözőek lehetnek, annak módozata is többféle lehet, ahogy megértik az egyesülés centenáriumát. Egy primitív nacionalista számára (amilyenből elegendőt találni a románok és a magyarok soraiban egyaránt) 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető. Olyan pillanatként, amikor „mi, románok” bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok. Lehet vitatkozni arról, hogy mennyit sikerült cselekednünk ennek érdekében. De az emberek ilyenkor, ünnep idején különösen szeretnek reménykedni, hinni valami jóban. Kétségtelenül ezt fogják tenni a románok is a századik évfordulón.
– Az amerikaiak büszkék július 4-ei nemzeti ünnepükre, a franciák július 14-ére, a magyarok március 15-ére. Miként jellemezhető a románok nemzeti érzülete, büszkesége, amikor a saját nemzeti ünnepükről van szó, miként tekintenek december elsejére? Véleménye szerint miként zajlik majd a nemzeti ünnep és az egyesülést fémjelző centenáriumi év, vajon többre is futja majd a hagyományos katonai parádénál és a nacionalista töltetű politikai díszbeszédeknél?
– Abban a korban, amelyben élünk, amikor a globalizáció folyamata ellentétes előjelű identitásbeli reakciókat eredményez, nem annyira a nemzeti büszkeség érzése hiányzik mindannyiunknak, főleg, amikor a politikusok szónoklatait hallgatjuk. A nemzeti büszkeség arra ösztönzi a katalánokat és a kurdokat, hogy autonómiáról és elszakadásról álmodjanak, a nemzeti büszkeség mondatja Donald Trumppal, hogy „Amerika ismét nagy lesz”, Vlagyimir Putyin pedig ennek okán annektálja a Krím félszigetet, a nemzeti büszkeség veszi rá Orbán Viktort, hogy ellenálljon Brüsszelnek és Soros konspirációjának, Liviu Dragneát pedig ugyanez ösztönzi arra, hogy megkíséreljen a magyar kollégája nyomdokaiba lépni. Mint bármely más dolog ezen a világon, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. Az ünnepek – még a nemzetiek is – akkor válnak sikeressé, amikor az utca embere is hitelesen éli meg őket. Sajnos a politikusok nagyon sokszor csak arra használják fel az ünnepeket, hogy némi szavazatra tegyenek szert.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek hát a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– Véleményem szerint a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári nyilatkozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Ha ad litteram alkalmaznánk mindazt, amit 1918-ban megígértek, egy időben jelentene túl keveset és túl sokat. A világ megváltozott azóta. Márpedig a románok teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy – legalábbis napjainkban – Románia egy paradicsom a magyar kisebbségek számára, miközben a magyarok úgy látják, hogy nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Amit viszont nem ígértek meg a románok és a magyarok 1918-ban, és nem is tehették meg egy évszázadnyi nemzeti összetűzés után, az az, hogy igazából megpróbálják megértetni magukat a másikkal. Nemcsak hogy „tolerálják”, „megóvják”, elfogadják, hogy nekik is jogukban áll élni a föld színén, legfőképpen itt Erdélyben; ezeket a dolgokat jól, rosszul, de képességeink szerint megvalósítottuk. Egy valamit azonban szinte egyáltalán nem sikerült megtennünk: nem teremtettük meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzünk fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete; hogy a románok a Duna déli részéről érkeztek, miközben a többiek azt mondják, Decebaltól származnak; hogy december elsején gyászszalagot kell tűznünk, amikor a többiek pezsgőt bontanak, hogy aztán március 15-én felcseréljük a szerepeket. Beszéljük meg ezeket a dolgokat őszintén, de a másik iránti empátiával is, józanul, ugyanakkor jóindulattal, tisztázzuk végre ezeket, és értsük meg egymást civilizált módon. Persze a magyaroknak is, a románoknak is jogukban áll védeni és őrizni identitásukat, ha ezt kívánják ebben az egyre inkább globalizált világban. De legalább ugyanilyen fontos, hogy megértsék egymást emberként vagy európaiként, szomszédként vagy erdélyiként, környezetvédőként vagy liberálisként. Vagy tudom is én, illiberálisként – ha már ennyira dívik manapság ez a politikai identitástudat – az oroszokkal és a szingapúriakkal együtt.
– Ahogy az elmúlt időszakban is megtapasztaltuk, a nemzeti ünnepek problematikája roppant kényes és érzékeny kérdés Romániában. A magyarok a pokolba kívánják Trianont, szerintük nincs mit ünnepeljenek december elsején, eközben a románok erős fenntartásokkal viseltetnek március 15. iránt. Képes lesz megszabadulni valaha a két nép a történelmi előítéletektől? Miként juthatnánk közös nevezőre annak érdekében, hogy a román és a magyar ne váljék – amint egy korábbi értekezésében fogalmazott – rémálomba illő párossá?
– Történészként tudom, miként jutottunk el idáig, de nem tudom, miként lehetne túllépni ezen a helyzeten. Prófétaként és mágusként fognám a varázspálcámat, és addig fenekelném vele a két szomszédos és baráti népet, amíg megtanulnák szeretni és értékelni egymást. A nacionalista politikusok szerencséjére nem rendelkezem ezzel a két tulajdonsággal. Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét, és hasonlóképpen képes vagyok örülni március 15-ének is.
Emlékszem, hogy az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista augusztus 23-a után 1990-ben részt vettem, az éppen Magyarországon, Ópusztaszeren volt a magyar államalapítás ünnepén, augusztus 20-án. És csodálatosan éreztem magam! Románként miért ne ünnepelhetném meg egy szomszédos, ma szövetséges, az Európai Unió tagállamának számító ország hivatalos ünnepét? Miért ne érzékenyülhetnék el én is egy kicsit, ha megtörténik, hogy egy magyar templom vasárnapi istentiszteletén azt hallom énekelni a hívektől, hogy Isten, áldd meg a magyart! Vajon leszárad a nyelvem, ha velük együtt dúdolok valamit, és én is átélek egyfajta érzést még akkor is, ha nem az én himnuszom, és Isten nem magyarnak teremtett, hanem románnak? A románoknak kétség kívül meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk ugrabugrálni örömükben, amikor Trianonra vagy akár 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Ez nem volt más, mint történelmi tragédia. De a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy romániai szomszédjuk, erdélyi honfitársaik valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra. Ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni, vagy ami még rosszabb: bojkottálni! Elhangzott néhányszor: nekünk, magyaroknak nincs mit ünnepelnünk december elsején! Ami igaz is, én sem tartom méltányosnak, hogy egy magyar megünnepelje Erdély elvesztését. De nem erről kell megemlékezni ilyenkor, hanem a románok nemzeti ünnepéről, mint ahogy július 4-én vagy 14-én és március 15-én a szomszédok és barátok ünnepére. Nem hallottam arról, hogy az angolok haragosak lennének július 4-én, habár mintha ők is veszteséget szenvedtek volna abból az alkalomból. Mindez viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy az amerikaiak legközelebbi szövetségesei legyenek. Ha más nem is, legalább az illendőség arra int, hogy megszorítsd valakinek a kezét, ha kinyújtja feléd, és hogy koccints, ha megkínál egy pohár itallal (annál inkább, ha az nem sör). Ennek megfelelően megkérhetem arra a tisztelt magyar olvasókat, hogy legalább egy pillanat erejéig örvendjenek december elsején, a románok örömének? Itt, a „Kárpát szent bércén”, ahol a magyarok és románok istene együttélésre teremtett bennünket!
