Először játszott hazai pályán a székely labdarúgó válogatott
Először játszott hazai pályán a székely labdarúgó-válogatott, ellenfele a kárpátaljai Beregszász labdarúgócsapata volt. A székelyföldi válogatott legfontosabb célkitűzése, hogy nemzetközi szinten is elismerjék őket, de ugyanakkor a székely autonómiára is szeretnék felhívni a világ figyelmét.
A Székelyföld Labdarúgó Egyesület februárban nyert felvételt a nemzetközi Nouvelle Federation-Board szervezetbe, amely tartományokat, autonóm területeket, illetve el nem ismert országokat támogat. „Úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van az önrendelkezéshez, ez egy alapvető jog és az ilyen és ehhez hasonló események nagyon jó alkalmak arra, hogy egy nép a kultúráját, a nyelvét, vagy akár a sportbeli teljesítményeit is megismertesse a nagyvilággal” – fogalmazott Jean Luc Kit, a nemzetközi szervezet főtitkára.
A székely labdarúgó-válogatott létrejöttét már több ízben nehezményezték Romániában. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke úgy véli, a román politikusokat azért zavarja a focicsapat, mert ők már a közelgő székely autonómiának a hírvivői. „Sokan minket itt egy nemzetbiztonsági kockázatként kezelnek, ez azonban nagyon torz prizma, amit meg kell változtatni, és hogyha megszokják, hogy a székelyek nemcsak a zászlójukra és a kürtöskalácsra, hanem a sportteljesítményeikre is büszkék, akkor jobban el fognak bennünket fogadni. Én azt hiszem, hogy a székely autonómia a politikusoknak ugyanolyan cél, mint a székely válogatottnak a gól berúgása. Úgyhogy: Hajrá Székelyföld!” – mondta Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke.
A két labdarúgócsapat tagjai úgy fogalmaztak, őket leginkább a teljesítmény, illetve az összetartozás ösztönzi a mérkőzéseken, de büszkék arra, hogy a sport által külföldön is megismertethetik a magyarság legfontosabb célkitűzéseit. „A foci amúgy is az embereket összehozza és ha nem más, akkor legalább ez tartsa össze a magyarokat, mert ilyen időkben nagyon nehéz összetartó népnek lenni” – fogalmazott Sárközi István, az FC Beregszász játékosa. „Örvendünk, hogy megalakult ez a csapat, reméljük, hogy minél több mérkőzésünk lesz és valahol még hivatalos meccseket is fogunk tudni játszani” – mondta Szőcs Lóránd, a székelyföldi válogatott csapatkapitánya. A Székelyudvarhelyen rendezett találkozón a székely labdarúgó-válogatott 5–0-ra győzte le a kárpátaljai csapatot.
mno.hu / Hír Tv, Erdély.ma

Egymillió szavazatot az autonómiára!
A romániai elnökválasztás páratlan lehetőséget kínál arra, hogy Székelyföld autonómiája iránti közösségi igényünket minden eddigi mértéket meghaladó módon mutassuk fel. Arra van szükség mindössze, hogy a két magyar jelölt egymást kiegészítve, esetenként egymás érveit megerősítve magyarázza el a kampány során többségi honfitársainknak, hogy Székelyföld területi autonómiája nem sérti sem Románia, sem a székelyföldi románok érdekeit, mi több ez az egész ország lakosságának a javát szolgálja. Ha képesek vagyunk a Székelyek Nagy Menetelésének összefogását a romániai elnökválasztáson is megismételni, joggal számíthatunk arra, hogy minden eddiginél több magyar szavazót sikerül mozgósítanunk.
Ha ebben a kampányban az Egymillió szavazatot az autonómiára! jelmondatot mindkét magyar jelölt használja, akkor ez világos üzenet lesz, hogy Székelyföld autonómiája olyan cél, amely a máskor versenyben álló magyar pártokat is összefogja.
Az egységes fellépés elengedhetetlen feltétele, hogy alapjaiban egységes jövőképet, egységes elgondolást mutassunk fel Székelyföld jövőjét illetően. Ezért kérjük a jelölteket, hogy fogadják el viták felett álló, közös alapként a Székely Nemzeti Tanács autonómia statútumát, közös jelképként Székelyföld tíz éve ismert és elterjedt zászlaját és címerét, és ezt nyilatkozatban erősítsék meg. Csakis az egymáshoz való közeledés, a közös elszántság lehet olyan erő, amely a címben megfogalmazott célt valóra válthatja.
Amennyiben ez megvalósul, Székely Nemzeti Tanács elnökeként arra fogom bíztatni a magyar szavazókat, hogy mindenki érezze át a pillanat jelentőségét, amelyet történelmivé is tehetünk, ha mind részt veszünk a választásokon, és a fentiekben megfogalmazott közös alapot elfogadó bármelyik jelöltre szavazva megerősítjük, hogy igényeljük, amire annak a kampánya is felépült: Székelyföld területi autonómiáját.
Ha a fentiekben megfogalmazott közös elvi alapot mindkét jelölt elfogadja, akkor esély van arra, hogy milliós nagyságrendű legyen a két jelöltre összesen leadott szavazatok száma, és ez csakis az autonómia iránti igény ismételt kinyilvánítást fogja jelenteni.
Kérjük a magyar történelmi egyházak vezetőit, hogy ösztönözzék a fentieknek megfelelően, az egymás iránti felelősség jegyében a magyarok, a székelyek összefogását a romániai elnökválasztás során, és hangsúlyozzák az autonómia mozgalom egységének fontosságát.
Marosvásárhely, 2014. augusztus 17.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma

Hargita és Heves testvérmegyék lettek
Heves Megyei Közgyűlés testületének augusztus 15-i soron kívüli ülése után Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Szabó Róbert, a Heves Megyei Közgyűlés elnöke testvérmegyei megállapodást írt alá – közölte a megyei önkormányzat sajtószolgálata.
Borboly CsabaA testvérmegyei partnerség bővítése céljából Heves Megye Közgyűlése a június 27-ei ülésén döntött arról, hogy együttműködési megállapodást köt Hargita Megye Tanácsával. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy fogalmazott, a Heves megyével való együttműködés gazdasági, oktatási és kulturális téren is jó lehetőségeket tartogat.
Kiemelte a közös gazdasági projektek fontosságát, hiszen Romániának Magyarország a harmadik, Magyarországnak Románia a második legnagyobb gazdasági partnere, de ezekből a kapcsolatokból egyelőre kevés létesül Székelyföldön, inkább Bukarestet és a határmentét részesítik előnyben. „Ezeket a gazdasági kapcsolatokat kell erősíteni Székelyföld és az anyaország között” – mondta Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Székelyhon.ro

Egyházi közösségépítésről beszélgettek Kolozsváron
Nagyvárosi szórványok – kolozsvári helyzet címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Korunk és a Kolozsvár Társaság, az egyházi közösségépítés mikéntjeit megvitatandó.
Kántor Lajos elmondta, évekkel ezelőtt indítottak útjára egy ökumenikus jellegű rendezvénysorozatot, amelyben különböző felekezetű lelkészek beszélik meg a közös problémákat, amely egy idő után megszakadt, de szükség volna az újraindítására.
Jakab Gábor kolozsvári plébános a Korunk júniusi számának címe mentén - Szigetek, szórványok, zárványok - kifejtette, a sziget a Székelyföld, a szórvány a kolozsváriak, szatmáriak, váradiak, legújabban a marosvásárhelyiek is, a zárvány Csángóföld. Mint 1968 óta Kolozsváron szolgáló pap, megélte a magyarság drámai fogyását. 1968-ban a Kerekdombon, a legkisebb katolikus közösségben 1200 hívő volt, ma háromszázat számlálnak.
"Nagyrészüket kikísértem a Házsongárdba s a többi temetőbe, a másik részük elvándorolt, a harmadik faktor, hogy nincs gyermekvállalási kedv. Augusztus 18-a van, Kerekdombon ebben az esztendőben egyetlen gyerek született nálunk" - fogalmazott, hozzátéve: jövőnk biológiai kérdés.
Kifejtette, Dél-Erdélyt száz éve elfelejtettük, holott biztosan él ott pár tízezer magyar, akit nem kellene "visszatanítani" magyarul beszélni. A szórvány beolvadását nem lehet megállítani, legfennebb lelassítani, ehhez pedig példákat mondott Jakab: minden szombaton köszöntik az adott hónapban születetteket, így alkalom van a találkozásra, ugyanakkor évi három bált szerveznek, a templomi eseményeken túl. A plébános elmondta, a következő Magyar Napokon is létre kell jönnie egy egyházak közti találkozónak.
Vetési László református szórványlelkész a Korunkban megjelent tanulmányáról elmondta, hihetetlen párhuzamosságban élnek egymás mellett a kolozsvári felekezetek, ezt a korábban említett lelkészi találkozók is mutatták, hiszen sokáig nem jutott eszükbe, hogy megszervezzék azokat.
Elmesélte, egy éve az István, a király koncerten a magyarul nem beszélő román férj felajánlotta magyar feleségének, hogy eljön a beteg édesanyja mellett levő nő helyett. A férj felhívta feleségét, aki így végighallgathatta a koncertet. "Ha ilyen emberek is vannak a román közösségben, akkor nincs is akkora baj" - szögezte le Vetési.
Kustán Magyari Attila, maszol.ro

Szent István kultusza Székelyföldön
Székelyföldön nagy kultusza volt Szent Istvánnak, a Szentkirály nevű falvak mind az államalapító nevét őrzik. Az viszont más kérdés, hogy ma ismerik-e a történelmi eseményeket, ugyanis az erdélyi fiataloknak kevés lehetőségük van tanulni Szent István királyról, és koráról.
Erről a kérdésről, és arról, hogy mit árulnak el erről az időszakról Erdélyben a régészeti leletek, a Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira Botár István régész-muzeológussal beszélgetett.
Botár István szerint a jelenlegi székelyföldi kis vármegyei szigetek azt bizonyítják, hogy az istváni alapítású vármegye egészen a Keleti-Kárpátokig elhúzódott, de később ez felszabdalódott, létrejött rajta a Szászföld, a Barcaság és Székelyföld.
A régész-muzeológus azt is elmagyarázta, hogy bár nincsen olyan egyház Székelyföldön, amely istváni alapítású lenne, mert a legrégebbi templomaink XII.–XIII. századiak, de ettől függetlenül az egyházszervezeteink Szent István alapítására vezethetők vissza.
Nagyon örvendetes a székelyföldi hangsúlyos Szent István-kultusz, mert erről nagyon sokáig nem volt szabad szólni, és azt csak a templomok falai, vagy az idős emberek őrizték – szögezte le a régész. A továbbiakban Botár István elmondta, hogy a mai felnövő generációnak alig van alkalma, és lehetősége megismerni a szent istváni hagyományt és eszmeiséget, ő ’94-ben érettségizett, és magyar történelemmel nem találkozott, talán azért, mert ezzel a tanárai sem találkoztak.
Botár István véleménye az, hogy a szent istváni hagyományt, és eszmeiséget ismerni, tisztelni, tanítani kell, de nem szabad erőltetni, mert a mai világ már nem éppen arról szól, mint a patriarchális intelmek, amelyeket Imrének hátrahagyott.
A régész-muzeológus ugyanakkor elismeri, hogy Szent István gondolatainak van időszerűsége is, mint például az, hogy a soknyelvű, sokerkölcsű ország erős, míg az egynyelvű, egyerkölcsű ország az esendő.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

A krími párhuzam
Teljes gőzzel beindult az elnökválasztási kampány, és már az elején előkerült a nemzetiségi kérdés és az autonómia. Sokaknak szúrja a szemét, hát a jelöltek belehúztak, egymást múlják felül. Ebben, persze, semmi csodálatos nincs, a magyar kérdés eddig minden elnökválasztási kampányban előkerült; pontosan ebből miért maradt volna ki?
Ezúttal Victor Ponta – aki már alig foglalkozik a kormányzással – lépéselőnybe került, hiszen általános meglepetésre megjelent a Nyergestetőn, meg akarván nyerni a magyar választóit. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, belehajszolta vetélytársait a heveny magyarellenességbe – ami nem is volt nagyon nehéz –, s ama kijelentésével, hogy ő ortodox és román, a jobboldal közös jelöltjét, Klaus Johannist is megzavarta! Aki óriási elánnal kezdte fejtegetni, hogy a maga részéről ugyan nem ortodox és nem is román – a tények azok tények, s a legkellemetlenebb dolgok a világon –, de az etnikai alapon szerveződő autonómiát igenis hevesen ellenzi, ezzel nem ért egyet. Cristian Diaconescu, Traian Băsescu új pártjának, a Népi Mozgalom Pártjának volt elnökjelöltje – helyette ugrott be Udrea asszony is, már csak ő hiányzott –, feladva az avantgárd kötelező aszkézisét, karrierdiplomatához méltatlan módon kezdte el taglalni a magyar autonómia ügyét, vádaskodva és rágalmazva. A krími párhuzammal kissé messzire ment, még nem tudja, amit a vak argentin látnok, Jorge Luis Borges precízen megfogalmazott: ha a világon valamiről beszélnek, valami elhangzik, vagy leírásra kerül, bármikor valósággá is válhat. „Ahogyan a magyar külügyminisztérium értelmezi a székely autonómia ügyét – fejtegette –, figyelmen kívül hagyva a román–magyar alapszerződést, hasonlít ahhoz, amire Oroszország hivatkozott a Krím annektálásakor, noha a nemzetközi jogban nem lehet legitimitást találni az etnikai alapú területi autonómia fellengzős elképzeléseihez.” Ezzel elismerte, hogy Székelyföld és Krím között van párhuzam, s belekeverte Magyarországot is az elnökválasztási kampányba.
Ponta közben röhög a markába, ő ezzel (egyelőre) nem foglalkozik, nagyokos külügyérére hagyja. Titus Corlăţean pedig azzal érvel, hogy az alapszerződés nem fogadja el a kollektív jogokat, következésképp az etnikai alapon szerveződő autonómiát sem, megfeledkezve arról, hogy a nevezetes alapszerződés 1996-ban született, azóta, tizennyolc esztendő alatt sok víz lefolyt a Dâmboviţán, a Dunáról nem is beszélve.
A kampány tehát zajlik. Boldogok vagyunk, hogy mi sem maradunk ki belőle. Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell!
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvár számos arca megismerhető a magyar napokon
A munkák művészi minősége önmagáért beszél – méltatta Kántor Lajos irodalomtörténész László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvári képek című fotókiállítását a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvári Magyar Napok keretében kedden megtartott tárlatmegnyitón.
A kincses várost bemutató fényképeket korábban a németországi Stuttgartban és Sopronban is kiállították. Utóbbi helyszínen idén tavasszal a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdasági Kara Kárpát-medencei programjának keretében a Kolozsvári Művészeti Napokon rendezték meg a tárlatot.
Fábián Attila a magyarországi felsőoktatási intézmény dékánja a kolozsvári tárlatmegnyitón elmondta: a 2010-ben az egyetemisták számára elindított programjuk célja, hogy hallgatóik megismerjék a Kárpát-medencei kultúrát. Hozzáfűzte: ha egy helyismerettel nem rendelkező látogató nézi a fényképeket, aligha tudná megmondani, hogy a felvételek Kolozsváron vagy Sopronban készültek-e, ugyanis mindkét várost ugyanazok az építészeti stílusok jellemzik: a gótika és a szecesszió.
Fábián szerint sokszínű élményt nyújtó „kirándulásokat szerveztek” a Vajdaságba, Kárpátaljára, Burgenlandba, a Székelyföldre. „Külön öröm volt, hogy Kolozsvárt másképp mutathattuk be” – utalt tavaszi rendvéznysorozatukra a dékán. Mint részletezte, a kolozsvári ifjúság is bemutatkozhatott: a Váróterem Projekt alternatív színház Mit csináltál három évig? című előadásánál multikulturálisabb, a fiatalokat jobban érdeklő produkciót nehéz elképzelni a szakember szerint.
Karolina terei
A kiállítás-megnyitón levetítettek egy 16 perces videofelvételt, amelynek első része a tárlat stuttgarti bemutatóján készült, míg a második részben Sopront bemutató fényképek pörögtek a vetítővásznon. A videóból megtudhattuk: az a közös Stuttgartban és Kolozsvárban, hogy minkét városban teret neveztek el Sarolta Auguszta Karolina bajor királyi hercegnőről: Stuttgartban a Charlottenplatz, Kolozsáron a Karolina-tér (ma Múzeum-tér). A németországi városban egyébként a Barabás Miklós Céhnek és a Korunk Galériának is volt egy-egy kiállítása.
