Reformációs jubileumi konferencia
A Partiumi Keresztény Egyetem és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete a reformáció 500. évfordulója alkalmából háromnapos konferenciát szervezett.
Október 6-án reggel tartotta meg köszöntőbeszédét Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke. Hafenscher egyebek mellett kifejtette: a reformáció mindig is jelentette a lelki, szellemi megújulást is. Ezért 2017-ben is megújulásra kell törekedni. „Legyünk tudatában gazdag örökségünknek és gazdagísuk is azt” – biztatta az egybegyűlt hallgatókat.
Vissza- és előre tekintve
Tőkés László elmondta: a Reformáció Emlékbizottság jóvoltából Brüsszelben is meg fognak szervezni egy reformációi konferenciát, kiegészítéseképpen a hazai eseményeknek. Az Emlékbizottság a mostani konferenciához is témogatást nyújtott, valamint egy olyan emléktábla felállításához, amelynek felmutatta a látványtervét: a féldomborműves emléktáblát, Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművésznek az alkotását a PKE belső udvarában kialakított „partiumi panteonban” helyezik el november folyamán. Támogatást kaptak még egy könyvnek a kiadásához. Méliusz Juhász Péternek a Jelenések könyvéből való prédikációs kötetét fogják kiadni – hasonmás kiadásban –, ezt is majd november folyamán mutatják be. Tőkés hozzátette: „Hafenscher Károlyt első ízben az egyházi rendszerváltozásról szóló konferencián láttuk vendégül 2015 nyarán, és ennek kapcsán tekintek vissza arra a szilágycsehi felhívásra, amely közvetlenül a Ceauşescu-diktatúra bukása után fogalmazódott meg a szilágysági kisvárosban 1989. december 28-án, ahol spontán módon összegyülekeztek egyházunk lelkészi és világi képviselői. Ekkor egy kezdeményezést tettünk közzé a megújulásért, a reformáció örökérvényű elvének értelmében, mely szerint ecclesia semper reformari debet, vagyis az egyháznak mindig meg kell újulnia. Ebben az 1989-es felhívásban egyebek mellett azt hangsúlyoztuk, hogy az egyetemes egyház szenteljen különleges figyelmet egyes problémaköröknek és szakterületeknek, melyek elsorvadtak, háttérbe szorultak a kommunista-ateista diktatúra idején. És ezen szakterületek között természetesen kiemelt helyen említettük meg az iskolai vallásoktatást, a felekezeti oktatást, a teológiai oktatást. A református, evangélikus, unitárius, azaz a protestáns oktatás egyidős a reformációval, ilyen értelemben a reformáció szellemét és örökségét követtük és hirdettük tovább, arra gondolva, hogy a tanító egyháznak helyre kell állítania a katekézist, a vallásoktatást, és be kell töltenie tanítói hivatalát. Ugyanakkor az iskolafenntartó egyház szerepét hangsúlyoztuk: a reformáció egyháza, majd a katolikus reformáció egyháza elsőrendű feladatának tartotta a felekezeti oktatásnak az ügyét. Azt mondhatjuk, hogy a reformáció forradalmasította az oktatást, és ennek az örökösei a felekezeti protestáns iskolái, melyek szerte a Kárpát-medencében – Sárospataktól Gyulafehérvárig, Nagyenyedig, Sepsiszentgyörgyig, nem utolsó sorban Nagyváradig – megtalálhatók voltak abban az időben. Nagyváradon jött létre a reformáció idején a Schola Illustris, egyik legrangosabb korabeli iskolája egyházunknak. Hétfői egyetemi tanévnyitó beszédemben hasonlóképpen említettem a gyulafehérvári Collegium Academicumot, amely már a felsőoktatás irányába kereste az utat.
Amikor a Sulyok István Református Főiskolát – a Partiumi Keresztény Egyetem elődjét – létrehoztuk, akkor egyházkerületünk engedelmeskedett a hitvallási parancsnak, amelyik így szól (a Heidelbergi Kátéban olvasható), hogy az iskolák pedig fenntartassanak. Ezt a részt a kommunizmus idején kicenzúrázták a református egyház alapvető hittételeit tartalmazó katekizmusból… Ez a parancs jutott eszünkbe, amikor megalapítottuk iskoláinkat, gimnáziumainkat helyreállítottuk, és létrehoztuk a Sulyok István Református Főiskolát.
Hosszú ideje nem volt itt Nagyváradon református felsőoktatás, tehát nagyon merész lépés volt ezt a főiskolát létrehozni”. Tőkés szerint ez az egyetemalapítás, a magyar felsőoktatásért folytatott küzdelem egyszerre sikertörténet és kálvária. Jelezte: „A semmiből indultunk, nagyon sok küzdelem, csalódás, megaláztatás és eredmény áll mögötte. Az iskolarendszer helyreállításáról hadd ne szóljak részletesebben, vagy arról, hogy mennyit kellett harcolnunk épületeinkért. Tüntetéseket is rendeztünk például itt, Nagyváradon a Lorántffy-gimnáziumért. Ezt az épületet,a református püspöki palotát, ülősztrájkkal védelmeztük meg. Be akarták telepíteni a városi hatóságok a román ortodox teológiát, illetve a román állami egyetemet. Ezekkel a kísérletekkel szembeszálltunk, és íme használatunkban van egyházkerületünk volt székháza, amely mostantól az egyetem tulajdonába került. Erdélyi magyar történelmi egyházaink állandó értekezlete létrehozta 2000-ben a Sapientia Alapítványt, amely a maga során a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. A négy katolikus és négy protestáns – református, evangélikus, unitárius – püspökség által létrehozott alapítvány a fenntartója a mi egyetemünknek is. Mindez nagyon szépen hangzik, viszont ne felejtsük: távol álluk attól, hogy helyre tudtuk volna állítani magyar nyelvű oktatásunkat. Ötszáz körül volt a református középiskolák száma az államosítás, 1948 előtt. Körülbelül ugyanannyi katolikus tanintézetről beszélhetünk. Ezeknek csak a töredéke állt vissza. Mintegy húsz középiskolával rendelkeznek a történelmi egyházaink szerte Erdélyben, de ami különleges többlet, hogy létrejött a partiumi és az erdélyi magyar egyetem.” Kiemelte azt is: „Egy mellbevágó statisztikát olvastam a napokban. Eszerint 2016-ban magyarországi egyetemeken tanult: 2054 romániai állampolgár, 1907 szerbiai állampolgár, 1885 szlovákiai állampolgár és 1193 ukrajnai állampolgár. Ez mindösszesen 7039. Ennyi határon túli magyar ifjú testvérünk tanul Magyarországon – ami önmagában nem lenne rossz, de hogyha arra gondolunk, hogy ezeknek az ifjaknak a nagy része nem fog visszatérni szülőföldjére, és nem érjük el azt a célt, hogy saját nemzetüket odahaza, hazájukban, szülőföldjükön szolgálják, itt teljesedjen ki életük és jövőjük, akkor bizony ezt veszteségként kell elkönyvelnünk. A statisztikát tartalmazó írás címe: Elszívják a magyarországi egyetemek a határon túliakat. Nagy veszteségként könyvelhetjük el mindezt, még akkor is, ha szemben ezen adatokkal elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban 766 ifjú tanul a partiumi egyetemen, 2318 ifjú tanul a Sapientia-egyetemen, Kárpátalján pedig, a beregszászi főiskolán a diákok száma 1224. Nem rendelkezem adatokkal arra nézve, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai egyetemen hány magyar fiatal tanul, de gondolom, hogy jó lenne, ha legalább annyi magyar ifjú tanulna odahaza, mint amennyien elmentek e célból Magyarországra.
Látnivaló, hogy nem rózsás a helyzet, tehát ezen ismeretek, körülmények összefüggésében igyekszünk szolgálni nemzetünk ügyét itt, Erdélyben és a Partiumban.” A konferencia résztvevői előadásokat hallgathattak meg a következő témakörökben: a reformáció nyelvi hatásai, református diákok Heidelbergben, a felekezeti identitás megjelenése a protestáns iskolai színjátszásban, a genfi zsoltárok magyar nyelve (kántori szolgálattal bemutatott előadás), A művészetfilozófus Fülep Lajos elfeledett írásai a református templomról, Fülep Lajos művészetfilozófiája, Berde Amália és Berde Mária, a Helikon jeles nőalakjai. erdon.ro

A technológiai fejlődés volt az RMKT vándorgyűlésének fő témája
Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak – többek között ez állt az RMKT 16. vándorgyűlésének középpontjában, az előadók pedig egyetértettek abban, hogy ennek a folyamatnak vesztesei és nyertesei egyaránt lesznek, így a közös cél a nyertes oldalára állni.
A világ az elmúlt 20 évben szinte észrevétlenül óriásit változott, a számítógépek kapacitása a sokszorosára nőtt, a világhálót ma már emberek tömegei használják, a jövő gazdasági fejlődése elképzelhetetlen a mesterséges intelligencia nélkül – hangzott el a többek közt a Romániai Magyar Közgazdász Társaság hétvégén megtartott 16. Vándorgyűlésén.
A kolozsvári rendezvény megnyitóján elsőként Keresztúri Zsolt, az RMKT kincses városi szervezetének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Emlékzetetett, utoljára 2011-ben tartották a vándorgyűlést Kolozsváron, az azóta eltelt időszakban a kincses város jelentős technológia fejlődésen ment keresztül, Erdély gazdasági fővárosa lett. A technológiai fejlődés átalakította hétköznapjainkat, erről szólnak az előadások a konferencián, amelynek összesen 304 résztvevője van.
A rendezvénynek helyt adó Babeș–Bolyai Tudományegyetem nevében dr. Szász Levente, a közgazdasági kar dékánhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Kerekes Tibor konzul pedig köszöntőbeszédében hangsúlyozta: a magyar kormány kiemelten tekint a gazdasági fejlesztésekre. Csatlós Pál, az RMKT elnöke arról értekezett: eddig három ipari forradalom zajlott le, az első gépesítette a termelést, a második az áram és a futószalag megjelenésével tömegesítette a termelést, a harmadik ipari forradalmat pedig a mikrocsippel a számítógépek megjelenése hozta el. Ezekben az a közös, hogy valamennyinek komoly gazdasági következményei voltak, gazdasági birodalmak születtek és estek össze. Ami a jelent illeti: éppen azt a kort éljük, amikor a virtuális és a fizikai valóság közötti határ végleg elmosódik, el fog érkezni a pillanat, amikor gépek bölcsebbek lesznek, mint mi, ez pedig a gazdaság valamennyi terén változást fog hozni – fejtette ki az RMKT elnöke. Ami pedig a 4.0-ás ipari forradalmat illeti megjegyezte: mint minden forradalomnak, ennek is lesznek nyertesei és vesztesei. „Igyekezzünk a nyertes oldalára állni” – összegezte a konferencia lényegét. Hasonlóképpen vélekedik Konrad Kaschek, a Bosch Kft. nemeszsuki gyárának igazgatója, aki szintén azt emelte ki, hogy az elmúlt években rengeteg változás történt szép csendben, ezért szinte senki sem vette észre, hogy valamennyi változás egy irányba mutat. Húsz évvel ezelőtt az internet lassan kezdett terjeszkedni, ma ott tartunk, hogy szinte mindenkinek van internet-hozzáférése, a számítógépek teljesítménye megduplázódott. Ma már a GPS elterjedésének köszönhetően tömegesen használnak navigációs rendszereket. A Bosch valamennyi gyártósorainak, minden egyes gépének tudja a pontos koordinátáit függetlenül attól, hogy az egyes gyárak épp a világ melyik részén vannak. A ma gyártott autókban pedig egyre több a beépített érzékelő, amelyek képesek csatlakozni az internetre. Mint részletezte: a dolgok internete már létezik, az autók tudnak már kommunikálni egymással, ezért csak idő kérdése, amíg automatikussá nem válik az autók vezetése. Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak” – fogalmazta meg a jelenség egyszerű és közérthető meghatározását az óriáscég vezetője. Mint részletezte: amit ma láttunk, az a teljes fizikai világ fúziója az informatika virtuális világával. A gépek egyelőre az emberektől függetlenül (elsősorban biztonsági előírások miatt) dolgoznak a gyártósorokon, azonban közeleg az idő, amikor az emberek és a gépek együtt dolgoznak majd. A kortárs csúcstechnológia ugyanis egyre több intelligenciával ruházza fel a tárgyakat. A gépek képesek lesznek személyre szabott termékeket gyártani automatikusan. Konrad Kaschek úgy látja, adatvezérelt világ jön, ha meg akarjuk érteni, túl akarjuk élni, akkor újra kell indítanunk önmagunkat, mint egy számítógépet.
Az igazgató szerint ugyanakkor ennek az adatvezérelt világnak a fő erőforrása – ő eredetileg az „üzemanyag” kifejezést használta – az emberek lesznek. Mégpedig a jól képzett, iskolázott emberek lesznek a társadalom üzemanyaga, nem a kőolaj – jósolta a német fizikus (mert nemcsak vállaltvezető, hanem tudós, kutató is). Kaschek szerint ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy a gépek átveszik az irányítást az emberek fölött, a gépeket ugyanis felkészült, elit oktatásban részesült emberek fogják irányítani. A sakkban és a góban (megj: intuitív stratégiai táblajáték, nálunk kevésbé ismert) már a számítógépek nyernek, de nem ez minden, amire az ember képes. Érzelmi intelligenciával ugyanis csak az ember rendelkezik, ne becsüljük ezt alá, mert ebben rejlik a kreativitás, ez vezet új termékekhez” – magyarázta. Meglátása szerint a mesterséges intelligencia ugyanakkor egy csomó mindent meg fog változtatni. A munkagépek rugalmasak lesznek, a gyártósorok képesek lesznek új termékeket létrehozni, önállóan mást gyártani. Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógép megkapja, hogy mi az új termék, és önállóan átrendezi úgy a gyártósort, hogy azonnal hozzá tud látni a munkához. Innentől kezdve a gyártás elköltöztetése tulajdonképpen adatköltöztetés lesz. A mesterséges intelligenciák optimalizálni fogják az energiafogyasztást, saját biztonsági rendszereket generálnak, lesznek olyan alkalmazások, amelyek képesek lesznek a saját hibáikból tanulni – folytatta a jóslatok sorát Kaschek. Hozzáfűzte: ezzel együtt az ember irányítása nélkül semmi nem fog történni. A jövő munkavállalóinak ugyanakkor minél több számítástechnikai ismerettel kell rendelkezniük. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenhét társulat lép fel az erdélyi magyar bábszínházak nagyváradi fesztiválján
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható a harmadik alkalommal megrendezendő Fux Feszten Nagyváradon, az erdélyi magyar hivatásos bábszínházak fesztiválján, amelyet Fux Pálról, a szervező nagyváradi bábszínház egykori vezető személyiségéről neveztek el.
A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának közlése szerint a fesztivál október 2. és 7. között lesz. A szakmai találkozó hat napján tizenhét társulat huszonkét előadását láthatja a közönség, de szakmai beszélgetésekre és műhelygyakorlatokra is sor kerül.
A Fux Feszt az idén túllép Románia határain, és hagyományos magyarországi meghívottai mellett Vajdaságból és Felvidékről is fogad egy-egy társulatot. Az idén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábos, illetve a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színész szakos hallgatói is elfogadták a szervezők meghívását, így ők is gazdagítják előadásaikkal a fesztivál kínálatát.
Hat erdélyi magyar hivatásos bábszínház lesz jelen a fesztiválon, a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat, a kolozsvári Puck Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, valamint a házigazda Lilliput Társulat. Rajtuk kívül a fesztivál vendége lesz a debreceni Vojtina Bábszínház, a pécsi MárkusZínház, a magyarországi Led Puppets, a Vajdasági Magyar Bábszínház, a Rozsnyói Meseszínház és a győri Vaskakas Bábszínház.
Az előző évek gyakorlatához hasonlóan a III. Fux Feszt is versenyfesztiválként határozza meg magát, de az egyes bábszínházak, társulatok szabadon dönthetnek, hogy versenyben vagy versenyen kívül kívánnak megmutatkozni. A szakmai zsűri tagjai idén Kozsik Ildikó bábrendező és tanár, Maria Mierlut színész-rendező, illetve Vadas László rendező. MTI; itthon.ma/kult