Sorin Mitu 1965. április 2-án született Aradon, szülővárosában érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán évfolyamelsőként szerzett diplomát 1989-ben, ugyanitt doktorált 1996-ban. Az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus tanulmányozásának szakértője, a BBTE modernkori történelem tanszékének tanára és igazgatója. Számos kötet, tanulmány, szakcikk, továbbá egyetemi és iskolai tankönyv szerzője. 1998-ban megjelent, a romániai nemzeti kisebbségeket nem jövevényekként, hanem a románsággal egyenrangú sorstársakként bemutató XII. osztályos történelemkönyve rengeteg bírálatot kapott román körökben, többen azzal vádolták, hogy „lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket”. Adrian Năstase volt kormányfő a szemére vetette, hogy „a tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a román állam megcsonkítása”. Sorin Mitu bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője, Oprea Cornea 1628-ban nemesi oklevelet kapott Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért. Felesége, Mitu Melinda a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum muzeológusa. Rostás Szabolcs / kronika.ro

Marius Diaconescu történész: nem ígértek autonómiát 1918-ban Gyulafehérváron
Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék, a romániai magyaroknak tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt – vélekedik Marius Diaconescu történész. A Bukaresti Egyetem tanára a Krónikának adott interjúban „magyar mítosznak” nevezi, hogy a Gyulafehérvári nyilatkozatban autonómiát ígértek a romániai kisebbségek számára.
– Nagy vonalakban ismerjük az Erdély és Románia 1918-as egyesülését eredményező történelmi előzményeket és összefüggéseket. Mégis milyen okok és lépések vezettek az unió gyulafehérvári kinyilvánításához?
– Vlagyimir Iljics Leninnek és Woodrow Wilsonnak a népek önrendelkezési jogáról tett kijelentései kiváltották az európai többnemzetiségű birodalmak összeomlását, mivel bátorították a nemzeti politikai mozgalmakat. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként a Magyar Királyság többnemzetiségű állam volt.
A budapesti kormányok által 1867 után felvállalt magyarosítási politika bumeránghatást eredményezett: a nemzetiségek önrendelkezését és a királyság szakadását. Ha gazdasági értelemben a birodalom működőképesnek bizonyult, hiszen óriási piac volt Közép-Európa számára, politikai szempontból az Osztrák–Magyar Monarchia kudarcra volt ítélve. 1867-ben kompromisszum született ugyan a birodalom megmentésére, ám jelentős különbségek voltak tetten érhetők az osztrákok, illetve a magyarok nemzetiségi politikáját illetően. Miközben az osztrákok megőrizték a helyi autonómiákat és támogatták a nemzetiségeknek a politikai és közigazgatási életben való részvételét, a magyarok egységes nemzetállam létrehozása érdekében el akarták magyarosítani a románokat, szlovákokat, szerbeket stb. Emlékezzünk csak az oktatáspolitikára vagy a családnevek magyarosítására, és látható a budapesti kormány asszimilációs törekvéseinek politikai dimenziója, az a viszonyulás, amely teljesen Budapest ellen fordította a nemzetiségek politikai vezetőit. A magyaroknak fel kell vállalniuk, hogy a nemzetiségekkel szembeni agresszív magyarosítási politikájuk miatt alapvető felelősségük van a magyar királyság 1918-as szétszakadásában. Hiába siránkoznak száz év elteltével is Trianon miatt, ha nem képesek belátni saját, a nemzetiségek függetlenségéhez, valamint Magyarország 1918-as szétdarabolásához vezető tévedéseiket.
– Miként tekintenek a románok ma a nemzeti ünnepükre? Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Az egyesülés megünneplésének, a centenáriumnak semmi köze az autópályákhoz. A sztrádák építése a kormányzat hatásköre, ugyanakkor egy ország kormányzati tevékenysége folyamatos, nem köthető csak egy évfordulóhoz. Az autópályák témáját egyesek propagandisztikus célból, megosztási szándékkal dobják be. Mindazonáltal sajnálatos módon a századik évfordulónak nincs összefüggő üzenete a román társadalom szintjén. A helyi és központi közigazgatás részéről hiányzik a centenárium megünneplésének összefüggő megközelítése, ugyanakkor a nyilvánosság csak az adminisztratív káoszt érzékeli, és nem szentel figyelmet a centenárium történelmi jelentőségének.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– A magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot. Magam is írtam már erről a magyarok számára kedves mítoszról. Ajánlom, olvassák el a Gyulafehérvári nyilatkozatnak a korabeli sajtóban napvilágot látott, magyar nyelvű változatait, egészen pontosan azokat, amelyek 1918 decemberében a központi magyar lapokban láttak napvilágot. Sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek.
A kiáltvány szerzői éppen a terminológia miatti utólagos bonyodalmak elkerülése érdekében nem használták az autonómia és önrendelkezés kifejezéseket. Gyulafehérváron sem a magyaroknak, sem más, Romániában élő kisebbségnek nem ígértek autonómiát. A „nemzeti szabadság” a nemzeti kisebbségeknek a politikai életben való részvételi jogát jelenti az új állam keretében, éppen a régi magyar királyság negatív példájából kiindulva, amikor a román politikai vezetőket börtönbüntetéssel sújtották amiatt, hogy politikai jogokat követeltek a magyarországi románoknak. A romániai magyarok napjainkban helyi magyar közigazgatással rendelkeznek azokon a településeken, ahol többséget alkotnak, ugyanakkor magyar iskoláik vannak.
A magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit Gyulafehérváron ígértek. Itt az ideje, hogy az akkori nyilatkozatot ők is helyesen értelmezzék, a magyar politikusok pedig ne magyarázzanak bele egyebet. Ez álprobléma.
– Egyesek szerint nem tekinthető Románia lojális állampolgárának az a magyar kisebbségi, aki nem tekinti ünnepnek december elsejét. Ön miként vélekedik erről? Ugyanakkor Ön szerint is indokolatlan lenne hivatalos ünneppé nyilvánítani március 15-ét a romániai magyarok számára, ahogy azt a román politikusok többsége gondolja? Eljutunk-e valaha egymás ünnepének kölcsönös tiszteletben tartásáig?
– Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék a maguk számára, a romániai magyaroknak elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt. Miként várják el a magyarok a románoktól, hogy hivatalos ünnepként ismerjék el március 15-ét, miután gyászszalagot tűznek december elsején, és nyilvánosan kijelentik, hogy ez gyásznap számukra? Ha a magyarok azt akarják, hogy a románok tiszteljék a nemzeti ünnepüket, először is át kell értékelniük a december elsejével kapcsolatos hozzáállásukat.
