A szakiskolai helyek fele üres
Háromszéken egyedül a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában jegyeztek túljelentkezést a hároméves szakiskolai osztályok számára szervezett, tegnap zárult iratkozási időszakban, a 672 meghirdetett helyből közel háromszáz üresen maradt, ezekre augusztusban még lehet jelentkezni.
Annak ellenére, hogy a tavaly újraindított hároméves szakképzésben tanuló diákoknak a kormány havi kétszáz lejes támogatást nyújt, ami alanyi jogon jár mindenkinek, aki rendszeresen látogatja az iskolát, még mindig alacsony az érdeklődés, és éppen azokra a szakokra kevés a jelentkező, amelyek területén a legnagyobb a szakemberhiány – tájékoztatott Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. Az elöljáró abban bízik, a nyolcadikosok pótvizsgája után még lesz annyi jelentkező, hogy a szakiskolai helyek 70–80 százaléka beteljen. Háromszéken közel háromszáz általános iskolai végzős bukott meg idén egy vagy két tantárgyból, a pótvizsgákat augusztusban tartják, azt követően a diákok még jelentkezhetnek bármilyen kilencedik osztályba, ahol helyek maradtak üresen. A megyei tanfelügyelőség kimutatása szerint az első szakaszban minden hely betelt a sepsiszentgyörgyi Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában, a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási szakközépiskolában a fodrász–manikűrös–pedikűrös, illetve az elárusító szak iránt is nagy volt az érdeklődés. A baróti Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolában a helyek harmada maradt üresen, míg a megyeközponti Kós Károly és Puskás Tivadar, a kézdivásárhelyi Gábor Áron, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor és a bodzafordulói Nicolae Bălcescu Szakközépiskolában a szakiskolai helyek alig 25–30 százalékát foglalták el. A munkaerőpiacon folyamatosan keresett a jó festő-mázoló, gépjárműszerelő, parkettező, csempéző, fűtésrendszer-szerelő szakember, mégis ezekben az osztályokban maradt a legtöbb üres hely, de a hegesztő-, asztalos-, mezőgazdasági gépész-, villanyszerelő-osztályok némelyikébe sem jelentkezett senki.
Az Apor Péter Szakközépiskolában a meghirdetett ötvenhat helyre közel százan iratkoztak, az autószerelői és a pincér–élelmiszer-ipari elárusító szakon is túljelentkezést jegyeztek, emiatt június 30-án felvételit tartanak a VIII. osztályban tanult technikai ismeretek tantárgyból. Dezső Vencel iskolaigazgató lapunk érdeklődésére elmondta, a jelentkezők többsége a Kézdivásárhely környéki falvakból származik, úgy tűnik, a fiatalok megértették, hogy egy jól elsajátított szakmával könnyebben boldogulnak, mint a diplomával.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyetem méltósága
Befejeződött a kicsengetések időszaka, elballagott már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyre kihelyezett tagozatán végzett diákok utolsó csoportja is. Bizonyára örültek maguk a fiatalok, igen a szüleik és tanáraik, talán jelen voltak a barátok, ismerősök, s bámészkodók is, hisz ilyenkor szívet, lelket gyönyörködtető az ünnepség, mosolyt, örömet fakaszt azokban is, akik látszólag egyáltalán nem érdekeltek az eseményben.
Azt viszont nem tudom megérteni, miért nem lehetett közös kicsengetést rendezni mindenkinek, akinek utoljára szólt a csengő? Akkor lehetett volna igazi, az egész várost megörvendeztető eseménnyé növeszteni az egyetemről való kilépés pillanatát, ha mindannyian együtt búcsúznak tanintézetüktől. A főiskolának is kétségtelenül ez a legnagyobb ünnepe, mint a középiskoláknak a ballagás, s miért ne kapcsolódhatnék be ebbe a nagy közös ünneplésbe a megyeszékhely közössége is? Ugyanis sokunkat érdekel, mi történik az egyetemünkön. Egészen új minőségi csoport jelentkezett
Amikor – több évvel ezelőtt – a lányom a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre felvételizett, éjszaka hívott telefonon egy volt évfolyamtársam, és örömmel gratulált a bejutásához, pedig csak feltételezte, hogy nem másvalaki nevét olvasta. Sokan megvárták, míg kitették éjfél körül az eredményt, mert érdekelte őket, ha nem is volt senkijük a vizsgázók között; a vásárhelyieknek annak idején nem volt közömbös, kik is járnak a színire, s kik az orvosira.
Bátorkodom tehát kijelenteni, hogy mi mindannyian, akik itt, a megyeszékhelyen, annak környékén, sőt, a megyében, Székelyföldön élünk, igenis érdekeltek vagyunk nem csupán a középiskolát végzettek ballagásában, hanem egyetemistáink elbúcsúztatásában is. Az ő örömük a közösség öröme is, hisz az egyetem, a főiskola nem csupán azoknak jó, akik ott tanulnak, tanítanak. Vannak, akik fizikailag nem érintkeznek vele, az is lehet, lábukat soha be nem teszik az esztétikailag kissé elpuskázott hatalmas épületbe, de azért érzi, tudja mindenki, hogy az utóbbi másfél évtizedben, amióta létezik ez a felsőfokú tanintézet, a város értéke is növekedett. Egészen új minőségi csoport jelentkezett a megyeszékhely lakossági térképén, az egyetemistáké és az egyetemi oktatóké. Jómagam, ahol csak tudtam, kiigazítottam azokat, akik elmarasztaló szavakkal illették lakóhelyünknek ezt az új létesítményét, fiatalokat irányítottam oda, ecsetelni próbáltam sok-sok előnyét annak, hogy helyben tanulhatnak, a kolozsvári, brassói vagy más egyetemi városban fizetendő lakbér megtakarításával. És végzett itt már több volt tanítványom, néhányan mesteri fokozatot is szereztek (ezt most már egyik-másik szakból itt is megtehetik), a diplomát érvényesíteni is tudták. Pár alkalommal részt vettem az egyetemisták szakmai bemutatkozásán, s valahogy megnyugtató volt látni, tapasztalni, hogy szakmailag, de emberileg is egyre érettebbek. Valahányszor beléptem az egyetem épületébe, az a méltóságteljes hangulat ragadott magával, amit annak idején Kolozsváron tapasztalhattunk meg. Akkor, fiatalon a tudományok titkai, felfedezésük szándéka hatott át mindannyiunkat, itt, Sepsiszentgyörgyön pedig ugyancsak megérintett az a magasztos érzelem, amelyet csak kivételes helyzetekben él át az ember. S ha ott korosabb, tapasztaltabb professzorok emberi közelségéből áradt a bátorítás, a tisztelet, az őszinteség, az egymás és diákjaik iránti megbecsülés, úgy gondoltam, itt is be kell ennek következnie, a fiatal, az egyetemi oktatásba éppen belekóstolt ifjú tanárok felnőnek a követelmények szintjére. Személy szerint soha nem hagytam szó nélkül, ha valahol valakik ezekre az oktatókra rosszat mondtak s a mi egyetemünket elmarasztalták. Úgy gondolom, éppen ezért valamilyen formában meg kell őrizni azok emlékét, akik ötletgazdái, kiharcolói voltak ennek a tanintézetnek. Megérdemlik. Akár úgy, hogy termet neveznek el róluk, esetleg emlékszobát rendeznek be. Meglepett, hogy nem mindenki karolja fel ezt az ötletet, vannak, akik nem értenek egyet ezzel az ötlettel. Nem is olyan rég, az egyetemen járva, s éppen e szándék megvalósításának lehetőségét keresve találkoztam ilyen véleménnyel. Persze, mindezek dacára megmaradok a mi közös egyetemünk tisztelőjének, ha úgy adódik, biztatom is a diákokat, bizalommal iratkozzanak be a meghirdetett szakokra, mert aki tanulni akar, erre lehetőséget itt is kap, s bizonyára megtanulja azt is, milyen nagyszerű átélni, átérezni az egyetem méltóságát.
Péter Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beke György emlékére
A fénykép készítőjét elfeledtem, a hátuljára írtam két mondatot. Készült 1973 februárjában az uzoni író-olvasó találkozó alkalmával a néptanács egyik irodájában, a hivatalos részt követő tereferén. Régecske bizony, negyvenkét esztendeje, hogy Beke György a szülőfalu hívására hazatért Bukarestből, alig fél éve Sepsiszentgyörgyre költözött öntödei fémiparosként ekkor ismertem meg személyesen, bár levelező viszonyban voltam az ünnepelt és közismert íróval, újságíróval.
Barátsággal ajánlotta nekem a Kagylók tengerzúgással című antológiáját és Tolmács nélkül című vaskos interjúkötetét. Több évtizedes barátságunk után a közelmúltban lezajlott uzoni iskolanapok késztettek leltározásra. A 2000-ben lezárt Új Magyar Lexikonból kitűnik: 1959–1999 között harminckilenc kötetét jelentették meg romániai és magyarországi kiadók. Egy újabb irodalmi lexikon tán összegezni fogja Gyuri bátyám életének utóbbi hét évében megjelent könyveit is... E hatalmas életműből magam is összegyűjthettem tizenkilenc munkát, amelyekből csak kettő maradt (figyelmetlenségem miatt) kézírásos ajánlása nélkül. Ritkább találkozásaink, Budapestre való költözése is közrejátszott abban, hogy csak anyaországi lapokban követhettem életét és munkásságát. 1996. október 10-én beszélgettünk utoljára Népstadion környéki lakásán. A Kolozsváron 1994-ben megjelent Hadi utak Erdélyben – Barangolások magyar katonák nyomában című, egyik legszebb, legtanulságosabb ,,történelemkönyvével” és meleg kézszorítással váltunk el. Hosszan utánanéztem: a sietős gyaloglásban, barangolásban edződött kemény testalkatú író a kisgazdapárt soros ülésére igyekezett. Jó évtized után, uzoni temetésén már csak a hamvait tartalmazó urnát láttam viszont. Kopjafája, emléktáblája előtti főhajtásom még várat magára. De ágyam fejénél, kezem ügyében a Vállald önmagad című publicisztikai gyűjteménye 1978-ból. Újraolvasom belőle a Szavak hőfoka fejezetet, hogy életem végéig melegíthessen Beke György bátyám nemzetünk, anyanyelvünk iránti rendkívüli tisztelete, szeretete!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ-delegáció washingtoni látogatásának jelentősége
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) delegációja háromnapos látogatást tett Washingtonban abból a célból, hogy tájékoztassák az amerikai politikusokat és szakértőket az erdélyi magyarság aktuális problémáiról, kiváltképp az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának elakadásáról, illetve ezzel összefüggésben Markó Attila korábbi RMDSZ-es képviselő román hatóságok általi meghurcolásáról.  
A küldöttség számos kongresszusi képviselővel, a képviselőház több bizottságának (pl. a Tom Lantosról elnevezett emberi jogi bizottság, a képviselőház külügyi bizottságának Európával foglalkozó albizottsága) munkatársaival, Hoyt Lee-vel, a Külügyminisztérium Európáért és Eurázsiáért felelős helyettes államtitkárával, valamint a Center for Strategic and International Studies és az International Republican Institute szakértőivel találkozott, a megbeszéléseket a New York-i székhelyű Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) szervezte.
Bár a téma az amerikai döntéshozás szempontjából marginálisnak tűnhet, nem ez volt az első alkalom, hogy az amerikai kongresszus szót emelt a romániai egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának ügyében. A kongresszus 2005-ben, tíz évvel ezelőtt fogadott el egy határozatot (H. Res. 191), amelyben sürgette a mindenkori román kormányt, hogy vegye komolyan vállalt kötelezettségeit a kommunizmus alatt elkobzott egyházi tulajdonok visszaszolgáltatását illetően, és biztosítsa az ország területén élő minden felekezet számára az „egyenlő, igazságos és azonnali” restitúciót. A kongresszusi határozaton kívül a közelmúltban az amerikai külügyminisztérium és kongresszusi képviselők közötti levélváltásban is szóba került a romániai egyházi ingatlan-visszaszolgáltatás elégtelen mivolta.