Emléktáblája lesz Magyari Lajosnak Székelyudvarhelyen
A tavalyelőtt elhunyt költő és újságíró egykori szülőházára kerül az emléktábla, amit születése napján, október 26-án avatnak fel.
A székelyudvarhelyi születésű Magyari Lajos költő, műfordító, újságíró idén lenne 75 éves – ebből az alkalomból az az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt Székelyudvarhelyi Szervezete emléktáblát avat tiszteletére egykori szülőházánál, a Szentimre utca 29. szám alatt. Az emléktábla leleplezése október 26-án, csütörtökön 16 órakor lesz, amin részt vesz Magyari Lajos családja is.
Magyari Lajos Székelyudvarhelyen született 1942. október 26-án. Középiskolai tanulmányait az udvarhelyi gimnáziumban végezte, 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári oklevelet. 1968-tól a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap belső munkatársa, majd 1990-től a Háromszék napilap főszerkesztőjeként dolgozott. 1992 és 1996 között politikai pályára lépett, az RMDSZ szenátora volt.
Költőként a második Forrás-nemzedék képviselőjének tekintik, 1969-ben Hétarcú ballada címmel jelent meg Forrás-kötete. A Csoma Sándor naplója című kötetnyi költeményét keleti nyelvekre is lefordították. 2015 június 3-án hunyt el, a sepsiszentgyörgyi Szemerja negyedi új temetőben nyugszik. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Focival katalizált ellenállás: a labdarúgás közösségszervező erejéről írt könyvet Péter László szociológus m tudják megtörni az emberek közösségszervező erejét – derül ki Péter László kolozsvári sportszociológus hamarosan megjelenő, angol nyelvű könyvéből.
A szerző által a kiadók „Arsenáljaként” jellemezett Palgrave Macmillan gondozásában jelenik meg hamarosan angol nyelven Péter László, kolozsvári sportszociológus Tiltott labdarúgás Ceaușescu Romániájában című könyve, amely a labdarúgás társadalom formáló erejét és a hanyatló diktatúrát mutatja be nyugat-európai olvasóknak.
A kötet egyik fontos következtetése, hogy még a legkeményebb diktatúrák sem tudják megtörni az emberek közösségszervező erejét.
Minderről hétvégén, a Bolyai Társaság és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Interdiszciplináris párbeszéd címmel idén már hatodik alkalommal megszervezett konferenciáján számolt be a sportszociológus.
Azt követően a Krónikának elmondta: a kötet ötlete még 2014-ből származik, amikor egy finn egyetemen járva találkozott egy talini professzorral. Amikor elmesélte neki, hogy gyermekkorában ő is részt vett a hegyi meccsnézéseken, érdesnek találta az eseménysorozatot és úgy gondolta, hogy arról érdemes lenne könyvet írni a nyugati közönségnek. Péter hozzátette, 2015-ben Gyergyócsomafalván voltak a BBTE diákjaival szakmai gyakorlaton, amikor már a könyv megírására készülve – lévén, hogy a Gyergyói-medence egyik központja volt a székelyföldi meccsnézéseknek – az első terepkutatást végezte.
Ekkor körülbelül 35-40 interjút készített a hegyi meccsnézésekről, az ezekből írt esettanulmányt pedig – mint lapunkban már beszámoltunk róla – egy kolozsvári konferencián mutatta be.
Akkor értelemszerűen még csak az előzetes eredményekről számolhatott be, ám ezután megkereste őt a svájci Springer kiadócsoporthoz tartozó Palgrave egyik szerkesztője, hogy megjelentetnék a könyvét. Abban már nem csak a Gyergyócsomafalván, hanem a Kolozsvár környékén és Dél-Erdélyben elvégzett kutatási eredményei is szerepelnek.
Hiánypótlás és összetartozás
Péter László elmondta: a székelyföldi esettanulmány után már látta kutatásainak főbb irányait, azaz, hogy médiafogyasztásról, azon belül is az illegális körülmények között külföldi médiatermékek fogyasztásáról fog szólni.
„Igazából meccsnézésről beszélünk. Ennek egyik dimenziója, hogy az emberek pótolni szerették volna azt a hiányt, amely a román tévében a ’80-as években beállt” – magyarázta. A labdarúgó-Európa-bajnokságok és világbajnokságok mérkőzéseket akarták nézni az emberek függetlenül attól, hogy székelyföldiek, Kolozsvár környékiek vagy dél-erdélyiek. „A meccsnézések másik dimenziója etnikai, amely Kolozsváron is megjelent. Bár nem annyira hangsúlyosan, mint a Székelyföldön, de az emberek egy része magyarként magyar meccseket akart nézni 1982-ben és 1986-ban, amikor a válogatott kijutott a világbajnokságra” – részletezte.
Szerinte ez nyilván a magyar közösségi összetartozást, kollektív tudatot erősítette.
„Ami a Székelyföldi kutatásaim során talán csak egy erős hipotézis volt, és amelyet az emberek megerősítettek a Kolozsváron, illetve Dél-Erdélyben készült több mint száz interjúban és 300 informális beszélgetésben, az az, hogy tekinthetjük ezt a kommunista diktatúrával szembeni harcnak, egyfajta csendes tiltakozásnak” – fejtette ki a szociológus. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

A régész nem sírrabló, sem az autópálya-építések gátja
Közelebb kell vinni a régészetet az emberekhez, mert nekik is jobb, ha ismerik a múltjukat. Az erdélyi közönségrégészetről jelent meg most egy könyv T. Szabó Csabától, vele beszélgettünk.
Erdélyi régészet. Írások régészetről és kulturális örökségvédelemről címmel mutatták be a múlt héten Kolozsváron T. Szabó Csaba ókortörténész könyvét, amivel egy több évtizedes hiányt próbál pótolni, illetve megpróbálja bevezetni a magyar terminológiába a közönségrégészet (public archaeology) kifejezést. Ahogy ő mondja, akár az is lehetne a könyv címe, hogy Közönségrégészet Erdélyben.
A kötetről, a közönségrégészetről, és egy kicsit saját magáról is beszélgettünk a szerzővel, de elöljáróban még néhány információ. A kötet főleg 2009–2017 között közölt cikkeket tartalmaz, de az írások harmadát eddig még nem publikálta a szerző. Négy fejezetből áll, az első Verespatak ügyével foglalkozik, a második a Gyulafehérvári régészeti ásatásokat tárgyalja, a harmadikban Erdély különböző városainak régészeti eseményeiről, konferenciákról és a romániai fekete kereskedelemről számol be a szerző, míg a negyedik interjúkat tartalmaz ismertebb régészekkel, múzeumigazgatókkal és örökségvédelmi szakemberekkel. De ugyanitt van egy interjú a múlt iránt érdeklődő, felelősségteljes fémdetektorossal is. A végére pedig még jutott egy függelék különböző jogi dokumentumok rövid kivonatával, illetve a téma iránt érdeklődőknek egy rövid bibliográfia is.
T. Szabó Csaba szatmárnémeti születésű (a múlt héten egyébként ott volt könyvbemutatója), a BBTE-n tanult alap- és mesterképzésen, majd a doktori iskoláját Pécsen kezdte, és Erfurtban folytatta. Az egyik vezető tanára Greg Woolf, az egyik legismertebb, sok dokumentumfilmben is közreműködő régész volt, aki közismert arról, hogy szereti a szakmai tudását átadni a közönségnek. Az ő hatására is fordult most a közönségrégészet felé, aminek a célja közelebb vinni a nagyközönséget a régészeti munkához, hogy belássanak a múlt és tárgyi emlékeinek a feltárása folyamatába, és ráébredjenek, hogy ez olyan érték, amellyel a helyi közösség gyarapodik, az emlékek megőrzése pedig közös feladat. T. Szabó Csaba A közönségrégészetnek Gabriel Moshenska felosztása szerint hét része van: a közösségi régészet, ahol a közönség részt vehet, megtapasztalhatja a régészeti munkát, a közönség művelte régészet, amilyenek például a fémdetektorosok vagy hagyományőrzők, a hivatali régészet, amikor állami megbízásból, általában egy-egy program keretében kutatnak a régészek egy átfogóbb témában, a látványrégészet, amikor például vezetett sétán megmutatják az ásatást, a régészeti pedagógia, amibe például egy látványos múzeumi kiállítás is tartozik, a népszerűsítő régészet, ami leginkább a tudományos ismeretterjesztés, mint T. Szabó könyve is, illetve az akadémiai közönségrégészet, ami magával a tudományággal foglalkozik.
– Nem régészként ismertelek, hanem ókortörténészként, most mégis az erdélyi régészetről írtál könyvet. Hogy is van ez akkor?
– Amikor egy cikket aláírok, akkor ókortörténészként határozom meg a szakmámat. Történelemkarra iratkoztam egyetemre, és azt is végeztem Kolozsváron, viszont már nagyjából a beiratkozáskor tudtam, hogy az ókori Rómával szeretnék foglalkozni. Túl azon, hogy érdekeltek a tárgyi emlékek, inkább a történeti részét szerettem. Viszont nálunk nincs ókortörténeti tanítás, nincs is ilyen szakosodás. Külföldön – Magyarországon is – mindig külön van az ókortörténet és régészeti tanszék. Nálunk ez nem így van. Így kerültem én a mesteri alatt a régészet szakra. Tehát elvégeztem a történelem és régészet szakot is. 2013 óta a régészeti kataszterbe is be vagyok jegyezve. Románia ebben is egyedülálló Közép-Kelet Európában, hogy van régészeti katasztere. Nem elég, hogy elvégezed a régészeti szakképzést, hanem szigorú feltételeket is kell teljesíts. Régész vagy, ha van megfelelő számú publikációd, ha elég hetet ástál és hasonlók. Ha a régészeket, mint terep-szakembereket határozzuk meg, akkor inkább történész vagyok. 2014-ig évi egy hónapot ástam én is, de azokhoz a kollégákhoz képest, akik féléveket vannak terepen, nem vagyok egy jó régész. És akkor így volt időd megírni ezt a könyvet...
– Ez a titok. Van nagyjából 16500 régészeti lelőhely ebben az országban, persze a 90 százalékuk betemetve, és van nagyjából 800 régész a kataszterben, akik közül 100 legalább halott, de még nem vették le a listáról. Aki tényleg gyakorló régész, tehát nem történész, mint én, és nem hagyta ott a szakmát egy multi cégért – ilyen régész kevesebb mint 500 van az országban. Egyszerűen nincs idejük írni. És ha írnak is, csak annyit, amennyi kötelező, hogy fennmaradjanak a szakmában. Én nem nagyon ásom, így van időm az írással foglalkozni.
– Kiknek szántad ezt a könyvet?
– Elsősorban a nagyközönségnek, akit érdekel Erdély régészete. Hogy amikor valaki meghallja a régészet szót, és magyar irodalmat akar, akkor legyen, amit kinyitnia. Az a baj, hogy nincs más. Erdélyi régészetről az elmúlt 100 évben nem írtak. Bodor András néha írogatott ismeretterjesztő cikkeket a 70-es években, a Ferencziek (Sándor, István és Géza) is írtak néhány cikket, de sajnos a régészek nem foglalkoztak a nagyközönséggel. Ha egy laikus fel akar ütni magyar nyelven egy könyvet a témában, akkor Erdély történetét szokták kinyitni, mert annak az ókorral foglalkozó első kötete érinti. De alapvetően az elmúlt negyed évszázadban semmit nem írtak a témában. A közönségrégészet nálunk meg teljesen szűz terület, senki nem érintette a témát. Transindex.ro

Márton Árpád: az 56-os magyarellenes retorikát is fel lehet lelni manapság
A Gheorghe Gherghiu Dej nacionalista szónoklataiban elhangzottak egyre nagyobb gyakorisággal vannak jelen a román politikusok retorikájában – jelentette ki keddi politikai nyilatkozatában Márton Árpád parlamenti képviselő.
Az RMDSZ politikusa beszédében felidézte: Romániában az 1956-os forradalmat követő represszió a legnagyobb mértékben a magyar közösségeket sújtotta. „Ha számot vetünk az elmúlt két emberöltő időszakával, akkor megfigyelhetjük, hogy ez idő alatt magyar tannyelvű intézményeinket számolták fel, magyar közösségeinket lehetetlenítették el itt, szülőföldünkön. De a helyzet sok szempontból változatlan 2017-ben is, az 56-os magyarellenes retorikát manapság is fel lehet lelni, hiszen Gheorghe Gherghiu Dej nacionalista szónoklataiban elhangzottak egyre nagyobb gyakorisággal vannak jelen a román politikusok retorikájában” – jelentette ki.
Márton Árpád kitért az anyanyelven zajló oktatási rendszerre tett ellehetetlenítő kísérletekre, amelyekkel a magyar tannyelvű oktatáshoz való hozzáférést próbálták megakadályozni számos formában. Emlékeztetett: 1958-ban a bákói tanítóképző magyar szakát megszüntették, majd rá egy évre az akkori kommunista vezetők az oktatás etnikai szegregációjának veszélyétől tartva elrendelték a magyar tannyelvű iskolák megszüntetését. Ezt követte azon év tavaszán a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetése, majd bevonása a Babeș Egyetem intézményi rendszerébe, így alakult ki a ma is működő Babeș–Bolyai Tudományegyetem.
Márton Árpád felhívta a figyelmet arra is, hogy a Magyar Autonóm Tartományt is felbontották, és a magyarlakta részek nagy részét Brassó régióhoz csatolták, míg Kolozs megyéből egy, többségben románok által lakott területet csatoltak a tartományhoz, ezáltal az itt élő magyar közösségek számaránya 77 százalékról 61-re csökkent. 1968-as megyésítés megszüntetett mindenféle magyar autonómiát, és a Maros megyei magyarság 50 százalék alá esett. maszol.ro

Történészkonferencia Szent László megidézésével
A Szent László emlékév tiszteletére szervezte idén a hagyományos Nemzetközi Történészkonferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi fiókegyesülete és a Gyergyói Népfőiskola. Történészek, művészettörténészek, néprajzkutatók és egyházi író világítottak rá a szent király korára.
„Aki nem tanul az elődök tapasztalatából, az óhatatlanul megismétli ugyanazokat az iránytévesztéseket” – üdvözölte a történészkonferenciát, és méltatta Garda Dezső történész szervezői munkáját Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere. A villongásokkal teli időszakban stabilitást teremtő, az országot függetlenné tevő Szent Lászlóról elmondta: a valláserkölcsi értéket nemcsak a magánéletében tartotta fontosnak, hanem a közigazgatásban, az ország építésében is érvényesítette, tartós békét teremtett egész Közép-Európa számára. A keresztény király ma is példakép, keresztény hite, erkölcsi szilárdsága iránymutatást ad.
Szent László korának és életének felelevenítését szolgálták az előadók: Tringli István, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos főmunkatársa, Csukovits Enikő, az MTA Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos tanácsadója, Jánó Mihály, Kovászna megyei művészettörténész, valamint Garda Dezső történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi docense.
A rendezvényszervező történész nagy örömmel fogadta a középiskolásokat és tanárukat a hallgatóság körében, viszont sajnálatát fejezte ki, hogy a BBTE gyergyószentmiklósi tagozatának egyetemistái nem lehetnek jelen a kulturális turizmusban is jelentős előadásokon.
Érték, erő, kereszténység
Mi az a Szent László-i hagyaték, ami ma is érték a magyarság számára? – tettük fel a kérdést Pál Antal Sándor történésznek, a történészkonferenciák minden évben visszatérő előadójának. „Ez a kérdés elgondolkodtató a szakemberek és a hétköznapi halandók számára is. Ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor Szent László uralkodott, mi történhetett akkor, hogy ilyen legendák maradtak fenn róla. Azt hiszem, hogy nem véletlen, hogy e konferencia az ő nevéhez fűződik.
„Szükséges, hogy ne feledjük, mit köszönhetünk neki, mert nem csak a múltunk, a jövőnk is másképpen alakulna, ha ő nem létezik. Ma is üzen nekünk, akár a Szent László pénze legendával: ha valamiért igaz szívvel küzdünk, harcolunk, az úgynevezett pénzzé, azaz értékké válhat” – fejtette ki a történész.
„A magyar népnek üzen ma is Szent László kultusza: elsősorban azt, hogy erő kell a megmaradáshoz. Nem feledjük el, hogy ő egy katona szent volt – válaszolta a kérdésre Tringli István történész. Az ő kultuszából ugyanakkor lényegesen kiemelkedik a kereszténység megőrzésének fontossága, és amikor a magyar kormány úgy döntött, Szent László emlékév lesz a 2017-es, akkor emögött nagyon komoly politikai szándék volt. Tehát erő és kereszténység, ez a kettő az emlékév üzenete székelynek, magyarnak egyaránt.
Csukovits Enikő e témakör kapcsán egy másik részletre is rávilágított. Előadásában elmondta, a zarándoklat Magyarországon egyidős a kereszténységgel. A szent királyok sírjához is rendszeresen volt zarándoklat az 1000-es évek elején. Szent István és Imre székesfehérvári, Szent Margit margitszigeti, Szent Gellért csanádi sírhelyét viszont korántsem keresték fel annyian, mint ahányan Nagyváradra zarándokoltak. Az új királyoknak illett koronázásuk után Szent László sírjához zarándokolni. Ennek tükrében nekünk sem megengedett, hogy ne hajtsunk fejet a valláserkölcsi értékek fontosságáról máig üzenő király előtt.
A konferencia folytatódik
Csütörtökön további előadásokat hallgathatunk a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ Karancsi Sándor termében. Kutatásait ismerteti Kisné Portik Irén és Balázs Lajos néprajzkutató, Vetési László egyházi író, szórványkutató, Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső történész. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Az 56-os magyarellenes retorikát is fel lehet lelni manapság
„Romániában az 1956-os forradalmat követő represszió a legnagyobb mértékben a magyar közösségeket sújtotta, hiszen ha számot vetünk az elmúlt két emberöltő időszakával, akkor megfigyelhetjük, hogy ez idő alatt magyar tannyelvű intézményeinket számolták fel, magyar közösségeinket lehetetlenítették el itt, szülőföldünkön. De a helyzet sok szempontból változatlan 2017-ben is, az 56-os magyarellenes retorikát manapság is fel lehet lelni, hiszen Gheorghe Gherghiu Dej nacionalista szónoklataiban elhangzottak egyre nagyobb gyakorisággal vannak jelen a román politikusok retorikájában” – mutatott rá Márton Árpád október 24-én politikai nyilatkozatában.
A Kovászna megyei parlamenti törvényhozó beszédében kitért az anyanyelven zajló oktatási rendszerre tett ellehetetlenítő kísérletekre, amikor a magyar tannyelvű oktatáshoz való hozzáférést próbálták megakadályozni számos formában: „1958-ban a bákói tanítóképző magyar szakát megszüntették, majd rá egy évre az akkori kommunista vezetők az oktatás etnikai szegregációjának veszélyétől tartva elrendelték a magyar tannyelvű iskolák megszüntetését. Ezt követte azon év tavaszán a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetése, majd bevonása a Babeș Egyetem intézményi rendszerébe, így alakult ki a ma is működő Babeș–Bolyai Tudományegyetem. Ebben az évben minden olyan iskola, ahol magyar tannyelven zajlott az oktatás,  román tannyelvű iskolákba lett besorolva.”
Márton Árpád továbbá felhívta a figyelmet arra is, hogy a Magyar Autonóm Tartományt is felbontották, és a magyarlakta részek nagy részét Brassó régióhoz csatolták, míg Kolozs megyéből egy, többségben románok által lakott területet csatoltak a tartományhoz, ezáltal az itt élő magyar közösségek számaránya 77 százalékról 61-re csökkent. 1968-as megyésítés megszüntetett mindenféle magyar autonómiát, és a Maros megyei magyarság 50 százalék alá esett. (RMDSZ) Nyugati Jelen (Arad)

Pataréti családokon segítenének
Inkluzív Kolozsvár néven egyesület bejegyzését kezdeményezi Erdély fővárosának önkormányzata – jelentette be tegnapi sajtóértekezletén Oláh Emese. Az alpolgármester közölte: városháza és a helyi tanács mellett a szervezet alapító tagjai között van a Kolozsvár metropoliszövezet helyhatóságait magába foglaló egyesület, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, illetve olyan civil intézmények, amelyek az évek során a Pataréten és a Cantonului utcában élő roma családok megsegítésére siettek, mint például az AltArt Egyesület. Pontosabban arról van szó, hogy szervezeti keretet teremtenek a pataréti szeméttelepen élő romák megsegítésére irányuló erőfeszítéseknek, ezáltal azt remélik, az egységes fellépés előmozdítja helyzetüket.
A sajtótájékoztatón elmondták: a szervezet célja elsősorban a Cantonului utcában leégett barakkokban lakó családok megsegítése. – Személyi sérülés szerencsére nem történt, de több család hajléktalanná vált. Számomra érthetetlen okok miatt az érintettek elutasították, hogy a városháza működtette szociális központokba szállásoljuk el őket. A jogszabályok értelmében hét napig élelmiszert tudunk biztosítani nekik. Igyekszünk mindenkinek új személyazonossági igazolványt kibocsátani, s a tűzoltóság által összeállított jegyzőkönyv alapján kártérítést folyósítani, eddig tíz ilyen kérést iktattunk. Ugyanakkor igyekszünk átmeneti jelleggel öt, egyenként 10-12 négyzetméteres szükséglakást biztosítani az érintett családok számára – mondta Oláh Emese.
Elmondása szerint a jövőben a bejegyeztetésre váró és december végéig integrált stratégiát kidolgozó egyesület az ilyen esetekben is hathatós segítséget nyújt majd, de európai pénzek lehívásával inkább átfogó gondokat orvosol egészségügyi és oktatási területen.
– Elemezzük az évek során különböző entitások által már összeállított stratégiákat. A városházi szervezet célja többek között kolozsvári, de a településen kívüli albérletek biztosítása az ilyen családok számára. December végéig tervezzük bemutatni a stratégiát – mondta a tisztségviselő.
Közölte: jelenleg a városházának körülbelül 300 szociális lakása van, s jelenleg 400 kérés szerepel az iktatóban. – Ehhez képest évente maximum 10 szociális lakás szabadul fel – jegyezte meg.
Arról is beszámolt, hogy az elkövetkező időszakban a szociálisan hátrányos családok számára lakbérfizetési programot indítanak, amely segítségével a kedvezményezettek átmeneti jelleggel 600-1200 lej körüli támogatásban részesülnek. – Nem a különböző kritériumoknak megfelelő, és az elbírálási eljáráson sikeresen teljesítő családoknak, hanem egyenesen az ingatlanok tulajdonosainak juttatjuk a pénzt – pontosította az alpolgármester. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége: a tankönyvkiadás centralizációja rossz irány
Az RMPSZ a közvitán lévő törvénytervezet kapcsán fogalmazta meg aggályait.
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tartott sajtótájékoztatót az épp közvitán lévő új oktatási törvény kapcsán. A sajtótájékoztatón részt vett Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke, Dr. Fóris-Ferenczi Rita egyetemi oktató, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója, Dr. Péntek János nyelvész akadémikus és az Erdélyi Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, valamint Dr. Köllő-Zsófia az Erdélyi Tankönyvtanács ügyvezetője.
Első felszólalóként Burus-Siklódi összegezte az RMPSZ tevékenységét annak tekintetében, hogy tavaly ünnepelte a szervezet a huszonötödik évfordulóját. Mint elmondta a szervezet azzal a szándékkal jött létre, hogy ellássa a magyar nyelvű kisebbségi oktatással kapcsolatos vállalásokat és érdekvédelmet, azonban a rendszer működéséből adódó rendszerszintű hibák miatt mindössze több-kevesebb sikerrel tudott megfelelni e célnak. Elmondása szerint a legfontosabb mozzanatnak az számított mindig, hogy megoldják a szervezet területi lefedettségét.
Ennek, és ezen területi lefedettség megerősítése érdekében partiumi, közép-erdélyi és székelyföldi székhelyű különböző oktatási és módszertani központokat hoztak létre. Az első két terület esetében a Gál Kelemen nevét viselő központokról van szó, míg a harmadik esetében a Székelyföldi Oktatási Központ, amely nem csak Háromszék, hanem a csángóvidék és a bukaresti kisebbségek problémáival is foglalkozik. Ezen kívül létezik egy országos kiterjedtségű Teleki Oktatási Központ, amelynek Szovátán található a székhelye.
Felhívta a figyelmet, hogy már a kilencvenes évek elején megfogalmazódott egy igény, egy elvárás és ezek következtében egy elképzelés is a kisebbségi tankönyvkiadás irányába, amelynek következtében létrejött Péntek János és Székely Győző kezdeményezésére az Erdélyi Tankönyvtanács. Ez egy kuratóriumi vezetéssel irányított különálló szervezeti egység, amelynek az RMPSZ elvállalta az intézményi háttér biztosítását. Annál is inkább, mondta, hogy most az új tankönyv- és tanügyi törvény egy olyan korszak után kerül közvitára, amelyet a piaci alapú tankönyvellátás jellemzett. Ivácson András Áron / Transindex.ro

Új előadás a Stúdió Színházban
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara október 27-én mutatta be És akkor én most elengedlek, és felnövök!című előadását Hatházi András rendezésében.
Hatházi András Jászai Mari-díjas, többszörös UNITER-díjas romániai magyar színész, rendező, drámaíró, író, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban felhagyott munkálatai után szabadúszó színészként, rendezőként többször dolgozott már együtt a kolozsvári Váróterem Projekttel. Ezúttal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályával dolgozott egy rendhagyó előadáson.
Hét színészhallgató, néhány téma, számtalan történet, millió mondanivaló. A múltjuk, a jelenük és a jövőjük ötvöződik ebben az előadásban. Kérdések, amelyeket feltehet bárki, problémák, amelyekkel önszántunkból aligha foglalkozunk. De ők most foglalkoznak, ők most megkérdezik, és próbálnak választ találni önmagukban vagy épp társaikban. A produkció érdekessége, hogy a rendező által dramatizált, a szereplők, valamint évfolyamtársaik, Dőry Brigitta, Fekete Róbert, Nagy Norbert és Szabó J. Viktor által írt szövegek, monológok hangzanak el tömör másfél órában.
A „játékban” részt vesznek, a megszólalás sorrendjében: Szilágyi Míra, Jáger Simon, Zsenák Lilla, Erős Brigitta, Mesés Gáspár, Bajkó Edina, Lukács Ivett Andrea végzős színészhallgatók. Díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta másodéves látványtervező szakos hallgató; zene: Fekete Hunor harmadéves zenepedagógia szakos hallgató; produkciós munkatárs: Kelemen Roland másodéves teatrológia szakos hallgató.
Az előadás október 31-én újra látható lesz. A Stúdió Színház műsoráról bővebb információt a www.studioszinhaz.ro onlapon találnak.
A jegyek megvásárolhatók a Stúdió Színház jegypénztárában. Népújság (Marosvásárhely)

Tankönyvgond: partnerséget kínál az Erdélyi Tankönyvtanács
Új székhelyen a kolozsvári Gál Kelemen Oktatási Központ
Partnerséget kínál a romániai magyar tankönyvgond megoldására az oktatási minisztériumnak a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) égisze alatt működő, újjászerveződés alatt álló Erdélyi Tankönyvtanács. Péntek János, a tankönyvtanács kuratóriumának elnöke kifejtette: készek segíteni mind a magánkézben levő kiadóknak, illetve az átalakuló Didaktikai és Pedagógiai Tankönyvkiadónak (EDP), hogy a romániai magyar gyerekeknek szóló tankönyvek megfelelőek legyenek. A készülő tankönyvtörvényre nézve már eljuttatták a javaslataikat a minisztériumba. A szaktárca azt tervezi, hogy a tankönyvkészítés feladatát csakis az EDP-re ruházza át. Péntek János és csapata ettől sem tart, amennyiben az EDP keretében lesz magyar szerkesztőség is. A fentebbi bejelentések a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) égisze alatt működő Gál Kelemen Oktatási Központ székhelyavatóján hangzottak el.
A Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) égisze alatt működő, jelenleg újjászerveződés alatt álló Erdélyi Tankönyvtanács már eljuttatta a közvitára bocsátott tankönyvtörvény-tervezetre vonatkozó javaslatait a szaktárcához. Ennek értelmében a tankönyvtörvénynek nemcsak a tankönyvek kisebbségi nyelven való megjelenését kell biztosítania, hanem azok minőségét is. Azt javasolják, hogy hozzanak létre külön magyar anyanyelvű bíráló bizottságot, amely képes megítélni a magyar nyelven benyújtott tankönyvpályázatok szakmai színvonalát, a Didaktikai és Pedagógiai Tankönyvkiadónak (EDP) pedig legyen kihelyezett magyar szerkesztősége Kolozsváron megfelelő számú alkalmazottal, továbbá a románról lefordított tankönyv esetén magyar nyelvi és szaklektor ellenőrizze a tankönyv javaslatot. Megtudtuk: a szaktárca sürgősségi rendeletet bocsátana ki, amely szerint a tankönyvkiadással kizárólag az Didaktikai és Pedagógiai Tankönyvkiadót bízná meg. Ezzel a magánkézben levő kiadók, akik tankönyveket is kiadtak az elmúlt tizenegynéhány évben, kikerülnek a versenyből, és egyfajta államosítás, központosítás következne be. Péntek János nyugalmazott egyetemi professzor hangsúlyozta: az Erdélyi Tankönyvtanács kész szakmai segítséget nyújtani mind a magán, mind az állami kiadóknak azért, hogy a romániai magyar gyermekek szakmailag és tartalmilag is kiváló tankönyvekből tanulhassanak. A tankönyvgondokra vonatkozólag Péntek János elmondta: jó pár éve a tankönyvkiadásban összefonódott a szakmaiság és az üzlet, szerinte ezeket a területeket szét kell választani. Fóris-Ferenczi Rita, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatója azt kifogásolta, hogy a tankönyvszerzésben nincs előre tervezés, hatásvizsgálat. A minisztérium kiadja, hogy 200 nap alatt meg kell írni egy-egy tankönyvet, és a nemzeti kisebbségek esetében még le is kell fordítani román nyelvre. – A tankönyvekkel országos szinten is probléma van, a nemzeti kisebbségek esetében a problémák sokasodnak. Diszkriminatívnak és a kisebbséggel szembeni bizalmatlanságnak tartom, hogy a kisebbség nyelvén írt magyar irodalomtankönyvet románra kell lefordítani – hangsúlyozta az oktató. A fordítás gondolata nem új: a jelenlevők meg is mutatták a jelenlegi ötödikes magyar irodalomtankönyvet, amelyet Köllő Zsófia, az Erdélyi Tanykönyvtanács ügyvezetője állított össze, és amelyen a könyv címe románul is szerepel, az első oldalon pedig Románia himnusza áll.
Brendus Réka: a kisebbségi pedagógusok nehezebb helyzetben vannak
Új székházba költözött az RMPSZ keretében működő Gál Kelemen Oktatási Központ (GKOT): az RMPSZ megvásárolta a Szappany/Tipografiei utca 21. szám alatti, közel 70 négyzetméteres ingatlant, miután a régi, Rudolf/Decebal úti székhelyét eladta, a különbözetet pedig magyar kormány támogatásból pótolták. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke kifejtette: a több mint két évtizede működő GKOT a közép-erdélyi pedagógusok számára biztosít évközi továbbképzést, szakmai programokat. Brendus Réka, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese elmondta: tisztában vannak azzal, hogy a kisebbségben élő pedagógusok még nehezebb helyzetben vannak, mint az anyaországban élő kollégáik. Ennek ellenére meg kell felelniük a pedagógus nemes hivatásának. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főosztályának ügyvezető alelnöke az RMPSZ, az RMDSZ, a kolozsvári iskolák és egyetemek közti partnerséget hangsúlyozta, ugyanakkor üdvözölte az Erdélyi Tankönyvtanács újjáalakulását, mivel ő is tapasztalta, hogy a tankönyvek fontos kérdése sokszor kiesik az illetékesek látómezejéből. Virág Erzsébet, az RMPSZ országos alelnöke szerint a pedagógus tevékenységére a tradíció és az innováció kettőssége a jellemző. Szőcs Judit, az RMPSZ volt országos alelnöke, a GKOT volt vezetője arra emlékeztetett: két évtizeddel ezelőtt bármiféle tapasztalat nélkül hozták létre a GKOT, az alapcél most sem változott: a pedagógusok, gyermekek segítése. Irsai Mónikától, a központ egyik vezetőjétől megtudtuk: az új központban is évközi pedagógus-továbbképzéseket, szakmai fórumokat stb. szerveznek majd, a könyvtár délután várja az érdeklődőket. Irsai munkáját Oláh Márta, a kolozsvári Református Kollégium informatikatanára segíti. A székhelyavatón közreműködött Oláh Boglárka (zongora) és Oláh Mátyás (cselló). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

A Magyar Tudomány Ünnepe Kolozsváron
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából konferenciát szervez Kolozsváron. A 2017. november 2-4. között tartandó rendezvény előadói olyan erdélyi származású kutatók, szakemberek, akik a világ nagy egyetemein és kutatóközpontjaiban végzik munkájukat.
Az előadók hat országból érkeznek: Magyarország, Svájc, Ausztria, Svédország, Egyesült Királyság, Amerikai Egyesült Államok. Előadásaik a matematika, fizika, biológia, földrajztudomány és történelemtudomány területeit érintik. A rendezvény célja az, hogy a tudomány élvonalának számító tudományos eredményeket népszerűsítse, hogy az erdélyi szakmai közösségek és a világ különböző pontjain élő kutatók szakmai kapcsolataikat erősítse, illetve hogy rámutasson a tudománynak a mindennapi életében betöltött szerepére és fontosságára.
Társszervező a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. sapientia.ro