Ugyanakkor nem hinném, hogy a lojalitás mérhető lenne a nemzeti ünneppel kapcsolatos harcos megnyilatkozások alapján. Személy szerint nem értek egyet a kommunizmus idején rendezett ünnepségekkel sem, amikor a magyarok hórát jártak december elsején, mert erre kényszerítették őket. A magyaroknak jogukban áll nem ünnepelni, viszont szerintem kötelességük tisztelni a román többséget, amelyet ne sértegessenek románellenes nyilatkozatokkal és magatartással. Ameddig ők nem tisztelik a román többség nemzeti ünnepét, hiába várnak a románok tiszteletére.
– Tekintettel arra, hogy történészi oklevele megszerzése után Budapesten folytatta egyetemi tanulmányait, ismeri a magyar történetírást is. Ön szerint van-e esély egy régóta emlegetett román–magyar történelemtankönyv megszerkesztésére, például a francia–német példa alapján? A román egyesülés centenáriuma nem jelenthet alapot a két ország történészeinek alaposabb párbeszédére?
– Először is büszke vagyok a történelemtudományokból Budapesten szerzett doktori címemre. Aki meg akarja ismerni Erdély közép- és modern kori történelmét, annak ismernie kell Magyarország történelmét is, ellenkező esetben nem fogja megérteni.
Egy közös, román–magyar történelemkönyv megszerkesztése elsősorban a két ország történészei közötti együttműködés természetes hozadéka kéne legyen. A történelem tankönyveknek a történetírás trendjét kell tükrözniük. Márpedig jelen pillanatban Erdély történelmével kapcsolatban a magyar és a román történetírás nagy vonalakban párhuzamos pályán fut.
A történészek közötti személyes kapcsolatok kivételével a hivatalos kapcsolatok gyakorlatilag nem léteznek, nincs hatásuk a történetírásra. A román–magyar történész vegyes bizottság akadémiai igényeket megfogalmazó vicc csupán, konkrét eredmények nélkül. A román fél magyar és német történészek bevonásával összeállította Erdély történelmét, ám a bizonyos fejezeteiben megőrzött nacionalista diskurzus miatt a magyar történetírás nem vesz róla tudomást. Másrészt magyar történészek nemrég háromkötetes kézikönyvet írtak a székelyek történelméről, amelyet nagy ívű tudományos megvalósításként állítanak be.
Ha már szintézis jellege van, nem lett volna helyénvaló román történészeket is bevonni ebbe? Lám, miként szalasztjuk el a valós párbeszédre alkalmas lehetőségeket.
Annak ellenére, hogy a történészeknek jelentős szerepük van a románok és magyarok közötti megbékélés és párbeszéd terén, hiszen mindkét fél számára a történelem képezi a kiindulópontot, mindkét oldalon hiányzik a valós akarat a román és magyar történészek historiográfiai diskurzusának összehangolására.
A centenárium jó alkalmat teremthetett volna a román és magyar történészek közötti párbeszédre, például Erdély és Románia egyesülése és a trianoni békeszerződés kapcsán, viszont mindkét oldalon hiányzik a kezdeményezőkészség. A történelem a múltat jelenti, amelyen nem osztozhatunk, de tanulhatunk belőle annak érdekében, hogy jobb lehessen a jövőnk.
Marius Diaconescu
1970. január 19-én született a Máramaros megyei Miszmogyoróson. 1995-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán, 1997 és 2000 között elvégezte a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtudományi doktori iskoláját Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt. Szakterülete a középkor történelme, 2004 óta a Bukaresti Egyetem történelem szakán oktat, a legnagyobb központi napilap, az Adevărul honlapján blogot vezet, amelyen gyakran közöl magyar témában. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Aki morális okokból fordult szembe a népakarattal (Beszélgetés Lászlófy Pállal, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt elnökével)
Azt állítja, véletlenek fűzére kísérte útját az egyetemi KISZ-titkárságtól a pedagógusszövetségi elnöki tisztségig. Beszélgetés az RMPSZ tiszteletbeli elnökével, Lászlófy Pállal, aki a németek visszavonulását is képes volt megakasztani.
– Kisgyermekként élte meg a „kis magyar világot”. Emlékszik valamire azokból az időkből? – Hogyne! Nekem Alsórákos a szülőhelyem, de mivel nem sokkal a megszületésem után az alig néhány kilométerre fekvő Barót Magyarországhoz került, Alsórákos pedig maradt Romániában, átköltöztünk. Ott teltek a szép gyermekéveim, pedig háború volt, emlékszem, ahogy a bicikli csomagtartóján ülve, az anyám derekát fogva mentünk fürdeni Bibarcfalvára, a fejünk felett pedig zúgtak a repülők. Rettenetesen féltem, de megnyugtattak, hogy itt nem dobnak le bombákat. Apám csináltatott nekem honvédtiszti egyenruhát, csillagot is kaptam rá, ha jól viselkedtem. Ha meg nem, lefokoztak. Tíz perc erejéig még a németek visszavonulását is megakasztottam. Tiszti egyenruhámban szalutáltam az elvonuló katonáknak, egy német tiszt pedig megállította az autót, ölbe vett, csokoládéval halmozott el, s míg anyám észre nem vette, hogy a gyermek megint elkódorgott valamerre, állt a konvoj.
– Másik történelmi pillanatban, ötvenhat őszén került a Bolyai Egyetemre. Igyekezett ellenállni az akkori ideológiai viharoknak, vagy a többséggel együtt hagyta magát sodortatni a lelkes idők által?
– Első látásra úgy tűnhet, hogy még vezető szerepet is vállaltam. Ezért aztán nehéz elmagyarázni, még nehezebb el is hitetni, mennyi véletlen volt az életemben. Úgy lettem például KISZ-titkár, hogy egy csángó gyerek, Horváth György javaslatára gólyaként beválasztottak a diákszövetség vezetőségébe. A kutya sem ismert, egyébként sem jelentkeztem soha sehová. Amikor 1959-ben elkezdődtek a két kolozsvári egyetem egyesítését előkészítő gyűlések, néhai Balázs Márton tanár úr, a Bolyai matek-fizika szakának KISZ-titkára épp akkor ment el Bukarestbe hathavi továbbképzésre, és engem, a harmadéves diákot bízott meg a helyettesítéssel. Így lettem közeli tanúja mindannak a förtelemnek, amit végigcsináltak velünk. Az a félév tönkretett, lefogytam, amikor apám meglátott, haza akart vinni. Harmadév végén aztán bejelentettem, hogy a továbbiakban semmilyen funkciót nem vállalok.
– Gyakorló középiskolai tanár akart lenni – tanfelügyelő lett. Ugyancsak véletlenül?