A gyakorlatban azonban ezek az amerikai lépések nem segítették a folyamat felgyorsítását. Mostanáig országos szinten a visszaigényelt egyházi tulajdonok kevesebb, mint fele került vissza eredeti tulajdonosukhoz; a legtöbb ingatlant a romániai zsidó közösség kapta vissza (kb. 70%), a magyar felekezetek kb. 55-60%-ot, míg a görög katolikus egyháznak jóformán semmit nem szolgáltatott vissza a román állam. Azt is látni kell, hogy nem csak, hogy nem haladt megfelelő ütemben az egyházi ingatlanok restitúciója, de 2014 novemberében egy korábban visszaszolgáltatott ingatlant, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot a román állam bírósági ítélet révén újraállamosított, a restitúciós bizottság tagjait (köztük Markó Attilát) pedig három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt, az ítélet óta pedig teljes mértékben le is állt az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása.
Hiába jogszerű a romániai magyar közösség – a mindenkori magyar kormány által támogatott – követelése a kommunizmus alatt elkobzott közösségi vagyonok visszaszerzését illetően, illetve hiába egyértelmű a Székely Mikó Kollégium ügyében született bírósági döntés jogtalansága és diszkriminatív jellege, ezek ügyében amerikai politikusok előtt szót emelni nem egyszerű. Jelenleg ugyanis virágzanak az amerikai román kapcsolatok, a két ország egymás stratégiai partnere, az Egyesült Államok Romániában építi rakétavédelmi pajzsát, Románia pedig az Oroszország elleni kemény fellépés egyik legelszántabb szorgalmazója az Európai Unióban. Emellett a Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) vezényletével zajló romániai korrupcióellenes harc amerikai fogadtatása is igen kedvező, annak túlkapásait – például a Markó Attila ellen zajló hatósági hadjáratot – csak a régióról kellően árnyalt tudással és ismeretekkel rendelkező amerikai döntéshozók és szakértők látják át.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar pártok: ki kivel fog össze?
Együttműködési egyezményt írt alá az MPP és az EMNP sepsiszentgyörgyi szervezete. Bálint József, az MPP és Molnár Attila, a néppárt nemrég megválasztott városi vezetője csütörtökön bejelentette, hogy alternatívát kívánnak felmutatni az RMDSZ-szel szemben, és együttműködési megállapodást írtak alá.
Bálint úgy fogalmazott, a választóitól arra kapott mandátumot, hogy a jobboldallal fogjanak össze. Egy nappal korábban azonban ugyancsak az MPP sepsiszentgyörgyi székházában Kulcsár Terza József, a párt Kovászna megyei elnöke Tamás Sándorral, az RMDSZ háromszéki elnökével tartott sajtóértekezletet, kifejtve, hogy a korábban aláírt együttműködés szellemében összefognak himnuszperben is, és közösen indították útjára a prefektusnak írt számonkérő levelekről szóló akciót.
Ezen a találkozón részt vett Bedő Zoltán, a néppárt korábbi sepsiszentgyörgyi elnöke is, aki nem pártja nevében, hanem néppárti megyei tanácsosként nyilatkozott. Biró Zsolt, az MPP országos elnöke a Krónikának kifejtette, Bálint József sem az országos, sem a megyei elnökséggel nem egyeztetett, a néppárttal való összefogás előzménye a székelyudvarhelyi egyeztetés lehetett.
„De ott sajátos helyzet alakult ki, a jelenlegi városvezetést ugyanis nem tudjuk támogatni a következő önkormányzati választásokon, mert az nem jó a városnak, ám a sepsiszentgyörgyi polgármester esetében ez nem áll fenn” – fejtette ki Biró.
Székelyudvarhelyi találgatások
Röviddel azután, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezeteinek képviselői szerdán bejelentették, együtt készülnek a jövő évi helyhatósági választásokra, és terveik között szerepel a közös polgármesterjelölt indítása is, Gálfi Árpád, az MPP helyi elnöke leszögezte: pártjuk székelyudvarhelyi szervezete „azzal a romániai magyar párttal köt együttműködési megállapodást, amely támogatja a polgári párt polgármesterjelöltjét”.
„Ezt pontosításként üzenjük azoknak, akik találgatásba kezdtek, miszerint közös polgármesterjelöltet indítanánk egy másik párttal” – tette hozzá.
Jakab Attila, a néppárt Hargita megyei elnöke azt mondja, számukra nincs különösebb jelentősége annak, hogy melyik párt tagja lesz a közös jelölt, olyan együttműködést szeretnének, amely a várost a fejlődés útjára állítja. Szerinte korai még a jelölt személyéről dönteni.
Bíró Blanka, Kovács Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Megnyílt a 19. Ariadné textilművészeti tárlat
Marosvásárhelyről tizenhét képzőművész állította ki munkáit, Temesvárról tizenegy, Kolozsvárról kilenc. Suceaváról, Déváról és Nagyváradról is ketten érkeztek alkotással, ezenkívül egy-egy textilművész Székelyudvarhelyről, Szegedről, Nagyváradról, Bukarestből, Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Gyergyóújfaluból és Gorjból küldte el munkáját a Marosvásárhelyen 19. alkalommal megrendezett Ariadné textilművészeti kiállításra.
Amikor sok évvel ezelőtt létrejött az Ariadné kiállítás Marosvásárhelyen, mind több és több képzőművész kezdett figyelni a textilművészetre – mondta Nagy Miklós Kund újságíró-szerkesztő, író a szerda esti megnyitón a Kultúrpalota földszinti kiállítótermében. Ahogy fogalmazott, az idei rendezvényt kevésbé jellemzi az újítás. Van mese, mítosz, születés és halál, vidámság és szomorúság, tudomány és még a természet féltése sem hiányzik – sorolta a méltató, hogy mi minden van ezen a tárlaton, amelyet leginkább a hagyomány iránti tisztelet ural.
„Ennek a tárlatnak az az újdonsága, hogy végre nem akar mindenáron valami újat hozni” – mondta érdeklődésünkre Bandi Kati marosvásárhelyi textilművész, aki úgy értékelte az idei tárlatot, hogy az a mesterségbeli tudást tükrözi a leginkább. Az iparművészet egyik ága a textilművészet, amely ipari technikával és művészi igénnyel kivitelezett használati- és dísztárgyakat hoz létre. Ha ezek közül a kritériumok közül valamely hiányzik, akár az ipari technika, akár a művészi igény, vagy a használhatóság – akkor csorbul az adott alkotás, mondta az ismert alkotótművész, aki úgy véli, sok szempontból lehet egy alkotás művészi. Az iparművészethez tartozó textilművészetnek is megvannak a sajátos kritériumai, amelyeket, ha az alkotó tiszteletben tart, annál értékesebb a műve.
Nincs olyan textilművészeti kiállítás, amelyen ne lenne jelen a mítosz – hangsúlyozta Nagy Miklós Kund, felhívva a figyelmet a munkák sokszínűségére, az ötletgazdagságra, ugyanakkor a minőségre is, hiszen rengeteg munka van a kiállított művekben – mondta.
Az idei tárlaton többek közt Nagy Dalma, Puskei Sarolta, Sajgó Ilona, Hunyadi Mária, Bandi Kati, Szabó Ágnes, Pacsika Lia alkotásai láthatók. A munkák között vannak szőttesek, kompozíciók, többnyire hagyományos módszerekkel készített faliszőnyegek, ruhák, képek, de nem hiányoznak a nem hagyományos összeállítások sem.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Tehetséggondozás óvodában, iskolában
Első alkalommal kapott tehetséggondozó pont minősítést háromszéki tanintézmény a Magyarországi Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége értékelési rendszerében. A május végi ellenőrzés nyomán a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Benedek Elek Napközi Otthon tehetséggondozói tevékenységét akkreditálták, ősztől az óvoda és az iskola az eddiginél több pályázati lehetőséghez jut.
A tehetséggondozó pontok lajstromába úgy lehet bekerülni, hogy a pályázó tanintézmény regisztrál a rendszerben, és a tanórákon kívüli tehetségápolás tevékenységeiről részletes beszámolót készít, majd a leírását és eredményeit ellenőrzi a szövetség kijelölt bizottsága, és eldöntik: az intézmény érdemes-e arra, hogy nyilvántartsák mint a tehetséggondozás egyik bástyáját. Hajdú Laura, a Benedek Elek Napközi Otthon programcsomagjának és pályázatának felelőse lapunknak elmondta, óvodájuk a néptáncoktatás, az évente megtartott Benedek Elek Mesemondó Verseny, az anyanyelvi képességfejlesztés által, a zene, rajz, sport révén nyújt többet a gyermekeknek a kötelező tanítási programhoz képest, odafigyelnek a különleges képességű ovisokra, és minden lehetőséget kihasználnak készségeik fejlesztésére. Hasonlóan gondolkodnak a Székely Mikó Kollégiumban is, a különböző korosztályoknak megfelelő, tanórákon kívüli tevékenységeken fejlesztik a tehetséges gyermekek képességeit. Krecht Gyöngyvér programfelelős elmondta, elsősorban hagyományőrzés, anyanyelvápolás, matematika és logika, idegen nyelvek, művészetek terén szervezik a felkészítőket, táborokat, közösségi tevékenységeket.
A két akkreditált tehetségpont programvezetői a pályázati lehetőségek kiszélesedését tartják a nemrég elnyert minősítés nagy előnyének, de szerintük az intézmény presztízsét is növeli az.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érvényesülnek-e nyelvi jogaink?
A felmérés
Az RMDSZ ügyvezető elnöksége 2015. június derekán elhatározza, hogy felméri és orvosolja a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságokat, megvizsgálja, milyen mértékben valósulnak meg. A társadalomszervezést irányító ügyvezető alelnök úgy véli, többnyire ott nem ültetik gyakorlatba, ahol nincs magyar polgármester, de nagyszámú magyar többségű település vezetősége sem él a lehetőséggel.
Szerintem sok helyen – még színmagyar településeken is – gyakran azért nem gyakorolják a nyelvi jogokat, mert a román nacionalista hatalom intézményei – a prefektúra, a bíróság, az ügyészség – fenyegetéssel, büntetőperekkel akadályozza. Köztudott, hogy olyan országban élünk, ahol a törvényeket lehet csűrni-csavarni, értelmezni, ez a magyarokkal szemben vígan érvényesül. Épp ezért is tartjuk kitűnő ötletnek az RMDSZ-kezdeményezést, remélve, nem silányul kampányfogássá, nem lesz kérészéletű.
Valóban jó lenne, ha az erdélyi falvakban és városokban, ahol a magyarok számaránya meghaladja a húsz százalékot – mintegy ezer településen –, ellenőriznék a nyelvi jogok gyakorlatba ültetését, fotókkal, videofilmekkel dokumentálva. A helységnév és az intézménytáblák, az önkormányzatok által működtetett honlapok kétnyelvűsége könnyen leltározható. Nehezebb – de nem lehetetlen – pontos képet rajzolni arról, hogy a hivatalokban hogyan érvényesül a magyar nyelvhasználat. Jó gondolat, hogy az észlelt rendellenességekről értesítik a polgármestereket, intézményvezetőket, és ismertetik a megfelelő törvényeket a jogsérelmek orvosolására. Ha erre nem hajlandók, jogi úton lépnek fel. Nem ártana a médiában ismételten – pontos értelmező magyarázattal ellátva mind román, mind magyar nyelven – közzétenni, ismertetni a nyelvtörvényeket, szabályokat. Korlátozott anyanyelvhasználat
A hatósági fenyegetettség visszahúzó erő a magyar nyelv és megnevezések használatában. A Sepsiszentgyörgy melletti Gidófalván, egy magyar közösség lakta településen tilos a Községháza felirat. A feliratháború 2013-ban kezdődött. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a prefektus fellépésére az épület homlokzatára kétnyelvű felirat került. A polgármester háromévi pereskedés után súlyos pénzbüntetés terhe alatt arra kényszerült, hogy a kétnyelvű táblát levegye, mivel az zavarja a prefektust, aki a magyar megnevezés eltávolítását kéri, és a brassói táblabíróság végzése is erre utasítja. Ide kívánkozik egy régi emlék. 1987-ben – a kommunista parancsuralmi rendszer tombolása idején – egy csoport mikós középiskolás diákkal még magyarul olvastuk a gidófalvi tanács épületének falán elhelyezett táblák feliratait. Igaz ugyan, hogy a helyi (román) rendőr – akárcsak nagyajtai társa, amikor a Kriza-emlékház falán álló emléktábla magyar feliratát böngésztük – keményen ránk förmedt. Látszott rajta, rajtuk, hogy zavarja a táblák tanulmányozása. Akkor nem gondoltuk, hogy negyedszázaddal a diktatúra megdöntése után a demokrácia oly magasan fog szárnyalni, hogy egy magyar szó több évi pereskedés tárgya lehet. Az ötvenes-hatvanas, talán még a hetvenes években is, szülőfalumban (Illyefalván) magyarul olvashattam a köz-ségháza megnevezést, csak az 1942-ben elesett Horthy István repülő főhadnagy és kormányzóhelyettes nevét takarta piros festék a közeli hősök emlékművén.
Nemrég Kézdivásárhely tanácsának jegyzője visszautasította a város polgárainak kérvényét, melyet egy helyi civil szervezet terjesztett elő. Az indoklásban olvasható, hogy Romániában a „hivatalosan bejegyzett szervezet és a közhivatalok közötti levelezés az állam hivatalos nyelvén, tehát románul történik. Anyanyelven írt beadvánnyal csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok (tehát nem szervezetek) fordulhatnak a helyi közigazgatási szervekhez.” Abszurd helyzet, egy magyar településen, a magyar jegyző a formai hibák kiküszöbölése mellett kénytelen kérni a beadvány román nyelvű elkészítését – erre kötelezi a törvény –, amikor a tanács is magyar! Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése A marosvásárhelyi bíróság mellett működő ügyészség hosszú vajúdás után június derekán dönt a magyar utcanevek ügyében. A munkaerő ésszerű elosztása címén román többségűvé (55 százalék) tett városban a toleranciát nem ismerő román nacionalistákat sérti a kétnyelvű tábla látványa. A rendőrparancsnok – a bűntény súlyának megfelelően – azonnal intézkedik, és több havi fizetéssel egyenértékű pénzbüntetést helyez kilátásba azoknak, akik házuk falára (a hivatalos táblákhoz hasonló) kétnyelvű táblát szerelnek fel. A bűnben leledző 12 marosvásárhelyi magyar polgár azonban nem érti, hogy a román rendőr a „demokráciát”, az „egyenlőséget” védi, és bűnvádi eljárást kezdeményez. A pártatlan román ügyészség megszünteti az eljárást, igazat a törvény őrének ad. A település-, az intézménynév-használatot Maroshévíz, Hargita megye egyetlen román többségű városának vezetése sem tartja szívügyének. Bár a prefektushoz több írásos kérelem érkezik, azokat válaszra sem méltatja. Teszi ezt akkor, amikor – ha jogsértést észlel – kiáll a megye 13 százalékát alkotó románok érdekében. Feltűnő a kettősség, a részrehajlás, kimeríti a diszkrimináció fogalmát. Érdekes, hogy a nyelvi jogokat szabályozó önkormányzati törvény kiadása idején Hargita megye prefektusa épp a mai védelmi miniszter, Mircea Duşă volt, akit Victor Ponta miniszterelnök a székelymagyar ügyek szakértőjének tart. A székelységet jól ismerő politikust ma sem foglalkoztatja a kétnyelvűség kérdése, annál inkább a román hegemónia székelyföldi bizonygatása. 2015. június 22-én nyilvánosan jelenti be, hogy Csíkszeredában „a román zászló ünnepén Hargita megye legmagasabb zászlórúdjára a megye legnagyobb román lobogóját vonják fel”. Egy óriáslobogót már egy évvel korábban Gyergyótölgyesen is felavattak, hadd lássa a világ – teszem hozzá –, hogy ez „ősi román föld”. Gondolkodjunk azok fejével, akik nem tudják, hogy a Székelyföld megnevezés 5–600 éves dokumentumokban latinul, magyarul és németül is olvasható. Mennyire zavaró lehet számukra, hogy a székelymagyarok szűkebb szülőhazájukat, szülőföldjüket így nevezik. Egyébként semmi bajunk nem volna a román óriástrikolórral, ha nem tiltanák a székely zászlót, egy településnév magyar nyelvű tábláját, miközben tovább perelnek nemzeti himnuszunk énekléséért.
Magyarul beszélni tilos?
Kézdivásárhelyen pénzbeli bírság sújthatja az anyanyelvhasználat jogával élőt. Egy olyan ősi székely településen, ahol 1910-ben a románság számaránya mindössze 0,83 százalék, 2011-ben a román népszámlálás szerint pedig 6,92. Történt az Úr 2015. esztendejében, nyárelőn, Szent Iván havában, a trianoni megemlékezés napján, amelyen mintegy félszáz személy vesz részt, hogy pénzbeli büntetést szabtak ki. A szervezők a megemlékezés megtartására engedélyt kértek és kaptak. Ezért érthetetlen, hogy a hatalom miért vezényel ide brassói csendőröket, miért kéri az egyik brassói csendőr a szervezőt, hogy ismertesse a rendezvény programját. A felszólított fiatalember román nyelven kér tolmácsot. Azt nem kap, de 500 lejes büntetést igen.
Szimbolikus, hogy a büntetés kiszabására a gyászos trianoni diktátum, békeszerződés 95. évfordulóján kerül sor. A tolmácskérés elvileg azért jó, mert könnyen ki lehet forgatni egy székely ember szavait. Azonban, mint az említett példa mutatja, kiválthatja a hatalom megsértésének vádját, és a románul nem beszélő máris büntethető. Kérdés az is, hogy egy magyarlakta városba miért nem küldtek olyan csendőröket, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét? A „kis magyar időben” nagynéném férje magyar rendőrként románok lakta településen csak úgy teljesíthetett szolgálatot, ha román nyelvből vizsgázott. Nem volt apelláta, mert a Horthy Miklós Magyarországa rendőreitől megkövetelte a helyi lakosság nyelvének ismeretét.
A Kézdivásárhelyen történteket akár helyi incidensként is kezelhetnénk, csakhogy épp ekkor vált ismertté, hogy a parlamentben többen szeretnék Trianon napját kötelező ünnepléssel összekötve nemzeti ünnepé emelni. Erről a diktatúra keserű emléke villan elém. Az a korszak, amikor milliós tömegeket, köztük magyarokat is, kirendeltek tapsolni. Nem elég megalázó, hogy – 2009 óta hatósági segédlettel – december elsején fasiszta jelszavakat ordítozó bandák lepik el a székely városokat, most még Trianont is ünnepeltetni szeretnék!
Tanuljunk románul?
Köztudott, hogy Székelyföldön a román nyelvet nem idegen nyelvként, hanem anyanyelvként oktatják, amikor abban a közegben, ahol a gyermek él, a hivatalokon kívül senki nem beszéli azt. „Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?” – kérdi Florina Vaipan, aki empátiával keresi a nyelvoktatás helyes útját. Rámutat, hogy az iskolai kisebbségi oktatás eredménye „a művi és a bemagolt akadémikus nyelvezet. Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie.”
Azzal, hogy kijelentik, a székelyek Romániában élnek, és kutya kötelességük tudni románul, a románnyelv-ismeret nem javul, még hazafias szólamokkal sem! 1980 táján iskolaigazgatóként megdöbbenve szembesültem azzal, hogy a román nyelvszakos tanár kolléga (Ch. B.) így ösztönzi a nyelvtanulást: „A román nyelv tanulása hazafias kötelesség.” Nos, ez messze áll attól, amivel hajdanán az öregek biztatták a nebulókat: „Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy!” A román nyelvszakos kolléga elmondhatta volna, hogy a nyelvismeret miért fontos. Elmondhatta volna, hogy a román nyelvben és a magyarban is több ezer kölcsönszó található, amelyre támaszkodva játékosan, könnyen tanulható a mindennapi életben szükséges szókincs. Mert a láda az ladă, a lakatos lăcătuş, a pálinka palincă stb.
Strasbourgban is küzdeni kell!
A székely önkormányzatok határozatait Székelyföld autonómiájának megteremtéséért – bár szélmalomharcnak tűnik –, minden nemzetközi fórumra el kell juttatni. Némi reményre jogosít fel, hogy a strasbourgi Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa monitoring bizottsága 2015. márciusi ülésén Franciaországba tényfeltárókat küld a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos panaszok kivizsgálására.
Az Európa Tanácsot is rendszeresen tájékoztatni kell, hogy Románia miként teljesíti vállalt kötelezettségeit. Meg kell értetni, hogy Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése. Ha elkészül az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége által tervezett, a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságok feltárása, azt fehér könyv formájában el kell küldeni Strasbourgba és más fórumokra. Rá kell mutatni, hogy Románia az erdélyi magyarságtól nemcsak a kollektív jogokat tagadja meg, de nem biztosítja az elemi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését sem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem engedhetjük meg magunknak a nehezen felépített rendszer leépülését” -
„Ha a szórványban egy-egy magyar gyermek román iskolába iratkozik, akkor ugyanannyi magyar jövőt, magyar családot veszítünk el. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a nehezen felépített oktatási rendszerünket leépítsük. Az RMDSZ célja ezért többek között a szórványkollégiumi rendszer megerősítése, hogy ebből a szempontból se kelljen egyetlen magyar gyermeknek sem más, nem magyar iskolát választania” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök pénteken, Máramarosszigeten.
A helyi Kultúrpalotában megszervezett lakossági fórumon az RMDSZ elnöke arra is kitért: ha Máramarosszigettől Kézdivásárhelyig, Nagybányától Sepsiszentgyörgyig megfelelő oktatási rendszer áll a közösség rendelkezésére, amely révén versenyképes tudást szerezhetnek a fiatalok, akkor a jövőtervezés alapjai is adottak.
Szászrégen, Marosvásárhely, Brassó és Nagyszalonta után az RMDSZ lakossági fórumsorozatának helyszíne Máramarossziget volt, ahol Kelemen Hunor az RMDSZ-kongresszus utáni „újratervezésről” is beszélt, amelynek része ez az eseménysorozat, és amelynek folytatását tervezi a Szövetség az ország több magyarlakta régiójában. A máramarosszigeti fórumon a szövetségi elnök mellett Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök, Bónis István parlamenti képviselő és Béres István, az RMDSZ Történelmi Máramaros területi szervezetének elnöke vett részt és válaszolt a résztvevők kérdéseire.
A magyar oktatás problémái foglalkoztatják a közösséget, és szükség van arra, hogy szakmai megbeszélést is szervezzenek erről – hangsúlyozta a fórum egyik felszólalója. Mindemellett a közeli, magyar többségű Hosszúmező csökkenő gyermeklétszámáról, a kivándorlásról, a munkahelyek hiányáról, a vállalkozók és befektetők számára kínálkozó túl kevés lehetőségről, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának stagnálásáról, a fiatalok hazatelepülését ösztönző stratégiák és intézkedések szükségességéről beszélgettek a máramarosszigetiek a Szövetség képviselőivel.
„Kisebbségi közösségként a romániai magyarság nem engedheti meg azt a luxust, hogy a közösség életével ne foglalkozzon felelősen. Ezt Máramarosszigeten, szórványban érzik és értik a leginkább, hiszen az asszimilációt és térvesztést, a veszteség minden formáját érezheti a magyarság, ha nem foglalkozik a közösségi élettel. Biztonság, munkahelyek és olyan versenyképes oktatás kell, amely révén a felnövő nemzedékek is itthon akarnak maradni, vagy legalábbis el tudják képzelni az életüket itthon” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a helyi magyar iskola valamennyi civil kezdeményezést befogadó közösségi hely kell hogy legyen, az RMDSZ helyi, területi és országos szervezete pedig olyan nyitott szövetség, amely egyetlen szövetségesét a közösségben, az erdélyi magyar emberekben látja.
maszol.ro

Hogyan teljesítettek a magyar középiskolák az országos képességvizsgán?
A nyolcadikosok 79,3 százaléka szerzett átmenő jegyet az országos képességvizsgán, tavaly ez az arány 70,78 százalék volt. Az eredményeket megyékre, iskolákra illetve diákokra lebontva azevaluare.edu.ro honlapon lehet böngészni.
Megnéztük, hogyan teljesítettek a magyar tannyelvű középiskolák és a legjobbakat mutatjuk. Az eredmények alapján a legnagyobb átlagot a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum érte el 8,77-el. Itt egyébként 30 diák vizsgázott. Összehasonlításképpen az országos legjobb a galaci Vasile Alecsandri Főgimnázium 9,62-vel.
Jól teljesített a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium 8,30 (38 diák) és a szintén kolozsvári a Báthory István Elméleti Líceum is 8,20 (72 diák). 8-as átlagot ért el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (93 diák) és majdnem beérte a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium is 7,91-es átlaggal (28 tanuló).
A nagyváradi Ady Endre Elméleti Lícium 53 vizsgázó diákja 7,94-es átlagot ért el, közel járt a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum is 7,87-el (59 tanuló) és az aradi Csiky Gergely Főgimnázium szintén 7,87-es átlaggal (33 diák), de alig maradt le tőlük a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum 7,85-el (32 diák) és a szintén szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium 7,83 (29 diák) is.
További eredmények: székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium: 7,67 (57 diák), brassói Áprily Lajos Főgimnázium: 7,65 (43 diák), kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum: 7,48 (35 tanuló), kolozsvári Református Kollégium: 7,46 (15 diák), tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum: 7,43 (20 diák), székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium: 7,44 (23 diák), Szatmárnémeti Református Gimnázium: 7,43 (31).
Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 7,37 (38), sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium: 7,36 (89 vizsgázó), csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum: 7,28 (40), nagybányai Németh László Elméleti Líceum: 7,28 (17 tanuló), székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző: 7,06 (20 diák), csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium: 7,04 (29), kovásznai Körösi Csoma Sándor Iskolaközpont: 7,00 (18 tanuló).(hírszerk.)
Transindex.ro

Forog a táborkerék (Alsócsernátonban)
Háromszéki óvónők kézműveskednek tegnaptól az alcsernátoni Haszmann Pál Múzeumban (fotó), velük egy időben budapesti diákok táboroznak ugyanott. A táboridényt a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum nyitotta június közepén, a képzőművészeti szakos diákok a Múzeumok éjszakája gazdag programjában is részt vettek.
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárral tavasszal közösen szervezett Híres mesterségem címere vetélkedő hét nyertes csapata július közepén jutalomtáborozik Alsócsernátonban, a diákok ezúttal mutatják be a kiválasztott mesterekről készített kisfilmeket – közölte Dimény-Haszmann Orsolya muzeológus, múzeumvezető.
Az olvasó- és kézművestábort a Magyar Olvasástársaság is támogatja. Szintén jutalomtáborba érkeznek kisújszállási tanulók, augusztusban lujzikalagori gyermekek táboroznak a múzeum udvarán, és már júliusban megkezdik az előkészületeket az őszi Csernátoni burrogtatóra. Az Erdélyben egyedülálló szerszám- és mezőgazdaságigép-gyűjtemény köré szervezett találkozót a Mezőkövesdi Mezőgazdaságigép-múzeummal közösen szervezik Lévay Sándor gyöngyösi vállalkozó támogatásával, aki a gépek javításában, előkészítésében is munkát vállal. A nyári táborok szervezői számítanak a Haszmann család kézműves szakértelmére, a nemezelés, bútorfestés, fafaragás oktatásába bekapcsolódik a múzeum teljes munkaközössége, de a múzeum kapuja nyitva áll a turisták előtt is, akik a kiállítások mellett a régi parasztházakat, a kopjafaerdőt, a szabadtéri mezőgazdaságigép-kiállítást is megtekinthetik.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pontokat lehet gyűjteni
Önkéntes közösséget épít a Turulmadár
Furus Levente, a Turulmadár Ifjúsági Iroda elnöke tegnap az önkéntességet népszerűsítő tevékenységeikről számolt be a médiának.
A májusban beindított és június 30-án lezárult Fedezd fel az önkéntesség világát program célja a non-formális oktatás fejlesztése, bővítése a szociális gondokkal küszködő fiatalok és gyermekek körében, egy olyan társadalom kialakítása, amely az aktivizmuson és önkéntességen alapul. Ennek összértéke közel 24 ezer euró, amelynek 89%-át a Norvég Civil Alap Románia biztosította.
A projekt hozadékaként a Berde Mózsa Kör keretén belül 5 új önkéntes oktató csatlakozott a csapathoz, valamint 69 kicsi vett részt különféle fejlesztő- és oktatótevékenységeken, táborokban. Ezenkívül 413 fiatalnak tartottak előadásokat kommunikáció témakörben (Kézdivásárhelyen, Baróton és Sepsiszentgyörgyön). Egy önkéntes-útmutatót is megjelentettek, és egy ehhez kapcsolódó kampányt indítottak útjára.
A népszerűsítő munka korántsem tekinthető lezártnak, az Önkéntes közösség című projekttel folytatódik – 2016 márciusában zárul, és szintén a Norvég Civil Alap Románia támogatását élvei –, melynek fő célja az önkéntességre való ösztönzés, és egy olyan online platform kifejlesztése, melynek révén a bekapcsolódni kívánók lehetőségeket találhatnak önkéntes munkára, valamint ahol a szervezetek is toborozhatnak „munkaerőt”. A honlap különlegességét az adja, hogy a szervezetek az önkéntes órákat pontokká alakíthatják, ezekért pedig különböző szolgáltatásokat igényelhetnek: például ingyenes biciklikölcsönzés az irodától csapatépítés céljából. Az önkéntes platform partnere a Kovászna Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság, amely az önrészt biztosítja.
Tinca Teddy
Krónika (Kolozsvár)

Gyergyószéki táborkínálat gyerekeknek
Gazdag a kínálat a gyergyói táborok palettáján – a feltaláló, régész, színjátszó, táncos, lovas palánták egyaránt találhatnak kedvükre valót. Azok a gyerekek sem kell messzire menjenek, akik csupán jó társaságra, esetleg kalandra vágynak. Az alábbiakban a művelődési központ hírlevelében megjelent táborozási lehetőségeket összesítjük.
A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum két korosztálynak szervez táborokat idén. Az elemi iskolások tematikus napok keretében ismerkedhetnek a természettudományokkal: július 6-10. között, naponta 9-től 16 óráig fénnyel, hanggal, levegővel, mozgással és időméréssel kapcsolatos kísérleteket végeznek, mindeközben megpróbálnak kapcsolódási pontot találni a megfigyelt jelenség és a hétköznapok között. Megtudhatják azt is, hogy a különböző tudományos megállapításokat hogyan használják a muzeológusok. A tanulás mellett sok-sok játék és kézműves foglalkozás segíti az együtt táborozás élménnyé válását. A zárónapon – immár hagyományosan – megírják a tábor krónikáját, és a tábori újság sok fotóval illusztrált, újabb lapszámát emlékül hazaviheti minden résztvevő.
Régésztábor a nagyobbaknak
Az öt-nyolcadik osztályos gyerekeket július 13–19. között a Pricske-tetőn zajló régészeti feltárás helyszínére hívja a múzeum. A táborozók betekintést nyerhetnek a régész munkájába, ki is próbálhatják magukat ebben a szerepben, és gyarapíthatják helytörténeti és történelmi tudásukat. Játékok és vetélkedők is szerves részei a programnak. A tábor egyik különlegessége a naponta továbbfejlődő drámapedagógiai foglalkozás lesz, amelyben megelevenítik a feltárás alatt álló egykori pricskei vesztegintézet életét, elképzelik, hogy a 18. század közepén kik dolgoztak ott, kik voltak azok az utazók, akik útjukat megszakítva kénytelenek voltak akár több hónapot ott tölteni. A zárónapon megjelentetik a tábori krónikát: a sok fotóval illusztrált lapot magával viheti minden résztvevő. A táborokba július 3-ig lehet jelentkezni a múzeum titkárságán vagy a 0266–365229-es telefonszámon naponta 9 és 17 óra között.
Kaland, alkotás Várbükkben
A Fenyőmag Gyerekfoglalkoztató Központ július 20. és 25. között Várbükkbe (5-ös km) várja a 8-12 éves gyereket egy tartalmas hétre, jó társaságra, kalandra és alkotásra. Jelentkezni július 5-ig lehet Eperjessy Kinga óvónőnél a 0744–882302-es telefonszámon. A tábor részletes programja megtekinthető a Fenyőmag Facebook-oldalán.
Csalamádé-tábor színjátszóknak
A Csalamádé színjátszó táborba a hetedikeseket és nagyobbakat várja a szervező Szín-kron diákszínjátszó csoport és a gyergyószentmiklósi Művelődési Központ. Mozgást, agytornát, közös és egyéni munkát, ugyanakkor sok-sok szórakozást ígérnek a résztvevőknek. Mindezt a július 3-23. között zajló táborban, aminek első hetében Güdücön műhelymunkákat tartanak, a második hétben a gyergyószentmiklósi színháznál intenzív próbafolyamat zajlik, a zárónapokon pedig az elkészült előadást mutatják be a környező településeken. A táborban a helyek száma korlátozott, a még néhány betöltetlen helyre a 0740–517174-es telefonszámon lehet jelentkezni július 2-ig.
Angol nyelvtábor két korosztálynak
Kids Camp névvel intenzív angol nyelvtábort hirdetnek 7-14 éves gyerekeknek Borzonton, a Dorka Panzióban. A 7–9 évesek július 15–19. között, a 10–14 évesek július 13–19. között táboroznak. A programban beszéd- és memóriafejlesztő, szerep-, illetve társasjátékok szerepelnek, ugyanakkor kreatív és szórakoztató foglalkozásokat is kínálnak a szervezők. Érdeklődni, jelentkezni a 0741–081604, illetve a 0748–124003-as telefonszámokon lehet.
Lovastábor „góbésan”
A Góbé Lovasudvar két időpontban is hirdet tábort: július 27.–augusztus 1-je, illetve augusztus 31.–szeptember 5. között. A kínálatban lovaglási, lóápolási ismeretek elsajátítása, lovasoktatás szerepel, vannak kedvcsináló programok és vetélkedők.
Érdeklődni, jelentkezni a 0740–085619-es telefonszámon lehet.
Tánctábor kezdőknek, haladóknak
Szintén augusztusi program a Gyergyói Néptánc- és Zenetábor, amelyet idén is Gyergyóremetén szerveznek 3-8. között. A táborban a néptáncoktatás három csoportban, három helyszínen fog zajlani. Oktatók: Farkas Tamás és Gál Nóra Magyarországról, Ivácson László, a Háromszék Együttes művészeti vezetője és Tekeres Gizella Sepsiszentgyörgyről, illetve Sándor Csaba, a balánbányai Ördögborda Táncegyüttes vezetője és Laczkó-Benedek Tünde, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosa.
A táncon kívül gyergyói népzenét és népdalokat is elsajátíthatnak a táborozók, idén a Magyarországról érkező Vizeli Balázs hegedű- és Dsupin Pál furulyaoktató foglalkozik a zene iránt érdeklődőkkel. Népdaloktató: Erőssné Sándor Judit. Jelentkezni július 26-ig lehet a 0752–241873-as telefonszámon vagy a bakai77@yahoo.com e-mail címen.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Fehér Holló Sepsiszentgyörgyön (A magyar–román párbeszédért)
A Fehér Holló Médiaklub Egyesület által működtetett Corbii­albi.ro portál sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőségének megalakulását jelentette be sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Szabó Csaba újságíró és Mădălin Guruianu, az Ecou ifjúsági egyesület képviselője.
Mint is­mert, a Corbiialbi.ro portál célja a magyar–román párbeszéd erősítése, a magyarokról a román közvéleményben élő előítéletek el­oszlatása (a Háromszék olvasói számára onnan is ismerős lehet, hogy szombati lapszámainkban többször közöltünk már neves román publicisták ott megjelent írásaiból). Szabó Csaba kolozsvári tévés újságíró, a portál főszerkesztője tavasszal is járt már Sepsiszentgyörgyön, akkor a közszolgálati televízió kolozsvári stúdiója számára készítettek műsort, bemutatva egyebek mellett a Mădălin Guruainu és Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár által kezdeményezett, ugyancsak a magyar–román párbeszéd erősítését szolgáló Vox Populi vitafórumot. Mint tegnap kifejtette, azt tapasztalták, hogy Sepsiszentgyörgy kultúra vonatkozásában közvetlenül Kolozsvár után jár, bár kezdetben lekicsinylően viszonyultak a városhoz, ma már úgy látják, megelőzte például a mindinkább lecsúszó Marosvásárhelyt. Afféle interkulturális frontként tekintenek a háromszéki megyeszékhelyre, amelyben a frontvonal nem románok és magyarok között húzódik, hanem a fejlődésért tenni akaró magyarok és románok, illetve a visszahúzó magyar és román erők között. Az energiák együttműködésre alkalmasak, szinergikusak, jó az út, amelyen elkezdtek járni, folytatni kell azt, közös terveket, közös pályázatokat kell kidolgozni, ehhez kíván hozzájárulni a portál is azzal, hogy kiemelt figyelmet fordít Sepsiszentgyörgyre és környékére. Mădălin Guruianu örömmel jelentette: végre más városbeli média figyelt fel a Sepsiszentgyörgyön zajló pozitív történésekre, hiszen régi panasza, hogy a bukaresti sajtó csak a konfliktust, a botrányt keresi itt. A sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőség létrehozását az is indokolja, hogy többen írtak innen a portálnak, de sokan is olvassák. A sepsi­szentgyörgyi fiókszerkesztőség munkatársai: Răzvan Lupescu publicista, a Gagauziából érke­zett Lidia Ostaş, Maricela Dan sepsiszentgyörgyi újságíró, Mă­dălin Guruianu, a sepsiszent­györgyi Ioan Ganea, a közeljövőben csatlakozik a csapathoz Maria Băilă megyeszékhelyi tanárnő, továbbá a jelenleg Angliában tanuló, szintén sep­siszentgyör­gyi Simina Gheor­ghincă. A név­sor nem végleges, a kezdeményezők várják mások jelentkezését, írásait is. Gagauz vendég
A sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőség tagja a moldova köztársasági Gagauz Autonóm Régióból származó Lidia Ostaş is. Szabó Csaba elmondása szerint két évvel korábban Hargita Megye Tanácsának bevonásával próbáltak testvérmegyei kapcsolatot létesíteni a gagauz térséggel, ám ez bukaresti minisztériumi akadékoskodás miatt nem sikerült. A mintegy 200 ezer lakosú Gagauzia autonómiája 1994 óta biztosított, ám többnyire tartalom nélküli. Három hivatalos nyelve van a régiónak, a román, az orosz és a gagauz, van választott vezetőjük, a baskán (a Deutsche Welle Irina Vlahhal készített interjúját lapunk május 18-i számában közöltük – szerk. megj.), aki a moldvai kormány tagja is, vannak elismert jelképeik, ám kulturális identitásuk megőrzésében így is akadályokkal szembesülnek. Moszkva vonzereje nagy, többnyire oroszul beszélnek az ott élők, sokan elvándorolnak, Oroszországban vállalnak munkát, nincsenek iskoláik, tankönyveik, nincs elegendő szakemberük – bővíteni szeretnék tehát jogköreiket.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Biró Zsolt: nem szövetkezhet az MPP és az EMNP
Érvénytelennek nyilvánította a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszentgyörgyi együttműködési megállapodását a polgári alakulat országos vezetősége.
Érvénytelennek nyilvánította a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszentgyörgyi együttműködési megállapodását a polgári alakulat országos vezetősége.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Nagy érdeklődés övezi Sármási-Bocskai János köteteit
Megjelent Sármási-Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente II. kötete, amely a napokban lesz kapható a Kobak könyvesboltokban. A szerző már készíti a harmadikat és negyediket is, illetve tervezi a további köteteket.
Nem hitte volna, hogy egy könyv megírásának és megjelentetésének ilyen eredménye lehet – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Sármási-Bocskai János, akinek első kötetét 18 településen mutatták be, nem csak ott, ahol a cselekmény történik, de távolabbi helyeken is. A Varázslatos Kis-Küküllő mente című munka első kötetében a szerző Parajdra, Szovátára és Sóváradra „kíséri” főhősét, a 9 éves, harmadik osztályos Csabikát, ahol egy másik kisfiú, Karesz által mutatja be a helyi látványosságokat, legendákat, szokásokat.
A könyv ötlete 2013 nyarán született, amikor Trombitás János, a Bookyard Kiadó igazgatója azzal a kéréssel kereste meg a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát, a környékbeli falvak állandó megszólaltatóját, hogy írjon meséskönyvet, lehetőleg mai történetekkel. „Akkor jutott eszembe, mi lenne, ha Havadtőről írnék, hiszen ott születtem, ott élek most is, ismerem a falut és a környéket” – mondta Sármási-Bocskai, aki saját falujáról csak a negyedik kötetben fog írni, ugyanis azt számos más település előzte meg. A tavaly megjelent első kötet után, a mostaniban Kibédet, Makfalvát, Székelyabodot és Szolokmát örökíti meg.
Székelyabod és Szolokma a tervek közt nem szerepelt, azért került be mégis a kötetbe, mert megfogalmazódott az igény, hogy azokról is írjon, az országúttól félreeső településekkel ugyanis „senki nem foglalkozik”. Az előkészületben levő harmadik kötet Hármasfaluról, Cséjéről, Erdőszentgyörgyről és Bözödújfaluról szól, ezeket követi a sorban a negyedikben Havadtő, Rava, Vadasd, Havad és Geges.
A tervezett négy kötetből lesz 5-6 is, mondja a szerző, hiszen egyre több településről jelzik az igényt a pedagógusok, iskolaigazgatók, akik nem csak ajánlják tanítványaiknak, de a tanév végén jutalomkönyvként adományozták a legjobbaknak. Könnyed, közérthető, gördülékeny stílusa, egy-egy falu érdekességeinek, szokásainak mese formájában történő bemutatása teszi vonzóvá a könyvet, amelyet a szerző gyerekeknek írt, mégis nagyon sok felnőtt olvasótól kapott visszajelzést, hogy mennyire tetszik, mennyi mindent tudott meg, mint például a szovátai Medve-tó keletkezését, vagy a parajdi sóbánya történetét. Az első kötetében Csabika, a főhős egyedül utazott, a másodikban már vitte a családját és annak barátait, munkatársait is. Közös kirándulások, élmények teszik még vonzóbbá az olvasmányt.
A könyvek iránt nagy az érdeklődés a bemutatott településeken kívül is, Szentábrahámon, Szentegyházán, Kőrispatakon, Gyergyóalfaluban is bemutatták az első kötetet. Sok helyen már a könyvbemutató előtt jóval megvásárolták, és a történetek ismeretében faggatták a szerzőt. Gyakran előfordult, hogy egy-egy gyerek rákérdezett, hogy „Csabika ugye én vagyok”?. Még a kislányok is azonosultak a főhőssel. Az az igény is megfogalmazódott, főleg pedagógusok, szülők és nagyszülők részéről, hogy mikor azt írja, hogy Csabika olvas, írja meg konkrétan, hogy mit olvas. A könyvtárakban is számon tartják, a hazai vidéki könyvtárak mellett számos magyarországi intézmény is vásárolt belőle.
„Már Sepsiszentgyörgyről vagy Brassó megyei háromszéki falvakból is kértek, hogy írjak róluk is” – mondta a szerző, aki szívesen tenne eleget a felkéréseknek, de időigényes munka. A napi rádiós feladatok mellett, leginkább éjszaka, amikor már családja lepihent, ül számítógép elé, hogy írjon. Az írást természetesen megelőzi a tájékozódás, a dokumentálódás, utánaolvasás.
Antal Erika
Székelyhon.ro

A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való vissza­helyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarságunk szellemvédői
Budapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Kocz­ka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték.
Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt.
Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus.
E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért!
Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet!
Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheor­ghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette!
A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat!
Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetven éve hunyt el Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Római Katolikus Státus világi elnöke
Léczfalvi Gyárfás Elemér politikus, közgazdász az egykoron önálló faluban, ma a Dicsőszentmártonhoz tartozó Borzáson, 1884. augusztus 27-én született. A kolozsvári és budapesti jogi egyetemen, valamint a párizsi Sorbonne-on végzett jogi tanulmányokat. (1903-ban, kolozsvári joghallgató korában az ottani Szent Imre Kör alapító elnöke.) Az állam- és jogtudományi doktorátus megszerzése után Marosvásárhelyen ügyvédjelölt. Az 1909-ben letett szakvizsga után Dicsőszentmártonban, Kis-Küküllő vármegye székhelyén nyitott ügyvédi irodát. Abban az időben az ott megjelenő Vármegyei Híradó felelős szerkesztője. Az első világháborúban 1914-től az orosz fronton a 2. (székely) huszárezredben szolgált, és három év múlva tartalékos huszárszázadosként szerelt le. Háborús élményként – Gyóni Géza Csak egy éjszakára versének reminiszcenciájaként – írta le, hogy „a nehéz időkben hányszor elbeszélgettünk arról, hogy ha Európa összes diplomatáit, minisztereit, politikusait csak egy órára ki lehetne hozni ide… […] A diplomaták nem jöttek ki a lövészárokba, s a világháború most is folyik tovább.”
Politika és egyház
A világháború időszakában bekapcsolódott a politikai életbe, 1917 júniusától 1918 novemberéig Kis-Küküllő vármegye főispánja, ezt követően a forradalom időszakában a megyei Nemzeti Tanács elnöke. 1921-ben a Magyar Szövetség elnöki tanácsának tagja, majd működésének betiltása után a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt fúziójából 1922-ben megszületett Országos Magyar Párt vezetőségi tagja, valamint a közgazdasági szakosztály elnöke. 1926-tól 1938-ig két alkalommal Csík vármegye szenátora a román szenátusban, ahol egyházi, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. Szenátortársai előtt kifejtette: „én ma sem teszek más egyebet, midőn képviselem és védelmezem egyházam jogait, mint amit elődeim tettek. […] nem akartunk egyetlen kormány kezében sem eszközökké süllyedni: sem az erdélyi fejedelmek, sem a Habsburgok, sem a magyar kormányok kezében.” Az Erdélyi Katolikus Státus a szenátus előtt. Gyárfás Elemér világi elnök beszéde és N. Jorga miniszterelnök válasza a szenátus 1932. február 12-iki ülésén (Kolozsvár, 1932.)
1917-től az Erdélyi Római Katolikus Státus gyűlésének, 1921-től igazgatótanácsának tagja, 1931-től a Státus – 1932 óta új nevén az Egyházmegyei Tanács – szabályzata szerint élethossziglan megválasztott világi elnöke. (A második bécsi döntés hatályának időszakában az észak-erdélyi részen Inczédy-Joksman Ödön alelnök.) A román szenátus előtt tisztázta, hogy elnökként sem fizetést, sem egyéb javadalmat, sem jelenléti díjat, sem költségtérítést nem kap. Az egyházpolitika fontos tényezője, 1920-tól az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapító-alelnöke, cselekvő részese a Vatikán és Románia között létrejött tárgyalásoknak, majd a két állam közötti Konkordátum megszövegezésének. 1929-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjai közé választotta, a társadalomtudományi és újságírói szakosztály elnöke, majd 1938–1940 között az abból létrehozott Pázmány Péter Társaság egyik alapítója és György Lajos mellett másik alelnöke. 1932-ben az egyik alapítója és 1936-ig főmunkatársa a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A második bécsi döntés után, 1940. november 4-től az 1944-es román kiugrásig a Dél-Erdélyben működő Romániai Magyar Népközösség elnöke. Kevéssé ismert, hogy a Maros megyei Szőkefalvi Római Katolikus Egyházközség főgondnoka volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, később az Erdélyi Bankszindikátus elnökeként, valamint publikációival a gazdasági-pénzügyi életben is nevet szerzett magának [Románia hivatalszervezete és erdélyi magyar pénzintézetek (Lugos, 1924), A leu árfolyama és a pénzügyi válság (Kolozsvár, 1924)].
Nemcsak magánemberként, politikusként is jól kamatoztatta magas szintű román nyelvtudását. Az 1920-as történelmi változás előtt megfogalmazott írásaiban a reálpolitika mondatta vele, hogy meg kell ismerni a román nyelvet és irodalmat, mely hathatósan elősegítheti a magyarok és románok közötti válaszfalak lebontását.
Lesz még egyszer ünnep Erdély földjén
Első jelentős publicisztikai gyűjteménye az Erdélyi problémák. 1902–1923. (Kolozsvár, 1923) címen megjelent kötet, melynek Elöljáróba részében hangsúlyozta, hogy „az erdélyi magyarságnak az az Istentől rendelt, világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar népfaj között. […] Ez az egyetlen nagy cél, melyet az erdélyi magyarság ma maga elébe kitűzhet, s amelyért valóban érdemes küzdenie”. Ennek előzményeként a monarchia korabeli nemzetiségeivel való kívánatos kapcsolat kialakításának egyik fontos alapjaként már 1904-ben így fogalmazott: „minden magyar diáknak meg kellene tanulnia egy nemzetiségi nyelvet”. Az ellenségeskedés megszűnését a románság lelkületének, szokásának és vallásának jobb megismerésében látta, mely elengedhetetlen egy reális kép kialakításához. Mindezek ismeretében magától értetődő főispáni székfoglalójának ígérvénye: „Gondosan fogom ápolni a vármegye békéjét, a felekezetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok harmóniáját.” Publicisztikai gyűjteményének Elöljáróbarésze és befejező írása, Az igazság lelke ugyanazzal a gondolattal kezdődik és végződik. „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja értetni Budapesten, hogy a románság ellen elhangzott minden harag sugallta szó végeredményében az erdélyi magyarság testét, annak intézményeit, birtokállományát vagy kultúráját sebzi meg, és meg tudja értetni Bukarestben, hogy ha barátra és szövetségesre van Romániának szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, kitartóbbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére és ragaszkodására kétmillió román állampolgár fajrokona a zálog – ha meg tudja ezeket értetni, ami pedig oly világos, oly kézenfekvő, akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén is.” A gondolatoknak ismerősnek kell lenniük, hasonlóak olvashatóak Kós Ká­roly Kiáltó Szó címen elhíresült manifesztumában is. „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. […] Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Kalotaszegi vállalkozás címen megjelent, a Korunk szerkesztőbizottságának írt levelében (Kolozsvár, 1971. május 24.) Kós Károly úgy emlékezett, hogy a korabeli politika „a Kiáltó Szó szerzőjének megszerezte az első osztályú ’nemzetáruló’ minősítést”. Hasonló mondataiért a maga korában Gyárfás Elemérre nem aggattak ilyen jelzőt, remélhetőleg a mostani időszakban, utólag sem kapja meg.
12 pont az autonóm Erdélyről
Az első világégés után, a formálódó új államhatárok időszakában, 1919. március 24-én 12 pontban az autonóm Erdély megvalósításáról memorandumot fogalmazott Iuliu Maniunak, a nagyszebeni Kormányzótanács elnökének. Javaslata szerint az Erdély címerét és lobogóját használó önálló „Erdélyország”-ban meg kell teremteni a három nemzet – magyar, román és szász – unióját és szövetségét, melyet 10-10 magyar és román, valamint 4 szász tagból álló, összesen 24 tagú kormányzótanács Gyulafehérvár székhellyel irányítana. A három nemzet bármely tagja becsületének, öntudatának megsértését, közöttük gyűlölet szítását felségsértésnek kellene tekinteni és annak megfelelően büntetni. Az időközben gyorsan változó történések miatt túlhaladottnak tekintette memorandumát és nem adta át címzettjének.
Legfontosabb munkája a Bethlen Miklós kancellár. 1642–1716. (Dicsőszentmárton, 1924) monográfia, melyben az önálló erdélyi fejedelemség időszakába illesztve a címadó erdélyi kancellár életét elemezte Cserei Mihály Historia (1709–1712) címen megszületett munkája alapján. Forrásként közölte a Diploma Leopoldinum, az Olajágat viselő Noé galambja és a Supplicatiószövegét, valamint Bethlen Miklós levelezését, melyet a bécsi fogságból feleségével és fiával folytatott. Művéről több ismertetés született, melyek közül a legalaposabb Biró Vencel piarista történészé. Monográfiája a korszak más történelmi jellegű munkáihoz hasonlóan „áthallásos”, a korabeli történések elemzésekor gyakran utalt saját korához való hasonlatosságokra. Marosvásárhelyen, 1924. október 12-én a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban ez volt a székfoglalója.
Az Egyenes úton. 1901–1926. (Kolozsvár, 1926) címen megjelent második publicisztikai gyűjteményéhez Hirschler József pápai prelátus, főesperes-plébános írt előszót. A felkérés nem véletlen, cikksorozata a mélyen vallásos római katolikus Gyárfás Elemér nézeteit tükrözi. „Nekem, a társadalompolitikusnak, legerősebb és megingathatatlan bizonyítékom volt mindenkor az én keresztény hitem mellett az a napnál világosabban felismert igazság, hogy az emberi társadalom minden fájó problémájának egyetlen megoldása, minden vérző sebének egyetlen orvossága a hamisítatlan, tiszta, tündöklő keresztény világnézet.” Ezen az alapon állva adta egyik írása címének, hogy A Szent Imre Egylet üdvözli a Bethlen Gábor Kört. Abban meggyőződéssel vallotta: „Ez a mi Erdélyünk nem az az ország, melynek békéjét felekezeti viszályok képesek volnának feldúlni. […] Ez a mi Erdélyünk megszentelt földje a szabadságnak, a türelemnek, a szeretetnek.”
Ősei háromszéki primor származására utalva székelynek vallotta magát. Leszármazását A léczfalvi Gyárfás család sepsiszentgyörgyi ága címen a Genealogiai Füzetek negyedik évfolyamában mutatta be. 1925. október 20-án, a Kovászna megyei kézdikővári Szent Lőrinc vértanú-templom jubiláris ünnepségén elhangzott beszédében a székelységet így jellemezte: „A székelységet az ő katolikus öntudata megtanítja arra, hogy becsületes munka és önzetlen kötelességteljesítés és tiszta erkölcs és tiszta családi élet, tisztalelkű fiatalság és becsületben megőszült öregség olyan hatalmas erők egy nép életében, melyek biztosabban és tartósabban alapozzák meg egy nép életét, mint szuronyok erdeje és kincsek halmaza.”
Szabadság (Kolozsvár)

Gelencén Isten választottai
Méltóságteljes papitalálkozó
A munkanapra való tekintettel viszonylag kevés hívő jelenlétében tartották a Felsőháromszéken született római katolikus egyházi méltóságok első találkozóját. Az ünnepi szentmisén a papságon kívül Tamás József segédpüspök is részt vett, ő prédikált, ugyanakkor a környékbeli papság is képviseltette magát.
A találkozó kezdeményezője néhai Harai Pál ny. kanonok, egykori medgyesi plébános volt, akinek az ötletét Pakó Benedek ny. kanonok karolta fel, és szervezte meg az eseményt. A Sepsiszentgyörgyön élő plébánost Bereczi István gelencei plébános is segítette munkájában, és ötvennél több egyházi méltóságot hívtak meg az eseményre, viszont különböző okok miatt csupán 36-an jelentek meg Erdély különböző szegleteiből, illetve Magyarországról.
A püspök prédikációjában az egyházi hivatás fontosságát hangsúlyozta, elmondva, hogy valójában az egyház és Isten választja a tagjait, és nem a papság választja az egyházat. Az esemény végén a püspök a szaladári ravatalozóházat is megszentelte. Az eseményekről részletesebben soron következő Gelencei Körképünkben részletesen beszámolunk.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tizennégy református lelkészt szenteltek fel Székelyudvarhelyen
Tizennégy fiatal lelkészt bocsátottak önálló szolgálati útra szerdán délután a Székelyudvarhelyi Belvárosi Református Templomban, az Erdélyi Református Egyházkerület kihelyezett közgyűlése során. A lélekemelő esemény Udvarhely történetében mérföldkőnek számít, hiszen a helyi egyházi vezetők ismeretei szerint először szenteltek fel itt református lelkipásztorokat.
Nem ismert, hogy Udvarhelyen ezelőtt bármikor tartottak volna református lelkészszentelést – tudtuk meg a székelyudvarhelyi Bethlen-negyedi református egyházközség lelkipásztorától, Bekő István Mártontól. Az ünnepélyes eseményt ugyanis korábban hagyományosan a kolozsvári Farkas utcai református templomban tartották meg, tavaly azonban az esperesi kar már Sepsiszentgyörgyön áldotta meg az önálló szolgálatot kezdő lelkésztestvéreket. Az idei lelkipásztor-szentelést szerdán délután öt órakor tartották a Székelyudvarhelyi Belvárosi Református Templomban, ez nagy megtiszteltetés volt Székelyudvarhely református gyülekezeteinek – fejtette ki ünnepi beszédében Gede Ildikó, a belvárosi református gyülekezet lelki vezetője.
Az eseményen az Erdélyi Református Egyházkerület tizennégy fiatal lelkészét – köztük a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye négy lelkipásztorát, Soós Tímea Zsuzsanna bikafalvi lelkipásztort, Gilyénné Bóné Katalin Mária kőrispataki lelkipásztort, Ferkő Andor székelyudvarhelyi-belvárosi beosztott lelkipásztort és Bíró István csíkszeredai segédlelkészt – bocsátotta szolgálatra Kató Béla püspök az esperesi kar, a kihelyezett közgyűlés közel száz, az egyházkerület minden szegletéből érkezett egyházi és világi küldöttje, illetve az udvarhelyi belvárosi gyülekezet tagjai körében. A jelenlévők zsoltárok és imák révén áldást kértek a most megkezdődő hivatásokra, Kató Béla pedig prédikációjában kitartást kívánt nekik szolgálatukban.
Isten igéjeként a Királyok 2. könyvének 13. részéből a 14–19. verset olvasta – ennek vezérgondolataként kiemelte, a Bibliában az egyik legmegrendítőbb szó: abbahagyni. Rávilágított: tipikus emberi magatartás, hogy elkezdünk valamit, és ha az kezd komollyá vagy nehézzé válni, lemondunk róla.
A prédikáció és zsoltárok éneklése, a felszentelendők eskütétele után következett a lelkészszentelés megható mozzanata: a tizennégy fiatal térdepelve fogadta az esperesi kar tagjainak áldását. A magas rangú lelkészek a fiatalok fejére helyezték kezeiket, és Isten egy kiválasztott igéjét adták nekik útravalóul, hogy életpéldájukkal, szolgálatukkal azt adják tovább, hirdessék hitelesen híveik körében. A szolgálatra bocsátott fiatal lelki vezetők (Bartha Aladár, Bíró István, Dezső László Levente, Dénes Lajos Levente, Ferkő Andor, Gilyén Katalin Mária, Hajdó Tímea Andrea, Hideg István, Kötő Ferenc Barna, Márton Zoltán Barna, Simon-Kató Barna, Soós Tímea Zsuzsanna, Székely Róbert, Téglás Tibor Miklós) köszönetét Ferkő Andor tolmácsolta a tanároknak, nevelőknek. Kifejtette: a mai világnak egyre kevesebb a törvénye, nincs ma már fiú, lány, férfi, asszony, csak az egyén, a szabadosság, de hiszik, hogy az Ószövetség Istenére lehet támaszkodni.
