Az online környezetünkben is meg kell tanulnunk tájékozódni
Vincze Hanna Orsolyával beszélgettünk válságról, médiáról, filmekről
Oxfordban tanult, mégis a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelentette Vincze Hanna Orsolya számára azt az életpályát, amiben jól érzi magát. Kommunikációtudománnyal foglalkozik, néha még a népszerű sorozatokra is szakemberként reflektál. Két kislánya mellett, lopott óráiban úszik, olvas, és olykor belealszik a filmnézésbe. Szerinte nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) végzett magyar–angol szakon, utána történelemtudománnyal foglalkozott a Közép-európai Egyetemen (CEU), jelenleg pedig kommunikációt tanít a BBTE-n. A történelemtudomány a múltat vizsgálja, visszafele tekint, a kommunikációtudomány ezzel szemben viszonylag új szakterület és inkább előre néz. Hogyan fér meg egymás mellett ez a kettősség?
– Ezt szokás nem lineáris karriernek nevezni. Az én esetemben igazából ez csak látszat, a pályaválasztásomban van egy folytonosság. Az egyetemen régi szövegekkel foglalkoztam és ezek tanulmányozását folytattam a doktori iskolában a Közép-európai Egyetemen. Mindig is érdekelt, hogy a szövegeknek mi a helye a valóságban. A bölcsészkaron a tanulmányozott szövegek kapcsán az érdekelt, hogy milyen kontextusban, milyen céllal, milyen társadalmi valóságban, milyen beszélők közötti interakciókban születtek, mit jelentenek, mi a közük a politikai valósághoz.
Így kezdett el foglalkoztatni a kommunikációtudomány, ugyanis ezeknek a nagy kérdéseknek az újragondolását ma tulajdonképpen a kommunikációtudomány végzi. Hogy a szövegekben és a szimbolikus tartalmak egymás közötti cseréjében milyen tudás jön létre a világról, hogy milyen képeket, milyen értelmezéseket forgalmazunk, ezeket a kérdéseket ma leggyakrabban a kommunikációtudománnyal foglalkozók teszik fel. De ugyanilyen kérdéseket fel lehet tenni a történettudományban, például a politikai nyelvek elemzéseként, amivel a disszertációmban foglalkoztam, vagy az irodalomtudományban, különösen a kora modernkor tanulmányozásában.
Szeretem a szavakat tenni-venni
– Honnan jön a szöveg szeretete?
– Bármilyen területtel kezdtem foglalkozni, bármilyen kutatási kérdést fogalmaztam meg, a végeredmény mindig az lett, hogy olyan kérdésként fogalmazódott meg, olyan módszertant kerestem hozzá, amely szövegek vizsgálatát feltételezi vagy szövegszerűen vizsgálható. A doktori tanulmányaim alatt is politikai nyelvek vizsgálatával foglalkoztam, foglalkoztunk, amelyek mind szövegszerű vizsgálatok voltak. A kutatás azt vizsgálta, hogy bizonyos szavaknak, bizonyos kijelentéseknek, bizonyos beszédmódoknak egy adott politikai vagy beszélő közösségben mi a tétje, milyen jelentései vannak a beszélők számára. Mindig szerettem szövegekkel, szavakkal foglalkozni, a szavakat tenni-venni, továbbá mindig érdekelt, hogy mások mit tesznek a szavakkal.
– Voltak mentorai? Kik formálták a pályáját?
-  A középiskolás magyartanáromat, Murvai Évát mindenképpen kiemelném. Azt gondolom, az ember életére a középiskolás tanárai nagy hatással vannak.
Oxfordban volt egy tutorom, Robert J. W. Evans. Ez is egy nagyon sajátos tapasztalat. Az ott működő tutoriális rendszerről mi is szoktunk álmodozni, de sajnos csak a szakkollégiumi programok keretében tudunk valamennyire is közel kerülni ehhez, az oktatásban nem. Oxfordban mindenkinek a munkáját közelről követi egy tutor, akivel egyéni képzési terv, olvasmányok, beszélgetések során gondolkodnak együtt.
– A külföldi tapasztalatok milyen újdonságot hoztak? A kivándorlási trendek ellenére miért jött mégis haza?
– A hazaköltözésem személyes döntés volt. A doktori tanulmányaim végén már a BBTE-n dolgoztam. Úgy gondoltam, hogy ez az a karrier, ez az a pálya, amire készülök, amiben jól fogom érezni magam. Nem is volt kérdés, amikor lehetőségem volt versenyvizsgázni a BBTE-re, akkor azt megpróbáltam.
Az egyetem fiatalabb oktatóinak nagy részére igaz, hogy sokan közülük – mint a kora modernkorban – peregrinálnak (vándordiákok külföldi egyetemjárása) szerte külföldi intézményekben, és aztán hazajönnek, ahol próbálják hasznosítani a megszerzett tudást. A külföldi modellek tanulságosak. Fontosak a szakmai kapcsolatok. Ugyanakkor fontos tapasztalat látni az ottani kutatást, az igazán nagy kérdések nagy lélegzetű megfogalmazását. A nagynevű egyetemeken sokkal bátrabban tesznek fel nagy kérdéseket.
Az oktatás szervezésében is hasznos tapasztalatok ezek. Amikor azon gondolkodunk, hogy milyen lesz az oktatás a jövőben, hogyan lehetne azt személyre szabottabbá tenni, hogy milyen lehetne a tehetséggondozás, hogyan kell a kiemelkedő diákokkal foglalkozni – ezen kérdések megválaszolásában nyilván ezek a tapasztalatok nagyon fontosak.
Válság-karácsonyokról, rendszerváltásról
– Van-e olyan kutatása, ami közel áll a szívéhez?
– 2011–2013 között azzal foglalkoztam, hogy a gazdasági válságnak milyen volt a média-reprezentációja, hogy milyen nyelven tudtunk erről beszélni. Izgalmas volt látni, ahogyan ez a „válság” metafora általános hírkeretté vált. Az történt a romániai médiában 2009–2010 között, hogy ezt a kifejezést a valóság nagyon különböző aspektusaira használtuk: a karácsonyi ünnepek válság-karácsonyok voltak, de a politikai valóságot, az államapparátus, az államigazgatás szükségesnek tűnő reformját is válság-diskurzusokkal lehetett leírni. Arról is beszéltek, hogy milyen jó a válság, mert ennek nyomán befejezhetjük azt az átmenetet, amit még 1989-ben kezdtünk el. Ez azért érdekes, mert a kutatásban azt láttuk, hogy a média-diskurzusnak egy eleme tulajdonképpen a valóság értelmezésének és keretbe helyezésének egy módja, ami generikus hírkeretté tud válni. Ez sajátos ablakot nyit a világra, és a világról való tudásunk egy sajátos formája jön benne létre.
Youtube-ról tájékozódnak a fiatalok
– A kommunikációs technikák elég gyorsan változnak. Hol van ma a kommunikációnak, a médiának a helye a társadalomban?
– Az nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikáció átalakulóban van. Az internet, különösen a részvételen alapuló új média felületek nagy kihívást jelentenek mind a média mögött álló hagyományos üzleti modellek számára, mind az újságírás, mint hivatás számára. Valamennyien részt veszünk a hírek előállításának, megosztásának, terjesztésének, értelmezésének a folyamatában. A kortárs hírkultúrában a híreknek sajátos, új műfajai jönnek létre.
A fiatal hírfogyasztók egyre nagyobb hányada mondja például azt, hogy a világ dolgairól szatirikus, ironikus formájú, műfajú tartalmak segítségével értesül. Egyre többen mondják, hogy kizárólag online tájékozódnak, hogy például youtube-csatornákat követnek. A hagyományos értelemben vett hírek minthogyha veszítenének a közéleti tudásunk, a világról alkotott tudásunk fölötti monopóliumából. Ugyanakkor a világról és a közéletről való tudásnak új, izgalmasabbnál izgalmasabb formái jönnek létre. Amikor a szakkollégiumi hallgatók témaválasztásait figyeljük, látjuk, hogy milyen újabb és újabb témák érdeklik őket. Újabb és újabb felületeken keresik azt, hogy hol lehet tájékozódni vagy tartalmat megosztani. Ezek olyan változások, amelyek átalakítják az üzleti modellt, de átalakítják a hivatást, a szakmát is. 
Ezt belülről igen sokan úgy élik meg – tudjuk beszámolókból, újságírókkal készített interjúkból –, mint egy destabilizáló folyamatot. Ugyanakkor roppant izgalmas az a mód, ahogyan egyre szélesebb közeg vehet részt ebben a folyamatban. Mindezt az árnyoldalaival együtt látjuk: pont azért, mert a tudás forgalmazásában egyre többen vesznek részt, már el kellett volna kezdeni azt a folyamatot, amikor az online-nal kapcsolatos készségeket az iskolában tanítjuk. Ahogy a természeti környezetünkben megtanulunk tájékozódni, ugyanúgy meg kell tanítani a diákokat tájékozódni az online környezetben. El kell sajátítani például azokat a tartalom megosztására vonatkozó etikai normákat, amelyeket hagyományosan az újságíró iskolában tanultak meg a hallgatók. Meg kell tanítani normákat arra vonatkozóan, hogy milyen képeket lehet megosztani a nagy közönséggel, az internet potenciálisan végtelen közösségével. Itt lesznek újabb kihívások a közoktatás, a tanári hivatás, az iskolai curriculum számára is.
– Ha már a tanári hivatásnál tartunk, nőként tapasztalta az „üvegplafon” jelenséget (láthatatlan előrehaladási korlát)?
– Közvetlen módon nem. Nálunk a tanszéken nagyon empatikus és segítő kollegiális háló vesz körül. Volt olyan, hogy az órarend aszerint készült, hogy nekem milyen kötelezettségeim vannak otthon: figyelembe vették, hogy a gyermekeimet ki kell vennem az óvodából, iskolából. Tény, hogy az embernek a családban betöltött szerepe, az élethelyzetek változása átalakítja az időbeosztást, a munkára fordítható időt. Nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni. Rugalmasságot igényel az intézmény részéről is, de az egyetemi közegben ez megvalósítható.
„Szeretek sorozatokat nézni”
– Mit csinál, amikor éppen nem kutat, nem tanít?
– Kicsi gyermekeim vannak, két kislányom. Ez pillanatnyilag nagyjából teljesen kitölti a nem munkával töltött időnket. Vannak lopott óráim, amikor például a lányom úszótanfolyamra jár, én is elmegyek úszni. Igyekszünk együtt tölteni minél több tartalmas időt.
Nagyon szeretek jó kortárs magyar irodalmat olvasni, de érdekelnek a kortárs populáris jelenségek is. Valószínűleg a szakmámból adódóan, a kortárs kommunikációs jelenségek iránti érdeklődésemnek köszönhetően lelkes fogyasztója vagyok a populáris kultúrának: szeretek sorozatokat nézni, és lelkes olvasója vagyok a kortárs sikerkönyveknek is. Valaki azt mondta, hogyha Dickens ma írna, akkor filmforgatókönyvet írna, nem regényt: szeretek olyan sorozatokat nézni, amik helyenként olyanok, mintha Dickens írta volna a forgatókönyvet. A teljes igazság persze az, hogy néha belealszom a filmekbe.
Nyilván ezeket az ember néha szakmai szemmel nézi. Feltűnik például, hogy a Kártyavár (House of cards) című filmre való utalások hogyan válnak részeivé a kortárs események értelmezésének. Volt, hogy a The Guardian cikke úgy magyarázta el a nem amerikai olvasóközönség számára az amerikai elnökválasztásban történteket, hogy azt a filmben történtekhez hasonlította. Olyan hivatkozási alappá válik így a film, ami a nagyközönség számára is egy működő értelmezési keretet nyújt. Nyilván szatirikus, ironikus formában, de értelmezési kereteket forgalmaznak ezek az új médiumok, ami által a fogyasztók számára értelmezhetővé válik a valóság.
Vincze Hanna Orsolya
• 1977-ben született Marosvásárhelyen
• egyetemi tanulmányait a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán végezte
• 2008-ban szerezte doktori fokozatát a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU)
• 2005–2006-ban Oxfordban Chevening ösztöndíjas
• a BBTE Politika-, Közigazgatás és Kommunikációtudományi Karának habilitált egyetemi docense • kutatási területei: kortárs hírkultúra, politikai eszmetörténet
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)

