Kiengedtük kezünkből az anyaföldet
Kell-e Kommandóra ortodox kolostor, újabb görögkeleti templom? A kérdés kényes, sok oldalról megközelíthető, annak függvényében, hogy kinek a véleményére vagyunk kíváncsiak.
A vajnafalvi román közösség szempontjából biztos, hogy szükség van az újabb ortodox egyházi létesítményre. Nem a hagymakupolás honfoglalás miatt, hanem azért is, mert a Kommandó mellett, a Cigánypatak övezetében felépült sok-sok hétvégi ház, nyaraló, szinte mind a vajnafalviak tulajdonában van. Ott nemcsak ők, hanem az Ókirályságból, Bukarestből és más román vidékről érkező pihenni vágyók is szívesen szállnak meg. Szép a vidék, jó a levegő, a patakokban még akad pirospettyes, csendesek a helybéliek – ki ne szeretne ilyen környezetben lazítani? És vasárnaponként ott helyben templomba menni?
Tegyük hozzá: azért is jogos a kolostor- és templomépítés, mert a terület az ortodox egyház tulajdonában van, tiszta telekkönyvvel, rendezett iratokkal.
A további kérdés innen adódik: miként jutott területhez Kommandó körzetében Kovászna és Hargita Román Ortodox Püspöksége? Sok rosszat hallottunk a földvásárokat illetően, de itt nem lehet visszásságot feltételezni. Az illető telek – és sok hektár mellette – a 90-es rendszerváltást követően, visszaszolgáltatás során újból magyar ember tulajdonába került. A család úgy vélte, jobb, ha túladnak a birtokon. Annak adják, aki többet ígér – az ő szempontjukból ez igaz. Vajnafalviak vették meg a területet, később egy részt belőle az ortodox egyháznak juttattak.
Ne hibáztassuk őket, inkább nézzünk szembe magunkkal. Miért nem tett ajánlatot magyar ember is? Kiengedtük kezünk közül az anyaföldet. Akkoriban a telekárak sem voltak magasak, külterületként vásároltak meg sok hektárt, s miután hétvégi házak épültek, akkor minősítették át a földet belterületté. Nem volt elég vonzó Kommandó? Sok ilyen hely van Székelyföldön? Nem érdemes a vadon közepében befektetni? Ki tudja, de aki mer, az nyer. Azóta villanyáramot vezettek be a körzetben, csatlakozni lehet a vízhálózatra, az utakat nagyjából rendbe tették. Lényegesen változott hát a helyzet, most már pénzt érnek a kommandói telkek.
Mindezen túlmenően azért is jogos az ortodox igény, mert a református egyház is épített nyaralót Kommandón. Igaz, a magyar egyháznak az egykori román–magyar határ nyugati oldalán történelmi létjogosultsága van...
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyderzs, az elherdált világörökség (RIPORT)
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu 1999-ben felkerült a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomásokat tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy meglássam, hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet, napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre. “Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen
A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
A várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség. A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, mely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd lelkész.
Tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház s egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: “Az APIA támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus, s bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”. Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében, a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, melyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már ő, kinek egy 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégeket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel az erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbákozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert kora délután Udvarhelyre kell menniük. Kb. félóra múlva az erődtemplomban nézelődöm, mikor szól az idegenvezető, hogy le lett fújva az ebéd, mert vendéglátóim a tervezettnél korábban kell bemenjenek a városba.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültessenek sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. “Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, melyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst. “Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve, alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár is van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakossághoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta 10-től 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik. A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árúsít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. “Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász. “Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, ahol Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget. A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő. Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet, tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember. Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. “Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú várólistán van, döntés az ügyben ősszel várható.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Petőfi – a költő, aki szimbólummá vált
A fehéregyházi Petőfi Múzeum fontos helyszíne az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékápolásának: az intézmény kertjében nemcsak a költő, hanem a számos névtelen katona emlékét is őrzik. Az évek során kopjafák, domborművek, szobrok tették sokszínűvé a helyszínt, ahol közel 500 ember gyűlt össze, hogy az 1849. július 31-én elhunyt Petőfi Sándorra emlékezzen.
Szimbolikus, de annál fontosabb volt a július 31-i ünnepség is, hiszen Székelyföld mindhárom megyéjének tanácselnöke részt vett a rézfúvósokkal, versekkel tarkított programon. A közönség jelentős része nemzeti színű kokárdával érkezett, a különleges alkalomra közel 50 biciklis karikázott át Fehéregyházára Székelykeresztúrról.
Az esemény kezdetét képező koszorúzáson jelen volt számos Petőfi nevét viselő egyesület képviselője, valamint több hazai és magyarországi önkormányzat küldöttsége is.
Magyarországot dr. Farkas Balázs Csíkszeredai konzul képviselte, aki rámutatott: bár 1849-ben sokan nem tudták, hogy Petőfi ott harcolt oldalukon a csatában, az idő múlásával sokan és sok helyen vélték felfedezni, hiszen olyasvalamit képviselt, amire szükség volt. Petőfinek, akinek nem mindennapi sors adatott, egy célja volt, amelyet írásban meg is fogalmazott: a zsarnokság ellen küzdeni. Petőfi az igazmondás hőse – fogalmazott a konzul.
Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke rámutatott: nagy öröm, hogy mindhárom magyar többségű megye újra együtt ünnepelhet. A fehéregyházi csatával kapcsolatban a tanácselnök kifejtette: „Én tudom, hogy a költő nem eshetett el sem itt, sem máshol. Csak az embert érhette el a kozák lándzsája. Az embert, aki 27 évet sem tölthetett. Bár léte csak egy villanás volt, kész életművet hagyott ránk. Ahogy Jókai Mór fogalmazott: Az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel. „
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében elmondta: eleink az 1848–49-es forradalomban vállalták az áldozatot, mert hittek abban, hogy lehet, reménykedtek, terveztek és odafigyeltek egymásra. „Nekünk 167 évvel az esemény után az a dolgunk, hogy a hit, a remény, a szeretet jegyében próbáljunk meg összetartani, próbáljunk meg dolgozni, és higgyünk abban, hogy lehet. Én és még sokan hittünk ebben, ezért tudott előttem Péter Ferenc immár nem Szováta polgármestereként, hanem Maros megye Tanácsa elnökeként felszólalni. Hiszünk abban, hogy az összefogás jegyében megkeressük a legjobb megoldásokat, akár a szórványban élő nemzettársaink mindennapi dolgaira, ahogy tettük azt Tamás Sándor elnökkel együtt, és ahogy folytatnunk kell azt. Büszkeséggel tölt el, hogy történelmünkben vannak olyan dicső pillanatok, amelyek erőt adnak ahhoz, hogy ma is legyen hitünk, és ma is tudjunk egymás felé fordulni. Így sok minden lehetséges, ha együtt megkeressük a megoldásokat, kicsiből, kevesebből is lehet több és nagyobb, vagyis lehetséges minden remény teljesülése, ha összetartunk és összefogunk” – jelentette ki a Hargita megyei elnök.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke ünnepi köszöntőjében a költőt idézte, aki a fehéregyházi csatát megelőző napokban Háromszék több települését is végigjárta, eljutott a Magyarország akkori déli határát jelző Bereckbe is „... ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Tamás Sándor elmondta: „azokra kell emlékezzünk, akik állva mAradtak a vas előtt, küzdöttek az utolsó percükig. Azokra emlékezünk, akik nem futamodtak meg, hanem szembefordultak a halállal is. Petőfi példája mutatja: a jövőnk a hitünk függvényében alakul: ha hiszünk benne, akkor nekünk kedvez!
Közlemény
rmdsz.ro

Csíkszéken folytatódik a Vidék Kaland: ebben a formában utoljára
Újabb csapat váltja a Székelyföldre érkezett „kalandorokat”: a múlt heti, nyárádmenti kiadás után Csíkszéken folytatódik a nagy sikerű Vidék Kaland program. Az öt magyarországi városi fiatal már munkába is állt: szombatig vesznek részt aktívan egy-egy falusi gazdaság mindennapi életében.
Jelenlegi formájában utolsó kiadásához érkezett a 2011-ben indított népszerű Vidék Kaland: az EU díjnyertes kommunikációs programja keretében az utolsó öttagú csapat tölti el ezt a hetet csíki és udvarhelyszéki gazdaságokban, aktívan részt vállalva a falusi munkából.
A 18-35 év közötti fiatalok a program helyi társszervezője, a Hargita megyei Fiatal Gazdák Egyesületének néhány tagjához érkeznek Csíkmadarasra, Csíkszenttamásra, Csíkdánfalvára, Bánkfalvára és Kobátfalvára.
Hat nap alatt a „kalandorok” aktívan részt vesznek a gazdaságban zajló aktuális munkában, a fiatal gazda irányítása és felügyelete mellett. Ehhez az életmódhoz pedig hozzátartozik a hajnali kelés, a gazdaságban vagy a mezőn zajló munkálatok, annak minden szépségével és nehézségével együtt. A program célja egyébként éppen ez: személyes példákon keresztül bemutatni a mezőgazdaság működését, az élelmiszer-előállításban és a társadalomban betöltött szerepét, vagy betekintést engedni a gazdálkodók, mezőgazdászok napi életébe, a gazdálkodói életformába.
A Vidék Kaland programot a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA szervezte meg először 2011-ben. Négy éve a Hargita Megyei Fiatal Gazdák Egyesülete jóvoltából Székelyföldre is kiterjesztették, harmadik éve a Nyárádmente Kistérségi Társulásnak köszönhetően pedig az ottani térségbe is érkeznek kalandorok.
A résztvevőknek naponta be kell számolniuk élményeikről a program blogján, tevékenységüket pedig az olvasók díjazhatják: lájkokkal, bátorító hozzászólásaikkal a legnépszerűbb kalandort a Tiszteletbeli gazda címhez juttathatják. (hírszerk.)
Transindex.ro

Új képzőművészeti alkotótábor
Feldoboly
Zsúfolásig megtelt vasárnap a feldobolyi kultúrotthon, jó néhányan be sem fértek a nagyterembe. A kimagasló érdeklődést a Jakó Sándor Székelyföldi Alkotótábor résztvevőinek képzőművészeti kiállítása vonzotta.
Az elmúlt héten a tábori munka eredményeként 84 alkotás született, ezeket állították ki. Külön teremben a tábor névadója, Jakó Sándor egykori tanító, képzőművész 25 festményét is megtekinthették a résztvevők. A Székelyföldi alkotótábor szervezője a Feldobolyi Kulturális és Közösségi Egyesület, a lebonyolításban részt vállalt a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola is. Mindemellett segítséget nyújtott a helyi lakosság, az itteni fiatalok. (Ismeretünk szerint Feldobolyban 25 évvel korábban az akkor induló művészeti és népiskola kezdeményezésére már próbálkoztak hasonló tábort létrehozni, de akkor nem sikerült hagyományt teremteni – szerk. megj.) A táborban Sepsiszentgyörgyi, Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai és Marosvásárhelyi művészeti iskolák diákjai és tanáraik vettek részt. Az alkotás mellett a táborozók érdekes előadásokat hallgathattak, a program szerint előadott Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője, Kakas Zoltán néprajzkutató és Ütő Gusztáv képzőművész is.
Kelemen Szilárd, a tábor programfelelőse érdeklődésünkre elmondta: hagyományt kívántak teremteni, a tervek szerint ezentúl évente megszervezik az alkotóműhelyt. Az idei téma az ember–falu–táj volt. Azt kívánták elérni, hogy megörökítsék a feldobolyi mindennapokat, a környezetet, az ott lakókat, s ezáltal a kis települést bevezessék Erdély képzőművészeti életébe. Öt éven belül Székelyföld legnagyobb alkotótáborává szeretnék fejleszteni a feldobolyi telepet – jelentette ki Kelemen. A tábor művészeti mentora, Éltes Barna érdeklődésünkre elmondta: célként fogalmazták meg azt is, hogy a különböző művészeti iskolákban tanuló diákok megismerjék egymást, így a mostani kapcsolat eredményeképp tanulmányaik befejezése után esélyük lesz arra, hogy közösen a jövő meghatározó művészeti tényezőivé váljanak. A tárlatmegnyitón elmondta: a kiállításnak helyet adó kultúrotthon őserejű, eddig bálokat, torokat szerveztek itt, de most új rendeltetést kapott. Az alkotások szakmailag nem szorulnak méltatásra, mindegyik alkotóját dicséri – emelte ki.
Gáj Nándor, a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola igazgatója a tárlatnyitón hangsúlyozta: a táborban alkotó fiatalok nyomot hagytak egy olyan faluban, amely a maga csendességében egyedi. Viszonzásul tapasztalatot, érzéseket visznek haza. Ifj. Molnár Dénes képzőművész így fogalmazott: a kiállítás egységes, de műfajilag változatos, erőteljes hatású munkákat mutat be, kidomborítja a számszerűleg kicsi magyar nép alkotói képességét.
A tábor névadója, Jakó Sándor 1956-ban kezdett tanítani Feldobolyban, élete végéig a faluban mAradt. Sokoldalúan képzett, a művészetekhez jól értő emberként emlékeznek rá a helyiek. Nagyon sok portán ma is őrzik festményeit, számos kaput is festett a településen. Egyénisége hosszú ideig kihatott a feldobolyiakra, szellemiségük művészetek iránti nyitottságára.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Digitális Székelyföld
Magas hozzáadott értékkel dolgozni
Lehetőséget kell teremteni arra, hogy azok a fiatalok, akiknek vannak ötleteik, de nincs pénzük, találkozzanak olyanokkal, akiknek esetleg van pénzük, de nincs ötletük – ez a Dizájn Bank alapja, fogalmazta meg Antal Árpád. A Sepsiszentgyörgyi polgármester a Digitális Székelyföld elképzelés köré építené a projektet.
A magyarországi alapok bevonását is célul kitűző tervnek az lenne az eredménye, hogy csökkenne a különbség Székelyföld és az úgynevezett „fejlett nyugat” között. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy azokat szeretnénk támogatni, akik innovációban gondolkodnak, és akik közép- és hosszú távon magas hozzáadott értékű munkahelyeket tudnak létrehozni – mondja a városvezető.
– Az okosak azt mondják, hogy a sikeres dolgok mögött véletlen, szerencsés találkozások állnak. Nos, mi ezeknek a „véletlen találkozásoknak” szeretnénk megnövelni a valószínűségét azáltal, hogy felajánlottuk székhelyként a Nemzeti Bank volt székházát, azt rendbe hozzuk, és megkezdjük tartalommal feltölteni – nyilatkozta Antal Árpád.
A Digitális Székelyföld tágabb vetületeiről szakmai vitát folytattak a 27-ik Bálványosi Szabadegyetem és Diáktáborban is.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mai rege – diákok előadásai
Gyergyószentmiklóson második alkalommal kerül megszervezésre a Zakuszka diákszínjátszó tábor, melynek célja olyan fiatalokból álló alkotói csapat létrehozása, amely meg tudja szólítani saját korosztályát az aktuális problémákkal kapcsolatban. A projekt minden évben egy előadás által szeretne eljutni a régió és a vidék fiataljaihoz.
A tábor vezetői, egyben a Forr.alt Egyesület tagjai: Bilibók Attila, Faragó Zénó, Fodor Alain Leonard és Moșu Norbert-László színművészek. Az idei csapatot tíz fiatal alkotja, a gyergyószentmiklósi részvevők mellett Marosvásárhelyi és Aradi diákok is érkeztek a táborba. A jelenleg már készülő előadást, a Mai regét, Faragó Zénó jegyzi rendezőként, szerzője Moșu Norbert-László.
A produkció előbemutatójára augusztus 4-én, csütörtökön kerül sor Szentgericén, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által szervezett diákszínjátszó fesztiválon. Az előadás gyergyószentmiklósi bemutatójának időpontja augusztus 5 (péntek) este 7 óra, helyszíne a Figura Stúdió Színház nagyterme. A produkcióra a belépés ingyenes.
A bemutatót követően a Zakuszka Színjátszó Csapat turnéra indul, a Mai rege című előadás bemutatásra kerül még a következő Székelyföldi helyszíneken: Gyergyóremete, Csíkszentdomokos, Csíkcsicsó, Csíkrákos, Marosvásárhely és Csernakeresztúr. Arad megyében Kisiratosra, Kisperegre, Nagyiratosra, Zimándújfalura, Pécskára és Aradra látogatnak el a fiatalok.
A darab szerzője, Moșu Norbert-László szerint a Mai regeegy modern népmese, melyben egy fiatal fiú elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni, de útja során nem tündérekkel és sárkányokkal találkozik, hanem egyszerű emberekkel. A kérdés ugyanaz: hogyan találhatjuk meg a királykisasszonyt, és mi is a fele királyság? Az előadás mesei motívumokra épülő történet, melyben aktuális társadalmi kérdések fogalmazódnak meg.
A Mai rege című előadás Hargita megye Tanácsa, Gyergyószentmiklós Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Ifitéka, Gyergyószentmiklós Művelődési Központ, Aradi Kölcsey Egyesület, Kisiratosi Polgármesteri Hivatal, Nagyiratosi Polgármesteri Hivatal és az Arad Megyei RMDSZ támogatásával jön létre.
A szervezők
Nyugati Jelen (Arad)

Merre tart a Magyar Polgári Párt?
Ősszel parlamenti választások lesznek, ezért tágabb összefüggésben tekinthetünk a Székelyudvarhelyi és szentegyházi jobbrafordulás eredményére. Mindkét városban a Magyar Polgári Párt jelöltje győzött, de az Erdélyi Magyar Néppárttal való összefogás segítségével. A koalíció létrejöttét kemény küzdelem előzte meg, hiszen az MPP-nek együttműködési szerződése van az RMDSZ-szel.
Az MPP utolsó helyen végzett a pártok versenyében a helyhatósági választásokon, feleannyi szavazatot gyűjtve, mint riválisa, a néppárt. A polgármesterek vonatkozásában sokkal jobb eredményt tud felmutatni, de ez nem a párt elismertségének, hanem a személyek egyéni kiválóságának, népszerűségének következménye. Győzelmekről nyilatkoznak a párt vezetői, de gyorsan elfelejtik, hogy csak Székelyföldi vonatkozásban a Csíkszeredai, Sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei tanácsból kimAradt a szervezet, nulla az eredmény. Maros megyeben pedig alig létezik, Makfalva az üdítő kivétel. Az eredmények értékelése fontos, hiszen a tét nem kevés: akik összehozták a paktumot az RMDSZ-szel, bejutó parlamenti helyek várományosai lehetnek az RMDSZ listáin, a sajtóban előzetesen kiszivárgott hírek szerint. Jelen írásom nem titkolt célja, hogy a párt kongresszusát megelőzően nyilvánosság előtti vitát kezdeményezzek. A következmények nélküli politizálás, az elhallgatás vagy a győzelmekről harsogó kommunikáció helyett a hibák kijavítására, felelős magatartásra, tiszta beszédre lenne szükség.