A magyar Hollywood
Szintén kedden szerveztek városnéző sétát Mozizás Kolozsváron, feketén-fehéren címmel a magyar napok keretében. A Gál Zsófia és Imecs-Magdó Eszter vezette sétán az egykori fontos filmes helyszíneket keresték fel az érdeklődők, így megismerték Kolozsvárt, a magyar Hollywoodot, ahogyan a várost filmgyártás kezdetén emlegették.
Elhangzott: a korabeli vetítések a mozivásznon alig látszó képek miatt nem lopták be magukat a kolozsváriak szívébe. A mozi-sátrak mellé fokozatosan felzárkóztak a vendéglátósok is, akik a vendégeket élő előadások helyett vetítésekkel kezdték el szórakoztatni. Híres vándormozisok fordultak meg a Széchenyi-téren, akik filmszínházakat alapítottak, egyre többet – ezeket a helyszíneket is felkeresték a sétán résztvevők.
A kolozsvári mozitörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja Janovics Jenő volt. Munkásságának ismertetésekor a Fellegvár közelében járva a vezetők felelevenítették az elhíresült tragikus történet, mely egyik filmjének forgatásakor történt a Szamoson.
A film egyik mellékszereplője, Imre Erzsi nem a rendezői utasításoknak megfelelő oldalon ugrott a vízbe egy csónakból, így a Szamos egyik örvénye elsodorta, és meghalt. Egyesek szerint szerelmi bánatában lett öngyilkos, sírja a Házsongárdi temetőben található. A színház és a mozi kezdetleges ellentéte Kolozsváron is hangsúlyos volt. A színházi előadásokat nem lehet holmi mozgóképre lecserélni – vélekedtek sokan. A séta vezetői korabeli képeslapokkal, egykori újságcikkek felolvasásával színesítették a programot.
Krónika (Kolozsvár)

Magyar–magyar verseny az elnökválasztáson?
Tizennyolc esztendővel ezelőtt, amikor az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsa úgy döntött, hogy a magyar érdekképviseleti szervezet jelöltet indít az államelnök-választáson, sokan felkapták a fejüket. E lépést azon frissiben is sokan kritizálták, akár a jelöltet, hiszen Frunda György – aki jól vitatkozik románul, összehasonlíthatatlanul jobban, mint magyarul – neptuni múltjával és autonómiaellenes fellépéseinek sorozatával alkalmatlan arra, hogy maximalizálja az erdélyi magyarság szavazatait. Arra viszont kiválóan alkalmas volt, hogy 1996-ban megágyazzon a kormányzati szerepvállalásnak, hogy a választói bázis számára elfogadhatóvá tegye e lépést, amivel sikerült az RMDSZ-t máig ható érvénnyel eltéríteni az 1993-ban, Brassóban megfogalmazott autonómiaprogramtól.
Frunda, az ellenjelölt
Egy év telt csak el az 1999-es csíkszeredai Markó-Kincses párharc után, amikor sokak meglepetésére Kincses Elődnek sikerült Markót megszorítania, annak dacára, hogy a küldöttek többsége hivatalból volt jelen, azaz közvetlenül érdekelt volt a Markó-Neptun egységfront politikájának folytatásában. Ismét Frundát indították, ezzel is növelve a szervezeten belüli polarizálódást, valamint a Neptun-lobbi ismertségét és erejét.
2004-ben Markó Béla volt a jelölt, akiről feltételezhető, hogy nagyobb támogatottságot élvez a maga látszólag egyensúlyozó politikájával, mint a labanc oldalon látványosan elkötelezett Frunda. (Látszólag, mondom, mert az elmúlt húsz esztendőben Markó a gyakorlati politika síkján egyáltalán nem egyensúlyozott, hanem a Neptun-lobbit támogatta. A „sokszínűség egysége”, a „belső pluralizmus” legfeljebb szólamok szintjén jelent meg az általa elnökölt szervezetben.)
Ugyanabban az esztendőben alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, amelynek az önkormányzati választásokon való indulását sikerült elgáncsolni, de Székelyföldön a parlamenti választásokon elindult a Népi Akció színeiben, nem kis pánikot okozva az RMDSZ soraiban. Mint később kiderült, nem volt miért izgulni, de az RMDSZ vezetői úgy érezhették, nem kockáztathatnak: ők is az autonómiát és a kettős állampolgárságot tűzték zászlajukra, amit elég nehezen lehetett volna Frundával az élen meghirdetni. Kelemen Hunor 2009-es jelölése a politikus ismertség-indexének növelését szolgálta, nem sokat számított, hogy sokkal kevesebb szavazatot sikerült összegyűjtenie, mint elődeinek.
Új műsor, új férfi
Idén új helyzet látszik kialakulni azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt is ringbe száll – egyelőre aláírásgyűjtési szinten. Ha a pártnak sikerül összegyűjtenie a 200 ezer támogató szignót, akkor Szilágyi Zsolt személyében Kelemennek komoly ellenfele lesz. Az autonomista politikus pályáján nincs törés, „kényes ügyei” sincsenek, remekül verbalizál, több nyelven is kommunikál, kiváló debattőr. Ráadásul az RMDSZ ebben a helyzetben nem alapozhatja arra az EMNP hiteltelenítését célzó kampányát, hogy a magyar szavazatok megoszlásával veszélybe kerül a parlamenti képviselet. (Kedvenc szólamukról persze aligha fognak lemondani, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára már első vonatkozó nyilatkozatában a magyar közösség megosztásától és a magyar szavazóerő felaprózásától óvott. Ugyanakkor a komolyan vétel igényével ez nem lehet az RMDSZ kampány fő üzenete, mint volt 2012-ben.) Mindkét jelölt egyformán esély nélkül indul, s mindkét jelölt indulásának mögöttes célja van. A második fordulóba való bekerüléssel egyikőjüknek sem kell számolnia, arról nem is szólva, hogy magyar ember a belátható jövőben aligha fogja elnyerni a román államelnöki tisztséget.
Kelemen célja vélhetően a választói bázis egyben tartása, a magyar szavazatok felmutatása és az azokkal való sáfárkodás. Szilágyi Zsolt tényleges célja pedig alighanem az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt programját megismertesse a választókkal. Az elnökválasztási küzdelem kiváló alkalom arra, hogy a párt Románia föderalizálásáról szóló elképzelése minél több emberhez eljusson, beleértve a román választókat is. Arra is jó lehetőség, hogy ésszerű érvekkel lebontsunk valamennyit az autonómiával kapcsolatos román aggályokból. Erre mutatott rá Izsák Balázs, az SZNT elnöke is, aki szerint eddig az elnökválasztási kampányok annak ellenére „nem hoztak semmit az autonómiaküzdelemnek”, hogy 1996 óta minden alkalommal volt magyar jelölt.
Pólusok találkozása
Az államelnök választás arra is jó lehetőség lett volna, hogy a két, magát autonomistának valló erő, az EMNP és az MPP összefogjon és külön pólust alkosson. Erre azonban az MPP továbbra sem mutat hajlandóságot. Az a pártvezetés, amely oly harsányan bírálta a 2009-es EMNT-RMDSZ magyar összefogást, 2012-től az autonomista EMNP-vel szemben az RMDSZ-t nevezi a kisebbik rossznak, s következetesen e komprádor szervezettel kokettál. Most is azt hallhattuk tőlük, hogy a magyarság számára tét nélküli ez a mérkőzés, s hogy az EMNP nem fogja tudni összegyűjteni a szükséges aláírásokat. Azt is látni kell azonban, hogy az MPP ma sokkal inkább egy „brand”, egy felfuttatott és a választók egy részének tudatában rögzült márkanév, mintsem élő és működő szervezet. Ami érthető: e közösség arra szerveződött, hogy az erdélyi magyar politikai palettán az önálló magyar érdekeket, egy jövőt ígérő politikai programot, a háromszintű autonómiát képviselje. Két éve viszont a pártvezetés – nehezen behatárolható motivációk által vezérelten – ahhoz az RMDSZ-hez dörgölőzik, amely az autonómia-programot tizennyolc esztendeje jó mélyre elásta, s kizárólag konjunkturális célokkal, a választói bázis mozgósítását katalizálandó vette elő időnként. Ahhoz az RMDSZ-hez, mely 1993-ban vette kétéves határidővel programba az autonómiastatútumok megfogalmazását, de most, több mint húsz esztendővel a brassói kongresszus után is adós vele. Érthető, hogy a párton belül zavarodottság uralkodik, hiszen a pártvezetés a talán legfontosabb motiváló erőt tagadja meg a középgárdától: hogy büszkék lehessenek szervezetükre, következetességükre, hajlíthatatlanságukra, kérlelhetetlen autonómiapártiságukra.
Úgy áll hát a helyzet, hogy a néppárt ismét csak saját magára számíthat, partnerszervezetei, az EMNT és az SZNT mellett. Ezzel együtt helyes lépés volt, hogy a párt nem hagyta ki az alkalmat programjának ismertebbé tételére és elfogadtatására. A román elnökválasztás lehetőséget biztosít a „nemes küzdelemre”, ahogy Szilágyi Zsolt fogalmazott, arra, hogy minden magyar lelkiismerete szerint, nyugodt lélekkel választhasson a helyzetelfogadó és a helyzetteremtő, a követő és a céltételező politika, a tüneti kezelés és a gyökeres megoldás között.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Seprődi János – 140
Száznegyven évvel ezelőtt, 1874. augusztus 15- én született Seprődi János, a Székelyföld első népzenei falumonográfiájának megírója, zenetörténész és zenekritikus, a kolozsvári református főgimnázium volt tanára, az egyházi énekeskönyv megújításának nagy előharcosa. Sokoldalú munkásságának szép összefoglalása volt a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése impozáns munka, amely 1974-ben látott napvilágot Benkő András gondozásában. A bevezető tanulmány megírásában Almási István és Lakatos István is részt vett.
Seprődi kivételes tehetsége már kisiskolás korában megmutatkozott. Tanítója, a kibédi népmeséket gyűjtő Ősz János (1863-1941) mindent elkövetett, hogy okos tanítványa tovább tanulhasson. Székelyudvarhelyen érettségizik, a kolozsvári egyetemen szerez latin-magyar szakos tanári diplomát, s a város szellemi életének munkása marad 1923. március 6-ig, haláláig. Negyvenkilenc évet élt.
Az alábbiakban néhány olyan mondarészletet, visszaemlékezést közlünk, amelyek emberközelbe hozzák Seprődi János alakját. Talán sikerül érzékeltetnünk a szülőföld, a család, a gyermekek iránti szeretet nagyszerűségét, a munka mindenek fölötti jótékonyságát az emberi életre.
Seprődi a népdallal már kicsi korában megismerkedett. Nagy Sándorné Seprődi Sára (János húga) így emlékezett vissza 82 éves korában: "édesanyám s édesapám is jó énekes volt, amikor végeztek a munkával, édesapám csak letelepedett az ágy szélére, s elkiáltotta magát:
– Na, álljon elé az én bandám, s énekeljünk!
Köréje gyűltünk gyermekekül, s énekeltünk, sokszor csak énekből állt az egész este. Még úgy is volt, hogy az útról kezdték dobálni a cserepeket, hogy hát miféle zenebona van nálunk."
Külön mondaszövegek maradtak fenn Seprődi és Ősz János baráti viszonyáról. Seprődi unokaöccse, a ma már közel kilencvenéves Seprődi József mondta volt el: "Ez az Ősz János aztán Pócsfalván vásárolt bátyámnak 25 ár szőlőst. Finom oltott szőlő, nemes szőlő termett rajta (…) Szüretkor levonult az egész kibédi rokonság, a gyermekeket is kellett vigyék, családostól mentek. A vonattal történt az utazás. Vidám szüretek voltak."
Nos, eme vidám szüretekről számolt be – jóval szélesebb ívben – K. Seprődi Anna, a nagy tudós lánya, a Seprődi János – az ember (1874–1923) munkájában, amely kéziratban maradt. Az anyag megküldését a Budapesten élő Seprődi Sándor Jánosnak köszönöm.
"Ekkor már másodszor jártunk »ott-hon«, Kibéden. A maga módján: mind! Egy kupét töltöttünk meg, nagy feltűnést keltve. Az első állomás Udvarhely volt anyai rokonoknál. Onnan szekéren, kocsin, ahogy jött, először a Hargitán- Gyergyón át, másodízben a parajdi sóhegyek mellett ereszkedtünk le Kibédre (…) Lássuk, honnan eredtünk, kik vagyunk. És milyen a nép, amelyből származunk.
Persze, csak egy-két hétig éltünk a »család nyakán«, hiszen ők sem bírták volna anyagiakban. A végső cél Pócsfalva volt, ahol – szőlőit nyesegetve – (apánk) testileg-lelkileg megpihenhetett. Ősz János minden terhet levett róla. Az iskola nagy termének padjaira deszkákat fektetett, megrakta ágyneművel. Ott hancúroztunk esténként, s nappal is a Küküllő partjain az ő hasonló számú és korú gyermekhadával.
1916-ban voltunk ott utoljára családostól. Az akkori hazajövetelt is a maga módján, egyszerűen, pánik nélkül oldotta meg. Talán a maga gyermekkori vándorlásaira gondolt, mikor úgy határozott, nagyobb gyermekeivel gyalog teszi meg az utat Kolozsvárig, mert hisz a dugig telt vonatokra nem remélhette feltenni kilenctagú családját (ez utalás a háborús viszonyokra).
Összeállt egy szomszéd falusi »meg- lódult« családdal, melynek magasra tornyozott két ökrös, két tehenes szekerére feltette a kisebbeket, anyánkat – a féléves legkisebbel – egy kilencvenes nagymama mellé a bakra, s azzal elindult. Hat napig »ballagtunk« a négy állat nyomában az országút szélén, míg mellettünk elzúgott a rémülettől megbolydult népáradat, anélkül, hogy bármi félelem közel ért volna hozzánk. Apánk derűje, bizakodása, humorizálása csak amolyan kirándulásnak érzékeltette velünk a nem is könnyű vállalkozást. Mikor pedig leereszkedtünk egy hét múlva a tordai hágón (=Torda- hágón), »hazaérve«, megvásárolta a két tehenet a tovább menőktől, istállóvá alakította az egyik fásszínt, s attól kezdve éveken át hallott (= hallatszott) a szelíd tehénbőgés, szállt az újszerű szénaillat – mély megbotránkozására a Farkas utcai »úri« népeknek. A szükséges széna egy részét maga kaszálta le a Brétfüben, minket megtanított »takarni« – melyet a tanári fizetés pótlására adott át a tanároknak a Kollégium. Így legalább a tejet nem szűköltük az elkövetkező nehéz időkben. A falut (Pócsfalvát) azonban már nem látogathattuk többé tömegesen. Csak az ment le szüretre, akire szükség volt. Legtöbbször anyánk. Aki később ebből a szőlőcskéből rendezte el Apánk sírját."
A közölt mondarészleteket a következő két Ráduly-kötetből vettem: Őseink turulmadara. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. V. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2010. A monda címe: Seprődi találkozása a népdallal (22-23. old.). Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. VI. A monda címe: Seprődi János vidám szüretei. Sajtó alatt.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Izsák: történelmi tévedés lenne elfogadni Ceausescu megyehatárait
Egységet kell teremteni a székely autonómiamozgalomban – szólított fel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Izsák a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös autonómiatervezetével kapcsolatosan kifejtette: Székelyföld nem a kommunizmusban létrehozott három, a magyarok által is lakott megyéből áll, hanem nyolc székely székből.
Izsák Balázs a Kossuth Rádió munkatárásnak, Erdei Edit Zsuzsannának elmondta, hogy akkor lehet egységet teremteni az autonómiaküzdelemben, ha mindenki megérti, és elfogadja a 10 éves autonómiamozgalom általa megfogalmazott sarkalatos alapelveket.
Az SZNT elnöke fontosnak tartja, hogy megértsék: Székelyföld nem a Ceausescu által létrehozott három megyéből áll, hanem nyolc székely székből. Nem egyeznek a nemzetiségi arányok sem, mert amíg a három megyében a magyarság részaránya alig több mint 50 százalék, addig a nyolc székely székben a magyarság aránya 70 százalék fölött van – tette hozzá Izsák.
Egy olyan törvényjavaslat, amely a három megyét nevezné tévesen Székelyföldnek, azt is jelentené, hogy elfogadjuk a Ceausecu által ránk kényszerített megyehatárokat, ez pedig történelmi tévedés lenne – szögezte le az SZNT elnöke.
A székelyek külön-külön ragaszkodnak történelmi, és kulturális tájegységeikhez, vissza kell adni a széki központoknak, a székely várososoknak a jogállásukat, ami azt jelentené, hogy otthon intézzék dolgaikat a székely emberek – hangsúlyozta Izsák.
Izsák Balázs szerint jogilag Székelyföld határainak politikai akarattal lehet érvényt szerezni.
Fontos megérteni: Székelyföld határait, a nyelvi és a kulturális határok mentén kell meghúzni, ezt támogatja a nemzetközi jog, erre van hivatkozási alapunk, és még a jelenlegi közigazgatási törvény is kimondja, hogy a megyehatárok meghúzása az etnikai kritérium, és a lakosság kulturális kapcsolatainak figyelembevételével is történik – mondta az elnök.
A beszélgetés végén Izsák kihangsúlyozta: tudatában van annak, hogy ha ősszel az SZNT autonómiatervezetét terjesztik be a parlamentbe, azt is ugyanúgy elutasítják, de legalább az autonómiamozgalom egysége megmaradna. Hozzátette: bízik benne, hogy átérzik, ebben a kérdésben hozhatnak olyan döntést, amellyel építhetnek, de hozhatnak olyan döntést is, amivel rombolhatnak.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro

Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)

Szilágyi Zsolt az autonómiáért indul (Az EMNP jelöltje Sepsiszentgyörgyön)
Szilágyi Zsolt néppárti elnökjelölt támogatására buzdítja a háromszéki választópolgárokat Sánta Imre bikfalvi református lelkész, az EMNT nemrég lemondott sepsiszéki elnöke. Tegnap délben tartott sajtótájékoztatójukon mindketten a székelyföldi autonómia népszerűsítését nevezték céljuknak. Tíz évvel ezelőtt – öt képviselőtársával együtt – Szilágyi Zsolt volt az, aki felvállalta az SZNT autonómiastatútumának támogatását a román parlamentben, és azóta is a székelyföldi autonómia, illetve az erdélyi önrendelkezés ügye iránt elkötelezett politikus – nyilatkozta tegnap Sánta Imre. Elmondta: nem fog valamilyen képzeletbeli elefántcsonttoronyba visszavonulni, továbbra is fontosnak tartja az erdélyi magyarságot érintő ügyekben való megnyilvánulást, ezért is áll ki nyilvánosan – emberként, barátként – az EMNP elnökjelöltje mellett. Sánta Imre Szilágyi Zsolt személyében garanciát lát arra, hogy komolyan gondolja az autonómiát, miközben „a másik oldalon”, ahol eddig is lett volna alkalom a cselekvésre, az autonómiatervezet még mindig csak kampánycélokat szolgáló ígéret. Szilágyi emlékeztetett arra, hogy 2002–2003-ban kezdtek együtt gondolkozni Sánta Imrével, akivel ma is „egy csapatban játszanak”, a közösség jövőjében és Székelyföld önrendelkezésében bízva. Ez nem csupán erdélyi, hanem összmagyar ügy, bizonyíték rá a Székelyek nagy menetelésén világszerte kialakult egység; ez jó alap arra, hogy az elnökválasztási kampány során új lendületet kapjon az a követelés, amely az SZNT autonómiatervezetével először 2004-ben került a román parlament napirendjére. Ha ez a népakarat, kötelességünk felvállani és pártpolitikai céloktól függetlenül képviselni – szögezte le, és hangsúlyozta: a maga részéről mindent megtesz, hogy a stratégiai fontosságú kérdéseket – mint az autonómia vagy a föderalizmus – a lehető legszélesebb körben ismertesse a román közvéleménnyel is. Az indulásához szükséges aláírásgyűjtésről elmondta: folyamatosan érkeznek támogató ívek, pontosabb adatokat később közölnek. Most az elnökválasztási kampány a legfontosabb – válaszolta az EMNP választmányának elnöke, Zakariás Zoltán arra a kérdésre, hogy mennyiben teremt új helyzetet Sánta Imre és Fadgyas Egmond kilépése az EMNT, illetve az EMNP kötelékéből, és hogy valóban alárendelték-e a civil szervezetet a pártnak. Az EMNP-t az EMNT hozta létre, de mindkét szervezetnek megvannak a saját tevékenységi körei: előbbi főként a honosításban segít a Demokrácia Központok működtetésével, autonómiacéljainak politikai megjelenítője a néppárt – magyarázta. Szilágyi Zsolt hozzátette: az a tény, hogy nyílt vita, „őszinte, tiszta párbeszéd” folyik egy szervezetben, annak az erejét is jelzi, bizonyos fokig a belső demokrácia fokmérője, és javára is válhat.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fesztivál – Madártávlatból láthatták Székelyföldet
Fodor István Székelyföld madártávlatból című fotókiállítását nyitották meg a színház emeleti előcsarnokában szombaton délután a Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Szabadság (Kolozsvár)

A Kelemen Hunort támogatók véleménye
A magyarok érdekeit képviseli mindig, mindenekelőtt
Hegedüs Csilla, az RMDSZ Nőszervezetének alelnöke a hét végén írta alá a szövetség jelöltjének támogatói ívét. A Kulturális Minisztérium államtitkára elmondta, azért bízik a magyar államelnök-jelöltben, mert tudja, a szövetség elnöke a magyarok érdekeit képviseli mindig, mindenekelőtt. „Ő az, aki érti és érzi a magyar emberek gondjait, akinek van bátorsága kiállni az igazuk mellett. Kelemen Hunort a románok is tisztelik, és elfogadják tárgyalópartnerükként.” A Nőszervezet alelnöke szerint a szövetségi elnök magyar emberként az elmúlt huszonöt év legjobb kulturális minisztere. „Nekünk, magyar embereknek a hagyományaink, az örökségünk, a templomaink, a kastélyaink hihetetlenül fontosak. Kelemen Hunornak köszönhető száz magyar műemlék felújításának elindítása, elég az, ha a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházra, a csíkszeredai Mikó-várra vagy a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárra gondolunk. Emellett ő volt az, aki hazavitte Székelyföldre Gábor Áron rézágyúját, aki a csíksomlyói búcsú világörökséggé nyilvánítását kezdeményezte, és ne feledkezzünk meg a közel négyszáz házsongárdi síremlékről, amelyet megmentett a pusztulástól” – fogalmazott Hegedüs Csilla.
Nem vagyunk másodrendű állampolgárok
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke szerint azzal, hogy államelnökjelöltet állít a szövetség, azt is bizonyítja: a magyar nemzeti kisebbség fel van készülve arra, hogy fontos állami tisztségeket is betöltsön. Az államelnök-választáson való induláshoz szükséges 200 ezer aláírást szeptember közepéig kell összegyűjtenie az RMDSZ-nek. Aláírni minden megyei és területi RMDSZ-székházban, valamint a szövetség színeiben tisztséget nyert polgármesterek hivatalában is lehet.
„Bár nemzeti kisebbség vagyunk Romániában, rendkívül fontosnak tartom, hogy megmutassuk, nem másodrendű állampolgárok vagyunk, hanem egyenjogúak a többségi nemzettel. Kelemen Hunor az a politikus, aki a szövetség elnökeként minden magyart képvisel, aki szót ért a többségi politikusokkal, és kiáll a mi ügyeink mellett” – fogalmazott Brassai Zsombor. Kelemen Hunor szövetségi elnök indulását a Maros megyei civil szervezetek mellett a magyar történelmi egyházak is támogatják, és számos önkéntes is segíti az aláírások gyűjtését.
Népújság (Marosvásárhely)

Főcze János
BÁRMIKOR ROBBANHAT
Erdélyben gyakoriak a roma-magyar feszültség-gócpontok
A kézdiszentléleki baleset és az azutáni események az egész erdélyi magyar közösséget megrázták. Van kiút az erőszakspirálból?
A Kézdiszentléleken történt baleset és az azutáni események bejárták a sajtót és megtöltötték a közbeszédet, hol ilyen, hol olyan felhanggal. Azonban a kézdiszentléleki helyzet nem egyedülálló, sőt, a szakértők szerint tele van az ország hasonló közösségi patthelyzetekkel, amelyek egy lépésre állnak attól, hogy kirobbanjanak. A hatóságok tehetetlenségére nincs magyarázat, a szőnyeg alá söprés módszerével élnek. Azonban ezek a problémák nem oldódnak meg maguktól, csak akkutizálódnak. A Transindex mediátorokat és más szakembereket keresett meg megoldási modelleket remélve, de egyben magyarázatot is keresve arra, hogy mi áll a kialakuló konfliktusok hátterében.
Nincs konfliktuskezelés
Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának igazgatója úgy véli, nagy problémának számít az, hogy a kézdiszentlélekihez hasonló helyzetek megoldására nincs állami forgatókönyv, és senki nem megy ki hivatalból ilyenkor.
„Ha intézményesítené valamelyik kormányszerv az interetnikus konfliktus moderálásának lehetőségét, akkor implicite azt is elismerné, hogy létezik ilyen probléma. Ez azonban nem elismerés kérdése, ilyen konfliktusok, feszültségek léteznek, sőt, kipattanásuk várható. Szerintem intézményes figyelésre szükség lenne” – mondta.
Ádám szerint azokban az esetekben, amikor a magyar és a roma közösség nem képes megoldani a konfliktust, ami közöttük feszültséget okoz, akkor mediátorhoz kellene folyamodniuk.
Azonban ahhoz, hogy mediálásra kerülhessen sor, a két közösségnek kellene arra a felismerésre jutnia, hogy szüksége van egy mediátorra, mert nem képes menedzselni a köztük lévő problematikus helyzetet. „Ez tipikusan egy olyan helyzet, amikor a külső szemlélő látja, hogy egy ilyenre lenne szükség, azonban a történések résztvevői nem jutnak el addig a felismerésig, hogy egy ilyen segítségével valamennyit lehetne javítani a helyzeten” – mondta a kézdiszentléleki ügyre utalva. Ha azonban a közösség nem jutna el a mediátor hívásának a gondolatához, akkor sem kellene annyiban hagyni a dolgot, ugyanis ezek a rendezetlen helyzetek nem eltűnnek, hanem akkutizálódnak. „Lehet, hogy érdemes volna kitalálni egy állami intervenciót az ilyen esetekre, amikor nem a felek felkérésére, hanem egy intézmény, mondjuk az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala vagy a roma ügyekkel foglalkozó kormányhivatal automatikusan intézkedni kezd. Ebben az esetben fel kellene kérni olyan hivatásos közvetítőket, akik nem a közösség tagjai, de értenek az adott nyelven, hogy segítsenek. Lehetne úgy is, hogy egyszerre kettőt küldjenek ki, az egyik legyen roma, a másik magyar. Kicsit módosított mediálási módszertannal és a közösségek beleegyezésével meg lehetne oldani, hogy mind a két mediátorban megbízzanak, és lépéseket tegyenek a közöttük lévő bizalmatlanság leépítésére.
Az a baj, hogy ha bűnügyi szempontból el is járnak a hatóságok, és igazságot is tesznek, pontosan ez a konfliktuskezelés nincs megoldva” – magyarázta Ádám.
Elmondta: léteznek hivatásos mediátorok, akik erre fel vannak készülve, és ugyan meg kell fizetni őket, de a „helyzetet legalább igyekeznek valahogyan kezelni”.
„Nem ismerek olyan esetet, hogy mediátorhoz fordultak volna, amikor hasonló problémákkal szembesültek. Ilyenkor abban reménykednek, hogy minden lecsendesedik, és hogy az események nem csapnak át erőszakosságba. De, ha erőszakosság nem is történik, ez nem azt jelenti, hogy a feszültség nem marad meg a közösségek között. És így olyankor pattan ki a feszültség, amikor talán legkevésbé számítanánk rá, és úgy nyilvánul meg, ahogy nem számítunk rá. Ilyen bármikor előfordulhat” – magyarázta a szakember.
Árnyalási pontok
Ádám Gábor arról számolt be, hogy a kézdiszentléleki roma közösség nem olyan mélyszegény, mint elsőre gondolnánk. Három évvel ezelőtt egy gazdaságfejlesztési projektben dolgozó szakember járt a helyszínen, szerinte a közösség számos tagja kereskedelemmel foglalkozik: abból élnek, hogy környékbeli gazdáktól felvásárolják a fölösleges krumpli- és zöldségtermést, és azt Brassóban vagy akár délebbre értékesítik piacokon. „Ez egy életforma: speciális szállítóeszközre van szükség, és sokat tartózkodnak emiatt Kézdiszentléleken kívül. Elmennek hétfőn, és gyakorlatilag a saját autójukban laknak, majd csak hétvégén érnek haza” – magyarázta a szakember.
A mediáláshoz két jól körülhatárolható fél kell, azonban ebben az esetben minimum három-négy szereplő azonosítható. „Egyrészt ott van a szentléleki roma közösség, másrészt a szentléleki helyi magyar közösség, de lehet külön szereplő a helyi közigazgatás és a székelyföldi motorosok közössége is. Ezek mind konfliktusban vannak” – mondta Ádám.
Ádám szerint a roma közösségnél a vezetők beazonosítása problémákba ütközne, ugyanis a székelyföldi magyar ajkú roma kisebbség esetében nem annyira jellemző ez a hierarchikus közösség-szervezési modell, így Kézdiszentléleken sem alkalmazzák.
Egy közösségi mediálási szakember szemszöge
Koreck Mária arra hívta fel a figyelmet, hogy a székelyföldi közösségek általában nagyon befele fordulnak, és már az olyan személyeket is idegeneknek nézik, akik akár több évtizede élnek ott, de a szomszédos faluból származnak. Ehhez viszonyítva még idegenebbnek érzékelik azokat, akik hozzájuk képest teljesen idegen módon élnek.
Koreck azt is elmondta, hogy széles körben elterjedt vélemény az, hogy a romák nem dolgoznak, és hogy lopnak. „Mindez sajnos sok esetben igaz. Azonban senki nem veszi figyelembe, mikor ilyenekkel érvel, hogy ennek strukturális okai vannak. Attól a ponttól kezdve, hogy nincsen házuk, sem földtulajdonuk, teljesen más életformát követnek. Ezeknek a roma közösségeknek számos tagja egyik napról a másikra él. Ez meg végképp nem kompatibilis a székely közösségek életmódjával” – magyarázta. „Arról is beszélni kell, hogy a panaszok, amelyeket a roma közösségek miatt a székelyföldi magyarok hallatnak, azok valós gondok. Az igazi probléma azonban az, hogy a köréjük fonódó „ördögi” körből (tulajdon hiánya, munkanélküliség, alacsony tanulmányi szint, stb.) a romák nem tudnak egyedül kilábalni. Nem igazán tudnak önerőből telekhez és házhoz jutni, vagy a tanulmányi szintjükön javítani. Ez nem egyszerűen csak akarat kérdése. Ezek a közösségek sajnos túlélésre rendezkedtek be, és nincs meg az erejük hozzá, hogy változtassanak ezen. Sok esetben két generációs jelenség már körükben az, hogy a munkanélküliség és lakhatási problémák állandóak” – mondta. Koreck szerint egy másik fontos kérdés, hogy meddig lesz arra erőforrás, hogy hatalmi politikával elfojtsák az elégedetlenkedéseket. „Egyelőre hatalmi erővel fojtják el az elégedetlenkedéseket, a rendvédelmi szervek fenyegetése az egyedüli, ami visszatartja azoknak a kipattanását.”
„Ezek a problémák csak éleződnek, és még nagyon sok további gond lesz, ha semmi nem történik. Márpedig az önkormányzatok nagyjából húsz éve vonogatják a vállukat. Ez nem egy mostani probléma, ezt már a rendszerváltás utáni önkormányzati vezetők is látták, tudták.
Könnyű mondani, hogy éljenek a többség normái szerint. Azt is kell látni, hogy számos roma család olyan alapfeltételek nélkül él, amelyek nagyrészt kizárják őket a civilizált életvitelt élők köréből” – mondta. Koreck arra is felhívta a figyelmet, hogy a roma közösségek gyermekeinek nagy része nem jár rendszeresen iskolába. „Ebben a tudás megszerzésének az elmaradása mellett a legnagyobb baj az, hogy a szocializálódás is elmarad. Ha ezeken a folyamatokon nem megy át a gyerek, akkor nem tud a társadalomba betagolódni, ugyanis nem fog úgy viselkedni, mint egy szocializált személy. Ez azért is veszélyes, mert sokszor nincsenek meg azok a viselkedési gátak, amik kialakulnak a magyarok többségében, éppen a szocializáció és a biztos létkörülmények miatt. Ezért van az, hogy adott esetben egyes romák lekaszálják más terményét, és még bosszút is állnak a tulajdonáért jogosan fellépő gazdával szemben. Ilyen és ehhez hasonló esetek szoktak vádaskodáshoz, bizalmatlansághoz és sokszor önbíráskodáshoz vezetni” – magyarázta.
Koreck szerint az önbíráskodással, azon kívül, hogy bűncselekménynek számít, a legnagyobb probléma az, hogy nem csak azok keverednek bele, akik direkt érintettek, hanem a körülöttük lévők is, tehát azok, akiknek nem sok közük van a konkrét, pontszerű eseményhez.
Van megoldás?
Koreck Mária szerint a békülési folyamat nem fog magától beindulni. „Ahhoz, hogy elindulhasson a feszültség feloldását célzó folyamat, be kell vetni humán és anyagi erőforrásokat is, hogy a két közösség közötti szociális szakadékot áthidalhassák. Vannak erre eszközök, de akarni kell. Azt is kell tudni, hogy ez egy többéves folyamat lenne. És utána jöhetne maga a mediálás, ha szükség lenne még rá. Azt is tudni kell, hogy a problémák megoldására ez sem lenne garancia, de legalább történnének konkrét lépések a helyzet kezelésére” – magyarázta. Ezek a konfliktusos helyzetek összetettek, van egy látszólag elsődleges erőforrás-konfliktus: az egyiknek van, a másiknak meg nincs tulajdona, telke, háza, egzisztenciája; és van egy identitást érintő konfliktus is, mely nem minden esetben redukálható le etnikai identitásbeli konfliktusra. Ez esetenként az emberi méltóság megsértésében nyilvánul meg, vagy az osztott vagy nem osztott értékekben.
A polgármester is kérhetné a mediálást, ha nagyon jól körülhatárolná, hogy mire kéri, és a feleket legalább egyszer asztalhoz hívná, hogy próbálkozzanak meg közös kiutat találni. Mindennek azonban alapvető feltétele, hogy mindenki elismerje azt, hogy az egész közösségnek komoly problémája van, és, hogy ez nem csak a közösség egyik vagy másik részének a kizárólagos gondja vagy hibája, tehát közösen kell rá megoldást keresni.
Ha ez megtörténik, akkor a következő lépés lehet a külső segítséghez való fordulás, ez lehet közösségépítő szakember vagy konfliktuskezelő szakember. „Erővonal mentén a problémát semmiképp sem lehet megoldani. A megoldás csak közös akarattal lehetséges” – mondta. Elmagyarázta, hogy vannak erre pozitív példák, mint egyes ír csoportok, meg számos afrikai népcsoport, akik mediálással kezelik sikeresen az interetnikus és sok esetben erőszakos konfliktusaikat. Azonban ez sokévi előkészítő munka és nagy odafigyelés eredménye.
A kereskedő cigányok kapcsán a szekértő úgy gondolja, hogy ők egy jó lehetőség a helyzet rendezéséhez. „Ha így áll a dolog, akkor a közösség vezetői tehetnek a helyzet javításáért, mert azoknak, akik kereskednek, vannak kapcsolataik a külvilág fele. Emellett az is lehet, hogy csak egy pár problémás család van. Ebben az esetben ellenük kell fellépni és megoldást keresni az esetükre, mert ezek a családok konfliktusokat generálnak. Az, hogy ilyenkor próbálnak nem beavatkozni, hátha elmúlik a helyzet, egy struccpolitika, amit nem értek, mert már nagyon rég folyik. Ha világos, hogy mi a gond, melyik családdal van baj, akkor igyekezni kell megoldani, mert az egész közösségre kivetítődik az, amit csinálnak.”
Koreck szerint ezt a problémát munkahelyteremtéssel és felzárkóztatással is meg lehetne oldani. Ez egy többéves folyamat lenne, amikor például egy olyan településfejlesztési projektet kellene indítani, amelybe bevonnak minden csoportot. „Ennek a keretében kellene hangsúlyosan foglalkozni a roma közösséggel. Én úgy látom, hogy ez egy járható út lehetne. Nem beszélve arról, hogy erre amúgy is szükség lenne. A településfejlesztési stratégia kidolgozását nagyon odafigyelően kellene megcsinálni és okosan alkalmazni, miután megkeresték hozzá a pénzforrásokat” – mondta.
Nemzetközi visszhang kell?
Koreck szerint a konfliktus előbb-utóbb ki fog pattanni, és nem csak Kézdiszentléleken. „Mondanom sem kell, hogy milyen rosszul néz az ki, hogy egy kisebbség (ebben az esetben a magyar) így bánik a saját kisebbségével. Én úgy látom, hogy a magyar közösségekben hamarabb pattan ki az erőszak a romákkal szemben, mint a román közösségekben. Nagyon rossz a Székelyföldön tapasztalt jelenség is, hogy a cigányokra alsóbbrendű lényként tekintenek. Ez akkor sincs rendben, ha nem egy tudatos gondolkodásmód. Az ott történtekhez hasonló traumák általában nem felejtődnek el, hanem mind nyomot hagynak a közösségek tudatában, és további konfliktusokat gerjesztenek” – magyarázta.
Megtagadta a választ kérdéseinkre a kézdiszentléleki polgármester
Múlt héten, pénteken falugyűlést tartottak Kézdiszentléleken, hogy megtalálják a kiutat a magyar és a roma közösség között kialakult konfliktusból, amely a motoros baleset és az azt követő események miatt éleződött ki. Felhívtuk a polgármestert, arról érdeklődve, hogy megtörtént-e a fórumon elhangzottak kielemzése, az ott elhangzottak alapján milyen lehetséges módozatai lehetnek a konfliktus kezelésének, milyen konkrét lépések megtételét helyezték kilátásba, illetve hogy tervezik-e konfliktuskezelési szakember bevonását, külső segítség igénybe vételét. A polgármester azonban nem válaszolt kérdéseinkre.
Transindex.ro

Örökség-lustra
Új folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani.
A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják.
Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák.
Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk.
A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható.
A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Aláírásgyűjtés: az RMDSZ már elérte a kitűzött célt Háromszéken
Tamás Sándor, Kovász megye tanácsának elnöke kézjegye lett a 30 ezredik, Kelemen Hunor államelnök-jelöltet támogató aláírás Háromszéken. Az aláírásgyűjtést tovább folytatják, mivel minden szavazópolgárnak lehetőséget szeretnének biztosítani a támogatásra.
Tamás Sándor, Kovász megye tanácsának elnöke kézjegye lett a 30 ezredik, Kelemen Hunor államelnök-jelöltet támogató aláírás Háromszéken. Az aláírásgyűjtést tovább folytatják, mivel minden szavazópolgárnak lehetőséget szeretnének biztosítani a támogatásra.
Eddig Előpatakon 215, Kommandón két nap alatt 300, Esztelneken pedig annak ellenére, hogy 250 volt a cél, végül 400 személy támogatta aláírásával az RMDSZ-t. Nagybaconban több mint ezer aláírás gyűlt össze 3-4 nap alatt, annak ellenére, hogy azt megelőzően az EMNP már végigjárta a közigazgatásilag a településhez tartozó Kisbacont.
Az államelnök-jelölt eszköz a székelyek akaratának kinyilvánítására
„Minden politikai megmérettetésen részt kell vegyünk. Fontosnak tartottuk, hogy az államelnök-választáson Kelemen Hunor legyen a jelölt. Meg vagyok győződve, hogy amióta ő a Szövetség elnöke, azóta nőtt a Szövetség súlya a romániai politizálásban, a Kárpát medencei politizálásban is, és hitelesen tudja a választási kampányban elmondani az erdélyi magyar közösség igényeit, gondjait, elvárásait. Székelyföldnek szüksége van az elkövetkező időszakban más típusú megközelítésre Bukarest irányából, más típusú elvárásaink vannak, mint az elmúlt 25 évben” – mondta Tamás Sándor.
A megyeelnök bevallotta, sokáig csupán magyar nyelven folyt az önrendelkezés megvalósításának akarata, ám az elmúlt időszakban változtattak ezen, megindult a román nyelvű kommunikáció is.
Egy személy csupán egy jelöltet támogathat
Grüman Róbert, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének ügyvezető elnöke felhívta a figyelmet arra, hogy egy személy csak egy ívet írhat alá. Mint fogalmazott, ha több, a jelöltet támogató ívet látna el kézjegyével valaki, akkor mindkét listáról kihúzzák, ugyanakkor büntetőjogi eljárás indulhat ellene, és akár pénzbeli bírságot is kaphat. Az ügyvezető elnök közölte azt is, hogy szeptember 15-ig folytatják a gyűjtést, aki támogatni szeretné Kelemen Hunort, az aláírhatja a nyomtatványt a városi standoknál, a pecséttel ellátott igazolvánnyal rendelkező önkénteseknél, valamint a vidéki települések polgármestereinél, önkormányzati képviselőknél, valamint az RMDSZ-es tisztségviselőknél is.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Időbeni
Ráhúzhatnánk minden egyes napunkra, hogy az, éppen az a számvetés napja. És igaz. Mert számot adni s vetni mindazzal, ami történik ellenünkre velünk, de leginkább másutt, irodákban és képviseletekben, az már több a soknál. Egymást autonómiával köszöntjük, keserveinkben és örömeinkben is ahhoz, a megtagadott autonómiánkhoz fordulunk.
Számvetések az iskolai vizsgák, és annak a jegyében settenkednek közénk az érettségi, a véndiák-találkozók. Áprily Lajos, a tanárköltő szavai: „Öregdiákok báli éjszakáján, domine Joó József, kerestelek…” És fölzúgnak az enyedi, marosvásárhelyi, nagyváradi orgonák s azok hurcolják lomhán, túlterhelten a rengeteg magyar panaszt.
Ment-e a könyvek által a világ elébb? – kérdezzük, mert kérdezteti vélünk a tantárggyá nemesedett Vörösmarty Mihály. És azt is megértük rémülten, hogy a maturandusok egész sora legyint kávé mellett hányaveti módon az érettségire: ki nem sz...ja le?! Merthogy érettségivel, sőt, egyetemi diplomával sem lehet munkát találni... Nem, nem talál, aki nem keres erősen munkát. Akit eltartanak a szülők fűtött lakásban, fűtött kávézókban.
Az vesse népemre az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom s vágják. Bikfalván gyönyörködtem minap egy, az erdőtől elcsent nagyszerű bennvalóban. Minden tenyérnyi terület megművelve, az udvar, a kert lejtése úgy 65 fokos, de minden a helyén, játszótér, hinta, s hogy a látvány is otthonosabb legyen, hát lepedőnyi zöldséges is, virágágyás is. Munka. Itthon. És itthon a csodaszép lányka is, fiúcska is, iskolák, miegymás.
Szabadságból kevés, szabadosságból túl sok. Őrjítő zenebona minden második nap, minden hétvégén, sose halunk meg. És ellenségeink vigyorogva veszik számba, mennyivel, mennyire fogyatkoztunk Székelyföldön az utóbbi hetekben.
Számvetés, eleget tettünk-e az elvárásoknak az utóbbi 45 évben? Román tanácsos vágta képünkbe: 30 év múlva Székelyföldön is ők lesznek többségben. Hát, mondom fennhangon, rajtunk is állna, igen, ha állanánk a magunk pászmájában, a magunk lábán…
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kirajzolják Székelyföld határait
Az MPP és az RMDSZ közös bizottságai által kidolgozott autonómia-tervezetet az RMDSZ nyújtsa be szeptember 23-áig, különben hiteltelen Kelemen Hunor államfőjelölti kampánya – vélte az MPP elnöke.
Végzett az RMDSZ és az MPP közös bizottsága az autonómia-statútum kidolgozásával, a következő lépés tehát a közvitára bocsájtás és a parlament elé terjesztés. Ebben a kérdésben – is – véglegesítette álláspontját az MPP vezetősége a hétvégén Szovátán tartott konferenciáján.
„Az államfőválasztáson való induláshoz szükséges aláírásokat szeptember 23-áig kell benyújtani. Eddig a határidőig nyilvánosságra kell hozni, közvitára kell bocsájtani és a parlament elé is be kell terjeszteni az autonómia-tervezetet, különben hiteltelen Kelemen Hunor kampánya. A tervezet a dél-tiroli modellt követi, és e mögé fel kell sorakozzon a teljes magyar közösség. A statútumban sok a rokonság a Csapó József által kidolgozott SZNT elképzeléssel, nagyon nagy mértékben azzal megegyezik, de nem a széki rendszeren, hanem megyerendszeren alapul, amelynek alrésze lenne a székek mentén létrejövő NUTS 4 mikrorégió-hálózat” – mondta az MPP elnöke, Biró Zsolt. Hozzátette, Székelyföld határait világosabban meg kell fogalmazni, ezért mellékletben leszögezték azokat a településeket, amelyek a történelmi Székelyföldet alkották.
A térség összes önkormányzata népszavazással eldöntené, hogy akar-e Székelyföldhöz tartozni, vagy pedig másik megyéhez csatlakozna – utóbbi eset főként Maros megye nem marosszéki részében lenne fontos, mert a román többségű települések így kinyilváníthatnák, hogy melyik megyéhez (Szeben, Fehér, Kolozs, Beszterce) akarnak tartozni (mint volt az az 1968-as megyésítés előtt, amikor Marosszékhez hozzácsatolták őket). „Kirajzolódna, hogy Székelyföld a jelenlegi Kovászna és Hargita megyéből, néhány Brassó és Bákó megyei településből, valamint a leendő új Maros megye a történelmi Marosszékből állna” – ismertette Biró Zsolt.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

Kölcsönkapott jelen
Az elmúlás érzése sosem vidám. Miközben egy rendezvény díszleteit bontják – akár képletesen is –, valahogy nem a holnap ígéretei lebegnek előttünk, hanem az „ennek is vége van” melankóliája terjeng körülöttünk finoman. A holnap csak holnap-holnapután jut eszünkbe, amikor a tegnapból már nincs tovább, lépni kell, ébredni, eszmélni.
Kolozsvár városünnepe immár önmagában is érték, és nemcsak a maga szimbolikus dimenziójában. Ötéves pályafutása üstökösszerűnek mondható, még akkor is, ha megbízható erdélyi elődrendezvények kitaposott nyomában jár. Saját arca van, amelynek kialakításához több hossznyi előnyt biztosítanak az egyedülálló történelmi díszletek, és a miliő, amelytől a kincses város a húsz százalék alatt maradó magyarsághányada ellenére is töretlenül őrzi Erdély magyar szellemi fővárosi státusát. Még akkor is, ha utánpótlását javarészt Székelyföldről meríti – de ez alig több a székelyföldiek felé tett gesztusnál.
Az ötödik Kolozsvári Magyar Napok értékének meghatározásakor ugyanis nem szabad feledni, hogy honnan indult a történet. Milyen tudati nyomorral kellett felvenni a harcot alig tíz évvel a sok évnyi, de pusztítása arányait tekintve inkább sok évtizednyi Funar-éra után. Amely profi bérgyilkos módjára igyekezett elpusztítani a kommunizmus évtizedei során vézna csírává satnyult, a ’89-es politikai változások nyomán viszont azonnal szárba szökkenő reményt. Örökre belém égve él a kép, ahogyan az első sorokban álló középkorúak és idősek két éve fogadták a Főtéren felcsendülő Himnusz akkordjait. A nagy kivetítők hűen tükrözték a kolozsvári magyarság akkori tudatállapotát: előbb meghökkent, félve körülpillantó tekintetek, aztán az énekbe bekapcsolódó remegő ajkak, majd könnyek között, tele szájjal éneklő emberek. Két perc alatt ment végbe közel évszázadnyi változás.
Azóta azt a pillanatot el is lehetett volna szúrni. A tudatébredést azonban értőn erősítették az évek folyamán a szervezők, s a magyar napok rendezvénysorozata mára megbízható alapokon nyugvó építménnyé vált. Azzal a mások iránti empátiával telítve, amely amúgy is sajátja a soknyelvűségben élő kolozsvárinak.
De nem csak, és ez roppant fontos. A tömbmagyarságban élők közül ugyanis csak kevesen értik meg azonnal, mennyivel másabb Kolozsváron magyarnak lenni, mint Székelyföldön. Talán nehezebb, talán több kompromisszumot igénylőbb, talán több veszélyt rejtőt – de mindenképpen szép, izgalmas, vonzó. És mindenképpen másolásra érdemes, hiszen a tömbmagyarság is csak kölcsön kapta a sorstól saját jelenét. Hogy ráépíthesse jövőjét.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mire jó a magyar állampolgárság?
Számos rémhír terjengett a kettős állampolgársággal kapcsolatban, mielőtt megszavazták volna az Országgyűlésben. Több mint négy évvel az egyszerűsített honosítás lehetőségének megadása után sem exodust nem váltott ki, sem a szociális rendszer felborulását nem okozta.
Miután 2010. május 26-án a magyar Országgyűlés elfogadta a vonatkozó törvényjavaslatot, illetve annak 2011. január elsejei hatályba lépése után a belügyminisztérium, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal nagy figyelmet fordított a végrehajtás személyi és technikai feltételeinek megteremtésére, a kellő források biztosítására. A törvény elfogadása óta több eljárási változás is történt: a szabályokat a jogalkotó és a végrehajtó úgy igyekezett igazítani, hogy minél egyszerűbben, gyorsabban és többen tudják igénybe venni a kedvezményes honosítási eljárást. „Ma már gördülékenyen megy a munka. Egyszerűsítették a szabályokat a nem magyar állampolgár házastárs vonatkozásában is. Aki tíz éven át együtt él és megfelel a feltételeknek – beszél magyarul, és nem folyik büntetőeljárás ellene –, vagy aki öt éve együtt él és közös gyereke van a magyar állampolgárral, szintén igényelheti a kedvezményes magyar állampolgárságot” – vázolta Tusványoson Kontrát Károly, a belügyminisztérium parlamenti államtitkára. Kiemelte: a cél, hogy 2018-ig egymillió új magyar állampolgár tegye le az esküt.
Negyvenszeres növekedés
A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Wetzel Tamás, aki az elmúlt négy esztendőben az egyszerűsített honosítás bevezetéséért, felügyeletéért felelős miniszteri biztosként tevékenykedett, elmondta: míg a magyar közigazgatás 2011 előtt évente átlagosan ötezer állampolgársági kérelmet fogadott, ez a szám rögtön az egyszerűsített honosítás első évében mintegy 200 ezerre emelkedett, és a tendencia azóta is töretlen. 2011 eleje óta nagyjából 650 ezren igényelték a magyar állampolgárságot, és körülbelül 600 ezren le is tették az állampolgársági esküt. Korábban 12 hónap volt az ügyintézési határidő, ami 3 hónapra csökkent, miközben a fő kérelmek mellett 5-6 millió kiegészítő iratkérelmet is elbíráltak. Wetzel szerint csak a nyári nagy mezőgazdasági munkák idején csökken némileg az érdeklődés.
Eddig 92 külképviseleten és több mint 1200 magyarországi kérelemátvevő helyen nyújtottak be igényt. „Már az első héten négy kérelem érkezett Abu-Dzabiból. Először informatikai hibára gyanakodtak, de kiderült: egy Székelyföldről elszármazott család jelentkezett” – mesélte. Az egyszerűsített honosítási kérelmek 97 százaléka a Kárpát-medencéből érkezik, kétharmaduk Erdélyből, 17-18 százaléknyi Szerbia területéről és 8-9 százalék Kárpátaljáról. A jelenséget elsősorban az magyarázza, hogy az itt élő magyarság az, amely a háborúk nyomán elveszítette állampolgárságát. Aki vagy akinek a felmenője a diktátumok folyamán veszítette el állampolgárságát egyszerűsített honosítással, visszahonosítással szerzi meg a magyar állampolgárságát. „A nyugati diaszpóra tagjainak helyzete teljesen más, hiszen döntő többségük Magyarország területéről vándorolt ki, és soha nem is veszítették el a magyar állampolgárságot. Ha tehát Ausztráliából viszonylag kevés honosítási kérelem fut be, nem azt jelenti, hogy nem érdeklődnek az állampolgárság iránt, csak másfajta eljárással, úgynevezett állampolgárság megállapítási eljárással kell élniük, ami sokkal bonyolultabb és időigényesebb” – mondta el Wetzel Tamás.
Emlékkönyv
A legidősebb kérelmező 104 évesen New Yorkból kérte a magyar állampolgárságot mindjárt az első hetekben. „Tipikus közép-európai történet, egy személyben testesíti meg a kárpátaljai emberről szóló viccet, aki ki sem mozdult a falujából, mégis megélt öt állampolgárságot. Pál Imre bácsi, aki a Szovjetuniót elhagyva az amerikai állampolgárságot is megszerezte, 2011. március 15-én le is tette az esküt” – mesélte a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár. Az egyszerűsítés eredményeként a magyar állampolgárságú felmenőkkel nem rendelkező, de magyar kultúrához házastárson keresztül kapcsolódók is kérvényezhetik az állampolgárságot. Erre példa egy olyan, Székelyföldön élő török állampolgár, akinek felesége és három gyermeke magyar állampolgár. A török családapa az eskütétel után a Levente nevet is felvette. A szabályok szigorúak, hogy ne történhessenek visszaélések. Ha alapos indok merül fel, a megszerzést követően még 10 évig bármikor visszavonható az állampolgárság. Eddig közel 20 ezer kérést utasítottak vissza a magyar nyelvtudás hiánya, büntetett előélet, illetve más okok miatt.
Lukács Bence csíkszeredai konzul szerint nemcsak Ausztráliából kérik érzelmi okokból a magyar állampolgárságot az egyszerűsített honosítás keretében, Csíkszeredában is ez a legfontosabb érv. Nagyon kis számban fordul elő, hogy az állampolgárságból a kérelmező gazdasági vagy egyéb előnyt kíván kovácsolni. Abban az emlékkönyvben, amelybe az eskütétel után írhatnak a friss állampolgárok, a következők a legjellemzőbb üzenetek: „Köszönöm a szüleim és nagyszüleim nevében is, akik már nem élhették meg ezt a pillanatot.”, vagy „Köszönöm Magyarországnak, hogy magáévá fogadott a sok történelmi hányattatás után is.”
Lehetséges előnyök
Hogy miben jelenthet előnyt a magyar állampolgárság? Köztudott, hogy például Amerikába a magyar állampolgároknak – a románokkal ellentétben – nem kell vízumot kérniük, és az is, hogy a magyar útlevélnek nagyobb a presztízsértéke. De az állampolgárság a munkavállalás bizonyos területein is előnyt jelenthet. Annak ellenére, hogy Magyarország és Románia egyaránt uniós tagállam, bizalmas ügykezelői munkaköröket és a közszolgálati vezető beosztásokat Magyarországon kizárólag magyar állampolgárok tölthetnek be. Ez is fontos érv az újonnan létesült magyar állampolgársági jogviszonyok mellett. Nyugdíj tekintetében pedig biztosítási jogviszony szükséges ahhoz, hogy valaki Magyarországon ilyen ellátást kaphasson. Ha például valaki Romániában és Magyarországon is töltött szolgálati időt, akkor arányosan kapja a nyugdíjat mindkét országból.
Míg utazási kedvezmények nem járnak a magyar állampolgársággal, a magyar igazolvánnyal igen. Így akinek megvan a státustörvény értelmében kibocsátott kis zöld könyvecskéje, igénybe veheti az azzal járó jogosítványokat. Az egészségügyi ellátásban az európai egészségbiztosítási kártya vehető igénybe uniós ország polgára esetén, ami az állami ellátórendszerben érvényesül, és ezzel lehet ellátást kapni. Fontos terület a választások: több mint száz év után először április 6-án vehettek részt a történelmi Magyarország területén élők magyarországi választásokon. Ekkor országos listára voksolhattak.
Wetzel Tamás és Kontrát Károly is kiemelte: ma látszik igazán, hogy a 2004 decembere körüli kampányban mennyi megalapozatlan félelem, rémhír hangzott el, és milyen manipuláció folyt. Magyarország szociális ellátórendszere nem omlott össze, a nyugdíjat nem vették el az emberektől, százezer számra nem indulnak el az emberek. A kettős állampolgárság nem destabilizálta a térséget, sokkal inkább stabilizáló erejű.
Hasznos tudnivalók A magyar állampolgárság és a magyar igazolvány nem zárják ki egymást. A magyar igazolványt csak abban az esetben kell leadni, ha valaki állandó magyarországi lakcímre tesz szert. Romániai lakcímmel magyar állampolgárként megtarthatjuk a magyar igazolványt, és használhatjuk annak kedvezményeit. Magyar igazolványt továbbra is lehet kérelmezni. A magyar állampolgársággal kapcsolatos ügyintézés az iratok benyújtásától számítva nagyjából három hónapot vesz igénybe, ezután következik az ünnepélyes eskütétel és a hivatalos okiratok (lakcímkártya és honosítási okirat) átvétele. Sokan tévesen gondolják a romániai címet tartalmazó lakcímkártyáról, hogy személyazonosító okmánynak számít: sem a lakcímkártya, sem a honosítási okirat nem alkalmas például határátlépésre, ahhoz fényképes személyazonossági okmány szükséges. Ez az unión belül lehet személyi igazolvány vagy útlevél. A magyar állampolgárság megszerzése nem jelenti magyar személyi igazolvány kézhezvételét. Magyar személyazonosító igazolványt csak azok kaphatnak, akik rendelkeznek magyarországi lakhellyel. A magyar állampolgárság megszerzése nem jelenti automatikusan a magyar útlevél megszerzését sem. A magyar útlevél igénylésének viszont előfeltétele a magyar állampolgárság, tehát az útlevelet csak akkor lehet külön eljárásban igényelni, ha a kérelmező már magyar állampolgár (megkapta a honosítási okiratot, letette az állampolgársági esküt). Az útlevelet a kérelmezéstől számítva általában két hét múlva kézhez kaphatja a külhoni magyar állampolgár. Külhoni magyar állampolgárként külföldön fordulhatunk a magyar külképviseletekhez is, a kettős állampolgár saját döntése, hogy idegen országban melyik állampolgárságnak megfelelő képviselethez fordul probléma esetén. Az 1963-as bécsi egyezmény értelmében tehát például Németországban kettős állampolgárként fordulhatunk akár a magyarországi külképviselethez is. Kivételt képez a szabály alól az az ország, ahol az állampolgár él. Vagyis romániai magyarként Romániában – hiába rendelkezik magyar állampolgársággal is –, nem kérhet a magyar külképviselettől segítséget: az alapállampolgárság, azaz a román számít. Az egyszerűsített honosítási eljárás honlapján (allampolgarsag.gov.hu) számos gyakran ismétlődő kérdésre megtalálható a válasz, illetve tájékozódhatunk jogainkról és kötelességeinkről is.
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A mese meghalt
Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.
Tamási-darabot már csak Udvarhelyen játszanak az új évadban
Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?
Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.
Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.
Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A jézusfaragó ember előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.
És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” Pozsgai Zsolt, Magyar Hírlap

Fergeteges forgatagkezdet
Politikamentes rendezvény – pártnyilatkozatokkal
Csütörtök este a Kultúrpalota nagytermében ünnepélyes keretek között megnyitották a második Marosvásárhelyi Forgatagot, a város magyarságának művelődési rendezvénysorozatát. S bár a főszervezők – Soós Zoltán és Portik Vilmos – hangsúlyozták, hogy a politikamentes rendezvény célja az, hogy visszanyerjük a város tereit, a kulturális programokkal pedig felhívjuk a figyelmet a jelenlétünkre és közelítsünk a többségiek fele, ennek dacára a pulpitushoz lépő vendégek kampányízű nyilatkozatokat tettek a túlságosan hosszúra nyúlt megnyitón. Ezt némiképp ellensúlyozta a Maros Művészegyüttes fergeteges, 50 perces műsora. Kilyén László színművész műsorvezetőként nagyjából összefoglalta mindazt, amit az általa bemutatott addigi felszólalók igen részletesen kifejtettek, mindenki a maga politikai nézetének szemszögéből. Amint már az elején hallhattuk, a Forgatag a város vásárjogához kapcsolódva azt célozza, hogy felidézze a korabeli hangulatot, lehetőséget teremtve a világba szakadt marosvásárhelyieknek a találkozóra. A kulturális rendezvényekkel hangsúlyozzuk a jelenlétünket és „foglaljuk vissza a várost”, hogy „ne érezzük magunkat másodrangú polgároknak” benne. Portik Vilmos örömét fejezte ki, hogy politikusokat is lát a nézőtéren, hiszen az első rendezvény megszervezéséhez „bátorság” kellett. Vissza kell venni Marosvásárhelyt! – hangsúlyozta – és ehhez a politikai erők összefogására van szükség – mondta. Soós Zoltán, ezt a gondolatot folytatva, a Székelyföld kulturális értékeinek az előtérbe helyezését emelte ki. Vásárhelyt megilleti a Székelyföld kulturális központja titulusa, s erre jó igazolás lehet a Forgatag. A marosvásárhelyi románság bizalmatlanul közelít a magyarok kultúrájához, párhuzamos kultúrafogyasztó közönsége van a városnak, ennek a leépítését is célozzák a szervezők a Forgatag rendezvényeivel – mondta többek között Soós Zoltán.
Magyarország kormányának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Wetzel Tamás Tamási Áron gondolata nyomán a szülőföldön maradásról beszélt, arról, hogy a magyar kormány kötelességének érzi a külhoniakat erősíteni, ösztönözni az összefogást, amelynek köszönhetően sikerül eredményeket elérni a kisebbségi jogok terén. Erre jó példa a Kolozsvári Magyar Napok, a Forgatag, a kétnyelvűség érvényesítése is, mindezekért támogatták a rendezvényt. Balaicz Zoltán, Zalaegerszeg alpolgármestere a két város között kialakult mély és sokrétű baráti kapcsolatról, arról a szellemi, érzelmi kapocsról beszélt, ami valójában mindazt erősíti, amiről az államtitkár említést tett. Peti András alpolgármester annak a szellemi örökségnek az ápolását tartotta fontosnak, amelyet eleink, többek között a Kultúrpalota építői hagytak hátra. Épületeinket, tereinket be kell laknunk, és erre jó alkalom a Forgatag – mondta, és kitért a kulturális párbeszéd fontosságára, amelyet a hivatal is szorgalmaz. Reményét fejezte ki, hogy a nemsokára megújuló várban is lehetőség lesz arra, hogy hangsúlyozzák: Vásárhely Erdélyben fontos kulturális központ. Toró T. Tibor, az EMNT elnöke a szervezőket dicsérte „amiért csodát teremtettek” és „feladták a leckét a politikusoknak”. Négyszer próbálkoztak a politikusok, hogy összefogjanak, de ez a mai napig nem sikerült, ezért is kellett „bátorság” a Forgatag megszervezéséhez. Aztán részletesen ecsetelte az autonómia gondolatát, ami szerinte csak erősítheti azt a törekvést, amelyet a szervezők is célul tűztek ki. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról a sokéves munkáról beszélt, amelynek következtében sikerült elérni, hogy lehessen Kolozsvári Magyar Napokat és Forgatagot szervezni. Ez a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelem eredménye is. De ahhoz, hogy megértsék a többségiek, hogy mit akarunk, elfogadják a politikai törekvéseinket, valóban szükség van az interkulturalitásra, a kulturális párbeszédre. Jeleznünk kell a román társadalomnak, hogy nem kell félniük a céljainktól, mert semmit nem akarunk elvenni tőlük – mondta, majd hozzátette: ez csak a kezdet, a párbeszédet folytatnunk kell. A szövetség elnöke kifejtette, szükség van arra, hogy a magyar kormány támogassa a törekvéseinket, de fontos, hogy a románok is elfogadják ezeket. Aztán kitért arra is, hogy a mi és az apáink nemzedékének felelőssége, kötelessége megmagyarázni az 1989 után születetteknek, hogy honnan indultunk el – mondta, utalva az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre –, hova jutottunk, mi az az örökség, amelyet ápolnunk kell, de világossá kell tenni a célokat is.
A majdnem egy órát tartó megnyitóbeszédeket a Maros Művészegyüttes műsora követte. Varró Huba válogatásában, Moldován Horváth István zenei szerkesztésében Maros menti, sóvidéki és mezőségi néptáncokat láthattunk, énekelt Kásler Magda és Fekete Orsolya. Barabás Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes vezetője lapunknak elmondta, kötelességének érezte, hogy a Forgatag „családtagjaként” népi kultúránk és hagyatékunk legjavát vonultassa fel a színpadon. Hogy valóban nagy az érdeklődés a színvonalas kulturális rendezvények iránt, jelezte az is, hogy a megnyitót követően Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint dzsesszelőadására zsúfolásig megtelt a Teleki Téka nagyterme is. A szervezők remélik, hogy ilyen nagy lesz az érdeklődés a további rendezvények iránt is.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dragnea: nincs kompromisszum autonómiaügyben
Az RMDSZ-szel koalícióban kormányzó szociáldemokraták ügyvezető elnöke, Liviu Dragnea leszögezte: nem fogadják el az autonómiát. A nyilatkozat apropója, hogy hamarosan nyilvános lesz az RMDSZ székelyföldi autonómiatervezete.
Burkoltan a koalíció felbontásával fenyegette meg az RMDSZ-t Liviu Dragnea közigazgatásért felelős miniszterelnök-helyettes, a magyar szervezettel együtt kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) ügyvezető elnöke, és kizárta a kompromisszumot az autonómia ügyében. Dragnea egy televíziós műsorban azt mondta: kizárt a „politikai zsarolás” lehetősége a Székelyföld etnikai jellegű autonómiája kapcsán, mivel a kormánynak az RMDSZ támogatása nélkül is megvan a többsége.
Dragnea azt is hozzátette ugyanakkor, hogy az RMDSZ eddig nem is vetette föl a koalícióban az autonómia témáját.
„Az RMDSZ sem hivatalosan, sem informálisan, egyetlen politikai témájú találkozón sem állt elő ezzel az igénnyel soha. Ami pedig a kormány hozzáállását illeti, semmilyen enyhülés nincs, egyértelmű a határozottság. Semmilyen lehetőség sincs arra, hogy valaki a kormányban vagy a parlamenti többség köreiben – és itt jegyzem meg zárójelben, hogy az RMDSZ nélkül is meglehet a többségünk –, tehát hogy nyomást gyakoroljon, vagy, isten őrizz, lehetősége nyíljon a politikai zsarolásra” – szögezte le Dragnea.
A miniszterelnök-helyettes hozzátette, hogy bár az RMDSZ nem jelentette be hivatalosan az autonómiatervény tervezetét, a kormány figyelemmel követi az ügy fejleményeit. „Talán két-három héttel ezelőtt megkérdeztem, hogy az RMDSZ hivatalosan támogatja-e ezt a kezdeményezést. A válasz az volt, hogy nem. Ez nem jelenti azt, hogy nem figyelünk oda bármilyen nyilvános vagy kevésbé nyilvános akcióra, és hogy nem rendelkezünk mi is információkkal, hogy mindenre felkészüljünk. Másrészt viszont nem akarunk konfliktust gerjeszteni a térségben” – mondta Dragnea.
A miniszterelnök-helyettes egyúttal kizárta a kompromisszum lehetőségét az autonómia ügyében a PSD és az RMDSZ között.
„Semmilyen formában nem értünk egyet az etnikai alapú autonómiával. Nincs lehetőség kompromisszumra köztünk és az RMDSZ között. Ahogy politikai színezettől függetlenül az összes kormány ellenállt az évek során az ilyen kezdeményezéseknek, amelyek a fontosabb választások küszöbén valóban felerősödnek, mi sem hagyunk kétséget afelől, hogy ellenállunk, és nem támogatjuk őket. A román állam egységes jellegéről van szó. Az alkotmányban a régió kifejezés sem létezik, a regionalizációs folyamatot felfüggesztettük” – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Mint arról beszámoltunk, a hét elején Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, elkészült az RMDSZ autonómiatörvény-tervezete, amelyről a szövetségen belül még egyeztetések zajlanak, majd hamarosan nyilvános vitára bocsátják, a kormányon belül azonban nem terjesztik be a dokumentumot.
Megjegyezte ugyanakkor, hogy a tervezet elfogadásához nem is lenne elég az alkotmánymódosítás, hanem teljesen új alkotmány kellene, hiszen a jelenlegi alaptörvényben nem szerepelnek a régiók, mint közigazgatási egységek. Ráadásul az alkotmánybíróság a közelmúltban visszadobta az alkotmánymódosítási javaslatokat, arra a jelenlegi alaptörvényben foglalt cikkelyre hivatkozva, amely tiltja az egységes és oszthatatlan nemzetállami jelleget rögzítő cikkely módosítását.
Kelemen azt is elmondta, hogy a hétvégére a szövetség parlamenti frakciói megkapták a közel száz cikkelyből álló tervezetet, amely Dél-Tirolt tekinti mintának. A napokban a területi szervezetek is megkapják, és szeptember második hete után várhatóan nyilvános vitára bocsátják. Hozzátette: az egész romániai társadalommal egyeztetni kívánnak.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Dezinformáció és álelemzés: kinek érdeke az autonómia lejáratása?
A magyar autonómiatörekvéseket durván lejárató írást közölt a napokban egy bizonytalan hátterű angol nyelvű elemzőportál, amely többek között azt állítja, hogy az önrendelkezési törekvéseket Moszkva bátorítja, céljuk pedig az európai országok szétforgácsolása.
A Center For Eurasian Strategic Intelligence (CESI – Eurázsiai Stratégiai Hírszerző Központ) nevű elemzőcsoport saját bevallása szerint a kelet-európai orosz terjeszkedés és katonai agresszió bemutatására és vizsgálatára jött létre idén, és eddig összesen tíz elemzésük elérhető.
A magyar autonómiatörekvésekkel foglalkozó írás augusztus 20-án, a magyar nemzeti ünnepen látott napvilágot – talán nem véletlenül.
Az írás tartalmáról és szellemiségéről már a cím is mindent elárul: Magyarország célja az, hogy bizonytalanná tegye a romániai helyzetet, hogy ezzel Oroszország érdekeit szolgálja (Hungary Aims to Unsettle Situation in Romania to Serve Russia’s Interests).
A cikk illusztrációjául egy olyan képet választottak, amely Tőkés Lászlót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökét, a Fidesz színeiben mandátumhoz jutott erdélyi európai parlamenti képviselőt ábrázolja, amint éppen kitűzi a székely zászlót nagyváradi képviselői irodája falára.
„Hirtelen” fokozódó „magyar nyomás”
Az írás azzal indít, hogy Magyarország júliusban hirtelen fokozta a Bukarestre gyakorolt nyomást annak érdekében, hogy „a Budapest érdekszférájába tartozó területek” autonómiát kapjanak. Itt többek között Kövér László házelnök torockói beszédét idézi, amelyben arról beszélt, hogy Budapest globális és európai szintre kívánja emelni az autonómia ügyét. Kitér Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azon nyilatkozataira is, amelyekben leszögezi: Magyarország támogatja az autonómiatörekvéseket. Megemlíti Tőkés László tusványosi beszédét is, amelyben az EP-képviselő azt mondta: nincs még 25 évünk, most van itt az autonómia ideje.
Az elemzés ezt követően történelmi áttekintésbe csap át, és megemlíti: az autonómiaküzdelem 1993-ban kezdődött, de igazából 2010-től fokozódott, és a 2013–2014-es időszakban eszkalálódott, amikor az Erdély magyarlakta térségeiben élők tiltakozó akciókba fogtak. A cikk megemlíti azt a 2011-es esetet is, amikor Tőkés László és a többi RMDSZ-es képviselő jelenlétében megnyitották a Székelyföld brüsszeli képviseletét, amit a román külügy akkor élesen bírált. Ezt az írás az autonómiaügy európai szintre történő emelésére tett kísérletként értékeli.
A cikk ezt követően az RMDSZ tevékenységére tér ki, amely a szerző szerint élénk parlamenti tevékenységet folytat a Székelyföld autonómiája érdekében. Megjegyzi, hogy Bukarest ugyanakkor megpróbálja elejét venni „az etnikai autonómia ügye és Magyarország terjeszkedési szándéka” politikai szintre emelésének, többek között ennek érdekében nem egyezett bele két magyar konzuli iroda megnyitásába Erdélyben.
Titkos magyar–orosz együttműködés?
Az „elemzésben” ezt követően jelennek meg a leghajmeresztőbb képzettársítások. Megállapítja, hogy a romániai magyar közösség hangja azt követően vált erősebbé, hogy Románia 2009-ben kinyilvánította: eltökélt geopolitikai érdekei megvédésére Moldovában, gyengítve ezzel az orosz befolyást, amiért cserében Moszkva visszavágásként transznisztriai és gagauziai befolyását kihasználva mindent megtett a helyzet destabilizálása érdekében. „Becsléseink szerint az orosz különleges szolgálatok jelenleg is együttműködnek a romániai magyar vezetőkkel, és kihasználva a régió jellegzetes etnikai viszonyait, belülről próbálnak meg gondot okozni Bukarestnek” – fogalmaz a szerző.
A cikk ezt követően azt próbálja bizonygatni, hogy a legbefolyásosabb magyarországi politikusok mind oroszbarátok, Magyarország egyike a Kreml európai barátainak, és a jelenlegi ukrajnai helyzet ellenére is fokozza az együttműködést a nukleáris energia és a földgázszállítás terén Oroszországgal.
A tényekkel szemmel láthatóan köszönő viszonyban sem álló szerző azzal próbálja a magyar–orosz „fegyverbarátságot” bizonygatni, hogy Budapest nem vetette fel az etnikai alapú autonómiát Szerbiában, amely Oroszország hagyományos szövetségese. Mindamellett, hogy ez nem igaz, a szerző tényismeretéről azt is érdemes megjegyezni, hogy a szerbiai magyar közösség létszámát a második legnagyobbnak nevezi a romániai után.
Az írás odáig megy, hogy megállapítja: Oroszország úgy próbálja legitimálni a székelyföldi vezetőket, hogy azt az illúziót kelti, mintha a terület külpolitikai és gazdasági kapcsolatban lenne más, a román érdekszférába tartozó oroszbarát területekkel. Ennek igazolására azt említi meg, hogy a Székely Nemzeti Tanács és Moldova autonóm régiójának, Gagauziának a vezetője, Mihail Formuzal közt 2012-ben kapcsolatfelvétel történt, amelyet 2014-ben megerősítettek. Ennek a célja az oroszbarát Gagauzia és a Székelyföld közötti kapcsolatok megerősítése lenne a szerző szerint, ami mindkét terület nemzetközi legitimitását növelni.
„Ez pedig lehetővé tenné Oroszország számára, hogy ügynökein keresztül előbb szélesebb körű autonómiát, majd függetlenséget követeljen az előbb említett európai területek számára. Ez lehetővé tenné a Kreml számára, hogy megerősítse pozícióját a térségben, és gyengítse főbb térségbeli riválisát, Romániát” – áll a cikkben.
A szerző végezetül megállapítja, hogy a továbbiakban a magyar tiltakozó akciók erősödése várható, amelyek révén a Kreml Ukrajnáról és Moldováról saját területe és Magyarország felé terelheti Bukarest figyelmét. „Mi több, az ilyen akciók jól beleillenek abba az orosz tervbe, hogy új autonómiák (majd ezt követően új államok) létrehozásával még jobban megosszák Európát, aminek célja az Európai Unió szétzúzása” – áll a szövegben, amely azzal zárul: a kárpátaljai magyar közösség számára követelt autonómia is csak azon orosz érdek szolgálatában áll, amely Ukrajna felosztására irányul.
Titokzatos elemzőportál
A CESI honlapján az első elemzés júliusban jelent meg, önmagát olyan elemzői csoportként határozza meg, amely az eurázsiai régió politikai, gazdasági és katonai veszélyforrásait vizsgálja. A bemutatkozó írás szerint a CESI független a kormányzatoktól vagy más testületektől, célja pedig a világbékét és a biztonságot szavatoló politikák kivívása.
Az Átlátszó.hu tényfeltáró portál utánajárt a CESI hátterének. A portál szerint a http://eurasianintelligence.org domain egy vanuatui lakos, Abigail Kalopong nevére van bejegyezve. Ő az oldal augusztusban bejegyzett kiadója, a londoni székhelyű Center for Eurasian Strategic Intelligence Ltd. igazgatója is.
Az idén 32 éves Abigail Kalapong nevéhez tudományos vagy civil szférában elért teljesítmény nem fűződik, ellenben 84 cégben igazgató vagy titkár. És mindegyik cég ugyanarra a Bedford Street-i címre van bejegyezve, ahova a CESI. Abigail Kalapong tehát egyértelműen stróman – állapítja meg az Átlátszó.hu.
Kommunikációs csata
Az írás kapcsán napvilágot látott az a spekuláció, hogy a CESI valójában az orosz titkosszolgálatokhoz köthető. Ez egyáltalán nem kizárható, ugyanakkor tény, hogy a benne megfogalmazott félinformációk, tévedések, de főleg a szándékos félremagyarázások és az egyértelmű ferdítések, hazugságok olyan hatást keltenek, mintha az álelemzést valakik a magyar önrendelkezési törekvések lejáratásáért felelős romániai illetékesek szája íze szerint írták volna. (Emlékezzünk csak George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat – SRI – vezetőjének közelmúltbeli nyilatkozatára, miszerint a szolgálat feladatának tekinti a magyar autonómiatörekvések megakadályozását).
Persze nem kizárt, hogy valóban az orosz szolgálatok keze van a dologban, a háttérben pedig az áll, hogy ilyen „mérgezett” információk révén növeljék a bizalmatlanságot és a feszültséget az Európai Unió tagállamai között.
Bármelyik elmélet igaz, a lejárató elemzés megrendelőjének kiléte fontos, de van egy másik, ugyanilyen fontos tényező is. Úgy tűnik, hogy a romániai és a Kárpát-medencei magyar autonómiatörekvéseket bizonyos erők megpróbálják a saját érdekükben felhasználni. Az autonómiaküzdelem lejáratásának megakadályozása érdekében az erdélyi magyar politikai és civil szervezetek, de a magyar diplomácia sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy tétlenül szemlélje a körülöttünk zajló kommunikációs hadviselést.
Az önrendelkezési szándékok megismertetésére és tisztázására aktív, nem pedig eseménykövető kommunikáció szükséges. A lehető legtöbb fórumon a román felet román nyelven, a külföldet angolul és más világnyelveken tájékoztatva kell leszögezni: az autonómiatörekvések nem külföldi érdekeket szolgálnak, az erdélyi magyar autonómiatörekvések pedig nemhogy veszélyeztetnék Románia területi egységét, hanem éppen hogy hozzájárulnak a stabilitáshoz.
Azáltal, hogy a magyar közösség számára – Románia szuverenitásának tiszteletben tartása mellett – biztosítják kultúrája és anyanyelve megőrzésének lehetőségét, a teljes körű, államilag finanszírozott anyanyelvű oktatást, a magyar nyelv hivatalos használatát – hogy ugyanolyan jogokat élvezhet szülőföldjén, mint a románok.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Patakfalvi Czirják Ágnes „A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!” A székely zászló jelentéseinek rétegei Hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, hogyan változik a használók „kezében” a tartalma, jelentése?
„Elmondhatjuk tehát, hogy Közép Európa Keleti Kárpátok övezte részén, a Székelyföldön, él egy, a szálláshelyén őshonos, ma is 700000-es lélekszámot számláló nép, mely ezer éve rendelkezik az államiság minden feltételével, megteremtve az államszervezés minden eszközét. Saját hadseregével és vérével védett ősi területe, maga teremtette alkotmányos jogrendje, kultúrája, ősi írása, himnusza és identitás jelképei, zászlaja, címere van. (...) Következésképpen: Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve! Választania kell: vagy élni fog a népeket megillető önrendelkezési jogával és önigazgatási hagyományaihoz visszatérve, saját kezébe veszi sorsának irányítását, vagy a lassú felszámolás útjára lép és szétszóratik a nagyvilágban.” Borsos Géza József
„Őshonos”, „államiság feltételei”, „vérével védett”, „önrendelkezés joga”, „önigazgatási hagyomány”, „saját kezébe veszi sorsának irányítását”, csak hogy a legfontosabb fogalmakat kiszemezgessük az idézett szövegből, amely jó példája a székelység kapcsán körüljárható gondolati mezőnek. A székely közösség időbeli folytonosságának elképzelése, amely megalapozza a jelenről és a jövőről alkotott gondolatok medrét, a Borsos Géza József-féle idézetben egyfajta morális parancs és elkerülhetetlen sors-beteljesülés erejével bír:
„Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve!”
Az elképzelés medrét a különböző, múltból örökölt elemek kövezik ki: jogrend, ősi írás, himnusz, zászló, címer stb., és mindez az idő-tér által meghatározott koordinátarendszerbe ágyazódik. A tér az ugyancsak elrendeltnek és állandónak mondható, vagyis Székelyföld területe, az idő pedig egy jól felépített folyamatosság. Ez a folyamatosság a különböző korszakokhoz tartozó történeteket, történelmi eseményeket (eredetmítoszok, legendák, különböző csaták és harcok történetei, 1848-49-es események, majd a világháborúk, Trianon stb.) egy adott időszálra fűzi fel, az állandó alanya pedig a harcolni kényszerülő székelység.
A székely közösség megszervezését, közösséggé formálását, annak módját irányító elképzelések és stratégiák hátterében az – a gyakorlatban könnyen megragadható alapvetés – áll, hogy a történelem az élet tanítómestere, vagyis, ha visszautazunk az időben, megtaláljuk a hiteles identitást, a helyes irányt. A székely zászló története kapcsán is markánsan jelen van ez az elképzelés.
A székely zászlóként ismert jelkép története 2004-ben kezdődik. Ezt a datálást egyes kritikusok túl közelinek ítélik meg, ebből fakadóan a zászló vizuális megjelenítését alkalmatlannak, méltatlannak tartják a székelység autentikus és ősi jellegének hangsúlyozására. A zászló hitelességével kapcsolatban az elmúlt tíz év azonban kegyesnek bizonyult, és kialakult egyfajta kompromisszum a kérdésben. Fogalmazhatunk úgy, hogy az igény és a használat felülírta a hitelesség kapcsán felmerülő kételyeket. Egy jól menedzselhető szimbólummal van dolgunk, ismerjük a „születésének” körülményeit (erről bővebben lásd itt), pontos dátumát, mindez megkönnyíti a köré szervezhető események kivitelezését is. Itt elsősorban olyan nemzetközileg is elterjedt ünnepekre (National Flag Day, Flag Day) gondolok, amelyek egy-egy adott ország nemzeti zászlója köré, általában az adott ország függetlenségének vagy egy fontosabb megemlékezésének dátumára szerveznek. Romániában 1998-ban döntöttek a nemzeti zászló napjának beiktatásáról és kötelező ünneppé nyilvánításáról, ami minden évben június 26-án kerül megrendezésre. A dátum a piros-sárga-kék zászló jelképpé választásának időpontjára emlékeztet.
Másrészt a szimbolikus politikai cselekvések sora, amely a jelkép jelentését, a zászló jellegét és használatának körülményeit meghatározta, elég muníciót szolgáltat ahhoz, hogy egy eseményekben gazdag történet kerekedjen a szűk tíz év alatt. A nyilvános terek, épületek felzászlózásának a román hatalom általi szankcionálása és az arra adott reakciók, valamint a nyilatkozatok és közösségi akarat kifejezésre juttatásának folyamata a zászlót fokozatosan a közösség központi szimbólumává avatta.
Miközben bővül azoknak a szereplőknek a köre, akik a „székelység” nevében jogokat követelnek, „cselekednek”, vele „szolidaritást vállalnak” (itt nemcsak a magyarországi politikai szereplőkre és egyes civil szervezetekre gondolok, hanem az Isztambulban szervezett, a székelyföldi autonómiát támogató szolidaritás-napra, a türk-török hagyományok felelevenítését támogató, konzervatív értékeket valló Hoca Ahmed Yesevi Vakfi szervezésében), ha közelebb lépünk, nyilvánvalóvá válnak azok a törésvonalak, amelyek ezen az egységesnek láttatott székelységen belül, illetve rajta kívül léteznek (Ki/kik képviselik az autonómia ügyét hitelesen?, Mit jelent pontosan ez a hitelesség?, Ki/kik vállalnak a székelyföldi autonómia ügyével szolidaritást? Mennyire esnek egybe az autonómiát szorgalmazó helyi szervezetek céljai és értékei a szolidaritást vállaló szervezetekével? Stb.).
A kommunizmus éveiből megörökölt, az erdélyi magyar kisebbségi kontextus kapcsán kirajzolódó, mostanra jelentésében túlterhelt diskurzusokat a „menni vagy maradni”, „megmaradni vagy asszimilálódni” dilemmái alakították. Ehhez képest a kétezres évektől kezdődően a nyilvánosságban egyre inkább az a kérdéskör tematizálódott, hogy hogyan lehetséges megszervezni a magyar közösségek hétköznapjait gazdaságilag- kulturálisan-társadalmilag kiegyensúlyozottabb módon, hogyan lehet beindítani az otthonteremtés és újjászervezés folyamatait. Ehhez kapcsolódóan a lokális, alulról jövő kezdeményezések mellett, a közösségépítés, nemzetépítés módszertanának olykor mintha tankönyvszagú utasításait követné. A székelyföldi/magyar közösség önmeghatározásának folyamata során artikulálódó új irány megpróbálja összhangban kezelni az értelmiségi körök által indítványozott kezdeményezéseket az alulról építkező folyamatokkal.
A kibontakozni látszó diskurzus ugyanakkor, egyelőre úgy tűnik, hogy komolyan veszi azt a kultúrakutatásban, társadalomtudományokban elfogadott tételt, mely szerint a kultúra nemcsak egy monolit, sok könyvön és magas kultúrán keresztül elérhető transzcendens szféra, hanem ennél jóval hétköznapibb dolog (is!). Ennek megfelelően fontos hangsúlyozni azt is, hogy a (kulurális/etnikai) identitás nem kizárólag egy politikai identitás (a csoporthoz való tartozás érzése, annak kinyilvánítása és a közös kultúra birtoklása), hanem a hétköznapi fogyasztáson keresztül is megragadható. „A fogyasztás ugyanis nem csupán az áruvásárlás aktusából vagy szolgáltatások egyszeri igénybevételéből áll, hanem különböző, szervesen összekapcsolódó tevékenységek láncolatából: a fogyasztói vágyak felismerésétől és preferenciákba rendezésétől kezdve a fogyasztás megtervezésén és a megfelelő áruk vagy szolgáltatások megválasztásán át azok használatáig, élvezetéig és a tárgyi javak karbantartásáig, majd elhanyagolásáig, elfelejtéséig vagy eldobásáig. A fogyasztási tevékenységsorozat időigényességének megkésett felismerése kétségkívül maga után vonja a fogyasztást korábban pillanatszerűnek és ezáltal marginálisnak tekintett nézetek dekonstrukcióját.” (http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/2122/voros.htm) A fogyasztás és az identitás megélésének tereit, módját, alkalmait pedig meg kell szervezni, az etnicizált/nemzetiesített termékeket, tárgyakat, szimbólumokat, ízeket, élményeket elő kell állítani, forgalmazását meg kell oldani. Erre tesznek kísérletet azok a kezdeményezések, amelyek a székely identitás megélésének alkalmait megpróbálják az ünnepnapok mellett a hétköznapokra is kiterjeszteni, például a „székely termékek” forgalmazásával – ilyen a Góbé termékek forgalmazása – vagy az idén másodjára megszervezett katrosai Székölykök Gyermekfesztivál ötlete, a szabadidő eltöltésének kitalálásán, vagy az internetes tartomány-név, levelezési-rendszer (sic.hu, @sic.hu) megalkotásán keresztül. De ugyanúgy az iskolai oktatásban, a kulturális emlékezet kitüntetett eseményein és helyszínein (március 15., iskolai koszorúzások), a szabadidős tevékenységeken (honismereti biciklitúra, lovagló és hagyományőrző táborok, baba-mama-papa klubok, könyvek és ismeretterjesztő kiadványok), a hagyományok újrahasznosításán/feltalálásán (Székely Vágta, székely gasztronómia, Csíksomlyói búcsú mai formája, székelyföldi gombász egyesületek, helyi turizmus stb.), a kollektív ünnepek (búcsúk, vásárok, vallási ünnepek) és a hétköznapok megszervezésén, projekteken (fészekrakó projektek, Székely Előfutár Ösztöndíj, Barabási László-ösztöndíj, stb.) keresztül. A Székelyföldön megfigyelhető közösségépítés új irányában a szülőföld – kultúra – székely identitás hármasa a pragmatikus, tudatos és aprólékos, lokális és regionális építkezésen keresztül alakul.
A székelyföldi régió egységes, jól megjeleníthető, körülhatárolt, áruvá tehető – így fogyaszthatóvá tett – identitáscímkéjének kialakítása az erőteljes önreprezentációra való igény megfogalmazódásaként érthető. Az elmúlt évtizedekben ez a reprezentáció, a határok pontos ki-, és megjelölését, a térség valamelyest egységes megjelenítését és etnikai jellegét célozta. Az otthonteremtés összetett és befejezetlen folyamatában a székely zászló, mint központi szimbólum folyamatosan jelen volt.
A székely zászló történetének alakulásában az erős önreprezentációs és a határmegjelölő szerep mellett, egy másik folyamat is közrejátszik. A székelyföldi magyar lakosság számára a zászló a román közigazgatási reformfolyamathoz kapcsolódó küzdelmek kitüntetett szereplője lett, ennek tétje a Székelyföld mint közigazgatási egység létrejötte. A decentralizáció hatékony megszervezése körüli kérdések a romániai nyilvánosságban egyre nagyobb lendületet vettek, amelynek szükségességével a nyilvánosság szereplői általában egyetértenek, de a régiók kialakítása és hatáskörökkel való felruházása kényes kérdésnek bizonyult, főleg ami a székelyföldi magyar közösséget és autonómia-elképzeléseket illeti. Az autonómiatörekvések hátszelével egyre látványosabbá vált a zászlót használó szimbolikus politizálás a virtuális-, és a köztereken. A székely zászló a romániai közigazgatás és decentralizáció vitája révén egyfajta cselekvővé vált, mivel nem csupán eszköze lett az etnikai mobilizációnak, az autonómiatörekvéseknek, hanem szervezője, főszereplője is.
A 2009-ben szervezett Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen, a székelységre vonatkozó jelképek elfogadását követően Hargita és Kovászna megye tanácshatározattal döntött a szimbólumnak a két megye zászlójaként való elfogadásáról is. E két döntéssel szemben folyamatosan megfogalmazódtak ellenérvek, azt kifogásolva, hogy a régió jelképének kialakítása teljesen mellőzte a székelyföldi románság reprezentációját.
Azzal, hogy a megyei tanácsok a zászlót a törvénynek megfelelően megtették a megyék jelképének, megváltozott a tárgy használatának kontextusa. Már nem kizárólag egy etnikailag homogén közösség törekvéseit, civil kezdeményezését testesítette meg, hanem az adminisztratív módon (a helyi közigazgatáson keresztül) és pragmatikusan (különböző szimbolikus gyakorlatok által) építkező Székelyföld létrejöttét, vagyis egyfajta intézményesülési folyamatot mutatott.
A jelentésváltozás és popularizálódás mértéke pontosan követi azt a logikát és versengést, amelyben a civil kezdeményezések beolvadnak a politikai életbe, vagy sok esetben perifériára szorulnak. A zászlóval kapcsolatos események zászlóvivőivé a nyilvánosságban leginkább a megyei elnökök és polgármesterek váltak, akik performatív események sorozatán keresztül bizonyították a kiállásukat az autonómiatörekvések és a székely jelképek intézményesült használata mellett.
Az intézményesülési folyamat mellett, azzal párhuzamosan a zászló egyre inkább megjelent a használók körének személyes szférájában. A magánházakra kifüggesztve leginkább a külvilággal kommunikál, egyfajta „célzatos kommunikáció”, az érdekesebb azonban az, ahogy az otthonokban kezdték használni. A különböző méretekben, alakban előállított, forgalmazott tárgyak pont azt a célt szolgálják, hogy a lakásbelső, az otthon díszei lehessenek, vagyis egyfajta dekorációs funkciót is betöltenek. A zászló körüli román és helyi magyar vezetők közötti ellentétek akkor váltak igazán a szélesebb nyilvánosság számára is láthatóvá, amikor a magyar kormány úgy döntött, hogy ismét nyomatékosítja szolidaritását a székelyföldi autonómiatörekvésekkel. A „zászlóügy” ennek szimbolikusan is a szereplőjévé vált, mivel a magyarországi nyilvánosság a székely zászló hivatalos használatának tiltását a román nacionalizmus kézzelfogható jeleként értelmezte, azét a zászlóét, amely „egy etnikai csoport jogosan használt jelképe, az önreprezentáció jogának alapvető megnyilvánulása” (Idézet Izsák Balázs SZNT-vezető beszédéből, ami a Virtuális Székelyföld születik című sajtótájékoztatón hangzott el, 2014. május 07-én). 2013 elejére a „zászlóügy” egy magyar-román diplomáciai ellentétté duzzadt.
A magyar kormányzat a „nemzetegyesítés”, vagyis a kisebbségi helyzetben élő magyar lakosság melletti kiállását több szimbolikus cselekedettel nyomatékosította, például a székely zászló az Országházra való kifüggesztésével, vagy a székely himnusz éneklésével egy-egy hivatalosnak számító eseményen. Ezzel a performatív aktussal jelezte a hatalom/hatalma azon privilégiumát, hogy meghatározza a nemzeti jelképek helyét, – a törvény által előírt, kötelező érvényű jelképek használata mellett (magyar zászló, lobogó és himnusz) beiktatta a székely himnusz és zászló használatát is, mintegy nyomatékosítva az egységes Székelyföld létét, a Romániából való „kiemelését”, és mindezzel a magyar nemzethez való szimbolikus kapcsolását.
A szolidaritási akció kezdeményezőjeként fellépő budapesti kerület (XXII., Budafok-Tétény) városházának felhívását követően egyre több magyarországi önkormányzat tette ki a székely zászlót. Ahogy a kerület polgármestere fogalmazott: „Fontos, hogy érezzék a székelyföldi magyarok, hogy nincsenek egyedül, közösséget vállalunk velük”, majd a többi önkormányzatot megszólító felhívás így szólt: „Tűzze ki minél több önkormányzat a polgármesteri hivatalára a székely zászlót! Érezzék a székelyföldi, erdélyi magyarok, nem csak a paragrafusokban él a nemzeti összetartozás!” Természetesen azt is látnunk kell, hogy a székely zászló magyarországi kitűzése során alakuló jelentések is mennyire eltérnek egymástól.
Fontos érzékelni, hogy mekkora különbség van egy budapesti önkormányzatra felfüggesztett székely zászló és például a gyöngyöspatai vezetőség szimbolikus aktusa között.
Mivel a székely zászló használatát és hozzáférhetőségét a magyarországi jogrend törvény által nem szabályozhatja, a zászló a kitüntetett, a nemzeti összetartozás szemléltetésére kiszemelt tárgyak kategóriarendszerében a címeres, majd az angyalos-címeres magyar zászló, valamint az Árpádsávos zászló nemzeti jelképrendszerébe tagozódott.
E zászlók kapcsán is felrajzolható egy érdekes életút, a redszerváltástól kezdődően különböző hullámokban megfigyelhető zászló-, és jelképkultusz tárgyaiként, adott időszakokban mindegyik a nemzeti érzelem intenzitását és az összetartozás hőfokát hivatott demonstrálni. Majd a kétezres évek közepétől, főleg 2006 októbere után e zászlók a tömegessé váló radikális jobboldali gyakorlatokon keresztül a nemzet egyfajta alternatív felfogásával asszociálódtak,
amelyben a nemzeti mint etnikai és faji kategória jelölőivé váltak. Vagyis nem egy modern nemzetállam állampolgárainak összetartozása a hangsúlyos a zászló jelentési tartományában, hanem a leszármazáson és közös kultúrán keresztül beazonosítható és elkülöníthető egység.
A székely zászló a magyarországi nemzeti jelképek és hagyományos termékek árurendszerében legtöbbször a „történelmi és egyéb zászlók” kategóriájába került. A használat során is összefonódott a többi ilyen típusú tárggyal: a nyilvános terekben tüntetéseken, ünnepeken (budapesti pártrendezvényeken, megemlékezéseken), Magyarország-szerte magánházakon, az Árpádsávos, és/vagy címeres magyar zászló mellett (olykor helyett) került kifüggesztésre, mintegy hangsúlyozva a szimbolikus megkülönböztetést, az „igazi magyar” kategóriájának megkonstruálásában betöltött funkcióját. A székely zászló története koránt sem befejezett, értelmezési és jelentési mezői pedig folyamatosan gazdagodnak, egyelőre ebben a szövegben csak pár elkülöníthető tartományát, fázisát, értelmezési kontextusát mutattam be: a hitelesítés folyamatától az intézményesülés, az autonómia-törekvések, a „külső hatalmi erőkkel szembeni harc” szimbólumán keresztül, a jelölő/etnikai marker jellegtől, a domesztikált, személyes szférában betöltött szerepéig. Ugyanakkor, ami egy ilyen mozgó célpont (jelentésében folyamatosan változó tárgy) vizsgálatának értelmét adja, a popularizációjának megértése is. Vagyis hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, a használók „kezében” hogyan változik a tartalma, jelentése.
Érdekes megfigyelni a lokális közösségek, szervezetek, erdélyi, magyarországi és külföldi (például a török szolidaritási akciók) kontextusaiban folyamatosan kialakuló jelentéseket, folyamatosan változó tartalmakat. Ezzel párhuzamosan pedig fontos megfigyelni a zászló definíciójáért, értelmezéséért folytatott harcot is (itt szeretnék visszautalni Örkény István a címben szereplő „szóvirágára”), vagyis azt, hogy milyen csoportok, személyek alakítják és ellenőrzik a közösség önreprezentációját. A kutatást a Balassi Intézet-Magyar Ösztöndíj Bizottsága támogatta. A szerzőről
Patakfalvi Czirják Ágnes kultúrakutató, szociológus a Pécsi Tudományegyetem Kultúrakutatás program dokori hallgatója, főbb érdeklődési területei: ifjúsági szubkultúrák, fogyasztás és populáris kultúra, ezekben a témákban Romániában, Törökországban és Magyarországon végzett terepkutatásokat. Tanulmányai tulnyomó részt szerkesztett kötetekben jelentek meg, főleg zenei szubkultúrákról, alkotói közösségekről és radikális jobboldali csoportokról. A szerző a budapesti Collective Morning alkotói közösség tagja, szabadidejében képzőművészettel, könyvekkel és társadalmi problémákkal foglalkozik.
Transindex.ro

Könyvbemutató az új konferenciateremben (Zágon)
Felavatták a hét végén a Mikes–Szentkereszty-kastély alagsorában kialakított konferenciatermet. Az esemény a zágoni napok része volt, a szalagot Kis József polgármester és Krzysztof Kuchzynski, Zágon lengyelországi testvértelepülése, Namyslow vezetője vágta el, jelen volt Márton Árpád képviselő, valamint Tamás Sándor megyeitanács-elnök is.
Kis József hangsúlyozta: a megyeháza komoly szerepet vállalt a műemléképület felújításában, a munkát a tetővel kezdték, mostanra jutottak a pincéig. A munkálatok során mindvégig igyekeztek megőrizni az épület korhű jellegét.
A konferenciaterem első eseményeként mutatták be vasárnap Zágon egyház- és művelődéstörténeti monográfiáját taglaló sorozat első két kötetét. A falutörténet megírásának ötlete Berszán Lajos lelkész nevéhez fűződik. Szerzője Balogh László, szerkesztette Málnási Levente, három-négy éves munka húzódik a kiadás mögött. A szerző elmondta: a most megjelent kötetek az akadémiai és a „falusi” jellegű monográfiák közé illeszthetőek be. Kis József szerint a zágoni utódoknak is szükségük lesz a kötetekre, Tamás Sándor meg is ígérte, hogy egy ennél bővebb, a Székelyföld településeit bemutató sorozatban helyet kapó zágoni monográfia kiadását is támogatja a megyeháza – ugyanis erre vonatkozó programot indítottak a megyei önkormányzatnál. Megjegyezte továbbá: nagyon sokan voltak a könyvbemutatón, ami azt jelenti, Zágonnak nemcsak a múltja, hanem a jelene is erős.
Bokor Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarországiakat is vár a csíkszeredai Sapientia
Milyen szakmát válasszunk, hogy évek múlva ne azon gondolkozzunk, miből fizessük ki a gázszámlánkat? Érdemes-e második, harmadik diplomát szerezni? A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánjával, Dr. Kósa Istvánnal beszélgettünk a szeptember 4. és 11. közötti pótfelvételi előtt.
Milyenek voltak az egyetemi évei? Befért egy kis lazaság is az órák és a vizsgák közé?
Sokat tanultam, sokféle szakon, így bőven kijutott az egyetemi évekből. Kolozsváron kezdtem állatorvosin, filozófia szakon végeztem, Debrecenben doktoráltam ugyancsak filozófiából, végül Bukarestben szereztem mesteri oklevelet szociológiából. Laktam albérletben, kollégiumban, átlagosan évi egy-két költözéssel, ahogy akkoriban szokás volt. Habár sokáig kerestem a helyem és a hozzám illő szakmát kolozsvári éveim alatt, alapvetően a napi rendszerességű, módszeres tanulást jellemzett. A társasági életből pedig én is kivettem a részem, akárcsak a korombeliek: táncházba, koncertekre és bulizni jártam. Néha az is megesett, hogy vizsgaidőszakban többször eljutottam koncertre, mint oktatási periódusban ...
Miben látja a legnagyobb különbséget a mai és a korábbi egyetemi élet között?
Már lassan közhelynek számít, de ha szóba jött, mondom, mert minden egyetemről, minden kollégától ezt hallom: régebben több társasági rendezvényen, eseményen vettek részt az egyetemisták, mint manapság. Ma sokkal inkább a közösségi média strukturálja a fiatalok szabadidejét, mint a szemtől-szembeni együttlétet követelő, közös programok.
Régen is voltak menő szakok? Van-e átalakulás ezen a téren?
Soha nem látott mértékű átalakulás megy végbe az utóbbi több mint másfél évtizedben, elsősorban az informatikai tudásnak, illetve az internet megjelenésének, fejlődésének köszönhetően. Ami a szakok, illetve a szakmák jövőjét illeti, két fontos különbséget kell tennünk. Hol kell „menőnek” lennie egy szaknak, illetve szakmának? Belföldön vagy a gazdasági téren élen járó kapitalista országokban? Aztán ugyanezt a kérdést feltehetjük az idő vonatkozásában is: most, vagy 5-10, netán 20 év múlva? E kritériumokat szem előtt tartva óriási ellentmondásokat fedezhetünk fel például a médiában megjelenő információk között.
Mit jósolnak a nagyvállalatok?
Itt van például az IBM: azt állítja, naponta hozzávetőleg 2,5 exabit új adat termelődik a világon. A hatalmas adathalmaz feldolgozását nyilvánvalóan szoftverek végzik, de a vállalatoknak egyre nagyobb szükségük lesz olyan szakemberekre, akik az adatokat kezelni, elemezni tudják. Elsősorban közgazdászokat és szociológusokat várnak erre a pályára. És ez világszerte három millió szabad állást jelent már a jövő évtől! Ezzel szemben a Realitate.net az egyik július eleji számában azzal riogatja az érettségizőket, hogy kerüljék a szociológia szakot, s a kilencedik helyre teszi a legkisebb eséllyel munkahelyre pályázók listáján. Hogy is van ez akkor? Milliószámra kellenének a szakosodott közgazdászok meg szociológusok, de elriasztják a fiatalokat erről a pályáról.
Ön szerint mi a jövő szuperbiztos szakmája? Milyen végzettségű az, aki a diplomáját kézhez véve jól fizető, megfelelő egzisztenciát biztosító álláshoz jut?
Például a biomérnök. Ezt a mikrobiológia, a biokémia, az informatika és a genetika határterületén tevékenykedő szakembert a mechatronikai mérnök és az androgóguson kívül a jövő szakembereként tartják számon a fejlett piacgazdaságokban! Nyilván azt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy egy jól fizető biomérnöki állás betöltésére nem elég egy éppen átmenő osztályzatot igazoló diploma. A legjobbak közé kell tartozni, hogy sikerrel pályázzon valaki, mindazonáltal ez azt jelentheti, hogy talán éppen egy székelyföldi falvacskából távmunkát végezve jut busásan fizetett álláshoz egy mérnök.
Van-e manapság elegendő távmunka lehetőség? Hol fog dolgozni egy biomérnök vagy egy - a világviszonylatban leggyorsabban fejlődő szakmák ranglistáján 22. helyezett - környezetmérnök egy olyan adottságú térségben, mint a Székelyföld?
Nos, ha nincs a háttérben egy kutatóintézet, mint a csíkszeredai helyszínen a biomérnökök esetében, akkor el lehet menni külföldre továbbképzésre, szakosodásra, irigylésre méltó pénzt lehet keresni a szakmában, majd itthon - a korszerű tudás birtokában - kell befektetni azt.
Sokan úgy állnak hozzá az egyetemi tanulmányokhoz, hogy éppen megszerzik a papírt, ami igazolja, koptatták a padot egy felsőoktatási intézményben...
Ez nem elég. Nem a papír a lényeg, hanem a tudás. A jövő nekünk kedvezhet, ha felismerjük a világszintű, korszerű tudás fontosságát, szert tudunk tenni rá, s lakhelyünktől függetlenné tudjuk tenni a szolgáltatásunkat, munkánkat. E tudás megszerzésére pedig az új Erasmus-ösztöndíjprogram is hihetetlen lehetőségeket teremt az ország legtöbb egyetemén, nálunk is. Én ebben látom tulajdonképpen Székelyföld jövőjét: a világszerte elismert korszerű tudás birtokában klaszterekbe tömörülve termelni és szolgáltatni a világpiacra. Ez pedig sok esetben a térség gazdasági helyzetétől függetlenül, távmunkaként is végezhető.
A Sapientia csíkszeredai kampusza miben erős?
A közvetlen tanár-diák viszonyt, illetve a kiscsoportos foglalkozásokat említeném mindenekelőtt. Ezek tetten érhetőek például abban, hogy együtt asztaliteniszezik az oktató a hallgatóval a Nagy Aula előtt, de abban is, hogy az izmosodó, erősödő tehetséggondozási programjaink jelentős eredményeket hoztak az utóbbi két évben. Azt gondolom, hogy a hat első, két második, illetve két harmadik díj az idei Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián - a helyszínen működő 13 képzési programhoz viszonyítva - elsősorban az imént említett sajátosságoknak köszönhető.
A kiváló képességű, kiemelkedő tanulmányi eredményeket elérő hallgatóknak milyen lehetőségeik vannak a fejlődésre?
Elitképző szakkollégiumaink tagjainak ingyenes bentlakást biztosítunk, de számukra más előnyökkel is jár ez a státus: versenyekre utaznak, versenyeket szerveznek, szakkollis táborokban vesznek részt. Erasmus keretében külföldi egyetemeken tanulhatnak egy vagy két szemesztert, vagy szakmai gyakorlatot végezhetnek. Iyen ösztöndíjak elnyerésére éppen a kisebb hallgatói létszám miatt nagyobb az esélyük, és könnyebben bekapcsolódhatnak az oktatók által folyatott különböző kutatásokba.
Egy kicsi egyetemmel szemben sok az előítélet, vagy kevés az emberek információja az ott folyó oktatásról, munkáról...
Ezzel mi is szembesülünk, miközben például a mérnöki laboratórium-rendszerünk felszereltség tekintetében országelsők között van, egyetemek között pedig feltehetően a legjobb. Erről sajnos nagyon kevesen tudnak. Pedig Románia minden zugából idejönnek a kutatók elvégezni egy-egy kísérletet. Vagy idáig sehol nem hallottam olyan bő kínálatról a sportolási lehetőségek terén, mint nálunk Csíkszeredában. Hallgatóink egész képzésük idején választhatnak például a lovaglás, az aerobic, a dzsúdó, a fitnesz, a kosárlabda, a néptánc szakágak, de akár a nemrég megnyílt uszoda programjai közül.
A csíkiak, Hargita megyeiek előszeretettel küldik a gyermekeiket a város egyetemére?
Változó. Van, aki jó lehetőségnek tartja, hogy maga mellett tudhatja még a kamasz gyermekét pár évig, de találkozunk olyannal is, hogy a szülő Székelyföldről elküldi egyetemre messzi városba a nebulót, majd panaszkodik, hogy nem bírja fizetni a taníttatását. Miközben nálunk ugyanazok az akkreditált szakok vannak, ráadásul magyarul, és a bentlakásunk nagy kapacitású, nem kell egy drága nagyváros drága albérletével terhelni a családi kasszát.
Tudjuk, hogy a nagy nevek vonzzák a hallgatókat. Csíkszeredában fontosnak tartják-e, hogy ismert arcokat hozzanak oktatni?
Barabási Albert-László, Amerikában élő, világhírű professzor a második félévtől kezdődően előadássorozatot tart nálunk a csíkszeredai kampuszon. A múlt tanévben előadóink között üdvözölhettük a szintén világhírű magyar pszichológust, Csíkszentmihályi Mihályt, vagy például a népszerű televíziós riportereket Vujity Tvrtkot és Frei Tamást.
Milyen új szakok indultak, indulnak?
Tavaly nagy dolog történt az egyetem fejlődésében, mesterszakokkal rukkoltunk elő (Kommunikáció és közkapcsolatok, Fenntartható biotechnológiák, Fordító és tolmács), 2014 őszétől pedig a Génsebészet, valamint a Humánerőforrás (HR) szakokkal bővül az alapképzésünk.
Milyen az érdeklődés a mesterszakok iránt?
Mesteri programjainkat kivétel nélkül közösen indítottuk valamelyik rangos magyarországi egyetemmel. Vannak „divatszakjaink”, mint például a Kommunikáció és közkapcsolatok, amire túljelentkezés jellemző, viszont a mérnöki képzésekre rendszerint kevesebben jönnek - de ez országszerte jellemző tudtommal. Miközben ezeken a szakokon az oktatás színvonala nagyon magas.
Szeptember 4. és 11. között pótfelvételit tartanak. Kiket várnak leginkább a csíkszeredai karokra?
Mind Erdélyből, mind Magyarországról is szívesen látunk hallgatókat. Talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondom: magyarországi és az anyaország határain kívül élő, magyarul tudó fiatalokra számítunk. A szórványbeli, szociálisan hátrányos helyzetű, tehetséges diákok támogatására pedig létrehoztuk a Domokos Pál Péter Ösztöndíjprogramot.
Ön szerint Kelet-Európában még mindig megbámulják azt, aki a harmincadik évén túl egyetemista lesz, vagy már változott a helyzet? Máshol elfogadottabb az élethosszig tanulás? A második, harmadik diploma?
Néhány évvel ezelőttig nem szívesen szóltam arról, hogy többször szakmát váltottam. Akkoriban, a ’90-es évek elején-közepén rendhagyónak számított, ha valaki természetesnek tekintette az élethosszig tanulást. Ma azonban kezd magától értetődővé válni - igaz, azt tapasztalom, Székelyföldön jóval lassabban megy végbe ez a folyamat, mint az ország gazdaságilag fejlettebb régióiban, ám lassan már itt sem furcsa a gyakori szakmaváltás, illetve az átképzés, és ide is begyűrűzik a Nyugaton már több évtizedes múltra visszatekintő attitűd. Érthető, hiszen a ma legjobban fizetett, legsikeresebb szakmák jelentős része nem is létezett 20-25 évvel ezelőtt! Talán sokkoló hallani, de a szociológusok szerint a fejlett piacgazdaságokban a munkavállalóknak átlagosan nyolc évente át kell képezniük magukat ahhoz, hogy a munkaerő-piacon elfogadható helyet foglalhassanak el. Ez a jövő. Az élethosszig tanulás. Tehát akármilyen életkorban érdemes beülni az egyetemi padokba!
Sipos Betti, maszol.ro