– Mondhatni. Jól elvoltam a szentkeresztbányai szaklíceum fizika-matematika tanáraként, majd igazgatójaként, időközben viszont nyolcadikos lett a nagyobbik lányom, a feleségem pedig döntéshelyzet elé állított: vagy most megyünk nagyobb városba, vagy végleg itt maradunk. Megyünk, határoztuk el, sikeresen versenyvizsgáztam a székelyudvarhelyi mezőgazdasági líceumba, és vártam, hogy felmentsenek az igazgatói tisztség alól. Csakhogy az akkori tanfelügyelő azt mondta: csak akkor mozdulhatok Szentkeresztbányáról, ha elvállalom a matematika-tanfelügyelői tisztséget. Így kerültem végül Csíkszeredába. Főtanfelügyelőként szereztem magamnak hívet is, ellenséget is bőven, de bizonyos szempontból még a diktatúra körülményei között is jobb volt az anyanyelvi oktatás helyzete Hargita megyében, mint ma… Statisztikák is igazolnak: nyolcezer középiskolai diákkal vettem át a tanfelügyelőséget, tizenkétezerrel hagytam ott. Ez a négyezer gyermek pedig a román nyelvű oktatásból érkezett.
– Az 1989. decemberi változásokat követően a „népakarat” helyezte volna vissza a főtanfelügyelői székbe. Miért nem vállalta?
– Mert azt vallottam: nem kezdődhet az új világ azzal, hogy olyan ember áll egy intézmény élére, aki Ceaușescu idején is ott volt. Ez etikai szempontból egyszerűen nem működött. Semmilyen közéleti szerepet nem vállalok, mondtam mindenkinek, tudtom és beleegyezésem nélkül mégis beválasztottak a forradalmi tanácsba. Annak alelnökeként mindenekelőtt azt kezdeményeztem, hogy valamennyi Hargita megyei iskola küldjön képviselőt az 1990. január végére meghirdetett megyei oktatási parlamentbe. Ekkor készültünk meghatározni a megyei oktatás jövőjének irányait, megválasztani a megyei főtanfelügyelőt, elejét akartuk venni annak, hogy Bukarestből próbáljanak valakit a nyakunkba ültetni. Kétszáznegyven ember ült be a szakszervezetek művelődési házának nagytermébe, az udvarhelyszékiek voltak a legfelkészültebbek. Ennek a parlamentnek köszönhető az is, hogy a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumot leszámítva valamennyi Hargita megyei magyar, illetve román iskolát sikerült szétválasztani.
– Milyen alapelvek szerint akarta akkoriban új alapokra helyezni az oktatást?
– Abból a tapasztalatból indultam ki, hogy ha nekünk, kisebbségben élőknek nem esik jól valami, akkor azt bizonyára a Székelyföldön kisebbségben élő románság is hasonlóan élné meg. Embertelen dolog lett volna, ha valamennyi román osztálynak azt mondjuk, hogy mars ki az épületből, ha pedagógusként nem érdekel egy végzős román osztály sorsa. Akadtak kollégáim, akik az azonnali szétválasztás mellett voltak, én akadályoztam meg, hogy így történjen.
– A közélettől való távolságtartása ellenére közel húsz éven át volt az RMPSZ elnöke. Milyen „balsorsnak” tulajdoníthatóan?
– Azt Beder Tibornak „köszönhetem”. Mert miközben vannak és kellenek is a „lángoló” emberek, valakinek a mindennapi munkát is el kell végeznie. Törökországi útjai között 1991 tavaszán főtanfelügyelői minőségében Beder egyszer elment egy marosvásárhelyi ülésre, ahol már többedszer elhatározták, hogy megalakítják a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét. Miután hazajött Szeredába, azt mondta nekem: elhatároztuk a megalapítást, de ha te nem veszed kézbe a dolgot, nem lesz belőle semmi. Próbáltam „védeni” magam, hagyjon békén, végre taníthatok, osztályfőnök vagyok, épp elég az nekem. De nem hagyott, egy szovátai ülésen megválasztottak intézőbizottsági elnöknek. Októberre a szövetséget már be is jegyeztettük, az első közgyűlést pedig a Székely Mikó Kollégiumban tartottuk, hogy nem minden Csíkszeredára összpontosuljon. Ennek emlékére tartottuk a huszonöt éves jubileumot is Szentgyörgyön. Mi tagadás, nagy lendülettel és lelkesedéssel végeztem azt a munkát, nyugdíjas lévén megengedhettem magamnak, hogy sokat „terepezzek” elnöki minőségemben.
– Beváltotta az RMPSZ mindazokat az elvárásokat, amelyekkel útnak indították?
– Mindenekelőtt azért adok hálát a Fennvalónak, hogy megmaradtunk és ma is tevékenykedünk. Biztosan lehettünk volna eredményesebbek, de ne feledjük, hogy előzmény nélküli szervezetként alakultunk. A szakmai érdekvédelemben is eredményesebbek lehettünk volna, ha az RMDSZ igazi és nem csatlós partnerként tekint ránk. Mert az oktatási stratégiák érvényesítéséhez bizony szükségünk lett volna politikai eszközökre. Ami viszont csak rajtunk múlott, és messze nem sikerült megvalósítanunk: emberközelibbé tenni a szövetséget. Valamennyi iskolában legalább egy olyan embert találni, aki felkészülten képviseli az RMPSZ-t. Nem gyűléseket tartani, papírokat gyártani, hanem segíteni az információáramlást, ami ma is igencsak döcög. A tanügybe 1990 után kerülők derékhadának valóban nem volt érzéke, érdeklődése a hasonló „mozgalmi” feladatok iránt, ám a legfiatalabb nemzedék fogékonyabbnak tűnik. A továbbképzések, a tehetséggondozás, a kulturális tevékenységek iránti érdeklődés, azok fontosságának felismerésében jóval előbbre tartanak, mint az egy generációval idősebbek.
– Leköszönő elnökként mit hagyott örökségül utódjának?
– Azt, hogy az oktatásban szükséges változtatások megvalósítása érdekében az erdélyi magyar politikum valamennyi szereplője felé nyitottnak kell lenni, de nem szolgai módon. Meg hogy ne befolyásolja, ki milyen duzzogással kezeli ezt a nyitottságot. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmét, hogy jogosak a kritikák, miszerint az RMPSZ nem figyel eléggé a pedagógusi állomány felhígulására, a tanár ember társadalmi rangjának csökkenésére. Csak részben magyarázat erre, hogy a pedagógusszövetség tevékenysége bizonyos mértékben a szolgáltatások irányába tolódott el, egy sor hazai és anyaországi program lebonyolítója, ami rengeteg energiát visz el. De ezekre hivatkozva sem szabad elhanyagolni a tagságot. Úgy tűnik azonban, hogy egyre több fiatal kolléga ráébred: ha meg akarunk maradni, az csak abba a közösségbe kapaszkodva, azt segítve lehetséges, amelybe beleszülettünk. És az egyetemi képzésben is tapasztalok pozitív változásokat, örvendetesen hangsúlyosabb például a gyermekekkel való bánásmód.