Egyháztörténeti konferencia a Posticumban
Történelmi változás és az egyházak történelmisége címmel interdiszciplináris egyháztörténeti konferenciának ad helyet október 27–29. között a nagyváradi Posticum Ifjúsági és Kulturális Központ (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului u. 26. sz.).
Az öt éve megszakítás nélkül megrendezésre kerülő konferencia több mint tudományos ülésszak, mivel hátterében folyamatosan működő kutatói csoport és műhelymunka áll. Az idei rendezvény a történetiség, a változások és az egyházak nagy történelmi fordulópontok alkalmával ezekre adott válaszának kérdéskörét járja végig. A rendezvény ez évben két újdonsággal is szolgál. A neves hazai és magyarországi kutatók a történetiség és változás kérdését interdiszciplinárisan közelítik meg, bemutatva az egyháztörténet, történettudomány, vallás-szociológia és a teológia e kérdéskörben elért legfontosabb vonatkozó eredményeit. A konferencia vizsgálódásainak időbeli kerete is tágabbra szabott a korábbiaknál. Az eddig hagyományosan 20. századra összpontosító műhelymunka most nagyobb időintervallumot ölel fel, hogy a nagy horderejű történelmi változások okai és hatásai megfelelően tetten érhetők lehessenek.
A konferencia a nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet és a szintén nagyváradi Szacsvay Akadémia szervezésében valósul meg. A részletes program az alábbiakban olvasható.
Október 27., csütörtök:  a konferenciát megnyitja Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke; könyvbemutató következik: Bánkuti Gábor A romániai jezsuiták a 20. században, Csibi Norbert és Vértesi Lázár „A világháború kálváriáját járva…” A Pécsi Egyházmegye és az első világháború. A köteteket bemutatja: Nagy Mihály Zoltán és Bánkuti Gábor.
Október 28., péntek:  Bánkuti Gábor (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék): A keresztény egyházak és a történeti változás problémája – előhang és kérdésfelvetés; Görföl Tibor (teológus, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola): A kereszténység intézményes, doktrinális és vallásgyakorlási változásai a történelemben; Rosta Gergely (vallásszociológus, Westfälische Wilhelms-Universität Exzellenzcluster „Religion und Politik”, PPKE Szociológiai Intézet): Vallási változás Kelet- és Közép-Európában a vallásszociológus szemével; Kiss Dénes (szociológus, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Vallási változás Romániában. Felekezeti struktúra, vallási mozgalmak és a vallásosság változásai: Bögre Zsuzsanna; Izsák Anikó-Borbála (doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola): A katolikus egyház helye az 1930-as évek erdélyi magyar szellemi életében; Kicsi Noémi (doktorandusz, BBTE Hungarológia Doktori Iskola; könyvtáros, előadótanár, Kántor-Tanítóképző Főiskola, Marosvásárhely): Konfliktusforrások és útkeresések a pap–kántortanító viszonyában két „Református Szemle”-beli cikk/tanulmány alapján; Lőrincz D. József (politológus, BBTE Politológia Tanszék, Kolozsvár): A népszolgálat társadalom- és emberképe; Nagy Károly Zsolt antropológus, református teológus, MTA BTK Néprajztudományi Intézet, Sárospataki Református Teológia): Vakok és látók. A valóság (át)értelmezése a református egyház belső nyelvhasználatában az 1950-es években; Horváth Gergely Krisztián (történész, MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoport főmunkatárs): Vallásszabadság a végeken. „Tapasztalati tér” és „várakozási horizont” egy falusi plébános életében (1950–60-as évek); Gárdonyi Máté (történész, teológus, Siófok-Kiliti plébános, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Kontinuitás és változás a plébániai életben.
Október 29., szombat:  Szabó Csaba (történész, levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár): „…rejtett papi életemben végeztem a legtöbb lelkipásztori munkát…”: Egy premontrei szerzetes a 20. század második felében; Gőzsy Zoltán (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Újkortörténeti Tanszék): A katolikus klérus pozíciója és funkciója a 18–19. században – a változások értelmezése; Bögre Zsuzsanna (szociológus, PPKE Szociológiai Intézet): Az interdiszciplinaritás előnye és hátránya – módszertani megfontolások a szociológus szemével; Gyarmati György (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék; főigazgató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): Hit, ráció és a történelmi igazság szentháromsága. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Aki majdnem az életét adta a tudományért
Kolcsár Levente-Péter biológus–ökológussal beszélgettünk
Országos „hírnévre” tett szert Kolcsár Péter ökológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza, amikor tavaly nyáron egy terepbaleset következtében négy napig küzdött az életben maradásért. A sajtó – ahogy ez ilyenkor lenni szokott – felkapta a hírt, amit másnapra aztán el is felejtett. A szenzációs történet mögött azonban egy nem kevésbé érdekes szakmai munkásság rejlik. Erről beszélgettünk Péterrel – ő maga jobban szereti, ha egyszerűen Petyónak szólítják –, aki több tudományra új faj szakmai leírója.
– Mondták már, hogy bogaras vagy?
– Volt már rá példa. Az egyetemünknek van egy kis kutatóháza a Gyergyói-medencében: amikor odamenet megkérdeztünk egy embert, mennyire aszfaltozták le az utat, azt válaszolta, hogy egészen a bogarasokig le van aszfaltozva. Időbe telt, mire leesett, hogy rólunk beszél. Akkor pontosítottunk és kértük, hogy inkább szólítson rovarásznak. A bácsika meg is lepődött…
Leírtunk öt tudományra új fajt
– Viccet félretéve, mi a kutatási területed?
– Taxonómiával foglalkozom, ami az élőlények rendszerezésével, besorolásával, új fajok leírásával, azok azonosításával foglalkozó tudományág. Ezen belül rovarokat, vízirovarokat vizsgálok. A lószúnyogok kutatása a szívem csücske, ezen a téren „alkotok a legtöbbet. PhD-s hallgató vagyok, mellette tudományra új fajokat keresek, ez a kedvenc foglalkozásom, jelenleg is több fajnak a leírásán dolgozunk. Büszkén mondhatom, hogy már öt új fajt sikerült leírnunk. Három különböző családból is sikerült tudományra új fajt gyűjteni és tudományos publikációban leírni.
– Miért döntöttél a biológia, ökológia mellett?
– Már gyerekkoromban közel álltam a természethez, hisz falun nőttem fel. A szüleim mezőgazdaságban jártasok, édesapám erdész, ezért én is sokat jártam az erdőt, mezőt. Kilencedik osztály környékén határoztam el, hogy ezt a vonalat szeretném továbbvinni, így döntöttem az ökológia mellett. Már korán céltudatosan készültem az egyetemre, hogy azt tanulhassam, amit igazán szeretek.
– Hogyan képzeljük el egy ökológus munkáját?
– Ezt nehéz általánosan megfogalmazni, mert ahány szakember, annyiféleképpen dolgozik. A mi munkánk legtöbbször terepi gyűjtéssel indul, amikor is kimegyünk egy területre, ahol vagy céltudatosan vagy véletlenszerűen gyűjtjük össze azokat az állatokat, állatcsoportokat, amelyek minket érdekelnek. Ezután a laboratóriumban mikroszkóp segítségével határozzuk meg ezeket a fajokat. Az általunk vizsgált csoportokat csak így tudjuk elkülöníteni, mert csupán mikroszkopikus különbségek vannak közöttük. Meg is szoktak lepődni az emberek, hogy Romániában több mint 450 lószúnyog faj él. Ez pusztán a lószunyogok száma, ami viszont csak egy kisebb csoportja a legyeknek, azok pedig egy kis csoportját alkotják a rovaroknak.
A fajok meghatározásakor legtöbbször közönséges, gyakori, már ismert fajokat kapunk. Statisztikailag körülbelül 0,5–1 százaléka a begyűjtött fajoknak tudományra új. Így Romániában is lehet új fajokat felfedezni, nem kell ezért a trópusokra menni. Ezután következik a munka keményebb része, amikor le kell írni ezeket a fajokat. A taxonómiának számomra kevésbé élvezetes oldala a sok labormunka, ami főleg molekuláris módszereket, genetikai vizsgálatokat jelent, morfológiai méréseket is végzünk. Ha lehetséges, a közeli rokon csoportokból is be kell gyűjteni friss egyedeket, ha pedig nem, múzeumokból kell kérni már meglévőket. Ezekkel kell összehasonlítani, hogy biztosra menjünk, tényleg új fajról van szó és nem csak egy kisebb eltérésről, egy fajon belüli variációról. A leírás során a kutató joga megválasztani, milyen tudományos (latin) nevet ad az illető fajnak, ami után minden esetben szerepel a leíró neve is. Például az emberi faj – Homo sapiens Linnaeus, 1758 – leírója Linnaeus, aki fajunkat tudományosan 1758-ban írta le: egy latin fajnévnek ilyen a szerkezete. Ugyanígy joga van magyar névvel is ellátni a fajt, bár ez a megnevezés sose lesz hivatalos tudományos név. Mindezen vizsgálatok lépéseit, eredményeit és a fajleírást tudományos szaklapokban közöljük.
Madarat tolláról, taxonómust rovaráról
– Írtál már le új fajokat, rólad is neveztek el fajt.
– Ez teljesen a véletlen műve volt. Egy budapesti részképzésen a mentorom, Lengyel Gábor-Dániel bemutatott egy kutatónak, Kontschán Jenőnek, aki atkákkal foglalkozik, amelyek talajban élő, nagyjából fél milliméter nagyságú kis állatkák. A mentorom úgy mutatta be őt, mint a világ legnagyobb szakemberét ezen a téren, később kiderült, hogy ő az egyetlen a világon, aki ezzel az atka csoporttal foglalkozik. Ő elmondta, hogy elég sokat gyűjtött Erdélyben, és további mintáknak is örülne. Ezért amikor legközelebb Budapestre utaztam, vittem pár, Kolozsváron és az Erdélyi Szigethegységben gyűjtött talaj és avar mintát. Olyan szerencsém volt, hogy egy tudományra új fajt is talált ezekben a mintákban. Meg is kérdezte, hogy annak tiszteletére, hogy én gyűjtöttem be a fajt, elnevezheti-e rólam. Egy taxonómusnak az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha róla is elneveznek fajokat, így lett a kis atkának Crinitodiscus kolcsari a neve.
A Földön jelenleg körülbelül másfél millió fajt ismerünk, elég sok különböző csoportból, ami sok szakembert kívánna. Vannak felkapott csoportok, például a lepkék, madarak, növények, a látványos élőlények, amelyek a laikusok számára is könnyebben felismerhetők. A kevésbé „menő” csoportok vizsgálatához már felszerelés is kell, például mikroszkóp, mert sok esetben csak kis részletben térnek el. Egy másik szempont, hogy van-e gazdasági vagy egészségügyi vonzata az illető csoportnak. Például csípőszúnyogokkal nagyon sokan foglalkoznak, nagyon sok pénzt fektetnek a kutatásukra. Nem is csoda, hisz ezek általában embereket megbetegítő vírusokat hordoznak. Gazdasági megfontolásból például a kártevők kutatását szokták támogatni.
Négy nap törött csípővel 2000 méteren
– Múlt nyáron az ötórás hírekbe kerültél, baleseted volt terepen. Mi történt?
– Ezt munkahelyi balesetnek tartom. A munkámnak az is része, hogy terepen vagyok. A baleset a Szebeni-havasokban történt 2000 méter fölött. Egy pár szúnyog- és lepkefaj begyűjtése közben egy kőgörgeteges kis völgyben megcsúsztam, vagy a kő csúszott ki alólam, erre már nem emlékszem tisztán, de legurultam az oldalon és eltörtem a csípőmet, nem tudtam járni. Próbáltam hívni a mentőket, mert azért fel voltam készülve ilyen szempontból, de arra nem számítottam, hogy nem lesz jele a segélyhívónak, így nem sikerült hívnom a mentőket. Ezután 97-98 órányi eseménysor következett, amiért sokan hősként tekintenek rám. Szerintem inkább csak a túlélési ösztön hajtott, túl akartam élni. Szerintem abban a helyzetben bárki ugyanazt tette volna.
Nyár volt ugyan, június 29., de 2000 méter környékén még hó is volt, éjszakánként 5 Celsius-fok környékére hűlt a hőmérséklet. Ezt utólag tudtam meg a helyi meteorológiai állomás méréseiből. Igazából nem is ezzel volt a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy sokat esett az eső, naponta úgy négy-ötször. Hiába voltam terepfelszerelésben, a negyedik-ötödik eső után átáztam teljesen, emiatt jelentkeztek a kihűlés tünetei. Az ellen küzdöttem végig, hogy ne hűljek ki. Talán ez volt az egyik legnagyobb erőfeszítés. Az volt a legfontosabb, hogy életben akartam maradni. Ez volt az egyetlen motivációs tényezőm, ami viszont kellőképpen nagy volt.
Nagy fájdalmaim voltak, hisz a csípőcsontom hosszában eltörött, a helyén elég nagy zúzódásaim is voltak. Mozgáskor éreztem, hogy a két csontfelület elválik egymástól, ezért nem igazán tudtam mozogni. Ez volt egészen a harmadik nap hajnaláig, amikor viszont már nem is érdekelt, hogy fáj. Láttam, hogyha ott maradok, akkor ott maradok örökre. Ha meg akarok menekülni, még többet kell tennem.
Szerencsére elég jól tájékozódom, úgyhogy hamar belőttem az irányt, hogy merre kell visszataláljak a legközelebbi esztenáig valakit értesíteni, hogy hívják a mentőket. Reggel 5 órakor kezdtem el mászni az esztena irányába és éjjel kettőig másztam. Nem értem el aznap. Hogy sajnos vagy szerencsére, nem is tudom: másnap, amikor kivirradt és újra elindultam, akkor volt az egyetlen olyan helyzet, amikor ténylegesen halálosan féltem, úgy éreztem, hogy tényleg itt a vég, ugyanis rám futottak az esztenás kutyák. Addig gond nélkül mindenen keresztülmásztam, ha fájt, ha nem, de az nagyon rossz élmény volt. Végül a helyi pásztor segítségével sikerült értesíteni a mentőket.
Több túlélő felszerelést viszek
– Gondolom ez a helyzet az élet-halál szembenállást elég élesen megmozgatta benned, erős tapasztalat volt. Hogy érzed, valami megváltozott benned? Például, hogy ennek hatására nem mész terepre, esetleg más döntéseket hoztál?
– Igazából nem. Sokan azt várnák tőlem, hogy egy ilyen eset után soha többet ne menjek terepre, netán váltsak szakmát, vagy legalább valami nagyon mély mondanivalókat mondjak. Ez ugyanolyan munkabaleset volt, mintha bent a laborban egy kémcsőből valamilyen mérgező anyag jutott volna rám. Ott is lehetett volna halál közeli élményben részem. Igazából így jöttem rá, hogy mennyire szeretem a szakmámat. Még ezek után is képes vagyok folytatni, sőt talán még nagyobb szeretettel. Talán még jobban tudok örvendeni annak, hogy még tudok mozogni és ki tudok járni gyönyörű szép helyekre, ahol új élőlényeket ismerhetek meg és foghatok be.
– Fel lehet készülni a hasonló helyzetekre?
– Az egyetem első évétől elég sok terepgyakorlatra jártunk, láttuk, milyen kihívásokkal kell szembenézni egy-egy gyűjtőút, terepi kiszállás során. Úgyhogy igen, valamilyen mértékben fel vagyunk készülve. Nekem az is sokat segített, hogy a baleset előtt egy héttel láttam a 127 óra című filmet. Arra gondoltam, hogy amíg nem kell levágjam a saját kezemet, talán nincs gond. Ha valaki sokat jár terepre vagy túrázni – amúgy a terepezés sokak számára úgy tűnik, mintha mi túrázni járnánk –, jó ha tud ezt-azt arra az esetre, hogyha eltévedne. Azóta én is jobban odafigyelek, több túlélő-felszerelést viszek magammal.
– Jársz még egyedül vagy most már minimum párban jártok?
– A történtek után sokan mondták, hogy egyedül nem szabad elmenni. Ez jó felvetés, csak sajnos nem mindig lehet másokat rávenni, hogy az idejükből áldozzanak arra, hogy kísérgessenek. Továbbá mindenkinek megvan a saját tempója és inkább azt szereti követni, mintsem igazodni mások ritmusához. Ezenkívül én olyan vagyok, aki szeret elcsodálkozni a természet szépségein, de ezt igazán csak egyedül tudom megélni. Legalább ilyenkor kiszabadulok kicsit a város zajából.
– Volt még valamilyen különleges élményben részed a kutatásaid során?
– Az igazán nagy élményeket a külföldi gyűjtőutak jelentik. Sokat jártunk a Balkánra, ezen belül Bulgáriába, onnan is van egy tudományra új faj, amit sikerült leírni. Az egzotikus helyeken nemcsak az élővilággal, hanem a kultúrával is ismerkedünk, legtöbbször ezt a kettőt nem is lehet elválasztani. Sokszor egy-egy ország területére új fajt úgy találtunk, hogy a vendéglő ablakából gyűjtöttük be. A mi szakmánk egy életforma, amit nem hagy abba az ember, amikor beül valahova például ebédelni. Ha ott repül a szúnyogfaj, amivel éppen foglalkozik a kutató, akkor azt úgyis be fogja fogni, ha hülyének nézik, ha nem. Ebből volt többször vicces jelenet, amikor próbáltam elkapni az állatot, közben az emberek néztek, hogy ez meg van zakkanva. Ha „átlagemberek” lennénk, ugyanezt gondolnánk.
Kolcsár Levente-Péter (Petyó)
• 1989. június 29-én született Gyergyószentmiklóson, gyerekkorát Ditróban töltötte
• ökológia szakon végezte az alap- és mesterképzést a BBTE-n
• jelenleg másodéves doktorandusz hallgató
• témavezetők: Rákosy László és Keresztes Lujza
• 2013–2016 között a Collegium Talentum kollégistája
Szász István Szilárd Szabadság (Kolozsvár)