Lassan lejár a 2012 őszén, az akkori parlamenti választásokat néhány héttel megelőző Országos Tanácson (OT) megválasztott elnökség mandátuma. A Biró Zsolt elnök nevével fémjelzett négyéves időszak legfontosabb ténykedése az RMDSZ-szel megkötött két megállapodás, amely a párt életében éles fordulatot jelentett, hiszen politikai ellenfélből szövetséges partnerré változott az MPP. A tagság többsége nehezen tudta követni a radikális félfordulatot, ezt a március tizediki Marosvásárhelyi füttyszó és hurrogás híven kifejezte, de a szervezeti gyengülés, a szavazók elfordulása, a helyhatósági választások eredményében minden kétséget kizáróan megmutatkozott. A közelgő kongresszus (OT) feladata lesz többek között a politikai irányvonal jóváhagyása, a tisztújítás és a több helyen alkalmatlan, néhol egyenesen antidemokratikus alapszabály megváltoztatása. Csak példaként említem azt a szabályzati előírást, amely szerint az elnök javasolja az elnökség tagjait megválasztásra és fordítva, az elnökség tehet javaslatot az elnök személyére.
Az RMDSZ reformja nélkül nem lehet változás
Az MPP jövőjéről szóló elemzés során nem lehet megkerülni a többi politikai szereplőt, különösen nem lehet az RMDSZ-t figyelmen kívül hagyni. Az erdélyi magyar politika újratervezése ma már alig halasztható probléma, hiszen az RMDSZ-re szavazó választópolgárok lassan, de biztosan elfogynak. A magyar parlamenti képviselet az 5 százalékos bejutási küszöb szélén tántorog. Bár létezik a 6-3-as mentőöv, mégis változásra lenne szükség az RMDSZ háza táján is. Erre sajnos kevés az esély, ugyanis a pártként működő szövetség betagozódott a romániai pártstruktúrába: nagyon sok ember és szerveződés egzisztenciálisan függ a párttól, ami a hatalom gyakorlásának természetes velejárójaként, évtizedek alatt kialakult. A pártot feltehetően a háttérbe vonult „erős” emberek irányítják, azok, akik az elmúlt 25 évben meghatározták az erdélyi magyar képviselet sorsát. A „pénzzel, paripával, fegyverrel” rendelkező mamutszervezettel szemben megalakuló két új párt nem igazán tudta felvenni a versenyt, ráadásul a magyarországi testvérpárt vitatható, ingadozó magatartása csak rontott a helyzetükön. A magát „kapocsként” megfogalmazó, de csak az RMDSZ-szel szövetkező MPP-re inkább a beolvadás sorsa vár, a néppárt „mindenáron” ellenzékisége pedig nem igazán népszerű a magyarság egyre romló politikai kilátásai miatt, hiszen összefogásra lenne szükség a parlamenti bejutáshoz, az autonómiaküzdelemhez és még sok más ügy sikere érdekében.
Húsz évvel ezelőtt eldőlt, hogy nem lesz erdélyi magyar választói regiszter, nem lesznek belső választások, az RMDSZ pártként betagozódik a román hatalmi struktúrába és kormányba. Aki ezt nem vállalta, mehetett ellenzékbe, vagy leléphetett. Ezért jelentek meg a pártok. Itt állunk most 2016-ban, és az RMDSZ szeretné folytatni a már kipróbált kormányzati, kijárásos, balkáni utat a közben fiatalított vezetőkkel az élén, az „ahogy lehet” praktikus filozófiája alapján. Erre ösztökélik saját érdekcsoportjai, a hozzájuk hűséges sajtóorgánumok, a hatalom monopóliuma és a román politikai elit megszokott rendje.
A többpártrendszer szelleme a palackból kiszabadult, nem lehet többé visszatuszkolni az egységes RMDSZ-be. Lehetséges megoldásnak tartanám, ha az RMDSZ átalakulna tényleges Magyar Szövetséggé, a nevében és a tartalmában is! Az összes pártok – a jelenlegiek és a jövőben létrejövők is – belső koalíciós alapon működnének együtt a politikai versenyben. A Székelyudvarhelyi és a szentegyházi példa helyhatósági sikere ebbe az irányba mutat: az együttműködésnek, a koalíciónak nincs ma már alternatívája, hiszen az összefogást sugallja a választók felé, választói elvárásnak tesz eleget. Az RMDSZ-t ma már sokan azonosítják a lejáratott, mohó román politikai elittel, ezt a képet a párt sajtója sem képes tisztára mosni, ez viszont választói távolmAradást okoz, így a helyzet további romlása borítékolható. Új „gúnyát” kellene felvenniük, egy tisztábbat. Most csupán remélni lehet, hogy soraikban egyre több, olyan tehetséges politikus lesz, aki felismeri a változtatás szükségszerűségét.
Kétes önállóság az RMDSZ árnyékában
Az MPP–RMDSZ paktum egyben identitásvesztést okozott a tagság körében. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi vezetőknek a gyenge választási eredmény miatt sikerül-e ezen az úton megtartani a pártot. Az elvi- és érdekpolitizálás összeegyeztetése nem kis feladat, hiszen a választók árgus szemekkel figyelik az eseményeket. Az erdélyi magyar közvélemény elég lesújtó véleménnyel van politikusai teljesítményéről, hiszen közülük többek belevegyültek a korrupt Bukaresti politikába. Az MPP erkölcsi megítélésének nem használt a szövetséggel való együttműködés. Bíró Zsolt pártelnök elhíresült, kiszivárogtatott „spága” elszólása híven tükrözi a jelenlegi magyar politikai elit zömének be nem vallott, de gyakorolt magatartását. Az sem véletlen, hogy az RMDSZ-es autonómiastatútum létrehozásában vállalt szerepe miatt a marosszéki Székely Tanács megvonta tőle a bizalmat, az MPP elnöke elvesztette a SZNT-ben betöltött alelnöki tisztségét. Az említett statútum döcögő, inkább látszatközvita közepette, a SZNT mellőzésével a mai napig várja parlamenti benyújtását, holott nagy szükség lenne az egységes fellépésre az újabb romániai régiósítás tervek miatt.
Az MPP önállósága, identitása nagyon kérdőjelessé vált a baráti RMDSZ-es vállveregetés közepette. Az MPP-nek a szövetség meleg paplanja alá való bebújás helyett egészen más politikai utat kellene járnia. A jövőben változtatni kellene a párt szövetségi politikáján, vissza kell téríteni a pártot az alapvető értékeihez, amely az egész magyar politikai rendszer reformját célozza. Ebben a folyamatban kézenfekvő politikai szerep kínálkozik a párt számára, hiszen a jobboldali összefogás zászlóshajója is lehetne. Az RMDSZ korifeusai csak akkor szánják el magukat változtatásra, újratervezésre, ha egy ütőképes „nemzeti oldal” jön létre, amely erőt képvisel, mert csak annak az üzenetét értik meg. Székelyudvarhely és Szentegyháza üzenete egyben a választók üzenete az RMDSZ irányába. A megfogyatkozó választói kedvet növelheti, ha távoznak a porondról az olyan vitatott személyiségek, akikre esetenként korrupció vagy tisztességtelen meggazdagodás árnyéka vetült. Következésképpen, az erdélyi magyarság érdeke lenne egy demokratikus, átlátható politikai intézményrendszer létrejötte, a hitelesség visszaszerzése erkölcsi megtisztulással, egységes fellépés a Székelyföldi autonómia ügyében. Az MPP-nek akár pozitív szerepe is lehetne ebben a folyamatban, hiszen csak a nyitottság, az egyenes, tiszta beszéd, a valós- és nem a színlelt- összefogás mozgósíthatja a kiábrándult szavazókat.
Thamó Csaba
A szerző tanár, az MPP Hargita megyei képviselője volt 2008–2016 között
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szellemi kalandra, személyiségfejlődésre hív a BBTE Református Vallástanári Kara
Július 31-én lezárult a felvételi időszak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, megtörtént az eredményhirdetés is valamennyi szakon, a statisztika pedig azt mutatja, hogy arányaiban a Református Tanárképző Karon mAradt a legtöbb betöltetlen hely, így szeptember elején itt várják a leginkább szélesre tárt karokkal az őszi felvételire jelentkezőket.
A nyári felvételin nem csak 12 diák iratkozott be, hanem összesen 19, közülük heten második egyetemként, tandíj ellenében végzik majd az alapképzést. Alapképzésen két szakra lehet jelentkezni: valláspedagógia és zenepedagógia. „Nem igaz, hogy telített a piac, lassan az ellenkezője érvényes: a vallástanár- és lelkészhiány korába lépünk, nagy szüksége van az egyháznak jól képzett munkásokra” – állítják a kar tanárai.
Azt is hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy nem csak vallás- és zenetanárokat képeznek, hanem bármilyen tanár, tanító is legyen, aki itt végzett, olyan vallásos műveltségre és lelkületre tehet szert, olyan kompetenciákat sajátíthat el, amelyek erőforrást jelenthetnek és eredményesen hasznosíthatók bárhol. Így vélekedik erről egy idén végzett hallgató is: „Én biztos vagyok benne, hogyha még egyszer választanom kellene, ugyanezt a szakot választanám. Még akkor is, ha sokan azzal akartak eltántorítani az egésztől, hogy úgysem kapok majd munkahelyet vallástanárként. Én hiszem, hogy az az Úr, aki elvezetett idáig, tovább is vezetni fog” – mondta a Maszolnak a Székelyföldi Bódi Rozália.
A közösségi élmény sem mellékes az egyetemi évek alatt. A zenepedagógia szakon a kóruspróbák és turnék nem csak plusz időt és energiát igényelnek, de cserébe színesebbé, gazdagabbá teszik a diákéletet. „Tanulmányi kirándulások, közös esték, játékok, mikulásozások az évfolyamvezetőinkkel, feledhetetlen nevetések, viccek, lélekerősítő csendes hétvégék, bibliatanulmányozás, közös istenkeresés, felemelő eszmecserék” – mindezek hozzátartoznak a „valláspedás” diákélethez, emlékezik a fentebb idézett diáklány a három bő esztendőre.
Kiemeli, hogy a szakmai tudás mellett itt lelki vezetést is kapnak a diákok, akik nem egy mammutévfolyamra, hanem egy családias közösségbe csöppennek, ahol mindenkire egyenként odafigyelnek. Például az azt igénylő valamennyi diáknak biztosítanak bentlakást – akár a Mikó-kertben (Hașdeu), akár a Protestáns Teológiai Intézet bentlakásában. Ösztöndíjban is többen részesülhetnek, éppen ezért ajánlják azoknak, akik párhuzamosan két szakot szeretnének végezni, hogy az ingyenes helyet náluk foglalják el, a tandíjköteleset pedig a másik szakon, ahol – mivel két szakot végeznek egyszerre – nagy kedvezményben részesülnek.
A külföldi gyakorlatozás vagy részképzés lehetősége sem csak néhány tanuló privilégiuma, akár valamennyi diák élhet vele, ha szeretne, köszönhetően az utóbbi években kiépített Erasmus-hálózatnak, amely több mint száz hónapnyi mobilitást kínál. Mindehhez elég a magyar nyelvtudás is, mivel a kapcsolatok nagy része magyarországi intézményekhez kötődik. Lehet menni nyári gyakorlatra például Üllőre, Vésztőre, vagy egyetemi részképzésre Sárospatakra, Debrecenbe, Nagykőrösre, Szegedre, Budapestre, de akik messzébb mennének és beszélnek világnyelveken, választhatják olyan városok egyetemeit is, mint Halle, Lipcse, Regensburg, Zwolle, Amsterdam – mondja Lukács Olga dékán.
Azt a réteget is meg akarják célozni, akik a kilencvenes években érettségiztek, de akkor nagy volt a tolongás az egyetemi felvételiken, s talán idejük sem, pénzük sem volt a továbbtanulásra – ezért az ilyen diákok számára a tanórákat hétvégeken tömbösítve is tartják, ami akár a korábban-későbben érettségizettek, valahol már állásban lévők számára is kedvező lehet.
A magiszteri tagozaton is vannak még tandíjmentes helyek mind az alkalmazott teológia (pásztori pszichológia), mind teológia – zene – nevelés (a valláspedagógia, egyháztörténet, zenepedagógia) szakon, ahol olyan nagy nevek tanítanak, mint Németországból Hézser Gábor, Magyarországról Bodó Sára, Fazakas Sándor, Maczelka Noémi, Kolozsvárról Angi István. „Jó szellemi kaland ez a két év nem csak azok számára, akik szakmailag szeretnének elmélyülni a választott ágazatban, hanem azok számára is, akik egyszerűen a saját lelki életükkel, személyiségfejlődésükkel foglalkoznának fókuszáltabban” – véli Nagy Alpár-Csaba adjunktus.
Kritikai szemlélődés kialakítása, hitéletben való fejlődés, hivatás és munka közötti különbségtétel, érdemi segítségnyújtás, mélyebb istenismeret és önismeret, hazai és külföldi szakmai tapasztalat diákként és segítőként, a diákok életkríziseire érző odafordulással reagáló tanárok – ehhez nyernek hozzáférést a már végzett diákok szerint a most beiratkozók.
maszol.ro

Lezárták a Pető-programot Csíkszeredában
Pénteken lezárult a Gyulafehérvári Caritas és a magyarországi Mozgássérültek Pető András Intézete által szervezett intenzív fejlesztőprogram, amely által már harmadik alkalommal segítettek mozgáskárosodott gyerekeknek és felnőtteknek Csíkszeredában.
A pénteki záróeseményen három hét kemény munka után gyűltek össze a programban résztvevők, a gyerekek már a módszer által elsajátított technikák segítségével érkeztek a terembe. Szabó Mónika, az egyik gyerek édesanyja vegyes érzelmekkel küszködött: „az egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök neki, hogy már harmadszor vehettünk részt a programban, nagyon sokat segített a szülőknek és a gyerekeknek egyaránt. Úgy érzem, hogy minden alkalom után valamivel gazdagodva mehettünk haza”. A Pető-módszer lehetőséget ad a személyiség teljes kibontakoztatására, a gyerekek és felnőttek beszéd-, illetve értelmi és szociális fejlesztését összeköti a mozgásfejlesztéssel, továbbá lehetővé teszi a társakkal való együttműködést.
A háromhetes programot egy felmérővizsgálat előzte meg, melynek során a mozgásállapotot, az értelmi és a szociális készségeket vették figyelembe, majd ezek eredményei és az életkor alapján csoportokra osztották a jelentkezőket. Csíkszeredában az elmúlt két évben több mint 150 személy jelent meg a vizsgálaton, továbbá 74 gyerek és 60 felnőtt vett részt a háromhetes fejlesztőprogramon. Idén 19 gyerekkel és 26 felnőttel foglalkoztak. A gyerekeket három csoportra osztották, számukra minden hétköznap kétórás foglalkozásokat tartottak a konduktorok, a felnőttekkel heti 2–3 alkalommal találkoztak, továbbá két gyerekkel egyéni foglalkozásokat tartottak. A legfiatalabb jelentkező idén 1 éves és 3 hónapos, a legidősebb pedig 80 éves volt.
Csuka Pál, a Pető András Főiskola nemzetközi projektekért felelős vezetője és Szász Emese programfelelős (Caritas) elmondták, jól sikerült a program. „Olyan úti csomagot állítottunk össze számukra, ami a következő találkozásunkig kitart, és ígérjük, hogy jövünk még” – biztosította a jelenlévő szülőket Csuka. „Nagyon keményen dolgozott és el is fáradt mindenki. Reméljük, hogy azok a dolgok, amiket itt közösen elkezdtünk, még inkább ki fognak nyílni. Már elindultak a fejlődési csírák, de sok múlik azon, hogy otthon folytatják-e azt, amit itt megtanultak, sok gyereken szemmel látható a változás. Robika például már harmadik éve jár hozzánk és deréktól lefele semmit sem érez. Mikor az első évben először lábra állítottuk, már az furcsa volt számára. Csütörtökön már sétált, megtanulta, hogyan tudja a csípőjétől mozgatni a lábait” – mesélt tapasztalatairól Szász Emese.
A pénteki záróeseményen a szervezők mellett Farkas Balázs konzul és Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere is felszólalt. „Ez a hely már a kezdetektől jó gazdák kezébe került, és itt sikerült nekik sok hasznos tevékenységnek otthont adni, az embereknek biztatást és reményt adtak. Fontos, hogy ezek a csodálatos módszerek, amelyek hungarikum jelleggel bírnak, Székelyföldre is eljutnak. Itt vállalják azt a munkát, amit a város nem tudna csinálni, vagy nem tudna így csinálni” – emelte ki a polgármester. „Azt kívánjuk, hogy minél többször jöjjenek még hozzánk, hiszen nagy szükség van erre a fajta segítségre a térségben” – tette hozzá Farkas.
Iszlai Katalin |
Székelyhon.ro

Filmek székely olimpikonokról
Székely olimpiai bajnokokat mutat be Becze Zoltán négy filmjében, melyeket pénteken 18 órától vetítenek a Mikó-vár bástyatermében.
Négy hónappal ezelőtt indult el a Csíki Hírlap hasábjain az a sorozat, amely olimpiáról olimpiára kalauzolja az olvasókat, előtérbe helyezve az erdélyi magyar és a Székelyföldi olimpikonokat.
„Köszönöm a Csíki Hírlapnak, hogy ezt a sorozatot közli, és a 24 éves kutatási eredményeimet be tudom mutatni. Eddig ilyen összeállítás még nem készült, a cél az volt, hogy inkább az erdélyi, Székelyföldi olimpiai bajnokokra összpontosítsak, mert többnyire a nagy érmesekről írnak csak, és általában őket megemlítik lábjegyzetben” – fogalmazott a szerző a sorozat kapcsán.
A pénteken délután bemutatott filmek négy székely olimpiai bajnokról szólnak. „Abban a sorrendben vetítjük, ahogy nyerték az érmeket: 1928, Keresztes Lajos, egy Alsósófalván született birkózó, a második a korondi születésű Lőrincz Márton, az 1936-os berlini olimpián szerepelt kiváló eredménnyel. A harmadik, akinek az olimpiai aranyérme egy héttel ezelőtt volt negyven éves, Molnár Endre gyergyószentmiklósi vízipólós kapus. Ő a híres Faragó-féle csapatnak volt a kapusa. Ugyanakkor természetesen levetítjük a Novák Edéről, Csíkszeredai paralimpiai bajnokunkról szóló filmnek azt a változatát is, amely már belefoglalja a 2012–2016 közötti időszak eredményeit is” – magyarázta Becze.
A filmek 15 percesek, ha van rá érdeklődés, akkor ezek levetítése után a hosszabb változatot – 26 perc – is meg lehet tekinteni az első kettőről. A Keresztes Lajosról és Novák Edéről szóló filmeknek román feliratos változatuk is van, a Keresztes-féle filmnek még angol is, ha valaki igényli, ezt is szívesen levetítik.
Kérdésünkre, hogy miért tartotta fontosnak visszahozni a köztudatba ezeket a bajnokokat, Becze úgy válaszolt, hogy ő nem visszahozta, hanem tulajdonképpen most mutatja be. Ugyanis ezekről az emberekről a kommunizmusban nem volt szabad beszélni.
„Gyűjtésem során az első háromnál, amikor le akartam fényképezni, hogy hol és mikor keresztelték meg őket, érdekes módon ezek az iratok hiányoztak a plébániákról, Gyergyóban is, Korondon és Parajdon is. Nagyon odafigyeltek, hogy feledésbe merüljön, hogy a székely nagyot alkotott sportban, és a világ tetején állt – nem csak képletesen –, amikor az olimpiai dobogó legmagasabb fokán átvette az aranyérmet” – magyarázta. Hozzátette, fontos tudjuk, hogy nagyot alkottunk nemcsak a művészetek és az irodalom terén, hanem vannak nagy sportolóink, akik olimpiai bajnokok voltak.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Csíki Kamarazenekar: az a plusz, hogy van benne lélek
Fennállásának tizenötödik évfordulóját ünnepli a Csíki Kamarazenekar a hagyományos városnapi hangversenyen, amelyet vasárnap este 8 órától tartanak a Szent Ágoston templomban.
A zenekar két alapító tagja, Kovács László és Adorján Csaba mesélt a kezdetekről.
A Csíki Kamarazenekar 2001-ben alakult zeneszakos egyetemi hallgatókból és lelkes, fiatal hangszertanárokból. Az első koncert még saját erőből jött létre Szőnyi Zoltán Marosvásárhelyi karmester vezényletével.
„Kilencvenben indult a művészeti iskola, Kovács Laciék voltak az első generáció, mi a második, akik ott végeztünk zeneszakon. És ez a társaság, amiután elvégezte az egyetemet, visszajött Csíkba. És felvetődött egy zenekar ötlete, mert nem volt korábban ilyen fajta kezdeményezés itt. Egyszerűen akartunk valamit csinálni” – emlékezett vissza Adorján Csaba. „A rendszerváltás után ritkán volt zenekari hangverseny Csíkszeredában, megszűnt a filharmóniáknak az idelátogatása, szinte tíz évig volt egy vákuum ilyen téren” – fűzte hozzá Kovács László.
A zenekari koncertek fogadtatása már az elején jó volt, és ez azóta is így van. Szinte mindig telt házas koncerteket adnak. „Van egy bizonyos réteg Csíkszeredában, akire mindig lehet számítani. Kétszáz-kétszázötven ember rendszeresen bejön a koncertjeinkre. A Csíki Mozi ilyen szempontból is – és akusztikailag is – ideális hely koncertezni” – mutatott rá Adorján. ,
Az évek folyamán a Csíki Kamarazenekar komoly résztvevőjévé vált Székelyföld kulturális életének. A klasszikus repertoár mellett a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon a Csíki Kamarazenekar tagjai historikus barokkzenekari projektben is részt vesznek korabeli hangszertípusokkal, valamint korabeli hangolásban, de ugyanakkor más zenei stílusok fele is nyitottak.
A zenekar tagjai elmondták, már eleitől fogva segítette őket a városvezetés, év elején benyújtanak egy tervezetet – hat-hét hangversenyt tervezve – és kapnak egy bizonyos összeget, amiből egész évben gazdálkodhatnak. Ugyanakkor jó kapcsolatban vannak a megyei tanáccsal is. A zenekar alapját a vonósok teszik ki, vendégfellépőként szoktak fúvósokat is hívni.
A zenekari életről érdeklődve elmondták, a szervezés emészti fel sok energiájukat. Magához a munkafolyamathoz, ami a szakmai felét illeti, hozzá vannak szokva. Egy-egy koncert előtt három-négy napig délelőtt és délután is próbálnak. Az évadot úgy próbálják összeállítani, hogy mindenik koncert különleges legyen. Közönségbarát is legyen, és egyben stílusokban változatos.
„Sokat változott az életvitele a társaságnak, pont abból kifolyólag, hogy amikor elkezdtük, mindenki frissen végzett volt, természetes volt, hogy megváltjuk a világot. A lelkesedés, a lendület nem változott, de átrendeződött az életünk azáltal, hogy családot alapítottunk, a prioritások mások. Nem minden áron akarja az ember a művészetével megváltani a világot” – fogalmazott Adorján.
Kovács László rámutatott, úgy látják, hogy mindenféle szempontból megérett az idő arra, hogy az intézményesedés útjára lépjenek a közeljövőben, hisz így tudják megtartani a jó szakembereket. „Nagyon fontos a zenekarban, hogy egyetértés legyen. Az a különbség a Csíki Kamarazenekar és más szimfonikus zenekarok között, hogy szakmailag rendben vannak, de emberileg nem mindig van egyetértés. Ismerünk filharmóniákat, ahol elég komoly viszálykodás van. Mi arra törekszünk, hogy ha összeülünk, akkor legyen jó hangulat. Ez is szempont a szakmaiságon kívül” – magyarázta Kovács. Adorján hozzátette: „egy zenekar megszólal így is, úgy is, az a plusz, hogy van benne élet, lélek.”
Városnapi hangverseny
„Minden évben a városnapi hangverseny a legfontosabb koncertünk. Most a vonóskart bővítettük ki, mert átlagban húsz tagú szokott lenni, most harmincan lesznek, és ehhez jönnek még a fúvósok. Csajkovszkij egyik legimpozánsabb hegedűversenyét játsszuk. Nagyon különleges koncert lesz” – ajánlja Kovács László.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kezdődik a Sic Feszt Székelyföldi Szabadegyetem
Csütörtökön startol Csomakőrösön a Sic Feszt Székelyföldi Szabadegyetem, amelyen a szórakoztatás mellett a szervezők az aktuális közéleti témákra is hangsúlyt fektetnek.
A fesztiválozókat változatos programkínálattal várják, többek között a Székelyföldi turizmusról, fesztiváldivatról, közösségi médiáról tartanak előadásokat a meghívott előadók. A rendezvény hivatalos megnyitója pénteken, 10 órától lesz, ahol többek között felszólal Kelemen Szilárd Péter, a rendezvény főszervezője, Oltean Csongor, a Hárit elnöke, Gyerő József, Kovászna város polgármestere, valamint Fejér László Ödön parlamenti képviselő.
Szombaton lesz a családi nap, több mint ötvenféle játékkal, rajzpályázat-kiértékelővel. Ezen a napon lépnek fel a Kelekótya, valamint az Evilági együttesek. A rendezvény ugyanakkor diákolimpiának is otthont ad, melynek célja, hogy a fiatalok a szórakozás mellett a csapatmunkát is megtapasztalják. A győztes csapat nyereménye egy Brüsszeli tanulmányút lesz.
A fesztivál zenei felhozatala idén is változatos, hiszen a fellépők között megtalálható a Bagossy Brothers Company, a Wellhello, az Intim Torna Illegál, az Ocho Macho, de helyi tehetségeknek is biztosítanak fellépési lehetőséget. Az éjszakába nyúló koncerteket lemezlovasok fellépése követi, a csütörtök éjszaka hangulatfelelősei Nick Havsen és Dj Dewil lesznek.
Kakasy Orsolya
Székelyhon.ro

Túszok az égedelemben (1.)
Egy Biblia hátsó lapjairól, 1916. október 29.
Taplós szívvel írom belé ezt a levelet abba a semmiségbe, amivé vált az én szerelmetes életem, hogy odaleve az én egyetlen leányom. Úgy vivék el, mint egy ribancot. Hanyatt vetették a szekérbe másik két leány mellé a rablott holmijukra, megkötözve, szája is bekötve, úgy, 17 esztendősön, s neki Berecknek, neki az átjáró szorosnak, neki Ojtoznak az én szekeremvel, az én két gyönyörű lovammal. Reszketeggé vált vala az én két kezem s a szívem is akkor. A két szemem még jó, hogy átalláthassak a mindenségen, el addig a napig, amikor bérontottak a faluba, s lőtték az elevent, felgyújtották, ami égedelem volt, vitték, ami megfogható volt, átal az emberi határon, bé a Regátba, Molduvába.
– Jaj, tudhattuk volna, uram Istenem, tudhatta volna már a gyermek is, hogy ez lesz belőle, hiszen a Molduvába menő, s onnan jövő vonatok ablakai mind le voltak meszelve kívülről, hogy ki ne láthasson az utas a hadi készülődésre. Jaj, anyám, mire jutottunk… – Ezt lehetett hallani Székelyföldön mindenütt, erdőn s mezőn, ordításoktól és sikoltozásoktól hangos utcákon, amikor 1916. augusztus 27-én hajnalban elszabadult a pokol. A román seregek a Tölgyesi-, Békási-, Gyimesi-, Ojtozi-szorosokon, az Uz-völgyében is átsettenkedve, aztán a Magyar Királyság határőrségeit lelövöldözve, a pénzügyőrséget is kirabolva berohantak Erdélybe.
– Tudhattuk volna, mert a suttyombani készülődést láttuk, de nem hittük. – Major Ádám ezt is csak magában ordította, miközben a menekülő családot sürgette szekérre. – Ágnes, merre vagy, leányom, szentem, a szent szenvedelmit, ne pakoljatok annyi mindent, most futni kell fel az erdőbe, a tetőre, mindenki!
Felszeg már égett, s odafenn a szoros fölött az erdő is.
– Amáli, semmit többet ne pakolj, csak a kölyköket, s Ágneskét.
A lány a csűr mögött csókkal búcsúzott Feritől, vőlegénye lévendőtől, merthogy annak a családja más irányba menekült, fel Gyertyános felé. S akkor zúdult be az oláh csapat a hegy s a gyümölcsös irányából. Vége mindennek, már nem volt ideje Ágnesnek visszamenni az udvarba, ott fogták meg, ahol hagyta a legény menekültében. Valamit ordítottak, valamivel megkötözték két kezét, rohantak be véle együtt az udvarba, de ott is már a rablás volt az úr.
Már többen is lőttek a csűrön keresztül menet, huszonnégyen rontottak a családra, a három fiú már a szekéren, Amáli asszony is. Fegyveresek rontottak rájuk. A házra is. A kaput valóságoson kitörték, a gazda Major Ádámot leütötték. A befogott lovakat s a szekeret birtokba, a ganyédombra vetették a félig eszméletlen gazdát, három fegyveres oláh hajtotta a lovat ordítva és lövöldözve. Katonák. Egyenruhában, rakottan rablott szekeret ki tudja mire s merre.
Rekettyés falu ostrom alatt. Sorozatlövés a Faluháza felől. És égett szag. A jegyző teteme a hídon hevert, a bíróé a patakban, holtan.
– Vajon kik mAradtak életben? Vajon leég-e minden? – Fenn a tetőn, még a Vizeslokon is fennebb, ezt kérdezte, aki mert szólalni. Ki kit siratott jajongva némán, de mindenki siratta az életet jelentő falvakat, amelyeket fentről be lehetett látni a füstben, lángban. És dőlt szerte az ágyúk hangja, a patak mentén rohanást a bejövő román csapatok, s a kifelé menekülő helybéliek.
– Ilyesmit az Isten is csak bosszúból rendezhet. De mit bosszul meg? Mit vétettünk?
Egyetlen őrült rohanás szerte minden falu. A jegyző holtteste az úton, a hídon, a Faluháza mellett a bíró, Nemes Ignác testét, átszúrva a mellkasa, s igen, a nyaka is szuronnyal, a patak vize rengette. Sem Isten, sem ember nem foglalkozott mással, csak a rohanással, fel, el, ki a világból a gyilkos, rabló sereg elől.
És a bekötött szájú s szemű lányok a csergepokróc alatt csak reszkettek, azt sem tudván, merre viszik, és miért viszik őket ki égő falujukból, átvágtatva más, égő falvakon, üvöltve meg ezt-azt vetve fel a szekérre.
(folytatása holnapi lapszámunkban)
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), 2016. aug. 9.
Túszok az égedelemben (2.)
(folytatás tegnapi lapszámunkból)
Túl a hegyeken megcsendesedett a világ, ahogy béereszkedett a szekérkaraván. Berontottak a katonák, de vélük együtt s mögöttük a regátból a civil parasztszekerek meg másmilyenek, öltek, gyújtottak, vitték, amit értékesnek találtak, bankokat, boltokat raboltak és gyújtottak. Ágnes nem szólhatott, nem is láthatott, másik kettő sem. Nyöszörögtek, maguk alá vizeltek a riadalomban. Úgy délután lehetett, amikor valahol megálltak. Akkor a takarót a testükről, szemükről le.
Valóságoson lehengerítették-vetették a három lányt a szekérről. Akkor a szemükről is le a kötést. Valamilyen vegyített nyelven értésükre adták a sorsukat.
– Te fogod be szátok, iszol víz, eszel mit, kiáltolsz, s mi lelő, puff, puff.
Izzadtak voltak, de röhögtek, a szekérről szedtek élelmet, amit találtak a családiból.
Izabella volt, Felszegből, barátnője Ágneskének, de hát a faluban mindenki fiatal barátnő. Szólni se mertek egymáshoz. A harmadik Ilonka, a jegyző leánya. Aznap este álltak meg még egyszer. A lányok addig is bekötött szemmel, ne látnák az utat s falvakat. Erdős liget volt az álló hely.
Akkor a három lányt külön vetették más-más férfiak, tova a fák alá, pokrócra. Amit műveltek velük meztelenül, azt az ördög is reszketegen látta s futtában. Mert az ördög emberi világban koslat koncért. Amit látnia kellett, azon vicsorogni se mert ő maga.
Aztán a lábuk közé egy favederből vizet öntöttek, s kacagva visszakötözték őket a Majorék s más falubeliek szekerébe. Másnap reggel mentek odébb. Ágneske azt se tudta, melyik világon van, s van-e egyáltalán. Katonák lépteit hallották, időnként le-lerántotta egyik-másik a pokrócot, megnézték őket. A zsákmányt. Mintha az benne lenne a világ rendjében, ha oldalozva is, ha ferdén is.
És a háború, az ment tovább, Székelyföld nyögte a nagyobb részt, mert az neki jutott. Brassóból szerteszóródott a népség, fel a hegyekbe. Menekültek mindenek, és százakról, ezrekről nem lehetett tudni semmit.
Major Ádám nem halt meg a ganyédombon, három kis fiából kettőt a szeme előtt sújtottak le puskatussal, mert nem tudott pénzt adni az újabb szakasz, félig egyenruhás, félig civil rohamosztagnak. A harmadik megúszta.
– Tiszteletes úr, nem tudok bennebb menni – kiáltotta Major Ádám, azzal lerogyott a kapu s a papilak ajtaja között a gyepre.
A pap szaladt ki a presbiterhez, fölszedte a félholtat, cipelte a tornácra.
– Nem jönnek már vissza, Ádám, menekülnek most ők is, vissza, mert jön a mi seregünk… Üljön nyugton.
– Elbúcsúzni jöttem. Vár valahol Ágneském. Valahol. Immár csak Bélával mAradtunk, más senkim. Meg kell keressem odabenn, valahol…
A tiszteletes kővé dermedt: azt hiszi ez a szerencsétlen, hogy megtalálja? Azt, hogy visszaadják a leány-túszokat? Uram, uram! Mit tettél velünk?
1916. november 5.
Azt mondotta a tiszteletes úr, hogy van, minden körülmények között van Isten, s ha van, s ha az engem megnyugtat, nekiindulhatok az útnak, megkeresni. Addig ő gondját viseli Bélacskámnak, ha már ketten mAradánk a nagycsaládból. ’Isze’ már házunk sincs, leégették, a nyári konyhában vagyunk. A falu fele oda.
Írtam, s elindulok. A klézsei csángó, a sós barátom, mert örökkétig sót hozott, s pityókát vitt Molduvába, hogy azt mondja, nyomon van. Hát legyünk. HA ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK? Ez vagyon írva a templomunk homlokára, s az enyémre is. Hát abba az irányba…
Major Ádám átzötyögött Bákóba azzal a szekérrel, ami megmAradt valahogy a pap csűrjében, a nagy zivatarban. A sós Gyuri barátjáig csak kétszer állt meg, itatni s falni valamit. Minden faluban érdeklődött, vaj’ nem látta-e annak idején valaki… Három elrabolt leány, vitték szekérvel bé… De senki. Harmadnap mondotta György, a sós, hogy mennének ketten, hátha… Belé a háthába. Kóválygunk, barátocskám, mint gólyafos a levegőben, de én reménykedem, értetted-e?
Nem lehet csak úgy három leányt, egy rakott szekéren!
Hatodnapon Uszturény nevű falu kocsmájában érdeklődvén, egyszerre felállt az egyik gazda, intett, menjenek vele. Fél liter cujkát is vitt. Némán, végig a falun. Ki a temetőn túlra, a pusztába.
Ott egyszerre letérdelt a román gazda, mondta, ott van három halom.
Ott. Azok.
– Én tovább nem. Itt megvárlak titeket.
Ott mAradt, térden. A másik kettő, a székely meg a csángó is úgy, naplementéig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az 1916-os román betörés a Székelyföldben
A Románia és az antant között 1916. augusztus 17-én létrejött titkos szerződésben rögzítették, hogy amennyiben Románia az antant oldalán belép a háborúba, s annak befejeződéséig hadban áll, akkor a háború után érvényesítheti területi követeléseit, s nagyjából a Tisza-vonaláig terjesztheti ki határait.
Tíz nap múlva, 1916. augusztus 17-én, a hadüzenettel egyidőben, a román csapatok átlépték a Kárpátokat. Azzal a szándékkal törtek be Erdélybe a románok, hogy érvényesítsék a szerződésben foglaltakat.
Jelentős anyagi károk keletkeztek ugyan, a lakosság egy része elmenekült, de a francia tisztek által felkészített, gyenge harcértékű román haderőt az osztrák-magyar és német csapatok hamarosan kiverték, olyannyira, hogy 1916 decemberében már Bukarestet is elfoglalhatták.
A Moldvába menekült román kormány sokáig vonakodott a békekötéstől, de miután Oroszország kilépett a háborúból, 1918. május 7-én az Osztrák-Magyar Monarchiával és szövetségeseivel különbékét kötött...
E vészterhes időszaknak, a megvalósuló politikai horrornak, annak irodalmi és történeti vonatkozásainak szenteli augusztusi számát a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld című folyóirat.
A tartalomból:
Nagy József: A cs. és kir. 82. „székely” gyalogezred az 1916. évi Bruszilov-offenzíva idején
Mihály János: Feljegyzések az 1916. évi román betörésről
Garda Dezső: Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó
Benkő Levente: Balázs Béla feljegyzései az 1916. évi menekülésről és következményeiről
Gottfried Barna: A Maros-védőállástól a Magyarosig. A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred Erdélyben (1916. szeptember–1917. március)
Lukács Bence Ákos: IV. Károly király Székelyföldi látogatásai (1916–1918)
eloszekelyfold.com

A megismerés koncentrikus körei
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjúja.
Épp öt éve, 2011-ben beszélgettünk Önnel erről a témáról. Úgy látjuk, az idei román nyelv és irodalmi vizsgaeredmények, mind a nyolcadikosok, mind az érettségizők esetében azt mutatják, hogy nem változott pozitív irányba a helyzet. Kérjük, foglalja össze, hogyan látja: mi történt, mi nem történt az elmúlt öt esztendő alatt?
Én inkább az elmúlt tíz évről beszélnék. Mert pontosan 2006-ban, Kovásznán szerveztek egy konferenciát, Maria Got minisztériumi vezérinspektor irányításával. Ezen az országos értekezleten részt vett minden megye román nyelv- és irodalomoktatásért felelős tanfelügyelője, illetve főtanfelügyelő-helyettese. Komoly rendezvénynek tűnt, mert a tematikája az volt – ezt érdekes és fontos megjegyezni –, hogy Învăţarea limbii române după standarde europene, tehát: A román nyelv oktatása az európai szabványok szerint. Meglepett, hogy én is meghívást kaptam, méghozzá előadóként erre az értekezletre, hiszen az alig létrehozott Sapientia alig-alig ment át a tű fokán, és – legalább is akkoriban – még egy nem jó szemmel nézett intézmény volt. Be is neveztem azon nyomban, egy olyan című szöveggel, hogy Învăţarea limbii române în şcolile maghiare – o problemă controversată, azaz: A román nyelv tanítása a magyar iskolákban – egy ellentmondásos probléma. A témajavaslatomra visszaválaszoltak, hogy nagyon köszönik, és éppen vitaindítónak szánják az előadásomat, azzal a kiigazítással, hogy în şcolile maghiarehelyett, în şcolile minoritare, vagyis magyar helyett kisebbségi iskolák kifejezés szerepeljen. Ebbe nem mentem bele, az előadásomat is azzal indítottam, hogy én nem beszélhetek a más nemzetiségi iskolákban folyó román nyelvoktatásról, csak a magyar tanintézmények ez irányú tevékenységéről.
- Nemde, az ön fejtegetésének volt egy jól megalapozott elméleti kiinduló pontja is?
- Eszmefuttatásomban abból indultam ki, hogy minden nyelv, lett légyen az írásbeli vagy szóbeli formában, illetve minden jel, minden szimbólum – én majdhogynem egyenlőségi jelet teszek a „nyelv” és a „szimbólumrendszer” között – egy szuverén, autonóm entitás. Úgy, ahogyan a szimbólumainkat is tiltják, levetetik, letagadják, ugyanúgy a mi magyar nyelvünket – akár a többi nemzetiség nyelvét is –, mint szuverén entitást semmibe veszik. Létezik valahol az a latinul megfogalmazott elv, mely szerint létezik a „prima inter pares”, első az egyenlők között. Jó, jó, amikor demokráciáról beszélünk, akkor nem teszünk különbséget: minden nyelv egyenlő, de amikor a gyakorlatra kerül sor – a gyakorlat az oktatás –, akkor már vannak „első nyelvek az egyenlőek között”. Sajnos, ez európai gyakorlat. Ezt csinálták a franciák a németekkel, a németek a franciákkal Elzász-Lotaringiában, és sajnos, a magyarok is az első világháború előtt. Liviu Rebreanu Ion című regényében van egy ilyen helyzet, amikor magyar tanfelügyelő érkezik a román iskolába, ott bizony, elhangzik a felszólítás, hogy „beszéljetek magyarul”. Ez történik ma nálunk, de Szerbiában, Szlovákiában is, mindenütt, ahol feltevődik az államnyelv oktatása kisebbségi iskolákban. Egy nagyon kemény leltárt készítettem. Előbb az elvi problémákat vezettem fel, felvetettem azt a kérdést: miért nem lehet azt megérteni, elfogadni, hogy minden nyelv egy szuverén entitás? Aztán rátértem arra, hogy azért, mert – sajnos, ez általános európai gyakorlat – a nyelvoktatás állampolitikai ügy. A nyelvet nem annak és nem arra használják, amit szolgálnia kellene: a kommunikációra, hanem a nemzeti elnyomás, a diszkrimináció eszköze, amely bármely kisebbség hosszú távú hátrányos helyzetben tartását szolgálja. Ennek az eszköze, és távolról sem annak, amiről beszélünk, hogy működő, eleven eszköze legyen a népek, a nemzetiségek közötti kommunikációnak.
Bizonyára sem ezeket az érveit, sem a további következtetéseit nem fogadta mindenki nagy elismeréssel…
Akkor százalékosan bemutattam, milyen a román tanterv, milyenek a magyar iskolák számára kiadott román tankönyvek, és hogyan van az, hogy a vizsgáztatást, tehát az ismeretellenőrzést országosan egységes normák, elvárások szerint vezetik le? Megmondom, nagy nemtetszéssel – ez szelíd szó –, igen durván fogadták. Életemben nem kerültem ilyen helyzetbe: egy szálloda konferenciatermében voltunk, közvetlen mellettem, előttem, mögöttem úgy hurrogtak, mint egy rossz futballmeccsen. Megfagyott a levegő körülöttem, majd elkezdődtek a hozzászólások… Elsőnek a főtanfelügyelő asszony emelkedett szólásra. Rájöttem, hogy már volt egy mérkőzésem ővele, a ma Márton Áron nevét viselő középiskolában csaptunk össze. Én 1990-ben, abban a líceumban tanítottam, kiszállt Bukarestből egy minisztériumi brigád, és már az első nap nagyon keményen összementem ezzel a bizonyos Maria Got-tal. Három nap elteltével tartottak egy kiértékelőt, és a helyi inspektor elkövette azt a hibát, hogy megkérdezze: a tanárok közül kinek van észrevétele az ellenőrzéssel kapcsolatosan. Én abban a pillanatban felnyújtottam a kezem, és elmondtam minden kifogásomat a minisztériumi kontrollal kapcsolatosan. Például azt, hogy bennünket, helyi tanárokat kitiltottak azokból az osztályokból, ahol ellenőrzést tartottak.
Több dolgot kifogásoltam, s amikor befejeztem a hozzászólásomat, ez a hölgy felpattant, otthagyott csapot-papot, vette a kabátját, és egyedül rohant vissza Bukarestbe. Amikor ismét találkoztunk, nem akart emlékezni rám, de én emlékeztettem őt. Visszatérve a kovásznai vitaindítóm utáni hozzászólásokhoz, az egyik minisztériumi kolléga kifejtette: nem érti Balázs Lajos hozzáállását a kérdéshez. Ők Bukarestben laknak, egy lépcsőházban néhány magyar családdal. Húsvétkor is, karácsonykor is koccintanak egymással, boldog ünnepeket kívánnak egymásnak. Az utána következő felszólaló valamelyik erdélyi városból volt, ő is majdnem ugyanezt szajkózta. Végül egy Kolozsvári professzorasszony a Babeş-Bolyairól, Alina Pamfil kijelentette: végre egy ilyen nehéz, problematikus, kényes kérdésről először hallhatunk előadást! Rendkívül fontos téma, ennek kellene meghatároznia a konferencia egész menetét! – vonta le a következtetést. Utána egy Iaşi-i professzorasszony szólalt fel. Kijelentette, hogy ő ugyan hallott erről a problémáról, de eddig nem nagyon értette: mi a baj? Most értette meg, az előadásomból. És kéri, adjam oda neki a szövegem másolatát. Már láttam Maria Got asszonynak a színe változását, aki gyorsan elrendelte a… kávészünetet. Nem mondom, hogy nem tapsoltak meg, de többen hurrogtak le, a tapsolók a kisebbségiek voltak. Amikor mentünk kifele a teremből, néhányan lefele nyújtott karral megkeresték a kezemet, és megszorították, mások meg néztek rám, mint a lőtt medvére… Odajött Matekovits Mihály, a Tanügyminisztérium kisebbségi főosztályának akkori vezérigazgatója: „Most azt mondtad el, amiről mi, egymás között sokszor beszélgettünk, de mások előtt soha nem mertünk kimondani.”
- ilyenre sikeredett a „második felvonás” a kávészünet után?
- Az én vitaindító előadásom témájától idegen, attól mindenben eltérő felszólalások következtek, imilyen-amolyan siránkozások hangzottak el. Az én vitaindítómról senki nem beszélt többet. Másnap a Kovászna megyei román napilap iszonyatosan megtámadott, a magyar lap viszont nagyon feldicsért. A román újság azzal fenyegetett, hogy össze fogják hívni a román tanárok szervezetét (egyébként megtudtam, hogy olyan nincs is…), panaszt emelnek a minisztériumban ellenem, és tiltakozó nyilatkozatot tesznek közzé. Tény, hogy tettek is, hiszen a román lapok öklömnyi betűkkel, kiemelten hozták másnap a nevemet, és mindent rám hordtak, amit „szokás” ilyenkor ellenünk, és utána a Marosvásárhelyi Rádióban háromszor is beolvasták ugyanezt a szöveget, nagyon elmarasztaló tálalásban. Szerkesztő urak, ne vegyék hivalkodásnak, de ez volt az első nyilvános, éles felvetése a kérdésnek! Ezt megelőzően és ezt követően is nagyon sok cikket, hozzászólást írtam a román nyelv oktatásáról a magyar iskolákban, volt egy olyan tervem, hogy összegyűjtöm és könyv alakban is kiadom, Hiábavaló cikkek és beszédek címmel. Azt az ominózus hozzászólásomat viszont tett követte. Azóta is számos konferenciára meghívnak, beszélnek róla, de olyan kidolgozott tervet, mint a miénk, még nem láttam egyetlen egyet sem.
- Engedelmével, hadd idézzünk fel egy furcsa epizódot, ami 2007-ben történt: Traian Băsescu, Románia akkori elnöke, Székelyföldön jártában tett egy rá jellemző kijelentést: „azt tapasztaltam, hogy Székelyföldön a magyar gyerekek énekelve tanulják az angolt és sírva a románt.” Önök éppen akkoriban kezdték összeállítani azt a bizonyos, azóta sokat emlegetett tanterv-tervezetet. Kérem, vázolja fel, hogyan is készült el ez a javaslat, és egyáltalán: mi volt az utóélete. Tudomásunk szerint Pásztor Gabriella akkori RMDSZ-es államtitkár próbált meg érdemben lépéseket tenni ebbe az irányba…
- Egyedül ő tett. Gabriella még a főnökét, az oktatási tárca vezetőjét is megtámadta. Számon kérte, milyen tanügyminiszter az, aki azt állítja, hogy „învăţarea limbii române se poate face numai într-un singur fel.” Tehát csak egyféleképpen lehet a román nyelvet tanulni, nincs helye semmilyen más módszernek, metódusnak, csak annak, amit ők kidolgoztak, az megváltoztathatatlan.
- Az Önök elképzelése szerint hogyan kellene kinéznie egy olyan tantervnek, amely alapján hatékonyan lehetne a nem román anyanyelvű diákokat az állam nyelvére oktatni?
- A szempont, amit a tanterv kidolgozásakor követtem, az az volt, hogy mindennek a megismerése több irányból történhet – akár a világ legmagasabb csúcsának a meghódítását is több ösvény szolgálja. Az egész tanterv-felépítésben próbáltam kimunkálni a megismerés koncentrikus köreinek rendszerét. A nyelvtanban is úgy tanuljuk, hogy az ötödik osztályban a főnévről egy kicsikét, a hatodikban többecskét, a hetedikben még többet, és az utolsó osztályban jutunk el a szintaxis és morfológia kapcsolatainak megismeréséig, illetve a kommunikációban való érvényesítéséig. Ez volt az alapelv, amiből kiindultam. És megszólítottam Lajos Katalin kolleganőmet és Tódor Erika Máriát szintén, de a gondolatvitel koordinálását magam vállaltam fel. Úgy készítettük el a tantervet, hogy horizontálisan fogalmaztuk meg az alaptematikákat. Nagyjából fel is sorolnám: Lumea mea, Az én világom. Amikor bemutattam, azt mondtam a tanügyminiszternek, hogy
ne irodalmi szövegek töltsék meg a tankönyvet, hanem didaktikai szövegek.
Miben különbözzön az eddigiekhez képest? Ne irodalomra, hanem a megismerést követő köznapi szövegekre kell építeni ezen a szinten, és azzal párhuzamosan lexikológiai és grammatikai problémákat fölvetni. Az ötödikes Lumea mea tematikán belül vertikálisan:Familia, Casa – A család, A ház – minden, ami funkcionális és nem funkcionális, de meg kell nevezni, mert neve van. Lumea animalelor domestice şi sălbatice, A háziállatok és a vadállatok bemutatásánál már bejönnek a környezetvédelem elementáris elemei. Viaţa de toate zilele, Sărbători, Şcoala, La cumpărături, azaz A hétköznapi élet, Az ünnepek, Az iskola, Bevásárláson – megannyi élettér, pragmatikus szituáció, megannyi beszédhelyzet, ami elengedhetetlen a mindennapi kommunikáció gyakorlatában. Igen fontos a Lumea numerelor, A számok világa, mert a gyermekeink elementáris aritmetikai műveleteket nem tudnak románul. Arta românească: arta populară, olăritul, ţesutul, cusutul, portul, arta lemnului. A román művészet, a népművészet, a népi mesterségek minden ágának megismerését célozza. Înţelepciunea populară – A népi bölcsesség –, erre eddig is nagyon nagy hangsúlyt fektettem, középiskolás szinten is. Elárulom, hogy gyakorló középiskolai tanárként nem nagyon követtem a tantervet, azt tanítottam meg, ami az érettségire szigorúan kötelező volt, s azon túl inkább közmondásokat és találós kérdéseket. Nem véletlenül, hiszen mivel mind a két műfaj telített metaforával, rengeteg beszélgetésre ad lehetőséget. George Pruteanu úr, egykori román tanár, nem túlzottan magyarbarát hajdani parlamenti képviselő, egyszer betoppant az én órámra, s a végén kijelentette: ilyet ő még Bukarestben sem látott… Minden egyes témában azt követtem, hogy az egyszerűtől az összetett felé haladjunk. Külön, gyakorlatias témakör a hivatalos intézményekkel való kapcsolattartás, a szolgáltatásoktól a rendőrségig, az útlevélosztályig, az utazás alkalmával, a turisztika intézményeknél folytatott potenciális, virtuális beszélgetések. Ezek voltak az alapvető témák.
- Egy híján tíz esztendő telt el az Önök tanterv-tervezetének megszületése óta. Milyen volt ennek a gyökeres reformjavaslatnak az utóélete?
- 2007-ben bemutattam Kolozsváron, Markó Béla jelenlétében, egy, az RMDSZ által szervezett kerekasztal alkalmával, ott volt Péntek János is, Szilágyi N. Sándor is, akik nem találtak kifogásolni valót a tervezetben. Inkább azt nehezményezték, hogy ama bizonyos kovásznai fellépésem alkalmával – mert híre ment! – túl kemény voltam… És a minisztériumban Pásztor Gabriella államtitkár asszony elfogadta, és továbbította. Ugyanakkor elküldtem a szaklap, a Tribuna Învăţământului szerkesztőségének is, lássuk: hogyan reagál rá egy román közeg, hogyan fogadja a tanterv-javaslatunkat? Bukarestben, az egyetem román tanszékén is bemutattam, nekik sem volt szakmai, módszertani kifogásuk ellene. Inkább a nacionalista, nemzeti ideológiát „fuvarozó” olvasmányokat hiányolták a tantervből. Talán megértették, hogy ezzel a koncepcióval éppen azt akartam kizárni, hogy a mi gyerekeink „középkori” emberekkel, középkori helyzetekben, regionális, elavult nyelven beszéljenek. Listát készítettem – például – a hatodikos tankönyvben olvasható ósdi szavakból. A harminchárom kifejezésből maguk a román tanárok ötöt, ha meg tudtak magyarázni. S ezek a szavak mind szerepelnek az év végi ismeretfelmérő teszteken!
A román tanulók számára is hány és hány esetben kell lábjegyzeteket beiktatni,
mert ezek nélkül ők sem értik meg. És közben minden felmérőn elvárják, hogy ezeket az általam kifogásolt szavakat „helyettesítsétek szinonimákkal”! Hát hogyan lehet egy szinonimát találni arra, aminek nem értjük az elsődleges jelentését sem? Az illetékesek átnézték a tervezetet, adtak egy oklevelet, azt sem tagadom, hogy honoráriumot is kaptam érte. Közben Pásztor Gabriellát lecserélték, Király Andrást nevezték ki a helyébe. Utána csend, néma csend…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro, 2016. aug. 11.
Kivirágzik-e a falra hányt borsó?
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében, évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjújának második része.
Eddig sem rejtette, most sem rejti véka alá a véleményét azokkal szemben, akik érdemben tehetnének valamit a román nyelv hatékonyabb oktatása, a gyakorlati nyelvhasználat, a pragmatikus kommunikáció jobbítása érdekében…
Király András államtitkár urat a minap megszólították a Marosvásárhelyi Rádióban, az idei érettségi vizsgaeredményekkel kapcsolatosan. Kijelentette, hogy… „örvendeni kell ezeknek az eredményeknek is”. Örvendeni annak, hogy több ezer gyermek megbukik, hátrányba kerül, aztán valamennyi közülük a pótvizsgákon még átmegy, de ők is már startból hátrányba kerülnek a többiekhez képest? Mindenki tudja és látja, hogy ösztöndíj, egyetemi-, munkahelyhez jutás, stb. terén, hátrányt szenvednek. Arról nem is szólva, hogy az idén – akár az előző években – románból buktak legtöbben a képességvizsgán is.
- Ahhoz mi szól, tanár úr, hogy Király András szerint 2025-re érettségiig bezárólag minden szinten megoldódik a kisebbségi román oktatás kérdése?
- Nem hiszek ebben a kijelentésben, mert nem váltotta valóra az ígéreteit. Szégyellem mondani, de félrevezeti a közvéleményt. Négy éve már a rádióban, a televízióban és a sajtóban nyilatkozza, hogy ősztől új tankönyvek, új tanterv fogja várni a diákokat az iskolában. Hol vannak? A minisztériumban azóta is csend van. Én továbbra is kalapáltam a dolgot, nyílt leveleket írtam a parlamenti képviselőkhöz. Tudomásomra jutott, hogy egy szaktanárokból álló bizottság keményen dolgozik egy tantervváltozaton. Higgyék el nekem, én abból egy betű, nem sok, annyit sem láttam. De azoknak a tanároknak a nevével sem találkoztam: ennek nyoma kellene legyen valahol. Hol van? Én fél esztendő alatt kimunkáltam a tervezetünket, öt esztendeje szó van róla, idézik, de sehol, semmi nem történik.
2011-ben elkészült az új oktatási törvény. Annak a 46/2-es paragrafusában kimondják, hogy „saját program szerint, saját tanterv szerint kell oktatni a kisebbségek számára a román nyelvet”. Viszont ugyanaz a törvény a 45/11-es paragrafusban mindezt megelőzően expressis verbis kimondja: „nem kötelező a román tanárok számára ismerni a kisebbségi nyelvet”.
- Végül is ezt a törvényt mennyire alkalmazzák, mennyire nem?
- Oda térnék vissza: a román nyelv oktatása ne legyen a nacionalista ideológia „fuvarozója”, továbbá, hogy vegyék figyelembe: mindenik nyelv egy szuverén egység, míg a harmadik alapvető elvárás, hogy a román nyelvet tanító tanárnak ismernie kell a diákok anyanyelvét. Én 36 évet értem meg az általános oktatásban, és azután rálátásom lett megyei, országos viszonylatban is a dolgokra. ’89 előtt erőltetve helyeztek a Székelyföldre sok-sok román anyanyelvű tanárt. Olyanokat, akik nem tudtak kommunikálni a gyermekekkel. És akkor abból az lett, hogy „copiii ăştia sunt tâmpiţi”, ezek a gyerekek idióták.
A gyermekek nem értették a tanárt, a tanár nem értette a gyermekeket.
Borzasztóan terhelő lehet megtanulni magyarul… Nem azt mondom, hogy az irodalmi nyelvet a maga teljességében, de valamelyest mégiscsak ismerniük kellene azoknak a diákoknak az anyanyelvét, akikkel foglalkozik. De nem, az oktatási törvény expressis verbis kimondja, hogy nem kötelező. Visszatérve a székelyföldi Băsescu látogatását követő helyzetre, probléma kerekedett akörül is, hogy egyáltalán minek nevezzük ezt a nyelvet, hogy „limba română”? Legyen „a doua limbă”, a „második nyelv”? – Romániában!? Itt jön be a „prima inter pares”… Legyen „limbă străină”? Mi az, hogy a román nyelv „idegen nyelv? És akkor kitaláltuk – s ezt egyébként megbeszéltem Péntek Jánosékkal is –, amikor jöttek egy bonyolultabb megnevezéssel, hogy a román legyen a „környezeti nyelv”,„limba de mediu”. Nos, vegyük a mi sajátos erdélyi helyzetünket: az, ami „környezeti nyelv”, teszem azt, nálunk, a Székelyföldön, az egyáltalán nem a román. Itt a környezeti nyelv a magyar, mert abban élünk. A szórványban viszont fordított a helyzet: ott a román a környezeti nyelv, mert a románság alkotja a többséget. S a szórványban élő magyar gyermekek annak a hatására könnyebben tanulhatnak románul. Ezek alapján lehetne differenciálni, a tankönyvet eszerint írni, szerkeszteni. És akkor válasszanak, hogy hangsúlyosabban magyar anyanyelvűeknek szóljon-e, vagy a másik változatban olyanokhoz, akik kétnyelvűségben, kétnyelvű környezetben élnek. Ez a helyet régióról régióra változik Erdélyben, azért nem érthettem egyet a fenti általánosító jelöléssel és megnevezéssel. A választás lehetőségét meg kell adni. Úgy, ahogy a többi tantárgyból tantervváltozatokat, tankönyvváltozatokat kínálnak, a tanár négy vagy ötféle fizika könyvből vagy kémia könyvből választhat, ugyanúgy, miért ne lehetne kétféle román tankönyvből tanítani és tanulni?
Ön eddig is alkalmazott sajátos módszereket. Véleménye szerint, a jelenlegi körülmények között, attól függetlenül, hogy mennyi realitása van annak az ideális állapotnak, hogy mindezt teljes mértékben bevezetik, mennyire van a pedagógusoknak lehetőségük, mindazoknak, akiknek van hozzá empátiája, ambíciója, hogy kialakítson egy, akár sajátos, egyéni stratégiát is a román nyelv oktatása terén?
Itt jön be a tanár egyénisége és személyisége. Törődik vagy nem törődik a tanítványaival, mindegy neki, hogy átmennek vagy nem mennek át a vizsgán, mindegy, hogy eredményt ér el, vagy sem.
A tanárok megszokták a kudarcot.
A román nyelv, mint tantárgy nehezebb lett, csúnyább, visszataszítóbb minden másnál. Ahhoz, hogy úgy tanítson valaki, ahogyan én tanítottam – zárójelben mondom: sok diákom annak idején bevallotta, hogy a magyar vizsgától félnek, de a romántól nem –, ki kell munkálni egy egyéni koncepciót. Említettem a közmondásokat. A közmondásokból negyven bújt meg a jobbzsebemben, egy-egy borítékban. Azok közül, az órákon, mindig valaki tételt húzott, mindig valaki vizsgázott. Megadtam az értékelési szempontokat. A másik zsebemben meg negyven olyan cédulát rejtettem el, melyek mindegyike előírta, hogy a szerencsés felelő nyolc kortárs irodalmi szóval alkosson mondatokat. A következő órán fordítva történt, keresztezték a borítékokat. Éppen ez a művelet zajlott, amikor Pruteanu, a tévés nyelvőrként is elhíresült személyiség belépett hozzám… Igen, mindent elő kell készíteni. A hivatalos anyagot, persze, „vinni kell”, de azon rengeteg ballaszt van. ’89 után, nem is tudom, melyik évben, uniós program szerint, – erre rímelt rá a beszélgetésünk elején általam emlegetett „după standarde europene” – szerveztek Sinaián egy konferenciát tankönyvkészítőknek, illetve tankönyvelbírálóknak. Én elmentem arra. Egy angol úr vezette, ő többek között azt mondta, hogy a tankönyvben egy-egy irodalmi szöveg terjedelme nem lehet több két oldalnál, gyér sorokba szedve. Bár átmentem az egyetemre, azért folyamatosan foglalkoztam az 5-8. osztályos szinttel, hiszen öt unokámat tanítottam végig, párhuzamosan. Ha ezt az angol előadó által emlegetett elvárást összehasonlítom a nálunk meghonosodott gyakorlattal… Hadd adjak egy példát: a hatodik osztályban van egy ilyen olvasmány, hogy Iapa lui Vodă, A vajda kancája, Mihail Sadoveanu elbeszélése, hat oldal! Sadoveanu tollából ered, képzelhetik, milyen szókinccsel! Hogy mit kínlódtak vele az unokáim, és mit kínlódtam én magam, hiszen a feleltetéskor a tanárok pont úgy kérik, ahogy a tankönyvben van. Aztán bevontak engem a tankönyveket elbíráló bizottságba. Bukarestbe jártam többször tankönyvet elbírálni. És azt mondta nekem az egyik minisztériumbeli illetékes, hogy „limba română este o limbă canonizată”, a román nyelv kanonizált, ezért nem lehet másképpen tanítani. Csak egyféleképpen.
És csak azokat a szövegeket lehet használni, amik már benne vannak a tankönyvekben. Azt mondtam neki, tudja-e hogy, éppen egy hónappal ezelőtt Budapesten (a helyszín nem volt „jó példa”…) tanácskozott a Nemzetközi Bibliatársaság? És a tanácskozás témája a következő volt: a Biblia szövegének a korszerűsítése. Nem tudott erre replikát mondani. Egyebeket is felhoztam, például azt, hogy beszereztem francia tankönyveket, amiket idegeneknek, tehát nem francia anyanyelvűeknek szerkesztettek. Mutatóban benne vannak a nagy klasszikus írók szövegeinek rövid kivonatai. Tehát d’après Balzac, tehát Balzac után, vagy d’après Victor Hugo, nem Balzac vagy Victor Hugo eredeti, a francia nyelvvel éppen barátkozó számára bonyolult prózája. Nem, akármennyit példálózunk, akármivel hozakodunk elő, román barátaink képtelenek elfogadni ezeket az érveket. Isten bocsássa meg a vétkemet, de nem tudom megérteni Király András tanügyi államtitkár hozzáállását sem, ehhez a súlyos és máig megoldatlan problémához. Egyről a kettőre – amióta ott van – nem tudott jutni. Se tankönyvek, se tervezet. Ugyan sokat beszélnek róla, egyre-másra konferenciáznak Kolozsváron, Váradon, Szeredában, Bukarestben, de csak beszélnek, érdemben nem tesznek érte semmit.
- Tehát összefoglalólag elmondhatjuk, hogy az utóbbi 5-10 évben nem történt semmi javulás?
- Alig-alig. Nincs javulás, bár éppenséggel történhetett valami ezeken a bizonyos konferenciákon vagy micsodákon, de azt föl kellene mutatni, valamit konkrétan le kellene tenni az asztalra. Áruljam el, hogy bizonyos körök milyen átverésekhez folyamodnak? Azt írják a borítólapon, hogy Limba română pentru şcolile minorităţilor, (Román nyelv kisebbségi iskoláknak) vagy éppen azt, hogy pentru şcolile maghiare. Belélapoz az emberfia, és meghökken: szinte szóról szóra ugyanaz van benne, mint a román tanulók számára összeállított tankönyvekben! A borítólap nem egyéb, mint egy figyelmet keltő reklám, de a valóságban ugyanaz van benne, mint bármelyik, román gyerekeknek szánt tankönyvben. Igaz, amiről beszélek, az egy öt évvel ezelőtti állapot, de nincs tudomásom arról, hogy változott volna a helyzet: hátul szószedet van, az olvasmányok végén, és abba oda van írva, hogy mondjuk, a ‘sapka’, vagy a ‘könyv’ milyen nemű. Pedig a szuverén magyar nyelv nem használja a nemeket… És a szerzőkről nem beszélve, mert azt is kalap alatt, vagy hogyan intézik. A tankönyvírás igen jó biznisz, úgy a tankönyvekért sokat fizetnek, még craiovaiak is vannak közöttük!
- Craiovaiak, akik a magyaroknak írnak tankönyvet?
- Igen, akik a magyaroknak írnak, holott lehet, erre se jártak mifelénk, Erdélyben. Hát ilyen dolgok történtek az utóbbi tíz esztendőben. S hogy ezzel szemben valamiféle gyökeres változás következett volna be? Arról én nem tudok. Ahelyett, hogy megtanítanók azt, hogy… – Mondok néhány banális, de beszédes példát, ami a román nyelvben specifikus, de a magyar nyelvben nem, mert nálunk a hangsúly mindig egy helyen van, a szó elején, a románban pedig mozgó és jelentéshordozó: veselă vagy veselă, az előbbi jelentése: edény, az utóbbié vidám. Duduie vagy duduie, az előbbi duruzsolás, dübörgés, az utóbbi pedig kisasszony jelentésű. 1989 előtti anekdota: egy Kovászna megyei atyafinak fel kellett szólalnia a Bukaresti pártkongresszuson, minden elő volt készítve, őelvtársságának minden szava, minden mondata is. Egy „strukturálisan” előírt, kötelező fogadalommal kezdte: „Noi, cei din Covasna putem mult…” Ennek hallatán az egész terem felélénkült, a mi atyánkfia vigyázkodott jobbra meg balra, nem értette, mi van, hiszen otthon a romántanárnak is megmutatta. Nem tudta elképzelni, mit kacagnak rajta, föl nem fogta, hogy a putem azt jelenti, hogy bűzlünk, és neki azt kellett volna mondania, hogy putem, azaz, képesek vagyunk valamire…
- Tanár úr, Önnek volt egy frappáns metaforája. Valósággá válhat az, amit egy alkalommal emlegetett, hogy „egyszer még a falra hányt borsó is kivirágzik”?
- Jaaaj… hát ezt honnan tudja maga?
- Újságíró volnék…
- Ez egyféle pedagógiai hitvallásom. Három példám, pontosabban két példaképem, illetve egy példabeszédem van: az egyik Kőműves Kelemen, a másik Mikes Kelemen, a harmadik pedig annak a reménye, hogy „a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik”.
- Szóval, tényleg „kivirágzik”?
- Hááát… hogy is mondjam… Imitt-amott virágozhat, mert létezniük kell olyanoknak is, különb pedagógusoknak meg tanároknak, mint én vagyok. Nem a magam személye a fontos, hanem az, hogy ki mertem állni ezzel az üggyel, és azóta is kalapálom. Sajnos, benne van a pakliban az is, hogy nem azt, és nem úgy csinálják, amit jobban lehetne. Sok ilyen, a románhoz hasonló hibát látok a magyar nyelv és irodalom oktatásában is. Az közszájon forgó, hogy a gyerekeink, fiataljaink nagyrészt nem tudnak olvasni, hogy baj van a szövegértéssel. De csakugyan, az egyetemen is megtapasztalom, hogy hallgatóink – tisztelet a kivételnek – mennyire nem tudnak magyarul, az anyanyelvükön sem. Például, hogy – ami a néprajztudományhoz is elengedhetetlen – mennyire nincsenek földrajzi ismereteik, mennyire hiányzik a szókincsükből a földrajzi nevek tudása, ismerete.
erdelyiriport.ro

Székelyföld története három kötetben (Éles szakmai vita egy új kiadványról)
A Székelyudvarhely finanszírozásával, a Haáz Rezső Múzeum kiadásában nemrég megjelent, huszonkét szerző tollából, Egyed Ákos akadémikus főszerkesztésével készült Székelyföld története című háromkötetes munkát elemezték történészek az egyik tusványosi kerekasztal-beszélgetésen. Két felkért bíráló éles kritikát fogalmazott meg, a szerzők és szerkesztők közül jelen lévők részben magyarázták a felvetetteket. Elhangzott: a nézeteltérések fő oka abból adódik, hogy egyesek monográfiaként, mások kézikönyvként tekintenek a műre, más-más elvárásokkal. Az is megfogalmazódott, ebben a pillanatban ez az összegző munka létezik, jó, hogy sikerült kiadni, és érdemes megvásárolni.
A kiadványról
Fehér János erdővidéki művészettörténész elmondta, a külső jegyek szempontjából a kiadvány reprezentatív, stabil felépítésű, kötése időtálló, belseje szép tükrű, ám hiányolta, hogy a képek nincsenek megszámozva, a szövegben nem mindig utalnak a képre. Az oklevelek képi megjelenítésének örvend, mert a látvány tudatosítja, hogy a levéltári forrásokra oda kell figyelni, ám ha valaki netán meg akarja keresni a forrást, nagyon nehéz dolga lesz. A kritikai apparátus szerinte nagyon hullámzó minőségű, nem egységes, nem következetes. Oldalakon keresztül folyik számos idézett szöveg minden forrás megjelölése nélkül. Az első és második kötetben túlburjánzó a redundancia, lépten-nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk. Sokszor egész fejezetrészek, akár fejezetek elmAradhattak volna. A második kötet esetében talán 20 százalék megtakarítással is lehetett volna élni – véli a bíráló.
Az első kötetről
Az első kötet középkori része gyakorlatilag Benkő Elek 2012-ben megjelent, A középkori Székelyföld című kétkötetes művére alapoz, szövege és az illusztrációs anyag tekintélyes része onnan származik – folytatta Fehér János. Itt eltekintettek a képekre való utalásoktól, a képek nincsenek megszámozva, és ez megnehezíti a tájékozódást. A székelység eredete és őstörténete fejezetben a Kordé Zoltán által megfogalmazottak a régóta adott helyzetet tükrözik, a különböző vélemények nem látszanak stabil nyugvópontot találni, illetve a továbblépés, a megoldás lehetősége sem körvonalazódik. Az etnikai viszonyok része meglehetősen üdítő, a fejezet Hegyi Géza tollából született, tárgyilagos és kiegyenlített, kiviláglik, hogy a forrásokat ismerő, gondolkodó történész állította össze. Ugyanaz a helyzet a szintén Hegyi Géza által összeállított Egyházszervezet és egyházi élet című fejezettel. Megtörtént az okleveles források kritikai vizsgálata, illetve új források bevonása is. Az egyháztörténeti rész mintaként szolgálhatott volna a reformáció utáni egyházszerkezeti kérdéshez. Külön fejezet szól a székely jog sajátosságáról Egyed Ákos tollából, gyakorlatilag a régóta ismert általánosságok jelennek meg a tanulmányban, alapos történészi kritika, illetve a források filológiai elemzése nélkül. Jó lett volna egy jogász véleményét kikérni, hogyan működnek a jogi aktusok, mit jelentenek a jogi tételek.
A második kötetről
A második kötetben az első rész az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi-szabadságharc korát öleli fel, szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga. Ha valakit a korszak nagyon érdekel, akkor meglehetős kihívás előtt áll, mert a feladat nehéz: a szövegek terjengősek, tele vannak ismétlésekkel, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, sőt, még spekulálásokkal is – állapítja meg Fehér János. A jegyzetelés ezekben a részekben a legpocsékabb, a szövegeket gyakorlatilag nem szerkesztették, a szerkesztői munka kimerült abban, hogy a sorrendet megállapították. A szövegből kiderül, hogy a szerzők a szakirodalmat – ami gyakran százéves – ismerik, viszont a forrásokat kevésbé, például a székely széki jegyzőkönyvekre alig hivatkoznak, illetve Székelyföldi városok kapcsán nem tűnik fel a városi levéltárak áttanulmányozása, ami alapvető lenne. Kiemelte: nagyon sok a tárgyi tévedés.
A Székelyföld népessége a 18. században című fejezet (szerzője Pakot Levente) üdítő, viszont nem biztosítottak elég teret annak. Ám a konszolidáció kora teljesen ismerős szövegeket tartalmaz. Elekes Tibor, Hermann Gusztáv Mihály és Zepeczaner Jenő szerzőségével kiadott Udvarhelyszék közigazgatás-történetében megjelent szövegek olvashatóak, amelyek Hermann Gusztáv Mihálynak már a 2003-ban megjelent Náció és nemzet című könyvéből is ismerősek. Fehér János azt túlzásnak tartja, hogy az 1848–49-es szabadságharcnak száz oldal jutott.
A harmadik kötetről
Nagy Botond történész, Sepsiszentgyörgyi levéltáros a harmadik kötetet bírálta. Ebben a részben is fellelhető a redundancia, a nagyvonalú jegyzetelés, a logikai kohézió hiánya. Abszolút negatívumként értékeli, hogy hiányzik a Székelyföld történetének historiográfiája.
A dualizmus korának tárgyalásakor lépten-nyomon előfordul a centrum-periféria modell. Az elmAradottságról szóló diskurzus arra erősít rá, hogy a felülről történő vizsgálódás birodalmi szemléletet tükröz, amely mint gyarmatra tekint a Székelyföldre. Feltűnő a román szakirodalom látványos kerülése, főként a gazdasági kérdések esetében.
A levéltáros hiányol egy, az adózásról szóló fejezetet. 1848-ban a forradalmi kormány meghirdette a közteherviselést, 1850 után az abszolutista kormány ezt életbe is léptette, Székelyföld esetében a legnagyobb változást gazdasági téren ez hozta. A székelyek szabad pálinkafőzését is felszámolták a Bach-korszakban. Azért bajos e nélkül tárgyalni a gazdasági kérdéseket, mert jelentős adóalapot képzett. Ez csupán Háromszék megye esetében egy év alatt akkora összeget jelentett, ami duplája annak, amit tizenegy év alatt a magyar kormány oktatásra fordított. A székely kivándorlás kérdésekor még mindig Venczel Józsefre hivatkoznak, az agrárfelesleget említik okként, de figyelembe kell venni egyebeket is, az örökösödési szokásokat, amire Kövér György hívja fel a figyelmet, a vármegyei bürokrácia zaklatásait, amely elősegítette a kivándorlást. Kutatni kellene, mi történt a Romániába kivándorolt tömeggel a háború éveiben. A belső migrációt sem kutatták kielégítően. Székelyföld társadalmának struktúráját is jobban meg kellett volna rajzolni, az érdekellentéteket is meg kellett volna világítani.
Székelyföld mint hadszíntér a második világháború esetében (szerzője Nagy József) jól megoldott, van egy polgári rész és egy katonai, ám a kettő egyesítése, miként az első világháború tárgyalásakor történt (szerző Csikány Tamás), nem szerencsés. A katona sorsát nemcsak a bécsi levéltárban szórványosan felbukkanó levelezőlapokból lehet rekonstruálni, itt, Székelyföldön a levéltárakban léteznek források.
A román katonák kegyetlenkedéseiről vannak források a vármegyei levéltárakban. Miután kivonultak a románok, vizsgálatok folytak, és ennek az iratanyaga megvan. Nagy Botond kitért az elhurcoltak kérdésére is. Míg A székelység története tankönyvben a szerző a hasára csapott és bemondott egy jókora számot – román részről ezt támadták legtöbben –, Csikány Tamás erről a témáról egyáltalán nem tett említést, pedig a jelenség létezett.
Általános bírálat
Sok esetben a Székelyföld története cím használata gyakorlatilag indokolatlan, mert nem egy felelősségteljes, minden fejezetében egységesen igényes, széles körű kutatásokon alapuló, céltudatos eredményekre törő, professzionális munkával szerkesztett munkával állunk szemben, hanem a kötetek megírására felkért szerzőknek az elmúlt húsz évben megjelent, meglehetősen változó minőségű írásaiból összeállított szöveggyűjteménnyel – jegyezte meg Fehér János. Reményét fejezte ki, hogy ezeknek a köteteknek a megjelenésével a Székelyföld történetének megismerése kapcsán hosszú és meglehetősen terméketlen időszak lezárul, és elkezdődnek a komoly alapkutatások.
Monográfia vagy kézikönyv?
Bárdi Nándor, a harmadik kötet társszerkesztője a kritikák elhangzása után – látva a meglepődést a közönség soraiban – elmondta: azért kérték fel a két történészt a bírálatra, mert nem fényezni akarják magukat, hanem egy szakmai vita kezdetéről van szó, ami teljesen normális. Úgy tekinti ezt a három kötetet, mint egy olyan szakmai szintézist, amit a huszonkét szerző tudott produkálni három és fél év alatt. Számba kell venni, mik a problémák, előttünk az évtizedek, és el kell kezdeni az újabb és újabb alapkutatásokat – tette hozzá.
Mind a székely eredetkérdést, mind a székely írás kérdését historiográfiai feltárással oldották meg, olyan kompromisszumos megoldással, hogy a székely eredetkérdés két képviselője saját maga írhatta meg álláspontját egymás mellett. Nem állnak azon a szinten, hogy hosszú folyamatokat tudtak volna megírni. Nem birodalmi gondolkodásról van szó, hanem bizonyos modernizációs folyamatok egy-egy központban megrekedtek, ez mai napig így működik Székelyföldön. Még elmondta, két dolog keveredik: az, hogy a Székelyföld története kézikönyv-e vagy monográfia. Ez inkább egy kézikönyv, állapította meg, és a szerzők jelentős része így nyúlt hozzá.
Szerzői hozzászólások
Hegyi Géza – aki csak dicsérő szavakat kapott – az első kötet mundérjának a becsületét megvédendő idézte néhai Engel Pál történész álláspontját: amit egyszer jól megírtak, nincs értelme azon változtatni, és négy év alatt nem merültek fel új adatok, amelyek a Benkő Elek fejezetének átírását indokolták volna.
Csikány Tamás hadtörténész úgy véli, ez keretmű, ami alapja lehet a további kutatásoknak. A személyét ért bírálatra válaszolva elmondta, Budapesten él, a Székelyföldi levéltárakba nem jutott el, de a bécsiben talált dokumentumok bőségesen bemutatják az eseményeket és sorsokat, és ez elégséges, mivel összefoglaló műről van szó.
Hermann Gusztáv Mihály kifejtette, ennyire rövid időszakba beleférni elég kemény kihívást jelentett, hasonló szintézisek minimum egy évtizedet vettek igénybe, s azokban is mindig visszaköszönnek a szerzők előző munkái. Hozzátette, Pál-Antal Sándornak mint szerzőnek kiesését záros határidőn belül pótolni kellett, így a szerzők száma szaporodott, a stiláris összhang szétesett. A fejezetet elosztották Pakot Levente, Pál Judit, Egyed Ákos és saját maga között. Ahhoz képest, hogy milyen kilátástalannak nézett ki a helyzet egy adott pillanatban, nem is oldották meg rosszul – jegyezte meg.
Nagy József hadtörténész kifejtette, az éles kritikák ellenére nem gyenge munkáról van szó, hiszen a történészek állandóan vitáznak. Bátran ajánlja, hogy ott lehet mindenki polcán. Egyedi a kezdeményezés: aki nem történész, nem ismeri a szakfolyóiratokat, nem fogja összekeresgélni az összes szerző tanulmányait, itt minden szerzőtől talál egy kivonatot, ami keretbe foglalja az eseményeket. Az érdeklődő átfogó képet kap Székelyföld történelméről.
A jelen lévő szerzők még tömören ismertették az általuk írt fejezeteket. Így az említetteken kívül Oláh Sándor a kis magyar világ történéseit foglalta össze, Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a két világháború közötti és a megyésítés utáni gazdasági kérdésekkel foglalkozott, a román agrárreform, a gazdasági nacionalizmus hatásait igyekezett bemutatni, és arra világított rá, a megyésítés utáni erőteljes iparosítás következtében hogyan változott meg a társadalmi szerkezet Székelyföldön.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felértékelődött Bálványosfürdő
„Habár még csak a nyári idény felénél tartunk, már most kijelenthetem, hogy a Háromszéki panziótulajdonosok kiváló idényt fogtak ki, az utóbbi huszonöt év legjobb nyarát éljük” – mondotta érdeklődésünkre Daragus Attila, az Országos Faluturisztikai Szövetség alelnöke.
Daragus szerint idén a magyarországi vendégek száma látványosan növekedett, a tavalyi háromszorosára, s ugyancsak megugrott a Bukaresti, Brassói, konstancai, galaci, argeşi és az ország déli megyéiből a kánikula elől Bálványosfürdőre érkező turisták száma. Egyre többen érkeznek Kolozs, Szilágy és Szatmár megyéből is, akik a tengerpart felé tartva megszállnak Székelyföldön. Az idény a megszokottnál hamarabb kezdődött, az első turisták sokkal korábban érkeztek, mint az előző esztendőkben és még szeptemberre is foglaltak. Június végétől teljes kapacitással működnek a bálványosi panziók, vendégből nincs hiány.
Daragus szerint a terrorista veszély miatt a turisták elsősorban a biztonságukat tartják szem előtt, és inkább a belföldi nyaralást választják, de előnyt jelent a jó meleg nyár is. Kovászna fürdőváros után Bálványos és Torja következik megyeszinten az eladott vendégéjszakák számát illetően. Egyre több azon román turisták száma, akik felfedezték, felfedezik Székelyföld csodálatos tájait, és bizalommal jönnek ide, s itt költik el a nyaralásra szánt pénzüket, mert tudják, hogy nem lopják el a kocsijukat, nem rabolják ki őket. A medvék is turistacsalogatók lettek, sokan jönnek kukázó medvéket nézni. Daragus Attila szerint szépül-gyarapodik Bálványosfürdő, mindenki igyekszik fejleszteni, ahogy a zsebe megengedi. A legnagyobb beruházást a Grand Hotel Bálványos tulajdonosai végezték, a nyugati színvonalú wellnessközpont eddig hiányzott a bálványosi kínálatból, de május óta az is működik. A mofettákat is egyre többen látogatják. Egyelőre Sepsibükszád irányába nem folytatódik az aszfaltozás, a tizennyolcas kilométerkőnél, ahol a betonburkolat kezdődik, abbahagyták a munkát.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támogatókat keres a kiadó
Könyv készül az erdélyi bevonulásról
Idén ősszel jelenik meg a baróti Tortoma Kiadó gondozásában Babucs Zoltán hadtörténész „Aki látta, nem felejti el soha” Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése (1940. szeptember 11-21.) című, gazdagon illusztrált képes albuma.
A kötet az egri 20. gyalogdandár erdélyi bevonulásáról szól, arról, milyen utat jártak be az egri bakák, amíg Kárpátaljáról közel félezer km-t meneteltek, hogy a Magyar Haza újból elérkezzék a Székelyföldre. A szerző segítségül hívta a levéltári és könyvészeti anyagok mellett a korabeli székely sajtót is, így képzeletben visszaröppenhetünk 1940 eufórikus szeptemberébe, amikor a székelyek határtalan lelkesedése közepette, virágesőben vonultak be az egri honvédek Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre vagy éppen Sepsiszentgyörgyre.
A kötet nagyobb részét azonban a fényképmelléklet teszi ki, hiszen szerencsénkre ez olyan időszaka volt a 20. századi viharos magyar történelemnek, amikor mindenki igyekezett fényképezőgép segítségével megőrizni ezen történelmi pillanatok varázsát. Az egri 20. gyalogdandár fotóiból is szép számmal mAradtak fent, melyeket a szerző korábbi kutatásai során gyűjtött össze az elmúlt két évtizedben, így ezekből kerül mintegy 400 darab a kötetbe.
Mivel a kiadó önerőből képtelen a munka igényes kiadására, támogatókat keres a kötet megjelentetésére.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Történelmi rockopera minden korosztálynak
A Trianon: Az ígéret című történelmi rockopera erdélyi bemutatója körül felmerült akadályok végül elhárultak. Az előadást új helyszínen, a marosfői sípályán mutatják be augusztus 19-én.
A darab ősbemutatóját június negyedikén tartották Kétpón (Magyarország), a stáb az előzetes egyeztetéseket követően jelenleg a Székelyföldi bemutatóra készül. A cselekmény egy ötgyermekes egyedülálló családanya történetén keresztül mutatja be a trianoni időszakot. A másfél órás, élőzenés, táncos darab bemutatója este kilenc órakor kezdődik, ugyanis a fény- és árnyjátékok miatt sötétségre lesz szükség.
Megkeresésünkre Unginé Gonda Mária, a rockopera producere elmondta, már a látványért biztosan megéri megnézi az előadást. „Igazából a mondanivalója az, ami megfoghatja a nézőközönséget, hiszen átvitt értelemben, de a trianoni történéseket mutatja be. Látvány szempontjából kiemelkedő a háttérben látható árnyjáték, mivel sokszor ez nyújtja az átvitt értelmi magyarázatot, amellyel a darab minden részlete érthetővé válik. Minden korosztálynak ajánlom, bár a gyermekek a történelmi mondandóját nem feltétlenül értik még, mégis leköti őket a színpad színvilága és a mű zenei változatossága, mozgalmassága. Ha valakit maga a történelmi mondandó nem érdekel, szerintem akkor is érdemes megnézni, hiszen egy változatos színdarabot láthat” – tette hozzá a producer.
A mű megírására Szolnok város kérte fel a Szolnoki Szigligeti Színházat 2010-ben. A színházban dolgozó Mészáros István írta meg a szöveget, majd a szintén ott dolgozó Lakai Zoltán írta hozzá a zenét. A mű elkészülte után a darab nem került bemutatásra.
„Idén áprilisban kezdtünk el gondolkodni azon, hogy a Történelmi Magyarország Emlékpark átadójának első évfordulójára és Trianon emlékére valamilyen előadást kellene bemutatnunk. A beszélgetések során kaptuk az ötletet, hogy van egy kész rockopera Trianonról Az ígéret címen. Felkerestük a szerzőket, és megállapodást kötöttünk a mű bemutatására, majd meg is vettük tőlük a bemutatással kapcsolatos összes jogot. Miután mindez megtörtént kezdődött el az igazi munka, hiszen színpadra kellett állítani az egész darabot, meg kellett keresni a színészeket, táncosokat. Ebben Tassonyi Balázs produkciós vezető segített. Ugyanakkor szükségünk volt egy zenekarra, ennek összeállításában Tassonyi Zsolt zenei vezető nyújtott segítséget. A rendező Deme Gábor lett, akinek sikerült úgy színpadra állítania ezt a művet, ahogyan szerettük volna” – mutatott rá a producer.
Elmondta, a mű átvitt értelemben mutatja meg a trianoni történéseket. A rockopera egy asszonyról és a gyermekeiről, a kapzsi szomszédról és a fiáról, valamint a pénz hatalmáról szól. Az asszonynak meghal a férje, egyedül mArad gyermekeivel, mire – a kapzsi szomszéd örömére – kitör a háború. A háborúban az asszony öt gyermeke fogságba esik, a szomszéd gyermekét pedig megöli az asszony egyik gyermeke. Ezért a szomszéd bosszút esküszik és megpróbál mindent elvenni az anyától, de azért mindent nem engednek neki. Az anya egyedül mArad kifosztottan, gyermekei nélkül, és csak a remény mArad számára, hogy egyszer majd újra együtt lesz a család, és visszakap mindent, amit elvettek tőle.
„Az asszony a történelmi Magyarország megszemélyesítője, a gyermekei a leszakadt országokat képviselik, a szomszéd és a fia a nagyhatalmakat, akik szétszabdalták az országot, a bankár pedig a pénzt és a kapzsiságot” – foglalta össze a darab múltját és jelenét a producer.
Az előadást megelőzően augusztus 19-én már déltől családi programmal várják az érdeklődőket: szerveznek főzőversenyt, gyermekprogramokat, játszóházat, lesz enni- és innivaló, huszárok tartanak bemutatót, és sok egyéb érdekességgel szolgálnak a szervezők. Jegyeket elővételben lehet vásárolni, ezeket a helyszínen a bejáratoknál karszalagokra kell váltani. A belépő ára 16 lej, tizennégy éven aluliak számára pedig ingyenes az egész napos program. Jegyeket vásárolhatnak a lapkézbesítőktől, az újságos bódékban, illetve a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro ügyfélszolgálatán.
Székelyhon.ro

Kettős beszédet folytat az udvarhelyi ortodox pópa?
Sok székely támogatásával sikerült minden, amit Udvarhelyen elért – véli Pavel Puiu, a Székelyudvarhelyi ortodox egyház papja. Nemrégiben egy interjút készített vele egy országos hetilap, amelyben egyebek közt az jelent meg, hogy az udvarhelyi ortodox egyházat Vitéz Mihály vajda alapította, hogy lánya kényszerből tanult meg magyarul, és feleségét is arra kényszerítették alkalmazásakor, hogy magyarul vizsgázzon az asszisztensnői állásra.
Romokban állt érkezésekor az egyház épülete, ám most már zsúfolásig megtelik románokkal és székelyekkel az udvarhelyi ortodox templom – nyilatkozta nemrégiben Pavel Puiu Székelyudvarhelyi ortodox pap a Formula AS országos hetilapban megjelent interjúban.
„Nem állunk jól egyáltalán” – válaszolja arra a kérdésre, hogy hány román van Udvarhelyen. „A város lakosságának két százalékát tesszük ki, de valójában kevesebben vagyunk. Amikor a feleségem megszülte a fiamat, körülbelül ezren voltunk románok, most legfeljebb 700–800-an. Köztük vannak azok, akik valóban részesei a román közösségnek és egyháznak, a nemzeti ünnepekkor tartott rendezvényekre, valamint a román közösség összejöveteleire eljönnek, és vannak azok, akiket nem érdekel semmi, sőt elmagyarosodtak. Utóbbiakat már nem is tartom románoknak, mert elszakadtak mindentől, ami román, még nevüket is megváltoztatták, hogy magyarosodjanak: Antonból Antál lett. Nem önmaguktól, hanem a feleség vagy férj kérésére tették.
Ezelőtt néhány évvel egy román férfit, aki katona volt, a feleség pedig udvarhelyi székely asszony, egy itteni faluban temettük, ahol csak a kántor meg én voltunk románok; úgy néztek ránk, mint a John Wayne-filmekben, senki sem tudta, mi történik, mert az ortodox temetési szertartás különleges. (…) Ilyen ritmusban Udvarhely valószínűleg az egyetlen százszázalékosan magyar város lesz Romániában. Tizenhét éve vagyok itt pap, de nagyon kevés román jött, viszont nagyon sokan mentek el” – nyilatkozta Pavel Puiu a hetilapnak.
„Van egy román iskolánk, amelyhez nagyon ragaszkodunk, mert bármikor megszűnhet. Most majdnem háromszáz diákunk van, de alig húsz százalékuk udvarhelyi, a többi más településről származik. Vannak román gyerekek, de magyarok is. Sok vállalkozó – akinek volt kis esze – arra gondolt, hogy román nyelv nélkül nincs jövője gyerekének, rájöttek, hogy a román iskola kiindulási pont lehet az életükben, ezért hozták hozzánk” – fogalmazott.
Most se értik, hogy a román a hivatalos nyelv
„Szegény románok, megszokták az itteni nehézségeket. Ide sodorta őket az élet, és kénytelenek voltak alkalmazkodni” – válaszolja arra a kérdésre, miként élnek a románok egy magyar közösségben. „Sokan kénytelenek voltak megtanulni magyarul. Amikor ide jöttem, még román nyelvű óvoda sem volt igazán. Egy román csoport volt, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka magyar volt. A lányom erőszakkal tanult meg magyarul, nem volt más választása. Az összes gyerekem tud magyarul, ami nem rossz, de jobb lett volna, ha szívvel-lélekkel, nem kényszerből tanulnak meg magyarul. A feleségemet 2001-ben alkalmazták a kórházba, magyarul kellett vizsgáznia. Most ért magyarul, de az elején nagyon nehéz volt. Mindenki csodálkozott, hogy csak románul tud. Lehet, abban az időben nem tudták, hogy a hivatalos nyelv az országban a román. Még most se igazán értik ezt. Egyes székelyek, szegények, nem is akarják megérteni. Mi mást érezzek irántuk, mint szánalmat?” – olvasható a Formula AS-nak adott interjúban. „Igazi hátrány, hogy a székelyek nem tudnak románul. Egyesek makacsságból nem tanulnak meg románul, mások pedig képtelenek. Nehezen tudom ezt megérteni. (…) Nem kényszerít senki, hogy légy ortodox vagy a szíved fölött hordd a román trikolórt, de ameddig ennek az országnak a személyijével rendelkezel, ameddig édesanyád, nagymamád nyugdíja Bukarestből érkezik, addig nem káromolhatod, és képes kell lenned értekezni másokkal az ország nyelvén” – hangzik el Puiu véleménye a cikkben.
A leggyengébb láncszem az állam
„Nem a székelyek nehezítik az életünket, hanem vezető politikusaik vérében van a diverzió keltése” – mondta Pavel Puiu a román nyelvű lapnak. „Az egyszerű, hétköznapi magyar egészséges, normális ember. Ám a forradalom utáni 25 év alatt folyamatosan mérgezték őket olyan propagandával, amely mindig rossz fénybe helyezte a románokat, ami már zsigereikké vált. Ez a szélsőséges nacionalizmus nagy szegénységbe sodorta őket. Kilencventől mostanáig az RMDSZ kormányon vagy a kormány árnyékában volt, ezalatt Hargita és Kovászna megye lett a legszegényebb Erdélyben, és együtt alkotják a legszegényebb romániai térséget. (…) Ha ez a két megye határmenti lenne, akkor még azt is mondhatnám, hogy céljuk elszakadni Romániától, majd Magyarországhoz csatlakozni, de itt, az ország szívében képtelenek erre. Az úgynevezett székely autonómiával is csak szavazatokat nyertek. Szerintem a magyarok is ráébredtek időközben, hogy a rendszerváltás óta a szélsőséges nacionalizmust csaliként használták. Példa erre, hogy a helyi választásokon is csökkent az RMDSZ-voksok száma” – mondja.
„Nem tudom megmagyarázni semmiképp a Bukaresti hatóságok érdektelenségét. Traian Băsescu volt az egyetlen, aki a magyarok szemébe mondta, hogy addig nem kapnak autonómiát, amíg ő az elnök, de tett is ezért a térségért, amiért a magyarok szerették és támogatták. Ám a többi Bukaresti politikus csak a táj szépségeit nézte meg és vadászott. Egyik sem kopogott be hozzám vagy a román közösséghez. A magyarokat sem keresték meg, őket is és minket is átvertek a politikai vezetők. Hargita és Kovászna megyében a leggyengébb láncszem a román állam” – olvasható az interjúban.
A székely hívekre pénzügyileg is támaszkodtam
„Vasárnap a románok járnak istentiszteletre, de hétközben sok székely keres meg. Sokan faluról jönnek (…), többféle felekezetűek, hiszen sem a protestánsoknál, sem a katolikusoknál nem létezik lelket simogató, feloldozó ima” – nyilatkozta. „Ez is egy túlélési forma volt, pénzügyileg is, székely híveimre is támaszkodtam, hiszen fizetésem elég gyenge, még fele sem egy tanári fizetésnek; fele a parókiától van, fele pedig az államtól” – magyarázta, hozzátéve, hogy néhány éve még misszionárius papi fizetése volt, ám ma már nem. „Korábban duplán fizetett állami fizetésem volt, hiszen Székelyföld hátrányos helyzetű térség, de néhány éve visszavonták ezt az alapot” – tette hozzá.
Nem volt más választás, megtanultunk magyarul
Az Udvarhelyi Híradó megkeresésére, az udvarhelyi ortodox pap elmondta, úgy érzi, a vele készített interjúban gondolatait szélsőségesre fogalmazta át a hetilap munkatársa. „Az interjú készítője félreérthette, hogy Vitéz Mihály vajda alapította az udvarhelyi ortodox templomot, ugyanis valójában a vajda egyik kapitánya alapította a krónikák szerint” – reagált Pavel Puiu. Kérdésünkre elmondta, az első ortodox templomot 1600-ban alapították Udvarhelyen, ami az egykori Botos utcában lehetett. A lelkész pontosabb információkat is ígért az egyházalapításról a későbbiekben. Amikor mi kérdeztük arról, hogy lánya tényleg erőszakkal tanult-e meg magyarul, Puiu ismét azt válaszolta: félreérthette az interjú készítője a válaszát. „Amikor 1999-ben Székelyudvarhelyre jöttem, nem létezett román óvoda a városban. Nem erőszakkal kellett megtanulnia magyarul, hanem szükségből, hiszen nem volt más választása. Kénytelenek voltunk megtanulni magyarul. Ami nem rossz, nem is vagyok ellene” – mondta lapunknak. „Feleségemet először magyarul akarták vizsgáztatni, amikor a városi kórház egyik asszisztensnői állására pályázott, de amikor tisztázódott, hogy nem tud magyarul, románul vizsgázott” – folytatta.
„Több székely barátom van, mint román”
„Annyi ideje élek Udvarhelyen, hogy több székely barátom van, mint román. Sok székelyen segítettem, nem szeretem a szélsőséges nacionalizmust. Nem volt mindig rózsás a helyzet, olyan alkalom is volt, hogy elém állt két idősebb férfi, akik azt mondták, nincs mit keresnem itt, ez nem román város, távozzak. Ezek alapján viszont nem kéne általánosítani” – mondta lapunknak. „Sok székely támogatásával sikerült minden, amit Udvarhelyen tettem és elértem. Sok barátom van: Borbáth, Boros, Verestóy szenátor úr is sokat segített, utóbbival mai napig jól egyezek. Nagyon jó volt a kommunikáció a helyi önkormányzat és az ortodox egyház között, jó kapcsolatom volt Szász Jenővel, Bunta Leventével is. Olyan emberekkel vagyok barát, akik voltak a templomban, akik nem láttak bennem ellenséget, és én sem bennük.”
Hátrányos helyzetben a Székelyföldi ortodox templomok
„Nincs semmi bajom a székelyekkel, a román állam szomorít el. Hargita a sor végén kullog, itt vannak a legalacsonyabb fizetések, a legkevesebb befektetés az országban, ez a térség megérné, hogy gazdagabb legyen” – véli Puiu. Azt, hogy az ortodox egyház szent szinódusa miért tartja számon Hargita és Kovászna megyét hátrányos helyzetű területként, Pavel Puiu azzal magyarázta, hogy alacsonyabb az itteni ortodox hívek száma, mint más megyékben. „Míg például a buzău-i templomban vasárnaponként háromszázan vannak jelen, itt legfeljebb húsvétkor gyűlnek össze annyian a templomban.” Azt is elmondta, hogy ez a papi fizetésre is kihat. „Egy ortodox pap fizetése két részből áll: az egyik fele az államtól jön, amiből levonják az adókat is, a másik felét viszont saját forrásokból kell előteremteni. Utóbbi azon egyházi szolgáltatások eredménye, amelyeket a templomban végzünk: házasságkötések, keresztelők, temetések. Én évente egy temetést és két keresztelőt tartok, így saját forrásból nem igazán tudom fedezni a fizetésemet” – magyarázta.
Szerinte a különböző politikai doktrínák, az autonómiakövetelés befolyásolta negatívan az egyszerű nép felfogását. Mint elmondta, az udvarhelyi ortodox közösséget alkotó száz család közül sok a vegyes, akik békésen élnek. „Mindkét fél szélsőséges nacionalistái és sovinisztái fűtik az ellenségeskedést. Nem azért vagyok annyi éve Udvarhelyen, hogy háborút szítsak a magyarok és románok között” – hangsúlyozta.
Egyházalapítás a történészek szerint
Az ortodox egyház udvarhelyi megjelenésével kapcsolatban helyi történészt is megkérdeztünk, aki nem tud arról, hogy Vitéz Mihály vajda, netán kapitánya valaha is templomot alapított volna Udvarhelyen. Kápolnási Zsolt történész szerint az első román templomot Mihály vajda uralkodása után száz évvel építették Udvarhelyen, bizonyos Görög András kezdeményezésére, aki nem ortodox, hanem görög katolikus egyházat alapított. A történész állítja, Vitéz Mihály sosem járt Udvarhelyen, egyébként is csak negatív hatása volt Székelyudvarhelyre az uralkodása idején született, régiónkat érintő döntéseknek.
„A múlt századnak vége fele származott volt ide egy Görög András nevű görög vallású ember, aki a Botos utcában, az alsó végén jószágot szerezvén, arra a maga vallásának kedvéért egy kis templomot építtetett, és testamentumban a jószággal együtt ugyanazon valláson levő oláhoknak hagyta, ahova pap szállván bé, a város köről való oláhoknak itten kezdették megyéjéket tartani. Hanem 1759-dik esztendőben hitegető híres Sofroniusnak követjei ide is elérkezvén, arra vették az ezen megyéhez tartozó oláhokot, hogy az említett esztendőben nagy lármával a papot a házból kihányják” – írja Szeles János az 1898-ban megjelent Székely-Udvarhely története című munkában.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Alkotótábor Székelyföld csomópontjában
A tavaly Csernátonban tartott első, nemzetközi ismertséget is szerző vándortábor után a CsomóPont és a KreaKids Stúdió idén augusztus 6. és 14. között második alkalommal Bálványosfürdőt és Torját választotta Székelyföld csomópontjának.
A szervezők célja, amint a Noise tábor neve is sugallja, hogy erősítsék a zajt, az életet Székelyföldön, és értékeinkre felhívják a nagyvilág figyelmét. Az egyhetes alkotótábornak köszönhetően – főtámogatók a Bálványos Resort tulajdonosai – az alkotni vágyó fiatalok kísérletezhetnek az építészet, a dizájn és a divattervezés területén, animáció készítésében, fotó-videózásban. A zömében Háromszéki, mintegy negyven állandó táborlakó szabadon választhatott a műhelymunkák közül. A szervezők ismertetése alapján, a hely szelleméből és a hozzá kapcsolódó változatos legendákból inspirálódva készítették munkáikat. A divattervezők a Szent Anna-tó legendájából ihletődve tizenkét ruhából álló kollekciót terveznek. Az építészeti műhelygyakorlaton részt vevők többek között egy kültéri tusolót és a közeli erdőben található mofettát építenek újra. Péntektől a Budapesti FabLabnak köszönhetően egy 3D-nyomtató műhellyel is bővül a lehetőség. Augusztus 13-án, szombaton az elkészült alkotások nagyközönség előtti bemutatásával, divatbemutatóval, kiállítással és borkóstolóval zárul a tábor, amelyre a szervezők minden érdeklődőt várnak a Bálványos Resorthoz.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akik minden emberért imádkoznak
Tíz éve alakult Marosszentgyörgyön az első erdélyi karmelita kolostor. A szemlélődő és imádkozó rendhez tartozó nővérek életébe nemcsak az évente kétszer megtartott búcsún lehet bepillantani, de látogathatók a reggeli szentmiséik, és be lehet költözni a kolostor vendégszobáiba is, ha elcsendesedésre vágyunk.
Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje a palesztinai Kármel hegyén született, ahol korábban Illés próféta élt és tevékenykedett. A kármel kertet jelent. A 12. században, a harmadik keresztes hadjáratot követően (1189–1191) néhány Európából érkezett vezeklő zarándok itt telepedett le „az Illés forrás” közelében, a Kármel-hegy számos völgyének egyikében, hogy remeteként, Illés szellemében élje keresztény életét a Jézus Krisztus által megszentelt földön. 1235 körül a szerzeteseknek el kellett hagyniuk remeteségüket. Visszatértek Európába, így nyugati szerzetesrenddé váltak, és a kolduló rendek közé nyertek besorolást. A nagy kihívások közepette kapta meg látomásban Stock (Szent) Simon generális a Szűzanyától a skapulárét, annak jeléül, hogy ő őrködik rendje felett, és az fenn fog mAradni. 1452-ben (Boldog) Soreth János generális létrehozta a rend női ágát. A 15-16. század folyamán többen próbálkoztak a bekövetkezett lazulások megszüntetésével, a rend megreformálásával. Ezek közül Jézusról nevezett (Avilai) Szent Terézé (1515–1582) bizonyult mAradandónak. Mivel ő nem csupán megreformálta a rendet, hanem saját karizmájával gazdagította annak lelkiségét, ez az irányzat 1892-ben önálló renddé vált. Ezt nevezik ma Sarutlan vagy terézi Kármelnek.
Az első magyarországi női kolostort 1891. október 3-án Sopronbánfalván alapították. Ez a közösség ment alapítani Szombathelyre 1906. június 10-én, és a két kolostor együtt alapította a pécsit 1936. május 21-én. A kommunizmus alatt elkobzott kolostorokba a 90-es évek elején térhettek vissza a nővérek. A pécsi kolostorba már a kilencvenes években erdélyi lányok is jelentkeztek. Ezek a fiatalok azzal a vággyal érkeztek, hogy imádkozó, szemlélődő életet élhessenek, így szerették volna magukat Isten szolgálatának szentelni. Legtöbben Kis Szent Teréz önéletrajzából ismerték meg az alapítót és a rendet.
Jöjjenek haza az erdélyi karmeliták
Jakubinyi György érsek már 1997-ben meglátogatta a pécsi kolostort és felkérte a nővéreket, hogy Erdélyben is alapítsák meg a karmelita közösséget. Erre azonban majdnem tíz évet kellett még várni, hiszen az érsek atya sürgető hívására 2006-ban küldtek erdélyi alapításra néhány nővért. A helyszínt, a Marosszentgyörgy határában levő csendes domboldalt már 2001 nyarán megnézték, s 2004-ben fogadták el. 2005 februárjában Jean-Claude Périsset nuncius szentelte meg a kolostor alapkövét, és a nyár folyamán elkezdődtek az építkezési munkálatok. Az első nővérek 2006-ban költöztek be, akkor csak hárman, de ma már heten imádkoznak és dolgoznak itt. A marosszentgyörgyi Sarutlan Karmelita Nővérek Kis Szent Teréz Kolostorában két magyarországi és öt erdélyi, Székelyföldről származó nővér él.
Az ima szolgálata
A karmelita rend kulcsszavai: ima, kétkezi munka, csend, magány, testvéri közösség. Ahogy a rendfőnök, Jozefa nővér fogalmaz, a marosszentgyörgyi közösség célja „imádkozni nemcsak az egyházért és a hivatásokért, hanem minden emberért is. Nagy szeretetben kívánunk élni, hogy ezt sugározhassuk kifelé.”
A Sepsiszentgyörgyön született Anna nővér így vall döntéséről: „már évek óta dolgoztam, de titokban életemet mindörökre Istennek szenteltem. Egyik nap az utcán – amikor szokásom szerint azokért az emberekért imádkoztam, akik éppen elhaladtak mellettem – belém ötlött, hogy milyen jó volna, ha mindenkiért személyesen is imádkoznék, akikkel egy városban élek! Hirtelen számítást végeztem, és az eredmény meglepő és lehangoló volt: egész életem nem elég ahhoz, hogy egyetlen Üdvözlégyet is elimádkozzak Sepsiszentgyörgy lakóiért külön-külön. Lassan megértettem: ha sokakért akarok közbenjárni, egyre kizárólagosabban kell magamat az imának és az Isten jelenlétében való életnek szentelnem. Évek múltán találtam rá ennek lehetőségére a Kármel lényegre csupaszított életformájában. Hála érte!”
Csendes mindennapok
A karmelita kolostor szépen rendbe tett udvarára – ahol jól látszik az elmúlt tíz éves munka eredménye – bárki betérhet, ha szeretne elcsendesedni. A reggeli szentmisét a kolostorban levő kis kápolnában a marosszentgyörgyi és a környékbeli lelkészek tartják. A karmelita nővérek közösen és egyénileg is naponta többször imádkoznak, s a nap folyamán két óra van az úgynevezett rekreációra, amikor megosztják egymással örömeiket, gondolataikat. Azt vallják, hogy a szemlélődő élet nyíltan, kizárólagosan a lényeg keresésére fókuszál, Istenre hallgat. Az Isten Szavának hallgatása, az ima, Isten szemlélése minden személy és minden valóság révén. A reggeli szentmise után kétkezi munkát végeznek: gyertyákat készítenek, kertet művelnek, keresztelői ingeket és kehelykendőket varrnak. Misekönyvek, olvasmányos könyvek, anyakönyvek, imakönyvek, lelki- és szépirodalmi könyvek újrakötését, valamint folyóiratok bekötését is vállalják. Fontosnak tartják a kétkezi munkát, hiszen a karmelita rend egyik szabálya így szól: „végezzetek valami munkát, hogy az ördög mindig elfoglalva találjon benneteket, és a tétlenség ne nyisson neki utat lelketekbe”.
Megtenni Isten akaratát
A Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén Hajlák Attila segédlelkész „Isten szócsöveinek” nevezte a karmelita nővéreket, olyan embereknek, akik imádkoznak érettünk, s ezzel lelki hátteret biztosítanak nemcsak a papoknak, hanem minden hívő embernek. „A Szentírásban olvassuk, hogy amíg Mózes keze fel volt emelve az ég felé, addig serege győzedelmeskedett, amikor ereje lankadt, s leengedte kezét, vereséget szenvedtek. A karmelita nővérek imáikkal segítenek bennünket, hogy megtaláljuk az utat, amelyen Isten akar vezetni bennünket. Irányt mutatnak nekünk” – mondja Hajlák Attila, aki szerint a marosszentgyörgyi karmelita kolostornak jelként kell előttünk állnia, emlékeztetve minket az imádság fontosságára.
Bővül a létszám
Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános arról számolt be, hogy a jelenlegi hét nővér mellé – amennyiben újabb cellákat alakítanak ki – újabb nővérek költöznek majd be. Szent Terézia kis létszámú közösségek létrehozását szorgalmazta, s a karmelita rend szabályzata szerint egy kolostorban legtöbb 13-an lehetnek, hiszen ennyien még igazi családi közösségben élhetnek, s meg tudják termelni az ellátásukhoz szükséges alapélelmiszereket. A bővítés szükségessége bizonyítja, hogy ma is sokan meghallják Pál apostolnak a Thesszalonikai gyülekezethez írt levelének egyik fontos tanácsát: szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vámszer Géza
Vámszer Géza tanár, néprajzkutató, szakíró születésének 120, halálának 40 éves évfordulója alkalmából emlékezik a jeles személyiségre Kozma Mária.
Vámszer Géza (Nagyszeben, 1896. augusztus 13.–Kolozsvár, 1976. szeptember 21.) néprajzkutató és művészettörténész, néprajzi és művészeti szakíró; gimnáziumi tanulmányait Nagyszebenben végezte, majd a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet szerzett. A nagyszebeni tanítóképző, majd 1926-tól a Székelyudvarhelyi állami líceum tanára volt, 1929–1941 között életpályájának meghatározó állomásává vált Csíkszereda, ahol a római katolikus főgimnázium rajztanáraként dolgozott. Iskolai tevékenysége és néprajzi adatgyűjtései mellett jelentős szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében is, ami akkor az egészségmegőrzés propagálásán kívül, az erdélyi magyarság számára a honismeret és helytörténet népszerűsítésének egyféle rejtett, mondhatnám, álcázott formája is volt. 1930-tól az Erdély című turisztikai és honismereti folyóirat munkatársa, később főszerkesztője volt. 1931-ben kezdeményezte a Csíki Turista Egyesület megalapítását, majd 1934-ben megjelentette Csík vármegye turistakalauza és térképe című munkáját. Folyamatosan közölt helytörténeti és honismereti cikkeket a Csíki Lapokban, a Csíki Néplapban, a Keleti Újságban, az Erdélyi Fiatalokban, az Ethnográphiában, 1952 után a Művelődésben. Tanítványaival együtt bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, ahol szinte megszállottan rajzolt, fényképezett és néprajzi tárgyakat gyűjtött. „Az adatokat lassan, apránként gyűjtögettem – vallotta Vámszer Géza –, főként 1934–1940 között. Az adatgyűjtést nagyrészt személyesen, több falubeli öreg ember kikérdezésével végeztem. Némelykor, ha bizalmatlanul is fogadtam a szájhagyomány révén mondott furcsa adatokat, de mert helytörténeti szempontból érdekesek voltak, mégis lejegyeztem őket.” Pontosan felmérte a székely falvak művészettörténeti értékeit, településszerkezetét, lakáskultúráját, népművészetét, kézművességét és gazdálkodását. E falulátogatások idején szerteágazó ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Ekkor érlelődött meg benne egy Csíki Székely Múzeum létesítésének gondolata. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában egy nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást szerveztek, a pünkösdi búcsú napjaira időzítve azt. Ezzel a gyűjteménnyel alapozták meg a csíki múzeum létesítését. Meghatározó szerepet játszott a csíki székely népviselet, népzene és néptánc tömeges rendezvényeken történő bemutatásában is. Mindeközben meglátogatta a pusztuló műemlékeket, s hozzájárult nemcsak szakszerű dokumentálásukhoz, hanem helyreállításukhoz is. A Csíki-medence és Gyimes területén végzett néprajzi adatgyűjtésének eredményei, az adatok feldolgozása nyomon követhető közleményeiben. Ezek közül néhány: A csíkdelnei Szent János-templom, A népies elemek egyházművészetünkben, A székely vagyon- és földközösség, A gyimesi csángók eredete, települési és gazdasági viszonyai, Adatok a csíki farsangi szokásokhoz, A csíkrákosi Cserei-kúria falképmAradványai stb. Mindez hiánypótló is volt egyben, hiszen Orbán Balázs A Székelyföld leírása című összefoglaló könyve óta sokáig egyetlen szakkönyv sem jelent meg a Székelyföld középkori művészetének egészéről. Csíkról különösképpen nem. Részlettanulmányok is csak a huszadik század 20–30-as éveiből foglalkoznak csíki műemlékekkel. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában Vámszer Géza kezdi meg a csíki templomok monográfiaszerű ismertetését 1935-ben az akkor és általa helyreállított csíkdelnei Szent János-kápolna leíró értékelésével. Bevezetőjében egy sorozat indítójának szánta füzetkéjét, azonban folytatás nem következett.
Csíkszereda elkötelezett közéleti személyiséget, kiváló pedagógust ismert meg és tisztelt Vámszer Gézában: Csíkszereda városi tanácsosa, a Csíki Székely Múzeum alapító tagja volt. Kezdetben általános néprajzzal, később főleg településtörténettel foglalkozott.
1941-től a Kolozsvári állami gimnázium tanára volt. Ma is élő tanítványai szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá. Cseke Gábor Egykori rajztanárom üzenete címmel eleveníti fel diákkori emlékeit az ötvenes évek tanáráról, majd így összegez: „Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál [...] megjelent munka is fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló Csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy »mindent az emberért«. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokk-köpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.” Tanári munkája mellett Kalotaszegen végzett néprajzi gyűjtéseket. Eredményeit a Faragó Józseffel és Nagy Jenővel közösen írt kalotaszegi magyar népviselet című kiadványban tette közzé 1977-ben.
Kolozsvári évei alatt tudatosan rendezgette korábbi csíki gyűjtéseit. Legjelentősebb dolgozatai 1977-ben jelentek meg Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok. 1930–1975 című gyűjteményes kötetében a Kriterion néprajzi könyveinek sorozatában. Megjelenését a szerző nem érte meg. Azelőtt egy évvel a könyvhöz még előszót írt, amelyben szükségét érezte, hogy az olvasónak megmagyarázza anyaggyűjtő munkájának indíttatását: „Nem valami romantikus parasztábránd vezetett bennünket – írja –, de tudtuk, hogyha ismerni és érteni akarjuk a mai falu társadalmában végbemenő nagy átalakulásokat, ehhez az út a nép alkotó szelleméről tanúskodó anyagi és szellemi értékek megismerésén és megbecsülésén keresztül vezet. Tudtuk, hogy a gyűjtött anyagnak nem mint holt múzeumi tárgynak van létjogosultsága, hanem mint a nép által a maga szükségletére és szépérzéke szerint teremtett szellemi és tárgyi valóságnak. S amit a nép múltjának sokszor viharos évszázadai alatt alkotott, legyen az népdal, néptánc, szokás, viselet, szerszám, épület vagy esetleg egész település, annak valamilyen formában bele kell épülnie mai életünkbe.”
Gondolatainak időszerűsége mit sem veszített frissességéből. Vámszer Géza munkásságának számottevő része a totalitárius rendszer ideológiája és kortársainak közömbössége miatt kiadatlan mAradt. E páratlan szorgalommal és kitartással összegyűjtött dokumentációs anyagot halála után lánya, Vámszer Márta Kolozsváron és Kelemen Ferenc Marosvásárhelyen őrizte meg. Életművének jelentős része, a Vámszer-hagyaték 1997-től a Kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában található és tanulmányozható.
A Pallas-Akadémia Kiadó 2000-ben adta ki Vámszer Géza Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó, Kászon) településtörténetéhez című könyvét dr. Pozsony Ferenc előszavával, majd 2007-ben jelentette meg újra Csík vármegye településtörténete. Helytörténeti adatok címmel – olyan könyvet óhajtva olvasói kezébe adni, amellyel nemcsak a nagy néprajzkutató emlékének tiszteleg, hanem a kiadó alakulásakor megfogalmazott, egyik legfontosabb célkitűzésének – nevezetesen a régió- és helytörténeti munkák felkutatása és megjelentetése – is eleget tesz. A korábbi kiadással szemben, ez kiegészült Szőcs János jegyzeteivel. „Nem lebecsülendő értékek hordozója a Vámszer Géza munkája – magyarázza Szőcs János a jegyzetek szükségességét. – Csík és települései történetéről ma jóval többet tudunk, mint amennyit szerzőnk tudott. Ismereteink pontosabbak, mert azóta egy sor forráskiadvány, történeti munka, néprajzi tárgyú könyv látott nyomdafestéket. Leginkább ezek figyelembevételével tehettük meg kiegészítéseinket, pontosításainkat. Ha a felmerülő kérdésekre ma pontosabb választ tudunk adni, akkor nyilvánvaló, hogy meg is kell tennünk azt.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Mi a székely: megmentésre szoruló szegény nép vagy „szupermagyar”?

Könyv a mikrofon szerelmesétől
Hosszú beszélgetéseknek eredménye az a könyv, amelyet szerdán mutattak be a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia tanácstermében. Toth Béla, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa foglalta kötetbe hosszú rádiós pályafutását.
A könyv tulajdonképpen vallomáskötet – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Toth Béla –, hangsúlyozva, hogy nem dokumentumkötetet írt, hanem saját szubjektív élményeit örökítette meg mindabból, amit a Marosvásárhelyi Rádió 1958-as indulásának első napjától kezdve megélt.
Bár a könyv borítója megtévesztő lehet, két szerző dolgozott rajta: Toth Béla, aki elmeséli a történeteit és kollégája, Sármási-Bocskai János, aki hangrözítőre vette, majd számítógépbe írta az elhangzottakat.
Ez a kötet egy szeletnyit mutat be a tartalmas, izgalmas, kalandoktól sem mentes, nehéz időket is megért életpályából – ajánlja a kötetet Sebestyén Péter plébános, aki irigylésre méltónak nevezi a „mikrofon szerelmesének” az életkedvét, lelkesedését, ami még ma is jellemzi a 75 éves Toth Bélát, aki mind a mai napig fáradhatatlanul dolgozik, terepre jár, riportozik, interjúkat készít, műsort vezet, tájékoztatja Székelyföld hallgatóit.
Ezt hangsúlyozza Sármási-Bocskai János társszerző is előszavában, aki arra mutat rá, hogy egy intézmény életében is jelentős idő az 58 év, de az sem mindenkinek adatik meg, hogy láthassa azt az intézményt megszületni, „felcseperedni” és „nagykorúvá” válni. Márpedig nem csak látta, de mindennek aktív résztvevője is volt a rádió-szerkesztő, aki műszaki operatőrként kezdte, majd fokozatosan fejlesztve magát vált szerkesztővé.
„Ez a könyv úgy született, hogy mentünk-mentünk, kiszállásokra jártunk, és az autóban beszélgettünk. Meséltem a kezdetekről, a nehéz időkről, kollégákról, élményekről. Ifjú kollégám, Sármási-Bocskai János hallgatta-hallgatta, és felvetette az ötletet, hogy ne csak meséljem a történeteimet, írjam is meg” – osztotta meg a kötet születésének előzményeit Toth Béla, aki a „tanítványa” hosszas biztatására mikrofonba mondta mindazt, amiről úgy vélte, érdekelheti az olvasókat, a rádió hallgatóit.
A beszélgetéseket hosszú órákon át, több alkalommal rögzítették, azokat Sármási-Bocskai János folyamatosan begépelte, többszöri egyeztetés után szerkesztette, mígnem másfél éves munka után összeállt a kötet. Társszerzőként tekintenek egymásra, hiszen – ahogy mondták – egyikük nélkül nem születhetett volna meg a könyv.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Az idő nem nekünk dolgozik
Azt egyetlen józan paraszti ésszel gondolkodó választópolgár sem tagadhatja, hogy az erdélyi magyar politikai osztály megújulásra szorul.
Állításom melletti érvként elég, ha arra a jobb ügyhöz illő következetességre utalok, amellyel a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázad alatt választottjaink az autonómiaküzdelmet elszabotálták.
A jóra való restség a legkevesebb, amivel képünk viselőit vádolhatjuk. Az autonómia ügye mellett, van még néhány tehertétel az RMDSZ listáján, mint például az anyanyelvi oktatás – igen, az óvodától az egyetemig terjedő önálló állami oktatási rendszer –, vagy Székelyföld elmulasztott gazdasági fellendítése, ami túlélésünket veszélyeztető, súlyos demográfiai következményekkel járt és járhat a jövőben.
Négy esztendővel korábban, az akkori választási kampány alatt, őskövületeknek merészeltem nevezni azokat az RMDSZ-es törvényhozókat, akik a rendszerváltás óta folyamatosan ott üldögélnek a parlamenti bársonyszékekben. Megjegyzem: jó pénzért. Ha csak az „üldögélés” lenne a legnagyobb bűnük, de szavazataikkal tevőlegesen is ártottak – méghozzá folyamatosan! – a választóiknak. Meg is kaptam a magamét állítólagos szemtelenségemért…
Újabb négy esztendő – számukra újabb jól fizető mandátum, ami után szép kis nyugdíjpótlék jár – elteltével ma már elkerülhetetlen a generációváltás a politikai érdekképviseletben is. Ezt némely helyeken maguk az érintettek is felismerték, csakhogy ugyanők mintha az utódlásról is jó előre gondoskodtak volna… Legalábbis az ilyen irányú szándék megvan bennük. A kérdés: sikerülhet-e nekik? Pontosabban: sikerült-e annyira maguk alá gyűrniük a „szövetséget”, annyira felszámolniuk a belső pártdemokráciát, hogy ezt megtehessék? Az előjelek nem túl biztatók. Kinek-kinek tudomása lehet közvetlen környezetéből hasonló próbálkozásokról, amikor a visszavonuló saját fiát, de legkevesebb – fedjen ez bármit is – mentoráltját, klientúrájának tagját próbálja helyzetbe hozni, törvényhozói tisztségbe juttatni. Nyilván azzal a hátsó szándékkal, hogy bábjai kedve szerinti mozgatásával megőrizze befolyását. Hogy ez színtiszta kontraszelekció, magyarán: gazemberség, az látszólag senkit sem zavar…
Mindezek ismeretében kimondható: az erdélyi magyar politikai osztály megérett a lecserélésre. Nem holnap, nem holnapután – ma van, lenne szükség erre. Mert újabb – politikai semmittevéssel, legjobb esetben pótcselekvéssel eltölthető – negyedszázadunk már nincs. Az idő nem nekünk dolgozik.
Szentgyörgyi László
(Központ.ro)

itthon.ma//szerintunk

Úgynevezettek
Ami a Háromszékieknek Dan Tanasă, az a marosszékieknek Marius Pașcan. Magyarán: feljelentők ők, nem az úgynevezettek közé tartozók, hanem valóságosak. Mondhatni: hivatásosak. Hogy melyikük a veszélyesebb, azt nem tudni. Csupán annyit, hogy számunkra – a politikai életben elfoglalt pozícióit, az ezzel és mással járó befolyását tekintve – a Maros menti „úgynevezett” tűnik veszélyesebbnek. Bár a civil társadalmi szférához sorolt előbbi mögött is jól sejthetően ott állnak azok az erők, akikről nem illik tudni. Így működik az a világ, amit Bukarestből irányítanak.
A Maros menti már prefektusként is ádáz ellensége volt az államosított erdők visszaszolgáltatásának, már maga a gondolat, hogy esetleg magyar kézbe kerülhet bármi is, mély aggodalomba, jajveszékelő hazaféltésbe sodorta. Az effajta nemzeti színű aggodalmaskodást nem most kezdte, már zsenge fiatalkorában, a Cuvântul Liber nevű újság kezdő riportereként volt, akitől eltanulnia a magyargyűlöletet. Egyébként az említett sajtótermék máig eltántoríthatatlanul ott törtet az akkor, azaz az 1989-es rendszerváltáskor kiválasztott, kijelölt pászmán.
Úgynevezettünkre visszakanyarodva, ő az, aki aki anno prefektusi ténykedésének mérlegét megvonva, azzal hivalkodott, hogy jogi eszközökkel sikerült megakadályoznia a Felső-Maros menti Bánffy-erdők visszaszolgáltatását. Ugyancsak ő volt, aki pert indított a nyárádszeredai polgármesteri hivatal ellen, amiért az zöldövezetté nyilvánította a városka központi terét, így próbálva megakadályozni az ortodox templom felépítését. Szintén ő volt az, aki parlamenti felszólalásban kelt ki a szerinte rasszista, fasiszta, xenofób üzenetet hordozó székely zászló használata, valamint az „úgynevezett” Székelyföld autonómiája ellen.
Legújabban az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium iskolaépületének – kakukktojásként ebben működik az Unirea Líceum – a római katolikusok tulajdonába történt visszajuttatásának törvényességét vitatják. A restitutio leghangosabb vitatója ezúttal sem más, mint az úgynevezett. Itt kapcsolódik az eset a szentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körüli cirkuszhoz. Mindkét esetben a román érdekvédők azt gondolják, hogy – ha már mögöttük a hatalom, a pártos igazságszolgáltatás – bármit megtehetnek. Nyilván az erősebb kutya szaporodik elve alapján…
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tízezer templom épült Romániában egy negyedszázad alatt
Az elmúlt hat évben az állam 130 millió euróval finanszírozta meg az egyházak építkezési lázát. Az új templomok számának tekintetében a neoprotestánsok megelőzik az ortodoxokat.
A rendszerváltás óta úgy szaporodnak a templomok az erdélyi városokban, mint eső után a gomba. A legnagyobb hévvel az ortodox egyház építkezik, mely az Egyházügyi Államtitkárság legfrissebb adatai szerint országszerte 3191 kultikus jellegű épületet emelt az elmúlt 26 évben, 1078 pedig jelenleg is épülőfélben van.
Kétségtelen, hogy a görög-keletiek építkezési lázát részben a szimbolikus területfoglalás szándéka magyarázza, elsősorban a Székelyföldön, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kommunizmus évtizedeiben az erdélyi városokban a román hívek száma megsokszorozódott, a templomok száma ellenben stagnált. Bármennyire is irritáló sokunk számára az erdélyi ortodox terjeszkedés, tény, hogy az idehaza bejegyzett 18 egyház közül az ortodox esetében a legmagasabb az egy templomra jutó hívek száma, kb. 1000.
Lendületben a neoprotestánsok
A görög-keletieknél sokkal diszkrétebben, de talán még nagyobb hévvel terjeszkednek a pünkösdisták, akik 1990 óta 1950 imaházat húztak fel, 82-n pedig most is dolgoznak. A Pünkösdista Keresztény Egyház templomaira átlagosan 133 hívő jut. Nem tétlenkedtek a baptisták sem, akik 790 imaházat emeltek a rendszerváltás óta. Alig valamivel mAradnak el tőlük a hetednapos adventisták, kiknek jelenleg 762-vel több imaházuk van, mint 1898 végén, s további 83 épül. Ez elképesztő mértékű növekedés, főleg, hogy egy 81 ezer tagot számláló vallási közösségről van szó. A három neoprotestáns felekezet 1990 januárja és 2015 decembere között 3500 új templomot avatott fel, többet mint az ortodoxok, akik 16 millióan vannak, míg ők 550 ezren.
A Római-Katolikus Egyház 351 templomot épített az elmúlt negyedszázadban, míg a reformátusok 314-t. A két magyar történelmi egyháznak 534, illetve 444 híve jut egy templomra, hozzávetőleg feleannyi, mint az ortodoxoknál. A katolikusok és a reformátusok esetében azonban a statisztikát torzítja, hogy templomaik száma egy száz évnél is régebbi etnikai realitást tükröz, se szeri, se száma a hívek nélkül mAradt, illetve maroknyi gyülekezettel rendelkező templomoknak.
Az unitáriusok 18 templomot építettek Ceaușescuék bukása óta, a magyar lutheránusokat tömörítő evangélikus egyház pedig 8-t. A rendszerváltás óta három felekezet egyáltalán nem építkezett: a szász evangélikusok, a zsidók és az örmény katolikusok. Ez utóbbi a legkisebb hazai felekezet, 393 taggal, kiknek 22 templomuk van.
Az állam egyre bőkezűbben támogatja a templomépítést. 2011-ben még csak 82 millió lej ment közpénzből erre a célra, 2014-ben azonban már 144, tavaly pedig 177 millió. Hat év leforgása alatt a központi költségvetésből 590 milliót utaltak ki templomépítésre.
Ahol a méret számít
Bár kevesebbet építettek, mint a neoprotestánsok, a betegesen nagyzoló, ízléstelen templomok tekintetében a görög-keletiek verhetetlenek. Az ortodoxok egyház égisze alatt fut a messze legvitatottabb projekt, a Bukaresti A Nemzet Megváltása Katedrálisának építése. A hívek egy része által is kritizált, a hivalkodás szimbólumának tartott épület alapkövét 2007-ben helyezték el. A munkálatok 22 méterrel a talajszint alatt kezdődtek, jelenleg már 45 méterrel magasodnak a talajszint felé a falak. Az 5000 ember befogadására alkalmas épület központi kupolája 120 méter magas lesz, állítólag látni lehet majd látni lehet majd Bukarest minden pontjáról. A megalomániás projekt összköltségét 400 millió lejre saccolják.
Kiérdemli a grandomán jelzőt a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templom is, főleg, hogy a 28 ezer lakosú, gazdasági és szociális problémákkal küszködő Fogarasban építették fel. A katedrális építését botrányok kísérték: sokan az elhelyezését kifogásolták, ugyanis a vár közvetlen közelében húzták fel, azt pedig, hogy aranyozott kupolát biggyesztettek rá, sok ortodox is vérlázító pazarlásnak tartja.
Túlméretezett, a dominancia torz szimbólumainak tűnő templomokat nem csak az ortodoxok tudnak emelni. A Kolozsvári Bocskai (Timotei Cipariu) – téren 23 éve készül a görög-katolikusok katedrálisa, s az építkezésnek messze még a vége. A templom már rég készen lehetne, ha az unitusok elöljárói nem a hívek száma és az egyház anyagi lehetőségei által nem indokolt méretű groteszk behemótot álmodtak volna a Kincses Város központjába.
Pénzhiány miatt a megalomániás tervet a kivitelezés folyamán kissé megnyirbálták, befogadóképességét 2500 főről 1500 főre, magasságát pedig 98 méterről 72 méterre csökkentették. Arra azért vigyáztak, hogy 8 méterrel magasabb legyen, mint a tér másik végében álló ortodox székesegyház. Ha már a hívek számában nem kelhetnek versenyre velük, legalább a kupolájuk magasabb legyen.
Pengő Zoltán
maszol.ro