LÁSZLÓFY PÁL ISTVÁN
Matematika-fizika szakos tanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító tagja és első elnöke. Alsórákoson született 1939. december 6-án. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte, és az egyesített Babeș–Bolyai Tudományegyetemen fejezte be 1960-ban matematika-fizika szakon. 1960 és 1975 között a szentkeresztbányai szaklíceum fizikatanára, de tanított matematikát is. 1975 és 1984 között tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő volt Csíkszeredában. 1984-től nyugdíjazásáig a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium tanára, 1994 és 2000 között igazgatója volt. Az 1991-ben alakult Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapító tagja, első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja. Közoktatással kapcsolatos írásai a helyi és az országos lapokban jelentek meg. Díjak, kitüntetések: Pro Cultura Hungarica díj (1996), Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2010), A Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), Ezüstgyopár életműdíj (2011), Kós Károly-díj (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, 2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok a „királyi többesben” – Dr. Fodor János történész I. Mihály és a kisebbség viszonyáról
Az eddigi ismeretek szerint a kedden elhunyt egykori román uralkodó, I. Mihály király nem nyilvánult meg az országban élő magyar közösség ügyeiben, főbb képviselőivel ugyanakkor kapcsolatban állhatott. Így túlzás kijelenteni, hogy a magyarok bármit is köszönhetnek neki – mondta el a Krónikának az egykori uralkodó és a romániai magyarok viszonya kapcsán dr. Fodor János történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, a kolozsvári Magyar Történeti Intézet munkatársa. A szakértő egyik fő kutatási területe egyébként Románia, a romániai magyar kisebbség története a két világháború között.
– Tudatosult-e, illetve tudatosították-e Mihályban, hogy nem egy nemzetállam trónörököse, illetve uralkodója, hanem több nemzetiség is él Nagy-Romániában?
– Minden bizonnyal, ugyanis a gondos neveltetését végző királyi udvar eleve nyílt szellemiségű, többnyelvű, ennek megfelelően gondos oktatásban részesítette, mellyel kvázi felkészítette az uralkodásra a már születését követően örökösként kijelölt utódot. Természetesen tudomása volt róla, hiszen ő maga is többnemzetiségű (görög, dán, német, angol stb.) dinasztia leszármazottja. Ilyen környezetben természetesen mások a hangsúlyok a nemzetiségi származást tekintve.
– Ez megnyilvánult-e valamilyen gesztusban?
– Hogy konkrétan például romániai magyar ügyben volt-e megnyilvánulása, arról nincs tudomásom. Viszont tudunk arról, hogy édesanyjával együtt szót emelt a romániai zsidóság védelmében, amely életmentő akciónak bizonyult a második világháború időszakában.
– Kapcsolatba léptek-e a magyar politikai és közéleti vezetők valamilyen formában Mihállyal trónörökösi, illetve uralkodói minőségében a magyar jogkövetelések megfogalmazásakor?
– Erről sincs konkrét tudomásunk, viszont minden bizonnyal tudomása volt, és kapcsolatban állt azokkal a magyar főméltóságokkal, akik valamilyen formában bizalmasai voltak az uralkodói udvarnak. Ilyen szempontból elképzelhető, hogy az ifjú Mihály személyesen ismerhette például Bánffy Miklóst vagy a korábbi időszakból a romániai Országos Magyar Pártnak a királyi udvarral is kapcsolatot tartó kulcsembereit. A két világháború közötti időszakban nem volt teljesen idegen, inkább csak abszurdnak minősített gondolat, hogy létrejöhet egy perszonálunió a magyar és román királyság között. Ennek a gondolatiságnak a képviselői szintén keresték a kapcsolatot a királyi udvarral.
– Köszönhet-e valamit a romániai magyar közösség Mihálynak? Akár uralkodóként, akár már lemondása után fűzhető-e a nevéhez valamilyen, a magyarok számára jogokat biztosító, illetve az igényeikkel szembeni megértésről tanúskodó gesztus?
– Az, hogy köszönhet-e, túlzásnak érzem, ugyanis a Romániához tartozó erdélyi magyarság ugyanúgy tárgya volt a „királyi többes számnak”, amikor az uralkodó beszédet intézett, legalábbis a hivatalos diskurzus szerint. Azonban azt is látni kell, hogy uralkodása igencsak leszűkített jogkörrel, inkább szimbolikus tartalommal bírt, melynek mozgástereit a többségi nemzetiség szempontjából is csupán nehezen tudta érvényesíteni. Lemondását követően egyik szószólója volt a romániai emigrációnak, s mint olyan, a kommunista rendszerrel szemben megfogalmazott üzenetei ugyanúgy minden polgárhoz szóltak.
Végül pedig egy személyes vonatkozás, amelynek tartalma nem biztos, hogy valószerű, de igencsak népszerű gondolat volt régen. Állítólag a vele egy időben született romániai polgárok eredetileg mentesültek volna a katonai szolgálat alól (ebbe a kategóriába tartozott anno nagytatám is), azonban ez természetesen a második világháború kitörése miatt meghiúsult, ha egyáltalán létezett. Ennek a történetnek több variációjával találkoztam, így ha másért nem is, talán e szimbolikus gesztus miatt lehetett népszerű a magyarság körében is.
– Apropó lemondás: mennyiben tekinthető jogszerűnek Mihály 1947-es lemondása/lemondatása?
– Semennyiben. Ahogyan a korábbi/későbbi puccsszerű események is gyakorlatilag a régióra jellemző kiszolgáltatottságot mutatták a második világháborút követő geopolitikai realitáshoz: vagyis Moszkva utasítására történtek bizonyos színjátékok. Ez esetben belefért a választási csalás, a kommunista párt ellenzékének a felszámolása.
Az is tény, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben a megzsarolt uralkodónak kevés választási lehetősége és mozgástere maradt. Ugyanakkor érdekes közjogi vita lehetne abból, hogy az azóta a köztársasági államformát választó ország lakosságának manapság mi a véleménye a monarchia intézményéről. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Debreceni díszdoktorrá avatták Buzogány Dezső teológiai professzort
Buzogány Dezső református lelkipásztort, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanárát választotta díszdoktorává a Debreceni Református Hittudományi Egyetem.
Fekete Károly tiszántúli püspök laudációjában rámutatott: „a Kálvin-évektől a reformáció kettős jubileumi évéig Buzogány Dezső szorgos és feszített tempójú fordítói munkájával a legtöbbet tette a Kárpát-medence református népének azzal, hogy anyanyelvünkön ismerhetjük meg a reformátori iratok leglényegesebb alapiratait és műveit.”
Buzogány Dezső református lelkész, egyháztörténész, egyetemi professzor az udvarhelyszéki Szederjesen született 1957. június 30-án. Gimnáziumba Segesváron járt, majd 1981-ig a Protestáns Teológiai Intézetben tanult. Lelkipásztori szolgálatait Nyárádselyén és Ádámoson végezte. 1990. őszétől felkérték az erdélyi protestáns egyháztörténet és a latin nyelv tanítására a teológián. Doktori fokozatot 1992-benszerzett, 2001 óta párhuzamosan a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán is tanít. 2005-ben Szöulban vendégtanár, több nyugat-európai és észak-amerikai fakultáson vendégelőadó, hangzott el.
Buzogány Dezső a romániai magyar és a magyarországi egyházi élet és tudományos közélet tevékeny résztvevője. Integratív személyiségével, kezdeményező készségével számos eredményes tudományos és közéleti pályázat eredményes szervezője és lebonyolítója” - hívta fel a figyelmet a laudáció szerzője. Emlékeztetett, az 1992-ben újjáalakult Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) őt választotta első elnökének, de az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító tagja, majd alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság teológiai és egyháztörténeti szakosztályának elnöke. Emellett az oktatási tárca több országos bizottságában képviseli az erdélyi magyarságot, hangzott el.
Buzogány Dezső történészi munkássága is jelentős, mutatott rá Fekete Károly, aki a kutató, szervező, szerkesztő, iskolateremtő és utánpótlás-nevelő tevékenységére is felhívta a figyelmet. Buzogány Dezső egyébként szakértőként vesz részt a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatásáért zajló perben, a római katolikus egyház kérte fel gróf Batthyány Ignác püspök végrendeletének, illetve más, bizonyítékként szolgáló latin nyelvű dokumentumok lefordítására. Krónika (Kolozsvár)

Kató Béla: Akkor lehetünk erősek, ha összefogunk
Befejeződtek Kolozsváron a reformáció jubileumi rendezvényei
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök a Krisztusban való egységet, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke pedig a keresztyén emberek és a közösségek közötti közeledés fontosságát hangsúlyozta szombat este a kolozsvári belvárosi evangélikus templomban megtartott ünnepi rendezvényen, amellyel befejeződtek Kolozsváron a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatos események. A több mint két órán át tartó ünnepségen a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Járosi Andor-díjjal tüntette ki Kató Béla püspököt és Gerhard Ulrich németországi evangélikus püspököt, a világi személyeknek járó Reményik Sándor-díjat a barcaújfalusi alpolgármester és egyházi gondnok, Pál Gyula kapta. Magyar Levente miniszterhelyettes, magyar parlamenti államtitkár a nemzet megmaradásáról, míg Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke a reformáció 500. évfordulóját megünneplő események eredményéről beszélt.
A legnagyobb csoda, hogy 500 év után is együtt vagyunk
– Sokfélék vagyunk, de összeköt minket Krisztus, ez pedig szétszakíthatatlan kötelék számunkra. Ezen a kontinensen azoké a jövő, akik a hit, remény és szeretet jegyében élnek. Hitünk közügy, amelynek központjában a kereszt áll. Kemény, megpróbáló időket élünk, manipulált korszakban, amikor a biztos alternatíva a kereszt útja lehet. Éljük meg tehát hitünket hitelesen és bátran, erről szóltak a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatos rendezvények is – köszöntötte az egybegyűlteket Adorjáni Dezső Zsoltán evangélikus-lutheránus püspök.
– Az elmúlt ötszáz év tapasztalata az, hogy mi, keresztyének sokszor bántottuk meg egymást. Sok erős falat építettünk egymás közé, ám ezek a falak Jézus Krisztusban omlanak le, és az ő szeretetében tűnnek el az emberek közti különbségek. Aki Jézus Krisztust követi, annak úgy kell cselekednie, ahogy Jézus tette. Akkor lehetünk erősek, ha összefogunk. Kisebbségi sorsban, kisebbségi egyházként ezt meg kell tanulnunk. Ugyanakkor meg kell őriznünk saját hitünket – hirdette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke. Szemerei János, a magyarországi Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke kifejtette: a legnagyobb csoda az, hogy 500 év után is együtt vagyunk.
A történelmi magyar egyházak közötti keresztyén kapcsolatok ápolásáért, a nemzeti kisebbség helyes vezetéséért a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Járosi Andor-díjat adományozott Kató Béla református püspöknek. – Minden elismerés megerősítést jelent. Az evangélikus egyháztól elfogadhatom ezt a kitüntetést, mert biztos nem fogják visszavonni – ezekkel a szavakkal vette át a díjat Kató Béla, akit Fehér Attila evangélikus egyházi főtanácsos laudált.
– Ez a díj bátorítás, hogy tovább harcoljak a hitért – mondta a másik Járosi Andor-díjazott, Gerhard Ulrich, az Észak-Németországi Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, majd az egyházi ökuménia fontosságáról és a jövőbeli egységről értekezett. A német püspököt Koszta István, a Brassói Evangélikus Egyházmegye lelkésze laudálta.
Pál Gyulát, a barcaújfalusi egyházközség presbiterét és gondnokát Reményik Sándor-díjjal tüntették ki, laudált Zelenák József esperes. A mérnök-vállalkozó díjazott arról biztosította a jelenlevőket, hogy a továbbiakban is szívvel-lélekkel egyháza mellett lesz. Ezt követően Adorjáni Dezső Zoltán és a németországi evangélikus egyház jelenlevő képviselői partnerségi egyezményt írtak alá.
Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közösség nem adja fel
– A ránk szabott feladatokat el kell végeznünk még akkor is, ha a körülményeink nem mindig kedvezőek. Mi keresztyén alapokon állunk. Sokkal több az, ami a keresztyéneket összeköti, semmint, ami szétválasztja. A keresztyénség ma is nemzetmegtartó erő. Nekünk ma nem fegyverrel, hanem békével kell védekeznünk. A hit harcát mindenkinek meg kell harcolnia. Megmaradtunk, megtartottunk keresztyénnek, magyarnak, folytathatjuk tehát küzdelmeinket – osztotta meg gondolatait a magyar kormány nevében Magyar Levente miniszterhelyettes, parlamenti államtitkár.
– A reformáció évének végéhez közeledve fel kell mérnünk: mivel maradtunk? Mit hozott számunkra ez az év? Ezelőtt több száz évvel Erdély jól vizsgázott. A tordai országgyűlés határozata példamutató volt. Elődeink bölcs döntése olyan örökség, amely megtart minket a régi és az új problémák közepette is. Az örökség jó gazdái maradtunk, ez pedig közösségünket lelkiekben erősebbé tetté. Szükségünk is van erre, hiszen az ezelőtt közel száz évvel hangoztatott ígéretek nem teljesültek. Megtanulhattuk: a jogot nem elég kivívni, hanem harcolnunk kell ezekért, és élni kell ezekkel. Közel száz éve tudjuk: a szülőföldünkön való megmaradásunkért meg kell küzdenünk. Szükségünk van még polgári öntudatra, kritikai szemléletre. Az erdélyi magyar közösség hosszú életének titka, hogy soha nem adta fel anyanyelvét, kultúráját, vallását – mondta az est utolsó szónoka, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Az ünnepi eseményen közreműködött Horváth Zoltán orgonaművész, a Mátka énekegyüttes, a Borica néptáncegyüttes, a Fonte de Gioia barokkzene együttes (Amalia Goje – csembaló, Dénes Anna Júlia, Dénes Csongor – hegedű, Gebe-Fügi Renáta – ének, Csata István – viola da gamba).
A reformáció jubileumi évének zárórendezvénye pénteken délután kezdődött a Borica néptáncegyüttes és a Mátka énekegyüttes főtéri fellépésével. Ugyanaznap a Járosi Andor Kulturális Műhely kerekasztal-beszélgetésén A reformáció 500 éves jubileumának aktualitásai és jövője Európában címmel tartottak kerekasztal-megbeszélést. Szombaton 12 almafát ültettek el az Evangélikus Püspökség udvarán, és Reformáció és szabadság címmel német nyelvű pódiumbeszélgetés zajlott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Német Tanulmányok Intézetében. December 10-én, vasárnap ünnepi istentisztelet volt a lutheránus templomban. A programsorozatot adventi vásár és sokadalom zárta az Evangélikus Püspökség udvarán. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mir­cea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Ma­tei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Sok minden érdekli a tanulókat a hivatalos tananyagon kívül
Nagyenyeden tartották a TUDEK országos szakaszát
Három napon át betöltötték a nagyenyedi Bethlen-kollégiumot azok az „okos diákok,” akik diáktudományos munkákban jeleskedtek. A szervező iskola kitűnő vendégfogadónak bizonyult, és igen jó körülményeket biztosított a részvevőknek. A tanulók felkészítő tanáraikkal Erdély legkülönbözőbb részeiből érkeztek. A 2017-es TUDEK (Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciája) lehetőséget kínált számukra, hogy tanórán kívül született ötleteiket, munkáikat, egyben tehetségüket, szorgalmukat bemutassák hasonló érdeklődésű társaik és tanáraik előtt.
A konferencia nem kimondottan verseny jellegű, hiszen innen mindenki nyertesként távozott. A rendezvény benne van az iskolai és iskolán kívüli nevelő tevékenységek országos kalendáriumában, tehát hivatalos és támogatott. A 2017-es TUDEK előzetesen 138 diákot és felkészítő tanáraikat szólította meg. Jeles vendégek segítettek a szakszerű lebonyolításban. Soós Anna, a kolozsvári BBTE rektor helyettese a bíráló bizottság elnöki tisztjét is betöltötte. Köszöntötte az értekezletet: Kovács Zoltán, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatási államtitkárságának képviselője, Dăncila Alexandru Fehér megyei főtanfelügyelő helyettes, Lőrincz Helga Nagyenyed alpolgármestere, Pénzes Gábor a Kutató Diákok Országos Szövetsége ügyvezető elnöke, Nagy Timea Fehér megyei magyar tanfelügyelő, Kovács Irén Erzsébet oktatási államtitkár, Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató
Az önképzés jelentőségét a következőképpen fogalmazták meg: „szabadidőben zajló, második, sokszor falak nélküli iskola, ahol nincs sulykolás, kényszer vagy izgalmas számonkérés, de annál több kíváncsiság, kezdeményezés és eredetiség. Itt könnyen megterem a jó közösségi élmény, az alkotás, a felfedezés öröme. Nő a diákok önbizalma, személyiségük autonóm módon fejlődik.” Ez a hosszú tapasztalatból adódó meggyőződés vezette azokat a diákokat, akik bemutatták munkáik eredményeit. A tartalmas programfüzet széles skálájú tematikát tükröz. Tíz szekcióban folytak a bemutatók és az értékelések, például irodalom, irodalomelmélet, nylevészet; történelem, művészet és vallástörténet; néprajz, társadalomtudományok; biológia (állattan, növénytan, embertan); földrajz, környezetvédelem; matematika, fizika, kémia. Összesen 89 dolgozat hangzott el. Minden bemutató teremben a kollégium házigazda tanára segítette a gördülékeny lebonyolítást. Az értékelő bizottság zömében kolozsvári egyetemi szakemberekből állt. Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Az utolsó ajándék
Évek hosszú során át ajándékkal örvendeztette meg az elsőéves hallgatókat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéke. Tudtuk, hogy nagyon érdekes lesz, nagyon különleges lesz, és ott KELL lenni.
A felsőbb évesek sem árulták el, hogy mi készül. Volt, aki ajánlotta: öltözzetek ünneplőbe. De komolyan. Ezt valamiképpen mindenki megszívlelte, de csak módjával, egy kicsit. Nehogy a többiek kinevessék, ha nem úgy adódik, ahogy vártuk. Aztán már a kapuban várt bennünket a kiírás, hogy nem a szokásos terembe várnak minket, hanem egy sokkal nagyobba. Ennek, mint később kiderült, komoly oka volt. Mi pedig egy kicsit lelombozódtunk, amikor láttuk, hogy a felsőbb évesek közül is sokan ott vannak. Ennek halkan hangot is adtunk várakozás közben. Egyikük válaszolt: hidd el, a ti ajándékotok, csakis tiértetek jön el. Ekkor derült ki, hogy az ajándék valaki.
Már nyílt is az ajtó, s mintegy a várakozás fokozásaképpen mikrofonos és kamerás emberek tódultak be rajta. No, nem annyi, mint manapság szokásos, de minden valamirevaló magyar nyelvű média képviseltette magát. Aztán a tanszékvezető félteste jelent meg, látszott, hogy valakit erősen támogat. Végül belépett. Alig hittünk a szemünknek, kutattuk a hasonlóságot az agyunkban rögzült kép és őközötte, de a felsősök felugrálása és üdvrivalgása bizonyossá tette: ő KÓS KÁROLY. Már kicsi volt és töpörödött, de még elég fürgén mozgott, s nagy buzgósággal hessegette maga elől a mikrofonos sleppet.
– Megmondtam, hogy ne engedjétek ide őket. Tudhatjátok, hogy én nem szeretem ezeket a tárgyakat. Én azért jöttem, hogy a fiataloknak beszéljek, ha még mindig engem akarnak meghallgatni. Vén vagyok én már, mit mondhatnék nektek? Én már semmi újat nem tudok, mindent leírtam, amit mondani akartam vagy tudtam. Csak miattatok jöttem, hogy lássalak. Lássam, hogy még ennyi fiatal ITT van, hogy nem hagyjátok elveszni a szót, a magyarokét. S ezt meg akarom köszönni nektek. A magyar nyelvet művelni nagy feladat, mert a nyelv nélkül semmi sincs.
Aztán mégis elmondta – a mikrofonokat sűrűn elkanalazva, elpofozva maga elől – azt, amit szerinte már annyiszor elmondott, de ránk minden szava és gondolata újszerűen hatott, és igazabbnak tűnt, mintha másoktól hallottuk volna. Úgy éreztem, hogy még senkit sem hallgattam ennyire szívesen. Még órákig hallgattuk volna, de... elment. Nem búcsúzkodott, mert nem szeret, s mert „én mindig veletek leszek”.
Kérdezni nem lehetett, utánamenni sem, kikísérni sem. Később megtudtuk, hogy nehezen vállalkozott az útra, erősen fárasztja az ilyesmi. Ezért kaptak helyet a felsőbb évfolyamokra járók is a teremben, mert minden bizonnyal ez volt Kós Károly utolsó vendégeskedése az egyetemen, nem lehet megtagadni tőlük a részvételt. Bizony valóban így volt, ilyen ajándékkal többé nem tudták meglepni az elsőéveseket.