Menekültek, migráció és vallás Kolozsváron
Egy vallástudományi konzultáció margójára
A „Menekültek, migráció és vallási pluralizmus” című kerekasztal-beszélgetést a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Biblikus Tanulmányi Központjában (Centrul de Studii Biblice) szervezték meg, október 21-én, Zamfir Korinna, a Római Katolikus Teológia Kar professzorának és intézetigazgatójának közreműködésével. A rövid, négy előadásból és az azokat követő intenzív beszélgetésből álló workshop egy nagyobb, interdiszciplináris projekt része (Vallás, politika és emberi jogok), amely további konferenciákat tervez a felekezetek közötti párbeszéd, a vallástudomány és a kortárs vallásos problémák tudományos vizsgálatának céljából, ezáltal új színfoltot hozva a még gyermekcipőben járó romániai (magyar) vallástudomány életébe.
A legutóbbi kerekasztal-beszélgetés egy olyan témát érint, amely óriási népszerűségnek örvend immár számos diszciplínában. A migrációról és annak számos válfajáról, történelmi esettanulmányairól szóló konferenciák száma világszerte robbanásszerűen megnövekedett az elmúlt három évben. Legutóbb Laurence E. Tacoma neves holland ókortörténész és demográfus szervezett nemzetközi konferenciát az ókori társadalmak migrációjáról és az ókori mobilitás kérdéséről. Bár a konferencia számos érdekes tanulmányt szült, amely új megvilágításba  helyezi az ókori (főleg görög–római) kultúrák közötti kapcsolati rendszer és népességmozgás jelenségeit, nem tért ki a bibliai népek és a Szentföldhöz köthető migráció kérdésére. Ilyen szempontból kiváló kiegészítésként szolgálhat Hans Klein előadása, amely számos példát hozott a Bibliában (Ó- és Újszövetség) említett migrációra és mobilitásra. Esettanulmányai – Ábrahám útja Mezopotámiából, József menekülése Egyiptomba, Jákob és a héberek diaszpórája Egyiptomban, Ruth példája és nem utolsósorban a Szent Család menekülése Egyiptomba – olyan bibliai parabolák, amelyek a migráció teológiai üzenetén túl rámutatnak arra, hogy az ókori Izrael társadalmi, politikai, gazdasági és vallási viszonyai a migráció számos formáját kiváltották. Ugyanazt tükrözte a Jézus korába betekintést adó tékozló fiúról szóló példabeszéde, valamint a kora kereszténység mobilitását tükröző Akvila és Priszka helyzete.
Migráció – a fogalom változatai
Az előadását követő termékeny beszélgetésből kiderült, hogy maga a migráció fogalma igencsak anakronisztikus és felületes kategória, amely terminológiai finomításokat igényel. Ábrahám esete például a mai sajtó által „gazdasági migránsként” ismert opportunista vándor példájaként is értelmezhető, ellenben Jézus és szüleinek menekülése Egyiptomba egy válság és életveszélyes helyzet előli szükségszerű menekülés kiváló példája. Fontos elkülöníteni a migráció időtartamát is: vannak hosszú távú vagy vissza nem fordítható migrációs hullámok (amikor az egyének és csoportok végérvényesen elhagyják komfortzónájukat és új világot választanak otthonukká – Jákob és a héber diaszpóra Egyiptomban), és rövidtávú migrációk (a Szent Család példája). A bibliai példák rámutatnak ugyanakkor a „más” és az „idegen” vallásos csoport (héberek) integrációs problémáira egy radikálisan más vallási struktúrával és jogrendszerrel rendelkező államban (Egyiptom), és az állam, mint intézmény reakcióira a vallásos pluralizmus és ebből fakadó konfliktus kezelésére. Klein előadása egyébként egy olyan témát feszeget, amely ma óriási népszerűségnek örvend elsősorban teológiai és ökumenikus fórumokon. A Ferenc pápa felhívására pozitívan reagáló egyházi szervezetek sorra adnak ki köteteket, amelyek a migráció bibliai előképeivel igyekszenek a nagyközönséget tájékoztatni a fogalom sokszínűségére és bonyolult mivoltára. Legutóbb például Lucila E. T. Luna Migráns történetek a Bibliában címmel adott ki egy vaskos könyvet a témában.
T. SZABÓ CSABA Szabadság (Kolozsvár)

Román nyelvű esszékötet a magyar kulturális identitásról
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|