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

Lélekmentő Szivárvány Ház
Szórványmisszió Magyarfülpösön
„Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg” – ez a Talmud-idézet jut eszembe, valahányszor betérek a magyarfülpösi Szivárvány Házba, ahol a református egyház, Ady István lelkipásztor áldásos munkájával immár 15 éve lélekmentő missziós tevékenységet folytatnak.
Magyarfülpösön 16 óvodást és kisiskolásokat gondoznak, míg Szászrégenben 25 olyan középiskolást látnak el bentlakásban, akik anyanyelven tanulnak a város középiskolájában, így összesen 41 gyerek fölött bábáskodik a Szivárvány Házat működtető alapítvány. A gyerekek a Görgény völgyéből, a környékbeli farmokról, a Mezőségről származnak, elképzelhetetlen családi körülmények között nevelkedő szegény magyar családokból.
– Olyan helyekről származnak ezek a gyerekek, ahol a szülők egész héten dolgoznak, és nincs idejük foglalkozni velük. Sok esetben még ételt se tudnak biztosítani számukra, így egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot az iskolának, a nevelésnek, hiszen jóval a létminimum alatt élnek. Van olyan család, amelynek négy év alatt kilenc lakhelye volt. Egy hétgyermekes családnak házat béreltünk Magyarfülpösön, hogy helyhez kössük őket, és a gyerekeket tudjuk nevelni. Olyan esettel is találkoztunk, amikor a gyerek nem igazán tudta, hogy ki az édesapja, mert „több is volt neki” – mondja a lelkipásztor.
Közben egy szomszédos teremben angolóra zajlik, Székely Szilárd szászrégeni tanár tanítja a kicsiket, akik a közelgő halloweenre készülve sorolják el angolul a nálunk is meghonosított angolszász ünnep ismertebb figuráit. A gyerekek mosolyognak, illemtudóak és szeretetre éhesek.
– Sokan kérik tőlünk számon a tanulmányi eredményeket. A sérült családi környezetből származó gyerekekkel azonban nem lehet úgy haladni, mint a rendes körülmények között nevelkedettekkel. Sokszor hétfőnként újra kell kezdeni a munkát, miután a gyerekek hétvégeken hazakerülnek. Az is eredmény, ha ezek a gyerekek rendesen öltözködnek, naponta háromszor étkeznek, csillog a tekintetük, boldogok és szépen, magyarul beszélnek – mondja a lelkész, majd hozzáteszi, van már egy lány, akit itt gondoztak, és az idén pedagógiát végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egy másik fiú, akit egyedül nevelt az édesapja, nemrég ballagott a református kollégiumban, víz-gáz szerelő lett, és Kolozsváron munkahelyet talált. Megmentettük őket az életnek – mondja Ady István.
A Szivárvány Alapítvány a hazerwoudei reformátusokkal való együttműködésnek köszönhetően jött létre és működik. A lelkes holland barátok nevét viselik az emeleti hálószobák. Ezenkívül a Bethlen Gábor Alaptól (ELTE) és a Communitas Alapítványtól, a magyar kormány határon túliak hivatalától, a Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítványtól kapnak ma is jelentős támogatást, s meg kell említeni, hogy a marosvásárhelyi Tim-Ko pékség hetente egyszer kiflivel támogatja az alapítványt.
Az idén a marosvásárhelyi származású Bálint László által igazgatott Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványnak köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülni Varga Zoltán magyarországi vállalkozóval, akinek a segítségével újrafedték a Szivárvány Ház tetejét. Ugyanakkor holland önkéntesek játszóteret építettek a ház udvarában. Ugyancsak az idén a Bethlen Gábor Alap és a határon túli magyarok hivatalának támogatásával nyílászárókat és tetőt javítottak a szászrégeni kollégiumban is.
S bár több díjjal is kitüntették a lelkipásztort, szerényen megjegyzi, mindez nemcsak az ő munkájának az eredménye, hanem az óvónőké, a tanítóké és mindazoké is, akik az alapítványnál önzetlenül dolgoznak. Mert felbecsülhetetlen érték, ha embertársunkat, a gyerekeket mentik meg közösségünk számára. A szórványvidéken minden magyar lélek számít! – fogalmazza meg küldetésének lényegét Ady István, s megfogadjuk, annak ellenére, hogy többször írtunk a Szivárvány Házról, valahányszor Magyarfülpösön járunk, betérünk hozzájuk. Mert jó látni mindazt, ami e falak között történik. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tudományos napok Kolozsváron
Rangos esemény helyszíne lesz Kolozsvár az elkövetkező napokban: november 2-4 között konferenciát szervez a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából, az emberközpontú tudomány idén a központi téma.
A nagyon gazdag és változatos tematikájú, a nem szakember érdeklődését is felkeltő című előadások kimondottan tudománynépszerűsítők, és az előadók között Erdélyből elszármazott neves kutatók is vannak: olyan szakemberek, akik a világ nagy egyetemein és kutatóközpontjaiban végzik munkájukat. Az előadók hat országból érkeznek – olvashatjuk a bizottság weboldalán: Magyarország, Svájc, Ausztria, Svédország, Egyesült Királyság, Amerikai Egyesült Államok. Előadásaik a matematika, fizika, biológia, földrajztudomány és történelemtudomány területeit érintik. A rendezvény célja az, hogy a tudomány élvonalának számító tudományos eredményeket népszerűsítse, hogy az erdélyi szakmai közösségek és a világ különböző pontjain élő kutatók szakmai kapcsolataikat erősítse, illetve, hogy rámutasson a tudománynak a mindennapi életében betöltött szerepére és fontosságára. Társszervező a Babeș–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem.
A Magyar Tudomán Ünnepe Kolozsváron konferenciasorozata már ma elkezdődik, 18,30 órakor, a Reformáció Erdélyben című egyháztörténeti előadással a Farkas utcai templomban. Pénteken az előadások helyszíne a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Aulája, szombaton pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dísztermében hallgathatók az előadások. A részletes program, időpontok a www.kab.ro weboldalon megtalálhatók. Néhány címet említünk az előadásokból: Fizika lepkeszárnyakon. Repülő ékszerek; A genetika menti meg a rákosokat?; Optimális anyagszállítás és az új világok geometriája; Űrtechnologiák alkalmazása katasztrófavédelemben; Történelem a lábunk alatt – új környezettörténeti kutatások Erdélyben; Ősrobbanás, itt és most; Gyorsabb, mint a villám: elektronsugarak fúziós reaktorokban és lézerplazma gyorsítókban.
Előadást tart Biró László Péter fizikus, az MTA levelező tagja, professzor (MTA EK MFA, Nanoszerkezetek Osztály, Magyarország), Imreh István biológus (Associate professor, Karolinska Institutet, Associate editor, BMC Cancer, Stockholm, Svédország), Vernes András fizikus professzor, főkutató (Austrian Center of Competence for Tribology, Wiener Neustadt, Instititute of Applied Physics, Vienna University of Technology), Balogh Zoltán matematikus professzor (Universität Bern, Mathematisches Institut, Svájc), Némethi András matematikus professzor (MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet, ELTE, Matematikai Intézet, Geometriai Tanszék, Magyarország), Tóth Bálint az Academia Europea tagja, kutató (MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet, Magyarország, professzor, University of Bristol, Egyesült Királyság), Czárán Lóránt földrajzkutató, Programme Officer, ENSZ, United Nations Office for Outer Space Affairs, UN-SPIDER Programme, Bécs, Ausztria), Benkő Elek történész, igazgató, az MTA levelező tagja (MTA Régészeti Intézet, Budapest, Magyarország), Mócsy Ágnes fizikus professzor (Fellow of the American Physical Society, dokumentumfilm-rendező, Pratt Institute, Brooklyn, Amerikai Egyesült Államok), Tapasztó Levente osztályvezető (MTA EK MFA, Nanoszerkezetek Osztály, Budapest, Magyarország), Vitos Levente fizikus professzor, laboratóriumi igazgató (KTH, Royal Institute of Technology, Stockholm, Svédország), Fülöp Tünde fizikus professzor (Chalmers University of Technology, Göteborg, Svédország), Gergely Árpád László fizikus professzor (Szegedi Tudományegyetem, Szeged, Magyarország), Nemes-Incze Péter tudományos főkutató (MTA Energiatudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézet, Nanoszerkezetek Osztály, Budapest,Magyarország).
A konferencia keretében sor kerül a meghívott előadók és az erdélyi szakemberek közötti szakmai tanácskozásokra. Szabadság (Kolozsvár)

Itt az írás, forgassátok...
„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumaiból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabbat sorozatindítónak Magyari Lajos vezércikkeinél, melyek kivétel nélkül a korabeli induló Háromszék napilap első évfolyamában jelentek meg. Pontos lenyomatai annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások ezek, nem véletlenül kapta meg értük elsők között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében megfogalmazott javaslatunkra az EMKE Krenner Miklós-díját 1993-ban. A leendő újságírók képzésébe bekapcsolódva előbb a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán a magyar írók publicisztikájáról beszélve évekig a műfaj legjobb, legjellemzőbb példájaként idéztük. Ezért is alig érthető, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás fő szponzora, a Communitas pályázatán nem sikerült támogatást kapni ezeknek a vezércikkeknek a kiadására. Pedig a szerző egy ciklusban, az érdekképviselet-szándékú szervezet parlamentbe lépésének elején szenátora is volt a Kovászna megyei RMDSZ-nek, nem kis mértékben éppen sajtóbeli szereplésének köszönhetően. Hogy aztán Bukarestben a balkáni politika útvesztőiben nehezebben tájékozódott, aktív politikusként bizonyára kevésbé volt eredményes, az elképzelhető. Másoknak sem sikerült alapvetően megváltoztatni a romániai magyarság helyzetét, közösségi jogaink elismertetésében, életkörülményeink javításában, egyenjogúsításunkban, az egymás mellett élés feltételeinek megteremtésében, elkobzott egyházi és közösségi javainknak visszaszolgáltatásában maradt bőven tennivaló. Magyari Lajos negyedszázados üzenetei ma is túlnyomó többségben érvényesek, időszerűek. Akár napi olvasmányuk, bibliájuk lehetne ez az eseményeket szinte naplószerűen követő vezércikkgyűjtemény politikusainknak, hiszen érdekképviseleti szervünk céljai ma is ugyanazok, lévén alig változtak a körülmények. Az sem lehet kifogás, hogy a szerző egy megyei napilapban írta meg cikkeit, egyáltalán nem vidéki, adott esetben két kézre vívott csatát, egyaránt figyelt a világ, az ország és Háromszék történéseire, a tudatos külső és belső bomlasztókra, a barikád mindkét oldalán ellenünk kíméletlen harcot folytató janicsárokra és a jóhiszemű, de bizalmatlan, a céltalannak látszó küzdelembe belefáradtakra is.
Emlékszünk még a tévében közvetített szemfényvesztő forradalmi szappanoperára, amikor eléggé el nem ítélhető módon a főszereplők – ki tudja, milyen főrendező utasítására (?) – Istennek képzelték magukat, emberéleteket vettek el számolatlanul Temesváron, Bukarestben, Kolozsvárt és még sok helyt az országban egy hatalmi harcban. Hogy aztán utólag az elejtett igazságmorzsákból tudjuk meg: nemzetközileg is jól-rosszul előkészített változássorozatnak voltunk részesei, különböző szintű egyeztetések után. Óhatatlanul is gyanakvóvá válik az ember, s nem is kell föltétlenül összeesküvés-elméletek hívévé szegődnie, ha némi hasonlóságot érez, feltételez, lát az arab tavasznak nevezett dominójáték, az ukrajnai zűrzavar és a tájainkon negyedszázada lezajlott események között. Talán a kelet-európai változások is egy korábbi migrációs hullám elindításáért történtek? Románia népességének, ha igaz, 16 százaléka fogott vándorbotot 1990 óta.
Emlékszünk a bukaresti tévé ostromára is, arra, hogy mit, hogyan, illetve mit nem közvetítettek. Megdöbbentünk és felismerni véltük a temesvári törő-zúzó hangadó csoportok viselkedési formáját. Sajátos hazai technológiának vélhetnők, ha a 2006-os budapesti tévés cirkusz és kapcsolt részei legapróbb részleteiben is nem ugyanazon rendezői utasítások nyomán zajlanak. Még az elmaszatolásuk is kísértetiesen egybecseng. A kijevi zavargásokról is nagyon hasonlóak voltak a képek. Gondolhatjuk, hogy nem a tévéoperatőröket képezték ugyanazok a tömeglélektanban járatos személyek.
Vagy a marosvásárhelyi események 1990 márciusában... Ma már tudjuk: a belügyes csoportok egymás közötti és a hadsereg hatalmi harcának voltak áldozatai a halottak, sebesültek rövid távon, viszont sikerült elmérgesíteni a román–magyar kapcsolatokat s legalább fél évszázadra gyanakvást, bizalmatlanságot kelteni. Azt is tudjuk, hogy a főpróba Szászrégenben cigányellenes volt, ezért sem volt kétséges, miért vették fel ők is a harcot szinte azonnal a félrevezetett, leitatott Görgény-völgyi románokkal szemben.
Arra is emlékszünk, hogy Kolozsvárt is próbálták összeugratni a magyarságot a románsággal. De itt már rég eldőlt a városban az etnikai arány, számarányunk nem érte el a 25 százalékot. Mégis győzködnünk kellett mind az iskolákban, mind a különböző fórumokon és személyes beszélgetésekben kedves román ismerősöket: tán nem néznek annyira ostobának minket, hogy a több mint négyszeres túlerővel szemben bármilyen összetűzésbe hagyjuk magunkat beleprovokálni. Viszont igaz volt, hogy a Monostor gyárbezárás miatt munkanélkülivé vált tömegei még másfél évtizedig mozgósíthatók voltak, tán még ma is sok közöttük vevő a „magyar veszély” fölemlegetésére.Olvassuk hát figyelmesen Magyari Lajos írásait. Nagyon határozottan és világosan fogalmazza meg nemzetiségi közössége elvárásait, figyelmeztet, biztat csüggedőket, jó példák követésére sarkall, és azonnal felszisszen, ha jogsértést tapasztal. Néhány példával is érzékeltetni próbáljuk, az éppen időszerű feladatok megoldására hogyan mozgósít. Az első választások előestéjén megfogalmazza, hogy az erdélyi magyarságra három veszély leselkedik: a közöny, a fásultság és a megfutamodás. És hogyan érvel ez utóbbi ellen?
„A harmadik sátán az előbbi kettő fiókája és szüleménye. A megfutamodás. Hiszem, hogy nem gyávaságból fut senki, merem remélni, hogy ez fajtánk természetével ellenkező. De fut inkább a rajta-rajtunk elhatalmasodó reménytelenség miatt, s ezt ugyancsak belülről növesztjük-tápláljuk magunk. Ezért nehéz küzdeni ellene. De fordítsuk szembe véle az ugyancsak bennünk élő és munkáló dacot és konokságot: senki egy tapodtat se innen, bölcsőhelyünkről, szülőhazánkból nem lehet kiparancsolni minket.”
A tartalomjegyzékben a címek után a megjelenés időpontja is rögzítve. Sokat mondanak ezek a dátumok azért is, mert mutatják, milyen élesen, tisztán fogalmaz meg már idejekorán közelebbi és távlati célokat, figyelmeztet napi eseményekről szólva az iskoláink védelmében, a helyi közigazgatásban a magyar nyelv használatának, arányos képviseletünk érdekében. Ugyanakkor általánosabb veszélyre is odafigyel, például 1990. június 2-án: „el kell mondanom, hogy létezésünk legutóbbi öt hónapjának fergeteges fordulataiból, sajnos, a legjellemzőbbnek és a legtragikusabbnak azt a sok álszent szemforgatást és köpönyegfordítást tartom, ami oda vezet lassan, hogy ez az ország a korábbinál is rosszabb helyzetbe süllyedhet. Az ok kézenfekvő: nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy új, más társadalmat csak új szemlélettel és új szemléletű kulcsemberekkel lehet teremteni.
Aki csak külszínként viseli éppen alkalmas meggyőződését, tegnap még elszánt kommunista, sőt Ceaușescu-lakáj volt, ma demokrata, holnap internacionalista, holnapután ultranacionalista, közben européer, majd »vátrapéer«, a privatizálás és a piacgazdálkodás híve, majd a »népvagyon szentségének« apostola, jobb agytekéjével az önkormányzat híve, a ballal a »szeparatizmus« elleni harc lovagja, egyik szemével Moszkva halványuló csillagán csügg, a másikkal Párizsra, Bonnra, Washingtonra, Tokióra, Stockholmra kacsint, egyik lába belegyökerezett a »kétezer éves rögvalóságba«, a másik a nyugat-európai autósztrádák aszfaltját koptatná – hát ne ígérjen az kibontakozást, gyors előrelépést ez országnak, e megpróbált népnek, mert úgysem ad mást, mint pótszert, ideológiai »nyekezolkávét«, szójával dúsított anyagi jólétet.”
Szeretnők remélni, hogy az olvasók nemcsak Háromszéken, hanem mindenütt, ahol az emberek még szívesen vesznek kezükbe veretes nyelven írott értekező prózát, ahol szűkebb vagy tágabb közösségünk sorsa iránt érdeklődnek, a felfedezés és az újrafelfedezés örömével fogadják az induló sorozat első darabját, Magyari Lajos vezércikkeit a fordulat évéből. „Itt az írás, forgassátok...”
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők (Válogatott vezércikkek, 1989–1990), Kolozsvári Művelődés Egyesület, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az óvatosság és a lázadás szellemének birkózása (Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíró-irodalomkritikussal)
Azt mondja, az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettek, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója. Szilágyi Júliával írói stílusbravúrokról, zsidó érzékenységről és kommunista „vallásosságról” egyaránt beszélgettünk.
– Tengernyi könyv, még annál is több emlék, tapasztalat veszi körül. Jó közöttük élni?
– Nincs rá egyértelmű válasz. Az utolsó, még életben lévők közé számítok a nemzedékemből. Márpedig a generációmmal együtt lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálnunk kellett valamit, és ez folyamatosan rákényszerített, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljünk. Egyféle bújócska volt ez: miként tudjunk kimondani dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljük. Persze ez aztán hol sikerült, hol nem. A Korunk történetében volt például olyan lapszám, amelyből huszonhárom anyagot emelt ki a cenzor. Kántor Lajossal és Csép Sándorral bementünk Rácz Győzőhöz, a lap akkori főszerkesztőjéhez, és azt mondtuk, ilyen körülmények között képtelenség lapot csinálni. Nem voltunk túl jó viszonyban Ráczcal, ennek ellenére ő rögtön vette a telefont, és megkérdezte az illetékes hivataltól, hogy most mi legyen? Az első repülővel meg is érkezett Kolozsvárra Pezderka elvtárs, aki nem volt rosszindulatú ember, de iskolázatlansága, korlátoltsága miatt hihetetlenül nehéz volt tárgyalni vele. Sándor nap volt, amikor megérkezett, Csép Sanyi neki is töltött egy pohár pálinkát, Pezderka elvtárs pedig azt mondta nekem: az elvtársnő haragszik rám. Tudja, válaszoltam, apámnak volt egy mondása: valahányszor bocsánatot kértem tőle valamiért, azt mondta, nem haragszom, fiam, csak mérges vagyok. Pezderka elvtárs pedig erre a következő nagyon nagy dolgot válaszolta: az elvtársnő biztosan tudja, hogy a pártvonalat nem én találtam ki. Talán még a szerkesztőségben felszerelt „poloskák” is megfagytak.
– A sorok közötti üzengetés, a kettős beszéd már-már tökélyre fejlesztése mellett a folyamatos öncenzúra késztetése is ott kísérthetett. Létezik ennél nagyobb veszély egy íróember számára?
– Valóban, akaratlanul is valamilyen kollaborálás alakult ki, valahányszor leültünk az íróasztalhoz, kénytelenek voltunk bizonyos igényekre is gondolni. De ahhoz is ez segített hozzá, hogy megtaláljuk a nyelvi formát, azt a stílusravaszkodást, ami üzenetként eljut az olvasóhoz, és remélhetőleg megkerüli a cenzori éberséget. Emlékszem olyan mondatra, amelynek leírása előtt bennem is megszólalt a vészcsengő, párhuzamosan azonban más is működött: a megalázottság és szégyen érzése. Ez pedig folyamatosan a mozgástér állandó tágítására késztetett, arra gondoltam, meg kell próbálni leírni azt a mondatot, ellenkező esetben sosem derül ki, hogy belefért volna-e, vagy sem. Az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettünk, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója, zsarolhatóak voltunk, megfélemlíthetők. Az óvatosság és a lázadás szelleme birkózott bennünk egymással.
– A zsidó identitás milyen mértékben befolyásolta az esszéírót, szerkesztőt? Egy korábbi vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” képet, amire ön azonnal reagált...
– Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam. A zsidóság szociális összetételét erőteljesen meghatározták bizonyos történelmi korlátok, tiltások, például hogy milyen mesterségeket gyakorolhatott egy zsidó, és mit nem.
Aligha vitatható, hogy a zsidóságnak volt múltja, tapasztalata, talán hajlama is a kereskedésre, ugyanakkor itt belső és külső tényezők egyaránt találkoztak. A külső pedig az volt, hogy bizonyos mesterségektől, megélhetési formáktól hosszú ideig eltiltották a zsidóságot. Ezért érezhettem akkoriban károsan általánosítónak azt a megállapítást.
– A „túlzott” érzékenységet valóban túlzónak tartja?
– Messzibbről kanyarodnék a válaszra. Nyolcévesen Erdélyben semmi esélyem nem volt az életben maradásra – a nyolcvanhat éves anyai nagyapám gázkamrában végezte az életét –, ezért a család Romániába menekült. Nem mintha ott tárt karokkal vártak volna, csak a gyökeresen más mentalitás miatt ott egyszerűen mindent el lehetett intézni, mint ahogy most is, csak meg kell találni a módját. És ahogy a nagybátyám meg is találta, miután a szomszédok beárultak bennünket. Behívta a Siguranţa emberét a dolgozószobájába, a zsebében akadt néhány „érv”, amely átvándorolt a titkosrendőr zsebébe, s ezzel az ügy el volt intézve. Mindez a magát jogállamnak tartó Magyarországon elképzelhetetlen volt. Persze tudok olyan csendőrről is, aki a deportálandó családnak azt mondta, adják oda neki az értékeiket, mert így legalább egy becsületes magyar család fog jobban élni.
– Ez így nem számít általánosító „ügykezelésnek”?
– Nézze, nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással. Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal. A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban. Az én korosztályom nem maradt életben, hazatérésünk után egy ideig én voltam az egyetlen zsidó gyermek Kolozsváron. Emlékszem, elmentünk megnézni az életét szintén a gázkamrában végző apai nagyanyám lakását. Az udvaron egy kislány biciklizett az én kabátomban, az én biciklimen. Sírni kezdtem, természetesen mindent vissza akartam kapni, a másik, hozzám hasonlóan kilencéves körüli kislány pedig nem akarta visszaadni, hiszen neki is kellett. Két igény szembesült egy speciális történelmi helyzetben. Kiszaladt az anyja, kezdte lerángatni kislányáról a kabátot, az én anyám meg nyugtatgatta, hogy hagyja. Nem vagyunk mi tolvajok, ezeket így kaptuk, hajtogatta az asszony. Valószínűleg azonban soha nem jutott eszükbe, hogy azok a tárgyak valamikor valakié voltak. Sírva mentem az anyámmal hazafelé, és csak útközben jutott eszembe: de hol van Vilma nagymama? Hasonló emlékek táplálják azt a bizonyos érzékenységet, amely talán a magával folytatott vitában is megnyilatkozott.
– Korosztályának tekintélyes része – ön is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. Ma hogyan magyarázná azokat az időket?
– Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi és sokan az ő nemzedékéből a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme, hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát. Érettségi előtt álltam, ifjú kommunistaként lehetőségem kínálkozott, hogy a Szovjetunióba menjek egyetemre, ám az államvizsgára készülő udvarlóm egy nap arra ébredt, hogy a fejére olvassák: székelyföldi nagyapjának volt néhány hektárnyi kaszálója, amit eltitkolt, ami nem szerepel az egyetemi életrajzában. Ezért minden iskolai végzettségét törlik egészen az elemi osztályokig. Kétségbe volt esve, kihallgatást akart kérni az egyetem akkori rektorától, Nagy Istvántól. Én akkortájt már kezdtem eszméletre ébredni, hiába próbálkozik, mondtam, kettejük szempontja sehol nem találkozik. Annyira közel robbant hozzám a bomba, hogy az eset teljes átértékelésre kényszerített. És akkor kijelentettem: nem akarok a Szovjetunióba menni. Magánúton érettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és feleségül mentem az „osztályellenséghez.” Hogy később elváltunk, annak már semmi köze nem volt a politikához. De a családom többi tagja is fokozatosan „kijózanodott”, főleg miután nagybátyámat kizárták a pártból, mert biztosan áruló, megvásárolta valamivel az életét. Ő ugyanis onnan szabadult, ahol Józsa Béla azóta is tisztázatlan körülmények között meghalt.
– Második férje, Gáll Ernő is meggyőződéses kommunista volt. Egyszerűen csak vak a szerelem?
– Az én kommunista világnézetem 1956 után dőlt romokba. Rettenetesen összetört, hogy néhány egyetemi évfolyamtársamat letartóztatták, elfogadhatatlannak tartottam a leszámolásokat. Kezdetben abba kapaszkodtam, hogy a párt ezt nem akarhatja, biztosan személyi hibák idézték elő ezeket a szörnyűségeket. De egy világ dőlt össze bennem, és Gáll Ernő volt, aki meg tudta magyarázni nekem, mi is történt ’56-ban. Sokáig igyekezett megőrizni magában a hitet, amely őt, a gazdag polgári család sarját a munkásmozgalom felé terelte, a kamasz lélek eszmények utáni keresgélését táplálta. A családját deportálták, ő egyszerűen túlélte Buchenwaldot. Úgy éreztem, hogy egy ilyen emberhez hozzá tudnám kötni az életem.
– Egyáltalán nem érdekelte az 1989-es rendszerváltás utáni közéleti szerepvállalás?
– Akkoriban betegeskedni kezdtem, és úgy éreztem, nincs energiám mindenre. Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akartam, azt meg már a korábbi rendszerben elhatároztam, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállalok. Többször is „megkínáltak” vele, de nem fogadtam el, éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat.
Szilágyi Júlia
Esszéíró, irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1936 augusztus elsején született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott 1960-ban, magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári oklevelet. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain, aztán a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd 1991-ig a Korunk szerkesztőségének belső munkatársaként tevékenykedett. 1994–2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén volt megbízott előadótanár. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század (kismonográfia, 1968); René Fallet: Egy félnótás Párizsban (regényfordítás, 1969); A helyszín hatalma (esszék, tanulmányok, 1989); Mit olvas, Hamlet herceg? (esszék, tanulmányok, 1993); Versenymű égő zongorára (esszék, tanulmányok, 2002); Le­het-e esszét tanítani? (2007); Feljegyzések az akváriumból (esszék, jegyzetek, 2010); Álmatlan könyv (memoárkötet, 2014). Díjak, elismerések: a Bethlen Gábor Alapítvány díja (Marius Tabacuval megosztva, 1990), Látó-nívódíj (1996, 2015), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), Az Év Könyve díja (2008). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kutatói ösztöndíjakat ítélt oda a BBTE
Kutatói ösztöndíjban részesíti a kiemelkedő egyetemi és kutatói munkát folytató diákokat a Babeș–Bolyai Tudományegyetem, elismerve ezzel idei tudományos tevékenységüket. A hét elején meghozott döntés alapján a pályázók közül 17 alapképzéses és 43 mesterképzéses diák részesül a 2017/2018-as tanévben a kutatói ösztöndíjban, amelynek értéke havi 1100 lej.
Az ösztöndíjra pályázóknak kutatási tervet kellett összeállítaniuk és bemutatniuk, de az ösztöndíj odaítélésekor figyelmbe vették a pályázók tudományos publikációit, az éves tanumányi átlagukat, az államvizsga jegyüket vagy a mesteris felvételi jegyüket is.
Az ösztöndíjban részesülő diákoknak, a szerződés értelmében, a vállalt tudományos munkájuk eredményeit legalább egy konferencián be kell mutatniuk, emellett pedig a kutatásvezető támogatásával az eredményeket közölniük is kell. Kutatási eremdényeiket a Next Generation Virtuális Kollegéiumban is legalább egyszer be kell mutatniuk. Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetaggasztó
Kering az interneten egy dr. Doru Pop kolozsvári egyetemi előadótanár nevéhez köthető szöveg, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy Romániát nem lehet újraindítani, újra mozgásba hozni, akár egy számítógépet, lezárni és újra bekapcsolni (visszaállítani, „resetálni”), ugyanis a sokféle és sokrétű kivándorlások következtében az ország legjobbjai elmentek, végleg hátat fordítottak Romániának, akik pedig itt maradtak, azok szellemi értéke és cselekvési kapacitása, hatékonysága – a legjobb indulat mellett is – csupán kétes, alacsony hatásfokú, folytonosan romló. Mindezek Doru Pop tanár úr szavai, kétségbeesett következtetései.
Hozzáteszi: kimerült Románia demográfiai, újranépesedési forrásvidéke, hazája felélte tartalékait végzetesen és végérvényesen. Állítja, ha azt hiszi még valaki, hogy a helyzet javulhat, Románia „újraindítható”, újjáteremthető, az a cselekvő-gondolkodó elit, amely a vezetésre alkalmas, az csupán azt jelzi, hogy az itt élők csodavárók lettek, a semmiből akarnak valamit teremteni.
A sötét és pesszimista kép első látásra valóságosnak tűnik. A demográfiai válság az elitek szintjén, elsősorban a politikai szintjén, úgy tűnik, mintha teljesen igaz lenne. Holott a társadalom útkeresése hosszú és fájdalmas, fájdalmasabb, mint amire 1989 decemberében vagy korábban, mondjuk 1945-ben számítottak, számítottunk. A krízishelyzetekre mindig sokkal érzékenyebben és sokkal drámaibban reagál az értelmiség egy része, amely felelősséget érez nemzete, népe sorsáért. Saját szerepét eltúlozva jajong.
Ezek persze közkézen forgó megállapítások. Doru Pop kimondva-kimondatlanul a két világháború Nagy-Romániáját tekinti az ideális állapotnak, összehasonlítási alapnak. (Miként a magyar közhiedelem Nagy-Magyarországot, a Szent István-it, Ferenc Jóskával megkoronázva, első világháború nélkül hiszik a földre szállt – egyre távolodó – mennyországnak.) Ahhoz az 1919–1940 közötti Romániához képest a különböző diktatúrák módszeresen vagy rendszertelenül csonkították, kiüldözték, irtották a kreatív, szabadságszerető elméket különféle emberellenes ideológiák (fasizmus, szocializmus, kommunizmus, nemzeti kommunizmus) mentén. Romániának sikerült 60-80 év alatt megszabadulnia két tehetséges etnikumtól, amelyeket kilökdöstek, kivándorlásra kényszerítettek, amelyeket nehéz nyugatnémet márkáért/dollárért eladtak. 1990 után az ország ipara lenullázódott, és legalább hárommillió ember dolgozik külföldön, akik előbb vagy utóbb nem a hazatérést, hanem a kinti letelepedést fogják választani számtalan előnyéért és a kényelemért. Elszivárognak az orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok, tanárok, kutatók, magasan képzett szellemi munkások, gondolkodók, feltalálók, és helyükbe csupán szurrogátumok, rosszul képzett pótlékok, foldozatok, hamis helyettesítők, ha nem tátongó, betömhetetlen lyukak maradnak.
Nem én mondom, D. P. állítja. Mint jeleztem: első látásra meghökkentően valóságosnak tűnik az elemzés. De egyfelől maga D. P. cáfolja saját jelenlétével, amennyiben továbbra is Kolozsvárott képes a nemzetféltő gondolatokat Facebookra vetni. Meg aztán minden értelmiségi (státusa szerint) ismer saját szakmai környezetében kiválóságokat, megbízhatóan szolid műveltséggel rendelkező szellemi munkásokat, találkozik olyan fiatal emberekkel, akik az egyetemi képzés ellenére vagy éppen annak köszönhetően ígéretesek, a maguk helyén nagyobb teljesítményekre képesek, írnak, publikálnak, feltalálnak, doktorálnak, kutatnak, és még mindig itt vannak, vagy hosszabb tanulmányút végeztével úgy döntenek, hogy hazatérnek.
Sejtem, hol rejlik a tragikus szemlélet gyökere, hol van a sötét általánosítás eredője: a román értelmiség most szembesült azzal a demográfiai, migrációs jelenséggel, amivel a svédeknek és íreknek már a 19. vagy a 20. század elején, a németeknek a hitlerizmus alatt, vagy a magyaroknak 1944–45-ben, 1956–1957-ben számolniuk kellett: az emberi (szellemi) erőforrás tömeges kiáramlásával. Amazok túlélték, kiheverték, több-kevesebb sikerrel és stratégiával „újraindították a számítógépet”. Ámbár Magyarország esetében, akárcsak itt, újabb exodus sodrában állunk.
Ami az egész elmélet ismertetésére és kommentálásra késztetett, az roppant egyszerű. Kolozsváron él a nevezett egyetemi előadó, a Babeş–Bolyai TE-en tanít, folyton románokról beszél, hiszen az az ő népe, de még Kolozsvárott („a magyarság szellemi fővárosában”) is élnek valóságos magyar hús-vér emberek, értelmiségiek, kutatók, tanártársak, közemberek, bolti kiszolgálók és halk szavú hivatalnokok, folyvást magyar kulturális és építészeti örökség emlékei között ügyintéz és aggódik, vajon miért nem kapott helyet az ország demográfiai helyzetelemzésében egy árva szót sem a magyarság? Avagy tényleg erről is írt valami lényegeset/lényegtelen semmiséget, udvarias távolságtartó szöveget, de az általam ismert információs keringési kört elkerülte, megkímélte? Vagy tényleg ennyire nem számítunk cluj-napocai szemszögből sem? Sebestyén Mihály / Népújság (Marosvásárhely)

Biokémia, valláserkölcs és marketing egy fórumon
Ünnepelt az EME
A magyar tudomány napjának apropóján az Erdélyi Múzeum-Egyesület sepsiszentgyörgyi fiókszervezete pénteken délelőtt negyedik alkalommal tartott előadássorozatot a tudomány több területére fókuszálva. A rendezvényt a Sapientia Egyetem fogadta be.
Arra a napra emlékezve, amikor Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság, a későbbi akadémia létrehozására, a tudomány napját immáron a tizenhatodik alkalommal ünnepelték meg Erdélyben is, Sepsiszentgyörgyön hétvégén zajlott a negyedik ilyen rendezvény. Az emléknapok vezérgondolatát azóta is a fent említett intézmény adja meg minden évben, idén Az emberközpontú tudomány – ember a tudomány célkeresztjében mottót tartották szem előtt dr. Bartha Sándor kutatómérnök, dr. Kinda Eleonóra vallástanár és dr. Kulcsár Erika, a BBTE adjunktusának előadásai.
Bartha Sándor, a Green Energy Egyesület tudományos munkatársa az integráltfarm-alapú biofinomító rendszerekről értekezett. Az már nem kétséges, hogy csökkenteni kell a széndioxid-kibocsátást és a hagyományos energiahordozók használatát, és bár nálunk is vannak már, akik biomasszával fűtenek, az erre nem megfelelő berendezések használatától itt is nő a légszennyezettség mértéke (legalábbis télen) – mondta az előadó. Szénsemleges biomassza-tüzelésre van szükség, 2020-ra a kötelezően előírt 20%-os megújulóenergia-használat mellett legalább 5%-os mértékben – részletezte.
Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium vallástanára Az istenképű ember címmel tartott előadást, melynek gondolati tengelye, hogy az ember Isten hasonlatosságára van teremtve, ezzel pedig az a nem kis felelősség is jár, hogy az ő akaratát, szándékát kell beteljesíteni, azaz a felebarátok szolgálatát. Ilyen szempontból az uralkodást is a szolgálatra való megbízatásként kell felfogni, nem pedig lehetőségként az önös érdekek érvényesítésére.
Kulcsár Erika az embernek a szolgáltatásmarketingben megnyilvánuló döntő szerepére világított rá. Bármilyen jó terméket is gyártson valaki, az az emberen keresztül jut el a fogyasztóhoz. Ahogy kezelik az ügyfelet, a kiszolgálás, adott esetben a panaszkezelés minősége beépül a termékről alkotott képbe, javítani vagy jelentősen rontani is tudja a márkaarculatot. Nem jó megoldás olyanra bízni az ügyfélszolgálati munkakört, aki más munkakörben nem vált be, mondta az előadó.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az előadóteremben egyik városunkbeli egyetem diáksága sem képviseltette magát… Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Béranomáliák a közszférából: többet keres a segédmunkás, mint az egyetemi tanársegéd
Többre tartja az állam egy portás munkáját, mint egy tanítóét, egy közösségi rendőr pedig, aki naphosszat tilosban parkolásért bírságol, többet kereshet, mint jónéhány egyetemi oktató.
Az oktatás a legerősebb fegyver, mellyel megváltoztathatjuk a világot, mondta Nelson Mandela. A dél-afrikai szabadsághős-politikus kijelentésének fényében nagyon úgy tűnik, hogy a romániai politikai elit eltökélt pacifista, hallani sem akar semmiféle fegyverről, még kevésbé költeni rá, ráadásul módfelett elégedett világunk jelenlegi állapotával.
Az Európai Unió tagországai átlagban bruttó hazai termékük 5 százalékát fordítják a közoktatásra, Románia azonban hosszú évek óta csupán 4 százalékot. Érdemes lenne pedig bőkezűbben bánni az oktatással, hiszen ennek finanszírozásában, uniós viszonylatban, a világ leggazdagabb államai közé tartozó Dánia, Svédország és Finnország jár az élen, a GDP 7,2, 6,6, illetve 6,4 százalékát fordítva e célra, márpedig a szakemberek egyöntetű véleménye szerint a jómód alapja, hosszú távon a minőségi oktatás.
Több a pénz az áruházban, mint az iskolában
Az oktatás alacsony hazai presztízsének egyik legevidensebb bizonyítéka a pedagógusok, egyetemi oktatók bérezése, ami kifejezetten kínos, összehasonlítva például az önkormányzati alkalmazottak idén megemelt javadalmazásával.
K. egy erdélyi nagyvárosban működő líceum aligazgatója, negyedszázada dolgozik a tanügyben. Megtartja az óráit, pályázatokat ír, órarendet állít össze, kezeli az intézmény Facebook-oldalát, végzi a papírmunkát látástól-vakulásig, mindezt gyakran otthon, szabadidejében. Munkáját az állam havi 2867 lejjel honorálja. Egy kezdő tanító(nő) természetesen boldogan kiegyezne ezzel az összeggel, ám neki meg kell elégednie nettó 1367 lejjel.
Viszonyítási alapként említsük meg, hogy Kolozsváron egy nemzetközi áruházlánc nettó 1500 lejes fizetéssel, amihez étkezési jegyek is jönnek, toboroz árufeltöltőket, K. iskolájában pedig a portásnak 1479 lej a havi bére.
Egy véglegesítő vizsgával rendelkező, osztályfőnöki tisztséget is betöltő tanár 2195 lejt kap kézbe. A kolozsvári önkormányzatnak az intézmény honlapján megtalálható bérlistáját böngészve mélységesen torz társadalmi értékrendre utaló béranomáliákat fedezhetünk fel. Az Emil Boc vezette intézményben egy segédmunkás megkereshet nettó 1776 lejt, többs záz lejjel többet, mint egy általános iskolai tanító; egy portás kb. ugyanannyit visz haza, mint egy véglegesítő vizsgás tanár, egy pénztáros, raktáros, irattáros vagy sofőr bére pedig egy középiskolában kifejezetten jónak számítana.
A csíkszeredai városházán valamivel alacsonyabbak a bérek, mint Kolozsváron, ám ennek ellenére, a hivatal alkalmazásában álló szakképzetlen munkás csak 120 lejjel kap kevesebbet egy kezdő tanítónál.
Szegény tanársegédek!
L. a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusi fokozatú oktatója. A természettudományok doktora, több alkalommal dolgozott nyugati egyetemen, nemzetközi viszonylatban nagy presztízsű kutatói ösztöndíjjal. L., akinek keze alól a jövő szakemberei, kutatói, oktatói kerülnek ki, nettó 3500 lejt keres, amennyi egy, a kolozsvári városházán dolgozó előadó maximális javadalmazása. Ez utóbbinak csak a bolognai rendszerű egyetemi alapképzést kellett elvégeznie, szakmai kompetenciája lényegesen alacsonyabb egy egyetemi adjunktusénál.
Az sem mellékes, hogy az önkormányzatoknál és a közintézményeknél egy állás betöltésénél a szakmai érték mellett, rosszabb esetben helyett, lényeges, ha nem éppen meghatározó szempont a pályázó személy politikai támogatottsága, személyes kapcsolati hálója. Bár a szubjektív tényezők meglétét az egyetemi karrier esetében sem lehet tagadni, ebben a közegben az előmenetelt sokkal konkrétabb szakmai kritériumrendszer szabályozza, mint a közintézményeknél.
L. nem tartozik a legrosszabbul fizetett egyetemi oktatók közé. Egy tanársegéd kezdő bruttó bére 2378 lej, amiből a levonások után 1688 lej marad, az adjunktusok bére pedig nettó 2019 lejről indul. Előbbi szinte 100 lejjel kevesebb egy városházi segédmunkás fizetésénél. A hazai felsőoktatásban még a docensi fokozat sem jár automatikusan decens bérrel, a Babeș–Bolyain ezen kategória javadalmazása nettó 2353 lejjel kezdődik.
Ennél még egyes, önkormányzati alkalmazásban álló, érettségivel rendelkező rendőrök is többet visznek haza, 2734 lejt, nem is beszélve a szakfelügyelőkről és jogtanácsosokról, akik megkereshetnek akár 3863, illetve 4243 lejt. Egy felsőfokú végzettséggel rendelkező, vezető beosztású közösségi rendőr bérével már sok egyetemi oktató elcserélné a sajátját, előbbi ugyanis 4229 lej.
Egy kolozsvári önkormányzati osztályvezető közel 6100 lejes fizetésével már csak a legjobban fizetett egyetemi docensek tudnak konkurálni, előbbiek még a bértábla alacsonyabb szintjein álló professzorokat is megelőzik. Az egyetemi hierarchia felső régiójába tartozó professzorok, valamint a magas adminisztratív beosztásban levő oktatók bérezése ellenben már tekintélyes, akár 12 ezer lejnél többet is megkereshetnek, ami indokolt is, lévén, hogy általában szaktekintélynek minősülő, nemzetközi elismertségnek örvendő szakemberekről van szó.
Pengő Zoltán maszol.ro

A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjára
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)

Az emberközpontú tudományt ünneplik, népszerűsítik a hét végén Kolozsváron
A magyar tudományt ünnepli a hétvégén az erdélyi tudományos élet, amelynek központi rendezvénye plenáris előadásokkal, tudománynépszerűsítő rendezvényekkel és emlékkonferenciával várja pénteken és szombaton az érdeklődőket Kolozsváron.
A Magyar tudomány napja Erdélyben című konferencia központi rendezvényét a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) ünnepi rendezvénysorozatához kapcsolódva tartja az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 tudományos rendezvényt szervez. Sipos Gábor történész, az EME elnöke a Krónikának elmondta, a több helyszínen zajló seregszemlén minden tudományág képviselteti magát, a rendezvénysorozatba többek közt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia egyetem kutatóintézetei, múzeumok, valamint az EME kutatóintézete is bekapcsolódik. Az ülésszakon többek közt a nyelvészet, irodalom, néprajz, zenetudomány, történelem, természettudományok, műszaki és agrártudomány köréből hangzanak el előadások.
„Arra összpontosítottunk, hogy a fiatal kutatók hangsúlyosan jelen legyenek, hogy a tudomány utánpótlását bizonyítsuk a nagyközönség előtt. A plenáris előadássorozat, amellett, hogy szakmai színvonalú, igyekszik közönségbarát, tudománynépszerűsítő jellegű lenni” – fogalmazott az elnök. Kifejtette, az ünnep tulajdonképpen egész novemberben tart, az Akadémia 18 éve kezdeményezte, hogy november 3-án kezdődjék az egy hónapig tartó rendezvénysorozat, annak emlékére, hogy 1825-ben Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ezen a napon ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és ezzel lehetővé tette az Akadémia létrehozását.
„Az EME 2002-től saját születésnapjához, vagyis november 23-hoz igazítja a tudomány ünnepét, de tulajdonképpen egész hónapban szervezünk rendezvényeket. Az egyesület marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi fiókszervezete a múlt hétvégén, a gyergyószentmiklósi és csíkszeredai fiókegyesületek pedig már korábban tartottak előadásokat az ünnep apropóján” – mondta el Sipos Gábor.
Kérdésünkre azt is kifejtette, hogy az MTA kezdeményezésére minden évben más-más, egységes mottót adnak az ünnepnek, hiszen a magyar tudomány is egységes: idén az Akadémia döntéshozói az Emberközpontú tudomány jelszót választották.
Nagyon jó ez a mottó, hiszen minden tudományág emberközpontú. Szomorú lenne, ha bármelyik is elfeledkezne az emberről, az egyénről, hiszen a tudománynak az egész emberi közösséget kell szolgálnia.
A társadalom általában érdeklődik a tudományos eredmények iránt, ha azt érthető módon, de a tudományos igazságokat is megtartva elmondja valaki. Egy táblányi matematikai képletet nem mindenki ért, csak az, aki ezzel foglalkozik, de ha az eredményeket szóban elmagyarázzák, akkor kiderülhet, hogy nagyonis érdekesek a közönség számára” – fogalmazott az EME elnöke. Az erdélyi eseménysorozat fővédnöke Lovász László, az MTA elnöke, a rendezvények bárki számára nyitottak, a teljes program a www.eme.ro/mtne honlapon található. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi költő kapja a Balassi-emlékkardot
Lövétei Lázár László székelyföldi költő kapja a Balassi Bálint-emlékkardot 2018-ban az irodalmi díj testületének csütörtöki döntése alapján.
A grémium Lövétei Lázár László költő, esszéista, folyóirat-főszerkesztő költészetét tartja a XVI. századi költőóriás műveihez méltónak – tájékoztatta a díj alapírója, Molnár Pál, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnöke az MTI-t.
Lövétei Lázár László örömmel értesült a döntésről, és nagy megtiszteltetésnek tartja a Balassi nevével fémjelzett elismerést.
A Balassi Bálint-emlékkardot jövőre a huszonkettedik alkalommal nyújtják át Bálint napján – február 14-én – Budán.
Már korábban döntés született arról, hogy a műfordítónak járó Balassi Bálint-emlékkardot a bolgár Marin Georgiev, magyar költők – köztük korábbi Balassi-kardosok – verseinek sikeres fordítója veheti át 2018-ban.
A 16. századi magyar költőóriásának emléket állító elismerés a magyar irodalmi életben évtizedek óta széles körben elismert költőket, valamint a magyar irodalmat és benne Balassi költészetét fordító európai szellemiségű külföldieket jutalmazza. A Balassi-kard egy végvári szablya, amelyet a bonyhádi Fazekas József fegyvermester kovácsol, a díszokleveleket Vincze László szentendrei nyomdász készíti.
Lövétei Lázár László 1990–1992 között a kolozsvári műszaki egyetemen tanult, 1993–1998 között a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar-román szakos hallgatója volt. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője.
Főbb művei A névadás öröme (1997), Távolságtartás (2000), Két szék között (2005), Árkádia-féle (2009), Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz (2010), Lázár-kert (2012).
1997-ben megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját, 2011-ben Faludy György-díjas, 2008-ban Radnóti-díjat kapott. MTI; Erdély.ma

Emberközpontúság a mai magyar tudományosság célkeresztjében
Kolozsváron zajlik a Magyar Tudomány Napja Erdélyben fórum
A Protestáns Teológiai Intézet felújított dísztermében nyitották meg tegnap délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) szervezésében és Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke fővédnöksége alatt, a tizenhatodik alkalommal megrendezett A Magyar Tudomány Erdélyben fórumot. A rendezvénysorozatot, konferenciák és tudománynépszerűsítő előadások formájában, Erdély-szerte tizenhat akció előzte meg Kolozsváron, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Érmindszenten és Sepsiszentgyörgyön. A résztvevők hazai és anyaországi neves tudósok, kutatók vagy fiatal szakemberek, akik közösen vallják a rendezvény idei mottójául választott emberközpontú tudomány értékei terjesztésének fontosságát, és a kétoldali szakmai kapcsolatok ápolásának nélkülözhetetlenségét. A tegnapi megnyitót plenáris előadások követték, ma pedig több helyszínen szekcióülések zajlanak.
A megnyitón Sipos Gábor EME-elnök a rendezvény mottójával (Emberközpontú tudomány) összhangban álló plenáris előadásokra hívta fel a figyelmet, amelyek nem annyira a szakemberekhez, hanem az érdeklődőkhöz szólnak. Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke hasonló észrevételt fogalmazott meg, arra emlékeztetve, hogy 1825. november 3-án ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak évi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és 2003 óta törvényes előírás a magyar tudomány napjaként megünnepelni, amihez az EME 2002-ben csatlakozott.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Simon Edina konzul köszöntötte a fórumot, kiemelve, hogy „a tudomány megismerhető, rólunk szól”, és társadalmi támogatottságát időnként az elért eredmények felmutatásával kell viszonoznia. A közösség felelőssége pedig abban áll, hogy miként hasznosítja a tudományos értékeket. Dávid László a Sapientia EMTE rektora azt hangsúlyozta, hogy intézménye jó tudású, elkötelezett magyar egyetemi közösséget termelt ki, sok fiatal tehetséget volt képes itthon tartani. Markó Bálint a BBTE rektorhelyettese elmondta: a diákok számára fontos munkájuk eredményeinek ismertetése és elismerése. Csoma Botond képviselő Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, aki a politikai szempontból zavarosnak ígérkező jövő év kapcsán egy százfős lista kidolgozását és közzétételét említette meg. A lista azok névsorát tartalmazná, akik romániai magyar irodalmárokként, művészekként, sportolókként, társadalom- és az egzakt tudományok művelőiként életművűkkel tagadhatatlanul hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Őrségváltásra is sor került: nyugalomba vonulása miatt Tarnóczi Mariannt, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken át ápolta az erdélyi tudóskapcsolatokat, virággal és emlékalbummal búcsúztatták, és köszöntötték a helyébe lépő Morvai Tündét.
Bitay Enikő EME-főtitkár ismertette a rendezvénysorozat programját, amelyet a szakmaiság és ismeretterjesztés jellemez. Az összesen 406 szerző 304 előadása utólag kiadványokban is elérhetővé válik. Ezután plenáris előadások hangzottak el az alkalmazott biológiai kutatásokról, a beltéri radonkutatásról és aktuális élelmiszer-előállítási kérdésekről.
A fiatal kutatók és oktatók elismerése a hagyományos gr. Mikó Imre-emlékplakettel az idén a következőknek jutott: Gobesz F. Zsongor (építészet), Szacsvai Kinga (fizika), Mezei Tibor László (orvostudományok). A Visszhang kórus minikoncertje színesített az ünnepséget. Tegnap még nyolc plenáris előadás hangzott el, ma pedig szekcióülésekkel zárul A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 16. fórum. Szabadság (Kolozsvár)

Közel ötvenezer magyarul tanuló óvodás a Kárpát-medencében
Óvodafejlesztési program: szakmai konferencia pedagógusoknak
Óvónőknek szervez konferenciákat a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) a magyar kormány támogatásával megvalósuló Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program keretében. Az első ilyen rendezvényt szombat délelőtt tartották meg Kolozsváron. Grezsa István, a Magyarország határain átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztos a magyar kormány által támogatott Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot ismertette, a konferencián jelen levő szakemberek pedig a program keretében megvalósuló képzésekről tájékoztatták Közép-Erdély magyar óvodapedagógusait. Ugyanebben a témakörben 2017 decemberében konferenciákat szerveznek még Szovátán, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon is. A magyar kormány a program során a 2019-es év végéig 38,5 milliárd forinttal támogatja azokat a Kárpát-medencei óvodákat, ahol magyar nyelven folyik az oktatás.
A magyar kormány által támogatott óvodafejlesztési program kolozsvári nyitórendezvényén, az Óvodapedagógusok a gyermekközpontú óvodákban című konferencián a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke, Virág Erzsébet, az oktatási minisztérium képviseletében pedig Mayla Júlia üdvözölte a jelenlevőket. Grezsa István magyar miniszteri biztostól megtudtuk: a magyar kormány a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program során a 2019-es év végéig 38,5 milliárd forinttal támogatja azokat a Kárpát-medencei óvodákat, ahol magyar nyelven folyik az oktatás. Ebből az összegből 300 új ingatlant fognak felépíteni, 450 óvodát pedig korszerűsíteni. Továbbá 1670 óvodát játszósarkokkal látnak el. Jelenleg 48 000–49 000 gyermek jár magyar tannyelvű óvódába a Kárpát-medencében, de az ideális 60 000 lenne. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke örömmel nyugtázta, hogy az óvodafejlesztési projekt kapcsán a magyar kormány stratégiai partnerként tekint az RMPSZ-re, és a szövetség részese lehet a fejlesztési elképzelés megvalósításának. A program három vonulattal rendelkezik: infrastrukturális beruházások, belső fejlesztés és óvodapedagógusok képzése. Az RMPSZ megyei elnökei és az óvodavezetők javaslatai alapján az elkövetkező hónapokban 223 óvodai játszóteret alakítanak ki, 300 óvodában eszközfejlesztésre kerül sor; 2300 óvónő részére több, a hazai oktatási minisztérium által is akkreditált programot hirdetnek meg. Szintén az óvodafejlesztési program része az a Magyar Sarok elnevezésű fejlesztőcsomag, amely könyvekből, játékokból és egy kerekeken gördülő kétszintes polcból áll. Irsai Mónikától, az RMPSZ keretén belül működő Gál Kelemen Oktatási Központ vezetőjétől megtudtuk: a kolozsvári óvodáknak szánt csomagokat ezen a héten kiosztják, továbbá év végéig minden erdélyi magyar óvodába eljutnak ezek az eszközök. Ezt követően az óvodapedagógusoknak szánt továbbképzési programokat ismertették. Demény Piroska, a BBTE oktatója az óvodapedagógusok didaktikai kultúrájának megújulásáról, Horváth Gizella, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója az óvoda és a család közötti együttműködéséről, míg a sepsiszentgyörgyi Romániai Magyar Néptánc Egyesület részéről Deák Gyula a népi hagyományok általi kompetenciafejlesztésről értekezett. A konferencián rövid műsorral közreműködött a kolozsvári Méhecske óvodába járó gyermekek csoportja. Szabadság (Kolozsvár)