Kós Károly (1883. december 16.–1977. augusztus 25.) Bálint Mária / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezernél több könyv szegény gyermekeknek
A Kobak és a Caritas közös jótékonysági akciója
Idén karácsonykor a cipősdobozba csomagolt ajándék mellett egy szép meséskönyvet vagy ifjúsági regényt is kapnak a Gyulafehérvári Caritas szolgáltatásaiból részesülő nehéz helyzetű gyermekek. Az Egy könyv = Egy mosoly könyvadományozási akciót – amint arról még novemberben hírt adtunk – a Bookyard Companyval közösen szervezte a Caritas.
Az ezernél több olvasnivalót péntek délelőtt adta át Trombitás János, a Bookyard Kiadó, illetve a Kobak és Irka könyvesboltlánc tulajdonosa a Gyulafehérvári Caritas illetékeseinek, akik az elkövetkezőkben a rászorulókhoz juttatják el a gazdag adományt.
– Pár éve ráerősítettünk arra, hogy hátrányos helyzetben levő gyermekekkel, illetve a gyermekek tanulási lehetőségeivel foglalkozzunk. Vidéken sokszor drámai a helyzet, minden harmadik diák idő előtt elhagyja az iskolát. Ennek egyrészt a kilátástalan anyagi helyzet, másrészt a könyvhöz való viszony leépülése az oka. Ezért tartjuk fontosnak az ilyen jellegű kezdeményezéseket, és ezért örültünk nagyon a Kobak könyvesboltlánc megkeresésének – mondta Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója. Arra is kitért, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel közösen végeztek egy szociológiai felmérést, amelynek eredményeként egy tanulmány, ezen belül pedig egy szegénységtérkép is készült. A hátrányos helyzetű vidékeken élők érdekes módon mindenhol a tanulást nevezték meg prioritásként – tette hozzá Márton András, majd egy babitsi gondolattal fogalmazta meg a könyv jelent a jelennel összekötő, emberi világokat találkoztató szerepét.
Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse kérdésünkre elmondta, hogy Maros, Hargita és Kovászna megyében összesen körülbelül 600 gyermek vesz részt a szervezet nappali foglalkoztató programjában, amelynek célja megfelelő körülményeket biztosítani a délutáni tanuláshoz azon gyermekek számára, akiknek otthon erre nincs lehetőségük. A karácsonyi ajándékozás után megmaradó könyvek ezekbe a foglalkoztató központokba kerülnek.
Egész évre kiterjesztenék
Trombitás János elmondta, hogy a könyvgyűjtés és -ajándékozás gondolata az ősszel fogalmazódott meg benne, amikor a Védem Egyesület felkérésére egy tanszergyűjtő akciónak vált részesévé.
– Minden boltunkban elhelyeztünk egy adománygyűjtő dobozt, amelyben jó állapotban levő, gyermekeknek szóló kiadványokat hagyhattak a látogatók. Marosvásárhelyi, szászrégeni, parajdi és gyergyói üzleteinkben összesen 813 könyv gyűlt össze, ezt a Bookyard Kiadó ajándékaként 200-zal megtoldottuk, így 1013 könyv talál új gazdára az ünnep idején. Régi, szép meséskönyveket, illetve „pöttyös” könyveket is hoztak a boltunkba betérők, de az is előfordult, hogy valaki tőlünk vásárolt meg egy kiadványt, aztán beletette az adománydobozba. Szeretnénk egész évre kiterjeszteni a könyvgyűjtést, a tőlünk vásárolt és adományként felajánlott könyvekhez pedig kedvezményeket adnánk – mondta a könyvesboltlánc tulajdonosa, majd megköszönte a felajánlásokat, illetve a kezdeményezést diákjaik körében népszerűsítő pedagógusok segítségét. Jövőben még hamarabb szeretnék meghirdetni az akciót, hogy minél többen értesüljenek róla – tette hozzá Trombitás János.
A könyvesboltlánc másik kezdeményezése az üzenőfa, amelyet a marosvásárhelyi Kobakban meg is csodálhattunk. A fát óvodás csoportok rajzos üzenetei díszítik, de írott szöveg is rejtőzik ágai között. Ezek az apró ajándékok a szegény gyermekek karácsonyát megszépítő könyvekbe vándorolnak, így személyesebb lesz a meglepetés.
Márton András megjegyezte, hogy Nyugat-Európában már megtalálták az ajándékozó és megajándékozott közötti kapcsolatteremtés formáit, Németországban ezt egy telefonos applikáció teszi lehetővé, és úgy tűnik, nálunk is nyitottak erre az emberek. A Kobak könyvadományainak némelyikében az ajándékozó beírása teszi igazán élővé, személyessé az ajándékozást – tudtuk meg Trombitás Jánostól. Az egyik könyvbe például több gyermek aláírásával ez olvasható: Megajándékozlak, jó éjt! Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Folytatjuk a köztéri iparművészeti emléktárgyak felleltározását
Továbbra is számítunk olvasóink segítségére
Egy szemfüles olvasónk figyelmeztetése nyomán, miszerint a Főtér sarkán elhelyezett monarchiabeli tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopnak váratlanul nyoma veszett, elkezdtük összeállítani ezen „kordokumentumok” jegyzékét. Több mint egy éve közöltük le először a Kolozsváron fellelhető tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopok és utcai csatornafedők általunk számba vett jegyzékét. A valamikori kincses városnak már sok ilyen emléke eltűnt, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a több mint száz éve kihelyezett, pontos adatokat közlő műtárgyaknak egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat önerőből és olvasói segédlettel leltároztuk fel, az utóbbiak önkéntes közreműködését ezúttal is köszönjük. Olyan tudománytörténeti és egyben iparművészeti tárgyakról van szó, amelyeket a huszonegyedik század embere korszerű technikai eszközökkel könnyűszerrel helyettesíthet, de hitelességük ma is vitán felüli.
2016 decemberében felhívással fordultunk olvasóinkhoz, próbáltuk közösen felleltározni a még meglévő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban fellelhető magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, értesítsenek bennünket, hogy hol, és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképeket is mellékelnek a tájékoztatáshoz. Így jelzett nekünk Cs. Gy., K. Z., F. E., M. L., J. GY., K. J., P. A. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő helyszíneken elhelyezett magasságjelző fémoszlopokról tudunk: a magyar színház épülete mellett (felirata olvashatatlanná kopott); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, tábla a falon (XXXV 349.314); Mócok útja 62., tábla a falon (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Deák Ferenc/Eroilor 48. (a román színház felőli oldalon, tábla a falon: 6/ 342844), a Főposta épületén (VIII 340.495), Élian-palota (Ferenc József/Horea út 2., 12/348.349), Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is a helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban álló, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült beazonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem utcák sarka; Orbán Balázs/Actorului u. 14. és 27.; Beszterce u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78.; Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6.; 17., 27.; Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében; Postakert/Cuza Vodă 4.; Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31.; Szappany/Nyomda u. 4–6.; Bocskai/A. Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata; Csermalom/Gorunului 18.; Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka; Kájoni János/Călugăreni u. 6.; 17., Kőváritelepi Közép/Carpaţilor utca 19.; Pata-középsor/Minerilor u. 46.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket, hiszen történelmünk, civilizációnk apró, de a maga nemében jelentős részleteiről van szó. Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár)