Székely kongresszust tartanak a Marosvásárhelyi Sapientián
Intézményköziség a tudományosság vonatkozásában
Dávid László, a Sapientia Tudományegyetem rektora korszakalkotónak nevezte, hogy a Sapientia ad otthont és társszervezője a székely tudományos kongresszusnak, amelyre 2017. április 19-21. között kerül sor. A bejelentés tegnap Izsák Balázzsal, az SZNT elnökével és Bakk Miklóssal, a Sapientia EMTE docensével közösen tartott sajtótájékoztatón hangzott el.
Az universitasnak az oktatáson kívül a régió szolgálata is feladata
Dávid László kifejtette: az oktatásban a Sapientia már jeleskedik. Ám az egyetemnek mint universitasnak más feladata is van. "Ilyen feladat a régió, a közösség szolgálata, és a lehető legjobb példája annak, hogy tudományos módszerekkel, tudományos műhelyek segítségével próbálunk választ adni a régióban, a Székelyföldön felmerült gondokra, és kialakítani egy élhető jövőképet".
Elmondta, hogy a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen szervezik meg a kongresszust, és a Sapientia ad helyet a rendezvénynek. A részleteket az elkövetkezendőkben fogják meghatározni.
Fontosnak nevezte, hogy amint a tudományokban szokás, nemzetközi konferencia lesz, amely három hivatalos nyelven, magyarul, románul és angolul zajlik majd. "Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen járható út a többség és kisebbség párbeszédében, mert a tudomány az a közös nevező, az a közös alap, amivel megoldást találhatunk a közös gondjainkra. Mert az, hogy egy kisebbség otthon érzi-e magát, van-e megfelelő jövőképe, a többségnek is gondot jelent" – jelentette ki Dávid László.
"Székelyföld rendelkezik elegendő szellemi erőforrással ahhoz, hogy a saját gondjait megoldja"
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke újra hangsúlyozta, hogy az SZNT Székelyföld területi autonómiáját tűzte ki célul. "Eszközeink a jog és a demokrácia eszközei, és ezek között a szellemi erőforrásokat is számon tartjuk. Úgy gondoljuk, hogy Székelyföld rendelkezik elegendő szellemi erőforrással ahhoz, hogy a saját gondjait megoldja, hogy vázoljon egy olyan jövőképet, amely Székelyföld minden lakója számára elfogadható. Rendelkezik elegendő szellemi erőforrással, hogy válaszokat adjon azokra kérdésekre, amelyeket az elmúlt tíz esztendőben nem egy esetben az SZNT vezetőinek tettek fel, mi pedig úgy gondoljuk, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre a szakmai eliteknek kell választ keresni és találni. Abban bízunk, hogy a Sapientia egyetem – amely az elmúlt évek során bebizonyította, hogy a Kárpát- medencei magyarság egyik legtekintélyesebb intézménye –, az eljövendő időkben lehet az a szellemi műhely, amely ezeket a szellemi erőforrásokat összefogja. És a székely tudományos kongresszus, amely lényegében az 1902-es székely kongresszus hagyományához nyúl vissza, a Székelyföldi tudományos életnek egy intézményesített formája lesz a jövőben, amelyet időszakonként össze fogunk hívni, és amely a helyi kihívásokra keres megfelelő válaszokat a szellem, a tudás eszközével."
Elindulhat egy folyamat, amely Székelyföld regionális tudományos stratégiáját is kimunkálhatja
Bakk Miklós, a Sapientia EMTE docense, a székely kongresszus főszervezője a Sapientia részéről elmondta, hogy a székely kongresszus reményeik szerint azt fogja példázni, hogy hogyan mAradnak fenn a hagyományok. Véleménye szerint a hagyományok úgy mAradnak fenn, ha meg tudnak újulni, korszerű tartalmakat tudnak magukba olvasztani. "Az 1902-es székely kongresszus olyan körülmények között került megszervezésre, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiában a Székelyföld Világosan leszakadó perifériaként volt megjelölhető". Véleménye szerint Székelyföld mint hagyományos történelmi régió a történelmi régiókon belül inkább leszakad, mint fölzárkózik. "Ha ezt a folyamatot meg akarjuk állítani, szükség van arra, hogy a modern regionális fejlesztési elképzeléseket minden színtéren stratégiailag is megalapozzuk" – mondta.
Kijelentette: "Bár székely kongresszusnak nevezik, tulajdonképpen egy korszerű nemzetközi konferenciát kívánunk szervezni, amely átfogja mindazokat a diszciplínákat és tudományágakat, amelyek a térségi kutatásaik révén kapcsolódnak Székelyföldhöz. Ugyanakkor az interdiszciplinaritás révén esetleg példát mutathat. Vagyis azt próbáljuk fölmutatni ezzel a konferenciával, hogy Székelyföld mint régió létezik tudományos kutatási témákban is, és létezik immár olyan humánerőforrás- potenciálként, amely a térség jövőjére nézve talán biztató képet nyújt számunkra".
A kongresszussal – jelentette ki – elindítható egy olyan folyamat, amely Székelyföld regionális tudományos stratégiáját is kimunkálhatja. Ugyanakkor úgy gondolják, ezzel a kongresszussal megvalósíthatják az első intézményköziséget a tudományosság vonatkozásában. A nemzetközi konferencia konkrét részleteiről az elkövetkezendőkben folyamatosan tájékoztatják a közvéleményt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Egymásra vagyunk utalva
1916. augusztus 27-én 23 órakor Románia csapatai a Kárpátok 18 hágóján, hadüzenet nélkül átlépték a magyar határt. Egy olyan ország hadereje szánta rá magát erre a végzetes lépésre, mely az 1883-ban kötött titkos szerződés révén szövetségi viszonyban állt az Osztrák–Magyar Monarchiával, illetve a későbbiekben semlegességet vállalt az első világháborúban. A támadás előzményeihez tartozik ugyanakkor, hogy 1916. augusztus 17-én, Párizsban aláírt egy másik titkos szerződést is. Ebben az állt, hogy amennyiben az Antant-hatalmak oldalán belép a háborúba, annak tagállamai cserében elismerik Erdélyre vonatkozó igényét.
A történelem során nem ez volt az első eset és az utolsó sem, hogy hátba támadta addigi szövetségesét, és rablóhadjáratba kezdett ellene. A védtelenül hagyott Erdélybe beözönlő román csapatok ugyanis végigfosztogatták Székelyföldet, s gyilkolták, ahogy tudták annak fegyvertelen lakosságát. Kegyetlenkedéseik következtében, a felbecsülhetetlen anyagi kár mellett tízezrek vesztették életüket és százezrek kényszerültek szülőföldjük elhagyására.
Németország és a Monarchia szeptemberben lendült ellentámadásba, és októberre ki is verték a megszállókat az országrész egész területéről. December 6-án pedig a csapataival délről támadó Mackensen német tábornagy főparancsnoksága alatt bevonultak Bukarestbe, és Románia német–osztrák–magyar ellenőrzés alá került. Román részről ez a villámháború 150 ezer hadifoglyot és 100 ezer halottat követelt.
Mindezek tudatában felmerül a megkerülhetetlen kérdés: kellett ez nekünk, magyaroknak és románoknak? És ha már megtörténtek, s ráadásul még meg is ismétlődtek ezek a szörnyűségek, megtettünk-e, megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy többé elő ne fordulhassanak? Hiszen a világnak ebben a huzatos szögletében mi egymás mellett élésre vagyunk ítélve. És éppen ezért tetszik vagy sem, kénytelenek vagyunk egymásnak baráti jobbot nyújtani, és erőinket egyesíteni, ha itt továbbra is életben akarunk mAradni. Ellenkező esetben ugyanis a történelem kitörni készülő viharai óhatatlanul elsepernek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Novák Csaba Zoltán: az organikus generációváltásban hiszek
A történész úgy gondolja, jó szenátor lesz belőle, különben nem mondott volna igent a felkérésre.
két névvel bővült a Maros megyei képviselő- és szenátorjelölt lista: Novák Csaba Zoltán történészt és Császár Károly Zsoltot, a gyulakutai önkormányzat jegyzőjét kérték fel az indulásra az őszi választásokon a Nyárád- és Küküllő mente RMDSZ-es helyi önkormányzatainak képviselői, polgármesterei és alpolgármesterei. Novák Csaba Zoltán megkeresésünkre elmondta, vállalja a feladatot. A politikust arról kérdeztük, hogy frissen megválasztott önkormányzati képviselőként miéer váltana Bukarestre.
Novák Csaba Zoltán: – Az önkormányzati munkába is felkérés alapján kerültem be: az RMDSZ Marosvásárhelyi, Maros megyei szervezete kért fel, hogy vállaljam. Én úgy értelmeztem a szövetség kérését, hogy a szakmai tudásomat és emberi tartásomat kell a helyi közösség szolgálatába állítanom. Most a parlamentben való jelenlétre érkezett felkérés az RMDSZ nyárádszeredai szervezete részéről. Ezt egy komoly kihívásnak tekintem. Bízom abban, hogy az elmúlt 20 év során szerzett szakmai tapasztalatokat tovább tudom vinni, és egy másik szinten tudom kamatoztatni a közösség érdekében. Ezért vállaltam a felkérést.
Ön szerint jó szenátor lenne?
– Ha nem gondolnám azt, hogy jó szenátor lennék, nem mondtam volna igent erre a felkérésre. Természetesen tanácskoztam és még tanácskozom szakemberekkel, feltérképeztem azt, hogy egy szenátorra milyen jellegű feladatok várnak. Úgy gondolom, hogy eleget tudok tenni ezeknek a kihívásoknak. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy mint minden feladat vagy szakmai kihívás, ez is egy állandó tanulási folyamatot feltételez. Ebbe a munkába is bele kell tanulni, és meg kell tanulnom ezen a téren is kamatoztatni a tudásomat.
Markó Béla szenátor, volt RMDSZ-elnök a belső nyilvánosságnak jelezte, hogy ha nem talál maga helyett egy megfelelő embert a szenátusi tisztségre, akkor megfontolja, hogy bevállal egy új mandátumot. Mit gondol, ön az a személy, akire Markó gondolt?
– Ezt nem tudom, de meggyőződésem, hogy a szervezet rendelkezik azokkal a szelekciós mechanizmusokkal, amelyekkel kiválaszthatják a célnak leginkább megfelelő jelölteteket. Tudtommal az RMDSZ alapszabályzata szerint a jelenlegi és a volt országos elnököt megilleti az a jog, hogy mindenféle előválogatás, rangsorolás nélkül induljanak a parlamenti választásokon. Én az organikus generációváltásban hiszek, és úgy gondolom, hogy az új kihívásokra, új helyzetre új válaszok, új emberek is kellenek, de ugyanakkor a régi generáció tapasztalatai nélkül ez édeskeveset ér. Azzal a kéréssel vállalnám ezt a tisztséget, hogy az előző generáció tapasztalatát, helyzetismeretét adja tovább az új generációnak, hogy azt tovább lehessen kamatoztatni.
A szenátus kapcsán az RMDSZ egy biztos befutó helyre számíthat. Számít ön kihívóra, vetélytársra?
– A jelenlegi állás szerint valóban egy biztos befutó helyről beszélünk, de ne feledjük el, hogy a korábbi választások egyéni választókerületi választások voltak. A listás választások során mindig két jelölt került be a szenátusba az RMDSZ listájáról. Úgy gondolom, hogy megfelelő mozgósítással most megfogható a második mandátum is. Számítok arra, hogy lesznek ellenfelek, de tiszta, becsületes, programok szintjén megvívott előválasztással, a "győzzön a jobbik" elvén elfogadok bármilyen eredményt. Ha ez a küldetés nem jön össze, akkor a helyi szinten tovább folytatom azt a munkát, amit elkezdtünk. Semmiféle frusztrációt vagy törést nem jelentene egy ilyen kimenetel. Hogy ki lesz a befutó helyen a jelölt, az eldől a rangsoroló ülésen, illetve miután a Területi Állandó Tanács elbírálja a jelentkezőket. De hangsúlyozom, hogy már így is megtisztelőnek tartom ezt a felkérést.
A Nyárád- és Küküllő-menti RMDSZ-es elöljárók augusztus 23-án, a parlamenti választásokat előkészítő ülésükön kérték fel önt, hogy vállalja a jelöltséget. Mit tartott ön fontosnak elmondani önmagáról a jelenlevőknek?
– A bemutatkozáson Nyárádszeredában néhány település nevét soroltam fel, amelyek a tágabb vagy szűkebb régióhoz való kötődésemről szólnak, ugyanakkor politikai hitvallásom alappillérei is. Demeterfalváról származom, itt és Nyárádszeredában szocializálódtam a családomban és szűkebb közösségemben. Majd következett a sorban Székelyudvarhely és Kolozsvár, ahol a középiskolai és egyetemi tanulmányaimat végeztem. Ezután Bukarestben és Budapesten nagyon jó román és magyar történészek és mesterek irányítása alatt tanultam szakmát. 2011-ben Bukarestben védtem meg a doktori disszertációmat. Marosvásárhely az a város, ahol letelepedtem, és családot alapítottam, és ahol 15 éve élek. Azért is választottam Marosvásárhelyt, hogy minél közelebb mAradjak szülőfalumhoz.
Úgy gondolom, hogy egy Maros megyei, erdélyi politikus számára a fontos pontok a következők kell, hogy legyenek: a település, a régió, ahonnan származik, illetve ahol él, és Kolozsvár, mint Erdély kulturális és szellemi központja – Marosvásárhelyiként is ezt vallom. Az erdélyi magyarság jövőjét ugyanakkor a Bukarest (politikai központ) és Budapest (a nemzet centruma) közötti tengelyen képzelem el, amelyen kellő egyensúlytartással lehet hosszútávra berendezkedni és tovább élni itt Erdélyben. - Mire van szüksége ennek a vidéknek? Mit képviselne ilyen tekintetben Bukarestben?
– A vidék problémáit hosszan lehetne sorolni a demográfiai, gazdasági problémáktól a közösségi szintű problémákig. Én úgy gondolom, hogy egy olyan csapat állhat fel Maros megyeben, de Erdély-szinten is, amely a különböző szakterületekről érkező emberekkel képes lesz válaszokat, megoldásokat találni a különböző problémákra. Úgy gondolom, nagyon komoly feladat lenne a leszakadó vidékek, kisrégiók felzárkóztatása, egy élhető jövőkép kialakítása. Itt például nagy feladatok várnak a gazdasági szakemberekre. A kisebbségi jogrendszer felügyelete a jogi szakemberek feladata.
A szellemi-kulturális-oktatási területen szeretnék tevékenykedni. Nem zsákbamacska, hogy én a finn oktatási modellt tartom nagyon fontosnak és sikeresnek. A 19. század végén, a 20. század elején Finnország messze a közép-európai átlag alatt volt, viszont ők képesek voltak egy olyan oktatás általi társadalomszervező projektet kidolgozni, amelynek az eredményeit ma már senkinek nem kell bemutatni. Én az oktatásban hiszek, abban, hogy Székelyföldnek, Maros megyenek, a magyar közösségeknek csak akkor van esélye sikerrel venni a modern, globalizált világ akadályait, kihívásait, ha egy kellően megalapozott és felépített, jó minőségű, magas képesítést biztosító oktatási rendszert, modellt tud kiépíteni magának. A szenátusban ezért leginkább az oktatási-kulturális bizottságban látom a helyem.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Újraállamosítások sora perújrafelvétellel
A nacionalista-kommunista rezsim által a magyar nemesek ellen hirdetett osztályharc nem ért véget, csak átalakult, derül ki a Maros megyei prefektus 2015-ös tevékenységi jelentéséből – számol be Szucher Ervin a kronika.ro-n. Lucian Goga maga is harcnak nevezi azt az ádáz küzdelmet, amelyet a Maros menti erdők újraállamosítása érdekében folytat. A kormánymegbízott, szembemenve Románia 1989 után vállalt kötelezettségeivel, a restitúciós törvénnyel és az alkotmány által szavatolt tulajdonjoggal, az elmúlt év folyamán csaknem 35 jogerős bírósági ítélet újravizsgálását kérte.
A 2015-ös évre szóló jelentésében Lucian Goga tételesen megfogalmazta, hogy az elmúlt esztendő az erdők visszaszerzéséért folytatott harc éve volt. A prefektus sikerlistáján három olyan bírósági ítélet szerepel, amelynek köszönhetően a Maros megyei kormányhivatal visszaszerezte a magyar nemesek leszármazottai által korábban hosszú peres úton elnyert Maros menti erdőket.
Míg az uniós szervek és az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma több ízben felszólította Romániát a több mint fél évszázaddal ezelőtt elkobzott és államosított javak mielőbbi visszaszolgáltatására, múlt évi tevékenységi jelentésében Lucian Goga azzal dicsekszik, hogy mennyit sikerült újraállamosítania a már korábban visszaadott erdőkből. A dokumentumban a kormánymegbízott arra is kitér, hogy csupán tavaly 35 olyan ügyben kért perújrafelvételt, amelyben a bíróság az 1948-ban vagy utána megkárosított és kisemmizett személyek javára hozott jogerős döntést. 2014. végén a Ponta-kormány azután menesztette Goga elődjét, Vasile Opreát, hogy az RMDSZ feljelentést tett ellene az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, a diszkrimináció megelőzéséről és visszaszorításáról szóló 2000/137-es kormányhatározatot és Románia alkotmányát. A volt prefektus a Bánffy-örökösök erdő-visszaszolgáltatási perének áthelyezését kérte Szászrégenből, arra hivatkozva, hogy a magyarok a grófok leszármazottaiként veszélyforrást jelentenek az erdélyi és főként a régeni bíróság függetlenségére. Éltetőék elleni bosszú
Lucian Goga jelenlegi prefektust is a magyar nemesek leszármazottai, főként az Éltető család elleni bosszúvágy vezérli: azzal dicsekszik, hogy három ügyben is visszafordította a korábbi jogerős döntést. A botoşani-i törvényszéken előbb 7,3 ezer hektár ratosnyai és palotailvai erdőt térített vissza a román állam tulajdonába, majd további 3,9 ezret, míg a Marosvásárhelyi törvényszék segítségével 155 hektárt „mentett meg” Magyarón. Akiket Goga és a bíróságok újból kisemmiztek: Éltető Albert, Éltető János, Éltető Dániel és Éltető József leszármazottai.
„Az igazságszolgáltatásban, főként egy demokratikus államban, alapelv, hogy a jogerős ítéletet életbe kell ültetni. Megjegyzem, hogy erre az utóbbi időben több fontos vezető is felhívta a figyelmet, kezdve az elnöktől. Az elv akkor is érvényes, ha az állampolgár érdekét szolgálja az állammal szemben. Sajnos 2008-tól errefelé, de főként az utóbbi négy évben legalább tíz olyan jogerős ítéletről tudok, amely ügyfeleim javára született, de az illetékesek a mai napig nem ültették életbe. Magyarán: pereskedtünk hosszú éveken keresztül, igazat adtak nékünk, amiről van egy darab papírunk, és semmi több” – mondja a román állammal folytatott perekről Rózsa József Marosvásárhelyi ügyvéd.
Míg egy egyszerű ügyiratban a felperes ilyenkor végrehajtóhoz fordul, az erdőtulajdonosok nem tehetik, hisz a tulajdonbizonylatot az ellenük pereskedő prefektusoknak kellene aláírniuk. „A végrehajtó nem foghatja meg a kormánymegbízott kezét, hogy írassa alá vele a dokumentumot” – magyarázza az ügyvéd. Szerinte a hatalommal való visszaélésért egyik lehetséges megoldás a bűnügyi feljelentés volna, ez viszont a szakember megítélése szerint egy újabb háromegyenletes függvény. „Ráadásul, ha a bíróság úgy véli, jogtalanul jelentetted fel, még kártérítést is fizethetsz az érintettnek” – mondja.
Az érintettek számos esetben értesítették a kormányt vagy az Országos Tulajdon-visszaszolgáltatási Hatóságot (ANRP), de azon túl, hogy Bukarestből egy nekik igazat adó levelet kaptak, a patthelyzet nem változott. Rózsa szerint az lett volna az egyetlen megoldás, ha a kormány hivatalból és erélyesebben lép fel ezen esetekben.
Trükközések – hivatalosan
A legtöbb esetben a román állam a perújrafelvétellel próbál időt és látszólag törvényes okot nyerni a jogerős ítélet semmibevételére. Érdekes módon, a perújrafelvételi kérések menetrendszerűen akkor érkeznek, amikor már ki kellene bocsátani a tulajdonlevelet, holott a jogrend szerint egy ítéletet csak alapfokon lehet felfüggeszteni. „Időt nyernek, és ezzel igazolják a passzivitásukat, semmi több. Van egy ügyem, amelyre a jogerős ítélet megszületése után, az évek során már három perújrafelvételi kérést nyújtott be az állam képviselője” – mondja Rózsa József.
A prefektúrán működő restitúciós bizottságok egy újabb trükközési taktikával is előálltak: azzal a mesével, hogy nem bíznak a helyi igazságszolgáltatásban, mostanság négy-ötszáz kilométerre helyeztetik át a pereket. Az idős, beteg, anyagilag nem túl jó helyzetben lévő erdélyi visszaigénylőknek Giurgiu, Iaşi, Brăila, Olt megyei törvényszékeket kell járniuk. „Ezek az emberek képtelenek havonta ekkora utat megtenni, így sérül az igazságszolgáltatáshoz való joguk. Egyébként nagyon furcsa, hogy a kormány megbízottja nyíltan hangoztatja, hogy ő nem bízik a román igazságszolgáltatásban” – jegyzi meg az ügyvéd.
A szászrégeni bírák pártatlanságát kétségbe vonó korábbi prefektus, Vasile Oprea többek között azért kérte a Bánffy-örökösök visszaszolgáltatási perének áthelyezését Szászrégenből az ország egy másik térségébe, mert „itt magyar közösség is él, és a magyarok, mint a grófok leszármazottjai 9323 hektár erdőt igényeltek vissza”. Jóllehet a régeni bíróságnak egyetlen magyar nemzetiségű bírója sincs, periratában a volt kormánymegbízott mégis kockázati tényezőként kezelte a megye magyarságát.
Rózsa szerint az efféle logika mentén ténykedő prefektusoknak azt a kérdést is fel kellene tenniük, hogy lényegében mikor volt elfogulatlan a vásárhelyi bíróság: amikor az örökösöknek vagy netán a prefektúrának adott igazat? Másrészt az ügyvéd olyan dossziékról is tud, amelyek az évek során legalább tíz bíró kezén mentek át. „Lehet, hogy egy-két, legfeljebb három bíró felkészületlen vagy elfogult, de hogy mind a tíz-tizenvalahány az lenne, kétlem!” – állítja Rózsa József.
Sántító perújrafelvételi kérések
„Mi mindent megteszünk azért, hogy azok, akik valóban jogosultak a mezőgazdasági területek és erdők visszaigénylésére, megkapják a nekik járó területet. Ugyanakkor azért is mindent megteszünk, hogy ami az állam tulajdona, az az is mAradjon” – szögezte le lapunknak Lucian Goga prefektus. Kérdésünkre, hogy az általa vezetett intézmény miért nem tartja tiszteletben a bíróság jogerős ítéleteit, elmondta, hogy az állami levéltárakban és a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság ( CNSAS) archívumában talált okiratok alapján kezdeményezték a perújítást.
A perújrafelvételi kérések azért is sántítanak, mert a restitúciós bizottságok olyan „újonnan előkerült” dokumentumokra hivatkoznak, amelyek tíz-húsz-huszonöt évvel ezelőtt is léteztek, és fellelhetők voltak. Arra is volt már példa, hogy az állam képviselői olyan „újonnan előbukkant” okiratokat „fedeztek fel”, amelyeknek egy példányát már évekkel azelőtt csatolták az ügyirathoz.
A magyar akkor is ellenség, ha nem az
Az időhúzás harmadik taktikája az 1945. évi 91-es számú, úgynevezett CASBI-törvényre való hivatkozás. A 71 éve napvilágot látott hírhedt törvény a nép ellenségévé nyilvánította a korábban a németek oldalán harcoló, majd menekülésre kényszerülő kisebbségeket, ingatlan javaik kezelését pedig az Ellenség Javait Felügyelő és Igazgató Pénztárra (CASBI) bízta. A két évvel később, 1947. január 9-én megjelenő Hivatalos Közlöny húsz oldalon mintegy kétezer olyan – többnyire magyar és német nemzetiségű – személy nevét tartalmazza, akiket felmentettek az 1945/91-es, CASBI-törvény következményei alól. Következő, január 10-ei 8-as számában mintegy 1500 vállalat és kisiparos neve jelent meg, akiknek az állam szintén visszajuttatta az ügykezelésre átvett javait.
Rózsa József egyik ügyfele 16,5 hektár erdőt igényelt vissza a Maros megyei Gernyeszegen, ám az állami hatóságok megtagadták a restitúciót, pedig sem ő, sem ősei nem származtak grófi vagy bárói családból. Egy másik kisemmizett család örököse a szilágysági Középlakon 166 hektár erdőt kapott vissza, Maros megyében pedig, „egészségtelen” származására hivatkozva, a restitúciós bizottság nem volt hajlandó egy fenyőfát sem visszajuttatni ugyanannak az igénylőnek. Hasonló cipőben jár egy másik igénylő is, aki a Fehér megyei Miriszlón visszakapta ősei 47 hektárját, a Maros menti erdeire pedig hiába vár. A jogász szerint jellemző a Maros megyei különleges helyzetre, hogy a Görgényi- és Kelemen-havasokban az örökösöknek legfeljebb tízhektárnyi erdőt sikerült visszaszerezni a 2000-ben megjelent Lupu-féle 1-es számú földtörvény alapján.
Strasbourg – a távoli délibáb
Kérdésünkre, hogy az erdélyi magyar nemesek közül melyiknek az ügye jutott el az Emberi Jogok Európai Bíróságáig, Rózsa József elmondta: egyelőre egyiké sem. Csak abban az esetben lehet Strasbourghoz fordulni, ha a panaszos itthon minden jogi lehetőséget kimerített. „A strasbourgi eljárás is rendkívül hosszas és bonyodalmas. Ráadásul az esetleges kedvező ítélet esetén itthon újabb pert kell indítani annak végrehajtásáért” – sorolta a bürokratikus akadályokat a vásárhelyi ügyvéd. Ugyanakkor az sem titok, hogy az európai bíróságon a romániai ügyiratok előválogatását romániai bírók végzik.
Ártott a médiahisztéria
Abban mindenki egyetért, hogy az ügynek nagyon sokat ártottak azok a visszaélések, amelyekre az utóbbi egy-két évben derült fény, valamint az a hisztérikus médiakampány, amit az országos hírcsatornák folytatnak. „Voltak visszaélések, az biztos, csak az a baj, hogy egyesek ezeket hajlamosak összemosni a jogos visszaigénylésekkel” – világít rá Rózsa. A Realitatea TV, az Antena 3 és a România TV vitaműsorai is sokat tettek azért, hogy a közvélemény ma egy napon emlegesse a nemesi családok leszármazottait a háborús bűnösökkel vagy azokkal, akik tetemes csúszópénzért olyan ingatlanokhoz jutottak, amelyekhez nem volt közük.
Székelyföldön Marius Paşcan liberális szenátor, Ioan Sabău-Pop ügyvéd és Lazăr Lădariu újságíró a „román erdő” legelkötelezettebb védelmezője. Bennük az a közös, hogy valamennyien a magyarellenes Vatra Românească szervezet vagy a Cuvântul Liber napilap oszlopos tagjai voltak, vagy mai napig azok. „Mi nem láttuk értelmét annak, hogy a médiában folytassuk a vitát, és válaszolgassunk a hazug vádakra. A másik fél viszont kimondottan arra alapozza a taktikáját, hogy beeteti a közvéleményt, mint a halakat, aztán a zavarosban elkezd halászni” – mutat rá Rózsa.
Az ügyvéd szerint a „munkamódszer” Maros megyében szerencsére nem bizonyult hatékonynak. „Még az is becsületesebb volna a jelenleg évekig, évtizedekig tartó jogi hercehurcák és megaláztatások helyett, ha hoznának egy új törvényt, amely tisztán kimondja, hogy az előző restitúciós rendelkezések nem voltak jók, és a román állam nem hajlandó visszaadni semmit a jogos tulajdonosoknak. Úgy legalább tudnánk egy dolgot…” – állítja némi adag iróniával Rózsa József. Ennél már csak az szomorúbb, hogy miközben a jogos tulajdonosok papíron visszaszerezték őseik birtokát, az állami erdészetek gátlástalanul folytatják a – hol törvényes, hol törvénytelen – erdőkitermelést – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Vádirat vagy önkritika?
Az mindenképpen figyelemre méltó, hogy az RMDSZ legalább megpróbál kitörni hosszú, évekig vagy akár évtizedekig tartó csendes bűntársi szerepéből, és az érdekérvényesítési küzdelem során nem csupán ideig-óráig érvényes, gyakorta inkább magán-, semmint közösségi érdeket követő Dâmboviţa-parti alkukban gondolkodik, hanem más eszközökhöz, más fegyverekhez is nyúl.
A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájához benyújtott árnyékjelentés idén immár a második olyan dokumentum – a kisebbségvédelmi keretegyezmény romániai végrehajtásáról szóló árnyékjelentés után –, amely az Európa Tanács elé viszi a Romániában élő magyar közösség jogsérelmeit. És teszi ezt jól dokumentált, részletes, példákban bővelkedő, a nemzetközi szakértők számára is érthető formában.
Az sem igazán jelent gondot, ha a nyelvi charta alkalmazásáról készült Bukaresti propagandát szajkózó, jókora késéssel benyújtott kormányzati jelentéshez több árnyékjelentés is készült, ebben a hasonló dokumentumot kidolgozó civil szervezetek – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, illetve a Civil Elkötelezettség Mozgalom – képviselői is egyetértettek a kérdésről szóló, bő egy hónappal korábban szervezett tusványosi vita során. Szerencsés esetben ugyanis egymást erősíthetik ezek a dokumentumok, s vélhetően az Európa Tanács szakértői is érzékenyebben reagálnak a felsorolt gondokra, ha azt több helyről, több fórumról sorjázzák. A gond inkább azzal van, amit a tusványosi vita során is jeleztek a civilek, éspedig hogy a nyelvi jogok romániai alkalmazásáról szóló árnyékjelentés(ek) megállapításainak jelentős része nem Bukarest számlájára írható, súlyos az RMDSZ felelőssége, hiszen a szövetség által vezetett önkormányzatokban is komoly gondok tapasztalhatók a kétnyelvűség biztosításában. Még Székelyföldön és még az önkormányzati alárendeltségben levő hivatalokban is gyakorta hiánycikk a magyar nyelvű formanyomtatvány, a kétnyelvű honlap, elmulasztják magyar nyelvre fordítani a tanácsi határozatokat, közérdekű információkat stb. Tény, hogy a törvény által biztosított jogok alkalmazásához Bukarestben elfelejtettek pénzforrásokat rendelni, az is igaz, hogy a kormány által kinevezett prefektusok inkább akadályozzák, semmint ösztönzik a kétnyelvűség biztosítását – de az is tény, hogy igen gyakran magyar önkormányzati vezetők hanyagsága a legfőbb oka annak, hogy a hivatalos ügyintézés nyelvének továbbra is a románt tekinti a tömbben élő magyar közösség túlnyomó többsége is. Ha tehát nem egyszerű kampányfogásnak szánja az RMDSZ a most benyújtott árnyékjelentést, s ha tényleg a Bukaresti hatalommal szembeni vádiratnak, nem pedig önkritikának szánja a szöveget, érdemes lenne programszerűen követnie a nyelvi jogok érvényesülését azokban a közigazgatási egységekben, amelyeket magyar polgármesterek, magyar többségű tanácsok vezetnek.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely népi imádságok (Székely Könyvtár)
A kötet a Székelyföldön, a székelység köréből elvándorolt gyimesi csángók, moldvai székelyes csángók és a bukovinai székelyek körében gyűjtött régi népi imádságokat tartalmazza. „Vajon jogos-e, helyes-e ilyen tágan fogni fel a székely szellemi kulturális örökséget?” – teszi fel a kérdést a kötetet szerkesztő Tánczos Vilmos néprajzkutató az utószóban.
Válasza, mely szerint épp a könyv szerkesztése során bizonyosodhatott meg arról, hogy „az itt összegyűjtött imák szövegvilága részletekig menően egységes, ami mindenekelőtt a közös gyökerekkel, a genetikus történeti összefüggésekkel magyarázható”, az imaszövegek elolvasása nyomán a befogadó egyetértésével is találkozik. Mindegy ugyanis, hogy a gyimesfelsőloki Ugrapatakán gyűjtött Hajnali imádságot (2), a pusztinai Szent Antal imádságát, a Tolna megyei Lengyelben lejegyzett Pénteki imádságot (9) vagy a Csíkmadarason megszólaló Haldokló mellett (2) mondott imát olvassuk-e, tudatosulhat bennünk, hogy a földrajzi körülményektől függetlenül mind székelyek. Erről győz meg a szövegek képszerkesztésén, nyelvén túl az a világképbeli egység és szemlélet, amelyben összekapcsolódik, -mosódik az egyház által elfogadott vallásos jelleg a kimondott szó mágikus erejébe vetett hittel.
Nem szeretném (vagy nem tudnám?) eldönteni, hogy imádságos könyvet tart-e kezében az olvasó, vagy népi alkotások gyűjteményét, de a hivatalos egyházi imákon felnőtt, ugyanakkor a feltétel nélküli elfogadáson alapuló népi vallásosságon gyakran ámuló, valamint a népi kultúra gazdagságára is rácsodálkozó lelkem és értelmem számára katartikus olvasmányt jelentett ezeknek a kulturális szegmenseknek az együttlátása, -láttatása. Jól megférnek itt egymás mellett a kereszténység előtti pogány kor világképét tükröző, az igézet, a tejelvivő boszorkányok vagy a szépasszonyok távoltartására szolgáló ráolvasó imádságok (Vízvetéskor igézetre 1–3; Boszorkányok ellen 1–2) a kereszténység vallásos tartalmait megszólaltató imádságokkal, mint amilyen az Elindula Mária hosszú útra, a Pénteki imádság (1–10) vagy a Haldokló gyónó imádsága (1–3). A vallásost a mágikus jelleggel ötvöző szemléletmódon túl, vagy éppen abból következően pedig az a szép és megrendítő ebben a könyvben, hogy képes ráébreszteni a modern (székely) embert arra a többletre, amivel ősei még igen, de amivel ő már nem feltétlenül rendelkezik. Természetesen a hitről beszélek. Ezzel az árvaságtudattal ajánlom a Székely népi imádságokat.
BORSODI L. LÁSZLÓ
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb rajzfilmet készített a Legendárium csapata
Legújabb alkotásában a gyergyói táltos asszony mondáját animálta a Legendárium csapata, a rajzfilmet szeptemberben láthatja a nagyközönség. Az előző animációkhoz képest igyekeztek nagyobb szerepet adni az egyes tárgyaknak, ezáltal érdekesebbé, székelyesebbé téve a történetet.
A Legendárium csapatának legújabb rajzfilmje, amelyet nekünk is megmutattak a szerzők, a gyergyói táltos asszony mondáját dolgozza fel. A történet szerint egy javasasszony megjósolja a gyergyóiaknak a közelgő tatárjárást, azt is elmondván, miként győzhetik le a támadókat. A székelyek hallgatnak a nőre, harcosoknak öltöztetik be az összekötött kévéket, így elijesztik az ellenséget – vázolta röviden a feldolgozott mondát Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi rajzfilmkészítés ötletgazdája. „Hasonló történetekkel találkozunk más népek folklórjában is, ez most a gyergyóiak története” – összegzett.
A rajzfilmben egy öreg székely bácsi meséli el a mondát Zetének, miközben a malomban őrlik a gabonát. „A vízimalom nyilván nem része a mondának. Azért került bele a rajzfilmbe, mert egy igazi gyergyói életképet szerettünk volna megjeleníteni, emléket állítva a Békény pataka mentén gyakorolt mesterségnek” – magyarázta Fazakas. Ma már csupán egy malom működik a környéken, amelyet múzeumnak rendeztek be. A Legendárium csapata a helyszínen fényképeket készített, ezeket pedig felhasználták az animációs munka során. A képkockákon valós helyszínként megjelenik a Tatárhalom, állítólag oda temették a csatában elhunyt tatárokat. A rajzfilmben három- és kétdimenziós animációt is használtak, utóbbi a visszaemlékezést hivatott szimbolizálni.
Novemberig a tanulás lesz a tizennégy tagú csapat fő tevékenysége, többek között Toró Annamária világhírű animátor, Ken Fountain, a DreamWorks Animation egyik munkatársa és Rofusz Ferenc Oscar-díjas rajzfilmrendező is képzéseket tart nekik. „Ezután nekifogunk a nagy sorozat legyártásának, amelyben tízpercesek lesznek az epizódok” – közölte Fazakas Szabolcs. Az eddig elkészült rajzfilmeket – melyeknek már angol szinkronos változatuk is van – feljavítják, illetve bővíteni fogják, továbbá új mondákat, legendákat is vászonra visznek. A projekt lényege, hogy az új sorozatot külföldi tévécsatornák is levetíthetik, ezáltal öregbítve a Székelyföldi régió és Udvarhely hírnevét. „Nem akarunk Hollywooddal versenyezni, de biztos vagyok benne, hogy csak jót tesz a régiónak, ha itt gyökeret ver a rajzfilmstúdió. A külföldi nézők majd meg akarják tekinteni a legendák helyszíneit, ez pedig fellendítheti a turizmust” – magyarázta Fazakas.
Mikor láthatjuk? Gyergyószéken jövő hónapban szeretnék bemutatni a Táltos asszonyt – amikor az iskolás gyerekek is visszajöttek a vakációról –, lehetőleg olyan helyszínen, ami a műben is szerepel. Természetesen az udvarhelyi közönségről sem feledkeztek meg az alkotók, a városban szintén szeptemberben lesz a premier. Külön bemutatókat terveznek a gyerekeknek, továbbá a felnőtteknek előadásokat is tartanak majd a rajzfilmekben szereplő helyszínekről.
Fülöp-Székely Botond |
Székelyhon.ro

Vásárhelyre vitt minden út
Intim terek nosztalgiája
Negyedszer hozta haza a Forgatag a világ számos országában, Európában vagy messzebb, a tengerentúl élő Marosvásárhelyieket.
A rendezvénysorozat kiemelkedő eseményének számító világtalálkozó a hagyományos forgatókönyv szerint a szombat délelőtti derűs időutazással indult. A gyülekezés, viszontlátás helyszíne ezúttal a Művészeti Líceum udvara volt, ahol több mint négyszázan lépték át az ez alkalomra állított jelképes kaput.
Szalmabála Székek és asztalok, a kockás abroszokon péksüteményes és gyümölcsöstál, a levegőben könnyed dallamok – ez a régi kirándulásokat idéző piknikhangulat fogadta az érkezőket.
Az egymásra találások pillanata után Kirsch Attila, a rendezvény főszervezője köszöntötte a hazatérőket és itthonmAradottakat. A főszervező a korábbi három világtalálkozó történéseit elevenítette fel, majd a jövő évi együttlétet sejtetve arra kérte a jelenlevőket, hogy a piknik alatt a bejáratnál elhelyezett üveghengerekbe aprópénzt – akár egybanist vagy egy centet dobva – szavazzanak arra, hogy az 1800-as vagy az 1900-as évek Vásárhelyére térnének-e vissza szívesebben. Ezt követően B. Fülöp Erzsébet, az idei képzeletbeli kirándulás "idegenvezetője" vette át az irányítást. A színművésznő örömmel jegyezte meg, hogy sok a visszatérő arc, majd az ünnepi teret előkészítő diákoknak mondott köszönetet.
– Mindez azt jelzi, hogy itt valami működik – tette hozzá, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a Marosvásárhelyiek Világtalálkozójának első alkalommal van díszvendége Kovács Levente rendező személyében, akiről ismeretségük elejétől úgy gondolja, hogy mindent tud a városról, "két lábon járó vásárhelyi enciklopédia"
"Vásárhelyikumok" és az induló Sörhajó
B. Fülöp Erzsébet az Ábel Amerikában című Tamási-műből vett idézettel teremtett emelkedett hangulatot az emlékezéshez: "– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!"
A múltidézés felismerős játékkal kezdődött. Régi képek alapján egykori utcákat, tereket, épületeket – a főteret, a hajdani Bolyai-utcát, a Hirsch Mór könyvnyomdát, a Villamos Műveket, a Hangyaépületet, a lebontott Bolyai házat, az Apolló Palotát (ahol 1937-ben Tamási szólalt fel a román hatalom alatt élő másfél millió magyar érdekében) –, az Aranykakas vendéglőt kellett volna megnevezni a jelenlevőknek, a délelőtti fényben azonban a kivetített fotókból csupán a megfejtést eláruló feliratok látszottak. Kovács Levente szavai viszont annál több árnyalatot villantottak fel az egykori Vásárhelyből.
– Ennek a városnak voltak olyan intim terei, ahol otthon érezhettük magunkat. Ez az otthontudat ma már eltűnőben van – mondta a világtalálkozó díszvendége, majd az úgynevezett "vásárhelyikumokra", a Súrlott Grádics flekkenére és vargabélesére emlékezett, amely "olyan attrakció volt régen, mint most Horvátországba menni". A státusszimbólumnak számító Ritz vendéglő fénykorához nem kötik személyes tapasztalatok – tette hozzá később –, de tud az ott zajlott legendás römipartikról, és arról is, hogy Tompa Miklós két vásárhelyi színészt is ott fedezett fel. Az Aranykakas viszont még élénken él Kovács Levente emlékezetében.
– Őrzött valamit abból az intimitásból, amit gyermekkoromban az Orbán vendéglő képviselt – mondta Kovács Levente, majd a híres pincér, Seregi bácsi alakjának felidézése után a Hargita vendéglőről is szólt, ahol hajnalig folyt a tánc, és ahonnan taxi helyett stráfszekerek vitték haza a vendégeket.
– Olyan volt a város központja, mint egy nagy udvar, ahol mindenki mindenkit ismer – jegyezte meg a díszvendég, végül a régi Vásárhely utolsó fellegvárának érzett Maros vendéglőről és a víkendtelepi Sörhajóról szólt, amelyről úgy tartotta a vásárhelyi "etikett", addig kell inni benne, amíg el nem indul.
Az egykori városból tehetséges gyermekek és fiatalok – vonós hangszeren játszó művészetis diákok, a népdalénekesnek készülő Bordi Panna és a Marosvásárhelyi Csillagfény néptáncegyüttes – repítette vissza mindegyre a piknikezőket a mai Vásárhelyre. Ez alkalommal a keleti harcművészet szellemiségét terjesztő, vásárhelyi származású Veres Zoltán, a japán császári ház tagja, a hagyományőrző Közösségi Központ Alapítvány létrehozója is bemutatkozott.
Bársony Rózsi, virágárus Jócka
Az együttlét fontos mozzanatát a Mi a vásárhelyi? nevű interaktív vetélkedő képezte. A versenyzők távolabbi idők jellegzetes figuráit – Bársony Rózsi, Amerikából hazalátogató, ünnepelt színésznőt, Rezsőt, a Ritz vendéglő pincérét, Pattantyús Ferkó, egykeréken bicikliző, óriáskarikában pörgő mozgásművészt, Holdy Juci gyors lábú táncosnőt –, majd a mai vásárhelyiek körében is jól ismert virágárus Jócka – második vagy harmadik – unokatestvérét, Tibit, végül Keresztes Ildikó énekesnőt alakították. Bár a publikum nagy része amatőr produkciókra várt – és sokak véleménye szerint úgy izgalmasabb is lett volna a játék –, a tehetségpróbán "beépített" színházi emberek méretkeztek meg. Számos poén, dal, táncjelenet szerepelt a kínálatban, és természetesen a jellegzetes jóckás – "accegylejt", "accegycsókot"-féle – udvarlás sem mAradhatott ki. A piknikezők a játék végén kézfelemeléssel szavazhattak a legtetszetősebb fellépésre. Holdy Juci, Jócka unokatestvére, Tibi és Keresztes Ildikó alakítója között dőlt el végül a verseny. A legtöbben a híres szubrett nevére emelték fel a kezüket, és Kovács Levente is a táncosnőt játszó Deák Orsolya színésznőnek ajánlotta fel különdíját.
Őrzők ünnepe
Délután a Kultúrpalotában folytatódott a vásárhelyiek együttléte. A gála előtti percekben hosszú sorokban jelentkeztek be a vendégek a szervezőcsapathoz tartozó fiataloknál, de nem sokkal 5 óra után elsötétült a Palota nagyterme, majd Fodor Piroska és Nagy István színművészek léptek a telt házas közönség elé.
Cementlapok, Víkend, Hétfák, Somostető, Liget, Tornakert, Jazz, kicsi és nagy G – sorolták a műsorvezetők a vásárhelyi öntudat születésének egykori és mai színtereit.
– Mindig lesznek új helyek. A lényeg, hogy tovább lobogjon a vásárhelyiség huncut lángja, és úgy szőjük tovább a mesét, ahogy csak itt, a Maros és a Poklos-patak összefolyásánál lehet – mondta Nagy István. Kirsch Attila, a világtalálkozó főszervezője minden jelenlevőnek köszönetet mondott, amiért újból fontosnak tartották kifejezésre juttatni, hogy a vásárhelyiségnek van ereje.
– A város egy nyitott könyv, amelyet időnként újraolvasunk. Néha unjuk, néha fáraszt, de időnként magához ölel, mint édesanyánk vagy szerető kedvesünk. (...) Talán nekünk kell felnőni hozzá, megszeretni úgy, ahogy van – tette hozzá a főszervező.
A Magyarország Csíkszeredai konzulátusát képviselő dr. Farkas Balázs konzul arra hívta fel a figyelmet, hogy a szülőfölddel való viszonynak több kell lennie érzelmi kötődésnél, ez erkölcsi kötelesség is egyben. Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör elnökének köszöntője előtt Héjja Bella tanárnő játszott tárogatón.
– A csoportunkban sokan úgy érzik, hogy hazajöttek Marosvásárhelyre – hallhattuk Kerényi Györgytől, aki az elmúlt két évtizedben mintegy száz alkalommal indult városunkba.
– Úgy látom, hogy azokat a megrögzöttségeket, amelyeket csak a civil társadalom képes átlépni, itt sokan átlépték. A civil gyökér az, ami reményt ad. A nemzeti összetartozásnak sok személyes gyökere, de számos kis köre is van. Mi is egy ilyen kör vagyunk Marosvásárhely számára – tette hozzá a baráti társaság elnöke, végül a Kecskeméti forgatagos rendezvények kétnyelvű, román-magyar szórólapjáról is szólt. Beszéde végén a vendég jelképes ajándékot, egy Kecskemét múltjához fűződő képet adott át Portik Vilmos főszervezőnek. Portik azért a professzionizmusért mondott köszönetet a Kecskemétieknek, amivel vásárhelyi jelenlétüket, programjaikat megszervezték.
A gála első felében még Marosvásárhely felé tartó Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár szavait Tóth László, a Nemzetpolitikai Államtitkárság erdélyi ügyekért felelős referense tolmácsolta. "Akik itt ülnek, sokféle utat jártak be, de mindannyiuk múltjában ott van egy darabka Vásárhely. A közös emlékek felidézése annak tudatosítása, hogy van egy közös múlt. Ugyanakkor ez a rendezvény azoknak is szól, akik itt mAradtak, kitartottak. (...) A jövőben se hagyják elszakadni a szálakat. Legyenek szülővárosuk őrzői" – hangzott az államtitkári üzenet. Később, érkezése után az államtitkár személyesen is szólt az egybegyűltekhez.
– Örülök, hogy sokan vannak, ez a Forgatag létjogosultságát bizonyítja. A szervezők 367 rendezvénnyel közel százezer embert mozgattak meg. Ez azt igazolja, hogy a magyar összefogásnak van létjogosultsága – jelentette ki Potápi Árpád, majd a 2017-es Forgatagra vonatkozó újságírói kérdésre utalva hangsúlyozta, hogy az idei rendezvénysorozat sem kizárólag a magyar állam támogatásával jött létre.
– Talán egy kis segítséget nyújtottunk. De mi ott tudunk segíteni, ahol vannak célok – mondta az államtitkár, majd arra kérte a vásárhelyieket, hogy fogjanak össze a városért, amelynek újra Székelyföld központjává kellene válnia.
– Mi ennek érdekében minden segítséget megadunk – ígérte Potápi Árpád.
Együtt versben, táncban, dalban
A háromórás gálát számos színvonalas műsorszám tette emlékezetessé. A Kecskeméti vendégek szavalattal, népdallal, színpompás néptáncelőadással ajándékozták meg a jelenlevőket, Kilyén Ilka Faludy György Óda a magyar nyelvhez, Csíki Hajnal Székely János Sajnálj meg engem című költeményét szavalta, Vajda Boróka művészetis diák saját versét adta elő. Az András Lóránt Társulat két művésze, Bezsán Noémi és Dabóczi Dávid Momentum duójában a tánc erejével állította meg a pillanatot, Bálint Örs és Gál Attila Csaba kabaréjelenettel szórakoztatta a nagyérdeműt. Az est talán legfelemelőbb pillanatát a dalcsokorral érkező Domahidi lányok legkisebbike, Anna éneke nyújtotta. A Kultúrpalotát betöltötte a kristálytiszta hang: "Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk" ( Ismerős Arcok – Nélküled). A negyedik világtalálkozót Máthé Péter zongorakíséretével Nemes Tibor, a Vecker énekese zárta.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

Lezárták a Háromszéki értéktárpályázatot
Szakmai konferencia keretében zárták le a hétvégén Háromszék tárgyi és szellemi örökségét összegyűjtő Kovászna megyei értéktárpályázatot.
A pénteki rendezvényen elhangzott: a Kovászna megyei önkormányzat és a Kovászna Megyei Művelődési Központ egy Zala testvérmegyével közös pályázat útján, 2016 májusában hozta létre a Kovászna megyei értéktárat és megyei értéktárbizottságot. A bizottság összesíti a települési és tájegységi értéktárak adatait, és arról is dönt, hogy mi kerül be a megyei értéktárba, illetve ajánlásokat küld a Székelyföldi, valamint az erdélyi értéktáraknak, javaslatokat fogalmaz meg a kiemelt megyei értékek népszerűsítésére, támogatására.
Az értéktárbizottság lajstromában eddig a kürtőskalács és a mikóújfalusi rakott ág, a kovásznai Benedek Géza Szívkórház, a kovásznai rehabilitációs módszer, Kézdivásárhely történelmi főtere, a kisbaconi vízimalom, az Illés napi juhászlakodalom, a Székely Nemzeti Múzeum, a Csomád-Bálványos természetvédelmi terület, turizmus és vendéglátás címszó alatt pedig A kenyér útja nevű projekt szerepel. A lista tovább bővíthető, javaslatokat a www.repertorium.ro honlapon várnak.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a konferencián utalt a kürtőskalács és a pálinka kapcsán a magyarországi és az erdélyi termelők között kialakult nézeteltérésekre, és leszögezte, az ilyen programok lényege, hogy lebontják az adminisztratív határokat. Pácsonyi Imre, a Zala megyei közgyűlés alelnöke hangsúlyozta, a hungarikumok nemcsak a nemzeti kulturális identitáserősítő tartalmakat, hanem a gazdasági megerősödést és felemelkedést is szolgálják a turizmuson, vagy a helyi közösségek megerősödésén keresztül
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)

Gyergyói értelmiségiek találkoztak
Kutatók, oktatók, művészek, Gyergyóhoz kötődő értelmiségiek számára teremtett találkozási lehetőséget a Gyergyói Szemle Egyesület. A szombati gyergyóremetei találkozón, az előadóteremmé átalakított csűrben az értékek és lehetőségek kerültek felszínre. Kiderült, a különböző területeken tevékenykedő, a térségért tenni akarók alig tudnak valamit egymás létéről.
A Gyergyói szemle nyári találkozója nevet viselte a rendezvény, ahová kutatók, művészek, itthon élők, alkotók, illetve elszármazottak kaptak meghívást. Nagy József házigazdaként közölte, nem titkolt cél egy hálózat kiépítése, hogy az értelmiségiek tudjanak egymásról, és hogy különböző témakörökben tudjuk, kihez kell fordulni. Gyergyó nagy értelmiségi potenciállal bír, csak jó része nincs itthon. A cél, hogy párbeszéd alakuljon ki a távol élők és itthoniak között, hogy számítani lehessen mindenkire, akinek fontos e térség – hangzott el.
„Mi jó szívvel adtunk helyet és állunk mögéje a kezdeményezésnek” – fogalmazott Laczkó-Albert Elemér, Remete polgármestere, célozva a Gyergyói Szemle Egyesület minden tevékenységére, beleértve a folyóirat megjelentetését, szakmai fórumokat, hálózatépítést, az ösztöndíjalapot és tudományos kutatások népszerűsítését. Meglátása szerint a szombati eseményre összegyűlt harminc ember kitűnő kovász, a rendezvény pedig érdemes a folytatásra.
Gazdaság, kultúra, szociológia, segítő szakmák, oktatás, természettudományok és művészetek képviselői mutatkoztak be munkájukról beszélve, és egymás számára is meglepetés volt, hogy egyik-másik földink milyen témakörben kutat, milyen eredményeket oszt meg szívesen.
Nagy József elmondta, amikor a különböző területeken kutatókat kezdték számba venni, fény derült arra is, melyik település iskoláinak milyen erősségeik vannak. Így a gazdasági profilúak többsége gyergyószentmiklósi, tizennégy közgazdászt jegyeztek fel, Remetéről történészek, művészettörténészek, színészek kerülnek ki leginkább, Alfaluból képzőművészek, Tekerőpatakról, Szárhegyről a természettudományok iránt érdeklődők.
Szeretnék, ha minél többet közülük haza lehetne hívni találkozásra, felkérni együttműködésre. A jelenlévők körében a bemutatkozást követően azt firtatták, volt-e vagy terveznek-e olyan kutatást, amely a Gyergyói-medencéhez kötődik.
A sorban elsőként két közgazdász, a csomafalvi születésű Balla (Szőcs) Emese és a gyergyószentmiklósi Lázár Ede mutatkozott be. Balla Emese e térségben is vizsgálta a klímaváltozás hatását a mezőgazdaságra, s bár meglepő volt, hogy a hőmérséklet-változással leáldozóban van a minőségi burgonyatermesztés, mégsem ez volt a legmeglepőbb. Egy másik kutatását idézve elmondta, az emberek kedve elment a pályázástól. Arra kereste a választ, hogy mi ennek az oka és a kiút lehetősége. A gazdák, vállalkozók nem annyira a pályázat megírásától félnek, mint a projektben leírtak kivitelezésétől, hogy megfelelő szakértelem híján nem tudják végigvinni a vállaltakat, emiatt pedig pénzvisszafizetésre kötelezik őket. Így akár anyagi áldozatot is hoznának szakemberek segítségéért cserében, akik a lebonyolításban partnerek lennének.
Lázár Edének a marketingkutatás a fő szakterülete, összeállította, felajánlotta ingyenes használatra a kutatás módszertanát, mely interneten hozzáférhető. Elemezte a helyi termékek értékességét is, hogy pluszértéket jelent-e az a helybéli vásárlóknak, hajlandóak-e akár felárat is fizetni érte, illetve a termelő hogyan száll szembe a konkurenciával.
Elmondta, a munkanélküliség gazdasági és társadalmi probléma komoly migrációs hatással. Kérdés, hogy a helyi termék előállítása, a turizmus és a fafeldolgozás képes-e fenntartani a Székelyföldet. A közgazdász szerint mindezek mellé a stabilitáshoz iparra is szükség van. Illetve arra a lehetőségre, amit a világháló biztosít: itthonról külföldnek dolgozni.
A felvetett témák kapcsán szóba jött, hogy nem kellene kiadjuk kezünkből olcsón a nyersanyagot, például bagóért a szénát a moldvaiaknak, akiktől aztán a kész tejterméket vásároljuk meg borsos áron. De szó volt a tájvédelemről, a fafeldolgozásról és a jó minőségű faházról, illetve arról is, hogy érdemes lenne visszahozni a növényi és állati alapanyagból előállítható ruhaneműk készítését.
Mi az, amit elvárnak az önkormányzattól? – tette fel a kérdést a község polgármestere, a két közgazdász pedig sorolta: biztosítsa az alap-infrastruktúrát, hogy ha egy beruházó idejön, legyen esélye mAradni, legyen nyitottság az újdonságokra, és teremtse meg annak esélyét, hogy a fiatalság itthon mAradhasson. Hogy hogyan, annak kitalálása legyen az önkormányzat feladata.
Múltkutatók népes társasága
A történészek, történelemtanárok, régészek, levéltárosok köre volt a legnagyobb a délelőtti előadások alatt. Laczkó-Szentmiklósi Endre remetei történelemtanárként, iskolaigazgatóként mutatkozott be, Szárhegyről Portik Zsolt érkezett régészként, Borszékről Farkas Aladár helytörténészként, Ősz Sándor Előd Kolozsvárról érkezett haza református lelkipásztorként, egyházi levéltárosként, Bernád Rita pedig a Gyulafehérvári érseki levéltár gyergyószentmiklósi gyűjtőlevéltára vezetőjeként. Népes volt a Tarisznyás Márton Múzeum képviselete: Csergő Tibor történész és intézményvezetőként érkezett, Demjén Andrea régészként, Ferencz-Mátéfi Kriszta művészettörténészként, jelenleg a városi könyvtár menedzsere is, illetve a délutáni előadók sorában volt néprajzosként Szőcs Levente, szintén múzeum-alkalmazott.
Egymás kutatásairól, az intézményekben fellelhető kincsekről alig tudnak valamit – derült ki ismételten, és több javaslat is elhangzott egy-egy, az értékeket sorjázó katalógus szükségességéről, a kutatók számára a lehetőségek ismertetéséről.
A jelenlegi iskolásokra is figyelmet kell fordítani – hangsúlyozták többen, így hazavonzó lehet számukra minden olyan helyszín, tárgyi emlék, amelyek diákkorukban lelkükbe vésődött. A hely szelleméről beszélt ennek kapcsán Laczkó-Szentmiklósi Endre, javasolva, minél több esemény helyszínét ismertessük meg a gyerekekkel.
A történelmi emlékhelyek hazahívók lehetnek az idegenbe szakadtak számára is, ám az is feltétel, hogy a hazatérő lássa, az itthoniak ápolják az emléket, rendben tartják ezeket a helyszíneket, emlékműveket. E téren is van feladata Gyergyó térségének.
A rendezvény délután még számos előadással folytatódott, este pedig kiértékeléssel, összegzéssel ért véget.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Székelyföldi tudományosság
Az 1902-es kezdet – bizony, rég volt –, majd a 2002-ben tartott centenáriumi emlékezés – száz év magány? – után jövő tavasszal újra Székely tudományos kongresszust szerveznek. A 2017. áprilisában tartandó rendezvénynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) ad otthont, a fórum szervezését pedig a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezte.
Bakk Miklós politológus, az EMTE Kolozsvári docense, a székely kongresszus főszervezője elmondta: klasszikus értelemben vett nemzetközi tudományos konferenciát szerveznek; az 1902-es székely kongresszust is azért hívták össze, mert az Osztrák–Magyar Monarchiában Székelyföld leszakadó periféria volt, a lemAradás és a kivándorlás határozták meg kilátásait. „Székelyföld napjainkban is az erdélyi történelmi régiók között inkább leszakad, mint felzárkózik” – hangoztatta. Elképzeléseik szerint a konferencia átfogja a Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágakat, és minden olyan kutató részt vehet, aki a régióról valamilyen releváns kutatást végzett. Rámutatott: a konferencia megszervezésével elindítható Székelyföld regionális tudományos stratégiájának a kidolgozása is. Ennek kapcsán a Főtérnek adott interjúban Bakk Miklós megjegyezte: „Persze, kissé hangzatos szómágiának tűnik egy ilyen »regionális tudományos stratégia« emlegetése. A sikeres nyugat-európai régiók gondolkodnak regionális tudományos stratégiákban, amellyel tulajdonképpen humán erőforrásaik hosszú távú tervezését is segítik. Én azonban itthon arra gondolok, hogy amennyiben a Székelyföldi tudományos kutatóhelyek között létrejön egy konzorciális, laza, de állandó együttműködés, az már stratégiának tekinthető”.
Hogy a 2002-ben, a Kolumbán Gáborék által szervezett Tusnádfürdői centenáriumi konferencia után újra leltárt próbálnak készíteni a Székelyföldi, tudománnyal foglalkozók, fontos és szükséges, persze kérdés: mit tekintenek Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágnak, illetve hogy ez kizárólagos szempont-e? De jó lenne rögzíteni azt is, mely intézményeket, milyen szakterületeket említhetünk „Székelyföldi tudományos kutatóhelyekként”.
Hogy e kongresszusra csak most kerül sor – ugyanis, ha valamiféle kiindulópontnak tekintjük a 2002-ben tartott alapozó és emlékező rendezvényt, akkor is tizenöt év telt el azóta –, jobb későn, mint soha. Hiszen oly sok, a Székelyföldet érintő társadalmi és szakmai probléma mellett a térség tudományos kutatással foglalkozó intézményeinek helyzete sem rózsás, a tudományos kutatói pálya pedig – miként az egész országban, illetve Közép-Kelet-Európában – csak keveseknek, a nagyon eltökélteknek és az igazán jól teljesítőknek jelent kihívást. Ráadásul eredményes és nemzetközi szinten is elismert kutatónak lenni lényegesen többet jelent egy egyetemi oktatói állásnál. A probléma egyik oka, hogy a kutatók nagy részét alig fizetik, immár évtizedek óta. S ha mindez önmagában nem lenne elég, gondként megemlíthető az intézmények közötti versengés. Bakk Miklós ennek kapcsán megjegyzi: „Sok akadály van, az együttműködésre való képesség nem túlságosan jellemzi a mi intézményi kultúránkat. Rejtett rivalizációk is léteznek, elég, ha csak a Sapientia és a BBTE ( Babeş–Bolyai Tudományegyetem, szerk. megj.) közötti viszonyra utalok”.
Nagy fába vágják tehát fejszéjüket a kongresszus szervezői. De mindez szükséges, mert őszinte leltárt kellene készíteni, s megfogalmazni végre, holt tartunk, mik az esélyeink, mit tudunk, mit lehet s mit nem. Míg társadalom- és humántudományok tekintetében viszonylag könnyebb, illetve megoldhatóbb helyzetben vannak a kutatók, ez kevésbé mondható el a természettudományok művelőiről. Ma már ugyanis nyilvánvaló, világszinten elismert matematikus – amennyiben úgy vélik, hogy ez érinti Székelyföldet – úgy lehet valaki, ha évente több hónapot tölt kutatással külföldi egyetemeken, ezt ma hányan teszik, tehetik meg térségünkben? De jól állunk, mert egy ilyen matematikusunk bizonyosan van, ám ugyanakkor az is aggályokat keltő kérdés – és nem csak e tudományág tekintetében –, hogy a mai középiskolai oktatás mennyire tereli a mindenkori tudományos kutatás irányába a Székelyföldi diákokat? De más lényeges műszaki hátteret igénylő tudományágak területén dolgozók is jól tudják, akkor léphetnek előre, ha tekintélyes nyugati, amerikai egyetemekkel tudnak együttműködni, s bizony nagy dolog, hogy erdélyi, Székelyföldi kutatók – fizikusok például – dolgoznak ilyen helyeken. Ugyanakkor itt mihez kezd, hogyan él például egy Amerikából hazatelepedett, földtannal foglalkozó szakember? Természetesen, amennyiben a geológiai kutatás vonatkoztatható Székelyföldre. Vagy miben bízhatnak azok a Székelyföldet választó fiatal orvosok, akik esetleg érdekeltek lennének a kutatásban is, miként láthatnak távolabb egy megyei kórház mókuskerekénél? A kérdések folytathatóak. Szerencsére van jó néhány, nemzetközi téren elismert fiatal szaktekintély, akik jó példának számítanak, akikkel szövetkezni érdemes és szükséges.
Mivel Erdélyben, Székelyföldön korszerűen tudományos kutatást végezni kemény dió volt és mArad, lesz, miről beszélni a székely kongresszuson. A rendezvény akkor lehet igazán sikeres, ha a résztvevők nem csupán a maguk kutatási adatait ismertetik, hanem víziókat is próbálnak körvonalazni, jövőbe tekintő, őszinte válaszokat adnak Székelyföld tudományosságát érintő kérdésekre. Ez egyfajta kiindulópont lehet, a szakemberek nyilvánosan állást foglalhatnak: mAradnak kizárólagosan a Székelyföld korlátain belül, avagy úgy vélekednek, a határátlépés elkerülhetetlen, mert nincsenek csak Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágak, csupán – és jó esetben – Székelyföldön élő kutatók, akik illeszked(het)nek egy nemzetközileg is elismert tudományos közösséghez.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Korrektornak” jelentkeznek a székely turisztikai szakemberek
Felajánlották segítségüket a Székelyföldi turisztikai szakemberek a Romániai Idegenforgalmi Hatóságnak (ANT), hogy kijavítsák, átfogalmazzák a hatóság magyar nyelvű, Magyarországra szánt országnépszerűsítő anyagait.
Albert Zoltán, a Székelyföld Desztináció Menedzsment Klaszter elnöke levélben fordult Anca Pavel-Nedea elnökhöz, melyben felajánlotta: szívesen kijavítják a magyar nyelvű anyagokat, hiszen a hibás fordítások rontják az ország megítélését a magyar piacon. A levélben azzal érvelnek, hogy az elnök asszony a legutóbbi, Nagyszebenben tartott szakmai találkozón elismerte: az ország soknemzetiségű volta előny a turizmusnak.
Albert Zoltán lapunknak elmondta, évekkel ezelőtt már volt rá precedens, hogy a középrégiós turisztikai egyesületnek fordítottak magyarra népszerűsítő anyagokat. A klaszter elnöke rossz példaként egy 35 oldalas magyar nyelvű kiadványt említett, amelyben Erdélyt mindössze négy oldalon mutatják be, a Székelyföldet pedig meg sem említik. Ráadásul az anyag tele van helyesírási hibákkal, magyartalan megfogalmazásokkal, tükörfordításokkal. „Az oldalak, melyeket most a kezedbe veszel a rendelkezésedre teszik az eredeti hagyományok és a helyek rendszerezett adatait, valamint a románok létezését, a kulturális és történelmi szerkezet szerint, mely lehetségessé tette...” – ilyen és ehhez hasonló mondatok szerepelnek a kiadványban.
Albert Zoltán hangsúlyozta, a Székelyföldieknek előnyt kell kovácsolniuk abból, hogy jobb hozzáférésük van a magyar piachoz, ráadásul úgy vélte, a kétnyelvűség is kiaknázható. Példaként említette, hogy amikor a Székelyföldre szerveznek Magyarországról autóbuszos kirándulásokat, minden esetben beiktatnak egy pihenőt Nagyszebenben, Gyulafehérváron vagy Segesváron, tehát ezeknek a városoknak az idegenforgalma is profitálhat a kapcsolatból. Ugyanakkor a Moldvába, a kolostorokhoz szervezett kirándulások során a nyugat-európai turisták a Székelyföldön pihenhetnek meg, tette hozzá. Elmondta, egy másik vetülete a román–magyar idegenforgalmi kapcsolatnak, hogy sok székely vállalkozónak van kis vendégháza a Duna-deltában, magyar turistákat visznek oda, sőt többnyire székely idegenvezető segíti a csoportokat, aki románul és magyarul is beszél.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Pista bá, a furfang-figura
Világjáró székely ajándéktárgy
Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön született, de már a világ minden táján megfordult a kackiás bajszú, posztólajbiba öltözött, „nagy, fafejű székely”, az első Székelyföldi ajándékfigura. Pista bá teljes mértékben helyi termék, hiszen erdővidéki juharfából készül Sepsiszentgyörgyi műhelyben.
A kabalafigura a Székelyföldi kirakodóvásárok állandó szereplőjévé vált, alkotója, Vrabie Kovács Zsolt – közismert nevén Csuri bácsi – Sepsiszentgyörgyi formatervező jó példája annak, hogyan lehet egy jó ötletből virágzó üzletet építeni, és egy Székelyföldi márkát felfuttatni. Csuri bácsi elmondása szerint Pista bá kényszerhelyzetben született, szükségét látta, hogy a sok kínai áru mellett készüljön egy igazi Székelyföldi ajándéktárgy is.
Az alkotó elmesélte, egyik magyarországi tartózkodása során barátai felpakolták számos jellegzetes hortobágyi ajándéktárggyal, majd pár hónapra rá vendégségbe érkeztek Erdélybe. Ekkor szembesült azzal, hogy nem találni olyan ajándéktárgyat, ami a térséget jelképezné, ezért készített néhány Székelyföld formájú hűtőmágnest. Ezt követően jött a gondolat, hogy üzletszerűen kellene székely ajándéktárgyat gyártani, de a hűtőmágnes kevésnek tűnt számára.
Biciklibalesetből származó többhónapos kényszerpihenője alatt tervezte meg az első „nagy fafejű székely” figuráját, amivel 2013-ban mutatkozott be a Sepsiszentgyörgyi karácsonyi vásárban. Ezt követően beindult Pista bá világjáró karrierje. Az elmúlt években a Facebookon megjelent fotók százai tanúskodnak róla, hogy a kockafejű székely a világ majd-minden országába eljutott már, alkotója szerint még csak az Antarktiszon és a világűrben nem készült fotó róla.
Időközben, részben a megrendelők igényeire válaszolva, megjelentek Pista bá családtagjai is. A kockafejű székely felesége, az Asszony például egy krajovai férfi hosszas ösztökélésére készült el. Ebből a modellből idén Csíksomlyón, az Ezer székely leány napján is rengeteg fogyott. Csuri bácsi meseszerű történetet szeretne az ajándékfigurákból alkotni, ezért elkészítette Pista bá apját, komáját, ivócimboráját, huszár és vadász rokonait is, akiknek sora egyre bővül. Ugyanakkor Pista bá és családja történetéről egy rajzfilm is készült, amely a YouTube-on megtekinthető.
Vrabie Kovács Zsolt eleinte kézifűrésszel vágta ki az erdővidéki juharfából készült figurákat, de ahogy nőtt a Pista bá iránti igény, át kellett térnie körfűrészre, a festés javarészt továbbra is kézzel történik. A figura posztólajbija is gépiesítve készül, hiszen az első száz mellény kivágása után a felesége azt mondta, ezt így tovább nem folytatja.
Csuri bácsi nem számolta össze, hogy az elmúlt három évben hány Pista bá-figurát készített és értékesített, de a vásárokban rendszerint előfordul, hogy két-három darabot elajándékoz olyan gyerekeknek, akik meg szeretnék ugyan vásárolni, de szüleik ezt nem engedhetik meg maguknak. Az elején napi nyolc figurát tudott elkészíteni, ma már napi 130 darabot állít elő a műhelyében. Kezdetben „köpcösebbek” voltak, és mivel a súlypontjukat nem tudták középre tenni, rendszerint eldőltek, ezért idővel javítottak a figurák formáján, jelenleg a 2.2-es verzió készül.
Egy Pista bát díszdobozban 29 lejért értékesít az alkotója, aki egész Európában levédte a székely ajándékfigura formáját és nevét. Kizárólag ő értékesíti vásárokon és a Facebookon, illetve olyan üzletekben helyezte el, amelyek őt keresték meg, és elfogadták a feltételeit. Azt mondja, vállalkozása egy jó ötleten alapszik, de a sikerhez kitartóan kell dolgozni, folyamatosan kell fejleszteni és népszerűsíteni termékét. A Pista bá Facebook-oldalának például több mint 7000 követője van.
Csuri bácsi a Székelyföldi vásárokat járva azt tapasztalja, sok szép kézművesáru van, ám nem elég azokat legyártani, elengedhetetlen a marketingtevékenység is a felfuttatásukhoz. Fontos továbbá az ajándéktárgy hitelességének megőrzése is, ezért arra kell vigyázni, hogy a kézművestermékek ne keveredjenek tömegtermékek közé.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A diáknak legyen jó az oktatási hálózat
Néhány héttel ezelőtt, a menetrendszerűen sok bukást eredményező érettségi után adott kritikus hangvételű interjút lapunknak (itt és itt) a Csíkszeredai Balázs Lajos egyetemi docens, a román nyelv oktatásának egyik szakértője. Az elhangzottakra reagálni kívánt az oktatásügyi tárca államtitkára, Király András, akit a téma egyéb vonzatairól is kérdezett Szilágyi Aladár és Szűcs László.
- Államtitkár úr, mielőtt bármibe is belekezdenénk, azt kérdezném: a jelenleg érvényes tanügyi törvény mennyire biztosít jogi keretet ahhoz, hogy a magyar diákoknak, illetve más kisebbségekhez tartozóknak garantálja a román nyelvnek nem anyanyelvként való oktatását?
- A 2011-es törvény tételesen tartalmazza ezt. Előírja, hogy minden tantárgyat anyanyelven kell tanulni, a román nyelv és irodalom kivételével, amelyet – és ezt hangsúlyozni szeretném – minden kisebbség számára írt tankönyvek, illetve specifikus tanterv alapján kell tanítani. És ugyanennek az irányelvnek az alapján történik a vizsgáztatás is.
- Ugyanez a törvény tartalmaz egy olyan kitételt is, mely szerint a román nyelvet kisebbségi iskolákban oktató tanárok számára nem kötelező az illető nyelvnek az ismerete. Ez így mArad, mai napig érvényes?
- A hatályban lévő törvény kimondja, hogy azok a pedagógusok, akik kisebbségi nyelvű iskolákban szaktárgyakat tanítanak, azoknak kötelességük a kisebbségi szaknyelv ismerete, kivételt képez ez alól a román nyelv és irodalom.
- Tehát ez azt jelenti, hogy a romántanár nem köteles például magyarul tudni, ha magyar iskolában tanít?
- Igen, ez így van.
- És ezen nem lehetett változtatni? Hiszen, szórványvidékeken nem, de mondjuk olyan régiókban, mint amilyen teszem azt, a Székelyföld vagy az Érmellék tisztán magyarlakta helyei, a gyermekeknek nincs meg a - lehetőségük abban a nyelvi közegben élni, mint a például a bánságiaknak, avagy a dél-erdélyieknek.
- Jómagam is részt vettem annak a csoportnak a munkájában, amelyik a törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó részét dolgozta ki. Viszont a parlamenti vita során nem tudtuk másképp megvédeni azt, hogy a román specifikus tantárgyként kerüljön a jogszabályba. A román kollegák elmondták, hogy ez egy nyelv- vagy irodalomóra, ahol a román nyelvet kell megtanulni, és nem magyarul kell beszélni a gyerekkel. A törvény tehát így lett szentesítve.
- Mi a jelenlegi helyzet? Az új szemléletű tantervet minden szinten, minden osztály számára kidolgozták és elfogadták már?
- Nem, még nem. A tanügyi törvényt úgy dolgoztuk ki, hogy az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig érvényes az oktatási törvénynek ez a kitétele, az elemi, a gimnáziumi és a líceumi oktatásra egyaránt. A törvény szellemisége alapján ezt a reformot rövid időn belül kellett volna életbe ültetni, ám a jelenlegi helyzet alapján ez a struktúra csak 2025-re lesz kiterjesztve az oktatás minden szintjére. Tehát akkorára az előkészítőtől az érettségiig mindenki specifikus tanterv alapján fog tanulni. Jelenleg az előkészítősök, az első osztályosok, a másodikosok illetve a harmadikosok tanulhatták új tanterv szerint a román nyelvet, de a hamarosan elkezdődő új tanévtől – 2016/2017 – a negyedik osztály számára is változik a tanterv és a tankönyv. Én nem akarok Balázs Lajosnak sem válaszolni, sem vitatkozni vele. Az ember, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy mi történt az elmúlt tíz évben, azzal én nem vitatkozom és nem is akarok. Egy ember, aki a kérdés egyik szakemberének tartja magát, attól furcsa azt a megállapítást hallani, hogy nem tudja mi történt ez elmúlt tíz évben. Mégis határozott véleményt alkot a témáról.
- Ön szerint mi az, amit „nem tud” a Balázs tanár úr?
- Egyszerűen kiderült, hogy Balázs Lajos nem tudja vagy nem akarja tudni mi történt 2006-tól errefele.
- Akkor beszéljünk konkrétan arról, hogy mi is történt az utóbbi tíz esztendőben?
- Szívesen beszélek arról, hogy mi minden történt. 2006-ról és 2007-ről tudni kell egy nagyon fontos dolgot: én akkor képviselő voltam, és a parlament elfogadta az úgynevezett ARACIP és ARACIS törvényt, a tanügyi intézmények értékeléséről szóló jogszabályt. Ennek az egyik következménye az volt, hogy az oktatásba be kellett vezetni a kompetencia alapú oktatási rendszert. Én akkor még nem dolgoztam a minisztériumban, a minisztériumot valószínűleg váratlanul érte ez az elég gyors döntés, és ennek következtében beindítottak egy olyan folyamatot, amelynek során a tanterveket kompetencia alapúvá igyekeztek tenni. Elmondták a tárca akkori munkatársai, hogy ez csupán kozmetikázása volt a tantervnek, semmilyen lényegi változás nem történt. Nos, ebbe a folyamatba csöppent bele Balázs Lajos, aki úgy értelmezte a helyzetet – megértem őt –, hogy új tantervet kellene írni, amit egy új tankönyv követ. Ez nem történt meg, mert a tanterveket gyorsan kozmetikázták. Ugye, a klasszikus vicc szerint a bútorokat kell kidobni, hogy jobban menjen egy intézmény, de itt megállt az egész történet. A magyar közösségre jellemzően, ekkor mindenki azt hitte, hogy minden pozitív irányba fog változni. Sokan azt remélték, hogy ennek hatására egy egész oktatást átfogó tantervíró gépezet fog beindulni, ám sajnos ez akkor nem történt meg, mert maga a tanügyi törvény sem tette ezt lehetővé. Az 1995-ben elfogadott 84-es számú törvény 2011-ig volt érvényben és ez egy bizonyos irányt adott az egész oktatásnak. Viszont ez a törvény nem tartalmazott olyan előírásokat, amelyek a román nyelv specifikus oktatását irányozták volna elő. Hogy mi változott? 2010-ben, amikor az RMDSZ ismét kormányra került, teljesen új kormányzati csapat alakult ki, egy demokrata párti – RMDSZ-es koalíció, a kisebbségek által támogatva. Elfogadták, hogy szükség van egy új tanügyi törvényre, s ez a 2011-es törvény, amely úgyszintén sok vitát váltott ki, de meggyőződésem az, hogy a kisebbségi fejezeteit és magát, a törvény szellemét tekintve, egy haladó törvény született. Hogy ma hova jutott, az más kérdés. Hogy mit sikerült megvalósítani, mit nem, az annak a következménye, hogy négyszer volt kormányváltás, én magam a kilencedik minisztert élem meg. Visszatérve a kérdésre, a kisebbségi fejezetekbe be tudtuk vinni azt, hogy mindent anyanyelven lehessen tanítani, elfogadtattuk a Románia történelme és földrajza anyanyelven való oktatását, lefordított tankönyvekből, és a specifikus román nyelv és irodalom tanterv, illetve tankönyv lehetőségét. Mi 2011-ben nagyon gyorsan hozzáfogtunk ehhez. Bevezettünk egy új „specifikus tantárgyak” fogalmat, amelyet a következő tantárgyakra vonatkozóan használunk: román nyelv, a zene és a kisebbség és hagyománytörténet. Visszahívtam Bukarestbe Murvai Lászlót, aki ismert mindenkit, és tudta, hogyha gyorsan akarunk dolgozni, mihez, hogyan kell hozzányúlni. Kialakítottuk a munkacsoportokat, és nem is egy év alatt, több konzultációt követően, az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig megvalósítottuk az új tanterveket. Akkor, a Daniel Funeriu minisztersége idején, úgy gondoltuk – adott is volt a lehetőség, hiszen Markó Béla teljes mértékben támogatta ezt az ügyet –, hogy gyors reformot tudunk végrehajtani, úgy, hogy néhány éven belül, előbb az elemi, majd a gimnáziumi, végül a líceumi oktatásban sor kerül a specifikus román tanterv bevezetésére. Sajnos, 2012-ben megbukott a kormány, új kormány került hatalomra, új nézetekkel. A kisebbségi fejezet viszont nem változott, tovább dolgoztunk a megadott lehetőségek mentén. 2013-ban hirdette meg a Minisztérium az első tankönyvpályázatokat, a kompetencia alapú oktatás bevezetésére. Számunkra nem volt előnyös a minisztériumnak az az elképzelése, hogy a klasszikus tankönyv mellett legyen egy digitális változata is a tankönyveknek. Én értem a modernizálásra való törekvést, de az egyszerűen érthetetlen, hogy eltérő helyzetben és környezetben, hogyan lehet egy digitális tankönyvet megfelelően használni. Ennek az lett a következménye, hogy digitális változat híján számos nagyon jó tankönyv nem ment át a rostán. De ezzel együtt, ma úgy állunk, hogy az elemi tagozaton minden osztálynak megvan az a tankönyve, amelyet specifikus tantervek alapján készítettek. A harmadikos tankönyvek egyike a hatalmas anyagi és technikai követelmények miatt nem ment át a liciten, egy másik pedig lekéste azt. Ezek azok a tankönyvek, amelyek az új tanterv szerinti kompetencia személet alapján, a román nyelv tanításának újszerű megközelítését viszik be a magyar nyelvű oktatásba.
A hatályban lévő tantervek bemutató jegyzéke is hangsúlyozza: „a tanterv, a román nyelv tanulásának újszerű megközelítését javasolja a magyar anyanyelvű oktatásban: a kommunikatív-funkcionális modell alkalmazását.” A sok nyelvtani ismeret helyett a kommunikációra fekteti a hangsúlyt, amit nagyon szépen jelez már magának a tantárgynak a megnevezése is: Kommunikáció román nyelven a magyar kisebbség számára (Comunicare în limba română pentru școlile și secțiile cu predare în limba maghiară).
- Ezeknek netán több változatuk van, vagy miden osztályra csupán egy-egy tankönyv született?
- Jelenleg két tankönyvíró csapat tevékenykedik, az egyik, az a Kreatív Kiadóval dolgozik együtt, a másik pedig a Corvin Kiadóval. A pályázatokra maguk a kiadók jelentkeznek. Éppen ezért a tankönyvek megjelenésének elengedhetetlen feltétele az, hogy a tankönyvíró csapat munkájának megjelenését a kiadók felvállalják. Vannak osztályok, ahol mind a két kiadó nyert, de olyanok is, ahol csak az egyiknek a tankönyvét fogadták el. Viszont én remélem, hogy most változás áll be a tankönyvkiadással megbízott intézmény, az Országos Tanterv és Vizsgaközpont (Centru Naţional de Evaluare şi Examinare) berkein belül is. Ebben a kérdésben már egyeztettünk a miniszterrel is, és többen is támogattuk azt az elképzelést, miszerint a digitális tankönyveket ki kell venni, esetleg segédanyagként, de nem kötelező módon használni. Így lehetőség nyílhat az úgynevezett alternatív tankönyveknek a bevezetésére is.
- Mi a helyzet a felső ciklussal?
- Májusban alakultak meg az 5-8. osztályos tantervíró munkacsoportok. Ezek megalakulása előtt nyílt kiírás jelent meg a Minisztérium honlapján a tantervíró munkacsoportokba való jelentkezés lehetőségéről. Ha valaki konstruktívan szeretett volna bekapcsolódni a román nyelv specifikus oktatásának folyamatába, meg volt rá a lehetősége: hivatalosan be kellett jelentkeznie. A tanterv jóvá lett hagyva a 2016-17-es tanévre, amikor a mostani negyedikesek ötödikesek lesznek, ők tovább kell vigyék azt, amit a specifikus tantervvel elkezdtek. Tehát nem lesz törés.
- Ezek után fölösleges aziránt érdeklődnünk, hogy a középiskolai szinten hogyan állnak?
- Mi jól állunk, tantervünk van, hiszen egyszerre dolgoztuk ki minden szintnek a tanterveit. Csak sajnos, így halad a román tanügyi reform, most következik az ötödik, aztán a hatodik osztály és így tovább. Amikor a mostani ötödikes diák kilencedikes lesz, már tovább folytatja a specifikus román tanterv alapján a román nyelv tanulását.
- Államtitkár úr, én nem csupán azért kérdeztem rá a tankkönyv-változatok ügyére, hogy „meglegyen ez a játék”, hogy több eszköz közül választhat a tanár, bár több tantárgy esetében már ez a helyzet. Elsőrendűnek tartom azt a szempontot – ebben oszthatjuk Balázs tanár úr véleményét –, hogy a román nyelv oktatását annak a figyelembe vételével kellene differenciálni, hogy más nyelvi helyzetben vannak a szórványvidékeken és kisebbségben élő magyar tanulók, mint a tömbmagyarságban, Székelyföldön, avagy az Érmellék bizonyos részein, ahol a hétköznapi érintkezésben alig vagy egyáltalán nem hallhatnak román szót.
Akkor ennek az eszmefuttatásnak az alapján kellene egy külön tankönyv a Székelyföldnek, egy a Kalotaszegnek, kellene egy tankönyv az Érmelléknek is? Igazából ennek egy akadálya van: az, hogy nem áll össze egy olyan tankönyvíró csapat, amely ezt megvalósítsa, és nincsen olyan kiadó, amely ennek a megjelentetését felvállalná. Egy könyv akkor tankönyv, ha bizonyos kritériumoknak megfelel, és ha elfogadják. Az úgynevezett Székelyföld történelme című kézikönyv tankönyvként történt bemutatása nagyfokú bizalmatlanságot szült a magyar közösség irányába. Ez visszavetett minket legalább tíz évvel, mindahhoz képest, amit addig elértünk. Azt, hogy egy kézikönyvet próbáltak bevinni az oktatásba tankönyvként, minisztériumi jóváhagyás nélkül, az illetékesek mélyen nem tudták elfogadni. Hiába magyaráztuk azt, hogy ez egy kézikönyv és hivatalosan nem is használjál tankönyvként – amint ez ki is derült a minisztériumi ellenőrzések kapcsán – , ettől arrafelé került be az a teljesen diszkriminatív előírás a tankönyvírás módszertanába, hogy minden anyanyelven írt tankönyvet le kell fordítani román nyelvre.
- Elnézést, államtitkár úr, én nem arra gondoltam, hogy „tájspecifikus” tankönyvekre volna szükség. Egyszerűen arról van szó, hogy ahol a tömbmagyarság él együtt nagyon kevés románsággal, ott teljesen más a nyelvi helyzet, mint a szórványokban. Az a gyermek, aki az iskolában hall először román szót, az gyakorlatban hátrányban van a szórványvidéken élőhöz képest.
- Tökéletesen igaza van, de én ebben a pillanatban annyit tudok mondani, hogy álljon össze egy olyan csapat, amelyik megírja azt a bizonyos tankönyvet, az érvényben lévő módszertan alapján. Ahogy nézem, a tankönyvírók közül többen a Székelyföldről jöttek, ezek a pedagógusok pontosan ismerik az ottani helyzetet. A román nyelv alaposabb elsajátításának érdekében azonban lehet írni segédanyagokat meg lehet jelentetni kézikönyvet. Az új fölmérések szerint nem kimondottan az anyag ismerete, hanem a tananyag alkalmazásának a kérdésében vannak gondok. Másodikos-negyedikes gyerekek kapnak egy egyszerű szövegrészletet, amelyet saját szavaikkal kell megmagyarázzanak. Tehát megvolnának azok a lehetőségek, hogy segédanyagokkal a kérdést hatékonyabban lehessen kezelni. De úgy érzem, ez első sorban azoknak a kollegáknak lenne a feladata, akik gyakorolják ezt a tevékenységet.
- Mit tud mondani az érettségivel kapcsolatban – ami a legtöbb vita, a legtöbb indulat kiváltója? Miben reménykedhetnek azok, akik a következő három-négy évben érettségiznek?
- Egyrészt úgy érzem, 2011-től megváltozott a minisztérium hozzáállása az érettségihez. Régebben az érettségi egy komoly vizsga volt, de ezt a komolyságát elvesztette 90-től errefelé. Nem tartom jó ötletnek, de valamit kellett tenni: a vizsgatermek kamerákkal való felszerelése, a hangfelvételt és egyéb, eddig a tanügyben ismeretlen módszert bevezetni. Ennek következményeként az iskolák, maguk a diákok is kezdik az érettségit komolyan venni. Ami a bukások arányát illeti, nem veszünk figyelembe egy nagyon fontos dolgot. Azt, hogy 2009-ben miniszteri rendelettel megszűntek az úgynevezett szakiskolák. Ennek az lett a következménye, hogy minden líceumi kapu kinyílt, és mindenki a líceumban tanult tovább, mert nem volt más lehetősége. Másrészt a tízosztályos oktatás a kötelező. Az iskolák teljesítették a beiskolázási számot, aki bekerült a kilencedikbe, az ki is került a tizenkettedikben. Nem biztos, hogy a felkészültsége olyan volt, hogy az érettségi vizsgának megfeleljen. Úgy vélem, a bukási arányokat összhangba kell hozni azzal, hogy még mindig túl sok a líceumunk. Ez az én véleményem, rendet kell teremteni, egyszer s mindenkorra. Megfelelő szakiskolai oktatással, illetve azzal az új lehetőséggel, hogy a líceumok versenyvizsgázhassanak, nagyobb rendet tudunk teremteni. Vannak olyan középiskolák, amelyek hosszú évek alatt 10-15 százalékos átmenetelt produkálnak, ezeknek nem tudom, mennyire van helyük a líceumi oktatási rendszerben. Ha tantárgyanként nézzük meg, nem csak románból buknak nagyon sokan, hanem matekból is, a választható tantárgyakból is. Ha a 65 százalékot elérjük országosan, akkor azt mondjuk, hogy ez „nem rossz” eredmény…
- Van-e még valamilyen fontos kérdés, ami kimAradt a beszélhetésünkből? Van-e önnek még valami hozzátoldani valója?
- Azt szeretném, ha egy olyan oktatási hálózatot tudnánk működtetni, ahol jó diáknak lenni. Ha megtalálnák azt a megfelelő arányt a középiskolák, a technológiai líceumok, illetve a szakiskolák között, amelybe a diákok tényleg szívesen iratkoznak be. Az elkövetkező időszaknak az egyik fontos feladata lenne az, hogy nézzük át a kerettanterveket, mert nem korrekt dolog az, hogy egy hetedikes-nyolcadikos diáknak 32-33 órát kell eltöltenie az iskolában. Ezen változtatni kell, hogy az iskola utáni, tehát az „iskola utáni iskola” (after school) keretében a diák értelmesen töltse el az idejét. Adjuk meg az intézményeknek azt a lehetőséget, hogy maguk dönthessenek arról, hogy a felzárkóztató oktatásra mennyi időt szánnak, tehetséggondozásra mennyit, illetve a szabadidő okos felhasználására, a sport, kézimunka és egyéb tevékenységekre. És változatni kellene az oktatás anyagi helyzetén. Nem a fizetésekre gondolok elsősorban. Minden gondunk onnan ered, hogy bár a 2011-es oktatási törvényt egy 6 százalékos nemzeti jövedelmi finanszírozásra szabták, jelenleg azonban még 4 százalékot sem éri el.
erdelyiriport.ro

Bukarest gátolta a feltárást
Véletlen folytán került napvilágra a falfestmény
„Erdővidék legrégebbi temploma a bibarcfalvi református templom” – kezdte előadását Székely Lajos helyi református lelkipásztor a faluban nemrég megtartott honvédtalálkozón. Érdekes információkat is megosztott a Szent László-freskóról.
„A templom északi falán egy falfestmény van, amely igazolja állításomat, valamint azt is, hogy már 1100 éve itt vagyunk, itt élünk ezen a vidéken” – folytatta, hangsúlyozva, hogy a bibarcfalvi templomban található, Szent László királyunk életével kapcsolatos legendát megörökítő falfestmény méreteit tekintve a legnagyobb Székelyföldön: 8x4 méteres.
A tiszteletes elmondta a vendégeknek, hogy a falfestmény évszázadokon át takarva volt, éspedig Kálvin „nyakassága” miatt, aki a reformáció hajnalán elrendelte, hogy a protestánssá lett templomokból minden szentképet ki kell hordani, így a valószínűleg ennek minősülő falfestmény is vakolat alá került, elképzelhetően 1565-ben, amikor Bibarcfalván már evangelizált református pap szolgált.
A napvilágot egy véletlen folytán, 1972-ben látta meg újra. Történt ugyanis, hogy 1972 januárjának második vasárnapján az akkori lelkipásztor, Antal Ferenc arra kérte a presbitériumot, hogy a szószék melletti kályhát helyezzék át a templom ellenkező, déli oldalára, mégpedig – mint humorral megjegyezte – azért, mert ő amúgy is izzad prédikáció közben, nincs szüksége a kályha közelségére. A presbitérium szót is fogadott, és csodák csodája, amikor a kályhacsövet vették ki a falból, a vakolat egy része leomlott, és láthatóvá vált az évszázados freskó.
„Restaurálására hatalmas, 90 ezer gulden értékű holland támogatással került sor” – mesélte Székely tiszteletes, ám, mint hozzáfűzte, a dolgok azért nem mentek olyan simán. Az akkori politikumnak ugyanis szemet szúrt a dolog, és annak rendje-módja szerint, ahogy az megszokott volt a ’70-es években, a nagyok beleütötték az orrukat Bibarcfalva életébe. 1973 májusában egy atyafi érkezett Bukarestből, leállította a restaurálási munkálatokat, mi több, kilátásba helyezte a lelkipásztornak, hogy amennyiben idegeneknek beszélni mer a falfestményről, az számára akár a palástjog elvesztésével is járhat.
„Jómagam is értem azokat az időket, amikor csak úgy tudtuk a falfestményt a hozzánk érkező vendégeknek megmutatni, hogy bevittem őket a templomba, rájuk zártam az ajtót, és közben figyeltem, van-e valaki olyan a templom körül, akitől tartani lehetne, aki esetleg elárulhat minket a hatóságoknak. Ma már szerencsére a bibarcfalvi református templom és annak freskója szabadon megtekinthető, erősítve nemzeti öntudatunkat” – zárta visszaemlékezését a lelkipásztor.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Álcázott átszervezés
Nem szabad kizárólag pénzügyi szempontból megközelíteni a közigazgatási átszervezést, a kormánynak a községek összevonására vonatkozó elképzelése ugyanis felszámolná a regionális identitást, ráadásul a Székelyföldön kivitelezhetetlen is – véli Antal Árpád.
Több kormány is próbálkozott már a közigazgatási átszervezéssel, mindenik két irányból közelítve: egyrészt a közigazgatási régiók kialakítása, másrészt a községek összevonása felől. Az RMDSZ álláspontja szerint a közigazgatási régiókra szükség van, de olyanokra, amelyek a mi igényeinket is kielégítik – mondja Sepsiszentgyörgy polgármestere. Ami az úgynevezett szuperközségek kialakítását illeti, a kormány elképzelése teljesen hibás – állítja. Való igaz, a legtöbb község nem tudja fenntartani magát, de nem szabad kizárólag pénzügyi szempontból közelíteni a kérdéshez, annál komolyabb társadalmi, kulturális vonzata van. Antal Árpád emlékeztetett, valahányszor Háromszéken új község alakult, az önállósodás mindig új lendületet adott a helyi közösségnek. Lehetne tevékenységeket optimalizálni, például körjegyzőségeket kialakítani, de a helyi identitást nem szabad felszámolni. Gondot okoz a közigazgatási átszervezésnek az a kitétje is, hogy az úgynevezett szuperközségeknek a városoktól legalább 25 kilométerre kell lenniük, ezt Székelyföld struktúrája nem teszi lehetővé, hiszen alig található a régióban olyan település, mely annál távolabb esne valamelyik várostól. Az RMDSZ-es politikus szerint az elképzelés azért is rossz, mert ezúttal sem a vidék megerősítése a cél: az elképzelés ugyanis nem kínál megoldást a kommunista rendszer rossz vidékpolitikájára, amikor az erőltetett iparosítás és a mezőgazdaság lerombolása miatt a falvak gyakorlatilag fiatalság nélkül mAradtak. A politikusnak van egy másik elképzelése is: úgy gondolja, csalinak dobta be a kormány az átszervezési tervet ilyen formájában, ez ugyanis sok elöljárónak előnyös lenne, így kisebb ellenállást vált most ki, aztán elfogadása után az utólagos módosításokkal rápakolnák a törvényre azokat a dolgokat is, amelyek most a nagy ellenkezés miatt kivitelezhetetlenek lennének.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első világháború Erdélyben

Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Hol voltak a székelyek, amikor Románia megtámadta Erdélyt?
kérdezett: Simon Mária Tímea
Habár a nemzetegyesítési kísérlet Bukarest elestével végződött, a háború végén mégis a románoknak állt a zászló. Az 1916-os román betörés utáni eseményekről Nagy Józsefet kérdeztük.
1916 augusztusában Európa már két éve lángokban állt. A nyugati fronton a verduni csatában százezer számra estek el addigra a francia, brit és német katonák, keleten az osztrák-magyar, német és orosz katonák vívták a saját állóháborújukat.
Erdély és Székelyföld lakói csak a besorozott katonák leveleiből ismerték a háború borzalmait, 1916 augusztus végén azonban a háború közvetlenül is megérkezett a térségbe: augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és a román csapatok közvetlenül a hadüzenet pillanatában átlépték a határt. A román betörést követő hadi eseményekről Nagy József történészt kérdeztük, akitől nemcsak azt tudtuk meg, hogy hol voltak a székelyek a román támadáskor, hanem azt is, hogy miért sikerült az osztrák-magyar és német csapatoknak a kezdeti hét-nyolcszoros román túlerővel szemben a későbbiekben mégis eredményesen fellépni.
A román csapatok augusztus 27-én este megtámadták az Osztrák-Magyar Monarchiát, Románia ezzel belépett az első világháborúba. Mennyire volt felkészülve az osztrák-magyar hadvezetés a támadásra? - A Román Királyi Hadsereg 4 hadseregből állt 1916. augusztusában. Ebből egy hadsereg volt Dobrudzsában, mert Bulgáriával is tisztázatlan volt Románia viszonya. Három hadsereg pedig a Kárpátok vonalára zárkózott fel, Orsovától Bukovináig, közel ötszáz kilométeres szakaszon egyenletesen elosztva. Az Erdély ellen támadó három hadsereg létszáma 380 ezer fő volt, és a hadüzenet pillanatában, 1916. augusztus 27-én este kilenc óra tájban lépték át az erdélyi szorosokban a határt. A határon vámőrség, magyar királyi csendőrség és néhány, augusztusban a különböző hadszínterekről ide irányított alacsony létszámú alakulat volt, aki felvette a román csapatokkal a harcot.
Augusztus 16-tól az Erdélybe irányított alakulatokat egységesen a császári és királyi első hadsereg alá szervezték, amelynek élére a nagyszebeni származású Arz Artúr von Straussenburg vezérezredes került, aki jól ismerte az erdélyi viszonyokat. Augusztus 27-re viszont még csak 34 ezer katona volt Erdélybe irányítva, ez azonban teljességgel elégtelennek bizonyult a támadó román csapatokkal szemben, körülbelül 7-8-szoros túlerőben volt a román hadsereg. Közben az augusztus 27-ét követő hetekben, október elsejéig több hadosztályt sikerült Erdélybe irányítani, de így sem éri el a támadó román hadseregek létszámát, szeptember 19-én is még csak 45 ezer fős a haderő.
Arz tábornok már 1916. augusztusában megpróbált hadműveleti terveket kidolgozni arra az esetre, ha támadnak a románok. Azonban a Monarchia hadvezetése úgy számolt, hogy a román támadás csak szeptemberre várható, addig azonban minél több csapatot igyekeztek Erdélybe küldeni, ezt viszont nem akarták tüntető módon elkövetni, nemcsak a rendkívüli nehézség miatt, hogy nem volt ahonnan csapatokat hozni, de ők sem akarták provokálni Romániát. Az osztrák-magyar hadvezetés, amennyire lehetett, el akarta kerülni a támadást, mert egyszerűen nem volt megfelelő védelmi ereje, hiszen százezer számra emésztette fel az emberanyagot mind a keleti, mind az olasz hadszíntér. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a hadvezetés nem tartotta ütőképesnek a román hadsereget, és úgy gondolta, hogy egy román támadás egyelőre nem valószínű. Ennek ellenére a nagyszebeni katonai parancsnokság már augusztusban tudta, hogy be fog következni a román támadás, de ez már túl késő volt, hogy elegendő csapat érkezzen Erdélybe.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia haderejét lekötötték a keleti és az olasz fronton zajló harcok, emiatt a hátországban az éppen kiképzés alatt álló úgynevezett menetzászlóaljakat irányították Erdélybe, és ezekből szervezték meg az új hadosztályokat. Emellett a Monarchia Németországtól is kért támogató csapatokat, így került Erdélybe a német kilencedik hadsereg. A németek a román csapatok térnyerése után szeptember végén már támadásba lendültek, ők Dél-Erdélyben vették fel a harcot a román csapatokkal szemben, az osztrák-magyar első hadsereg pedig a Keleti Kárpátok szorosain indította meg a támadást.
A román csapatok kezdetben körülbelül egy 100-150 kilométeres sávban nyertek teret Erdélyben, de az előrenyomulásuk lassan haladt, mivel a Kárpátok szorosaiban az utánpótlási vonalaik túlságosan megnyúltak. A román hadsereg felkészültsége és felszereltsége elmAradt a Monarchia és Németország felkészültségéhez képest, és azt is meg kell említeni, hogy a román katonák békebeli tapasztalatokkal indultak a hadjáratba, hiányoztak azok a háborús tapasztalatok, mind a hadvezetés, mind a katonák esetében, amelyeket Németország és a Monarchia szerzett két éven keresztül a különböző hadszíntereken. Egy osztrák-magyar tüzér több ezer lövésen volt már túl, miközben a román tüzérség akkor próbálta ki a lövegeit. Persze problémák akadtak a tüzérség és gyalogság együttműködéséből is, és nem mindig állt a helyzet magaslatán a hadvezetés sem, lassan hozták a parancsokat, és az is előfordult, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat osztottak ki. Ezek a problémák összeadódtak, ami hozzájárult a román hadsereg vereségéhez.
Szeptember végére már olyan mennyiségű osztrák-magyar és német katona érkezett Erdélybe, hogy meg tudták indítani az ellentámadást, erre azért tudott sor kerülni, mert a román csapatok az 500 km-es frontszakaszon Bukovinától Orsováig teljesen egyenletesen oszlottak meg, nem volt döntő túlerő egyik szorosban sem, ráadásul nem vágták el az Arad-Gyulafehérvár vasútvonalat sem, ezért az utánpótlások gondtalanul tudtak jönni nyugati irányból a német és az osztrák-magyar csapatok támogatására. Az osztrák-magyar és német támadóékeknek, amelyek kis létszámuk ellenére csoportosultak és bizonyos terepszakaszokon döntő túlerőt hoztak létre, sikerült megvernie a román csapatokat, így jött létre szeptember végén a nagyszebeni csata, október első napjaiban a Brassói csata, amelynek következtében sikerült visszafoglalni a Barcaságot is.
Október 5-e után az osztrák-magyar első hadsereg a Székelyföldi szorosokat foglalta vissza, és a három román hadsereg Erdélyen belül elszakadt egymástól, és kénytelen voltak nagy veszteségeket szenvedve kivonulni a Kárpátok külső peremére, ahonnan indult a támadás. A Székelyföldi szorosokban a román csapatokat már novemberben orosz csapatok váltották fel, Oroszország Románia megsegítésére küldte az orosz kilencedik hadsereget, az Ojtoztól északra levő szorosokban vonult fel és november-decemberben kis híján be is tört újra Székelyföld területére, de az osztrák-magyar csapatoknak végül sikerült elhárítaniuk a támadást.
- Ha a nemzetiségi összetételt nézzük, milyen csapatok harcoltak az erdélyi hadszíntéren az Osztrák-Magyar Monarchia kötelékében? Hol voltak a székelyek?
– A Székelyföldi szorosokban a harcoló csapatok az Osztrák-Magyar Monarchia különböző területeiről meg a hadszínterekről visszahozott csapatok voltak, de nem székely csapatok. A székely gyalogezredek közül egyedül a 82-es Székelyudvarhelyi közös gyalogezredet hozták vissza Galíciából, az összes többi székely alakulat mAradt a galíciai hadszíntéren, hiszen ezek az alakulatok etnikailag vegyesek voltak. Némelyiknek negyven-ötven százalékát alkotta mezőségi vagy dél-erdélyi román legénység, és az osztrák-magyar hadvezetés nem tartotta szerencsésnek azt, hogy az erdélyi román a Román Királyi Hadsereg ellen harcoljon, emiatt ezeket az ezredeket nem szállították haza. De volt olyan is, hogy egyszerűen nem volt, hogy kivonni az adott hadszíntérről, mert akkor ott lett volna probléma. Ezért van az, hogy 1916-17-ben a 82-eseket leszámítva egyetlen székely gyalogezred sincs Erdélyben, és a keleti hadszíntéren maximum levelek formájában értesültek arról, hogy a szülőföldjüket is elérte a háború.
Gyergyóban pozsonyi és Budapesti hadosztályok harcoltak, Csíkban debreceni és kassai hadosztályok, egyes területeken pedig, ha kis létszámban is, de harcoltak erdélyi és bukovinai románok.
- Mit kell tudni a 82-esekről? Tényleg vasszékelyek voltak?
– Amint már említettem, azokat az ezredeket, amelyekben székelyek is szolgáltak nem hozták vissza, vagy azért mert nem tudták kivonni őket a frontról vagy mert etnikailag annyira vegyesek voltak, hogy nem lett volna szerencsés bevetni Románia ellen. A 82-eseket viszont azért is hozták haza, mert majdhogynem fellázadtak, amikor Galíciában meghallották a román hadüzenet hírét, de azt is hozzá kell tenni, hogy az ezrednek a kiürítési területe Csík és Udvarhely vármegyék voltak, amelyek a Gyergyótölgyesi-tölgyesi járást leszámítva gyakorlatilag színmagyar területek voltak, és emiatt az ezred legénységi állománya szinte teljesen magyar volt, csak néhány százaléknyi románság szolgált az ezredben.
Az ezred a Segesvár környéki harcokban kapcsolódott be a harcokba, az első fontos ütközetük a pálosi ütközet volt, ahol egy román seregtestet semmisítettek meg. De ugyancsak ők vettek részt a barcasági harcokban, majd az Erdővidéken is. Később őket az Ojtozi szorosban vetették be, és egészen 1918 tavaszáig itt is harcoltak.
A Monarchia egyik legkitűnőbb ezredéről van szó, sokszor az ezredparancsnokok is versengtek, hogy ki kerülhessen az ezred élére. Persze a saját mítoszuk is visszahatott a háború alatt rájuk, kihívás volt ebben az ezredben szolgálni, számtalanszor ki is tüntették őket. 1918 késő tavaszán, amikor az erdélyi hadszíntér felszámolódott, és megkötötték a békét, akkor őket is átvitték az olasz hadszíntérre.
- A román támadást követően hogyan reagált a lakosság? Voltak-e számottevő atrocitások a román hadsereg részéről?
– Amikor a román csapatok betörtek Erdélybe, akkor nem volt egy konkrét kiürítési terv, csak egy kiürítési rendeletet adtak ki, ami pánikszerű meneküléshez vezetett, ami azt jelentette, hogy mindenki, amit tudott, felpakolt a szekereire, az állataiból, amennyit tudott, magával vitt, és menekült nyugat felé. Meg volt szabva, hogy a megtámadott vármegyék lakói melyik vármegyébe kellett menjenek, például Csík vármegye Maros-Torda vármegyébe kellett menjen, onnan pedig vonatszerelvényekkel igyekeztek az embereket még tovább szállítani. Így kerültek a Csík vármegyeiek a Tiszán-túlra.
Októberben, amikor a történelmi határra sikerült visszaverni a román csapatokat, akkor a civilek is lassan visszajöttek. A román nemzetiségű lakosságból értelemszerűen sokkal kevesebben menekültek el, mint a magyar vagy a szász közösségekből, erről pontos statisztikáink viszont nincsenek, nagyon sok egymásnak ellentmondó információval rendelkezünk.
A bevonuló csapatok – és ez minden korban minden hadseregre jellemző volt – a saját maguk számára az élelmet és a lovaknak a takarmányt kíméletlenül rekvirálták. A lakossággal incidensek akkor fordultak elő, ha ezek megszerzésére konfliktusok alakultak ki a településen visszamAradt lakossággal, továbbá számított a településre bevonuló román katonák fegyelmezettsége, hogy mennyire tudta a parancsnokság a katonákat egyben tartani. Bármiféle megtorlásra a legfelsőbb hadvezetés parancsot nem adott, ami megtorlás történt, nem voltak számos és az adott alakulat kilengésének a számlájára írható. A polgári lakosság körében viszonylag kevés volt az áldozat, ennek ellenére voltak elrettentő események, mint például a gyergyószárhegyi bíró és a hét tanácsos nyilvános kivégzése a lakosság előtt, a sóvidéki kivégzések, de tömeges megtorlásra nem került sor. Ez valószínű azért is így volt, mert a román katonák arra voltak felkészítve, hogy ők Erdély felszabadítására érkeznek, és a román lakosság őket virágcsokorral fogja várni.
A román csapatok azonban hadimenetben nyomultak előre, rengeteg harci cselekmény is zajlott, a harcok miatt el volt menekülve a lakosság, ez megakadályozta, hogy virágkoszorúkkal és zászlólengetéssel várják a katonákat. Hogy megtudjuk, hogy valóban hogyan élte meg az erdélyi lakosság a román bevonulást, egy komoly társadalmi mélyfúrásra lenne szükség, hiszen rengeteg propagandaanyaggal átszőtt anyag áll a rendelkezésünkre, az egyik ilyen, a másik olyan éllel mutatja be ugyanazokat az eseményeket, az egyik csak a pusztulásra, a másik csak a nemzetegyesítésre emlékszik. Ezért a levéltári forrásokat kellene összevetni, hiszen azt látjuk, hogy Székelyföldön is több olyan mű született, amelyek a román csapatokat fosztogatással vádolják, ezeket a román hadsereg forrásaival kellene összevetni, hogy tisztábban lehessen látni, de ezenkívül vannak az 1917-1918-as kárfelmérő bizottságok jegyzőkönyvei, hitelesen még ezeket sem dolgozta fel senki. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy mind a Székelyföldi, mind a szász falvakban a helyi csőcselék is részt vett a fosztogatásokban, és ez is számottevő, de a kárfelmérő bizottságok, amikor 1917-1918-ban felmérték a lakossági károkat, akkor nem biztos, hogy figyelembe vették, hogy a fosztogatásokat kik is követték el, hiszen ekkor már mindenki mondhatta, hogy a román katonák voltak. Nagyon sok oldala van ennek, ami árnyalttá teszi a teljes képet.
- Említetted, hogy ha kis mértékben is, de harcoltak bukovinai és erdélyi románok a Románia elleni háborúban. Ez az Akasztottak erdejét juttatja az ember eszébe, mennyire volt jellemző a dezertálás a román katonák körében?
– A román szakirodalom sokat foglalkozott a monarchia kötelékében harcoló román nemzetiségű katonák dezertálási kísérleteivel, pontos számadataink azonban nincsenek. Ez viszont azért nem egy nagy létszám, mert az erdélyi ezredek, amelyekben szolgált a románok zöme, mind a keleti hadszíntéren mAradtak. Például a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred ötven-ötven százalékban állt gyergyói, udvarhelyi székelyekből és mezőségi, Maros-Tordai, Kolozs vármegyei románokból, és ez az ezred végig Galíciában mAradt, így ők csak hírből hallottak a Romániával való háborúról. A máramarosi 85. gyalogezred 80 százaléka román nemzetiségű volt, de ott vannak a krassó-szörényi, szászvárosi vagy a nagyszebeni ezredek is. Több mint félmillió román katona harcolta végig a monarchia oldalán a háborút. A doberdói fennsíkon, a híres ütközetek helyszínén rengeteg román harcolt a szegedi 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékében, és ott a források kiemelik, hogy a nemzetiségek közül a legjobban éppen ők harcoltak.
Elemeztem a 22. marosvásárhelyi gyalogezred levéltári anyagait, és ott egyértelműen látszik, hogy a bomlás 1918-ban kezdődik. A hadműveleti iratokból nem lehet etnikai problémákat találni, egyedül egy olyan forrást találtam, hogy 1916 augusztusában, mikor megkezdődik Romániával a háború, a kolozsvári hadosztály parancsnokság elrendeli, hogy az erdélyi románok levelezését fokozottabban ellenőrizze a cenzúra, hogy a katonák családtagjai miket írnak a háborúról.
Az viszont tény, hogy amíg 1914 őszén a románok románul, a magyarok magyarul teszik le a honvéd esküt Marosvásárhely főterén, és vállvetve együtt mennek a háborúba, 1918 őszén már nemzetiségekre bomolva özönlenek haza a monarchia katonái az olasz frontról. 1914 és 1918 között egy fokozatos változás megy végbe, ameddig felbomlik a monarchia hadserege. A háború kezdetekor még nagyon sok román nemzetiségű hivatásos tiszt szolgál a monarchia kötelékében, akik a birodalomért harcoló, császárhű katonaként mentek harcolni, hiszen a monarchia tisztképző intézeteiben szocializálódtak, ahol nem számított a nemzetiség, mindenki Ferenc József katonája volt. Azonban mikor a hivatásos tisztek elestek, akkor a tartalékos tiszti tanfolyamokról a tartalékos tisztek vették át a helyüket, és ezek a katonák már a hátország viszonyait vitték ki a harctérre az etnikai problémákkal együtt, és így fokozatosan ment végbe a monarchia hadseregének a bomlása. Ennek ellenére valóban voltak olyan román katonák, akik az erdélyi ezredekben szolgáltak, átszöktek a román oldalra, de a pontos számukat a bécsi archívumokból lehetne megtudni.
Transindex.ro

A „SZÉKELY TERRORIZMUS” ÉS A ROMÁN „DEEP STATE”
„Tavaly december 1-jén majd’ minden román tévécsatorna a nap híreként futtatta, hogy Kézdivásárhelyen letartóztattak egy „terroristát”, és lelepleztek egy szélsőséges magyar szervezetet, amely a román nemzeti ünnepre tervezett elkövetni terrorista jellegű támadást. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Kézdivásárhelyi képviselőjéről, Beke Istvánról van szó, aki ellen a román titkosszolgálat, a SRI közreműködésével fogalmazódott meg a „terrorizmus” vádja, lényegében egyetlen kiindulópont, néhány lehallgatott telefonbeszélgetés alapján. Ezekben a mozgalom tagjai arról ötleteltek – olykor csúfondáros felhangokkal, mert sejtették, hogy lehallgatják őket –, milyen hatása lehetne a december elsejei, odavezényelt felvonulókra, ha petárdával felrobbantanának egy szemeteskukát. Újra kirajzolódott a román közvélemény két pólusa, ami a már megszokott – kialakult értelmezői pozícióknak megfelelő – módon nyilvánult meg. Egyrészt megjelent az a többség, amelyet ismét „felháborított” az „úgynevezett” székelyek „arroganciája” és „örökös békétlensége”, „románellenessége”; másrészt megszólalt az a „semleges” és „szkeptikus” véleményformáló csoport, amely a történtekben csupán a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság) és a SRI ( Román Hírszerző Szolgálat) machinációit látja. Utóbbiak óvatosan azt javasolták, várjuk meg a nyomozás eredményét: ha majd az arra jogosultak, azaz a hatóságok megállapítják a „tényeket” a maguk semleges tisztaságában, az majd alkalmas lesz rá, hogy eloszlasson minden gyanút. Csakhogy a későbbi Székelyföldi tüntetések – amelyeket a központi hatóságok egyszerűen negligáltak (a SRI kivételével) – súlyos dologra mutattak rá: a helyi közvélemény (a „HarKov” világa, ahogy a román médiumok Hargita és Kovászna megyét külön, egzotikus társadalomként megnevezik) nem bízik a hatóságok semleges működésében. Az azóta tartó és folytatódó tüntetések, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen ezt az endemikus bizalmatlanságot tükrözik, miközben a román közvélemény mindezt a „terrorizmus támogatásaként” értelmezi …”
Bakk Miklós
Élet és Irodalom

Búcsú Oláh Jánostól
Az idők hajnalán szilaj ifjak érkeztek Budapestről Sepsiszentgyörgyre, költőknek vallották magukat, és focizni szándékoztak. Utassy József jobbszélső, Kiss Benedek balszélső, Kovács István hátvéd, Oláh János csatár. Az európai fiatalság delejes hatvannyolcas esztendejében verbuválódott itt, a magyar végeken egy csapat, Kilencekből és Kapuállítókból, mely úgy döntött, hogy megmérkőzik az időkkel.
Esztendő múltán Elérhetetlen föld címmel versantológiát küldtek emlékeztetőül a Székelyföldi Kapuállítóknak, csaknem fél évtizedes világmegváltó játékkedvük gyümölcsét. A Sugás-asztaltól a Golgotáig rángott a kékszeműek ébersége, Bukarestig futott a jelentés: lám, magyarországi ifjak revizionista brosúrája hódítaná vissza Erdélyt, mert mi másról agitálhatott volna e sötét borítójú, ismeretlen tartalmú, de akkortájt is provokatívan sejtelmes, laikus számára titokzatosnak tetsző, az elveszített és immár elérhetetlen Székelyföldre utaló címével? Röpke nyomozás derített fényt a nyilvánvalóra: szerény, de lám, látatlanban is erős hatású fiatal költők antológiájáról volt szó, melynek megszületését ugyan késleltették, de a KISZ kiadásában jelent meg a Magyar Írószövetség égisze alatt. S az Elérhetetlen föld csupán távolba vesző vágyakat takart, vagy épp az ifjúság kék madarát. A címadó Oláh János volt, e kis csapat örökös csatára, s nem csak a hosszú fülűek és bandzsán látók lesjátékának és kapufájának köszönhető, hogy e fiúk a nemzeti csapatszellemnek életre elkötelezték magukat, s hulltukban is erősödnek. Nemrégiben Utassy József, majd az akkori Magyari Lajos távozott, most Oláh János ment el. A mAradók és őrizők hűségcsokra – legfiatalabbak és legöregebbeké – spontán állt össze lapunk oldalán. (F. Á.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Izsák Balázs levele a Debreceni Székely Nap résztvevőihez
Szeretettel köszöntöm az V. Debreceni Székely Napok minden résztvevőjét, és egyben kifejezem sajnálkozásomat, hogy csak lélekben lehetek veletek. Szeretném levélben kifejezni örömömet, hogy Debrecenben ötödik alkalommal kerülnek megszervezésre a székely napok. A székelység közel másfél évtizede, 2003-tól, tudatosan és szervezetten küzd egy cél valóra váltásáért, amely a megmAradásának, a teljes és tényleges jogegyenlőségnek hosszútávú záloga lesz. Ez a cél: Székelyföld területi autonómiája. Ebben a küzdelemben fontos az anyaország egész társadalmának és a nagyvilágban élő magyar közösségeknek, többször, többféleképpen kifejezett szolidaritása. Amikor az itthon üldözött székely zászlót látjuk a Magyar Országgyűlés épületének homlokzatán vagy más magyarországi közintézményeken, amikor székely napokat szerveznek Székelyföldtől távoli közösségek, amikor Magyarország kormánya kiáll nyíltan a székelyek ügye mellett, akkor mi magunk is kapunk egy megerősítést, egy új lendületet. Egy biztatást, amely erősebb a kételkedők, vagy a csüggedők reménytelenségénél, hiszen a székelyek ügye, a nemzet ügye egyben! Ezért fontos számunkra, hogy Magyarország erős és független állam legyen, a nemzet sorsát érintő döntéseket pedig Budapesten hozzák meg. Ezért fogok nemmel szavazni az október másodikai népszavazáson, és biztatok arra minden magyar állampolgárt, hogy hasonlóan cselekedjen. De itthon, Székelyföldön sem vagyunk érdekeltek abban, hogy ide idegen kultúrájú, távoli népeket telepítsen Brüsszel. Mi megtapasztaltuk a magunk bőrén az erőszakos betelepítés minden következményét. Elegendő feladat számunkra megteremteni a normális együttélés intézményi kereteit a Székelyföldi románsággal. És elegendő teher a székely önkormányzatoknak integrálni azokat a társadalom perifériáján élő közösségeket, amelyek tekintélyes része egy országon belüli folyamatos népvándorlás eredményeként került/kerül a székely városok és falvak gyorsan növekvő nyomornegyedeibe.
Van azonban egy harmadik okom is nemmel szavazni. Az autonómia a kölcsönös bizalom légkörében, a demokrácia és a jogbiztonság körülményei között valósítható meg. A kötelező betelepítési kvóta erőltetésével Brüsszel viszont káoszba taszítja Európát. Ha olyan idők jönnek erre a földrészre, amikor a karhatalmi erők állandó készültségére lesz szükség a terrorfenyegetettség miatt, ha Európa megszűnik az Unióról szóló szerződésnek megfelelően a „szabadságon, a biztonságon, a jog érvényesülésén alapuló térségnek” lenni, amely többek között „a külső határok védelmén” alapul, akkor a demokratikus alapértékek háttérbe szorulnak, s velük együtt a mi törekvéseink is.
A jog érvényesüléséért küzdünk itthon is. A Székely Szabadság Napján, illetve a határkivilágítást követően kirótt bírságok ügye nem zárult le. Mi azonban elszántak vagyunk. Nem fogjuk engedni, hogy megfélemlítsenek a politikai rendőrség szerepében fellépő hatóságok, legyen szó csendőrségről, vagy adóhatóságról. Nem engedjük, hogy alkotmányos jogainkat korlátozzák. világossá fogjuk tenni: Románia tervezett közigazgatási átszervezése, amely Székelyföldet egy román többségű régióba olvasztaná, a székelyek ellenállásába ütközik.
Folytatódik a perünk Luxembourgban is. A világ számára kell láthatóvá tennünk, hogy az Európai Bizottság a polgári kezdeményezés ügyében kettős játszmát folytat. Egyrészt el akarja hitetni az Unió polgáraival, hogy megadatott számukra a lehetőség a közvetlen beleszólásra az Unió ügyeibe, másrészt minden eszközzel – beleértve az olyan önkényes jogértelmezést, amilyet mi csak a kommunista hatalom gyakorlatában tapasztaltunk – akadályozza a közvetlen demokrácia ezen intézményének működését. Láthatóvá kell tennünk a nagyvilág számára, hogy Európa nyelvi és kulturális szigetei – amilyen Székelyföld is – különleges védelem nélkül, egy sajátos és tudatosan felépített kohéziós politika nélkül az asszimiláció áldozataivá válnak, és ezzel Európa kulturális sokszínűsége sérül.
Kedves Barátaink! Tudjuk, hogy tisztában vagytok a küzdelmünk tétjével. Kérünk, legyetek mellettünk a jövőben is. Se nem rövid, se nem könnyű az előttünk álló út. De gondoljatok arra, hogy százszor könnyebb, jobb, emberhez méltóbb egy értelmes, igaz ügyért harcolni, mint tétlenül elszenvedni azt, amit mások sorsunkul szánnak.
Izsák Balázs,
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely, 2016.08.30.
Erdély.ma

Csángó Fesztiválra gyűltek össze Gyimesközéplokon
Negyvenedik alkalommal szervezték meg vasárnap a Csángó Fesztivált Gyimesközéplokon. A rendezvényen több mint 200 fellépő műsorát tekinthették meg a résztvevők, továbbá egyéb programokkal is készültek a szervezők.
Az egynapos fesztivál reggel a Csíkszentimrei Zöld Fák Fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a moldvai csángó vendégek fogadása és az archív filmfelvételek megtekintése következett a II. Csángó Fesztiválról (1977) a megállói kultúrházban, továbbá fotókiállítás megtekintésére is lehetőség nyílt a Hagyományőrző Házban. Délben a résztvevők felvonultak az ünnepi szentmisére a gyimesközéploki Mária-Magdolna Plébániatemplomba, ahol moldvai csángó szentes énekeket hallhattak. A szentmisét szekeres felvonulás követte a szabadtéri színpadhoz, amely a gyimesközéploki futballpályánál kapott helyet, itt tartották a rendezvény hivatalos megnyitóját.
A megnyitón elsőként Gergely Károly, Gyimesközéplok polgármestere szólt a résztvevőkhöz. Beszédében felelevenítette a rendezvény múltját, kiemelve, hogy kezdetekkor nem is Csángó Fesztivál volt a neve, a ’70-es, ’80-as években a Megéneklünk Románia égisze alatt futott a rendezvény, és az volt a különlegessége, hogy Hargita megye különböző folklórcsoportjai léptek színpadra. Csángó arculatát, jellegét végül a kilencvenes évek elején kapta a mai Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésének köszönhetően.
„Nagy kitartásra és összefogásra volt szükség, de ebbe az akarat mindig nagy szerepet vállalt, és vállal ma is. Örököltük ezt a rendezvényt, ahogy ezt a gazdag népzenei- és néptánchagyományt is, ami a Gyimesek völgyében a mai napig megtalálható. Ma már nyíltan és szabadon léphetünk színpadra, ki ki a maga hagyományos táncával és népdalaival” – tette hozzá Gergely.
A polgármester után Kőrösi Viktor Dávid konzul beszédében a testvériség fontosságát hangsúlyozta. „Testvérek vagyunk a Nagyboldogasszonyban, és testvérek vagyunk a magyar nemzetben függetlenül attól, hogy lent Moldvában vagy kint Erdélyben, a Gyimesekben, Székelyföldön vagy éppen Magyarországon élünk. Ősi magyar hitünk és csángós anyanyelvünk végérvényesen és elválaszthatatlanul összeköt bennünket” – emelte ki Kőrösi. Nagy Bercel, a Budapesti Miniszterelnökség főosztályvezető-helyettese is köszöntötte a jelenlévőket.
A fellépésekkel párhuzamosan meg lehetett tekinteni Ádám Gyula fényképész fotókiállítását a megállói kultúrházban és a régi fotók kiállítását a Hagyományőrző Házban. A turisztikai információs irodában sakkversenyt szerveztek, tizenegy személy nevezett be a megmérettetésre. A győztesek házigazdához méltóan mind gyimesközéplokiak voltak: a harmadik helyen ifj. Tankó István végzett, második lett Gábor Szilárd, az első díjat pedig id. Tankó István vihette haza. A szervezők elmondása szerint a rendezvényre több mint ezer személy látogatott ki.
Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kiemelte, a kultúra megőrzése a központ és egyben a rendezvény fő célja. „Jó, hogy meg tudtuk tartani a Csángó Fesztiválnak azt az oldalát, amely a helyi kultúrát mutatja be. Ezt az irányt követi az egyesület is. Azért kellenek ilyen jellegű rendezvények, hogy meg tudjuk mutatni az értékeinket, ugyanakkor ez egy találkozó is, a moldvai magyarok így érezhetik leginkább azt, hogy ők is meg vannak szólítva” – emelte ki az igazgató. A rendezvényen felléptek a sötétpataki Hagyományőrzők, a hidegségi Hagyományőrző Tánccsoport, a Budapesti Zurgó zenekar, a külsőrekecsini Hagyományőrzők, a gyimesfelsőloki Kesice, a somoskai Hagyományőrzők, a Csíkszeredai Borsika Néptáncegyüttes, László Erzse, Legedi László, Botezatu Viktoria és Szarka Mária Magyar Örökség-díjasok, Antal Tibor népdalénekes, Földesi Imre és Földesi Erzsébet népdalénekesek, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a gyimesközéploki Ordasok Hagyományőrző Tánccsoport, valamint közreműködött Ségercz Ferenc és barátai.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Katonanótától hangos Ikaváralja
Hagyományteremtő szándékkal tartották tegnap Csernátonban, az Ika-vár alatti szabadtéri színpadon az első Székelyföldi huszár- és katonanóta-találkozót. A rendezvény sikerének a folytatásra kell ösztönöznie a szervezőket: hiszen nemcsak a fellépő tizennégy dalkör és két tánccsoport, illetve a zenészek nézték-hallgatták egymást, hanem sok falubeli is kiruccant az Ikaváraljához, és a távolabbról érkezők autói is folyamatosan rótták a hétköznapokon nem túl forgalmas felsőcsernátoni főutcát. Az igazi siker mércéje a sok és sűrű taps mellett az is, hogy a csupán a nagy tömegeket megmozgató rendezvényeken részt vevő jelvényárus fontosnak tartotta itt is megjelenni.
A két részre osztott találkozó a déli harangszókor Alsócsernáton központjában, a hősök emlékművénél kezdődött a székely zászló felvonásával. Bölöni Dávid polgármester köszöntője után Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke, a rendezvény védnöke szólt az egybegyűltekhez, kiemelve, nem véletlen az, hogy az első ilyen jellegű találkozót Csernáton szervezte meg: Kézdiszék élen járt a huszármozgalom felélesztésében, az első hagyományőrző huszáralakulat Kézdivásárhelyen jött létre az 1990-es évek elején, Háromszék első huszárszobrát Torján állították, az első huszártoborzó is Kézdivásárhelyről indult. A találkozó létrejöttében vállalt szerepükért elismerését fejezte ki Bölöni Dávid csernátoni polgármesternek, Ágoston József csernátoni művelődésszervezőnek és Kelemen Alpárnak, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör vezetőjének, a huszárok egyik vezérelvével méltatva munkájukat: győzni csak merészséggel lehet.
Takács Lajos tiszteletes és Kedves Tibor plébános áldását követően megkoszorúzták a hősök emlékművét, majd az egybegyűlt férfikórusok – közel négyszázan – énekelték el a magyar és székely himnuszt. Délután négy órától az Ikaváraljánál kezdődött a dalostalálkozó, köszöntőjében Szőcs László esperes azt kívánta, váljon hagyománnyá, ivódjon be ereinkbe, hogy mindenkoron megmutathassuk, itt akarunk élni. A színpadon elsőként a házigazdák Pakó András Férfidalcsoportja lépett fel, majd egymást követték a Székelyföldi férfidalárdák, időnként táncos betétekkel is gazdagítva a műsort, mely zárásként három közösen elénekelt nótával ért véget.
„Semmi különlegeset nem csináltunk, csak Sylvester Lajos, Szabó József János hadtörténész és mások üzenetét meghallgatva igyekeztünk a múltból a jövőbe egy lépést tenni” – mondta érdeklődésünkre Ágoston József. „Hiszen minden Székelyföldi faluban ott vannak a szép emlékművek, de mint itt, Csernátonban is, moszatosak-mohásak, a ’48-as, az első és második világháború áldozatainak ráfaragott nevei a kopottságtól alig olvashatóak, virág március 15-én és jó esetben még halottak napján kerül talapzatukra: felejtjük emléküket, holott hősök voltak, védték a hazát, illő hát, hogy minden alkalmat megragadva fejet hajtsunk emlékük előtt. És ha nincs külön alkalom, hát teremtünk: ez az egyik oka, amiért a huszár- és katonanóta-találkozó létrejött” – magyarázza Ágoston József. „De nem mellékes az sem, hogy ezeket a dalokat – a regrutabálok megszűntével – egyre kevesebben és egyre ritkábban énekelik, pedig zenei kincsünk részei. Nemzeti kultúránk átörökítése, hagyományaink őrzése viszont kötelességünk” – fogalmazott Ágoston József.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szülőföldkutatás a „festői szépségű Erdélyben”
A Kárpát-medence minden részéről érkeztek fiatalok Zeteváraljára, ahol pénteken elkezdődött a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) egyhetes szülőföldkutató és honismereti tábora.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a magyar jövő tudatos kiépítését igyekszik a maga eszközeivel segíteni. Tagjai úgy gondolják, eredményes nemzetstratégia csak egységes magyar nemzeti rendszerben, a Kárpát-medencei tömb- és szórvány-, valamint a diaszpórában élő magyarsággal közösen vihető végbe. E gondolat mentén hirdették meg Kós Károly-pályázatukat a Kárpát-medenceében vagy a világon bárhol élő 18 és 35 év közötti magyar fiatalok számára, akik érdeklődnek a szülőföldön való megmAradás és gyarapodás kérdései iránt.
A pályázatra való jelentkezéshez egy motivációs levélre, valamint egy ajánlásra volt szükségük a fiataloknak, amelyet például közösségszervezőtől, tanártól, kórusvezetőtől, plébánostól kérhettek. Ezek alapján választották ki azt a hatvan fiatalt, aki részvevője lehet a Zeteváralján jelenleg zajló szülőföldkutató és honismereti tábornak. A feltételek szerint a tábor részvevői a 18–35 éves korosztály tagjai lehetnek, de nagy részük húszas éveiben jár. A Kárpát-medence minden részéről érkeztek, zömmel az anyaországból, de vannak Erdélyből, Felvidékről is, valamint akadnak olyanok, akik tartósan külföldön éltek, és bár kiválasztásuknál ez nem volt szempont, a szervezők örülnek az ilyen részvevőknek is, mert megoszthatják tapasztalataikat társaikkal. A tábor célja, hogy az NSKI a részvevők segítségével kidolgozzon egy olyan nemzetstratégiát, amely elősegítheti a szülőföldön mAradást és csökkentheti az elvándorlást. Ennek érdekében a tábor tagjai délelőttönként képzést kapnak arról, hogy miként lehet felmérni a migráció legfőbb okait. Az előadásokat az NSKI munkatársai – szociológusok, néprajzkutatók, történészek, gazdaságpolitikai szakemberek – tartják, és a 10–11 fős csoportok tevékenységét is egy-egy kolléga irányítja, aki segít a közös munkában – tudtuk meg Molnár Gergelytől, a tábor egyik szervezőjétől. Ugyanakkor minden délután gazdasági, oktatási, művészeti és kulturális szakemberekkel tartanak kerekasztal-beszélgetéseket – magyarázta.
Az előadások mellett a fiatalok terepgyakorlatokra mennek, majd a tanultak alapján otthon, saját közösségükben készíteniük kell egy kis videót, illetve interjúkat. A kész munkákat aztán október közepéig kell beküldeniük az NSKI-hez, ahol a szervezők tervei szerint ezekből egy viszonylag reprezentatív felmérést lehet majd végezni az elvándorlás problémájáról.
Vékony Csongor Levente, a tábor egyik részvevője 19 éves, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológus hallgatója. Interneten talált rá a táborra, és úgy gondolta, hogy tradicionális értékeket képviselő, konzervatív fiatalok társaságában eltölteni egy hetet értékes nyári programnak ígérkezik, mert sokat tanulhatnak egymástól. Meggyőző volt számára a tartalmas program és a színvonalas előadok listája is. Mindezek mellett a táborban megtanulhatja a társadalomkutatás módszertanát, és ez a későbbiekben hatalmas segítség lehet számára – magyarázta. Az sem volt utolsó szempont, hogy Erdélyben szervezték a tábort, hiszen nyári tervei között szerepelt – mint fogalmazott – a festői szépségű Erdélybe való ellátogatás is.
Arra a kérdésre, hogy miért esett éppen Erdélyre a választás, amikor táborhelyszínt kerestek, Molnár Gergely válaszolt. Egyrészt pontosan a festői környezet miatt. Szerették volna olyan helyre hozni a fiatalokat, amit még sokan nem láttak – még az anyaországiak sem, a felvidékiek pedig még kevesebben – és érdemes megnézni. Másrészt szimbolikus oka is van, ugyanis a Nemzetstratégiai Kutatóintézet mindig nagy felelősséget érzett Székelyföld mint a legnagyobb határon túli és leginkább tömbszerű magyarlakta terület iránt – több kollégájuk is van innen. Emellett pedig nem titok, hogy a kivándorlás Székelyföldet súlyosabban érinti, mint az anyaországot, ezért a szervezők úgy vélik, itt kell leginkább foglalkozni a jelenséggel és annak okaival.
Balog Emese
Székelyhon.ro

Magyarellenes rohamra számítanak (Tánczos Barna az új ülésszakról)
Az RMDSZ-t defenzívába szorították a nemsokára véget érő parlamenti ciklusban, de az érdekképviselet a választások után, a következő négy évben is arra készül, hogy felemelje szavát a beolvasztási politikák ellen – jelentette ki Tánczos Barna, a szövetség szenátusi frakcióvezetője. A politikust az első ülésnapon kollégái megerősítették frakcióvezetői tisztségében.
A szenátor szerint az RMDSZ-nek egyrészt saját törvénytervezetei elfogadtatásához, másrészt az utóbbi időben heti rendszerességgel napirendre kerülő kisebbségellenes kezdeményezések leszavazásához kell a szükséges támogatást megszereznie. A frakcióvezető a parlamenti ülésszakból hátralévő néhány hónapban – a szokásos populista, fizetés- és nyugdíjemelési javaslatokon kívül – arra számít: további magyarellenes kezdeményezésekkel is szembesülnek majd a parlamentben. Az RMDSZ törvényhozási célkitűzéseiről szólva Tánczos az önkormányzati szakemberek bérezési gondjainak orvoslását és a jogi személyek földvásárlásának korlátozását említette. Arról a Bukaresti kormányzati kezdeményezésről, amely közös közigazgatásba vonná össze az elnéptelenedett községeket, Tánczos Barna azt mondta: az RMDSZ elutasítja az átszervezést. Székelyföldön három magyar község összevonása is magyar községet eredményez, de ahol nem tömbben él a magyarság, egy közigazgatási összevonás rendkívül veszélyes lehet. Az elmúlt négy év parlamenti mérlegét firtató kérdésre kifejtette: az RMDSZ-frakciónak fontos szakpolitikai javaslatokat sikerült elfogadtatnia, példaként saját kezdeményezését, az új adózási és támogatási rendszert bevezető szövetkezeti törvényt emelte ki. Negatívumként szólt arról, hogy a szövetséget defenzív politikára kényszerítették az utóbbi négy évben. „Folyamatosan arról szólt kisebbségpolitikai szempontból is a munkánk a parlamentben, hogy próbáltuk kivédeni a támadásokat. Nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy mi tudjunk átvinni javaslatainkból jelentős dolgokat” – fogalmazott.
A politikus úgy értékelte: 2017–2018-ban új időszámítás kezdődik Romániában, az ország alkotmánymódosítással és közigazgatási átszervezéssel készül az államalapítás századik évfordulójára, ezért a magyar érdekképviseletnek is hallatnia kell hangját, és száz évvel ezelőtti ígéretei betartását kell követelnie a román államtól. „Nem azt írták le a Román Királyság és Erdély egyesülését kinyilvánító 1918-as Gyulafehérvári kiáltványban, amit a román állam művel ma a kisebbségekkel. Gyakorlatilag a magyar kisebbség mAradt még az egyedüliként, amely még színfoltja Romániának, és amely fel tudja emelni szavát mindenféle beolvasztási politika ellen: ez az, amire készülünk a következő négy évben” – zárta nyilatkozatát.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tarthatatlan állapotok Székelyföld legnagyobb kórházában
Széttört és rozsdás ajtókeretek, lehullott vakolat, töredezett csempék, kilincs nélküli ajtó, döglött bogarak a földön – ez fogadja azokat, akik a Marosvásárhelyi megyei Sürgésségi Kórházba látogatnak.
A legnagyobb Székelyföldi egészségügyi intézményben uralkodó tarthatatlan állapotokat megtapasztalhatták mindazok, akiknek az elmúlt időszakban volt dolguk a kórházban, fotók azonban ritkán tanúskodnak a szomorú helyzetről, a betegek és a látogatók elmondása szerint ugyanis a személyzet hatékonyan küzd az ellen, hogy az épületben felvételek készüljenek.
A Vásárhelyi Hírlap fotósa készítette és a kórházba látogatók által a szerkesztőségünkbe is eljuttatott felvételek siralmas képet mutatnak: a kórházi mellékhelyiségekben már a látványtól is felfordul az oda látogató gyomra, nem beszélve az ott terjengő bűzről. Az egyik felvételen látszik, amint a sárga színű folyadékkal teli, piszkos vécékagylóról hiányzik az ülőke, egy másik fotó pedig arról árulkodik, hogy a mosdó ajtajának a kerete megsárgult a kosztól és a rozsdától, a falon keletkezett 25–30 centiméteres lyukat pedig amatőr módon tömték be.
Készült felvétel arról is, hogy az egyik ajtóról hiányzik a tok nyílás felőli része és a kilincs, a kék pöttyös linóleummal borított folyosón pedig döglött bogarakat láthatunk. Bogarakat egyébként nemcsak a folyosó közepén, hanem a lépcsőfordulókban, valamint a mellékhelyiségek fehér csempés padlózatán is lehet látni rendszeresen. Egy kórteremben készített fotón jól látszik, ahogy az összetört függönykarnis egyáltalán nem áll vízszintesen, a rajta csüngő régi függöny pedig már semmiféle célnak nem felel meg.
Az ablakok alatt a meszelt falat különböző méretű fekete foltnyomok gazdagítják, az egyik részlegen pedig a kis szekrény letört lábait perfúzióhoz használt kis üvegekkel pótolták, alulról pedig gipszkartondarabokat raktak be támasztéknak. Nyilván akadnak olyan kórházi szekrények is, melyeknek még csak meg sem próbálták pótolni a hiányzó alkotóelemeit. Arról is van bizonyíték, hogy a folyosón félrehúzott és betegre váró tolószék kerekéről hiányzik a vászon- és gumiburkolat, ettől függetlenül használatban van.
Természetesen megkerestük kérdéseinkkel a Marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Kórház vezetőségét, a szóvivőnek pedig elküldtük a fotókat is, hétfő estig azonban nem kaptunk válaszokat.
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Kultúrát őriz a gyimesközéploki Csángó Fesztivál
Negyvenedik alkalommal szervezték meg a Csángó Fesztivált Gyimesközéplokon, a vasárnapi rendezvényen több mint 200 fellépő műsorát tekinthették meg a résztvevők.
A szervezők szerint több mint ezren voltak kíváncsiak az egynapos fesztiválra, amely a Csíkszentimrei Zöld Fák Fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a moldvai csángó vendégek fogadása és az archív filmfelvételek megtekintése következett a II. Csángó Fesztiválról (1977) a megállói kultúrházban.
Délben a résztvevők felvonultak az ünnepi szentmisére a gyimesközéploki Mária-Magdolna Plébániatemplomba, ahol moldvai csángó szentes énekeket hallhattak. A szentmisét szekeres felvonulás követte a szabadtéri színpadhoz, amely a gyimesközéploki futballpályánál kapott helyet, itt tartották a rendezvény hivatalos megnyitóját. A megnyitón elsőként Gergely Károly, Gyimesközéplok polgármestere szólt a résztvevőkhöz. Felelevenítette a rendezvény múltját, kiemelve, hogy kezdetben nem Csángó Fesztivál volt a neve, a '70-es, '80-as években a Megéneklünk Románia égisze alatt futott a rendezvény, amelynek keretében Hargita megye különböző folklórcsoportjai léptek színpadra
Csángó arculatát, jellegét végül a kilencvenes évek elején kapta a mai Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésének köszönhetően. „Nagy kitartásra és összefogásra volt szükség, de ebben nagy szerepe volt és van ma is az akaratnak. Örököltük ezt a rendezvényt, ahogy ezt a gazdag népzenei- és néptánchagyományt is, ami a Gyimesek völgyében a mai napig fellelhető." – tette hozzá Gergely. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország Csíkszeredai konzulja beszédében a testvériség fontosságát hangsúlyozta. „Testvérek vagyunk a Nagyboldogasszonyban, és a magyar nemzetben függetlenül attól, hogy Moldvában vagy Erdélyben, a Gyimesekben, Székelyföldön vagy éppen Magyarországon élünk" – emelte ki Kőrösi.
Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kiemelte, a kultúra megőrzése a központ és egyben a rendezvény fő célja. „Jó, hogy meg tudtuk őrizni a Csángó Fesztiválnak azt az oldalát, amely a helyi kultúrát mutatja be. Ezt az irányt követi az egyesület is. Azért kellenek ilyen jellegű rendezvények, hogy meg tudjuk mutatni az értékeinket, ugyanakkor ez találkozó is, a moldvai magyarok így érezhetik leginkább azt, hogy ők is meg vannak szólítva" – emelte ki az igazgató. A rendezvény keretében meg lehetett tekinteni Ádám Gyula fényképész fotókiállítását a megállói kultúrházban és a régi fotók kiállítását a Hagyományőrző Házban.
Iszlai Katalin
Krónika (Kolozsvár)