Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. július 31.
Vonzóbbá vált a székely turizmus
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. Az idegenforgalmi mutatók azonban javultak az elmúlt hetekben, állítja Daragus Attila, az országos faluturisztikai egyesület alelnöke, aki szerint a háromszéki panziók jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek.
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. A legfrissebb felmérés szerint – amely első sorban az év első hat hónapjának adatait veszi figyelembe – a turisták mintegy 40 százaléka Brassóba érkezett, 21,8 százalékuk Maros megyébe, 18,5 százalék Szeben megyébe, Fehér és Hargita megye 7,6, illetve 7,4 százalékkal szerepel, míg Kovászna megye 4,7 százalékkal a sereghajtó. Ez az arány június óta egészen biztosan javult Kovászna megye esetében, ekkor érkeznek ugyanis a gyógykezelésre beutalt vendégek. A tartós kánikulának köszönhetően is növekedett a háromszéki panziók forgalma, jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek ezek a vendéglátó-ipari egységek – tudtuk meg Daragus Attilától, az Antrec országos faluturisztikai egyesület alelnökétől, aki szerint az elmúlt évektől eltérően nemcsak az ország déli megyéiből, hanem külföldről is több vendég érkezett. „Nem tudjuk, mi a magyarázata az érdeklődésnek, de örülünk neki. Az már hagyománynak számít, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a tusnádi szabadegyetem ideje alatt Tusnádfürdő száz kilométeres körzetében minden szálláshelyet lefoglalnak, ettől függetlenül azonban igyekszünk testre szabott programokkal, minőségi szolgáltatásokkal csábítani a turistákat, és az árakat sem növeltük tavalyhoz képest” – mondta Daragus. Az sem meglepő a szakember szerint, hogy a látogatók egy részét a gyógyturizmus vonzza, ők a borvízforrásokat, a mofettákat keresik, de sokan érdeklődnek a történelmi vagy az irodalmi vonatkozású emlékhelyek iránt, Dózsa György, Gábor Áron vagy éppen Benedek Elek szülőházát keresik fel. „Előrelépésnek számít, hogy tavaly Bálványos felé leaszfaltozták az utat, idén azonban pénzhiány miatt nem folytatták a munkálatokat a Szent Anna-tó irányában, de úgy tűnik, ez nem tartotta távol a vendégeket” – magyarázta a faluturisztikai egyesület alelnöke.
Turistavonzó csíkszeredai városnapok
A csíkszeredai turisztikai információs iroda vezetője, György Piroska munkatársunk kérdésére elmondta, nem tudnak pontos vagy hozzávetőleges információkkal szolgálni azzal kapcsolatban, hogy ebben az időszakban hány turista fordul meg a megyeszékhelyen, abban azonban egészen biztosak, hogy legtöbben nyáron keresik fel a várost, a vakáció ideje alatt. „Úgy látjuk, hogy a városnapoknak egyre nagyobb szerepe van az idegenforgalomban” – vélte György Piroska. Ezt azzal magyarázta, hogy a most hétvégén zajló városnapi rendezvénysorozat idejére mondhatni megteltek a szálláshelyek, ami azt jelzi, hogy ilyenkor megnövekedik a turisták száma a városban. „Ami meglepő, hogy egyre több idegenül beszélő turista fordul meg az irodánkban. Már nemcsak Magyarországról, hanem más európai országokból is egyre többen érkeznek Csíkszeredába” – mondta az irodavezető. Mint mesélte, beszéltek olyan külföldi turistával is, aki elmondta másodszor tér vissza vidékünkre, mert legutóbbi látogatásakor nem tudott mindent megnézni.
Szentkép, hűtőmágnes
Csíkszeredában egyébként rendszerint a pünkösd idején fordul meg a legtöbb turista: a csíksomlyói búcsúra több százezren látogatnak, közülük sokan a városi és környékbeli panziókban keresnek szállást. Urbán Erik ferences templomigazgató elmondta, amellett, hogy növekszik a látogatók száma, örvendetes, hogy egyre több a fiatal zarándok. Szerinte feltehetően azért növekedett a kegyhelyre látogatók száma, mert beindultak a magyarországi, határon kívüli kirándulások programjai. „Sokan érkeznek Magyarországról, és számos helyi látogatónk is van. Tavaly Japánból és Ausztráliából is volt vendégünk” – sorolta Urbán Erik. A csíksomlyói ferences kolostor épületében egy kegytárgybolt is működik. Itt Gergely Izabella eladótól, a Szociális Testvérek Társaságának tagjától megtudtuk, leginkább a helyi jegyeket magán viselő tárgyakat vásárolják a turisták. „Szentképeket, hűtőmágneseket szoktak vásárolni, de szoktam ajánlani nekik a Csíksomlyóról szóló könyveket is, nagyrészük többnyelvű” – magyarázta az eladó. Mint mondta, leginkább a zarándokok keresik fel a kegytárgyboltot. Főként azokat a tárgyakat vásárolják, amelyeken a csíksomlyói Szűz Mária-kegyszobor mása látható.
Udvarhely „csupán” tranzitváros
Noha érdeklődőkben nincs hiány, Székelyudvarhely továbbra is tranzitvárosnak számít idegenforgalmi szempontból. A rövid városnézést követően a turisták többsége inkább a környékbeli települések felé veszi az irányt – tudtuk meg a Tourinfo irodában. A városháza által működtetett iroda egyébként négynyelvű turisztikai tájékoztatóban mutatja be Székelyudvarhely és térsége épített örökségét, történelmi múltját, kulturális programjait és a különböző kikapcsolódási lehetőségeket. Megtudtuk, naponta akár kétszázan is érdeklődnek a nyári időszak alatt Székelyudvarhelyen, az Emlékezés parkja melletti turisztikai irodánál. „Nemcsak turisták, hanem olyan helyiek is igénylik az útikalauzokat és térképeket, akik vendégeiknek mutatnák be a várost” – tudtuk meg Bálint Júlia irodavezető-helyettestől. Az információkat igénylő turisták zöme magyarországi, és általában csoportosan, idegenvezetővel jönnek a városba, de számos egyéni látogató is érdeklődik. Persze távolabbról is „kiszúrják” a székely anyavárost, legutóbb spanyolországi turisták igényeltek útbaigazítást, de gyakoriak például a skandináv vendégek is. Bálint Júlia elmondta, főként a történelmi városrész érdekli leginkább a látogatókat, a Székely Támadt-várat, a templomokat és a Haáz Rezső Múzeumot nézik meg legtöbben. Az iroda munkatársa szerint általában a szabadidős tevékenységek és a hagyományos mesterségek érdeklik a turistákat, így nagyon sokan a korondi fazekas élményműhelyt látogatják meg, de többen választják a szintén korondi lovas-szekeres körutat is, melynek keretében különböző műhelyekbe látogathatnak el. A népi örökség iránt érdeklődők a környékbeli tájházakat is felkeresik, emellett nagyon népszerű a turisták körében a zeteváraljai víztározó és a székelyderzsi erődtemplom is. Bálint Júlia elmondta, általában a turisták útvonalától függően ajánlják a látogatnivalókat. „Székelyudvarhely még mindig nem célpont” – jelenti ki az irodavezető-helyettes, hozzátéve, próbálnak tenni a város tranzitjellege ellen, főként rendezvényekkel igyekeznek lekötni a turistákat.
Népszerű a szekér, de a terepjáró is
„Naponta akár harmincan is betérnek a turisztikai információs irodába, de ennél sokkal több turista érkezik a faluba, jelenleg is szinte teljes mértékben el vannak foglalva a szálláshelyek” – mondta el érdeklődésünkre Sztojka Beáta, a farkaslaki Tourinfo Iroda munkatársa. Az irodavezető szerint a községet többnyire magyarországi turisták látogatják, míg Parajdra számos román ajkú, de orosz vendég is ellátogat. Távolabbról érkező külföldiek is megfordulnak Tamási Áron szülőfalujában, zömében holland és német lakókocsis turisták, akik kempinghelyet keresnek. A Farkaslakára érkezőket leginkább a szekeres túrák, valamint a Fehér-Nyikó forrását felfedező terepjárós túrák vonzzák, továbbá népszerű úti cél a Gordon-hegyen található Jézus szíve kilátó.
Magyarországról jönnek a legtöbben
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kvantum Research 2013-ban tett közzé egy átfogó felmérést a székelyföldi turizmusról, mely szerint a régióba látogatók 24 százaléka magyarországi, de ez az arány a különböző turisztikai célpontok esetében nagyon nagy mértékben különbözik. A legfontosabb célpontok Kovászna, Szováta és Tusnádfürdő. A gyógyturizmusáról nevezetes Kovásznán gyakorlatilag nincsenek magyarországi turisták, de Szovátára is meglehetősen kevesen látogatnak. Ezzel szemben például Udvarhelyszéken, Zetelakán, Parajdon, Székelyudvarhelyen, a Gyergyói-medencében többségben vannak az anyaországi kirándulók. A tanulmány szerint egy turista egy nap alatt átlagosan 350 lejt költ el székelyföldi látogatása alkalmából, ebbe a szállás, étkezési és egyéb költségek is beletartoznak, viszont az utazást nem foglalja magában.
Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. Az idegenforgalmi mutatók azonban javultak az elmúlt hetekben, állítja Daragus Attila, az országos faluturisztikai egyesület alelnöke, aki szerint a háromszéki panziók jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek.
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. A legfrissebb felmérés szerint – amely első sorban az év első hat hónapjának adatait veszi figyelembe – a turisták mintegy 40 százaléka Brassóba érkezett, 21,8 százalékuk Maros megyébe, 18,5 százalék Szeben megyébe, Fehér és Hargita megye 7,6, illetve 7,4 százalékkal szerepel, míg Kovászna megye 4,7 százalékkal a sereghajtó. Ez az arány június óta egészen biztosan javult Kovászna megye esetében, ekkor érkeznek ugyanis a gyógykezelésre beutalt vendégek. A tartós kánikulának köszönhetően is növekedett a háromszéki panziók forgalma, jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek ezek a vendéglátó-ipari egységek – tudtuk meg Daragus Attilától, az Antrec országos faluturisztikai egyesület alelnökétől, aki szerint az elmúlt évektől eltérően nemcsak az ország déli megyéiből, hanem külföldről is több vendég érkezett. „Nem tudjuk, mi a magyarázata az érdeklődésnek, de örülünk neki. Az már hagyománynak számít, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a tusnádi szabadegyetem ideje alatt Tusnádfürdő száz kilométeres körzetében minden szálláshelyet lefoglalnak, ettől függetlenül azonban igyekszünk testre szabott programokkal, minőségi szolgáltatásokkal csábítani a turistákat, és az árakat sem növeltük tavalyhoz képest” – mondta Daragus. Az sem meglepő a szakember szerint, hogy a látogatók egy részét a gyógyturizmus vonzza, ők a borvízforrásokat, a mofettákat keresik, de sokan érdeklődnek a történelmi vagy az irodalmi vonatkozású emlékhelyek iránt, Dózsa György, Gábor Áron vagy éppen Benedek Elek szülőházát keresik fel. „Előrelépésnek számít, hogy tavaly Bálványos felé leaszfaltozták az utat, idén azonban pénzhiány miatt nem folytatták a munkálatokat a Szent Anna-tó irányában, de úgy tűnik, ez nem tartotta távol a vendégeket” – magyarázta a faluturisztikai egyesület alelnöke.
Turistavonzó csíkszeredai városnapok
A csíkszeredai turisztikai információs iroda vezetője, György Piroska munkatársunk kérdésére elmondta, nem tudnak pontos vagy hozzávetőleges információkkal szolgálni azzal kapcsolatban, hogy ebben az időszakban hány turista fordul meg a megyeszékhelyen, abban azonban egészen biztosak, hogy legtöbben nyáron keresik fel a várost, a vakáció ideje alatt. „Úgy látjuk, hogy a városnapoknak egyre nagyobb szerepe van az idegenforgalomban” – vélte György Piroska. Ezt azzal magyarázta, hogy a most hétvégén zajló városnapi rendezvénysorozat idejére mondhatni megteltek a szálláshelyek, ami azt jelzi, hogy ilyenkor megnövekedik a turisták száma a városban. „Ami meglepő, hogy egyre több idegenül beszélő turista fordul meg az irodánkban. Már nemcsak Magyarországról, hanem más európai országokból is egyre többen érkeznek Csíkszeredába” – mondta az irodavezető. Mint mesélte, beszéltek olyan külföldi turistával is, aki elmondta másodszor tér vissza vidékünkre, mert legutóbbi látogatásakor nem tudott mindent megnézni.
Szentkép, hűtőmágnes
Csíkszeredában egyébként rendszerint a pünkösd idején fordul meg a legtöbb turista: a csíksomlyói búcsúra több százezren látogatnak, közülük sokan a városi és környékbeli panziókban keresnek szállást. Urbán Erik ferences templomigazgató elmondta, amellett, hogy növekszik a látogatók száma, örvendetes, hogy egyre több a fiatal zarándok. Szerinte feltehetően azért növekedett a kegyhelyre látogatók száma, mert beindultak a magyarországi, határon kívüli kirándulások programjai. „Sokan érkeznek Magyarországról, és számos helyi látogatónk is van. Tavaly Japánból és Ausztráliából is volt vendégünk” – sorolta Urbán Erik. A csíksomlyói ferences kolostor épületében egy kegytárgybolt is működik. Itt Gergely Izabella eladótól, a Szociális Testvérek Társaságának tagjától megtudtuk, leginkább a helyi jegyeket magán viselő tárgyakat vásárolják a turisták. „Szentképeket, hűtőmágneseket szoktak vásárolni, de szoktam ajánlani nekik a Csíksomlyóról szóló könyveket is, nagyrészük többnyelvű” – magyarázta az eladó. Mint mondta, leginkább a zarándokok keresik fel a kegytárgyboltot. Főként azokat a tárgyakat vásárolják, amelyeken a csíksomlyói Szűz Mária-kegyszobor mása látható.
Udvarhely „csupán” tranzitváros
Noha érdeklődőkben nincs hiány, Székelyudvarhely továbbra is tranzitvárosnak számít idegenforgalmi szempontból. A rövid városnézést követően a turisták többsége inkább a környékbeli települések felé veszi az irányt – tudtuk meg a Tourinfo irodában. A városháza által működtetett iroda egyébként négynyelvű turisztikai tájékoztatóban mutatja be Székelyudvarhely és térsége épített örökségét, történelmi múltját, kulturális programjait és a különböző kikapcsolódási lehetőségeket. Megtudtuk, naponta akár kétszázan is érdeklődnek a nyári időszak alatt Székelyudvarhelyen, az Emlékezés parkja melletti turisztikai irodánál. „Nemcsak turisták, hanem olyan helyiek is igénylik az útikalauzokat és térképeket, akik vendégeiknek mutatnák be a várost” – tudtuk meg Bálint Júlia irodavezető-helyettestől. Az információkat igénylő turisták zöme magyarországi, és általában csoportosan, idegenvezetővel jönnek a városba, de számos egyéni látogató is érdeklődik. Persze távolabbról is „kiszúrják” a székely anyavárost, legutóbb spanyolországi turisták igényeltek útbaigazítást, de gyakoriak például a skandináv vendégek is. Bálint Júlia elmondta, főként a történelmi városrész érdekli leginkább a látogatókat, a Székely Támadt-várat, a templomokat és a Haáz Rezső Múzeumot nézik meg legtöbben. Az iroda munkatársa szerint általában a szabadidős tevékenységek és a hagyományos mesterségek érdeklik a turistákat, így nagyon sokan a korondi fazekas élményműhelyt látogatják meg, de többen választják a szintén korondi lovas-szekeres körutat is, melynek keretében különböző műhelyekbe látogathatnak el. A népi örökség iránt érdeklődők a környékbeli tájházakat is felkeresik, emellett nagyon népszerű a turisták körében a zeteváraljai víztározó és a székelyderzsi erődtemplom is. Bálint Júlia elmondta, általában a turisták útvonalától függően ajánlják a látogatnivalókat. „Székelyudvarhely még mindig nem célpont” – jelenti ki az irodavezető-helyettes, hozzátéve, próbálnak tenni a város tranzitjellege ellen, főként rendezvényekkel igyekeznek lekötni a turistákat.
Népszerű a szekér, de a terepjáró is
„Naponta akár harmincan is betérnek a turisztikai információs irodába, de ennél sokkal több turista érkezik a faluba, jelenleg is szinte teljes mértékben el vannak foglalva a szálláshelyek” – mondta el érdeklődésünkre Sztojka Beáta, a farkaslaki Tourinfo Iroda munkatársa. Az irodavezető szerint a községet többnyire magyarországi turisták látogatják, míg Parajdra számos román ajkú, de orosz vendég is ellátogat. Távolabbról érkező külföldiek is megfordulnak Tamási Áron szülőfalujában, zömében holland és német lakókocsis turisták, akik kempinghelyet keresnek. A Farkaslakára érkezőket leginkább a szekeres túrák, valamint a Fehér-Nyikó forrását felfedező terepjárós túrák vonzzák, továbbá népszerű úti cél a Gordon-hegyen található Jézus szíve kilátó.
Magyarországról jönnek a legtöbben
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kvantum Research 2013-ban tett közzé egy átfogó felmérést a székelyföldi turizmusról, mely szerint a régióba látogatók 24 százaléka magyarországi, de ez az arány a különböző turisztikai célpontok esetében nagyon nagy mértékben különbözik. A legfontosabb célpontok Kovászna, Szováta és Tusnádfürdő. A gyógyturizmusáról nevezetes Kovásznán gyakorlatilag nincsenek magyarországi turisták, de Szovátára is meglehetősen kevesen látogatnak. Ezzel szemben például Udvarhelyszéken, Zetelakán, Parajdon, Székelyudvarhelyen, a Gyergyói-medencében többségben vannak az anyaországi kirándulók. A tanulmány szerint egy turista egy nap alatt átlagosan 350 lejt költ el székelyföldi látogatása alkalmából, ebbe a szállás, étkezési és egyéb költségek is beletartoznak, viszont az utazást nem foglalja magában.
Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 31.
Soltész Miklós Gyimesközéplokon
A hithez, szülőföldhöz és a közösséghez való ragaszkodásra biztatta a fiatalokat pénteken Gyimesközéplokon, a II. Köz-Ép-Pont erdélyi lutheránus ifjúsági találkozó zárónapján mondott köszöntőjében Soltész Miklós, az Emmi egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
Annak a négy napnak, amit együtt töltött a Gyimesekben a több mint 300 erdélyi, délvidéki és magyarországi lutheránus fiatal, nagyon fontos szerepe van mind a nemzeti és felekezeti kisebbségben élő magyar fiatalok keresztény önazonosságának megerősítése, mind a határokon átívelő magyar közösség építése szempontjából – mondta el a rendezvény után telefonon az MTI-nek az államtitkár.
Megjegyezte: érdekes volt a helyválasztás is, hiszen a gyimesi csángók római katolikus vallásúak, ugyanakkor jó kezdeményezésnek nevezte, hogy az evangélikus keresztény hittestvérek ismerjék meg az ő világukat is, a nyelvhatár, a történelmi Magyarország határának térségét.
Úgy vélte, mindenképpen dicséretes, ahogyan Adorjáni Dezső erdélyi evangélikus püspök és segítőtársai megszervezték az egyház szellemiségét és hagyományait megőrző, mégis nagyon fiatalos, jó hangulatú tábort. „Fontos, hogy az egyházaink mindig élővé váljanak, ne távolodjanak el az ifjúságtól” – mondta az államtitkár.
A zárónap másik vendége, Kovács Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ügyvezető elnöke arra bátorította a lutheránus fiatalokat, vegyenek részt a közéletben, építsék és tartsák össze közösségeiket, és biztosítsanak találkozási lehetőséget a szórványban élő fiatalok számára is, mert azzal fontos lépést tehetnek az asszimiláció megfékezése érdekében.
A közéletben való részvételnek csak az egyik formája a politizálás, annál sokkal hálásabb és több eredménnyel kecsegtető faladat a közösségépítő munka: ez tartja most már az RMDSZ is legfontosabb teendőjének – hangoztatta az RMDSZ politikusa.
A polgármesteri hivatal közel hétmillió lejt kapott központi pénzalapokból, amelyet újabb szociális lakások építésére használhat a Csereháton, illetve a fűtéshálózatot bővítheti – jelentette be a javasolt napirendi pontok tárgyalását megelőzően Székelyudvarhely polgármestere, aki egyébként „vakációs hangulatúnak” titulálta az e havi tanácsülést, tekintettel arra, hogy noha éppen szabadságát tölti, mégis jelen volt az ülésen. Bunta Levente kifejtette, mintegy ötven lakást szeretnének építeni az elkövetkező két-három évben, amire lát is esélyt, amennyiben később is a mostanihoz hasonló ütemben tudják lehívni a pénzeket. Az összeg lényeges hányadát, 5,5 millió lejt viszont a Bethlen-, valamint a Kuvar-negyedi biomasszás kazán beüzemelésére költenék el, amely által csökkenteni szeretnék a távfűtést használó lakók költségeit. Ha már a fűtés került szóba, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) frakcióvezetője a hőerőmű létrehozásával kapcsolatban faggatta Buntát, aki elmondta, a város szerette volna létrehozni, ám ez nem volt lehetséges, ezért külföldi befektetők kezébe került a projekt. Utóbbi helyzetet egyébként jónak nevezte – mint állította, erről szakemberekkel is konzultált. Kijelentette, Udvarhely példaértékűnek nevezhető a távfűtés rehabilitációja szempontjából, hiszen a rendszer 85 százalékban fel van újítva, ő pedig ezen a vonalon szeretne tovább dolgozni. Hozzátette, noha a kormány ellehetetlenítette a város helyzetét, reméli, hogy európai uniós nyomásra változik a helyzet, és a biomasszás fűtés előnyt fog élvezni.
Az elöljáró egyébként arra számít, hogy a költségvetés-kiegészítés nyomán „több százezer lejt” fog kapni Székelyudvarhely. „Ebből az összegből olyan projekteket tudunk támogatni, mint a Kipi-Kopi napközi építése, a bicikliút (az Udvarhely és a zeteváraljai víztározó közötti szakaszon – szerk. megj.) esetében is van egy átcsoportosítás, de a csereháti szociális lakásokhoz is hozzá tudjuk tenni az önrészt, valamint további tanulmányok elkészíttetésére is gondoltunk, amivel megalapozhatjuk a fejlesztéseket” – fejtette ki a polgármester, hozzátéve, a Haberstumpf-villa ügyében van előrelépés: megvan a kivitelező a feljavításra. A multifunkcionális sporttermet illetően rámutatott, a helyszínen az elkövetkezőkben az udvart fogják rendbe tenni.
Átnyújtott kérdések, váratlanul érkezett válaszok
Bunta Levente éppen távozni akart a tanácsülésről, amikor Gálfi Árpád MPP-s képviselő-testületi tag a pártja által megfogalmazott, több pontból álló kérdéssorozatot nyújtott át az elöljárónak – kérve a válaszokat a következő havi tanácsülésre. A polgármester, nem kis meglepetésre, vállalta, hogy néhány kérdésre rögtön válaszol, a többit pedig írásban fogalmazza meg a kért időpontra. Kiderült, hogy az általános városrendezési tervet (PUG) pozitívan véleményezték a Hargita Megyei önkormányzatnál, ahol kisebb módosításokat kértek. A polgármester elmondása szerint ugyanakkor a város főépítésze beteg, ezért szeptemberig szabadságon van, így utána várható a véglegesítés.
A szejkei villákról is kérdezett az MPP: kik vásárolták fel azokat? „Az elmúlt időszakban, úgy érzem, az volt a feladatunk a Szejkén, hogy szépítsünk, fejlesszünk. (…) A másik feladatunk pedig az volt, hogy megakadályozzuk, hogy mások lenyúlják a területet. (…) Azon is dolgozunk, hogy a területek városi közvagyonba kerüljenek, azután fogunk foglalkozni a villák a sorsával” – jelentette ki Bunta Levente, kiemelve, hogy a villák még a kommunizmus idején, a gyárak és szakszervezetek kezdeményezésére épültek, de már akkor nem volt tiszta, hogy kiknek a tulajdonában vannak: többségük nincs telekkönyvezve. A jelenlegi telekigénylőkkel szemben pedig azt tartotta a legjobb megoldásnak, hogy béreljék a várostól a minimálisan szükséges területet. A városvezető örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy huszonöt év után elkezdődhettek a Székely Támadt-vár restaurálási munkálatai, ugyanakkor hangsúlyozta, ezt folytatni is szeretnék. Ami a városközpontot illeti, elmondta, műemlékvédelmi zónáról van szó, viszont nem minden épület számít műemléknek, esetleg csak olyan jellegű, ezért úgy gondolja, több ház esetén csak „nagy a hűhó” – ilyennek nevezte például a törvényszék utcában lévő ingatlant is. A polgármester szerint a patkóba tervezett címerek visszaállítását az ellenzéki frakciók akadályozzák, hiszen neki nincs kifogása az ellen, hogy Udvarhelyszék, Székelyudvarhely, illetve Erdély címerét visszaállítsák, ám az ellenzék ennél többet szeretne. A szombatfalvi utcával kapcsolatban rámutatott, valóban rosszul néz ki az út, ám ezért a vízszolgáltató a felelős, viszont ő nem fogja annyiban hagyni az ügyet. A továbbiakban szó volt a Szenttamás–Kadicsfalva között tervezett terelőútról is, amivel kapcsolatban úgy döntött a városvezetés, hogy jobb volna, ha az elkerülőutat a Szejkefürdő és Fenyéd között valósítanák meg.
MTI
Székelyhon.ro
A hithez, szülőföldhöz és a közösséghez való ragaszkodásra biztatta a fiatalokat pénteken Gyimesközéplokon, a II. Köz-Ép-Pont erdélyi lutheránus ifjúsági találkozó zárónapján mondott köszöntőjében Soltész Miklós, az Emmi egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
Annak a négy napnak, amit együtt töltött a Gyimesekben a több mint 300 erdélyi, délvidéki és magyarországi lutheránus fiatal, nagyon fontos szerepe van mind a nemzeti és felekezeti kisebbségben élő magyar fiatalok keresztény önazonosságának megerősítése, mind a határokon átívelő magyar közösség építése szempontjából – mondta el a rendezvény után telefonon az MTI-nek az államtitkár.
Megjegyezte: érdekes volt a helyválasztás is, hiszen a gyimesi csángók római katolikus vallásúak, ugyanakkor jó kezdeményezésnek nevezte, hogy az evangélikus keresztény hittestvérek ismerjék meg az ő világukat is, a nyelvhatár, a történelmi Magyarország határának térségét.
Úgy vélte, mindenképpen dicséretes, ahogyan Adorjáni Dezső erdélyi evangélikus püspök és segítőtársai megszervezték az egyház szellemiségét és hagyományait megőrző, mégis nagyon fiatalos, jó hangulatú tábort. „Fontos, hogy az egyházaink mindig élővé váljanak, ne távolodjanak el az ifjúságtól” – mondta az államtitkár.
A zárónap másik vendége, Kovács Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ügyvezető elnöke arra bátorította a lutheránus fiatalokat, vegyenek részt a közéletben, építsék és tartsák össze közösségeiket, és biztosítsanak találkozási lehetőséget a szórványban élő fiatalok számára is, mert azzal fontos lépést tehetnek az asszimiláció megfékezése érdekében.
A közéletben való részvételnek csak az egyik formája a politizálás, annál sokkal hálásabb és több eredménnyel kecsegtető faladat a közösségépítő munka: ez tartja most már az RMDSZ is legfontosabb teendőjének – hangoztatta az RMDSZ politikusa.
A polgármesteri hivatal közel hétmillió lejt kapott központi pénzalapokból, amelyet újabb szociális lakások építésére használhat a Csereháton, illetve a fűtéshálózatot bővítheti – jelentette be a javasolt napirendi pontok tárgyalását megelőzően Székelyudvarhely polgármestere, aki egyébként „vakációs hangulatúnak” titulálta az e havi tanácsülést, tekintettel arra, hogy noha éppen szabadságát tölti, mégis jelen volt az ülésen. Bunta Levente kifejtette, mintegy ötven lakást szeretnének építeni az elkövetkező két-három évben, amire lát is esélyt, amennyiben később is a mostanihoz hasonló ütemben tudják lehívni a pénzeket. Az összeg lényeges hányadát, 5,5 millió lejt viszont a Bethlen-, valamint a Kuvar-negyedi biomasszás kazán beüzemelésére költenék el, amely által csökkenteni szeretnék a távfűtést használó lakók költségeit. Ha már a fűtés került szóba, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) frakcióvezetője a hőerőmű létrehozásával kapcsolatban faggatta Buntát, aki elmondta, a város szerette volna létrehozni, ám ez nem volt lehetséges, ezért külföldi befektetők kezébe került a projekt. Utóbbi helyzetet egyébként jónak nevezte – mint állította, erről szakemberekkel is konzultált. Kijelentette, Udvarhely példaértékűnek nevezhető a távfűtés rehabilitációja szempontjából, hiszen a rendszer 85 százalékban fel van újítva, ő pedig ezen a vonalon szeretne tovább dolgozni. Hozzátette, noha a kormány ellehetetlenítette a város helyzetét, reméli, hogy európai uniós nyomásra változik a helyzet, és a biomasszás fűtés előnyt fog élvezni.
Az elöljáró egyébként arra számít, hogy a költségvetés-kiegészítés nyomán „több százezer lejt” fog kapni Székelyudvarhely. „Ebből az összegből olyan projekteket tudunk támogatni, mint a Kipi-Kopi napközi építése, a bicikliút (az Udvarhely és a zeteváraljai víztározó közötti szakaszon – szerk. megj.) esetében is van egy átcsoportosítás, de a csereháti szociális lakásokhoz is hozzá tudjuk tenni az önrészt, valamint további tanulmányok elkészíttetésére is gondoltunk, amivel megalapozhatjuk a fejlesztéseket” – fejtette ki a polgármester, hozzátéve, a Haberstumpf-villa ügyében van előrelépés: megvan a kivitelező a feljavításra. A multifunkcionális sporttermet illetően rámutatott, a helyszínen az elkövetkezőkben az udvart fogják rendbe tenni.
Átnyújtott kérdések, váratlanul érkezett válaszok
Bunta Levente éppen távozni akart a tanácsülésről, amikor Gálfi Árpád MPP-s képviselő-testületi tag a pártja által megfogalmazott, több pontból álló kérdéssorozatot nyújtott át az elöljárónak – kérve a válaszokat a következő havi tanácsülésre. A polgármester, nem kis meglepetésre, vállalta, hogy néhány kérdésre rögtön válaszol, a többit pedig írásban fogalmazza meg a kért időpontra. Kiderült, hogy az általános városrendezési tervet (PUG) pozitívan véleményezték a Hargita Megyei önkormányzatnál, ahol kisebb módosításokat kértek. A polgármester elmondása szerint ugyanakkor a város főépítésze beteg, ezért szeptemberig szabadságon van, így utána várható a véglegesítés.
A szejkei villákról is kérdezett az MPP: kik vásárolták fel azokat? „Az elmúlt időszakban, úgy érzem, az volt a feladatunk a Szejkén, hogy szépítsünk, fejlesszünk. (…) A másik feladatunk pedig az volt, hogy megakadályozzuk, hogy mások lenyúlják a területet. (…) Azon is dolgozunk, hogy a területek városi közvagyonba kerüljenek, azután fogunk foglalkozni a villák a sorsával” – jelentette ki Bunta Levente, kiemelve, hogy a villák még a kommunizmus idején, a gyárak és szakszervezetek kezdeményezésére épültek, de már akkor nem volt tiszta, hogy kiknek a tulajdonában vannak: többségük nincs telekkönyvezve. A jelenlegi telekigénylőkkel szemben pedig azt tartotta a legjobb megoldásnak, hogy béreljék a várostól a minimálisan szükséges területet. A városvezető örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy huszonöt év után elkezdődhettek a Székely Támadt-vár restaurálási munkálatai, ugyanakkor hangsúlyozta, ezt folytatni is szeretnék. Ami a városközpontot illeti, elmondta, műemlékvédelmi zónáról van szó, viszont nem minden épület számít műemléknek, esetleg csak olyan jellegű, ezért úgy gondolja, több ház esetén csak „nagy a hűhó” – ilyennek nevezte például a törvényszék utcában lévő ingatlant is. A polgármester szerint a patkóba tervezett címerek visszaállítását az ellenzéki frakciók akadályozzák, hiszen neki nincs kifogása az ellen, hogy Udvarhelyszék, Székelyudvarhely, illetve Erdély címerét visszaállítsák, ám az ellenzék ennél többet szeretne. A szombatfalvi utcával kapcsolatban rámutatott, valóban rosszul néz ki az út, ám ezért a vízszolgáltató a felelős, viszont ő nem fogja annyiban hagyni az ügyet. A továbbiakban szó volt a Szenttamás–Kadicsfalva között tervezett terelőútról is, amivel kapcsolatban úgy döntött a városvezetés, hogy jobb volna, ha az elkerülőutat a Szejkefürdő és Fenyéd között valósítanák meg.
MTI
Székelyhon.ro
2015. augusztus 1.
Hegedűs Imre János: Erdővidék 2. (Szerelmes földrajz)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 5.
Pluszmunkával elért országos siker
Első díjat érdemeltek ki az Udvarhelyszéket képviselő lányok a Nagyszebenben megrendezett népi mesterségek országos versenyén.
Mintegy százhatvan tanuló vett részt július 29. és augusztus 3. között Nagyszebenben, az Astra Múzeumban megtartott népi mesterségek országos olimpiáján. Udvarhelyszéket idén öt tanuló képviselte, akik a verseny megyei szakaszán, júniusban első helyezést értek el szakágaikban. Az országos megmérettetés korábbi kiadásain is az Udvarhelyszéket képviselő diákok érték el a legjobb eredményeket, ezúttal viszont mindenki első helyezett lett – adta tudtunkra Bán Erzsébet szakirányító. A szakmai zsűri a diákok elméleti és gyakorlati tudását értékelte, de figyelembe vették a versenyen készült alkotás nehézségi fokozatát, viseletük eredetiségét is.
A versenyen a székelyudvarhelyi Cimbora Gyerekek Klubjának tanulói, Kovács Anita és Antal Eszter népi hímzők (oktatójuk Bán Erzsébet), valamint László Noémi bútorfestő (oktatója Tifán Irén) bizonyítottak, de Székelyudvarhelyt képviselte Sîrbu Cristina bútorfestő (oktatója Sîrbu Andrea) is. Jelen volt Nagyszebenben László Kinga tibódi csipkeverő is, akit szentkirályi nagymamája, Berze Ibolya tanított a mesterségre. Bán Erzsébet elmondta, hogy a tehetséges lányok nem első alkalommal versenyeznek: László Kinga immár negyedszer, Sîrbu Cristina pedig harmadik alkalommal vetélkedik az országos versenyen.
László Noémi korábban kétszer kapott első díjat népi hímzés szakágban, most viszont bútorfestéssel bizonyított, amit egyébként tavaly október óta tanul a Cimbora Házban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Első díjat érdemeltek ki az Udvarhelyszéket képviselő lányok a Nagyszebenben megrendezett népi mesterségek országos versenyén.
Mintegy százhatvan tanuló vett részt július 29. és augusztus 3. között Nagyszebenben, az Astra Múzeumban megtartott népi mesterségek országos olimpiáján. Udvarhelyszéket idén öt tanuló képviselte, akik a verseny megyei szakaszán, júniusban első helyezést értek el szakágaikban. Az országos megmérettetés korábbi kiadásain is az Udvarhelyszéket képviselő diákok érték el a legjobb eredményeket, ezúttal viszont mindenki első helyezett lett – adta tudtunkra Bán Erzsébet szakirányító. A szakmai zsűri a diákok elméleti és gyakorlati tudását értékelte, de figyelembe vették a versenyen készült alkotás nehézségi fokozatát, viseletük eredetiségét is.
A versenyen a székelyudvarhelyi Cimbora Gyerekek Klubjának tanulói, Kovács Anita és Antal Eszter népi hímzők (oktatójuk Bán Erzsébet), valamint László Noémi bútorfestő (oktatója Tifán Irén) bizonyítottak, de Székelyudvarhelyt képviselte Sîrbu Cristina bútorfestő (oktatója Sîrbu Andrea) is. Jelen volt Nagyszebenben László Kinga tibódi csipkeverő is, akit szentkirályi nagymamája, Berze Ibolya tanított a mesterségre. Bán Erzsébet elmondta, hogy a tehetséges lányok nem első alkalommal versenyeznek: László Kinga immár negyedszer, Sîrbu Cristina pedig harmadik alkalommal vetélkedik az országos versenyen.
László Noémi korábban kétszer kapott első díjat népi hímzés szakágban, most viszont bútorfestéssel bizonyított, amit egyébként tavaly október óta tanul a Cimbora Házban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. augusztus 8.
"Asszonyok szőtték az idő köntösét"
Sipos Márta kiállítása Énlakán
Júliusban az énlaki unitárius egyházközség közösségi házában ötödik alkalommal állította ki erdélyi varrottasait Sipos Dénesné Szász Márta. A termet megtöltő helybeliek mellett a messziről érkezett vendégek között volt Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita asszony. A vendégeket Nagy-Mátéfi Tímea helybéli unitárius lelkész köszöntötte, népdalokat Koronka Lilla énekelt. Akik először látták a kiállítást, valószínűleg sokan érezték azt, amit magam is, amikor a székelykeresztúri múzeumban először találkoztam a Kőhalmon élő agronómus munkáival. Különös megtiszteltetésnek tűnt, hogy beléphettem a tágas "parádés házba", a tisztaszobába, amit csak fontos vendégeknek nyitnak ki.
Az énlaki kiállításon újra együtt volt az anyag, a Sipos Mártától megszokott gondos elrendezésben, s aki jószándékkal érkezett, varázslatos, szent térben találta magát. A kiállított drapériákról, asztalterítőkről, rúdravalókról, párnahuzatokról ezernyi jelével, szimbólumával a régmúlt szólt hozzánk. Egy ősi hitvilágról, ősi tudásról, a természethez való szoros kötődésünkről, a megfejthetetlen titkokról és a nagy feladatról, hogy az évezredek során csiszolt, alakított tudást, ami sajátosan, összetéveszthetetlenül minket, magyarokat jellemez, menteni, őrizni kell, hogy tovább adhassuk. Elődeink világképe, életszemlélete, tehetsége, alkotókedve, öröme és szomorúsága üzen a jeleken át, s a kézimunkák jelrendszerét fejtegetve a közösséghez való tartozás élményét élhetjük át.
Az erdélyi ember lakását a legkeményebb diktatúra éveiben is a kalotaszegi, marosszéki, torockói, udvarhelyszéki kézimunkák díszítették, amelyek az önazonosságunk megőrzésére való törekvés mellett a csendes "piros-kék-fekete-fehér ellenállás" jelképei voltak.
"A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de csak akkor a miénk, ha ismerjük". Nemeskürthy István gondolatai ma különösen időszerűek, hiszen egy olyan korban élünk, amikor nemzedékek nőnek fel úgy, hogy már nem érzik a hagyomány erejét, s lakásukban nincs helye a kézimunkáknak. Régies, porfogó, nem illik a modern lakások áramvonalas, leegyszerűsített eleganciájába. Ráadásul gond van vele, időnként mosni, vasalni kell – sorolják a kellemetlenségeket, s közben nem tudják, hogy mit is veszítenek. Ezért örvendek minden egyes alkalommal annak, amikor Sipos Márta alkotásait látom, beszélhetek róluk. És az alkotóról is, aki egy hagyományőrző székely faluból elindulva férjével együtt román-szász vidéken, agrármérnökként kereste évekig a kenyerét. Ennyi idő elég lett volna a környezethez való igazodáshoz, a beolvadáshoz is. De Sipos Mártát és férjét nem ilyen fából faragták. Tartását, elkötelezettségét a szülőhely, gyermekkorának benyomásai alakították. 1951-ben született az Énlakához közeli Firtosmartonosban, s ötéves korában édesanyja példáját követve kezdett el kézimunkázni.
Bár tanítónőnek készült, énekhallásának hiányossága miatt a román tannyelvű marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába és onnan a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre sodorta a sors. Ott ismerkedett meg agrármérnök-hallgató férjével, Sipos Dénessel, s együtt helyezték őket a szász- homoródi és kacai téeszhez, ahonnan 1990-ben költöztek Kőhalomra. Immár agrármérnökként, a gyermekkori tudásra építve varrt, horgolt, hímezett, kötött, bogozott – minden műfajban kipróbálva tagadhatatlan tehetségét, pontos varrástechnikáját. És minden, amihez nekifogott, kifogástalanul pontos, tetszetős lett.
A kézimunkázás, amely egész eddigi életén végigkísérte, bevallása szerint olyan volt számára, mint másoknak a cigaretta, ha lazítani akart, ha megnyugvásra vágyott, elővette és varrt.
Fejlődésében sokat jelentettek az unitárius nőszövetség tanfolyamai, amelyek célja a hagyományőrzés mellett a népi varrottasok, az eredeti motívumok népszerűsítése, a hagyományos módon történő mintanyomtatás, a különböző vidékek öltéstechnikájának megismertetése, a munkadarabok eredeti befejezési módjának a bemutatása volt.
A kézimunkázás hobbiból szenvedéllyé vált, s az elmúlt évtizedekben kivételes energiával, akaraterővel, csak tiszta forrrásból alkotta meg azt a varázslatos világot, ami ebben a teremben különleges energiákkal vesz körül. Kézimunkáin ott van legszebb ősi motívumunk, a boldog szerelmet jelképező rózsa, a női érzékiséget, teremtőerőt megtestesítő tulipán, a férfiszimbólumnak tekintett fordított szív, az életörömöt sugárzó szegfű, a sorsjelképként számon tartott margaréta, a termékenységet hirdető gránátalma, az ártatlanságot jelentő bazsarózsa, az életerő forrásaként ábrázolt korsó, a lelket szimbolizáló galamb, az egymással szembeforduló madarak, a boldog szerelmet jelképezve, és az egymásnak háttal állók, a szakítás, a szomorúság jeleként. Láthatjuk a kalandra kész férfierőt jelképező szarvasokat, s a kozmikus erőket, az életet adó Nap jelét, valamint az éjszaka lámpását, a nőiességet jelképező Holdat, az egészségvédő szereppel felruházott házőrző kígyót és a legfontosabbat, az életfát, amely kapcsolatot teremt az alvilág, az élet és az öröklét között, tetején a lélek égre nyíló virágával; és sorolhatnánk tovább a tűvel varrt jelképeket, amelyek a kézimunkákról leolvashatók. A jelbeszédet, az ősi tartalmat, amelyet idővel elfelejtettünk, néprajzosok próbálják megfejteni. Már a honfoglalás előtt leírták rólunk, magyarokról, hogy pompakedvelő nép vagyunk, környezetünk és ruházatunk gazdagon díszített. Erről a hagyományról a modern világ egyszerűsítő törekvései ellenére sem kellene lemondanunk.
A kézimunkázás fáradságos gyönyörűségét megérezve Sipos Márta missziót vállalt. Három jellegzetes tájegység legeredetibb, legszebb, még élő és már elfelejtett, múzeumokból kikeresett mintáit varrta meg újra, s e kiállítás is azt bizonyítja, hogy mindhárom varrástechnikát, a kalotaszegit, a torockóit és az udvarhelyszékit is mesterfokon műveli. Végül székely asszonyként az utóbbi mellett kötelezte el magát, annak finoman stilizált, arányosan szerkesztett szabadrajzú mintáit varázsolja gondos, pontos öltésekkel háziszőttes anyagra, kézi csipkével szegélyezve. Gondja van arra is, hogy drapériái unokaöccse, a firtosmartonosi Szász Attila Ferenc által készített, tulipánokban végződő faragott rudakra kerüljenek.
A szépséget, szerelmet jelképező virágos, növényes, életfás, madaras és a kőhalmi születésű László Gyula történész által gyűjtött szarvasos falvédők kivarrásához óriási türelem, alázat, hűség, kitartás kellett. Ahogy Szász Márta legújabb alkotásához, az udvarhelyszéki vetett ágy elkészítéséhez is. Aki valaha befejezett egy darabot, csak az tudja felbecsülni azt az időigényes munkát, ami a kézi csipkével szegélyezett ágyterítő és az udvarhelyszéki falvak legszebb mintáit megörökítő kilenc párnavég, párnacsúp kivarrásához szükséges volt.
Mondják, hogy a kézimunkák, a hímzésminták lelki egészségünket védik, mert sugárzik belőlük az alkotó energiája, szeretete, amellyel varrta őket. S aki mesterfokon műveli a népművészetet, képes bevonzani, varázserővel ellátni a keze alól kikerülő tárgyakat.
Szász Márta nem eladásra varr. Udvarhelyszéki munkáival emléket állít édesanyjának, a székely asszonyoknak, akik ezt a boszorkányos öltést kitalálták, amely olyan takarékos, hogy a kézimunka hátulja szinte üresnek látszik. Munkáitól nem tud megválni, mert bevallása szerint a lelkét varrja mindenikbe, népi örökségünk szeretetét, s az értékmentő reményét, hogy van és kell legyen folytatás.
Bár a magyar népművészet mestere címet számunkra bonyolult, nehezen bejárható úton osztogatják, munkásságának s e területnek az ismerőjeként kijelenthetem, hogy az erdélyi kézimunkázás nagymestere ő hivatalos címek nélkül is, hisz az otthonában tokokba felcsavarva gondosan őrzött anyag egy néprajzi múzeumot megtöltene már.
Értékmentésnek tekinthetjük, ahogy ragaszkodik az eredetiséghez, hogy teljes szépségében varrja újra, amit hajdanán "az idő köntösét szövő asszonyok" megalkottak, s amit ma jobbára értelmiségiek mentenek és adnak tovább. Művészet ez a javából ez is, tűvel varrott, a kéz mozdulatai nyomán öröklődő anyanyelvünk mondatai a mágikus, mitologikus gondolkodásról, az életről, a halálról és az örökéletről, a szerelemről, a házasságról, a természetről, a bánatról és a boldogságról, amely virágaival, leveleivel, indiával ölel körül, ha hagyjuk, hogy a lélek és a kéz nyelvének mondatai díszítsék otthonunkat.
(Az Énlakán, Sipos Márta kézimunka- kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.)
Felhasznált irodalom:
Csörgő Zoltán: A népművészet szakrális jelentésrétegei
(www.inco.hu/inco0401/hagyo/ovocikk2.htm)
Kiszely István: Ősi magyar népművészeti stíluselemek (istvandr.kiszely.hu/ostortenet/029.html)
Asztalos Enikő: Az erdélyi magyar kézimunkák (e-nepujsag.ro, 2009)
Bodolai Göngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Sipos Márta kiállítása Énlakán
Júliusban az énlaki unitárius egyházközség közösségi házában ötödik alkalommal állította ki erdélyi varrottasait Sipos Dénesné Szász Márta. A termet megtöltő helybeliek mellett a messziről érkezett vendégek között volt Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita asszony. A vendégeket Nagy-Mátéfi Tímea helybéli unitárius lelkész köszöntötte, népdalokat Koronka Lilla énekelt. Akik először látták a kiállítást, valószínűleg sokan érezték azt, amit magam is, amikor a székelykeresztúri múzeumban először találkoztam a Kőhalmon élő agronómus munkáival. Különös megtiszteltetésnek tűnt, hogy beléphettem a tágas "parádés házba", a tisztaszobába, amit csak fontos vendégeknek nyitnak ki.
Az énlaki kiállításon újra együtt volt az anyag, a Sipos Mártától megszokott gondos elrendezésben, s aki jószándékkal érkezett, varázslatos, szent térben találta magát. A kiállított drapériákról, asztalterítőkről, rúdravalókról, párnahuzatokról ezernyi jelével, szimbólumával a régmúlt szólt hozzánk. Egy ősi hitvilágról, ősi tudásról, a természethez való szoros kötődésünkről, a megfejthetetlen titkokról és a nagy feladatról, hogy az évezredek során csiszolt, alakított tudást, ami sajátosan, összetéveszthetetlenül minket, magyarokat jellemez, menteni, őrizni kell, hogy tovább adhassuk. Elődeink világképe, életszemlélete, tehetsége, alkotókedve, öröme és szomorúsága üzen a jeleken át, s a kézimunkák jelrendszerét fejtegetve a közösséghez való tartozás élményét élhetjük át.
Az erdélyi ember lakását a legkeményebb diktatúra éveiben is a kalotaszegi, marosszéki, torockói, udvarhelyszéki kézimunkák díszítették, amelyek az önazonosságunk megőrzésére való törekvés mellett a csendes "piros-kék-fekete-fehér ellenállás" jelképei voltak.
"A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de csak akkor a miénk, ha ismerjük". Nemeskürthy István gondolatai ma különösen időszerűek, hiszen egy olyan korban élünk, amikor nemzedékek nőnek fel úgy, hogy már nem érzik a hagyomány erejét, s lakásukban nincs helye a kézimunkáknak. Régies, porfogó, nem illik a modern lakások áramvonalas, leegyszerűsített eleganciájába. Ráadásul gond van vele, időnként mosni, vasalni kell – sorolják a kellemetlenségeket, s közben nem tudják, hogy mit is veszítenek. Ezért örvendek minden egyes alkalommal annak, amikor Sipos Márta alkotásait látom, beszélhetek róluk. És az alkotóról is, aki egy hagyományőrző székely faluból elindulva férjével együtt román-szász vidéken, agrármérnökként kereste évekig a kenyerét. Ennyi idő elég lett volna a környezethez való igazodáshoz, a beolvadáshoz is. De Sipos Mártát és férjét nem ilyen fából faragták. Tartását, elkötelezettségét a szülőhely, gyermekkorának benyomásai alakították. 1951-ben született az Énlakához közeli Firtosmartonosban, s ötéves korában édesanyja példáját követve kezdett el kézimunkázni.
Bár tanítónőnek készült, énekhallásának hiányossága miatt a román tannyelvű marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába és onnan a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre sodorta a sors. Ott ismerkedett meg agrármérnök-hallgató férjével, Sipos Dénessel, s együtt helyezték őket a szász- homoródi és kacai téeszhez, ahonnan 1990-ben költöztek Kőhalomra. Immár agrármérnökként, a gyermekkori tudásra építve varrt, horgolt, hímezett, kötött, bogozott – minden műfajban kipróbálva tagadhatatlan tehetségét, pontos varrástechnikáját. És minden, amihez nekifogott, kifogástalanul pontos, tetszetős lett.
A kézimunkázás, amely egész eddigi életén végigkísérte, bevallása szerint olyan volt számára, mint másoknak a cigaretta, ha lazítani akart, ha megnyugvásra vágyott, elővette és varrt.
Fejlődésében sokat jelentettek az unitárius nőszövetség tanfolyamai, amelyek célja a hagyományőrzés mellett a népi varrottasok, az eredeti motívumok népszerűsítése, a hagyományos módon történő mintanyomtatás, a különböző vidékek öltéstechnikájának megismertetése, a munkadarabok eredeti befejezési módjának a bemutatása volt.
A kézimunkázás hobbiból szenvedéllyé vált, s az elmúlt évtizedekben kivételes energiával, akaraterővel, csak tiszta forrrásból alkotta meg azt a varázslatos világot, ami ebben a teremben különleges energiákkal vesz körül. Kézimunkáin ott van legszebb ősi motívumunk, a boldog szerelmet jelképező rózsa, a női érzékiséget, teremtőerőt megtestesítő tulipán, a férfiszimbólumnak tekintett fordított szív, az életörömöt sugárzó szegfű, a sorsjelképként számon tartott margaréta, a termékenységet hirdető gránátalma, az ártatlanságot jelentő bazsarózsa, az életerő forrásaként ábrázolt korsó, a lelket szimbolizáló galamb, az egymással szembeforduló madarak, a boldog szerelmet jelképezve, és az egymásnak háttal állók, a szakítás, a szomorúság jeleként. Láthatjuk a kalandra kész férfierőt jelképező szarvasokat, s a kozmikus erőket, az életet adó Nap jelét, valamint az éjszaka lámpását, a nőiességet jelképező Holdat, az egészségvédő szereppel felruházott házőrző kígyót és a legfontosabbat, az életfát, amely kapcsolatot teremt az alvilág, az élet és az öröklét között, tetején a lélek égre nyíló virágával; és sorolhatnánk tovább a tűvel varrt jelképeket, amelyek a kézimunkákról leolvashatók. A jelbeszédet, az ősi tartalmat, amelyet idővel elfelejtettünk, néprajzosok próbálják megfejteni. Már a honfoglalás előtt leírták rólunk, magyarokról, hogy pompakedvelő nép vagyunk, környezetünk és ruházatunk gazdagon díszített. Erről a hagyományról a modern világ egyszerűsítő törekvései ellenére sem kellene lemondanunk.
A kézimunkázás fáradságos gyönyörűségét megérezve Sipos Márta missziót vállalt. Három jellegzetes tájegység legeredetibb, legszebb, még élő és már elfelejtett, múzeumokból kikeresett mintáit varrta meg újra, s e kiállítás is azt bizonyítja, hogy mindhárom varrástechnikát, a kalotaszegit, a torockóit és az udvarhelyszékit is mesterfokon műveli. Végül székely asszonyként az utóbbi mellett kötelezte el magát, annak finoman stilizált, arányosan szerkesztett szabadrajzú mintáit varázsolja gondos, pontos öltésekkel háziszőttes anyagra, kézi csipkével szegélyezve. Gondja van arra is, hogy drapériái unokaöccse, a firtosmartonosi Szász Attila Ferenc által készített, tulipánokban végződő faragott rudakra kerüljenek.
A szépséget, szerelmet jelképező virágos, növényes, életfás, madaras és a kőhalmi születésű László Gyula történész által gyűjtött szarvasos falvédők kivarrásához óriási türelem, alázat, hűség, kitartás kellett. Ahogy Szász Márta legújabb alkotásához, az udvarhelyszéki vetett ágy elkészítéséhez is. Aki valaha befejezett egy darabot, csak az tudja felbecsülni azt az időigényes munkát, ami a kézi csipkével szegélyezett ágyterítő és az udvarhelyszéki falvak legszebb mintáit megörökítő kilenc párnavég, párnacsúp kivarrásához szükséges volt.
Mondják, hogy a kézimunkák, a hímzésminták lelki egészségünket védik, mert sugárzik belőlük az alkotó energiája, szeretete, amellyel varrta őket. S aki mesterfokon műveli a népművészetet, képes bevonzani, varázserővel ellátni a keze alól kikerülő tárgyakat.
Szász Márta nem eladásra varr. Udvarhelyszéki munkáival emléket állít édesanyjának, a székely asszonyoknak, akik ezt a boszorkányos öltést kitalálták, amely olyan takarékos, hogy a kézimunka hátulja szinte üresnek látszik. Munkáitól nem tud megválni, mert bevallása szerint a lelkét varrja mindenikbe, népi örökségünk szeretetét, s az értékmentő reményét, hogy van és kell legyen folytatás.
Bár a magyar népművészet mestere címet számunkra bonyolult, nehezen bejárható úton osztogatják, munkásságának s e területnek az ismerőjeként kijelenthetem, hogy az erdélyi kézimunkázás nagymestere ő hivatalos címek nélkül is, hisz az otthonában tokokba felcsavarva gondosan őrzött anyag egy néprajzi múzeumot megtöltene már.
Értékmentésnek tekinthetjük, ahogy ragaszkodik az eredetiséghez, hogy teljes szépségében varrja újra, amit hajdanán "az idő köntösét szövő asszonyok" megalkottak, s amit ma jobbára értelmiségiek mentenek és adnak tovább. Művészet ez a javából ez is, tűvel varrott, a kéz mozdulatai nyomán öröklődő anyanyelvünk mondatai a mágikus, mitologikus gondolkodásról, az életről, a halálról és az örökéletről, a szerelemről, a házasságról, a természetről, a bánatról és a boldogságról, amely virágaival, leveleivel, indiával ölel körül, ha hagyjuk, hogy a lélek és a kéz nyelvének mondatai díszítsék otthonunkat.
(Az Énlakán, Sipos Márta kézimunka- kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.)
Felhasznált irodalom:
Csörgő Zoltán: A népművészet szakrális jelentésrétegei
(www.inco.hu/inco0401/hagyo/ovocikk2.htm)
Kiszely István: Ősi magyar népművészeti stíluselemek (istvandr.kiszely.hu/ostortenet/029.html)
Asztalos Enikő: Az erdélyi magyar kézimunkák (e-nepujsag.ro, 2009)
Bodolai Göngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 9.
Lovas staféta két megyén át
A székelyföldi közösség összetartozásának jelképeként pattan nyeregbe számos lovas augusztus 14–16-án, bejárva Hargita és Kovászna megyét. Stafétájuk egy székely zászló és egy tarisznya, melybe minden településen egy marék föld kerül. Ezt is felhasználják a közösség fájának elültetésekor. Gyergyószéket 14-én reggel 8 és este 8 óra között járják be a lovasok. Hozzájuk csatlakozni, velük ünnepelni mindenkinek ajánlott.
A Székely lovasok Székelyföldért nevet viseli Lutz Levente és csapata, a Csodaszarvas Lovasíjász Egyesület kezdeményezése. Az ő elképzelésük válik valóra idén második alkalommal. Akárcsak tavaly, most is több mint 550 kilométernyi lovaglással járják be Székelyföldet 48 óra alatt a lovasok. A gyergyószéki rész programjának részleteit sajtótájékoztatón osztotta meg Bajkó Tibor, aki Domokos Árpáddal és még számos segítővel szervezi ezen szakaszon a stafétát közel harminc lovas bevonásával.
A Csíkcsicsóból kora hajnalban induló lovasok Csíkkarcfalvát érintve Marosfőn adják át reggel nyolc órakor a stafétát a gyergyóiaknak. Innen Gyergyószentmiklóson a Szent Miklós-templomhoz érkezik az első váltó. A stafétát átvevők érintik Szárhegyet, Ditrót, Remetét. Visszakanyarodva, Alfalut érintve és Csomafalván áthaladva jutnak Újfaluba, innen pedig Domokos Árpád tanyájára, a Somlyó völgyébe. Friss erőben lévő lovasok veszik át itt a stafétát, és indulnak Sikaszóba, hogy este 8 órakor ott az udvarhelyszékiekkel találkozzanak. Miután a váltók áthaladnak Udvarhelyszéken, Kovászna megyében folytatódik a lovaglás, majd vasárnap tartják a befejező ünnepséget ott, ahonnan elindultak, Csíkcsicsóban.
„Büszke vagyok, hogy tavaly is a Gyergyói-medence minden településének elöljárói fogadták a székely lovasokat, és ez reményeink szerint idén is így lesz. Biztatunk mindenkit, hogy csatlakozzanak a fogadókhoz” – mondta Bajkó Tibor, jelezve, a tervek szerint 11 órakor érnek Gyergyószentmiklósra és óránként egy-egy újabb településre. A lovasokat, lovas gazdákat is kérik, a településük határában fogadják, kísérjék a váltót akár egy kilométeren át, akár hosszabb szakaszon. Az autósoknak pedig felhívják a figyelmüket, hogy bár az útvonal kevés helyen vezet főúton, ha a lovasokat látják, hajtsanak lassabban, legyenek tekintettel lóra, lovasra és a képviselt ügyre egyaránt.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
A székelyföldi közösség összetartozásának jelképeként pattan nyeregbe számos lovas augusztus 14–16-án, bejárva Hargita és Kovászna megyét. Stafétájuk egy székely zászló és egy tarisznya, melybe minden településen egy marék föld kerül. Ezt is felhasználják a közösség fájának elültetésekor. Gyergyószéket 14-én reggel 8 és este 8 óra között járják be a lovasok. Hozzájuk csatlakozni, velük ünnepelni mindenkinek ajánlott.
A Székely lovasok Székelyföldért nevet viseli Lutz Levente és csapata, a Csodaszarvas Lovasíjász Egyesület kezdeményezése. Az ő elképzelésük válik valóra idén második alkalommal. Akárcsak tavaly, most is több mint 550 kilométernyi lovaglással járják be Székelyföldet 48 óra alatt a lovasok. A gyergyószéki rész programjának részleteit sajtótájékoztatón osztotta meg Bajkó Tibor, aki Domokos Árpáddal és még számos segítővel szervezi ezen szakaszon a stafétát közel harminc lovas bevonásával.
A Csíkcsicsóból kora hajnalban induló lovasok Csíkkarcfalvát érintve Marosfőn adják át reggel nyolc órakor a stafétát a gyergyóiaknak. Innen Gyergyószentmiklóson a Szent Miklós-templomhoz érkezik az első váltó. A stafétát átvevők érintik Szárhegyet, Ditrót, Remetét. Visszakanyarodva, Alfalut érintve és Csomafalván áthaladva jutnak Újfaluba, innen pedig Domokos Árpád tanyájára, a Somlyó völgyébe. Friss erőben lévő lovasok veszik át itt a stafétát, és indulnak Sikaszóba, hogy este 8 órakor ott az udvarhelyszékiekkel találkozzanak. Miután a váltók áthaladnak Udvarhelyszéken, Kovászna megyében folytatódik a lovaglás, majd vasárnap tartják a befejező ünnepséget ott, ahonnan elindultak, Csíkcsicsóban.
„Büszke vagyok, hogy tavaly is a Gyergyói-medence minden településének elöljárói fogadták a székely lovasokat, és ez reményeink szerint idén is így lesz. Biztatunk mindenkit, hogy csatlakozzanak a fogadókhoz” – mondta Bajkó Tibor, jelezve, a tervek szerint 11 órakor érnek Gyergyószentmiklósra és óránként egy-egy újabb településre. A lovasokat, lovas gazdákat is kérik, a településük határában fogadják, kísérjék a váltót akár egy kilométeren át, akár hosszabb szakaszon. Az autósoknak pedig felhívják a figyelmüket, hogy bár az útvonal kevés helyen vezet főúton, ha a lovasokat látják, hajtsanak lassabban, legyenek tekintettel lóra, lovasra és a képviselt ügyre egyaránt.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2015. augusztus 10.
Az örökség megtartása és felelős átadása az utódoknak
Ha három évvel ezelőtt bezárták volna a székelyfancsali iskolát, vasárnap nem tarthattak volna ott névadó ünnepséget. Udvarhelyszék egyik legkisebb, de talán legderűlátóbb faluja olyan monográfiát tudhat magáénak, amilyen nagy régióknak sincs.
A húszéves vékényi testvérkapcsolat köré szervezett kétnapos faluünnep egyik kiemelkedő pontja volt Oroszhegy község képviselő-testületének dísztanácsülése. Endrődi Tibor vékényi polgármester és a másik testvértelepülés, Bezedek korábbi polgármestere, Hoffman Antal könnyekig meghatódott a díszpolgáravató ceremónián. A Székelyfancsal érdekében kifejtett tevékenységükért kapott okmányt a szentmisére is magukkal vitték. Farcsali Árpád falufelelőstől megtudtuk: túl az évenkénti kölcsönös látogatásokon a két testvérközösség folyamatosan segíti a templomot, az iskolát és a közbirtokosságot. A fancsaliak pedig egy-egy nagy székely kaput állítottak Vékényben és Bezedeken. A falunapokon idén is részt vettek kárpátaljai testvértelepülésük, Asztély képviselői.
A szentmise végén áldást kértek a templom építőinek és támogatóinak fekete márványba vésett, leleplezett emléktáblájára. Az életképes, jól működő tanintézet udvarán Kovács Sándor helyi tanító mondott köszönetet a község tanácsának: három évvel ezelőtt anyagi alapok előteremtésével megmentették a bezárásra ítélt iskolát.
Kovács Árpád művészettörténész őszinte elismeréssel méltatta Mihály Tibornak a faluról írt vaskos történelmi munkáját, amely a találkozóra jelent meg. A 343 oldalas monográfia huszonhárom fejezetben taglalja a település múltját: a föld-, iskola-, templomügyektől a székely nemességen át a Nyúlád-havasi pereskedésekig. Szó esik benne viharos időkről, háborús dúlásokról, járványokról is, valamint napjaink soha nem tapasztalt fejlődéséről.
A 16. században élt Fancsali Balázs családjától származik a falu. A sok levéltári munka nyomán elkészült családfák leghosszabika közel hatméteres, de van olyan család is, amelynek terebélyes múltmutatóját a kezelhetőség miatt két részre kellett osztani. A közel kétszáz esztendővel ezelőtt élt egyháztörténész, okiratmentő, tanár, genealogus, igazgató és lelki vezető életútjának bemutatását követően megtudtuk: Fancsali Dániel „csak halála után kívánt tündökölni”. A kétnapos faluünnep óta immár nevét viseli a helyi iskola.
Bálint Elemér Imre polgármester örömének adott hangot, hogy a Kárpát-medence minden részéből jelen vannak. Az ünnep számára lelkünk tisztába tételét is jelenti. Görbe Péter főtanfelügyelő „sok szép gyermeket” látott a templomban, és felújított iskolát a központban, amely egyházi ember nevét veszi fel. Hiszi: „a tanító az iskola kulcsa”. Kívánva: legyen mindig gyermekáldás Fancsalban, üljenek be sokan – mint az elmúlt évszázadok során – az iskolapadba.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
Ha három évvel ezelőtt bezárták volna a székelyfancsali iskolát, vasárnap nem tarthattak volna ott névadó ünnepséget. Udvarhelyszék egyik legkisebb, de talán legderűlátóbb faluja olyan monográfiát tudhat magáénak, amilyen nagy régióknak sincs.
A húszéves vékényi testvérkapcsolat köré szervezett kétnapos faluünnep egyik kiemelkedő pontja volt Oroszhegy község képviselő-testületének dísztanácsülése. Endrődi Tibor vékényi polgármester és a másik testvértelepülés, Bezedek korábbi polgármestere, Hoffman Antal könnyekig meghatódott a díszpolgáravató ceremónián. A Székelyfancsal érdekében kifejtett tevékenységükért kapott okmányt a szentmisére is magukkal vitték. Farcsali Árpád falufelelőstől megtudtuk: túl az évenkénti kölcsönös látogatásokon a két testvérközösség folyamatosan segíti a templomot, az iskolát és a közbirtokosságot. A fancsaliak pedig egy-egy nagy székely kaput állítottak Vékényben és Bezedeken. A falunapokon idén is részt vettek kárpátaljai testvértelepülésük, Asztély képviselői.
A szentmise végén áldást kértek a templom építőinek és támogatóinak fekete márványba vésett, leleplezett emléktáblájára. Az életképes, jól működő tanintézet udvarán Kovács Sándor helyi tanító mondott köszönetet a község tanácsának: három évvel ezelőtt anyagi alapok előteremtésével megmentették a bezárásra ítélt iskolát.
Kovács Árpád művészettörténész őszinte elismeréssel méltatta Mihály Tibornak a faluról írt vaskos történelmi munkáját, amely a találkozóra jelent meg. A 343 oldalas monográfia huszonhárom fejezetben taglalja a település múltját: a föld-, iskola-, templomügyektől a székely nemességen át a Nyúlád-havasi pereskedésekig. Szó esik benne viharos időkről, háborús dúlásokról, járványokról is, valamint napjaink soha nem tapasztalt fejlődéséről.
A 16. században élt Fancsali Balázs családjától származik a falu. A sok levéltári munka nyomán elkészült családfák leghosszabika közel hatméteres, de van olyan család is, amelynek terebélyes múltmutatóját a kezelhetőség miatt két részre kellett osztani. A közel kétszáz esztendővel ezelőtt élt egyháztörténész, okiratmentő, tanár, genealogus, igazgató és lelki vezető életútjának bemutatását követően megtudtuk: Fancsali Dániel „csak halála után kívánt tündökölni”. A kétnapos faluünnep óta immár nevét viseli a helyi iskola.
Bálint Elemér Imre polgármester örömének adott hangot, hogy a Kárpát-medence minden részéből jelen vannak. Az ünnep számára lelkünk tisztába tételét is jelenti. Görbe Péter főtanfelügyelő „sok szép gyermeket” látott a templomban, és felújított iskolát a központban, amely egyházi ember nevét veszi fel. Hiszi: „a tanító az iskola kulcsa”. Kívánva: legyen mindig gyermekáldás Fancsalban, üljenek be sokan – mint az elmúlt évszázadok során – az iskolapadba.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2015. augusztus 15.
Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 20.
Tíz éve pusztított a nagy árvíz a Nyikó mentén
2005. augusztus 23-a Udvarhelyszék természetikatasztrófa-történetének leggyászosabb napja. A Nyikó menti árvíz 10. évfordulója alkalmából vasárnap délután hat órakor a farkaslaki polgármesteri hivatal és az érintett egyházközségek részvételével a nyikómalomfalvi-székelyszentléleki útelágazásnál található árvízemlékműnél koszorúzással egybekötött megemlékezést tartanak.
A tíz évvel ezelőtti verőfényes augusztusi nap délutánján felhőszakadást követően a rohamosan áradó Nyikó patak hét településen tizenhat áldozatot követelt. Az emberemlékezet óta nem látott áradás 29 lakóházat semmisített meg, közel 2000 lakó- és gazdasági épületben tett kárt. A mély döbbenetet tettek sora követte: a károk helyreállítása példátlan összefogást eredményezett. A környező falvak népe mellett távolabbi vidékekről is érkeztek a segítők, adományok. Ma is úgy emlékeznek a kárt elszenvedettek, fájdalomenyhítő volt megtapasztalniuk: a veszteségekben nincsenek egyedül. Az árhullám fizikai nyomait gyorsabban sikerült felszámolni, mint azt, ami a lelkekben tovább hullámzott. Fogadalmi, gyásznapként tartják számon augusztus 23-át a Nyikó menti egyházközségek: a szertartásokon évről évre név szerint is megemlékeznek a közösségek azokról, akiket elragadott az ár. Az első árvízévfordulóra elkészült a közös emlékmű Farkaslaka határában, a székelyszentléleki-nyikómalomfalvi útelágazásnál.
Az árvízkárt szenvedett települések templomaiban vasárnap az engesztelő, felajánló és hálaadó szertartásokon személyes a közösségek veszteségeire irányul a figyelem, ugyanakkor hálát mondanak a szükségben kapott segítségért.
A szombatfalvi Szent György-, a székelyszentléleki és farkaslaki plébániatemplomokban a vasárnapi szentmisék keretében emlékeznek meg a közösség gyásznapjáról. A siménfalvi református gyülekezet istentiszteleten idézi fel az egy évtizede történeteket. Farcádban a 11 órától kezdődő istentiszteleten megemlékezést, azt követően koszorúzást tartanak az emlékoszlopnál, majd a legközelebbi szomszéd, id. Bándi Attila portáján szeretetvendégségre várják a részvevőket.
Hodgyában 11 órakor úrvacsoraosztásos istentisztelettel kezdődik az emlékező nap. A tízéves évforduló alkalmából egy héttel előre hozták az Újkenyér ünnepét – tudtuk meg Juhász Zoltán helyi református lelkipásztortól. Az úrvacsora adományait az árvíz helyi áldozatainak, a Csíszér házaspár családtagjainak ajánlották fel. Az istentiszteletet követően a helyi gyermekek mutatják be az alkalomra összeállított műsorukat, majd csendes megemlékezésre kerül sor a temetőben: elhelyezik a kegyelet virágait a tíz éve tragikusan elhunyt falusfeleik sírhantján. A szeretetvendégség a történtek, emlékeik megbeszélésének alkalma lesz.
A farkaslaki polgármesteri hivatal szervezésében vasárnap délután hat órakor a közös ünnepi megemlékezésen az igeliturgiát követően Laczkó Vilmos farkaslaki plébános mondja a homiliát a malomfalvi útelágazásnál található árvízemlékműnél. Közös imával kérnek áldást a térségre és lakóira.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2005. augusztus 23-a Udvarhelyszék természetikatasztrófa-történetének leggyászosabb napja. A Nyikó menti árvíz 10. évfordulója alkalmából vasárnap délután hat órakor a farkaslaki polgármesteri hivatal és az érintett egyházközségek részvételével a nyikómalomfalvi-székelyszentléleki útelágazásnál található árvízemlékműnél koszorúzással egybekötött megemlékezést tartanak.
A tíz évvel ezelőtti verőfényes augusztusi nap délutánján felhőszakadást követően a rohamosan áradó Nyikó patak hét településen tizenhat áldozatot követelt. Az emberemlékezet óta nem látott áradás 29 lakóházat semmisített meg, közel 2000 lakó- és gazdasági épületben tett kárt. A mély döbbenetet tettek sora követte: a károk helyreállítása példátlan összefogást eredményezett. A környező falvak népe mellett távolabbi vidékekről is érkeztek a segítők, adományok. Ma is úgy emlékeznek a kárt elszenvedettek, fájdalomenyhítő volt megtapasztalniuk: a veszteségekben nincsenek egyedül. Az árhullám fizikai nyomait gyorsabban sikerült felszámolni, mint azt, ami a lelkekben tovább hullámzott. Fogadalmi, gyásznapként tartják számon augusztus 23-át a Nyikó menti egyházközségek: a szertartásokon évről évre név szerint is megemlékeznek a közösségek azokról, akiket elragadott az ár. Az első árvízévfordulóra elkészült a közös emlékmű Farkaslaka határában, a székelyszentléleki-nyikómalomfalvi útelágazásnál.
Az árvízkárt szenvedett települések templomaiban vasárnap az engesztelő, felajánló és hálaadó szertartásokon személyes a közösségek veszteségeire irányul a figyelem, ugyanakkor hálát mondanak a szükségben kapott segítségért.
A szombatfalvi Szent György-, a székelyszentléleki és farkaslaki plébániatemplomokban a vasárnapi szentmisék keretében emlékeznek meg a közösség gyásznapjáról. A siménfalvi református gyülekezet istentiszteleten idézi fel az egy évtizede történeteket. Farcádban a 11 órától kezdődő istentiszteleten megemlékezést, azt követően koszorúzást tartanak az emlékoszlopnál, majd a legközelebbi szomszéd, id. Bándi Attila portáján szeretetvendégségre várják a részvevőket.
Hodgyában 11 órakor úrvacsoraosztásos istentisztelettel kezdődik az emlékező nap. A tízéves évforduló alkalmából egy héttel előre hozták az Újkenyér ünnepét – tudtuk meg Juhász Zoltán helyi református lelkipásztortól. Az úrvacsora adományait az árvíz helyi áldozatainak, a Csíszér házaspár családtagjainak ajánlották fel. Az istentiszteletet követően a helyi gyermekek mutatják be az alkalomra összeállított műsorukat, majd csendes megemlékezésre kerül sor a temetőben: elhelyezik a kegyelet virágait a tíz éve tragikusan elhunyt falusfeleik sírhantján. A szeretetvendégség a történtek, emlékeik megbeszélésének alkalma lesz.
A farkaslaki polgármesteri hivatal szervezésében vasárnap délután hat órakor a közös ünnepi megemlékezésen az igeliturgiát követően Laczkó Vilmos farkaslaki plébános mondja a homiliát a malomfalvi útelágazásnál található árvízemlékműnél. Közös imával kérnek áldást a térségre és lakóira.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2015. október 5.
Bunta kiborította a bilit
Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester az általa vezetett önkormányzat működtette médiában (az Udvarhely című napilapban és Mihír.ro című helyi portálon) vágott vissza azoknak, akik kilátásba helyezték a kegyvesztését.
Nemrég bejárta a sajtót a hír, hogy az RMDSZ már rég keresi Bunta utódát, akinek jövő tavasszal lejár második polgármester mandátuma. Az utóbbi időben már nemcsak az udvarhelyi lakosok, a választók, hanem a pártvezetés belső köreiből is érkeztek kemény bírálatok az elöljáró menedzseri képességét és teljesítményét, illetve munkamódszereit illetően. Az Udvarhelyszéken mindenhatónak tartott Verestóy Attila szenátor, valamint Kelemen Hunor kabinetfőnöke is megfogalmazták kritikáikat Buntával szemben, miközben már felmerült egy potenciális RMDSZ-jelölt is, Arros Orsolya közgazdász, igaz, egyelőre inkább csak önjelöltnek tűnik.
Bunta mindenesetre tudomásul vette a neki elküldött selyemzsinórt, ezért le is mondott az udvarhelyszéki RMDSZ alelnöki tisztségéről. Azt mondta a házi sajtónak, hogy ő 25 évig fegyelmezett katona volt, ám most már ideje kiborítani a bilit, hisz azok, akik a Snagov-partján laknak vagy Budapesten élnek, mérgezik Udvarhelyen a levegőt. Egyértelműen Verestóyra, illetve polgármester-elődjére, Szász Jenőre célzott, hozzátéve: „Nem támogatom, hogy emberek elvtelenül meggazdagodjanak, főleg nem úgy, hogy közben a város szegényedik. Tegyük áttetszőbbé a közéletet. S ha emiatt szenvednem kell, benne van ez is a pakliban.” RMDSZ-en belüli kontraszelekcióról és nepotizmusról is beszélt, Antal István „örökös” udvarhelyszéki képviselőt is megemlítve, aki egy ideje erőteljesen nyomja előre a saját fiát a párton belül. „Szinte kizárólag a közösségért dolgozom, egyéb dolgom nincsen, a gyerekeim felnőttek” – mondta Bunta, aki szerint a pártvezetés mesterkedéseiből már sokuknak van elegük. „19 millió lejt kap az RMDSZ az országos költségvetésből. Jó lenne, ha annak legalább a harmada a helyi szervezetekhez kerülne. Ez esetünkben 200 ezer lejt jelentene, melyből szociális, közösségi és egyéb programokat lehetne szervezni. A háborúhoz ugyanis pénz kell. Ez a gondolatom nem mindenkinek tetszett. Ugyanakkor nem értettem azt sem, hogy miért léptünk ki a kormányból. Sok mindennel nem értek egyet, legutóbb a széki elnökségi ülésen is elmondtam ezeket és egyéb észrevételeimet” – közölte Bunta, majd a számára legfájóbb megyei szintű RMDSZ-es intézkedést kárhozatta: „A széki elnök anélkül, hogy konzultált volna velünk, a lemondott jogunkról, hogy megyei elnököt válasszunk. Most Udvarhelyen lett volna a sor. Amúgy is legutóbb két csíki mandátum volt. Szükségünk lett volna erre, mert Udvarhelyt tekintve a dolgok az utóbbi időben nem mentek túl jól”. Következett azon esetek felsorolása, amelyek során a székely anyaváros hátrányt szenvedett a megyeszékhely Csíkszeredához képest.
Bunta azt sem érti, miért őt vádolják azzal, hogy politikailag nem elég aktív, mikor a Bukarestben lakó Verestóy szenátor elnökölte széki RMDSZ-nél tavaly szeptember óta nem volt elnökségi ülés. Továbbá: „Még meg is értem, hogy az MPP-vel egyességet köt az RMDSZ, de azt nem tudom elfogadni, hogy az MPP volt elnöke véleményt mondjon arról, ki legyen Udvarhelyen a polgármester, sőt azt hangoztatja, ő fogja jelölni a következő polgármestert.” Bunta állítja, hogy nyolc év alatt megállította a szabadrablást, elzárta a csapokat, és ez fáj nagyon sok embernek. Azoknak kellene visszavonulniuk, akik a színfalak mögött madzaghúzogatással, intrikákkal élnek. „Soha nem szerettem politizálni, mindig egy olyan eszközként kezeltem a politikát, mellyel változtatni lehet a világon. Most viszont azt mondom, emberarcú szervezet kell, a politikus emberközelivé kell váljon, nem ingatlanok lenyúlásával és kisajátításával kell foglalkozni” – mondta.
itthon.ma//erdelyorszag
Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester az általa vezetett önkormányzat működtette médiában (az Udvarhely című napilapban és Mihír.ro című helyi portálon) vágott vissza azoknak, akik kilátásba helyezték a kegyvesztését.
Nemrég bejárta a sajtót a hír, hogy az RMDSZ már rég keresi Bunta utódát, akinek jövő tavasszal lejár második polgármester mandátuma. Az utóbbi időben már nemcsak az udvarhelyi lakosok, a választók, hanem a pártvezetés belső köreiből is érkeztek kemény bírálatok az elöljáró menedzseri képességét és teljesítményét, illetve munkamódszereit illetően. Az Udvarhelyszéken mindenhatónak tartott Verestóy Attila szenátor, valamint Kelemen Hunor kabinetfőnöke is megfogalmazták kritikáikat Buntával szemben, miközben már felmerült egy potenciális RMDSZ-jelölt is, Arros Orsolya közgazdász, igaz, egyelőre inkább csak önjelöltnek tűnik.
Bunta mindenesetre tudomásul vette a neki elküldött selyemzsinórt, ezért le is mondott az udvarhelyszéki RMDSZ alelnöki tisztségéről. Azt mondta a házi sajtónak, hogy ő 25 évig fegyelmezett katona volt, ám most már ideje kiborítani a bilit, hisz azok, akik a Snagov-partján laknak vagy Budapesten élnek, mérgezik Udvarhelyen a levegőt. Egyértelműen Verestóyra, illetve polgármester-elődjére, Szász Jenőre célzott, hozzátéve: „Nem támogatom, hogy emberek elvtelenül meggazdagodjanak, főleg nem úgy, hogy közben a város szegényedik. Tegyük áttetszőbbé a közéletet. S ha emiatt szenvednem kell, benne van ez is a pakliban.” RMDSZ-en belüli kontraszelekcióról és nepotizmusról is beszélt, Antal István „örökös” udvarhelyszéki képviselőt is megemlítve, aki egy ideje erőteljesen nyomja előre a saját fiát a párton belül. „Szinte kizárólag a közösségért dolgozom, egyéb dolgom nincsen, a gyerekeim felnőttek” – mondta Bunta, aki szerint a pártvezetés mesterkedéseiből már sokuknak van elegük. „19 millió lejt kap az RMDSZ az országos költségvetésből. Jó lenne, ha annak legalább a harmada a helyi szervezetekhez kerülne. Ez esetünkben 200 ezer lejt jelentene, melyből szociális, közösségi és egyéb programokat lehetne szervezni. A háborúhoz ugyanis pénz kell. Ez a gondolatom nem mindenkinek tetszett. Ugyanakkor nem értettem azt sem, hogy miért léptünk ki a kormányból. Sok mindennel nem értek egyet, legutóbb a széki elnökségi ülésen is elmondtam ezeket és egyéb észrevételeimet” – közölte Bunta, majd a számára legfájóbb megyei szintű RMDSZ-es intézkedést kárhozatta: „A széki elnök anélkül, hogy konzultált volna velünk, a lemondott jogunkról, hogy megyei elnököt válasszunk. Most Udvarhelyen lett volna a sor. Amúgy is legutóbb két csíki mandátum volt. Szükségünk lett volna erre, mert Udvarhelyt tekintve a dolgok az utóbbi időben nem mentek túl jól”. Következett azon esetek felsorolása, amelyek során a székely anyaváros hátrányt szenvedett a megyeszékhely Csíkszeredához képest.
Bunta azt sem érti, miért őt vádolják azzal, hogy politikailag nem elég aktív, mikor a Bukarestben lakó Verestóy szenátor elnökölte széki RMDSZ-nél tavaly szeptember óta nem volt elnökségi ülés. Továbbá: „Még meg is értem, hogy az MPP-vel egyességet köt az RMDSZ, de azt nem tudom elfogadni, hogy az MPP volt elnöke véleményt mondjon arról, ki legyen Udvarhelyen a polgármester, sőt azt hangoztatja, ő fogja jelölni a következő polgármestert.” Bunta állítja, hogy nyolc év alatt megállította a szabadrablást, elzárta a csapokat, és ez fáj nagyon sok embernek. Azoknak kellene visszavonulniuk, akik a színfalak mögött madzaghúzogatással, intrikákkal élnek. „Soha nem szerettem politizálni, mindig egy olyan eszközként kezeltem a politikát, mellyel változtatni lehet a világon. Most viszont azt mondom, emberarcú szervezet kell, a politikus emberközelivé kell váljon, nem ingatlanok lenyúlásával és kisajátításával kell foglalkozni” – mondta.
itthon.ma//erdelyorszag
2015. október 7.
Restaurátorok Udvarhelyen
Az erdélyi, magyarországi és vajdasági restaurátorokat toborozza össze a Haáz Rezső Múzeum.
Mintegy hetven szakember vesz részt ezúttal az Erdélyi Magyar Restaurátorok Továbbképző Konferenciáján, a háromnapos előadás-sorozatot követően csütörtökön és pénteken tanulmányúton ismerik meg a szakértők Udvarhelyszék és a Nyárád mente műemlék templomait. Ezúttal a restaurálás, konzerválás, kutatás és műemlék-helyreállítás volt a továbbképző konferencia témája, így a múzeumokban dolgozó gyűjteménykezelők, restaurátorok és egyetemi hallgatók különböző restaurálási megoldásokat és korszerű anyagvizsgálati módszereket ismerhettek meg – mondta el érdeklődésünkre Károlyi Zita restaurátor, a rendezvény szervezője.
A konferenciához kapcsolódóan a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában Megmentett műkincsek címmel poszterkiállítást nyitottak meg, melyet az érdeklődők péntek délutánig tekinthetnek meg. A csütörtökön és pénteken zajló tanulmányúton a részvevők Udvarhelyszék és Nyárád mente műemlék templomait ismerhetik meg, amelyekről előadást is hallottak az elmúlt napokban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Az erdélyi, magyarországi és vajdasági restaurátorokat toborozza össze a Haáz Rezső Múzeum.
Mintegy hetven szakember vesz részt ezúttal az Erdélyi Magyar Restaurátorok Továbbképző Konferenciáján, a háromnapos előadás-sorozatot követően csütörtökön és pénteken tanulmányúton ismerik meg a szakértők Udvarhelyszék és a Nyárád mente műemlék templomait. Ezúttal a restaurálás, konzerválás, kutatás és műemlék-helyreállítás volt a továbbképző konferencia témája, így a múzeumokban dolgozó gyűjteménykezelők, restaurátorok és egyetemi hallgatók különböző restaurálási megoldásokat és korszerű anyagvizsgálati módszereket ismerhettek meg – mondta el érdeklődésünkre Károlyi Zita restaurátor, a rendezvény szervezője.
A konferenciához kapcsolódóan a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában Megmentett műkincsek címmel poszterkiállítást nyitottak meg, melyet az érdeklődők péntek délutánig tekinthetnek meg. A csütörtökön és pénteken zajló tanulmányúton a részvevők Udvarhelyszék és Nyárád mente műemlék templomait ismerhetik meg, amelyekről előadást is hallottak az elmúlt napokban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. október 25.
Az oszthatatlanság lángcsóvái Udvarhelyszéken
Közel ötszáz ember jelenlétében gyújtottak őrtüzet szombaton a székelykeresztúri Jézus-kiáltó dombon a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Világítsuk ki Székelyföld határait! nevet viselő akciójának részeként.
A székelykeresztúri akció részvevői már szombaton délután fél ötkor elkezdtek gyülekezni a Csekefalvi úton, ahonnan székely zászlókat lengetve vonultak ki a Jézus-kiáltó nevű dombra, a máglyagyújtás helyszínére. Farkas Csaba, a nemzeti tanács alelnöke elmondta, nem véletlenül választották a Jézus-kiáltót a lármafa gyújtás helyszínéül, hiszen létezik egy legenda, amely szerint tatárjárás idején mindig oda menekültek a helyiek – mivel csak a meredek domb aljáig kergette őket az ellenség –, ott pedig Jézushoz fohászkodtak.
Az őrtűz köré gyűlő emberek először Barabás Csaba rugonfalvi református lelkész prédikációját hallgathatták meg. „Idáig szoktunk eljutni, hogy őrizzük meg magyarságunkat, őrizzük meg anyanyelvünket, pedig itt sokkal többről van szó. Ezeket az Isteni drága kincseket, azért kaptuk, hogy ezekkel haszonra legyünk” – jelentette ki. „Több évtizednyi eltépés után, ma este itt Jézus-kiáltón meg lett az ideje a megvarrásnak. Meglett az ideje annak, hogy összegyűljünk és a tűz lángjai által üzenjünk. Nemcsak a világnak, hanem elsősorban magunknak” – fogalmazott Andrási Benedek lelkész.
Az SZNT kiáltványát Farkas Csaba olvasta fel. Mint elhangzott, a nemzeti tanács kitart a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés állásfoglalása mellett, amely szerint „Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek különálló fejlesztési régiónak is kell lennie.” Farkas Csaba az SZNT mottójával fejezte be a kiáltvány felolvasását: „autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek.” Ezek után a jelenlévők elénekelték a székely és a magyar himnuszt is.
A Jézus-kiáltóról egyébként lehetett látni az alsóboldogfalvi, illetve a fiatfalvi lármafákat is, a különböző helyszínek részvevői lámpákkal is jeleztek egymásnak. A rendezvényen a székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar 1895, illetve egy farkaslaki kórus erősítette a hazafias hangulatot. A résztvevők többsége az őrtűz kihunyásáig a helyszínen maradt.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
Közel ötszáz ember jelenlétében gyújtottak őrtüzet szombaton a székelykeresztúri Jézus-kiáltó dombon a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Világítsuk ki Székelyföld határait! nevet viselő akciójának részeként.
A székelykeresztúri akció részvevői már szombaton délután fél ötkor elkezdtek gyülekezni a Csekefalvi úton, ahonnan székely zászlókat lengetve vonultak ki a Jézus-kiáltó nevű dombra, a máglyagyújtás helyszínére. Farkas Csaba, a nemzeti tanács alelnöke elmondta, nem véletlenül választották a Jézus-kiáltót a lármafa gyújtás helyszínéül, hiszen létezik egy legenda, amely szerint tatárjárás idején mindig oda menekültek a helyiek – mivel csak a meredek domb aljáig kergette őket az ellenség –, ott pedig Jézushoz fohászkodtak.
Az őrtűz köré gyűlő emberek először Barabás Csaba rugonfalvi református lelkész prédikációját hallgathatták meg. „Idáig szoktunk eljutni, hogy őrizzük meg magyarságunkat, őrizzük meg anyanyelvünket, pedig itt sokkal többről van szó. Ezeket az Isteni drága kincseket, azért kaptuk, hogy ezekkel haszonra legyünk” – jelentette ki. „Több évtizednyi eltépés után, ma este itt Jézus-kiáltón meg lett az ideje a megvarrásnak. Meglett az ideje annak, hogy összegyűljünk és a tűz lángjai által üzenjünk. Nemcsak a világnak, hanem elsősorban magunknak” – fogalmazott Andrási Benedek lelkész.
Az SZNT kiáltványát Farkas Csaba olvasta fel. Mint elhangzott, a nemzeti tanács kitart a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés állásfoglalása mellett, amely szerint „Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek különálló fejlesztési régiónak is kell lennie.” Farkas Csaba az SZNT mottójával fejezte be a kiáltvány felolvasását: „autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek.” Ezek után a jelenlévők elénekelték a székely és a magyar himnuszt is.
A Jézus-kiáltóról egyébként lehetett látni az alsóboldogfalvi, illetve a fiatfalvi lármafákat is, a különböző helyszínek részvevői lámpákkal is jeleztek egymásnak. A rendezvényen a székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar 1895, illetve egy farkaslaki kórus erősítette a hazafias hangulatot. A résztvevők többsége az őrtűz kihunyásáig a helyszínen maradt.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2015. november 2.
Emlékünnepség és kopjafaavatás Sáromberkén
Október 29-én a sáromberki ravatalozó termében az erdélyi vitézi rendek, hagyományőrző huszárok, valamint helyi lakosok tisztelegtek néhai Mózes Károly emléke előtt, aki 1969-ben a kommunizmus áldozata lett.
A vitézi rendek (Udvarhelyszék, Marosszék, Szováta-Sóvidékszék és Régenszék) ünnepélyes bevonulását követően Porkoláb Levente helyi református lelkipásztor rövid áhítata, majd ünnepi beszéde következett. A lelkész elmondta, hogy Mózes Károly a legnehezebb időkben is hazafias eszméket táplált, egy olyan csoportnak volt tagja, amely a magyar közösség javát kívánta szolgálni. "A fiatalember életével fizetett, mert érezve a rendszer kegyetlenségét, bűneit, volt bátorsága tiltakozni. Mózes Károly mert nagyot gondolni, mert magyarnak lenni, hős volt, akire méltán emlékezünk a mai napon" – hangsúlyozta a tiszteletes, aki beszédében megemlékezett Nagy Géza politikai elítéltről is, aki több mint három évtizeden át volt Sáromberke református lelkipásztora.
A Török-csoport tagja volt
Az emlékünnepség főszervezője, vitéz Vayda Domokos lelkész, Régenszék székkapitánya részletesen beszélt a 27 éves korában elhunyt fiatalember életútjáról. A jelenlevők megtudhatták, hogy Mózes Károly a 7 elemi osztály elvégzése után háromévi faipari szakképzésben részesült Marosvásárhelyen, ahol bútorasztalosi oklevelet szerzett. Ezt követően a galócási fafeldolgozó üzemben dolgozott, ahol kapcsolatban került Török Józseffel, akinek vezetése és irányítása alatt egy 40 fős csoport szerveződött. A Török-csoport a ’60-as évek közepén fejtette ki kommunistaellenes tevékenységét, soraiból 12 személyt, köztük Mózes Károlyt, 1965 őszén letartóztattak és bíróság elé állítottak. A vádirat szerint kapcsolatot tartottak fenn olyan ellenséges és kalandvágyó magyar állampolgárokkal, akik 1956-ban részt vettek az ellenforradalomban, és akiknek sugallatára felforgató tevékenységet folytattak az ország szocialista rendszere ellen és a román állam területi megcsonkítása érdekében. Károlyt négy évre ítélték, 1968-ban szabadult. Visszatért galócási munkahelyére, de rövid idő után, múltja miatt, menesztették állásából. Később segédmunkásként dolgozott Marosvásárhelyen, de alkalmazása rövid ideig tartott, politikai okokból felbontották munkaszerződését, ellehetetlenítve megélhetését, tönkretéve jövőjét. Vayda Domokos elmondta: a sáromberki férfi tisztázatlan körülmények között halt meg 1969 márciusában. Testi bántalmazást, verést követően vonat gázolta halálra, ismeretlen körülmények között. "Köszönetképpen áldozatos tettéért, magyarságának megvallásáért, önfeláldozó bátorságáért a Történelmi Vitézi Rend a sáromberki Mózes Károly egykori politikai foglyot, a kommunizmus áldozatát 2015. május 9-én post mortem vitézzé avatta és a vitézi rend tagjainak sorába felvette" –tájékoztatta a jelenlévőket Vayda Domokos.
Post mortem vitézi oklevél a családnak
Ezt követően vitéz Máthé Lóránt és vitéz Lázár Elemér törzskapitányok a post mortem vitézzé avatás oklevelét nyújtották át ifj. Mózes Domokosnak, a család képviselőjének, a következő szavak kíséretében: "Ma egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk és hajtunk fejet, aki a vörös terror áldozata lett. Nem sikerült megtörni kiállását, szellemét a legkegyetlenebb módszerekkel sem, ezért eltették láb alól. Mózes Károly nemes példakép számunkra, az utókor az, amely emlékét éltetni tudja" – tisztelgett a kommunizmus áldozatának emléke előtt vitéz Máthé Lóránt.
Az emlékünnepségen jelen volt a Török-csoport egykori vezetője, Török József, a volt politikai foglyok országos szövetsége sepsiszéki elnöke is, aki elérzékenyülve, könnyes szemmel szólt egykori barátjáról, sorstársáról. "A hatvanas évek elején ismertem meg Karcsit. Karakán ember volt, becsületes, szavahihető, jó barát. A munkahelyen mindenről tárgyaltunk, együtt szidtuk a kommunizmust, az akkori rendszert, a tét az volt, hogy megakadályozzuk a Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Azon töprengtünk, hogy mit tehetünk az itt élő magyarság érdekében" – emlékezett vissza Török.
Díszes kopjafát avattak
A kommunizmus sáromberki áldozatának sírjánál vitéz Vayda Domokos ny. lelkipásztor vitéz Török Józsefet és vitéz Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát kérte fel a díszes kopjafa leleplezésére. A vitézi rendek, a marossárpataki Mátyás- huszárok, a Mózes család, sáromberki lakosok a tiszteletteljes emlékezés jeléül koszorúkat, virágcsokrokat helyeztek el a 46 évvel ezelőtt elhunyt fiatalember sírhantján. Megható pillanat volt az egykori áldozat két rabtársának, Török Józsefnek és Zakariás Dezsőnek a temetői találkozása azzal a sáromberki fegyőrrel, Laczkó Imrével, aki a börtönévek ideje alatt emberségből jelesre vizsgázott. A rendezvényen Berekméri Réka alkalomhoz illő dalokat énekelt, sáromberki fiatalok szavaltak. A szervezők nem feledkeztek meg a magyar és a székely himnusz elénekléséről sem. Az emlékünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Történelmi Vitézi Rend
A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. Az első világháború ismét időszerűvé tette a vitézi magatartás jutalmazását, ezért Horthy Miklós kormányzó 1920-ban a Vitézi Rend megalapításával újjáélesztette a hagyományokat. A második világháború után, 1945-ben a Vitézi Rend tevékenységét a magyar kormány betiltotta, a Nyugatra került tagok azonban továbbra is életben tartották a szervezetet, amelyet 1962-ben felvettek a nemzetközi lovagrendek sorába. A rendszerváltás után a Vitézi Rend újra megkezdhette működését Magyarországon is. Romániában a Történelmi Vitézi Rend – mint jogilag elismert és bejegyzett egyesület – egész Erdély területén működik, jól megszervezett, hierarchikus felépítéssel.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
Október 29-én a sáromberki ravatalozó termében az erdélyi vitézi rendek, hagyományőrző huszárok, valamint helyi lakosok tisztelegtek néhai Mózes Károly emléke előtt, aki 1969-ben a kommunizmus áldozata lett.
A vitézi rendek (Udvarhelyszék, Marosszék, Szováta-Sóvidékszék és Régenszék) ünnepélyes bevonulását követően Porkoláb Levente helyi református lelkipásztor rövid áhítata, majd ünnepi beszéde következett. A lelkész elmondta, hogy Mózes Károly a legnehezebb időkben is hazafias eszméket táplált, egy olyan csoportnak volt tagja, amely a magyar közösség javát kívánta szolgálni. "A fiatalember életével fizetett, mert érezve a rendszer kegyetlenségét, bűneit, volt bátorsága tiltakozni. Mózes Károly mert nagyot gondolni, mert magyarnak lenni, hős volt, akire méltán emlékezünk a mai napon" – hangsúlyozta a tiszteletes, aki beszédében megemlékezett Nagy Géza politikai elítéltről is, aki több mint három évtizeden át volt Sáromberke református lelkipásztora.
A Török-csoport tagja volt
Az emlékünnepség főszervezője, vitéz Vayda Domokos lelkész, Régenszék székkapitánya részletesen beszélt a 27 éves korában elhunyt fiatalember életútjáról. A jelenlevők megtudhatták, hogy Mózes Károly a 7 elemi osztály elvégzése után háromévi faipari szakképzésben részesült Marosvásárhelyen, ahol bútorasztalosi oklevelet szerzett. Ezt követően a galócási fafeldolgozó üzemben dolgozott, ahol kapcsolatban került Török Józseffel, akinek vezetése és irányítása alatt egy 40 fős csoport szerveződött. A Török-csoport a ’60-as évek közepén fejtette ki kommunistaellenes tevékenységét, soraiból 12 személyt, köztük Mózes Károlyt, 1965 őszén letartóztattak és bíróság elé állítottak. A vádirat szerint kapcsolatot tartottak fenn olyan ellenséges és kalandvágyó magyar állampolgárokkal, akik 1956-ban részt vettek az ellenforradalomban, és akiknek sugallatára felforgató tevékenységet folytattak az ország szocialista rendszere ellen és a román állam területi megcsonkítása érdekében. Károlyt négy évre ítélték, 1968-ban szabadult. Visszatért galócási munkahelyére, de rövid idő után, múltja miatt, menesztették állásából. Később segédmunkásként dolgozott Marosvásárhelyen, de alkalmazása rövid ideig tartott, politikai okokból felbontották munkaszerződését, ellehetetlenítve megélhetését, tönkretéve jövőjét. Vayda Domokos elmondta: a sáromberki férfi tisztázatlan körülmények között halt meg 1969 márciusában. Testi bántalmazást, verést követően vonat gázolta halálra, ismeretlen körülmények között. "Köszönetképpen áldozatos tettéért, magyarságának megvallásáért, önfeláldozó bátorságáért a Történelmi Vitézi Rend a sáromberki Mózes Károly egykori politikai foglyot, a kommunizmus áldozatát 2015. május 9-én post mortem vitézzé avatta és a vitézi rend tagjainak sorába felvette" –tájékoztatta a jelenlévőket Vayda Domokos.
Post mortem vitézi oklevél a családnak
Ezt követően vitéz Máthé Lóránt és vitéz Lázár Elemér törzskapitányok a post mortem vitézzé avatás oklevelét nyújtották át ifj. Mózes Domokosnak, a család képviselőjének, a következő szavak kíséretében: "Ma egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk és hajtunk fejet, aki a vörös terror áldozata lett. Nem sikerült megtörni kiállását, szellemét a legkegyetlenebb módszerekkel sem, ezért eltették láb alól. Mózes Károly nemes példakép számunkra, az utókor az, amely emlékét éltetni tudja" – tisztelgett a kommunizmus áldozatának emléke előtt vitéz Máthé Lóránt.
Az emlékünnepségen jelen volt a Török-csoport egykori vezetője, Török József, a volt politikai foglyok országos szövetsége sepsiszéki elnöke is, aki elérzékenyülve, könnyes szemmel szólt egykori barátjáról, sorstársáról. "A hatvanas évek elején ismertem meg Karcsit. Karakán ember volt, becsületes, szavahihető, jó barát. A munkahelyen mindenről tárgyaltunk, együtt szidtuk a kommunizmust, az akkori rendszert, a tét az volt, hogy megakadályozzuk a Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Azon töprengtünk, hogy mit tehetünk az itt élő magyarság érdekében" – emlékezett vissza Török.
Díszes kopjafát avattak
A kommunizmus sáromberki áldozatának sírjánál vitéz Vayda Domokos ny. lelkipásztor vitéz Török Józsefet és vitéz Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát kérte fel a díszes kopjafa leleplezésére. A vitézi rendek, a marossárpataki Mátyás- huszárok, a Mózes család, sáromberki lakosok a tiszteletteljes emlékezés jeléül koszorúkat, virágcsokrokat helyeztek el a 46 évvel ezelőtt elhunyt fiatalember sírhantján. Megható pillanat volt az egykori áldozat két rabtársának, Török Józsefnek és Zakariás Dezsőnek a temetői találkozása azzal a sáromberki fegyőrrel, Laczkó Imrével, aki a börtönévek ideje alatt emberségből jelesre vizsgázott. A rendezvényen Berekméri Réka alkalomhoz illő dalokat énekelt, sáromberki fiatalok szavaltak. A szervezők nem feledkeztek meg a magyar és a székely himnusz elénekléséről sem. Az emlékünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Történelmi Vitézi Rend
A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. Az első világháború ismét időszerűvé tette a vitézi magatartás jutalmazását, ezért Horthy Miklós kormányzó 1920-ban a Vitézi Rend megalapításával újjáélesztette a hagyományokat. A második világháború után, 1945-ben a Vitézi Rend tevékenységét a magyar kormány betiltotta, a Nyugatra került tagok azonban továbbra is életben tartották a szervezetet, amelyet 1962-ben felvettek a nemzetközi lovagrendek sorába. A rendszerváltás után a Vitézi Rend újra megkezdhette működését Magyarországon is. Romániában a Történelmi Vitézi Rend – mint jogilag elismert és bejegyzett egyesület – egész Erdély területén működik, jól megszervezett, hierarchikus felépítéssel.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 9.
Apáról fiúra
„A festett bútorok tanulmányozása szempontjából kivételesen szerencsés a helyzet Vargyason. Az udvarhelyszéki Erdővidék e szép falujában tovább élt a festett bútor divatja, és ugyanakkor ez a község az erdélyi festett bútorok egyik legrégebbi, magas művészi színvonalú termékeket előállító központja, ahol a legnevezetesebb bútorfestő, asztalos család egyik élő tagja, idős Sütő Béla személyében egyaránt kitűnő mesterét és hagyományőrzőjét találni az itteni festettbútor-készítésnek” – írja ifj. Kós Károly A vargyasi festett bútor című könyvében.
A Sütő család első két képviselője 1568-ban ács- és asztalosmesterként került Vargyasra a Daniel-kastély újjáépítésére és bebútorozására az udvarhelyszéki Fiatfalváról. A bútorfestés és faragás hagyományát 14 nemzedék adta apáról fiúra egészen napjainkig. A Sütők jelenlegi portája 1773-ban épült, kőből a korábbi egyszerűbb faház helyére.
A festett bútor a XVII. század végére válik általánossá Székelyföld legtöbb vidékén. Addig csak sima vagy egyszerűen faragott bútorokat készítettek kemény fából. Ezek a díszítések hornyolókéssel vagy bicskával készültek, motívumaik valószínűleg a pogány korig vezethetők vissza. A Sütők ezt a népművészeti ágat is gyakorolták, és gyakorolják ma is. A Sütő családban a bútor festésére utaló legrégebbi eszköz az a festéktörő kő, amire 1680-ban véste rá nevét (második) Sütő József, másik oldalára pedig 1754-ben Sütő István. Ez a két oldalán mélyedésekkel rendelkező márványlap, amelyen két kisebb őrlőkő segítségével tették kenhetővé a festéket. Napjainkban is használat alatt áll, a festékeket ugyanis a hagyományos módszerekkel készítik.
(a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család honlapja felhasználásával)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„A festett bútorok tanulmányozása szempontjából kivételesen szerencsés a helyzet Vargyason. Az udvarhelyszéki Erdővidék e szép falujában tovább élt a festett bútor divatja, és ugyanakkor ez a község az erdélyi festett bútorok egyik legrégebbi, magas művészi színvonalú termékeket előállító központja, ahol a legnevezetesebb bútorfestő, asztalos család egyik élő tagja, idős Sütő Béla személyében egyaránt kitűnő mesterét és hagyományőrzőjét találni az itteni festettbútor-készítésnek” – írja ifj. Kós Károly A vargyasi festett bútor című könyvében.
A Sütő család első két képviselője 1568-ban ács- és asztalosmesterként került Vargyasra a Daniel-kastély újjáépítésére és bebútorozására az udvarhelyszéki Fiatfalváról. A bútorfestés és faragás hagyományát 14 nemzedék adta apáról fiúra egészen napjainkig. A Sütők jelenlegi portája 1773-ban épült, kőből a korábbi egyszerűbb faház helyére.
A festett bútor a XVII. század végére válik általánossá Székelyföld legtöbb vidékén. Addig csak sima vagy egyszerűen faragott bútorokat készítettek kemény fából. Ezek a díszítések hornyolókéssel vagy bicskával készültek, motívumaik valószínűleg a pogány korig vezethetők vissza. A Sütők ezt a népművészeti ágat is gyakorolták, és gyakorolják ma is. A Sütő családban a bútor festésére utaló legrégebbi eszköz az a festéktörő kő, amire 1680-ban véste rá nevét (második) Sütő József, másik oldalára pedig 1754-ben Sütő István. Ez a két oldalán mélyedésekkel rendelkező márványlap, amelyen két kisebb őrlőkő segítségével tették kenhetővé a festéket. Napjainkban is használat alatt áll, a festékeket ugyanis a hagyományos módszerekkel készítik.
(a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család honlapja felhasználásával)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 10.
Erdélyi magyar önvizsgálat
Kicsit megkésve, de annál nagyobb felületességgel elkezdődött az erdélyi magyar önvizsgálat is. Legalábbis az RMDSZ miniparlamentjének nevezett – egykoron valóban akként működő – Szövetségi Képviselők Tanácsának hétvégi ülésén több magyar vezető is felvetette ennek szükségességét. Mi több, ha egy romániai, erdélyi közéleti ügyekben kevéssé járatos elemző kizárólag Kelemen Hunor szövetségi elnök beszéde alapján ítélné meg a Romániában jelenleg zajló történéseket, könnyen azt a következtetést vonhatná le, hogy a magyar szervezet adja a legmegfelelőbb választ mindarra, amit az utca követel.
A kormányválságra javasolt RMDSZ-es megoldás – szakértői kormány kinevezése, majd előrehozott választások megszervezése – alighanem a legésszerűbb opció a jelenlegi helyzetben. Pozitívumként értékelhetjük azt is, amit Kelemen Hunor a nyitásról, a többi alakulattal való együttműködésről mondott, és újdonság, hogy késznek mutatkozott akár az Erdélyi Magyar Néppárttal is tárgyalni. Nehéz volna vitatni azokat a kijelentéseit is, melyek szerint vigyázni kell arra, hogy a demokratikus intézményeket ne kérdőjelezzük meg. És ne hagyjuk ki azt a replikát, amelyet a parlamenti székekért aggódó frakcióvezető Máté Andrásnak adott: az RMDSZ honatyáinak bátraknak kell lenniük ahhoz, hogy ne a székükhöz ragaszkodjanak.
Csakhogy. Többször megtapasztalhattuk már, a szépen hangzó szólamokat tettek nem nagyon követik. Kelemen Hunor maga is többször megszegte ígéretét, amikor az autonómiastatútum kidolgozása csúszott hónapról hónapra, s most, hogy elkészült, láthatólag nem sietnek a parlament elé terjeszteni azt.
Aztán a kongresszuskor meghirdetett újratervezésből sem sok mindent észleltünk eddig a gyakorlatban. Vitatható az is, amint az RMDSZ politikusai, társadalmi válságként állítva be az elitkrízist, voltaképpen szétkenik a felelősséget: Kovács Péter főtitkár példája a késő és pontatlanul dolgozó vízszerelőről tetszetős ugyan, de azért alapvetően mégiscsak azért vonultak utcára több tízezren Románia nagyvárosaiban, mert az ország vezetői szétloptak mindet, amit elértek, nem pedig a vízszerelők ellen.
De a legnagyobb baj, hogy Kelemen Hunor mellett ott strázsálnak azok a régi fegyvertársak, akik láttán menten hitelét veszti minden megújhodásról szóló frázis. Ott van Borbély László, a nagy politikai alkuk mestere, ott áll Verestóy Attila, mintha Udvarhelyszéken nem kerülne új, hiteles politikus, ott a székért aggódó Máté András, aki egy egész frakció félelmét tolmácsolja, vagy ott az SZKT elnökévé újraválasztott Biró Rozália.
Márpedig úgy nehéz lesz az újratervezés, ha új emberek alig akadnak. És az is nagy kérdés, hogy ama új hullám, ahonnan merítenek, hozhat-e változást. Vagyis a szövetség emlőin nevelkedett ifjúsági szervezetekből kikerülő fiatal nemzedék képviselői valóban felkészültebbek, feddhetetlenebbek-e, mint mentoraik?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kicsit megkésve, de annál nagyobb felületességgel elkezdődött az erdélyi magyar önvizsgálat is. Legalábbis az RMDSZ miniparlamentjének nevezett – egykoron valóban akként működő – Szövetségi Képviselők Tanácsának hétvégi ülésén több magyar vezető is felvetette ennek szükségességét. Mi több, ha egy romániai, erdélyi közéleti ügyekben kevéssé járatos elemző kizárólag Kelemen Hunor szövetségi elnök beszéde alapján ítélné meg a Romániában jelenleg zajló történéseket, könnyen azt a következtetést vonhatná le, hogy a magyar szervezet adja a legmegfelelőbb választ mindarra, amit az utca követel.
A kormányválságra javasolt RMDSZ-es megoldás – szakértői kormány kinevezése, majd előrehozott választások megszervezése – alighanem a legésszerűbb opció a jelenlegi helyzetben. Pozitívumként értékelhetjük azt is, amit Kelemen Hunor a nyitásról, a többi alakulattal való együttműködésről mondott, és újdonság, hogy késznek mutatkozott akár az Erdélyi Magyar Néppárttal is tárgyalni. Nehéz volna vitatni azokat a kijelentéseit is, melyek szerint vigyázni kell arra, hogy a demokratikus intézményeket ne kérdőjelezzük meg. És ne hagyjuk ki azt a replikát, amelyet a parlamenti székekért aggódó frakcióvezető Máté Andrásnak adott: az RMDSZ honatyáinak bátraknak kell lenniük ahhoz, hogy ne a székükhöz ragaszkodjanak.
Csakhogy. Többször megtapasztalhattuk már, a szépen hangzó szólamokat tettek nem nagyon követik. Kelemen Hunor maga is többször megszegte ígéretét, amikor az autonómiastatútum kidolgozása csúszott hónapról hónapra, s most, hogy elkészült, láthatólag nem sietnek a parlament elé terjeszteni azt.
Aztán a kongresszuskor meghirdetett újratervezésből sem sok mindent észleltünk eddig a gyakorlatban. Vitatható az is, amint az RMDSZ politikusai, társadalmi válságként állítva be az elitkrízist, voltaképpen szétkenik a felelősséget: Kovács Péter főtitkár példája a késő és pontatlanul dolgozó vízszerelőről tetszetős ugyan, de azért alapvetően mégiscsak azért vonultak utcára több tízezren Románia nagyvárosaiban, mert az ország vezetői szétloptak mindet, amit elértek, nem pedig a vízszerelők ellen.
De a legnagyobb baj, hogy Kelemen Hunor mellett ott strázsálnak azok a régi fegyvertársak, akik láttán menten hitelét veszti minden megújhodásról szóló frázis. Ott van Borbély László, a nagy politikai alkuk mestere, ott áll Verestóy Attila, mintha Udvarhelyszéken nem kerülne új, hiteles politikus, ott a székért aggódó Máté András, aki egy egész frakció félelmét tolmácsolja, vagy ott az SZKT elnökévé újraválasztott Biró Rozália.
Márpedig úgy nehéz lesz az újratervezés, ha új emberek alig akadnak. És az is nagy kérdés, hogy ama új hullám, ahonnan merítenek, hozhat-e változást. Vagyis a szövetség emlőin nevelkedett ifjúsági szervezetekből kikerülő fiatal nemzedék képviselői valóban felkészültebbek, feddhetetlenebbek-e, mint mentoraik?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 15.
Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki Egyed Ákos történészt
Különös színfolt a székelység történelme, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre egyaránt – véli Egyed Ákos akadémikus-történész, akinek több mint hatvanéves munkásságát Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki szombat délután, a kilencedik alkalommal megünnepelt magyar tudomány napja alkalmából Székelyudvarhelyen.
A magyar tudomány napját kilencedik alkalommal ünnepelte szombaton Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala az Areopolisz Egyesülettel és a Haáz Rezső Múzeummal. Az alkalomból a városháza Szent István Termében ismeretterjesztő konferenciát tartottak, melyen a hamarosan kiadásra kerülő Székelyföld története című háromkötetes kiadvány tartalmát mutatták be a szerzők és szerkesztők. „A délelőtti konferencián közel nyolcvan érdeklődő volt jelen, ami bizonyítja, hogy városunkban sokan érdeklődnek Székelyföld története, illetve a készülő kiadvány iránt. A konferencia első részében a kiadvány egyes fejezeteit ismertettük, második részében pedig a székelység történeti előadásai következtek” – mondta el Kolumbán Zsuzsanna programfelelős.
Szombat délután, a rendezvény zárómozzanataként Egyed Ákos történész professzor tudományos tevékenységét ismerték el Sánta Csaba szovátai szobrászművész bronz kisplasztikájával és a kutatói munkát méltató oklevéllel. Hermann Gusztáv Mihály, az Areopolisz Egyesület elnöke az Udvarhelyszéki Tudományért-díjról elmondta, a kezdeményezéskor benne volt a tervben, hogy olyan személyeket is kitüntetnének, akik nem Udvarhelyszéken élnek és dolgoznak, viszont kiemelten csatlakoznak az udvarhelyi kezdeményezésekhez. Mint mondta, Egyed Ákos nevezésekor egyből rábólintott, hiszen ő is csatlakozott az Udvarhelyszékről elindult munkához, munkássága gyümölcse itt fog beérni. „A vidéki tudománynak és a vidéki tudománnyal alkotó embernek hosszabb utakat kell bejárnia, hogy célba érjen” – tette hozzá Hermann Gusztáv Mihály. Az ünnepi díjátadón Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket, a díjazottról pedig elmondta, olyan tudós, aki sokéves munkásságával bizonyította, lehet és érdemes tenni, alkotni.
„Nem vagyok mai csirke, sok mindent megéltem, ezek a tudatomban vannak, és segítenek kérdéseket felvetni, ellenőrizni” – mondta Egyed Ákos. A nyolcvanöt éves történész a háromszéki Bodosban született, több mint hatvanéves kutatói munkáját pedig ma is aktívan folytatja. Megjelent cikkeinek, tanulmányainak és önálló köteteinek terjedelmes sora hűen türközi a Székelyföld és a székelység kutatásába fektetett energiáját. A díjazottról készült kisfilmben – amelyet a díjátadón vetítettek le – elhangzott, Udvarhelyszéket érintő írásai tanulmánykötetekben, ismeretterjesztő lapokban és nagyobb lélegzetvételű munkáiban is megjelentek, ám emellett nincs olyan Udvarhelyszéken élő történész, akinek tevékenységét közvetlenül baráti tanácsaival vagy tanulmányai, kötetei által ne befolyásolta volna. A székely anyavároshoz családja is szorosan köti, ugyanakkor a díj átvételekor elárulta, a tudományos munkán túl Székelyudvarhely érzelmileg is fontos számára, hiszen egykoron ide udvarolt.
A magyar és az erdélyi történelemben különös, rendkívüli színfolt a székelység – fejtette ki Egyed Ákos. A kisfilmben készített interjúban elmondta, a gyerekként megtapasztalt 1944-es események ösztönözték a történelem kutatására, munkája során több kérdésben rájött, hogy kevés a forrás, ezért sokféle interpretáció létezik. Továbbá kiderült számára, hogy sok kérdés nem eléggé kutatott, a nagy összefoglalók ellenére is hiányoznak azok a részletek, amelyek a székelyek sajátosságait tárják fel, ezért indítványozta egy nagy székely monográfia elkészítését. A háromkötetes kiadvány szerkesztőbizottságának elnöki tisztségét a székelyudvarhelyi városvezetés felkérésére vállalta el. Kolumbán Zsuzsanna programfelelős, a bizottság titkára elmondta, a mintegy kétezer oldalas kiadvány már az előkészítés utolsó fázisában van, a három kötet három különböző szakaszban tart, de év végén, legkésőbb jövő év elején már a kezükbe vehetik az érdeklődők a több magyarországi és erdélyi kutatóintézet, egyetem munkatársainak összefogásából létrejött monográfiát.
Tanulságot kell levonni a történelemből
„Fontos hangsúlyozni, hogy a hadi szolgálat, amire a székelység kötelezve volt, egyfajta tartást és gondolkodást nyújtott, a szabadságba vetett hitet erősítette. A hadi szolgálattal kivívott jogainak a székelység nagyon tudatában volt, azokat évszázadokon át megvédte, nemegyszer lázadni is tudott, hogy megtartsa szabadságát. Ezáltal tudott a székelység sajátos és érdekes lenni az összmagyarság történelmében, ami több figyelmet érdemel, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre nézve is. E tanulság többek között arra is vonatkozik, hogy miként kell megvédeni szülőföldünket, jogainkat és anyanyelvünket, mindazt, amit az elődök hagytak ránk” – mutatott rá a díjazott történész professzor.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Különös színfolt a székelység történelme, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre egyaránt – véli Egyed Ákos akadémikus-történész, akinek több mint hatvanéves munkásságát Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki szombat délután, a kilencedik alkalommal megünnepelt magyar tudomány napja alkalmából Székelyudvarhelyen.
A magyar tudomány napját kilencedik alkalommal ünnepelte szombaton Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala az Areopolisz Egyesülettel és a Haáz Rezső Múzeummal. Az alkalomból a városháza Szent István Termében ismeretterjesztő konferenciát tartottak, melyen a hamarosan kiadásra kerülő Székelyföld története című háromkötetes kiadvány tartalmát mutatták be a szerzők és szerkesztők. „A délelőtti konferencián közel nyolcvan érdeklődő volt jelen, ami bizonyítja, hogy városunkban sokan érdeklődnek Székelyföld története, illetve a készülő kiadvány iránt. A konferencia első részében a kiadvány egyes fejezeteit ismertettük, második részében pedig a székelység történeti előadásai következtek” – mondta el Kolumbán Zsuzsanna programfelelős.
Szombat délután, a rendezvény zárómozzanataként Egyed Ákos történész professzor tudományos tevékenységét ismerték el Sánta Csaba szovátai szobrászművész bronz kisplasztikájával és a kutatói munkát méltató oklevéllel. Hermann Gusztáv Mihály, az Areopolisz Egyesület elnöke az Udvarhelyszéki Tudományért-díjról elmondta, a kezdeményezéskor benne volt a tervben, hogy olyan személyeket is kitüntetnének, akik nem Udvarhelyszéken élnek és dolgoznak, viszont kiemelten csatlakoznak az udvarhelyi kezdeményezésekhez. Mint mondta, Egyed Ákos nevezésekor egyből rábólintott, hiszen ő is csatlakozott az Udvarhelyszékről elindult munkához, munkássága gyümölcse itt fog beérni. „A vidéki tudománynak és a vidéki tudománnyal alkotó embernek hosszabb utakat kell bejárnia, hogy célba érjen” – tette hozzá Hermann Gusztáv Mihály. Az ünnepi díjátadón Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket, a díjazottról pedig elmondta, olyan tudós, aki sokéves munkásságával bizonyította, lehet és érdemes tenni, alkotni.
„Nem vagyok mai csirke, sok mindent megéltem, ezek a tudatomban vannak, és segítenek kérdéseket felvetni, ellenőrizni” – mondta Egyed Ákos. A nyolcvanöt éves történész a háromszéki Bodosban született, több mint hatvanéves kutatói munkáját pedig ma is aktívan folytatja. Megjelent cikkeinek, tanulmányainak és önálló köteteinek terjedelmes sora hűen türközi a Székelyföld és a székelység kutatásába fektetett energiáját. A díjazottról készült kisfilmben – amelyet a díjátadón vetítettek le – elhangzott, Udvarhelyszéket érintő írásai tanulmánykötetekben, ismeretterjesztő lapokban és nagyobb lélegzetvételű munkáiban is megjelentek, ám emellett nincs olyan Udvarhelyszéken élő történész, akinek tevékenységét közvetlenül baráti tanácsaival vagy tanulmányai, kötetei által ne befolyásolta volna. A székely anyavároshoz családja is szorosan köti, ugyanakkor a díj átvételekor elárulta, a tudományos munkán túl Székelyudvarhely érzelmileg is fontos számára, hiszen egykoron ide udvarolt.
A magyar és az erdélyi történelemben különös, rendkívüli színfolt a székelység – fejtette ki Egyed Ákos. A kisfilmben készített interjúban elmondta, a gyerekként megtapasztalt 1944-es események ösztönözték a történelem kutatására, munkája során több kérdésben rájött, hogy kevés a forrás, ezért sokféle interpretáció létezik. Továbbá kiderült számára, hogy sok kérdés nem eléggé kutatott, a nagy összefoglalók ellenére is hiányoznak azok a részletek, amelyek a székelyek sajátosságait tárják fel, ezért indítványozta egy nagy székely monográfia elkészítését. A háromkötetes kiadvány szerkesztőbizottságának elnöki tisztségét a székelyudvarhelyi városvezetés felkérésére vállalta el. Kolumbán Zsuzsanna programfelelős, a bizottság titkára elmondta, a mintegy kétezer oldalas kiadvány már az előkészítés utolsó fázisában van, a három kötet három különböző szakaszban tart, de év végén, legkésőbb jövő év elején már a kezükbe vehetik az érdeklődők a több magyarországi és erdélyi kutatóintézet, egyetem munkatársainak összefogásából létrejött monográfiát.
Tanulságot kell levonni a történelemből
„Fontos hangsúlyozni, hogy a hadi szolgálat, amire a székelység kötelezve volt, egyfajta tartást és gondolkodást nyújtott, a szabadságba vetett hitet erősítette. A hadi szolgálattal kivívott jogainak a székelység nagyon tudatában volt, azokat évszázadokon át megvédte, nemegyszer lázadni is tudott, hogy megtartsa szabadságát. Ezáltal tudott a székelység sajátos és érdekes lenni az összmagyarság történelmében, ami több figyelmet érdemel, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre nézve is. E tanulság többek között arra is vonatkozik, hogy miként kell megvédeni szülőföldünket, jogainkat és anyanyelvünket, mindazt, amit az elődök hagytak ránk” – mutatott rá a díjazott történész professzor.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. november 18.
Rendhagyó történészkonferencia zajlik Gyergyószentmiklóson
„A Magyar Tudomány Napja fontos ünnepség, hisz ezzel tudjuk magyarságunkat erősíteni” – jelentette ki a főszervező, Garda Dezső történész a szerdán kezdődött, kétnapos Nemzetközi történészkonferencia megnyitóján.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület gyergyói fiókszervezete és a Gyergyói Népfőiskolai Társaság hagyományos gyergyószentmiklósi rendezvényét rendhagyóként említette Garda, hiszen ez alkalommal régészek és történészek osztották meg tapasztalataikat, és a székelység múltjának részletezése mellett teret kapott az előadásokban Gyergyószentmiklós egyik legfontosabb családja, a Blénessyek története is.
„Az igazság egy olyan dolog, hogyha hegyet hordanak rá, akkor is kibújik alóla” – idézte a nagyapjától hallott népi bölcsességet Lukács Bence Ákos konzul, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának, a rendezvény támogatójának képviselője. A székelység történelmére sokan próbáltak hegyet hordani, a szakértők feladata az, hogy a halom alól napvilágra hozzák az igazságot – fejtette ki üdvözlő beszédében.
A székelység 12-17. századi története és a Blénessy család címet viselő konferencia első napján a régészeké volt a főszerep. A Korona vendéglő nagytermében a sepsiszentgyörgyi Székely Zsolt egyetemi tanár édesapja kutatásait folytatva osztotta meg következtetéseit. Felhívta a figyelmet, hogy a bizonyítási kényszerből származó elméletek nem állják ki az idő próbáját. Tény, hogy a hun eredet fogalma a székelységnél él a legerősebben, de azt is el kell fogadni a kutatások eredményeként, hogy a székelyek nem őshonosak Erdélyben. Az édesapa, Székely Zoltán munkájának nyomán azt is kijelentette: Erdély – a székelyek betelepítése előtt (11-12. század) – a magyarok által lakott volt nagy valószínűség szerint a 8-9. századtól. Hozzátette, a régészeti anyagok között nincs olyan, amelyik a 12. század előttre, illetve pogány temetkezési szokásokra utalna.
A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze, Demjén Andrea a szentmiklósi és alfalvi feltárásokról beszélt. A Both-váránál végzett ásatások, valamint a Debreceni Atomkutató Intézetbe küldött csontminták vizsgálata arra szolgálnak bizonyítékként, hogy Gyergyószentmiklós területén már a 13. században volt vár és templom. Hasonló eredményt várnak az alfalvi templom esetében is. A halotti sírokból küldött csontmintákat még elemzik Debrecenben. A válasz közelebb vihetné az embereket annak megválaszolásához is, hogy a templomtornyon látható 1213-as felirat eredeti-e.
Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa a Csíkszéken munkálkodó régészet nehézségeiről is említést tett. Itt nagy értékkel bír egy maréknyi Árpád-kori cserép, és nagyon óvatosan kell bánni a bizonyítéknak vélt leletekkel. Nem elég, hogy a régész hisz valamiben, az sem, hogy vannak hozzá adatok, mert azok még nem biztos, hogy szilárd alapjai a teljes igazságnak. A cserepek kapcsán jelentette ki: lehet, hogy bizonyos darabok honfoglalás koriak, de készítői etnikai hovatartozásáról nem beszélnek. „A cserépnek nincs nyelve” – szögezte le, kitérve a település névadásának „divatjára” is a Régészeti adatok a Csíki-medence Árpád-kori történetéhez című előadásában.
Zsoldos Attila, a Magyar Tudományos Akadémia tagja Székelyek Biharban címmel értekezett. Kifejtette, a székelyudvarhelyi székelyek közül sokak ideérkezési útvonala Baranyavalkóból Biharon át történt Erdélybe. A 11. században Biharba érkező székelyek a 12. század végén kerültek Udvarhelyszékre. A helyváltoztatásuk a határőri feladataikkal van összefüggésben, és szorosan összefonódik a dukátus, azaz a hercegségek történelmével is.
A történelmi konferencia előadásai csütörtökön 9 órától folytatódnak, a Blénessy családról Garda Dezső tart előadást, a családfát Illyés Kincső, a család tagja mutatja be.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
„A Magyar Tudomány Napja fontos ünnepség, hisz ezzel tudjuk magyarságunkat erősíteni” – jelentette ki a főszervező, Garda Dezső történész a szerdán kezdődött, kétnapos Nemzetközi történészkonferencia megnyitóján.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület gyergyói fiókszervezete és a Gyergyói Népfőiskolai Társaság hagyományos gyergyószentmiklósi rendezvényét rendhagyóként említette Garda, hiszen ez alkalommal régészek és történészek osztották meg tapasztalataikat, és a székelység múltjának részletezése mellett teret kapott az előadásokban Gyergyószentmiklós egyik legfontosabb családja, a Blénessyek története is.
„Az igazság egy olyan dolog, hogyha hegyet hordanak rá, akkor is kibújik alóla” – idézte a nagyapjától hallott népi bölcsességet Lukács Bence Ákos konzul, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának, a rendezvény támogatójának képviselője. A székelység történelmére sokan próbáltak hegyet hordani, a szakértők feladata az, hogy a halom alól napvilágra hozzák az igazságot – fejtette ki üdvözlő beszédében.
A székelység 12-17. századi története és a Blénessy család címet viselő konferencia első napján a régészeké volt a főszerep. A Korona vendéglő nagytermében a sepsiszentgyörgyi Székely Zsolt egyetemi tanár édesapja kutatásait folytatva osztotta meg következtetéseit. Felhívta a figyelmet, hogy a bizonyítási kényszerből származó elméletek nem állják ki az idő próbáját. Tény, hogy a hun eredet fogalma a székelységnél él a legerősebben, de azt is el kell fogadni a kutatások eredményeként, hogy a székelyek nem őshonosak Erdélyben. Az édesapa, Székely Zoltán munkájának nyomán azt is kijelentette: Erdély – a székelyek betelepítése előtt (11-12. század) – a magyarok által lakott volt nagy valószínűség szerint a 8-9. századtól. Hozzátette, a régészeti anyagok között nincs olyan, amelyik a 12. század előttre, illetve pogány temetkezési szokásokra utalna.
A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze, Demjén Andrea a szentmiklósi és alfalvi feltárásokról beszélt. A Both-váránál végzett ásatások, valamint a Debreceni Atomkutató Intézetbe küldött csontminták vizsgálata arra szolgálnak bizonyítékként, hogy Gyergyószentmiklós területén már a 13. században volt vár és templom. Hasonló eredményt várnak az alfalvi templom esetében is. A halotti sírokból küldött csontmintákat még elemzik Debrecenben. A válasz közelebb vihetné az embereket annak megválaszolásához is, hogy a templomtornyon látható 1213-as felirat eredeti-e.
Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa a Csíkszéken munkálkodó régészet nehézségeiről is említést tett. Itt nagy értékkel bír egy maréknyi Árpád-kori cserép, és nagyon óvatosan kell bánni a bizonyítéknak vélt leletekkel. Nem elég, hogy a régész hisz valamiben, az sem, hogy vannak hozzá adatok, mert azok még nem biztos, hogy szilárd alapjai a teljes igazságnak. A cserepek kapcsán jelentette ki: lehet, hogy bizonyos darabok honfoglalás koriak, de készítői etnikai hovatartozásáról nem beszélnek. „A cserépnek nincs nyelve” – szögezte le, kitérve a település névadásának „divatjára” is a Régészeti adatok a Csíki-medence Árpád-kori történetéhez című előadásában.
Zsoldos Attila, a Magyar Tudományos Akadémia tagja Székelyek Biharban címmel értekezett. Kifejtette, a székelyudvarhelyi székelyek közül sokak ideérkezési útvonala Baranyavalkóból Biharon át történt Erdélybe. A 11. században Biharba érkező székelyek a 12. század végén kerültek Udvarhelyszékre. A helyváltoztatásuk a határőri feladataikkal van összefüggésben, és szorosan összefonódik a dukátus, azaz a hercegségek történelmével is.
A történelmi konferencia előadásai csütörtökön 9 órától folytatódnak, a Blénessy családról Garda Dezső tart előadást, a családfát Illyés Kincső, a család tagja mutatja be.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2015. december 16.
Székely ház: modern igények, vitatott tervek
Megszülettek azok a mintatervek, amelyekkel a Hargita Megyei Tanács segítené az otthonteremtést fontolgatókat, hogy modern, ám a székely tájba illő, a hagyományos építészeti stílusjegyeket megtartó házakat építsenek.
A kilenc terv, amely tájspecifikusan tükrözi Gyergyó, Csík, a Kászonok és Udvarhely vidékének jellegzetességeit, egyes szakmabeliek szerint átgondolásra szorul, ám a kezdeményező hangsúlyozza: azok nagy része átalakítható vázlat.
A Hargita megyei önkormányzat Faluképvédelmi és Modern székely ház programjába bekapcsolódó építészek városban és vidéken is felépíthető, a környék építkezési hagyományain alapuló házterveket dolgoztak ki. A 2011-ben indított, majd leállított Modern székely ház programról néhány hónapja ismét hallani: november elején a megyei önkormányzat arról tájékoztatott, újra egyeztetnek a székelyföldi polgármesterekkel és a térség tervezőivel annak érdekében, hogy tisztázzák a kezdeményezés részleteit.
Akkor még számos kérdés nyitott volt: nem lehetett például tudni, hogy milyen módon segítheti a megyei tanács a program résztvevőit, hiszen a törvények szerint az intézmény nem támogathat magánszemélyeket. Mostanra kiderült, a program valójában a tervezők és az igénylők között teremt kapcsolatot azáltal, hogy az építkezni szándékozóknak mintaterveket kínál, amelyeket véglegesíteni kell.
Egyes szakemberek szerint a tervek újragondolásra szorulnak, mások hiányolják belőlük a gazdasági épületeket, ami szerintük a vidéki élet, a mindennapi tevékenység beszűküléséhez vezethet. A projekt kezdeményezője azonban hangsúlyozza: egy kivételével ezek csupán vázlatok, így az adott terület és megrendelő igényei szerint alakíthatók.
Engedélyeket is tartalmaz a csomag
A Hargita megyei önkormányzat novemberben tudatta, hogy elkészült a kilenc terv megvalósíthatósági tanulmánya (ezek megtekinthetők az Épitettörökség.ro weboldalon), amely tájspecifikusan tükrözi Gyergyó, Csík, a Kászonok és Udvarhely vidékének jellegzetességeit. A tervekkel azokat támogatnák, akik hagyományos stílusban építenének modern, mai igényeknek megfelelő lakóházat, hozzájárulva a székely falukép és a népi építészeti jellegzetességek megőrzéséhez.
A tervek három különböző szerkezetű és beosztású mintaházat tartalmaznak, de igény szerint módosíthatók, a beépítendő területre „szabhatók”. A csomag tartalmazza az építészeti, statikai és gépészeti (víz, fűtés, villany) terveket, derült ki a legfrissebb tájékoztatóból. Ez kitér arra is, hogy a programba bekapcsolódni vágyóknak be kell szerezniük a helyi önkormányzattól a telekre vonatkozó urbanisztikai bizonylatot, szakembertől a kiválasztott területre vonatkozó topográfiai felmérést, talajtanulmányt, valamint a területre adaptált terv elkészítése után az engedélyeket.
A mintaterveket a 2009 és 2013 között lezajlott Faluképvédelmi program során végzett felmérések alapján állították össze, tudtuk meg Borboly Csaba megyei tanácselnöktől. A programban összesen 68 településen térképezték fel az építészeti értékeket, 20 környékbeli építész bevonásával. Az udvarhelyszéki tervek elkészítése előtt a körzet tizenhét falujában mérték fel a sajátosságokat.
Nem tudni, mikor indul
A tervekkel kapcsolatban megoszlanak a szakvélemények: egyes építészek szerint a mintatervek alkalmazása révén sikerülhet megőrizni a hagyományos faluképet, mások viszont úgy látják, azok újratervezésre szorulnak. Az Élő Székelyföld Munkacsoport (amely indulása óta támogatta, népszerűsítette a programot) blogján negatív példákat sorakoztatott fel arról, hogy Magyarországon gazdasági épületek nélkül építették fel hagyományos házak sorát, elvágva az ott élők előtt a hagyományos vidéki életforma megteremtésének lehetőségét.
Ezenkívül beszámolnak arról is, hogy a családi házat építők közül többen is hiába keresték a kapcsolatot a program koordinátoraival, illetve nem sikerült kézbe venniük a terveket. Arra a kérdésre, hogy igényelhetők-e már a tervek, illetve valaki igényelt-e, lapunk sem kapott választ a megyei tanácstól. Közleményükben ellenben azt írják, ezek nyomtatott formában elérhetők a megyeházán, a megyei tanács főépítészi hivatalában.
Egyre többen építkeznének hagyományosan
A Faluképvédelmi programban részt vevő Magyari István székelyudvarhelyi tervezőmérnök szerint a tervek megfelelnek a népi építészeti sajátosságoknak, ugyanakkor a mai ember igényeinek is. „Az erdélyi népi építészet formavilága soha nem volt kihívó, környezetébe nem illő, mert mindig múltjából és hagyományaiból táplálkozott. Felhasználta környezete adottságait, nyersanyagforrásait. Indokolatlanul nem használ új, oda nem illő formákat, sem építkezési anyagokat. A Modern székely ház programban megálmodott lakóházak jó példái annak a törekvésnek, hogy hagyományainkat megőrizve biztosítsunk életteret a mai embernek” – fejtette ki.
Hozzátette, a népi építészet számos műszaki szempontból sokszor megfelel a mai követelményeknek, ám a modern életformához igazodva ki kell egészíteni a régi elképzeléseket. Főként épületeink falazatának, alapozásának vízszigetelését, a ház hőszigetelő képességének javítását, illetve a héjazatok tűzbiztonsági teljesítményét szükséges növelni, fejleszteni, magyarázta.
Elmondta, nincs nagy különbség egy székely ház, illetve egy modernebb stílusú „kockaház” felépítésének költségei között, míg a régi székely ház felújítása sok esetben költségesebb az építésnél. A szakember szerint egyre nagyobb az érdeklődés a hagyományos építészet iránt. „A népi építészet a helyben hozzáférhető építőanyagokat részesíti előnyben, ami amellett, hogy gazdaságos, megfelel a mai ökológiai követelményeknek is” – ismertette.
„Belül” vannak gondok
Szikszay László csíkszeredai építész ellenben úgy véli, a tervek jó része újragondolásra szorul. A szakember a kezdeményezést értékelendőnek tartja, és úgy véli, a vázlattervek által meghatározott anyaghasználat is megfelel a hagyományos székely építkezés követelményeinek, ám szerinte a terek funkcionalitása és az alaprajzok is hagynak kívánnivalót maguk után.
A mintatervek közül a hármas számút (az egyik, Csíkszékre és Kászonszékre tervezett modellt) tartja a legélhetőbbnek – úgy tudja, tervezője már több megrendelést is kapott belőle –, a többi esetében azonban úgy véli, nem sikerült a hagyományos székely életérzést elegyíteni a modern, 21. századi igényekkel.
Némely látványtervben szűk, sötét, a természetes fényt nélkülöző folyosókat találni, egy másik olyan házat mutat be, amely tulajdonképpen két egymás fölé épített, lépcsővel összekötött garzonlakás, részletezte. Hozzátette, a házak használhatósága hibádzik a legtöbb esetben, ami alapkövetelmény volt a székely élettérben: néhol a hagyományos konyha – amely a régi házak egyik legforgalmasabb helyszíne volt –, kis főzőfülkévé degradálódott, ami a szakember szerint nem elfogadható.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)
Megszülettek azok a mintatervek, amelyekkel a Hargita Megyei Tanács segítené az otthonteremtést fontolgatókat, hogy modern, ám a székely tájba illő, a hagyományos építészeti stílusjegyeket megtartó házakat építsenek.
A kilenc terv, amely tájspecifikusan tükrözi Gyergyó, Csík, a Kászonok és Udvarhely vidékének jellegzetességeit, egyes szakmabeliek szerint átgondolásra szorul, ám a kezdeményező hangsúlyozza: azok nagy része átalakítható vázlat.
A Hargita megyei önkormányzat Faluképvédelmi és Modern székely ház programjába bekapcsolódó építészek városban és vidéken is felépíthető, a környék építkezési hagyományain alapuló házterveket dolgoztak ki. A 2011-ben indított, majd leállított Modern székely ház programról néhány hónapja ismét hallani: november elején a megyei önkormányzat arról tájékoztatott, újra egyeztetnek a székelyföldi polgármesterekkel és a térség tervezőivel annak érdekében, hogy tisztázzák a kezdeményezés részleteit.
Akkor még számos kérdés nyitott volt: nem lehetett például tudni, hogy milyen módon segítheti a megyei tanács a program résztvevőit, hiszen a törvények szerint az intézmény nem támogathat magánszemélyeket. Mostanra kiderült, a program valójában a tervezők és az igénylők között teremt kapcsolatot azáltal, hogy az építkezni szándékozóknak mintaterveket kínál, amelyeket véglegesíteni kell.
Egyes szakemberek szerint a tervek újragondolásra szorulnak, mások hiányolják belőlük a gazdasági épületeket, ami szerintük a vidéki élet, a mindennapi tevékenység beszűküléséhez vezethet. A projekt kezdeményezője azonban hangsúlyozza: egy kivételével ezek csupán vázlatok, így az adott terület és megrendelő igényei szerint alakíthatók.
Engedélyeket is tartalmaz a csomag
A Hargita megyei önkormányzat novemberben tudatta, hogy elkészült a kilenc terv megvalósíthatósági tanulmánya (ezek megtekinthetők az Épitettörökség.ro weboldalon), amely tájspecifikusan tükrözi Gyergyó, Csík, a Kászonok és Udvarhely vidékének jellegzetességeit. A tervekkel azokat támogatnák, akik hagyományos stílusban építenének modern, mai igényeknek megfelelő lakóházat, hozzájárulva a székely falukép és a népi építészeti jellegzetességek megőrzéséhez.
A tervek három különböző szerkezetű és beosztású mintaházat tartalmaznak, de igény szerint módosíthatók, a beépítendő területre „szabhatók”. A csomag tartalmazza az építészeti, statikai és gépészeti (víz, fűtés, villany) terveket, derült ki a legfrissebb tájékoztatóból. Ez kitér arra is, hogy a programba bekapcsolódni vágyóknak be kell szerezniük a helyi önkormányzattól a telekre vonatkozó urbanisztikai bizonylatot, szakembertől a kiválasztott területre vonatkozó topográfiai felmérést, talajtanulmányt, valamint a területre adaptált terv elkészítése után az engedélyeket.
A mintaterveket a 2009 és 2013 között lezajlott Faluképvédelmi program során végzett felmérések alapján állították össze, tudtuk meg Borboly Csaba megyei tanácselnöktől. A programban összesen 68 településen térképezték fel az építészeti értékeket, 20 környékbeli építész bevonásával. Az udvarhelyszéki tervek elkészítése előtt a körzet tizenhét falujában mérték fel a sajátosságokat.
Nem tudni, mikor indul
A tervekkel kapcsolatban megoszlanak a szakvélemények: egyes építészek szerint a mintatervek alkalmazása révén sikerülhet megőrizni a hagyományos faluképet, mások viszont úgy látják, azok újratervezésre szorulnak. Az Élő Székelyföld Munkacsoport (amely indulása óta támogatta, népszerűsítette a programot) blogján negatív példákat sorakoztatott fel arról, hogy Magyarországon gazdasági épületek nélkül építették fel hagyományos házak sorát, elvágva az ott élők előtt a hagyományos vidéki életforma megteremtésének lehetőségét.
Ezenkívül beszámolnak arról is, hogy a családi házat építők közül többen is hiába keresték a kapcsolatot a program koordinátoraival, illetve nem sikerült kézbe venniük a terveket. Arra a kérdésre, hogy igényelhetők-e már a tervek, illetve valaki igényelt-e, lapunk sem kapott választ a megyei tanácstól. Közleményükben ellenben azt írják, ezek nyomtatott formában elérhetők a megyeházán, a megyei tanács főépítészi hivatalában.
Egyre többen építkeznének hagyományosan
A Faluképvédelmi programban részt vevő Magyari István székelyudvarhelyi tervezőmérnök szerint a tervek megfelelnek a népi építészeti sajátosságoknak, ugyanakkor a mai ember igényeinek is. „Az erdélyi népi építészet formavilága soha nem volt kihívó, környezetébe nem illő, mert mindig múltjából és hagyományaiból táplálkozott. Felhasználta környezete adottságait, nyersanyagforrásait. Indokolatlanul nem használ új, oda nem illő formákat, sem építkezési anyagokat. A Modern székely ház programban megálmodott lakóházak jó példái annak a törekvésnek, hogy hagyományainkat megőrizve biztosítsunk életteret a mai embernek” – fejtette ki.
Hozzátette, a népi építészet számos műszaki szempontból sokszor megfelel a mai követelményeknek, ám a modern életformához igazodva ki kell egészíteni a régi elképzeléseket. Főként épületeink falazatának, alapozásának vízszigetelését, a ház hőszigetelő képességének javítását, illetve a héjazatok tűzbiztonsági teljesítményét szükséges növelni, fejleszteni, magyarázta.
Elmondta, nincs nagy különbség egy székely ház, illetve egy modernebb stílusú „kockaház” felépítésének költségei között, míg a régi székely ház felújítása sok esetben költségesebb az építésnél. A szakember szerint egyre nagyobb az érdeklődés a hagyományos építészet iránt. „A népi építészet a helyben hozzáférhető építőanyagokat részesíti előnyben, ami amellett, hogy gazdaságos, megfelel a mai ökológiai követelményeknek is” – ismertette.
„Belül” vannak gondok
Szikszay László csíkszeredai építész ellenben úgy véli, a tervek jó része újragondolásra szorul. A szakember a kezdeményezést értékelendőnek tartja, és úgy véli, a vázlattervek által meghatározott anyaghasználat is megfelel a hagyományos székely építkezés követelményeinek, ám szerinte a terek funkcionalitása és az alaprajzok is hagynak kívánnivalót maguk után.
A mintatervek közül a hármas számút (az egyik, Csíkszékre és Kászonszékre tervezett modellt) tartja a legélhetőbbnek – úgy tudja, tervezője már több megrendelést is kapott belőle –, a többi esetében azonban úgy véli, nem sikerült a hagyományos székely életérzést elegyíteni a modern, 21. századi igényekkel.
Némely látványtervben szűk, sötét, a természetes fényt nélkülöző folyosókat találni, egy másik olyan házat mutat be, amely tulajdonképpen két egymás fölé épített, lépcsővel összekötött garzonlakás, részletezte. Hozzátette, a házak használhatósága hibádzik a legtöbb esetben, ami alapkövetelmény volt a székely élettérben: néhol a hagyományos konyha – amely a régi házak egyik legforgalmasabb helyszíne volt –, kis főzőfülkévé degradálódott, ami a szakember szerint nem elfogadható.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 22.
Leltárt készítenének az udvarhelyi magyar értékről
Megalakult a Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottság, amely koordinálja a helyi érték-javaslatokat, illetve felterjesztheti azokat a Magyar Értéktárba is – hangzott el az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székhelyén. Nagy Pál, az udvarhelyszéki szervezet elnöke elégedetlen a magyar érdekvédelmet ellátó szervezetek fellépésével.
Arra buzdítják a székelyudvarhelyieket, hogy javasoljanak elfogadásra helyi értékeket a nemrégiben alakult Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottságnak – jelentette be a kedden tartott sajtótájékoztatón Nagy Pál, az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szarvas Zsuzsa udvarhelyszéki elnökségi tag. Az értéktárbizottság megalakulását a magyar kormány magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényének idei módosítása tette lehetővé. A magyarországi mintára létrehozott erdélyi értéktárak koordinálásáért a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) tagszervezetei, így az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is felel. Az udvarhelyszéki EMNT felkérte a székelyudvarhelyi politikai szervezetek elnökeit, hogy jelöljenek olyan személyeket, főként szakembereket, akiket a székelyudvarhelyi bizottságban látnának. A bizottság egyébként csak irányítja a tevékenységet, illetve felterjesztheti az értékjavaslatokat a Magyar Értéktárba, ezért szakembereket várnak a helyi bizottságba, többek között Hermann Gusztávot, Róth András Lajost, Lőrincz Zsuzsannát, Pálfalvi Pált és Miklós Zoltánt is szívesen látnák tagként.
Az udvarhelyszéki EMNT a városi költségvetés felhasználására is gyűjtött ötleteket, egyebek közt javasolnák a városi minifocipálya újragyepesítését, a tanácsi határozatok magyar nyelvű közlését nyomtatásban, a Malom utcai fahíd felújítását és kiszélesítését. Továbbá a vendéglátóipari egységek éves működési engedélyének illetékén is változtatni kellene az EMNT szerint. Mivel az nem differenciált, aki félév végén nyit egységet, annak ugyanúgy ki kell fizetnie a 2000 lejes illetéket, mint aki év elején indítja egységét – indokolták a javaslatot.
Az évek óta nem működő Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívását kezdeményezi az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is. Nagy Pál szerint novemberben és decemberben a magyar közösséget folyamatosan „igazságtalan vádakkal dobálták”, ezért kellene összehívni az egyeztető fórumot. „Az, hogy minden párt kiad egy nyilatkozatot, nem elég arra, hogy a büntetések befejeződjenek, és hogy ne vigyenek el újból koholt vádakkal magyarokat” – véli Nagy Pál.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Megalakult a Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottság, amely koordinálja a helyi érték-javaslatokat, illetve felterjesztheti azokat a Magyar Értéktárba is – hangzott el az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székhelyén. Nagy Pál, az udvarhelyszéki szervezet elnöke elégedetlen a magyar érdekvédelmet ellátó szervezetek fellépésével.
Arra buzdítják a székelyudvarhelyieket, hogy javasoljanak elfogadásra helyi értékeket a nemrégiben alakult Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottságnak – jelentette be a kedden tartott sajtótájékoztatón Nagy Pál, az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szarvas Zsuzsa udvarhelyszéki elnökségi tag. Az értéktárbizottság megalakulását a magyar kormány magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényének idei módosítása tette lehetővé. A magyarországi mintára létrehozott erdélyi értéktárak koordinálásáért a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) tagszervezetei, így az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is felel. Az udvarhelyszéki EMNT felkérte a székelyudvarhelyi politikai szervezetek elnökeit, hogy jelöljenek olyan személyeket, főként szakembereket, akiket a székelyudvarhelyi bizottságban látnának. A bizottság egyébként csak irányítja a tevékenységet, illetve felterjesztheti az értékjavaslatokat a Magyar Értéktárba, ezért szakembereket várnak a helyi bizottságba, többek között Hermann Gusztávot, Róth András Lajost, Lőrincz Zsuzsannát, Pálfalvi Pált és Miklós Zoltánt is szívesen látnák tagként.
Az udvarhelyszéki EMNT a városi költségvetés felhasználására is gyűjtött ötleteket, egyebek közt javasolnák a városi minifocipálya újragyepesítését, a tanácsi határozatok magyar nyelvű közlését nyomtatásban, a Malom utcai fahíd felújítását és kiszélesítését. Továbbá a vendéglátóipari egységek éves működési engedélyének illetékén is változtatni kellene az EMNT szerint. Mivel az nem differenciált, aki félév végén nyit egységet, annak ugyanúgy ki kell fizetnie a 2000 lejes illetéket, mint aki év elején indítja egységét – indokolták a javaslatot.
Az évek óta nem működő Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívását kezdeményezi az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is. Nagy Pál szerint novemberben és decemberben a magyar közösséget folyamatosan „igazságtalan vádakkal dobálták”, ezért kellene összehívni az egyeztető fórumot. „Az, hogy minden párt kiad egy nyilatkozatot, nem elég arra, hogy a büntetések befejeződjenek, és hogy ne vigyenek el újból koholt vádakkal magyarokat” – véli Nagy Pál.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. december 25.
„Karácsonykor mindenki hazajön feltöltődni”
Három történet három udvarhelyszéki fiatalról, akik az önmegvalósítással párhuzamosan a külföldön szerzett tudást hazahozva, a helyi közösségben képzelik el életüket.
Gyakran halljuk, hogy kilátástalan itthon a fiatal diplomások jövője, vagy nem kapnak munkát, vagy rosszul fizetik őket, ezért egyedüli alternatívaként külföldre mennek boldogulni. Sokukat a kinti pörgés, a nyugati kultúra és a vonzó bérezés visszafordíthatatlanul elcsábítja, gyakran ott alapítanak családot. Előfordul, hogy gyerekeik nem is igazán beszélik a magyar nyelvet. Történeteink olyan diplomás fiatalokról szólnak, akik bár évekre elvándoroltak és szeretik is azt, amivel külföldön foglalkoztak, életüket mégsem tudják elképzelni máshol, mint itthon, Udvarhelyen.
„Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg”
Magyari Attila turizmus szakon végzett Kolozsváron, majd Dániában és Svájcban gyakornokként szerzett szakmai tapasztalatokat. A tanulás mellett természetesen az anyagiak is kinn tartották ideig-óráig. A hegyvidéki turizmus és a marketinges értékesítés a turizmusban érdekelték, olyanoktól akart tanulni, akik ebben a legprofibbak. Elmondása szerint olyan tudással jött haza, amely felénk teljesen újszerű, de remekül értékesíthető. Dolgozott már svájci ötcsillagos szállodában, nemrég pedig a Kanári-szigeteken foglalkozott étteremmarketinggel. Bár szerette kint, és rövid időre bármikor újra kimenne a szakmai fejlődés végett, nem tudja elképzelni máshol az életét, mint itthon, Udvarhelyen. Tapasztalata szerint Dániában és Svájcban nincs igazán szociális élet. „Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg, ők a hagyományaik szerint” – vont párhuzamot a tapasztaltak alapján.
Finn ételek, finn ital
Bodor Kinga homoródalmási lány, a Babeş–Bolyain volt magyar–finn szakos hallgató. Erasmus programmal cserediákként került Finnországba. Miután fél évig gyakornok tanársegédként dolgozott, elvégezte a pedagógia szakot finnül, és most egy kis lélekszámú község tanítója. Gyakran van honvágya, és bár naponta beszél skype-on szüleivel és itthoni barátaival, mégis nagyon hiányzik neki a magyar nyelv és szerettei. Őt a finn nyelv gyakorlása és a finn kultúra tartja kinn. Azt tervezi, hogy jövő nyáron hazatelepedik, és csak rövid időre utazik ki néha, nyelvápolás végett. Másodállásban egy helsinki–bukaresti cégnél online munkát végez, ami nem helyhez kötött, itthonról is végezhető. Egyik álma, hogy itthon taníthasson, felhasználhassa azt a sok jót, amit Finnországban tanult, tapasztalt. Lassan már szeretne saját családot is, ez is motiválja a hazaköltözésben, hiszen elmondása szerint a finn férfiak éretlenek, ezzel szemben az itthoniak határozottabbak, jobban tisztelik a nőket.
Kinga az idei karácsonyra finn ételekkel és hozzájuk illő karácsonyi finn itallal készül. Bár sosem karácsonyozott kinn, úgy gondolja, hogy itthon meghittebb az ünnep. Finnországban a dekorációra, az ajándékozásra fektetik a hangsúlyt, és kimarad a templom és Jézus.
„A karácsony nem egy kandallós-tévés érzés”
Mihály Alpár a csíkszeredai Sapientia kommunikáció szakán végzett. Amellett, hogy a jobb kereseti lehetőség is vonzotta, főként kalandvágyból ment ki, igyekszik minél több országot bejárni. Az elmúlt öt év alatt volt kertész Angliában, karbantartó-villanyszerelő egy németországi tévécsatornánál, cserélt futófelületet holland mezőgazdasági gépeken, majd miután már megunta kinn, hazajött pizzafutárnak. Talán a pizzakihordást szerette legjobban. Az állandó pörgés mellett alaposan megismerte szülővárosát, és élvezte, amikor az utcán beazonosíthatta megrendelőit. Azonban valahogy mindig jött egy új ajánlat és egy számára még ismeretlen ország, felderítésre váró kultúra.
Régóta kacérkodott egy svédországi kiruccanás gondolatával, aztán egy szerencsés véletlen folytán az is összejött, kihívták projektmenedzsernek egy építkezési céghez. Bár elmondása szerint nem igazán tudta, mi fán terem az egész, bevállalta, és gyorsan beletanult, olyannyira, hogy ebben az évben több mint hetven bérlakás-felújító projektet vezetett le. Stockholm külvárosi negyede, ahol lakik, diplomatikusan fogalmazva érdekes hely. „Az elején féltem lemenni a boltba” – meséli, de megtanulta kezelni a váratlan helyzeteket.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro
Három történet három udvarhelyszéki fiatalról, akik az önmegvalósítással párhuzamosan a külföldön szerzett tudást hazahozva, a helyi közösségben képzelik el életüket.
Gyakran halljuk, hogy kilátástalan itthon a fiatal diplomások jövője, vagy nem kapnak munkát, vagy rosszul fizetik őket, ezért egyedüli alternatívaként külföldre mennek boldogulni. Sokukat a kinti pörgés, a nyugati kultúra és a vonzó bérezés visszafordíthatatlanul elcsábítja, gyakran ott alapítanak családot. Előfordul, hogy gyerekeik nem is igazán beszélik a magyar nyelvet. Történeteink olyan diplomás fiatalokról szólnak, akik bár évekre elvándoroltak és szeretik is azt, amivel külföldön foglalkoztak, életüket mégsem tudják elképzelni máshol, mint itthon, Udvarhelyen.
„Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg”
Magyari Attila turizmus szakon végzett Kolozsváron, majd Dániában és Svájcban gyakornokként szerzett szakmai tapasztalatokat. A tanulás mellett természetesen az anyagiak is kinn tartották ideig-óráig. A hegyvidéki turizmus és a marketinges értékesítés a turizmusban érdekelték, olyanoktól akart tanulni, akik ebben a legprofibbak. Elmondása szerint olyan tudással jött haza, amely felénk teljesen újszerű, de remekül értékesíthető. Dolgozott már svájci ötcsillagos szállodában, nemrég pedig a Kanári-szigeteken foglalkozott étteremmarketinggel. Bár szerette kint, és rövid időre bármikor újra kimenne a szakmai fejlődés végett, nem tudja elképzelni máshol az életét, mint itthon, Udvarhelyen. Tapasztalata szerint Dániában és Svájcban nincs igazán szociális élet. „Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg, ők a hagyományaik szerint” – vont párhuzamot a tapasztaltak alapján.
Finn ételek, finn ital
Bodor Kinga homoródalmási lány, a Babeş–Bolyain volt magyar–finn szakos hallgató. Erasmus programmal cserediákként került Finnországba. Miután fél évig gyakornok tanársegédként dolgozott, elvégezte a pedagógia szakot finnül, és most egy kis lélekszámú község tanítója. Gyakran van honvágya, és bár naponta beszél skype-on szüleivel és itthoni barátaival, mégis nagyon hiányzik neki a magyar nyelv és szerettei. Őt a finn nyelv gyakorlása és a finn kultúra tartja kinn. Azt tervezi, hogy jövő nyáron hazatelepedik, és csak rövid időre utazik ki néha, nyelvápolás végett. Másodállásban egy helsinki–bukaresti cégnél online munkát végez, ami nem helyhez kötött, itthonról is végezhető. Egyik álma, hogy itthon taníthasson, felhasználhassa azt a sok jót, amit Finnországban tanult, tapasztalt. Lassan már szeretne saját családot is, ez is motiválja a hazaköltözésben, hiszen elmondása szerint a finn férfiak éretlenek, ezzel szemben az itthoniak határozottabbak, jobban tisztelik a nőket.
Kinga az idei karácsonyra finn ételekkel és hozzájuk illő karácsonyi finn itallal készül. Bár sosem karácsonyozott kinn, úgy gondolja, hogy itthon meghittebb az ünnep. Finnországban a dekorációra, az ajándékozásra fektetik a hangsúlyt, és kimarad a templom és Jézus.
„A karácsony nem egy kandallós-tévés érzés”
Mihály Alpár a csíkszeredai Sapientia kommunikáció szakán végzett. Amellett, hogy a jobb kereseti lehetőség is vonzotta, főként kalandvágyból ment ki, igyekszik minél több országot bejárni. Az elmúlt öt év alatt volt kertész Angliában, karbantartó-villanyszerelő egy németországi tévécsatornánál, cserélt futófelületet holland mezőgazdasági gépeken, majd miután már megunta kinn, hazajött pizzafutárnak. Talán a pizzakihordást szerette legjobban. Az állandó pörgés mellett alaposan megismerte szülővárosát, és élvezte, amikor az utcán beazonosíthatta megrendelőit. Azonban valahogy mindig jött egy új ajánlat és egy számára még ismeretlen ország, felderítésre váró kultúra.
Régóta kacérkodott egy svédországi kiruccanás gondolatával, aztán egy szerencsés véletlen folytán az is összejött, kihívták projektmenedzsernek egy építkezési céghez. Bár elmondása szerint nem igazán tudta, mi fán terem az egész, bevállalta, és gyorsan beletanult, olyannyira, hogy ebben az évben több mint hetven bérlakás-felújító projektet vezetett le. Stockholm külvárosi negyede, ahol lakik, diplomatikusan fogalmazva érdekes hely. „Az elején féltem lemenni a boltba” – meséli, de megtanulta kezelni a váratlan helyzeteket.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro
2016. január 4.
Hervadhatatlan kopjafák – Balázs Antal a minap ünnepelte 80. születésnapját
Egy szóval sem mondhatják, hogy könnyű ám Balázs Antal faragóművészről írni, amikor január elsején éppen nyolcvan éves. Írtunk róla akkor is, amikor Fejér Ákos tanár úrral, Forró László tanár úrral meg a kerékpáros, akkor, 1972-ben már híres csapattal hazaérkeztek Münchenből. Az akkori kommunista rendszer azért is engedte ki a csapatot a nyári olimpiára, mert az a népség még – addig – mindenünnét hazatért, vissza Székelyföldre. Vitték a kopjafát Törökországba, Rodostóba (ma Tekirdag) a levert Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) bujdosóinak emlékére, aztán vissza, haza! A Nyikó mente, Csehétfalva röptette Balázs Antalt bele a székely világba, hogy hasznosítaná magát nemzete javára. Csehétfalváról s nevéről annyit mondhatok, hogy a falucska a sükői birtokra járt dolgozni, cselédkedtek a szó jobbik értelmében, aztán a magyar ejtéskönnyítés során a cselédből Csehétfalva leve. Antal Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, tanított Gyergyóremetén, Tordátfalván, Rugonfalván meg Szentivánlaborfalván volt kultúrigazgató. Végül Mikóújfaluban kötött ki iskolaigazgatóként, tíz év után ment Sepsiszentgyörgyre, onnan már csak nyugdíjba.
– Honnan érkezett a fafaragás igézete?
– Még Keresztúron szökött belém, ott ugyanis az igazgató igazított minket a faragás felé. Az volt az elve, hogy ha húszból kettő tovább is viszi a faragást, akkor már megérte.
Nem a hármas honfoglalással hoztuk
– Most hallom, hogy az Amerikai Egyesült Államokba küldenek az ottani magyaroknak 6 darab új kopjafát a keze alól. Nocsak! Nem semmi. De Keresztúr és az USA közé mi minden fér be időben és forgácsban...
Az első kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragtam Forró László tanár barátom és kollégám egykori édesapjának. Nemes „igézet” volt. És nem a halál, hanem a szeretet hozta. Azóta is végzem.
– Szólna esetleg a kopjafaművészet, a megképzelés elméletéről, hiszen nem mindegy, milyen figura, és hová kerül a fán!
– Más a Kós Károly motívumrendszere, más az apácai fáké, a Nyikó menti, a gyergyói, a csíki, háromszéki rend mind más. A Partiumban gyönyörű csónak alakú fejfák vannak! Őseink egyszerűen kitalálták az egyes alakzatok jelentését. Nehogy azt gondoljuk, hogy az első, a kettős, hármas honfoglalással hoztuk a kopjafát! Nem. Akkor csak a kopja fegyvert hoztuk, a nyilainkat, mert védekezni kellett. Az elesett harcos sírjára fejtől leszúrták a kopját, nyugodjék. A székelyek aztán cifrázni kezdték, így lett a kopjából veretes, nemes kopjafa. Egyezményesen megmaradt és elterjedt néhány figura, a kereszt, a buzogány alakzat. Lehetett, és ma is lehet gazdagítani a jelrendszert. Én például egy népdalt faragtam kopjafába: „... csipkés annak a levele, hej, de jószagú...” Nos, a csipkés alsószoknya motívumát faragtam bele a fába... Aztán ott van a tulipán, ott a lámpás a férfiaknak, a lángnyelv a tudósoknak. A faragónak kell tudnia elmondani, mit is jelent a fán a figura, az alakzat.
Életmű dióhéjban
– Azt is tudjuk, hogy évekig foglalkozott magyarországi székely kapuk, kopjafák és más, régi faragványok felújításával. Ez már tudomány is lehet, nem csak művészi szakma.
– Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen volt valamikor egy régi fa-színház. Az omlásba ment, állítottak oda egy emlékoszlopot. No, azt újítottam fel. Saját faragványom van Földesen, aztán fenn a Mecsek-hegységben, Csolyospáloson már nagyobb munkám a 13 aradi vértanú emlékműve, 13 kopjafa. A polgármester panaszkodott, hogy nincs, ahova elhelyezni nemzeti gyásznapon, ünnepnapokon a koszorúkat. Hát így keletkezett vésőim alatt a Nemzet Kopjafája. Ez volt az első ilyen. Aztán 2004. december 5-én a volt kommunista banda meg a liberálisok kormánya elutasította a határon túliak magyar állampolgárságát. Ez is a nemzet szégyene, gyásza volt. Az is marad. A többi emlékfaragvány életes, piros.
– Ezeket szinte lehetetlen felsorolni…
– Állítottam kopjafát a Dózsa-féle felkelésnek, a muhi csatának, Mohácsnak, 1849-nek, és hát a rettenetben dús Trianonnak, 1920-nak. Sepsiszentgyörgyön is ott a 13 aradi fejfája, mindenikben diónyi aradi föld. Aztán a belvárosi református templom előtt ott a Székely himnusz szerzőinek emlékműve. És hát az Avas-hegységben, Avasújfaluban, amely város ugyan, de úgy, hogy a kommunista Ceaușescu rendszerben földuzzasztották románokkal, így leve város Újfaluból. De ott van Avasújváros, mely viszont falu. Ott is vannak faragásaim.
Hagyományos lakodalmak megrendezésekor számtalan esetben fordulnak Balázs Antalhoz, vállalná el – Csíkban gazda, Udvarhelyen szószóló, Háromszéken vőfély a megnevezése annak a megbízottnak. De volt ő vőfély bérelt hajón is Pest és Visegrád között, oda és vissza, egy lakodalmas nép előtt. Nem sorolom, sok lenne egy faragótól még ez is. Kívánunk neki sok munkát, mert azok közé tartozik, akiket a munka fiatalít. Sok száz faragványa, kopjafája hervadhatatlan, Bartók Bélától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Laborfalvi Berde Mózsáig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma
Egy szóval sem mondhatják, hogy könnyű ám Balázs Antal faragóművészről írni, amikor január elsején éppen nyolcvan éves. Írtunk róla akkor is, amikor Fejér Ákos tanár úrral, Forró László tanár úrral meg a kerékpáros, akkor, 1972-ben már híres csapattal hazaérkeztek Münchenből. Az akkori kommunista rendszer azért is engedte ki a csapatot a nyári olimpiára, mert az a népség még – addig – mindenünnét hazatért, vissza Székelyföldre. Vitték a kopjafát Törökországba, Rodostóba (ma Tekirdag) a levert Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) bujdosóinak emlékére, aztán vissza, haza! A Nyikó mente, Csehétfalva röptette Balázs Antalt bele a székely világba, hogy hasznosítaná magát nemzete javára. Csehétfalváról s nevéről annyit mondhatok, hogy a falucska a sükői birtokra járt dolgozni, cselédkedtek a szó jobbik értelmében, aztán a magyar ejtéskönnyítés során a cselédből Csehétfalva leve. Antal Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, tanított Gyergyóremetén, Tordátfalván, Rugonfalván meg Szentivánlaborfalván volt kultúrigazgató. Végül Mikóújfaluban kötött ki iskolaigazgatóként, tíz év után ment Sepsiszentgyörgyre, onnan már csak nyugdíjba.
– Honnan érkezett a fafaragás igézete?
– Még Keresztúron szökött belém, ott ugyanis az igazgató igazított minket a faragás felé. Az volt az elve, hogy ha húszból kettő tovább is viszi a faragást, akkor már megérte.
Nem a hármas honfoglalással hoztuk
– Most hallom, hogy az Amerikai Egyesült Államokba küldenek az ottani magyaroknak 6 darab új kopjafát a keze alól. Nocsak! Nem semmi. De Keresztúr és az USA közé mi minden fér be időben és forgácsban...
Az első kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragtam Forró László tanár barátom és kollégám egykori édesapjának. Nemes „igézet” volt. És nem a halál, hanem a szeretet hozta. Azóta is végzem.
– Szólna esetleg a kopjafaművészet, a megképzelés elméletéről, hiszen nem mindegy, milyen figura, és hová kerül a fán!
– Más a Kós Károly motívumrendszere, más az apácai fáké, a Nyikó menti, a gyergyói, a csíki, háromszéki rend mind más. A Partiumban gyönyörű csónak alakú fejfák vannak! Őseink egyszerűen kitalálták az egyes alakzatok jelentését. Nehogy azt gondoljuk, hogy az első, a kettős, hármas honfoglalással hoztuk a kopjafát! Nem. Akkor csak a kopja fegyvert hoztuk, a nyilainkat, mert védekezni kellett. Az elesett harcos sírjára fejtől leszúrták a kopját, nyugodjék. A székelyek aztán cifrázni kezdték, így lett a kopjából veretes, nemes kopjafa. Egyezményesen megmaradt és elterjedt néhány figura, a kereszt, a buzogány alakzat. Lehetett, és ma is lehet gazdagítani a jelrendszert. Én például egy népdalt faragtam kopjafába: „... csipkés annak a levele, hej, de jószagú...” Nos, a csipkés alsószoknya motívumát faragtam bele a fába... Aztán ott van a tulipán, ott a lámpás a férfiaknak, a lángnyelv a tudósoknak. A faragónak kell tudnia elmondani, mit is jelent a fán a figura, az alakzat.
Életmű dióhéjban
– Azt is tudjuk, hogy évekig foglalkozott magyarországi székely kapuk, kopjafák és más, régi faragványok felújításával. Ez már tudomány is lehet, nem csak művészi szakma.
– Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen volt valamikor egy régi fa-színház. Az omlásba ment, állítottak oda egy emlékoszlopot. No, azt újítottam fel. Saját faragványom van Földesen, aztán fenn a Mecsek-hegységben, Csolyospáloson már nagyobb munkám a 13 aradi vértanú emlékműve, 13 kopjafa. A polgármester panaszkodott, hogy nincs, ahova elhelyezni nemzeti gyásznapon, ünnepnapokon a koszorúkat. Hát így keletkezett vésőim alatt a Nemzet Kopjafája. Ez volt az első ilyen. Aztán 2004. december 5-én a volt kommunista banda meg a liberálisok kormánya elutasította a határon túliak magyar állampolgárságát. Ez is a nemzet szégyene, gyásza volt. Az is marad. A többi emlékfaragvány életes, piros.
– Ezeket szinte lehetetlen felsorolni…
– Állítottam kopjafát a Dózsa-féle felkelésnek, a muhi csatának, Mohácsnak, 1849-nek, és hát a rettenetben dús Trianonnak, 1920-nak. Sepsiszentgyörgyön is ott a 13 aradi fejfája, mindenikben diónyi aradi föld. Aztán a belvárosi református templom előtt ott a Székely himnusz szerzőinek emlékműve. És hát az Avas-hegységben, Avasújfaluban, amely város ugyan, de úgy, hogy a kommunista Ceaușescu rendszerben földuzzasztották románokkal, így leve város Újfaluból. De ott van Avasújváros, mely viszont falu. Ott is vannak faragásaim.
Hagyományos lakodalmak megrendezésekor számtalan esetben fordulnak Balázs Antalhoz, vállalná el – Csíkban gazda, Udvarhelyen szószóló, Háromszéken vőfély a megnevezése annak a megbízottnak. De volt ő vőfély bérelt hajón is Pest és Visegrád között, oda és vissza, egy lakodalmas nép előtt. Nem sorolom, sok lenne egy faragótól még ez is. Kívánunk neki sok munkát, mert azok közé tartozik, akiket a munka fiatalít. Sok száz faragványa, kopjafája hervadhatatlan, Bartók Bélától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Laborfalvi Berde Mózsáig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma
2016. január 7.
Tovább épülhet az agyagfalvi múzeum
Kimozdult a holtpontról a Hargita megyei Agyagfalvára tervezett székely múzeum építése – tájékoztatott Antal István képviselő, az Agyagfalva 1848 Alapítvány megbízott elnöke.
Elmondta, az elmúlt évben megvalósított munkának köszönhetően elkezdett „körvonalazódni" az épület: az alapokat megöntötték, és a falak nagy része megépült. A még hiányzó falak kialakításához szükséges tégla az alapítvány rendelkezésére áll, s a tetőszerkezethez szükséges gerenda is megvan. „Abban bízunk, hogy február végéig a teljes gerendaszükségletet fedezni tudjuk" – mondta Antal.
Utóbbi annak köszönhető, hogy a megyei tanács teljesítette 2013-as ígéretét, és támogatást nyújtott a múzeum megépítéséhez, amiből az alapítvány törleszthette adósságait. „A továbbiakban tárgyalni fogunk azokkal a kivitelező cégekkel, amelyeknek most már biztosan fizetni is tudunk" – fogalmazott Antal. Ahhoz, hogy összegyűljön a múzeum felépítéséhez szükséges összeg, az alapítvány tavaly decemberben 179 székelyföldi községbe küldte el nyílt levelét, anyagi segítséget kérve.
„Az építkezés nemcsak Udvarhelyszék, hanem az egész Székelyföld ügye. Fontos, hogy megértsék mindazok, akik meglátogatják a múzeumot, mit jelentett az 1506-os székelyföldi alkotmány az itt élő szászok és románok számára" – magyarázta Antal. A múzeum elkészültét 2018-ra várják.
Fülöp-Székely Botond. Krónika (Kolozsvár)
Kimozdult a holtpontról a Hargita megyei Agyagfalvára tervezett székely múzeum építése – tájékoztatott Antal István képviselő, az Agyagfalva 1848 Alapítvány megbízott elnöke.
Elmondta, az elmúlt évben megvalósított munkának köszönhetően elkezdett „körvonalazódni" az épület: az alapokat megöntötték, és a falak nagy része megépült. A még hiányzó falak kialakításához szükséges tégla az alapítvány rendelkezésére áll, s a tetőszerkezethez szükséges gerenda is megvan. „Abban bízunk, hogy február végéig a teljes gerendaszükségletet fedezni tudjuk" – mondta Antal.
Utóbbi annak köszönhető, hogy a megyei tanács teljesítette 2013-as ígéretét, és támogatást nyújtott a múzeum megépítéséhez, amiből az alapítvány törleszthette adósságait. „A továbbiakban tárgyalni fogunk azokkal a kivitelező cégekkel, amelyeknek most már biztosan fizetni is tudunk" – fogalmazott Antal. Ahhoz, hogy összegyűljön a múzeum felépítéséhez szükséges összeg, az alapítvány tavaly decemberben 179 székelyföldi községbe küldte el nyílt levelét, anyagi segítséget kérve.
„Az építkezés nemcsak Udvarhelyszék, hanem az egész Székelyföld ügye. Fontos, hogy megértsék mindazok, akik meglátogatják a múzeumot, mit jelentett az 1506-os székelyföldi alkotmány az itt élő szászok és románok számára" – magyarázta Antal. A múzeum elkészültét 2018-ra várják.
Fülöp-Székely Botond. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 12.
Kárpátalján is segítettek
Újabb önkéntesek jelentkezését várják
A Magyar Unitárius Egyház segélyszervezete a szükségben és bajban levők segítését tartja küldetésének, amely által az egyház ember- és közösségszolgáló hivatása teljesedik ki – véli a Gondviselés Segélyszervezet háromszéki fiókjának két vezetőségi tagja, a baróti Demeter Zoltán és a vargyasi Pájer György.
A Gondviselés Segélyszervezetet mint önálló jogi személyt 2007 novemberében jegyezték be a kolozsvári bíróságon, miután a 2005-ös udvarhelyszéki súlyos árvizet követően igény mutatkozott az unitárius egyház keretében szerveződött Nyikó-menti Árvízi Segélyező Bizottság tevékenységi körének átfogóbbá, szélesebbé tételére. A segélyszervezet működési területe javarészt Erdélyre korlátozódik, székhelyük Kolozsváron van, fiókszervezetek működnek Udvarhelyszéken, Székelykeresztúron, Budapesten és – 2014 szeptemberétől – Háromszéken is.
– A háromszéki fiók eddigi legjelentősebb tevékenységei a tavalyi húsvéti és karácsonyi adománygyűjtések voltak, melyek során erdővidéki többgyermekes családokhoz, kisnyugdíjasokhoz, fogyatékkal élőkhöz juttattunk el tartós élelmiszereket, tisztálkodószereket, édességeket tartalmazó csomagokat – számolt be a vezetőség. Az élelmiszergyűjtésen kívül drogprevenciós előadássorozat és kalákatábor szervezésében is közreműködtek, ugyanakkor részt vettek képeslapos és perselyes adománygyűjtésekben is a kárpátaljai magyarok megsegítése érdekében, illetve vargyasi önkénteseik egy karitatív bált is tető alá hoztak.
A kárpátaljai magyarok számára tavaly indított adománygyűjtésről megtudtunk, az erdélyi unitárius egyházkörökből összegyűlt, több mint 21 ezer lejt (ebből 4369 lej a Háromszéki–Felsőfehéri Unitárius Egyházkörből származott) az ungi református egyházmegye szeretetkonyhájának fenntartására, valamint helyi fiatalok magyarországi táborozására fordították.
– A pénzből két hónapon keresztül 270 rászoruló részesült heti két alkalommal meleg ebédben, továbbá egy hétig 17 kárpátaljai fiatal táborozhatott Magyarországon, akik így, kiszakadva az ukrajnai nehéz körülmények közül, felejthetetlen élményekkel gazdagodhattak – mesélték az erdővidéki önkéntesek.
Balogh Attila, az ungi református egyházmegye esperese a Gondviselés Segélyszervezetnek címzett köszönőlevelében ezt írta: „Hálásak vagyunk, hogy a távolból is felismerték gondjainkat, terheinket, és segítő kezet nyújtottak számunkra”. A háromszéki fiókszervezet az elkövetkezőkben bővíteni szeretné tevékenységi körét, ám ehhez újabb önkéntesek csatlakozására lenne szükségük. Épp ezért várják minden olyan segítőkész fiatal és felnőtt jelentkezését, aki szívesen áldozna pár órát szabadidejéből arra, hogy szükségben lévőkön segítsen.
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Újabb önkéntesek jelentkezését várják
A Magyar Unitárius Egyház segélyszervezete a szükségben és bajban levők segítését tartja küldetésének, amely által az egyház ember- és közösségszolgáló hivatása teljesedik ki – véli a Gondviselés Segélyszervezet háromszéki fiókjának két vezetőségi tagja, a baróti Demeter Zoltán és a vargyasi Pájer György.
A Gondviselés Segélyszervezetet mint önálló jogi személyt 2007 novemberében jegyezték be a kolozsvári bíróságon, miután a 2005-ös udvarhelyszéki súlyos árvizet követően igény mutatkozott az unitárius egyház keretében szerveződött Nyikó-menti Árvízi Segélyező Bizottság tevékenységi körének átfogóbbá, szélesebbé tételére. A segélyszervezet működési területe javarészt Erdélyre korlátozódik, székhelyük Kolozsváron van, fiókszervezetek működnek Udvarhelyszéken, Székelykeresztúron, Budapesten és – 2014 szeptemberétől – Háromszéken is.
– A háromszéki fiók eddigi legjelentősebb tevékenységei a tavalyi húsvéti és karácsonyi adománygyűjtések voltak, melyek során erdővidéki többgyermekes családokhoz, kisnyugdíjasokhoz, fogyatékkal élőkhöz juttattunk el tartós élelmiszereket, tisztálkodószereket, édességeket tartalmazó csomagokat – számolt be a vezetőség. Az élelmiszergyűjtésen kívül drogprevenciós előadássorozat és kalákatábor szervezésében is közreműködtek, ugyanakkor részt vettek képeslapos és perselyes adománygyűjtésekben is a kárpátaljai magyarok megsegítése érdekében, illetve vargyasi önkénteseik egy karitatív bált is tető alá hoztak.
A kárpátaljai magyarok számára tavaly indított adománygyűjtésről megtudtunk, az erdélyi unitárius egyházkörökből összegyűlt, több mint 21 ezer lejt (ebből 4369 lej a Háromszéki–Felsőfehéri Unitárius Egyházkörből származott) az ungi református egyházmegye szeretetkonyhájának fenntartására, valamint helyi fiatalok magyarországi táborozására fordították.
– A pénzből két hónapon keresztül 270 rászoruló részesült heti két alkalommal meleg ebédben, továbbá egy hétig 17 kárpátaljai fiatal táborozhatott Magyarországon, akik így, kiszakadva az ukrajnai nehéz körülmények közül, felejthetetlen élményekkel gazdagodhattak – mesélték az erdővidéki önkéntesek.
Balogh Attila, az ungi református egyházmegye esperese a Gondviselés Segélyszervezetnek címzett köszönőlevelében ezt írta: „Hálásak vagyunk, hogy a távolból is felismerték gondjainkat, terheinket, és segítő kezet nyújtottak számunkra”. A háromszéki fiókszervezet az elkövetkezőkben bővíteni szeretné tevékenységi körét, ám ehhez újabb önkéntesek csatlakozására lenne szükségük. Épp ezért várják minden olyan segítőkész fiatal és felnőtt jelentkezését, aki szívesen áldozna pár órát szabadidejéből arra, hogy szükségben lévőkön segítsen.
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 12.
Erdélyt és kulturáját bemutató fotókiállítás nyílt Brüsszelben
Gebauer Szabolcs, az MTI tudósítója jelenti:
Erdély arcai címmel nyílt kiállítás a brüsszeli Balassi Intézetben Dávid Botond székelyudvarhelyi művész fotóiból kedden.
A szerdától látható kiállítás az erdélyi magyarság hagyományos népviseleteit, elsősorban Székelyföld öltözködési sokszínűségét mutatja be. A sorozatban feltűnnek Udvarhelyszék, Sepsiszék, Csíkszék és Marosszék lányai néprajzi hitelességgel összeállított népviseletekbe öltözve.
Dávid Botond szerint minden székely falunak és környékének megvan a maga jellegzetes székely ruhája. Elmondása szerint a viselet úgy működött, mint egyfajta személyi igazolvány. Tudták viselőjéről, honnan való, megállapítható volt családi és anyagi helyzete, sőt akár a vallása, egyszóval minden, ami annak idején fontos volt - mutatott rá a művész.
Az öltözetek kiválasztásánál elsősorban a környék, vagyis a székelyföldi viselet volt a fő szempont. A mintegy 12 500 négyzetkilométernyi térség népe mélyen gyökerező büszkeséggel kötődik szülőföldjéhez, itt él egy tömbben a legnagyobb számú határon túli magyar közösség, becslések szerint mintegy 650 ezer fő - tette hozzá a fotográfus.
A művész szerint a most megnyílt kiállítás egy sorozat kezdete. Tervei szerint dokumentálni fogja Erdély valamennyi női viseletét.
"A viselet tartást követel" - kezdte megnyitóbeszédét Gál Kinga fideszes EP-képviselő, a konzervatív Európai Néppárt, az EPP alelnöke, Vitézy Zsófia, a brüsszeli Balassi Intézet igazgatójának köszöntőjét követően.
A képviselő Kis Portik Irén néprajzkutatót idézte, aki szerint a székely ruhát csak tartással lehet hordani. A brüsszeli Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (HUNINEU) által szervezett kiállítás Dávid Botond fotográfus képeiből ezt az állítást támasztja alá - mondta Gál Kinga.
"Erdély maga a tartás példája: az erdélyi magyar közösség a történelem során mindig autonómként lépett föl, döntéseit maga hozta, és ezért most is küzd. Ez nem könnyű ma sem, amikor a gyakorlatban derül ki, hogy az esélyegyenlőség csak szavakban létezik, vagy a már kivívott jogok, mint a vagyoni visszaszolgáltatások, egy politikai lépéssel semmissé tehetőek. Ezért fontos az autonóm kiállás. Hiszen ez a folyamatos küzdelem eredményezi a szülőföldön való megmaradást. Esélyt, jobb kilátást és fejlődést az ott felnövő fiatal generációknak" - hangsúlyozta az uniós képviselő.
Pappné Farkas Klára, az Országgyűlés pártjai által létrehozott Alapítvány a Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseletéért igazgatóságának elnöke, a program szervezője modellértékűnek nevezte a kiállítást. Kiemelte, hogy a népzene, a néptánc és a viselet együttesével kívánják felhívni Európa és döntéshozóinak figyelmét a Kárpát-medence keleti felének lakóira, azok kultúrájára, hagyományaira.
Pataki Balázs, az unió csalás elleni hivatalának (OLAF) felügyelőbizottságának tisztviselője, egykori szabadúszó fotós a képekről elmondta, hogy Dávid Botondnak minden modorosság nélkül sikerült a XXI. század kifinomult szépségeit népviseletben és népi környezetben teljes hitelességgel lefényképeznie.
A kiállítás megnyitóján a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium négy, viseletbe öltözött diákja zenés bemutatót tartott Erdély különböző tájegységeiről hozott táncaival és énekeivel.
Az Erdély arcai című fotókiállítás január 26-ig tekinthető meg a brüsszeli Balassi Intézetben. MTI
Gebauer Szabolcs, az MTI tudósítója jelenti:
Erdély arcai címmel nyílt kiállítás a brüsszeli Balassi Intézetben Dávid Botond székelyudvarhelyi művész fotóiból kedden.
A szerdától látható kiállítás az erdélyi magyarság hagyományos népviseleteit, elsősorban Székelyföld öltözködési sokszínűségét mutatja be. A sorozatban feltűnnek Udvarhelyszék, Sepsiszék, Csíkszék és Marosszék lányai néprajzi hitelességgel összeállított népviseletekbe öltözve.
Dávid Botond szerint minden székely falunak és környékének megvan a maga jellegzetes székely ruhája. Elmondása szerint a viselet úgy működött, mint egyfajta személyi igazolvány. Tudták viselőjéről, honnan való, megállapítható volt családi és anyagi helyzete, sőt akár a vallása, egyszóval minden, ami annak idején fontos volt - mutatott rá a művész.
Az öltözetek kiválasztásánál elsősorban a környék, vagyis a székelyföldi viselet volt a fő szempont. A mintegy 12 500 négyzetkilométernyi térség népe mélyen gyökerező büszkeséggel kötődik szülőföldjéhez, itt él egy tömbben a legnagyobb számú határon túli magyar közösség, becslések szerint mintegy 650 ezer fő - tette hozzá a fotográfus.
A művész szerint a most megnyílt kiállítás egy sorozat kezdete. Tervei szerint dokumentálni fogja Erdély valamennyi női viseletét.
"A viselet tartást követel" - kezdte megnyitóbeszédét Gál Kinga fideszes EP-képviselő, a konzervatív Európai Néppárt, az EPP alelnöke, Vitézy Zsófia, a brüsszeli Balassi Intézet igazgatójának köszöntőjét követően.
A képviselő Kis Portik Irén néprajzkutatót idézte, aki szerint a székely ruhát csak tartással lehet hordani. A brüsszeli Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (HUNINEU) által szervezett kiállítás Dávid Botond fotográfus képeiből ezt az állítást támasztja alá - mondta Gál Kinga.
"Erdély maga a tartás példája: az erdélyi magyar közösség a történelem során mindig autonómként lépett föl, döntéseit maga hozta, és ezért most is küzd. Ez nem könnyű ma sem, amikor a gyakorlatban derül ki, hogy az esélyegyenlőség csak szavakban létezik, vagy a már kivívott jogok, mint a vagyoni visszaszolgáltatások, egy politikai lépéssel semmissé tehetőek. Ezért fontos az autonóm kiállás. Hiszen ez a folyamatos küzdelem eredményezi a szülőföldön való megmaradást. Esélyt, jobb kilátást és fejlődést az ott felnövő fiatal generációknak" - hangsúlyozta az uniós képviselő.
Pappné Farkas Klára, az Országgyűlés pártjai által létrehozott Alapítvány a Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseletéért igazgatóságának elnöke, a program szervezője modellértékűnek nevezte a kiállítást. Kiemelte, hogy a népzene, a néptánc és a viselet együttesével kívánják felhívni Európa és döntéshozóinak figyelmét a Kárpát-medence keleti felének lakóira, azok kultúrájára, hagyományaira.
Pataki Balázs, az unió csalás elleni hivatalának (OLAF) felügyelőbizottságának tisztviselője, egykori szabadúszó fotós a képekről elmondta, hogy Dávid Botondnak minden modorosság nélkül sikerült a XXI. század kifinomult szépségeit népviseletben és népi környezetben teljes hitelességgel lefényképeznie.
A kiállítás megnyitóján a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium négy, viseletbe öltözött diákja zenés bemutatót tartott Erdély különböző tájegységeiről hozott táncaival és énekeivel.
Az Erdély arcai című fotókiállítás január 26-ig tekinthető meg a brüsszeli Balassi Intézetben. MTI
2016. január 16.
Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 1. (Nem volt forradalom, de leverték)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből” értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet: „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét.
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből” értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet: „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét.
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 21.
Egész Székelyudvarhely dönthet az RMDSZ polgármesterjelöltjéről
Nyitott előválasztásokon jelölik ki Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármesterjelöltjét – döntötte el szerda esti ülésén az RMDSZ udvarhelyszéki elnöksége. A regisztrációhoz kötött előválasztásokon így azok is részt vehetnek, akik nem tagjai a szervezetnek.
Udvarhelyszéken három település igényelt urnás előválasztást a polgármester-jelölt kiválasztására, a szerda esti tanácskozáson mindegyiket jóváhagyták. Ennek megfelelően urnás előválasztás lesz Székelyudvarhelyen, Máréfalván és Homoródszentmártonban, mindhárom helységben március 13-án, vasárnap. A három helységben a nyitott előválasztásokon való részvételhez január 25. és március 11. között kell regisztrálni. Ezeken a településeken a tanácsosjelöltek névsorát a helyi szervezet választmánya és a területi szervezet elnöksége közös döntés alapján állítja össze.
Mint korábban beszámoltunk róla, a nyitott előválasztások megszervezését Arros Orsolya jelöltaspiráns, az RMDSZ udvarhelyszéki nőszervezetének elnöke kérte. „A székelyudvarhelyieknek meg kell adni a lehetőséget annak a véleményüknek a kinyilvánítására, hogy szerintük megérett-e a helyzet a városban a változásra, ne csak egy szűkebb kör döntsön az RMDSZ polgármesterjelöltjéről” – magyarázta korábban a Maszolnak. A nyitott előválasztásokat az Arros fő RMDSZ-es riválisának ígérkező Bunta Levente polgármester is támogatta.
Bíró Barna Botond területi ügyvezető elnök a Maszolnak elmondta: Székelyudvarhelyen elektronikus regisztráció lesz, de e mellett írásban is lehet jelezni a részvételi szándékot. Máréfalván és Homoródszentmártonon ugyancsak írásban kell bejelenteni az előválasztáson való részvételt. Hétfőtől elérhető lesz az www.elovalasztas.ro oldal, ahol a 18 év fölötti székelyudvarhelyi lakosok regisztrálhatnak a szavazáson való részvételre – mondta az ügyvezető elnök.
A szerdai ülésen meghatározták a polgármester-jelöltséghez szükséges dokumentációt: első kitétel, hogy – az SZKT-határozat értelmében – az aspiránsnak helyi magyar lakosság három százalékának támogatói aláírását kell letennie. Ez azonban nem lehet kevesebb, mint 100 aláírás, ezt a legkisebb településen is teljesíteni kell.
Bíró Barna Botond úgy fogalmazott: a négy évvel ezelőtti előválasztásokhoz képest szélesebb kör lesz bevonva a jelöltállítási folyamatba korábbihoz képest ma most már három helyen szerveznek előválasztást, a többi esetben fele-fele arányban megoszlik a választmány és elnökség közös döntése illetve az elektoros jelölőgyűlés között.
Néhány esetben később döntenek
A szerda esti ülésen nem született döntés mind a 26 önkormányzat jelöltállításáról, néhány esetben csak később döntenek a jelöltállításról. Kápolnásfalu és Székelyderzs helyi RMDSz-elnökei az elmúlt hónapokban mondtak le tisztségeikről: egyik esetben egészségügyi okok, másik esetben pedig munkahelyváltással járó kötelezettségek miatt adták vissza a mandátumot, emiatt pedig egyelőre a tisztújítást kell megszervezni. E mellett ahol lejárt a helyi elnökség mandátuma – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Korond, Lövéte, Siménfalva –, az elnök és elnökség mandátumának meghosszabbításáról döntött a testület, így azok tovább dolgozhatnak a tisztújítás megszervezésén – de nem tovább, mint május hónap.
Udvarhelyszéki megyei tanácsos-jelöltek esetében a területi szervezet választmányának kell szentesítenie a listát, majd ezután a Helyi Egyeztető Tanács (HET) az algoritmus szerint rangsorol. Viszont ha meg tudnak Udvarhelyszéken egyezni a térségen belüli helyi szervezetek – Udvarhely, Homoródmente, Sóvidék, Hegyalja, Küküllőmente, Keresztúr vidéke és Keresztúr tekintetében – , és ugyanazt a jelöltet támogatják, ez a jelölt kerül a térség listája első helyére. Viszont ha több jelölt is van, akkor a területi választmány fog közöttük rangsorolni.
maszol.ro
Nyitott előválasztásokon jelölik ki Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármesterjelöltjét – döntötte el szerda esti ülésén az RMDSZ udvarhelyszéki elnöksége. A regisztrációhoz kötött előválasztásokon így azok is részt vehetnek, akik nem tagjai a szervezetnek.
Udvarhelyszéken három település igényelt urnás előválasztást a polgármester-jelölt kiválasztására, a szerda esti tanácskozáson mindegyiket jóváhagyták. Ennek megfelelően urnás előválasztás lesz Székelyudvarhelyen, Máréfalván és Homoródszentmártonban, mindhárom helységben március 13-án, vasárnap. A három helységben a nyitott előválasztásokon való részvételhez január 25. és március 11. között kell regisztrálni. Ezeken a településeken a tanácsosjelöltek névsorát a helyi szervezet választmánya és a területi szervezet elnöksége közös döntés alapján állítja össze.
Mint korábban beszámoltunk róla, a nyitott előválasztások megszervezését Arros Orsolya jelöltaspiráns, az RMDSZ udvarhelyszéki nőszervezetének elnöke kérte. „A székelyudvarhelyieknek meg kell adni a lehetőséget annak a véleményüknek a kinyilvánítására, hogy szerintük megérett-e a helyzet a városban a változásra, ne csak egy szűkebb kör döntsön az RMDSZ polgármesterjelöltjéről” – magyarázta korábban a Maszolnak. A nyitott előválasztásokat az Arros fő RMDSZ-es riválisának ígérkező Bunta Levente polgármester is támogatta.
Bíró Barna Botond területi ügyvezető elnök a Maszolnak elmondta: Székelyudvarhelyen elektronikus regisztráció lesz, de e mellett írásban is lehet jelezni a részvételi szándékot. Máréfalván és Homoródszentmártonon ugyancsak írásban kell bejelenteni az előválasztáson való részvételt. Hétfőtől elérhető lesz az www.elovalasztas.ro oldal, ahol a 18 év fölötti székelyudvarhelyi lakosok regisztrálhatnak a szavazáson való részvételre – mondta az ügyvezető elnök.
A szerdai ülésen meghatározták a polgármester-jelöltséghez szükséges dokumentációt: első kitétel, hogy – az SZKT-határozat értelmében – az aspiránsnak helyi magyar lakosság három százalékának támogatói aláírását kell letennie. Ez azonban nem lehet kevesebb, mint 100 aláírás, ezt a legkisebb településen is teljesíteni kell.
Bíró Barna Botond úgy fogalmazott: a négy évvel ezelőtti előválasztásokhoz képest szélesebb kör lesz bevonva a jelöltállítási folyamatba korábbihoz képest ma most már három helyen szerveznek előválasztást, a többi esetben fele-fele arányban megoszlik a választmány és elnökség közös döntése illetve az elektoros jelölőgyűlés között.
Néhány esetben később döntenek
A szerda esti ülésen nem született döntés mind a 26 önkormányzat jelöltállításáról, néhány esetben csak később döntenek a jelöltállításról. Kápolnásfalu és Székelyderzs helyi RMDSz-elnökei az elmúlt hónapokban mondtak le tisztségeikről: egyik esetben egészségügyi okok, másik esetben pedig munkahelyváltással járó kötelezettségek miatt adták vissza a mandátumot, emiatt pedig egyelőre a tisztújítást kell megszervezni. E mellett ahol lejárt a helyi elnökség mandátuma – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Korond, Lövéte, Siménfalva –, az elnök és elnökség mandátumának meghosszabbításáról döntött a testület, így azok tovább dolgozhatnak a tisztújítás megszervezésén – de nem tovább, mint május hónap.
Udvarhelyszéki megyei tanácsos-jelöltek esetében a területi szervezet választmányának kell szentesítenie a listát, majd ezután a Helyi Egyeztető Tanács (HET) az algoritmus szerint rangsorol. Viszont ha meg tudnak Udvarhelyszéken egyezni a térségen belüli helyi szervezetek – Udvarhely, Homoródmente, Sóvidék, Hegyalja, Küküllőmente, Keresztúr vidéke és Keresztúr tekintetében – , és ugyanazt a jelöltet támogatják, ez a jelölt kerül a térség listája első helyére. Viszont ha több jelölt is van, akkor a területi választmány fog közöttük rangsorolni.
maszol.ro
2016. január 22.
„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 25.
Szabad, lélegző kultúrát kell építeni
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte.
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte.
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 25.
A tisztánlátás végett
1. A csíki fiú sérülése szomorú, de annak oka nem a lövés, hanem az, hogy a második támadás során használnom kellett a fegyvert. A lőfegyver használata csak okozat! Nem került volna sor rá, ha nincs támadás.
2. Az asztal alatt a felsőtestem szabadon volt, a lábaim rugdosta Szígyártó Szabolcs, térdelt rajtuk. És ütött. Akkor volt időm elővenni a pisztolyt, s kábé 30 centiről a felsőteste felé lőni addig, amíg befejezte az ütlegelést. Mindaddig rajtam térdelt, amíg a biztonságiak meg nem érkeztek. Szerencsére erről megvan a videofelvétel is. Egy eltévedt, azaz megpattant golyó sebesíthette meg a közelben álló csíki fiatalt. A másik, szintén lepattanó golyó Cinciri Bélát horzsolta, ő végig ott volt közvetlen közelünkben.
3. Nagyon fontos: a gumilövedékes önvédelmi fegyver élet kioltására nem alkalmas! Mielőtt bárki is (nem szándékos) gyilkossági kísérletbe próbálna keverni...
4. Nem provokáltam, de nyilvánvaló volt, hogy egyszer összefutok ezekkel az emberekkel, idő kérdése volt. A Mokka diszkójában sosem jártam. Nem egyedül voltam, nem szólalt meg a vészcsengő, amikor beléptem a Mokkába. Ahogy megérkeztem és észrevettek, már mindegy volt. Rosszkor voltam rossz helyen.
5. Súlyos sérülés nélkül immár Szígyártó Szabolcs ellen is kérhetem az ún. távoltartási bírósági rendeletet, melynek értelmében legtöbb öt méterre közelíthet meg. Ezt eddig csak Cinciri Bélával szemben kérhettem – még folyamatban van. Ha úgy tetszik, meg kellett várnom, hogy Szígyártó is megtámadjon, különben érdemben nem tárgyalnák a távoltartási kérelmet. És ők ketten azok, akik elveszíthetik önkontrolljukat, nem érdekli őket, hogy mik lehetnek a következmények. Mivel huzamosan Udvarhelyen leszek, így csökkentem annak a valószínűségét, hogy ezeket az őrülteket távol tartsam.
6. És mindazoknak, akik a gyere ki a hóra, hogy lerendezzük dumára esküsznek. Én nem bunyós vagyok, hanem firkász, aki utálja az erőszakot. Te mit szólnál, ha azt mondanám, gyere ki a hóra velem szópárbajozni vagy publicisztikát írni? Ugye, hoznál minimum egy szótárt (fegyvert)? Szóval, aki ököllel képes csak véleményének hangot adni, az számomra egy gyáva féreg – se! Ennyi.
Szőke László. Székelyhon.ro
1. A csíki fiú sérülése szomorú, de annak oka nem a lövés, hanem az, hogy a második támadás során használnom kellett a fegyvert. A lőfegyver használata csak okozat! Nem került volna sor rá, ha nincs támadás.
2. Az asztal alatt a felsőtestem szabadon volt, a lábaim rugdosta Szígyártó Szabolcs, térdelt rajtuk. És ütött. Akkor volt időm elővenni a pisztolyt, s kábé 30 centiről a felsőteste felé lőni addig, amíg befejezte az ütlegelést. Mindaddig rajtam térdelt, amíg a biztonságiak meg nem érkeztek. Szerencsére erről megvan a videofelvétel is. Egy eltévedt, azaz megpattant golyó sebesíthette meg a közelben álló csíki fiatalt. A másik, szintén lepattanó golyó Cinciri Bélát horzsolta, ő végig ott volt közvetlen közelünkben.
3. Nagyon fontos: a gumilövedékes önvédelmi fegyver élet kioltására nem alkalmas! Mielőtt bárki is (nem szándékos) gyilkossági kísérletbe próbálna keverni...
4. Nem provokáltam, de nyilvánvaló volt, hogy egyszer összefutok ezekkel az emberekkel, idő kérdése volt. A Mokka diszkójában sosem jártam. Nem egyedül voltam, nem szólalt meg a vészcsengő, amikor beléptem a Mokkába. Ahogy megérkeztem és észrevettek, már mindegy volt. Rosszkor voltam rossz helyen.
5. Súlyos sérülés nélkül immár Szígyártó Szabolcs ellen is kérhetem az ún. távoltartási bírósági rendeletet, melynek értelmében legtöbb öt méterre közelíthet meg. Ezt eddig csak Cinciri Bélával szemben kérhettem – még folyamatban van. Ha úgy tetszik, meg kellett várnom, hogy Szígyártó is megtámadjon, különben érdemben nem tárgyalnák a távoltartási kérelmet. És ők ketten azok, akik elveszíthetik önkontrolljukat, nem érdekli őket, hogy mik lehetnek a következmények. Mivel huzamosan Udvarhelyen leszek, így csökkentem annak a valószínűségét, hogy ezeket az őrülteket távol tartsam.
6. És mindazoknak, akik a gyere ki a hóra, hogy lerendezzük dumára esküsznek. Én nem bunyós vagyok, hanem firkász, aki utálja az erőszakot. Te mit szólnál, ha azt mondanám, gyere ki a hóra velem szópárbajozni vagy publicisztikát írni? Ugye, hoznál minimum egy szótárt (fegyvert)? Szóval, aki ököllel képes csak véleményének hangot adni, az számomra egy gyáva féreg – se! Ennyi.
Szőke László. Székelyhon.ro
2016. január 25.
Bukarestben döntenek a kis létszámú osztályok sorsáról
Valamennyi udvarhelyszéki faluban megvan annak a lehetősége, hogy a következő tanévben is működjenek a kis létszámú osztályok, ám erre még nem kaptak engedélyt. Az erre vonatkozó kéréseket pénteken összesítette a tanfelügyelőség.
Udvarhelyszéken húsz vidéki iskolában működnek kis létszámú osztályok. Mindegyik tanintézmény önálló iskola volt valamikor, saját igazgatóval, azonban az elmúlt pár évtizedben lényegesen megcsappant tanulóik száma, így nagyobb iskolákkal vonták össze őket. A Felsőboldogfalva községhez tartozó Patakfalván és Lengyelfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Atyhában, valamint a Farkaslakához tartozó Székelypálfalván, Bogárfalván és Firtosváralján jó pár éve kis létszámú, összevont csoportok és osztályok működnek az óvodákban, iskolákban. Hasonló a helyzet Homoródalmáson, Oklándon, a Kányádhoz tartozó Peteken és a Parajd községhez tartozó Békástanyán is.
A patakfalvi általános iskola tanítónője a tanintézethez tartozó óvoda felszámolásától tart, mivel ősszel kilenc gyerek előkészítős lesz, így csupán öten maradnak az óvónő felügyelete alatt. A tanítónő szerint a szülők otthon szeretnék tartani a kicsiket, hiszen kényelmetlen lenne őket naponta Felsőboldogfalvára utaztatni.
Atyhában egy óvónő és egy tanítónő foglalkozik a gyerekekkel. Itt 2014-ben új iskolaépületet avattak, ahol kilenc óvodás és ugyanannyi iskolás tanul összevont csoportokban. A tanítónő elmondása szerint ez a létszám állandósulni látszik, ugyanis minden évben születik két-három gyerek a faluban.
A háromszáz lelket számláló Fenyőkúton a három óvodás együtt tanul az öt előkészítős gyerekkel. Az őket oktató tanítónő annak örül, hogy az ottani fiatalok nem elmenni, hanem maradni akarnak.
Firtosváralján tizenegy óvodáskorú gyerek kezdte el a tanévet, az óvónő tudomása szerint tízen maradnak jövőre is.
A falusi iskolák eddig minden évben megkapták az engedélyt a kis létszámú csoportok létrehozására, és a remények szerint ezután is így lesz. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelőnek nincs tudomása arról, hogy Udvarhelyszéken eddig akár egy megindokolt kérelmet is visszautasított volna az oktatási minisztérium. „Reméljük, ez most sem lesz másként” – bizakodott. Véleménye szerint legfeljebb az történhet, hogy egy olyan faluban, ahol három-négy gyerek van, ősszel a szülők úgy döntenek, máshova viszik az óvodáskorúakat.
A tanfelügyelőségen pénteken összesítették a kis létszámú osztályok következő tanévre vonatkozó engedélyeztetéséhez szükséges kéréseket. Ezek ügyében a végső döntést az oktatási minisztériumban hozzák meg.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
Valamennyi udvarhelyszéki faluban megvan annak a lehetősége, hogy a következő tanévben is működjenek a kis létszámú osztályok, ám erre még nem kaptak engedélyt. Az erre vonatkozó kéréseket pénteken összesítette a tanfelügyelőség.
Udvarhelyszéken húsz vidéki iskolában működnek kis létszámú osztályok. Mindegyik tanintézmény önálló iskola volt valamikor, saját igazgatóval, azonban az elmúlt pár évtizedben lényegesen megcsappant tanulóik száma, így nagyobb iskolákkal vonták össze őket. A Felsőboldogfalva községhez tartozó Patakfalván és Lengyelfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Atyhában, valamint a Farkaslakához tartozó Székelypálfalván, Bogárfalván és Firtosváralján jó pár éve kis létszámú, összevont csoportok és osztályok működnek az óvodákban, iskolákban. Hasonló a helyzet Homoródalmáson, Oklándon, a Kányádhoz tartozó Peteken és a Parajd községhez tartozó Békástanyán is.
A patakfalvi általános iskola tanítónője a tanintézethez tartozó óvoda felszámolásától tart, mivel ősszel kilenc gyerek előkészítős lesz, így csupán öten maradnak az óvónő felügyelete alatt. A tanítónő szerint a szülők otthon szeretnék tartani a kicsiket, hiszen kényelmetlen lenne őket naponta Felsőboldogfalvára utaztatni.
Atyhában egy óvónő és egy tanítónő foglalkozik a gyerekekkel. Itt 2014-ben új iskolaépületet avattak, ahol kilenc óvodás és ugyanannyi iskolás tanul összevont csoportokban. A tanítónő elmondása szerint ez a létszám állandósulni látszik, ugyanis minden évben születik két-három gyerek a faluban.
A háromszáz lelket számláló Fenyőkúton a három óvodás együtt tanul az öt előkészítős gyerekkel. Az őket oktató tanítónő annak örül, hogy az ottani fiatalok nem elmenni, hanem maradni akarnak.
Firtosváralján tizenegy óvodáskorú gyerek kezdte el a tanévet, az óvónő tudomása szerint tízen maradnak jövőre is.
A falusi iskolák eddig minden évben megkapták az engedélyt a kis létszámú csoportok létrehozására, és a remények szerint ezután is így lesz. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelőnek nincs tudomása arról, hogy Udvarhelyszéken eddig akár egy megindokolt kérelmet is visszautasított volna az oktatási minisztérium. „Reméljük, ez most sem lesz másként” – bizakodott. Véleménye szerint legfeljebb az történhet, hogy egy olyan faluban, ahol három-négy gyerek van, ősszel a szülők úgy döntenek, máshova viszik az óvodáskorúakat.
A tanfelügyelőségen pénteken összesítették a kis létszámú osztályok következő tanévre vonatkozó engedélyeztetéséhez szükséges kéréseket. Ezek ügyében a végső döntést az oktatási minisztériumban hozzák meg.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro