. Elhunyt Kovács Piroska
Beszéd közben lett rosszul, majd hunyt el a nyolcvannégy esztendős Kovács Piroska máréfalvi néprajzi gyűjtő október 13-án, csütörtökön Székelyszentléleken, a tájház udvarán elhelyezett székely kapu avatásán. Kovács Piroska 1932. június 28-án született Máréfalván.
Összeesett csütörtök délután egy szentléleki székelykapu-avató ünnepségen Kovács Piroska.
Az esemény megnyitója után Geréb Péter farkaslaki alpolgármester köszöntötte a vendégeket, a kapu történetéről is beszámolt, majd átadta a szót Balázsi Dénes pedagógusnak, később pedig Kovács Piroskának is – mesélt a történtekről az alpolgármester. „A kapuk világáról, az értékmegőrzésről, a hagyományok átadásának kötelességéről beszélt”– folytatta Geréb, hozzátéve, hogy Piroska néni aztán hátralépett a mikrofontól és összeesett.
„Máréfalva királynője”
Kovács Piroska Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, 1966-tól szülőfalujában dolgozott magyartanárként 1987-ig, amikor nyugdíjba vonult. Máréfalva közművelődésében vett részt a helyi általános iskola igazgatójaként, emellett színjátszó csoportot is irányított. A hetvenes évektől gyűjtötte szülőfaluja és a környék hagyományainak adatait, illetve akkor kezdte el a máréfalvi székely kapuk mintáit is lerajzolni. 1999-től indította el az udvarhelyszéki kapukatasztert. Több kiadványban is kidolgozta a székely kapuk történetét, mintavilágát.
2004-ben tájházat avattak, ahol néprajzi gyűjteményét helyezték el. Kovács Piroska a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület alapító elnöke volt. A szervezet kezdeményezte a Székely kapu programot, amelyet eleinte a máréfalvi önkormányzat, később pedig a Hargita megyei tanács is felvállalt, és egész Székelyföldre próbálták kiterjeszteni. A program a megrongálódott, elöregedett székely kapuk renoválását támogatja.
Kovács Piroskát az örökségvédelem területén végzett elkötelezett munkájáért Europa Nostra-díjjal tüntette ki az Európai Bizottság 2012-ben.
Temetés Kovács Piroskát október 15-én, szombaton délután három órakor helyezik örök nyugalomra a máréfalvi katolikus temetőben. Részvétnyilvánítás a temetés előtt egy órával a katolikus templom ravatalozójában.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro

Toró ismét megjárná „a bukaresti poklot”
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kovászna megyei szervezetének javaslatára Toró T. Tibor, az alakulat országos alelnöke függetlenként méretkezne meg Háromszéken a néppárt támogatásával – számol be Bíró Blanka a kronika.ro-n. 
Ezt a párt helyi képviselői csütörtökön Sepsiszentgyörgyön jelentették be, hangsúlyozva, hogy a megyei szintű döntést az országos elnökségnek is jóvá kell hagynia. Balázs Attila, az EMNP Kovászna megyei szervezetének elnöke rámutatott, az elmúlt választásokon folyamatosan 40 százalék körül mozgott a részvételi arány a megyében, és úgy érzik, a szavazók 58–59 százalékát még mindig lehet mozgósítani.
Toró T. Tibor jogilag független, de politikailag elkötelezett jelöltként határozta meg magát. Hangsúlyozta, az EMNP országos választmánya azért döntött úgy, hogy a megyei szervezetek függetleneket támogathatnak, mert egyszerre két magyar szervezet sem az 5 százalékos, sem az alternatív küszöböt nem tudja teljesíteni. „A konfrontatív stratégia szerintünk káros, ezért kerestünk olyan megoldást, amely révén alternatívát tudunk állítani azok számára, akik nem szoktak, és nem akarnak a tulipánra szavazni” – mondta Toró T. Tibor.
A politikus úgy számol, hogy a független jelöltnek minden harmadik magyar szavazatot meg kellene szereznie, ez a részvétel függvényében 15–20 ezer voksot jelent. „Ez nem kevés, de nem is elérhetetlen” – tette hozzá, hangsúlyozva, hogy jobban kell teljesítenie, mint négy évvel ezelőtt. Akkor Toró T. Tibor a nominális rendszerben 7300 szavazatot kapott a sepsiszékiektől. Újságírói kérdésre elmondta, az elmúlt időszakban több háromszéki személyiség vagy éppen néppártos politikus neve felmerült potenciális háromszéki jelöltként – a politikus Kovács István unitárius esperest, Bereczki Kinga civil aktivistát, Sánta Imre református lelkészt, és a néppártos Bálint Józsefet, Fazakas Pétert vagy Johann Taierlinget említette –, de végül olyan jelölt mellett döntöttek, aki „megjárta már a bukaresti parlament poklát”.
Toró három célt fogalmazott meg: visszahoznák a közéletbe az elfordult csalódottakat, megszereznék a háromszéki magyar közösség számára a negyedik képviselői mandátumot, amit eddig visszaosztás után a román pártok kaptak, és olyan képviselőt küldenének Bukarestbe, akit nem kötnek a háttéralkuk, és „élő lelkiismeretként” próbálja napirenden tartani az autonómia ügyét. Toró virtuálisan kezet nyújtott a háromszéki RMDSZ meghatározó személyiségeinek, Tamás Sándornak és Antal Árpádnak, hogy a kampány alatt „hagyják egymást békén”. Meglátása szerint nem érdemes különböző kódexeket aláírni, az adott szó, a gyakorlat számít. A fenyegetés, a riogatás helyett Toró szerint a közös kérdésekben – mint például Székelyföld szellemi határának a védelme, a régióátszervezés, az autonómia, vagy Székelyföld sajátos jogállása – akcióegységet kell létrehozni.
Az országos alelnök szerint Hargita megyében könnyebb lesz a néppárt által támogatott független helyzete, ahol minden negyedik magyar szavazatot kell megszerezni. Toró elmondta továbbá, hogy a Bihar és Maros megyei pártszervezetek foglalkoznak még komolyan a független jelölt támogatásának lehetőségével, azonban „ezekben a megyékben más a stratégia, hiszen a magyar közösség számaránya alacsonyabb, tehát nehezebb a feladat, de nem lehetetlen”. Szerinte ezekben a megyékben az önkormányzati választásokon több ezer szavazója volt a néppártnak, akik alternatíva hiányában, „félő, hogy a román pártok szirénhangjaira hallgatnak”. A néppárti politikus szerint a Szabad Emberek Pártja, és a Mentsük meg Romániát Párt (USR) próbálkozik a magyar voksok megszerzésével.
A független jelöltek nevesítéséről csütörtökön Szilágyi Zsoltot, az EMNP országos elnökét is megkérdeztük, aki azt mondta, az országos elnökség várhatóan az elkövetkező napokban dönt az ügyben – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Elhunyt Kovács Piroska, a székely kapuk megmentője
Nyolcvannégy éves korában elhunyt Kovács Piroska Europa Nostra-díjas székelyföldi néprajzkutató, örökségvédő, a faragott székely kapuk megmentője – közölte a Mihir.ro székelyudvarhelyi portál.
Kovács Piroska tegnap délután Székelyszentléleken vett részt egy felújított székely kapu avatásán. Ünnepi beszéde megtartása közben lett rosszul, a helyszínre hívott mentősök nem tudták megmenteni az életét.
Kovács Piroska az udvarhelyszéki Máréfalván született 1932-ben. A tanítói és magyar–román szakos tanári diploma megszerezése után Szentegyházán, Fenyéden, majd a szülőfalujában tanított, ahol évtizedeken át volt az iskola igazgatója. 1987-es nyugdíjba vonulása után a székely kapuk mentése vált a fő foglalkozásává. Megalapította a Kőlik hagyományőrző művelődési egyesületet, amely az értékmentést állította tevékenysége középpontjába. Előbb a máréfalvi székely kapuk leírását készítette el, majd munkáját Udvarhelyszékre és egész Hargita megyére kiterjesztette. „Próbáltam meggyőzni a kapuk tulajdonosait: ne bontsák le, ne dobják ki értékeiket, mint holmi kacatot” – nyilatkozta 2012-ben. Munkásságát a Hargita megyei önkormányzat felterjesztése nyomán 2012-ben Europa Nostra-díjjal jutalmazták. A 31 országból felterjesztett 226 örökségvédelmi projekt közül Kovács Piroskáé kapta a fődíjat. Annak örvend – mondta akkor –, hogy a díj által a székely kapu és Székelyföld híre is bejárja a világot. Hozzátette: a székely kapu egykor státusszimbólum volt. A székely falvak módos gazdái állítottak székely kaput maguknak. Kovács Piroska úgy vélte, ma több mint státusszimbólum, „nemzeti önazonosságunk szimbóluma” a székely kapu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ördögi körben forgunk (Mai levelünk)
Eddig minden választás előtt felpörögtek a nemzeti szimbólumaink körüli események. Provokáltuk a román állam helyi korifeusait, ők meg ugrottak, mint kutya a koncra. Ezzel meg jól elvoltunk: mi „jól megmondtuk”, ők pedig kiélhették magyarfóbiájukat. Közben mindenki úgy gondolta, hogy újabb választói rétegeket szólított meg. Sajnos, úgy néz ki, még mindig megéri a hecckampány, több választót lehet szerezni, mint amennyit visszariasztanak. A választás lejárta után meg – az eredménytől függően – ejtik vagy langyosabb formában folytatják a heccelést.
Az eredmény: még Calafaton is ismerik a székely zászlót, tudják, hogy mégiscsak létezik az „úgynevezett Székelyföld”, nálunk egyre több helyen lobog a székely zászló, szaporodnak a SIC feliratok, erősödik „nemzeti öntudatunk”. Egyre több tabukat döntögető reagálás jelenik meg. Ezt akár pozitívumként is felfoghatnánk, ha nem lennének más „eredmények” is.  Olyan emberek is gyanakvással tekintenek egymásra, akik egyébként kijönnének. Tetszik, nem tetszik, de egymásra vagyunk utalva, és mégis gyengülnek a kapcsolatok, kerüljük a „forró témákat”, öncenzúrát gyakorolunk. Pedig a párbeszéd sokat segíthetne a falak lebontásában. Egymás között, külön-külön, nagy egyetértésben megbeszéljük dolgainkat, de a másik félhez nem jutnak el gondolataink, pedig lehet, hogy a vélemények ütköztetésével kiderülhetne, hogy a félelmek alaptalanok, nem mindig igaz az, amit a hecckampány alapján megválasztott képviselőink nevünkben, „érdekeink védelmében” állítanak.
Az ilyenkor szükségszerűen megjelenő, önjelölt román érdekvédők egyrészt jelentős támogatást kapnak a hatalom helyi megtestesítőitől – mint prefektúra, rendőrség, bíróság –, másrészt bőséges muníciót szolgáltatnak a magyar közösség számára, növelve ezzel mindkét közösség „érdekvédőinek” népszerűségét a saját táborukban. Mindez oda vezet, hogy a helyi magyar közösség nem bízik a kormányhivatalokban, a rendőrségben, a bíróságban, az előbbi intézmények pedig potenciális veszélyforrást látnak ebben a  közösségben. 
Így energiáink nagy részét nem a valós problémák megoldására, hanem a zavarosban halászók pecsenyéjének sütögetésére használjuk. Így kerülnek olyan emberek döntéshozatali helyzetbe, akiknek elemi érdekük ennek a kölcsönös gyanakvási állapotnak a fenntartása, és csakis ezt tartják egyedüli feladatuknak, az ettől eltérő mindennapi, a helyi közösség egészét érintő problémákkal való foglalkozást másodrendűnek vagy egyenesen károsnak ítélik. Ez látszik a választási hajlandóság és a politikai „elit”-ben való bizalom drasztikus csökkenésében. A veszély az, hogy így többnyire a „megvezetettek” fogják kiválasztani mindenki képviselőjét. 
Hogyan lehetne változtatni? Megkezdődött egy párbeszéd a két közösség között, ki kellene találni újabb lehetőségeket ennek erősítésére, a jelenlegi állapotra és a mindenkit érintő problémák megoldására összpontosítva. Ezzel talán előkerülnének olyan személyek is, akiket – akár független jelöltként is – a parlamentbe, a helyi tanácsba lehetne küldeni, akiknek fontos a helyi közösség valós képviselete.  Ha már nem lehet az önjelölt érdekvédőket kikapcsolni, holtvágányra lehetne őket tenni, ha rákényszeríthetnénk a bíróságokat, hogy ne részrehajló döntéseket hozzanak, ne kettős mércével mérjenek, ahogy jelenlegi képviselőink állítják. Ha ez így van, miért nem lehet jogorvoslatot keresni az országon kívül, miután minden belső lehetőség kimerült, hiszen vannak megfelelő szakembereink? „Segíts magadon, s az Isten is megsegít” alapon több teret lehetne adni a helyi megvalósítások népszerűsítésének, sikeres emberek, közösségek bemutatásának. Próbáljuk úgy elérni az önrendelkezést, hogy (amint az egyik videómegosztón láttam) ne mi mondjuk: autonómiát akarunk, hanem egy kívülálló mondja: „Te, ezek autonómok!”
Szakács Béla,Sepsiszentgyörgy Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VII. Székelyföld Napok
Három az igazság!
Immár hetedik alkalommal szervezték meg a Székelyföld Napokat. A három székely – Maros, Hargita és Kovászna – megyében, több helyszínen és több napon keresztül, párhuzamosan zajló rendezvénysorozat marosvásárhelyi nyitóünnepségére szerda délután, a Kultúrpalotában került sor.
Konferencia és ünnepélyes megnyitó – többek között ez állt a szerdai napra szóló programfüzeten, a szinte teljes telt házas közönség pedig jelezte, nagy az érdeklődés a Székelyföld kulturális és népművészeti kincseit megismertetni kívánó eseménysorozat iránt.
Az este 7 órakor kezdődő gálaesten a konferencián is részt vevő Maros megyei települések küldöttei – vidékük népviseletében – álltak félkörben a Kultúrpalota nagytermének színpadára, megnyitóbeszédet Barabási Attila Csaba, a szervező Maros Művészegyüttes vezérigazgatója mondott.
– Üdvözlök mindenkit a hetedik Székelyföld Napok nyitóestéjén. A mottónk: tegyük láthatóvá a Székelyföldet. A Maros Művészegyüttes többször vállalt szerepet a Napok megrendezésében, meg szeretnénk mutatni, hogy milyen kincseket rejtegetünk a tarsolyunkban. Köszönet azoknak, akik vállalták, hogy segítenek a szervezésben, a településeknek, amelyek képviselői eljöttek és részt vettek a mai konferencián. Közel harminc település népviseletbe öltözött lakóit láthatják a színpadon. Ezt szeretnénk kiterjeszteni a három székely megyére is, a következő konferenciát Hargita és Kovászna megyével együtt kívánjuk tartani. Székelyföldnek van amit ünnepelni, Székelyföldnek kötelessége ünnepelni. Büszkék vagyunk arra, hogy falvaink ma is őrzik hagyományaikat. Él a népi kultúra, él a népviselet. Fontos, hogy a székelyföldi kulturális intézmények részt vegyenek a napokon, azok szervezésében – örömmel látom, hogy a megye különböző települései is szívesen vállalják ezt a feladatot. Érdemes eljönni a Székelyföldre ezekben a napokban, mert itt mindenki otthont talál magának. A fiataloknak érezniük kell, hogy mennyire fontos a népviselet viselése, akár a hétköznapokban is. Minél inkább őrizzük a hagyományainkat, annál erősebbek leszünk, ez a jövő. Az összetartásban, összefogásban, a népi kultúrának a felszínre hozásában, megőrzésében van a Székelyföld jövője.
Csép Éva Andrea megyei tanácsos hozzátette: – Ünnepnap a mai, hiszen minden olyan esemény, amelyben örökségünk felett ülhetünk örömünnepet, piros betűkkel vésődik be nemzetünk kalendáriumába. "Székelyföld nem létezik" – az ilyen és ehhez hasonló kijelentések hallatán a düh, a múltba és annak fájdalmaiba való kapaszkodás lesz úrrá rajtunk, és talán mi is mondjuk: "Székelyföld nem Románia!" Pedig Székelyföld Románia. Az ezzel ellentétes kijelentéssel soha nem tudjuk megmutatni senkinek, és ezzel mi szorulunk hátrányba. Okulnunk kell Máramaros példájából, el kell helyeznünk Székelyföldet az ország turisztikai térképén. Ahhoz, hogy a külföldiek megértsék, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, valakinek meg kell mutatnia azt, hogy honnan jöttünk. A nyitás nem veszélytelen, de nyitás nélkül nincs megértés, megértés nélkül pedig nincs elfogadás. El kell jutni odáig, hogy a másik fél ránk csodálkozzon. És itt nem kompromisszumról van szó, hanem egy olyan win-win helyzetről, amelyből mindenkinek haszna származik. A Székelyföld Napok erre tesz kísérletet. Maros megye eddig csak belekapcsolódott a rendezvénysorozatba, de idéntől három az igazság: Hargita, Kovászna és Maros megye összefogott egy olyan rendezvénysorozat érdekében, amely mindnyájunk lelkét, elméjét és közösségünk identitását gazdagítja. A más kultúra szülötte megismer minket, ránk csodálkozik, majd megért és elfogad. Olyan kapcsolati háló kialakulásának melegágyai ezek a közös munkák, amelyek már önmagukban is nyereségesek. És nem csak mással, hanem elsősorban önmagunkkal, a közösségünkkel kell megtanulnunk együtt élni, mert egyedül kevesen, de együtt mindenre képesek vagyunk – mondta Csép Éva Andrea, majd az aznap délutáni konferencia két előadója lépett a színpadra és összegezte röviden értekezéseit.
Asztalos Enikő alapkérdése az volt, hogy miben különbözik a Maros megyei székely viselet a többi megye népviseletétől? – Eredetileg a Népújság Harmónia című rovatába kérték ezt a kutatást. A székely ruha Maros megyében tájegységenként más és más, illetve teljesen különbözik az udvarhelyszéki vagy csíkszéki viselettől. A népviseletet 1867-től számítjuk. A női viseletnek két nagy korszaka van, az első szakasz az első világháború végégig tartott. Ez a hosszú ruhás viselet, sokan máig ezt őrzik: például a Küküllőmente Aranyosszék melletti vidékére jellemző. A Hargitától nyugatra hímes rokolyákat (marosszéki), attól keletre csíkos szoknyákat találunk. Az első világháborút követően a szoknya szárközépig megrövidült, a férfiviseletben megőriztük a harisnyát.
Dr. Barabás László utóbbiról beszélt. – A délutáni konferencián a viseletek szerkezeti elemei mellett a viselés funkcióját is hangsúlyoztuk. Ez egy jelrendszer volt, rangjelzés. A férfiak harisnyája egy igen régi, európai viseletdarab, amely a székelységet elkísérte egész ittléte során. Ilyen nadrágot sokfelé viseltek, de a székelység történetében volt egy mozzanat: az, amikor Mária Terézia megszervezte a székely határőrséget. Egyértelmű okok miatt a bő szárú harisnyát be kellett tűrni a csizmába, az inget a harisnyába. Mindez egyenruhává vált, és a katonáskodó nemesség lovaglónadrágja után kialakult ez a harisnyaviselési mód. A szegője a határőrezredek színéhez kapcsolódott. A marosszékieké kék volt. A zseb és a vitézkötés későbbi fejlemény – aki zsebes, vitézkötéses harisnyát készíttetett, módosabb volt, de mindez az életkort is jelölte. A fiataloké például szűk kellett legyen. Maros megye bizonyos vidékeire nem is jutott el a zseb, illetve a vitézkötés. Sokféle változata volt: ünnepi, hétköznapi és egy munkaharisnya. Télen- nyáron viselték. A priccses nadrágra való felcserélődése az 1920-as évekre tehető. A munkaruha-harisnyákat elhagytuk, az ünnepi és hétköznapi megmaradt. Etnikai identitást fejez ki, expresszív kifejező-eszköze a székelységnek. A táncházmozgalomhoz hasonlóan a népviseletkultúrát is divattá, a mai ember által elfogadhatóvá kellene és lehetne tenni – mondta az előadó, majd Barabási Attila Csaba adott át emléklapokat a megjelent népviseletbe öltözötteknek, Vajdaszentivány, Maros-szentkirály, Nyárádgálfalva, Mezőpanit, Erdőszentgyörgy, Csíkfalva, Backamadaras, Ákosfalva, Nyárádmagyarós, Nyárádselye, Mikháza, Körtvélyfája, Sóvárad, Szováta, Kibéd, Marossárpatak, Jedd, Küküllő-dombó, Magyarsáros, Vámosgálfalva, Szászcsávás, Bonyha, Hármasfalu, Gyulakuta, Rigmány és Nyárádszentimre képviselőinek.
A hangulatos, nívós est második felében az autentikus néptáncé és népdaloké lett a főszerep: a Maros Művészegyüttes, a Bekecs és a Napsugár néptáncegyüttesek, illetve Szőlősi Katalin és Kásler Magda előadók madarasi, nyárádmagyarósi, vajdaszentiványi, nyárádmenti, küküllőmenti táncokat és népdalokat adtak elő – a közönségsiker nem is maradt el.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Halász Péter néprajzkutató: a moldvai csángók nincsenek tudatában értékeiknek
Néprajzi, tudománytörténeti írásokban rögzítette a moldvai magyarságról készült benyomásait és megfigyeléseit Halász Péter. A szakember, akinek a „Cserefának füstje hozta ki a könnyvemet…” címmel megjelent kötetét csütörtökön mutatták be Csíkszeredában, azt mondta: a moldvai csángók közül ma csak nagyon kevesen vannak tudatában a saját értékeiknek.
A moldvai csángók kultúráját feltáró történeti és néprajzi kutatások egyik szakértőjeként mutatták be csütörtök este Halász Pétert, aki a 2015-ben megjelent, Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” címmel megjelent könyve bemutatóján beszélt a csíkszeredaiaknak megfigyeléseiről. A Székelyföld Napok keretében a Kájoni János megyei könyvtár alagsorában szervezett közönségtalálkozón összegyűltek moldvai csángó dalokat is hallgathattak bevezetőként, majd a Kriza János Néprajzi Társaság által kiadott kötetet dr. Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi tanár méltatta.
Dr. Balázs Lajos szerint a bemutatott kötet a moldvai magyarság „sorstörténet-kompozíciója”, a helykeresés dilemmáival, a demográfiai apályokkal és dagályokkal egyetemben.
Az est érdekes irányt vett, mihelyt a közönség arról faggatta a szerzőt: hogyan viszonyultak az érintettek a megjelent kötethez? Halász Péter azt válaszolta, hogy a moldvai csángók közül csak nagyon keveseket – köztük a bemutatón megjelent énekes ifjakat – inspirálta csak a kötete, és „a látszat néha csal”. Mint kifejtette: sajnos, a csángók között ma csak nagyon kevesen vannak tisztába azzal, hogy milyen kincs birtokosai. Ennek fő oka: nem tudnak magyarul, illetve nem is olvasnak. Magyarázata szerint a moldvai csángó kultúrát mind az 1989 előtti időkben, mind ma, sokan lenézik, „szitok tárgya volt, és ma is az”.
A kutató szerint fél kezén meg tudja számolni, hogy a csángók közül hányan látnak megtartó erőt önnön kultúrájukban. Mint jelezte, tapasztalata szerint többnyire abban merül ki az identitástudat a moldvai csángók többségnél, hogy „ezt el lehet adni”, eladható akár a zene és tánc a táncházakban, akár a tárgyi kultúra a vásárokban.
Ám, Halász Péter szerint, az így áruba bocsátott tárgyak csak másodlagos szerepet kapnak: falra kerülnek a ruhaneműk, oda, ahol sosem voltak, nem pedig viselésre, ahogyan annak lennie kellene. Ezzel kapcsolatban felhozta Kallós Zoltán néprajzkutató példáját, aki azzal a feltétellel ajándékoz népviseletet, hogy az használatra, viselésre kerül és nem csak rusztikus lakberendezési tárgy szerepét tölti be. maszol.ro

Már nem csak az utak révén kapcsolnák össze Hargita és Maros megyét
Még szorosabbra fűzné a kapcsolatot a két székely megye, Maros és Hargita. A szomszédos településeknek együttműködve nagyobb esélyük van a fejlődésre, lakóiknak pedig ezáltal egy jobb életminőségre – állapították meg a két megye elöljárói.
A Székelykeresztúri Kistérség Szövetség kezdeményezésére született találkozó célja az volt, hogy a megyehatárhoz közeli települések között állandó párbeszéd kezdődjön el, és bővüljön a közös kapcsolati háló. A felvetett vitaindító témajavaslatok kapcsán elindult a párbeszéd a megyék közti kulturális együttműködés, iskolák közötti kapcsolatok ápolása, turisztikai adottságok összesítése, kiaknázása, közös idegenforgalmi programok megvalósítása, egyházak támogatása, ifjúsági és szociális programok közös kivitelezése terén, ugyanakkor terítékre került a két megye közti átjárhatóság, az utak helyzete.
„Most kedvező a széljárás a megyeközi kapcsolatok megerősítésére. Nagyobb a nyitottság, beszélhetünk LEADER-térségek együttműködéséről vagy akár kistérségi kapcsolatok kialakításáról. Nagyon sok ponton kapcsolódhatunk, támogathatjuk egymás munkáját, partnerséget vállalva. Térségi gondjaink megoldása közös érdek, ezért nagy szükség van az egymásra figyelésre, fontos a helyi kapcsolatok kialakítása és megerősítése” – hangsúlyozta Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke.
Az elöljárók arra is választ kerestek, hogyan tudnának a tömbmagyar települések és a szórványrégió összedolgozni, milyen módon segíthetik egymást. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke, korábbi megyei tanácsos, örömmel nyugtázta, hogy a tömbben élő Hargita megyeiek már konkrét segítséget is felajánlottak. Az általuk adományozott faanyagból készül el a fehéregyházi Petőfi-emlékpark lugasa. „Életem során számos tanácskozáson és projektben vettem részt, de úgy érzem, hogy most végre konkrétumokról tárgyaltunk. A Hargita megyeiek tényleg akarnak segíteni rajtunk, a megyehatár túlsó oldalán élő, Segesvár körüli szórványmagyarokon” – vélekedett Gáll. A választás nem véletlenül esett Petőfire és végső csatájának helyszínére, Fehéregyházára: július 31-én Székelyföld mindhárom megyeelnöke tiszteletét tette a költő halálának 167. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen, ami abszolút premiernek számít.
Javaslatokat fogalmaztak meg a balavásáriak is, akik szívesen tanulmányoznák a székelykeresztúri tejfeldolgozás, illetve a környékbeli gyümölcsfeldolgozás sikeres modelljét, hisz a Kis-Küküllő mentén egyre inkább leépülőben van a szarvasmarha-állomány.
