A megbékélés és megértés tábora a színház eszközeivel
Magyar és román fiataloknak szervezet interetnikai drámatábort az Osonó Színházműhely. A sepsiszentgyörgyi színházműhely a Művészeti és Népiskolával közösen július 26- 30. között szervezte az Interetnikai Drámatábort, amelyben román és magyar fiatalok vettek részt Temesvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről és Kovászna megye több településéből.
Az árkosi Felnőttképző Központban megtartott tábor célja annak a lehetőségnek a megteremtése volt, amelyben a dráma- és csapatjátékok, személyiségfejlesztő és önismereti gyakorlatok segítségével, a két nemzet fiataljai közelebb kerülhettek egymáshoz, megismerhették egymást és felfedezhették a közös alkotás örömét. A színház, mint forma nagyszerű eszköznek bizonyult az előítéletek leküzdésére, az egymás elfogadására és a közös kapcsolódási pontok megtalálására.
Az Osonó Színházműhely vezetője, Fazakas Misi rendező, és Iustinian Turcu, a szebeni színművészeti egyetem III. éves színész szakos diákja, valamint a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház bedolgozó színésze által vezetett foglalkozások nagy hangsúlyt fektettek a csapatépítésre, az önismereti- és személyiségfejlesztő gyakorlatokra, drámajátékokra, beszédkészség-fejlesztő feladatokra és az alap-színházképzésre.
A színházi gyakorlatokba való elmélyülés, a keresés és a kísérletezés igazi közösséggé kovácsolta a résztvevőket. A műhelyfoglalkozások mellett, az intenzív tábor minden reggel a lelki-szellemi bemelegítőként szolgáló napindítóval indult, este pedig a rövid színházi jelenetek próbái zajlottak, amelyeket az utolsó nap délelőttjén mutattak be a kiscsoportok. A tábor célját az Osonó Színházműhely legújabb, a román és magyar fiatalok történeteit feldolgozó Ismeretlen barátok társasága avagy Piknik egy japán szőnyegen című fórumszínházi előadásának megtekintése is segítette.
Mindezek mellett sok beszélgetésre került sor, így a résztvevők tudomást szerezhettek egymás kultúrájáról, gondolkodásmódjáról, és megoszthatták az életükben jelen lévő problémákat, amelyek a legtöbb esetben nem a nemzetiségi hovatartozásból fakadnak, hanem az ország helyzete miatt kialakult, a felnövekvőben lévő generáció jövőképének hiányából.
A 16 éves temesvári diák, Maria Bujancă így nyilatkozott: „A táborból úgy megyek haza, hogy a lelkem csordultig van telve érzésekkel, a szemem könnyel, a fejem gondolatokkal. Alig tudom elhinni, hogy ezekkel az emberekkel, függetlenül, hogy magyarok vagy románok, most találkoztam először. Olyan, mintha már régóta ismernénk egymást és egy nagy családot alkotnánk.”
A 17 éves, sepsiszentgyörgyi Dani Pálma elmondta: „Ez volt az első olyan helyzet az életemben, amikor román fiatalokkal voltam együtt. Nehéz szavakkal elmondani, hogy milyen fantasztikus élményt és tapasztalatot éltünk meg. Mikor egy román fiatallal beszélgettem vagy dolgoztam, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem arra figyeltem, vagy nem azért görcsöltem, hogy ő egy más nyelven beszél hozzám, hanem arra, hogy azt gondolja, amit én, kiegészítjük egymást, vagy együtt fogalmazunk meg gondolatokat. Egyszerűen: értettük egymást!”
Kovács Zsolt
maszol.ro

Foghíjas erdélyi emlékművédelem
Az erdélyi és partiumi városok önkormányzatai kizárólag a térfigyelő kamerák kihelyezésével és a helyi rendőrség járőrszolgálata révén próbálják megakadályozni a köztéri szobrok meggyalázását, megrongálását.
Bár a módszerek a legtöbb helyen eddig sem bizonyultak hatékonynak, mint kiderült, arra nincs esély, hogy az önkormányzatok komolyabb védelmi stratégiát dolgozzanak ki.
Ezentúl jobban odafigyelnek
A kolozsvári önkormányzat sem dicsekedhet az emlékművek felügyeletének eredményességével, miután a múlt héten vízben oldódó barna festékkel öntötték le a főtéri Mátyás-szoborcsoport talapzatát. A világhírű alkotást egyébként nem első alkalommal rongálják meg. Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere érdeklődésünkre elmondta, két hónapon belül két új térfigyelő kamera vigyáz majd a Mátyás-szoborcsoportra Kolozsváron. Az önkormányzatnak még csak azt kell eldöntenie, hogy a Főtér melyik épületeire helyezik ki a térfigyelőket. Hozzátette: ma délután vagy legkésőbb holnap reggel elkezdik a festékkel leöntött Fadrusz-alkotás megtisztítását. Kérdésünkre elmondta: a városháza azt tervezi, hogy egy speciális réteggel vonják be a közelmúltban felújított köztéri szobrok felületét. Köztük például a Farkas (Kogălniceanu) utcai Szent György-szobrot is. Az ehhez szükséges forrásokat az önkormányzat várhatóan a szeptemberi költségvetés-kiegészítéskor hagyja jóvá. Iulia Perşă, a városháza szóvivője ugyanakkor megkeresésünkre közölte: Kolozsváron a térfigyelő kamerák felszerelése mellett a helyi rendőrség járőrözésével igyekeznek elejét venni a műemlék- és szoborrongálásoknak. A módszer hatékonyságát firtató kérdésünkre elmondta: a rendőrök rendszeresen járőröznek, de képtelenség minden műemlék mellé állandó őrt állítani. A térfigyelő kamerák egyébként Aradon sem segítettek a Szabadság-szoborcsoportot meggyalázók azonosításában. A felvételek alapján három álarcos ember fényes nappal piros, sárga és kék színű festékszóróval befújta a vértanú tábornokok bronzplakettjeit, valamint magyargyalázó szöveget írt a talapzatra. A tetteseket azóta sem találták meg.
Nincs ellenszer, nincs válasz
A vandálokat Nagyváradon sem sikerült még elijesztenie a városvezetésnek. Idén például Iosif Vulcan és Mária román királynő szobrát rongálták meg, de korábban például Bethlen Gábor, Szacsvay Imre és Petőfi Sándor emlékművét is meggyalázták már. Tették ezt ismeretlen tettesek, mert a környéken elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit nem tudták eredményesen felhasználni. A helyi rendőrségtől lapzártánkig nem kaptunk írásban választ arra, hogy milyen módszerekkel próbálják megfékezni ezt a típusú vandalizmust, de információink szerint többnyire csak járőrözéssel bátortalanítják el a garázdálkodókat. Az is ismert, hogy a nagyváradi köztéri szobrok többségének tulajdonjogi viszonya rendezetlen, így azok karbantartási szabályzatának tisztázása is évek óta várat magára. Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken is a térfigyelő kamerákkal és rendszeres ellenőrzésekkel próbálják elejét venni a különböző rongálásoknak. A megyei rendőrség idei félévi mérlegében is arról számolt be, hogy Kovászna megyében nem jellemző az emlékműrongálás. A legutóbbi eset 2011-ben történt, amikor két román fiatal videofelvételt tett közzé a világhálón arról, amint lehugyozzák a kökösi Gábor Áron-emlékművet. A kamerák kihelyezését és a rendszeres ellenőrzést a különböző magyar feliratok átfestése tette indokolttá. Évekkel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kézdiszászfaluban fújták le többször a kétnyelvű helységtábla magyar feliratát festékpermettel, de hasonló incidensre egy ideje nem volt példa a megyében. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester kezdeményezte korábban a fokozott felügyeletet és az ellenőrzést, abban bízva, hogy ha sikerül azonosítani, kik rongálják a táblákat, a villanyoszlopokat, a köztéri épületeket, akkor sikerül megakadályozni a hasonló jelenségeket.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Tusványos után
A múlt héten kedvező időjárás mellett bonyolították le a 26. Bálványosi Szabadegyetemet és Diáktábort. Több mint egy negyed évszázad... Csak értékelni lehet a magyar kormánypártok és egyes ellenzéki politikusok, kulcspozíciót betöltő szakemberek erőfeszítését, amiért évről évre eljönnek Tusnádfürdőre, hogy az itteni magyarokkal és románokkal érdemi párbeszédet folytassanak.
Teszik ezt egy jobb, hatékonyabb együttműködés érdekében, a békés rendezés elvét tartván szem előtt. Ezt tükrözi a románsághoz való partneri viszonyulásuk is, melynek jegyében minden évben több román politikust, képviselőt meghívnak, ám az ő székeik többnyire üresek maradnak. Idén is ez történt. Ezzel kapcsolatban Cristian Pâr­vulescu politológusnak elmondtam, hogy ideje az értelmetlen ellenségeskedéseknek véget vetni. Válasza sokatmondó hallgatás volt. Mi más is lehetett volna? Hiszen ő is látja, érti a román realitást. Ahol nincsenek érvek és a párbeszédre való készség hiányzik, nem csoda, ha a reálpartnerség helyét a kettős mérce és az önkény veszi át.
Román reakciók
Orbán Viktor miniszterelnök üzenete idén is sokakat érdekelt. Európa maradjon az európaiaké – mondta a magyar kormányfő, aki beszédében az aktuális problémákra – pl. újkori népvándorlás, ideológiává vált Európa – koncentrált, kevésbé érintve a „kényes” dolgokat. Ezért a transzszilván változásoktól rettegő bukaresti elit muszáj-megnyilvánulásai csak pár napos késéssel jelentek meg. Némiképp komikus, hogy azok, akiknek száz esztendő kevés volt, hogy magyarfóbiájukból kinőjenek, most még a problémakereső nagyítójukkal sem találtak semmit, amibe beleköthettek. Jól jött hát egy kreált ok, amiben kiélhették nyűgeiket, s fontosakká válhattak egy estére. Teátrális buzgólkodásukban egy olyan fotót nyilvánítottak bűnbaknak, melyet Orbán Viktor osztott meg a Facebookon, több más, Tusnádfürdőn készült életképpel együtt. A fotón egy szuvenírárus pultja volt látható, melyen egy sor magyar szimbólumot ábrázoló kitűző (pl. székely zászló, Székelyföld, történelmi Magyarország) volt kirakva. A román külügy ezekért a – semmilyen önkényuralmi jelképeket nem tartalmazó – szimbólumokért támadta meg kemény hangon a magyar kormányfőt. A válasz elegáns, úriemberhez méltó volt. Hiába, más klasszis... Pedig még a román miniszterelnök is háborgott. A román megnyilvánulások oly távol álltak attól a békés hangulattól, ami Tusványost jellemezte! És akkor felmerül egy kérdés: a Moldovai Köztársaság? Szúnyog megszűrve, teve lenyelve. Gátlástalan kettős mérce. Amiről a Szabad Európa Rádiónak sem volt más véleménye. Ezen a szinten állunk, sajnos – évtizedek óta.
A bukaresti hivatalosságok után a román média borult lángba. Ez ugye megszokott, mikor magyarügyről van szó. Nincs benne semmi különös, mivel ebben az országban állítólag a titkosszolgálat embereivel vannak átitatva a politikai-gazdasági és médiastruktúrák. Erről beszélt nemrég Cornel Nistorescu újságíró (is), felhívva a figyelmet, hogy mikor 3-4 csatorna egy napon ugyanazt a lejárató üzenetet sugározza, akkor a háttérből irányítják a dolgokat. A „tusványosi” bélyegzések is ebbe a kategóriába tartoznak. Undorító volt látni azt a rosszindulatot és könnyedséget, mellyel Rareş Bogdan műsorvezető és meghívottai a Realitatea hírtelevízió hétfő esti műsorában teleokádták a háromszínű levegőt. A színvonaltalanságot, ahogyan verbális pancsolásukkal szórták a gyűlöletet a tévénézőkre, magyarellenes impulzusméreggel töltve meg az országot. Bogdan szerint a magyar gazdaság csődöt mondott (holott még a legkritikusabb külföldi elemzők értékelése is pozitív róla), a munkanélküliek száma pedig félelmetessé vált az anyaországban (jelenleg 6,9 százalék, tíz éve nem volt ilyen alacsony). A meghívottak – Valeriu Turcan politikai elemző, Cristian Diaconescu volt külügyminiszter és Claudiu Săftoiu egykori kémfőnök (SIE) – vele együtt versengtek, ki mond sötétebbet a magyar kormányfőről. Az „agresszív Putyin”-nal való társítások, xenofób és Európa-ellenes (sic!) jelzők csak úgy repkedtek az éterben. Valószínűleg erre kaptak parancsot. Akárcsak a román külügy, mely Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Vlagyimir Putyint a magyar miniszterelnökkel és a székelyekkel igyekszik összemosni, s ezt bel- és külföldön promoválni, azt sugallva, hogy a magyarok Putyin emberei. Mit lehet ebből érteni? Hogy az amúgy is sokat szapult román intézmények a magyar adófizetők pénzét bármikor valótlanságok terjesztésére, magyarellenes propagandára használják, használhatják. Ami nem új, és rávilágít a hatalmi elit – és kollaboránsaik – megbízhatatlanságára, méltatlanságára a román címerhez és lobogóhoz. A kommunizmust is fölülíró soviniszta hagyományok folytatása ma már Románia számára igencsak káros. Az ország elemi érdeke lenne a történelmi struccpolitikájával való szakítás: a hipercentralizáltság feladása és a magyar/regionális problémával való szembenézés. Ideje nem Demszky-módra, döglött halként lógatott kézzel kezet fogni másokkal, hanem emberként viszonyulni a társnemzetekhez. És nem árt leszögezni: ezekért a kóros, agresszív kinövésekért nem a nemzetállami természetes keret a hibás (amint azt egyesek – köztük magyar politikusok is – tudni vélik), hanem az oly sokat hangoztatott egységes, homogén nemzetállam szelleme. A mindegymilyen lobogó alatt utazó önkény – a kettős mérce forrásából táplálkozó felületesség, önigazolás és hatalomittas vízió. Ez jelenti az igazi veszélyt Romániára és Európára nézve, nem a magyarok.
Tábori üzenetcseppek
És akkor most térjünk át néhány mondat erejéig a Tusnádfürdőn elhangzottakra. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke azzal kezdte a megnyitót, hogy 1989-hez hasonlóan korszakhatárhoz érkeztünk. Lezárult a naiv békeidőszak kora, a tapintható feszültségek és a körülöttünk zajló háborús események önmagukért beszélnek. Magyarország továbbra is a stabilitás híve, ennek szellemében politizál, s reménykedik a mély válságba került Európai Unió megújulóképességében. Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója az állam példamutató szerepének a fontosságát emelte ki, felhívva a figyelmet a minőségre, melyet időnként a mennyiség elve fölé szükséges emelni. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig a magyar mutatók biztató alakulásáról, a gazdaság pozitív teljesítéséről beszélt, elismerve ugyanakkor, hogy a bürokrácia leépítése az anyaországban is bürokratikusan halad. Az örökké elhúzódó észak-erdélyi autópálya kapcsán meg csak annyit mondott: „arra gondolni sem merek, hogy a kő elfogyott...” Martonyi János volt külügyminiszter Ukrajna kapcsán a megállapodás szükségességéről beszélt, kiemelve a több ezer halottal járó harcok teljes értelmetlenségét. Szapáry György volt washingtoni nagykövetet pedig az háborította fel, hogy az elmúlt öt évben a magyar baloldal a többi európai párttól eltérően – ahelyett, hogy otthon rendezte volna a vitáit – minduntalan külföldre megy, ahol abszolút túlzással mondja el a dolgokat1. Szapáry szerint ennek meg kell szűnnie. Ez a nemzetközi tapasztalatban párját ritkító viselkedés nagyon káros, negatív tulajdonság. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az autonómia térségstabilizáló szerepét méltatta. Majd hozzátette, hogy ha az Unió ezután is passzívan viszonyul az őshonos kisebbségek kérdéséhez, akkor mi sem viszonyulhatunk hozzá pozitívan. Martonyi Jánoshoz hasonlóan Gulyás Gergely, a Magyar Országgyűlés alelnöke is a nehéz helyzetbe jutott Ukrajna (nagyfokú rendszerbizonytalanság, egy év alatt 30 ezer forintról 8 ezer forintra csökkent a nyugdíjak reálértéke) stabilitása mellett tört lándzsát, emlékeztetve arra, hogy bár 2010-ben Magyarország egy kalapban volt Görögországgal, a magyaroknak sikerült teljesíteniük a házi feladatot, megbirkózván a gazdaságpolitikai nehézségekkel. Cristian Pârvulescu pedig egy nemzet feletti magyar–román összefogást szorgalmazott, Európa fő problémájaként a felvilágosodás előtti kereszténydemokráciák nemzetállamokká válását2 jelölve meg.
Következtetések Korszakhatárhoz érkeztünk. A kényelmes álmodozások ideje lejárt. Pörögnek az események, s amint látjuk, stabilnak vélt „örök rendszerek” és térségek válhatnak pillanatok alatt instabilakká. Aki a trendek, okok és értékek (gyökerek) tisztázása helyett ma megelégszik a „megszokottal”, jó eséllyel elveszíthet egy komoly lehetőséget. Csak remélni tudom, hogy jövőre, a 27. alkalommal megrendezendő Tusványoson a „hol van Kelemen Hunor?”-t kiáltó nézőnek nem kell majd még egyszer vállvonogatással válaszolni, ahogyan történt ez idén is. Mert addig sok minden megváltozik. A döglött halak ideje lejárt. Az erdélyi magyarok (és románok) előtt meg ott van a lehetőség a megújulásra. Fejet tudunk-e hajtani? Jegyzetek: 1 Ezek a demokrata, baloldali vagy liberális címet használó politikusok a 2002-ben régióéllovas Magyarországot 2010-re sereghajtóvá tették, 2004-ben az erdélyi magyarok befogadása ellen kampányoltak, most meg a külföldi bevándorlók befogadása mellett ágálnak. 2 Pontosabb a nacionalista nemzetállamokká válás kifejezés.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Sebzett szerepben kiteljesedett komédiás sors (Búcsú István Mártától)
Jó ideje az anyaországban élő egykori pályatársammal találtam szembe magam az utcán. Pillanat alatt tettük meg az utat vissza az időben, és máris döcögtünk rozoga autóbuszunkon társulatunkkal szolgálni vidékre. Emlékeztünk. Gondoltam, itt az alkalom – ki tudja hányadszorra –, még egyszer bocsánatot kérni azért, hogy... „Gyere már, Márta” – sürgette a vele levő ismerős. Összeölelkeztünk. Egyedül maradtam.
1983-ban vagy ‘84-ben Köpecen játszottuk Bródy Sándor A tanítónő című darabját István Mártával a főszerepben. Azokban az években gyakori volt az áramszolgáltatás megszakítása. Kezdés után néhány perccel telefonon hívtak – szerencsétlenségemre éppen kiszállásvezető voltam –, és közölték, hogy siessünk az előadással, mert tízkor elveszik az áramot. Kértem, hogy egy fél órával később, mert nem tudjuk tízre befejezni. Nem lehet – volt a válasz. Színpadra szólítottak – én voltam a Főúr, Tóth Flóra tanítónő gyóntatója, jó embere, lelki vezetője. Tettem a dolgomat – tanácsokat adtam Flórának –, közben kétségbeesetten gondolkodtam, mit lehet tenni tíz után... Jelenet után papi reverendában futottam a telefonhoz és másodszor is kértem a halasztást. Nem lehet. Szünet előtt harmadszor próbálkoztam. A válasz ugyanaz volt. Szünetben közöltem a társulattal, hogy vagy hazaküldjük a nézőket – amit elképzelhetetlennek tartottam – , vagy... meghúzzuk a szöveget. Döbbenet az arcokon. Tudom, bűn ilyent tenni. Meghúztuk. Próba nélkül elkezdtük a második felvonást. A sok mindent megélt társulat lélekjelenlétének köszönhetően a közönség semmit sem vett észre. Nem csalódott. Ünnepelt. Örök titok, hogy István Márta a megcsonkított előadásban, a megsebzett szerepben mit élt meg akkor. Mert sebzett volt a szerep. Vállalta! Hitt benne! Megmentette! Ma már tudom, hogy azon a köpeci előadáson állta ki a próbát, amely hitelesít egy teljes komédiás sorsot. István Márta 1956-ban született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézetben 1980-ban államvizsgázott. 1980–93 között a sepsiszentgyörgyi társulat tagjaként hiteles és változatos alakítások sorával ajándékozta meg közönségét. Eljátszotta Szophoklész Antigonéja mellett Békeffi István Janikáját, Sütő András Szúzai menyegzőjében Éana, Káin és Ábelben Arabella – miközben sziporkázott A rút kiskacsában. Pályatársai tisztelték, közönsége szerette, és szerették nagyon a gyerekek, akiknek nevét a színlapra nem írhattuk ki, mert köztük volt Anna Márta, Visky Árpád kislánya. Az édesapa nevét közismert politikai okokból népszerűsíteni nem szabadott – akkor sem, ha gyermekről volt szó. Természetes volt, hogy a többi gyermek nevét sem írtuk ki.
Bocsánatot azért kértem tőle sokszor, mert valószínű, hogy egyre kétségbeesettebb hangomat hallva megsajnáltak, és az áramot nem vették el, de mi tízre az előadást csonkán befejeztük. Talán kockáztatnom kellett volna a teljes előadást játszva?
Márta váratlanul lépett ki a Nagy Játékból örökre. Csütörtökön búcsúztatják Budapesten a Farkasréti temetőben. A köpeci helytállás megtartó üzenetét – akit a Teremtő szolgálni hívott a perzselő dobogóra, a rábízott embereket cserben nem hagyhatja – pályatársam, Piroska Klára eljuttatta Budapestre. Mi pedig, akik itthon vagyunk, a temetés órájában együtt leszünk valahol színházunk körül. Miközben kigyulladnak a fények, jelezve, hogy a közönség, a munkatársak, mindenki, aki látta őt szolgálni, úgy őrzi meg emlékezetében, mint aki titkokkal teli különös emberi sorsok életre keltésével moccantotta bennünk a jobbik énünket.
Mielőtt elfelejteném, búcsúznak szeretett tanító nénijüktől egykori tanítványai: Benkő Gizike, Bartha Editke, Csergőffy Jutka, Bogdán Ágnes, László Kata, Veress Zsóka, Végh Melinda, Visky Anna Márta.
László Károly
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tolószékből röpül a labda
Akár kettős értelme is lehet a címbeli kijelentésnek, hisz a mozgássérültek Benedek-mezei tizenharmadik táborában valóban a kerekes székben ülők röpítik a labdát egymásnak, de a programszervező azt is megfogalmazta, minden kimozdulásukkal egy kicsit a társadalomnak is feldobják a labdát, hogy merjenek közeledni a sérült emberhez.
Háromtól hatvanévesig, vegyes származási- és korcsoportokban tartják a foglalkozásokat a héten az ország több városából, Magyarországról és Kárpátaljáról érkezett mozgássérültek. Sportolnak, kirándulnak, beszélgetnek a gondjaikról, legintimebb problémáikról, kacagnak, sírnak, és örvendenek a lehetőségnek, hogy olyan közösségben lehetnek néhány napig, ahol nem nevetik ki őket esetlenségükért. A mozgássérültek táborának programvezetője a Csíkszeredai Máltai Szeretetszolgálat és annak ifjúsági vezetője, Józsa Csaba, szervezője és lebonyolítója a szolgálat sepsiszentgyörgyi és mikóújfalusi szervezete és önkéntesei.
Józsa Csaba húsz éve tolószékes, sok mindent megtapasztalt fiatalember, aki úgy tartja, kettőn áll a vásár, vagyis a sérült embernek is tennie kell azért, hogy megismerjék, elfogadják, és a társadalomnak is lépnie kell feléjük. Az akadálymentesítés tekintetében jó példának tartja Csíkszeredát és Sepsiszentgyörgyöt, bár van még tennivaló, de szerinte országos szinten mindkét város a legelsők között szerepel. „Fontos, hogy tudjunk közlekedni, jelen lehessünk a köztereken, a parkokban, boltokban és az emberek szokják meg jelenlétünket, mert csak így jutnak el az elfogadásig. A legtöbb mozgássérült szívesen kér segítséget, ha szüksége van rá, de sok negatív tapasztalat is van, mert az embereknek nincs információjuk, hogyan viselkedjenek egy fogyatékos jelenlé­tében. Például, ha leejtek egy üveget és felveszi valaki, nem ideadja, hanem nyújtja felém, de én nem tudom elvenni, mert nem tudom megfogni az üveget. Mivel nincsenek megfelelően felkészülve, egy kicsit visszahúzódnak.” Így van ez a vállalkozókkal is – mondja Józsa Csaba, aki szerint igaz, hogy „legtöbben befizetik a fogyatékos alapba a kötelező járulékot, mintsem sérült embert alkalmazzanak, de aki mégis munkát adna egy fogyatékosnak, nem tudja, hogyan készüljön rá, illetve, mivel az állam nem támogatja a speciális munkahelyek kialakítását, a vállalkozónak kellene befektetnie, hogy alkalmassá tegye azt egy sérült befogadására, és ezt a pluszköltséget nehéz felvállalni.” Szombaton karnevál lesz a mozgássérültek táborában, maguk készítik a jelmezt, és bíznak abban, olyan mulatságot tartanak, amelynek hangulata visszacsalogatja őket jövőre is.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rajt előtt a Sapientia EMTE
Beteltek a meghirdetett ingyenes és tandíjköteles helyek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) agrármérnöki szakán, Sepsiszentgyörgyön. Székely Gyula, a sepsiszentgyörgyi intézmény vezetője a Krónikának elmondta, az ország egyetlen magyar tannyelvű agrármérnöki szakán 30 diák kezdi meg a 2015/2016-os tanévet, közülük öten évi 400 eurós tandíjat kell hogy fizessenek.
Az új sepsiszentgyörgyi szak a marosvásárhelyi Műszaki és Humán Tudományok Kar keretében indul a kertészmérnöki tanszék felügyelete mellett, és már megkapták a romániai felsőoktatási minőségbiztosítási ügynökség (ARACIS) engedélyét is. A diákok számára négyéves alapképzést biztosítanak Sepsiszentgyörgyön, az első három évfolyam végzőseinek akkreditált egyetemen kell államvizsgázniuk, a Sapientia csak ezt követően kérheti a végleges akkreditálást. Az agrármérnök szak és a tervbe vett erdészeti szak beindítását a háromszéki önkormányzatok kezdeményezték.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat vállalta az új központ székházának, az egykori Gámán János mezőgazdasági iskola épületének felújítását, a belső munkálatokat, a tantermek, irodák, laboratóriumok kialakítását és felszerelését a magyar állam több mint egymillió euróval finanszírozta. Az ARACIS követelménye szerint 17 laboratóriumot kellett berendezni, ebből a genetikai és mikrobiológiai laboratórium Csíkszeredában működik. Székely Gyula elmondta, a sepsiszentgyörgyi kar teljes felszerelését még nem fejezték be, első lépésben a Csíki utcai épületcsoport udvarán mintegy 2000 négyzetméteren tudnak laboratóriumi körülmények között növényeket termeszteni, de hamarosan felvásárolnak egy 20 hektáros területet a tangazdaság létrehozására.
Ugyanakkor kiderült, nincs alapja azoknak a mendemondáknak, miszerint a Sapientia csíkszeredai Gazdasági és Humán Tudományok Karának gazdasági szakai átköltöznének Székelyudvarhelyre. Makó Zoltán, a csíkszeredai kar dékánja a Krónika érdeklődésére határozottan cáfolta a költözésre vonatkozó híreszteléseket. Hangsúlyozta, a Gazdasági és Humán Tudományok Karon nem változik semmi, ősztől ugyanúgy Csíkszeredában indulnak a szakok, mint eddig. Emlékeztetett ugyanakkor, Székelyudvarhelyen a Sapientia nem is indította el a tervezett szakokat. Mint ismeretes, az elmúlt tanévre két kihelyezett szakot terveztek Székelyudvarhelyre, a textilmérnöki és nyomdász-, illetve a kereskedelem és turisztikai képzés a szükséges feltételek hiánya miatt nem valósult meg.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Már tilos a latin nyelv is!
A krónikás – ha lenne szegődtetett – azt jegyezte volna fel erről az augusztusi napról, hogy a kánikula rendhagyó, dolgoznak ebben az iszonyú hőségben mindazok, akiknek van munkája és munkából élnek; a koldusok serege változatlan. A többi néma csend.
Igen, de a felszín szinte mindig csal. És a krónikások, akik egy nép nevében keresik a jelen igazságait, a mélységekben lelik az örvénylő összefüggéseket. A központban egyszerűen leintenek ismerős taxisofőrök, mondván, baj van, hallgassam meg.
– Ma itt járt egy ember. Végignézte a taxikat, magánzók vagyunk, saját kocsikon. Kérdeztük volna, mit kutat, ha ez a dolga. Akkor vágott valami szigorúbb pofát, és mondani kezdte, le kell venni a gépkocsik faráról, már akinek van, azt az ovális lapot, amelyen kék mezőben ott áll fehér betűkkel, hogy SIC. Mármint, hogy SZÉKELY, de latinul. Alatta sötét betűkkel szintén latinul, hogy TERRA SICULORUM. Mármint hogy SZÉKELYFÖLD. És fennebb az aranyos nap meg a fehér hold, a székelyek örök ismertetőjelei. A hold, az ezüst, olyan, mint az égen, este, hogy lásson a bujdosó székely.
– Honnan volt az az emlős? Már hogy honnan riasztották ide ezzel a paranccsal? – kérdeztem én, nem is földbe gyökerezve. Mert hasonló esetekben mindig úgy érzem, rúgni kellene, szabad lábakkal valakibe.
– Azt mondta, hogy a fogyasztóvédelmi hivatalból – tájékoztat a létében és tisztességében sértett sofőr. – És azt is mondta, hogy a román utasokat zavarja az a féltenyérnyi lapocska. Hát most tessék megmondani, engem ne zavarjon az a márványtábla, ott, a városháza oldalán, amelyiken írja világ szégyenére, hogy ezen s ezen a napon szabadította fel városunkat 1944-ben a dicsőséges román hadsereg… Mármint Észak-Erdélyt, ahol mindig is magyarok voltunk, legutóbb akkor négy évig…
A sértettség jogos. Hiszen a saját kocsijával dolgozik a magánvállalkozó, fizeti keményen az adót, és egyszerűen nem tudja elképzelni, kinek vétett, kinek árt az a lapocska a kocsi farán.
Azt is kérdezik, kérdezhetjük magunk is, hogy a nyavalyába került ide a fogyasztóvédelem román szellemében az az ember, miféle fogyasztást gátol, zavar az a lap? Az a helyzet, hogy a magyart pusztító, soviniszta román hatalomnak kirendeltsége van minden dologban, ügyben, ami magyar, sőt, székely. Mondanám a körém gyűlt, néma sofőröknek, hogy hiszen a SIC latin nyelven azt is jelenti: így. És azt is, hogy minden latin, görög dokumentumban, mely ez ország lakóiról is tudósít, szerepel a SICULI, a székely népnév. De hát nem latin szemináriumon ülünk, hanem állunk a rettenetes hőségben, és keressük a fogyasztóvédelem szellemileg megcsökött embereit, akik betűket, zászlókat gyűjtenek, nehogy megriadjanak a román utasok...
Mondhatjuk azt is, SIC TRANSIT GLORIA MUNDI, azaz magyarul: Így múlik el a világi dicsőség; kétezer esztendős, figyelmeztető latin igazság ez is. Na de most bukaresti parancsra át kellene írni a latin krónikákat, mert szerepel a SIC, SICULORUM? Mit szól ehhez Tacitus, Suetonius odalenn az „ősi román földben”?
Bizony, ólomgolyó-mérgezésben múlott el a Ceaușescu, 1989 karácsonyán, de mi lesz a tavalyi, a mai román diktatúra dicső és dicstelen vége? Pontosan nem tudhatjuk még. De hogy ez a röhögvényes, szégyentelen magyarüldözés nem viszen jóra, azt már ma is sok román történész, demokrata politikus is tudja. Az is igaz, hogy néma, tétlen gyermeknek anyja se, mostohája se érti a szavát, szándékát.
Csendes nap, melyben ott sajog a megaláztatás. Ezek a sofőrök legalább megszólalnak Sepsiszentgyörgyön, aztán várakoznak, hátha kerül vezér is a tengernyi panaszáradatban, kormányos a jajongó evezősök elé! És ha a székely Lakatos Lehelek belenyugodnak, akkor álljanak csak be a Lăcătușok közé. Talpat nyalni, küszöbön térdelni sosem illett a székelymagyarsághoz. És hogy Európa szégyene lettünk az elnyomatásban, a nemzetpusztítás szenvedő alanyaivá levénk, az magyarázható vaskemény igazsággal az álságos kormányosok, vezérek kétrét görnyedésével. És ha mi meghalunk, meghal itt minden –, mondhatom az erdélyi nagy szülöttel, Érmindszent Ady Endréjével, bizonygatás nélkül.
Csak körül kell néznünk. Mert elnyomóink tudják, honnan s mit kell naponta letépni a magunkéban, földünkön. Így lesz végül a többi is néma csend, ha lesz egyáltalán sírunk, és abban nyugtunk e megmocskolt földön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Albert Álmos
Az erdélyi és a székelyföldi közélet kiemelkedő személyisége, Albert Álmos hosszan tartó betegség után kedden délután elhunyt.
Albert Álmos 1954. május 25-én született Sepsiszentgyörgyön, tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a brassói műegyetemen szerzett diplomát. Mérnöki pályáját a sepsiszentgyörgyi gépgyárban kezdte, majd 1992 tavaszától Sepsiszentgyörgy polgármestereként önkormányzati feladatot vállalt 16 éven keresztül, eközben az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke is volt.
2008 és 2012 között az RMDSZ szenátoraként tevékenykedett. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kegyelettel emlékezik mindarra, amit Albert Álmos több évtizedes munkássága jelentett az erdélyi, székelyföldi magyarság számára – olvasható a szövetség részvétnyilvánításában. Temetéséről később intézkednek – közölte szerkesztőségünkkel Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Albert Álmos (Sepsiszentgyörgy, 1954. május 25. – 2015. augusztus 11.)
Székelyhon.ro

Tábor Isten országában
A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templom udvarán naponta hatszáz gyermek úgy csüng a csoportvezetők szeretetén, hogy az evangelizációs hét minden napján megújult erővel lépnek be Isten országába, ahol a szentek és szerzetesek életével ismerkednek. A témaválasztást Dávid György plébános azzal indokolja, az ő fogadalmaik és az ő életpéldájuk a keresztény nevelés alapját képezik.
A gyermekek húsz csoportban vesznek részt a tevékenységeken, minden napnak megvan a vezérgondolata, de a játék sem marad ki a programokból. Az engedelmesség, a tisztaság, a csend és hallgatás, valamint a szegénység köré csoportosított beszélgetéseket vegyes korcsoportokban tartják, ahol a három- és ötéves számára is érthető az üzenet, a nagyobbak pedig saját életükből tudnak példát a nap témájához kötődően.
A helyiek mellett sokan érkeztek távolabbról, más településekről, más megyékből is, akik erre a hétre időzítették sepsiszentgyörgyi rokoni látogatásukat, mert korábbi esztendőkből jó hírét hallották a tábori hangulatú evangelizációs hétnek. A siker titkáról Dávid György atyát kérdeztük, aki szerint a titok Istenben van, nekünk az a feladatunk, hogy ezt megismertessük a gyermekekkel. Kiemelte, ezen az együttléten a gyermekek és a csoportvezetők egymásra számíthatnak, itt nincs számítógép, internet, televízió, itt Isten és az ember van egymás társaságában, és azok a pozitív példák, amelyeket a különböző szerzetesrendek alapítói, a későbbi szentek mutattak fel életükkel.
A világegyházban a megszentelt élet éve van, ezt Ferenc pápa hirdette meg, és mi azt akarjuk, hogy ezeknek az életeknek a példáit mutassuk fel – mondta lapunknak Dávid atya. „Az engedelmesség az, hogy szót fogadok a szüleimnek, tisztának lenni azt jelenti, gondolatban, szóban, cselekedetben és látásban is tiszták vagyunk, szavainkat használhatjuk szépre is, jóra is, és ez a tisztaság hozná a tisztaságot az érzelmekben, a szexualitásban is. A szegénység arra figyelmeztet, hogy amink van, azt osszuk meg másokkal, és itt a legkisebbnek is tudnia kell, hogy a játékát meg kell osztania a másikkal, egymáson segíteniük kell. A negyedik nap a csendről szól, arról a csendről, amikor azért hallgatunk, mert odafigyelünk a másikra. Ha ezeket vesszük, akkor a szerzetesi fogadalmak ránk is érvényesek, számunkra is kötelezőek. Ez a hét lényege.”
Az evangelizációs hetet szombati esztelneki zarándokúttal és vasárnapi hálaadó szentmisével zárják, és azzal a reménnyel, hogy minél több résztvevőben megfogant az üzenet: Legyetek szentek, imádkozzatok és dolgozzatok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös álom
Bár megvannak nekünk is a magunk bajai, bár alaposan próbára teszi türelmünket a város javában zajló újjáépítése, s bár igen sok egyéb gazdasági, szociális gond is nyomaszt, azért azt a legszkeptikusabb sepsiszentgyörgyieknek is el kell ismerniük: az elmúlt években óriásit változott nemcsak a település maga, de annak híre is.
Sepsiszentgyörgy nevének hallatán ma nem valamiféle lekicsinylő sajnálkozás a más erdélyi, magyarországi, romániai településekből érkező látogatók reakciója, legtöbben hallottak már valamely itt zajló rendezvényről, a visszatérők pedig azt is észreveszik, mennyit változott a város arca. E javuló megítélést tovább segítheti, a közös célért felszabadítható energiák révén a közösségépítést is szolgálja, továbbá a kulturális infrastruktúra bővítését eredményezheti az a merész álomból lassan konkrét tervvé összeálló pályázat, melynek célja, hogy Sepsiszentgyörgy Székelyföld nevében elnyerje az Európa Kulturális Fővárosa címet. Úgy tűnik, jelenleg minden feltétel adott ahhoz, hogy a város belevágjon e nagy ívű programba. Az önkormányzat eltökéltsége megvan, a művelődési intézmények vezetői felkarolták az ötletet, egyelőre még a kákán is csomót kereső szolgálatos jelentgetők sem agitálnak, a román közösség képviselőinek viszonyulása is pozitív, a pályázatot előkészítő és lebonyolító csapat felkészült és lendületes, a székelyföldi partnervárosok csatlakoztak a kezdeményezéshez, a nyár folyamán az itthon és más településeken, fesztiválokon tartott bemutatók, ötletbörzék során pedig az is kiderült: a projekt közösségi támogatottsága biztosított. Még tíz napig tart az ötletgyűjtési kampány, mely során a szervezők várják az itt élők javaslatait, elképzeléseit – jó volna hát, ha minél többen élnénk a lehetőséggel, s magunk is alakítóivá, részeseivé lennénk e közös városépítésnek. Mondjuk el, mit, miként szeretnénk városunkban, milyen művelődési programokat látnánk szívesen, mi hiányzik, miket kellene átalakítani, miket kellene építeni, mitől válna jobb, élhetőbb hellyé Sepsiszentgyörgy – kicsit olyan ez, mintha álmodni hívnának bennünket. S ha engedünk a hívásnak, s ha teszünk majd érte, e közös álom akár valóra is válhat.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fókuszban Makovecz Imre munkássága
A magyar organikus építészet egyik legjelentősebb képviselőjének, Makovecz Imrének a munkásságára fókuszál a Megtörtént és megtörténhetett volna című kiállítás, amely vasárnap délután, a Kolozsvári Magyar Napok keretében nyílt meg az Erdélyi Történeti Múzeumban, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), a Makovecz Imre Alapítvány, az intézmény és a Kincses Kolozsvár Egyesület közös szervezésében. Csernyus Lőrinc Ybl-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja – akitől a tárlat alapötlete is származik – felidézte, hogy egy időben Kolozsváron, Vargyason, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is épültek templomok, ravatalozók, amelyeket a budapesti születésű, világhírű szakember tervezett.
– Mivel jogosítványa nem volt, én voltam többször a sofőr, így közben ezeknek az épületeknek a létrejöttét is volt alkalmam végigkísérni. Egyre több emberrel találkoztam, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, ez is egy személyes kötődés, amiért örültem, hogy ide kerül a tárlat – hangsúlyozta Csernyus. Utalt arra, hogy elsőként Budapesten, a Vigadóban mutatták be a kiállítást, 1500 négyzetméteren, ezúttal ennek a töredéke látható. Bár az életmű-kiállítás egy darabig várat még magára, az igény, hogy minél több embernek bemutassák Makovecz Imre munkásságát, továbbra is meghatározó. Lehetőségeik szerint pedig ahhoz a településhez is igyekeznek némiképp illeszteni az anyagot, ahol kiállítást szerveznek. Kolozsvárról lévén szó ezúttal Kós Károly személyében találták meg a közös pontot, így először itt tekinthető meg (a hátsó terem egyik tárlójában) Makovecz háromoldalas szövege, amelyet mestere halálának másnapján írt saját kezűleg –, mellette pedig egy fénykép is látható kettejükről.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Kisült a Kárpát-medence kenyere
Ötödik alkalommal sütötték meg Szolnokon a Kárpát-medence kenyereit, amelyek évről évre nagyobbak lettek, idén egy 250 kilós cipót szenteltek fel és osztottak szét Szent István napján az ünneplők között, egy ugyanekkorát pedig – mely egy nappal az ünnep előtt készült – Kolozsvárra küldtek.
Öt „kicsi”, ötvenkilós kenyér a Kárpát-medence különböző pontjaira „utazott”, egy a lengyelországi Tarnówba, Bem tábornok szülővárosába, egy a vajdasági Zentára, egy a kárpátaljai Beregszászra került, egy pedig Felvidékre, Komáromba jutott el, az ötödök „hazaérkezett” Sepsiszentgyörgyre, este a katolikus templomban szentelték meg és osztották szét.
A kenyerek a szolnoki Művésztelepen két évvel ezelőtt megépített, Közép-Európa legnagyobb székely kemencéjében sültek, a sepsiszentgyörgyi Diószegi László mesterpék vezetésével öt határon túli város pékmestere dagasztotta, gyúrta egybe. Zentai kovászból, beregszászi forrásvízből, révkomáromi pityókából, parajdi sóból és alföldi lisztből készültek. Szolnok város és a Szolnok Televízió 2011-ben indította útjára hagyományteremtő céllal a Nemzet kenyere – 2013-tól a Kárpát-medence kenyere – címet viselő, Szent István király napján megrendezendő programját. Ennek központi eseménye a határokon átívelő összefogással készülő, rekordméretű kenyér megsütése és megszentelése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lélekben ünnepelni – Szent István-napi megemlékezés Sepsiszentgyörgyön
Az esőre álló időjárás miatt Isten hajlékába szorult a sepsiszentgyörgyi ünneplő közösség, de a Szent István-nap méltósága, üzenetének fontossága éppúgy érvényesült, akárha a Szent József-plébániatemplom udvarán zajlott volna a bensőséges ünnep. Hiszen – mint Szabó Lajos kanonok megjegyezte – első királyunk emléknapján mi lélekben akarunk ünnepelni.
Az ünnepi szentmise után felszólaló Szabó Lajos Talleyrand elhíresült mondására – vedd el a nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz – alapozva figyelmeztetett, a történelem során sokan, sokszor akarták és akarják ma is elvenni múltunkat, elvágni azokat a hajszálgyökereket, melyekkel népünk táplálkozik, de mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy lemondva múltunkról azzá váljunk, amivé a mai élet akarja. Ezért kellene évente nemcsak egyszer, de sokszor felidézni Szent István alakját, hogy tanításai úgy ivódjanak lelkünkbe, hogy elmondhassuk, mi magunk is hős apának hős fiai akarunk lenni.
Szabó Lajos kanonok kiemelte, az a nagy összevisszaság, ami körülvesz bennünket, sokszor azt az érzést keltheti bennünk, hogy mindennek vége, nincs tovább – holott Szent István szelleme arra kötelez bennünket, hogy nem adhatjuk fel.
Nem elég vágyni, nem elég akarni, de tenni kell, miként szent királyunk cselekedett, és nem homokra, de sziklára kell építeni. Hogy orrlógató, bús magyarokká ne váljunk, csak fel kell szítani magunkban a hitet, István királyhoz hasonlóan, aki Istenbe vetett hitével erős államot épített. Nekünk élnünk kell, továbblépnünk, Szent Istvántól meg kell tanulnunk közösségi emberekké válni. Szent István az egységet hagyta ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eszméje, példája általunk és bennünk szétrombolódjék – mondta az atya, arra is figyelmeztetve, hogy első királyunk fiához írott intelmei ma éppoly aktuálisak, akár ezer esztendővel ezelőtt, tanítást, eligazítást adnak minden magyar család számára.
Az ünnep teljessé tételéért bemutatott műsorban fellépett a Szent József-plébániatemplom kórusa, szavalt Debreczi Kál­mán színművész, illetve beszédet mondott Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő, a templom előtti Szent István-szobrot megalkotó Vargha Mi­hály, majd felszólaltak történelmi egyházaink képviselői: Biró Attila unitárius lelkész, Zelenák József, az evangélikus-lutheránus egyház segédpüspöke, Hajdu János sepsi-barcasági római katolikus főesperes (a református egyházat senki nem képviselte).
A nemzet kenyerének megáldása előtt Szabó Lajos kanonok rövid beszédében kiemelte: nekünk is azt az egységet kellene építenünk, amit a Diószegi Pékség által sütött kenyér jelképez, hiszen minden magyarlakta vidékről származó búzaszemekből készült. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklését követően került sor az ötvenkilós kenyér felszeletelésére és szétosztására, ezzel párhuzamosan a templom előtti Szent István-szobor koszorúzására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden idők legjobb védelmi vonala
A második világháború végén, amikor még zajlottak a harcok, a szovjetek katonai szakembereket küldtek a Kárpátokba megvizsgálni: hogyan lehetséges, hogy az Árpád-vonalat sehol nem tudták áttörni? Megállapításuk – ha a történelem későbbi alakulását nem vennők figyelembe – akár büszkeséggel is tölthetne el: végkövetkeztetésük az volt ugyanis, hogy az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonala volt. Hogy ez miként valósulhatott meg, azt mutatja be Kárpáterődítés című könyvében Szabó József János hadtörténész, illetve meséli el rendkívül élvezetes előadásban könyvbemutatóin: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban, ma este Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban.
Szabó József János legújabb könyve a 2002-ben megjelent Az Árpád-vonal, illetve a tavalyi, A Székelyföld körkörös erődítése 1940–1944 című könyveinek összegzése, több mint két évtizedes kutatómunka eredménye, melyben a történészi munkát – levéltárak, jelentések, harctéri naplók áttanulmányozása – kiegészíti az egykori szemtanúk visszaemlékezésevel. Érdekes, hogy az Árpád-vonal kutatásához éppen háromszéki indíttatással fogott hozzá, ugyanis lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumfilmjét megnézve keltette fel érdeklődését a téma. Azóta személyesen is végigjárta a Keleti-Kárpátok egész hosszán az egykori védvonalat, dokumentálta a még fellelhető védelmi rendszereket, időközben szovjet és román levéltári forrásokhoz is hozzáférhetett – mégis azt mondja, munkája nem tökéletes, továbbra is van kutatnivalója. Tegnapi, mai háromszéki tartózkodását is egykori frontharcosokkal való találkozásokra használja ki.
Hogy hogyan válhatott az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonalává, arról Szabó József János vetített képes előadásban számol be. 1939-ben, német kérésre, a Vereckei-hágóban a magyar hadvezetés megépíti a völgyzárat. Mintaként az akkor legtökéletesebbnek tartott Maginot-vonalat vették, páncéltörő tüzelőállásokkal, nagy bunkerekkel – mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt az építkezés, hiszen a hegyi terepen amúgy sem nehézpáncélosok támadására kellett berendezkedni, ráadásul 1940 tavaszán kiderült, a Maginot-vonal sem tökéletes, a német hadsereg nem szemből, hanem ejtőernyősöknek a vonal mögötti ledobásával hátulról törte át könnyedén két helyen is a francia védelmi vonalat. A francia–olasz határon viszont, ahol már nem volt idejük a franciáknak a Maginot-vonal folytatását megépíteni, és csupán futóárkokkal összekötött kisebb bunkerek álltak rendelkezésükre, az olasz hadsereg nem tudta áttörni vonalaikat. A magyar hadvezetés a Maginot-vonal áttörése után megvizsgálta annak gyengeségét, és arra a következtetésre kellett jutniuk, amit Hárosy Teofil hadiműszaki mérnökkari ezredes már régebben közölt tanulmányaiban: csak védekezésre berendezkedve nemhogy háborút, de egy csatát sem lehet megnyerni. Így született meg a magyar találmánynak is nevezhető védvonal elképzelése: az ellenséget el kell vágni az utánpótlástól, hiszen így rendkívül sérülékennyé válik. A Vereckei-hágó völgyzárának folytatásaként a Keleti-Kárpátokban tehát a második bécsi döntés után úgy építették meg az Árpád-vonalat, hogy a járható utak műszaki zárjain nemhogy harckocsi vagy teherautó, de még egy szekér se tudjon áthatolni, a gyalogszerrel vonuló ellenséges katona viszont a hegyek oldalain igenis menjen tovább: lőszer, élelem nélkül soká úgysem bírja, könnyű prédává válik.
Az Árpád-vonal utolsó völgyzára az Ojtozi-szoros. Onnan tovább, Észak-Erdély határán – részint a terepviszonyok okán, részint mert nem mondtak le Dél-Erdély visszafoglalásáról – másféle védelmi rendszert dolgozott ki a magyar hadsereg. Székelyföld védelmére körkörös erődítési rendszert építettek meg, ennek nyomai – a harckocsiárkok, a sok helyen épen maradt bunkerek vagy az 1960-as, 70-es években a román hadsereg által felrobbantottak maradványai – ma is jól láthatóak Sepsiszentgyörgy környékén is, Előpatak felé vagy a Szotyor–Uzon–Lisznyó vonalon. A téma iránt érdeklődők mindezekről bővebben tájékozódhatnak Szabó József János könyveiből, melyek szakmunkák ugyan, mégis rendkívül olvasmányosak, a „civil” számára éppoly érthetőek, mint a szakembereknek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nevek, ha hamisan visszhangzanak
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én ugyancsak fanyalgok, ha elkezdik magyarázni nekem szűkebb pátriám, Erdélyország helységneveit. Mert igaz, hogy nem voltam ott az alapításuknál – mármint a településekéinél – de néminemű ismereteket átörökítettek nekem egykor szüleim, valamivel későbbecske tanáraim, s még később, sakál-koromban újdondász kollégáim. Ezért aztán fölöttébb furcsállom, amikor szembesülök azzal, hogy a történelmi hangzásokat is hordozó keresztnevemről elnevezett, Szászkézdhez tartozó Zoltán falucskának manapság úgy mondják, hogy Mihai Viteazu. Még ha Vitéz Zoltánnak mondanák, csak-csak lenyelném valahogy, de hogy lemihályozzák... Érdekes. A Kovászna megyei Étfalvazoltán (1900 előtt még csak Zoltán volt, oszt’ egyesült Étfalvával, amúgy Gidófalva része, ott Sepsiszentgyörgytől hét kilométernyire) államnyelven is Zoltan (így, ékezet nélkül, de mégiscsak Zoltán), s érdekes módon senkit nem zavar. A mi Zoltánunkat elmihályosították. Vagy ott van a 683 esztendős Mezőbodon. Annak a hivatalos neve Papiu Ilarian. Egyszerűen azért, mert Papiu apja ott volt ortodox lelkész, anyja ott van eltemetve az iskola kerítése mellett. Aztán Marosvécs is Erdély idegen nevet kapott. 1974-ig jól elvolt a Vécsre hajazó Ieciu névvel, akkor aztán eldöntetett, hogy egy 17–18. században élt havaselvi fejedelmi család nevét kapja. Mezősámsond sem volt jó Sámsondként, Şincai lett belőle. Ugyanúgy, mint Bodonból Papiu. Csatófalvából, az egykori Domáldból (lásd: Bolyaiak), vagy Hundorfból is a jellegtelen Viişoara lett. Csak sejteni tudom, hogy mi köze lehet a falunak a szőlőhöz (a pónyik almával már jobban elboldogulnék). No, de ne is próbáljunk ott rációt találni, ahol nincsen.
Jó ha tudjuk, hogy mi volt ezeknek a településeknek az eredeti neve, jó, ha használjuk ezeket a neveket, amíg még vagyunk, amíg még vannak utódaink, s jó, ha megtanítjuk rá őket is. Mert ha nem, máshonnan tanulják. Például abból az internetes kiadványból, amelyik a minap elkezdte magyarázni az erdélyi helységneveket. Nem rosszindulatból magyarázott félre, egyszerűen csak tudatlanságból. Legalábbis merem remélni, hogy így történt. Merthogy aszongya az inkriminált internetes portál nagyot dobbantani óhajtó szerkesztője, hogy az erdélyi megyék nevei mögött minden alkalommal egy-egy történet áll. Ez még akár igaz is lehetne, ha nem volna hamis. Fehér megyét például a várfalak fehér kövei, az erdélyi gyula tisztség (itt jön be Gyulafehérvár) teremtette fehérré. Eddig még hagyján. De Aradnál már meglódul a képzelete. Mert nem talál egy történetet rá, behoz trák, dák meg távolabbi (svájci, francia, krétai) botcsinálta analógiákat, s amikor belefárad, egyszerűen feladja. Bihar megye attól bihar – szerinte – mert a szerb vihorból származik, de az is lehet – siet megfelelni az elvárásoknak –, hogy a trák-dák vár, a Biharea nevéből származik (bi = kettő, harati = vinni). Még szerencse, hogy az indusokkal nem akar mindenáron rokonítani. Brassó is dák eredetű, oktat: a bîrsa dák szó metatéziséből (hangátvetéséből) lett brassó – állítja. Kolozs a latin clusium (fallal körülvett város) németbe való ültetéséből Klausenburggá vált, és íme, itt is van a város, amiből kilett neki a Kolozs. Ezek után már szinte természetes, hogy Kovászna az indoeurópai kavoSNa szó származéka. Hargita pedig a sémi har – domb, és a török Ağrı összeolvadásából lett az, ami. A Szeben – Cibin (szláv sviba) eredetnek ad egy alternatívát – lehet ugyanis, hogy a szeben szó a dák cebonie/cedonie szebenné való alakulása, vélekedik.
Nos, ezért kell újra megtanulnunk, észben tartanunk és továbbadnunk a neveket, amelyekre megtanítottak bennünket szüleink, tanáraink, hogy az ilyen tévelygő etiomókusoknak ne dőlhessenek be ártatlan utódaink.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Európa Kulturális Fővárosa: Kolozsvár vagy Sepsiszentgyörgy?
Rivalizálnak is, meg nem is. Vetélytársnak tartják egymást, de mégsem – annyira. Együttműködnek, de csak amennyire szükséges. Talán ezek a gondolatok szűrhetők le a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Communitas Alapítvány által szervezett Kolozsvár vagy Sepsiszentgyörgy? – verseny az Európa Kulturális főváros címért, amelyen a székelyföldi és a kolozsvári „csapat” vett részt.
– Kétségtelen, hogy a néhány évvel ezelőtti, az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázására vonatkozó döntés komoly lendületet adott Sepsiszentgyörgynek. Öt másik várossal, Csíkszeredával, Gyergyószentmiklóssal, Kézdivásárhellyel és Székelyudvarhellyel közösen tűztük ki magunk elé ezt a célt, Sepsiszentgyörgy tulajdonképpen Székelyföld nevében pályázza meg a címet – jelentette ki Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere.
Hozzátette: a székelyföldi település kulturális intézményei egyre ismertebbek mind Erdélyben, mind Románia egész területén, ugyanakkor külföldön is. A városban képzőművészeti központ jön létre, amely tovább erősíti Sepsiszentgyörgy esélyeit – jelentette be a tisztségviselő, akinek meggyőződése, hogy Sepsiszentgyörgy, a régióval együtt „tud Európa Kulturális Fővárosa lenni”.
K. D.
Szabadság (Kolozsvár)

Úz völgye, nem felejtünk
Hetven évvel ezelőtt ért véget a második világháború, sajnos hatalmas, hatvanmilliós katonai és polgári áldozattal. A magyarok vesztesége közel egymillió halott, melyből 560 ezer magyar zsidó. Természetesen, nem feledhetjük az első világháború áldozatait sem.
Augusztus 26-a mély nyomot hagyott azon családok lelkében, amelyek hozzátartozói 1944-ben, a szovjet betöréskor az Úz völgyében a legdrágábbat, életüket adták a haza védelméért. Az ő emlékükre 1994-ben impozáns emlékművet emeltek, amelyet azóta is minden évben felkeresnek az emlékezők, hozzátartozók. Idén immár a 22. alkalommal tisztelik meg a hősök emlékét jelenlétükkel a háromszékiek, csíkiak, kászoni és magyarországi barátaink. Mára nemzeti zarándokhely lett az Úz völgye, ahová mindazon városok, falvak kopjafát és keresztet állítottak, ahonnan férfijaik hadiútra tértek: Sepsiszentgyörgy, Árkos, Étfalvazoltán, Kálnok, Szentivánlaborfalva, Kisborosnyó, Gelence, Mikóújfalu, Csíkszentmárton, Csíkcsekefalva, Kászon, Sóvidék. Emlékkopját kaptak azon jeles személyek is, akik őrizték, ápolták Úz völgye szellemét, személyesen kötődtek a helyhez: Sylvester Lajos, Kovács Béla, Kajcsa András, Ilkei Albert, a Forró hadnagyok, és ide tartozik a 11. székely határőr zászlóalj katonazenekarának emlékére állított kopjafa is. Sok olyan honvéd, aki a második világháborúban itt harcolt, a tiltott időkben is minden évben augusztus 26-án felkereste e szent helyet Háromszékről – számuk ma már igen lecsökkent. Tisztelettel és szeretettel köszönjük meg azon hozzátartozók, gyermekek, testvérek, szülők, hadiözvegyek soha el nem felejthető nemes tettét, akik – amikor még az ágyúk dörögtek! – kiásták és hazavitték szeretteiket Sepsiszentgyörgyre, Árkosra, Étfalvazoltánba, Kálnokra, Olasztelekre, Bibarcfalvára és a messzi Ülkére. Pihenjenek békében, emléküket szeretettel őrizzük. Adassék tisztelet hősi emléküknek.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit olvasunk manapság?
Felmérések is igazolják, hogy olvasási szokásaink változóban vannak. Ha több-kevesebb időre sikerül kiszakadnunk a mindennapok rohanásából, és lehetőségünk adódik az olvasásra, általában az internetet, közösségi oldalainkat böngésszük számítógépen, táblagépen, okostelefonon. Az idősebbek, akik kevésbé mozognak otthonosan a technika világában, többnyire tévéznek vagy újságot lapoznak. A jelenség okairól, valamint az írók, könyvkiadók, könyvtárak szerepéről és felelősségéről beszélgettünk Zágoni Balázs íróval, a Koinónia Könyvkiadó vezetőjével, Szonda Szabolccsal, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával és Hollanda Andreával, a könyvtár olvasószolgálatának vezetőjével.
Könyvről, könyvkiadásról
„A kultúrafogyasztásnak is megvannak a maga gravitációs törvényei, és az ember, mint minden élőlény, mindig a kisebb energiakifejtés felé szokott elmozdulni, ha nincsenek kötelezettségei” – mondja Zágoni Balázs. Ha választanunk kell egy írott szöveg és egy videó között, egyszerűbb az utóbbit befogadni, a választék pedig ebben is óriási. Többnyire tehát nem tudatosan fordulunk el az olvasástól, de tudatosan kell figyelnünk arra, hogy része legyen az életünknek, mert az idő, amit korábban csak erre fordított az ember, most sokfelé oszlik. Zágoni Balázs szerint ha nem próbáljuk gyermekeinket tudatosan rávezetni az olvasásra, kevés az esélye annak, hogy a kínálkozó más lehetőségek mellett – internet, közösségi hálók, Youtube videomegosztó, tévécsatornák, rádió – éppen a könyvet választják majd. Bár ő filmes újságíróként és lapszerkesztőként szoros kapcsolatban áll a mozgóképpel, négy évvel ezelőtt azt a radikális döntést hozták meg feleségével, hogy kiiktatják a tévét a lakásukból. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem néznek mozgóképet, ellenkezőleg: náluk a filmnézés közösségi, családi élmény, nem véletlenül vagy megszokásból történik. A döntés az olvasás szempontjából is nagyon jó hatással volt a gyermekeikre.
A Koinónia Könyvkiadó nevelési stratégiája a gyermekeknél és a kamaszoknál kezdődik, a kiadó gyermekkönyvei jó értelemben vett „elitista könyveknek” számítanak, amelyek nem az öt-tíz lejes kategóriába tartoznak. Zágoni Balázs szerint ennél jóval több csak a nyomdaköltsége egy könyvnek, nem számítva a kiadó más költségeit, ezért inkább arra törekednek, hogy értékes, szép kiadványokat mutassanak be, mintsem olcsó és gyenge minőségűeket. „Szerencsére, még vannak olyan emberek – mondja –, akik szerint egy értékes könyvért érdemes kiadni mondjuk két ebéd árát…”
Zágoni szerint amúgy 2009 óta nem lehet úgy megjelentetni magyar könyvet Erdélyben, hogy a kiadó csak a minőségre, az értékre koncentrál, nem törődve azzal, van-e kereslet a megjelenő termékre. Ma már minden kiadó kénytelen megtalálni azokat a szerencsés házasságokat, ahol az érték találkozik egy jól körülhatárolható potenciális olvasóközönséggel, mert az a néhány pályázati forrás, amely megmaradt, képtelen eltartani őket, sőt, a könyvek közvetlen előállítási költségeit is csak részben fedezi. Ha a kiadónak pénzbe kerül az előállítás, és utána semmit nem tud eladni a megjelent kötetből, sem az alkalmazottjait, sem a számláit nem tudja kifizetni, és csődbe jut. A Koinónia hat évvel ezelőtti könyvkiadó és könyvterjesztő partnereinek a fele sem létezik már. Örülnek, hogy nekik sikerült túlélniük az átállást, de fájó pont, hogy verseskötetre alig van kereslet. „Ha a magyar versirodalom értékeinek tudatában olyan pályázatokat is hirdetnének, amire csak verseskötettel jelentkezhetnének a kiadók, talán nem ott tartanánk ezen a téren, ahol jelenleg” – mondja keserűen. Használ e-book olvasót, és okostelefonon is olvas Zágoni Balázs, szerinte ezek az eszközök jó lehetőséget kínálnak arra, hogy olyan rövid időt, ami többnyire haszontalanul telik a mindennapjainkban – például várakozás a buszmegállóban, az orvosi rendelőben stb. –, olvasásra lehessen fordítani. Hangoskönyvet ritkán hallgat, ennek irodalma Amerikában virágzik a leginkább, mert az ott élők hatalmas távolságokat autóznak. Az sem mellékes, hogy ők fizetnek minden szellemi tartalomért, nem ingyen próbálják letölteni, lemásolni ezeket. A hangoskönyvek kiadása költségesebb, a szerzői és fordítói jogdíjakon túl a színészek honoráriumát és a CD előállítási költségeit is állni kell. Zágoni úgy véli, ma kevés szépíró él meg csak az írásból, de azért van pár ilyen. Ő nem osztja azt a nézetet, miszerint aki írásból él, az bizonyára ponyvát vagy gyenge irodalmat ír. „Mi általában Amerikát látjuk, ahol jobb a helyzet, mert világpiac, néhány szerencsés angol író meg is él ebből, de ők is keményen megdolgoznak egy-egy kötettel, mert a kiadók előlegéből ott sem lehet pár hónapnál tovább megélni”. Úgy véli, nem ördögtől való, ha valaki célul tűzi ki, hogy megéljen az írásból, ha ott publikál, ahol jobban fizetnek, vagy akár megrendelésre ír, mert a tehetség sokszor keretek között bontakozik ki a legjobban. Az angolszász világban a kiadók pontosan megmondják, mire van szükségük, az is előfordul, hogy más befejezést kérnek egy regény végére. Nálunk nagyobb tisztelete van az írói függetlenségnek, aktívabb a kiadók jelenléte az irodalomban – ha nem is egyenlő mértékben, de közösen hozzák létre a műalkotást.
Az irodalom jövőjét illetően Zágoni derűlátó. A gyermek is látja, hogy nem lehet egy napon említeni a regényeket az ezekből készült filmfeldolgozásokkal, elsősorban azért, mert egy több száz oldalas regénynek sokkal összetettebb az időkezelése, mint egy filmnek. „Mindig lesznek új divatok, új médiumok, új adathordozók, de hogy az ember szavakkal el tud mesélni egy történetet, le tudja írni, amit az életről gondol, annyira alapvető része az emberi létezésnek, hogy nem szűnhet meg sohasem” – vallja.
A könyvtár szerepéről
Sepsiszentgyörgy a város lélekszámához viszonyítva gazdag állományú, jól felszerelt könyvtárral rendelkezik, melyet az intézmény munkaközössége állandóan próbál gyarapítani és az olvasói igényekhez igazítani, mind a magyar, mind a román könyvállományt illetően, különös tekintettel a romániai magyar irodalomra és ennek az 1990 után megjelent kiadványaira. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója lapunknak elmondta, nemcsak korosztályonként, szezononként, de akár évszakonként is változik, hogy mit olvasnak az emberek. A kicsik körében azok a sorozatok a legnépszerűbbek, amelyekben a szöveg vagy a történet még nem játszik fontos szerepet, inkább a képanyag és a figurák ragadják meg a képzeletüket, például a Bogyó és Babóca, a Geronimo Stilton vagy a Rosszcsont Peti sorozat. A nagyobbaknál azok a könyvek is népszerűek, amelyek jobban megdolgoztatják a fantáziát, ide sorolandók Varró Dániel vagy László Noémi versei, Berg Judit, Zágoni Balázs, Darvasi László prózája stb. A sulisok körében népszerű sorozatok – Leiner Laurától a Szent Johanna gimi, Maros Edittől a Hűvösvölgyi suli – kicsit olyanná tették az olvasást, mint a televíziós sorozatfogyasztás, de ez fenntartja az olvasási kedvet. Nagyon jó fordítások jelentek meg az európai ifjúsági irodalomból olyan témákban is, amelyek túlmutatnak a fantáziavilágon, valóságközeliek, a kamaszodás, az ifjúvá érés családon belüli és kívüli kihívásaival foglalkoznak. A felnőttek az újdonságokat követik, a kortárs szépirodalom a legvonzóbb számukra. „Ez valószínűleg azzal is magyarázható, hogy az utóbbi időben elég gyakran megfordulnak kortárs szerzők a könyvtárban, az író-olvasó találkozók pedig jól lekövethetően növelik az olvasási kedvet, a keresletet egy-egy szerző iránt” – mondja. Az olvasás kikapcsolódás is: a krimik, romantikus regények, családregények, fantáziaregények iránt is nagy a kereslet, de az életvezetési könyvek, alkalmazott pszichológia, ezotériával foglalkozó művek vagy a mindennapokban hasznosítható, gyakorlati jellegű kiadványok (kertészkedés, gyógyászat) is keresettek. Iskolaidőben marketing, menedzsment, közgazdaságtan, pszichológia és más szakkönyvek, nyáron pedig az útikönyvek, nyelvkönyvek iránt nagyobb az érdeklődés. A könyvtárosok nemcsak kiszolgálják az igényeket, hanem ajánlanak is, általában a felhasználók olvasói előéletének ismerete alapján.
Az új könyvek beszerzéséhez a könyvtárosok figyelik a különböző tematikákat, ezekről ajánlások és igénylések alapján listákat készítenek, így rendelik meg a fontosabbnak ítélt kiadványokat, összehangolva a könyvpiaci kínálatot a látogatók igényeivel. A beszerzésre szánt pénzösszeg tekintetében országos viszonylatban elég jól áll a Bod Péter Megyei Könyvtár, nemcsak a nyomtatott könyvek, hanem az elektronikus kiadványok, hangoskönyvek vonatkozásában is igyekeznek beszerezni minden fontosat.
Nemrég egy bukaresti alapítvány által készített felmérés tizenhat százalék körül határozza meg a könyvtárhasználók arányát Romániában. Kovászna megyében ugyanez az aktív olvasók száma, a kisebb településeken kisebb, a megyeszékhelyen nagyobb, de az átlag ekörül jár, amit az elmúlt időszak felújítási-átalakítási munkálatai közepette is tartani tudott a könyvtár. Úgy tűnik, az író-olvasó találkozók körüli állandó pörgés kezdett visszahatni a könyvtárhasználatra, sikerült az olvasás iránt is érdekeltté tenni a közönség azon rétegét, mely korábban csak a rendezvények iránt volt fogékony. Könyvkelengye, Varázskuckó
Hollanda Andreától, a könyvtár olvasószolgálatának vezetőjétől megtudtuk, hogy az intézmény már a kisbabák köré­ben elkezdi az olvasás népszerűsítését, 2010 áprilisától a sepsiszentgyörgyi újszülöttek szülei könyvcsomagot kapnak ajándékba, idén augusztus elejéig 853 család vette át ezt. Két éve elsősöknek is jár a csomag, és időközönként nagyobb diákok – negyedikesek, nyolcadikosok, végzősök – is kaptak ajándékkönyvet. A magyar és román nyelven működő Könyvkelengye program célja a gyermekek figyelmének a könyvekre irányítása, a csomagban lévő bibliográfiák által a szülők segítése abban, hogy különböző életkorokban mit érdemes olvasni. A programot a városi önkormányzat támogatásával valósítja meg a könyvtár.
Olvasóvá nevelés vonatkozásában más akciókat is kezdeményezett a könyvtár. Ilyen például a mozgókönyvtári szolgáltatás: könyvtárosok és önkéntesek kiadványokat visznek iskolákhoz, óvodákhoz, idősekhez és fogyatékkal élőkhöz, akik válogatnak ezekből, és két hét múlva cserélik a könyveket. A tapasztalat szerint ennek nyomán is nőtt az olvasás iránti érdeklődés, és azokban az osztályokban, ahol igénybe vették a szolgáltatást, a gyermekek szövegértése jobb lett. A könyvtár rendszeresen tart óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló délutáni foglalkozásokat Varázskuckó néven, vakációkban pedig egyhetes napközis tevékenységet Csodalámpa néven – mindezek során az olvasásnak is fontos szerep jut.
A könyvtár igazgatója elmondta, az 5–8. osztályos diákokat általában kulturális, kreativitási, könyvtárhasználati vetélkedőkkel szólítják meg, partnerségben olyan intézményekkel, mint például a csernátoni Haszmann Pál Múzeum, hiszen közös céljuk, hogy értő, érdeklődő utánpótlást neveljenek. „Soha nem lehet hátradőlni – mondja Szonda Szabolcs –, figyelni kell arra, hogy minden lehetséges eszközzel fenntartsuk az érdeklődést a könyvtár és az olvasás iránt.”
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra otthon lenni a Kárpát-medencében – Interjú Grezsa István miniszteri biztossal
Az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Grezsa István a magyar kormány által idén útjára indított Petőfi Sándor-program kapcsán. A miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa elmondta, mivel a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is, a program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása.
– Valószínűleg lehetetlen minden egyes szórványtelepülésre segítőket küldeni. Mi alapján dőlt el, hogy hová irányítanak kiküldötteket, megbízottakat?
– A 2013-ban a nyugati diaszpóra támogatására elindított Kőrösi Csoma Sándor-programmal párhuzamosan indította el ez év március 15-én a nemzetpolitikai államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének országaiba ötven magyar fiatalt küldtünk ki. Egy augusztus eleji egyhetes oktatási szakaszt követően, amelyen az államtitkárság munkatársai, illetve külhoni és magyarországi meghívott előadók tartottak előadásokat többek között a szórványgondozásról és a célországok magyarságáról, az ösztöndíjasok egy része augusztus 15-én már meg is érkezett a célhelyszínre, másik részük szeptember 1-jén kezdi meg a munkáját.
A céltelepülések köre úgy alakult ki, hogy felvettük a kapcsolatot az érintett országok magyar szervezeteivel, az egyházakkal és az oktatási intézményekkel, hogy jelöljék meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek ösztöndíjasaink. A hosszas, minden részletre kiterjedő egyeztetés eredményeképpen Felvidéken 8, Délvidéken (Szerbiában) 5, Horvátországban 2, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, Macedóniában, Dél-Lengyelországban és Csehországban 1-1, Ausztriában 4, Kárpátalján 4, Románia – Moldva, Erdély, Partium és Bánság – szórványközösségeiben pedig 22 ösztöndíjas fog kilenc hónapon keresztül tevékenykedni. Hasonlóképpen a Kőrösi Csoma Sándor-programhoz itt is kértük a fogadó szervezeteket, hogy jelöljenek ki mentorokat, akik koordinálják az ösztöndíjasok munkáját.
S ami még nagyon fontos: a fogadó szervezetekre anyagi teher nem hárul. Az ösztöndíjasok havonta kapják az ösztöndíjukat, illetve a szállás- és utazási költség térítésére szolgáló ellátmányi keretet.
– Említette, hogy Romániába 22 ösztöndíjas érkezik. Pontosan hová jöttek és honnan?
– Huszonkét ösztöndíjasunk Romániában Lészpeden, Szászrégenben, Gyulafehérváron, Csicsókeresztúron, Válaszúton, Szamosújváron, Zsobokon, Lupényban, Vízaknán, Nagysármáson, Segesváron, Fogarason, Resicabányán, Medgyesen, Déván, Temesváron, Nagyszalontán és Nagybányán tevékenykedik majd. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól érkeznek – többek között Kárpátaljáról is –, és bizony nem egy van közülük, aki először lép erre a vidékre.
– Melyek voltak a jelentkezés feltételei?
– A pályázati kiírást a nemzeti regiszter honlapján (www.nemzetiregiszter.hu) tettük közzé március 15-én, és a médián keresztül igen nagy hangsúlyt fektettünk a kiírás hírüladására. Az eredmény nem is maradt el: az április 15-ei benyújtási határidőig összesen 168 pályázat érkezett, és a pályázók között sok külhoni származású fiatal is szerepelt. Pályázó lehetett az a 20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel, emellett kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vett.
Az alkalmasnak tartott pályázókat az államtitkárság munkatársaiból álló bizottság személyesen hallgatta meg egy interjú keretén belül. E kettő: a benyújtott pályázati anyag és az interjúk eredménye alapján választottuk ki azt az 50 személyt, akiket május 7-én nyertesekként értesítettünk az eredményről. Sok pedagógus: óvónő, tanítónő, magyar- és történelemtanár, de cserkész, pályázatíráshoz értő, néprajzos, népzenész, néptáncos és számos más, elvárt kompetenciákkal rendelkező szakember van közöttük. Külön öröm számunkra, hogy az 50 Petőfi Sándor-ösztöndíjas közül 18-an nem anyaországiak – közülük 9-en erdélyiek. Kifejezett célunk volt ugyanis, hogy például a kárpátaljai pályázó Erdélybe, a felvidéki pedig Délvidékre kerüljön, és így tovább, hiszen azáltal, hogy kilenc hónapot egy másik elcsatolt területen töltenek, kölcsönösen felfedezik, milyen sokszínű nemzet tagjai vagyunk.
Ösztöndíjasaink mindegyike tisztában van azzal, hogy Magyarországot, a kormányzatot, és minden magyart képviselnek, aki a csonka anyaországban él, ez pedig rendkívül nagy felelősség, egyúttal büszkeség is. Emellett éppoly nagy lehetőség és esély, hiszen az ösztöndíjas abban a nemzetépítő munkában vesz részt, amelyet Magyarország kormánya a nemzeti újjászületés érdekében végez.
– Az Erdélyben, azon belül pedig a Székelyföldön élők is nagy várakozással tekintenek a program elé, hiszen részt vesz számos itt élő vagy innen elszármazott ösztöndíjas – köztük e sorok írója is. Kik ők és hol teljesítenek majd szolgálatot?
– A gyergyóalfalvi Gál Veronika a délvidéki Hertelendyfalván, a zetelaki Miklós Tünde önnel együtt Bécsben, Bokor Csongor Sepsiszentgyörgyről Fogarason, Gelei Botond Árkosról a kárpátaljai Karácsfalván, Horváth Ida Temesvárról szülővárosában, a nagyszalontai Patócs Júlia és a szászrégeni születésű Rád András László úgyszintén, míg a Bákóban született Bogdán Tibor Nagybánya magyar közösségeinek munkáját segíti majd. Az ösztöndíjasainkról, a fogadó szervezetekről, a programról és a teljesített szolgálat konkrét eredményeiről a www.petofiprogram.hu oldalon lehet tájékozódni.
– Mindamellett, hogy az ösztöndíjasok segítik a fogadó szervezetek munkáját, mi a Petőfi Sándor-program alapvető célja?
– A magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy, a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is. A Petőfi Sándor-program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása. Az 50 ösztöndíjast azért küldjük kifejezetten szórványterületekre, mert ott látjuk a legnagyobb veszélyét a magyar identitás teljes elveszítésének. Ennek megőrzése szempontjából Trianon óta ezek a közösségek vannak a legnehezebb helyzetben.
Lassan egy évszázada a többség szorításában élnek, mégis megőriztek valamit abból, ami nemzeti önazonosságtudatot jelent: ilyen értelemben is hűség, remény és hit tapasztalható a részükről. A program révén szeretnénk megerősíteni őket ebben. Célunk még, hogy az ottani közösségek értékőrző munkáját segítsük, tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységünkkel erősítsük Magyarországhoz való kötődésüket. Ezáltal reményeink szerint az anyaország gondoskodását is sikerül közvetítenünk feléjük. További céljaink között szerepel, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítsunk a szórványközösségekben, valamint hogy egy működő közösségi hálózatot hozzunk létre a Kárpát-medencében, amelyben nemcsak az anyaország tart fenn kapcsolatot a külhoni magyar nemzetrészekkel, de a szomszédos országok magyar közösségei egymással is szoros kapcsolatot alakítanak ki.
Bízunk abban, hogy a program a szórványban élők magyar azonosságtudatának elmélyítése mellett a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok közötti, vagyis a magyar–magyar kapcsolatok megszilárdításához is jelentős mértékben hozzájárul majd.
– Mindezzel a magyar kormány újfent azt kívánja kifejezni, hogy döntéseiben nemcsak a tízmilliós anyaországra fókuszál?
– Trianon óta annyi fájdalom, gyász, veszteség halmozódott fel, különösen a szórványközösségekben, hogy ezeknek a megtapasztalása, megélése, helyén kezelése nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy ez a program nem a sebek nyalogatásáról akar szólni, hanem sokkal többről. Egyfelől a legnehezebb helyeken őrt állók részére közvetíteni akarjuk azt az üzenetet, hogy az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk.
Másfelől míg a Kárpát-medencében a depresszió, a demográfiai okokból, gazdasági elvándorlásból fakadó rosszkedv jellemző, addig a nagyvilág magyarsága a reneszánszát éli, fokozott érdeklődést tanúsít Magyarország iránt. Szeretnénk – részben a program segítségével – ezt az érdeklődést a Kárpát-medencében is újra felkelteni. A magyar nemzetpolitika egyik fő célkitűzése, hogy újra otthon legyünk a Kárpát-medencében. A 95 esztendeje tartó Kárpát-medencei térvesztésünk döntő szakaszához érkeztünk. A következő legfeljebb két-három évben dől el, hogy emelkedő nemzetként éljük-e meg a trianoni centenáriumot, vagy veszteségeivel szembenézni képtelen közösségként, amely elfogadja számbeli és lélekbeli fogyatkozásának következményeit.
Nyilván minden felelősen gondolkodó magyar csak azt válaszolhatja, hogy legyen bármilyen végzetesnek tűnő is leépülésünk, mégis meg kell próbálkoznunk talpra állni. S ha ezért a maga helyén és módján mindannyian mindent megteszünk, akkor egyre többen fogjuk érezni, amit gyönyörű költeményében Sajó Sándor megfogalmazott: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt.”
– A Kőrösi Csoma Sándor-program miben különbözik a Petőfi Sándor-programtól?
– A nemzetpolitikai szótárban különbséget teszünk a diaszpóra és a szórvány között. Diaszpóra alatt értjük a nagyvilágban szétszóródott magyarságot, szórvány alatt pedig a Kárpát-medence szórványközösségeit. A nyugati diaszpóra magyarságának segítségére elindított Kőrösi Csoma Sándor-program keretében 2013-ban 48 ösztöndíjas utazott 16 országba, majd a nagy sikerre való tekintettel 2014-ben már 100 ösztöndíjast irányítottunk 24 országba. Ebben az évben ugyancsak 100 ösztöndíjas utazott 5 kontinens 26 országába.
Az új célországok között szerepel Törökország, Ciprus, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Írország, Belgium és Új-Zéland. Ennek a programnak a célja ugyancsak a magyar önazonosságtudat elmélyítése és a magyar nemzet összetartozásának megerősítése, az anyanyelvismeret fejlesztése, a magyar közösségekben való tevékenység és a Magyarországgal való kapcsolattartás ösztönzése. Mindkét program révén azt üzenjük a világban minden, magát magyarnak valló embernek, hogy ő Magyarország számára ugyanolyan fontos, szülessen bár Budapesten, Nagybecskereken vagy éppen Ontarióban.
A nemzeti identitás megőrzéséhez és erősítéséhez elengedhetetlen a kormány és a mindenkori politikum felelősségvállalása, ugyanakkor az egyéni teljesítmények és helytállások nélkül ez mind kevés. Ebben számítunk az ösztöndíjasainkra, a fogadó szervezetekre és széles értelemben minden nemzettársunkra.
Varga Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Útjavítások kormánypénzből
Valamivel több mint hat és fél millió lejt utalt ki a kormány a legutóbbi ülésén Háromszéknek a megyei és községi utak karbantartására. Az összeg szétosztásáért, felhasználásáért felelős megyei önkormányzat szerint a pénz ugyan kevés, mégis jól jön.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke elmondta: figyelembe véve, hogy idén a fejlesztések éve mottóval elkezdett megyei útkorszerűsítés mekkora összeget emészt fel, a Ponta-kabinet által kiutalt összeg kifejezetten kevés. Az elöljáró emlékeztetett, hogy 2015-ben összesen száz kilométer út korszerűsítését, felújítását tűzték ki célul saját forrásból, és ezek a munkálatok megközelítőleg tízmillió euróba – egy kilométernyi szakasz százezer euró körüli költséget jelent –, azaz 44 millió lejbe kerülnek. Ha ehhez viszonyítják a kormány mostani adományát, akkor az 11–12 kilométer út korszerűsítésére elég. Tamás Sándor szerint ugyanakkor a kicsinek is örvendeni kell, jó néven veszik a támogatást, ami egyébként más megyékhez viszonyítva nem is olyan jelentéktelen. A most kiutalt összeg elosztásáról a soron következő tanácsülésen döntenek. Mivel a forrásokat községi utak korszerűsítésére is fel lehet használni, előzőleg a polgármesterekkel is egyeztetnek, és ennek függvényében határoznak a pénz sorsáról.
Tamás Sándor hozzátette: a megye minden térségében zajló útjavítási munkálatoknak mintegy felét sikerült lezárni, és idén befejezik a Nagyajtát Apácával összekötő, 105 méter hosszúságú hidat is. A már befejezett útszakaszokon kívül a következő testületi ülésen jóváhagyják a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván keresztül Brassó megye határával összekötő szakasz korszerűsítési terveit, a munkálatok beindítására még idén lehetőség nyílik. A felújítások során egyébként olyan hosszabb szakaszok is megújultak, illetve befejezés előtt állnak, mint Mikóújfalu–Hatod–Bibarcfalva vagy Hidvég–Nagyajta.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európa Kulturális Fővárosa: Marosvásárhely végre felébredt
A Marosvásárhely 2021 Egyesület létrehozásáról voksolt augusztus 25-én a marosvásárhelyi városi tanács testülete, amelynek feladata előkészíteni a megyeszékhely jelentkezési dokumentációját az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázására.
„A döntést az RMDSZ tanácsi frakciója is támogatta, hiszen szilárd meggyőződésünk, hogy városunk olyan értékeket tud felmutatni, amelyek európai szinten elismertek” – írja Soós Zoltán.
Az RMDSZ polgármesterjelöltje az előválasztásra leszögezi a maszol.ro-hoz eljuttatott közleményében, hogy a marosvásárhelyi csapat bizony késésben van: a címre ugyancsak pályázó, Marosvásárhellyel rivalizáló városok – például Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Brassó, Iași, Temesvár, Craiova – már korábban elkezdték a felkészülést, így lépéselőnyben vannak.
„Csodát nem ígérhetek, de tisztességes munkát igen. Bízom benne, hogy a pályázati folyamat minden résztvevője és a döntéshozók is megkettőzött energiával végzik majd a dolgukat, hogy behozzák a varos lemaradását.
A nehézségek ellenére meggyőződésünk, hogy a térségnek is sokat hoz majd a részvétel a versenyben, ezért üdvözöljük Segesvár és Szováta csatlakozását a kezdeményezéshez. Úgy véljük, a felkészülés minden szempontból megmozgatja majd a helyi közösségeket, az érintett önkormányzatokat pedig felelősebb magatartásra és nagyobb nyitottságra készteti az anyanyelv-használati jogok betartása terén is.
Marosvásárhelynek változásra, új lendületre, európai szellemiségre van szüksége. A változást nem a múltba fordulva, fenntartva a régi idők romboló hatású konfliktusait, hanem a jövőbe tekintve kell együtt elérnünk. Az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázása esély arra, hogy határozott lépéseket tegyünk Marosvásárhely európai útján” – vélekedik Soós Zoltán kedd esti közleményében.
maszol.ro

„Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alulra került”
A kommunizmus idején munkaszolgálatot teljesítőknek nem sok választásuk volt. Ha behívót kaptak, hónapokra menni kellett.
A Transzfogarasi út, a Duna-Fekete-tenger-csatorna, a Nép Háza, a békási és a Vidraru víztározó, a Vaskapu erőmű országszerte kedvelt turistacélpontok közé tartoznak, és az bennük a közös, hogy a kommunizmus idején, emberáldozatok árán építették őket. Az építkezésekben résztvevők drámai tanúvallomásokban emlékeznek vissza az embertelen körülményekre, sokan pedig a borzalmak építőtelepeiként is említik a korabeli munkálatokat.
A Duna-Fekete-tenger-csatorna építésénél számos politikai fogoly halt meg, az áldozatokat egyszerűen a csatorna alapjaiba temették. Az építkezés megkezdéséről 1949 májusában hozott döntést a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága. A csatorna munkaerő szükséglete a társadalom három területéről került ki: fizetett civil munkaerő, szolgálatot teljesítő közkatonák, akik az építési munkálatok mellett a fogvatartottak őrzését is ellátták, valamint a politikai foglyok és más adminisztratív intézkedések miatt büntetés alatt álló személyek, akik a legnehezebb fizikai munkát végezték. A fogvatartottak kiválasztásánál egy szabály érvényesült: csak azok dolgozhattak, akiknek büntetési tétele nem haladta meg a 12 évet. Az építési munkálatokat végül 1984 és 1987 között fejezték be, és csak az ötvenes években mintegy 60 ezer fogvatartott dolgozott itt.
A halálos áldozatokat is belekalkulálták
A Transzfogarasi utat 1970 és 1974 között építették többek között katonaruhába öltöztetett fiatalokkal, civil munkásokkal és katonákkal, de parasztokat és értelmiségieket is kivezényeltek. A rendkívül nehéz és megterhelő kivitelezési munkálatok során a hivatalos adatok szerint negyvenen vesztették életüket, de az ott dolgozók beszámolói szerint több százra rúgnak a valós adatok. A 90 kilométer hosszú út 2042 méter magasságig vezet fel, összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.
A békási víztározó Románia legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. Az 1960-as években épült a Csalhó tövében található Békás községben, ahol a Kis-Beszterce vizét duzzasztották fel. Az így létrejött tó tengerszint feletti magassága 500 méter körül van, mélysége eléri a 90 métert. Felszíni területe mintegy 440 négyzetkilométer, hossza 36 kilométer, a gát pedig 430 méter hosszú. Az itteni munkálatok során szintén fogvatartottakkal, katonákkal és civil munkásokkal dolgoztattak, a számuk meghaladta a 15 ezret. Ha már ennyi munkás volt, velük építették meg a Piatra Neamţ felől érkező vasút töltését és a békási vasútállomás épületét is. A munkálatok során végzett egyik robbantásban 30 ember vesztette életét, és 18 ezer embert telepítettek ki a jövőbeni tónak helyet adó területről.
A bukaresti parlament jelenlegi épülete, azaz a Nép Háza építésekor Románia legnagyobb építőtelepe működött. A világ második legnagyobb épületének felépítéséhez 1977-ben kezdtek hozzá és 1983-ban fejezték be. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt három váltásban, függetlenül a hőségtől vagy a hidegtől. A hét év alatt életüket vesztett áldozatok számáról nincsenek hivatalos adatok.
A Vaskapu 1 erőmű építésekor robbantották fel Adah-Kaleh szigetét, és 11 települést költöztettek el. A munkálatok ez esetben is halálos áldozatokat követeltek, számuk elérte a százat, az emberáldozatokkal pedig már a tervezéskor számoltak. Építésekor a Vaskapu I. a világ legnagyobb vízierőművei közé tartozott 2x2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be.
Az 1000 hektáros Vidraru gyűjtőtavat és erőművet 1960-1965 között építették. A tó mélysége 155 méter, a gát magassága 166 méter. A munkálatok során 1 768 000 köbméter földet mozgattak meg. Hivatalos adatok itt sincsenek az életüket vesztett munkások számáról, de sokak szerint elképesztően nagy számot kapnánk, ha rendelkezésre állnának az adatok.
A nagy horderejű, gigantikus építkezések mellett számos egyéb létesítményt, középületet is munkaszolgálatosokkal, katonákkal építtetett az állam. Székelyföldről is számos szakmunkás, szakember kapott úgynevezett behívót, amellyel a megyeszékhelyen kellett megjelenni. A behívón azt írta, hogy meghatározott időszakra szóló katonai szolgálat teljesítése, tartalékos katonák felkészítése (concentrări cursuri). Az erdélyi magyar köznyelvbe ez úgy szivárgott át, hogy menni kell koncsentrára, katonai munkaszolgálatra.
Levelet hozott a posta
A Transindex olyan egykori katonai munkaszolgálatossal beszélgetett, aki Bukarestben dolgozott munkaszolgálatosként a nyolcvanas évek legvégén. Jellemző volt, hogy általában mesterembereket, szakembereket hívtak be, hisz nagy szükség volt kőművesre, ácsra, villanyszerelőre, vasbetonszerelőre, asztalosra, hegesztőre.
A behívókat a néptanács kézbesítette, jellemzően a jegyző - vagy, ahogy akkor hívták, a titkár - révén. Annak ellenére, hogy a legtöbben a helyi szövetkezet alkalmazásában álltak, és ezt a munkaviszonyt szakította meg a koncsentra, a féléves bukaresti periódus nem jelenik meg a munkakönyvben, amelyben az áll, hogy egy percig sem hiányzott munkahelyéről a munkaszolgálatos.
„Aki orvosi papírral tudta igazolni, hogy valamilyen betegsége van, azt nem vitték el. Persze másképp is meg lehetett oldani a dolgot. Volt, aki szilvapálinkával, volt, aki disznóhússal váltotta ki magát. Jómagamnak is több alkalommal sikerült elintéznem, hogy ne kelljen menjek, de 1989 szeptemberében már semmi nem segített. A csíkszeredai központban az egyik behívott arról panaszkodott, hogy otthon csak a két öreg maradt, más mindent elhordott, hogy kiváltsa magát. Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alul került” – magyarázta a dolgok menetét alanyunk, aki végül négy hónappal megúszta, hisz decemberben kitört a forradalom, és leszerelték.
A répa bajsza kikandikált az edényből
A munkásoknak katonaruhában kellett dolgozniuk, katonai járművekkel szállították őket, és ha kihágást vagy vétséget követtek el, katonai törvényszék ítélkezett ügyükben. Munkájukért ugyanakkor fizetést kaptak, és arra is volt lehetőség, hogy néhány alkalommal kétnapos eltávozást kapjanak, persze, ezért is tejelni kellett. Szállásuk egy tízemeletes tömbházban volt, amelyben sorkatonák is laktak.
„Egy környékbeli embernek a fia épp akkor teljesítette a sorkatonaságot, így mindennap találkozhattak este, munka után. Napi tíz órát dolgoztunk, katonai kocsival vittek s hoztak. Ez még tűrhető lett volna, de a kaja az valami borzalom volt. Legtöbbször cukorrépaleves volt, a répát hosszában vágták fel, a bajusza kikandikált az inox csészéből, és legtöbbször egymás nyakába öntöttük a forró löttyöt, mert kicsi volt a kantin, és nem fértünk sem sorban álláskor, sem leüléskor” – mondta. Hazai koszt nélkül felkopott volna az álluk. A legtöbbjüknek sikerült időszakosan beiktatni néhány szabad hétvégét. Ilyenkor mindenki családi okokra, disznóvágásra hivatkozott, ki mivel tudta, megajándékozta a tisztet. A legtöbben sült húst hoztak otthonról, amit zsírban tároltak az ágy alatt, abból falatoztak. Amikor a hús elfogyott, a zsírt kenték kenyérre, az jó sokáig kitartott.
Alanyunk egy nagy piaccsarnok építési munkálatain dolgozott, főleg falazni kellett, a létesítmény helyiségeit választották el egymástól. Egy időben három piaccsarnok épült, így gyorsított tempóban kellett dolgozni. December 22-én még katonai teherautóval vitték dolgozni őket, de este már csuklós autóbusz jött értük. Sejtették, hogy valami történt. Közölték velük, hogy minden szerszámot tegyenek le, majd a szálláson mondták el, hogy kitört a forradalom.
Koncsentrások?! Engedjétek!
„Le akartak vinni a pincébe, nehogy bajunk legyen, de nem engedelmeskedtünk. Mi történik, ha valaki bedob egy kézigránátot? Onnan nem jutunk ki élve – mondtuk. Így a szobában maradtunk, és egy pokróccal lesötétítettük az ablakot, hogy ne szűrődjön ki a fény. A munkaszolgálatosok fegyvert kértek a feletteseiktől, de közölték velük, hogy nem kapnak. Az asztalon volt egy üveg ásványvíz. Egyszer csak megszűnt az áramszolgáltatás, sötétbe borult a szoba. Abban a pillanatban hatan ragadtuk meg egyszerre az ásványvizet, mert egész nap azt hallottuk, hogy a terroristák megmérgezték a vezetékes vizet” – emlékezett vissza.
Másnap ebédidőben néhány gellert kapott golyó talált utat magának a tömbházban, így a lakók elrohantak onnan. Gyalog az északi pályaudvar felé vették az irányt, mivel semmi nem közlekedett, a villamosvezetékek elárvultan lógtak. Az úton többször is megállították őket, ám miután meghallották, hogy koncsentrások, iratot adtak nekik, és szabadon folytathatták útjukat.
Már Sepsiszentgyörgyöt is elhagyta a hazafelé tartó vonat, amikor Prázsmárnál a szokásosnál is több ideig vesztegelt. Kiderül, felrobbantottak egy villanyoszlopot, ezért nincs áram. „A polgármester és a civilek szalonnát, kenyeret és hagymát hoztak, semmi ételünk nem volt. Éjszaka volt, mire hazaérkeztem, a sínek mentén rövidítettem az otthonomig. A falu kihalt volt, mindenki meghúzta magát a terroristáktól való félelmében. Januárban aztán ismét le kellett utazni Bukarestbe, ahol végleg leszereltek.”
Transindex.ro

Határozott nem a tanügyi leépítésre
Sepsiszentgyörgyön nem lehet betartani azt a mértékű leépítést, amit elvárnak tőlünk, jelenleg inkább állásokra van szükség – állítja Sztakics Éva alpolgármester, aki szerint míg a megyében működnek óvodai csoportok, osztályok öt-tíz gyermekkel, addig a megyeközponti óvodákban 24,15 az átlag csoportlétszám. Ha azt tennénk, amit az oktatási minisztérium elrendelt, lenne olyan óvoda a városban, amely szeptembertől nem nyitná ki kapuját – közölte az elöljáró.
A szaktárca Kovászna megyére kiszabott álláscsökkentési kvótája – a tavalyról maradt adóssággal együtt – százharminchárom: ennyi alkalmazottól kellene az új tanév kezdéséig megválniuk a háromszéki óvodáknak, iskoláknak. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő nemrég azt mondta lapunknak: ez képtelenség, mert az elmúlt években megtörtént már minden lehetséges álláscsökkentés. Ugyanezt állítja Sztakics Éva alpolgármester is, aki példaként hozta fel, hogy a sepsiszentgyörgyi óvodások létszámának megfelelően kilencvenöt csoportnak kellene működnie a városban, ehelyett csak hetvenkilenc számára elegendő alkalmazott dolgozik az óvodákban, napközi otthonokban, ezért a csoportok túlzsúfoltak. A Hófehérke Napközi Otthon igazgatója azzal fordult az önkormányzathoz, ha teljesítenie kell az előírt leépítést, be kell zárnia az intézményükhöz tartozó Orbán Balázs utcai óvodát. Az alpolgármester ezt határozottan ellenzi, szerinte nem szabad felszámolni egyetlen tanintézményt sem. A szóban forgó óvoda az egyetlen abban a városrészben, s bár jelenleg tizennégyen járnak oda, ha bezárnák, lehet, hogy azokat a gyermekeket nem vinnék el a szülők a város egy másik tanintézményébe, és kimaradnának az iskola előtti oktatásból – véli. Az alpolgármester kérte a megyei tanfelügyelőséget, járjanak közben a didaktikai és kisegítő személyzet pótlásáért, kérjenek tanügyi állásokat a város számára, amit az is indokolttá tesz, hogy szeptembertől két bölcsőde működik majd a megyeközpontban. Az egykori svájci villában megnyitja kapuját a Kós Károly utcai bölcsőde, és várják a gyermekeket az Állomás negyedi óvodában a nyáron berendezett bölcsődei egységbe is, ahol két vagy három csoportot indítanak. Előbbi kellő számú alkalmazottal rendelkezik, hisz a jelenleg egy tömbházban működő bölcsőde költözik az uniós támogatással felújított épületbe, utóbbi új létesítmény, csoportonként legalább másfél állásra van szükség. Sepsiszentgyörgy tehát nem bővelkedik tanügyi állásokban, nem csak pedagógusból van kevés, az adminisztrációban is kevesen dolgoznak, további karcsúsítást az önkormányzat nem támogat. A háromszéki oktatás egészére kiterjedő álláscsökkentésre vonatkozóan Kiss Imre tegnap lapunk érdeklődésére azt mondta, a kiszabott kvóta egy részét megpróbálják teljesíteni anélkül, hogy bárkit el kellene bocsátani, a helyzetet pénzügyi központokként elemzik, és csak ott kerül sor leépítésre, ahol már nem lehet semmit összevonni, átcsoportosítani, átszervezni. Az intézkedések nem befolyásolhatják az oktatás menetét, nem eshet csorba egyetlen tanintézmény működésében sem – szögezte le a főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csoda, hogy még működnek az önkormányzatok
Túl alacsony az önkormányzati alkalmazottak bére, emiatt nem találnak szakembereket, mutatott rá Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint csoda, hogy a lecsökkentett fizetésekkel, a hatalmas munkamennyiség, és felelősség mellett még működnek a hazai önkormányzatok.
A sepsiszentgyörgyi városházán még legalább negyven alkalmazottra lenne szükség, a közbeszerzési és a beruházási osztályon is túl kevesen dolgoznak. Rovana Plumb munkaügyi miniszter a nyár elején bejelentette ugyan, hogy növelik a közalkalmazottak fizetését, de ezt a Nemzetközi Valutaalappal kötött szerződés nem teszi lehetővé.
Antal Árpád hozzátette: nem támogatja, hogy Sepsiszentgyörgyön létszámcsökkentést hajtsanak végre a tanügyben. Felhívta a figyelmet, hogy az esetleges elbocsátásokat éppen a román oktatás szenvedné meg. Sepsiszentgyörgy különleges helyzetben van, hiszen a román tannyelvű osztályokban az alacsony létszám miatt több pedagógusra van szükség, magyarázta a polgármester. Az önkormányzat eljuttatott az oktatási minisztériumhoz egy tanulmányt, alátámasztva, hogy ha létszámcsökkenést szorgalmaznak, akkor a román osztályokat kell összevonni, és a lakónegyedekben megszűnik a román oktatás. Hangsúlyozta, kiállnak a tanfelügyelőség mellett, és lobbiznak azért, hogy minél kisebb mértékű legyen a háromszéki tanügyben az elbocsátás.
marosvasarhelyiradio.ro

Bérvisszatartással zsarol a tanügyminisztérium?
Minden bizonnyal késni fog Hargita megyében a tanügyi alkalmazottak augusztusi bére, az oktatási minisztérium ugyanis nem hagyta jóvá a tanfelügyelőség által igényelt összeg kiutalását, amíg a tanintézetek nem hajtják végre az elrendelt leépítéseket.
A döntés azonban nemcsak azokat az iskolákat, óvodákat érinti, ahol létszámcsökkentést kell végrehajtani, hanem a megye minden tanintézetének alkalmazottját, erről a tanfelügyelőség e-mailben értesítette az intézményeket – tudtuk meg egy neve elhallgatását kérő Hargita megyei pedagógustól. Görbe Péter főtanfelügyelő lapunknak megerősítette, hogy „az oktatási tárca valóban szigorított, ezért előfordulhat, hogy késni fog a tanügyi rendszerben dolgozók augusztusi bérének kiadása”.
Módosította a minisztérium az informatikai rendszert
A főtanfelügyelő kifejtette: egy közös informatikai adatbázisban szerepel, hogy a megyében hány tanügyi alkalmazott van, illetve számukra havonta mekkora bérkeretet kell biztosítania a minisztériumnak. A tanintézetek augusztusban a megszokott módon feltöltötték bérigényüket a nyilvántartásba, a tanfelügyelőség azonban nem tudta ezt jóváhagyni, mivel a szaktárca úgy módosította az informatikai rendszert, hogy nem volt erre lehetőség.
A jóváhagyást lehetővé tevő gomb helyett a minisztérium üzenete szerepelt az oldalon, miszerint a feltöltött adatok alapján a megye már nem fér be a korábban megadott sarokszámokba – azaz a megengedettnél több alkalmazott szerepel az adatbázisban –, ezt pedig korrigálniuk kell, addig nem tudják utalni a béreket. Görbe Péter rámutatott: utánajártak a problémának, és kiderítették, hogy több, a nyár folyamán nem fizetett, de a nyilvántartásban még szereplő órabéres állás miatt jelzett többletet a rendszer, ennek megoldása pedig már folyamatban van.
Még tárgyalnak a leépítésről
A főtanfelügyelő közölte: a tanintézeteknek keddtől kell feltölteniük az informatikai rendszerbe a tisztségek listáját, amelynek már alkalmazkodnia kell a szeptember elsejétől kötelező érvényű leépítéshez – vagyis törölni kell a megszüntetett állásokat –, ez alapján számolják ki és utalják ugyanis a béreket. Ez azért lehet problémás, mert több tanintézettel még mindig zajlanak a tárgyalások a létszámcsökkentésről.
Az oktatási minisztérium már augusztusban elrendelte, hogy Hargita megyében szeptemberig 161 állást kell megszüntetni: az érintett tanintézeteknek a diáklétszám, illetve a minisztérium által jóváhagyott sarokszámok alapján kell végrehajtania az elbocsátásokat. A megszabott keretbe 89 óvoda, illetve iskola nem fért bele, több tanintézetben ugyanakkor már tavaly leépítéseket kellett végrehajtani. Görbe Péter rámutatott: tizenhat oktatási intézmény még nem közölte, hogyan oldja meg a problémát, erről az igazgatókkal a napokban egyeztetnek. Hozzátette: az oktatási tárcához küldött folyamodványban beszámolt az eddigi eredményekről, emellett pedig azt is közölte, hogy a leépítés milyen helyzetet teremt.
Kovászna megyében még nincs gond
Görbe Péter elmondása szerint a bérek kiutalását nemcsak náluk, hanem más megyében is odázzák az intézkedés végrehajtásáig. Ennek ellenére a Kovászna megyei tanfelügyelőséget még nem értesítette az oktatási minisztérium arról, hogy nem utalják a fizetéseket, amíg nem hajtják végre a leépítéseket – tájékoztatta lapunkat Kiss Imre.
A főtanfelügyelő úgy véli: elképzelhető, hogy a dokumentum késve fut be, de elmondása szerint ha ez megtörténik, azonnal lépnek, és tájékoztatják a szaktárcát, hogy a speciális helyzetekben levő iskolákban kivitelezhetetlen a leépítés, és a tanfelügyelőség továbbra is kitart emellett. Kiss Imre elmondta: az ügyben egyeztettek a tanintézetek igazgatóival, ennek eredményeit kedden összesítik, illetve hozzák nyilvánosságra.
A tanfelügyelőséget az önkormányzat is támogatja. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester nemrég lapunknak úgy nyilatkozott: elsősorban a helyi román tannyelvű oktatást sújtaná a leépítés, hiszen a lakónegyedekben már most is csak az előírtnál kisebb létszámmal tudják fenntartani ezeket az osztályokat.
Háromszéken 133 állás megszüntetését rendelte el a szaktárca, azonban az oktatási szakemberek és az önkormányzati vezetők is úgy vélik, ez nem valósítható meg, mert az elmúlt években már végrehajtottak minden lehetséges átszervezést, karcsúsítást. A leépítési kvóta egy részét emiatt úgy próbálják teljesíteni, hogy nem bocsátanak el senkit, hanem a betöltetlen állásokat szüntetik meg. Kiss Imre hangsúlyozta: az átszervezések nem befolyásolhatják egyetlen tanintézet működését sem, ennek érdekében nem módosították a háromszéki iskolahálózatot, nem szüntettek meg, és nem vontak össze egyetlen osztályt sem.
RMPSZ: ellehetetlenítik a tanintézetek működését
A leépítés ügyében állásfoglalást bocsátott ki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), amely szerint az intézkedés semmilyen formában nem szolgálja a közoktatás érdekeit, és a szaktárca pénzügyi helyzetének, valamint az érintett megyék béralapjának javulásához sem vezet.
Az RMPSZ kifogásolja, hogy a létszámcsökkentés egyedüli szempontja az országos gyermeklétszámátlag, az intézkedés ugyanakkor szerintük ellehetetleníti a tanintézetek működését, és veszélybe sodorja a diákok és a pedagógusok biztonságát. „A biztonságos, eredményes és minőségi oktatás feltételeinek megteremtése érdekében a szaktárcának fel kell hagynia »a lehetetlenségek politikájával«” – olvasható az állásfoglalásban.
Az RMPSZ arra kéri a minisztériumot, hogy a létszámcsökkentés helyett „az észszerűsítést követő igyekezetüket a közoktatás tartalmi reformjának megvalósítására” irányítsa. A tanfelügyelőségeket pedig támogatják, hogy „a fenntarthatatlan és kivitelezhetetlen csökkentések felelősségét ne vállalják fel”.
Bíró Blanka, R. Kiss Edit
Krónika (Kolozsvár)

A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„… hogy ezt a várost… részben elrománosíthassa”
Mit is jelentett a „horthysta-fasiszta terror” alóli felszabadítás?
Sepsiszentgyörgyön ma katonai csinnadrattával készülnek megemlékezni a város román és orosz csapatok általi „felszabadításának” 71. évfordulójáról. Nehéz megérteni, hogy a többségében magyarok lakta Kovászna megyében mi célja lehet egy ilyen erődemonstrációnak, de hogy a békés együttélést nem segíti elő, arra mérget vehetünk. József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténészt arra kértük, foglalja össze, mit is jelentett a székelységnek a „horthysta–fasiszta terror” alóli felszabadítás, amit most állítólag nekünk is ünnepelnünk kellene.
1944 augusztusában már elkerülhetetlennek látszott a szövetséges államok csapatainak végső győzelme. Észak-Erdély polgári és katonai vezetése a szovjet és vele augusztus 23-án szövetkezett román csapatok közeledésére a visszavonulás és a kiürítés menetét igyekezett megszervezni. Elsőként a köztisztviselők hagyták el szolgálati helyüket, majd az október 26-i Úz-völgyi áttörés hírére a polgári lakosság kezdte meg a menekülést hol szervezett, hol szervezetlen formában.
Szeptember 2-án, amikor Kökös, Illyefalva, Uzon és Előpatak már az ellenség kezén volt, Szentiványi Gábor, Háromszék főispánja felszólítja Sepsiszentgyörgy lakosságát is a város kiürítésére. Augusztus közepétől mintegy 30 ezer háromszéki lakos menekült el, egyesek csupán a közeli, eldugottabb helységekben, mások Magyarországon vagy még tovább kerestek menedéket. Ekkor vagonírozták be a Székely Nemzeti Múzeum számos féltve őrzött tárgyát, amit aztán a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat semmisített meg.
Gyors hatalomátvétel
Sepsiszentgyörgyre szeptember 8-án este vonult be a várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Az érkező csapatokat a baloldali beállítottságú Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő fogadták, és „adták át a várost”. Albertet a városháza óvóhelyén már előzetesen polgármesternek választotta az otthon maradt lakosság, székét azonban nem foglalhatta el, hiszen az érkező román csapatokkal szinte egy időben jelent meg, és vette vissza hatalmát, néhány új személlyel kiegészülve, a második bécsi döntéskor távozni kényszerült román adminisztráció. Az 1945 májusában Sopronból Sepsiszentgyörgyre visszatelepülők névsora. A korábban elmenekülőket nyomor és szegénység várta itthon
Visszatértek régi beosztásukba a négy évvel ezelőtt a Háromszék elhagyására kényszerült román hivatalnokok, rendőrök is. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester. Az előbbi első ténykedései közé tartozott a Kossuth Lajos utca Szeptember 8. névre való átkeresztelésének kérvényezése a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. Újra feltűnt Cerghi Pop Victor gyógyszerész is, akit 19-én prefektusnak neveznek ki, és aki a beiktatási ünnepségen kijelentette, „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja.”
Az oroszoktól jobban féltek
Hogy Sepsiszentgyörgy lakossága miként élte meg az immár győztes csapatok bevonulását, egy-két levéltári dokumentummal érzékeltethető, hiszen a fogyatkozó élő emlékezet egyre kevesebb adatot tud szolgáltatni. 1944. szeptember 30-i iktatással P. G. Vasút utca (akkor már ismét I. G. Brătianu) 90 sz. alatti lakos a polgármester tudomására hozza, hogy lakásá­nak elhagyására kényszerült, mivel az „orosz katonákkal van tele, akik bútoraimat összetörték, majorságomat lelőtték, így életem biztonsága miatt kénytelen voltam onnan eljönni.” J. Á. arra emlékszik, hogy Kossuth Lajos utcai lakásukba néhány napra egy egész teherautónyi orosz katona – férfiak és nők – rendezkedtek be. A családnak bántódása nem esett, sőt, a saját főztjükből kínálták meg őket. Az egyik tiszt a meggyfa árnyékában az édesapjával sakkozott, a nők viszont a kertben levő gyümölcsöt mind megették.
F. R. azt meséli el, hogy Z. E. helybéli ügyvéd felesége és cselédje nem menekült el. Az augusztus 23-i fordulat után leköltöztek a pincébe, és ott várták a helyzet alakulását. A cseléd naponta felmerészkedett, hozta a híreket. Kisebb lövöldözéseket, ágyúszót hallottak. Szeptember 9-én kiment a városba, ahol a román katonák között Nicolae Cambrea tábornokot fedezte fel, aki Z. E. felesége testvérének volt a férje. Állítólag ő vezette az Előpatak felől Szentgyörgyre érkező hegyivadász egységet. Egy szemerjai meséli, hogy a lakosok megtapsolták, mert az oroszoktól inkább féltek (innen az előpataki út negyvenes évekbeli Gen. Cambrea elnevezése).
A pópa szándéka
Alexandru Petruț frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett (jelenleg a szentgyörgyi levéltárban őrzött) levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el.” Sibianu polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe fog kerülni.
Az ismét uralomra jutott román közigazgatás a megfélemlítés eszközével sújtotta a helyi lakosságot, hogy rávegye a szülőföldjéről való „önként” távozásra. Megalakultak a hírhedt Maniu-gárdák, melyeknek garázdálkodásáról (így a szárazajtai és csíkszetdomokosi vérengzésekről) számtalan emlékezés, leírás látott napvilágot. Cerghi Pop Victor gyógyszerész is e gárda aktív tagja, szervezője és támogatója volt. Luka Lászlónak, az 1945.március 6-án hatalomra került, dr. Petru Groza vezette első „demokratikus” kormány miniszterének közbelépésére kellett végleg elhagynia Háromszéket.
Szovjet fennhatóság alatt
Székelyföld lakossága 1944. november 14-én szabadult meg a Maniu-gárdák atrocitásaitól, amikor az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése.” És felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka egy Odinkov nevezetű szovjet tiszt lett. A szovjet katonai fennhatóság 1945. március 13-ig tartott, amikor már véglegessé vált a demokratikus erők választási győzelme.
Még 1944 őszén megkezdődött a háborús károk helyreállítása. A tanács, pénzügyi lehetőségeihez képest, pénz- és építőanyag-támogatásban részesítette a károsult lakóházak tulajdonosait, út- és járdajavításokat végeztek, újjáépítették, illetve helyreállították az állomás felé vezető fa- és vashidat, valamint a szemerjai patakon átvezető hidat. A hazatérő kereskedők újra megnyitották boltjaikat, az áru beszerzése viszont nagy nehézségekbe ütközött.
A Székely Mikó Kollégiumban az 1944–45-ös tanév megnyitóját csak december 10-én tarthatták meg, annak ellenére, hogy az oktatás céljainak megfelelően megkezdték az iskolák osztálytermeinek felújítását. Az elmaradt javítóvizsgákért fizetni kellett, a menekülésből visszatértek magánvizsgát kellett tegyenek 100 pengő tandíj és 25 pengő beiratkozási díj befizetése ellenében. A tanítóképzőt összevonták a Mikóval, vegyes osztályokban folyt a tanítás, hogy ne veszítsen senki évet.
Vélelmezett ellenség
Sokáig mindkét fizetőeszköz, a pengő és a lej is érvényben volt Észak-Erdély területén, mígnem 1944. november 27-én Kerekes Béla, Háromszék megbízott főispánja a megyében el nem rendeli a lej kötelező használatát, és fel nem szólítja a lakosságot a pengőnek az 1 pengő=40 lej paritás alapján való beváltására.
Prefektusi rendelettel értéktelenítették el a pengőt
Tegyünk még említést az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – röviden CASBI) 1945. február 10-i megalakításáról. Ez törvényben fogalmazta meg a „vélelmezett ellenség” fogalmát, mely azokra a magyar és német nemzetiségű román állampolgárokra vonatkozott, akik a közeledő front elől elmenekültek, és 1944. szeptember 12-ig (román-szovjet fegyverszüneti egyezmény) nem tértek vissza. Az ezután hazatérők otthonukat nem foglalhatták vissza, egy részüket a mai katonai lőtéren a magyar katonaság által itt hagyott barakkokban helyezték el, és teljes bizalmatlanság vette körül őket.
A CASBI-törvény és végrehajtásának célja a magyar kisebbség elszegényítése volt. Ily módon az elmenekültek ingóságait és ingatlanjait lefoglalták, raktározták, majd szétosztották többnyire az új adminisztráció helyi és ide helyezett alkalmazottai, valamint a besszarábiai menekültek, kisebb részben a valóban rászorulók között. Már a Groza-kormány beiktatása után a károsultak nagy része pert indított vagyona visszaszerzéséért, ezek érdekes és tanulságos anyaga bárki által hozzáférhető az állami levéltár szentgyörgyi fiókjában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zászlóbotrány sokadszor
Amint az borítékolható volt, nem sikerült incidensmentesre a háborús veteránok által szervezett ünnepség, mellyel Sepsiszentgyörgy a román hadsereg által 71 évvel ezelőtti „felszabadítására” emlékeztek. A veteránok, majd később a román politikusok – köztük Gabriel Oprea kormányfőhelyettes – felháborodását az váltotta ki, hogy a román zászlót nem lehetett a városháza kupolájára kitűzni. Az önkormányzat egyébként már korábban jelezte, hogy erre nincs lehetőség.
Az egykori harcosok katonai parádéval és ortodox istentisztelettel ünnepeltek, illetve a városháza előtt fogadták a Brassóból érkező „veterán váltót”, amelynek 30 tagja – az iraki és afganisztáni veterán katonákból álló az Invictus Romania csapat atlétái – egy zászlót hordoztak az egész távon, majd azt átadták Mircea Crăciun bodzafordulói 93 éves veteránnak. Az ünnep apropója az volt, hogy 1944. szeptember nyolcadikán a román hadsereg a hivatalos történetírás megfogalmazásában „felszabadította a horthysta-fasiszta megszállás alól Észak-Erdély első városát”. A megemlékezés a lobogó átvétele után torzult el, mivel annak ellenére, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat már korábban jelezte – a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Fóruma kérvényére válaszolva –, hogy a városháza épületének kupolájára nem lehet kitűzni a lobogót, mert a csúcsdísz elsősorban villámhárítóként szolgál, és egyébként a törvény sem ír elő ilyen kötelezettséget, az intézmény bejárata fölé pedig visszahelyezik a román lobogót, a veteránok tegnap csak nem mondtak le tervükről. Ragaszkodtak hozzá, hogy a lobogó a „helyére kerüljön”, akárcsak 71 éve, illetve az 50 éves évfordulón, amikor márvány emléktáblát is avattak az épület falán. E célból ráadásul egy tűzoltójárművet is a helyszínre vezényeltek, de így sem sikerült a bravúr. Nem maradt el viszont Antal Árpád polgármester, valamint Sztakics Éva alpolgármester megrovása. Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke tette szóvá a két elöljáró távolmaradását, majd felszólította az ünneplő veteránokat, hogy a zászlót adják át az önkormányzat képviselőjének, és kérjék fel, hogy tűzze ki a kupola tetejére. Tischler Ferenc alpolgármester fogadta a küldöttséget, és ismertette az önkormányzat fentebb már kifejtett álláspontját. Végül a veteránok visszakérték a zászlót.
A városházánál történtek még tegnap több román politikus felháborodását is kiváltották. Mădălin Guruianu helyi liberális pártvezető a sepsiszentgyörgyi román közösség arculcsapásának minősítette azt. Gabriel Oprea kormányfőhelyettes ennél jóval durvább álláspontot fogalmazott meg, felszólítva Sebastian Cucu prefektust, hogy járjon el az önkormányzat ellen, amiért vezetői megtagadták a nemzeti lobogó kitűzését a veteránok szervezetének kérésére. Oprea elfogadhatatlannak minősítette a sepsiszentgyörgyi városházán kialakult helyzetet, „olyan körülmények között, hogy Románia példaértékű módon biztosítja a kisebbségek, főként a magyar nemzetiségűek jogait”. A kormányfőhelyettes szerint egy helyi választott ilyenfajta gesztusa provokáció etnikumtól függetlenül bármely román állampolgárral szemben.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kecskeméti orvoscsapat végzi a vizsgálatokat (Egészségügyi szűrés Sepsibodokon)
Még jó néhány nap van hátra tanévkezdésig, de a sepsibodoki Henter Károly Általános Iskolában akkora a nyüzsgés, mintha már becsengettek volna. Nem gyermekek és tanítóik, tanáraik, hanem orvosok, asszisztensek és helyi lakosok népesítik be két napja a folyosókat, tantermeket. A Bács-Kiskun Megyei Kórház közel húsz főnyi önkéntes csapata végez öt napon át ingyenes egészségügyi szűrővizsgálatokat a község lakói körében. Tíz különböző szakrendelőben és a rögtönzött laboratóriumban fogadják a pácienseket.
Fodor Etelka nem tud semmilyen betegségéről, azt mondja, ez nagyszerű lehetőség, nem akarta kihagyni, EKG-ra és visszér-vizsgálatra jelentkezett. Béres András sokat betegeskedik, baj van a szívével, gyomrával, azért vesz részt a vizsgálatokon, mert szeretné összehasonlítani az itt észlelteket azzal, amit már korábban mondtak neki az orvosok. Bartók Mónika elsősorban a laborvizsgálatokért jött, vérszegény, és akarja tudni, jelenleg milyen a helyzete. Orbán Erzsébet nőgyógyászati problémával érkezett, de feliratkozott EKG-ra és laboratóriumi vizsgálatokra is, mert „ez olyan nagyszerű lehetőség, amiről nem maradhat le az ember”. Incze Zsuzsánna sorolja a betegségeit, már régóta sok mindennel kezelik, szerinte valószínű, hogy újat nem mondanak, de elvégeztet néhány analízist, mert szeretné összevetni az adott próbák eredményeit a korábbiakkal. Ádám Piroska szerint is „jó, hogy jöttek az orvosok”, ő is többféle vizsgálatra iratkozott fel. Daragics Piroska nőgyógyászhoz jelentkezett be, kislányával pedig a gyermekorvoshoz, és ott derült ki, hogy gyermekének gyenge a szeme, szakorvoshoz kell fordulniuk. „Nagyon örvendek a lehetőségnek, mert „nehéz minden alkalommal küldőpapírért menni a családorvoshoz, előjegyzésért és sorszámért Szentgyörgyre, majd még egyszer vissza a szakorvoshoz”. Lunguly Emma vérvételre, EKG-ra és ultrahangra kért belépőt, szerinte is „nagyszerű, hogy házhoz jöttek az orvosok”. Tizennégy szakorvos, négy asszisztens, egy informatikus és három gépkocsivezető alkotja a kecskeméti csapatot, akik az egészségügyi államtitkárság támogatásával, de önkéntes alapon vesznek részt a szűrőprogramban – tudtuk meg dr. Svébis Mihálytól, a Bács-Kiskun Megyei Kórház igazgatójától, aki elmondta, ez a tizedik erdélyi útjuk, korábban Hargita megyei településeken végeztek szűrővizsgálatokat, először rendezték be ideiglenes rendelőiket Háromszéken. Ez nem is kis munka, hisz a jelentkezők regisztrálásától kezdve minden olyan lépésre megoldást kellett találni, ami egy szokványos járóbeteg-rendelőben történik. Még egy tizenöt számítógépből álló informatikai rendszert is kiépítettek a különböző szakrendelők nyilvántartásának összekötésére, a program végén naponta összesítik az adatokat, majd a teljes dokumentációt, az összes leírással, eredménnyel együtt átadják a helyi családorvosnak, a megvizsgált személyek pedig távozáskor kapják kézhez saját eredményeiket. Mindez óriási csapatmunka, ami az iskola személyzete és személyesen Istók Judit igazgató, Fodor István polgármester, dr. Incze Réka családorvos nélkül nem valósulhatott volna meg – szögezte le dr. Svébis Mihály, aki még a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház vezetőségével is egyeztetett, hogy a sürgősnek ítélt további vizsgálatokra, beavatkozásokra fogadják az általuk küldött pácienseket. Ilyen esetük már az első napon adódott, dr. Sántha Beáta fül-orr-gégész szakorvos, aki másodszor csatlakozott a csapathoz, mert azt látta, hogy a kollégái feltöltődve, sok élménnyel érkeztek haza az erdélyi szűrőutakról, egy hallásvizsgálatra jelentkezett középkorú férfinál fedezett fel garati daganatot, „ami a páciensnél eddig nem okozott panaszt, és ha időben megtörténik a műtéti beavatkozás, akkor az illető meggyógyulhat és teljes életet élhet”. Sántha doktornő elmondta, rendkívüli az emberek viszonyulása hozzájuk, „emiatt könnyebb az együttműködés és a vizsgálat is.” Dr. Szabadkai Gábor sebész negyedszer jön Erdélybe önkéntesként, azt mondja, nagy szeretettel veszik körül őket itt az emberek, hozzá főként visszérproblémával, ízületi panaszokkal, sérvvel jelentkeznek. A hétfői és tegnapi vizsgálatok alkalmával nem volt kirívóan sok a magas vérnyomású beteg, de a koleszterin- és a trigliceridszint általában emelkedett, ami a táplálkozási szokásokkal, a nagy mennyiségű zsír és hús, valamint kevés zöldség fogyasztásával függ össze – véli Svébis igazgató. Első nap százharmincan fordultak meg a sepsibodoki iskolában berendezett ideiglenes egészségügyi központban, tegnap délig hasonló volt a forgalom, de a kecskeméti csapat arra számít, mától még többen érkeznek, mert korábbi útjaik tapasztalatából tudják, hogy aki náluk megfordult, az elmondta a szomszédnak és így terjedt a hír a lehetőségről, mígnem lassan az egész falu megmozdul. Ma és holnap várják az oltszemieket és a zalániakat, pénteken azokat a bodokiakat, akik első két napon nem jelentkeztek, de ez a rend nem ennyire szigorú, a község bármely lakóját megvizsgálják, aki hozzájuk fordul – mondta az orvoscsapat vezetője.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)