Csak az autonómia
Hogy Marosvásárhelyen csak kínkeservesen lehet érvényesíteni a magyar közösség anyanyelvhasználathoz való jogát, pénzbírsággal sújtják, ki a piacon kétnyelvű címkéket osztogat, a magyar utcanevekért pedig éveket kell küzdeni, ahhoz lassan hozzászoktunk.
S bár igencsak felháborító, azon sem lepődünk meg különösebben, ha az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Kolozsvár vezetése nem engedélyezi a kétnyelvű várostáblát. De hogy a 75 százalékban magyarok lakta Sepsiszentgyörgyön is harcolnunk kelljen a kétnyelvűségért, az bizony több, mint égbekiáltó, egyúttal pedig igen hűen tükrözi, hol is tartunk a jogainkért folyó küzdelemben majd negyedszázaddal a rendszerváltozás után.
Persze, az nem újdonság, hogy Székelyföld egyik legjelentősebb városában mindig is létezett egy olyan társaság, amely feladatának tekinti, hogy konfliktusokat gerjesszen, megmételyezze a magyar–román kapcsolatot, gyűlöletet szítson. Ők azok, akik tűzzel-vassal akadályozzák például az utcanév-változtatásokat, különféle ürüggyel állandóan feljelentik az önkormányzatot, minden eszközzel gátolják szimbólumaink használatát – miért is nem lehet Sepsiszentgyörgynek hivatalos zászlaja, mint bármely romániai városnak? –, nyelvi jogaink érvényesítését – mint ismert, legutóbb a kétnyelvű iskolanévtáblák kihelyezését fúrták meg, és perrel fenyegetik az igazgatókat. Szerencsére, a jelek szerint a helyi román közösségen belül kisebbségbe kerültek eme csoportok, erre utal legalábbis, hogy a városi tanácsban jó ideje más hangok is vannak, és olyan román önkormányzati képviselők is felszólalnak, akik maguk is elítélik eme mindenki számára ártalmas machinációkat. De az már inkább aggasztó, hogy a konfliktust gerjesztők bandája továbbra is módfelett aktív, ténykedésük ma is rengeteget árt, tenni ellene alig tudunk, mi több, a törvény által előírt nyelvi jogaink érvényesítése során is akadályokba ütközünk. Mindez pedig egyúttal azt is jelzi: a különféle politikai alkuk során elért törvényi módosítások korántsem elegendőek jogaink érvényesítéséhez – új megegyezésre, átfogó rendezésre, olyan garanciákra van szükség, amit csak az autonómia biztosíthat.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi fórumon az önrendelkezés
Egyre jobban figyel a világ a népek önrendelkezési törekvéseire, és a kérdéskör, aktualitása miatt, mind gyakoribb téma politikusi körökben, de konferenciákon, tudományos értekezleteken is. Az elmúlt hét végén a Berni Egyetem (Svájc) Földrajz Karának szervezésében tartottak háromnapos tudományos konferenciát, melynek címe: Önrendelkezés Európában – jelenkori kihívások a soknemzetiségű államok kisebbségi életében címmel.
A 90-es évek dél-kelet-európai és Kaukázus-vidéki erőszakos területi konfliktusaiból kiindulva a tudományos értekezlet azokat az egyre erősödő önrendelkezési törekvéseket is számba vette, melyek a kontinens szinte valamennyi részén, nevezetesen Spanyolországban (Katalónia), Nagy-Britanniában (Skócia), Belgiumban (Flandria) és Romániában (Székelyföld) nyilvánulnak meg erőteljes formában. Az egyes munkacsoportokban – egyebek mellett – kiemelt módon tették vizsgálat tárgyává a posztszovjet térséghez tartozó Moldova (Gagauzia és Transznisztria) és Ukrajna (Krím félsziget), valamint a nyugat-balkáni Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Koszovó népeinek és nemzetiségeinek válságos helyzetét és az annak rendezésére irányuló nemzetközi erőfeszítéseket. Egyik munkacsoport központi témáját a szecesszió képezte Pró és kontra a területi elszakadás kérdésében Európában címmel. Figyelemre méltó fejleménynek számít, hogy a nemzetközi politikai diskurzus napirendjén ma már Székelyföld területi autonómiájának kérdése is szerepel. A finnországi Åland-szigeti önkormányzatról és a koszovói szerbek autonómiajogairól szóló ülésszakon Benedek József és Bajtalan Hunor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kutatói a folyamatban lévő romániai regionalizációs tervekről tartottak előadást, különös tekintettel a székelyföldi régióra. A konferencia második nyilvános vitája a Nemzeti kisebbségek Európában és a nemzetközi/külső faktorok szerepe címet viselte. Rudolf Burger berni újságíró közreműködésével Tőkés László európai képviselő, Peter Burkhardt, a szerbiai EBESZ-misszió vezetője és Isabelle Schulte-Tenckhoff genfi egyetemi tanár vett részt az eszmecserén. Tőkés László bevezető előterjesztését követően a moderátor első kérdése az volt, hogy Erdély el akar-e szakadni Romániától, és ezen a téren „modellnek” tekinti-e a skóciai önállósági törekvéseket. Válaszában Tőkés László Martin Schulz EP-elnököt idézte, aki egyik legutóbbi nyilatkozatában maga mondotta, hogy Európában „teret kell nyitni az autonómiatörekvéseknek”, és hogy „a skót megoldás (az EU-n belül) a más régiókban felmerülő igények kielégítésére is modellként szolgálhat”. Kérdésekre válaszolva Tőkés ahhoz kérte a nemzetközi szervezetek – köztük az Európai Unió, az Európa Tanács és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet – támogatását, hogy a többszintű erdélyi magyar autonómia kiépítése által segítsék megmenteni a hajdan „Kelet Svájcának” nevezett soknemzetiségű régiónkat az asszimiláció és az etnikai homogenizáció pusztításaitól. A területi etnikai konfliktusok megoldása tekintetében az Európa Tanács 2003/1334. számú határozatát (Gross-jelentés) tartotta irányadónak, mely az egyes autonómiaformákat a leghatékonyabb konfliktuskezelő eszközként ajánlja a tagországok figyelmébe. Az autonómia kérdése Románia számára nem problémát, hanem megoldást jelent. Magyarságunk és a többségi románság közös érdekében ezért harcolunk következetesen és kitartóan érte – összegezte mondanivalóját európai képviselőnk.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A románságnak is van helye az autonómiában
A Székelyföldön élő román közösségnek járó garanciák biztosítása volt az egyik fontos kérdésköre annak a pódiumbeszélgetésnek, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnököt a Gyergyói- medencében élő magyarok kérdezték pénteken a gyergyószentmiklósi Korona teremben. Az RMDSZ államelnökjelöltjének beszélgetőpartnere Bende Sándor, az RMDSZ gyergyó területi szervezetének elnöke és Laczkó Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere volt.
Kelemen Hunor a beszélgetés felvezetőjében a kölcsönös bizalom jelentőségét emelte ki, amely nélkül nem működik sem barátság, sem házasság, sem a nagyobb közösségek közti viszony, és amely a pénznél is fontosabb. "Láthatjuk, hogy a jól teljesítő európai társadalmakban magas a bizalmi szint a közösségen belül és a közösségek között is. Amikor jövőnkről beszélünk, amelyet ebben az országban tervezünk, ezt a kérdést nem kerülhetjük meg. Mert a bizalom hiánya – ezt is tapasztalhatjuk – konfliktusokat termel újra, a folyamatos feszültségek pedig megterhelik a társadalmi viszonyokat" – jelentette ki az RMDSZ államelnökjelöltje, aki szerint Romániában az etnikai hovatartozás még mindig elsőrendű akkor, amikor az országos szintű ügyek terítékre kerülnek.
"25 év alatt rengetegszer elhangzott már az autonómia szó, de a hangoztatáson nem jutott tovább senki. Amikor egymás között beszéltünk, mindenki azt értett alatta, amit csak akart, és nem biztos, hogy ugyanazt. Most van egy tizenkilenc oldalas törvénytervezetünk, amelyről a kritikák hamarabb megjelentek, még azelőtt, hogy azt olvasták volna. Hosszú út elején állunk, és bízunk abban, hogy ennek az útnak a végén a törvényt elfogadják" – mondta Bende Sándor területi elnök, akinek mondandóihoz Laczkó Albert Elemér polgármester azzal csatlakozott, hogy a törvénytervezet kapcsán a legfontosabb az, hogy az ország megismerkedik ezzel a törekvéssel, a közvita során a Gyergyói-medencében élő románsághoz is eljut az üzenet.
"Jól választottunk, amikor a dél-tiroli modellt tekintettük alapként, hiszen úgy alakította ki az autonómia hatásköreit, hogy az ott élő közösségek nem tudnak egymás ellen cselekedni, ezen túl pedig biztosítja a valós kétnyelvűséget. A székelyföldi autonómiában élő románoknak is garanciákat kell biztosítanunk identitásuk megőrzésére, mert mi ugyanezt elvárjuk Romániától. Ezt a Székelyföld többi területén is támpontnak kell tekintenünk" – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki szerint vannak olyan nyitott gondolkodású román vitapartnerek, akik megpróbálják megérteni a magyarok törekvéseit, de kételkednek is ezek helyénvalóságában. "Mi mindig azzal kezdjük a párbeszédet, hogy az ország területi integritását nem akarjuk megbontani, és ezzel meg is tettük a lépést a nyitottság felé, hiszen román partnereket keresünk, akik az előítéletek lebontásában segítenek. Csupán ezután fordulunk majd a politikumhoz, hiszen így nagyobb az esélyünk arra, hogy a törvényhozásban is érdemi vitára kerül sor" – fogalmazott az RMDSZ államelnökjelöltje, akinek hozzászólásához Bende Sándor azt fűzte hozzá, hogy Gyergyóban is beszélgetett már olyan román emberekkel, akik el szeretnék olvasni az RMDSZ autonómiastatútumát, mert érdekli őket, hogy miről szól ez a tervezet.
"Ne feledjük el, hogy ma annak a politikai közegnek tudunk üzenni, amely a kilencvenes években leülni sem akart velünk egy asztalhoz. Engem is állítottak meg román ismerősök, hogy megkérdezzék: mit is akartok ti? Az előítéletek lebontásában mindnyájan részt kell vennünk, minden magyar ember felelős ezek lebontásáért" – mondta a hallgatóság soraiból Dézsi Zoltán.
Az autonómia gazdasági felté-telei kapcsán Kelemen Hunor elmondta: nem tart attól, hogy ez a rendszer ilyen szempontból nem megalapozható. "Amennyiben a helyi adók jelentős része itthon maradna, és ebből tudnánk gazdálkodni, sokkal jobban boldogulnánk, mint eddig. Gazdasági szempontból sem szakadnánk el az országtól, de nem kellene Bukarestbe menni ahhoz, hogy jóváhagyást kérjünk különböző beruházásokra, hanem mindezt helyi szinten döntenénk el" – tette hozzá Kelemen Hunor, akinek mondandói kapcsán Gyergyóremete polgármestere azt hangsúlyozta, hogy a térségben kevés a befektetés, sok az adminisztratív buktató, az intézmények pedig hatalmas összegek kifizetését várják el a vállalkozóktól. "Nagy befektetések nélkül ma nem tudjuk megállapítani, hogy igazán milyen munkavégzésre lennénk képesek, és ezért én az autonómia kérdése kapcsán a kitartó munkát húznám alá mint feladatot" – mondta Laczkó Albert Elemér.
A Magyar Polgári Párttal való együttműködést firtató kérdésre Kelemen Hunor elmondta: bár voltak viták a törvénytervezet kidolgozásakor, mégis sikerült egy olyan szöveget alkotni, amelyet az RMDSZ és az MPP is közvitára alkalmasnak tartott. "Az autonómia működtetése a közösség felelőssége, ezért együtt kell működnünk, a párbeszédet folyamatosan ébren kell tartanunk, és azt ajánlom, hogy soha olyat ne tegyün, és ne mondjunk, amiről nem szeretnénk, hogy a másik megtegye vagy elmondja ellenünk. Felelősen gondolkodó emberek vagyunk, akik felismerték, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben az együttgondolkodást kell gyakorolnunk" – jelentette ki Kelemen Hunor és hozzátette: az RMDSZ az autonómiatervezetet kormányzati szereplőként mutatta be, ezért elutasítja azokat a vádakat, amelyek a megalkuvást emelik ki a törvénytervezet létrehozása kapcsán.
"Hogy kinek és mit hozott a Romániában most befejeződő éra, azt majd mindenki eldönti magának. Egy dolog azonban biztos: sok minden megváltozik a következő időszakban. Lezárulhat, de ki is tágulhat a mozgásterünk. Sok a dolgunk, sok mindent el kell magyaráznunk a körülöttünk élőknek, és közben azt is kell tudnunk, hogy mások is odafigyelnek arra, hogy mi, magyarok támogatjuk-e egymást" – jelentette ki végezetül a gyergyószentmiklósi beszélgetésen Kelemen Hunor.
Népújság (Marosvásárhely)

Zakariás üzenete Kelemennek: a vita nem pofozkodás
Nyílt levélben kérte fel Kelemen Hunort, az RMDSZ államfőjelöltjét Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) választmányi elnöke arra, hogy ne tekintse „pofozkodásnak” a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos magyar–magyar vitát. A választmányi elnök szerint szükség van a nyilvános vitára, az érvek ütköztetésére.
Kelemen Hunor a kampány során többször is elmondta, nem Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökjelöltjével kíván vitázni a választási kampányban, hanem a román társadalmat próbálja meggyőzni a magyar autonómiatörekvések helyességéről. Kelemen Hunor azt is nyomatékosította, hogy nincs vitája a magyarsággal, és hibának tartaná, ha a magyar jelöltek „egymást pofoznák” a kampányban.
Zakariás Zoltán sérelmezte, hogy Kelemen Hunor a nyilvános vitát, az érvek ütköztetését „pofozkodásnak” tekinti. Kijelentette, az RMDSZ jelöltje nem a megfelelő logikai sorrendben indította el a szövetség székelyföldi autonómiatervezetének a közvitáját. Ezt ugyanis a magyar közösségben kellett volna előbb lefolytatni. Zakariás úgy vélte, Kelemen Hunornak és az RMDSZ-nek mind a magyar, mind a román közösség felé „hitelességi problémája van”.
„Közösségünk kétségkívül erős, ezt legutóbb a székelyek nagy menetelésén is megmutatta. Ön ennek a közösségnek az egyik hangja. Üljünk le és hangoljunk össze, hogy ... az együttes hang is erős legyen!” – szólította fel az RMDSZ elnökét Zakariás Zoltán, az EMNP választmányának az elnöke.
Novemberben első alkalommal lesz magyar–magyar verseny a romániai elnökválasztáson. Az RMDSZ Kelemen Hunort, a szövetség elnökét, az EMNP Szilágyi Zsoltot, a párt alelnökét indította el a versenyben.
Krónika (Kolozsvár)

Reflexió az RMDSZ autonómiastatútuma által felvetett néhány problémára
Az alábbiakban a Krónika Szempont mellékletében közölt, az RMDSZ által kidolgozott székelyföldi autonómia-statútumhoz, különösen a dokumentumnak az október 3–5-i lapszámban megjelent második részéhez szeretnék röviden hozzászólni.
Jogtörténeti és nemzetközi helyzet
Nem befolyásolhatja negatívan a Székelyföld autonómiaigényét, hogy a Skóciában kiírt népszavazáson nem fogadták el a függetlenség kinyilatkoztatását. Nézzük csak meg egy gondolat erejéig közelről: Skóciában nem az autonómiáról, hanem a függetlenségről szavaztak. Nem szavazták meg a függetlenséget, de a már meglévő autonómia (amely többek között azzal jár, hogy Skóciának saját parlamentje és saját kormánya van) megmaradt, sőt megerősődött. Pedig a másik oldalon a világ egyik nagyhatalma, Anglia áll, és nem a korrupt Balkán (bárcsak mi is ott tartanánk, hogy saját kormányunk és parlamentünk lenne, mint ahogy ez 1541-től több mint 150 esztendőn keresztül tulajdonképpen más név alatt megvolt.
Előrebocsátom, hogy én nagyon sajnálom, megértem és bánkódom amiatt a sok szenvedés miatt, amit az ukránok a volt szovjet birodalomban – valamennyire velünk együtt – megéltek. De ugyanakkor nem tudok nem tekintettel lenni arra, hogy – abból a szempontból, ami minket érdekel – jelenleg az Ukrajna területén levő orosz kisebbség harcol a nemzetiségi jogaiért, mint ahogy azelőtt az ukránok, sőt a románok is harcoltak a volt Szovjetunió ellen a nemzetiségi jogaikért.
Az Ukrajnában élő oroszok megvalósították kisebbségi jogaikat és függetlenségüket úgy, ahogy annak idején a Magyarországon élő, a lakosság 16 százalékát kitevő román kisebbség egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, és elszakította az ország egy részét az anyaországtól. Amikor ez az ő véleményük szerint 1918. december 1-jén megtörtént, a románok ünnepélyesen, törvényerejű határozattal arra kötelezték el magukat, hogy a létrejövő Romániában biztosítani fogják számunkra többek között azt, hogy saját kebelünkből választott egyének által, anyanyelvünkön leszünk igazgatva és kormányozva. (Én máshol már bebizonyítottam, hogy ezek a határozatok ma is törvényerővel bírnak, amelyet nem tartanak be.)
Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni témánkra, érdemes meghallgatni, hogy az akkori Magyarország területén élő román kisebbség mit követelt a maga számára: „A népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében (...) már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.”
A magyar kormány „...rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen a területen minden más imperium megszüntetendő” (lásd Raffay Ernő Nem (csak) Erdély volt a tét, Csíkszereda, Budapest, 2010, 7. oldal). Hangsúlyozom, mindezt a Magyarországon élő román kisebbség 1918. november 9-én követelte, amikor ők Magyarország területén laktak, és magyar állampolgárok voltak. Vajon mit mondanának a román hatóságok, ha az egyetemesen elfogadott jogegyenlőség elve alapján mi most ugyanazt követelnénk számunkra, amit ők követeltek akkor a magyar államtól? Megjósolom: megpróbálnának bezárni, vagy legalábbis ellehetetleníteni.
A statútummal kapcsolatos néhány konkrét javaslat
Nem tartom szerencsésnek azt a megoldást, hogy megalakuljon számunkra egy kizárólag Marosvásárhelyen székelő táblabíróság, csak akkor, ha ennek a táblabíróságnak a marosvásárhelyivel azonos jogkörrel felruházott részlegei működnének Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. Ebben a vonatkozásban emlékeztetnék arra, hogy a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a mai napig nem vonta felelősségre azokat, akik 1990 márciusában kiverték Sütő András szemét, Kincses Elődöt pedig elüldözték az országból.
Mondhatnék más példát is, de nem tudnám bizonyítani. De ez a megoldás nem szerencsés abból a szempontból sem, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő lakosságot – ha a táblabíróságra fellebbezni akar – a jelenlegi rossz összeköttetések, útviszonyok közepette Marosvásárhelyre küldenék. Esetleg az elképzelhető, hogy az így létrejövő „autonóm” táblabíróság adminisztratív vezetőségének (mondjuk elnökének és alelnökének) Marosvásárhelyen legyen a székhelye, de konkrét igazságszolgáltatási tevékenységet kifejtő részlegek legyenek Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is.
A továbbiakban szükségesnek tartanám, hogy a legfelsőbb bíróságon és az alkotmánybíróságon is legyen egy-egy olyan bírói tanács, amelyben az autonóm területről származó, a magyar nyelvet írásban és szóban ismerő bírák többségben vagy legalább egyenlő arányban legyenek képviselőve a többségi nemzetből származó bírákkal. Ezeknek a bírói tanácsoknak biztosítaniuk kellene azt a lehetőséget is, hogy anyanyelven lehessen kérést beadni és perbeszédet folytatni.
Ez a rendelkezés első látásra nehézkesnek tűnhet, de kettős szerepe lenne. Egyrészt biztosítaná számunkra a kényes ügyekben (pl. a Székely Mikó kollégium és az egyéb magyar vonatkozású visszaszolgáltatási ügyekre gondolok) a jogszerű és jogegyenlőségen alapuló elbírálást. De ami még fontosabb, az az, hogy amennyiben az autonóm területekről induló ügyekben a fellebbezéseket a legfelsőbb törvényszéken csak románul lehet majd benyújtani, akkor fennáll a veszélye, hogy az iratokat már helyben is románul kell majd kiállítani, hogy a kizárólag román összetételű legfelsőbb törvényszék vagy alkotmánybíróság tagjai megértsék.
Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban (CSM) csak egy nemzetiségi bíró legyen. A magyar ügyek elbírálása számára egy ugyanolyan létszámú, magyar és román nemzetiségű bírókból álló speciális tanácsot kell létrehozni. Ez nem lenne diszkriminatív intézkedés, ellenkezőleg, nemzeti jogegyenlőóségünk egyik biztosítéka lenne, amely senkit sem sért (az, hogy melyek lesznek azok az ügyek, amelyek majd ezeknek a speciális tanácsoknak a hatáskörébe tartoznak, azt a statútumban vagy a statútum végrehajtására kiadandó, általunk megszerkesztett végrehajtási rendeletben kell majd biztosítani.)
A nép ügyvédje hivatala keretén belül egy tanácsot kellene biztosítani, amely magyar nyelven „beszél és ír”, és amely a magyar ügyeket anyanyelvünkön oldja meg. Erre azért lenne szükség, hogy az ellenünk elkövetett jogsértések ellen anyanyelvünkön tudjunk panaszt emelni, és hogy arra anyanyelvünkön kapjunk választ. Ha mindezeket számunkra nem biztosítják, akkor autonómiánk és nemzeti jogegyenlőségünk elve továbbra is csak formálisan fog létezni.
Nyelvhasználati kérdések az élet minden területén
Biztosítani kell számunkra azt, hogy ezekbe a funkciókba olyan egyének kerüljenek, akik írásban és szóban ismerik és használják anyanyelvünket. Az igazi jog- és törvény előtti egyenlőség csak akkor valósítható meg, ha a sorainkból kikerült egyének minden hivatalban úgy tudnak érvényesülni anyanyelvünkön, mint a románok az ők vidékein. Itt megjegyezném, hogy ha a memóriám nem csal, akkor az 1881-es erdélyi román pártprogramban az szerepelt, hogy a románok által lakott területekre a magyar állam ne nevezzen ki magyar tisztviselőt.
Amikor a Prúton túli Moldovai Köztársaságban élő románok körében felmerült a nyelvhasználat (és az autonómia) kérdése, akkor ők azt mondták és kérték, hogy biztosítsák számukra azt a jogot, hogy például az ők területén levő orvosokkal anyanyelvükön beszélhessenek, különben az életük és az egészségük is veszélybe kerül. Náluk meglett. Ha mi ugyanezt kérjük az általunk többségben lakott területeken, akkor még a szakemberek is rögtön ránk kiáltják, hogy alkotmányellenesek vagyunk.
(Ami nem igaz, mert az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ezeket a jogokat biztosított számukra. Ismétlem: nem igaz, hogy az akkori határozatoknak nincs törvényi ereje. De még akkor is jogunk van követelni, hogy tartsák be, ha csak erkölcsi ígéret.)
Természetesen itt nagyon kényes kérdések is fel fognak merülni, például, hogy mi legyen a jelenleg Székelyföldön dolgozó románokkal. Ezeket a problémákat úgy kell megoldani, hogy az ő jogaik se szenvedjenek csorbát, mondom ezt még akkor is, ha a jelenleg erőszakosan kialakított helyzet jórészt a Ceauşescu és az előtte működő diktatúrák következménye. Például a Ion Antonescu által Dél-Erdélyben bevezetett diktatúra sem volt jobb a Ceauşescuénál.
Végül, de nem utolsósorban az előzményekből tanulva most csak egész röviden említem meg, hogy a román igazság­ügy-miniszter számomra küldött írásos válaszában elismerte: az 1945-ös nemzetiségi statútum egyes rendelkezései most is érvényben vannak. Azt már én mondom, hogy azokra már több mint fél évszázada sehol hivatkozni nem lehet, mert senki sem alkalmazza (mivel formai jellegénél fogva az csak kormányrendelet, amit a gyakorlatban bárki módosíthat.)
Véleményem szerint most közzétett autonómiastatútumnál vigyázni kell még a következő két dologra.
1.) Bele kell foglalni, hogy az új statútum a két nép egyezsége, és a mi akaratunk nélkül a többségi nemzet egyoldalúan nem változtathatja meg.
2.) Mivel olyan alapvető jogokat fog szabályozni, mint a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi jogok, a statútum nem rendelet, hanem alkotmánykiegészítő dokumentum kell legyen. Nem szabad az életbeléptetését vagy hatályon kívül helyezését rendeletekre bízni, mert akkor hatályát fogja veszíteni, mielőtt érvénybe lépne.
Szeretném aláhúzni, hogy autonómiánk és kisebbségi jogaink megadása és biztosítása a román többségnek legalább akkora érdeke, mint nekünk, de az ide vonatkozó konkrét törvények érvényre juttatása (többségi megszavazása) már a románok felelőssége. Nekik a között lehet választani, hogy megadják a jogainkat – ami egyben a lehetőségeinket is jelenti – ahhoz, hogy együtt dolgozzunk Románia előrehaladásáért, vagy a jogok biztosítása nélkül közel másfél millió irredenta lesz ebben az országban, amelyik nem az ország javára fog dolgozni, hanem nemzetiségi jogaink érvényesítésével fog foglalkozni.
Már lejárt az az idő, amikor mindent ránk tudtak kényszeríteni, amit akartak. Ezzel kapcsolatban végezetül megemlíteném még, hogy a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István már több mint 150 évvel ezelőtt megmondta: mi sem vagyunk alábbvalóak a világ semmilyen más nemzeténél. És ez így igaz.
Rozsnyai Sándor
A szerző ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara volt dékánja
Krónika (Kolozsvár)

Felfokozott hangulatban
Székelyföld román föld!, Ki a magyarokkal az országból! – szóltak az ismerős rigmusok szombat este a bukaresti nemzeti stadion lelátóin, miközben egy molinóról azt is megtudhattuk, hogy Románia szuverén, független, önálló és feloszthatatlan nemzetállam. 
A labdarúgó-szövetségnek nem sikerült tehát szép szóval hatnia az ultrákra, amin valljuk be, nem lepődtünk meg.
Miért is csodálkoznánk a „futballhuligánok” viselkedésén, amikor a kormány sem szokta visszafogni magát, amikor a magyarokon lehet ütni egyet, a magukat hírcsatornának nevező tévéadók okádják az emberek arcába a nap minden órájában, hogy mennyi baj van a magyarokkal, már most elnyomják a Székelyföldön élő románokat, mi lenne itt, ha elérnék a céljukat, és autonómiát kapnának, ráadásul a nyomtatott sajtóban is rendszeresen találkozunk uszítással, provokációval?
Miért lepődnénk meg azon, hogy kifütyülik és átpetárdázzák himnuszunkat, amikor a kormány hadat üzent a kisebbségi jelképeink használatának? 
Pontáék az elmúlt napokban is mindent megtettek azért, hogy ne legyen baráti a hangulat. Orbán Viktor múlt heti kolozsvári látogatása után Dan Şova, a Szociáldemokrata Párt (PSD) szóvivője egyenesen románellenesnek nevezte a magyar miniszterelnököt.
Mindezt azért, mert támogatni meri a Romániában élő magyarok autonómiatörekvéseit. Meg persze azért, hogy a kampány hevében egyet rúgjon örök politikai riválisukba, Traian Băsescu államfőbe, amiért szóba állt a magyar kormányfővel.
De most már tulajdonképpen nem is foghatjuk az államfőválasztás közeledtére azt, hogy előkerült a magyar kártya, az ugyanis a szociáldemokraták kormányra kerülése óta folyamatosan az asztalon van, és a nagyobbik kormánypártot az sem zavarja, hogy az RMDSZ-szel éppen koalíciós partnerek.
Ebben a hangulatban pedig nem lehetett arra számítani, hogy nem lesz bozgorozás a lelátókon. Jó lett volna viszont nem reagálni a provokációra. Hátha majd legközelebb. Hazai pályán.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Magyar történészsors Romániában
Tófalvi Zoltán író, történész kapta meg idén a Tőkés László Alapítvány által alapított Tőkés-díjat. Az alábbiakban közöljük M. Kiss Sándor történésznek, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének a Kisvárdán múlt vasárnap rendezett ünnepségen elhangzott laudációját.
Tófalvi Zoltán. Elvarázsolt ember. Sajátos csodalény. A különösen egyedi kelet-közép-európai sors méltóságteljes hordozója. Másként szólva: nyugdíjas történész – egyáltalán létezik ilyen státus, hogy nyugdíjas történész?
Publicista, író, tévészerkesztő. Tegyem hozzá: elszabadult igazságkereső, a hűség szobra, húsból-vérből való, vagyis elkötelezett magyar értelmiségi. Különben hetvenéves. Ilyenkor az ember leül a kertjében – ha van diófája, akkor az alá –, és elmereng a múlton, vajon mi marad meg mindabból, amit eddig termelt? Tófalvi Zoltán e helyett – bár gereblyéznivalója lenne épp elég – jövőt tervez.
Huszonnégy évvel ezelőtt – 1990 elején – kezdett el foglalkozni a romániai magyarság 1956-tal kapcsolatos szervezkedéseivel, s az ezt követő politikai perekkel.
Viszont a szigorúan őrzött és titkosított levéltári dokumentációhoz a romániai lusztrációs törvény megjelenése után, csak 2002-től férhetett hozzá. Öt év múlva, 2007-ben indította útjára tíz kötetre tervezett sorozatát 1956 erdélyi mártírjai címmel, amelyből eddig öt kötet jelent meg, darabonként 750-800 oldalon.
Tehát a hiány további öt kötet, vagyis – kilóban számolva – körülbelül 4000 oldal. A napokban – magam is hetven körül téblábolok – különböző nyavalyáimat sorolva orvos barátom megnyugtatott, mondván, az emberi élet százhárom évre van kalibrálva, és az egyénen múlik, hogy ebből a százhárom évből mennyit képes realizálni. Másként szólva: hány éves koráig képes élni. Zoltán! Hét év alatt öt kötet, további hét év – s akkor még csak hetvenhét éves leszel –, további öt kötet. S az azt követő negyedszázad? Valóban ideje elkezdeni tervezni a jövőt!
Játék a számokkal? Nem egészen! Tessék csak figyelni! Tófalvi Zoltán 1944-ben született. A múlt század nyolcvanas éveinek végén – Temesvár Romániában, sajátos rendszerváltás Magyarországon, amit a múlt bajnokai rendszerkorrekciónak terveztek – felparázsoltatta a reményeket. Most majd megismerjük a múltunkat, s nemcsak a jövőnket tervezhetjük a magunk tehetségéből, a magunk erejéből.
Aztán eltelt Tófalvi Zoltán életéből további bő évtized, amíg végre megnyíltak azok az addig titokzatos levéltárak, amennyiben tényleg megnyíltak. Vagyis: megkésett nemzedék vagyunk. Tófalvi Zoltánt közel hatvanévesen illette meg a múlt megismerésének a joga.
A múlt! Fránya dolog ez a múlt. Más a múltképe annak, aki a szocialista államok belügyeinek karmai között élte meg – át és túl – ezt a múltat, s más azé, aki akkor már felnőtt ember volt, s emlékei később érlelődtek tudássá akár szakmai ártalomként is, mert történész lett. S más azoknak, akik könyvek oldalairól ismerkednek azzal a múlttal, azzal az ’56-tal, ami nekünk életre szóló élmény és tanulság maradt.
És más olyan ország polgárának, aki ennek a terrornak a szelét sem érezte, s csodálva tekintett a Molotov-koktélos pesti srácra, amint élet-halál harcot vív az orosz medvével, majd – ha még erre is volt irányultsága – döbbenve olvasta a sztorizástól már akkor sem tartózkodó nyugati lapok híradásait a magyarországi megtorlásról. S az erdélyi magyarok elleni megtorlásról? Arról nem! Ott jobban őrizték a titkot. Ott belső ügy maradt!
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írni a magyarországi magyar történésznek sem könnyű feladat. Még ma sem. Nálunk is kérdés, hogy „kinek a forradalma”, vívjuk is csatáinkat, de ennek a csatának érthető az oka. És legfeljebb – hogy az egyik legdivatosabb ma használt fogalomnál maradjak – a narratívák különböznek egymástól.
De a tényeket legalább ismerjük. Mennyiben különbözik a magyarországi magyar történész helyzete a romániai magyar történész helyzetétől? 1991-ben – az Antall-kormány kormányfőtanácsosaként – félig magán-, félig hivatalos minőségben Erdélyben jártam információkat szerezni, hogy volt-e valami megmozdulás ’56-ban Erdélyben is? Kósza híreink voltak ugyan, de konkrét tudásunk nem. Voltak beszélgetéseim, voltak sokatmondó hunyorítások, de beszélgetőtársaim leginkább hallgatásba burkolóztak, s azt ajánlották, hogy keressem meg a „szibirákokat”. Érezni lehetett a félelmet még akkor is. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem Tófalvi Zoltán vállalkozásának nehézségeit.
Tófalvi Zoltán a magyar és a román történetírás történetében először publikálta az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzés ürügyén halálra ítélt tizenkét erdélyi magyar és két román politikai fogoly kivégzési jegyzőkönyveit – akkurátusan a kivégzőosztagok teljes névsorát feltüntetve, pontosan sejtve, hogy a még élő érintettek halálosan is megfenyegetik! –, a corpus delectiként emlegetett, az erdélyi kérdés megoldását sürgető, a magyar forradalom hatására született négy, korábban egyáltalán nem ismert tervet, tanulmányt. De eddig el kellett jutni, az utat végig kellett járni.
Lássuk ezt az utat! A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját a korondi gimnáziumban kezdte, aztán rádiószerkesztő lett, s mint ilyen, újságíró is, majd televíziós szerkesztő. Egyetemistaként a Sóvidék történetével foglalkozott. 1989-ig három kötete jelent meg, ezek közül A pogány fohászok faluja című szociográfiai kötete Nyugaton – jelesen az Amerikai Egyesült Államokban – is nagy sikert aratott. 1982 hozta meg számára a Szeku „kitüntetett figyelmét”.
A Temesváron élő atyhaiak közössége címet viselő szociológiai munkáját a Szabad Európa Rádió folytatásokban, teljes terjedelemben közölte. Külön „honoráriumként” 1982 októberében egy házkutatás során a román belbiztonsági szervek kéziratai s tanulmányai egy részét a „biztonság kedvéért” begyűjtötték. Gondoljuk el: közel egy évtizedet a román biztonsági szervek kitüntetett figyelmétől kísérve élni! A Kondukátor Romániájában.
A Sóvidék népi fazekassága éppúgy témája volt, mint a Skandináviában élő magyar értelmiség hídszerepének vizsgálata. Értekezett Bolyai Farkas szembetegségéről, összesen 15 önálló kötet és hozzávetőlegesen 5-600 tanulmány, esszé, újságcikk fűződik nevéhez.
Díjnyertes dokumentumfilmek jelzik útját, amelyeket a Román Televízió magyar adása, a Duna Televízió vagy a Magyar Televízió sugárzott. Megnyerte a Hitel folyóirat 1994-es pályázatát, a Civitas Humanitas Alapítvány filmpályázatának első díját, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben, a Székelyföld folyóirat 2002-ben ismerte el munkásságát egy-egy nívódíjjal. Kitüntette őt Petőfi Sándor-sajtószabadság díjjal a Magyar Újságírók Közössége, 2014. március 15-én Marosvásárhely városa tüntette ki őt a Könyv és Gyertya díjjal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyfajta alternatív marosvásárhelyi díszpolgári címmel, idén október 4-én pedig az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Székelyudvarhelyen EMIA-díjjal. Tófalvi Zoltán tehát termékeny, közfigyelmet kiváltó, szépen dekorált tudós ember, aki méltán szerzett megbecsült nevet magának.
2013 kora nyarán szól a telefonom. A vonal másik végén Izsák Lajos professzor, kedves barátom, az ELTE Történeti Intézetének vezetője, s arra kért, hogy vállaljam el az egyik tag szerepét Tófalvi Zoli doktori munkahelyi vitájában. A téma a magyar ’56 erdélyi vonatkozásai, az „erdélyi kérdés”. Elhűltem! A Zoli doktori vitája? Na ne.
Tragikomikus a történet, vagy emelkedettebben: egy erdélyi magyar történész sorsa Romániában. Miről is van szó? 1989-ig a román kommunista hatalom megakadályozta, hogy Tófalvi Zoltán bármely történeti doktori iskolába beiratkozzon. Az ember csak legyint. A magam kisdoktori disszertációjának beadását – a második világháború alatti polgári ellenállás volt a témám – is megakadályozta akkori munkahelyem. Nem volt kívánatos téma a kommunista Magyarországon a nem kommunista antihitlerista ellenállás történetének kutatása, de 1996-ban – húsz éves késéssel – ugyanebből a témából végül is kandidáltam.
1990 után Romániában Tófalvi Zoltánnak ez nem adatott meg. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett történészi disszertációt csak román nyelven lehet leadni és megvédeni. Na erre mondják, hogy kisebbségi sors egy demokratikus országban, amely tagja az EU-nak, s tiszteli a kisebbségeket. Hát ezért iratkozott be Tófalvi Zoltán tizenöt kötetes szerző az ELTE történettudományi doktori iskolájába, ahol már megszerezte az abszolutóriumot, „(…) már csak a disszertáció megvédése van hátra” – írja a szerző szakmai önéletrajzában.
Hát én – s nemcsak én – Tófalvi Zoltán történésztől olvastam először az ’56-ot követő romániai megtorlásról. Csak sikerül az a védés, Zoltán! Azt azért már most bizton állíthatom, hogy többlettudással távozom majd a védésedről. Szomorú s egyben felemelő történet, s van benne valami „tófalvis”. Túl a hetvenen az ember egy címet már nem tudományos hírneve megerősítéséért akar megszerezni. Az már régen megvan. Tartozik ezzel – ha már a sors így akarta – önmagának, a múltnak, a kedves, szeretett társsal eltöltött közös múltnak. S a következő könyv fedlapján már ezt olvashatjuk majd: Dr. Tófalvi Zoltán: Írók, költők a Szekuritáté karmai között.
Számtalanszor elmondjuk, leírjuk: úttörő vállalkozás. Kodolányi János 1943-ban Szárszón nagyon is nagy súllyal beszélt a szóinflációról. Igaza volt. Ezért sem írom le, hogy Tófalvi Zoltán úttörő munkát végzett. Pontosabbnak érzem a megfogalmazást így: Tófalvi Zoltán páratlan munkát végzett.
Szász László írta az egyik recenziójában Tófalvi Zoltán munkájának leglényegéről: „(…) a Magyarországon olykor elsuttogott vélemény ellenében (miszerint Erdélyben nem történt semmi, ugyan sok embert, de csupán ártatlanokat börtönöztek be ’56 kapcsán) bizonyítható: tudatosan és valóságos akciókat készítettek elő Erdélyben, a magyar forradalmat megelőző időszakban és azzal párhuzamosan. Viszont sokkal nehezebb, veszélyesebb helyzetben nemcsak azért, mert a román társadalom eleve ellenséges tömegeinek közegében tették ezt, hanem mert az anyaország vezetése nagyvonalú gesztussal feláldozta az erdélyi magyarságot.
Kádár János és küldöttsége 1958 februárjában, nagyuras bukaresti fogadtatás után, a romániai magyar foglyokat egyszerűen kiszolgáltatta a megerősödött román nacionalista kurzusnak. Ezzel is magyarázható, hogy a perek tulajdonképpen napjainkig ismeretlenek a közvélemény előtt, a Tófalvi Zoltán által feltárt sok tízezer oldalnyi anyag közzététele alapvető szemléletváltozást is jelenthet a történetírásban is. Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét.”
Bizony ez így igaz. S főként igaz akkor, ha arra is emlékezünk, mit ajánlott Gheorghe Gheorghiu-Dej – Dés (!) György, „az utolsó romániai magyar miniszterelnök”, ahogy ezt a sajátosan keserű pesti humor akkor megfogalmazta – 1957-es látogatása során Kádárnak. Valami ilyesmit mondott: „Önök nem tudták 1945-ben megsemmisíteni a fasisztákat, most itt az alkalom”.
Tízezres nagyságrendben gondolkodott Dej, s Kádár is csak sajnálkozni tudott később: akkor, amikor körmenetbe kellett volna akasztani, nem volt hozzá elég erőnk. Vagy Horn Gyula 1989. áprilisi megnyilvánulása is fontos adalék ebben a kérdésben. Ő a Nagy Imre-ügy kapcsán fejtette ki, hogy még nem érett meg az idő, hogy minden dokumentumot közöljünk ’56-ról, mert ’56 nemzetközi összefüggései mellett még a Dubček-ügy is eltörpül hatását tekintve.
Tófalvi Zoltán – s ebben igaza van méltatóinak – tabukat döntöget, amikről jobb nem tudomást venni. Ha nem támadhatunk, akkor hallgassuk el, régi jól ismert recept. És a kérdések kérdése! Szólaljon meg Tófalvi Zoltán is: „1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is.
Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómiatervezetekben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan, 1000 oldalas kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvőn megtaláljuk az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes magyar, román, szász és nagyhatalmi tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómiatörekvéseinek alátámasztására. Abban a meggyőződésben, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak egy nagyon jól „megkomponált” filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből…”
Drága jó Tófalvi Zoltán, elvarázsolt ember, sajátos csodalény, így kell hinni egy talpig értelmiséginek a tények perdöntő erejében! Enélkül sem élni, sem dolgozni nem érdemes. És túl minden kesernyés gondolaton, egyszer győzhet az igazság is. S az esélyt valóban meg kell teremteni. Köszönteni s ünnepelni jöttünk Tófalvi Zoltánt. Gratulálni a megérdemelt kitüntetéshez, a Tőkés-díjhoz. Éltessen Téged az idők végeztéig a mi Istenünk! Váltsa valóra álmodat: a szabadság rehabilitációja vezessen el a székely autonómiához! Írj és küzdj érte továbbra is!
Krónika (Kolozsvár)

Az új Neptunra készülnek
SZNT: legyen ott Magyarország is!
Amióta kiderült, hogy egy második Neptunra kerül sor jövő februárban az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) közvetítésével a román és a magyar közösség képviselői között, felbolydult a politikai élet, legutóbb a Székely Nemzeti Tanács szólalt meg.
Az 1993-as neptuni tárgyalások erősen megosztották az erdélyi magyar társadalmat. Az RMDSZ vezető politikusai a román-magyar kiegyezés első lépésének, az ellenzék pedig a magyar érdek elárulásának tekintette az ott kötött megállapodást. Az SZNT pénteki közleményében a 2013 októberében tartott Székelyek nagy menetelése következményének tekintette a párbeszédre való hajlandóság megmutatkozását. Az Izsák Balázs elnök által jegyzett dokumentum szerint a tárgyaláson egyfelől minden olyan magyar szervezetnek képviselőtetnie kell magát, amely a Székelyek nagy menetelésén részt vett, másfelől pedig a magyar kormány képviselőinek is helyet kell biztosítani.
Utóbbit az SZNT azzal magyarázta, hogy az 1996. szeptember 16-án megkötött magyar-román alapszerződés az államközi együttműködés tárgyává emelte a magyarországi román és romániai magyar kisebbség helyzetével való foglalkozást: „Kijelentjük: a székelység érdekelt abban, hogy a Magyarország és Románia között megkötött államközi szerződésben foglaltak maradéktalanul érvényesüljenek, és elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a romániai magyar közösség helyzetéről úgy folyjanak egyeztetések, hogy azokról az egyik érintett és érdekelt fél, Magyarország hiányzik”.
Az SZNT úgy véli, ha a székelység, a román kormány és a magyar kormány képviselői háromoldalú tárgyaláson tudnának megállapodni az autonóm Székelyföld jogállásáról, azzal mindenki nyerne. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Orbán Balázs-díj a család és a munka jegyében
Ráduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkész, Laczkó-Albert Elemér gyergyóremetei polgármester és Ludescher László, a gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője az idei Orbán Balázs-díj kitüntetettje.
A Székelyföld Napok keretében immár negyedik éve adták át a legnagyobb székelyről, a „szegény báróról” elnevezett Orbán Balázs-díjat, a rendezvénynek idén a marosvásárhelyi Kultúrpalota adott otthont hétfőn este. A kitüntetést azoknak adományozza a három székelyföldi megye, akik a térség érdekében folytatnak kimagasló tevékenységet.
Amint Orbán Balázs leszögezte: minden tagoltsága ellenére Székelyföld egységes egészet alkot, ennek jegyében 2011-ben Kovács Piroska, Váncsa György és Simon Judit, 2012-ben Beder Tibor, Haszmann Pál és Domokos Ilona, tavaly pedig a Kós Károly évben három egyesület munkatársai vehették át az elismerést – ismertette B. Szabó Zsolt műsorvezető. „A család az a biztos pont, ahol önzetlen szeretetet lehet kapni, a munka pedig a megélhetéshez szükséges” – e kettőnek, amely nem egymást kizáró, hanem kiegészítő, az összehangolásáért járt idén a 70 milliméter átmérőjű, 4 milliméter vastag, kör alakú díj.
A Maros megyei RMDSZ politikai alelnöke, Péter Ferenc szovátai polgármester a díj névadójáról elmondta, a néppel a népért cselekedett, nem siránkozó, hanem cselekvő ember volt, harmincéves közéleti munkásságát A Székelyföld leírása című hatkötetes enciklopédiában tette közzé, miután bejárta Székelyföld minden zegét-zugát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a térség jövőjét illetően a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, hiszen „mindenki a mindennapokban hozzáad az értékekhez”.
„Ismerjük Székelyföld múltját, vállaljuk örökségét, ezen a szülőföldön kell magyarnak megmaradni. Erős Székelyföld erősebbé teszi Romániát is. Székelyföld jelentős változások előtt áll, reméljük, hamarosan eljön az az idő, amikor Maros megye román nemzetiségű tanácselnökével közösen adhatjuk át az Orbán Balázs-díjakat, mert ő is Székelyföld része” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Lukács Bence Ákos konzul elmondta,  a díj szimbolikus jelentőségén túl becsüljük meg a jövőnket, és Orbán Balázshoz hasonló kitartással, lelkesedéssel maradjunk szülőföldünk szerelmesei.
„Székelyföld és a székelyek léteznek, egyiket sem kell kitalálni. Marosvásárhelyen és Marosszéken erősíteni kell a székely öntudatot, mert az erdélyi magyarság számára Székelyföld amolyan belső anyaországként kell működjön. Területi autonómiára van szükség, amely nemcsak erős, hanem valós önkormányzatiságot eredményez, hogy Székelyföldön Székelyföld lakói döntsenek saját sorsukról. Meg kell állítani az elmúlt 25 év tendenciáját, miszerint naponta átlagosan 65 magyarral vagyunk kevesebben. A mostani díjátadó kis lépés, de a nagy menetelés során elmaradhatatlan” – mondta az MPP elnöke, Biró Zsolt.
Az Orbán Balázs-díjra mindhárom megye egy-egy személyt jelöl évente. Kovászna megye nevében a kitüntetést Tamás Sándor tanácselnök Ráduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkésznek adta át, aki hatodik gyerekét várva a háromszéki szórványmagyarság mozgatórugója, 145 fős gyülekezetében élteti a magyarságtudatot.
Hargita megye nevében az elismerést Borboly Csaba tanácselnök Laczkó-Albert Elemérnek, Gyergyóremete negyedik mandátumát töltő polgármesterének, négygyerekes családapának adta át, aki a következőt vallja: „Életünket szervezzük az értékek mentén. Igyekezzünk az értékek mentén élni”.
„Székelyföld a székelyek mellett a románoké és a romáké is, és nemcsak gazdag és szép, hanem szociális gondjai is vannak, szegény is. Az egymásra figyelés az egyik legnagyobb kihívás, amellyel meg kell küzdenünk” – fogalmazott az RMDSZ Maros megyei elnöke, Brassai Zsombor, aki a nagykárolyi születésű Ludescher Lászlónak adta át a díjat. A gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője hat megyében folytatott tevékenységet koordinál, és úgy érzi, ez az elismerés nemcsak neki, hanem a mellette álló csapat 11 éves munkásságának szól.
A rendezvényen fellépett a Tiberius Quartet, Kilyén Ilka színművésznő, Buta Árpád bariton és a Dzseztán együttes.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Nyelv és Tudomány
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban

Ambrus Attila: Lehet-e a globális érdek magyar?
Felbolydulást okozott az erdélyi magyar politikában, hogy az amerikai civil szervezet, a Project on Ethnic Relations utódja, a Friends of Project on Ethnic Relations (FPER) ismét tárgyalóasztalhoz hívta (vagy inkább ültette) a román parlamenti pártok és az RMDSZ befolyásos politikusait. Brassó-Pojanán fél év alatt immár másodszor tárgyaltak az erdélyi magyarság helyzetéről, követeléseiről, illetve azok teljesítésének lehetőségéről. A dialógus nem teljesen titokban, a nyilvánosság kizárásával zajlott. Arra meghívtak egy román és egy magyar újságírót is. (Feltehetően Brassó közelsége miatt én vehettem részt a vitákon.)
Az FPER kezdeményezte román-magyar párbeszédről az RMDSZ versenypártja és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) viszont csak akkor vett tudomást (noha hamarabb is tudomást szerezhetett volna), amikor a PER tiszteletbeli elnöke, dr. Allen H. Kassof Székelyföldre látogatott, ahol a civil szervezetek, egyházak képviselőitől tudakozódott a biztosított és alkalmazott kisebbségi jogokról, a jogsérelmekről, jogi követelésekről.
Az EMNP és az SZNT első reakciói bizalmatlanságukról vallottak. Volt, aki árulást is kiáltott, és felidézték az 1993-ban kezdődött „neptuni folyamatot”, amelyet az RMDSZ ellenfelei a bűnbeesés pillanatának tartanak. A higgadtabb állásfoglalások azonban már annak a szükségességét vetették fel, hogy az FPER az RMDSZ versenypártjait, illetve a Székely Nemzeti Tanácsnak a képviselőit is hívja meg a brassó-pojánai talákozókra. Ugyanúgy, ahogyan a neptuni folyamat (ellenzői szerint Neptun-gate) atlantai epizódjára már meginvitálták az amerikai közvetítéssel létrejött egyezkedést addig vehemensen támadó Tőkés Lászlót.
Miért dönthetett úgy az FPER, hogy csak az RMDSZ-t hívja meg a tárgyalásokra? Egyrészt, mert bevallottan az a célja, hogy a kisebbségi kérdés rendezésére törvényes garanciákat találjanak a vitázó felek. Részint új törvényekkel, részint a már meglévő, de soha figyelembe nem vett törvények alkalmazásával. Ebben a parlamenti pártok tudnak megegyezni. Ezért nem hívták meg a Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpártot. Sőt, mi több a parlamenti frakcióval rendelkező, ám köztudottan populista Dan Diaconescu Néppártot sem. Mert a párbeszédnek – amely a magyar politikusok kiállása és a román politikusok ellenállása miatt amúgy is hosszabb idő után vezethet teljes eredményre – a legtöbbet a populista demagógia ártana.
Másrészt az FPER úgy látja, hogy a kisebbségi kérdés megoldása Románia belügye (azaz kötelessége). Ezért nem lenne célravezető Magyarország bevonása e dialógusba. Az FPER szerint a követelésekből a kisebbségnek engednie kell, miként a többségnek is el kell ismernie azokat a jogokat, amelyek a XXI. században természetszerűen illetik meg a nemzetiségi csoportokat. Az FPER nem az erdélyi magyaroknak és nem a románoknak „játszik”. Igazuk van azoknak, akik úgy vélik, amerikai, mondhatnám: globális érdekeket képviselő. Annak a térségnek a stabilitásában érdekelt, ahol katonai bázisokat létesített, amelynek peremén lángra lobbant a világ. Ha ezek a globális érdekek egybevágnak az erdélyi magyarság érdekeivel is, akkor érvényesítésük ellen botorság lenne tiltakozni.
Felemelő érzés lenne elhinni, amit az SZNT elnöke állít, hogy egy esztendővel a Székelyek Nagy Menetelése után megelégedéssel állapíthatjuk meg, az esemény a mai napig meghatározó módon kihat a közéletre, új távlatot képes nyitni a párbeszédnek, és nem maradt el a nemzetközi hatása sem, s hogy ennek a következménye a Project on Ethnic Relations (PER) újbóli romániai megjelenése is. Higgyük is el, mert a hit fontos a küzdelmünkben.
Ám Brassó-Pojanán az FPER kezdeményezte román-magyar párbeszéd során csak a székelyföldi politikus tett említést a Nagy Menetelésről. Annál több szó esett a tőlünk keletre zajló harcokról, amely amúgy vesztes-vesztes játszma jellegűek. A brassó-pojánai tanácskozás döntő kérdése éppen az: lehet-e a tárgyalások útján a többség és kisebbség viszonyát nyertes-nyertes játszmává alakítani? És szóba kerültek a Kelet-Európában újra megjelent autoriter és nacionalista vezetők is, akik hatalmuk megőrzése érdekében éppen a vesztes-vesztes játszmákban érdekeltek.
A Bukaresttel folytatott párbeszéd elutasítása helyett, ma már az EMNP és az SZNT is elfogadja: a dialógus lehet járható út, és helyet követel a tárgyalóasztalnál.
Izsák Balázs két lényeges előfeltételt említ az elfogadható, tartós megállapodás megszületéséhez. Az első, hogy tekintettel kell lenni az 1993 júliusában lezajlott neptuni tárgyalások tanulságaira, és az azokat követő változásokra. A neptuni folyamat tanulságaként a brassó-pojánai tanácskozás résztvevői azt szűrték le, hogy amint tizenegy éve megszűnt a rendszeres egyeztetés a román kormánypártok és az RMDSZ között, amint lemondtak a konkrét és azonnali lépések meghatározásáról és megvalósításáról, leállt a kisebbségi jogok kiszélesítése, sőt a törvényileg szavatolt jogok sem léptek életbe.
Második, ám legfontosabb feltételként említi Izsák Balázs, hogy a Magyarország és Románia között létrejött alapszerződéssel összhangban „Magyarország a gondoskodó állam szerepét töltse be Székelyföld, a székely nép vonatkozásában”, ennek megfelelően igényli a magyar kormány képviselőinek a meghívását ezekre a tárgyalásokra.
A román-magyar kormányszintű együttműködésre valójában nagy szükség lenne. Az FPER kezdeményezte tárgyalásokat azonban csak hátráltatná a két állam kormányképviselőinek a jelenléte. Az FPER látásmódjában ugyanis a kisebbségi kérdés rendezését belügynek kell tekinteni, azt törvényes garanciákkal kell szavatolniuk a parlamenti pártoknak. A kormánynak csak a végrehajtói és ellenőrzői szerep jutna, mint a konszolidált demokráciákban.
Hogy járható-e ez az út?
Hamarosan kiderülhet, akár már a jövő évben, amikor nem lesznek választások, így kisebb lesz a nyomás a törvényhozókon.
Senki se reménykedjen, hogy akár az FPER el tudja hozni az autonómiát vagy hivatalossá tudja tenni a magyar nyelvet Romániában, de számos létező jog alkalmazását, újabb jogok biztosítását, a regionális nyelv elfogadását és talán még a magas fokú decentralizációt is ki tudja csikarni. Természetesen globális érdekből. De ez miért zavarna minket?
maszol.ro

"Elkallódott" a magyargyalázó műsorvezető dossziéja
„Elkallódott” az a bűnvádi feljelentés, amelyet a Minta Egyesület elnöke, Tőke Ervin nyújtott be a csíkszeredai bírósági ügyészségre szeptember 5-én gyűlöletkeltés és a közrend megzavarása miatt Radu Banciu ellen.
Mint ismert, Tőkés Ervin azért fordult a vádhatósághoz, mert a B1 TV műsorvezetője a Lumea lui Banciu augusztus 27-i adásában apokaliptikus képet festett a székelyek esetleges autonómiájának következményeiről.  „Ha a parlament elfogadja az autonómiatörvényt, Székelyföldön mészárlások lesznek. A régióban élő románokat megfosztanák az összes joguktól” – jelentette ki többek között a műsorban.
Csíkszereda: nincs már nálunk
Egy hónappal a feljelentés benyújtása után a maszol.ro arra volt kíváncsi, hogy mi lett a sorsa az ügyészségi dossziénak. Ezért október elején megkerestük a csíkszeredai bírósági ügyészséget azzal a kérdéssel, hogy indult-e bűnvádi eljárás Radu Banciu ellen.
Alexandra Zernovean szóvivő lapunknak elmondta: Tőke Ervin bűnvádi feljelentését az 1728/2014-es számmal iktatták augusztus 27-én. Utóbb azonban úgy döntöttek, hogy az ügy nem tartozik a hatáskörükbe, ezért átutalták Bukarest első kerületének bírósági ügyészségéhez. „Erre nem áll módomban válaszolni” – jelentette ki a szóvivő, amikor arról kérdeztük, hogy miért haladja meg ez az ügy a csíkszeredaiak hatáskörét.
Bukarest: nincs még nálunk
A maszol.ro ezután Bukarest első kerületének bírósági ügyészségéhez fordult ugyanazzal a kérdéssel: indul-e bűnvádi eljárás Radu Banciu ellen? Florin Mircea Popa szóvivő időt kért, és most küldött e-mailben választ. E szerint a lapunk által megnevezett dosszié nem szerepel a nyilvántartásukban (vagyis megtörténhet, hogy nem is jutott el még Bukarestbe). „Nem kizárt azonban, hogy a dosszié a bírósági ügyészség főügyészének levelezési mappájába került” – magyarázta a szóvivő.
Mint ismert, az ActiveWatch nevű civil szervezet magyarellenes gyűlöletkeltésért az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) és az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) is bepanaszolta a B1 TV műsorvezetőjét. Tavaly az RMDSZ is bepanaszolta a két hatóságnál Banciut, ám a CNA elnézte a rágalmazásait.
A CNCD nem vizsgálódhat
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Asztalos Csaba a maszol.ro-nak elmondta: az intézmény nem foglalkozhat Radu Banciu kijelentéseivel, éppen amiatt, mert ügyészségi ügy lett belőle. „Ilyen esetekben hagynunk kell, hogy előbb az ügyészség folytassa le a vizsgálatokat” – magyarázta. Hasonló szabály érvényes az audiovizuális tanácsra is.
Cs. P. T.
 
maszol.ro

Minden városban kötelező lesz a December 1. út
Minden városban és megyei jogú városban kötelező módon a román nemzeti ünnep, december 1. nevét kell viselnie egy fő útvonalnak, a helyi önkormányzatoknak pedig kötelező módon rendezvényeket kell szervezniük a nemzeti ünnep napján, miután Traian Băsescu államfő kedden kihirdette az ezt rögzítő törvényt.
A tervezetet Mircea Duşa védelmi miniszter nyújtotta be a parlamentben, célpontjai pedig egyértelműen a székelyföldi települések.
A Hargita megyében mandátumot szerzett politikus már korábban is benyújtott egy jogszabályt, amelyben tiltotta volna, hogy román személyiségekről elnevezett utcák nevét megváltoztassák, a 2011-es próbálkozás azonban elbukott a képviselőházban. Duşa akkor azt mondta, felháborodott azon, hogy a székelyföldi városokban magyar neveket adnak az utcáknak.
Mint ismeretes, Sepsiszentgyörgyön régóta konfliktust okoz, hogy a December 1. utca egyes szakaszait átnevezné az önkormányzat. A Mircea Duşa kezdeményezte jogszabály értelmében a megyeszékhelyek önkormányzatai minden december elsején kötelesek a többi állami intézménnyel közösen ünnepségeket rendezni, a védelmi minisztériumot pedig a belügyi tárcával és a rendvédelmi szervekkel közösen katonai díszszemlék megszervezésére kényszeríti. A jogszabály szerint a rendezvények számára „a hatályos törvények értelmében” kell a finanszírozást biztosítani.
A jogszabályt a szenátus áprilisban, a képviselőház szeptemberben fogadta el. A parlamenti vita során román honatyák is kifogásolták az ünneplés kötelezővé tételét. Mint ismeretes, december elseje 1990 óta Románia nemzeti ünnepe, amelyen arra emlékeznek, hogy 1918-ban a magyarországi románok egy gyulafehérvári nagygyűlésen kifejezték azon szándékukat, hogy Erdély, a Partium és a Bánság egyesüljön Romániával.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

A Monarchia jónéven vette a kivándorlást
DR. GYÁNI GÁBOR egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, a társadalom- és mentalitástörténet magyarországi meghonosításának úttörőjét Szilágyi Aladár kérdezte az első világégés előtti Amerikába „tántorgás” történetének kevésbé ismert részleteiről.
Beszélgetésünkre készülődve ellentmondásos adatokat találtam a kivándorlás történetével kapcsolatban. A szakma milyen mértékben dolgozta fel az emigráció folyamatát?
Elég jól, és ez egyetlen történész, Puskás Julianna érdeme. Harminckét éve publikált egy monumentális monográfiát, Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940 címmel. Halála előtt Amerikában megjelent a könyv továbbfejlesztett, angol nyelvű változata. Valójában nehezen meghaladható a munkássága. Szemléletileg olykor túl lehetne lépni rajta, ugyanakkor hihetetlen mennyiségű tudásanyagot foglalt össze. A második könyvébe még az 1956-os kivándorlást is belefoglalta.
1870 táján kezdődött, 1914 előtt tetőzött a magyar migráció, főleg az Egyesült Államokba, megközelítőleg kétmillió ember. E bő négy évtized alatt mennyire változott a kivándorlók társadalmi rétegződése?
Sok kérdésre nem lehet pontos választ adni, mert nem gyűjtöttek adatokat. Alaposabb adatbázis az 1899 és 1913 közötti tizennégy évben alakult ki. Ez az időszak a legjobban dokumentált statisztikailag. Az emigráló tömegek társadalmi szerkezete az évtizedek során nagyjából egyforma volt. A kivándorlók körülbelül 60 százaléka mezőgazdasági bérmunkás (napszámos, cseléd), 10-15 százaléka kisbirtokos paraszt volt. Tíz százalék körüli a városi proletárok (nem ipari munkások) aránya, főként házicselédek, városi napszámosok. Ez jól mutatja, hogy
alapvetően az agrárvidékek népessége, tehát a parasztság vándorolt ki Amerikába, annak is főként az alsó része.
Láttam egy táblázatot, ahol három oszlopban sorakoztak az adatok. Az elsőben az Egyesült Államok Bevándorlási Hivatalának kimutatásai szerepeltek, a másodikban a tengeri kikötők adatai, a harmadikban a Magyar Statisztikai Hivatalé. Már a két első forrás között is meglehetős eltérés van, jóval több ember szerepel a kikötői adatokban, mint a Bevándorlási Hivataléban. Ennek mi a magyarázata?
Nem csupán a személyek számában volt különbség, hanem abban is, hogy milyen nemzethez tartozónak tekintették a bevándorlókat. Az Ellis Island szigeten volt a beléptetés, ott a mai napig bevándorlási múzeum működik. Az amerikai emigrációs hivatal tisztviselői számára nem volt teljesen világos, hogy ha valaki az Osztrák-Magyar Monarchiából jön, az ki is valójában. Így összekeveredtek, olykor el is kallódhattak egyes etnikumok. Ráadásul egyes olyan nemzetiségek, melyek Magyarországon is éltek, érkezhettek Amerikába máshonnan is. A kérdést jól érzékelteti egy szépirodalmi példa. Tamási Áron Ábel Amerikában című regényének a hőse egy székely bevándorló, bár későbbi időszakból. Hogyan írja le Tamási, aki maga is végigjárta ezt az utat, tehát nem légből vette a történetet, hanem a saját tapasztalatai alapján írta meg? Amikor a hősét megkérdezték, milyen nemzetbeli, azt válaszolta, „székely”. Ezzel azonban semmit sem árult el magáról a kérdezőnek, aki felszólította, mondjon valami mást, mert hogy „micsoda nemzet az a székely”? „Magyar” – válaszolta. Ez akkor, az 1920-as években jelentett már valamit, hiszen százezrek érkeztek korábban Magyarországról az USÁ-ba. Az Osztrák-Magyar Monarchiából egyébként sok nemzetiség vándorolt ide, nagy számban magyarok is. Nem feltétlenül nemzetiség szerint regisztrálták őket, hanem a Monarchia állampolgáraiként. Ez történt tehát a befogadás oldalán. A kikötői forgalmi adatok azért megtévesztők, mert onnan máshová is mentek hajók, benne kivándorlókkal, és őket is magukba foglalják ezek a számadatok. Hivatalos magyar részről pontosabbak a kivándorlási adatok, az eltávozókat a helyhatóságok többé-kevésbé regisztrálták. Egyébként a kikötői iratokat Puskás Julianna fel szerette volna dolgozni, forráskritikával közelített volna hozzájuk, de nem volt már ideje befejezni a munkát. Miután meghalt, az addigi feldolgozás jegyzetei elkallódtak. Tehát részben az etnikai meghatározás bizonytalansága okozza az eltéréseket, részben az, hogy nehéz ma leválasztani az amerikai kivándorlásról a más irányba tartó exodust. A magyarországi elöljáróságok sem regisztrálták hiánytalanul az útlevél nélkül útra kelőket.
Viszont a Magyar Statisztikai Hivatal 1900 és 1914 közötti kimutatásai szerint a kivándorlók száma 400 ezerrel kevesebb, mint amennyi az előző két forrásban szerepel…
Ma nehéz megmondani, mi a szembeszökő eltérés oka. Egyes kivándorlók kétszer-háromszor, akár többször is megtették az utat a tengerentúlra és vissza, és az ebből következő halmozódás az amerikai adatközlést torzítja el. Puskás Julianna becslése szerint, ha ezt is figyelembe vesszük, legföljebb 100-150 ezres eltérést lehet megállapítani a magyar és az amerikai számadatok között.
Arra vannak megbízható adatok, hogy milyen volt a visszatérők aránya?
Általában 30-40 százalékra teszik a visszatérők arányát Európa-szerte mindenhol, ahonnan tömeges volt az amerikai kivándorlás.
Ez a nemzetközi trend. Hogy átlagosan mennyi időt töltöttek odakint, akik végül hazatértek, megválaszolhatatlan, nem készült róla statisztika.
A magyar kormány tett-e valamit annak érdekében, hogy megfékezze ezt a folyamatot?
Még az előző kérdésre visszatérve mondom, hogy a 19-20. század fordulóján kötelezően nem volt használatban az útlevél, ez tehát egy nem útlevélhez kötött migráció. Következésképpen a hatósági kontroll sem lehetett pontos. Liberális korban vagyunk, az állampolgárok szabadon lépik át az országhatárokat, vízumkényszer nincs, az útlevél majd a két világháború között válik kötelező úti okmánnyá. A hatóságok és maga az állam bizonyos fokig jó néven vették a kivándorlást. Többek közt azért is, mert ez a tömeges exodus a hatalmat fenyegető szociális feszültségeket oldott meg vagy enyhített rajtuk. Az 1880-as, 90-es években egymást érték a zendülések, elsősorban az agrárvidékeken. Ami szokatlan, hiszen általában az ipari munkásság szokott lázadozni. A kivándorlás csökkentette a szociális és politikai feszültségeket, mivel a különösen szegény rétegek vették elsősorban kezükbe a vándorbotot. Persze, nem minden szegény ment el az országból, de tény, hogy „általában a szegények” mutatták erre a legtöbb hajlandóságot, akik politikai radikalizálódása reális veszélyforrásnak tűnt a hatalom és az elit szemében. Nem kevésbé fontos, hogy a Magyar Királyság területéről Amerikába tartó kivándorlóknak, akár kétmillió, akár 1,3 millió csupán a számuk, ahogy Puskás Julianna véli, a kisebbik hányada volt etnikai magyar, vagyis magyar anyanyelvű személy.
Tudtommal egynegyede…
Valamivel több, körülbelül az egyharmada. A dualizmus kori magyar politikai életnek és főként magának az elitnek sok fejtörést okozott, hogy soknemzetiségű országot vezettek, ahol a többséget nem magyar nemzetiségűek alkották. A nemzetállamok korában ez valóban aggasztó lehetett, ma sem problémamentes egy ilyen nemzetiségi összetétel. Napirenden volt a „pánszláv agitáció”, meg az ehhez hasonló felforgató tevékenységek okozta riadalom. Az asszimiláció elősegítése kínálkozott megoldásként. A szlovákok tekintélyes része valóban elmagyarosodott – körülbelül 400 ezerre teszik a kultúrát váltók számát. Számos hazai nemzetiség, így a románok vagy a szerbek azonban szinte egyáltalán nem olvadtak be. Ennek sokrétű társadalmi okai voltak, nem feltétlenül az erős nemzeti öntudat játszotta benne a főszerepet.
S ha nem magyarosodnak el kellő számban, kellő ütemben a magyarországi nemzeti kisebbségek, akkor úgy is csökkenthető a számarányuk, hogy hagyjuk őket elmenni Amerikába.
Lehet-e tudni, hogy az említett népek közül melyik, milyen mértékben vándorolt ki?
Az Amerikába irányuló kivándorlás Európában futótűzszerűen terjedő jelenség volt, amely az ír kivándorlással kezdődött az 1830-as években, ott az éhínség volt az exodus kiváltó oka. A franciák nem követték őket, a németek viszont igen. A finnek, a svédek és a norvégok is bekapcsolódtak a nagy európai kivándorlási hullámba, majd a közép- és kelet-, majd dél-európai népek és nemzetek követték őket. Hozzánk cseh, illetve szlovák közvetítéssel jutott el a mozgalom. A felvidéki szlovákok mindig is a legmobilisabb népelemet jelentették országunkban, ők hagyományosan sokat mozogtak szűkebb körben is. Ismertek az olyan jellegzetesen „tót” foglalkozások (drótos tót, üveges tót), amelyek éppúgy ezt látszanak tanúsítani, mint az is, hogy az ország egész területén kialakultak itt-ott szlovák települési gócok. A szlovákok Amerikába is nagy erővel kezdtek kivándorolni, ők adták a mintát magyar követőiknek. Különösen ott volt ragadós a minta, ahol vegyesen éltek együtt, vagy ahol egymás közelében laktak. A szlovákoké a legnépesebb magyarországi kivándorló népcsoport (kevéssel a magyar előtt), őket követik a horvát-szlovén, a németajkú, majd a román és a zsidó magyar állampolgár kivándorlók.
Azért nem volt intenzívebb a magyarországi román népesség Amerikába tartó vándorlása, mert mire hozzájuk ért a kivándorlási hullám, jött az első világháború, ami blokkolta a mozgalmat.
Mi volt az a taszító erő, ami a folyamatot elindította, illetve fenntartotta? Hadd beszéljünk arról is, hogy Amerikában mi volt az a szippantó erő, amely indukálta és fokozta ezt?
Futólag említettem csupán, hogy a szegénység, valójában a túlnépesedés az egyik leghatásosabb taszítóerő. Az európai népek akkor szánták rá magukat nagy hévvel a kivándorlásra, amikor belekerültek a demográfiai átmenet folyamatába, amikor feltűnővé vált a népességszaporulat mértéke: több mint egy százalék évente. Magyarország az 1880-as években jutott ide. Azokról a peremterületekről indul meg és válik később áthatóvá az el- és főként a kivándorlás, így a Felvidékről, Székelyföldről és egynémely belsőbb, de szintén marginális régióból, amelyek távol estek az urbanizáció gócpontjaitól, és nem hatott rájuk közvetlenül a piaci kapitalizmus modernizáló kisugárzása. Ráadásul a munkaerőpiac is túltelített, főként a nagybirtokrendszer miatt. Tömegesen jutottak válságba a paraszti egzisztenciák. Ez a szimpla magyarázat azonban nem magyarázza, miért csak egyes régiókból folyt kivándorlás, érintetlenül hagyva a hasonló struktúrájú régiók, sőt egyes nagytájak népességét is. A gazdasági ösztönzők soha sem önmagukban hatnak, hanem azáltal, hogy keresztülmennek a mentális szűrőn. A cselekvés, tehát egyesek el- és kivándorlása egy idő múlva ragadós példává lesz, és éppen ez a tömeges kivándorlás magasabb szintű magyarázata. Az emberek itt és ott egyszer csak azzal szembesülnek, hogy lehetnének mobilak is, ami végül kimozdulásra készteti őket. A kivándorlók területi elhelyezkedése góc- és szigetszerű. Elszigetelt helyekről (egyes falvakból, egymáshoz közeli falvakból) elindulnak az emberek, máshonnan viszont nincs migráció.
A vegyes nemzetiségű helyekről és a nyelvhatár közeli településekről legintenzívebb a kivándorlás.
Ahonnan sokan elmennek, ott később lehetőség nyílik arra, hogy szinte mindenki megmozduljon, és meg se álljon Amerikáig. Ahonnan idővel visszagenerálják a mozgalmat. Ha tehát valahol Amerikában megtelepszik néhány család egy adott faluból, akkor a rokonok, a szomszédok, a falubeliek szinte nyomban és könnyen kedvet kapnak arra, hogy kövessék őket: érthető, hisz kintről hajójegyet kapnak, majd munkahellyel és szállással várják őket. S mi ezen túl az amerikai vonzerő motorja? Nincs még számottevő népesség ez időben az Egyesült Államokban, ezért a túlnépesedett Európából a nyitott kapuk liberális gyakorlatával igyekszik odavonzani az emberek mind nagyobb tömegeit. Az a cél, hogy benépesítsék az egyre gyorsabban iparosodó hatalmas országot. Az Egyesült Államok – Németország mellett – a kor leggyorsabban iparosodó országa. Hihetetlen mérvű a munkaerő iránti szükséglete, mert extenzív ipari fejlődést él át. A bevándorlók milliói bányákban és nagyipari üzemekben fognak dolgozni.
Mondhatni, mindenki azzal a szándékkal ment ki, hogy visszajön?
Igen, mindenki így indult el, ha végül másképp sült is el a dolog a többség számára. Az emigránsok legalább a 60 százaléka végül kint maradt Amerikában. Egyébként jelentős summát utalnak haza a kinti magyarok. Frank Tibor tanulmányozta mostanában a kérdést. Akadémiai előadásában vázolta a pénzhazautalások történetét és becsléseket is megkockáztatott azt illetően, hogy mekkora összegről lehet szó az évek során. Ezt szinte lehetetlen pontosan megmondani, de komoly tételekről beszélhetünk. A rokonoknak utalták haza a kinti keresmény egy részét, hogy hazatérve földet vegyenek, és önálló kisparaszti egzisztenciát teremtsenek maguknak. Parasztok voltak és azok is akartak maradni. Ezért kellett Amerikába menniük. Sokan térnek vissza az óhazába idővel, mert úgy gondolják, már sikerült elég pénzt összegyűjteniük. Aztán esetleg tönkremennek, vagy csak kiderül, hogy még több pénzre lenne szükségük, ezért újra „kitántorognak” Amerikába. Oda-vissza járkálnak az első világháború előtti évtizedekben.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Nagy-romániás álmok
Tizenkétezren meneteltek nemzetiszín arcfestéssel és zászlókat lobogtatva Bukarest utcáin. Na nem a román–magyar focimérkőzés balhékereső ultráira gondolok, hanem az ellenséges hangulatú rangadó másnapján felvonuló nagy-romániás egyesülést követelőkre. De ez közel sem kapott akkora hírverést, mint az ökölrázós, nemzeti büszkeséget irritáló döntetlen. Pedig a tét sokkal nagyobb. Számunkra is. Bár a geopolitikai kérdésekben jártas elemzők nem sok esélyt adnak a Moldovai Köztársaság Romániába való beolvasztásának a közeljövőben, a honi politikusok közül sokan kacérkodnak ezzel a gondolattal. Az önmagukat unionista akciócsoportnak nevezők konkrét lépéseket is követelnek. A hadászati- védelmi ernyő kiterjesztésén túl gazdasági lépéseket sürgetnek. Valahogy a kettészakított Németország egyesüléséhez hasonlókat. Csak arról feledkeznek meg, hogy a jelenlegi román gazdaság teljesítménye fényévekre elmarad az egykori nyugatnémet "motorhoz" képest. Mi beledöglenénk, ha újabb koloncot akasztanának a nyakunkba. Már ezen a télen didereghetünk, ha Pruton túli féltestvéreket kell netán megmentenünk az orosz gázkorlátkozás okán. De ennél többet követelnek a besszarábiai egyesülést megelőzően. Az áruforgalmi vámok eltörlését, a munkaerőpiac azonnali megnyitását minden moldovai állampolgár számára, még mielőtt az Európai Unióhoz való csatlakozás megtörtént volna. Természetesen az egyesülést lehetővé tevő alkotmánymódosítás is a programjukban szerepel. Érdekes, hogy ebben az esetben a legfelsőbb bírói tanács egyetlen tagja sem kiáltott "árulást", mint tette néhány napja Kelemen Hunor esetében, aki a székelyföldi autonómiatervezet kapcsán emlegette az alkotmány módosításának szükséges voltát. Tudjuk, a kettős mérce mifelénk államgépezeti kellék. Mielőtt még valaki a jegyzetíró szándékát félreértené, és magyar érzelme miatt háborús uszítással vádolná, ki kell mondani: az egyesüléspártiaknak joguk van vágyaikkal utcára vonulni. És nekünk is jogunk van követelni a Székelyföld autonómiáját, vagy netán Erdély függetlenségét is. Mert felelősek vagyunk unokáink magyartudatú jövőjének megteremtéséért a szülőföldön. Abba is beleszólásunk van, hogy mire használják adólejeinket. Mennyit költenek az áttelepült moldovaiak iskoláztatására, letelepítésére, és mibe kerül nekünk egyénenként is az egyesülés útjának kikövezése? Annak ellenére kell erről beszélni, hogy Kisinyovban járva nem tapasztalható valami lelkes egyesüléshangulat, de a történelmi tanulságokat nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar néptánc ezer éve
Novák Ferenc "Tata" előadása Marosvásárhelyt
A Székelyföld Napok keretében kedden délelőtt a Maros Művészegyüttes szinte telt házas termében tartott rendhagyó történelemórát Novák Ferenc "Tata" Kossuth- és Erkel-díjas koreográfus, a nemzet művésze. A magyar néptánc ezeréves múltját feltáró és összegező, igencsak nívós, vetített képes előadása során a szóban forgó táncokat élőzenés kísérettel a Maros Művészegyüttes tagjai mutatták be a szép lélekszámú közönségnek.
– A 13. században a Kárpát-medencében csak körtánc volt, amit érdekes módon az itt élők úgy megőriztek, hogy még most is táncolják – kezdte értekezését Novák Ferenc. – Egy görög vázán lévő rajzból kiderült, hogy már az antik görögöknél is volt körtánc. Valószínűleg temetkezési szertartásokon táncolták. Érdekes módon, amikor ez a körtánc megszűnik, valahogyan a lányok szokásai között marad fenn. Annyira nem számított mulatságnak, hogy nagyböjtben is lehetett táncolni. Csak énekkel, zenei kíséret nélkül, mert úgy már mulatságnak számított volna. Saját magukat kísérték. Nagyon érdekes, hogy például a Feröer-szigeteken, az elszigetelt földrajzi helyzet miatt mai napig fennmaradt ez a fajta körtánc, és ha egy magyar asszony vagy lány beállna a Feröer-szigeteki körtáncba, el tudná táncolni velük, mert ugyanolyan egyszerű lépések vannak benne. A körtánc általunk az ötvenes években zajlott gyűjtések során hallott neveiből kiderül, hogy mindez nem a huszadik avagy tizenkilencedik században keletkezett, hanem a középkorból maradt fenn számunkra. Üzenet a múltból. Ha valahol egy fesztiválon látunk néptáncokat, akkor figyeljük meg, hogy a Kárpátoktól délre, a román alföldön, Szerbiában, Bulgáriában ma is csak körbe táncolnak. Ez azért van, mert ahol török fennhatóság volt, oda az újabb táncdivatok nem jöttek be, és ezek a területek nagyon korán török fennhatóság alá kerültek. Később az újabb táncdivatok ugyanezen okból még Magyarországra sem értek el, csak Erdélybe. A körtánc a legrégiesebb táncforma, ezzel kezdődik a magyar tánckultúra.
Van még egy nagyon régi táncformánk, a fegyvertánc. A kivetített görög domborművön katonákat láthatunk pajzzsal, a kezükben kard volt egykoron, amelyeket az elmúlt két és fél évezred alatt valakik letörtek, valószínűleg a törökök. Nálunk is nagy divat volt a kardtánc, a katonák gyakorlási formaként használták. A harcos, hogy erős keze, karja és csuklója legyen, kardforgatással erősítette őket. És hogy ne legyen unalmas a gyakorlás, tánccal fűszerezték azt. Ezt már az ókori görögök felfedezték, és a középkorban Európa-szerte alkalmazták. Spanyolországtól a Kaukázusig mindenhol volt egy gyakorlási forma – az ifjú nemesek úgy gyakorolták a kardtáncot, hogy egymással szemben forgatták a kardot, sőt, egy hölgy állt a két, látszólag küzdő férfi közé. Ha az egyik a kardjával megérintette a hölgy szoknyáját, az nagyon nagy szégyen volt, ha túl távol állt tőle, az is. Ez a táncforma nálunk is divatossá vált. Az 1600-as évek elején egy Edward Brown nevű angol utazó Kelet-Magyarországon is átutazott, ő írta le a magyar kardtáncot: mint vélte, "csodálatos, ahogy a magyar ifjak táncolnak a karddal saját mértékük szerint énekelve". A régi Magyarország keleti vidékén éltek a cigány kardkovácsok. Rákóczi fejedelemnek is ők kovácsolták a kardot. Ők látták az ifjú urakat, hogy az általuk kovácsolt kardokkal hogyan táncoltak. Megirigyelték őket, de nekik nem volt szabad kardot viselni, ezért bottal utánozták őket. És kialakult egy tánc, amit úgy hívunk, hogy cigány botoló, amelyben rengeteg olyan kifejezést találunk, ami teljesen biztosan a kardtáncra utal. Például "csinálj egy huszárvágást." A cigány botoló csak a Kárpát-medencének ebben a csücskében található meg, sehol máshol. A kísérőzene nagyon lágy, olyan, mint egy keringő. Erre nagyon szépen lehet forgatni a kardot.
A változás a 14. században történt. Akkor zajlott le a talán legnagyobb szellemi forradalom Európában, a reneszánsz. Nagyon érdekes módon egyes nyugat-európai kolostorok valamilyen módon, óriási titokban folyamatosan végigmásolták a római és a görög irodalmat. És amikor ezek az iratok szinte egy pillanat alatt elterjedtek, felvilágosult egész Európa. Óriási fordulat volt, amely "megölte" a körtáncot is. A gótika után felépültek azok a templomok, paloták, amelyeken már óriási ablakok voltak: bejön a fény, amely azt is jelképezi, hogy ekkora szellemi forradalom nem volt az elmúlt ezer évben. Nyilvánvalóan a zene és nyomában a tánc is követte a változásokat, és így jött létre az a táncforma, amelyet ugrósként ismerünk. Ebben a korszakban jelentek meg a táncmesterek, akik bejárták Európát. Egy emberöltő során, amely alatt a néprajzban és szociálantropológiában 25 évet értünk, a Kárpátok déli lejtőiig egész Európában elterjed az ugrós, amely a jelenlegi Magyarországon a mai napig is létezik. Nagyon egyszerű, pár lépés az egész, de e lépések variációiból születik a csoda. A körtáncban össze kellett kapcsolódni, mindenkinek ugyanazt kellett táncolnia, amit a szomszédjának. Ez egy nagyon fegyelmezett tánc volt. Gondoljuk el, mekkora botrány lehetett, amikor ez a kör szétnyílt, és a párok egymással szemben álltak.
Jóval később jött egy új táncritmus, amely Flandria és Észak-Németország felől terjedt el. Forgós táncnak hívták, és Magyarországra nem ért el a török uralom miatt. De Erdélybe igen, és új korszakot jelentett. Olyan korszakot, amely magával hozta a bonyolultságot, a túldíszítettséget: a barokkot. A zene átalakította a táncot is. Ha megváltozik a zenei világ, akkor a táncnak mennie kell utána. Ha van parasztbarokk, akkor ez a tánc annak a megtestesülése. Megérkezik Erdélybe a barokk zene a barokk hangszerekkel egyetemben. Magyarországra nem, mert a török vasfüggöny jóval szigorúbb volt a kommunista vasfüggönynél, utóbbi alatt legalább a rock'n'roll beszivárgott. Magyar és román legények hallgatták az új, barokk zenét, és a forgós táncból Erdélyben egy vad férfitánc lett magyar, román vidékeken egyaránt. Az egyik legszebb legényes forma Kalotaszegen maradt fenn. A román legényes forma pedig szinte ugyanolyan, mint a magyar, hiszen egy kultúrához – az erdélyihez – tartozik.
Innen kezdve jön a dekadencia: a verbunk és a csárdás. Ez a kettő a legújabb magyar táncritmus. Történetük összefügg a magyar szellemiséggel és annak változásaival is. 1715-ben a bécsi udvar elrendeli, hogy Magyarországon is jöjjön létre a katonaszedés intézménye: a verbuválás. A szó német eredetű, a verbunk toborzást jelent. A magyar tisztek kitalálták ennek a módját. Összeszedtek igen jó táncos legényeket. A táncosokból álló regiment mulatságot provokált a faluban, avagy egy mulatsághoz csatlakozott. Az ital a falubeli legényeknek ingyen járt, a verbuváló katonák – kitűnő táncosok – táncra provokálták a legényeket, akik számára, ha lerészegedtek és ittas állapotban aláírták az orruk elé tolt szerződést, már nem volt mentség: vitték őket katonának. És a katonai szolgálat 8-12 év volt akkoriban. Mire a 18. század végére érünk, kialakult egy viszonylag egységes verbunkstílus. A verbuválás időközben megszűnik, már senki sem megy oda táncolni, amikor verbunkot hirdetnek, mert félnek. Az intézmény a történelem szemétdombjára kerül, de a tánc megmarad. A magyar írók biztatására a zeneszerzők írtak verbunkos zenét, a táncmesterek, leszerelt verbuváló katonák tanították a verbunkot. De ez már nem néptánc volt. A verbunk nem is lett a táncrend része, még a bálok szüneteiben sem táncolták soha. Mutatványos tánc maradt, amelynek lényege a magatartás volt: "Tudtok-e így táncolni? Na ugye, hogy nem tudtok?!"
A verbunkot követte a csárdás. Ezt a szót 1843-ban, a reformkor közepén írta le először egy lelkes újságíró, aki nyilván nem sokat járt falura. A báltermekben műtáncokat táncoltak, és már nagyon kezdett mozgolódni a magyar szellemiség, érezhetővé vált hogy hamarosan valami történni fog. Ekkor iszonyatosan szigorúvá vált a cenzúra. Még a Vörösmarty Csongor és Tündéjét is betiltották, de a báltermekben dühöngött a magyar zene. Mert arra senki sem figyelt oda (ez hasonlóképpen történt a kommunista diktatúra éveiben is). A csárdás, ez a páros táncforma pedig Székelyföld kivételével elterjedt az egész magyar nyelvterületen. Ma már mindenütt jelen van, mindenhol ezzel kezdődött, illetve fejeződött be a bálok táncrendje. Általában van lassú és friss része is.
Körtáncok, ugrós táncok, forgós táncok, verbunk és csárdás. Nagyvonalakban ennyi az elmúlt ezer év tánckultúrája, amely hála istennek gyűjthető módon a 20. század második feléig megmaradt. Az én generációm még láthatta azokat a fantasztikus táncosokat, akik átadták nekünk a magyar tánckultúrát. Magyarország nagyhatalom a tánckutatásban: ha a huszadik század első felében hatvanéves embereket filmeztek le, akkor azok a 19. század második felében tanultak meg táncolni. Ez egy csodálatos ajándék. Az akadémián, a tánckutatás szekciójában 240.000 méternyi (!) filmanyag van. Ebből körülbelül 10-12.000 métert már feldolgoztak. Óriási adomány ez, amelyért hálával tartozunk elődeinknek – zárta nagyszerű, számos anekdotával és további részletekkel gazdagított előadását Novák Ferenc Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

V. Székelyföld Napok
Orbán Balázs-díjátadó gála
A magyar és székely himnusszal indult és Dzseztán-koncerttel zárult hétfő este az V. Székelyföld Napok keretében megszervezett Orbán Balázs-díj-átadó gála. Az eseményre a Kultúrpalota nagytermében került sor. A megtisztelő díjat idén Ráduly-Baka Zsuzsanna (Kovászna megye), Laczkó Albert-Elemér (Hargita megye) és Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője vehette át.
A rendezvényen fellépett Kilyén Ilka színművész, Buta Árpád előadóművész, a Tiberius Quartet, valamint a Dzseztán együttes. Műsorvezető B. Szabó Zsolt volt.
Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke ünnepi beszédében kiemelte: – Akkor, amikor ilyen neves díjak átadására ülünk össze, óhatatlanul ki kell mondanunk, hogy Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk. Mi, akik Székelyföldön élünk, Székelyföldön gondolkodunk, határozottan állítjuk, hogy van elképzelésünk Székelyföld jövőjéről, mert tiszteljük, becsüljük múltját, tudjuk, ismerjük és vállaljuk az örökségét, mert a mindennapokban azért dolgozunk, hogy hozzáadjunk Székelyföld értékeihez: mindenki a maga helyén, a maga módján, a maga tehetségével, de minden egyes alkalommal elkötelezetten a szülőföld iránt. Itt maradtunk ezen a földön, apáink, nagyapáink, dédapáink, szépapáink földjén, és itt akarunk maradni, a szülőföldön akarunk jövőt tervezni mindazoknak, akik utánunk következnek, és hiszünk abban, hogy ezen a földön magyar emberként tudjuk ezt a jövőt megtervezni. Amikor arról beszélünk, hogy van elképzelésünk, akkor azokra az intézményes garanciákra gondolunk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy nemzeti identitásunkat biztonságban tudjuk. Ezt nevezhetjük területi autonómiának akár, de a lényeg az, hogy ezt csupán a románokkal közösen tudjuk elképzelni, és az érvek erejét próbáljuk használni akkor, amikor meg akarjuk győzni őket, hogy ezek az intézményes garanciák előbbre viszik, erősebbé teszik ezt az országot. Ma még nem áll itt a megválasztott román tanácselnök, de biztos, el fog jönni az a pillanat, amikor az Orbán Balázs- díjakat együtt fogjuk átadni. Eljön az az idő, amikor az őszinte párbeszéd meggyőző tud lenni, ezért kell nekünk tenni mindennap, hogy ettől a jövőképtől ne féljen senki. Azok sem, akik itt élnek, de azok sem, akik nem Székelyföldön élnek, és úgy tekintenek Székelyföldre, mint valami csodabogárra – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának részéről köszöntötte az eseményt. A maga és a főkonzulátus nevében gratulált a díjazottaknak, és azt kívánta, kísérje őket továbbra is az egész magyar közösség megbecsülése.
Nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet
A Magyar Polgári Párt elnöke, Bíró Zsolt Széchenyit parafrazálva úgy fogalmazott, nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet. Viszont felhívta a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen és Marosszéken van tennivaló a székely öntudat erősítése érdekében. Ezért külön üdvözölte, hogy Marosvásárhely és Marosszék újra bekapcsolódott a Székelyföld Napok rendezvénysorozatba, és hogy idén ebben már a város önkormányzata is partner. Véleménye szerint Székelyföld az erdélyi magyarság életében a belső anyaország szerepét tölti be, de ezt a szerepet csak akkor tudja hatékonyan ellátni, ha megteremtik annak gazdasági alapjait. Ezért kérik Székelyföld területi autonómiáját, azt az autonómiát, amely nemcsak erős önkormányzatiságot jelent, hanem gazdasági megerősödésünket, kulturális és oktatási intézményeink önállóságát is jelenti, illetve azt, hogy Székelyföld lakói legyenek azok, akik saját sorsukról döntenek. Rámutatott: vannak olyan helyzetek, amikor együtt kell lépni, ugyanolyan egységben, mint tavaly a székelyek nagy menetelésén. – Meneteljünk tehát együtt tovább az autonómia felé ugyanolyan egységben, ahogy sikerült azt tavaly megteremteni a Bereck és Kökös közötti szakaszon. Lehet, hogy kis lépés ez az Orbán Balázs-díj-kiosztó gála, de a nagy menetelés során kihagyhatatlan, és biztos vagyok benne, hogy egyet előre lépünk – mondta az MPP elnöke.
Csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni
Péter Ferenc, az RMDSZ Maros megyei szervezetének politikai alelnöke Orbán Balázs Székelyföld leírása című művét olyan történeti, néprajzi, régészeti, földrajzi és természetrajzi leírásnak, olyan dokumentumgyűjteménynek nevezte, ami ma is kiindulópont bármiféle, Székelyföld egészére, egy részére, de akár egyetlen településére vonatkozó vizsgálódásnak. Hangsúlyozta: Orbán Balázs arra törekedett, hogy népét fölemelje, ráébressze saját erejére, fölmutassa szellemi, kulturális értékeit, önbecsülésében megerősítse, és föltárja annak a földnek a gazdagságát, amelyen és amelyet ősei vére és verejtéke által magukénak tud. Idén a család és a munka összehangolásának jegyében olyan személyiségeket díjaztak, akik életükkel bebizonyították, hogy a család és a munka összeegyeztethető, és csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni – sommázta Péter Ferenc.
Annyit ér az ember élete, amennyi örömet szerez másoknak
Tamás Sándor, a Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint kinek-kinek annyit ér az élete, amennyi örömet szerez másoknak. Ezért is tartotta fontosnak, hogy az idei Orbán Balázs-díjat a hivatás és a család köré szervezték. Felhívta a figyelmet a Székelyföldön belüli szórványra, ahol kihívás magyarnak lenni. Székelyföldet egy "jó sütetű, éltető házi kenyérhez" hasonlította, kijelentve, hogy Székelyföldnek csak egyben van esélye, tömbre és peremvidékre egyaránt szükség van. Azért, hogy Székelyföld talpon tudjon maradni, mindenkire szükség van, ezért az elkövetkező időszakban "átírják a politika logikáját", vagyis nem a napi pártpolitikát fogják promoválni, hanem a nemzetpolitikát, mert Székelyföldnek minden becsületes emberre szüksége van.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke kijelentette: látszik, hogy Székelyföld az együttműködés útján halad, a Székelyföldbe vetett hit megkerülhetetlen tényezővé vált. Mint mondta, Orbán Balázs kívánsága teljesülőben van, az Orbán Balázs-díj átadása a Székelyföld legfontosabb és talán legrangosabb eseménye, hiszen a három megye együtt adja ezt a díjat, és az együtt szóban ott van az erő.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta, hogy az idén a marosvásárhelyi önkormányzat nyitottabb volt, ami mind az augusztusi Vásárhelyi Forgatagon, mind az őszi fesztivál keretében tartott Székelyföld Napok rendezvényein megnyilvánult. Ezeket, mondta, értékelni kell, ezekre oda kell figyelni, és Maros megyében ezekre hangoltan kell folytatni a politizálást. Ugyanakkor Maros megye és a Székelyföld szociális problémáira, az odafigyelés, az együttérzés, a megoldások keresésének szükségességére figyelmeztetett. Ennek a felismerésnek a jegyében
Maros megye díjazottja Ludescher László
Ludescher László Nagykárolyban született 1973. május 3-án. A temesvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki oklevelet 1996-ban, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szociális munkás felsőfokú képesítést 2003-ban. Menedzseri tanulmányokat végzett Linzben, az idősgondozásra történő szakosodás mellett a pszichodrámai képzéseken túl a különböző típusú egyesületekkel való kommunikáció terén is szakmai ismeretekre tett szert.
2003-tól a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője, 2009-től a Főegyházmegyei Caritas szociális ágazatának a vezetője, hat megye – Fehér, Kolozs, Hunyad, Maros, Hargita, Kovászna – szociális munkáját koordinálja. Ebben a minőségében hozzájárult a Caritas tevékenységi palettájának a lényeges bővítéséhez, szakszerűsítéséhez, elsősorban a fogyatékos ellátása, a korai nevelés- fejlesztés, a családsegítés, a romaprogramok és az önkéntes programok területén. Ágazati igazgatóként felel továbbá a Főegyházmegyei Caritas által működtetett öregotthonokért, valamint a vidékfejlesztési programért.
A Székelyföldi Orbán Balázs-díj
A Székelyföld Napok alkalmával átadott Székelyföldi Orbán Balázs-díjat Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsa 2011-ben közösen hozta létre. Azoknak adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért.
A közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó három megye a régió egyik legjelentősebb kitüntetésének szánja a térség érdekében folytatott kimagasló tevékenységért. A 2014-es év a család és munka összehangolásának éve. Az idei Orbán Balázs-díjat olyan személyeknek ítélték, akik bebizonyították, hogy munka és család területén is lehet sikeresnek lenni, ugyanakkor lehet közösségi feladatokat vállalni, társadalmunk jövőépítésén, értékeink megőrzésén, hagyományaink ápolásán dolgozni.
A díj kör alakú, 70 mm-es átmérőjű, 4,5 mm vastagságú, kétoldalas ezüstből készült vert érme, amelyet emléklap és pénzjutalom kíséretében adományoznak a megyei önkormányzatok vezetői a külön erre az alkalomra szervezett ünnepségen a Székelyföld Napok keretében.
Az emléklap szövegét Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató, a Kovászna Megyei Tanács munkatársa, az emléklap látványtervét Botár László csíkszeredai képzőművész tervezte.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Védhetetlen
Ma több olyan település van Erdélyben, ahol este hat óra után nem ajánlott kimerészkedni a házból. Manapság egy népszerű székelyföldi fürdővárosban a polgármesternek arra kell kérnie a helyi szívkórház orvosait, betegeit, késő este ne hagyják el az épületet, miközben elismeri, a turistákat is féltik.
Ha a székely atyafi az éjszaka kellős közepén arra ébred, hogy háziállatait éppen medve marcangolja szét, vagy azt látja, hogy termését vadállat dézsmálja, a törvény szerint annyit tehet, hogy 24 órán belül bejelenti kárát.
A helyi önkormányzatok összesítik a panaszokat, amelyeket a prefektúrára továbbítanak, hogy majd a kormányhivatal – ha úgy ítéli meg – a környezetvédelmi minisztériumtól kérjen kilövési engedélyt konkrétan arra a példányra, amely a háztájakon pusztít. Kártérítést pedig akkor várhat a gazda, ha igénylése minden szempontból megfelel az előírtaknak. Természetesen a folyamat hosszadalmas, miközben a megszokott életteréből kiszorult medve tovább garázdálkodik ott, ahol akar.
A hatóságok helyi szinten tisztában vannak a helyzet súlyosságával – a hírek hallatán messze nem túlzás, hogy Hargita megyében már a katasztrófaelhárító bizottság összehívását is kérték.
Országos szinten azonban egyre aggasztóbb a tétlenség. Romániában valószínűleg kétszer annyi medve él, mint Európa többi részén összesen. A szakemberek már ezerszer elmagyarázták, miért járnak be a medvék a településekre, de a megelőzésre továbbra sincs hatásos módszer, illetve a gazda sem védheti meg portáját úgy, ahogy korábban évszázadokon át tette.
Románia uniós csatlakozásakor szigorúan védetté nyilvánították az itt élő medvéket olyan európai országok nyomására, amelyekben évszázadokkal ezelőtt kiirtották az állományt – a medvék jóakarói azonban abból nem kérnek, hogy áttelepítsenek hozzájuk jó párat. Az itteni hatóságok a megállapodás újratárgyalását szorgalmazzák – ez rendkívül biztatóan hangzik azok számára, akiknek múlt éjszaka ismét feldúlta háztáját egy vadállat.
Marad a türelemjáték – csak nehogy súlyos tragédia vessen véget ennek, ahogy az a kóbor kutyák sokat vitatott esetében történt.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Rendhagyó interjú, rendhagyó polgármesterrel
Gyergyóremete sok mindenről híres, az utóbbi időben pedig látványos fejlődésen ment keresztül. Polgármesterét Orbán Balázs-díjjal tüntették ki hétfőn, a Székelyföld Napok keretében. Az interjúban nem csak a községi elöljárót, hanem Laczkó Albert Elemért, az embert is kérdeztük.
Gyergyóremete viszi a prímet a környező településekhez képest. Nagyon sokat felődött a község, és közösségi élet is zajlik. Ön szerint mi a legjobb módja a közösség összekovácsolásának?
Csodálkozom, kívülről mindig több dicséretet kapunk, belülről nem vesszük észre. Néha eszembe jut az a mondás, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. Valószínű, hogy Szárhegyről, Ditróból nézve Remetét, és fordítva másképpen látszik és fénylik. Az tény, hogy tudatosan törekszünk arra, hogy ne csak aszfaltot, utat, követ, betont rakjunk ide vagy oda. Adott pillanatban fontosabb, hogy mi történik az emberekkel, odafigyelünk-e rájuk, meg tudjuk-e hallgatni őket. Sok esetben egy kézszorítás, egy pillantás, egy "hogy vagy?" sokat számít. Nyilván, meg is várjuk a választ, hogy tényleg mondja el, azon túl, hogy jól van, mi van vele. Minden megvalósítást, kicsit vagy nagyot, átadással ünnepelünk. A rossz nyelvek azt mondják, hogy dáridózunk, mert van, aki így kritizálja. Ám azt hiszem, hogy a munka után jó megállni, visszatekinteni, hogy ne felejtsük el, honnan indultunk, és köszönjük meg a remeteieknek és mindazoknak, akik a projektben dolgoztak, hogy együtt gondolkodtunk, cselekedtünk. És igenis örülni kell, hogy megvalósult valami.
Mi történik akkor, amikor lejár a napi munka a hivatalban? Milyen, amikor hazaérkezik?
Sajnos jószerint a gyerekeim nélkülem nőnek fel. Ez a legnagyobb hátulütője és hátránya ennek a munkának. Nekünk négy gyermekünk van, a legnagyobb 18, a legkisebb pedig 8 éves. A nagyobbak már mondják is, hogy hiányoztam, kiestem az életükből, mert ez a munka, nekem legalábbis, napi több mint tíz-, inkább 12-13 óra. Amire hazamegyek, szeretem, ha otthon rend van, mindenki mosolyog, már az ágyhoz közelítenek főleg a kisebbek, egy-egy meseolvasás, kicsi beszélgetés még belefér. Tanulva a korábbi mulasztásból, rájuk most jobban igyekszem figyelni, másrészt pedig a lányokkal úgy látom, hogy nekem, mint apának könnyebb kapcsolatot teremteni. A lányok nem hagynak, ők érkeznek a kérdéseikkel, a mondanivalójukkal. Szombaton, olykor vasárnap is elszólít ez vagy az. Hétköznap fáradtan szoktam hazaérkezni, és minimális, fél vagy egy óra az, amit még az egész család ébren és együtt tölt.
Mi az, ami leginkább fel tudná bosszantani?
A szándékos, aljas rosszindulat nagyon tud irritálni.
És ami megnyugtatja?
Jó zene, kicsi beszélgetés, mozgás. Szeretem, ha el tudunk menni akár munkával összekötve is az erdőre, egy fél óra is segít. Szeretek gondolkodni, csendben lenni. Mindenféle zenét szeretek.
Van alkalom zenét hallgatni, olvasni?
Autóban. Az olvasásra igyekszem odafigyelni, hogy ne hagyjam abba, ez nagyon nagy veszély.
Gondolom, tudta, hogy ez a tisztség mivel jár. Ön miért akart polgármester lenni?
Nem tudtam. Kívülről egészen másképp festett. 1996-2000. között önkormányzati tag voltam, és Maroshévízen tanítottam. Nagyon szerettem a Maros-parti települést és magát a tanítást is. Rengeteg jó gyermek volt. Most is kívánom egy-egy vers hallatán, hogy milyen jó lenne egy magyar órát tartani! Elég elhanyagolt állapotok voltak, ha visszagondolunk, másképp csengett a neve akkor Remetének. 2000-től, ahogy elkezdtük, amikor rendet tettünk a központban, már hatalmas eredménynek számított, és látványos is volt. Így indult, és aztán hozta az élet a többit.
Mi az a vezetői álláspont, amit szem előtt tart, akkor is, ha pozitív energiák érik, akkor is, ha nincs sikerélménye egy napon?
Két dolog van. A fontosabb, hogy legyen önkontroll. Ez egy olyan munka, amelyben az ember alól nagyon hamar kicsúszhat a talaj, elég nagy hatalommal jár, és torzulásokhoz vezethet. Elfelejti az ember, hogy ki ő, hogy mennyire kiszolgáltatott és sérülékeny, hogy nem tőle függ itt minden, még akkor is, ha a látszat ezt sugallja. És hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni, hogy fehér és fekete, pedig nem. Egy polgármester igenis fontos egy ekkora közösségben, mint Remete, de egyedül szinte semmit nem tud megcsinálni. Szükség van testületre, jó munkatársakra, a falu támogatására, és annyi összetevőből alakul ki valami eredmény, hogy ihaj. Ha ezt elfelejtjük, és azt mondjuk, hogy én és én és én, és azt hisszük, hogy mi vagyunk az okosak, és mindent tudunk, nem vezet jóra. A másik pedig, hogy minden napnak meg kell találni a kicsi örömét, és este, amikor visszatekintek rá, abba kapaszkodni. Ha csak egy útátadáskor akarunk örülni, akkor vitte a víz a házat, mert az nem működik.
Milyennek gondolja önmagát? Hidegfejűnek vagy melegszívűnek?
Én indulatos ember vagyok. Sajnos nagyon hamar fel tud szaladni a pumpa… A bocsánatkérést azonban kötelezőnek tartom, ha nem úgy reagáltam le valamit, akkor elnézést kérek. Valaki azt mondta nekem nemrég, hogy élj úgy, hogy ne kelljen bocsánatot kérned, de ki az, aki ezt meg tudja tenni? Azt gondolom, hogy senki. Ha valaki ezt hiszi magáról, akkor szerintem valahol téved. A döntéseket pedig szeretem alaposan körbejárni, időt szeretek hagyni rá, több nézőpontot megvizsgálni, megkérdezni másokat. Talán ez is az egyik erősségünk, hogy egyszemélyes döntések nem születnek fontos kérdésekben.
Konfliktushelyzetben bíró vagy békebíró lenne?
Szeretem elkerülni azokat a konfliktusokat, ami a békebírósághoz vezetne. Valahol az igazság – tetszik, nem tetszik – középen van. Ez is az egyik nehézsége a polgármesteri munkának. Ott van az ártatlan választó, akire így tekintünk, szeretnénk megtartani a jó véleményét rólunk, megtehetjük, hogy nem döntünk egy vitás kérdésben, vagy elodázzuk, vagy mindkét félnek igazat adunk. Ez a legrosszabb. Ha kellemetlen is, de tudni kell nemet mondani. A legjobb tudásunk, a rendelkezésünkre álló információk szerint Remetén az a gyakorlat, hogy állást foglalunk, és azt mondjuk - bárkiről legyen szó -, hogy pillanatnyilag, adott helyzetben neki van igaza. Ez nem egyszerű, elég sok viszályt is szül. Főként a földek körül vannak a nagy nekifeszülések, rengeteg lehetőség az összeveszésre. Remélem, hogy békében, normálisan végig tudjuk csinálni ezt a munkát, minél kevesebb bíráskodással.
Melyiket tartja fontosabbnak, az igazságot vagy a kegyelmet?
Nagyon nehéz kérdéseket feszegetünk. Az igazság nagyon lényeges, de nem a legfontosabb. Az igazságnál fontosabb a szeretet és a kegyelem. 
Miért jó remeteinek lenni?
Nehézség, hogy Remete a medence legfiatalabb települése, ki vagyunk szorítva a hegy alá, negyedrangú földjeink vannak. Ebből ered, hogy a földművelés mellett fokozott mesterségbeli tudás szükséges. A munkahelyek hiánya erősen érezteti a hatását. Idén négy doktorált fiatal jött vissza Remetére, aki itt szeretne élni, de akkor eleve tudni kell, hogy milyen szakmát válasszak, hogy tudok abból megélni itthon. Sajnos kevesen választják a mezőgazdasághoz, földhöz kapcsolódó munkákat, ez most kezd felértékelődni, és bízom benne, erősödni fog, hogy magasabb szinten ezt tanuljanak. Most már megvan minden olyan adottság, ami városon van, ha az embernek nem az az igényszintje, hogy naponta színházba vagy komolyzenei koncertekre járjon. Víz-, csatorna-, út eléggé elfogadható. Egészségházunk van, az iskolánk is ügyesen teljesít, tánccsoportunk, fúvószenekarunk van, most születőben van egy új is a régi mellett. Könyvtárunk, könyvbemutatóink, komolyzenei és színházbérletünk van, az Ariel bábszínház is rendszeres vendége Remetének - ezek kulturális vonatkozásban segítenek, hogy jó legyen itt élni. Természetesen van, amit tökéletesíteni, de az alapok megvannak. Minden gyermeknek fel van ajánlva a lehetőség, hogy táncoljon, 400 gyermek néptáncol. De nem is a szám a lényeg, hanem, hogy mozog, megtanul egy kultúrát, és mindent, ami mögötte van, tartást, kötődést ad. Ez elkísér egy életen keresztül. Nagyon örülök, hogy ők ilyen gyökereket kapnak. Bízom benne és remélem, hogy az ő kötődéseik még erősebbek lesznek, és nem fog kiüresedni a falu.
maszol.ro

Nem vagyunk bezárva a nemzetállamba
Néhány nappal a csíkszeredai kampánykezdés után Bukarestben is bemutatta államelnöki programját KELEMEN HUNOR, az RMDSZ jelöltje. Akadémiai környezetben, a Politikatudományi és Közigazgatási Egyetemen (SNSPA) a politikust CRISTIAN PÂRVULESCU politológus, EMIL HUREZEANU politikai elemző és LUCA NICULESCU újságíró, a Radio France Internationale munkatársa kérdezte. A szeptember 29-i vita rövidített, szerkesztett változatát szemlézzük.
Cristian Pârvulescu: Ez az első olyan vita, amelyet Kelemen Hunor államelnök-jelöltként az akadémiai szférában kezdeményez. Az RMDSZ és a Kelemen Hunor által képviselőt ügyek a román társadalomban rendkívül vitatottak. Ráadásul Európa-szerte a kisebbségek ügye ma hullámokat vet. Azt hiszem, hogy a politikatudományi tanszéken nincs helye a sztereotípiáknak, világosan kell látnunk az RMDSZ szándékait. A Szövetség javaslatai egy szélesebb társadalmi párbeszéd alapjait jelenthetik a jövőben.  Nemrég Skóciában – a nemzeti oldal sikereként – népszavazás volt a függetlenségről. Spanyolországban viszont alkotmányellenesnek minősítették a katalán különválásra vonatkozó népszavazást.  Romániában mellőzhetjük a hasonló kérdéseket? Kérhetjük az RMDSZ-t, hogy ne vigye be az autonómia ügyét az államelnöki kampányba? Azt hiszem, hogy nem, megfelelő az idő ahhoz, hogy tárgyaljunk minderről.
Kelemen Hunor: Köszönöm Pârvulescu úrnak a vita lehetőséget, és azt, hogy itt lehetünk. A mi szándékunk az, hogy akadémiai keretek között, szakértőkkel folytassunk párbeszédet mindarról, ami Románia számára fontos, nem csak a kampányban, hanem azon túl is. Mert ezek az ország, és a románok számára is fontos felvetések. Amikor erről beszélünk, nehéz csak racionális szempontokat figyelembe venni. Erős érzelmek kötődnek ezekhez az ügyekhez. Ha volt hibánk az elmúlt 25 évben, akkor az az volt, hogy nem szerveztünk hasonló vitákat gyakrabban. A kampányban országos programot szeretnék bemutatni. 1990 után a román társadalom nagyon fontos céljai és problémái fogalmazódtak meg, demokratikus intézményeket, jogállamiságot kívántunk létrehozni, a piacgazdaság kialakításán dolgoztunk. Mindezek létrejöttek, de nem működnek tökéletesen, 24 év után változásra van szükség. Az általunk támogatott észak-atlanti integráció révén Románia fontos szereplője a térség biztonságpolitikájának. Látnunk kell azonban, hogy az uniós csatlakozás után nincsenek fontos nemzeti céljaink, országos program nélkül maradtunk. Nincs olyan ügy, amelyet az ország többsége támogatni tudna, ezzel kapcsolatban konszenzust keresne. Most kell eldöntenünk, hogy milyen Romániát akarunk a továbbiakban. Hiszek egy erős Romániában, amit elismernek a térségben, és az Európai Unióban. A jogi feltételek megteremtése mellett az ország állampolgárainak a mentalitása is változnia kell ahhoz, hogy erős országgá váljunk. És ha már az állampolgárnál tartunk: szükség van arra, hogy az állam intézményei tiszteljék az állam polgárait. Hiába várunk el tiszteletet és együttműködést az állami intézmények felé, ha nem adunk cserébe tiszteletet, és nem kínálunk együttműködést.  Ebben a kampányban erről szeretnék beszélni a legtöbbet, mert minden az állampolgárra, a családra, a közösségre épül. 2015-2016-ban új alkotmányra van szükség, ez a legnagyobb törvényhozói kihívás. A jelenlegi alkotmány működőképes, de őrzi az 1991-92-es időszak bélyegét.
Nem lehet megtiltani a következő nemzedékeknek, hogy más megoldásokat keressenek, mint amilyeneket a rendszerváltás utáni törvénykezés megfogalmazott. Elkötelezett híve vagyok a regionalizálásnak, az aktuális adminisztrációs felosztás meghaladott, Romániában erős a régiós identitás, és ezt meg kell erősíteni, meg kell őrizni.
Másik kihívás az, hogy mit kezdjünk az elnöki intézménnyel? Hosszú távon Romániának parlamentáris köztársasággá kell válnia. Ez nem azt jelenti, hogy az államelnököt ne választanánk közvetlenül. De az államelnök jogköreit, és a végrehajtó hatalom hatásköreit pontosan el kell különíteni. Mi legyen a parlamenttel? Egykamarás, kétkamarás parlamentre van szükség? Ez is egy fontos kérdés, amelyre választ kell adnunk. Amikor autonómiáról kezdünk beszélni, mindenki izgatott lesz, és azt kérdezi, hogy mire gondolunk igazából, amikor autonómiát mondunk? Talán azt kellene először leszögeznünk, mire nem gondolunk? Nem gondolunk szeparatizmusra, enklavizációra, önálló államiságra. Cristian Pârvulescu példáira reagálva Skóciában és Katalóniában is más-más a helyzet, mint Romániában. Mi szubszidiratiásra, decentralizációra gondolunk, ha autonómiáról beszélünk. Ott, ahol a magyarok többségben élnek, figyelmet fordítunk a nyelvi jogokra, az intézményes megoldásokra, a nemzeti identitásra. Azt hiszem, hogy az identitás megőrzése Európában rendkívül fontos. A romániai magyarok nem akarnak jobban élni, mint a románok, de meg akarják őrizni a nemzeti identitásukat. A kulturális autonómia, a régiós szinten biztosított intézményes keretek: ez teszi lehetővé. Azok az európai államok, amelyek a világháború után megoldották a többség-kisebbség problémáit, prosperáló, stabil országokká váltak. Ahol nem találtak mindenki számára elfogadható megoldást, ott a problémák újra és újra visszatérnek. Amikor kulturális autonómiáról, nyelvi jogokról beszélünk, 1990 óta mindig elmondjuk, hogy a többséggel folytatott párbeszéd révén, együtt a románokkal, a parlamenti demokrácia eszközeivel élve kívánjuk elérni a céljainkat. Nem az utcán, a demokrácia határain kívül keressük a megoldást. Ezért elkerülhetetlen a racionális párbeszéd, amelyhez nagyon sok érvünk van. Arról is beszélni kell, hogy mi az Európai Unió jövője középtávon. Vagy erősebbé válik az együttműködés, és létrejön az Európai Egyesült Államok, vagy minden szétesik, ami a második világháború óta épült. Ez a szuverenitás feladását is jelenti: az európai államok Kína, és más globális szereplők piacává válnak. A kérdés az, hogy hogyan nőhet a tagállamok versenyképessége: ha közösen, az Unióban lépnek fel, vagy ha mindenki külön utat keres. Azt hiszem, hogy csak együtt, és erős uniós politikával maradhatunk versenyben a többi nagyon fontos és erős hatalom, az USA, Kína, Oroszország, Latin-Amerika mellett. Románia és Moldávia viszonyáról el kell mondanom: a két ország viszonya lesz a következő évek legfontosabb kérdése, mert ez érzelmileg mindenkit nagyon érint. Azt hiszem, ha a Prut két partján élők együtt akarnak élni, akkor ez meg fog történni. Később vagy hamarabb, de bekövetkezik. A kérdés csak az, hogy hogyan és milyen módon? Ha Moldávia elfogadható ajánlatot kap uniós csatlakozásra, akkor ez egy elfogadható, demokratikus megoldás lesz.
Cristian Pârvulescu: A mai Románia létrejöttének két fontos pillanata volt, 1859 és 1918. Mindkét dátumhoz súlyos félreértések kötődnek. Elfelejtettük például, hogy 1859-ben föderális államként jött létre Románia, ezt a hivatalos történetírás hajlamos elhallgatni. Először fejedelemségek egyesülése történt meg, és csak aztán jött létre az egységes nemzetállam, mert akkor az volt az elfogadott állam-modell Európában. 1918. december 1-el kapcsolatban nem hallottam Kelemen Hunort a Gyulafehérvári nyilatkozatról beszélni, de tudom, hogy az RMDSZ diszkurzus gyakorta hivatkozik erre. Érdemes figyelmesen elolvasni a harmadik pontot, amely egyértelmű ígéret bizonyos fokú autonómia biztosítására. Ez lehet, véleményem szerint alapja a föderalizációnak is
Emil Hurezeanu: Pârvulescu úr nagyvonalú akadémiai ívet rajzolt 1859 és 1918 között, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a két évszám között történt még egy s más. Beszéltünk a román fejedelemségek föderális egyesüléséről, az egységes nemzetállam létrejöttéről, de nem beszéltünk például a Duna-menti törekvésekről, arról, hogy Románia és Magyarország egy állami egység részeivé váljanak. Összegezve: az elnök úr erős, tabuk nélküli államot akar. Azt kell mondanom, ez nem lehetséges. Már csak azért sem, mert Ön következetesen és professzionálisan a magyar kisebbséget képviselői, a többség és a kisebbség viszonya itt tabukkal és totemekkel terhelt – hadd parafrazáljam az államelnök-jelölt szlogenjét. Tabuk nélkül lehetetlen politizálni. Például emeljük ki az ön összefoglalójából Moldvát, és helyettesítsük be Erdéllyel… Mi történne, ha így vetnénk fel a kérdést?
Kelemen Hunor: Itt nem áll fenn ez a helyzet.
Emil Hurezeanu: Mondhatjuk azt, hogy ha az emberek akarják, akkor az erdélyiek és a magyarországiak egyesülhetnek?
Kelemen Hunor: Mondom, ez nem az a helyzet.
Emil Hurezeanu: Nem tud eltávolodni a politikai célok hasonlóságaitól. Ezek az egyezések a fent jelzett ügyek militáns támogatói számára szerencsések, a hazai szavazókat azonban elriasztják. Úgy mutat be egy autonómia-tervezetet, hogy közben az ukrajnai szeparatista törekvésekről beszél, hogy közben ez idézi a skóciai és a katalóniai folyamatokat. Ennek jelentősége van még úgy is, hogy tudjuk, hogyan zárult a skóciai népszavazás. Önnek sokkal pontosabban kell kifejtenie a szándékait ahhoz, hogy párbeszéd lehessen azokról. Mert az anyaországát – és ez Magyarország, akárhogy is vesszük – olyan politikus vezeti, aki – hogy is fogalmazzak, meglehetősen szokatlan utat követ. Vitatja az európai intézményeket, értékeket, a liberális demokráciát. Szövetséget köt gazdasági téren, de a politikai értékek terén is Oroszországgal. A belpolitikai támogatottsága ennek az embernek jelentős, és most nem vitatjuk ezt a népszerűséget – tudjuk, hogyan születik ez az értéktagadó politika révén. Nem tűnik úgy, hogy a megkerülhetetlen regionalizációs terve előterjesztésekor (ezt Ön inkább autonómia-tervnek nevezi, egyértelmű miért) mindezeket figyelembe véve, magyarázatokra szorul? Melyek azok a nehézségek, amelyekkel szembenéz ekkor? Ön ugyanabba a nyomvonalba lépett, mint a szeparatisták. Világ szeparatistái egyesüljetek? Hogy tudja kezelni a Donyeck-Barcelona-Edinburgh közötti feszültséget? A Moszkva-Budapest tengelyt? Tabukkal teli térerőben politizál, ez nem fullasztó?
Kelemen Hunor: Mindaz, amiről Hurezeanu úr beszél, igaz. Nagyon nehéz örökséggel kell szembenéznünk. Sztereotípiákkal, előítéletekkel küzdünk mindannyian. De ezekről, nem tehetünk mást, beszélnünk kell. És arról is, hogy melyek a saját előítéleteink, és melyeket hoztuk magunkkal a kommunista rendszerből, mert a problémák zöme abból az időszakból származik. Meggyőződésem, hogy nincs, és nem lesz ideális pillanat ahhoz, hogy ezeket kibeszéljük. Mi már a kilencvenes években is beszéltünk az autonómiáról, a Tăriceanu kormány idején volt is egy kormányzati kulturális autonómia tervezetünk – ez a parlamentben akadt el. Akkor a Nyugat-Balkán eseményei, a volt jugoszláv tagállamok válsága nehezítette a párbeszédet. Tökéletes pillanatot nem fogunk találni. Ezt kell megérteni, és ahányszor kell, annyiszor mondom el: a mi javaslatunknak semmi köze Moszkvához, a Krímhez, a szeparatistákhoz. Amikor Székelyföldről beszélünk, akkor nagyon sok szempontból nemzeti identitásról, nyelvi kérdésekről beszélünk. De ha ezektől eltekintünk, akkor ez a modell bárhol működik, akár Moldáviában is. Mi történik Magyarországon? Meg kell mondanom Önnek, hogy
az autonómia-tervről nem egyeztettünk magyarországi politikusokkal, mint ahogy nem egyeztettünk moszkvaiakkal sem. Mi a román többséggel próbálunk párbeszédet folytatni, amikor csak tehetjük, ezért nem szeretem, és el is határolódom az ukrajnai párhuzamtól.
Ami a skót népszavazást illeti: számomra az a fontos tanulság, hogy demokratikus módon hogyan lehet eljutni egy ilyen kérdés rendezéséig. Fontos üzenet, hogy lehetséges az ilyen megoldás. A kérdés az, hogy el tudunk-e szakadni az előítéletektől.
Cristian Pârvulescu: Ön hogy tekint Budapestre? Mit gondol arról, amikor a budapesti kormány az Ön javaslataival ellentétben kevésbé európai és demokratikus javaslatokat tesz? Kényelmetlen ez Önnek? Az első felvetésemkor nem élt a lehetőséggel, hogy Orbán Viktorról beszéljen. Megértem. Zavarja Önt, bátorítja?
Kelemen Hunor: Nem bátorít. Én évente kétszer-háromszor találkozom Orbán Viktorral, ez hagyományosan így volt az eddigi magyar miniszterelnökökkel is. Az utolsó találkozásunkkor nem kérdezett semmit az autonómiáról.
Cristian Pârvulescu: Miről beszéltek?
Kelemen Hunor: Nagyon sok közös programról, a Sapientia egyetemről, amit a magyar állam támogat. Amikor Nyugat felé tekintesz akár Bukarestből, akár Kolozsvárról, Budapest előtted van, nem lehet kikerülni. Nem tekinthetsz el attól, hogy Magyarország szomszédos állam. Nem érthetek egyet a liberális demokrácia végét hirdető kijelentésekkel. Én azt gondolom, a liberális demokráciának nincs alternatívája, és hiszek benne, minden korrekcióra váró hibájával együtt.
Luca Niculescu: Hogyan készülnek az ön által javasolt társadalmi párbeszédre?
Kelemen Hunor: Hosszútávfutásra készülünk. Iaşitól Konstancán át Temesvárig el szeretnék jutni, és minden egyes alkalommal türelemmel el szeretném mondani a mi álláspontunkat. Emlékezzenek vissza arra, hogy 1990-ben egyetlen kétnyelvű marosvásárhelyi felirat hova vezetett. Azóta a mentalitás nagyon sokat változott. Ha ma türelmesen érvelve elmondasz valamit, az emberek elfogadják. Azóta csatlakoztunk az Unióhoz, a hazai románok is Európa szerte dolgoznak, utaznak. Vannak barátaim, akik Dél-Tirolban élnek, és nincs semmi ellenvetésük azzal kapcsolatban, hogy mi is valami ilyesmit szeretnénk. Nem vagyunk bezárva a nemzetállamba.
Parászka Boróka fordítása
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Félrevezetés és diverzió
Tragikus, hogy 25 évvel a kommunista diktatúra bukása után, az erdélyi és ezen belül a székelyföldi magyarságnak még mindig téves elképzelése van az autonómiáról. Ez nyilván nem a véletlen műve, hanem a román hatalom és a szolgálatában álló titkosszolgálatok ellenünk irányuló tevékenységének a következménye, így próbálják ugyanis megakadályozni, hogy a nemzeti megmaradásunkat biztosító önrendelkezés útjára lépjünk. Éppen ezért a köztudatból sürgősen ki kell küszöbölni az autonómiával és saját helyzetünkkel kapcsolatos hamis értesüléseket.
Ezek egyike például arról tájékoztat, hogy az autonómia megvalósulása esetén nem tudnánk magunkat eltartani. Ez ránk nézve nemcsak megalázó, hanem rendkívül veszélyes megállapítás is, hiszen azt sugallja, hogy konzerváljuk a jelenlegi állapotot, vagyis jobb, ha továbbra is Bukarest gyámsága alatt maradunk. Ugyanakkor a valóságnak sem felel meg, a székely megyék ugyanis jelenleg is jóval többet fizetnek be a központi költségvetésbe, mint amennyit onnan számukra visszaosztanak. Kiszipolyozásunk és kifosztásunk ellenére tehát még mindig mi tartunk el másokat, és nem fordítva. Ez tény, amely a rendelkezésünkre álló adatokkal bármikor bizonyítható.
Le kell szögeznünk továbbá, hogy a félrevezető híresztelésekkel ellentétben, gazdasági fellendülés sem lehetséges autonómia nélkül, mert nemcsak megmaradásunknak, hanem fejlődésünknek is csak sorsunk irányításának kézbevétele teremtheti meg az alapfeltételeit. A helyi nyersanyagforrások kiaknázásának és hasznosításának joga, az általunk befizetett adók méltányos részének helyben maradása és a közösség érdekében történő felhasználása, valamint döntési jog gyakorlása nélkül ugyanis nincs előrelépés, s egy elfogadható életszínvonal megteremtése csak hiú ábránd marad. Ez a megállapítás pedig nemcsak ránk, hanem a románokra is érvényes, hiszen ők is jobban élhetnének, ha nem Bukarestben születnének a helyi közösségeket érintő határozatok.
Ne dőljünk hát be az álhíreknek, és saját képességeinkben bízva, tanuljunk meg újra mankók nélkül járni, hittel küzdeni és meggyőződéssel cselekedni a közösség javára, illetve a magunk érdekében úgy, ahogy ezt egykor őseink is tették.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Decemberi parádé
Új stratégia kidolgozására készteti a magyar elöljárókat a Románia nemzeti ünnepének megünnepléséről szóló jogszabály. 
Az új, immár törvényerejű rendelkezés kötelező ünneplést ír elő katonai parádéval, nevelő hatású kulturális-történelemidéző programokkal.
Már látom is, ahogyan trikolór szalagban feszengenek a székelyföldi polgármesterek a többségi hatalom képviselőinek oldalán. És ahhoz sem kell különösebben elrugaszkodott fantázia, hogy gyermekeinket is lássam az ünneplésre kirendelt tömegben, ellenkező esetben igencsak fúj majd a szél a magyar többségű települések főterein önként összegyűlők százai között.
Apokaliptikus látomások? Talán. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy e jogszabály elfogadásával a román politika évszázadnyit lépett hátrafelé az emberi szabadságjogok és méltányosság tiszteletben tartása terén.
Ha egy település nem maga dönthet köztereinek elnevezéséről, az „mindössze” az önkormányzatiság elve teljes figyelmen kívül hagyásának számít. Ha viszont valaki a törvény erejével próbálja december elsejei ünneplésre kényszeríteni a magyar közösségeket, az uszítás, a nemzeti érzelmek és szimbólumok meggyalázása. Jóval több, mint xenofób rigmusok skandálása, ami ellen már a jobb érzésű sportszervezetek is erőteljesen fellépnek.
Perverz kiszorítósdi zajlik. Erőteljes kísérletek a magyar közösség hangjának, törekvéseinek elfojtására, miután annak domesztikálása a sokadik kísérletre sem sikerült a román elvárásoknak megfelelően. A provokáció eszközének törvényerőre emelése egyszerre helyezi prés alá a polgár törvénykövető fegyelmét és a kisember hatalommal szembeni rettegését. És számíthatunk a költségvetés rácsai között élő pedagógusokat célzó megfélemlítési kísérletekre a diákok utcára terelése érdekében – ezt szolgálja a „nevelő hatású kulturális-történelemidéző programok” előírása.
A harc újabb szakaszába léptünk. A bírságok, büntetések rémének aktiválása, a diktatúra eszköztárának leporolása megfelelő válaszlépéseket igényel. Szervezett tiltakozásokat, polgári engedetlenséget azokkal az emberekkel az élen, akik a választópolgárok szavazataiért esdekelnek ciklusról ciklusra. Esetenként december elsejei koccintgatásoktól sem visszariadva.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

December elsejét ünnepeltetnék a románok – Az EMNP a nép ügyvédjéhez fordul
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) felkéri a nép ügyvédjét (az ombudsman), hogy emeljen alkotmányossági kifogást a román nemzeti ünnep megünneplését előíró törvény miatt – jelentette be a párt csütörtöki közleményében.
A kedden kihirdetett jogszabály kötelezővé teszi, hogy minden városban egy központi főút az „1918. december 1.” nevet viselje, és azt is előírja, hogy december elsején Románia központi és helyi hatóságainak nevelő hatású kulturális, történelemidéző programokat, valamint katonai parádékat kell szervezniük.
Székelyföldet célozzák
Az EMNP úgy vélte, a Mircea Dusa védelmi miniszter által kezdeményezett törvény egyértelműen a székelyföldi településeket célozza meg, hiszen ezeket leszámítva szinte minden romániai városban létezik 1918. december 1. elnevezésű utca. A Néppárt álláspontja szerint a most elfogadott törvény a román–magyar viszony normalizálása ellen hat, hiszen figyelmen kívül hagyja, hogy nem minden romániai állampolgár számára ünnep december első napja.
Az EMNP azt is sajnálatosnak tartotta, hogy a kormányon lévő Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem foglalt egyértelműen állást a törvénnyel szemben. Azt is felrótta az RMDSZ-nek, hogy a szövetség két képviselője „figyelmetlenségből – vagy talán meggyőződésből – megszavazta a tervezetet”.
Sérti az autonómiát
Az EMNP úgy ítéli meg, hogy a törvény sérti a települési önkormányzatok alkotmányba foglalt autonómiáját, hiszen utcák elnevezéséről és helyi rendezvények szervezéséről rendelkezik. Ezért a párt arra kéri a nép ügyvédjét, emeljen alkotmányossági kifogást a törvény ellen.
A törvény életbe lépését felháborodással vették tudomásul a székelyföldi városok polgármesterei. A Krónika napilap csütörtöki számában közölt összeállításban Ráduly Róbert, Csíkszereda RMDSZ-es polgármestere őrültségnek és a helyi autonómia durva megsértésének nevezte a jogszabályt, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere pedig kijelentette: törvénnyel nem lehet ünneplésre kötelezni az embereket.
Csíkszereda az egyedüli megyeszékhely Romániában, ahol nincsen 1918. december 1. utca, Sepsiszentgyörgyön pedig az önkormányzat jövő heti ülésének a napirendjén szerepel, hogy a jelenlegi 1918. december 1. utat osszák három részre, az egyik rész őrizze meg a jelenlegi nevét, a másikat nevezzék el Petőfi Sándorról, a harmadikat pedig Mihai Eminescuról, a románok nemzeti költőjéről. A korábbi átnevezési kísérletek rendre meghiúsultak.
December elsejét 1990-ben nyilvánították Románia nemzeti ünnepévé. A dátum az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés napját jelöli, amelyen az erdélyi, bánsági és magyarországi románok kinyilvánították az általuk lakott területek és Románia egyesülését.
MTI
Erdély.ma

Történelem táncban
Megtiszteltetés Csíkszeredában szervezni az Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóját – emelte ki András Mihály, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatója, házigazdai minőségében a rendezvény csütörtök esti megnyitóján.
Az igazgató szerint a résztvevő öt együttes a városi művelődési házban vasárnapig tartó fesztiválon igyekszik a legerősebb oldalát bemutatni a közönségnek és a szakmának. A megnyitón felszólaló Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester szerint azért is fontos ez az esemény, mert „a tánc az erős oldalunk, és ezzel is tudjuk bizonyítani, hogy Székelyföld létezik”.
Háromszék Táncegyüttes a színpadon
A megnyitó után a Háromszék Táncegyüttes adta elő a Gábor Áron táncjátékot, előadásuknak az volt az apropója, hogy éppen 200 éve született az 1948-48-es szabadságharc híres ágyúöntője. A székely nemzeti hős életét követte végig a táncjáték megelevenítve a hídvégi és a kökösi csatát.
Mesejáték, háború, a köz és a vándorút
A Nagyvárad Táncegyüttes ezúttal mesejátékot hoz a találkozóra: Andersen meséjét, a Pomádé király új ruháját, Ránki György gyermekoperájának táncos változatát péntek délelőtt 11-től adják elő. 19 órától a Maros Művészegyüttes lép fel az Imádság háború után című előadással, ők a magyar történelem egyik legnagyobb traumáját az első világháborút dolgozzák fel.
Az Udvarhely Néptáncműhely szombaton 11 órától játssza A köz című előadást, amely az emberi kapcsolatok formáit elemzi a tánc nyelvezete segítségével. A Hargita Együttes szombaton este 7 órától a Vándorúton – otthonról haza című folklórműsorát adja elő. A péntek és a szombati esti előadásokat követően táncházat tartanak a művelődési ház előcsarnokában.
Kiértékelés és szakmai előadások
András Mihálytól megtudtuk, hogy a tánctalálkozónak nincs versenyjellege, de zárt körben kiértékelik a produkciókat. Ha valaki szakmailag jobban szeretné megérteni a táncművészetet ezt megteheti a rendezvénysorozat keretében, mivel Kelemen László, a Budapesti Hagyományok Házának igazgatója nyilvános előadást tart pénteken 16 órától a Hunyadi László Kamarateremben Gondolatok a színpadi zene- és táncművészetről, hagyomány és korszerűség címmel.
Szombaton ugyancsak a Hunyadi László Kamarateremben délután négy órától Mihályi Gábor, a Magyar Táncművészeti Szövetség elnöke pedig arról beszél, hogy a Magyar Állami Népi Együttessel miként állították színpadra az átváltozás mítoszát bemutató, Szarvasének című előadást. A tánctalálkozó vasárnap fejeződik be az este 7 órától tartandó gálával, amelyen közreműködik mind az öt együttes.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Székely jelképeket ismertettek
Az V. Székelyföld Napok keretében kedden a Székely jelképek pecséten, címerben című előadást hallgathatták meg az érdeklődők a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében.
Az est házigazdája, Kelemen Katalin könyvtáros felvezetőjében megfogalmazta, hogy Közösség a Székelyföldért mottóval tartják a Székelyföld Napokat, és a közösség elsősorban a kultúrában nyilvánul meg. Ezek a jelképek is kulturális identitásunk részét képezik.
Mihály János történész a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport tagjainak eddig megjelent szimbólumtörténeti kiadványait és a munkacsoport tevékenységét ismertette. Kiemelte, hogy 2009-ig gyakorlatilag csak politikai színtéren beszéltek a székelyföldi szimbólumokról, amikor a székely zászlót kellett megalkotni, majd a csoport megalakulásával tudományos síkra terelődött az érdeklődési kör.
Ennek eredményei például a Jelképek a Székelyföldön (2011), illetve Címer és pecsét a Székelyföldön (2012) című tanulmánykötetek, amelyek három nagyobb témakörbe tagolódnak. A könyveket író történészek, címerszakértők, levéltárosok külön vizsgálták a pecsét- és címertani, valamint zászlótörténeti anyagokat. 
Természetesen az előkerült, restaurált vagy rekonstruált műtárgyakból tárlatot is rendeztek, amelyet a székely múzeumokba vándoroltattak, továbbá Szebenbe, Brassóba és Budapestre is elvittek.
Bicsok Zoltán levéltáros, történész, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Hivatalának munkatársa az est folyamán pecséttörténeti kutatásait ismertette. A munkacsoportnak hamarosan megjelenik a harmadik kötete, melyben Bicsok a csíki állatos pecsétekről írt egy tanulmányt. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, érdekes, hogy legtöbbször az oroszlán jelenik meg a címereken. Hozzátette, hogy ez nem csak helyi jellegzetesség, hiszen több mint négyszáz magyar nemesi címerben jelenik meg ez az állat.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Székelyföld történetéről Gyergyószárhegyen
A székely történelem jeles eseményeit mutatja be az a kiállítás, amely Székelyföld története címmel szombaton nyílik Gyergyószárhegyen, a polgármesteri hivatal aulájában.
A kiállításon helyet kapnak a szárhegyi vonatkozású emlékek is. A tárlat megnyitója a Székelyföld Napok eseménysorozathoz kapcsolódik, és a VIII. Híres Szárhegyi Káposztavásár és Fesztivál egyik kiemelkedő eseménye lesz – olvasható a rendezvény ajánlójában. A mostani kiállítás olyan állandó tárlatot alapozhat meg, amelyet bővített formában később a szárhegyi Lázár-kastélyban, Székelyföld történetének egyik fontos helyszínén mutatnának be a közönségnek. A kiállítás rendezője a Pro Arte et Natura Alapítvány (PAN), kurátora Borsos Gyöngyi néprajzkutató. „Ez a kulturális kezdeményezés az ezeréves székely sors iránti mély szeretetet fejezi ki. Hozzájárul, hogy a székely nép eljövendő nemzedékeinek szívében tovább éljen a magyar megmaradás létjogosultságának tudata” – idézik az ajánlóban Lipthay Antalt, a PAN társalapítóját. A tárlat anyaga több kulturális intézmény, köztük a Magyar Nemzeti Múzeum, a Tarisznyás Márton Múzeum, a Csíki Székely Múzeum, Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ, a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont együttműködésével valósul meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új fejezet a romántanításban
Mindennapi élethelyzeteket ábrázoló rajzok, kedves gyermekhangok, ötletes feladatok, a helyes megoldást jelző mosolygós vagy szomorú gyermekarcok – az első osztályosoknak készült román tankönyv digitális változatával ismerkedem Karp Ágnes tanítónővel (pontosabban alsó tagozaton tanító tanárral), a marosvásárhelyi sportiskola közismert pedagógusával. Makkai Emesével együtt ők a szerzői az első osztályos magyar gyermekek számára készült román tankönyvnek, amelyet a szeptember 22-én tartott második versenytárgyaláson fogadott el a Közoktatási Minisztérium Országos Értékelő és Vizsgaközpontja.
A marosvásárhelyi tanítónő és brassói kolléganője által írt és szerkesztett tankönyv a Kreatív Kiadó gondozásában készült. Az augusztusban megtartott versenytárgyaláson nem jártak sikerrel, akkor csak a Corvin Kiadó ábécéskönyvét fogadták el, de az óvásokat követő második értékelésen, a Corvin Kiadó ábécéskönyve és az első osztályosoknak írt román tankönyve mellett a marosvásárhelyi Kreatív Kiadó ábécés- és románkönyvére is igent mondott a bizottság. Az ábécéskönyv szerzője: Kerekes Izabella, Vollancs Szidónia és Kisgyörgy Katalin. Ily módon az első osztályban oktató magyar tanítók két ábécés- és két románkönyv közül választhatnak. Matematika- természetismeretből a Corvin Kiadó tankönyve, amelyet a legjobbak közé soroltak, mégsem kapott zöldutat, így valószínűleg valamelyik román tankönyvet fogják lefordítani magyarra. Addig is mind az első, mind a második osztályban az új tanterv mellett a régi tankönyvek maradnak matematikából, s második osztályban románból és anyanyelvből is.
A sokat támadott, majd megismételt tankönyvlicit általános eredménytelensége miatt a miniszterelnök szeptember 18-án utasítást adott a régi könyvek újranyomtatására, mert már nem volt belőlük raktáron, de – mint kiderült – a nyomdák sem rendelkeztek a szükséges papírkészlettel. A régi tankönyvek újranyomtatására 40-50 tonna papír szükséges (mennyi fát kell kivágni ezért!), s bár másodiktól továbbadandók, valószínűleg csak egy évet fognak élni, ami pazarlás a javából. Jövőtől ugyanis feltételezhetően elfogadják az új tanterveknek megfelelő tankönyvek írott és elektronikus formáját minden tantárgyból a második osztályosok számára is.
De térjünk vissza az első osztályosoknak írt és sikerrel pályáztatott román tankönyvre. Ahogy Karp Ágnes elmondja, augusztusban banális okok miatt utasították el, s most örvendenek, hogy a második értékeléskor helyet adtak a Kreatív Kiadó óvásának. A pedagógusok tegnaptól október 22-ig választhatnak, hogy a Corvin vagy a Kreatív Kiadó tankönyveiből szeretnék tanítani az első osztályosokat. Az óhajokat október 23-án összesítik a megyei tanfelügyelőségeken, és továbbítják az országos központnak.
Sokszor és sok panasz, bírálat hangzott el az elmúlt évek során a román nyelv oktatását illetően. A kérdésre, hogy miért vállalták az új tankönyv megírását, s a digitális forma megszerkesztését, Karp Ágnes azt felelte, hogy az előkészítő, valamint az első és második osztály számára elfogadott tantervet három kolléganőjével közösen készítették. Ő pedig korábban mind románból, mind anyanyelvből munkafüzetet írt az I-IV. osztályosoknak, sőt a második osztályos román munkafüzetet újraírta. Az elfogadott tantervnek megfelelően dolgoztak ki Makkai Emese kolléganőjével együtt egy taneszközcsomagot (könyv, munkafüzet, CD-lemez, kivágható kártya...) az előkészítő osztálynak. Jól ismerve a tantervet és az előzményeket, amire építeni kell, könnyebb dolguk volt az elsősöknek szánt román tankönyv megírásakor. Erre ösztönözték őket az előkészítő csoportokat irányító pedagógusoknak a gyermekek látványos fejlődéséről szóló kedvező visszajelzései is.
A tanterv és a könyv jellegét illetően véleményük szerint egy új fejezet kezdődik a román nyelv oktatásában. A módszertan az idegen nyelvek oktatásának a módszertanát követi. Az ismeretek elsajátítása a valós élethelyzetekre és rengeteg párbeszédre épül. A gyermekeknek alkalmuk adódik, hogy a megtanulandó szókincset több konkrét helyzetben hallják, használják, s hang, kép, zene segítségével változatos ingerek érjék őket. A feladatok érdekesek, színesek, a gyermekeket cselekvésre késztetik, interaktív módon bevonják az ismeretszerzésbe.
A kétkötetes tankönyv kicsit zsúfoltra sikerült, mivel a tanároknak szóló útmutatásokat is tartalmaznia kell. Meggyőződésük, hogy a CD-lemezt mind az iskolában, mind otthon szívesen fogják használni a gyermekek, ha lehetőségük lesz rá.
Karp Ágnes hozzátette, hogy a dalokat a fia szerezte, s évfolyamtársa énekeli, a szép színes rajzokat a kiadó munkatársa készítette, s a feladatok digitalizálása is a kiadó szakembereinek a munkája. A szövegeket román ajkú gyermekek és tanítónőjük, a sportiskola tavalyi harmadikosai mondták CD-re, akik most nagyon büszkék, hogy híresekké válnak.
Több év rengeteg tapasztalata és munkája van az első osztályos románkönyv nyomtatott és digitalizált változatában, s már érkeznek a kedvező vélemények székelyföldi iskolákból is – hangzott el a beszélgetés során.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Nehéz Borboly Csaba és az RMDSZ együttélése
A Krónika értesülései szerint alaposan elhidegült az elmúlt időszakban az RMDSZ központi vezetőségének és Borboly Csabának, a Hargita Megyei Tanács elnökének viszonya.
A szövetségben már korábban sem nézték jó szemmel, hogy az RMDSZ Csíki Területi Szervezetét irányító politikus jó kapcsolat kiépítését szorgalmazta a Fidesszel, nyitottságot mutat a Hargita megyei román közösség, többek között Ioan Selejan ortodox püspök irányában, és többször úgy vélekedett, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) helyett az RMDSZ-nek a román jobboldali alakulatokkal kellene együttműködnie Bukarestben.
Borboly belső megítélésének az sem tett jót, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) különböző útfelújítási munkálatok kapcsán tavaly hivatali visszaélés és okirat-hamisításra való felbujtás miatt vádat emelt ellene.
A Krónika úgy tudja, az RMDSZ-en belül újabban kifejezetten rossz szemmel nézik Borbolynak egy román–magyar együttélési kódex kidolgozását és elfogadtatását célzó kezdeményezését. A tanácselnök másfél évvel ezelőtt rukkolt elő a javaslattal, amely szerint a közgyűlés által elfogadandó dokumentum a megyeszabályzat mellékleteként épülne be a megye jogrendjébe, sőt Borboly azt is szorgalmazta, hogy a kódexet a települési önkormányzatok és a megyében működő közintézmények is elfogadják.
A dokumentum olyan jogosítványokat kér a magyarság részére, amelyeket a magyarok vezette önkormányzatok, intézmények is biztosítani tudnának a megyében élő román lakosságnak, a román és a magyar fél érzékenységeire is figyelve próbálná segíteni a két közösség békés együttélését a 85 százalékban magyarok lakta Hargita megyében, ahol a politikus szerint a feleknek kölcsönösen le kellene mondaniuk „a másik fél ingerléséről”.
Például a helyi hatóságok közti megegyezés tárgya lehetne Borboly szerint, hogy azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya nem éri el a 20 százalékot, mégis biztosítsák a nemzeti kisebbségek tagjai számára a közigazgatási törvényben biztosított jogokat.
Csakhogy az RMDSZ-ben sokan úgy látják, hogy az együttélési kódex éppenséggel a nemrég közvitára bocsátott autonómia-statútum aláásására alkalmas. A szövetség vezetői szerint ugyanis egy ilyen egyezmény megkötése esetén a román politikum olyan engedményként mutathatná fel az etnikumközi megállapodást, amely nyomán még erőteljesebben érvelhetne a területi autonómia szükségtelensége mellett.
Ez a belső ellentét az alakulat Székelyföldi Önkormányzati Tanácsának (SZÖT) egy héttel ezelőtti ülésén is kimutatkozott. A Gyilkostó-üdülőtelepen rendezett tanácskozáson a székelyföldi önkormányzati tisztségviselők alkotta testület Borboly kezdeményezésére elfogadott több, például a Sapientia–EMTE román állami finanszírozását sürgető vagy a történelmi egyházakkal való együttműködés fontosságát hangsúlyozó állásfoglalást.
Elutasították azonban a SZÖT tagjai a megyei tanácselnök ama indítványát, miszerint a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala vállalja fel az együttélési kódex kísérleti jelleggel történő lebonyolítását a Székelyföld mindhárom megyéjében. Vagyis az RMDSZ nemcsak a dokumentumban foglaltak gyakorlatba ültetésétől, hanem a javaslatoknak a teljes régióban történő alkalmazásától is keményen elhatárolódott.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Lelket önteni az autonómia-elképzelésbe
„Minden ember, család vagy közösség sikeres szeretne lenni, az ehhez szükséges legfontosabb társadalmi tőke a bizalom. Romániában ma ez az alap hiányzik leginkább az emberi kötelékekből” – jelentette ki csütörtök este Kelemen Hunor szövetségi elnök az Udvarhelyi magyar hangok című pódiumbeszélgetésen.
Az eseményen Nagy Endre rádiós újságíró mellett Antal Lóránt, az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke és Szász Csaba rádiós szerkesztő volt a beszélgetőpartnere.
„Tisztességes munkáért tisztességes jövedelmet, munkahelyeket, megfelelő egészségügyi szolgáltatásokat, versenyképes oktatást akarnak az emberek” – tette hozzá a beszélgetésen az RMDSZ államelnök-jelöltje, aki szerint a társadalomban tapasztalható bizalomhiány gazdasági téren is megmutatkozik, bizalom nélkül pedig az autonómiát sem lehet elképzelni.
„Kitartással és türelemmel kell folytatnunk az erről szóló vitát, az autonómia-statútumot ugyanakkor az intézményes garanciák szempontjából kell megközelítenünk és fiataljainknak is el kell magyaráznunk, hogy miért akarjuk. Figyelmet kell fordítanunk erre, hogy ne vágyódjanak el ebből az országból” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a közelgő választásokon a magyarság szolidaritását, a közösség erejét kell felmutatni, mert akkor nem lehet megkerülni igényeit, törekvéseit.
Antal Lóránt ifjúsági szervezeti elnök szerint sem a regionális, sem a kulturális autonómia mibenléte nem világos a kortársai számára. „Azt szokás mondani, hogy azé az ország, akié a föld. Székelyföldön jól állunk, mert visszakapták az emberek földjeiket, közbirtokosságok alakultak, a gazdák kapják a földalapú támogatást. Kérdés csupán az, hogy miként hasznosíthatjuk ezt a földet a jövőben” – mondta az udvarhelyszéki ifjúság vezetője, és hozzátette: a fiatalokat a közélet nem igazán érdekli, kíváncsivá kell tenni őket, ezt követően pedig érthetővé kell tenni számukra az autonómiát is.
„Nekünk, székelyeknek itthon sokkal könnyebb a helyzetünk, mint a szórványban. Ezért nekünk kell kiharcolnunk és úgy kell kialakítanunk az autonómiát, hogy a többszörösen kisebbségben élő közösségek számára is kedvező legyen. Kollégám szóhasználatával élve: lelket kell öntenünk ebbe az elképzelésbe” – fogalmazott Antal Lóránt.
„Felnőtt egy nemzedék, amelynek már európai szintűek az elvárásai, természetes számára az, hogy a határnál alig kell fékezni. Mások az igényei és ezért erőfeszítést kell tennünk és feltételeket teremtenünk jövőjükhöz a szülőföldön” – mondta Kelemen Hunor, aki szerint a magyarság számára kedvezőtlen lenne egy olyan rossz autonómia-vita, amelyben annak van igaza, aki elég hangosan mondja, hogy a statútum miért nem jó.
"Én sem Karcfalván tanultam meg románul"
A beszélgetésen felmerült a román nyelvtudás kérdése is. „Én sem Karcfalván tanultam meg románul, hanem később, amikor tanulmányimhoz szükségem volt erre. Ahhoz, hogy a székelyföldi gyermekek megtanulják, teljesen más módszerekkel kell tanítani nekik a román nyelvet. Ezt már most el kell kezdeni” – jelentette ki Kelemen Hunor, akinek mondottaihoz Antal Lóránt azzal csatlakozott, hogy akár az autonómiának, az anyanyelvhasználat szükségességének és a román nyelvtudás igényének is ésszerűnek kell lennie, a „fejekben kell megszületnie”.
„Az anyanyelvünk használatát meg kell követelnünk a közhivatalokban, ezzel párhuzamosan pedig meg kell lennie bennünk annak a nyitottságnak is, hogy jól megtanuljunk románul, a saját érdekünkben” – tette hozzá az ifjúsági szervezeti vezető és azt is elmondta: Udvarhelyszéken is le kell építeni az ezzel kapcsolatos előítéleteket.
„Ha az autonómiának nem lenne ilyen erőteljes etnikai színezete, és egyesek nem ismételgetnék folyton azt, hogy ez kizárólag etnikai színezetű lehet, akkor a Bánságban is lennének olyan többségiek, akik ezt felvállalnák. Olyan emberek, akik nem örülnek annak, hogy a térség nem tud fejlődni, haladni a saját lábán, más térségeket kell fenntartania. Ám azok, akik a bánsági autonómiát támogatnák, azt akarnák, amit mi is, tartanak attól, hogy ezt nyíltan felvállalják, mert félnek attól, hogy megbélyegeznék őket” – utalt az előítéletekre Kelemen Hunor és felidézte azt, hogy voltak olyan hangok is, akik őt terroristának, terrorszervezet vezetőjének nevezeték azért, mert bemutatta az RMDSZ autonómia-statútumát.
„Később, egy vita során azt tapasztaltam, hogy enyhül a hangulat, ha észérvekkel állunk elő és türelmesen elmagyarázzuk a céljainkat” – jelentette ki a szövetségi elnök, aki a dél-tiroli modellre utalva lényegi különbségként említette azt, hogy az ott élő közösségek megúszták a kommunizmust. Az RMDSZ államelnök-jelöltje azt is hangsúlyozta, hogy Európában a kisebbségek jogait is szabályozni kellene. „Ha az Unióban fontosnak tartják azt, hogy mekkora legyen az uborka hajlásszöge, akkor – úgy gondolom –, legalább ennyire fontosnak kellene lennie annak a negyvenmilliónyi embernek a sorsa, aki az Unió területén él, és aki más nyelvet beszél, mint ami országa hivatalos nyelve” – mondta Kelemen Hunor az európai kisebbségek igényei szabályozásának szükségességéről. 
maszol/közlemény

Neptun újratöltve?
A neptuni tárgyalás felemlegetését az érintettek és támogatóik előszeretettel nevezik lerágott csontnak, s iróniával próbálják élét venni a megalapozott bírálatnak. Dacára annak, hogy ma már közöttük is akad, aki nyíltan elismeri, hogy az RMDSZ által 1996 óta folytatott politika Neptun szellemében történik. Magyarán: a neptuni tárgyalásról folyó mába nyúló vita valójában a közel két évtizede folytatott RMDSZ politika legfőbb elvi és taktikai kérdéseiről szól.
Kirakat és tényhamisítás
Az emlékezetes tárgyalás óta lassan már több idő eltelt, mint a két világháború között, felnőtt egy egész generáció, így talán nem haszontalan röviden összefoglalni az akkor történteket. Egy amerikai civil szervezet, a Project On Ethnic Relations (PER) kezdeményezésére tárgyalássorozatra került sor a kormányon levő, nyíltan magyarellenes román kommunista utódpárt és az erdélyi magyarság képviselői között. A kezdeményezés – miközben semmi érdemi gesztust nem tett az irányunkban – Románia európai tanácsi felvétele előtt alkalmat adott a hatalomnak arra, hogy kisebbségbarát, demokratikus színben tetszelegjen a Nyugat előtt. A tárgyaláson részt vevő RMDSZ-politikusok, Borbély László, Frunda György és Tokay György partnerek voltak a hamis látszatkeltésben, és nyilvánvaló módon nem képviselőték az RMDSZ autonómia-követeléseit. Belső források szerint a tárgyalás tényleges tétje az RMDSZ 1996-os kormányba emelése volt, ami később meg is történt, igaz, a másik politikai garnitúra oldalán.
Bármiről is tárgyaltak 1993 tavaszán Gerzenseeben és ugyanazon év júliusában Neptunban, súlyosan sértette az erdélyi magyarság érdekeit. Akárcsak az, hogy a világsajtóban több híradás is úgy jelenhetett meg a román hatalom engedékenységéről, toleranciájáról, hogy annak semmiféle valós alapja nem volt. Elég, ha csak a szalagcímeket említjük, annál is inkább, hogy a legtöbb emberben csak azok maradnak meg: „Románia kezdeményező lépéseket tesz a magyar kisebbség felé” (David B. Ottoway, Washington Post, 1993. április 3.); „Románok és magyarok építik a kölcsönös bizalmat” (David Binder, New York Times, 1993. július 20.). (Mindkét írás teljes fordítása olvasható a tavaly kiadott A Neptun-gate című kötetben.) Tőkés László Az RMDSZ PERe című írásában csokorba gyűjtötte a nemzetközi sajtóban a Neptun nevével fémjelzett tárgyalássorozat kapcsán megjelent híradásokat. Hadd idézzünk néhány részletet annak érzékeltetésére, mennyire jól jött a román hatalomnak a neptuni trió aktív közreműködésével biztosított ingyenreklám: „Az etnikai feszültségek enyhítése” (Plain Dealer) „a nagy létszámú romániai magyar kisebbség sorsán javítani hivatott, meglepetést jelentő egyezség született Neptunon” (George Stein, München); „A románok és a magyar kisebbség megegyezett a jogok kiszélesítésében”; „A hivatalosságok beleegyeztek a kisebbségi jogok javításába” (New York Times). Utóbbi még súlyosabb tényhamisítás.
Befeketítők
Miközben a neptuniak nem képviselőték az RMDSZ hivatalos programjának legfőbb követelését, megengedték maguknak, hogy befeketítsék és rágalmazzák a következetes autonomistákat. Cikkében David B. Ottoway idézi Tokay Györgyöt, aki így szólt Tőkés Lászlóról: „Tőkés pap, biblikusan gondolkozik és néha apokaliptikus látomásai vannak. Hibázik.” Az eltelt húsz év alatt négyszázezer lélekkel lettünk kevesebben. Hogy is állunk az apokaliptikus látomásokkal? Sajnos inkább Kasszandrát kellene emlegetnünk Tőkés László „látomásai” kapcsán. Ahogy egy székely híve másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazta egy fórumon: „Tőkés Lászlónak soha nincs igaza, neki mindig csak igaza volt”. Közösségünk negyedének eltűnéséről beszélünk, tíz közepes székelyföldi város lakosságáról.
Az RMDSZ hivatalos politikája azóta is változatlan. Kifelé kormányzati szinten vagy protokollumok útján hitelesíti a román hatalmat, Markó Béla által is elismerten feladva az önálló külpolitikát, aktívan segédkezve a „modellértékű román kisebbségpolitika” hazug mítoszának terjesztéséhez. Ez a politika – miként Markó Béla rámutatott tavalyi Élet és Irodalombeli esszéjében – valóban összeegyeztethetetlen a Székelyek Nagy Menetelésével. Ez a politika az autonómiát csak hivatkozási alapként használja, és mellőzi a nyomáskifejtő konfrontatív eszközöket. Ily módon a lényeget, a sorsunkat alapvetően befolyásoló, az önrendelkezést és autonómiát illető kérdések szükségszerűen kudarcra vannak ítélve.
Vissza a kezdetekhez
A PER ismét aktivizálódni készül a román–magyar viszony kezelésében. Már nyugdíjba vonult vezetője, Allen Kassof elismerte, a húsz év alatt elért eredmények gyakorlatba ültetésével gond van és „többre van szükség”. Mindez mérsékelt reményekre jogosít fel. Most más a helyzet, mint 1993-ban. Most a tárgyalásokon lényegében nincs mit veszítenünk, a román hatalmi rendszer stabilizálódott, külpolitikai síkon elérte, amit akart, elnyerte a magyarság támogatását az unióba való belépéshez, nemzetközi szinten már a kommunista utódpártot sem tekintik szalonképtelennek, világhatalmi tényezők visszhangozzák a román propagandaszólamokat a hazai kisebbségpolitika toleranciájáról és mintaértékéről. Nincs mit veszítenünk, hiszen az, ami Neptunban botrány volt – a hamis látszatteremtés, a román nemzetstratégiai érdekek kiszolgálása –, lassan két évtizede hivatalos RMDSZ-politikának számít. Ezen rontani már nem lehet.
Viszont nyerhetünk. Sőt, lehetne e tárgyalás akár fordulópont is az erdélyi magyar érdekképviselőetben, ha az RMDSZ vezetői úgy döntenének, hogy a továbbiakban a közösségi érdekek képezik politikájuk zsinórmértékét, nem pedig a klikkérdek. Nem kétséges: kevés erre az esély. De akinek tényleges célja az autonómia kivívása, mindenkoron kötelessége felmutatni a követendő utat. No meg a hajlandóságot arra, hogy még az autonómia ügyét megszámlálhatatlan alkalommal eláruló RMDSZ-szel is készek a magyar érdekek mentén történő, elvi alapú együttműködésre. Ha Kelemen Hunor komolyan gondolta mindazt, amit kampánynyitó beszédében mondott, ha az RMDSZ tényleges célja a háromszintű autonómia megteremtése, akár tabudöntögetés árán – mert, ugyebár, „tulajdonosai vagyunk ennek az országnak és nem albérlői” –, itt az alkalom ennek bizonyítására. Hic Rodos, hic salta!
A tárgyalások érdemi voltához viszont elengedhetetlen, hogy a magyar delegáció a teljes erdélyi magyar közösséget képviselője. Ehhez össze kellene hívni az erdélyi magyar egyeztető kerekasztalt, konzultálni kell az erdélyi magyar egyházakkal is. Ki kell alakítani a közös magyar álláspontot az autonómia ügyében, és azt következetesen képviselőni a készülő tárgyalásokon.
Az RMDSZ és a kormányerők tárgyalásához nincs szükség a PER-re, Neptunban olyan jól összemelegedtek az illetékesek, hogy az elmúlt húsz évben jószerivel el sem engedték egymás kezét. A neptuni hármak a maguk oldalára állították a korábban az egyensúlyozás látszatára még ügyelő Markó Bélát, és 1996 késő ősze óta együtt diktálják az irányt. Érdekes fordulata lenne a sorsnak, ha ott érne véget e szomorú korszak, ahol kezdődött: Neptunban.
Csak ügyszeretet, következetesség, s az adott szó betartása kellene hozzá.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)