Az Erdélyi Református Egyházkerület értékes könyvekkel, a székelyudvarhelyi református gyülekezetek igényesen kivitelezett térdeplőpárnákkal ajándékozták meg a frissen felszentelt lelkészeket. A párnákba a „Teljesítsétek be az én örömömet” igét hímezték – ennek kapcsán Gede Ildikó helyi református lelkipásztor örömmel végzendő szolgálatot kívánt ifjú lelkésztestvéreinek. Az egyházkerület zászlajának ünnepélyes átadása, valamint a magyar himnusz eléneklése után az egybegyűltek a templom előtti kis térre vonultak, ahol leleplezték és megáldották a lelkészszentelés emlékére állított kopjafát. A közgyűlést délutánra felfüggesztették – az ifjú lelkészek mentoraikkal és hozzátartozóikkal ünnepeltek –, ám csütörtök reggel a városháza Szent István Termében folytatódott.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Indul az agrármérnökképzés (Sapientia EMTE Sepsiszentgyörgyön)
Jövő héten lehet iratkozni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyön létesítettet új központjában, ahol ősszel beindul a képzés az agrármérnöki szakon. Erre 25 tandíjmentes és 5 tandíjas helyet hirdettek meg. A részletekről dr. Székely Gyula egyetemi tanár, a Sapientia rektorhelyettese, a sepsiszentgyörgyi központ igazgatója tájékoztatott tegnap.
Kolozsvár, Marosvásárhely és Csíkszereda után Sepsiszentgyörgyön is központot létesített a Sapientia. Székely Gyula szerint igen fontos lépés a város életében, hogy magyar egyetem indul. Ez helyi kezdeményezésre történt, mind a városi, mind a megyei önkormányzat igényelte. Egyelőre agrármérnöki szak indul, az megkapta a romániai felsőoktatási minőségbiztosítási ügynökség (ARACIS) engedélyét. Reményeik szerint jövőtől erdészmérnöki szakot is indíthatnak, de a brassói egyetem egyelőre keresztbe tesz. A mezőgazdász szak a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karon belül működik a kertészmérnöki tanszék felügyelete mellett. Az új sepsiszentgyörgyi kar a volt Gámán János Szakközépiskola, ismertebb nevén traktoriskola helyén működik. Az ingatlanhoz tartozó épületeket a városi önkormányzat teljesen felújíttatta, az oktatási intézmény magyar állami támogatásból a berendezést és korszerű felszerelést biztosította. Ez utóbbi értéke meghaladja az egymillió eurót. Az oktatás az előadó- és szemináriumterem mellett 17 laborban folyik. Az agrármérnöki szak négyéves alapképzést biztosít. A 25 ingyenes és 5 tandíjas (évenként 400 euró) helyre iratkozni lehet Sepsiszentgyörgyön, az egyetem Csíki utca 50. szám alatti székhelyén vagy Marosvásárhelyen a kar székhelyén is. Ugyanígy a marosvásárhelyi kertészmérnöki és tájépítész mérnöki szakra Sepsiszentgyörgyön is lehet jelentkezni. A felvételhez csupán az érettségi átlagát veszik figyelembe.
Újonnan induló szak lévén, az első három végző évfolyamnak akkreditált egyetemen kell államvizsgáznia, utána a Sapientia végleges akkreditációért folyamodhat. Az új egyetem nem rendelkezik saját tanári karral, ezért a kertészmérnöki tanszék biztosítja a 17 tanári állás betöltését. Mivel nem fedhető le teljes katedrával minden tantárgy, jelenleg 29 oktatót foglalkoztatnak. Közöttük hét magyarországi tanár a gödöllői Szent István Egyetemről és a Nyíregyházi Főiskoláról érkezik. Sepsiszentgyörgyi oktató egyedül Sikó-Barabási Sándor.
A beiratkozás július 13–18. között zajlik naponta 9–16 óráig a Sapientia sepsiszentgyörgyi, illetve marosvásárhelyi székhelyén.
Szekeres Attila
Erdély.ma

Országos szinten hiánypótló: agrármérnök-képzés magyar nyelven a Sapientián
A nemrég lezárult tanév jelentősebb megvalósításairól, valamint a Sapientiára felvételiző diákokra váró kínálatról számolt be szerdai sajtótájékoztatóján a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának a vezetősége. Újdonság, hogy ősztől magyar nyelvű agrármérnökképzést indít az egyetem Sepsiszentgyörgyön, ami országos szinten hiányszaknak számít.
Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora az idei év legnagyobb megvalósításának nevezte, hogy sikerült megszerezni az agrármérnök szak indításának a jogát, illetve az ideiglenes működési engedélyt. Szintén említésre méltó újdonság, hogy együttműködést írtak alá a budapesti Corvinus Egyetemmel, aminek köszönhetően közös közgazdász-mesterképzés fog zajlani Csíkszeredában. Ez azt jelenti, hogy a hallgatók végzéskor két oklevelet kapnak, egyiket a Sapientia, a másikat a Corvinus részéről. Ezt az együttműködést a többi mesterképzés esetében is szeretnék megvalósítani. Dr. Kelemen András dékán beszámolójából kiderült, hogy a Sapientia diákjai az elmúlt tanév során nemcsak hazai, hanem számos világversenyen is kiválóan szerepeltek.
Az újonnan induló agrármérnök- képzés kapcsán dr. Székely Gyula rektorhelyettes kifejtette, Sepsiszentgyörgyön az egykori Gámán János szakközépiskola épületét a helyi önkormányzat tíz évre bérmentesen az egyetem rendelkezésére bocsátotta, a területtel együtt. A felújítási munkálatokat hamarosan befejezik, felszerelték a szaklaboratóriumokat, megvásárolták a mezőgazdasági gépeket és bérbe vettek egy területet, ahol tangazdaságot alakítanak ki, ott zajlik majd a hallgatók gyakorlati képzése. Ezt mintegy első lépésként, ugyanis azt tervezik, hogy egy jóval nagyobb területet vásárolnak erre a célra. Az új szak a marosvásárhelyi karhoz tartozik, a kertészmérnöki tanszék koordinálja. Harminc hely várja a jelentkezőket, ebből 25 tandíjmentes, öt tandíj-hozzájárulásos.
Erdélyben is el tudnak helyezkedni a végzettek
A sajtótájékoztatón a hallgatók elhelyezkedési lehetőségeiről is szó esett. A villamosmérnöki tanszék vezetője, dr. Domokos József szerint a végzőseik szinte mind a szakterületükön dolgoznak, és egyre több Marosvásárhely környéki cég jelez vissza, hogy hasznos munkaerőnek bizonyulnak az itt képzett szakemberek. Mint mondta, több kolozsvári, szebeni cégről tudnak, amelyek a környéken nyitnak munkapontot, és villamosmérnökökre van szükségük, tehát a hallgatók számára Erdélyben is biztosított a munka.
Dr. Pásztor Judit adjunktus, a gépészmérnöki tanszék képviselője elégedetten nyugtázta: az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy végzőseik nagy része az egyetem elvégzése után azonnal munkába áll, és a szakmában talál állást.
Dr. Nyárádi Imre István, a kertészmérnöki tanszék adjunktusa elmondta, a kertészmérnöki és tájépítészeti szak után az agrármérnöki szakkal egyre jobban kiteljesedik az egyetem által kínált agrárképzési paletta, ugyanakkor az erre szakosodó diákoknak növény-orvosi mesteri képzést is biztosítanak. A hallgatók gyakorlati képzését illetően óriási előny, hogy a marosvásárhelyi campus területén egy közel húszhektáros tangazdaság áll rendelkezésre, ahol a kertészmérnöki szakmát választók zöldségeket, szőlőt, gyógynövényeket termesztenek, különböző technikákkal kísérletezhetnek.
Évről évre nagyobb az érdeklődés az informatika szak iránt, hiszen minden jel arra utal, hogy ez a szakma biztos megélhetést szavatol a végzősöknek – hangsúlyozta dr. Kátai Zoltán, a matematika- informatika tanszék vezetője.
– 2014 szeptemberétől Angliában első osztálytól programozást tanítanak a gyermekeknek. Ez a jövő. Nemcsak külföldön, hanem Romániában és Erdélyben is nagyon sok programozót keresnek a cégek, óriási igény van erre – mutatott rá a tanszékvezető, aki szerint a lányok sem kellene idegenkedjenek ettől a szakmától, mi több, aki érdeklődik az informatika iránt, annak már kilencedik osztályban ajánlott ilyen típusú középiskolai képzést választani. Hozzátette, az egyetemen folyamatosan próbálják frissíteni a tantervet, mivel köztudott, hogy ezen a területen lépést kell tartani az újdonságokkal.
Jövő héten rajtol a beiratkozás
A beiratkozás július 13-18. között zajlik a marosvásárhelyi campusban, hétköznapokon 9-16, szombaton 9-14 óra között várják a jelentkezőket. Az újonnan induló agrármérnöki, illetve a kertészmérnöki és tájépítészeti szakra Sepsiszentgyörgyön is be lehet iratkozni a Csíki utca 50. szám alatti munkaponton a fent említett program szerint. A tandíj a tavalyhoz képest nem változott. A felvételivel kapcsolatos részletek a www.ms.sapientia.ro honlapon olvashatók.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Székely Vágta: Gyergyószárhegyre került a vándorszablya
A Gyergyószárhegy színeiben induló Fazakas Géza az ötödik Székely Vágta leggyorsabb lovasa, aki Gamma nevű lován ért be legelsőként a verseny döntőjén, elnyerve a vándorszablyát, valamint az ősszel tartandó Nemzeti Vágtán képviselheti Székelyföldet.
A négy helyett csupán három ló versenyzett a Székely Vágta döntőjén vasárnap délután, miután állatorvosi javaslatra Gidófalva lovasa hátasával visszalépett a futamon való indulástól. Így tehát a középfutamon továbbjutott László Pál Gyergyószentmiklós, Fazakas Géza Gyergyószárhegy, valamint Zsigmond János Lemhény képviseletében állhatott rajthoz. A futam indulásakor fej-fej mellett vágtázott a három lovas, majd Fazakas Géza Gamma nevű hátasán másfél lóhosszal előzte meg a címvédő Zsigmond Jánost, valamint László Pált. Ez a felállás maradt a célvonalon való áthaladásig is, így a Székely Vágta leggyorsabb lovasának Fazakas Géza, valamint leggyorsabb lovának Gamma számít. A Szabó István fegyverkovács által, a 2014-es rendezvényre készült vándorszablyát tehát az elmúlt évben elsőként befutó Zsigmond János átadta a gyergyószárhegyi lovasnak. A szeptember 18-20. között sorra kerülő Nemzeti Vágtán Fazakas Géza a 2015-ös, Zsigmond János a 2014-es Székely Vágta győztesei, valamint Sepsiszentgyörgy lovasa képviselheti Székelyföldet. Székely Tibor, a Nemzeti és Székely Vágta főkapitánya elmondta az ötből négy alkalommal volt már jelen az Óriáspince-tetőn, amellyel kapcsolatosan kiemelte: csodálatos és torokszorítóan szép látvány nyílik innen a környező vidékre. A székelyföldi lovas versenyről kifejtette: évről-évről egyre jobban felkészült lovasok jelentkeznek, és a kisebb problémáktól eltekintve nagyobb baleset sem történt. „A Székely Vágta több, mint lovas verseny, igazi lélekemelő közös ünnep” – jelentette ki Székely Tibor.
A Góbé futamban összesen hét lovas állt rajthoz, az elődöntőn pedig négy település képviselője jutott tovább: Csíklázárfalva – Bálint András, Réty – Már Dénes, Szotyor – Bartha Ferenc, továbbá Sepsikőröspatak – Fazakas János Alpár. A döntő nem volt izgalommentes, ámbár a csíklázárfalvi lovas az első másodpercekben elhúzott versenyzőtársaitól, a második és harmadik helyért komoly harcot vívott Bartha Ferenc címvédő a sepsikőröspataki Fazakas János Alpárral. Az elmúlt évben Góbé futamot nyert szotyori lovasnak végül sikerült tartania második helyét, így a Szellő nevű lován vágtató Fazakas harmadik díjat szerzett. Az első helyen végzett csíklázárfalvi Bálint András egy perc 35 másodperc alatt teljesítette a távot – tájékoztatott Horváth Zalán főbíró, aki érvényesnek ítélte meg a megmérettetést.
Az Aranyparipa díjat is kiosztották idén, ezt a Gidófalva képviseletében vágtázó Jákó Ferenc Hermeta nevű lova nyerte el, míg második díjas Lemhény paripája, harmadik díjas pedig a székelybósi André Mónika Merengő nevű lova lett.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Galéria a magasban
Jelképteli esemény a Kakasülő Galéria avatása, óhatatlanul lírai húrokat pendít meg az emberben. A Sóvidéket rajongóan szerető költő, Áprily Lajos sorait juttatja eszünkbe: "Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot." Akár itt, a Fiastető oldalában, a szépen felújított Vinczeffy-porta magasában is születhetett volna a tájélményt sokatmondó szimbólummá emelő vers, a Kós Károlynak dedikált Tetőn. A szemben magasodó Firtos és körben a lélekvidító, pompás panoráma beköszön a hajdani csűr felnagyított ablakán, és a felsorakoztatott műalkotások látványához adódva nyújt a kiállításnak olyan hangulati többletet, amilyennel másutt aligha találkozhat a látogató. Nagyszerű elképzelés valósult meg, és bontakozik ki egyre teljesebben: a festő a legnemesebb, legtartósabb értékekkel, művészettel próbálja megújulásra ösztönözni életkedvében elapadó, elnéptelenedő szülőfaluját. Hinni szeretnők, hogy táptalajra talál ez a példás hagyomány- és intézményteremtő igyekezet. A kiállításra felkért jeles alkotók munkái mindenképpen figyelmet érdemelnek, évről évre újabb rangos festmények, plasztikák, grafikák vonzhatják ide az érdeklődőket.
Áprily tetőmetaforája az atyhai kezdeményezéssel, Vinczeffy László tárlatszervező elképzelésével is szervesen kapcsolatba hozható. A lírikus az Erdélyi Helikon, a két világháború közötti nagy írónemzedék lapjának szerkesztőjeként írta az induló lap beköszöntőjében szabad tömörülésük programjáról: "erdélyisége világfigyelő tető, nem határszűkítő provincializmus... Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne." A helikonisták, akiknek a folyóiratában rövid idő alatt a transzszilván képzőművészet is fontos fórumra talált, nem képviseltek egységes eszme- és stílusirányzatot, de azzal a szándékkal, hogy minél magasabb szinten, a legnagyobb igényességgel valósítsák meg a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét, mindannyian egyetértettek. Ragaszkodtak a helyi tradíciókhoz, és figyeltek a nagyvilágra, időt, energiát fordítottak a modernségkeresésre is. A mostani, 2015-ös kiállítás is hasonló szellemben, szemléletben fogant. A kiállító székelyföldi és anyaországi alkotók művei más-más megközelítésben ugyan, de egyazon minőségi elvárások jegyében képviselik az összmagyar vizuális művészeteket. A megadott cím, a metaforikus Csorgó téma ellenére nyoma sincs uniformizálódásnak, az anyagra egyetlen jelzővel inkább azt mondható, hogy eklektikus. Sokszínűségében is nemes mívesség teremt benne harmóniát. Mi sem természetesebb, ha arra gondolunk, hogy huszonhét öntörvényű, erős egyéniségű, sikeres művész, illetve ugyanannyi karakteres művészi univerzum került egymás mellé a többszintes, ám mégiscsak kamara jellegű galériában. A résztvevők nagy hányada a képzőművészeti élet meghatározó szereplője Magyarországon, illetve Erdélyben, Romániában, többen Kossuth- vagy Munkácsy- díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, nagy tekintélyű, idősebb mesterek, mások, a fiatalabbak, ugyancsak generációjuk élvonalában dolgoznak. Atyhától a Káli-medencéig, Sepsiszentgyörgytől Szentendréig, Budapesttől Csíkszeredáig, Marosvásárhelytől Szovátáig, Székelyudvarhelyig terjedő térséget ölelnek át. Festők, grafikusok, szobrászok, díszítőművészek, sajátos stílusjegyek birtokosai, ami közös bennük, az a megújulás, a kísérletezés szüntelen vágya, ez tartja élénken szellemi pezsgésüket. Egyiknél a gondolat, másiknál az életérzés, harmadiknál a konceptuális indíttatás, ismét másnál a kommunikációs készség a hangsúlyozottabb, és így tovább. Szinte mindannyian a többműfajúság hívei. Érdekes, élményteljes velük és az alkotásaikkal találkozni.
Szerencsés névválasztás a Kakasülő. Vidámság, tréfás kedv, fiatalság, rajongó lelkesedés kapcsolódik hozzá színházban, koncerttermekben, operában. Jó lenne, ha a következő esztendőkben a galériához is ezek társulnának. Eredeti értelmében a hagyományos tetőszerkezetek szarufáit összefogó deszka vagy deszkapár a kakasülő. Legyen minél sikeresebb Vinczeffyék atyhai galériája az összetartozás jelképes területein is!
Nagy Miklós Kund
A 2015. június 28-án Atyhában felavatott Kakasülő Galéria Csorgó című nemzetközi kiállítás katalógusába írt méltatás
Népújság (Marosvásárhely)

Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Oktatók oktatása
Sorozatban 23. kiadásához érkezett a Bolyai Nyári Akadémia. A nagy erdélyi tudósról elnevezett pedagógusképző tanfolyam szervesen beépült a romániai magyar közoktatás éle­tébe, s az biztos, jóval szegényebbek lennénk, ha valami okán véget vetnének ennek a kiemelt jelentőségű, 1993 óta soha el nem maradt rendezvénynek. Ennek kapcsán hadd említsük meg, hogy magyarországi támogatás nélkül elképzelhetetlen lenne a Kárpát-medence legnagyobb, talán legértékeltebb, a közoktatásban dolgozó pedagógusoknak szervezett továbbképző fórum, amelyen elsősorban a magyar tannyelvű oktatás megoldásra váró gondjai, a pedagógus személyének és személyiségének meghatározó szempontjai kerülnek előtérbe.
Minden alkalommal egy-egy fő témakörre épül a tanfolyamok anyaga. Két esztendővel ezelőtt A tanulás tanulása volt a címe a rendezvénynek, mely téma soha nem veszít, nem veszíthet fontosságából, hiszen az iskolai tevékenység alapja mindig is a tanulás volt, és marad. Tavaly a különbségen alapuló oktatás lehetőségeit taglalták, az idénre pedig A kommunikációs kompetenciák fejlesztése tanórán elnevezést kapta a tanfolyamok fő gerince, ami közérthető magyarra lefordítva a különböző közlési készségek tanítását, gyakorlását jelenti.
Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy az Akadémia megszervezését, lebonyolítását a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége vállalta fel, s a kezdeti időszakban Debrecenben tartott rendezvény több mint tíz éve erdélyi városokban zajlik. Legtöbbnek a szovátai Teleki Oktatási Központ biztosítja a helyszínt, de Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Szatmárnémeti, Válaszút, Déva, Nagyvárad, Kolozsvár is várja az összesen huszonnégy csoport valamelyikét. És ami fontos: egy idő óta a tanfolyamot a hazai oktatási rendszer is elismeri. Az idei, a 23. Bolyai Nyári Akadémiát – bár pár csoportban már megkezdték a munkát – hivatalosan ma nyitják meg a szovátai Teleki Oktatási Központban. Sepsiszentgyörgyön, a Kós Károly Líceumban az iskolai könyvtárosok képzése folyik, tanfolyamfelelős Kiss László, a Mikes Kelemen Gimnázium főkönyvtárosa.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Riporttábort tartottak Borbereken és Óradnán
Bukarestből, Brassóból, Temesvárról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából érkeztek az újságírók Borberekre, hogy részt vegyenek a háromnapos riporttáborban. Az ott készített riportok szeptemberre jelennek meg kötetben a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének gondozásában. Magyar nyelvű oktatás, kétnyelvű szentmise a római katolikus templomban, a Román Írószövetség borbereki üdülője, Reményik Sándor-emlékház, bányavállalat, temető és síremlékek, környezetvédelem, gazdasági vállalkozások, régi receptek, hegymászás, vízi erőművek – ezek, vagy hasonló témák keltették fel az újságírók érdeklődését a július 12-14. között a Beszterce-Naszód megyében, Óradnán és Radnaborbereken megszervezett MÚRE-táborban. A cél az oknyomozó, tényfeltáró újságírás, a szociográfiai riport eszközeivel felfedni és rögzíteni a vidék történéseit, állapotát. A feltáró munka eredményeként riportkötet jelenik meg az Óradnai Magyar Napokra, amelyet szeptember első felében szerveznek meg.
Az adatgyűjtés Radnán, a községközpontban történt, valamint Borbereken, ahol a sajtósok szállása volt. Az újságírók között az írott- és az elektornikus sajtó munkatársai, illetve egyetemi hallgatók is részt vettek a táborban. A Román Televízió Magyar Adásának munkatársai, a Háromszék, a Hargita Népe, Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a
maszol.roa vasarhely.ro, a Kolozsvári- és a Marosvásárhelyi Rádió riporterei, szerkesztői és tudósítói, kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemisták, újságíró- és kommunikáció szakosak, járták az utcákat, fényképeztek, beszélgettek az emberekkel, interjúztak egykori bányászokkal és bányász-feleségekkel, pedagógusokkal, a plébánossal, fiatalokkal, vállalkozókkal, magukat magyarnak valló románul beszélőkkel, hegyet másztak, elhagyott nyaralókat térképeztek fel. A táborozókkal Antal Attila, a besztercei önkormányzat egyetlen magyar tanácsosa, Toók Katalin, az RMDSZ nőszervezetének Beszterce megyei elnöke és Plesch Katalin, a megyei EMKE elnöke is találkozott, akik felvázolták a besztercei magyarság helyzetét az oktatás, művelődés, gazdaság szempontjából. Óradnán és Radnaborbereken 1967-ben szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás, a szülők kénytelenek voltak gyerekeiket román iskolába íratni. Az azóta eltelt időszak alatt bekövetkezett a nyelvcsere, ma már alig beszélik a magyar nyelvet, leginkább a középkorúakat érintette az akkori intézkedés, akik már saját gyerekeikkel románul beszélnek, így aztán sokan nem beszélnek magyarul, mégis magyarnak vallják magukat. –
Egy másik történet a bányákról szól: ércet, cinket bányásztak, közel hatszáz személy talált munkát, amit aztán a bányák bezárásával elveszített. A plébános, hogy híveit ne veszítse el, magyarul és románul tartja a szentmisét. Vannak, akik csak magyarul szeretnék a prédikációt hallgatni, de akkor viszont, akik nem tudnak magyarul, nem mennének a katolikus misére. Kis faház, bejáratánál emléktábla, hogy rendszeresen ott nyaralt Reményik Sándor. A tulajdonos panziót működtet. Egy másik, egykori nyaraló, amelynek homlokzatán most is ott az Írószövetség felirata, ma szellemtanya, ablakai, bútorzata széttörve. Több épület is áll még, ahhoz hasonló. Óradnán hétvégi vásár a piacon, nagy a nyüzsgés, újságírók adják egymásnak a kilincset a volt tanítónőnél, az egykori bányamérnöknél, vagy a magyar oktatást kezdeményező és pártoló Erzsikénél. Megismerkedtek Mariska nénivel, Ilus nénivel, vagy a három testvérrel, akiknek román édesanyjuk magyarnak nevelte őket, miután magyarországi, Óradnára települő édesapjuk elhunyt. Este szakmai beszélgetés, a napközben történtek értékelése, tapasztalatcsere zárta a napot. A riportkötet szeptemberre fog megjelenni és leghamarabb Óradnán mutatják be az Óradnai Magyar Napok keretében.
Antal Erika
maszol.ro

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro