Szavazatok Hargita megyéből
A román sajtó külön kiemelte azt, hogy a részvétel Hargita megyében majdnem négy százalékkal magasabb volt vasárnap, mint a két héttel korábbi első fordulóban, amikor két magyar jelölt is szerepelt még a 14 elnökjelölt között.
Bár Székelyföldön viszonylag alacsony volt a részvétel, Klaus Johannis Hargita megyében aratta a legmagasabb arányú győzelmet: a voksok csaknem 80 százalékát szerezte meg.
Hargita megyei adatok
A Hargita megyei választási bizottság végeleges adatai alapján a megyében a választásra jogosult 270 ezer személyből 129 ezren (47,8 százalék) mentek el szavazni vasárnap, az államelnök-választás második fordulójában. Közülük 102 ezren (79,78%) Klaus Johannisra, a jobbközép Keresztény-liberális Szövetség (ACL) jelöltjére, Nagyszeben szász polgármesterére voksoltak. Szociáldemokrata ellenfele, Victor Ponta kormányfővel 25,8 ezer szavazatot (20,22%) kapott. Az érvénytelen szavazatok száma 1304.
Hargita megyében mindössze egy településen, Bélborban tudta legyőzni Johannist Victor Ponta, igaz, mindössze 13 vokssal. Pótlistán 8871-en szavaztak.
Csíkszeredában a 35 ezer szavazásra jogosult személyből 19295-en (55 százalék) voltak szavazni.
Udvarhelyszék százharminc szavazókörzetében 47 834-en adták le voksukat vasárnap, a romániai elnökválasztás második fordulójában – derült ki az Udvarhelyszéki RMDSZ által összesített adatokból. Eszerint a vasárnapi választáson térségünkből 4544-gyel többen vettek részt, mint az első fordulóban: a Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltje, Victor Viorel Ponta 9015, a Keresztény-Liberális Szövetségé (ACL), Klaus Werner Johannis pedig 38 377 érvényes szavazatot kapott, előbbi így az érvényes voksok 19,02, utóbbi ezek 80,98 százalékát szerezte meg. Vasárnap 442 érvénytelen szavazat született Udvarhelyszéken.
Közel 88 százalékos részvétel Siménfalván
A szavazókedv ezúttal mintegy öt százalékkal meghaladta a két héttel ezelőttit: míg akkor az udvarhelyszéki jogosultak 42,4 százaléka voksolt, vasárnap 47,33 százalékos volt a részvételi arány. Székelyudvarhelyen 48,73, Székelykeresztúron 45,06, Szentegyházán 42,67 százalékos részvételt jegyeztek. Az ötvenszázalékos arányt hat község – Fenyéd, Boldogfalva, Homoródszentmárton, Bögöz, Galambfalva és Siménfalva – érte el, a legnagyobb százalékot, 87,96-ot Siménfalván jegyezték. A legkisebb szavazókedv az első fordulóhoz hasonlóan Lövétén volt: ott a szavazati joggal rendelkezőknek csupán 29,48 százaléka járult az urnák elé.
Kozán István, Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Kitartottak a népiskola oktatói
Idén hozzávetőleg hétszáz diákot oktat a Hargita Megyei Művészeti Népiskola, közel húsz településen, három- és ötéves képzéseken. Udvarhelyszéken tíz tanár több mint 150 tanulót képez ebben az évben – az oktatás folyamatos, annak ellenére, hogy a megyei önkormányzat alárendelt intézménye néha anyagi problémákkal is küzd.
Hargita megyében 19 településen rendelkezik tagozattal a 37 éves Hargita Megyei Művészeti Népiskola, a megyei önkormányzat alárendelt intézménye. Az udvarhelyszéki elméleti és gyakorlati oktatás Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Korondon, Székelyvarságon, Zeteváralján, Zetelakán, illetve Szentegyházán zajlik: a térségben főként zenei képzéseken vehetnek részt az érdeklődők, akiket mind a népi, mind a klasszikus zene és a dzsessz világába bevezetnek – a tanulók zongora-, szintetizátor-, fuvola-, klasszikusgitár-, trombita-, szaxofon-, klarinét- vagy vadászkürtórákon vehetnek részt három, illetve öt évig. Ezenkívül magas fokon elsajátíthatnak népi kézművesmesterségeket is, például a fafaragást.
Kicsik és nagyok, kezdők és haladók
A népiskola növendékeinek kétharmada iskolás, de vannak óvodások és felnőttek is – mondta el Péter Csaba, a kulturális intézmény vezetője, hozzáfűzve, az oktatás nagyjából délután zajlik, de a program rugalmas. A tanulóknak korra vagy előzetes felkészültségre vonatkozó kikötés tehát nincs – kezdőket és haladókat is tanítanak –, de a gyerekek és felnőttek csoportos képzése külön történik, hiszen a tananyagot más-más módon kell elmagyarázni a kicsiknek és nagyoknak – fejtette ki az igazgató. Hozzátette, a munka folyamatosan zajlott, bár az utóbbi időszak anyagi szempontból kissé nehéz volt a munkaközösségnek, ugyanis késtek a fizetések – mostanra azonban az oktatók megkapták bérüket.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

120 éve a tündérkert védelmezői
Tematikus park és kincskereső túraútvonal felavatásával ünnepelte az Erdélyi Kárpát Egyesület székelyudvarhelyi szakosztálya alakulásának százhuszadik évfordulóját szombaton. Az egyesület sok mindent megért, az 1894 őszére datált születést követően többször félbeszakadt a tevékenység, ám a turistamozgalomnak mindig akadtak olyan éltetői, akik felvállalták az újjászervezést, az egyesület által meghatározott értékek továbbvitelét.
Elődeink munkáját folytatjuk lendülettel és elszántsággal – hangzott el a szombati ünnepségen a Deság-patakánál lévő színpad mellett, ahol az EKE-ÖKO tematikus parkkal ajándékozta meg magát és a természet szerelmeseit az EKE székelyudvarhelyi osztálya. Az ünnepséggel összekötött túrán több tucatnyi lelkes természetjáró vett részt.
Nemzettudat-erősítés kirándulással
Erdély egyik legrégebbi civil szervezete, az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozsváron alakult meg 1891-ben, Székelyudvarhelyen pedig 1894. november 18-án alakult meg az osztály, melynek célja a természetjárás fellendítése, a népi hagyományok ápolása és a gyógyfürdők népszerűsítése volt – tudták meg a tematikus park avatásán jelen lévő természetjárók Kovács-Kendi Leheltől, az EKE székelyudvarhelyi osztályának elnökétől. Mint az egyesület Erdély című folyóiratának korabeli lapszámaiból kiderül, az udvarhelyiek nagy reményeket fűztek az egyesülethez, ugyanis a székely város társadalmát is részben ők hivatottak összekovácsolni. Bár a kezdetekben lendületesen működött a székelyudvarhelyi osztály, az első világháború véget vetett tevékenységének.
Újjászületést hozott a rezsimváltás
Az 1989-es decemberi események hatására újjászerveződött az erdélyi magyar turistamozgalom, ekkor tevődött fel az EKE újjászervezése is. Az udvarhelyi EKE 1991-ben alakult újra, a kezdeti lelkesedés azonban lankadt a következő években, a tagság csökkent, és a túrák is megszűntek – magyarázta Kovács-Kendi Lehel. Azonban a diákságra támaszkodva 1996-ban ismét új láng lobbant fel a székelyudvarhelyi EKE szívében, ekkortól már folyamatosan növekedett az érdeklődés, szélesedett a tevékenységi kör, valamint a rendezvények sokszínűsége.
Nyomot akarnak hagyni
A megvalósítások közül elsőként a Szejkefürdőn 2005-ben megrendezett Orbán Balázs-emléktúrát említette Kovács-Kendi Lehel. Azonban az évente megszervezett Hargita teljesítménytúra is oszlopos tevékenysége a székelyudvarhelyi szakosztálynak, továbbá a Budvár-kupát is sikerként könyvelik el. Az országos rendezvények sorában a 2012-ben megszervezett EKE-vándortárbor volt kiemelkedő a székelyudvarhelyi osztály tevékenységében, ugyanis rekorddöntő részvétellel zajlott. A rendezvény új korszakot indított el a székely anyaváros szervezetében – a szervezés igazi csapattá kovácsolta a tagságot. Mára már mintegy 130 tagot számlál a székelyudvarhelyi osztály, ebből közel ötvenen aktívak.
Folyamatosan bővülő álom
A környezetvédelmi nevelésre fektetett hangsúly, valamint a maradandó nyom hagyása ihlette a Zete tanösvény születését. 2006-ban határozták el a tanösvény kialakítását, tavaly Ivótól Deságig tartó bicikliúttal gazdagították Udvarhelyszéket, valamint egy információs házikót is létesítettek. A gyerekeknek is izgalmas természetjárást ígérő tanulmányi park mögött Szederjesi Tamás áll, aki szívvel-lélekkel dolgozott az útvonal kialakításán, takarításán, valamint az információs táblák megvalósításán.
A gyerekekre összpontosítanak
A mintegy négy kilométeres útvonal könnyen teljesíthető, nemcsak kellemes időtöltést, hanem értékes és hasznos információkat nyújt, a gyerekek számára pedig játékos és kalandos élménnyé változtatja a természetjárást az információs házikó mellett látható kincses térkép, amely a környékre épült. Az interaktív tanösvénnyel főként a gyerekeket terelné vissza a természetbe az udvarhelyi EKE. Kovács-Kendi Lehel elmondta, hogy az elkövetkezőben olyan infrastruktúrát akarnak kialakítani a Deság-pataknál, amely egy erdei iskola megteremtéséhez nyújt megfelelő környezetet.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Hol van „Csiglamező”? (VI.)
A hunnak, majd a besenyőknek nevezett szkítákról
Tanulmányunk eddigi öt részében láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek – feltehetően azért, hogy hun kapcsolataikat titkolják – nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és a Budzsákot továbbra is belakják. A bolgárok 680-as honfoglalása után a szklavin nevet a bizánciak átjavítják szkítára, ezek a Duna bal partján lakó szkíták pedig fontos szerepet játszanak a bolgár állam kötelékében. Most pedig nézzük, mi történik őseinkkel a 900-as évektől 1200-ig (ez utóbbi dátumkor már biztosan Székelyföldön élünk).
A számunkra elsődleges forrásnak számító bizánci történetírás megértését nagyban nehezíti, hogy állítólag a népnevek össze-vissza jönnek elő a szövegekben, és nem lehet tudni, melyik név kit is takar. A nagy bizantinológus, Moravcsik Gyula ezt a bizánci történetírók felkészületlenségével magyarázza: „megfigyelhető, hogy egyes írók halmozzák a népneveket anélkül, hogy azok jelentésével tisztában lennének.” Nos, mi ne legyünk ilyen kategorikusak, és jóindulatúan viszonyulva, inkább próbáljuk megfejteni a névhasználat okait.
Az elsődleges ok egy változó népnévre az, hogy egy nép más államalakulat kötelékébe kerül: mai példával élve, Székelyföldről a külföldiek Romániaként szólnak (korábban meg Magyarországként), lakóiról pedig románokként (korábban meg magyarokként – igaz, ez utóbbi véletlenül helyes is). Az illető nép neve csak nagyon indokolt esetekben jön elő, újra analógiával élve: a II. világháborúban az oroszok a németek ellen harcoltak, viszont már konkrétan meg kell nevezni, hogy német oldalon viszont az ukránok álltak (a cári Oroszország és a Szovjetunió egy népe, akik más esetekben szintén orosz, illetve szovjet néven jönnének elő).
Nos, a Havasalföldön – Moldvában lakó, szkítának nevezett nép még a magyarok bejövetele után is bolgár kötelékben jelenik meg egészen a bolgár birodalomnak az 1000-es év körüli legyengülésééig (1020-ban bizánci uralom alá is kerül az egész ország). Egy datálás nélküli bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) feltehetően 917-re tesz egy Bizánc elleni nagy támadást, amelyben szkíta csapatok is részt vettek: „Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, magyarok (ouggros – S. A.), skythák, médek (krétai arabok, akik 824 és 961 között uralják a szigetet – S. A.) és türkök (magyarok? erdélyiek? – S. A.) leghevesebb felkelése...”
A szkíták, akik hunok
Leon Diakonos 992 táján írja meg saját tapasztalatai és szemtanúk közlései alapján a 959-től 976-ig terjedő kor eseményeit. Népnévhasználata teljesen egyértelmű: megadja az archaizáló nevet, valamint annak egyenértékét, a népi nevet. Eszerint a bolgárok a mysek (Bulgária = Mysia), a tauroszkíták a ruszok, oroszok („tauroszkíták, akiket a népnyelvben általában ruszoknak neveznek”). A besenyőknek nem ad meg régi nevet (talán azért, mert a régiekkel nem voltak kapcsolatban), ők a patzinaták, akiknek jellegzetessége, hogy a tetveket megeszik. A szkíta nevet a hunnal tartja azonosnak (II. könyv, 2 fejezet):
„Noha /Leon Phokas/ hadvezérsége alatt sok háború tört ki, az ellenféllel szemben sohasem húzta a rövidebbet, hanem mindig a legnagyobb győzelmet aratta. Így, amikor azon időben egy skytha sereg átkelt a Dunán (hunoknak nevezik a népet), minthogy Leon hadvezér nem volt képes egyenlő erővel összecsapni velük (…) Miután tehát az erdőkön át titkon odalopózott, a hunok táborát megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel tört a skythákra, és a hirtelen támadással olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan tömegből nem sokan menekültek meg.”
Moravcsik szerint ezen, 961-ben történő eseményekben a hunok a magyarok, mivel a 12. században gyakran nevezik a magyarokat hunoknak. Ha ellenőrizzük ezt a kijelentést, láthatjuk, hogy Moravcsik mondása féligazságot takar: a 10. században, ezen az egy, feltételezett helyen kívül csupán egyszer, Georgius barát folytatásában (a mű született 963–969 között) fordul elő a hun név, ahol a bolgárok mellett ungrok, türkök és hunok jelennek meg a 830-as év körüli események leírásánál, és ahol a hun név jó eséllyel inkább a szkítákat takarja, semmint bármelyik más népnév szinonimája lenne. Utánuk 120 év szünet következik, amíg a hun nevet újra leírják: 1092-ben Achridai Teoplylaktos használja feltehetően a magyarokra, majd újabb szünet, és száz év múlva jön elő Ioannes Kinnamosnál, ugyanabban az időben vagy valamivel később Niketas Choniatesnél, biztosan a magyarokra.
Leon Diakonosz a szkítákról ad egy nagyon fontos információt: a szkíta/hun seregnek a Dunán kell átkelnie, majd értelemszerűen Bulgárián, hogy összecsapjon a bizánci csapatokkal. Lehet azt mondani, hogy a magyarok még valahol Belgrád környékén kelnek át a folyón, és sértetlenül végigvonulnak Bulgárián, viszont az inkább lehetséges, hogy a bolgárokhoz tartozó havaselviek azok, akik ezt megteszik. Leon Diakonos írásának egy másik részében, a 965–966-os eseményeknél a szkítákat a mysekkel, azaz a bolgárokkal azonosítja, így biztosra vehető, hogy a hunoknak nevezett szkíták a bolgár állam kötelékében vannak, mint ahogy eddig is láthattuk (így biztosan nem a magyarok).
A szkíták, akik besenyők
Az ebben a korban szkítának nevezett népet a besenyőkkel azonosítják a kutatók, ám ennek én semmiféle alapját nem találtam. Az egész szkíta= besenyő azonosítás jóval későbbi történésekre megy vissza, és szép példája annak, miért nem szabad későbbi szövegből visszamenőleg is következtetéseket levonni.
Egy, a kutatók által eléggé elhallgatott, mert meg nem értett bizánci szerző, Attaleiates Mihály az 1078-as évről szólva (abszolút kortársként, hiszen művét 1079–1080-ban írja) azt mondja a szkítákról, hogy a szkíta nem a besenyők egyik archaizáló neve ebben a korban, hanem azoktól egy különálló népet jelöl: külön beszél az Ister (Duna) melletti szkítákról és a besenyőkről, majd elmondja, a „besenyőknek nevezett szkítákat” a nép nevezi így – viszont a művelt, a dolgokat tisztábban látó történész nem, sugallja.
Meg is mondja, miről van szó: ezek a szkíták VIII. (Ducas Parapinakes) Mihály bizánci császár idejében (uralkodott 1071–1078) átálltak a besenyőkhöz. 1078-ban ugyanis az akkor Bizánchoz tartozó havasalföldi (szó szerint: Duna melletti) szkítákat leverik, azok pedig újra elfogadják a bizánci fennhatóságot: „a követek pedig biztosították a bizánciakat engedelmességükről és arról, hogy szigorúan megbüntették azokat, akik fellázadtak és egyesültek a besenyőkkel a korábbi császár idejében, és bemutatták, hogy teljességgel szakítottak ezekkel.”
A székelyek egy részének a besenyők oldalára való átállásáról egyébként a Csíki székely krónika is ír, sőt egy kevéssel korábbra is teszi a „nem keresztény székelyeknek” a besenyőkkel való kacérkodását (31. vers): „1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a dicsőséges és győzedelmes királynak halálát meghallván a bessusok, a Gümötz mege földin lakó keresztyén székelyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a székely nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más tribusok ennek a győzedelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá”. A 32. versben ez áll: „De az erdélyi vajda, Béla, megtudván a keresztyén székelyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a bátyja halála után a pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté (1060–61 körül – S. A.)”
A Csíki székely krónika szerint a nem keresztény székelyek elleni megtorlás egyre erősödik, Béla király például betiltat mindent, ami őket a régi dolgokhoz köti (33. vers): „Amikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a hivatalok ne neveztetnének a régi szokás szerént, hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a szentek neveit adnák nékiek. Ahonnan a lőn, hogy sok jeles székely katonák nem tudák magok elejeket, s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zűrzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a király akaratja ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a nemes Gyula Körös fia. A mostani Udvarhelyszéken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat.”
Az elnyomás akkora, hogy az egyébként nyugati keresztény szemszögből szóló krónika (korabeli dokumentumok kompilációja) is nagy elégtétellel veszi tudomásul, hogy Béla király meghal (33. vers): „És így Béla hirtelen változással a királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben.”
Nagyon is elképzelhető, hogy az elnyomás hatására a havasalföldi, nem nyugati keresztény székelyek valamikor 1071–1078 között a magyarokhoz, Erdélyhez való tartozás helyett a besenyő segédnépi státust választják, és erről ír Attaleiates is. A szkíta–besenyő közös államalakulat az 1078-as vereség ellenére még egészen 1091-ig tart, amikor a kortárs Joannes Oxites szerint a szkíták döntő vereséget szenvednek (ezt szokták a besenyők végleges vereségének nevezni).
Átköltözés Erdélybe
Ekkortól kezdve a havasalföldi székelyek beköltöznek Erdélybe a már korábban oda települt, a magyar vármegyei rendszer kiépítésében részt vevő székelyekhez, legalábbis a Csíki székely krónika szerint (37. vers): „És ezek esének a derék királynak, Lászlónak jelenlétében (más fordítás: halála után – S. A.) az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a napkeleti udvar a Székelyföldin vitetné keresztül, az őtet kísérő székelyek közül, a Héterdők földin, sokakat megajándékoza (értelemszerűen földdel – S. A.), a székelyek ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a Székelyföldhöz.”
A székelyek/szkíták eme lakhelyváltoztatásának a bizánci íróknál is nyoma van. Az archaizáló népneveket használó Anna Komnena, aki művét 1148 előtt írta, az 1059-es események leírásánál, ahol még a korábbi leírásokban szkíták szerepeltek, a dák elnevezést használja. Márpedig dákoknak régiesen az erdélyieket nevezték a bizánciak. Mint minden bizánci író, Anna Komnena is vigyáz arra, hogy naprakész legyen: ez azt jelenti, hogy a korábbi szkíták (székelyek) most már Dacia (Erdély) lakói.
A 12. század végétől Bizánc visszaszorul, mivel megalakul a Bolgár–Vlah Birodalom, és így elveszünk a bizánci írók látóköréből. Ezt székelyekül csak sajnálhatjuk, mivel bizonyára még sok érdekes dolgot tudhattunk volna meg tőlük történelmünkről.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Udvarhelyszékről indult az Élő Székelyföld Füzetek
A sorozat alapötlete még a 2013-as esztendő legvégén fogalmazódott meg. A korai borító- és belívtervek 2014 januárjában kezdtek körvonalazódni. Az első pillanattól bizonyos volt, hogy a füzetsorozat grafikai képét igen erőteljesen meghatározzák majd Gyöngyössy János rajzai, aki a múlt század ’70-es évei óta járja rajztáblájával és fényképezőgépével a Székelyföld falvait. Erődtemplomainkról, a hagyományos népi építészet remekeiről készült grafikái mára már több alkalommal is eljutottak a kiállítótermekbe, több egyéni, illetve másokkal közösen írt és rajzolt könyv árulkodik hozzáértéséről és szakmai elhivatottságáról, holott amúgy alapszakmája szerint vegyészmérnök végzettségű lenne.
Gyöngyössy másik nagy “fegyverténye” ebben az esztendőben a székely kártya. Az alkotó nem tett mást, mint “újragondolta” a hagyományos magyar kártyát. “A Székely Kártya megalkotásának ötletét épp az adta, hogy amint láttuk, a magyar kártya alakjai nem, vagy csak áttételesen hozhatók kapcsolatba a magyarság történetével – mondotta egy interjúban. Miért ne lehetne a székelységnek egy olyan kártyája, amelynek játékfunkciói megegyeznek a magyar kártyáéval, de képi világában egyértelműen a székelységhez köthető? – tettem fel a kérdést magamnak. Miért ne jelenhetnének meg a székelység történetének ismert, vagy éppen kevéssé ismert alakjai, a három székely rend képviselői a különböző lapokon? Fokozatosan merült föl előttem egy új lehetőség: anélkül, hogy új játékszabályokat alkotnánk, a kártya használatával a lapokon ábrázolt alakok kiléte akarva-akaratlanul lassan beszüremlik a tudatalattiba, majd idővel talán a tudatba is. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a ma embere egyre kevesebbet olvas, sokkal inkább hajlandó a képi információt befogadni, mint az írott szövegeket. Ezt a tényt így akár el is lehet könyvelni, küzdeni is lehet ellene, de felfoghatjuk egy új lehetőségként is, amellyel élni lehet. Én ez utóbbi mellett döntöttem, és a csendes őszi estéken átgondolva az alkalmazandó stratégiát, hozzáfogtam a székely kártya megrajzolásához.”
Az Élő Székelyföld Füzetek borítóján helyi népi festett bútorra és szőttesekre emlékeztető motívumokat ismerünk fel, a napot és a holdat, a székely zászlót, a Góbé Szellemi Termék logóját, hiszen a sorozat bekerül a székelyföldi Merkúr üzletlánc kínálatába, illetve egy-egy olyan épületnek, műalkotásnak, tájrészletnek, különleges “objektumnak” a rajzát láthatjuk, amelyről az illető település biztosan felismerhető.
A belső borítókon a tárgyalt település és a község vázlatos térképe található, a füzet közepén – A4-es méretben – a régió szintén kézzel rajzolt térképe, Gyöngyössy János sajátos betűivel. A 32-48-72-96 oldalasra tervezett kiadványok – a tartalom jelentős mértékben függ a település nagyságától és néprajzi jellegzetességeitől – mintegy egyharmada rövid történeti áttekintő, másik harmada a helyhez kapcsolódó aktuális idegenforgalmi bemutató és ismertető, a tartalom harmadik része pedig olyan reklámokat foglal magába, amelyek valamiképp – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolhatók az illető településhez.
Simó Márton
eszm.ro

Kanadában dalolt Benedekffy Katalin
Európa számos országában és néhány egzotikus ország után nemrég Kanadában is bemutatkozhatott a nagygalambfalvi származású opera- és operetténekes, Benedekffy Katalin: a nagyérdemű a Salute to Vienna című produkcióban hallhatta hangját, előbb Torontóban, majd Hamiltonban. Az énekesnek csak néhány napja volt felkészülni a több ezer néző előtt zajló rangos előadásra.
Operettrészletekkel lépett színpadra a torontói Roy Thompson Hall, illetve a Hamilton Place Theatre közönsége előtt a nagygalambfalvi származású, Budapesten élő Benedekffy Katalin a hónap elején: az immár húsz éve létrehozott Salute to Vienna elnevezésű, a bécsi újévi koncertek hangulatát idéző nemzetközi produkciót csak ezen a két helyszínen több ezren tekintették meg. Az udvarhelyszéki opera- és operetténekes rendszeresen szerepel budapesti, debreceni és kolozsvári zenés darabokban, de számos európai országban, továbbá Izraelben, Japánban és a Kanári-szigeteken is fellépett már – nem állnak tőle távol a népzenei, illetve a nem hagyományos, több műfajt ötvöző produkciók sem.
Mint Benedekffy Katalin a koncertek után kifejtette, ez volt az első olyan alkalom, amikor egy kész nemzetközi műsorba kellett belépnie. A több énekes, tánckar és egy hetvenfős zenekar közreműködésével létrehozott Salute to Viennába a szervező, a Kanadában élő nemzetközi impresszárió, Glatz Attila hívta meg, aki úgy fest, a továbbiakban is számítana rá az előadásokon. A fellépések előtt az énekesnek nem volt ideje izgulni: mindössze két napja volt felkészülni, ám mint fogalmazott, a szakértelemmel összeállított műsorban, a kitűnő partnerekkel szinte lehetetlen volt hibázni. Több közkedvelt operettből – a Denevérből, a Csárdáskirálynőből és a Marica grófnőből – adott elő részleteket, a többezres közönség látványa pedig csak fokozta eufóriáját: meghatódva gondolt arra, dalaival milyen messzire eljutott székelyföldi szülőfalujából.
Hazatérése óta már több magyarországi fellépése is volt, további szerepekre kapott felkérést a Kolozsvári Magyar Operától, s már tudni, hogy nyáron újra részt vesz a székesfehérvári koronázási szertartásjátékban, amely az államalapítás történetének zenés bemutatása. Amennyiben ezután is meghívnák a nemzetközi Salute to Viennába, az Egyesült Államokban is alkalma nyílna a bemutatkozásra – egyik legnagyobb álma azonban, hogy a csíksomlyói búcsún elénekelhesse a Csíksomlyói Mária-siralmat.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Pesty Frigyes helynévgyűjteménye
Az Országos Széchényi Könyvtár és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában megjelent Pesty Frigyes helynévgyűjteménye 1864–1865 – Székelyföld és térsége harmadik kötete, éspedig a Maros megyére vonatkozó. Az első kötet (2012-ben) a mai Kovászna, a második (2013-ban) a mai Hargita megye területéről 150 évvel ezelőtt begyűjtött adatokat tartalmazza.
Pesty Frigyes történész 1864–1865 közötti helynévgyűjtését 1890-ben vásárolta meg a tudós özvegyétől a Magyar Nemzeti Múzeum. Az abból önállósult Országos Széchényi Könyvtárban az 1960-as években a teljes anyagról mikrofilm-másolat készült, ezt most digitalizálják. Pesty Frigyes Magyarországra és Erdélyre kiterjedő helynévgyűjteménye kéziratából a Székelyföldre és a közeli magyar többségű településekre vonatkozó rész feldolgozására és közlésére vállalkozott a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az Országos Széchényi Könyvtárral közös, többéves program keretében. A munka célja a történelmi Székelyföld és az azzal összefüggő magyar többségű területek, valamint az inkább innen kutatható dél-erdélyi magyar települések Pesty Frigyes-féle felvételének közzététele. Szakmai irányító Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, az MTA kölső tagja. A szövegek mikrofilmről való átírása a Székely Nemzeti Múzeumban történt, azok gondozója Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész. Pesty Frigyes 1864 tavaszán küldte szét a vidéki hatóságoknak az Erdélyi Főkormányszék utasítását és kilenc pontot tartalmazó nyomtatott kérdőívét. A beküldött összeírások tartalmilag és terjedelem szempontjából, de lejegyzőjük alapján is vegyes képet mutatnak. A jelentéseket általában a községi elöljárók készítették, a helybéli idősebbek emlékezete, a helyi hagyományok és a település régi iratainak felhasználásával. A történelmi vonatkozású kérdésekre többnyire azok a községek nem válaszoltak, amelyeknek lakossága időközben kicserélődött. A volt katona-, illetve szabadrendű székelyek leszármazottai rendszerint kiemelték a székely, avagy éppenséggel a hun származást. A válaszokban a hangsúly a helynevekre esett. Leggyakrabban a dűlőneveket sorolták fel. A helyi viszonyokat jól ismerők az egyes dűlőkön belüli kisebb helynevekre is kitértek. A most megjelent, 2014-es kiadási évszámot viselő harmadik kötet a mai Maros megye területére eső székelyföldi és magyar nyelvű egyéb felvételt tartalmazza: Marosszék, tíz udvarhelyszéki község, Marosvásárhely szabad királyi város, valamint Maros megyéhez csatolt volt Alsó-Fehér, Kolozs, Küküllő és Torda megyei települések. A közlés során az időközben összeolvadt vagy beolvadt településeket a mai önálló települések szerint csoportosították. A tájékozódást hely- és személynévmutató, román–magyar helységnévmutató és térképmelléklet segíti.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiteles 10. századi adatok? – A csíkszentmihályi Sándor család genealógiája
A múlt héten a Kolumbán család 17. században készült genealógiájáról írtunk, most következzen a csíkszentmihályi Sándoroké, 1724-ből. Ez annál is érdekesebb, hogy volt, aki azt tartotta róla, a közvélekedés által hamisnak tartott Csíki székely krónika alapján állították össze, így maga is hamis, mások pedig azt, hogy a krónikát írták a családfa alapján.
1914-ben Sándor Imre kötetben adja ki a csíkszentmihályi Sándor család levéltárát, ebben találunk egy nagyon érdekes dokumentumot, amiről a kötet szerzője így ír: „A XVII. sz. végén, avagy a XVIII. sz. elején ismeretlen feljegyző összeállította a család leszármazását, melyet aztán Bocskor Sámuel csíki assessor 1724. jan. 5-én hitelesített. Ez a leszármazás kétségtelenül egyez a Csíki székely krónikával, tehát csakis annak alapján készülhetett. (…) Minden lehető tévedés elkerülése végett ezt az iratot nemcsak pontos és hű másolatban adom, hanem ezenkívül facsimiléjét is. Dr. Szádeczky Lajos a Csíki székely krónikáról írt munkájában arra az eredményre jut, hogy azt 1796 nyarán Sándor Zsigmond koholta. Állításait ezen egyetlen irat véglegesen megcáfolja, mert látjuk, hogy a krónika már 1724-ben, sőt még előbb is megvolt (...). Nem lehet vita tárgya, hogy a mi készen volt 1724-ben, azt mi szükség sem volt koholni 1796-ban.”
Magának a dokumentumnak is eléggé érdekes utótörténete van. 1797 nyarán Aranka György – a Csíki székely krónika eredetije után nyomozván – eljut a Sándor család egyik tagjához, Sándor Ignáchoz, aki azt mondja neki, hogy „az 1533-ban költ, és 1695-beli kézírás” (a Csíki székely krónika – szerk.) Sándor Zsigmondnál van, ezért nem tudja kiadni neki, viszont egy másik dokumentumra, a Sándor család genealógiájára hívja fel a figyelmet, amit Gyulafehérváron őriz Burján (Burián) Mihály kanonok, 1794-ig csíkrákosi plébános. Aranka hiába kéri az iratot a kanonoktól, az megtagadja annak leküldését a kolozsvári tudóshoz. Az irat után később nem érdeklődik senki, teljesen elfeledve hever először Gyulafehérváron, majd Budapesten, ahová a gyulafehérvári anyagot átszállították. Az 1910-es években Sándor Imre fedezi fel újra, az 1930-as években Endes Miklós még látja. Az 1956-os forradalomkor tűzvész pusztít az országos levéltárban, a Sándor családra vonatkozó anyag megég, szinte teljesen megsemmisül. Amikor két éve kerestem a genealógiát, nem találtam meg, így arra gondoltam, a tűzben ez is tönkrement – szerencsére Csutak Bodroghy Attila történész nagyobb szerencsével járt, és megtalálta.
Az eredeti dokumentum alapján megállapítható, hogy annak 1724-es datálásához nem fér kétség, ugyanis a hitelesítő Bocskor Sámuel kézírása több, az 1720–1730 közötti időből származó okiraton megmaradt, a kézírás ugyanaz.
A családfa egészen Taksony vezér idejéig, a 10. századig megy vissza. A törzsök Sándor Ippolito a Csíki székely krónika Upoletével azonosítható, Zandirhám főrabonbán fiával, nála található az egyetlen mesés elem is, miszerint 136 évig élt. Több követ is van a családban, az egyik a Szent István küldöttje a pápához, a másik Aba Sámuelt képviseli Lengyelországban stb. Vannak benne teljesen reálisnak tűnő részek, amelyek elmondják, az illető leány mennyi pénzt, mit kapott perefernumként (teljesen elképzelhető, hogy a családi levelesládában éppen ilyenfajta dokumentumok maradtak fent, amikből a családfát összeállították). Regényes egy táblázat, az szent, első ránézésre azt mondhatjuk, az 1724-es összeállító nagyon a hasára ütött, kivált, mikor nyolcszáz évvel azelőtti személyekről ír.
Van viszont benne egy mondat, ami megváltoztat mindent. A „truncus”, a „törzsök” Sándor Ipolito, Toxus főkapitánynak (Taksonynak) ítélőmestere volt hadakban, mondja a genealógia, aki nem egyebet csinált, mint a „lopókat, tolvajokat ketté meczette”. Ugyanezt mondja az 1533-ban született, 1796-os másolatból fennmaradt Csíki székely krónika is, miszerint a rabonbán feladata, hogy „a közönség végezéseit kihirdesse, azoknak általhágóit megbüntesse, s ezek az ő lakhelyében előtte ketté vágattassanak” (3. vers).
Ennek a kettémetszésnek viszont nagyon is történelmi alapja van. Erdélyi László – nem ismerve az 1724-es genealógiát – szépen kimutatja, hogy a Csíki székely krónikát azért nem írhatták 1533-ban, sőt 1746 előtt, mert beszél a kettévágásról. A kora középkori krónikákat már rég elfelejtették, mondja Erdélyi, és újrafelfedezésük később történik: „1746-ban adta ki Schwandtner Thuróczy krónikáját, Horányi pedig 1782-ben kétszer nyomatta ki Kézai krónikáját, melyekben megvan az, hogy a hunn község rectort választott főbíróul és kettévágatta azt a hunnt, ki méltatlanul viselkedett”. Azaz Erdélyi szerint – és igaza van – 1746 előtt nem lehetett a kettévágásról beszélni, mert nem tudhatott arról senki.
Nos, az 1724-es genealógia és a Csíki székely krónika mégis szólnak erről – minderre egyetlen lehetséges magyarázat van: az, hogy valamilyen régi, eszerint hiteles irattal rendelkeztek erről. És ha a genealógia egyik, méghozzá legkorábbi, 10. századi adata hiteles, akkor miért ne lehetne valós a többi is? Szerintem semmi okunk a Sándorok családfáját hiteltelennek tekintenünk, mi több, azt akár hasznosítani is lehetne a székelyek történetének kinyomozása közben.
A Sándor család leszármazása
10. század
Truncus [törzsök] Sándor Ipolito. Vixit annos 136 [élt 136 évet]. Ez Toxus [Taksony] főkapitánynak itélőmestere volt hadakban. Lopókat, tolvajokat ketté meczette. Uxor [felesége] Foelicita Ország de Gibárt. Filii [fiai] Sándor István,* Sándor Péter, Sándor Gáspár,** ez a Dunántúl telepedett meg. Filiae [lányai] Sándor Marina, Sándor Apolonia. Ezek apáczák lettek.
** Sándor Gáspár. Ez pogányból megkereszteltetik keresztények első (fejedelme?) Géza, Toxus főkapitánynak fia idejében.
11. század
* Sándor István. Uxor Magyar Victoria. Filii Sándor Mihály. Uxor Catharina, német leány, sine semine deficialt [magtalanul halt el]. Sándor István.*** Sándor Albert Szt. István király követje volt Rómába a pápához. Sándor Sámuel. Filiae Sándor Christina, Sándor Mária. Sándor Magdaléna. Ezek sine semine. [magtalanok]
*** Sándor István. Ez Aba negyedik magyar királytól Lengyelországba követül küldetett a királyhoz Erdély részéről. Lengyelországban házasodván meg, a felesége parafernumába adatott húszezer hatszázhatvan lengyel forintok. Uxor Francisca Mechtilda de llvo ex Polonia. Filius unus Sándor László.
Sándor László. Uxor Kamuti Anna. Filii Sándor Gergely.
(...) 13. század
* Sándor István. Ez volt legelső vicekirálybirája Felcsikszéknek. Addig Udvarhelyszékre jártak ki törvényre. Uxor Ugrón Kata, filius unus Sándor István.
Sándor István. Uxor Apor Anna. Filii Sándor Péter.** Sándor Mihály. Ez egy Franciscanus barátot ölt volt meg Borsua mellett, lakodalmi solemnitasban, beléje garáználkodván a barát. Kinek is Rómába kellett menni a pápához propter excommunicationem [kiátkozás terhe alatt]. Onnan megjővén esztendeig Görgényben raboskodott maga jóakaratjából, pro poenitentia [bűnbánatért]. (…) 15. század
Sándor Péter. Fuit viceiudex regius sedis Siculicalis superioris Csik. [Felcsík alkirálybírája volt] Uxor Nemes Borbála, Nemes Balázs leánya. Filii Sándor István. Ez váltatott meg tatárrabságból 4000 tallérokkal. Sándor Mihály.*** Sándor János *
*** Sándor Mihály. Fuit viceiudex regius sedis Siculicalis superioris Csik [Felcsík alkirálybírája volt] . Uxor sz. miklósi Gurzó Anna. Filius Sándor Mihály +. Filia Sándor Borbála, mely is költ Mihács Miklóshoz.
Sándor Mihály. Uxor Miko Judit, sine semine. Itt leányágra szakadott a szt. mihályi jószágnak fele.
(…) 17. század
** Sándor István. Uxor Imecs Borbála. Filiae Ágnes és Kata. Katát vette ilyefalvi Bialis János.
*** Sándor Péter. Uxor Székely Julia kilyéni. Filii Sándor Ferencz, János, Péter, Pál.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Az élet kérdéseire válaszol az önkéntes élmény
Tizenegy külföldi fiatalból alakult meg idén a székelykeresztúri Erdélyi Ifjúsági Egyesület önkéntescsapata. A kisváros vendégei egyebek közt a csillagászat, az újságírás vagy az óvodai oktatás terén fejtik ki önkéntes munkájukat, bővítve tudás- és élménytárukat. Vallják, a szolgálat során egyfajta körforgás alakul ki: segítenek valakinek, és őket is segítik a fejlődésben.
A külföldi fiatalok ittlétét ERASMUS+ program Európai Önkéntes Szolgálat nevű alprogramja teszi lehetővé, az Európai Bizottság által finanszírozott program pedig 17 és 30 év közöttieknek nyújt egyedi lehetőséget arra, hogy nyelveket tanuljanak, önmagukat fejlesszék. A székelykeresztúri Erdélyi Ifjúsági Egyesület tavaly ősszel másodszor pályázott önkéntesek fogadására, ezúttal is színes közösség alakult ki. Törökországból, Örményországból, Szlovéniából, Portugáliából, Magyarországról, Németországból, Grúziából és Olaszországból is érkeztek fiatalok, akik több hónapig együtt lakva végzik kiválasztott projektjüket Udvarhelyszéken.
„Korábban csak a vámpírok és a cigányok jutottak eszembe, ha valaki Romániát említette” – mondta el portálunknak a Grúziából származó Mkrtich Shakhdinarian. Mikónak nem Erdély volt az első választása, azonban itt fényképészettel és filmkészítéssel foglalkozhat önkéntesként, így végül Székelykeresztúrra esett a választása. Nagyon érdekes volt számára megismerni az erdélyi arcokat és szokásokat, különlegesen szépnek találja a faragott székely kapukat. Törökországból érkezett Neslinur Turan, elsősorban azért, hogy fejlessze magyar-nyelvtudását. Erdélyi projektje az újrahasznosításhoz kötődik: német önkéntestársával, Annicával együtt kreatív újrahasznosítási ötleteket tanítanak iskolákban és otthoni műhelyükben. Csillagászattal foglalkozik Péter Dániel, aki Miskolcról érkezett Székelykeresztúrra. Dani távcső segítségével osztja meg a csillagászat titkait iskolásoknak, például különböző műhelyfoglalkozások alatt az égboltot tanulmányozzák. Mint kiderült, Dani még sosem járt Erdélyben, így a keresztúri önkéntességet látta tökéletes alkalomnak arra, hogy megismerje.
„Nem volt semmilyen előképem Romániáról, féltem, hogy csalódni fogok, ha bármilyen elvárást is megfogalmazok. Azonban tetszik, szeretem az itteni kultúrát, a hagyományokat, főként a népviseletet” – magyarázta Ani Karapetyan, aki Örményországból jött Erdélybe. Bevallotta, csak az újságíráshoz kötődő projektje miatt választotta Székelykeresztúrt, sosem képzelte el Romániát úti célként. Az örmény lány nem bánta meg, hogy három munkahelyét és rohanó életét hagyta maga mögött, önkéntessége alatt rengeteg ideje jutott olvasásra, tanulásra és ismerkedésre, így személyes fejlődése folyamatosan ível fölfelé a Keresztúron töltött ideje alatt.
„Otthoni ismerőseim azt mondták, ne várjam el, hogy segítőkészek legyenek az itteniek. Nem volt igazuk, nagyon kedvesek az emberek, barátságuk Portugáliára emlékeztet” – mondta a portugál Maria João Castro. Maria az egyesület szóvivőjeként tevékenykedik Székelykeresztúron, török társával együtt filmesteket, élő könyvtárat szerveztek, valamint angol társalgóklubot vezetnek az iskolákban. Eddigi tapasztalatai teljesen megváltoztatták véleményét Romániáról.
Mivel a fiatalok mind különböző kultúrákat képviselnek, gyakran születnek vicces jelenetek, például elfelejtik, hogy saját anyanyelvükön beszélnek, vagy félreértenek bizonyos angol kifejezéseket. Olykor a legegyszerűbb részletek okoztak kulturális sokkot az önkénteseknek, például a grúz Mikót igencsak meglepte a mustár édes íze. A biciklizés népszerűsége is meghökkentette az önkénteseket: Mikó hazájában csak a gyerekek kerékpároznak, de Ani szerint Örményországban sem bicikliznek sokan. A törökországi Neslinur számára pedig az autóstoppolás volt meglepő, hazájában ugyanis nemigen népszerű ez az utazási forma, ám amióta itt tartózkodik, számtalanszor jutott el egyik településről a másikra alkalmival. „Egyszer Aradra utaztunk, megálltunk egy benzinkútnál, ahol ételt és térképet vásárolt nekünk az autó vezetője. Viszont amikor kijött, mi már egy másik kocsiban ültünk, ő meg rohant utánunk, majd kocsijával beelőzött, hogy tudja átadni a csomagot. Utólag megtudtuk, hogy fiatalként ő is önkéntes volt, ezért szeretett volna segítni ” – mesélte kalandjukat Maria.
A vonatozás is tartogatott élményeket az önkénteseknek. Egy hosszabb út során aludni próbáltak a fiatalok, azonban egy több tagú roma család keveredett közéjük. Hosszú vita alakult ki közöttük, hangoskodtak és gúnyolódtak egymással, ezalatt a vonat is megállt a semmi közepén. „Vitánknak a legmeglepőbb információ vetett véget: amikor megtudták, hogy törökországi vagyok, szinte kórusban kiáltottak fel, hogy Szulejmán” – mondta kacagva Neslimur, aki meglepődve vette tudomásul, hogy mennyire népszerű Romániában a hazájából származó tévésorozat. Mint kiderült, a kulturális import nem csak békét hozhat, utazásuk végére barátságot is kötöttek a családdal.
„Nagyon fontos az EVS-önkéntesség, sokan félreértik az élményt, azt hiszik, hogy egy idegen országba utazunk, és ingyen dolgozunk. Egyfajta körforgás alakul ki: segítek valakinek, és engem is segítenek a fejlődésben. Megosztjuk egymással a tudásunkat, a készségeinket” – foglalta össze az önkéntesség lényegét Ani.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Megélt multikulti
Multikulti hitvallása – hogy „immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk” – megbukott – jelentette ki Angela Merkel 2010-ben. Na, igen, tetszett volna megkérdezni a trianoni határmódosítás utáni utódállamokba került magyarokat, megmondtuk volna, hogy ez lesz.
A multikulti hitvallása – hogy „immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk” – megbukott – jelentette ki Angela Merkel 2010-ben. Na, igen, tetszett volna megkérdezni a trianoni határmódosítás utáni utódállamokba került magyarokat, megmondtuk volna, hogy ez lesz.Sőt, azt is meg tudjuk mondani, hogy még mi fog következni, ha a bevándorlás így folytatódik, ugyanis mi pontosan tudjuk, milyen az, amikor egy addig kisebbségben élő közösség hatalomra kerül, és többségi logika alapján újraszervezi a társadalmat, közigazgatást stb. Gyakorlatilag erről szól az elmúlt szűk száz esztendőnk. Tapasztalataink alapján megmondtuk volna, hogy az „egymás mellett” azt jelenti: párhuzamos világokban élünk.
Sokfelé éltem és jártam Erdélyben. Ha keresnem kellene egy szimbolikus képet, amely Románia hozadékát egy jelenségben sűríti számomra, akkor az a következő lenne: vasárnaponként a tömbházak közötti játszótérre felhúzott ortodox templomból hangszórókon kierősítve harsog románul az Ige. Természetesen nem az ortodox vallás ellen beszélek. Hanem az államegyházzá előléptetett ortodox egyház agresszív térhódításáról, amit mi „hagymakupolás honfoglalásként” nevesítünk. Sokat tudunk mi, kisebbségbe szorult magyarok a multikulturalizmusról. Tudjuk, hogy a multikulti többnyire egynyelvű, és ez a nyelv mindig a hatalom nyelve.
(Egyébként a pedigrés „európai” gyakorlat kapcsán tessenek elmenni Flandriába, mondjuk, ötven-száz kilométerre Brüsszeltől, és kérdezzék meg a flamandokat a vallonokról, a többnyelvűségről, hasonlókról. Egy liberális toleranciabajnok ott kapna agyvérzést, amilyen szűkszavú válaszokat adtak nekünk. Elég morcosan.)
Mi Európának ezen a felén már régóta tudjuk, hogy milyen az, amikor megváltoznak az etnikai arányok. Amikor tömegével érkeznek olyan más nyelvű és más kultúrájú emberek, akik számára az épített örökségünk semmit sem jelent, városnapokon, fesztiválokon lazán a templomaink tövében könnyítenek magukon. És ha emiatt panaszt akarnál tenni, akkor olyan hivatalnoknak kellene elmagyaráznod a sérelmet, akinek például még a telekkönyv és a birtoklevél sem jelent semmit. Támadásként értékeli, ha védenéd, ami – immár – közös érték, mert szerinte az nem közös, hanem az övék. Nem az államé, nem a városé, nem közvagyon, hanem az övék. Győztesként áll szóba a legyőzöttel. Tapasztaltuk azt is, hogyan lehet elidegeníteni gyermekeinktől szülőföldünket. Egyszerűen át kell nevezni a településeket, utcaneveket, tájegységeket, meg kell változtatni a közigazgatási határokat. Hogy a személyes példámnál maradjak: Szentegyháza a szülővárosom, Székelyföld legmagyarabb települése, majdnem száz százalékban magyarok lakták, lakják. Tudatos önnevelés kellett ahhoz, hogy ne a település román nevét használva határozzam meg magam „vlahicaiként”. És ha megkérdezném az otthoniakat a kisrégió kapcsán, amelyben élnek, tízből nyolcan Hargita megyét mondanák, a maradék kettő összeveszne, hogy Udvarhelyszékhez vagy Csíkszékhez tartozunk-e. Orbán Balázst – a XIX. században élt néprajzgyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja – a lelkekben is felülírta Ceauşescu 1968-as megyésítése.
Megéltük azt a tudathasadásos állapotot, amikor a hivatalos okmányainkban idegen néven szerepeltünk. Ha pedig olyan keresztnevet választottak szüleink, amelyet nem lehetett románra lefordítani, akkor meg abba futhattunk bele, hogy a hivatalnok nem tudja kiolvasni a kettős mássalhangzót; eléggé frusztráló tud lenni, amikor az ingerült tisztviselőnek betűzöd az „sz”-et. És sorolhatnám. De inkább lefordítanám a jövőt. Régóta kísért és fel-feltolul bennem egy kép a „multikulti” hallatán: hajnalban Csíksomlyón felhangzik a müezzin imára hívó éneke. Írhatnak több terabájtnyi publicisztikát a ballib véleményvezérek az abszolutizált emberi jogok nevében, de én ezt egész egyszerűen nem akarom.
Demeter Szilárd (Heti Válasz)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bocskai-napok: történelmi zászlókkal ünnepeltek Nyárádszeredában
Történelmi magyar és székely zászlókat mutattak be a hétvégén Nyárádszeredában a huszonkettedik alkalommal megszervezett Bocskai-napok ünnepségsorozaton.
A programsorozatot a Bocskai István-középiskola diákjainak irodalmi öszszeállításával nyitották meg pénteken a helyi a művelődési házban. A magyar zászlókat illetően Kollár Zsolt, Nyárádszereda magyarországi testvértelepülése, Örkény jegyzője elmondta, a Határok Nélkül – Magyartól Magyarig Kulturális és Turisztikai Egyesület úgy gondolta, hogy érdemes rekonstruálni a történelmi zászlókat és azokat bemutatni Magyarországon és a határon túl is.
A székely zászlókról, illetve a 2009-ben létrejött Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportról a székelyudvarhelyi Mihály János történész tartott előadást. Bár eredeti lobogók csupán a 18–19. századtól maradtak fenn, de a történelmi leírások, templomi falfestmények és egyéb források alapján jól sikerült rekonstruálni a középkori zászlókat is.
A tervezett 23 zászlóból eddig 19 készült el, és a tehetséges brassói fiatal mester, Puskás-Bajkó Gábor műhelyéből kerültek ki a 14. századtól az 1941-ig terjedő korszak jelképei.
Találni közöttük 15. századi székely ispáni zászlót, Marosvásárhely Mátyás királytól kapott zászlaját, régi székely lovassági és gyalogsági lobogókat, Székely Mózes lovassági és fejedelmi zászlóit, Hans von Aachen németalföldi mester készítette lobogók rekonstrukcióit, de a sorban ott vannak Csíkszék, Udvarhelyszék, Csík és Udvarhely vármegye zászlói, 1848-as és az 1919-ben készült székely hadosztályi lobogó is.
Szombaton az érdeklődők közönségtalálkozón találkozhattak a Duna TV Hazajáró című turisztikai-honismereti műsorának két műsorvezetőjével, Jakab Sándorral és Kenyeres Oszkárral, akik bemutatták a tavaly januárban, Nyárádszeredában forgatott filmrészletet, de a forgatási bakikat is láthatták a helyiek.
A beszélgetés után Nyárádszereda polgármestere, Tóth Sándor hívta színpadra Aszód, Simontornya, Szerencs, Örkény, Hajdúdorog és Mór küldöttségeinek képviselőit, akik a testvértelepülések üdvözleteit, jókívánságait tolmácsolták.
A Bekecs néptáncegyüttes kis- és középcsoportjának fellépése után a főtérre vonultak az ünneplők, ahol az egykori erdélyi fejedelem 99 éve álló szobrát koszorúzták meg.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Kultúrigazgató, akit Kodály „buktatott meg”
„A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. (...) Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak” – beszélgetés Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera vezetőjével.
– Az opera igazgatásán túl rendkívül sokoldalú tevékenységet fejt ki Erdély művelődési életében. A kolozsvári zeneakadémián kapta útravalóul ezt a sokoldalúságot?
– Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért olyan tanári gárda oktatott minket, akikre mindig büszke lehetek: Jagamas János, Szenik Ilona, Márkos Albert, Vermessy Péter, Szalai Miklós, Demján Vilmos, Jodál Gábor, Pop Dorin, Florentin Mihăiescu. Zenei szempontból nagyon sok lehetőségre nyitották ki a szemünket, fülünket.
Olyan helyzetbe kerültem, hogy a tanárkodás mellett válogathattam a karvezetés, muzikológia, folklórkutatás, netán könnyűzene között.
Ennek következtében bátran, merészen, magabiztosan vágtunk neki az életnek. Bíztunk a tudásunkban, a felkészültségünkben, és úgy gondoltuk, megváltjuk a világot.
– Kezdetben zenetanárként...
– Az akadémia elvégzése után a Maros megyei Mezőszengyelre helyeztek ki zenetanárnak, az ottani román iskolába, ahol csak 1–4. osztály volt magyarul. Később Székelyudvarhelyen, a zeneiskolában, illetve Máréfalván kértem helyettes tanári állást, és hobbiból a helyi gépgyár férfikórusát vezényeltem.
– A táncházmozgalom jelentős hatással volt a hetvenes évek fiatalságának életére. Ön mikor csatlakozott?
– 1977-ben, amikor elindult. Kezdetben én is táncolni mentem, viszont kiderült, hogy hiányos a zenekar. Összeállt egy háromtagú együttes, ám a brácsás rövidesen kiszállt. Én zongorista voltam egész életemben, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 25 évesen megtanultam brácsázni úgy, hogy addig soha nem volt vonó a kezemben.
Nem volt könnyű feladat, éjjel-nappal gyakoroltam, egy egész nyaram ráment, mire rendesen megszólaltattam a hangszert. Így lettem a székelyudvarhelyi Venyige zenekar brácsása. Közben elindultam gyűjtőutakra, és szerencsésen tudtam ötvözni a gyűjtött anyagot az iskolai tanítással: amit hallottam a gyűjtőúton, azt szinte másnap megtanítottam a gyerekeknek. Udvarhelyszéken csupán Vikár Béla végzett komolyabb gyűjtőmunkát a 20. század elején. Az anyagokat átcsempésztük Budapestre, a Tudományos Akadémiára és a Folklórkutató Intézetnek.
– Ön hogyan fogalmazná meg a táncházmozgalom hatását a kultúrára, a zenére, a fiatalok életére?
– A táncház megjelenését a 20. század talán legnagyobb magyar kultúrtörténeti fordulatának nevezném. Értékfelismeréshez vezetett a fiatalok körében, egy elfeledett hagyatékról sikerült a port leseperni, így élő, funkcionális, hatalmas értékeket hordozó kultúrvilág került elő. Kiderült, nem véletlenül volt a magyarság mindennapjainak része ezer évig. A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett.
Szép Gyula
1952. február 2-án született a Kolozs megyei Szucságban. 1975-ben diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán. 2010-től a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
Érdekes módon Erdélyben a zenészek irányították a táncházakat, belőlük lettek a táncoktatók is. Mi, zenészek, majdnem mind egyetemet végzettek, hamar rájöttünk, milyen kincset lehet kibányászni a népzenéből, hiszen itt hever a lábunknál, és sokkal szebb és értékesebb, mint a kétakkordos, gyenge diszkózene. Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak.
Ne feledjük, a magyar népzene – Vikárnak, Kodálynak, Bartóknak, majd a tanítványaiknak köszönhetően – össze van gyűjtve, rendszerezve van. A fiatalok nemcsak táncoltak, többé-kevésbé felkészülten elindultak gyűjtőutakra, gyakorlatilag ebből is mozgalom lett. Tömegével kezdtek falura járni – volt, aki a viseletért, mások a táncokért, a buliért vagy csak azért, mert ment a babájuk is. A lényeg az, hogy közel negyven év után minden magyarok lakta településen igazi népzenére táncolnak, a táncoktatók már nem az egykori budapesti állami együttes koreográfiáit majmolják, hanem valós táji ismeretekre építik népzene- és néptáncműsoraikat.
– Akadt meghatározó momentum az életében, amely a népzene oktatása és művelése mellett kötelezte el?
– Egyik barátnőm mutatta meg Kodály Zoltán Székely fonó című lemezét. Amíg hallgattuk az operát, olvastam a lemez mellékletét, melyben le volt írva a szöveg, és rájöttem, az egész nem más, mint egy Kodály által feldolgozott népdalfüzér. Mivel már tanítottam, rádöbbentem, milyen kevés népdalt ismernek a székelyföldi gyerekek, és a felnőttek sem sokkal többet. Az új hangzást szokták meg, nehezen tudták befogadni a régi stílust, idegenkedtek tőle. Azáltal, hogy én színpadi előadásra tanítottam a népdalokat, lassan megszerették őket. Beigazolódott, amit Kodály mondott: a népdalokat nem kell kiszakítani a környezetükből, hanem abban a talajban kell megmutatni őket, amelyben születtek, éltek.
– Alig huszonkilenc évesen kinevezték a székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési ház igazgatójává. Nem volt gyanús senkinek?
– Valószínűleg sokféle tevékenységem miatt figyeltek fel rám a város és a megye vezetői. Elvállaltam, és volt is megbotránkozás Udvarhelyen: mi az, hogy egy tisztességes tanító bácsit, aki amúgy jól vezette a művelődési házat, felvált egy fiatal, hosszú hajú, nagy szakállú ismeretlen, aki még csak nem is székely? De hamar megszeretett a város, mert nyitottan közeledtem mindenkihez.
Úgy éreztem, a hivatásos művészeket kell megmutatni az udvarhelyieknek, az ő jelenlétüket arányaiban kevésnek éreztem. A műkedvelő előadások mellett egyre sűrűbben léptek fel hivatásos művészek is. Kezdett úgy tűnni, hogy aki magyar, és Erdélyben számít, Udvarhelyen is be akar mutatkozni. Az udvarhelyiek több színházi előadást láttak, mint a kolozsváriak vagy a marosvásárhelyiek, hiszen itt felváltva vendégszerepelt mind a hat erdélyi társulat. Végül éppen Kodállyal ütöttem meg a bokámat Székelyudvarhelyen, gyakorlatilag miatta (is) rúgtak ki...
– Mi történt?
– Kodály születésnapjára fesztivált szerveztem. Egymás után mutattuk be Kodály mindhárom színpadi művét – a Székely fonót, a Háry Jánost és a Czinka Panna balladáját, utóbbit először Erdélyben. Főleg az utóbbi verte ki a biztosítékot, újra meg újra betiltották. Nem tudták megmagyarázni, miért, egyszerűen a hangulata nem tetszett. Végül kirúgtak, és el kellett hagynom a várost, mert Székelyudvarhelyen nem engedtek elhelyezkedni, noha több iskola is alkalmazott volna.
– Mondhatni felfelé buktatták...
– Igen, zenei szakirányító lettem Csíkszeredában, a Hargita Megyei Alkotások Házában. Rendezvényeket szerveztem, de a megye falusi zenekarainak repertoárját is ellenőriznem kellett: én voltam a zenei cenzúra. Jóvá kellett hagyni például, hogy egy zenekar mit játszik a lakodalomban. Azt például tilos volt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, mert maga a nemzet szó – hiába tudjuk, hogy egy szállodára utal – nem lehetett benne. Ettől persze mindenki játszotta. Az egyik zenekar beírta a repertoárlistájába az Un pumn de secui című dalt. Ezt mindenki aláírta, mert hiszen románul volt. Persze a székely himnuszról volt szó.
De Csíkból sem önként távoztam. A Kodály-fesztiválért magyar állami díjat kaptam, sok embert megismertem, állandóan jöttek a meghívók a magyar nagykövetségről mindenféle eseményre. Folyóiratokat, könyveket vittem onnan, Csíkban osztogattam őket. Egy szép nap letartóztattak, a Szeku elvitte a könyvtáramat, az állásomból pedig kidobtak. Egy napra a Gyimesbe helyeztek. Azért egyre, mert közben rájöttek, a magamfajtának Gyimes maga a paradicsom.
– Hogy lett ebből opera?
– Még udvarhelyi időszakomban, amikor az opera akkori zenei titkára beadta a kitelepedési kérelmét, megkérdezték, érdekel-e az állás? Négyszer versenyvizsgáztam, mind a négyszer megnyertem, de mivel nem volt kolozsvári személyim, és Kolozsvár zárt város volt, nem alkalmazhattak. Az opera pedig folyamatosan kiállt mellettem, és inkább nem vettek fel senkit. Félévente kiírták az állást, félévente jöttem versenyvizsgázni. Két évig ment ez így, végül 1988-ban kihallgatást kértem a pártbizottságnál. Elmondtam, hogy eredetileg nekem is kolozsvári személyim volt, csak a párt meg a haza érdekében oda költöztem, ahol megbíztak egy feladattal. Végül beleegyeztek, hogy elfoglaljam az állást.
A rendszerváltás után élveztem azt a hatalmas területet, amit be lehetett lakni. Nem voltak még civil szervezetek, rendezvények, így részt vehettem a Kallós Alapítvány létrehozásában, a Németh családdal én szerveztem az első táncháztábort Erdélyben, sokat ügyködtünk azon, hogy minden település lehetőleg civil szervezetet hozzon létre. 1990-től a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy a magyar kultúra gyakorlását szavatoljam a magyar közösségekben. Nem volt egyszerű, mert sok volt még a gyanakvó ember, éppen a néptánc kapcsán: azzal is vádoltak kutatók, hogy a román zenét magyarként adjuk el.
Szívesen vállaltam 2000-ben az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának vezetését, hiszen a képviselet infrastruktúrájával és háttérerejével lehetőségem nyílt a magyar kulturális életet átlátni. Az irodámban alkották meg az egyházak jogi képviselői és az RMDSZ politikusai azt az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt, amit egy az egyben átvett a román kormány. Megtisztelő volt, hogy megszervezhettem a Millenniumi Sokadalmat, ami megelőzte a Kolozsvári Magyar Napokat.
– Előbb művészeti vezetőként dolgozott az operában, 2010 óta igazgatóként. Korábban milyen viszonyban volt a műfajjal?
– Megvallom őszintén, annyit tudtam az operáról, hogy egyetemista koromban néhány bemutatóra elmentünk. Diákéveinkben nem voltunk nagy operába járók, a zenetörténeti órákon az operarészen éppen csak átfutottunk. Új világ tárult elém, de nagyon megszerettem...
– Egészen egyedi produkciók fűződnek azóta a nevéhez. Hogyan született meg például az ötlet, hogy világpremierként az összes Erkel-operát bemutassa a kolozsvári opera?
– 1991-ben született az ötlet, amikor a Hunyadi László című operával Gyulán, Erkel szülővárosában léptünk fel. A gyulai Várszínház akkori igazgatójának tettem egy viszonylag felelőtlen ígéretet, miszerint bemutatjuk mind a nyolc Erkel-operát. Az akkori igazgató, Simon Gábor, Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező is az ügy mellé állt, megszereztük a kottákat, és végül kultúrtörténeti sorozat lett belőle. Az egyedüli opera vagyunk, ahol 10–12 év leforgása alatt az összes Erkel-operát bemutatták. Arra is büszkék vagyunk, hogy 1990 óta kortárs magyar operákat is folyamatosan színre viszünk, programszerűen ezt sem teszi senki.
– Közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. A visszavonulás is közeleg?
– Elég régóta foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Telik az idő, ugyanakkor megnyugtató módon szeretném látni az opera vezetésének jövőjét. Szeretném, ha még aktív koromban felváltana valaki, akinek átadhatok valamennyit mintegy három évtizedes tapasztalatomból. Büszke vagyok a társulatra, jól érzem itt magam, de a dolgok rendje az, hogy egyszer átadjuk a helyünket. Nincs bennem hatalomvágy, nem futkosok a titulusok után. Sikerült egy fiatal, jó minőségű csapatot összehoznom az operában, amely mégiscsak a legnagyobb, Magyarország határain kívül működő, hivatásos magyar intézmény. A maga nehézségeivel és szépségeivel.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Dacolnak a prefektúrával a helyi önkormányzatok
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javaslatára Udvarhelyszéken ez idáig tizenöt település vezetősége fogadta el azt a határozatot, amelyben kinyilvánították, a Székelyföld nevű különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni, ugyanakkor több önkormányzatnál az elkövetkező hónapokban tűzik napirendre az ügyet, dacolva az eddig meghozott törvényszéki ítéletekkel. A székely szabadság kérdése egyre inkább kiéleződni látszik, tekintve hogy a marosvásárhelyi városvezetőség ellenhadjáratára az SZNT elnöke, Izsák Balázs kedden bejelentette: nem lesz szervezett megemlékezés március 10-én, a Székely Szabadság Napján.
Kápolnásfalu, Székelyderzs, Szentegyháza, Lövéte, Zetelaka, Fenyéd, Máréfalva, Felsőboldogfalva, Nagygalambfalva, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Kányád, Parajd, Szentábrahám és Etéd önkormányzatai még tavaly elfogadták az autonómiapárti tanácsi határozatot, így Udvarhelyszék településvezetőinek hatvan százaléka felkarolta az SZNT kezdeményezését. Mint írtuk, Jean-Adrian Andrei, Hargita megye prefektusa csütörtökön arról számolt be, hogy a megyében elfogadott valamennyi döntést (összesen huszonhetet) megtámadta a törvényszék közigazgatási részlegén, ahol huszonnégy esetben fogadták el óvását, három per pedig még folyamatban van.
A székelyudvarhelyi és a gyergyószentmiklósi önkormányzat fellebbezett az alapfokú ítélet ellen. Az udvarhelyi polgármesteri hivatal a helyi önkormányzat nevében felkérte ügyvédjeit, fellebbezzék meg a döntést, az ügyet most a Marosvásárhelyi Táblabíróság tárgyalja – tudtuk meg Bálint Attilától, a polgármesteri hivatal sajtószóvivőjétől.
Székelyderzs önkormányzata még nem kapta meg a bírósági ítélet kiközlését, ám a község vezetősége már értesült a határozat érvénytelenítéséről. „A megyében az elsők között fogadtuk el az autonómiapárti határozatot, amelyet nemcsak a prefektúrának, hanem a parlamentnek és a kisebbségvédelemben érdekelt nemzetközi szervezeteknek is elküldtünk. A prefektusi hivatal már akkor közölte, hogy alkotmányellenes a döntés” – elevenítette fel portálunknak Zoltáni Csaba községvezető. Szerinte egyébként minden székelyföldi önkormányzat számára természetesnek kellene lennie az autonómia melletti kiállásnak. „Harcolnunk kell identitásunkért, történelmünkért és anyanyelvünkért, annak tükrében, hogy például Kolozsváron milyen harcok folynak a többnyelvű helységnévtábláért, hogy most már törvénybe ütköző a székely ízek kifejezés használata, és hogy ellehetetlenítik a Székely Szabadság Napjának megrendezését is. Nekünk magunknak kell kiharcolnunk mindezt, hisz úgy látom, az Európai Unió csak felszínesen foglalkozik a kisebbségi ügyekkel” – jegyezte meg a derzsi polgármester.
Tizenegy széki önkormányzat, Homoródszentmárton, Oklánd, Homoródalmás, Korond, Farkaslaka, Újszékely, Magyarandrásfalva, Bögöz, Varság, Oroszhegy és Siménfalva vezetősége még nem fogadta el az említett tanácsi határozatot, több helyen azonban – például Bögözben – már a következő havi önkormányzati ülésen napirendre tűzik – derült ki az SZNT széki szervezetének decemberi összesítéséből. „Mi sem maradunk ki, hisz ugyanolyan székelyek vagyunk, ugyanúgy Székelyföldön élünk, mint a többiek” – jegyezte meg Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere, hozzátéve, tisztában van azzal, hogy a prefektus ezt a határozatot is minden bizonnyal megtámadja, viszont úgy érzi: ilyen ügy mellett „kutyakötelesség” kiállni.
A reméltnél kevesebb, összesen 46 önkormányzat tett eleget eddig a felkérésnek, de mindez ahhoz mégis elegendő, hogy a nemzetközi szervezetek figyelmét felkeltse, így az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa is napirendjére tűzte az ügyet – tájékoztatott az SZNT. Izsák Balázs, a szervezet elnöke közleményben reagált a Hargita megyei prefektus által mondottakra, mint írja: a kormánybiztos célja az, hogy eltántorítsa az önkormányzatokat a határozatok elfogadásától, ugyanis a kormány tudatában van annak, hogy a közigazgatási reformterve ellentétes Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaival is, ezért kísérleteket tesz arra, hogy a létező népakarat megnyilvánulását megakadályozza. Izsák továbbá leszögezi, a kormányhoz intézett kérés határozatba foglalása nem ütközik semmilyen jogszabályba, s az a tény, hogy a prefektus mégis pereket nyer, csak annak a sajnálatos bizonyítéka, hogy a bíróságok kormányzati befolyás alatt állnak.
Az SZNT elnöke ismételten arra kéri azokat az önkormányzatokat, amelyek még nem fogadták el a határozatot, hogy ezt haladéktalanul tegyék meg, hiszen a Monitoring Bizottság ülésén Székelyföldet képviselő elöljárók (Klárik Attila Kovászna megyei önkormányzati képviselő és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester) dolgát nagymértékben megkönnyíti, ha olyan iratcsomót tudnak letenni a bizottság asztalára, amelyben a 153-at minél inkább megközelítő számú határozat másolata szerepel. A kezdeményezők tehát arra kérik az érintett önkormányzatokat, hogy az időközben elfogadott tanácsi határozatok másolatát nemcsak a határozatban rögzített szervezeteknek, hanem a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalhoz is juttassák el.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Nem lesz felvonulás, megemlékezni azonban lehet
Nem lesz ugyan szervezett felvonulás és megemlékezés március 10-én, a Székely Nemzeti Tanács viszont továbbra is fenntartja: személyenként bárki leróhatja tiszteletét a székely szabadság hősei előtt a marosvásárhelyi Postaréten.
Mint ismeretes, Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere nem hagyta jóvá a tiltakozó felvonulást, csupán a megemlékezést, és ennek apropóján jelentette ki Izsák Balázs: nem kívánnak a hatóságok partnerei lenni a súlyos jogtiprás leplezésében azzal, hogy megtartják a megemlékezést, a tiltakozó megmozdulást pedig nem, hiszen ezzel azt a látszatot keltenék, hogy elfogadják a polgármester álláspontját, illetve hogy a gyülekezési jog nem sérült, hisz a hagyományos megemlékezést idén is megtarthatták.
Mindettől függetlenül mindenkinek joga és lehetősége van megemlékezni március 10-én – hangsúlyozta a Székelyhonnak Thamó Csaba, az SZNT udvarhelyszéki szervezetének elnöke –, így az érdeklődők egy szál virággal, gyertyagyújtással róhatják le tiszteletüket a székely vértanúk emlékművénél. Idén azonban nem indulnak autóbuszok a marosvásárhelyi Postarétre – tette hozzá Thamó.
A Székely Szabadság Napján tervezett felvonulásra egyébként már tavaly sem adott engedély a marosvásárhelyi városvezetőség, akkor a részvevők a forgalmi szabályok betartásával, a járdán vonultak a székely vértanúk emlékművétől a főtérre, ahol egy tíztagú küldöttség benyújtotta a demonstráción elfogadott petíciót a prefektusi hivatalnak. Tavaly Udvarhelyről öt, míg a környező településekről további öt autóbusz indult a megemlékezésre, az SZNT becslései szerint pedig – a személyautóval érkezőkkel együtt – Udvarhelyszékről több százan vettek részt az eseményen.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Udvarhelyszéken Firtosmartonosban tartják a Székely Szabadság Napját
A marosvásárhelyi felvonulás betiltását követően az udvarhelyszéki Székely Tanács úgy döntött, hogy a Székely Szabadság Napját Firtosmartonosban tartjuk Gálffy Mihály székely vértanú szobránál. A megemlékezés a székelykeresztúri Székely Tanács szervezésében március 10-én, 16 órakor kezdődik. Felkérjük az udvarhelyszéki polgárokat, hogy támogassák a székelyföldi autonómia törekvéseket, vegyenek részt a megemlékezésen.
A Székely Szabadság Napján tiltakozzunk a jogtiprás, a felvonulás alkotmányos szabadságának korlátozása ellen!
Ugyanakkor felkérjük azokat az udvarhelyszéki önkormányzatokat, akik még nem fogadták el az autonómia petíciós határozatokat, hogy március 10-re hívjanak össze rendkívüli testületi ülést, és fogadják el Székelyföld jogállására vonatkozó határozattervezetet. Eddig Udvarhelyszéken a következő önkormányzatok fogadták el a határozatot:
Kápolnásfalu, Derzs, Szentegyháza, Lövéte, Zetelaka, Fenyéd, Máréfalva, Felsőboldogfalva, Nagygalambfala, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Kányád, Parajd, Szentábrahám.
Legyen március 10-e az összefogás és a cselekvés napja! Csatlakozunk a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács felhívásához, és arra kérünk mindenkit, hogy március 10-én tűzze ki a székely zászlót!
Székelyudvarhely, 2015. március 6.
Dr. Farkas Csaba, a SZNT alelnöke Thamó Csaba, az udvarhelyszéki Székely Tanács elnöke Nagy Pál, az udvarhelyszéki EMNT elnöke Gálfi Árpád, az MPP székelyudvarhelyi elnöke Jakab Attila, a Néppárt székelyudvarhelyi elnöke

Erdély.ma,

Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többnapos ünnepségsorozat Udvarhelyszéken
Koszorúzással, ünnepi beszédekkel és kulturális műsorokkal emlékeznek Udvarhelyszéken az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 167. évfordulóján, március 15-én. Vasárnap Udvarhelyen két megemlékezést is tartanak, vidéken pedig ünnepi szentmisére és istentiszteletre várják a helybélieket.
Március 15-én délben a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt udvarhelyi szervezetei, valamint az Udvarhelyszéki Székely Tanács közös megemlékezést tart Székelyudvarhelyen, a Márton Áron téren: a kulturális műsorral egybekötött eseményen felszólal Bereczki Zsolt református lelkipásztor, Gálfi Árpád, az MPP helyi szervezetének elnöke, Jakab Attila, a Néppárt udvarhelyi szervezetének elnöke, illetve a Székely Tanács részéről Biró Edit. Az ünnepségen közreműködik a Balázs Ferenc Vegyeskar. A koszorúzást követően a megemlékezés közös himnusz- és szózaténekléssel zárul.
Tavalyhoz hasonlóan a helyi polgármesteri hivatal késő délutánra időzített fáklyás felvonulást szervez a nemzeti ünnep alkalmából: a megemlékezők délután hat órakor gyülekeznek a Művelődési Ház előtt, majd onnan a Márton Áron térre, a Vasszékely szobrához vonulnak. Az ünnepség koszorúzással kezdődik, majd felszólalnak a történelmi egyházak képviselői, az önkormányzat részéről pedig Bunta Levente polgármester. Az esti programot a Role zenekar koncertje zárja.
Zászlós felvonulással kezdődik vasárnap délelőtt kilenckor a ünnepség Székelykeresztúron, a Millecentenáriumi emlékműnél, majd fél tízkor Petőfi Sándor legendai sírját koszorúzzák meg. Tizenegy órától a székelykeresztúri történelmi egyházközségben ünnepi istentiszteleteket tartanak, majd tizenkettőkor az unitárius templom ünneplő gyülekezete a Szabadság térre vonul. Tizenkét óra öt perckor a református templomból kihozzák az országzászlót, majd megkoszorúzzák Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrát.
Délelőtt fél tíztől ünnepi szentmisét tartanak a szentegyházasfalvi római katolikus templomban, ezt követően negyed tizenegykor koszorúznak a templomtéren, fél tizenegytől pedig szekeres felvonulás indul a szentkeresztbányai templomtérre a fúvószenekar kíséretében. Ünnepi szentmise lesz a szentkeresztbányai római katolikus templomban délelőtt 10.30-tól, majd fél tizenkettőtől az ünnepi műsor keretében a Nyerges-tető legendáját adják elő a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskola végzős tanulói. A verses-táncos előadást követően megkoszorúzzák a millenniumi emlékművet.
Farkaslakán vasárnap reggel fél kilenckor indul útra a negyven lovasból álló díszmenet: Bogárfalváról indulnak, ezt követően Szentlélek és Malomfalva után a községközpontba érkeznek vissza, ahol fél tizenkettőtől tartják a központi ünnepséget a Tamási Áron Emlékház melletti téren, majd megkoszorúzzák a tizenhárom aradi vértanú emlékére állított kopjafát. Az ünnepi műsor meghívottja Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára. A lovasok a későbbiekben Pálfalván és Váralján át folytatják útjukat, a menet Kecsetben ér véget, ahol a helyi gyermekek kulturális műsort adnak elő a kultúrotthonban.
Székelyszentmihályon 12 órától a helyi unitárius templomban istentiszteleten emlékeznek meg az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. Az imádságot Jakab Imola siménfalvi református lelkipásztor mondja, a szószéki szolgálatot Vass Zsuzsa kadácsi unitárius lelkész végzi. A siménfalvi polgármesteri hivatal, a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkör és a Székelyszentmihályi Unitárius Egyházközség rendezvénye a köszöntések után az emlékműnél folytatódik. A történelmi ismertető után szavalatok hangzanak el, és a bencédi vegyes kórus énekel. A szeretetvendégséget kulturális program zárja a székelyszentmihályi művelődési házban.
Zetelakán ünnepi szentmisét tartanak fél tizenegytől a templomban, majd fél tizenkettőkor térzenére várják az ünneplőket a kultúrotthon előtti térre, ahol délben tartják a megemlékezést.
Oklándon ezúttal nem lesz ünnepség a községközpontban, ám tekintettel arra, hogy a nemzeti ünnep vasárnapra esik, a község összes településén ünnepi szentmisét és istentiszletet tartanak. A település vezetősége a homoródújfalusi unitárius templomban vesz részt az ünnepi szertartáson, majd megkoszorúzzák a vértanúk emlékére állított kopjafát.
Parajdon 10 óra 40 perckor kezdődnek az ünnepi szertartások, majd ezeket követően a település központi parkjában tartják a megemlékezést déli 12 órától. A koszorúzás után kulturális műsor következik, az időjárástól függően a parkban vagy a helyi kultúrotthonban. Délután két órától Felsősófalván, három órától pedig Alsósófalván tartanak kulturális műsorral egybekötött megemlékezést.
Korondon délelőtt 10 órakor kezdődik a lovas toborzás a községben, majd röviddel 12 óra után zenekari kísérettel a szoborőrség elfoglalja helyét a vértanúk helyi emlékművénél, kitűzik az ünnepi zászlókat, és elhangzik a magyar himnusz. A megemlékezést követően délután 6 órakor nyitják meg Molnos Zoltán korondi származású festőművész festészeti kiállítását a Firtos Művelődési Egylet kiállítótermében.
Molnár Melinda, Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkal
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)

Megélt multikulti
A multikulti hitvallása – hogy »immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk« – megbukott – jelentette ki 2010-ben Angela Merkel német kancellár. Na, igen, tetszett volna megkérdezni a trianoni határmódosítás utáni utódállamokba került magyarokat, megmondtuk volna, hogy ez lesz.
Sőt, azt is meg tudjuk mondani, hogy még mi fog következni, ha a bevándorlás így folytatódik, ugyanis mi pontosan tudjuk, milyen az, amikor egy addig kisebbségben élő közösség hatalomra kerül, és többségi logika alapján újraszervezi a társadalmat, közigazgatást stb. Gyakorlatilag erről szól az elmúlt szűk száz esztendőnk. Tapasztalataink alapján megmondtuk volna, hogy az „egymás mellett” azt jelenti: párhuzamos világokban élünk.
Sokfelé éltem és jártam Erdélyben. Ha keresnem kellene egy szimbolikus képet, amely Románia hozadékát egy jelenségben sűríti számomra, akkor az a következő lenne: vasárnaponként a tömbházak közötti játszótérre felhúzott ortodox templomból hangszórókon kierősítve harsog románul az Ige. Természetesen nem az ortodox vallás ellen beszélek, hanem az államegyházzá előléptetett ortodox egyház agresszív térhódításáról, amit mi „hagymakupolás honfoglalásként” nevesítünk.
Sokat tudunk mi, kisebbségbe szorult magyarok a multikulturalizmusról. Tudjuk, hogy a multikulti többnyire egynyelvű, és ez a nyelv mindig a hatalom nyelve. (Egyébként a pedigrés „európai” gyakorlat kapcsán tessenek elmenni Flandriába, mondjuk, ötven-száz kilométerre Brüsszeltől, és kérdezzék meg a flamandokat a vallonokról, a többnyelvűségről, hasonlókról. Egy liberális toleranciabajnok ott kapna agyvérzést, amilyen szűkszavú válaszokat adtak nekünk. Elég morcosan.)
Mi Európának ezen a felén már régóta tudjuk, milyen az, amikor megváltoznak az etnikai arányok. Amikor tömegével érkeznek olyan más nyelvű és más kultúrájú emberek, akik számára az épített örökségünk semmit sem jelent, városnapokon, fesztiválokon lazán a templomaink tövében könnyítenek magukon. És ha emiatt panaszt akarnál tenni, akkor olyan hivatalnoknak kellene elmagyaráznod a sérelmet, akinek például még a telekkönyv és a birtoklevél sem jelent semmit. Támadásként értékeli, ha védenéd, ami – immár – közös érték, mert szerinte az nem közös, hanem az övék. Nem az államé, nem a városé, nem közvagyon, hanem az övék. Győztesként áll szóba a legyőzöttel.
Tapasztaltuk azt is, hogyan lehet elidegeníteni gyermekeinktől szülőföldünket. Egyszerűen át kell nevezni a településeket, utcaneveket, tájegységeket, meg kell változtatni a közigazgatási határokat. Hogy a személyes példámnál maradjak: Szentegyháza a szülővárosom, Székelyföld legmagyarabb települése, majd’ százszázalékban magyarok lakták, lakják. Tudatos önnevelés kellett ahhoz, hogy ne a település román nevét használva határozzam meg magam „vlahicaiként”. És hamegkérdezném az otthoniakat a kisrégió kapcsán, amelyben élnek, tízből nyolcan Hargita megyét mondanák, a maradék kettő összeveszne, hogy Udvarhelyszékhez vagy Csíkszékhez tartozunk-e. Orbán Balázst – 19. században élt néprajzgyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja – a lelkekben is felülírta Ceauşescu 1968-as megyésítése.
Megéltük azt a tudathasadásos állapotot, amikor a hivatalos okmányainkban idegen néven szerepeltünk. Ha pedig olyan keresztnevet választottak szüleink, amelyet nem lehetett románra lefordítani, akkor meg abba futhattunk bele, hogy a hivatalnok nem tudja kiolvasni a kettős mássalhangzót; eléggé frusztráló tud lenni, amikor az ingerült tisztviselőnek betűzöd az „sz”-et. És sorolhatnám.
De inkább lefordítanám a jövőt. Régóta kísért és fel-feltolul bennem egy kép a „multikulti” hallatán: hajnalban Csíksomlyón felhangzik a müezzin imára hívó éneke. Írhatnak több terabájtnyi publicisztikát a ballib véleményvezérek az abszolutizált emberi jogok nevében, de én ezt egész egyszerűen nem akarom.
Demeter Szilárd
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Színpadon ápolt anyanyelv Boldogfalván
Több mint négyszázan vettek részt az idén immár huszadik alkalommal megszervezett felsőboldogfalvi Játsszunk együtt! elnevezésű gyermekszínjátszó fesztiválon. A Fülöp Áron Általános Iskola és az azonos nevű közművelődési egyesület rendezvénye idén is az anyanyelvápolás és a barátság jegyében zajlott.
Az udvarhelyszéki csoportok mellett idén gyergyóremetei és gyergyótölgyesi színjátszók is felléptek a fesztiválon. Az 1996-ben útjára indított gyermekszínjátszó seregszemle célja továbbra is az anyanyelv ápolása, valamint a szép magyar beszéd iránti igény felébresztése. Mint Kapusi Hajnal szervező elmondta, az együtt játszás öröme teszi élménnyé a rendezvényt, a közös tánc és éneklés számos barátságot szült, így több csoport szokott rendszeresen fellépni a fesztiválon.
Az előadásokat idén is tömbösítették korosztály és műfaj szerint, ezzel nemcsak a zsűri munkáját könnyítették, hanem lehetőséget adnak a gyerekeknek is, hogy a kategóriájukban vetélkedő társaik produkcióját is megismerjék, tanuljanak egymás fellépéséből – magyarázta Kapusi Hajnal.
Az alsó tagozatosok hagyományőrzés kategóriájában első díjat kapott a hodgyai Kicsi Góbék csoport a Szüret van a szőlőhegyen című gyermekjáték-összeállítással, második helyet ért el a gyergyóremetei Eszterlánc csoport és a fancsali Dalos csipet-csapat. Harmadik lett a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Általános Iskola Hagyományőrzők csoportja és a kisgalambfalvi Gerlicék csoport. Az alsó tagozatosok színjátékok kategóriájában a gyergyóremetei Csalóka csoport lett első vidám jelenetével, második lett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium Gyöngyszemek csoportja, harmadik pedig a gyergyóremetei harmadik osztály csoportja. Irodalmi összeállításokban is remekeltek a hodgyai színjátszók, ugyanis a Kicsi Góbék csoport kapta ebben a kategóriában is az első díjat. Második díjat kapott a Tamási Áron Gimnázium Énekmondók csoportja, harmadikat pedig a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Zenebona csoportja és a felsőboldogfalvi Szorgoskák csoport.
A Tamási Áron Gimnázium Kuruzslók csoportja győzött az alsó tagozatosok mesejátékok kategóriájában. Második lett a székelyszentkirályi Garabonciás csoport, harmadik pedig a székelyudvarhelyi Orbán Alapítvány Bóbita csoportja és a lövétei Barangolók csoport. Különdíjat kapott Farkas Balázs, a felsőboldogfalvi Szorgoskák csoport mesélője.
A felső tagozatosok közül a kőrispataki Vadrózsák csoport lett első az Antoine de Saint-Exupery A kis herceg műve alapján készült irodalmi feldolgozással, második lett a vágási Tulipán csoport dramatizált sulikomédiájukkal, a harmadik díjat pedig a vágási Dinamit kapta. A fesztivál nagydíját az oroszhegyi Urusos tánccsoportnak ítélték, akik vajdaszentiványi táncokat adtak elő.
Veres Réka 
Székelyhon.ro

Minimálbéren tengődik Udvarhely, Csík, Gyergyó
Szilágy és Hargita megyében az országos átlag másfélszeresét, kb.45 százalékot tesz ki azoknak az alkalmazottaknak az aránya, akik havi bruttó 975 lejt keresnek. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Az Országos Munkaügyi Hivatal adatai szerint a romániai munkavállalók 83 százaléka a 2415 lejes bruttó átlagbérnél kevesebbet keres. A legrosszabbul keresők, akik a 975 lejes minimálbért kapják, országos szinten az alkalmazottak 29 százalékát teszik ki. Valós arányuk valószínűleg kisebb, hiszen közismert az a munkáltatói gyakorlat, hogy az alkalmazottat minimálbérrel jelentik be, ám a valóságban annál többet fizetnek neki.  
A dolgozók 54 százaléka a minimálbér és az átlagbér közötti összeget keres. A bruttó fizetések 13 százaléka az átlagbérnél magasabb és 5.000 lejnél kisebb. 195 ezer azok száma akik havi 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 4 százalékát teszik ki. A bérsávok területi megoszlása hatalmas eltéréseket mutat, s az adatok nem túl kedvezőek a magyarlakta vidékek esetében. A minimálbéresek aránya két erdélyi megyében a legmagasabb. Az országos elsőség szomorú dicsősége Szilágy megyének jut, ahol a munkaszerződéssel dolgozók 45,5 százaléka, az országos átlag másfélszerese, minimálbért keres, legalábbis papíron. A második helyen Hargita megye áll, ahol a munkavállalók 43,6 százalékát, 26.442 embert fizetnek minimálbérrel. A bérezés tekintetében Hargita olyan, gazdaságilag elmaradott megyéknél is rosszabbul áll, mint Giurgiu, Călărași vagy Mehedinți, melyekben a minimálbérek aránya 43,45 és 40 százalék között változik. A másik két székely megye helyzete jóval kedvezőbb: Kovásznában 33,6, Marosban pedig 31,3 százalék a minimálbéresek aránya. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Biharban a munkavállalók 37,44, Szatmárban pedig 32,2 százaléka viszi haza a törvényben előírt minimális összeget.
Kolozs megye nem panaszkodhat
Erdélyben a Kolozs megyei alkalmazottak lehetnek a legelégedettebbek, ugyanis csak 22,5 százalékukat fizetik minimálbérrel, ellenben 4,91 százalékuk 5.000 lejnél többet keres, ami magasabb az országos átlagnál. Kolozsban 10.408-an tartoznak a legmagasabb bérsávba, többen mint Hargita, Kovászna, Szilágy, Szatmár, Bihar, Máramaros, Maros, Beszterce-Naszód, Hunyad és Fehér megyékben együttvéve.
Kolozshoz hasonlóan jó a bérezés Temesben is. Ilfov mellett ebben a két erdélyi megyében van csak 10 ezernél több személy a legmagasabb bérsávban, az utánuk következő Brassóban már csak 5.825-en keresnek 5.000 lej fölött. Hargitában 466, Háromszéken pedig 333 személy keres többet havi bruttó 5.000 lejnél.  
A minimálbérek aránya Bukarestben a legkisebb, csupán 18,4 százalék, ugyanakkor itt vannak a legtöbben olyanok, akik 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 10,9 százalékát teszik ki.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Székely Fesztivál Budapesten 
Minden idők legnagyobb Székely Fesztiválját szervezzük meg Budapesten, 2015. május 1 – 3 között a Millenárisban.
Elsődleges célunk az anyaországban élők számára bemutatni a mai Székelyföldet, minden értékével együtt. Emellett természetesen igazi székely vendégszeretettel várjuk a nagyvilágban szétszóródott valamennyi honfitársunkat is.
A három nap során látogatóink megcsodálhatják kultúránkat és gasztronómiánkat, énekelhetnek és táncolhatnak velünk, megkóstolhatják kézműves ételeinket és italainkat, de ami talán a legfontosabb, megismerhetik a székely embert virtusával, észjárásával együtt. Megismerhetik annak a földnek lakóját, ahová minden magyarnak életében legalább egyszer el kell jutnia,. Bár vannak olyan erők, amelyek a létezését is tagadják, a Székelyföld még mindig nemzetünk gyöngyszeme, ringató bölcsője.
A három nap során jelen lesz Csíkszék Gyergyóval, Háromszék, Udvarhelyszék és Marosszék a Székely Sóvídékkel, valamint Aranyosszék híres Torockójával.
A rendezvény fővédnöke Varga Mihály Nemzetgazdasági Miniszter, védnöke Láng Zsolt, Budapest II. kerületének polgármestere. Támogatónk az Emberi Erőforrás Minisztériuma, Hargita és Kovászna Megye Tanácsa, a Parajdi Sóbánya, több civil szervezet és nagyon sok önkéntes.
Kedves Barátaink, ne feledjék: május 1 – 2 – 3
SZÉKELY MAJÁLIS A MILLENÁRISON!
Mindenkit meghívunk, mindenkit szertettel várunk! Senki sem hiányozhat, mert ezen a három napon ott a helyünk, mindannyiunknak.
A Fesztiválszervezők nevében:
Bajcsi István
Lukács Csaba
Domokos István
Erdély.ma

Harmadszor is magyar állampolgár
Sepsibodoki lakásán adták át a magyar állampolgárságot igazoló okiratot Nemes Dénes nyugalmazott unitárius lelkipásztornak, aki még az első világháború előtt, az Osztrák–Magyar Monarchiában született. A most 102 esztendős Dénes bácsi hetvenéves koráig Kálnokon szolgált, de a bodoki leányegyház lelkészi teendőit is ellátta. Elmondása szerint meglepetésként érte, amikor közeli barátja, a sepsiszentgyörgyi Albert Levente bejelentette, hogy elindította számára a honosítási folyamatot. A csíkszeredai konzulátus munkatársai lakásán keresték fel, hogy a szükséges formaságokat megejtsék, tegnap pedig családja és barátja társaságában meghatottan vette át a honosítási okiratot. A matuzsálemi kort megért lelkész hosszú élete során – miközben soha nem hagyta el Erdélyt – négyszer volt kénytelen állampolgárságot cserélni. Az udvarhelyszéki Kadácson született 1913 karácsonyán, Trianon után román állampolgár lett, majd a második bécsi döntést követően a Székelykeresztúr melletti Kedére választották unitárius lelkésznek. 1946-tól nyugdíjazásáig 37 éven át ismét román állampolgárként Kálnokon, illetve Sepsibodokon szolgált. Aki egész életében magyar nyelven szólt a magyarsághoz, székelységhez, és az életét itt élte le, az a megmaradást szolgálta – mondta kérdésünkre Dénes bácsi, aki – bár meglepetésként érte – nagyon örül, hogy ismét visszakapta születésekor kapott állampolgárságát.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A városközpontban emlékeztek
Közel kétszáz részvevője volt a Nemzeti Összetartozás Napjára meghirdetett trianoni megemlékezésnek, melyet Székelyudvarhely központjában, a Millenniumi emlékműnél tartottak.
„Öt évvel ezelőtt a magyar kormány a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét. Ez jó példa arra, hogy egy történelmi kudarcból csavaros fordulattal miként lehet erőt adó napot kovácsolni” – fejtette ki csütörtöki beszédében Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Mint mondta, az önsajnálat és a panaszkodás nem segít sem rajtunk, sem azokon a fiatalokon, akik egyre nagyobb hullámokban hagyják el az országot, inkább biztatást kellene nyújtanunk egymásnak.
A Székely Nemzeti Tanácsot képviselve Incze Béla szólalt fel, aki rámutatott, a magyarságnak megmaradása érdekében össze kell fognia, ennek pedig tettekben, nem pedig szóban kell megvalósulnia. Bunta Levente polgármester nem volt jelen a megemlékezésen, ezért szavait Jakab Áron Csaba RMDSZ-es önkormányzati képviselő tolmácsolta. Kommünikéjében az elöljáró az anyaországtól való elszakadás nehézségeiről írt, leszögezve, az év minden napján tisztességben, felelősséggel kell megélnünk magyarságunkat. Tamás Zoltán, a Magyar Polgári Párt önkormányzati képviselője kiemelte, hogy „nem a múltba révedő, siránkozó vagy épp gyűlölködő rendezvényről van szó, hanem az igazságtalan trianoni békeszerződésből kiinduló, azon alapuló, előremutató, nemzettudatunkat és összetartozásunk tudatát megerősítő” megemlékezés a nemzeti összetartozás napja.
Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke rámutatott, a Kárpát-medencében maradt magyaroknak most kell választ adniuk arra, hogy a „trianoni diktátum” a nemzet lassú halálának időpontja lesz, vagy az összetartozást kihasználva elkezdünk tudatosan építkezni. A megemlékezésen felszólalt még Nemes Zoltán Csaba, a Jobbik Magyarországért udvarhelyszéki képviselője, illetve Vajda Csilla, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagja. A nemzeti összetartozás napi rendezvénysorozat részeként az esti órákban barátságos futballmérkőzések voltak, továbbá szombaton reggel nyolc órától a Patkóból biciklis túra indul a Hatvannégy Vármegye szervezésében.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Színes székely forgatag
Idén is ezreket vonzott a Csíkszereda Megye Jogú Város Polgármesteri Hivatala, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes és az Ezer Székely Leány Alapítvány által szervezett Ezer Székely Leány Napja a csíksomlyói nyeregbe.
2255 népviseletbe öltözött székely leányt és 1064 székely legényt számláltak a szervezők az idei Ezer Székely Leány Napján. Ennyien jelentkeztek be, de feltehetően még többen jelentek meg népviseletben az eseményen. Ez mindenképp több, mint a tavalyi regisztráltak száma, akkor ugyanis 2135 lányt és 939 legényt jegyeztek.
A jövő évi rendezvényen a házigazda Csíkszentimre lesz, ugyanis a lakosság arányához viszonyítva ők jelentek meg legtöbben népviseletben a találkozón.
A nap folyamán 27 néptánccsoport mutatta meg tánctudását, gyönyörködtette a szemeket, fokozta a jó hangulatot, közel 1100 fellépővel Csíkszékről, Udvarhelyszékről, Gyergyószékről, Háromszékről és Marosszékről. A helyszínen több mint hatvan kézműves volt jelen, számos mesterségbemutatón lehetett részt venni. Idén is tartottak viseletmustrát, volt népviseletsátor, az András Alapítvány szervezésében zajló népviseletvarró kör résztvevőinek munkáit, valamint a csíkdánfalvi Nőszervezet által összeállított viseletbemutatót lehetett megtekinteni.
A legkisebbek gyerekjátékokba és foglalkozásokba kapcsolódhattak be, a Csíksomlyó Egyesület és a dánfalvi viseletvarró kör által felállított szövőszéken a szövés technikáit lehetett kipróbálni.
A rendezvény a hagyományoknak megfelelően a Szabadság téri gyülekezővel kezdődött, majd a kegytemplomnál szentmisén vehettek részt a székely ruhások. A megnyitót és a további programot a Hármashalom oltárnál, a csíksomlyói nyeregben tartották.
Székelyhon.ro

Néprajzosok szemináriuma Zabolán
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg a Fiatal Néprajzkutatók Szemináriumát a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumban. A táborba a Szilágyságból, Maros-, Udvarhely- és Csíkszékről érkezett néprajz szakosok mellett három háromszéki egyetemista is részt vett. A szemináriumot a zabolai Pro Museum Egyesület és a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete közösen szervezte a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
A szeminárium célja, hogy az egyetemisták megismerhessék a terepmunka módszereit. Múzeumi gyakorlatot végeznek, tárgyakat írnak le, fényképeznek, interjúkat készítenek, kipróbálják mindazt, amit elméletben megtanultak. Ugyanakkor végiglátogatják a székelyföldi, barcasági és moldvai múzeumok néprajzi gyűjteményeit. A szakmai kirándulások alkalmával orbaiszéki népi mesterségeket ismertek meg eredeti környezetükben Kinda István vezetésével. A szemináriumok során egy-egy kiállítást is létrehoznak, idén az Élet a havasi esztenán című tárlat anyagát állították össze. A tematikus kiállítást Szent Illés napján – a zabolai ortodox románság jeles ünnepén –, július 20-án nyitják meg, és két hétig lesz látható a zabolai múzeumban – tudtuk meg a múzeum alapítójától, a szeminárium vezetőjétől, Pozsony Ferenctől.
A tábor egy napját szakmai konferenciának szentelték, összehívták a környéken dolgozó néprajzosokat, művészettörténészeket, történészeket, a fiatalok megtapasztalhatták, hová lehet eljutni a néprajzos szakmával, kapcsolatokat építhettek. Céhes kézművességről, festett templomi faberendezésekről, a mézeskalácsról, népi mesterségekről hangzottak el színvonalas előadások. Ugyanekkor mutatta be Kinda István szerkesztő az Aranykapu – tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére című kötetet (Kriza János Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 2015).
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európai turnéra indul a Szentegyházi Gyermekfilharmónia
Udvarhelyszéken, Magyarországon, Szlovéniában, Ausztriában és Szlovákiában koncertezik a Szentegyházi Gyermekfilharmónia az idei nyári turnéja során. A harminchárom éves együttes a körút alatt egy béke fesztivál megnyitóján is részt vesz.
Összesen százharmincnyolc gyerek jelentkezett a Szentegyházi Gyermekfilharmónia nyári turnéjára – tudtuk meg Haáz Sándor karmestertől.
A hangversenykörút alatt a székely ruhás együttes összesen tíz alkalommal lép fel, először Atyhában július 18-án, szombaton este nyolc órától a helyi művelődési házban. A turné következő állomása Zalaegerszeg lesz, ahol este fél nyolctól a 47. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület szervezésében a zalaegerszegi Jézus szíve ferences templomban ünnepi hangversenyt tartanak.
Július 20-án, hétfőn már Szlovéniába érkezik a gyermekfilharmónia, este hét órától az alsólendvai Nagytemplomban koncerteznek. Kedden, július 21-én este nyolc órától Keszthelyen, a Balaton-parti zenepavilonban lép fel a Fili. A szentegyházi együttes következő állomása Andelsbuchban lesz július 23-án, másnap pedig a Bregenzben, az 1400 éves Szent Gallus-székesegyházban lép fel.
Július 25-én Dornbirnben szabadtéri hangversenyt tartanak a béke zarándokainak az Earth Healing interkulturális fesztivál megnyitóján. Mint kiderült, erre az alkalomra sokat készültek a filisek, hiszen elsősorban más népek dalait fogják előadni, többek között osztrák, francia, amerikai és zsidó énekeket is – részletezte Haáz Sándor.
Július 26-án, vasárnap este fél nyolctól a felvidéki közönség előtt lépnek fel Diószegen. Az utolsó hangverseny az esztergomi Szent Anna ferences templomban lesz július 28-án, kedden este hat órától. „A turné mindegyik helyszíne különleges a maga módján” – mondta el az útvonalról a karmester.
A hangversenyek mellett a filiseknek alkalmuk lesz megismerni Zalaegerszeget, de körutazások és strandolás is gazdagítja majd a turnéélményt. Többek között a bregenzi erdőt, a Dornbirn melletti Rappenlochschlucht-szakadékot, a Boden-tó partját, valamint az esztergomi élményfürdőt is kipróbálják a gyerekek. Indulásuk előtt két próbát tartanak, a zenekarvezető szerint ezeken főként az új tagokat készítik fel.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

A székelyek románok?
Modellértékű nemzetpolitika?
Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat.
Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb.
Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett.
A székelyek visszahódítása
A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról.
Iorga elmélete
Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki.
Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények.
Iorga nyomában
Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek.
Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek.
Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető.
Származáskutatás után hány román maradna?
Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van.
A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szekértúrán emlékeztek Orbán Balázsra
A 9. Orbán Balázs Emlék-szekértúra részvevői a névadó halálának 125. évében jutottak el szülőházához és szejkefürdői emlékhelyéhez. A „legnagyobb székely” nyomdokait szekérrel bejáró zarándokcsoport nemzeti lobogók alatt, kétlovas szekereken vagy gyalog igyekezett a láthatatlan és kézzel fogható célok felé: egy nemzet tagjaiként jelet hagyni és messzebbre látni.
Szombaton Székelykeresztúron a hódmezővásárhelyi-csehétfalvi közös szervezésű emlék-szekértúra vándorbotjára felkötötték az idei utolsó szalagot. Egy héten át a műutak helyett a székely emberek által kitaposott ösvényeken, mezei és erdei utakon haladtak, Énlaka, Atyha, Firtosváralja, Székelypálfalva, Kalonda-tető, a Nyikó-völgye, Farkaslaka, Gordon-tető, Ülke, Szejkefürdő, Székelylengyelfalva, Farcád, Sükő, Rez-tető, Keresztúr útvonalon.
Valóban Orbán Balázs nyomdokain haladtak – mondta el Grezsa István, a Nemzetpolitikai Államtitkárság miniszteri biztosa. Lengyelfalván, Farkaslakán nagy erdélyiek emléke előtt tisztelegtek – szellemük áthatotta őket. A Gordon-tetői Jézus Szíve, valamint a fiastetői és sükői kilátókat említette, ahonnan a Fogarasi-havasoktól a Kárpát-kanyarig belátni a vidéket. 120–130 kilométert tettek meg. A lovaknak is nehéz volt, így sokat gyalogoltak a kaptatókon, hogy erős akarattal, még erősebb lélekkel érezzék meg: a szekértúra jóval meghaladja a kezdeti célokat. Zarándoklattá vált Udvarhelyszéken: várják és elvárják őket a helybéliek. Látni tanultak a természetben: megnyújtották tekintetüket a „messze nézők”.
Lélekerősítő istentiszteleten vettek részt Csehétfalván, majd a nagyon jó hangulatú falutalálkozón a Kései Mákvirágok néptáncegyüttes fellépésével nemzeti hitvallást tett – egységbe kovácsolta és a „falu feleivé tette” az ottani lakossággal a szekértúrásokat.
Nyitányként az orvoscsoport megelőzési céllal szűrővizsgálatot végzett az elfáradt idős lakosság körében Csehétfalván. A fiatalok pedig befejezték a közösen épített tűzoltószínt, feljavították és elhelyezték benne az 1892-ből származó tűzoltópumpát és társzekeret.
Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság soros elnökének, Grezsa Ferencnek legnagyobb élménye a farcádi varázslatos hangulatú, nagyon megható – az áramszünet miatti – gyertyafényes vacsora és a helybéliek szeretetteljes kedvessége. Fazekas Özséb kiemelte: a mezők dolgozó népe is felismerte, üdvözölte őket.
A Lőrinczi Lajos unitárius esperes-lelkész és felesége, Tünde által szervezett szekeres zarándoklat örömei közé tartozik a közösségépítés, a falufejlesztés és a természetben szerzett tapasztalatok. A magyarországi szervező eddig Grezsa István volt, most fia, Csaba vette át. Megtudtuk: a túrát megálmodók mellett idén huszonöt fiatal vett részt, valamint harmadik generációsként a négy és fél éves H. Nagy Barnabás. Eddig megismertek huszonnégy Nyikó menti falut, de láthatóan mindig találnak újat és szépet.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Összeillesztik a történelmünket
Két csoportban harminchat egyesült államokbeli, kanadai és új-zélandi antropológushallgató munkálkodik Udvarhelyszéken, segítve a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum jelenlegi ásatását, amelynek során a környék eddigi leggazdagabb leletanyagát tárják fel. Az ambiciózus fiatalok nagyjából egy hónapot töltenek Erdélyben, ők az idei második széria – hétköznapokon előadásokat hallgatnak és dolgoznak, hétvégén tágabb térségünk nevezetességeivel ismerkednek.
Az elmúlt hétvége esőzései miatt a terepmunka rövid ideig szünetelt, de a volt Ucecom épületében berendezett laborban annál serényebb munka folyt: kivételesen minden egyetemi hallgató a négy fal között dolgozott, amíg az ásatási helyszín kiszáradt. A korábbi években előkerült csontokat tisztogatták, illesztgették össze, készítették elő történelmünk feltárásához, fegyelmezetten, de arcukon olyan derűvel, mintha egy jó építőjátékot játszanának. Pedig komoly munka folyik két helyszínen immár harmadik hete Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum régésze, illetve több neves amerikai kutató vezetésével. Huszonhárom antropológustanonc Patakfalván, az immár második éve zajló ásatásoknál segédkezik, mások a korábban feltárt bögözi leletanyagot elemzik, ismét mások a tavaly előkerült patakfalvi csontokat tisztítják meg a későbbi elemzéshez. Mindezen feladatok szakszerű elvégzéséhez – ezek számukra a kötelező egyetemi szakgyakorlat részei, a helyi múzeumnak azonban hatalmas segítséget jelentenek – naponta szakelőadásokat hallgatnak, terepen pedig eligazításokat kapnak a különféle csontokról, elváltozásokról és azok lehetséges okairól.
Árpád-kori temető Patakfalván
Mint Nyárádi Zsolttól megtudtuk, a mostani harminchat fiatal idén a második diákcsoport, amely Udvarhelyszéken segédkezik. Legtöbben az Egyesült Államokból érkeztek, de kanadaiak és új-zélandiak is vannak közöttük, és hozzájuk csatlakozott egy Kolozsváron tanuló magyar egyetemista is. A rengeteg szorgos kéz olyan munkát végez el, amelyre a Haáz Rezső Múzeumnak nem lenne kapacitása. A külföldi egyetemekről ugyanis immár harmadik éve érkeznek ide hallgatók, az ArchaeoTek Canada által szervezett program révén, hogy nagyszabású feltárásoknál dolgozzanak: korábban Telekfalván, Fenyéden, Lövétén és Bögözben, az utóbbi két nyáron pedig Patakfalván dolgoztak. Az előző helyszínek közül többet is sikerült teljesen feltárni és lezárni. Utóbbi azonban az eddigi legnagyobb leletanyaggal kecsegtet: a temető közelében Árpád-kori templom, illetve 12. századi temető maradványaira bukkantak. A temető a korábban feltártaknál jobb állapotban maradt meg, mert annak konzerválódását nem akadályozták rátemetkezések, építkezések, sem más tényezők, fejtette ki Nyárádi Zsolt. Az ásatás során számos izgalmas leletre bukkantak: a kor divatjának megfelelő hajtűkre és hajkarikákra, pénzérmékre, amelyek segíthetik a leletek keltezését, valamint olyan ritkaságokra, mint például egy fémszálas női pártából származó textilmaradványok.
Hosszú folyamat a leletgondozás
A fémanyaggal a Haáz Rezső Múzeum illetékese foglalkozik, a textilmaradványokat azonban – mivel a környéken nincs erre szakember – valószínűleg Budapesten, a Nemzeti Múzeum műhelyében restaurálják majd. A hallgatók a Budvár utcai épületben berendezett ideiglenes laboratóriumban csak az embertani anyaggal foglalkoznak: a Bögözből előkerült csontokat elemzik, illetve a tavalyi patakfalvi leleteket mossák. Mint Nyárádi elmondta, a bögözi középkori temető leletanyaga is jelentős, de ott csak az esetek mintegy tíz százalékában került elő a teljes csontváz. A feltárást nehezítették az egymásra temetkezések, hiszen sok esetben az újabb sírok elvágták a régebbieket, és a csontok konzerválódási állaga sem volt egyforma: bizonyos részük rég el is porladt. Különösen nehéznek bizonyult a gyerekcsontvázak rekonstruálása, hiszen sok esetben még fejletlen a csontozat, nem illeszkednek olyan stabilan egymáshoz, így ezek a leletek sokkal több darabban kerülnek elő, mint a felnőttek csontvázai, s jóval sérülékenyebbek is azoknál. A feltárástól a leletek tárolásáig olykor hetek telnek el: a helyszínen lefényképezik, majd lerajzolják a csontokat, amelyeknek a tisztítás után több napig száradniuk is kell.
Tömeges gyerekhalál okait kutatják
A csontokat szükség esetén elektronmikroszkóppal vizsgálják, 3D-szkennerrel megörökítik, sőt a leletek némelyikét magukkal viszik Amerikába, hogy még modernebb technológiával vizsgálódhassanak – a nagyobb csoporton belül két-három fős kisebb csoportok külön kutatási területen dolgoznak. Az ásatások révén nemcsak a temetkezési szokásokról, a korok divatjairól kaphatnak képet a szakemberek, hiszen az antropológusok elsősorban a csontok és a fogazat állapotát vizsgálják, amelyekből az életvitelre, betegségekre, különféle halálokokra is fény derülhet. A telekfalvi templombelsőben például mintegy hetven 17. századi gyereksírra bukkantak, és az elemzések során kiderült, hogy legtöbbjük skorbut áldozatává vált, ami azt jelenti, hogy nem jutottak megfelelő mennyiségű C-vitaminhoz, friss zöldséghez, gyümölcshöz. Ez meglepő falusi környezetben, és újabb kérdéseket vet fel a vitaminhiányos táplálkozás okaira vonatkozóan, fejtette ki Nyárádi, hozzátéve, akár az is elképzelhető, hogy valamilyen tilalom volt érvényben akkoriban. A bögözi temetőben talált gyerekcsontvázakat ilyen feltevésekkel is vizsgálják, azonos jeleket keresve rajtuk.
Felségárulóra bukkantak
S bár ez a tudományág sokkal inkább az emberi történetekre koncentrál, mint a történelmi eseményekre, olykor kapcsolat fedezhető fel ezek között. Bögözben például megtalálták egy, a 16. században lefejezett férfi csontvázát, és a helytörténeti adatokból kiderült, hogy az 1520-as években felségárulásért kivégeztek egy Bögözi Ferenc nevű nemest. Nagy valószínűséggel az ő maradványaira bukkantak, vélte Nyárádi.
Az ArchaeoTek Canada programjának idei résztvevői a nem mindennapi munka után, hétvégenként a környéken kirándultak, többek között Brassóba is eljutottak. Az antropológustanoncok július 31-én, jövő pénteken reggel kilenc órától a városi könyvtár alagsorában beszámolnak kutatásaik eredményéről, a rendezvény bárki számára nyitott. A múzeum és az amerikai egyetemek közötti együttműködés a remények szerint a következő években is folytatódik, akkorra további izgalmas projekteket terveznek a szakemberek: az ásatások során talált koponyák alapján rekonstruálnák az arcokat, és ha sikerül, kiállításon is bemutatnák a végeredményt.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)