Magyarul szavalt a BBTE rektora a Fehér Holló Médiaklub gáláján
Bemutatták Kolozsváron a Fehér Holló Médiaklub által gondozott, a román-magyar együttélés pozitív oldalaira rávilágító írások füzérét tartalmazó, Antologia Corbii Albi 2015 – “ZBOR PE LOC”című kötetet – számolt be a médiaklub.
A rendezvényre nemcsak az ország minden sarkából összegyűlt “fehér hollók” voltak kíváncsiak, de az a több mint száz román gimnazista is, aki valós érdeklődést mutatva a tematika iránt, megtöltötte a Kolozsvári Rádió nagytermét.
A rendezvényen a médiaklub három ösztöndíjasa is debütált moderátorként – Vizeli Ibolya, Luiza Fechită és Pálfi-Horváth Áron. E kultúrtársadalmi esemény újszerűségét Lukács Robi mozgóárus jelenléte és díjazása, valamint a román-magyar rockzenei alkotások oda-vissza fordításainak kivetítése is erősítették.
A Fehér Holló Médiaklub anyagi juttatással is járó nagydíját Essig József televíziós újságíró vette át. A másfél órás, kétnyelvű bemutató egyik érdekes színfoltja Ioan-Aurel Pop, a BBTE rektorának a felszólalása volt, amelynek a végén a professzor magyarul szavalta Ady Endre versét, kiváló akcentussal: „A Szajna partján él a Másik / Az is én vagyok, én vagyok…”
A bemutató végén ismertették a Fehér Holló Médiaklub nyári oknyomozó riportsorozatának  dokumentumfotóit is, amelyek a magyarországi román települések hivatalos épületein lengő román zászlókat mutatták be.
„Nem mindennapi látvány volt elnézni amint a román gimnazisták tömege elhűlve figyeli a BBTE rektorának magyar nyelvű szavalatát. Többen jelezték utóbb, hogy ez a momentum fordulópont volt az életükben, és e pillanattól kezdve tudatosan tanulmányozni fogják Kolozsvár magyar gyökereit. A három ösztöndíjasunk bemutatása a legkézenfekvőbb példa arra, hogy a Fehér Holló Médiaklub elindult az intézményesülés útján – mondta az egyesület elnöke, Szabó Csaba újságíró.
„Engem azért hívnak a székelyföldi román nacionalisták Ildikónak - mondta Mirela Cara, sepsiszentgyörgyi román újságíró – ,mert nem vagyok hajlandó beállni abba a „patrióta mozgalomba”, amelynek fő célja a magyarság gyalázása. Sok gondom volt emiatt, jó néhány szélső jobboldali portálnak vagyok ezért a célpontja”.
„A Barițiu-líceumban választható tantárgy Kolozsvár történelme. Ezt én tanítom és bevallom, büszke vagyok erre” – mondta Vladimir Bogosavlievici történelemtanár. Hozzátette: amióta a Fehér Holló Médiaklubban kezdett tevékenykedni, tucatnyi román gyerekben ébresztette fel az érdeklődést a magyar épületek, illetve kultúra iránt. maszol.ro

A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek. 
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghalt Molnár H. Lajos
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu

Széchenyi Istvánról szóló tudományos konferenciát szerveznek Kolozsváron - Széchenyi István munkásságáról szóló tudományos konferenciát szervez pénteken Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) - közölték csütörtökön a szervezők.
A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságaként működő KAB a magyar tudomány ünnepe alkalmából szervez ünnepi eseménysorozatot gróf Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvény társszervezője a Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babes-Bolyai Tudományegyetem.
Pénteken délelőtt tudományos ülésszak lesz, amelynek előadói Széchenyi István politikai és közgazdasági eredményeit ismertetik, de irodalmi és színházi munkásságát is érintik.
A tudományos ülésszakon többek között Horkay Hörcher Ferenc egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója beszél Széchenyi István politikai programjának aktualitásáról. Egyed Ákos kolozsvári történész, az MTA külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban címmel tart előadást, Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár pedig a magyar politikus színházi projektumáról értekezik.
A konferenciát követően levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet. Az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője.
Ebből az alkalomból átadják KAB tudományos díjait.
Az akadémiai bizottság novemberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai karán, valamint Temesváron és Bukarestben is tudományos konferenciákat szervez a magyar tudomány ünnepe jegyében.
(MTI)

Elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író
Életének hetvenegyedik évében elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író, közíró és újságíró – közölte csütörtökön az MTI-vel az elhunyt családja.
Az író november 2-án, szerdán este halt meg betegség következtében. 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Üzempszichológusként dolgozott a resicabányai kohászati gyárban, ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete. A kötet riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. A szerzője még Debüt-díjat kaphatott a könyvért, viszont amikor a kritika rá akart mutatni a benne foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. 1981-ben elnyerte a Donki Ákos című regényéért a Romániai Írószövetség Prózadíját. 1983-ban jelent meg a Falra hányt esztendő című riportregénye, amely bírálta a fennálló rendszert. A megjelenés után a szerzőt eltiltották a publikálás lehetőségétől.
A román titkosrendőrség zaklatásai következtében 1987-ben Magyarországra telepedett családjával. Újságíróként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt.
A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában is megjelent Magyarországon. A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye 2000-ben jelent meg.
MTI
Erdély.ma

A tudomány ereje és felelőssége – Ünnep Erdélyben is
Megnyitották Budapesten a Magyar Tudomány Ünnepe elnevezésű, nagyszabású rendezvénysorozatot, amelyet november 4. és 26. között öt romániai városban, Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron is megtartanak. Az itteni szakmai rendezvényeket a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) szervezi.
Tudományágak együttműködése
Az emberiséget érintő jelentős kérdések megoldásában a tudományágak együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke a rendezvénysorozat csütörtöki budapesti megnyitóján. A tudomány felelőssége generációról generációra egyre súlyosabb, hiszen ahogy a tudomány ereje növekszik, úgy nőnek az emberiségre leselkedő veszélyek is, mint például a klímaváltozás, a környezetszennyezés, a nyersanyagok fogyása vagy a vízhiány – emelte ki az elnök.
Hozzátette: olyan alapvetően örvendetes dolgok, mint az informatika gyors fejlődése, az orvostudomány eszköztárának gyors bővülése vagy az európai integráció, szintén sok lehetőséget, de sok veszélyt is hordoznak magukban, ezért a megoldások keresésében a multidiszciplináris kutatásoknak, a természet- és társadalomtudományok szoros együttműködésének kiemelt szerepe van. „Az akadémia fontos feladatának tekinti, hogy keretet tudjon adni ezeknek a kutatásoknak” – emelte ki.
A hídember című film Kolozsváron
Az Akadémiának kezdettől, azaz 1825-ös alapításától fogva feladata, hogy ne csak művelje a tudományokat, de az eredményeket közvetítse is a nagyközönség felé. Ezen törekvés kiemelkedő periódusa a novemberi programsorozat, amelyhez minden évben csatlakozik a KAB is. Az események sorát pénteken a Kolozsváron szervezett központi rendezvény nyitja.
Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából konferenciát tartanak a Babeş-Bolyai egyetem Aula Magna termében: az Akadémia-alapító politikai, közgazdasági, irodalmi és színházi munkásságát emelik ki. Az eseményen, amelynek társszervezője Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, négy erdélyi kutató veszi át a KAB ez évi tudományos díjait. A konferenciát követően a főkonzulátus szervezésében levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet a Sapientia Tordai úti épületében, az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője is.
Szintén pénteken 18 órai kezdettel Bukarestben tart előadást dr. Öllerer Kinga ökológus, az MTA külső köztestületének tagja. Marosvásárhelyen november 11-én tartják a magyar tudomány ünnepét, a KAB Oktatás-nevelési és Pszichológia Szakbizottsága tart konferenciát Oknyomozó tudomány. Adottságok és lehetőségek a magyar tannyelvű szakképzésben címmel a Sapientia EMTE helyi karán. A konferenciát kerekasztal-megbeszélés követi, majd sor kerül a mérnök szakos pedagógusjelöltek fórumára.
Csíkban november 18-án tartják a tudomány ünnepét, az Agrártudományi Szakbizottság konferenciájának címe Az oknyomozó tudomány a székelyföldi agráriumban, helyszíne a Sapientia EMTE csíkszeredai kara. November 26-án a Bánsági Regionális Munkabizottság konferenciája zárja a programok sorát, ennek címe Modernizáció és következményei a Bánságban, a rendezvény az Új Ezredév Református Központban, Temesváron zajlik. Az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen november 3-án ajánlotta fel gróf Széchenyi István birtokai egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság létrehozására, így ehhez a naphoz kötődik az MTA elődjének megalapítása. Erre emlékezve az MTA 1997 óta szervez rendezvényeket.
Újra megtekinthető a Szózat kézirata
Nyolcvan év után újra megtekinthető a Szózat kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központban csütörtökön, a magyar tudomány ünnepén nyílt és 2017. március 15-áig tartó tárlaton. Vörösmarty Mihály 1835-ben elkezdett Szózata 1837-ben jelent meg. Rövid idő alatt országszerte ismertté vált, 1846-ban bekerült a felvilágosodás és a reformkor általános iskolai tankönyvébe. A vers megzenésítésére 1843-ban írtak ki pályázatot, amelyet Egressy Béni nyert meg – idézi fel az Akadémia ajánlója.
Az irodalomtörténészek által összeállított kiállításon az érdeklődők az eddig az MTA KIK Kézirattárában őrzött eredeti dokumentum mellett a Szózat történetéről, hatásáról, a magyar nemzet kultúrájában elfoglalt helyéről is számos érdekes információt tudhatnak meg, valamint ízelítőt kaphatnak Vörösmarty Mihály főleg akadémiai működéséhez kapcsolódó, kevéssé ismert nyelvtudósi pályájának állomásairól is.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Górcső alatt Széchenyi életműve a Magyar Tudomány Ünnepén
A magyar tudóstársadalom először 1997-ben emlékezett meg arról, hogy 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és ezzel lehetővé tette a Magyar Tudományos Akadémia megszületését. 2003 óta minden év novemberének 3. napján erre a nemzetépítő cselekedetre emlékezünk – az évforduló jegyében tegnap az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának (KAB), a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek a szervezésében tartották meg a Magyar Tudomány Ünnepét, s bár az esemény főrendezvénye a kialakult szokás szerint most nem Kolozsváron került volna sorra, Széchenyi István 225. születésnapja alkalmából mégis a kincses város mellett döntöttek. Az eseményen jeles hazai és anyaországi tudósok, kutatók, oktatók tartottak előadásokat, de a BBTE Aula Magnajában a KAB éves tudományos díjait is kiosztották.
A rendezvény megnyitóján, a BBTE Aula Magna termében Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja méltatta Széchenyi István életművét, aki a feudális magyar társadalom átalakítását, jól átgondolt racionális tervvel, angol mintára képzelte el. Ezzel kiérdemelte a „legnagyobb magyar” jelzőt. Köszöntőt mondott Salat Levente, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke, aki arra emlékeztetett, hogy Erdélyben tizenkilenc külső tagja van a Magyar Tudományos Akadémiának, és többségük kolozsvári. Soós Anna, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese Széchenyi anyagi és személyes hozzájárulását domborította ki, amellyel a magyar tudományos életet gazdagította. Az anyagi háttér biztosíthatja a tudomány semlegességét a politikával szemben, ami minden korszakban érvényes. „Legyenek mai Széchenyi Istvánok!” – kívánta a rektor-helyettes. Az ünnepélyes megnyitót a Visszhang kórus műsora színezte.
A konferencia első előadója Horkay Hörcher Ferenc (egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, MTA BTK Filozófiai Intézet) volt, aki A művelt polgár mint nemzeti érdek: Széchenyi István politikai programjának aktualitása a 21. században címmel értekezett. Az előadó végigkísérte Széchenyi munkásságát a kiművelt ember meghatározásával a nemzeti hovatartozás igényén keresztül a közbizalom és a gazdasági bizalom megteremtéséig, amikor is rájött arra, hogy a tudás hatalom, amit józanul kell tudni használni. Széchenyi István az állam, a nemzet, a gazdaság és a kultúra érdekeit próbálta összeegyeztetni – összegezte az előadó.
Egyed Ákos történész, az MTA kolozsvári külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban című előadásában részletezte azt, hogy a forradalom előtt és alatt az erdélyi magyarság bizalmat szavazott Széchenyinek, de a románság és a szászok egy része is rokonszenvezett vele. Ő szorgalmazta a tudományegyetem és a Kolozsvár–Nagyvárad „vaspálya” megépítését, amit azonban a szabadságharc kiteljesedése megakadályozott, és csak később valósulhatott meg.
A folytatásban további előadások hangzottak el: Pletl Rita (egyetemi tanár, Sapientia EMTE, Marosvásárhely): Döbling szimbolikus univerzuma; Egyed Emese (egyetemi tanár, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Széchenyi István színházi projektuma; Bélyácz Iván (MTA tagja, Pécs): Széchenyi pénzügyi eszméi a Hitel című műve tükrében.
A rendezvény keretében adták át a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tudományos díjait. Ezúttal három kolozsvári és egy temesvári kutató részesült elismerésben: Gábor Csilla irodalomtörténész a Tudomány Erdélyi Mestere Díjat, Borbély Sándor filozófus és Szász Levente közgazdász Fiatal Kutatói Díjat, Jancsó Árpád mérnök pedig a Tudományközvetítés és Tudományos Bírálat Díjat kapta meg. Este a Sapientia EMTE új épületében levetítették a Bereményi Géza által rendezett A hídember című filmet, a közönség Eperjes Károly színművésszel is találkozhatott.
A Magyar Tudomány Ünnepe keretében hasonló szakmai előadások hangzottak el tegnap Bukarestben, majd a közeljövőben Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron folytatódik a rendezvénysorozat.
A sajtónak Mile Lajos főkonzul azt nyilatkozta, hogy egy ilyen konferencián a szellem emberei, gondolkodók, kutatók kicserélhetik eszméiket Széchenyivel kapcsolatban, és olyan gondolatok is megfogalmazódnak, amelyek napjainkban szintén minden mesterkéltség nélkül érvényesek, eligazítók lehetnek. Salat Levente KAB-elnök azt emelte ki, hogy egy kialakult gyakorlat szerint évente nem kolozsvári helyszínen tartják meg a Magyar Tudomány Napjának főrendezvényét, hanem valamelyik más erdélyi városban. De az idén, Széchenyi István 225. születésnapja alkalmából, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa javaslatára megtörték ezt a gyakorlatot, s hogy méltó akadémiai környezetet tudjanak biztosítani, a BBTE dísztermére esett a választás.
Ördög Béla

Szabadság (Kolozsvár)

Magyar és román történészek 1956-ról
1956 Magyarországon és Erdélyben: szemtanúk és történeti értékelések címmel nemzetközi történettudományi konferenciát tartottak tegnap a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem és Filozófia Kara, valamint a magyarországi Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet és Társadalomtudományi Kara főszervezésében.
Ovidiu Ghitta, a kar dékánja szerint a mostani konferencia – amelyen közel húsz magyar és román történész tartott előadást – a normalitás jelképe, hiszen itt az idő arra, hogy a szakemberek közti párbeszéd az egyetemen is megvalósuljon. – A történelemben vannak olyan mozzanatok, amelyeket nem csak ésszel lehet megközelíteni. A megélt élmények és érzelmek alapján én is így közelítem meg 56-ot – idézte fel Csucsuja István nyugalmazott történész professzor 1956-os emlékeit. Nagy Róbert Miklós, a BBTE Történeti Intézetének igazgatója bízik abban, hogy a konferencia előadásai tisztázzák a még meglevő kérdéseket, illetve új adatokkal szolgálnak arról, hogy mi történt az 1956-os magyar szabadságharc során Magyarországon, Erdélyben, illetve Romániában.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi tudósokat díjaztak Kolozsváron a magyar tudomány ünnepén
November végéig tart a magyar tudomány ünnepe elnevezésű programsorozat Erdélyben, ennek nyitórendezvényeként Kolozsváron gróf Széchenyi Isván születésének 225. évfordulója alkalmából szerveztek tudományos konferenciát.
A rendezvény keretében kiosztották pénteken a Kolozsvári Akadémiai Bizottság éves tudományos díjait. A Tudomány Erdélyi Mestere Díjat idén Gábor Csilla irodalomtörténész kapta a tudományos képzésben és a kutatásban kifejtett tevékenysége elismeréseként. Fiatal kutatói díjat kapott természettudományok kategóriában Borbély Sándor fizikus a természettudományok területén 2016-ban elért kivételes tudományos eredményéért. Fiatal kutatói díjat kapott a társadalomtudományok kategóriában Szász Levente közgazdász a társadalomtudományok területén 2016-ban elért kivételes tudományos eredményéért. A Tudományközvetítés és a Tudományos Bírálat Díját idén Jancsó Árpád mérnök kapta a tudás és a tudomány közvetítésében vállalt szerepéért.
A magyar tudóstársadalom először 1997-ben emlékezett meg arról, hogy 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és ezzel lehetővé tette a Magyar Tudományos Akadémia megszületését. 2003 óta minden év novemberének 3. napján erre a nemzetépítő cselekedetre emlékeznek Magyarországon és a határon túl is. Az évforduló jegyében az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának szervezésében tartották meg a Magyar Tudomány Ünnepe konferenciát. A magyar tudomány ünnepét november 11-én Marosvásárhelyen, 18-án Csíkszeredában és 26-án Temesváron is megtartják.
Krónika (Kolozsvár)

A romániai diákok csaknem fele funkcionális analfabéta
A romániai gyermekek 42 százaléka funkcionális analfabéta – hívták fel a figyelmet hétfőn a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az államelnöki hivatal által szervezett kolozsvári konferencián.
A rendezvényen az Európai Unió még 2012-ben közzétett jelentésére hivatkoztak, amely súlyos gondokat említ Románia kapcsán – közölte az Agerpres hírügynökség. Mint kiderült, a diákok teljesítményét mérő nemzetközi program, a PISA-teszt 2009-es eredményei szerint a romániai gyermekek 40,9 százaléka nem érte el a kettes szintet, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ennyien nem értik meg az iskolai vizsgákon kért legegyszerűbb feladatokat sem. Az államelnöki hivatal felmérése szerint az arány 2016-ra 42 százalékra nőtt.
A jelentés készítői szerint ebből az következik, hogy ezek fiatalok csak olyan munkahelyet lesznek képesek elfoglalni, amelyhez minimális képzettséget igényelnek. Ioan Aurel Pop, a BBTE rektora úgy fogalmazott: huszonhat év után visszajutottunk egy olyan állapotba, amelyről azt hittük, hogy rég magunk mögött hagytunk. „Tanárként azt mondhatom, hogy kivívtuk magunknak a jogot, hogy ostobák legyünk. Csakhogy ez a szabadság megszünteti emberi mivoltunkat, mert az emberi lét ismérve a tanulás” – magyarázta a rektor.
A szakemberek szerint nem tekinthető funkcionális analfabétának, aki képes elolvasni és megérteni egy szöveget, összefüggéseket találni korábbi ismeretei és a szövegben fellelhető ismeretek között, képes szóban és írásban kifejteni álláspontját a szövegben megfogalmazottakkal kapcsolatban, és nem utolsósorban képes a szövegből megszerzett információkat a mindennapi életben alkalmazni.
Krónika (Kolozsvár)

Egy földtani fórum hozadéka
Ritka az a tudomány és mesterség, amelynek olyan siralmas múltat és jelent nyújtott századunk, mint a geológiának, annak elméleti, de még inkább gyakorlati művelőinek. Alig lendült életbe nemcsak Erdélyben, hanem az ország más vidékein is a sokoldalú földtani kutatás, nemzedékek sora begyakorolta magát az alkalmazott földtan hasznos szépségeibe, egyre több és újabb feltárt hasznosítható ásványikincs-telepekben hagyott jóvá körvonalazott ipari tartalékokat az országos tartalékmegállapító bizottság, az 1989 után végbement gazdasági-pénzügyi, kutató- és kitermelőipari változások miatt alaposan leapadt e tudomány művelőinek létszáma, a gazdasági tevékenység más területeire került egy sereg kiváló és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakember.
Kutatók aggodalma
Tévedés ne essék, nem a földtani kutatás és gyakorlat diktatúrabeli helyzetét sírja vissza a hazai geológustársadalom, hanem azon aggodalmát fejezi ki jelenleg is, hogy lelassult természeti kincseink kutatási-feltárási rendszere, s kérdezik, meddig lehet még masszívan importálni minden olyan nyersanyagot, amelyre szüksége van ennek az országnak. Az 1989 után lepergett negyedszázad alatt vajmi keveset lépett előre az a tudományág, amelynek hivatása, hogy megállapítsa, rögzítse a szükséges és belföldön is ismert ipari nyersanyagok gazdaságos kitermelhetőségének szigorú hazai normáit, hiszen jól tudja és főleg érzi mindenki, hogy a behozott félnyers, avagy nyersanyag ára mindnyájunk vásárlóerejét, életszínvonalát nehezíti és teszi próbára. Anélkül, hogy ennek a kérdéskörnek az apró bugyraiba belekeverednénk – ugyanis jócskán dolgoznak egyfajta kényszerből erdélyi és székely geológusok távol családjaiktól más kontinensen is –, elmondhatjuk, hogy semmiképpen sem a természeti kincsek feltárásának és kinyerésének a dolga képezte az október végén Kovásznán megtartott XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó tárgyát, de közvetett módon érintette azokat az elképzeléseket és jó szándékú kezdeményezéseket, amelyek elősegíthetik egy újabb hazai hasznos kutatóprogram kibontakozását. Tizennyolc érdekes és hasznos előadás és bemutató hangzott el a borvizek városában, amelyek tartalma, rövidített változata nyomtatásban is megjelent, így bármikor hasznos lehet e tudományág művelői és az érdeklődők számára. A találkozó Kovászna város, a városi művelődési ház, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a gyergyószentmiklósi Geo-Tech Kft. támogatása révén jöhetett létre. Hogy létezik egyáltalán székelyföldi geológusközösség, arra az is bizonyíték, hogy a magyarországi kollégákkal együtt 101 személy vett részt a találkozón. Bemelegítőként egész napos tanulmányi úton ismerkedtek Kovászna várossal és Csomakőrössel, a környék ismert és immár híres ásványlelőhelyeivel a Mész-patak (Hankó-völgy) arzénásványos előfordulásaival, a Horgász-patak völgyének kovásznai „gyémántjaival”, a Tündérvölggyel, a Dr. Benedek Géza Szívkórház mofettájával és a Rétyi Nyírrel. S mert a Székelyföld kincseinek egykori jeles kutatójára is emlékeztek, emléktáblával jelöltük meg a geológus és közéleti személyiség Bányai János (1886–1971) kézdivásárhelyi, Kanta utca 13. szám alatti szülőházát.
Az emlékezés felette szükséges voltáról
Dr. Komlóssy György bauxitkutató geológus a találkozó egyik idősebb résztvevője egy friss, még nyomdafesték-illatú, 120 oldalra terjedő, igen olvasmányos kötetével ajándékozott meg, amely ebben az évben jelent meg Budapesten Szemezgetések egy geológus életútjából címmel. Az ismerkedés villámgyorsan ment, szülei erdélyi gyökerekkel bírtak, édesapja szilágysági, édesanyja pedig a ditrói Puskás famíliából való volt. Műszaki értelmiségiként köszöntötte a nála jóval fiatalabb nemzedéket, rávillantva arra, hogy a megváltozott idők révén, lám, szabad a találkozás, szabad a szakmai vita, szabad a földkutató nemzedékek határokon átívelő ölelkezése-barátkozása. Gyurka bátyánk a székelyföldi találkozók rendszeres résztvevője, köszöntése amolyan megnyitóféle is volt, de mindnyájan tudtuk, hogy sokoldalú és gyakorlott geológus. Többnyire bauxitkutatás és szemlézésügyben beutazta az egész világot. Földinkre, a Kézdivásárhelyen született Bányai Jánosra e sorok írója és Jánosi Csaba csíki hidrogeológus emlékezett a tudós családi hagyatékénak fényképfelvételeit szemléltető poszterrel, amelyet Berszán József Hargita megyei geológus és Jánosi Csanád állított össze. Nem célunk részletezni Bányai János sokoldalú kutatásainak eredményeit (megtette ezt már e sorok írója a Földtani Közlöny 1973-as számában megjelent emlékezetében), nevét utca és szakközépiskola őrzi a székely anyavárosban, hagyatékát a Haáz Rezső Múzeum, egy részét pedig a szejkefürdői Borvízmúzeum. Porai ott pihennek a székelyudvarhelyi református temetőben, temetésén e sorok írója mondott beszédet az akkori erdélyi geológusnemzedék nevében.
Só, metán, tektonika
A kovásznai fórumnak a só, a metán és a tektonika volt fő témája. Erdély a só hazája. Így történt, hogy a csíki gyökerekkel rendelkező Unger Zoltán előadását hallgatva (Nyugat-magyarországi Egyetem, Földtani Tanszék) kiderült, hogy nem is igazából tudjuk, miből keletkezett a Föld geológiai idejében az a mérhetetlen mennyiségű só-tartalék.
Czellecz Boglárka és a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem geográfus kollégái „tisztába tették” az Erdélyi-medence nyugati peremének sós vizes előfordulásait, dr. Wanek Ferenc kolozsvári nyugalmazott egyetemi tanár a középkori sóbányászat egy alig ismert Kolozsvár környéki kitermelőhelyéről értekezett helynévanyag segítségével, bizonyítva azt, hogy a helynévkutatás is segítheti olykor a földtudomány művelőjét. Közelebb kerültünk megyénkhez, ugyanis Sóki Erzsébet, Gyila Sándor és Csige István, a Debreceni Egyetem, a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház és az MTA Atomki Környezetfizikai Tanszékének hármas szerzőcsoportja a kovásznai szén-dioxidos száraz gázfürdőkben a radon aktivitáskoncentráció térbeli eloszlását és időbeli műszeres változását vizsgálta, összehasonlították a természetes magánmofetták mélységi eredetű gázainak útját, áramlását a furatból táplált tündérvölgyi mofettával, ahol a betegek teste körül olyan mélységi eredetű gázok kavarognak, amelyek számos egészségügyi panasz enyhítésére alkalmasak. Bebizonyosodott, hogy a radon természetes eredetű nyomjelzője a mofettagázok mozgásának.
Földtani kutatás elképzelhetetlen őslénytani eredmények értékelése nélkül, s itt is nyilvánvalóvá vált, hogy felette részleteire bomlott, diverzifikálódott a paleontológia is. Érdekes paleolimnológiai (tó-fejlődéstörténeti) megállapításokra jutott a Szegedi Tudományegyetem és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régész kutatócsoportja a negyedidőszak végén kialakult tőzegrétegek paleoökológiai vizsgálata során. Kiderült, hogy a Homoródok mente már az Árpád-korban is lakott volt. Az elemzéseket a régészeti emlékekkel összevetve megrajzolták a terület környezettörténeti változásait. A vegyes összetételű kutatócsoportot az erdélyi kötődésű dr. Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója irányítja. A paleontológiánál maradva újdonság és szenzáció volt számunkra, hogy hazai geológusok, szpeológusok fatörzslenyomatokra bukkantak a Kelemen- és Görgényi-havasok vulkanikus kőzeteiben (!), Fazakas Attila székelyudvarhelyi geomorfológus a vonalas erózió térbeli és időbeli alakulását rögzítette a Keleti-Kárpátok belső vulkanikus vonulatában körvonalazva a hegysor mai képének kialakulását. Felette hasznos jelenünkben az a tanulmány, amelyet Zólya László geológus, Hargita megye tanácsának projektmenedzsere és Péter Elek nyugalmazott geológus állított össze A talajvizek és ásványvizek védelme korszerű hulladékgazdálkodási rendszerek kiépítésével címmel. Ennek és csakis ennek a rendszernek a szigorú alkalmazása biztosíthatja mind az ivóvíz, mind a mélyben levő ásványvizek minőségét.
Borvízmúzeumot Kovászna megyének
Régebben megfogalmazódott óhaj, hogy Kovászna megyében is menteni/kiállítani és őrizni kellene mindent, ami az ásványvizekkel kapcsolatos tárgyi vagy más jellegű emlék, különös tekintettel a nagyon gazdag fürdőtörténeti dokumentumokra. Albert Zoltán, Papucs András és e sorok írója erről szóló írott javaslatait megküldtük a megyevezetésnek, döntés azonban azóta sem született. Az egykori kovásznai szénsavpalackozó épülete mellett felvetődött egy Sugásfürdőn létesíthető múzeum lehetősége, amelynek létjogosultságát Sepsiszentgyörgy vonzásköre igazolná, avagy a borvizeiről ma is híres Bibarcfalva, ahol az 1882-ben alakult Borhegyi-palackozó eléggé megviselt épületét bérmentesen felajánlotta a helybeli közbirtokosság. Egy negyedik változat Málnásfürdő, ahol a Borpatak völgyében fekvő tömbházlakás alsó szintjén lehetne berendezni egy állandó jellegű kiállítást, avagy egyelőre ideiglenesen legalább összegyűjteni ott a veszendő tárgyi anyagot. Tekintettel arra, hogy a kovásznai egykori szénsav-palackozó üzem jelen pillanatban eladó, a témakört ismertető Papucs András a Háromszéki Borvízmúzeum létesítését Kovásznán látja megvalósíthatónak, ennek azonban az a feltétele, hogy a fürdőváros tekintse ezt fontosnak, és biztosítsa a szükséges területet. Kovászna országos jelentőségű fürdőváros, ahol évente közel 40 ezer turista és gyógykezelésre érkező személy fordul meg – hangsúlyozta –, tehát mindenképpen fontos lenne egy nemzetközi szempontból is figyelemre méltó kiállítás létrehozatala. Nem versenyezni szeretnénk a szomszédos Hargita megyével, ahol három borvízmúzeum működik, hanem kiállítani-megőrizni, s így kiegészíteni Székelyföld ilyen jellegű kincsanyagát.
Hasznos és mifelénk is megvalósítható tevékenységről számolt be Gherdán Katalin, a Pásztói Múzeum munkatársa, amelynek neve a Gyűjthető múlt közönségprogram, s amelynek részeként évente akció indult az év ásványa, kőzete és ősmaradványa témával. A vetélkedőbe be lehet vonni az iskolákat is, ugyanis középiskoláinkban hosszú idő óta megszűnt a földtan oktatása, a fiatalság általános műveltsége szempontjából hasznosnak bizonyulna mifelénk is egy ilyen program.
A Kovásznán megtartott kétnapos székelyföldi geológustalálkozót egyhangúlag hasznosnak, igényesnek ítélték az értékelők, s bejelentették, hogy a fórum XIX. találkozóját 2017-ben Borszékre hívják össze.
Kisgyörgy Zoltán
XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó - Szerkesztette Papucs András (Sikló Egyesület, Sepsiszentgyörgy)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyílt levél a kormánynak a BBTE kutatóitól
Egyenlőtlen bánásmóddal vádolja a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) az Európai Bizottságot, mivel az Orizont 2020 program keretében egy romániai kutatónak 7 eurós, míg egy nyugat-európai kutatónak 30 eurós az órabére.
Daniel David, a BBTE kutatásért felelős rektor-helyettese tegnap sajtótájékoztatón mondta el, hogy a 2007–2013-as időszakban az ösztöndíjak esetében egy romániai egyetemi professzor 30 eurós, míg egy adjunktus 20 eurós órabért kapott egy ezt szentesítő kormányrendelet értelmében, azaz egyforma anyagi elismerést kaptak a kelet- és a nyugat-európai oktatók is. Ám az Orizont 2020 program keretében az uniós szakemberek „ügyeltek” arra, hogy a pénz összege különbözzön a nyugati és a keleti egyetemi oktatók esetében. „Utálom a politikusok nyilatkozatait, amelyekben azt mondják, hogy támogatják a romániai tudományos kutatást, de végül nem csinálnak semmit” – jelentette ki Daniel David, aki szerint ez minden szempontból negatívan érinti a hazai kutatói munkát.
Mint azt Daniel David elmondta, a különbség miatt több romániai tudományos kutató már nem kötött szerződést a megnyert ösztöndíjakra, mások pedig azt forgatják a fejükben, hogy projektjeiket inkább Nyugat-Európában valósítják meg.
Az egyetem másik rektorhelyettese, Dan Lazăr kifejtette: a BBTE csak esélyegyenlőséget szeretne a romániai kutatóknak. „Az európai alapok célja a kelet- és nyugat-európai tagállamok közötti gazdasági különbségek csökkentése, de az ilyen döntések következtében ez nem fog bekövetkezni” – mondta Lazăr.
A sajtótájékoztatón azt is megtudtuk: Călin Cormoş, a Kémia és Vegyészmérnöki Kar kutatója megnyert egy 300 ezer eurós grantot, de már nem szándékozik szerződést kötni, mivel az alacsony árak miatt a kutatás befejezése kétségessé vált. Mindezekért a BBTE nyílt levelet küldött Klaus Johannis államfőnek, Dacian Cioloş kormányfőnek és a romániai EP-képviselőknek, amelyben tájékoztatják őket a kialakult helyzetről, és orvoslatra várnak.
– Megoldásként az merült fel, hogy Románia kérjen kivételes státust, hiszen ezt más kelet-európai országok is kérték, és meg is szerezték – összegzett Daniel David.
Szabadság (Kolozsvár)

Szajkók, papagájok
Úgy tűnik, újabb „papírunk van róla”, hogy az ismereteket hatékonyan felhasználni képtelen papagájnemzedéke(ke)t nevel a romániai oktatási rendszer.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem és az államelnöki hivatal által szervezett kolozsvári konferencián a minap közölték, a hazai 15 évesek 42 százaléka funkcionális analfabéta. Ismerve a mechanikus tananyagátadás és a tanultak gépies visszamondásának iskolai gyakorlatát, senki sem hökken meg, hogy bár az ifjú generáció tagjainak közel fele tud ugyan írni, olvasni, de valójában nem érti az írott szöveget, nem tud összefüggést teremteni korábban megszerzett ismeretei és a szövegben fellelhető ismeretek között.
Hogy funkcionálisan analfabéta a kamaszok nagy hányada, azt is jelenti – és ez talán az egyik leglényegesebb tényező –, hogy képtelenek szóban és írásban kifejteni álláspontjukat a szövegben megfogalmazottakkal kapcsolatban, talán nincs is önálló véleményük róla, a megszerzett információkat pedig nem fogják tudni alkalmazni a mindennapi életben. Számos döntéshozó és véleményformáló azt szajkózza széltében-hosszában, kampányokon innen és túl – szinte már évtizedek óta –, hogy elavult oktatási rendszerünknek, amely a mennyiséget helyezi előtérbe a minőség rovására, és hatalmas anyagmennyiséget magoltat be fölöslegesen a gyerekekkel, „haladéktalan és átfogó” reformokra van szüksége.
Tények szintjén azonban nem történik semmi érdemleges. A diákoknak évről évre, vizsgáról vizsgára irdatlanul nagy információmennyiséget kell memorizálniuk, majd valamilyen formában reprodukálniuk, ugyanakkor elenyészően kevés a célzottan az önálló, kreatív gondolkodásra, a szókincs gazdagítására irányuló iskolai tevékenység. Az, hogy valaki funkcionálisan analfabétává válik, nyilván számos tényező következménye. Ha például szűk, szegényes a gyerek szókincse, nem is várható el tőle, hogy valóban megérthessen egy szöveget, és összefüggéseket fedezzen fel benne és általa. A szókincs gazdagsága pedig attól is függ, hogy mivel tarisznyálják fel otthon a gyereket, de nem elhanyagolható szempont, hogy milyen arányban dominálja a digitális benszülött nemzedék gondolkodását a képek uralmára összpontosító virtuális világ.
Ettől függetlenül azonban bátran kijelenthető, az oktatási rendszer közel sem tesz meg mindent annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedékek hatékonyan alkalmazni tudják majd az iskolában szerzett információkat a mindennapi életben. Már csak azért sem lehetséges ez, mert az információk jó részét el is felejtik menet közben. Úgyhogy egyelőre ne reménykedjünk érdemi változásban. Hiszen a döntéshozók valószínűleg továbbra is csak szajkózzák a változás szükségességét, a felnövekvő generációk tagjainak nagy hányada pedig – jórészt emiatt – „papagáj” marad. Akik, ha nem is tudnak majd felzárkózni megfelelőképpen a teljesítményorientált világhoz, de legalább hátha egymással szót tudnak érteni.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Forradalmi közösségi élmény Dávid Gyula tollából
Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett című kötetét mutatták be tegnap délután a Minerva Művelődési Egyesület székházában, Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó igazgatója „háziasszonyi” közvetítésével.
Előbb Pécsi Györgyi irodalomtörténész, felelős szerkesztő nehezményezte, hogy az 1956-os forradalom 60. évfordulós megemlékezései az anyaországban és Erdélyben nem kapcsolódtak össze. Vázolta a könyv felépítését, kiemelve legfőbb tanulságát: az erdélyi fiatalság 1956-tal ébredt rá magyarságára. Egyed Péter filozófus (BBTE), a kötet lektora az adatgazdagságra hívta fel a figyelmet, ami a folytatást elindító kutatómunka eredménye, és emlékezést lazít olyan témában, amely napjainkban is tabunak számít.
A szerző kiemelte, hogy fontos volt Magyarországon megjelentetni a kötetet, mivel ott ismeretlen a forradalomnak és utóéletének erdélyi vetülete.
Ördög Béla
Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett /Nap Kiadó, Budapest, 2016/
Szabadság (Kolozsvár)

Európai doktorátus a BBTE-n
Országos szinten a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) vezeti be elsőként az Európai Doktorátust, miszerint a doktori dolgozatot idegen nyelven írják és védik meg az érdekeltek.
A BBTE ezzel az uniós doktori tanulmányokat végzett személyek beilleszkedését ösztönzi az európai akadémiai és társadalmi-gazdasági kontextusba.
Az Európai Doktorátus bevezetését az Európai Egyetemek Szövetsége javasolta. Azok a doktorandusok részesülhetnek ebben, akik legkevesebb 4 hónapot egy uniós tagállambeli egyetemen töltöttek, a másik feltétel pedig az, hogy a doktori dolgozat megvédésekor kinevezett bizottságnak legalább egy tagja egy híres európai egyetemről kell, hogy érkezzen.
A BBTE szerint jó lenne, ha az Európai Doktorátus megszerzéséhez a jelöltek munkatársaikat a legjobb 500 egyetem munkatársai/kutatói közül választanák ki, illetve olyan egyetemi konzorciumok tagjait kérnének fel, amelynek a BBTE is tagja. A sikeresen doktoráló személy az országos követelményeknek megfelelő doktori oklevél mellé egy angol nyelven megírt Európai Doktori Tanúsítványt is kap majd.
Szabadság (Kolozsvár)

Agyelszívástól tartanak a Babeș–Bolyai vezetői
A tudományos kutatások finanszírozásának növelését kéri a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE), amelynek vezetői Klaus Johannis államfőnek, Dacian Cioloş miniszterelnöknek és romániai európai parlamenti képviselőinek küldött levelükben mutattak rá a hiányosságokra.
A felsőoktatási intézmény attól tart, hogy a szűkös büdzsé agyelszíváshoz fog vezetni, a fiatal kutatók inkább külföldön vállalnak munkát, ezért szerintük a tudományos téren tevékenykedők bérét a nyugat-európai szintre kell emelni. Markó Bálint, a BBTE rektorhelyettese a Krónikának elmondta: már kaptak olyan visszajelzéseket az egyelőre itthon dolgozó kutatóktól, hogy a kivándorlást fontolgatják, ezért a téma egyre égetőbb.
Markó kifejtette: az elsődleges probléma az, hogy egyes nagy uniós kutatási pályázatoknál – amelyek elnyerése már felér egy tudományos aranyéremmel – a szakemberek fizetésének mértéke az adott ország átlagbérétől függ. Ez azt jelenti, hogy ha egy kutató elnyer egy pályázatot, a juttatás szempontjából nem mindegy, hogy egy romániai vagy egy dániai, németországi, esetleg osztrák egyetemen végzi el a tudományos munkát.
A rektorhelyettes rámutatott: az előírás viszonylag új keletű, két éve még nem szerepelt a vonatkozó kiírások szabályzatában. A kutatók így kétszer is meggondolják, hogy Romániában végezzék-e el a feladatot, ráadásul a projekt lebonyolítása óriási adminisztrációs eljárást feltételez, mint minden európai uniós finanszírozású program. Számos szakember ezért kapcsolati hálóját kihasználva inkább egy nyugat-európai egyetemen végzi el kutatását, hiszen így jóval több fizetésre számíthatnak.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem levelében arra kéri az államfőt, a miniszterelnököt és az európai parlamenti képviselőket, hogy kérjék Románia kivételét a szabály alól, a felsőoktatási intézmény vezetői szerint ugyanis erre bizonyos feltételek mellett lehetőség van.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Vészkiáltás az erdélyi magyar értelmiségtől
Vészkiáltásnak szánja egy húszfős értelmiségi csoport azt az internetes petíciót, melyben az erdélyi magyar oktatás és sajtó nehéz helyzetére hívják fel a figyelmet. Rámutatnak, konkrét intézkedéseket várnak a politikai elittől ezen, az erdélyi magyar társadalom jövője szempontjából létfontosságú területeken.
„Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik" – olvasható a Facebook közösségi portálon terjedő petíció szövegében. Ezt többek között Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató, Nagy László fizikus, egyetemi professzor, Néda Zoltán fizikus, egyetemi professzor, Balázs Attila lelkész, Papp-Zakor András újságíró, Sipos Zoltán újságíró, illetve számos erdélyi magyar gimnázium igazgatója látta el kézjegyével.
„Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról" – olvasható a Beszéljünk megoldható problémákról! című dokumentumban. Ennek szerzői beismerik, a sokszínű fesztiválokra, többnyelvű feliratokra, a műemlékek és hagyományok védelemére is szükség van, ahogy a jelképek ügyét is lényegesnek tartják. Ugyanakkor leszögezik: a jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága „a mostaninál sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért".
Hiányzik a támogatás
A dokumentumban elsőként az oktatás gondjait ismertetik, rámutatva: már a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől, így félő, hogy hosszú távon a szülők román tannyelvű intézményt választanak gyerekeik számára. „Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet" – jelentik ki az egyetemi tanárok, iskolaigazgatók az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás hiányát hangsúlyozva.
Úgy vélik, hosszú távon a tanároknak nyújtott célzott segítség, az utazási és lakástámogatás, illetve ösztöndíj jelenthet megoldást a gondokra. „Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány, illetve egy széles körű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak" – áll a petícióban, melynek szerzői szerint ennek költségvetését a politikai elitnek kellene biztosítani a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból.
Katasztrofális helyzet alakulhat ki
„Manapság senki nem akar tanár lenni – ezt az egyetemen nagyon jól látjuk –, egyszerűen azért, mert a tanári szakma nem megbecsült, és a társadalom semmit nem tesz annak érdekében, hogy a gimnáziumainkban jó tanárok legyenek" – részletezte a Krónikának a petícióban foglaltakat az egyik aláíró, Néda Zoltán fizikus. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora szerint ez hamarosan „katasztrofális helyzethez fog vezetni", melyet az erdélyi magyar közösségre leselkedő legnagyobb problémának ítél. Elmondta, elsősorban vidéken vannak problémák, itt tehetne sokat a kért alapítvány.
Felvetésünkre, hogy az Iskola, illetve Communitas Alapítvány részben megoldást kínál ezekre, kifejtette: az „egy csepp", ráadásul az említett alapítványok főleg az egyetemi oktatók problémáival foglakoznak, amelyek nagyjából rendeződtek, de a közoktatásban, főleg vidéken számos a gond. „A nagy gimnáziumokban például természettudományokból már nem lehet jól felkészült tanárokat találni. És nem azért, mert nincs egyetemi képzés rá, hanem mert egyszerűen nincs jelentkező" – részletezte a professzor, aki szerint a hozzájuk csatlakozott kolozsvári, temesvári, csíkszeredai, székelyudvarhelyi stb. iskolaigazgatók is ezzel a problémával küzdenek.
„Sok a háttéralku"
A petíció szerzői a nyilvánosság problémáját sem hagyják szó nélkül, rámutatva: bármilyen társadalmi vita alapját az adatok és a transzparencia kell, képezze. „Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik" – állapítják meg. Kijelentik, az erdélyi magyar sajtóban kevés „az önálló újságírói munka".
„Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani" – jelentik ki az értelmiségiek. A visszásságokra példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat említik. A közérdekű adatokkal való pontos és naprakész elszámolást sürgetik, illetve azt kérik a politikai elittől, hogy közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel, nyilvános pályázatok útján garantálja a sajtó szabadságát.
Cselekvést várnak
„Ez vészkiáltás, amelyre azonnali cselekvést várunk. Saját erőforrásainkból, azonnal tevékenykedni kell" – magyarázta lapunknak a petíció célját Néda Zoltán. Elmondta, ennek címzettje az egész erdélyi magyar politikai elit, párthovatartozás nélkül. Hozzátette, nem terveznek más akciót az ügyben, csupán a probléma fontosságára akarták felhívni a figyelmet. „Nem hosszú távú ígéreteket kérünk, amelyek mástól függnek, hanem olyanokat, amelyek megvalósíthatók" – fogalmazott a fizikus. Kérdésünkre hozzátette, bár a megfogalmazásról lehetne vitatkozni, a petíció tartalmáról reményei szerint az erdélyi magyar társadalom egészében konszenzus van. A peticíót csütörtök délig több mint százan írták alá, többen közülük azt az opciót választva, hogy nevük ne legyen publikus.
Pap Melinda
(A petíció:)
Beszéljünk megoldható problémákról!
Nyilvánvaló, hogy azok a közösségek fejlődtek és fejlődnek versenyképesen, amelyek hosszútávú befektetésekben gondolkodnak, és a demokráciára, oktatásra, tabuk nélküli párbeszédre és átláthatóságra építenek. Jólétet ott tapasztalunk, ahol adottak a párbeszéd feltételei, türelmesen meghallgatják a többségétől eltérő véleményeket is, elítélik a populista és üres szólamokat, és ahol átlátható a döntéshozás és a képviselet, számonkérhető a pénz elköltése, a jövő generáció képzése pedig kiemelt fontosságú.
Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik. Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról. Természetesen mi is úgy látjuk, hogy fontosak a sokszínű fesztiválok, fontosak a többnyelvű feliratok, utcanevek, fontos a műemlékek, hagyományok védelme, és fontos a zászlók és a jelképek ügye. A jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága a mostaninál azonban sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért:
I. Az oktatás szempontjából úgy tűnik, hogy mostanra a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől. Félő hogy az, aki minőségi oktatást szeretne gyermekének, román tannyelvű intézményt fog választani. Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet. A színvonal hiányának a legfőbb oka az, hogy hiányzik az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás. Ma már a nagyobb középiskolákba is nehéz jó és elkötelezett tanárokat toborozni. Hosszú távon megoldást jelenthet, ha a magyar nyelven tanító tanárok célzott segítséget kapnak, utazási és lakástámogatást, és a jól teljesítő oktatóink megfelelő ösztöndíjban is részesülnek. Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány illetve egy széleskörű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak. Az alapítvány megfelelő költségvetését a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból politikai elitünknek biztosítani kell, felkutatva ugyanakkor további alternatív finanszírozási lehetőségeket is.
II. A nyilvánosság tekintetében úgy véljük, bármilyen társadalmi vita alapját adatok kell hogy képezzék és transzparencia, nem pedig előítéletek, korábbi sérelmek, vágyálmok. Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik. Ez meglátszik az erdélyi magyar sajtón is, amelyben kevés az önálló újságírói munka. Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani. Hadd említsük példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat és a helyzet szimptomatikusságát, az önkormányzatok és más szervezetek pénzügyeinek elszámoltathatóságát. Kérjük politikai elitünket, hogy a közérdekű adatokkal legyen pontos és naprakész, a sajtó szabadságát pedig szintén közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel garantálja, nyilvános pályázatok útján.
Két olyan tág kérdéskörben - nyilvánosság és oktatás - várunk tehát előrelépést, amelyek az erdélyi magyarság döntéshozóin múlnak. A felelősség közös, a civil és a szakmai szféra kész az együttműködésre, az érdekképviselőinken múlik a kármentés és a megoldás. Már csak azért is, mert a legutóbbi felmérések szerint kérdéses az 5 százalékos küszöb elérése, amihez kétségtelen, hogy ezen problémák megoldatlansága és a konkrétumok hiánya is hozzájárult. Beszéljünk közös dolgainkról, beszéljünk a megoldható és lényeges problémáinkról!
Balázs Attila (lelkész)
Barabási Albert László (PhD, professzor)
Barabás Réka (PhD, docens)
E. Ferencz Judit (újságíró)
Erdei Ildikó (iskolaigazgató)
Gagyi József (iskolaigazgató)
Járai-Szabó Ferenc (PhD, adjunktus)
Lázár Zsolt József (PhD, adjunktus)
Laczkó György (iskolaigazgató)
Libál András (PhD, docens)
Nagy László (Phd, professzor)
Néda Zoltán (PhD, professzor)
Pap Szilárd István (publicista)
Papp-Zakor András (újságíró)
Popa Márta (iskolaigazgató)
Sipos Zoltán (újságíró)
Szabó Tünde (újságíró)
Szabó Loránd (PhD, professzor)
Tőkés Zsolt (iskolaigazgató)
Vörös Alpár (iskolaigazgató)
Krónika (Kolozsvár)

Gazdálkodik és matematikai tudományos kutatásokat folytat – elismerésre méltó
Sándor József farcádi származású matematikus kapta idén az Udvarhelyszéki tudományért díjat. Az elismerést szombaton adták át a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, a magyar tudomány napja alkalmából szervezett gálaesten.
Az idei díjazott nevét csak a gálaesten hozták nyilvánosságra, ezt megelőzően Czári Tibor székelyudvarhelyi születésű, Temesváron élő zeneszerző zongoraelőadását hallhatták a jelenlévők.
A gálaesten Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója arról beszélt, Székelyudvarhely az egyik példa arra, hogy nem csak az akadémiai központokban lehet tudománnyal foglalkozni. Ezért csatlakozott néhány éve a múzeum az Areopolisz Egyesület által életre hívott rendezvényhez. Úgy fogalmazott, egy ilyen kisebb városban a múzeumnak kötelessége, hogy a kiállítások szervezésén túl a tudománynak is helyet adjon, hiszen ezek egymásra épülnek. Azt is hangsúlyozta, hogy Székelyudvarhely mindig elismerte nagyjait.
Az eseményen Gálfi Árpád polgármester is beszédet mondott. „Nemcsak azokra a székelyudvarhelyiekre vagyunk büszkék, akik itthon maradnak, hanem azokra is, akik az egyetemes művészetek, a tudományosság felé nyitva idegenben tevékenykednek, mert így is erősítik a város hírnevét” – fogalmazott a városvezető.
Szabó Károly Csúcsok a ködben című rövidfilmjéből derült ki, hogy a díjazott Sándor József. A matematikus Farcádon született, Székelyudvarhelyen járt középiskolába, majd Kolozsváron, matematikaszakon végezte el az egyetemet. Előbb Nagyszebenben, majd Székelyudvarhelyen volt matematikatanár. 1997-től a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, később docense. 1998-ban megszerezte a doktori címet matematikából. „Élete a kutatásról szól” – hangzott el a kisfilmben. Azt is megtudhatták a jelenlévők, hogy számos bel-, illetve külföldi matematikai szaklap szerkesztője, valamint tizenkét könyvet publikált, melyek közül többet híres külföldi kiadóknál. Jelenleg Farcádon és Székelyudvarhelyen él, innen végzi kutatói teendőit. Gazdálkodik, közben publikál. Kutatási területei a matematikai analízis, a számelmélet, a geometria, a Bolyai-kutatás.
A kisfilm után Hermann Gusztáv Mihály az Areopolisz Egyesület részéről, valamint Gálfi Árpád polgármester adták át az Udvarhelyszéki tudományért díjat. Sándor József megköszönte az elismerést, majd azt mondta, úgy érzi, ez a díj nemcsak neki, hanem a matematikának is szól. A tudományos kutatómunka nehézségeiről, a szorgalomról, az odaadásról beszélt. Féltékeny szeretőhöz hasonlította a tudományos kutatást, aki csak annak nyom csókot a homlokára, aki neki szenteli életét. Háláját fejezte ki mindazoknak, akik mellette álltak, illetve Székelyudvarhelynek, melyet szellemi szülővárosának tart.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Tudományünnep Szentgyörgyön
„Aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”
2002 óta minden év novemberében többnapos rendezvénysorozattal tiszteli meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napját. Az EME szakosztályai és fiókegyesületei is csatlakoztak az ünnephez, így november 13-án, szombaton, A tudományművelés mint hivatás címmel a Sapientia Egyetem épületében is konferenciát tartottak helyi kutatók főszereplésével.
Az idei rendezvénnyel főként a pályaválasztás előtt álló diákokat, egyetemi hallgatókat célozták meg, a különböző tudományterületeken tevékenykedő székelyföldi kutatók a kutatás szépségeire, a tudományos munka fontosságára hívták fel a figyelmet. Bár az egyetemisták kissé alulreprezentáltak voltak, a Székely Mikó Kollégiumot képviselő két osztály érdekesnek és tanulságosnak minősítette a beszélgetést, hiszen az előadók közvetlen hangnemben és tudományos cirádák nélkül szóltak motivációikról, felmerülő gondokról, kötődéseikről.
Dr. Bíró Boróka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókelnöke moderálta a beszélgetést, kérdéseire pedig dr. Antalka Ágota, a Babeș-Bolyai Egyetem kihelyezett tanszékén tanító pszichopedagógus, dr. Bíró Bíborka Eszter jogász-közgazdász, a csíkszeredai Sapientia-EMTE oktatója, illetve drd. Köntés Ernő állattenyésztő-mérnök válaszolt, aki a jászvásári egyetem állattenyésztési karán etológiából doktorál.
Miért kezdtek kutatni? – hangzott az első kérdés, és az erre adott válasz végigvonult az előadás teljes időtartamán. Amikor az ember „szerelmes a szakmájába” (Antalka Ágota), egyre kíváncsibb lesz; minél többet tud, annál inkább érzi, hogy mennyi mindent nem tud. Bíró Bíborka Esztert államvizsga dolgozatának témájában a tőzsdepiac működésének számos rejtett összefüggését tárta fel, míg Köntés Ernő azért kezdett el kutatni, mert nem kapott kielégítő válaszokat kérdéseire.
Abban mindenki egyetértett, hogy több idegen nyelv tudása nélkül nem lehet kimerítően tanulmányozni egy témát, sem pedig eleget tenni a publikációs kötelezettségeknek, és azt illetően sem merült fel szemernyi kétség sem, hogy nekik itthon a helyük. Tizenegy év kolozsvári lét után Székelyföldön (Csíkszeredában) találta meg számítását Bíró Bíborka, és amikor egy egyetemi hallgató megköszönte, hogy tudását hazahozta, kőbe vésett bizonyosság lett: igen, itt a helye, mert adni akar, s tud is. Antalka Ágota is azt tartotta szem előtt, hogy „aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”, míg Köntés Ernő családja 1632-től „nem mozdult ki Szentgyörgyről”, így soha nem volt kérdéses, neki hol a helye.
Az előadók nem színezték rózsaszínűre a kutatói létet, elmondásuk szerint nem kellemesek a határidők (Bíró Bíborka), nehéz éjszaka tanulni csecsemővel a karodban (Antalka Ágota), és „nagy tolerancia kell a család részéről, hogy elviseljék, ha éjszaka háromkor kell asszisztálni egy kiscsikó születésénél Bodzafordulón”, de olyankor indulnia kell Köntés Ernőnek.
A megszólalók által a tudományművelésről és kapcsolódó tapasztalataikról festett kép azonban megnyerte a diákokat, s bár az általunk megkérdezettek még kutatni nem szándékoznak, de máris határozott célokat neveztek meg a jövőre nézve.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Batthyáneum: tovább késlelteti a pert a fordítás
Ismét elhalasztotta az ítélethozatalt a Fehér megyei ítélőtábla a gyulafehérvári Batthyáneum ügyében, számolt be az Adevărul napilap online kiadása.
A lap szerint a késlekedést az okozza, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nem fogadja el Batthyány Ignác püspök végrendeletének már elkészült román fordítását, az érsekség által megbízott fordító pedig nem készült el időre a testamentum szöveghű megfelelőjével.
Mint arról beszámoltunk, az épületegyüttes visszaszolgáltatása érdekében indított per legutóbb ott akadt el, hogy hiányzott Batthyány Ignác 1798-ból származó latin nyelvű végrendeletének a hiteles, az alperes és a felperes által is elfogadott fordítása. Október elején a Fehér megyei ítélőtábla jóváhagyta, hogy a fordítást az állam részéről dr. Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora, az érsekség részéről pedig dr. Buzogány Dezső egyháztörténész, a kolozsvári egyetem egyik professzora készítse el. Azonban csak előbbi készült el határidőre, az egyház pedig a keddi tárgyaláson kifogásokat emelt a fordítás ellen. Az ítélőtábla döntése szerint Buzogány Dezsőnek december 6-áig kell elkészülnie saját fordításával, és ekkor tárgyalják a római katolikus egyháznak a Ioan Aurel Pop-féle fordítással kapcsolatos fellebbezését is.
Az alapító püspök végrendelete kulcsfontosságú a perben, hiszen Batthyány Ignác ebben hagyta a katolikus egyházra és Erdély provinciára a páratlan értékű, 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot magában foglaló könyvtárt és a hozzá tartozó csillagvizsgálót. Cosmin Muntean, a gyulafehérvári táblabíróság szóvivője korábban elmondta, ha a végrendeletnek lenne angol vagy francia fordítása, az igazságügyi minisztérium hivatalos fordítói közül választottak volna, de latin nyelvből nincs hivatalos fordítójuk. A gyulafehérvári érsekség azután fordult az igazságszolgáltatáshoz, hogy a kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság tavaly elutasította a Batthyáneum visszaszolgáltatását, azzal érvelve, hogy az egyház nem bizonyította tulajdonjogát. A katolikusok a most zajló perben ezt a döntést szeretnék felülírni.
Pap Melinda
Székelyhon.ro

Szabó Csaba zeneszerzőre emlékeztünk
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) szombaton, november 12-én a kolozsvári Református Kollégium dísztermében tartotta közgyűlését. Az évi tevékenységekről szóló beszámolók, majd az azokat követő hozzászólások után került sor a szövetség tevékenységének különböző területein kimagasló eredményt elért tagok kitüntetésére. Örömünkre a kitüntetettek között volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zenei Tagozatának 2011-ben diplomázott fiatal zenetanár-karnagya, Szakács Zoltán, aki iskolai munkája mellett megyénk két községének kórusát is vezeti: a búzásbesenyői Gaudete kamarakórust és a mezőpaniti Vivit vegyes kart. Kórusvezetői és szervezői munkásságának elismeréseként a Seprődi János nevét viselő díjat vehette át.
A Művelődés folyóirat főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán bemutatta a lap Félre tőlem, búbánat című mellékletét, mely az RMDSZ, a COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY és az EMKE támogatásával karvezetőink számára készült, és erdélyi szerzők 12 népdal vegyes kari feldolgozását tartalmazza.
A tavaly a szövetség Vermesy Péter zeneszerzőre emlékezett, az idén a közgyűlés után, délután 4 órától a Babes–Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum termében az egybegyűltek In memoriam Szabó Csaba (1936 – 2003) ünnepi kórushangversenyét hallgatták meg. A nagy sikerű hangversenyen hét kórus a zeneszerző műveiből összeállított műsorát mutatta be. Fellépett a kolozsvári Sigismund Toduta Zenei Főgimnázium V-VIII. osztályos kórusa, karnagy: Kállay Miklós Tünde, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum Férfikara, karnagy: ft. Farkas László, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus, karnagy: Kovács András, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, karnagy: Molnár Katalin, a kolozsvári BBTE Református Tanárképző Kamarakórusa, karnagy: dr. Windhager Geréd Erzsébet, a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus, művészeti vezető: Ványolós András, valamint a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus, karnagy: Bedő Ágnes.
A fellépő kórusok vezetőinek az RMD elnöke, Guttman Emese karnagy emléklapot adott át, a zeneszerző özvegye pedig az Üvegszilánkok között című Szabó Csaba-emlékkönyvvel ajándékozta meg a karnagyokat.
Kovács András
Népújság (Marosvásárhely)

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)