Az utak nem szakadhatnak meg a megyehatáron
Amint a helyhatósági választások óta több ízben, ezúttal is felmerült a két megyét összekötő infrastruktúra helyzetének a kérdése. Javaslatok hangzottak el a két megye településeit összekötő, javítást igénylő szakaszokról, mint például a Gagy-keresztje–Bözöd, Siklód–Sóvárad, Újlak–Székelyvécke, Szederjes–Székelymuzsna. Utóbbinak a Hargita megyei részét leaszfaltozták, a Maros megyei szakaszra, bár van elkülönített költségvetési tétel, még nem fogtak hozzá. „Mi még a tavaly belefoglaltuk a büdzsébe, mégsem kezdődött el a munka. Ígéretet kaptam, hogy két éven belül leaszfaltozzák a ránk eső mintegy 12 kilométeres részt” – mondta el lapunknak Gáll Ernő. Székelykeresztúr polgármestere, Rafai Emil szerint mindenképpen érdemes odafigyelni arra, ami összeköt. Az elöljáró nemcsak utakra gondolt, hanem, amint fejtegette, jelentősnek tartja, hogy a kultúra, a nemzeti identitás és az érzelmi kapcsolatok mentén egyáltalán elkezdődik a közös gondolkodás az ügyek, gondok és problémák megoldásáról. Amint beszámoltunk róla, az új önkormányzatok felállása óta Péter Ferenc, a Maros megyei tanács új elnöke többször is találkozott kollégájával, Borboly Csabával, akivel több közös megyehatárt is bejártak, és „az elvágott szálak összekötéséről” egyeztetett. A leglátványosabban az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, a bözödújfalui tó partján összekötő út aszfaltozása halad. Az elképzelés szerint a két megyét 2017-től kötné össze aszfaltszőnyeg.
Szucher Ervin Székelyhon.ro |

Az igazság védelmében, a szeretet szolgálatában (Márton Áronra emlékeztek)
Kereken száz esztendővel ezelőtt kezdte el katonai szolgálatát Ojtozban (1916. szeptember – 1917. december) Márton Áron püspök, aki nem sokkal ezután már a soproni hadosztály katonáival együtt védte a magyar haza egységét az ellenséggel szemben. Ennek tiszteletére Fejér László Ödön képviselő, Kovászna Megye Tanácsa és a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság szervezésében Ojtozban hálaadó szentmisét és koszorúzást tartottak, Kézdivásárhelyen pedig kiállítással és főtéri szobrának megkoszorúzásával (fotó) emlékeztek Erdély nagy püspökére.
Az Ojtozban beszolgáló Kovács Zsolt kézdimartonosi plébános az 1824-ben épített római katolikus templomban celebrált hálaadó szentmisén azt emelte ki, hogy példaadásban volt nagy ember Márton Áron püspök, aki ne csak emlék legyen, hanem mindennapi életünk része. Dimény Zoltán, Bereck község polgármesterének köszöntője után Gaal Gergely, a Márton Áron Programbizottság elnöke arról szólt, hogy nehéz időszak volt a száz évvel ezelőtti, az első világháború következményei a magyarság számára katasztrofálisak voltak. Márton Áron pappá szentelése előtti időszakáról nem sokat tudunk, de az isteni gondviselés az emberi rosszaságból is tudott jót kovácsolni – erre bizonyíték a nagy püspök, aki a katonai szolgálat után elfogadta Isten hívó szavát, a papi szolgálatot. A háború szörnyűségeit és nehézségeit megtapasztalva a későbbiekben népének és egyházának vezetését erős lelkülettel tudta végezni. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Márton Áron személyiségét méltatta: „Felszólalt a világháborút lezáró békék igazságtalanságaival szemben, nyilvánosan elítélte Erdély magyarjainak megaláztatását, szolgasorsba taszítását. Ha ma itt lenne közöttünk, akkor sem hallgatna. Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket ma az erdélyi magyar közösségnek el kell szenvednie. Szóvá tenné azt a kettős mércét, amit velünk szemben alkalmaznak. Kimondaná úgy, ahogy mi is kimondjuk, hogy Székelyföld létezik, hiszen itt állunk Ojtozban, Székelyföld keleti kapujában, ahol a szent életű püspök egykor védte a magyar hazát.” A hálaadó szentmise után a jelenlevők megkoszorúzták a templom udvarán 2004-ben a két világháború emlékére állított emlékművet.
A rendezvénysorozat délután Kézdivásárhelyen folytatódott, ahol a Vigadó Galériában megnyílt a nyolc nagyméretű pannóból álló kiállítás, amely a nagy püspök életútját mutatja be dióhéjban. Fejér László Ödön rövid beszédében Erdély utolsó fejedelmének nevezte Márton Áront. Gaal Gergely bemutatta a tárlatot, amit a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum anyaga alapján és az ő közreműködésükkel, illetve a budavári Magyarság Háza segítségével állítottak össze. Az anyagot vándorkiállítás során európai nagyvárosokban is bemutatják. A megnyitót követően a résztvevők Márton Áron főtéri szobrához vonultak, ahol Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes mondott áldást. A megemlékezés koszorúzással ért véget.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őrtüzekkel az autonómiáért (A Székely Nemzeti Tanács felhívása)
A Székely Nemzeti Tanács arra biztatja Székelyföld lakosait, hogy október 30-án este gyújtsanak őrtüzet valamennyi székelyföldi településen.
Felhívásában Izsák Balázs SZNT-elnök azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án este fél hatkor az általuk meghatározott helyen és módon „lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld autonómiájának napját”. Ebben a törekvésükben a települési és széki székely tanácsok, valamint az SZNT küldöttei lesznek segítségükre. Emlékeztetett: szeptember végén az SZNT felhívásban kezdeményezte, hogy ezentúl minden év októberének utolsó vasárnapja legyen Székelyföld autonómiájának napja. Akkor azzal a felhívással fordultak a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon, október 30-án templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. A közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. A felhívás szerint az őrtüzek gyújtása a világméretű imavasárnap folytatása lehet, amely azt jelzi, hogy a székely közösségek kiállnak az autonómia ügye mellett. „Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi az érintett közösség kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – áll az Izsák Balázs SZNT-elnök által jegyzett felhívásban.
Az SZNT tegnap beszámolt az állandó bizottság döntéséről is, amely szerint a tanács által alapított Gábor Áron-díjat idén az Európai Szabad Szövetségnek (EFA) ítéli annak elismeréséül, hogy a szövetség következetesen kiáll Székelyföld autonómiája mellett a nemzetközi közvélemény tájékoztatása, képviselőinek az autonómiaküzdelem fontos eseményein való jelenléte, valamint politikai támogatása révén. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld története (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Telt ház előtt mutatták be szombat este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székelyföld története című háromkötetes monumentális kiadványt, mely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg a nyáron (a Tusványoson tartott, vitával egybekötött bemutatóról lapunkban még akkor tudósítottunk).
A házigazda, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa bemutatta a jelen lévő szerzőket, szerkesztőket. Rajta kívül Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész, egyetemi oktató és Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású társadalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora ismertette az általa szerkesztett kötetrészt, továbbá Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Oláh Sándor csíkszeredai kutató és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész az általa írt fejezetet foglalta össze, különös tekintettel a háromszéki eseményekre.
A hozzászólások során Cserey Zoltán történész leszögezte: a kiadványnak ott a helye minden székely család könyvespolcán, hogy bármikor tájékozódni lehessen belőle, de kifogásait is megfogalmazta. Kevesellte a Rákóczi-szabadságharcnak szánt tíz oldalt, továbbá a székely határőrség feldolgozása torzóban maradt. Székely Zsolt régész szintén hiányosságokra hívta fel a figyelmet. Bárdi Nándor válaszában elmondta, huszonkét szerzős, 2200 oldalas összegző munkáról van szó, bizonyára vannak aránybeli eltolódások, hiányosságok, de letettek egy munkát az asztalra, azt lehet bírálni, és a kritikák, valamint az újabb kutatási eredmények alapján remélhetőleg majd napvilágot lát egy javított, bővített kiadás is. Kérdésre válaszolva Oborni Teréz bejelentette, készül a Székelyföld történetének 900–950 oldalba tömörített angol változata, melyet az indianapolisi egyetem ad ki két éven belül. Ehhez az anyagi háttér és a szakfordító megvan.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor szövetségi elnökkel beszélgettünk
Összefogva biztosítani az érdekképviseletet
Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök az október 6-i ünnepségek után külön válaszolt a magyar nyelvű sajtó képviselőinek a kérdéseire.
– 167 évvel az aradi tragikus események után milyen üzenete van a magyar közösség számára, illetve a vértanúk milyen példaképpel szolgálhatnak a romániai magyarság számára?
– Európa történelmében egyetlen nép vagy nemzet sem úszta meg, hogy ne kelljen megvívnia harcát a szabadságért. Ez alól mi, magyarok sem voltunk kivételek, akár 1848–49-re, akár 1956-ra gondolunk, de hát 1989 is egy szabadságharc volt, hiszen a diktatúra, az önkényuralom alól kellett felszabadulni. Mindez azt mutatja, hogy a szabadság és az emberi méltóság összefügg. Vagyis nem lehet úgy szabadon élni, hogy az emberi méltóságot ne tiszteljék, illetve nincs emberi méltóság szabadság nélkül. Ezek a szabadságharcok mindig az emberi méltóságról szóltak, hogy ne legyen elnyomás. Természetesen más eszközökkel, de a XXI. században is az a feladatunk, hogy megerősítsük a szabadság kultúráját, az emberekben a szabadságba vetett hitet, amit tiszteletben kell tartani, egymás méltóságára oda kell figyelni, azt mindenek elé kell helyezni. Ez csakis szabad emberek és közösségek esetében lehetséges. Ilyen szempontból gondolom, hogy az a tisztelet, az a mitikus tér, ami az aradi Vesztőhely és a Szabadság-szobor körül kialakult, és ami jellemzi a 13 tábornokot és a sok-sok névtelen hőst. Ők azt bizonyítják, hogy akik a szabadságért harcolnak, azért adják életüket, azok az utókor emlékezetében nemcsak megszerezték és kiérdemlik a tiszteletet, hanem példát is mutatnak, irány és egyben mérce is az aradi 13, de a sok névtelen hős is, akik 1848–49-ben az életüket áldozták a szabadságért. Azt gondolom, hogy 2016-ban is el kell mondani, el kell ismételni minden egyes alkalommal, hogy egy nemzeti közösség számára csak egy szabad, demokratikus társadalomban van lehetőség az emberhez méltó életre. Egy nemzeti közösség számára az önkényuralomnál nincs nagyobb veszély, vagy az elnyomáshoz vezető bármilyen út. Tehát a minél több demokrácia, minél erősebb jogállam, ami egy kisebbség számára garancia az identitásának, kultúrájának a megőrzéséhez. Ha mindez adott, ki tudja teljesíteni emberi méltóságát, etnikai vagy más típusú identitását. Ebből a szempontból mindig van, és lesz üzenete 1848–49-nek, illetve az október 6-i aradi kivégzéseknek, amelyek 167 évvel az esemény után is élénken élnek a nemzet emlékezetében.
– Hogyan készül az RMDSZ a soron következő parlamenti választásokra?
– 2014-ben, az EP választások előtt kezdődött az együttműködésünk a Magyar Polgári Párttal, amellyel a mögöttünk lévő helyhatósági választásokon is bejárattuk az együttműködést. Éppen ezért, most két befutó helyet ajánlottunk fel nekik. Ez egy felelős döntés, hiszen a mi választóink, a magyar közösség részéről többször megfogalmazódott az igény, de a mindennapi gyakorlat, illetve a közvélemény-kutatások is igazolják az általános véleményt: ha már nem tudtunk egy ernyő alatt maradni a közösség gondjainak a megoldásában, akkor legalább parlamenti választások idején próbáljunk meg együttműködni. Nem mondják meg a módját, de mi az elvárásnak eleget próbálunk tenni, amikor az MPP-nek az RMDSZ listán, a tulipán jel alatt, két befutó helyet ajánlunk fel az együttműködésért. Azért, hogy ne csak retorika maradjon a „Minden magyar felelős minden magyarért”, idén első alkalommal befutó helyet ajánlunk fel egy olyan szórványközösség jelöltjének is, amelynek a szavazói a rendszerváltás óta rendszeresen több tízezer szavazatot hoznak minden parlamenti választáskor a Szövetség országos kosarába azzal együtt, hogy még nem volt lehetőségük parlamenti képviselőt kiállítani. Mivel több ilyen megye is van, elhatároztuk, hogy idén a Hargita megyei 4. befutó képviselői helyet felajánljuk a Szeben megyei Benedek Zakariásnak, az RMDSZ nagyszebeni elnökének. Ezzel azt a belső szolidaritást kívánjuk erősíteni, amely nélkül nem tudunk sikeresek lenni, hiszen nemcsak a szórvány van rászorulva a Székelyföldre vagy a tömbben élő magyarokra, hanem az fordítva is igaz. Idén ez a két nagy újdonságunk van, amelyekkel szeretnénk elérni az arányos képviseletet. Azt meg kell erősítenünk, hogy a közjót, a magyar érdekeket a következő esztendőkben is szolgálhassuk. Azok nehéz éveknek ígérkeznek, hiszen közeleg az ország centenáriuma, majd 2019 első felében Románia fogja betölteni az EU soros elnökségét. Tehát ezek olyan kihívások lesznek, amelyek megfelelő döntéseket is igényelnek. Azokból nem szabad kimaradni, mert az erdélyi magyarságnak az ország döntéshozatalából való bármilyen kimaradása komoly veszteségeket okozhat.
– A parlamenti választásokra az Erdélyi Magyar Néppárttal próbáltak-e egyezségre jutni?
– Mi nyitottak voltuk, de a részükről nem volt rá hajlandóság. Ahogyan ők meg is fogalmazták számos nyilatkozatukban, ők nem erre készültek. Mi tulajdonképpen azzal működünk együtt, aki velünk is együtt akar működni. Mi a kapukat kinyitottuk és az önkormányzati választások előtt valóban volt is tárgyalás Marosvásárhely esetében, de nem tudtunk egyezségre jutni. Olyan esetekben sem, ahol az MPP együtt ment velünk, belátta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem szabad kockáztatnunk a képviseletet, de azt is látnunk kell, hogy az EMNP-nek az előző ciklusban volt két polgármestere, most egy sincs, tehát gyakorlatilag a volt támogatottságuk is, ha szabad ilyen kifejezéssel élni, fényesre kopott.
– Mi a véleménye arról, hogy a jelenlegi kormány megpróbálja meggátolni a csíksomlyói búcsúünnepségnek a Világörökség részévé tételét?
– Valóban volt ilyen szándék, amiről még nyár elején beszéltem a miniszterelnökkel, illetve a kulturális tárcavezetővel is, miközben a kollégák levelet írtak a külügyminiszternek. Mai állás szerint a beszélgetéseknek az volt, az lett az eredménye, hogy nem fogják megakadályozni, de én megvárom a közgyűlést, amire most ősszel, Etiópiában kerül sor. Az eddigi hírek alapján úgy tudom, már letettek erről a szándékról, ami tudomásunk szerint, májusban-júniusban a kulturális minisztertől indult. Utána elkezdődött a pingpongozás, ők a külügyre hárították, az vissza a kultúrára. Ma viszont minden fenntartás nélkül állíthatom: sajnos, a kezdeményezés a kulturális tárcától indult. Szerintem fontos volt, hogy a miniszterelnöknek már júniusban jeleztem: számunkra ez elfogadhatatlan, utána augusztusban még egyszer, majd augusztus végén a kulturális tárca vezetőjével folytatott tárgyaláson vázoltam, milyen kockázatokkal járna, milyen üzenetet fogalmazna meg egy ilyen döntése. Gondolom, ebből értettek, ezért leállították.
– Köszönjük a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Megyehatáron átívelő együttműködés a Székelyföld fejlődéséért
Még szorosabbra fűzné a kapcsolatot a két székely megye, Maros és Hargita. Mint a két önkormányzat elöljárói megállapították, a szomszédos településeknek együttműködve nagyobb esélyük nyílik a fejlődésre, lakóiknak pedig ezáltal egy jobb életminőségre.
A Székelykeresztúri Kistérség Szövetség kezdeményezésére született hétvégi találkozó célja az volt, hogy a megyehatárhoz közeli települések között állandó párbeszéd kezdődjön el, és bővüljön a közös kapcsolati háló. A felvetett vitaindító témajavaslatok kapcsán elindult a párbeszéd a megyék közti kulturális együttműködés, iskolák közötti kapcsolatok ápolása, turisztikai adottságok összesítése, kiaknázása, közös idegenforgalmi programok megvalósítása, egyházak támogatása, ifjúsági és szociális programok közös kivitelezése terén, ugyanakkor terítékre került a két megye közti átjárhatóság, az utak helyzete.
„Most kedvező a széljárás a megyeközi kapcsolatok megerősítésére. Nagyobb a nyitottság, beszélhetünk LEADER-térségek együttműködéséről vagy akár kistérségi kapcsolatok kialakításáról. Nagyon sok ponton kapcsolódhatunk, támogathatjuk egymás munkáját, partnerséget vállalva. Térségi gondjaink megoldása közös érdek, ezért nagy szükség van az egymásra figyelésre, fontos a helyi kapcsolatok kialakítása és megerősítése” – hangsúlyozta Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke.
Az elöljárók arra is választ kerestek, hogyan tudnának a tömbmagyar települések és a szórványrégió összedolgozni, milyen módon segíthetik egymást. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke, korábbi megyei tanácsos örömmel nyugtázta, hogy a tömbben élő Hargita megyeiek már konkrét segítséget is felajánlottak. Az általuk adományozott faanyagból készül el a fehéregyházi Petőfi-emlékpark lugasa. „Életem során számos tanácskozáson és projektben vettem részt, de úgy érzem, hogy most végre konkrétumokról tárgyaltunk. A Hargita megyeiek tényleg akarnak segíteni rajtunk, a megyehatár túlsó oldalán élő, Segesvár körüli szórványmagyarokon” – fogalmazott Gáll. 
Amint a helyhatósági választások óta több ízben, ezúttal is felmerült a két megyét összekötő infrastruktúra helyzetének a kérdése. Javaslatok hangzottak el a két megye településeit összekötő, javítást igénylő szakaszokról, mint például a Gagy-keresztje–Bözöd, Siklód–Sóvárad, Újlak–Székelyvécke, Szederjes–Székelymuzsna. Utóbbinak a Hargita megyei részét leaszfaltozták, a Maros megyei szakaszra, bár van elkülönített költségvetési tétel, még nem fogtak hozzá. „Ígéretet kaptam, hogy két éven belül leaszfaltozzák a ránk eső mintegy 12 kilométeres részt” – mondta el lapunknak Gáll Ernő. Székelykeresztúr polgármestere, Rafai Emil szerint mindenképpen érdemes odafigyelni arra, ami összeköt. Az elöljáró nemcsak utakra gondolt, hanem, jelentősnek tartja, hogy a kultúra, a nemzeti identitás és az érzelmi kapcsolatok mentén elkezdődik a közös gondolkodás. 
Szucher Ervin | Krónika (Kolozsvár)

Nem leszűkítve értelmezett erdélyiség – Kiosztották az EMIA díjait
Az erdélyi magyar irodalmat és jeles képviselőit ünnepelték szombat este a székelyudvarhelyi városháza Szent István Termében az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadóján. Díjat kapott az idén hetven éves Lőrincz György, az alapítvány alapító elnöke, az Udvarhelyi híradó publicistája, valamint Bölöni Domokos író, a Hídverő-díjat pedig Csapody Miklós magyarországi politikusnak, irodalomtörténésznek adták át.
„Az erdélyiséget sosem leszűkítve értelmeztük, hiszen azt valljuk, amit Babits: a magyar irodalom csak egy lehet, melynek termőtalaja a magyar nyelv” — mondta Gálfalvi György író az idén huszonegy éves EMIA családias hangulatú díjátadóján. A rendezvényen Bálint Tamás költő olvasta fel írását az 1956-os forradalomról. A hagyományhoz híven a hetvenedik életévüket betöltött írókat díjazták ezúttal is, így Bölöni Domokost is, aki idén hetvenedik születésnapját ünnepelte. Bölöni egészségi állapota miatt nem vehetett részt az ünnepségen. Gálfalvi kiemelte, Lőrincz György íróként és szociográfusként is jelentős, felvetéseivel felszínen tartott fontos problémákat.
„Legfőképpen az erkölcsi rend formáját és buktatóit keresi az írásaiban” – mondta Egyed Péter író, filozófus laudációjában. Rámutatott, az író mindig a morális értékrendet igyekszik felfedni, hiszen anélkül végképp ki vagyunk szolgáltatva mások farkastermészetének és a ragadozás törvényének. Egyed Péter szerint Lőrincz György íróként fokozatosan érett meg, létrehozta saját stílusát, balladai tömörséggel ír népének, amelyet a legjobban ismer. Végül pedig arra buzdította a közönséget, hogy az írót ne csak ünnepeljék, hanem olvassák is. A rendezvényen Lőrincz György részletet olvasott fel Bécs fölött a Hargitát című következő regényéből.
Lőrincz György 1946-ban született a Hargita megyei Kápolnásfaluban, elbeszéléseket, novellákat, regényeket ír, esszéista és a szociográfiai publicisztika művelője. Szociográfiai tájékozódásában a Székelyföld átalakulása, a fél-városi, fél-falusi életforma s ebben a kisember ellentmondásos lelkülete jelenik meg lírával átszőtt, balladai erővel. Bölöni Domokos a Maros megyei Dányánban született 1946. augusztus 11-én. Számos novellája, kisregénye, publicisztikai írása jelent meg.
 Veres Réka Krónika (Kolozsvár) 

Zajlik a székelyföldi dokumentumfilmek szemléje
A VII. Székelyföld Napok részeként szervezik meg a III. Székelyföldi Dokumentumfilm-szemlét. A Hargita Megyei Kulturális Központ és a Hargita Megyei Tanács által szervezett, október 12-én kezdődött és 23-áig tartó rendezvénysorozat célja kapcsolatot teremteni az alkotók és a közönség között, esélyt adni a személyes találkozásra, bemutatni a helyi dokumentumfilmeket a vidéki települések közösségeinek.
A szemlén székelyföldi témájú dokumentumfilmeket vetítenek helyi partnerek közreműködésével Kovászna, Hargita és Maros megye több településén, művelődési házakban, kultúrotthonokban, múzeumokban, könyvtárakban, iskolákban, klubokban, kávézókban, galériákban, esetenként a film készítőinek jelenlétében.
A rendezvény igyekszik közösségi élményt kovácsolva a filmvetítésből, a figyelem középpontjába hozni a székelyföldi filmes alkotókat, műhelyeket. Az összes benevezett filmet levetítik Székelyudvarhelyen a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegén október 18. és 20. között. Az idei szemlére összesen 15 film nevezett be és 25 helyszínen vetítenek egy vagy több alkotást. A vetítések részletes programja a www.szekelyfoldnapok.ro honlapon olvasható. Krónika (Kolozsvár)

Dokumentumfilm-szemle a székelyudvarhelyi könyvtárban
Székelyföldről szóló dokumentumfilmeket lehet megtekinteni keddtől csütörtökig az udvarhelyi városi könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegén.
A 3. Székelyföldi dokumentumfilm-szemle a hetedik Székelyföld Napok része, és az előző kiadásokhoz hasonlóan kapcsolatot teremtene az alkotók és a közönség között, esélyt adva a személyes találkozásokra, valamint a helyi dokumentumfilmek bemutatására.
Szabó Károly, a rendezvény ötletgazdája és főszervezője elmondta, idén 15 filmet neveztek be, és ezeket 25 helyszínen fogják levetíteni. Az érdeklődők ma, holnap és csütörtökön egyebek közt a székely konyháról szóló Székely ízőrzők, a romák mindennapjaiba és hagyományos mesterségeibe betekintést nyújtó Kőrispatak: péntek-vasárnap, valamint a két székely testépítőről és eredményeikről szóló Testszobrászok viadal című produkciót tekinthetik meg.
Veres Réka Székelyhon.ro

Átadták az Orbán Balázs-díjakat
A Márton Áron-emlékév jegyében, a Székelyföldi Napok rendezvénysorozat részeként tegnap este került sor az Orbán Balázs-díjak átadására a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébániatemplomban. A régió egyik legjelentősebb kitüntetésének idei díjazottjai: Márkus András, a sepsiszentgyörgyi Mária Világ Királynője Egyházközség plébánosa, címzetes esperes, Oláh Dénes marosvásárhelyi plébános, főesperes és Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, a Márton Áron életéről szóló, A Hegy című filmes monográfia készítője.
A Székelyföldi Orbán Balázs-díjat a közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó Hargita, Maros és Kovászna megye önkormányzata 2011 óta adományozza olyan személyeknek, akik kimagasló tevékenységet folytatnak a térség fejlődése érdekében. A díjátadón, melyre a VII. Székelyföld Napok keretében került sor, elsőként Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szólalt fel, majd Borboly Csaba és Péter Ferenc, Hargita, illetve Maros megye önkormányzati elnöke, valamint Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja szólt az egybegyűltekhez, aztán a laudációk felolvasása következett. 
Tamás Sándor köszöntőbeszédében elmondta, örömére szolgál, hogy nemcsak a székelyföldi megyék képviselői vannak jelen a rendezvényen, hanem Kézdivásárhelytől Szatmárig és Nagyváradig több város magyar polgármestere is jelen van, és bár Kolozsvár magyar polgármesterét idén még nem köszönthetik ezen az eseményen, „ami késik, nem múlik”. A tanácselnök elmondta, Székelyföld szerencsés helyzetben van, mert Bod Péter, Dózsa György, Teleki Sámuel, Gábor Áron, Nagy Imre, Márton Áron, Orbán Balázs és mások személyében nagyon sok olyan személyiség alkotott itt, akik lámpásként ma is utat mutatnak nekünk. Borboly Csaba Orbán Balázs-idézetek mentén arról beszélt, hogy az „igaznak, szépnek, jónak és Isteninek” az útján mindenki lehet nemzete apostola, és bár pár nappal ezelőtt elhunyt az Orbán Balázs-díj egyik első kitüntetettje, újabb személyiségek lépnek a nyomába. Péter Ferenc Márton Áron püspököt  idézve kijelentette, hogy meg kell vetnünk itt a lábunkat, munkát kell vállalnunk egymásért, a gyűlölet helyett pedig szeretettel és jóakarattal lehet jövőt építeni. Zsigmond Barna Pál főkonzul az októberi kvótaszavazás, az ötvenhatos hősökre való októberi megemlékezés és a decemberi parlamenti választások fontosságáról beszélt, majd két anekdotát mesélt el, melyek által ő is az összefogás fontosságát hangsúlyozta. A felolvasott laudációkból megismerhettük a díjazottak pályaképét, megtudhattuk, hogy bár egymástól sokban különbözik életútjuk, mindhárman ki tudtak teljesedni a hitben: Oláh Dénes többnyire íróként, rádiósként és a marosvásárhelyi Deus Probidevit tanulmányi ház működtetőjeként tevékenykedett, Nagy Zoltán tanárként és annak az ötórás filmes monográfiának a szerkesztőjeként, melynek elkészítése 23 évet vett igénybe, Márkus András pedig a sepsiszentgyörgyi cigány közösség lelkipásztoraként, aki szinte a teljes életét a cigányok felzárkóztatásának szentelte, fontos szerepet vállalva az őrkői iskola beindításában, működtetésében is. Az est során a díjazottak köszönetet mondtak a rangos elismerésekért, a felszólalások között a Tiberius vonósnégyes zenei intermezzói emelték az ünnepi esemény hangulatát.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vásárhelyi gálán emlékezett '56-ra az SZNT és az EMNT
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott gálaelőadáson idézte az 1956-os magyar forradalmat a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Izsák Balázs, az SZNT elnöke ünnepi beszédében azért tartotta fontosnak az 1848-49-es vagy 1956-os szabadságharcról való megemlékezést, mert általa „megerősítjük a magunk elkötelezettségét a szabadság iránt”. Az MTI szerint kijelentette, hatvan évvel a magyar forradalom után, el lehet mondani: Magyarország független, szabad ország. Romániában azonban az 1989-es forradalom eszményeit épp az állam intézményei sértik meg. „Az üldözött székely zászló így válik ma Romániában az emberi méltóság és a szabadság egyetlen, hiteles jelképévé” – fogalmazott Izsák Balázs.
„A Székely Nemzeti Tanács megalakulása óta Székelyföld területi autonómiájában látja az itt élők, a székely nép szabadságának intézményi garanciáját. 1956 hőseinek, 1989 temesvári, kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti hőseinek példája által megerősítve követeljük Székelyföld területi autonómiáját” – zárta beszédét az SZNT elnöke.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke ünnepi beszédében megemlítette: a mindenkori forradalmakat a mindenkori fiatalok robbantották ki. A mai fiatalok azonban viszonylagos jólétben, de ideológiai nyomás alatt és bizonytalanságban élnek, és egyre kevesebben köteleződnek el a közösségi célok iránt. Az EMNT ügyvezetője azzal zárta beszédét, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, és hinnie kell abban, hogy e küzdelem nem hiábavaló.
A közönség hosszasan megtapsolta Kelemen Kálmánt, aki kolozsvári diákként vett részt az ottani 1956-os eseményekben, és ennek következményeként éveken át sínylődött a romániai börtönökben. Az estet szavalatok és zenei előadások tették ünnepélyessé. Krónika (Kolozsvár)

Átadták az Orbán Balázs díjakat
Kovászna megyéből Nt. Márkus András szentszéki tanácsos, címzetes esperes, őrkői plébános, Hargita megyéből Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, a Márton Áron életéről szóló filmes monográfia alkotója, Maros megyéből Ft. Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes-plébános vehette át hétfőn este Sepsiszentgyörgyön az idei Orbán Balázs-díjat – írja a Kovászna, Hargita és Maros megyei tanácsok AGERPRES hírügynökséghez kedden délelőtt eljuttatott közös közleménye.
Az ünnepélyes díjátadót Sepsiszentgyörgyön, a Krisztus Király templomban tartották hétfőn este, az esemény rangját az is emelte, hogy a Hargita, Maros és Kovászna megyei önkormányzatok elnökei mellett jelen voltak Bihar és Szatmár megye magyar tanácselnökei is: Pásztor Sándor és Pataki Csaba, valamint Ráduly Róbert csíkszeredai és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester mellett részt vett Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is.
Elsőként Tamás Sándor szólt az egybegyűltekhez, hangsúlyozva, hogy Székelyföld szerencsés helyzetben van, hiszen mindig voltak olyan emberek, akiket előszeretettel hívunk lámpás embereknek, akik példamutatásukkal és munkájukkal világítótoronyként mutatták az utat. Közöttük előkelő helyet foglal el Orbán Balázs, akit méltán neveztek a legnagyobb székelynek.
“Róla neveztük el azt a díjat, amit már hatodik alkalommal adunk át Székelyföld elismert személyiségeinek. A tömör ezüst, gyönyörű kivitelezésű érmét – a Márton Áron Emlékév jegyében – idén olyan személyiségek kapják, akik nem csak hitbéli, hanem kiemelkedő lelki és közösségi pásztorai híveiknek, egyházközségüknek. Munkájuk mellett önként vállalnak fel olyan hiánypótló szociális, társadalmi és ifjúsági tevékenységet, amely küldetésükké vált és elismerést érdemel” – mondta el a háromszéki tanácselnök.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében rámutatott: az Orbán Balázs-díjjal olyan embereket tüntetnek ki, akik nem utasítják el a munkát, nem futamodnak meg a nehézségek elől, olyan személyiségeket, akik kultúránkat éltetik.
‘Márton Áron, a nagy püspök arra figyelmeztet, hogy a közös származás és a közös nyelv szükséges, de nem elegendő összekovácsoló erő, társulnia kell hozzá a kultúrának is ahhoz, hogy megtartó erő legyen. Idén majd’ mindent a Márton Áron Emlékév fényében, annak részeként végzünk, hogy ébren tartsuk évfordulói ürügyén legendás püspökünk emlékezetét, hogy kövessük tanítását. Mai ünnepünk is kimagasló esemény kíván lenni, ugyanis a három közigazgatási egységbe tagolt székely-magyarság közösen, együtt, közösségként kívánja figyelmével kitüntetni jeles személyiségeit’ – fogalmazott a Hargita megyei elöljáró, majd megemlékezett a múlt héten elhunyt Kovács Piroskáról, a székely kapuk Europa Nostra nagydíjas megmentőjéről, aki elsőként kapta meg a Hargita megyeiek közül az Orbán Balázs-díjat, 2011-ben.
“Sokszoros ünnep ez nekünk, hisz két olyan személyiség előtt is tisztelgünk egyben, akik mindketten hittek abban, hogy az igazság és az emberi méltóság mindenek felett való, és akik mindketten áldozatos munkával erősítették Erdélyt, erősítették Székelyföldet. Márton Áron püspök jelmondatául a ‘nem futamodom meg a munkától’ mondatot választotta, és ehhez méltóan vezette egyházát. Tudjuk jól, hogy napjainkban hasonló kiállásra és hasonló eltökéltségre van szükségük a vezetőknek, hasonló szilárdsággal kell megvetni a lábunkat és képviselni érdekeinket, erősíteni Székelyföldet. Mert Székelyföld számunkra az otthon, minket ide kötnek hagyományaink, történelmünk, itt tudunk őszinte szívvel emlékezni nagyjainkra és itt kell nekünk, székelyföldi vezetőknek az ő munkásságukhoz méltó döntéseket hozzunk” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja köszöntőjében az összefogás erejéről, az “egymásba kapaszkodás” szükségességéről beszélt, példatörténetei is az együttműködés eredményességére mutatták rá, kiemelve, hogy most, amikor mindenhol üldözik a székely szimbólumokat, itt, Sepsiszentgyörgyön a templomok udvarán húzzák fel a székely zászlót, tehát fontos nemzeti kérdésekben a politikum és egyház egymást támogatja.
Elsőként Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes vehette át a díjat, laudációját Bálint Géza, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János plébánia ügyintézője olvasta fel.
“2014-ben abban a kegyelemben részesült, hogy őt kérték fel a Csíksomlyói búcsú szónokának. Ebben a beszédében mondta a következőket: ťNekünk keresztényként lehet és kell magyarnak maradni, és magyarként kell a keresztény hitet megélni, mert egyébként elárultuk azt a közösséget, amely bennünket emberré formált, amely hazát, hitet, és nem is akármilyen kultúrát és civilizációt adott.ť Munkáját, igyekezetét, ez a vallomás fémjelzi. Papi jelmondatát Izajás prófétától kölcsönözte és így hangzik: Itt vagyok, Uram, engem küldj! 2015 őszén, 67 évi szünet után, újraindult Marosvásárhelyen a katolikus oktatás. Dr. Tamási Zsolt igazgató következetes és tántoríthatatlan küzdelmének, és Oláh Dénes imahátteret biztosító igyekezetének beért a gyümölcse. (…) Ezt tartja élete legszebb jutalmának. Az iskoláért vívott küzdelemben folyamatosan Márton Áron püspök közbenjárását kérte. Megvalósulását, túl az emberi igyekezeten, neki tulajdonítja. Vallja, hogy az elhívás sohasem az alkalmasságot, hanem a küldő Isten kegyelmét jelenti”.
Hargita megyéből Nagy Zoltán hitoktató kapta az Orbán Balázs díjat.
Sarány István a laudációban úgy fogalmaz: ‘munkássága széles körben ismert és szakmai körökben elismert, személye azonban mindvégig a háttérben maradt. Fáradhatatlan tevékenysége, időt és energiát felemésztő ténykedése, áldozatos munkája középpontjában Márton Áron püspök áll, két évtizednél hosszabb ideig végzett kitartó munkálkodásának eredménye pedig egy rendhagyó vizuális produkció: A Hegy című öt és fél órás kép- és hanganyag, amelyet DVD-n láthat a nagyközönség, és amelyet 22-23 esztendős önzetlen előkészítő munka előzött meg. A nagy püspök egyik legelismertebb életrajzírója, Virt László szociológus Nagy Zoltán művét Márton Áron filmes monográfiájának tartja. (…) az alkotó ťhittanár, tehát világi lelkipásztor. Akiket megszólaltatott, azok jórészt maguk is lelkipásztorok. Nagy Zoltán művében a közösségét egybetartó lelkipásztor Márton Áron jelenik meg, a lelkipásztor, aki évtizedek óta – máig! – gondolkodást és életet formál Erdélyben, és már egyre inkább Erdélyen kívül isŤ.’
Kovászna megyéből Nt. Márkus András címzetes esperes, őrkői plébános kapta az Orbán Balázs-díjat, laudációját Ft. Hajdú János főesperes-plébános olvasta fel, a következő mottóval: “Nem az a nagy aki magát ajánlja, hanem akit az Isten ajánl!’.
“Jelenleg kb. 5000 cigány hívének lelkipásztora, akiket a Szeretet Misszionáriusai nővéreivel, mint munkatársakkal vezet az Istenes úton, az üdvösség felé. Az országban és a gyulafehérvári főegyházmegyében is egyedüli lelkipásztor, aki az egyetlen cigány plébániát vezeti már 20 éve. Az anyaországtól munkája elismeréseként kapta az Apor Vilmos emlékérmet. Dr. Jakubinyi György érsek címzetes esperesi címmel ismerte el áldozatos és kitartó munkáját. Jelen kitüntetés is jelezze az elismerést a nem könnyű és sokszor hálátlan lelkipásztori munka miatt. Köszönjük, hogy felfigyeltek Rá, értékelik nem látványos, de mégis nagyon fontos, hasznos és kitartó munkáját. További életéhez és munkájához Isten áldását kérjük. Adja az Úr, hogy az elhintett evangéliumi mag a cigány lelkekben is megfoganjon s bő termést hozzon” – emelték ki a Márkus atyáról szóló laudációban.
A díjátadó ünnepséget a Tiberius kvartett koncertje színesítette.
Az AGERPRES hírügynökségnek elküldött közlemény felidézi, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye önkormányzata közösen hozta létre az Orbán Balázs-díjat, hogy azoknak a személyiségeknek adományozza, akik a Székelyföld fejlődéséért tevékenykedtek. A közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó három megye a régió egyik legjelentősebb kitüntetésének szánja az évente kiosztott kitüntetést. A Székelyföldi Orbán Balázs-díj kör alakú, 70 mm-es átmérőjű, 4,5 mm vastagságú, két oldalas ezüstből készült vert érme, amelyet emléklap és pénzjutalom kíséretében adományoznak a megye elöljárói egy külön, erre az alkalomra szervezett ünnepségen a Székelyföld Napok keretében.
www.agerpres.ro erdon.ro

Aki erőt vett magán, és vállalta a meghurcoltatást – ’56-ra emlékeztek Marosvásárhelyen
Az emlékezés és a múltból való erőmerítés jegyében zajlott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács által az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából a marosvásárhelyi Kultúrpalotában szervezett gálaműsor.
A magyarok szabadságvágyát még Hunor és Magor hozta magával, és annak ellenére, hogy Erdélyben nem volt a budapestihez hasonló lázadás, itt is sok embert megkínoztak, meghurcoltak, mert törekedni mertek, szebb jövő akartak – mondta az Őszi csoda címet viselő rendezvény felvezetőjében Kilyén László műsorvezető, miután a Fagyöngy citerazenekar ’56-os dalokkal hangolt a megemlékezésre.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina szerint jó volna hosszan odafigyelni a megtorlást elszenvedők történeteire, inni szavaikat, és erőt meríteni belőle, mert azóta sincs valós szabadsága a teljes magyarságnak, a külhonban a viszonylagos anyagi jólét mellett sorvadnak a valódi értékek, állandósult a bizonytalanság, tetten érhető a fokozódó nyomás, amely manapság leginkább a médián keresztül éri közösségünket. „Sem 1956, sem 1989 után nem tudtuk megállítani és visszafordítani a már azelőtt elkezdődött folyamatokat. Lassan, de hatékonyan építik le a családról, egyházról, közösségről kialakult értékrendszerünket, a fiataljaink közül kevesen köteleződnek el eszme, cél iránt. Adjon Isten szívet, időt, fület a halláshoz és hitet a kitartáshoz” – fogalmazott Sándor Krisztina.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs kifejtette, az autonómia a szabadság intézményi garanciája. „Egy nép akkor szabad, ha dönthet önnön sorsáról. Egy nép akkor szabad, ha meghatározhatja politikai berendezkedését, ha szabadon rendelkezik erőforrásaival, ha nincs alárendelt helyzetben más népekkel szemben, ha mindenki számára biztosítottak a teljes és tényleges jogegyenlőség feltételei” – mondta, hozzátéve, hogy a román forradalom eszményeit az állam intézményei sértik meg, „mivel – úgy tűnik – közelebb állnak a diktatúra hagyományához, mint a forradalom erkölcsi, politikai örökségéhez. Az üldözött székely zászló így válik ma Romániában az emberi méltóság és a szabadság egyetlen, hiteles jelképévé. A Székely Nemzeti Tanács megalakulása óta Székelyföld területi autonómiájában látja az itt élők, a székely nép szabadságának intézményi garanciáját. Október 30-ára, Székelyföld autonómiájának napjára készülve mondjuk ki: erős, hitében rendíthetetlen, ’56 hőseinek, 1989 temesvári, kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti hőseinek példája által megerősítve követeljük Székelyföld területi autonómiáját” – fogalmazott Izsák Balázs.
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, Csige Sándor Zoltán – miután átadta az emlékezőknek Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét és jókívánságait – szerint erre a néhány dicső napra mindenki szimpátiával tekintett, és utána semmi nem volt olyan, mint azelőtt, a második világháború után kialkudott állapotokban. 1956 fontosságát a magyar alkotmány preambuluma is rögzíti: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki”. „Ma is vehemensen támadják értékeinket azok, akiknek útjában áll a kereszténység, a hit, a család. A pesti srácok tudták és tették a dolgukat, márpedig ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak” – mondta a vezető konzul.
A Kultúrpalotában jelen levő marosvásárhelyi ’56-os elítéltek közül – Varga László, Grama János – Kelemen Kálmán szólalt fel. Humorosan megjegyezte, kezdetben hat hónapig vallatták, és ekkor érezte, hogy milyen hatalmas, mekkora veszélyt jelenthet a rendszerre, de vicces kedve hamar elszállt, olyannyira, hogy pizsamakabátjának ujjával meg akarta fojtani magát. Erőt vett magán, és vállalta a meghurcoltatást: a folyamatosan kirótt „újabb két év börtönbüntetésekről”, a fogdában uralkodó embertelen állapotokról mesélt a hallgatóságnak.
Ezután Baricz Lajos római katolikus pap a múltból merítkező fohászt mondott, Kecskés Csaba unitárius lelkész pedig személyes élményeit osztotta meg, hiszen anyai lelkész nagyszüleit és elsőéves teológiai hallgató nagybátyját is elítélték.
Kilyén László és Ritziu Ilka Krisztina történelmi tényeket ismertetett, többek között megemlítve, hogy a kolozsvári egyetemen hazug módon azt hangoztatták, hogy a szabadságharc lényege Erdély visszacsatolása, és azt, hogy a leghatékonyabb fegyver a vers volt. Ennek jegyében Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina versben, dalban, prózában, a Vártemplom Musica Humana kórusa énekkel, Varó Huba és társulata erdélyi verbunkokkal és legényesekkel emlékezett a pesti srácokra, Márai Sándor 1956-ban New Yorkban kelt Mennyből az angyal című versének szellemiségében: „meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: »Elég volt«.”
Gáspár Botond Székelyhon.ro

Izsák: a román állam megsérti 1989 eszményeit
Ezt az 1956-os forradalomra emlékezve jelentette ki az SZNT elnöke.
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott gálaelőadáson idézte az 1956-os magyar forradalmat a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Izsák Balázs, az SZNT elnöke ünnepi beszédében azért tartotta fontosnak az 1848-49-es vagy 1956-os szabadságharcról való megemlékezést, mert általa „megerősítjük a magunk elkötelezettségét a szabadság iránt".
Kijelentette, hatvan évvel a magyar forradalom után, el lehet mondani: Magyarország független, szabad ország. Romániában azonban az 1989-es forradalom eszményeit épp az állam intézményei sértik meg. „Az üldözött székely zászló így válik ma Romániában az emberi méltóság és a szabadság egyetlen, hiteles jelképévé" - fogalmazott Izsák Balázs.
„A Székely Nemzeti Tanács megalakulása óta Székelyföld területi autonómiájában látja az itt élők, a székely nép szabadságának intézményi garanciáját. (.) 1956 hőseinek, 1989 temesvári, kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti hőseinek példája által megerősítve követeljük Székelyföld területi autonómiáját" - zárta beszédét az SZNT elnöke.                     
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke ünnepi beszédében megemlítette: a mindenkori forradalmakat a mindenkori fiatalok robbantották ki. A mai fiatalok azonban viszonylagos jólétben, de ideológiai nyomás alatt és bizonytalanságban élnek, és egyre kevesebben köteleződnek el a közösségi célok iránt.
Az EMNT ügyvezetője azzal zárta beszédét, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, és hinnie kell abban, hogy e küzdelem nem hiábavaló.
A közönség hosszasan megtapsolta Kelemen Kálmánt, aki kolozsvári diákként vett részt az ottani 1956-os eseményekben, és ennek következményeként éveken át sínylődött a romániai börtönökben.
Az estet szavalatok és zenei előadások tették ünnepélyessé. foter.ro

Pénzidomár: segít anyanyelven is eligazodni a gazdasági életben
A Pénzidomár néven elindított gazdasági és pénzügyi vetélkedőt ötödik alkalommal szervezi meg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara, az OTP Bank Románia, illetve Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
Sajtótájékoztatón ismertették kedden a verseny céljait és menetét. A vetélkedő leginkább székelyföldi középiskolákat céloz meg, de várják minden romániai magyar tannyelvű iskola csapatának jelentkezését. Az elmúlt négy évben 824 jelentkezőt számláltak, ebből 240-en, azaz 60 csapat mérhette össze tudását az egyetem épületében.
A vetélkedő kétfordulós: először egy feladatlapot kell kitöltsenek a diákok, ennek beküldése jelenti tulajdonképpen a jelentkezést. A feladatlapok értékelését követően a legjobban teljesítő 12 csapat bekerül a második fordulóba. Tánczos Levente-József, az üzleti tudományok tanszékének oktatója kiemelte, ez a szám akár 16-ra is nőhet. A második fordulóban a Sapientia egyetemen egy esettanulmányt kell megoldjanak a továbbjutott csapatok: egy székelyföldi vállalkozás valós, aktuális problémáira kell megoldást találniuk. A szervezők kihangsúlyozták, fontosnak tartják, hogy anyanyelvükön tudjanak eligazodni a fiatalok a gazdasági életben is. A döntőt november 18–22. között szervezik meg.
„Nagy lemaradás van a térségben a jogi köznyelvet illetően, az emberek gyakran használnak olyan átvett kifejezéséket, mint például a faktúra vagy a kontroll. Ennek a versenynek az is célja, hogy a magyar nyelvű közgazdasági szakkifejezéseket és köznyelvet fejlessze, ezenkívül pedig felsőfokú közgazdasági képzésben részesülnek a diákok” – hangsúlyozta Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja. Farkas László, az OTP Románia csíkszeredai fiókjának vezetője hozzátette, a bank kiemelten fontosnak tartja, hogy a székelyföldi fiatalok pénzügyi oktatásban részesüljenek, és bár a Pénzidomár egy verseny, vannak oktatási jellegű tulajdonságai is.
Iszlai Katalin Székelyhon.ro

El kell felejtenünk a korlátokat (Negyedszer találkoztak Székelyföldön az IT-szakemberek)
Idén nőtte ki magát igényes és számontartandó, nem csak szakmai eseménnyé a székelyföldi IT&C és innovációs konferencia, hiszen a negyedik kiadásánál tartó szovátai találkozó immár háromszáz meghívottal, szétágazó tematikával jelentkezett – állítja Bihari Béla, az IT Plus Cluster elnöke. A szakember a digitalizáció székelyföldi betörése, illetve térnyerése kapcsán úgy véli: továbbra is jellemző, hogy a korlátokat látjuk meg először, annak ellenére, hogy az ágazat által kínált lehetőségek gyakorlatilag bármely területnek szólnak, legyen az agrárium, oktatás, egészségügy, vállalkozásmenedzsment vagy akár közigazgatás.
A többnapos tanácskozás nyomán több következtetés is levonható: egyrészt lassanként határtalan azoknak a területeknek a száma, ahol a digitalizáció alkalmazható és alkalmazandó – így például az oktatás és azon belül a felnőttképzés, átképzés, amelyet ez alkalommal kiemelkedően nagy érdeklődés kísért. Tény ugyanakkor, hogy noha egyre nagyobb az érdeklődés a lehetőségek iránt, Székelyföld tekintetében még rengeteg a pótolnivaló, de már megjelentek az első hidak, hiszen a tanácskozáson több, nem az IT vagy az innováció területéről érkező szakember is felszólalt. Erre az átjárásra pedig szükség van, ha hatékony megoldásokban akarunk gondolkodni, önmagában az IT-ágazat nem jöhet minden ötlettel, illetve megtörténhet, hogy az elképzeléseik kiegészítésre, változtatásra szorulnak – magyarázta Bihari Béla. 
Az elnök szerint a konferencia ugyanakkor kétségtelenné tette, hogy itt, helyben sikerült elérni az úgymond szakmai kritikus tömeget. „Mostanra már elegen vagyunk azok, akik hisznek a digitalizáció fontosságában, illetve Székelyföld felzárkóztatásában ezen a téren, és ezzel a kritikus tömeggel már a nemzetközi piacon is helyt lehet állni, és egyben a térség fejlődéséhez is érdemben hozzá lehet járulni” – jelentette ki. A helytállás feltétele ugyanakkor – és ez Szovátán is kiderült –, hogy a bérmunkák vonaláról egyre inkább a saját fejlesztésű, helyi, innovatív termékek irányába mozduljanak el a vállalkozások. Ez a tendencia pedig erősödik olyan körülmények között is, hogy egyelőre még sok helyi IT-vállalkozás kénytelen külső megbízatásokat teljesíteni. A felgyűjtött tapasztalat, tudás viszont már most lehetőséget biztosít arra, hogy a bérmunkák mellett egy-két innovatív, egyedinek mondható elképzelést is megvalósítsanak. Emellett Székelyföldön is elterjedőben a startup-kultúra, és ezeket az embereket igyekeznek felkarolni például a Design Bank kezdeményezéssel. Bihari ugyanakkor Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének véleményéhez csatlakozva elmondta: át kell lépni azon az akadályon, amely továbbra is jellemzi mind a Székelyföldet, mind Romániát egészében, hogy már meglévő megoldásokat honosítsunk meg, ráadásul megkésve. „Át kellene ugrani harminc évet, és ne azokat az elképzeléseket valósítsuk meg itt, amelyek Nyugaton már akár kifutóban vannak, hanem az éppen aktuális trendeket alkalmazzuk, különben továbbra is fogyasztói piac maradunk, versenyképessé nem válhatunk” – fogalmazott.  Kérdésünkre, hogy az elképzelések mennyire életképesek Székelyföldön, Bihari Béla kifejtette: sajnos, továbbra is jellemző, hogy elsőként a korlátokat látják a legtöbben, mit miért nem lehet megvalósítani, és nem a lehetőséget. A digitalizáció révén ezen a mentalitáson lehet változtatni, a cél legalábbis ez. Arra egyetlen ötlet esetében sincs biztosíték, hogy életképes lesz, de túl kellene már lépni azon a gondolkodásmódon, hogy meg sem próbáljuk lábra állítani az elképzelést, helyette a kifogásokat soroljuk, és ami még fontosabb: sok esetben csak és kizárólag egyedül próbálkozunk. A változás lehetősége pedig a közös gondolkodásban rejlik, legyen szó turizmusról, kultúráról, oktatásról, egészségügyről vagy bármiről. Az elnök példaként a Székelyföldi Értéktárat említette, amely ugyan létrejött, de eddig nem tevődött fel a lehetőség, hogy pont a digitalizáció eszközeivel minél szélesebb körben ismertté váljon a kezdeményezés és annak eredményei: az azonosított kulturális értékek, de ugyanide sorolhatók az idegenforgalmi kezdeményezések is. „Nagyon zárt, konzervatív térségben élünk, de aki nem fogja fel, hogy a digitalizáció nélkül nem lehet, az sajnos lemarad, akármilyen jó kezdeményezése legyen” – véli Bihari Béla. Ami innen kevésbé látszik
A konferencia meghívottjai közül Bihari Béla Erdei Balázst, Magyarország szilícium-völgyi tudományos és technológiai attaséját, valamint Csala Dénes hálózatkutatót, a Székelydata elképzelés atyját emelte ki. 
Az elnök szerint ritka alkalom, hogy olyan ember járjon Erdélyben, akinek rálátása van arra, mi történik a Szilícium-völgyben, és aki betekintést tud nyújtani, hogy milyen esélyekkel lehet akár kijutni ebbe a világba, milyen út vezet egy ötlettől, elképzeléstől egészen a IT- és startup-világ legnagyobb fellegvárába. Egy másfél órás kérdezz-felelek során több lényeges, a székelyföldiek számára újnak minősülő tanáccsal is gazdagodtak, egyebek mellett kiderült: nem csak feltétlenül Magyarországon keresztül vezet az út az IT-ben gondolkodók számára. Emellett olyan új fogalmakról is szó esett, mint a sharing economy, amely itthon egyelőre nagyjából ismeretlen, pedig az ilyen információmegosztási megoldásokkal digitális út nyílna a Székelyföldre. „Egy egyszerű ebéd kapcsán olyan információkhoz juttathatnák például az illetőt, hogy az alapanyagok honnan származnak, maga a település mit kínál, vagy egyáltalán a vidék, ebből pedig csak nyerhetne mindenki” – részletezte Bihari Béla. 
Csala Dénest illetően az elnök rámutatott: az ő kezdeményezése egy más megközelítésből, de szintén a térség fejlődését szolgálja, hiszen gyakorlatilag felszámolja a földrajzi korlátokat. „A hálózat révén olyanok számára is megteremtődne a lehetőség, hogy hozzájáruljanak Székelyföld fejlődéséhez, akik innen indultak, de jelenleg a világ másik végén élnek. Ez mérhetetlen tudáshoz és tapasztalathoz való szinte azonnali hozzáférést is jelenthet” – pontozta Bihari Béla.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száznyolcvan kopjafa
„Valamikor a télen unalmamban eszembe jutott, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója lesz idén, és faragok hatvan darab hatvancentis kopjafát. Valahova, nem tudtam, hogy hova, csak gondoltam, hogy elkezdem, megfaragom, és majd valakinek oda fogom ajándékozni” – kezdi Balázs Antal a száznyolcvan kopjafa történetét. Mert a hatvanból időközben háromszor annyi lett, hiszen az ötlet megtetszett másoknak is – Bács-Kiskun megye déli szegletében így hát három településen: Kiskunmajsán, Csólyospáloson és Szankon lesz egyedi ’56-os kopjafaemlék. És talán itthon, Sepsiszentgyörgyön is – bár erre senki nem kérte Anti bácsit, de ő úgy gondolja, az ’56-os forradalomnak és városának is tartozik ennyivel.
Jelentkezik az ’56-os múzeum
A nyolcvanadik életévét betöltött, de továbbra is nyughatatlan Balázs Anti bácsi elkezdte hát a télen megfaragni a kopjafákat. Közben elmondta itt-ott ötletét, hogy hátha talál rá „vevőt“ – és nem is kellett sokat várnia. A tavasz jóformán még be sem köszöntött, amikor telefonált Grezsa István miniszteri biztos, hogy a hatvan kopjafának megvan a gazdája: a kiskunmajsai ’56-os múzeum szívesen ad helyet egy ilyen egyedi emléknek.
Mielőtt a hatvanból száznyolcvanná lett kopjafák történetébe belevágnánk, ismerkedjünk kicsit a kiskunmajsai múzeummal. Magyarország első – és tavalyig egyetlen – ’56-os kiállítóhelyét a kényszerű száműzetéséből 1990-ben hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori főparancsnoka alapította. Az épület valamikor tanyasi iskola volt, két termében korabeli relikviák tekinthetőek meg: zászlók, fegyverek, térképek, fényképek, újságok, szabadságharcosok személyes tárgyai. A múzeum udvarán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jóvoltából különböző harci eszközök, köztük egy T-55-ös orosz tank is látható. Az 1999-ben megnyílt múzeum mellett Pongrátz Gergely egy kápolnát is építtetett, a 2002-ben felavatott kápolna egyik tornya a győztes forradalmat, a másik – romos – tornya a vérbe fojtott szabadságharcot jelképezi. Védőszentje Kapisztrán Szent János, akinek ünnepe október 23-án van. A kápolna belső falára helyezték el azoknak a névtábláját, akiket a forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt a kommunista hatalom kivégeztetett, és a kápolnában helyezték végső nyugalomba – kívánságának megfelelően – Pongrátz Gergelyt. A múzeumot a Pongrátz Gergely Alapítvány működteti.
’56 fénye ma is világít
Érdekes formát talált ki Balázs Antal a kiskunmajsára kerülő kopjafakompozíciónak. A hatvan faragott tölgyfa oszlopocska nem mind hatvan centiméter hosszú: ahogy érlelődött a terv, úgy alakult is, végső változatában fele-fele arányban készültek a lámpásban, illetve a tulipánban végződőek: a faragott mintakincsben a lámpás csúcs a férfiak, a tulipán – a termékenység – a nők jelképe. A férfiaké 60, a nőké 56 centi hosszúságú, és egymást váltva, egy kétméteres átmérőjű kört alakítva szerelik fel egy korong köré.
– Napot fognak képezni, a kopjafák lesznek a sugarai, jelképezve azt, hogy ’56 fénye ma is világít, mondja Balázs Antal, és sebtében meg is mutatja. – A középső korongra ragasztjuk, szintén kör formában az ugyancsak tölgyfából kivágott betűket: felül Gloria, középen ’56, alatta Victis. A kopjafasugarú nap nem a múzeum falára kerül, hiszen az nem megfelelő háttérnek, hanem a múzeummal szembeni tábor épületének hatalmas fehér falára – a tábor és a múzeum amúgy is összetartoznak, nyaranta ott tartják az ’56-os ifjúsági tábort, bejárata pedig egy székely kapu.
Megfaragom nektek is
Balázs Antal ’56-os emlékötlete tehát könnyen gazdára talált. A bonyodalmak azonban ezután következtek. – Azzal nem is volt baj, hogy odaígértem Kiskunmajsára a hatvan kopjafát, csak Szent György-napkor itt járt Ábrahám Fúrús János csólyospálosi és Patkós Zsolt szanki polgármester, s amikor meglátták, hogy mit csinálok, és elmondtam, hogy mi céllal faragom a kopjafákat, azonnal lerohantak, hogy nekik is kell, meséli Anti bácsi. – Mondtam, gyerekek, semmi baj, én Kiskunmajsának visszamondani már nem tudom, de ette fene, megfaragom a hatvan-hatvanat nektek is. És akkor kezdődött a versenyfutás az idővel. A laikus azt gondolná, a kis-méretű kopjafát könnyebb megfaragni, mint a nagyot – de épp ellenkezőleg. Kisméretben az arányosan csökkentett minta is kicsi, a fa pedig könnyen megpattan, nem is kell hozzá egy rossz mozdulat, és máris messzire ugrik a kivésett forma valamelyik sarka. Olyankor meg kell keresni az elugrott darabkát, visszaragasztani a helyére, megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, a javítás nyomait eltüntetni – sok időt és hatalmas türelmet igénylő munka. Anti bácsi azonban nemcsak konokul kitartó, hanem munkabírása is lankadatlan. Mondom is neki viccesen, fiatal még, alig nyolcvanéves.
– 81 leszek januárban, ha megérem, válaszolja nem dicsekedve, csupán mint aki megállapít valamit. – Ezzel még nincs baj, az a fele a rossz, hogy egyre több a munka, a megrendelés, és azt bírni kell. Felszereltünk a nyáron egy székely kaput Virágoskútra, a Hortobágyon, kapu kell még az idén Csehétfalvára, szülőfalumba, és kapu kell Árapatakra a temető bejáratához, az is egy ügy. Mindenre nem jut időm, mert ez a 180 kopjafa annyi időmet elrabolta, sokszor volt úgy, hogy nem aludtam itt, ebben a kicsi műhelyben, de itt ébredtem fel: mikor eljöttem otthonról, még olyan korán volt, hogy itt ébredtem meg a műhelyben. De meg kellett csinálni.
– Te sok ügy mellé álltál éltedben, ezt is ügyként kezeled.
– Teljes egészében. Én, ha nem ’56-ról van szó, változzak lepcsegős varasbékává, ha megcsináltam volna.  – Miért oly fontos neked ’56?
– Mert a magyar történelemben kevés az olyan küzdelem, ami tényleg a szabadságért történt. A pozsonyi csata, utána nagy szünet Dózsa Györgyig, majd a Rákóczi-szabadságharc, a ’48-as szabadságharc és ’56. Valakinek vagy valakiknek támogatni kell ezt az ügyet. Tenni kell azért, hogy azok, akik utánunk jönnek, lássanak valamit, mert hallani hallanak az iskolában róla, az egy dolog, de a vizuális ismeretszerzés tartósabb. Ha valaki kopjafát farag pénzért a temetőbe, az nem ügy. Az csak egy emlék annak, akit eltemettek. Ez pedig felidézi ’56-ot és azokat, akik abban az eseményben részt vettek. Minden kopjafára felírhattam volna valakinek a nevét, lett volna mit felírni. De minek, úgyis tudjuk, hogy kik voltak a hősök, nézzünk rá, s válasszuk ki, hogy melyiket kinek szánnók. Ezt nem tartottam lényegesnek, sőt, azt sem, hogy felírjam a készítés évszámát, mert aki hatvanig el tud számolni, az számolja meg a kopjafákat, s számítsa ki, ’56-tól mikor volt a 60. évforduló. Dolgozzon másnak is az agya, ne csak az enyém. Persze, biztos kerül mindig valaki, aki el fogja mondani, mit jelent az a nap formában elhelyezett hatvan kopjafa, hogy az is tudja, miről van ott szó, aki csak néz, de nem lát. Valószínűnek tartom, hogy fognak majd tenni valahova egy táblát is, s én mindenképpen követelem, hogy írják rá, ez Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön készült. Az én nevemet ne írják oda, nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült, és Sepsiszentgyörgyön készült, ez nemcsak nekem, hanem minden sepsiszentgyörgyinek dicsőség.
Hosszú az emlékév
A Kiskunmajsára kerülő, napot formázó kopjafák mindenike tölgyfából készült. Első változatban úgy tervezte Anti bácsi, a hatvan kopjafát hatvan különböző fajta fából faragja meg, ezek készítéséhez fogott hozzá a tél végén. A csólyospálosi és szanki felkérést követően azonban változtatott elképzelésén: mivel Kiskunmajsán kültérre kerül a kopjafa-kompozíció, szükséges levédeni, a pác alatt nem érvényesülne annyira a különböző fafajták mintája, erezete. Szankon viszont benn, a polgármesteri hivatalban alakítanak ki egy ’56-os sarkot a kopjafákból – hát ide kerülnek a sokféle fából készült, természetes színében meghagyott oszopok.
A kopjafák elhelyezése a három helyszínen nem egyforma: Kiskunmajsán a nap sugarait formázzák egymást váltva az 56 és 60 centis faragott farudak, Szankon a mennyezetről lóg alá az 56 nem egyforma méretű kopjafa, különböző magasságokban.
– Ez a sajátos elhelyezése a kopjafáknak arra utal, hogy az ’56-os áldozatok közt voltak kiemelkedőbb személyek, és voltak kevésbé híresek – de mind ott voltak, életüket adták a szabadságért, magyarázza Anti bácsi.
Csólyospáloson most, október 23-án még nem állítják fel a kopjafákat. Ott ugyanis a település központjában lévő park átalakítására kerül sor olyképpen, hogy egy új ’56-os emlék is helyet kapjon benne – erre pályáztak jó eséllyel a helyiek, ezért a kivitelezésre csak jövőben kerül sor. Ami nem jelent gondot, hiszen az ’56-os emlékezési év 2017. március 31-éig tart.
A csólyospálosi ’56-os emlékmű egy hosszú, romos tetejű fal lesz, rajta nagy-nyílású vakablak, ebben kap helyet a hatvan kopjafa, egycentis távolságra egymástól. Az ide szánt kopjafák diófából készülnek, mert „a nóta szerint diófából nem csinálnak koporsót, de kopjafát igen, ilyen kicsikét, mert érdekes fa a dió, jó faragni” – mondja Anti bácsi.
Otthon és itthon
Kiskunmajsára felajánlással, Csólyospálosra és Szankra felkérésre készítette Balázs Antal a kopjafákat – de vajon itthon, Sepsiszentgyörgyön, lesz-e hasonló ’56-os emlék?
– Hát nem tudom. Gondolkozni gondolkodtam rajta, van is egy tervem, azt viszont még nem árulhatom el. Mert Szentgyörgyön is lesz valahol, és biztos, hogy beleegyezést is kapok, akitől kell, de azt egyelőre nem mondom el, hogy hol, mert nem beszéltem meg senkivel, és nem illik, hogy rákényszerítsem bárkire is az elképzelésemet. De lesz, hogy mikor, pontosan nem tudom, de ebben az évben szeretném megcsinálni. Erről még senkinek nem mondtam egy szót sem, de biztos, ha élek, Szentgyörgyön is lesz egy olyasmi, mint a kiskunmajsai, csak sokkal kisebb kopjafákkal, mert a hely, amit kinéztem, nem engedi akkora méretben. És nem is akarok akkorát csinálni, legyen az egy, ez egy másik, hasonlítani fog hozzá, de mégsem olyan lesz, mert én valami olyan dolgokat viszek bele, amitől más lesz, mint a kiskunmajsai. A forma ott, amikor megláttam a falat, azonnal beugrott, nagyon elismerően nyilatkoztak a kiskunmajsaiak, kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar kitaláltam. Mondtam, nem tudom, mert nekem vagy beugrik hirtelen egy ötlet, vagy egyáltalán. De rendszerint beugrik, nem tudom, hogy mi az oka ennek, valószínű, hogy amikor gyúrt engem sárból az Úristen, akkor azt mondta, hogy na, ennek adjunk egy olyan adottságot, hogy hamar lásson meg valamit. Ránézni és tudni. Szívesen faragtam ezeket a kopjafákat, bár sok volt a száznyolcvan, de hadd lássák, hogy itt is élnek magyarok, és valami láthatót is tudnak tenni. Ha nem is nagy dolog, de fel tudom mutatni, hogy kérem, én ezt a magyar nemzetért tettem. Azért a nemzetért, amelynek fiai puskát fogtak ’56-ban, és 1848-ban is, és ha az életüket odaadták, akkor legalább mi emlékezzünk meg róluk. Emberi módon, tisztességgel, mindenhol, ahol magyar él a világon.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kifizetik az árvízkárokat
Huszonöt megyében fizet kártérítést a kormány az idén nyári árvizek után, a tartalékalapból 87 millió lejt különítettek el e célra, a vonatkozó határozatot már elfogadták. 
A támogatásból az érintett önkormányzatok felújíthatják a megrongálódott infrastruktúrát – például az utakat és a hidakat –, ugyanakkor árvízvédelmi beruházásokat hajthatnak végre.
A finanszírozást a kabinet a megyei önkormányzatoknak utalja át, az összeget pedig a hivatalok osztják szét az idei árvizek és földcsuszamlások által sújtott települések között. A szükséges támogatás mértékét a helyi önkormányzatok, a katasztrófavédelmi felügyelőség (ISU) és a megyei prefektúrák által végzett felmérések nyomán becsülték meg – a hivatalok minden adatot továbbítottak a regionális fejlesztési minisztériumhoz, amely megállapította az összeget.
A kormány közleménye szerint Erdélyben és a Partiumban tizenhárom megye kap összesen mintegy 36 millió lej kártérítést. A legnagyobb összeget, 9,5 millió lejt Hargita megye számára különítették el. A székelyföldi térséget a nyár folyamán többször is elárasztotta a csapadék, számos udvarhelyszéki, csíkszéki és Gyergyó környéki faluban okozott óriási károkat a nagy mennyiségben lezúduló, valamint a folyóvizekből kiáradó víz.
A szomszédos Kovászna megye 2,26 millió lejes kártérítésben részesül, ugyanakkor több millió lejes anyagi segítséget nyújt a kormány Kolozs (8,9 millió lej), Hunyad (5,9 millió lej), Krassó-Szörény (2,7 millió lej), Máramaros (2,6 millió lej), Temes (1,99 millió lej), Maros (1,8 millió lej) és Beszterce-Naszód (1,2 millió lej) megyének. Egymillió lejnél kisebb támogatás jár Fehér, Bihar, Brassó és Szeben megyének.
Kőrössy Andre Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi napok magyar tanácselnökökkel
Öt megye és három megyeszékhely elöljárója tanácskozott Sepsiszentgyörgyön.
Bihar, Szatmár, Hargita, Kovászna és Maros megye tanácselnöke, illetve a házigazda Sepsiszentgyörgy, valamint Csíkszereda és Szatmárnémeti polgármesterében a közös, hogy mindannyian az RMDSZ színeiben látják el feladataikat, képviselik a magyarság érdekeit.
Az Orbán Balázs díj átadása mellett szakmai találkozókon vettek részt, ahol az önkormányzati választások óta eltelt időszak tapasztalatait értékelték ki, osztották meg. Közös stratégiák kidolgozása is zajlik, hiszen az erős önkormányzati képviselet lehetővé teszi, hogy a magyar közösség számára kiemelt területeken – mint például az oktatás, kultúra, ifjúság, egyházak – megőrizzük, erősítsük az eddig elért eredményeket. A megfogalmazott célok között szerepel az erdélyi családok jólétének és biztonságának fokozása, a minőségi oktatás fejlesztése, az infrastruktúra javítása, és nem utolsó sorban a magyar közösség jogainak erősítése.
„Az elmúlt 12 év legsikeresebb önkormányzati választása volt az idei, hiszen 5 erdélyi megyének is magyar elöljárója van. Ez az eredmény, a megnyilvánult bizalom fokozott munkára ösztönöz mindannyiunkat. Az erős helyi képviseletet azonban csak akkor tudjuk megfelelően érvényesíteni, ha a törvényhozásban is kellő súllyal vagyunk jelen. Ezért fontos, hogy a parlamenti választásokon is részt vegyenek a magyar szavazók, hogy Erdélyt olyanná tegyük, amilyennek az erdélyi magyar emberekkel közösen megálmodtuk. Meggyőződésem, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának is!” – nyilatkozta Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke. erdon.ro

Nem kidőlt keresztfa!
A kommunista táborban mindenki gyanús volt, aki élt. Aki nem volt gyanús, azt gyanúba keverték, hogy tovább ne éljen. Ezt az elvet vallotta következetesen a román diktatúra is, nem kis haszonnal. Önmagát úgy nevezte: a Szovjetunió leghűségesebb testvére. Ami azt illeti, a magyar kommunista rendszer sem maradt messze mögötte a véres hűségben. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1945–1956 között a párt vezére volt, a minisztertanács elnöke, mindenes, és abszolút hűségesen követte az ún. Tanácsköztársaság szellemi és hóhéri vezérét, Kun (Kohn) Bélát.
Mindez bevezetésnek tűnhet írásomban, noha csak az ok jelzése a rettenet előzeteseként; a rettenet a forradalom és szabadságharc leverése volt 1956 őszén, el november 4-ig, amikor a szovjetek lerohanták Magyarországot, és kezdetét vette a vérbosszú. A világ egyik fele bámult, a másik fele segített volna a magyaroknak, de képtelen volt feléjük mozdulni. És a nyugati pénzvilág vihogott, látván a nagy szovjet ellenfél zavarát. Igen találónak érzem a mondást: ha olaj folyt volna ’56-ban Magyarországon és nem vér, az USA és a Nyugat bizton segített volna nem csak csokoládéval meg banánnal…
Debrecenben, Szegeden, Budán a Bem-szobornál – az értelem és érzelem szintjén lobbant föl a szabadság szikrája, majd lángja az egyetemisták, diákok, suhancok, aztán katonák, egy elárvult nép világában. El is söpörte volna azt a szennyes halmazt, amit a kommunizmus maga alá és maga fölé gyűjtött. A megtorlásra Románia is jelentkezett, de nem kapott lehetőséget Moszkvától arra, hogy „ismét döngjön a román bakancs” a Körúton, a Kossuth téren.
Sortüzek. A Kossuth téren halottak mellé zuhant sebesülten Ágh István költő is a Földművelési Minisztérium tetőzetéről elindított sortüzek idején. Bibó István államtitkár, filozofikus gondolkodó egymaga maradt az Országházban, amikor a szovjetek berontottak. Bibó megúszta, de következtek a kivégzések. A rettenet, az emberirtás az „emberiség jótevője”, Sztálin nevében.
Románia kezdetben, pár történelmi óráig, kushadt, aztán Gheorghiu Dej főtitkár rádöbbent, hogy ezt az alkalmat ki kell használni az erdélyi magyarok ellen! Elindult hát a gőzhenger a temetőben szavalók, a Bolyai Tudományegyetemen egyetemi autonómiát követelők ellen, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Vastag Lajos és száz meg száz magyar tanár, diák ellen. Rettenetben a rettegést akarván beltenyészteni, Románia kihasználta a magyar szabadságharcot, annak leverését a maga biztonságára. A félelem esztendeje volt 1959. Kolozsváron, és azután is és mindenütt el máig. Akkor voltam másodéves egyetemista. Nekünk itt az jutott a magyar forradalom hullámveréséből,  a verés, a börtöncella. A magyar egyetemek megszüntetésének első napjaiban lett öngyilkos Szabédi László költő, egyetemi tanár, egykor Sepsiszentgyörgyön újságíró.
Önáldozat. Őt követte még három professzor azon az úton… A román párt akkor beszüntette a hivatalos, szinte lázadásnyi temetéseket…
A román hatalom mintha beteljesíteni akarná a magyar népdal jóslatát: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Magyarország és a romániai magyarság nem dőlt ki még. Nemcsak merjük, de hisszük, nem is fog kidőlni ez a nemzet, mely világ csodájára és a veszettek bosszúságára még ma is áll, él, és példára is van ereje Európában. 1956-ban ez a világ bizony nem a Szuezi-csatornával volt elfoglalva, a nagyhatalmak önmaguk gyávaságát locsolgatták. Százezrek menekültek belé a semmibe magyarokként, legyen, aki sírjon messze idegenben is.
Erdély és Székelyföld, nemzetünk egyik szerelmese, Nagy Gáspár (1949–2007) barátom írta versbe (Öröknyár: elmúltam 9 éves): egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Székely Hadosztály harcai
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartott előadást Romsics Ignác történész, akadémikus a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata keretében Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban szerda este.
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után az előadó vázolta az első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több, mint 30 ezer fő, Erdélyben néhány száz főnyi katonaság állomásozott. A Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka Kratochvil Károly ezredes volt, aki Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, hogy a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére valamit tenni kéne, katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére. Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott. A Budapesten székelő, a Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy készüljenek az ellenállásra. Az így került néhány száz fő alkotta a későbbi, Kratochvil vezette Székely Hadosztály magját, mely utóbb közel 10 ezer főre duzzadt, névadója Festetics Sándor hadügyminiszter, aki 1919 januárjában nevezte el így az alakulatot. Időközben, március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság. A Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz székely köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén. Ezt elutasították, és megadták a román hadseregnek az előrenyomulási engedélyt. Romsics Ignác térképekkel mutatta be a román előrenyomulást és a Székely Hadosztály helyzetét, harcait. Az alakulat a két-háromszoros túlerővel szemben április 26-án Nyírbaktán aláírta a fegyverletételt, de mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
:Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1916. évi román betörés emlékezete
A majdnem öt évig tartó, testet-lelket meggyötrő első világégés harmadik esztendeje, az 1916. évi román fennhatóság viselte meg leginkább Erdély földjét. Az antanttal kötött titkos egyezmény alapján a területszerzés reményében 1916. augusztus 27-én támadt Erdélyre a román hadsereg. A Kárpátok szorosain, hágóin Orsovától a Tölgyesi-hágóig az előrenyomuló mintegy nyolcszázezer katonát számláló csapatok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette, mondhatni meglepetésszerűen törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Brassóba Predeálon át, Háromszékre az Ojtozi-szoroson, Alcsíkba az Úz-völgyén, Gyergyóba a Tölgyesi-hágón át özönlötték el vidékünket. Az október 7-ig tartó megszállás hadtörténetét több helyen olvashatjuk, de a lakosság által megélt félelmet, szenvedéseket, a menekülés keserveit csak a népi emlékezet fennmaradt dokumentumai tudják elénk tárni. S „hála” a szomorú évfordulónak, a leszármazottak fiókjaiból egyre gyakrabban kerülnek napvilágra, s így közzétételre a nagy- és dédszülők az utódok által féltve és még mindig félve őrzött háborús emlékei.
Október 19-én a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház pinceklubjában nagyszámú érdeklődő előtt, László Károly színművész bevezető köszöntője után Sepsiszentgyörgy köztiszteletben álló, brassói születésű nyugalmazott orvosa, dr. Wotsch Gyula vállalkozott felmenői (anyai dédanyja, apai nagyanyja és anyai nagyapja) román megszállás alatti napjainak bemutatására. Az apai nagyanya, Wotsch Ferencné született Lázár Klára brassói lakásából volt szemtanúja a bevonuló román hadsereg és a bolgárszegi román lakosság által keltett félelemnek. A hivatalos tiltások ellenére naplóját a megszállás első napjától annak végéig naponta vezette. Soraiból megtudjuk, hogy hírzárlat, a levélforgalom korlátozása, a magyar nyelv használatának tiltása, a fegyveres katonaság állandó jelenléte, az ideiglenesen kinevezett brassói születésű román polgármester ellentmondásos rendelkezései, a gyárakban, raktárhelyiségekben található készletek bevagonírozása és Óromániába szállítása állandó feszültségben tartotta és megviselte az otthonmaradást választó pár ezer lakost, hogy aztán lelkesen, felszabadultan köszönthessék az október 7-én győztesen érkező magyar honvédséget.
Az anyai nagyapa, dr. Sándor Gyula mint Csík vármegye csíki járásának főszolgabírója abban a nehéz helyzetben élte meg a román hadsereg beözönlését, hogy hivatalánál fogva nemcsak családja, hanem a járás menekülést választó lakosságának gondjaival is foglalkoznia kellett. Az pedig a félelem, a bizonytalanság, az útközben előforduló gyakori torlódások miatt egyre inkább elcsigázta és reményvesztetté tette a gyorsabb haladás érdekében csomagjaiktól, jószágaiktól gyakran megválni kényszerülő emberáradat tagjait. A Kolozsvár és a környéki hatóságok tartózkodóan fogadták a csíki menekülteket, nehezen egyeztek bele azok letelepedésébe és a segélyek kiosztásába. Voltak, akik a továbbhaladást választották, s végül Debrecen környékén leltek ideiglenes otthonra. Wotsch doktor anyai dédnagymamáját és annak egyik fiát mint a megszállás vértanúit ismertük meg. A Gyergyótölgyesen élő, akkor kilencven éves Lázár Jakabné született Kopacz Máriát és négy gyerekét, dr. Lázár János nyugalmazott főszolgabírót, Istvánt, Emanoilt és Irmát a visszavonuló román hadsereg október 15-én több más tölgyesi lakossal Moldovába, a Piatra Neamţ-i fogolytáborba hurcolta. A dédnagymama és János ott lelték halálukat, amit a román hivatalosságok igazoltak is, viszont Istvánt és Emanoilt csak eltűntnek nyilvánították. A testvérek közül csak Irmának sikerült hazajutnia. Az érdekfeszítő vetített képes előadást a hallgatóság megdöbbenve és részvéttel követte. Íme egy család, melynek Kelet-Erdély három különböző helységében lakó tagjai megszenvedték az idegen hadsereg megszállását. S vajon még hány és hány hasonló sorsról tudnának beszélni a még szunnyadó, rejtőzködő dokumentumok. Mindnyájunk kötelessége ezek feltárása és közzététele történelmünk igazabb megismerése érdekében.
József Álmos Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csoportos gyertyagyújtásért is börtön (DÁVID GYULA könyvbemutatója Budapesten)
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál is nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész Nap Kiadónál megjelent, 1956 Erdélyben, és ami utána következett című könyvében. Megállapítása nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt – hangsúlyozta október 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az erdélyi börtönviseltek egyikeként.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma! – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították. Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. A cél régi, csak az eszközök újak, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásuk vagy távozzanak, ha nem akarnak pusztán vegetatív életet élni.  Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után kapott vérszemet a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták szolidaritásukat. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek. A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt érvénytelenné vált a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoni és Gazda József az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt adatai szerepelnek, noha a Katonai Bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetőek. Szász Zoltán történész szerint is ’56 után Erdélyre pszichológiai terror telepedett, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kellett kötelezően részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes-nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos ítélet, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét a magyar vádlottak felett mondták ki. Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”. Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” – valótlan – gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az „Erdély elszakítására” irányuló szándékokat. S mert azt nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé. Még 2006-ban is – két évvel a Kempinski Hotelben Medgyessy, Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek”. 
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedi el a legnagyobb méretű leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görög katolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl ráébresztett sokakat a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)