Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nagyszeben (ROU)
1024 tétel
2013. augusztus 31.
Régiók, még az Alkotmány módosítása előtt – Ponta az ellenzékkel is beszélne
A PSD Országos Ügyvezető Tanácsában szó esett arról a variánsról, hogy Romániát tíz régióra osszuk fel, jelentette ki Victor Ponta kormányfő tegnap, rámutatva, hogy ezt a variánst meg kell vitatni az USL-ben, és beszélni akar az RMDSZ-szel, a PPDD-vel és a PDL-vel is erről a témáról.
„Hogy őszinte legyek, tapogatóztam kissé az USL szintjén is. Én azonban beszélni akarok az ellenzék minden pártjával, mivel a régiósítás projektje nem csak az USL projektje, hanem Romániáé, és hajlandó vagyok mindenkivel asztalhoz ülni ebben a témában” – mondta Ponta.
Leszögezte, úgy döntöttek, hogy a fejlesztési régiókról szóló 1998/315-ös törvény módosításával gyakorlatilag megvalósítják a decentralizálást, és minél többet adnak át a régióknak a kormány hatásköréből. „Úgy döntöttünk, hogy megbeszéljük az USL-ben, a parlamenti frakciókban, a kormányban, hogy a fejlesztési régiókról szóló 1998/315-ös törvény módosításával gyakorlatilag valósítsuk meg a decentralizálást, és minél többet adnak át a régióknak a kormány hatásköréből, hogy egyszerűbbé tegyük a dolgokat a román állampolgárok számára, ne kelljen mindenkinek feljönnie Bukarestbe. Ugyanakkor készítsük elő sokkal jobban az európai alapok lehívását a 2014-2020-as időszakra” – mondta Ponta.
Korábban Ponta kijelentette, hogy ősszel módosítani kell a fejlesztési régiókról szóló 1998/315-ös törvényt, azaz ki kell alakítani a régiókat még az alaptörvény módosítása előtt.
Ponta leszögezte: meg kell állapítani, hogy milyen intézmények kerülnek át a kormánytól a régiókhoz, a helyi struktúrákhoz, mivel január elsejétől kezdetét veszi az EU új költségvetési terve, és Románia fel kell legyen készülve.
„Bebizonyosodott, hogy a Bukarestben felhalmozott szélsőséges központosítás nehezíti a dolgokat, és annál jobban mennek a dolgok, minél több hatáskört és erőforrást engedünk át a régiónak, a megyének, a városnak” – fűzte hozzá Ponta.
Szociáldemokrata források pénteken a Mediafaxnak azt nyilatkozták, hogy a PSD Országos Állandó Tanácsának ülésén szóba került, hogy Romániát tíz régióra osszák fel, de Brassó és Nagyszeben külön-külön régióba kerüljenek.
nyugatijelen.com
Erdély.ma
2013. szeptember 2.
Pontáék Brassóhoz csatolnák a Székelyföldet
Nem vár a román kormány az ország közigazgatási újrafelosztásával a jövő évre halasztott alkotmánymódosításig, hanem még idén ősszel megvalósítja a régióátszervezést.
Victor Ponta miniszterelnök az általa irányított Szociáldemokrata Párt (PSD) állandó tanácsának pénteki ülésén bejelentette: a bukaresti parlament őszi ülésszakán előterjesztik a közigazgatási átszervezésről szóló törvénytervezetet. „Számunkra idén ebben az évben a dezcentralizáció megvalósítása jelenti a fő politikai, kormányzati és parlamenti prioritást" – szögezte le Konstancán Ponta, hozzátéve, 2014 januárjáig eldöntik azt is, mely intézmények kerülnek át a régiók és a helyi önkormányzatok hatáskörébe.
Bár a miniszterelnök részletekbe nem bocsátkozott, a Hotnews hírportál PSD-s forrásokból úgy értesült, hogy az eddigi elképzeléssel ellentétben nem nyolc, hanem tíz nagy régióra osztanák fel az országot. A román kormánykoalíciót alkotó szociáldemokrata és liberális alakulat helyi erős emberei érdekeit kielégítendő a jelenleg hat megyét magába foglaló központi fejlesztési régió két legnagyobb városát, Brassót és Nagyszebent különválasztanák, s két kisebb fejlesztési régióba sorolnák.
Ennek megfelelően a 82 százalékos arányban magyarok lakta Hargita, Maros (a magyarok számaránya 40 százalék) és Kovászna megye (74 százalék) a dél-erdélyi Brassó megyével alkotna egy régiót, ahol 7,2 százalékos arányban élnek magyarok. Ezáltal a létrehozandó közigazgatási egységben negyven százalékos lenne a magyarok aránya.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 4.
Dorin Florea: A Forgatag diverziókeltő és megosztó rendezvény volt
Szerdán délben sajtótájékoztatót tartott Dorin Florea polgármester, amelyen több témában fejtette ki markáns véleményét. A sajnálatos bukaresti eset kapcsán nem maradt el a kóbor kutyák ügye, Verespatak, de leginkább a Forgatagot vette célkeresztbe, diverziókeltő és megosztó rendezvénynek bélyegezve, amelyben nagy szerepe volt a megyei magyar sajtónak is, többek között a Népújságnak.
Florea többek között azt sérelmezte a Népújságnak, hogy nem közölte (második) replikáját Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezete elnökének nyílt levelére, ugyanakkor nem vállalta fel az Împreună–Együtt rendezvény reklámozását. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy lapunk „politikai érdekcsoportok befolyása alatt áll”. A „magyar kultúra napjai” óriási diverzió volt, amelyet meggazdagodni vágyó politikusok szerveztek, az 1990-es évek szeparatista mentalitását helyezve előtérbe, s csak az volt a cél, hogy a város lakóit egymás ellen uszítsák – mondta Florea, majd hozzátette: rengetegszer találkozott a főszervezőkkel és felajánlotta, keressenek közösen „megoldást” arra, hogy ne osszák meg a várost, ugyanakkor minőségi rendezvényt szervezzenek. Ezért hívták meg az Eddát is, amelyet aztán azzal fenyegettek meg, hogy megdobálják őket kővel a színpadon, ezért lépett vissza a népszerű magyarországi együttes. Florea elismerte, a szervezők valóban kérték a főteret, de azért nem adott engedélyt erre, mert nem akartak román fellépőket is és ez „félelmet keltett volna a (sz. m.: román) lakosság egy részében”. Ezenkívül nem fogadtak el román kézműveseket és kereskedőket, előnybe helyeztek volna olyan vállalkozókat, mint a Petry család, melynek „amúgy is románok a felmenői”. Amikor ki akart egyezni a főszervezőkkel, Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök azt válaszolta, hogy „nem akarják keverni az almát a körtével”…, ezért nem akarnak közös rendezvényt. Azt viszont elismerte, hogy rossz tanácsadói voltak, mert a hivatal által szervezett rendezvény címe utal egy korábbi hasonló – a két kulturát egybemosó –, a Hajdú Győző által szerkesztett Împreună–Együtt folyóiratra. Ez nem volt szerencsés névválasztás a magyarok szempontjából…
Hogy a polgármesteri hivatal által szervezett, diverziókeltő Împreună–Együtt ellenrendezvényre hányan voltak kíváncsiak, arra nem kaptunk választ.
A Népújság arra volt kíváncsi, hogy ha Kolozsváron lehetett kizárólag magyar fellépőkkel kolozsvári magyar napokat szervezni, akkor Marosvásárhelyen miért nem engedélyezte a Forgatagot, Florea azt válaszolta, hogy bárhol – Brassóban, Kolozsváron, Nagyszebenben – lehet kizárólagos rendezvényeket tartani, de ameddig ő Marosvásárhely polgármestere, addig nem engedélyezi ezt! Hogy miért? Erről nem nyilatkozott. – Arra kértem a szervezőket, készítsünk elő Őszi harmóniák címmel egy fesztivált, melyen román és magyar kulturális intézmények is részt vesznek, támogatta volna a nemzeti színház igazgatója is, azonban ezt nem akarták a Forgatag szervezői, ezzel szemben elfuserálták, és a marosvásárhelyi magyarokhoz nem méltó helyre, a sárba költöztették a rendezvényt. S a magyar sajtó is hozzájárult ehhez a szeparatista hisztériakeltéshez – hangsúlyozta többször is Florea, akit a sajtótájékoztató után sem lehetett jobb belátásra bírni azzal kapcsolatosan, hogy az adófizető marosvásárhelyi magyaroknak joguk van a városban önálló kulturális rendezvény(ek)hez. Ragaszkodott ahhoz, hogy ameddig ő a polgármester, ilyen nem lesz a városban! Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
2013. szeptember 7.
„Tiszta” Romániát! (7)
Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Antonescu uralma alatt
Ion Antonescu marsall 1940. szeptember 6-án veszi át a teljhatalmat, és szeptember 14-én Romániát „nemzeti legionárius állammá” nyilvánítja. A fasiszta Vasgárda jelentős szerephez jut, majd lázadásuk letörése után – 1941. január végétől – a kondukátor szigorú katonai diktatúrát vezet be.
Románia „Németország egyik legbiztosabb politikai és katonai” szövetségese lesz. Antonescu arra számít, a háború végén megszerzi Észak-Erdélyt, mert jól tudja, hogy a magyarok csak a kényszernek engedelmeskedve, kis létszámú haderővel fognak részt venni a németek oldalán vívott szovjetellenes hadviselésben.
A dél-erdélyi magyarság sorsa egyre embertelenebbé válik. Egy olyan ország katonai diktatúrája alatt kénytelenek élni, amelynek hadserege – minden külső kényszer nélkül – a legmegengedőbb számítás szerint is negyedmillió zsidót mészárolt le. Romániában a magyarokat mind központi, mind helyi szinten diszkriminálják. A 200 ezer észak-erdélyi román menekült is szítja a magyarellenességet. Ehhez járul még a Kolozsvárról Nagyszebenbe áttelepült román egyetem propagandatevékenysége, amely kitalált történelmi érvekkel, köztük a dákoromán őshonosság meséjével nagyszámú kiadványban hirdeti Románia történelmi jogát Erdély fölött. Nem kell csodálkozni azon, hogy a dél-erdélyi magyarság egyharmada, minden harmadik magyar ember miért dönt úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. Ez beillik a román állam legfőbb politika céljaiba, Dél-Erdély magyaroktól való „megtisztításának” tervébe. Ezt a bécsi döntés egyik előírása is megkönnyíti, mert lehetővé teszi – a döntést követő hat hónap alatt – a román állampolgárságról való egyoldalú lemondást. A román hatóságok erre alapozva ösztönzik is a magyarokat erre.
Kultúra A dél-erdélyi magyar kulturális élet összeszűkül. Az egyházak szerepe nő. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyház 86 plébániát működtet, az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget, az unitáriusok és az evangélikusok is fenntartják közösségeiket. A katolikus egyház központja Gyulafehérvár marad, miközben az egyházmegye kétharmada Magyarországhoz kerül. Dél-Erdélyben a Királyhágó–melléki Református Egyházkerület hat egyházmegyéjéből kettő működik. Az Arad központú magyar evangélikus egyházkerület Erdély felosztásával négy egyházközséget veszít, míg a Brassó központú híveinek többsége egy tömbben, a Barcaságban él. Az unitáriusok fele kerül Dél-Erdélybe, a püspöki székhely Kolozsváron marad az egyházi vagyon nagyobb részével, ezért középiskolájukat és a teológiai akadémiát is Észak-Erdélyben tartják fenn. A dél-erdélyi unitáriusokat a tordai központtal megalakult Képviselő Tanács vezeti és képviseli. Mivel Románia megszünteti az állami iskolákban az anyanyelvű oktatást, és azt csak a hitvallásos iskolákban engedélyezi, az iskolafenntartás terhe az egyházakra hárul. Az iskolák igen szűkös anyagi feltételek közt működnek. Minden erőfeszítés ellenére a magyar tanulók alig felének biztosított az anyanyelvű oktatás. 1942 végén a dél-erdélyi magyaroknak egy teológiai akadémiájuk, két gazdasági, három kereskedelmi és négy tanonciskolájuk van. Alsóbb szinten 7 kisdedóvóban, 179 általános iskolában és 15 középiskolán folyik anyanyelvű oktatás. A képesítés nélküli tanítók ürügyén – mivel a képzett tanítók többsége Észak-Erdélybe menekül – az iskolákat a nyilvánosság jogának megvonása, bezárása fenyegeti. Az állam előszeretettel foglalja le a magyar középiskolák épületeit és létesít bennük hadikórházakat.
1941. június elején a kormány bizalmas körrendeletben intézkedik arról, hogy tiltsák be a magyar nyelv nyilvános használatát. A magyar könyvkiadást felszámolják, a magyar lapokat 1942-ben betiltják, csak 1943-ban engedélyezik újra az Erdélyi Gazda és a Havi Szemle megjelenését.
Gazdasági és politikai diszkrimináció
A kis- és középbirtokosok gazdasági felszerelésüket, állatállományukat, földjeiket még 1941-ben birtokolják. A Nagyenyed központú Kisegítő Takarékpénztár, a brassói Népbank mellé tömörült magyar pénzintézetek és a Hangya szövetkezeti központ eredményesen működik. A Népközösségen belül, de teljesen önállóan végzi munkáját az ugyancsak Nagyenyed központú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, azonban a zaklatások miatt tulajdonképpeni feladatát, a gazdaképzést nem tudja megszervezni.
A román kormányzat már 1941-ben célul tűzi ki a magyarság teljes anyagi tönkretételét. Megkezdődnek a sorozatos állat- és termékrekvirálások. Az ipari üzemek elbocsátják magyar alkalmazottjaikat, az ipartestületekben nincs magyar képviselet. A magyarság képviselete a helyi adminisztrációban alacsony, a központi államhatalmi intézményekben pedig teljesen hiányzik. A közszükségleti cikkek elosztásánál a magyarok hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Túladóztatják az iparosokat, az ügyvédeket, az orvosokat, a kereskedőket. Szabotázsakciók címén bírósági eljárások folynak, önkényesen bírságolnak, sok magyart bebörtönöznek. A magyarokat nagyobb arányban viszik katonának, illetve munkaszolgálatra. A román menekültek elszállásolásával is leginkább őket terhelik, a közmunkákban is gyakrabban veszik igénybe őket. Korlátozzák a határ menti ingatlanforgalmat. A katonai parancsnokságok bizonyos körzetekben különböző tilalmakat vezetnek be. Az utazási tilalom mindvégig fennáll. A határ menti 20 km-es körzetben az egyik településből a másikba való jutást csendőri engedélyhez kötik.
Magyar érdekvédelem
1940. november 4-én alakul meg Nagyenyeden a Romániai Magyar Népközösség. A párt elnökének Gyárfás Elemért, alelnöknek Szász Pált választják. A vezetők közti ellentétek zavarják a szervezet munkáját, de legfőképp a gyülekezési az utazási szabadság hiánya, a levelek és a sajtó cenzúrája. A Népközösség aktivistái a központi és a helyi irodákon keresztül – a lehetőségekhez mérten – próbálják megoldani a nemzetiségi jogsérelmeket. Folyamatosan tájékoztatják a brassói és az aradi konzulátusokat a magyarság jogi helyzetéről.
Brassói központtal hozzák létre 1941 februárjában a magyarság jogvédelmére a vegyes tiszti bizottságot, melynek tagjait a német és az olasz kormány nevezi ki. A bizottsághoz küldött panaszok 70 százalékát nem oldják meg, a panaszosok kitérő válaszokat kapnak. Az 1518 panasz 16 százaléka kerül megoldásra. Ezek fele különféle bántalmazással, kultúrával, közellátással és földdel kapcsolatos. 1942 májusában a román kormányzat elhatározza a magyar falvak kiéheztetését, a magyar tulajdon teljes felszámolását. Ellenállás esetére számolnak a fegyveres erőszak alkalmazásával is. Szerencsére a terv megvalósítását a vegyes tiszti bizottság megakadályozza. Dél-Erdély magyartalanítása meghiúsul, de 1943-ban és 1944-ben a magyarság helyzete tovább romlik.
Észak-Erdély népessége
Az 1941-es magyar népszámlálás idején 2 578 100 lakost vettek nyilvántartásba. A nemzetiségi bevallás szerint az észak-erdélyi magyarság száma ekkor 1 380 500 (53,54 százalék), míg a románoké 1 029 000 (39,9 százalék). Rónai András, az 1941-es magyar népszámlálás egyik szervezője írja, hogy Teleki Pál miniszterelnök külön utasítására törekedni kellett a nemzetiség és az anyanyelv korrekt megállapítására, a népszámlálást szigorú szakmai ellenőrzés mellett végezték. Felhívták a számlálóbiztosok figyelmét arra, hogy „a nemzetiség nem tévesztendő össze az állampolgársággal, és nem egyezik szükségképpen az anyanyelvvel, de nem egyértelmű a származással sem”. A korrekt, pontos népszámlálás biztosítására a kérdéseket kötelező módon a „megszámlált nyelvén” tették fel, ezért a nemzetiségek nyelvét ismerő számlálóbiztosokat alkalmaztak. Hogy valaki milyen nemzetiségűnek tartja magát, azt csak a számba vett személy határozhatta meg. Észak-Erdély magyarságának száma – a spontán, részben erőszakolt népességcsere által – ugrásszerűen gyarapodott. Dél-Erdélyből 1940 őszétől 1941. január végéig a Külföldieket Ellenőrző Központi Bizottság nyilvántartása szerint 100 ezer magyar települt Észak-Erdélybe. Nem tudjuk, hányan térhettek haza azok közül, akik 1918 és 1923 között menekültek Magyarországra. Bizonyára a 197 000 eltávozottból több tízezren tértek vissza a felszabadult Észak-Erdélybe. Mivel Észak-Erdélyben hiányzott a képzett tisztviselői kar, számolnunk kell néhány ezer anyaországi magyar letelepedésével is. Az Óromániában élő magyarok többsége – mintegy 60 ezren – telepedett Észak-Erdélybe.
Észak-Erdélyből elmenekült románok
Az Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe, Romániába költöző románok száma a magyar népszámlálás szerint legalább 150–200 ezer főre tehető. Ők többnyire 1918 után kerültek Észak-Erdélybe Románia tudatos telepítési, románosítási politikájának eredményeképp. Bárdi Nándor írja: „Romániában 34 000 családot telepítettek a Partiumban és a Bánságban létrehozott új falvakba. 1930-ban 245 000 olyan lakója volt Erdélynek, aki nem abban a régióban született.” Sokan telepedtek le az 1921-es földreformkor kisajátított magyar birtokokra. A telepes falvak többségét a magyar–román határ közelében, Észak-Erdélyben, a Partiumban hozták létre. A román állam az etnikai arányok erőszakos megváltoztatását a magyar határ közelében, a Partiumban, Nagyvárad, Nagybánya és Máramarossziget környékén kezdte.
A románosítás másik célpontja a túlnyomórészt magyar és német lakosságú erdélyi városok. Erdély városaiban a románok számaránya 1910-ben 23,1 százalék. Rónai András azt írja, hogy Erdélyben nem volt „egyetlen román alapítású város sem”. Szerinte a Romániához csatolt területeken a városi lakosság 62 százaléka volt magyar, 16 német és mindössze 19 százaléka román. Tény, hogy alig tíz év alatt a masszív románosítás eredményeképp a magyarok aránya 1930-ra 45 százalékra esett vissza. Ennek magyarázata, hogy kb. 50 ezren Magyarországra menekültek, és ugyanennyien falvakra költöztek. Az arányok változását elősegítette még, hogy időközben tíz települést, köztük nyolc román többségűt emeltek városi rangra. Mindezek mellett zajlott a nagyszámú óromániai betelepítése, ezt bizonyítja az 1930-as népszámlás, amely szerint az erdélyi városokban 120 ezer óromániai születésű személy élt. Csak egyetlen városban, Temesváron emelkedett a magyarság számaránya. A városokba telepített román lakosság jelentős része a magyar tisztviselők, vasúti dolgozók munkahelyét foglalta el, nyelvvizsga ürügyén azok munkahely nélkül maradtak. Az új telepes románok közül került ki a csendőrség és a katonai alakulatok állománya is. Az elbocsátott magyarokkal szembeni arroganciát tükrözi Nicolae Iorga, a nagy román történész, egyetemi tanár és ellenzéki képviselő 1924-ben tartott beszéde a román parlamentben. Ez alkalomból Iorga még a kormánypárt tomboló tetszését is elnyerte. Hihetetlennek tűnik, hogy az elbocsátások, üzleteik, földjük kisajátítása miatt jogosan tiltakozókat a román nép felháborodásával fenyegetik: „Aki ebben az országban az 1919. december 9-i párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa.” Ez tükrözi a korabeli román demokrácia színvonalát, valamint hogy Románia már a Trianon utáni években sem veszi komolyan a kisebbségi jogokat garantáló nemzetközi szerződések betartását.
Kádár Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 9.
Dr. Surján László, az Európai Parlament alelnöke nyilatkozik
Együttműködés nélkül nem jutunk semmire
Szeptember 6-án, pénteken Aradon járt dr. Surján László, az Európai Parlament alelnöke a Nemzetiségek Fesztiválján. A különböző médiáknál dolgozó aradi magyar újságíróknak adott interjújából közlünk néhány részletet.
A romániai magyar autonómiáról már román újságíró kollégák megkérdezték. Íme a válasz:
– Románia politikájában központi jelszó volt a decentralizáció. Egy ügyes decentralizáció tulajdonképpen egyenlő az autonómiával. Băsescu elnök annak idején megértette ezt, amikor azt mondta: autonómia nemcsak a magyaroknak, hanem minden románnak. Azt hiszem, valahogy így kell erről gondolkodni.
A következő két kérdést a Duna Televízió munkatársa intézte az unió alelnökéhez.
– Milyen csomaggal érkezett Aradra?
– Az aradi önkormányzat hosszú ideje, nyolc esztendeje rendezi ezeket a Nemzetiségi Napokat, és a Charta mozgalomnak egyik bukaresti egyetemista tagja megkereste a polgármester urat, beszélt neki erről a meggondolásról, így a polgármester úr megkeresett engem Brüsszelben, és kialakult ez a koncepció, hogy vegyünk részt, méghozzá két lábbal: az egyik ez a vándorkiállítás, Hidak Európa népei között, vándorkiállítás nemcsak azért, mert Brüsszelben volt először és most itt van Aradon, mert közben kétszer volt Szlovákiában, magyar nyelvterületen is, Füleken és szlovák nyelvterületen is, Nagyszombaton. És mindenütt nagyon jól fogadták. Itt nagy megtiszteltetés, hogy ebben a szép teremben kapott helyet, és remélem, hogy többen meg fogják nézni, és rádöbbennek az üzenetére, ami annyi, hogy ennek a térségnek az emberei ezer éve beágyazódtak az európai kultúrába, két irányban, onnan jöttek ide, és innen mentek oda emberek, ez a híd azt jelenti, hogy mi, magyarok, románok, az összes többi nemzetiséget is sorolnám, ez Aradon különösen indokolt, nem valami újdondász jövevények vagyunk az Európai Unióban, hanem ennek az európai projektnek ténylegesen ezeréves művelői és mindennapi megélői. Ez egy fontos üzenet, nem a hátsó kapun kell beosonnunk, hanem emelt fővel járnunk akár Brüsszelben, akár Strasbourgban.
A másik eleme ennek az üzenetnek és a kétirányú forgalomnak az, hogy együttműködés nélkül nem jutunk semmire. Hadd tegyem hozzá, hogy az Európai Unió nem fog tudni kilábolni a maga gondjaiból, bajaiból, ha a két motorja mellett, ami a francia és német együttműködés, nem jelenik meg egy újabb robusztus motor, és ez a közép-európai összefogásból áll, ha úgy tetszik, a Balti-tengertől most már az Adriáig. Vehetjük ide Szlovéniát, Horvátországot és a Fekete-tengerig Romániát és Bulgáriát. Ezen összefogás egy hatalmas erő, gazdasági potenciálját tekintve ma még nem nagyhatalom, de növekedési képességét tekintve sokkal több van benne, mint a nyugat-európai téren. Ha tehát Európa jövendő fölemelkedését látjuk lelki szemeink előtt, ahhoz ennek a motornak működnie kell. S ez a motor nem fog tudni működni, hogyha az egyes alkatrészei nem olajozottan kapcsolódnak egymáshoz. Ennek nagyon sok dimenziója van. Az egyik dimenziója a magánember. A Charta XXI. mozgalommal mi ezeket a magánemberi szálakat szeretnénk működtetni, nem kell kiemelkedő szentnek vagy nagy művésznek lenni ahhoz, hogy hídemberré válhassak, és nem kell bejárnom az egész Duna-völgyét, elég, ha a szomszédommal egy jó sört meg tudok inni a nagy nyári melegben.
– Arad pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre. Az Ön jelenléte segíti-e ennek a tervnek a megvalósítását?
– A magam személyét nem tartom olyan fontosnak, hogy ezt ide lehessen sorolni. Azonban Arad, mint multikulturális város, amely lehetőleg nem dísznek tekinti, nem folklorisztikus érdekességnek az itt élő népek kultúráját, hanem egy közös szerves életet próbál megvalósítani, mindenképpen méltó arra, hogy Európa Kulturális Fővárosa legyen. Románia számára ez viszonylag nagy dicsőség lenne, mert Nagyszeben után ez már a második próbálkozás. Én még tudnék sorolni városokat, amelyek méltán lehetnek részei ennek a sorozatnak és lesznek is adott esetben. Említsük most Temesvárt, mert közel van, de említsük szülővárosomat, Kolozsvárt, mindenütt megvannak ezek a multikulturális gyökerek, és hát Kolozsvárnak is most például olyan polgármestere van, aki nem ultranacionalista pártot vezet, hanem eljön a kolozsvári magyarok ünnepére és együtt tud velük gondolkodni. Ez azt gondolom jó, ezeket a jeleket figyelni, észrevenni kell, én, ha szabad, inkább dicsérettel szeretném előrevinni ezeket az egymásra találásokat, mint szidással. A mi honlapunkra bárki beírhat valamit, elküldhet egy e-mailt, hogy tegyük ki a honlapra, de azt nem engedem meg, hogy valaki egy másik nemzetre panaszkodjék, ki-ki csak a sajátjáról mondhat hibát. S amikor itt Aradon megpiszkálták az emlékmű egyes szobrait, amikor Marosvécsen szintén szobrot döntöttek le, akkor egy bukaresti egyetemi tanár írta meg a mi honlapunkra, hogy mint román ember szégyelli magát. És az a feladatunk, hogy az ilyen extrém embereket a társadalom perifériájára szorítsuk, mert oda valók. Ha ezt én mondom, akkor ez beavatkozás egy másik nemzet, egy másik ország ügyeibe, ha ő mondja, az az európai tisztesség. Azt gondolom, hogy ezen az úton kell járni.
A Nyugati Jelen kérdései így hangzottak:
–Alelnök úr, holnap (szerk. megj.: szeptember 7-én, szombaton) tölti 72. születésnapját. Gratulálunk. Milyen személyes kapcsolatok fűzik szülővárosához, tágabban Erdélyhez, Romániához?
–Vannak barátaim, nincsenek rokonaim. Az én családom nem erdélyi, én azért születtem 1941-ben Kolozsváron, mert Észak-Erdély Magyarországhoz tartozván, szüleim ott kaptak állást, mint friss diplomások. De ettől függetlenül a szülőföldem, ettől függetlenül nehezen éltem meg azt, hogy hosszú ideig nem volt módom jönni, mert úgy adódott, hogy az útlevél megszerzése problémákat okozott. Barátaim és ismerőseim természetesen vannak, és érzelmeim is vannak, de az érzelmeim nem irányulnak senki ellen. Az érzelmeim a megbékélés irányába mutatnak, mert azt hiszem, hogy az Európai Unió keretei között lehet úgy élnünk, mintha ez az egész XX. századi szétdarabolódás nem is lett volna. Ez nem revansot jelent, hanem azt, hogy mindenki élhessen, ha úgy adódik, a szülőföldjén, használhassa az anyanyelvét, emiatt ne kerüljön hátrányba sehol, és legyen megbecsült polgára annak az országnak, amelyben él. Az Unió országaiban szabadon lehet mozogni, szabadon lehet üzletelni, bárhol lehet tanulni, a diplomák érvényesek, úgyhogy a folyamat végén mi, magyarok elmondhatjuk: határtalanul szeretjük a szomszédainkat. Érzi a „határtalanul” hangsúlyát?
– A Charta XXI. mozgalmat Ön találta ki. Ez európai uniós kezdeményezés?
–Szellemét tekintve uniós, és természetesen nem véletlenül idézem Jean Monnet-t. Budapesten, ahol sok híve van már a Chartának, minden hónapban rendezünk egy Jean Monnet-estet. Olyan értelemben nem uniós, hogy az Unió egyetlen hivatalos szerve sem tette magáévá – ez a magánemberek dolga. Aki rájön arra, hogy értelmes dolog kifejeznem: én nem a gyűlölet pártján állok, hanem, ha régimódi szót lehet használni, a szeretet pártján, a tisztesség pártján, a másik szemébe nézés pártján, akkor adja ezt írásba. Ennyit kérünk. De ezeknek az embereknek az aláírása lehetőséget ad arra, hogy odafigyeljenek ránk. És ha ez az aláírás tömeges lesz, és nem, mondjuk, 180 román ember, hanem 180 ezer román ember írta alá, akkor azoknak a politikusoknak is meg kell gondolni, hogy mit csinálnak, akik a gyűlöletre építik a maguk buta politikáját. Mert rá kell jönni, hogy ez nem a többség, rá kell jönni, hogy a többség a tisztesség. Ez a mozgalom nem politikai, nem támogatják pártok és nem kéri pártok segítségét, el se fogad anyagi segítséget pártoktól. Ez a civil emberek mozgalma. De üzenete van a politikusoknak, vagy legalábbis lesz. De ha ezt már szóbahozta, két percet rászánok. Ez a mozgalom létrehozta a megbékélés és együttműködés díját. Eddig egyet adtunk ki – minden évben ki akarunk egyet adni –, egy szlovák újságíró kapta, Stefan Hribnek hívják, és ez akkora visszhangot váltott ki, hogy az az újság, ahol Stefan Hrib dolgozik, a szlovák sajtótörténetben először két nyelven jelent meg. Az első címlapon egy magyar politikus volt látható, Apponyi Albert és az volt aláírva: Bocsánat, szlovákok, a hátsó címlapon pedig Benes úr, és aláírva: Bocsánat, magyarok. Bizony, mind a ketten bántottuk a másikat, nem szégyen ezért bocsánatot kérni. Abba kell hagynunk a buta vitát, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt kell néznünk, hogy ki segíti jobban az itt élők életét.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2013. szeptember 19.
Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony nyomdokain
Évekkel ezelőtt megfogalmazódott vágya vált valóra a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnök asszonyának, Náznán B. Olgának: az egyesület tagjait – és nem csak – elvitte egy dél-erdélyi körútra, az egyesületünknek nevet adó fejedelemasszonyunk nyomdokain járva.
Régmúlt időket idéztünk, történelmünk tárgyi és szellemi hagyatékaival ismerkedtünk, fejet hajtottunk őseinknek a haza felemelkedése iránti elkötelezettsége előtt, de megtapasztaltuk mai pedagógusok, lelkipásztorok erőfeszítéseit is, ahogy határozottan megvetik lábukat a szórványban, talajt biztosítva a felnövő nemzedékek számára.
A megálmodott kirándulásra mintha csak a mi tetszésünkre teremtette volna a jó Isten a sok esős nap közé azt a két szeptemberi első szombat- vasárnapot.
Segesvárt csak érintettük, de azért annyit érdemes megemlítenünk, hogy 1630. december 1-jén az itteni országgyűlésen választották meg a rendek Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt, Lorántffy Zsuzsanna férjét.
Körutunk első állomása Kőhalom volt. Kőhalom váráról az első megbízható adat 1334-ből származik, amikor is magyar királyi várként említik. Arról, hogy mikor, milyen körülmények között került az erdélyi fejedelmek fennhatósága alól a helyi szász közösség tulajdonába, vajmi keveset tudunk. A várból gyönyörű kilátás nyílik keletre a Hargita, délre a hévízi erdőségek fölött a Bucegi és Királykő, délnyugatra pedig a Fogarasi-havasok láncolata felé. A várhegy aljának keleti felén, Orbán Balázs szavaival élve, ,,ott terül el a nevető városka (Kőhalom) egyenes, zsinórra huzott utczáival, csinos négy szög piaczán lévő ódon templomával".
De ott van a belgiumi támogatással épített református templom és a templom köré összegyűjtött hívek közössége is, akik képesek nemcsak saját magyar iskolát működtetni a helyi gyerekek számára, de felvállalják az idegenből hozott mintegy 40 szegény sorsú diák nevelését, taníttatását is a Szegedi László tiszteletes által megálmodott és létrehozott szórványdiákotthonban. Bizony, megszívlelendő hozzáállása a megmaradáshoz ez a sorsa irányítását saját kezébe vevő közösségnek!
Utunk fő célpontja azonban Fogaras volt, a fogarasi vár, amely az erdélyi fejedelemasszonyok birtokának számított. Lorántffy Zsuzsanna ebben a minőségében I. Rákóczi György feleségeként birtokolta Fogarast. Mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén férje mellett állt, ezen időszak békés évei alatt gyarapodhatott Erdély. A fejedelemasszony 1657-ben megalapítja a városban az első román iskolát. Román tanítókat és papokat neveltek itt, így aztán a görög katolikusok Fogarast választották első erdélyi központjuknak. A várhoz tartozó birtokán még 39 román tannyelvű iskolát alapított jobbágyainak gyermekei számára. Megilletődve sétálunk a várban, azokban a szobákban, ahol egykor a fejedelemasszony is lakott.
A mai Fogarason az új református templom lelkésze már annak is örül, ha a 400 főt számláló közösségből valaki bejön vegyes házasságot kötni. Furcsán hat a templomkertben felállított emléktábla felirata, amely csak román és angol nyelven hirdeti, hogy a templomot gróf Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata építtette 1715-1740 között. A templom szomszédságából tekint felénk a Mikszáth Kálmán, Fogaras országgyűlési képviselőjének közbenjárásával 1909-ben épült gimnázium épülete, mai nevén Radu Negru líceum, ahol Babits Mihály is tanított pár évig, de amelyben egyetlen magyar osztály sem működik.
Vajon ma hány, a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolát vállalna fel valaki a többségiek közül, önszántából, nem külső nyomásra, akár a multikulturalitás nevében? Vagy annak már lejárt a csillaga, ahogy kezdik beismerni a nyugati kultúrák is?
Utunk Nagyszeben felé vezet. Ezen a vidéken egyre gyakrabban ismétlődik a Brukenthal név.
Sietünk, mert még idejében el akarunk érni Alsószombatfalvára, ahol az egykori Brukenthal-kastély kertjében az osztrák–magyar monarchia idején ménest telepítettek és ma is működik a lipicai lovakat tenyésztő és kiképző központ. A lovak gyönyörűek, érdekes a nyeregkiállítás is.
A délutáni napsütésben a busz ablakából gyönyörködünk a csaknem közvetlenül a síkságból kiemelkedő Fogarasi-havasokban, csodálatos képet mutat a fenyveserdőkön felül szürkésfehér sziklaormaival.
Késésben vagyunk, de azért még futja egy késő délutáni sétára Feleken (Avrig), a Brukenthal-palota nyári kertjében. Az eredeti állapotában megőrzött barokk kert pompájában élvezzük a lenyugodni készülő nap bágyadt fényét, melegét.
Szebenben az éjszakába nyúló, zsíros kenyérre kent székely viccek áradatát tiszta, kényelmes ágyakban pihentük ki.
Másnap reggel az ott működő HÍD egyesület jóvoltából idegenvezetőnk kíséretében és az éppen a piactéren zajló kézművesvásár hangulatában bejártuk Szeben főterét, imádkoztunk a katolikus templomban, ahol már gyülekeztek a hívek a vasárnapi szentmisére.
Utunk továbbvitt az Erdélyi Fejedelemség egykor virágzó fővárosába, Gyulafehérvárra. Útközben láttuk, ahogy dolgoznak a Nagyszeben – Szászváros (Orastie) autópályán. Csak remélhetjük, hogy majd ükunokáink száguldozni fognak az észak-erdélyi autópályán. (Sajnos, a mindenkori bukaresti kormányoknak az A3-as autópálya megépítése sohasem jelentett prioritást.)
A város látnivalói a várfallal körülvett részben láthatók, itt van az erdélyi püspökség, amelyet még Szent István király alapított 1009-bent Gyulafehérvár székhellyel. Idegenvezetővel járjuk körbe a XIII. században épült érseki székesegyházat, ahol az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora nyugszik, köztük az 1648-ban elhunyt I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna férje, az 1980-ban elhunyt Márton Áron, Erdély nagy püspöke, akinek síremléke előtt fejet hajtunk, és a tiszteletére berendezett emlékszobában megörökítjük egyesületünk nevét a vendégkönyvben.
Utunk során mi is, mint a kommunizmus éveiben a törvényen kívül került katolikus egyház, Márton Áron püspököt idézve érezzük: "Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk".
Nem hagyhatom ki személyes találkozásaimat sem Márton Áron püspökkel: 1956-ban, 11 évig tartó palotafogságának úgymond ,,előestéjén", a marosjárai búcsún, a szentmise utáni ünnepi ebéd közben ölében ülve énekeltem a székely népdalokat, aztán 1969-ben, a börtönből való szabadulása utáni felcsíki bérmaútja alkalmával Farkaslakán részesített a bérmálás szentségében.
Az érseki székesegyház mellett építették 1921–1923 között az ortodox katedrálist, amely I. Ferdinánd román király trianoni döntés utáni, 1922-ben történő újrakoronázásának helyszíne, ezért koronázási katedrálisnak vagy újraegyesítési katedrálisnak hívják.
Nagyenyed ma csendes kisváros, csak történelme beszél a labanc seregek, majd a mócok támadásairól, ahogy azt id. Lörincz Zoltán nyugalmazott tiszteletes meséli. A híres Bethlen Gábor kollégium teljes felújítás alatt áll, a helyi tanács hozzájárulásával és európai pénzeken. A belső udvar iskolaépülete falán olvashatjuk nagyjaink, többek között a híres magyar utazó, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós festőművész, Áprily Lajos költő, Sütő András író nevét, akik mind a kollégium diákjai voltak.
A Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében utolsó állomásunk Torockó. A község egyike azon ritka településeknek, melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat. Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.
Torockóról hazafelé vesszük utunkat, és reméljük, hogy a Székelykő mögül kétszer fölkelő nap fölöttünk is föl fog ragyogni egyszer.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében,
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 11.
Az egykori város: hatvan éve hunyt el Nyirő József
Hatvan éve, 1953 októberében hunyt el Madridban a Székely Apostol. Székelyudvarhelyen is élt néhány évig, ide akarták újratemetni.
Habár nem városunkban született, itt járt középiskolába, és a harmincas években néhány évig itt élt, és alkotott. Azt akarta, hogy a lelke az itteni katolikus vagy a kolozsvári temetőben nyugodjon („Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ"). Lelke ott él a székelyek szívében, de elhamvasztott földi maradványait nem sikerült szülőföldjén eltemetni. Legelső szobrát is Udvarhelyen avatták fel 2004-ben az Emlékezés Parkjában. Személye ellentmondásos a második világháború utolsó hónapjaiban betöltött szerepe miatt, írásai a két világháború közötti romániai magyar irodalom jelentős alkotásai.
Plébánosból molnár, majd író lett
Nyirő Székelyzsomboron született 1889. július 18-án. Apja iskolaigazgató volt, fiát az udvarhelyi gimnáziumban taníttatta. A fiatal Nyirő katolikus papnak készült, Gyulafehérváron járta ki a szemináriumot, majd Nagyszebenben dolgozott hitoktatóként. Kide nevű kisközség plébánosa volt néhány évig. 1919-ben kilépett az egyházból, megnősült, és egy malmot üzemeltetett. 1923-tól Kolozsváron élt, újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Ekkor jelentek meg első kötetei, a Trianon utáni romániai magyar irodalom jelentős alakjává vált.
1931-től Alsórákoson, majd a harmicas években Székelyudvarhelyen élt és alkotott, legjelentősebb művei, például az Uz Bence regény (amit meg is filmesítettek) itt születtek. Háza ma is áll a róla elnevezett utcában, a Gizi Vendéglő tőszomszédságában. Habár sokan Kós Károly művének vélik, az épületet valójában Nyirő és közeli barátja, a múzeumalapító Haáz Rezső tervezték.
Keserű emigráció
Észak Erdély visszacsatolása után Nyirő Budapestre költözött, a Magyar Országgyűlés tagjaként és lapszerkesztőként dolgozott. A háború utolsó peridóusában és az emigrációban vállalt szerepe miatt személye máig vitatott. Magyarországon háborús bűnösként tekintettek rá, 1947-ben az akkori (egyébként székelyudvarhelyi születésű) belügyminiszter, Rajk László megpróbálta kikérni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, sikertelenül.
Az író 1950-ben a Franco-diktatúra által uralt Spanyolországba emigrált, szülőföldjétől távol, Madrid mellett élte utolsó éveit.
Hol vannak a hamvak?
Nyirő József 1953. október 16-án tüdőrákban halt meg egy madridi kórházban. Az Almudena temetőben temették el egy közös kriptában, 1966-ban díszsírhelyet kapott ugyanott, sírfelirata a neve alatt a "Székely Apostol – Escrito Hungaro" volt. 2012 tavaszán kihantolták, maradványait Budapestre szállították. Újratemetése körül botrány botrányt ért, a tavalyi helyhatósági választásokat megelőzően hetekig tartott a huzavona, amit román-magyar diplomáciai villongások követtek, aminek a vége az lett, hogy pünkösd vasárnapján a székelyudvarhelyi Pap-kertben csak egy áhítatot tartottak, a temetés nem történt meg.
A kommunizmus éveiben könyvei index alatt voltak, a kilencvenes években, amikor újra megjelenhettek, lendült fel az érdeklődés írásai iránt. Szabó Károly, a városi könyvtár munkatársa akkoriban egy kétrészes dokumentumfilmet is készített róla, addig ismeretlen hang és filmfelvételekkel. Az újratemetés körüli huzavona a Nyirő-könyvek népszerűségét is megnövelte. A Székely Apostol művei halála után hatvan évvel talán minden székely család könyvespolcán ott vannak nagy kortársai, Tamási Áron vagy Kós Károly kötetei mellett.
Hamvait azóta sem temették el, hollétükről több mint egy éve nincsen új információ.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2013. október 13.
Valóban 900 éves Nagyvárad, ahogy ezt egyesek állítják?
Ebben az évben a nagyváradi önkormányzat több rendezvényt is szervez Nagyvárad első írásos említésének 900. évfordulója alkalmából. Természetesen örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést, hiszen nem olyan régen még csak az 1918 utáni események iránt volt tapasztalható nagyobb érdeklődés.
Az évforduló mégis hiányérzetet kelt, főleg a nagyváradi magyar közösségben, hiszen városunk a magyar történetírás eredményei szerint ennél is régebbi gyökerekkel rendelkezik.
A 900 éves évforduló alapját egy Könyves Kálmán által kiadott 1113-ban készült oklevél adja, amelyben a magyar király összeíratta a zobori bencés apátság (ma Nyitra város része, Szlovákiában) birtokait. Ennek szövege említi a kiváltságlevelet megerősítő püspökök között Sixtus váradi püspököt is: „Sixtus Vvaradiensis” formában, illetve Saul bihari ispánt: „comes Saul de Bychar” formában. Ezt tekinti a román történetírás Nagyvárad város nevének első okleveles említésének. E rövid írás nem engedi meg a részletek kifejtését, azonban pontosítanunk kell, hogy az egyébként hiteles máig fennmaradt oklevél előtt már két évvel 1111-ben, egy hasonló zobori oklevél, mint „Sixtus Bichariensis” említi a váradi püspököt, viszont létezik egy azt megelőző, 1102-re datált, de egy évvel későbbi másik oklevél is, amely ugyancsak „Sixtus Varadiensist” említ, igaz ezt vannak, akik hamisnak tartják.
Miért 1113-tól?
Az 1113-as említés már a szocialista időkben is használatos volt a román történetírásban főleg azzal a céllal, hogy a város kezdeteit későbbre tolják és elszakítsák I. (Szent) László magyar király idejétől és korabeli megalapításától. Mivel az 1113-as eredeti dokumentum ma is létezik, ezért nem lehetett még későbbre tenni a város kezdeteit, viszont a korábbi történelmi források által szolgáltatott bizonyítékokat mind figyelmen kívül hagyták. Az 1113-as dokumentumot a román történetírás mai felfogásában is, a város egyfajta alapító okiratának tekinti, tehát innen számolja Nagyvárad eredetét és kezdeteit. Ezt veszi alapul a jubileumhoz a nagyváradi önkormányzat is, ami azért is meglepő, mert például a Városi Tanács által 2012 áprilisában elfogadott és nemrég kinyomtatott hivatalos Nagyvárad Municípium Statútuma is miután tisztázza, hogy a monostor 1082 körüli megalapítása a település kezdeteit is jelentik a következőket írja: „Egy katolikus püspök első biztos említése a térségben 1111–1113-ból származik, amikor a zobori benedekrendi apátság oklevelében megemlítik Syxtus Varadiensis püspököt és Saul de Bichar ispánt.”
Sajnos a nagyváradi polgármesteri hivatal honlapjának magyar nyelvű változatában, magyar helytörténészek által összeállított Nagyvárad történelme is átveszi a román történetírásban elterjedt hibás nézetet, ráadásul egy mondatban több tévedést is elkövet: „Várad első írásos említése is innen ismert – mint civitas Waradiensis – (a valóságban ez egy 1374-es dokumentumban megjelenő említés!), 1113-ból maradt fenn a zólyomi (a valóságban zobori!) Benedek-rendi apátság egyik oklevelében”. Az tény, hogy a szóban forgó eredeti dokumentum fontos történeti forrás, amely okot adhatna a 900 éves megemlékezésre, azonban nem a várost, hanem Várad első ismert püspökének a nevét említi. (Van egy olyan felfogás is, hogy Várad első püspöke megkoronázásáig Könyves Kálmán volt, azonban ezt máig egyetlen dokumentummal sem sikerült bizonyítani). Ebből persze az is következik, hogy akkor már régebben létezett egy hely, település, ahol a püspökséget megszervezték, amely addigra már olyan jelentőségre tett szert, hogy püspöke az Esztergomból ide helyezett Sixtus, a többi magyarországi (pécsi, veszprémi, kalocsai, egri stb.) püspökökkel együtt erkölcsi garanciát jelentett a fontos dokumentum hitelességére. Természetesen Nagyvárad történetében vannak bőven más események, amelyek jobban megérdemlik az ünneplést, mint ahogy ezt 1892-ben vagy akár 1992-ben tették.
Nagyvárad kezdeteiről
Nagyvárad kialakulásának körülményei homályba vesznek. A kevés történelmi forrás miatt a város kezdetei megértéséhez gyakran a legendákat és hagyományokat is segítségül kell hívni. Várad első említése az írott forrásokban nehezen követhető nyomon. A váradi káptalanra, illetve püspökségre már 1068-ra és 1071-re is találunk hivatkozást, magának a településnek az első említése az 1091–93 közötti időkből származik „populum Varadyensem de Byhor” formában, azonban ezt a kutatók nem tartják hitelesnek. Egyéb említései általában az 1077–1095-ös időszakra, vagyis I. László király uralkodásának idejére és a monostorra vonatkoznak: „locum Varad nominavit”, 1095-ben pedig: „in suo monasterio Uaradin”. Az tény, hogy eredeti és hiteles levelekben I. (Szent) László 14 alkalommal is említi Váradot. A bizonytalanságok ellenére tehát kijelenthető, hogy a váradi káptalan, püspökség, illetve a város gyökerei a 11. század második felébe nyúlnak vissza és az írott forrásokban való – természetesen későbbi – említés már kialakult szerkezetekre utal.
A magyar történetírás I. (Szent) László királynak (1077–1095) tulajdonítja Várad megalapítását, utóbbi vált általánosan elfogadottá, így a köztudatba Várad, mint Szent László városa került be. A Körös bal partján, a mai vár helyén épült fel a monostor, amely a középkorban az egyházi intézmények és épületek együttesét is jelentette. Mivel a társaskáptalanok a nép művelésében is fontos szerepet játszottak, nyilvánvaló, hogy I. László a keresztény egyház megerősítése mellett egyúttal egy város létesítését is célozta. Ez vezérelte a püspökség 1092 körüli idehelyezésében is, hiszen csak a társaskáptalan által Nagyvárad nem válhatott volna később az ország egyik legfontosabb városává. A román történetírás viszont bizonyítottnak véli, hogy Várad nem megalapítás által jött létre, hanem a város hosszú fejlődés eredményeként alakult ki. Az utóbbi időben a város kezdeteit inkább a püspökség Váradra való áthelyezésével azonosították, viszont a várostörténet a település kezdeteit a monostor megalapításához köti. (létezik több olyan város is, ahol püspökség nem volt, csak társaskáptalan, mint Arad vagy Nagyszeben, s mégis jelentős városokká váltak.) Nagyvárad város kezdeteit tehát 1082-re tehetjük. Ilyen értelemben városunk ma 931 évesnek tekinthető.
Dr. Fleisz János

erdon.ro
2013. október 18.
Fölösleges feszültségkeltés
Fölösleges feszültségkeltésnek tartja Klaus Johannis, a Nemzeti Liberális Párt alelnöke az RMDSZ által kezdeményezett népszavazásokat.
Egy helyi népszavazás nem lehet meghatározó a régióátalakítás folyamatában, mert az országos folyamat – jelentette ki a Nagyszeben polgármesteri tisztségét is betöltő, német ajkú politikus. Hozzátette, az RMDSZ népszavazása olyan, mintha valamelyik falu lakosait kérdeznék meg arról, hogy leaszfaltozzák-e Nagyszeben egyik utcáját. „Ha össze akarnak gyűlni, hát tegyék, de a népszavazásnak nem lesz semmilyen jelentősége” – mondta még. Klaus Johannis a Szociál-Liberális Szövetség legmagasabb rangú politikusa, aki eddig véleményt nyilvánított az RMDSZ kezdeményezéséről. Korábban a kormánykoalíciót vezető Szociáldemokrata Párt szóvivője, Cătălin Ivan jelentette ki: „a régiókat nem helyi népszavazások alapján alakítjuk ki, mert az új román területi közigazgatási elgondolásnak következetesnek és nemzetinek kell lennie”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 2.
Mesés és dákomán
Kétségtelen, hogy gyönyörűen felújították Erdély egyik régi fővárosának történelmi központját. Több mint 47,5 millió lejt, azaz 10,56 millió eurót költöttek Gyulafehérváron a várfalak, a bástyák, a terek és épületek rehabilitációjára.
Úgy tudni, hogy ezt az összeget a város és a megye költségvetéséből, állami forrásokból és az Európai Unió kohéziós alapjaiból fedezték. Az is elképzelhető, hogy a keret nem volt elég, innen-onnan még szereztek hozzá, mert arról olvasni a sajtóban, hogy bizony kevés volt a pénz, s még hátra vannak bizonyos kiegészítések, és az elvégzett munkálatok is hagynak kívánnivalót maguk után. A jelen írásnak nem az a célja, hogy mérleget vonjon, hogy minősítse a munkálatok végeredményét, hiszen ahhoz komolyabb rálátás szükséges, hetekig, hónapokig kellene tanulmányozni a különböző helyszíneket, szakembereknél, helyi vezetőknél, vállalkozóknál és polgároknál kellene érdeklődni, és jó lenne áttanulmányozni a vonatkozó dokumentációt is. Ez alkalommal mindössze az „eszmetörténeti” hatások érintettek meg. Ezek mellett viszont nem mehetünk el érdektelenül
Hiába volt annyira jelentős politikai szerepe Nagy-Románia létrejöttében a városnak – egy népgyűlés keretében itt mondták ki 1918. december 1-én Erdély egyesülését Romániával –, 1945 után amolyan mostohagyermek volt a bukaresti vezetés szemében. Az ország-gyarapítást követő években ugyan a régi román állam birtokba vette és betöltötte azt a teret, amelyet ilyen esetekben ildomos elfoglalni: rohammunkával felépült a számunkra örökkön helyidegen építészeti elemeket idéző katedrális, a Koronázási Templom, amely az erdélyi ortodoxia központja is egyben. Itt tartották 1922. október 15-én I. Ferdinánd és Mária királyné koronázási ünnepségét. A totalitárius rendszer évtizedeiben azonban a város nem kapott kiemelt jelleget, a rendszerváltozást követően is csupán a nemzeti kártya decemberi elővételekor fordult erre az ország figyelme. Több kihasználatlan – korábban katonai és önkormányzati, megyei célokat szolgáló – épület volt a várban, amelyek bonyolult tulajdonviszonyai akadályozták az érdemi karbantartást és a felújítást, mígnem 2008 körül megfogalmazódott a szándék – hiszen itt található a Közép-Erdélyi Fejlesztési Régió központja is –, hogy egy másik, régebbi főváros, a közeli Nagyszeben példáján felbuzdulva meg kellene ejteni azokat a nagyjavításokat, amelyek jelentékenyen megnövelik a helyiek büszkeségét és látnivalókkal csábítják a turistákat.
A székesegyházban találhatók - többek között - Hunyadi János, ifjabb Hunyadi János, Hunyadi László, Izabella királyné és János Zsigmond szarkofágjai - a templom kriptájában tizenegy erdélyi katolikus püspök földi maradványai nyugszanak. A felújítás során több alkalommal is jártunk ezen a helyen. Többnyire a magyar vonatkozásokat kerestük, hiszen Erdély egykori fővárosában nem lehetnek jelentéktelenek ezek a nyomok. Ezer esztendőről van szó, amely alatt Erdély, hol a magyar királyság kötelékében, hol független entitásként, hol török gyámság, hol bécsi, hol budai jogar alatt élt és működött. És valamelyest magyarul lélegzett.
Ez év nyarán került sor a vár újabb birtokbavételére a helyi lakosság és az idelátogatók részéről.
Illő módon ilyen és ehhez hasonló írások köszöntötték az eseményt:
„Alba Iulia, a város, mely maga a történelem. A történelmi városközpont az utóbbi időkben – a lakosság nagy örömére – ismét »múzsája« a hivatásos és a műkedvelő fotósoknak; nyugodt szívvel örvendezhet minden lakója, hiszen manapság itt található Románia legszebb vára. Mert a fotográfiáknak különleges szerep jut a történelemben, hiszen az általuk sugalltak ezer és ezer újabb történetet szülnek, amelyek soha nem múlnak el. Most egy olyan válogatást állítottunk össze – írja Alexandra Mates az Unirea című lap internetes portálján –, amely minden bizonnyal magára vonzza a szépre »szomjazó« tekinteteket.
Apoulon – Apulum – Bălgrad – Alba Iulia, város, egy főváros, a dákó-románság és a román nemzet kétezer éves jelképe.
Mihály vajda dicsőséges bevonulásának és a Román Fejedelemségek 1600. évi első egyesülésének, Hóra, Kloska és Krisán, az 1784-85-ös Lázadás vezetőinek Golgotája, a Nagy Egyesülés jelkép-városa 1918-ból és I. Ferdinánd koronázási helyszíne 1922-ból.”
Egy város, amely majd ezer esztendeig Transilvania fővárosa volt! A város, mely maga a történelem!! A románok igazi Mekkája!!! Melynek nem lehet »riválisa« sehol a nagyvilágban… Ez a vár/os, amellyel minden itt lakó minden mesterkélt szerénység nélkül nyugodtan büszkélkedhet! Az elődeink által ránk hagyott kulturális és történelmi örökség páratlan értéket képvisel, mely arra késztet mindnyájunkat, hogy magunk is gyarapítsuk a javakat, s adjunk át utódainknak, … az utánuk következőknek. Nagy örömünkre szolgál, hogy ez az értékközvetítés az utóbbi években meg is történt.
Egy álom, egy ötletsor, s a józan vezetés, a magán és a közszféra együttműködése olyan tervet szült, amely nálunk, Alba Iulia Várában a hazai turizmus »gyöngyszemét« hozta létre. Mindezt az élénkülő idegenforgalom, a sok-sok ezer látogató bizonyítja, akik a felújítás kezdete óta keresték fel városunkat. Az idelátogatók száma soha nem volt annyira jelentős, mint napjainkban. Élénk azért is, mert a Várban levő terek és a többi helyszínek – az utóbbi két évben legalábbis – fontos országos és nemzetközi filmfesztiválok, szabadtéri koncertek és színházi előadások helyszínévé váltak. A változások evidensek és mindenképp folytatódniuk kell.
Elég a szóból…, hadd »beszéljenek« a hivatásos fotóművészek által készített képek, amelyek bizonnyal meggyőzik önöket, hogy a »szép-teremtő művészek« miféle csodákat értek tetten, Cetate Alba Carolinában. A frissen készült felvételek azt mutatják, hogy a város, amely még »egy menyasszonynál is felkészültebb«, az új ruhájában, és izgatottan várja itthoni és külföldi vendégeit.”
Költői magasságokban röpködő szöveg. Hihetetlenül kéklő messzeségekig hatol. Dákomán. Egyenesen dákopata.
És alig-alig kap egy-két gesztust a magyar ezerszáz esztendő ebben a könyörtelen kultúrateremtésben.
Gyulafehérvár lakossága manapság mintegy 60 ezer fő, amelyből 1800 a magyar. Ebben benne van a teológia, az érseki székesegyház személyzete és a hívek, a városi plébánia, a református gyülekezet, a szórvány unitáriusok meg a néhány magyar ajkú evangélikus és ateista is. 1910-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó népszámlálása 11616 lelket talált Fehérvárott. Ebből 5226 (44,98%) volt magyar, 5170 (44,50%) román, 792 (6,81%) német, s cigány 287 (2,47%). Százhárom év telt el az óta.
A történelminek mondott Székelyföld lakosságának 71%-a jelenleg magyar ajkú.
Simó Márton
Székelyhon.ro
2013. november 2.
Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 4.
Száműznék Andrei Șaguna szobrát Magyarországról
A választások közeledésével magyarázta a maszol.ro-nak a magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a Hajdú-Bihar megyei Körösszegapáti fideszes polgármesterének azt a fenyegetőzését, hogy eltávolítja az község ortodox parókiájának udvarán elhelyezett Andrei Șaguna-szobrot.
Senkit sem avattak be?
Siluan Mănuilă kedden reagált lapunknak Tarsoly Attila hétfő esti nyilatkozatára. Körösszegapáti polgármestere a Hír TV Magyarország élőben című műsorában azt mondta: kezdeményezi a szobor eltávolítását. Szerinte az ortodox egyház által szentté avatott egykori püspököt ábrázoló alkotást az önkormányzat és a lakosság megkérdezése nélkül, titokban állították fel a helyi ortodox templom kertjében.
„Szépen, csendben lett ez a szobor felavatva, azóta eltelt pár nap, érezzük a településen a feszültséget. A román nemzetiségi önkormányzat képviselői és a román ortodox templomba járó lakosok is felkeresnek nap mint nap az önkormányzatnál, és tétován néznek rám, hogy mi történik itt a településen, hisz ők sem voltak beavatva” – mondta Tarsoly Attila.
„Barátságtalan lépés”
A vitatott szobrot múlt szerdán állították fel a románok által is lakott Hajdú-Bihar megyei településen. A büszt azóta is borzolja a kedélyeket, mert Andrei Șaguna megítélése vitatott Magyarországon. A volt román ortodox püspök ugyanis 1948-49-ben az erdélyi románság szellemi vezéreként fegyveres ellenállásra mozgósított a magyar szabadságharccal szemben.
A polgármester akkor az MTI-nek elmondta: egy román nyelvű meghívót kapott a november 23-ai eseményre, ám távollétével tiltakozott a mellszobor felállítása ellen. Tájékoztatása szerint mivel a terület egyházi tulajdonban van, az önkormányzattól nem kellett engedélyt kérni a szobor felállításához. Ám a Hír Tv-ben elhangzó fenyegetőzésének ellentmondva elismerte: az önkormányzatnak nincs jogi eszköze az elhelyezés megakadályozására, ahogy a szobor eltávolítására sincs. Kijelentette: ő és az általa vezetett képviselő-testület elhatárolódik a „románok barátságtalan lépésétől”, amelyről tájékoztatta a nemzetpolitikáért felelős államtitkárságot.
Andrei Șaguna püspököt a románok nemzeti hősként tisztelik 1848-49-ben játszott szerepéért, amikor az erdélyi románság szellemi vezéreként népét fegyveres ellenállásra mozgósította a magyar szabadságharccal szemben. Csatlakozott Stratimirovic pátriárkához, illetőleg a szerbek magyarellenes mozgalmához, és részt vett mindazon politikai tevékenységekben, bécsi, olmützi deputációkban, melyek a magyar érdekek ellen irányultak. Szolgálataiért több rangos kitüntetést kapott. 1865-ben részt vett a kolozsvári gyűlésen, ahol Erdély és Magyarország uniója ellen érvelt. Șaguna fontos tevékenységet fejtett ki a román iskolaügyekben. Segítette a tehetséges román fiatalok külföldi iskolázását. Kieszközölte a brassói román főgimnázium engedélyezését, amely 1851-ben meg is nyílt, nyomdát is alapított iskolai és egyházi könyvek kiadására. Jelentős lépéseket tett a román egyházi ügyekben. 1860-ban és 1864-ben zsinatokat tartott és még 1864-ben keresztülvitte az ortodox román egyház teljes elválasztását az ortodox szerb egyháztól. Elnyerte az erdélyi románok metropolitája címet is. 1871-ben a bukaresti Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1873-ban Nagyszebenben halt meg, teljes vagyonát egyházára hagyta; nyomdáját is egyházmegyéje örökölte.
„Nem akartuk a magyarokat provokálni”
A magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a maszol.ro-nak határozottan cáfolta, hogy a mellszobrot titokban állították fel az ortodox egyház kertjében. Siluan Mănuilă szerint a helyi ortodox pópa nem csak írásban, hanem személyesen is meghívta a polgármestert a múlt szerdai rendezvényre.
A püspök a magyarországi választások közeledésével magyarázta Tarsoly Attila elutasító magatartását. „Biztos most nagy nyomás nehezedik a polgármesterre, kényszert érez annak bizonygatására, hogy a tudomása nélkül zajlott le az esemény” – jelentette ki.
Felvetésünkre ugyanakkor elismerte, hogy Andrei Șaguna történelmi szerepe vitatott Magyarországon, ám hangsúlyozta, a szoborállítás nem provokációs szándékkal történt. „Távol áll tőlünk az a gondolat, hogy a magyarokat hergeljük. Andrei Șagunát az ortodox egyház szentté avatta, és azért állítottunk szobrot neki, mert nagyon sokat tett az erdélyi ortodox egyházért” – magyarázta Siluan Mănuilă.
A püspök emlékeztetett arra, hogy Mihai Eminescu szobra 13 éve ott áll a körösszegapáti ortodox templomkertben, és semmiféle engedély nem volt szükség a felállításához. „Igaz, a román költő neve nem cseng olyan rosszul a magyar füleknek, mint a Șagunáé” – tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a polgármester maga is elismerte: nincsenek jogi eszközei a büszt eltávolítására, mivel magánterületen található. „Éppen ezért nem hinném, hogy a polgármester be tudja váltani a fenyegetését” – mondta a püspök.
A szobor felállítását a Határon Túli Románok Hivatala is támogatta. A múlt szerdai eseményen magas rangú egyházi, állami és diplomáciai tisztségviselők vettek részt, többek között Románia budapesti nagykövete, Erdély ortodox érseke, Stegărel Olaru bukaresti államtitkár, Luminița Constantin, a bukaresti művelődési minisztérium főtitkárhelyettese.
Andrei Șaguna szobrát 2008-ban akarták fölállítani Gyulán, a román ortodox katedrális előtt. Az alapkőletételt 2008. október 19-re tervezték, azonban két nappal korábban lemondta az eseményt a gyulai ortodox püspökség és a gyulai román főkonzul. Perjési Klára, a város polgármestere az MTI-nek akkor elmondta: az értesítés szerint a magyar és a román kormány megállapodott abban, hogy nem lesz alapkőletétel. A szobor felállítása ellen korábban tiltakozott egy gyulai önkormányzati képviselő, valamint a Jobbik helyi vezetője is.
Cs. P. T.
maszol.ro
2013. november 15.
Ars hungarica: otthonosság érzete a szórványban
Változatos tematikájú kiállításokat, népdalokkal ötvözött megzenésített verseket és színvonalas dzsesszkoncertet kínált a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének Magyar Kulturális Központja által szervezett nagyszebeni Ars hungarica fesztivál első napja, amelynek délutáni hivatalos megnyitója keretében a nagyszebeni születésű grafikusművész, lelkész, Orth István vehette át Magdó János főkonzultól a magyar állam kitüntetését. A három egymást követő tárlatmegnyitót a képzőművészeti sokszínűség jellemezte.
Teddy, a nagyszebeni születésű fiatal művész Kellemetlen szokás az elmélkedés című tárlatának munkáit Valentin Mureşan, a Brukenthal Múzeum kurátora szerint leginkább a játékosság jellemzi. – A festmények szimbolikus képvilágának mindegyike külön jelentéstartalommal bír. A művész ábrázolásmódja változtat a tárgyak jelentésén, és az általa megteremtett világba kalauzolja a nézőt – beszélt az alkotásokról Mureşan.
Szegedi Alice Torella népi iparművész A nő – toposzok játéka című tárlata a Bruck Studióban tekinthető meg. Bár alkotásainak alapanyaga természetes, szálas anyagok összessége (főként a gyékény), ő maga azt vallja, hogy az alapanyag, amit feldolgoz, az maga „a kulturális környezet”, amelyben él. A tárlat hat alkotást mutat be, amelyből három vegyes technikával készült falra akasztható, három pedig egyméteres sziluett. Az alkotások a nőt kívánják ábrázolni, annak lelki világát, a róla alkotott társadalmi képet, úgy a hagyományos, mint a nem konvencionális életformában, mindezt a művész sajátságos szemszögéből.
Mirela Creţu, az ASTRA Múzeum szakigazgatója szerint a nőiség tematikáját megfogalmazni igazi kihívás, hiszen a nő nemcsak az anyaság, a teremtés szimbóluma, ugyanakkor a karrierépítés és a család között egyensúlyozik. – A művész ábrázolásmódjának kiindulópontja a mennyasszonyi ruha, majd tovább haladva láthatjuk az érintésre vágyakozó nőt, akire a zeneiség, az alkotás és az örökkévalóság jellemző. Ugyanakkor felbukkan az önmagát kereső, belső harmóniára áhítózó nő is – világított rá a szakértő.
Orth István kiállítása különleges jelentőségű volt, nemcsak életműve apró töredékének ismertetése, hanem a tárlat helyszíne miatt is, amely a nemrég visszakapott, egykor felekezeti iskolaként működő református központ volt. A tárlat három sorozat munkáiból kínált ízelítőt: Az erdélyi magyar kultúrtörténet értékei című sorozat képeit, a Nagyszeben történetéhez kapcsolódó rajzsorozatot, valamint a teljesen új szentképsorozatot csodálhatták meg az érdeklődők.
Varró Sándor nagyszebeni lelkipásztor kifejtette: a kiállításmegnyitó hármas lelki töltetű számára. Először is azért, mert első alkalommal szólhat úgy a jelenlévőkhöz, hogy elmondhatja: az épület újra az ő tulajdonukban van. Másodszor azért, mert Orth István a művészete által tölti meg élettel az épületet, harmadszor pedig azért, mert az Ars hungarica kulturális rendezvénysorozat nemcsak a művészetre, hanem a magyar kulturális értékek mindegyikére nyitott.
Bitay Levente vezető konzul is hangsúlyozta az esemény jelentőségét. Úgy vélte: a református egyház visszakapott épülete ismét a magyar közösségi élet otthonává válhat, amelyhez sok erőt kívánt.
A fesztivál hivatalos megnyitóján Serfőző Levente főszervező, a Híd Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke beszédében hangsúlyozta: a modern közösségek mozgatórugói közé sorolható a hatalomra vágyás, az anyagi érdek, a szabályok, a törvények, a kényszer, az elvárások, a megfelelni akarás. Hozzáfűzte: ennek következménye, hogy az emberek között állandó konfliktusok merülnek fel, a hibáztatás és a „kifele mutogatás” már-már megszokott viselkedési szabály lett, ami az egyéni felelősség hárítása az önálló gondolkodás, az emberi minőség és az embereket összekötő érzelmek elvesztéséhez vezet. Ezért arra kért mindenkit, hogy a felsoroltakat helyezze figyelmén kívül öt napig, és élvezze az Ars hungarica rendezvényeit.
Magdó János főkonzul az Ars hungarica fesztivált a városlakók és a más nemzetiségűek felé való megmutatkozásként értékelte. Mindazokat a nagy elődöket – Oláh Miklóst, Borsos Miklóst, Bánffy Dezsőt, Haller Károlyt, Maczalik Győzőt – említette, akiket annak idején Nagyszebenbe vonzott a szászok által teremtett társadalmi modell. – Sok magyart adott Nagyszeben az összmagyarságnak, és akik most itt vagyunk, ezt az utat fogjuk folytatni – jegyezte meg, külön megköszönve Serfőző Leventének, hogy az általuk szervezett rendezvényekkel összetartják a helyi magyar közösséget.
Fejér László parlamenti képviselő a Kovászna Megyei Tanács elnökének, Tamás Sándornak az üdvözletét tolmácsolta. Kifejtette: mindig kellemesen meglepő számára a nagyszebeni közösség példaértékű összetartása. – A szász, a székely és román lakosság mindig bebizonyította, hogy együtt tud élni és alkotni. Az együttműködésnek és toleranciának mindig fontos szerepe van. Egymás kultúrájának megismerése, az ilyen jellegű rendezvények szervezése ehhez az eredményes együttéléshez járul hozzá – mondta a képviselő.
Bodó Barna, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke szerint a tankönyvek nem írnak arról, hogy az ember mit érez, amikor szórványban élő közösséghez látogat. – Önök itthon vannak, és az önök által közvetített értékek által én is itthon érzem magam – mondta. – Otthon érezzük magunkat kultúránkban, anyanyelvünkben, ezáltal pedig a szórványhoz pozitív képet, érzéseket tudunk társítani – tette hozzá.
Orth István grafikusművész, lelkész részére kiemelkedő művészeti tevékenységéért, lelkészi szolgálataiért és a dél-erdélyi szórványban élő magyar közösségért való kiállása elismeréséül a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Áder János magyar köztársasági elnök, amelyet az ünnepi megnyitón Magdó János főkonzul adott át a művésznek. Varró Sándor méltatásában hangsúlyozta: komplex személyiség az Orth Istváné, hiszen elsősorban Isten embere, ugyanakkor a közösség és a művészet embere is. – Az ő művészete azért a közösségért van, amely kiemelte, és amelynek él, dolgozik és fáradozik. Így ezúttal nemcsak Orth Istvánt tüntették ki, hanem az egész nagyszebeni magyar közösséget – mondta.
Az első nap rendezvénysorozatát a sepsiszentgyörgyi Evilági muzsikusainak népdallal ötvözött megzenésített versei és a Smárton Trió feat. Juhász Gábor virtuóz dzsessz dalai zárták.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 16.
Hidvéghi Balázs: történelmi lehetőség a 2014-es választás
A határon túli magyarok részvételéről a 2014-es magyarországi országgyűlési választásokon tartott tegnap, Kolozsváron sajtótájékoztatót Hidvéghi Balázs, Fidesz-es parlamenti képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. A beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is, akitől megtudtuk: a magyar kormánypárti politikus látogatása során megbeszélést folytatott többek között Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével, Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével, az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel, továbbá ellátogatott Désre és Nagyszebenbe, valamint részt vett a Magyar Szórvány Napján. Hidvéghi hangsúlyozta: közös nemzeti érdek a választásokon való magas részvételi arány, így a jövő évi választás a magyarság ünnepe lehet.
„A magyar állampolgárság felvételének lehetővé tétele a külhoni magyarság számára mérföldkő a magyar nemzetpolitikában. Ugyanígy történelmi lehetőséget jelent, hogy a 2014-es magyarországi országgyűlési választáson már minden magyar állampolgár szavazhat” – jelentette ki tegnapi kolozsvári sajtóértekezletén Hidvéghi Balázs.
A Fidesz országgyűlési képviselője hangsúlyozta: amint az a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) budapesti múlt heti ülésén is bebizonyosodott, a határon túli magyarok állampolgárságának és szavazati jogának kérdésében Magyarországon ma politikai konszenzus létezik a parlamenti pártok körében.
„Ez nagyon komoly eredmény a magyar nemzetpolitikában, hiszen úgy tűnik, több mint két évtized elteltével, alapkérdésekben sikerült megegyeznie a politikumnak, és ez fontos üzenet minden magyar számára” – mondta Hidvéghi Balázs.
Mindenkit partnernek tekintenek
Kifejtette: nagyon lényegesnek tartják, hogy a megszerzett szavazati joggal minél többen éljenek a határon túli magyarok közül. Az egyes pártok érdeke, hogy szavazatot szerezzenek, de mindemellett létezik egy közös, össznemzeti célkitűzés is, éspedig a választásokon való magas részvétel. Amennyiben arányaiban nagy részvételre kerül sor, akkor ez a jövő évi országgyűlési választást a magyarság ünnepévé teheti – vélte Hidvéghi Balázs.
A politikus tájékoztatott arról, hogy ennek érdekében folyamatos kapcsolatot tartanak fenn a külhoni magyar közösségekkel, ezek politikai és civil szervezeteivel, illetve a magyar történelmi egyházakkal szorosan együtt kívánnak működni. Hidvéghi hangsúlyozta: mind a regisztráció, mind pedig a tájékoztatás és mozgósítás terén mindenkit egyformán partnernek tekintenek.
Regisztrálni levélben és interneten lehet
A Fidesz politikusa ugyanakkor kiemelte a regisztráció fontosságát a magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárok számára, hiszen az érintettek csak ez esetben élhetnek szavazati jogukkal. Emlékeztetett arra, hogy a névjegyzékbe vételi kérelem augusztus 1-jén indult el levél formájában, november 1-jétől azonban ezt már interneten is meg lehet tenni (www.valasztas.hu). Amennyiben papíron kívánnak regisztrálni, a szükséges nyomtatvány letölthető a fenti honlapról, illetve ehhez a főkonzulátusokon és nagykövetségeken is hozzá lehet jutni, de akár szervezetek is szétszórhatják a kitöltendő iratot.
Hidvéghi beszámolt arról, hogy eddig több mint 60 ezren kérték felvételüket a választási névjegyzékbe, és több mint fél millióra tehető az újonnan állampolgárságot szerzettek száma. Felhívta a figyelmet arra, hogy a választásokat megelőző tizenötödik napig lehet regisztrálni, ám a választás napját még nem lehet tudni, ezt a köztársasági elnöknek kell kiírnia. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy erre valamikor áprilisban vagy májusban kerül sor.
A politikus elmondta: aki sikeresen regisztrált, körülbelül két héttel a választás előtt levélben megkapja a szavazáshoz szükséges „csomagot”, amely egy igazoló- és egy szavazólapot tartalmaz. Az utóbbit egy kisebb borítékba kell „bezárni”, majd az igazoló lappal együtt el kell helyezni a nagyobbik borítékba, és a küldeményt el kell juttatni Budapestre, a Nemzeti Választási Irodához. Hogy ez milyen módon történik – postai úton, avagy az érintettek a konzulátust vagy esetleg valamely szervezetet bízzák meg ezzel a feladattal – minden állampolgár maga dönti el. „Ha ebben a magyar szervezetek segíteni tudnak, nagyon jó lenne, de ez mindenkinek az egyéni döntése” – hangsúlyozta a Fidesz politikusa, akitől azt is megtudtuk, hogy a borítékok egy közös „kupacba” kerülnek, és a rendszer kiszűri az esetleges dupla voksokat.
Két-három mandátum a határon túlról
Kérdésünkre Hidvéghi Balázs kifejtette: a külhoni magyarok pártlistára fognak szavazni, ezért nem lesz külön képviselőjük a magyar parlamentben. Azt viszont, hogy a pártok kiket tesznek fel a jelöltlistákra, mindegyik politikai alakulat maga határozza el. A politikustól megtudtuk: a Fidesz-KDNP választási jelöltlistái még nem készültek el.
Hogy körülbelül hány mandátumot hozhatnak a határon túli magyar szavazatok, Hidvéghi elmondta: úgy néz ki, egy-három mandátum sorsa dőlhet el a külhoni szavazatokkal, de szerinte ennél is fontosabb a választás lehetőségének összmagyar tartalma. Hiszen lassan száz évvel Trianon, és 104 évvel az utolsó magyarországi választások után, amikor szintén kiterjesztett szavazati joggal rendelkezett a magyarság, jövőben ismét lehetősége nyílik minden magyarnak, hogy képviselőt küldhessen a budapesti Országgyűlésbe.
A beszélgetésen Magdó János kolozsvári magyar főkonzul arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarországi országgyűlési választásokon való részvétel nem zárja ki a romániai parlamenti választásokon való szavazást. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az úgyszintén jövőben esedékes európai parlamenti választások esetében a választás lakhelyhez kötött.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 16.
Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
Két évtizeddel ezelőtt indult be a négyéves újságíróképzés Kolozsvárt – előbb román és magyar, majd német nyelven. Korábban újságíróképzés csak kétéves formában, valamely alapképzés elvégzése után, a bölcsészkaron működött. Az újságírás nem velünk kezdődött – mutattam rá nemegyszer sajtótörténeti előadásaim során, és remélhetőleg nem is velünk fejeződik be. Így van ez még akkor is, ha jól tudjuk: az újságírás napjainkban korántsem az, mint amilyennek a sajtószabadságot hozó 1989-es változásokat követően elképzeltük. Az újságíróképzés sem. Különben ma már médiaoktatásnak nevezzük, hiszen az elektronikus újságírás mára fölényes túlsúlyba került. A mai médiaoktatóknak ennek tudatában kell felkészíteniük – alapszinten, mesteri és doktori fokon – hallgatóikat, hogy az ötcsatornás médiakommunikációs rendszer működtetői, alakítói, illetve annak továbbépítői lehessenek.
A négyéves alapképzés elindításának huszadik évfordulója alkalomából háromnapos konferencia helyszíne volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem. A témának szentelt kerekasztal-beszélgetésen azzal kezdtem felszólalásomat: nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az első erdélyi hírlap 230 évvel ezelőtt (1783-ban) látott napvilágot iebenbürger Zeitung címmel, ezt követte (volna) – Bruckenthal báró és Bánffy György kormányzó támogatásával – egy román nyelvű gazdasági lap (Foaie română pentru economie), amelyik akkor csak a bécsi engedély megszerzéséig juthatott el, 1790-ben pedig megjelent az Erdélyi Magyar Hírvivő – ugyancsak a gubernium székhelyén, Nagyszebenben.
Kétéves újságíróképzés a bölcsészkaron
Az 1989-es fordulatot követően újjászerveződött a romániai magyar sajtó intézményrendszere, és amire csak a két világháború közt volt példa: a magyar újságírók is megalakíthatták a maguk önálló szakmai szervezetét. Amelynek vezetősége már indulásakor felismerte, hogy az új helyzetben alapvető fontosságú a szakmai felkészültséggel párosuló szemléletváltás. Azzal fordult tehát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékéhez, hogy indítsák újra az újságíróképzést. Arra hivatkozhattak, hogy a hatvanas években a magyar nyelv és irodalom szakon választható tantárgy volt a sajtótörténet, a lapszerkesztés, a műfajismeret – Balogh Edgár egyszemélyes műhelyének köszönhetően. A változások után Péntek János frissen kinevezett professzor vált a tanszék vezetőjévé, aki megértő támogatóra talált – a bölcsészkarról Bukarestbe került – Marian Papahagi oktatási és tanügyi miniszterhelyettes személyében, és 1990 őszén a Szabadságban már meg lehetett hirdetni, hogy bármelyik felsőfokú oktatási intézményből bárki jelentkezhet kétéves újságíróképzésre, aki a maga szakterületén az első három évet már elvégezte, illetve amennyiben az egyetemi diploma birtokában is szükségesnek tartja kiegészíteni szakképzését.
Meglepően nagy volt az érdeklődés. Mindjárt az első héten huszonkilencen jelentkeztek. Érdekes módon nem a bölcsészkarról, amint az várható lett volna, hanem például a matematika és fizika szakról, a műegyetemről, a teológiáról, a mezőgazdaság-tudományi főiskoláról... Hétvégekre tettük az előadásokat, szemináriumokat, műhelygyakorlatokat. Így Aranyosgyéresről, Brassóból, Nagyváradról, Tordáról is jelen lehettek azok, akik a sajtótörténet, a kommunikációelmélet, a sajtónyelv, a sajtószociológia, a tömeglélektan, a konfliktuselmélet iránt érdeklődtek, illetve írásgyakorlatot kívántak folytatni.
Nem érdektelen az sem, hogy azóta hányan szereztek közülük nevet maguknak az írott és elektronikus sajtóban, a közéletben, a felsőoktatásban. Bódizs Edit ma is rádiós szerkesztő-riporterként működik, Farkas Réka a Háromszék rovatvezetője, Fekete Vince a Székelyföld című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese, Kelemen Hunor rádió- és folyóirat-szerkesztőként vált először a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének vezetőségi tagjává, művelődési miniszterré, majd az RMDSZ elnökévé, Szabó Mátyás a Közép-Európai Egyetem Tanterv Fejlesztő Központjának vezetője. Napjainkban az ő példájuk igazolja leginkább azt az axiómát, miszerint egy újságíróból bármi lehet, ha idejekorán abbahagyja az újságírást.
Magyari Tivadar és a Campus – önálló magyar újságíró szak?
Amivel csak arra szeretnék utalni, hogy a leendő újságírónak egyetemi szintű interdiszciplináris és interkulturális szemlélettel kell rendelkeznie. Ha nem is így fogalmazták meg ezt kollégáim a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) 1993 februárjában újjászervező marosvásárhelyi közgyűlésen, a lényeg ez a szemléleti alap volt. Távollétemben választottak be a MÚRE tizenöt tagú igazgatótanácsába. A szakmai oktatási-nevelési bizottság elnökeként azt a közületi felhatalmazást kaptam, hogy a bölcsészkaron működő kétéves újságíróképzést fejlesszük négyéves szakképzéssé. Az első lépés az volt, hogy Kántor Lajos MÚRE-elnökkel és Péntek János professzorral – ma mindketten az MTA tagjai, Péntek János a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke – felkerestük Andrei Marga professzort, a BBTE rektorát, aki arról biztosított bennünket: semmi akadálya, hogy magyar tagozata is legyen az 1993 őszétől induló kolozsvári újságírói szaknak.
Volt. A minisztérium ugyanis nem biztosított külön létszámkeretet a magyar csoport elindításához. A Történelem és Filozófia Kar dékáni hivatala pedig, amelyiknek az újságírói szakoktatás beindítását rektori szinten feladatul adták, teljes „értetlenkedéssel” viszonyult a kérdéshez. Magyari András akkori magyar rektorhelyettesnek kellett közbelépnie. Magyari Tivadar akkori tanársegéd az Erdélyi Napló 1993. szeptember 30-i számában a nyilvánosság elé tárta: tíz nappal a felvételi előtt még azt sem lehetett tudni, hogy milyen nyelven fog zajlani a megmérettetés. A jelentkezőknek rendre azt mondták, hogy magyarul bizonyosan nem. Magyari Tivadar szerencsére résen volt, és arra biztatta a szándékosan elbátortalanítottakat: azért mégiscsak iratkozzanak be. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók diáklapja, a Szabadság heti mellékleteként megjelenő Campus alapító szerkesztőjeként (Balló Áronnal és Horváth Istvánnal együtt) érdekelt volt az utánpótlás nevelésében. A zavart növelte, hogy román tagozatot szervező kollégáink nem akartak osztozni a minisztérium által biztosított negyven helyen, mondván, hogy harcoljuk ki a magunkét. Nem volt könnyű, mert a neptuni politikai egyezkedések során kialkudott háromszáz fős „magyar keretet” a tanárképzés számára tartogatták.
Bár nem az esélyegyenlőség tiszteletben tartásával zajlott az első felvételi, a versenyvizsgára jelentkezett magyar diákok fele mégiscsak bejutott a BBTE-re. Főként az idegen nyelveknek köszönhetően. Később ketten a román tagozatról is átiratkoztak (érdekes módon azok, akik román osztályban végezték a középiskolát), így tizenhárom hallgatóval indulhattunk. Magyari Tivadarnak később is meghatározó szerepe volt az indulásban, hiszen a Szociológiai Tanszéken addigra már kellő gyakorlatra tett szert a tanrend kidolgozásában, később segítségünkre volt annak – a magyar újságíróképzés jogos igényei szerinti – harmonizációjában. P. Dombi Erzsébettel, Albert Júliával, Egyed Emesével, Horváth Istvánnal és másokkal együtt oktatóként is oroszlánrészt vállalt a magyar tagozat működőképességének megteremtésében, jóllehet az első években az egyetem anyagilag nem honorálta ezt a többletmunkát.
Két évvel később az önálló kar létrehozása hosszútávra rendezte/normalizálta a helyzetet. A német tagozat beindítását már eleve ajándékként fogadták mind a román, mind a magyar diákok. Mármint azok, akik kellő német nyelvismerettel rendelkeztek, jártasak voltak a német kultúrában. Miközben bővült az újságírószak felvételi kínálata, a külföldi vendégtanárok jelenléte és a hallgatók németországi szakgyakorlata révén megnőtt a kar külföldi presztízse.
Mindez alighanem összefügg azzal, hogy nekünk elsősorban nem egy adott keret feltöltése volt a célunk, hanem az elhivatottak kiszűrése. Elvégre versenyhelyzetben élünk, s a piacgazdaság törvényei szerint a minőségi lapszerkesztésé a jövő, tehát az utánpótlás-nevelésben sem érvényesíthetünk más szempontot.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 27.
Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 10.
Tiltakozó fuvarozók, tétovázó kormány
Meghatározatlan időre sztrájkot hirdetett tegnap a Román Közúti Áruszállítók Szövetsége (UNTRR): a kamionosok forgalomlassítással tiltakoznak az üzemanyag jövedéki adójának emelése ellen. Victor Ponta tegnap bejelentette, kormánya kész halasztani a gázolaj jövedéki adójának módosítását, így jövő év elejétől csak a benzin adója emelkedne.
Csaknem százötven kamion sorakozott fel tegnap az Aradtól a magyar határ felé vezető, 7-es számú országúton, és több kilométeres menetoszlopot alkotva lépésben haladt a határ felé. Megbénult a közlekedés a Nagyszebent elkerülő körgyűrűn is, ahol 120 kamion vesztegelt. A 13 ezer tagot tömörítő szakmai szövetség szerint a közlekedési minisztérium új vezetése egyetlen beadványukat sem méltatta válaszra, annak ellenére, hogy a tárcával májusban egyezményt írtak alá a fuvarozók által kifogásolt jogszabályok megváltoztatásáról. A kormány – a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetés nyomán – sürgősségi rendeletben döntött a jövedéki adó literenként hét eurócentes emeléséről arra hivatkozva, hogy az így befolyt összeget autópálya-építésre fordítja. A fuvarozók szerint ez akkor is versenyhátrányt jelent számukra, ha az olaj világpiaci árának csökkenése miatt nem emelkedik jelentősen az üzemanyag ára Romániában. A 7500 fuvarozó érdekeit képviselő Országos Közúti Konföderáció – amely szintén csatlakozott a tiltakozó akcióhoz – közleményében rámutat: akkor volna értelme egy ilyen autópálya-alap létrehozásának, ha azt valóban az ország fő kereskedelmi útvonalainak korszerűsítésére fordítaná a kormány.
Csak a benzin drágul?
Victor Ponta miniszterelnök tegnap közölte, a kormány kész elhalasztani három hónappal a gázolaj jövedéki adójának emelését, így január elsejétől csak a benzin adója nőne literenként hét eurócenttel. Mint mondta, a költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter Brüsszelbe utazott, hogy a tervezett halasztásról egyeztessen az Európai Bizottsággal. Ponta rámutatott, ahhoz akarja megszerezni az EB beleegyezését, hogy januártól csak a benzin adója emelkedjen Romániában. A három hónapos haladék alatt a kormány végleges megoldást próbál keresni arra, hogy a gázolajat egy speciális adózási kategóriába sorolja. Ponta szerint szerdai ülésén dönthet az ügyben a kormány.
A háromszékiek is elégedetlenek
A háromszéki teherszállító cégek egyetértenek a fuvarozók követeléseivel, sőt, a májusi kormányígéretek teljesítését is helyénvalónak tartják. Tompa Csaba, a sepsiszentgyörgyi Fit Sped Kft. vezetője kérdésünkre elmondta, 95 százalékban külföldi megrendeléseket teljesítenek, így bármilyen költségemelkedés érzékenyen érinti őket, hiszen nem tudják beépíteni áraikba. A piacon egyébként is nagy a verseny, a külföldi megrendelőket nem érdekli, hogy itt az üzemanyag adótartaléka drágul, ha túl nagynak tartja a fuvardíjat más, magyar vagy szlovák szállítóval szerződik. Legutóbb a magyarországi útdíjak emelkedése hozott többletköltséget, azt is nehéz volt kigazdálkodni, most az üzemanyag ára jelenthet újabb terheket, így, ha szükség, csatlakoznak a megmozdulásokhoz – mondta a 33 kamionnal majdnem egész Európába szállító cég vezetője. Váncsa Jenő, a Horváth & Váncsa Kft. vezetője szerint tiltakozásként a forgalomkorlátozás vagy útlezárás mindenképpen támogatható, hiszen a meglévő hosszú távú szerződéseket nem lehet módosítani, így az összességben (áfástól) tíz százalékra rúgó üzemanyag-drágítás rendkívül nehéz helyzetbe hozza a szállítmányozókat, a külföldi partnerekkel szemben lehetetlen érvényesíteni a költségek áthárítását. Őket, mint folyékony vegyi anyagokat szállító céget, érzékenyen érintené egy esetleges sztrájk, ezért inkább más tiltakozási formákat, például a mindenkit érintő útlezárást tartja megfelelő eszköznek a figyelemfelkeltésre és a tiltakozásra. Bokor János, a Capitaly cég vezetője szintén egyetért a tiltakozásokkal, hiszen legtöbb szerződése rögzített költséggel köttetett, így az üzemanyag drágítása gyakorlatilag a kevés nyereséget falja fel. A városi taxizásban is érdekelt vállalkozó egy másik jelenségre is felhívta a figyelmet: a városi személyszállítás árait ugyanis tanácsi határozattal korlátozták, s már a mostani üzemanyagárak mellett is a legmagasabb kategóriát kénytelenek alkalmazni. Így bármilyen üzemanyag-drágítás érzékenyen érintené őket.
(-fer)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 12.
A takarítás ránk hárul
Aktuális témák körüljárása, illetve a politikai viszonyrendszerekben történő eligazodás mellett az esztendő történéseinek összegzésére tett kísérletet Simon Judit, aki az RMDSZ elnökét, Kelemen Hunort kérdezte – ünnepi terveire is kitérve – kolozsvári dolgozószobájában.
- Közelednek az év utolsó napjai. Mennyire lesz az idén más a karácsony Kelemen Hunoréknál, hogy baba van a családban?
- Tavaly ilyenkor még nem tudtam, hogy idén Hannával együtt ünnepelünk. Természetesen most is állítunk fát, de ebből ő még nem sokat fog érteni.
- Kolozsváron vagy Karcfalván tölti az ünnepeket?
- Itt is, ott is. Karácsony estén Kolozsvárott, utána megyünk haza Csíkba. Ha az ember többlaki, több helyen kell jelen lenni ünnepeken is.
- Lehet RMDSZ elnökként magánember utcán, bevásárlóközpontban, vendéglőben?
- Mindig igyekeztem megőrizni a normális életvitelt, de az ember nem tud eltekinteni attól, hogy jó néhány éve megismerik, akárhová megy. Ráköszönnek, megállítják, megnézik. Ehhez hozzá kell szokni, el kell fogadni, ez ezzel jár. Aki politikusként az ilyesmit nem tudja elfogadni, megszokni, az ilyen helyzeteket kezelni, annak megkeserítik az életét az ilyen pillanatok.
- Valamikor szerették Önt összehasonlítani Markó Bélával. Akkor azt mondta, más ember, más vezető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján milyen elnöknek tekinti magát?
- Az embernek nehéz saját magáról beszélnie, én sem szeretem magamat jellemezni. Igen, más vagyok, mint Markó Béla, ő is más, mint Domokos Géza volt, ha csak az RMDSZ elnökeit nézzük. És ez a világon a legtermészetesebb, még az ikrek is különböznek, mi pedig még ikrek sem vagyunk Markó Bélával. Az biztos, sok mindenről hasonló módon gondolkodunk. Ha egy prioritáslistát kellene készíteni, akkor rengeteg olyasmi kerülne egymás mellé, ami azt mutatná, sok kérdésben hasonlóan gondolkodunk. Vannak kérdések, amelyeket másképpen látunk árnyalataiban vagy lényegében is, de ez is természetes. A stílusunk is más, az idők is változtak, ezért a politikai vezetésben is új megoldásokat kellett keresni, az új helyzetekben ugyanis nem mindig hatékonyak a régi megoldások. Ez nem jelenti azt, hogy az ember megtagadja azt, ami előtte volt. Ez lenne a legnagyobb butaság. Mindig azt próbáltam kihozni magamból, amit a legjobbnak tartok.
Nem vagyok az az ember, aki gyorsan dönt, többnyire nem is szeretem azokat a helyzeteket, amikor valamire rögtön azt kell mondani, hogy fehér vagy fekete, igen vagy nem. Azt szeretem, ha egy kérdést körbejárhatok.
Ez a politikában nem mindig jó, mert vannak helyzetek, amikor azonnal kell dönteni, ezt is meg lehet tanulni. De nem vagyok annak a híve, hogy nem lehet még egy napot várni, aludni egyet rá, körüljárni. Ilyen szempontból, úgy gondolom, megfontolt ember vagyok. Hogy mennyire kiegyensúlyozott, jó vagy rossz, nem tudom, de hogy megfontolt, azt bátran állíthatom.
- A közelmúlt olyan helyzetet hozott, mintha az RMDSZ nemcsak Bukarestben, de Budapesten is ellenzéki szerepbe kényszerült volna. Újabban viszont úgy látszik, Orbán Viktor belátta, az RMDSZ-szel kell elsősorban tárgyalnia. Hogyan tudta meggyőzni a kormányfőt?
- Orbánt elsősorban a számok győzték meg. Ezek 2012-ben két alkalommal is egyértelműen üzentek. Orbán pragmatikus ember, racionálisan gondolkodó politikus, aki látta, hogy Erdélyben minden erőfeszítés ellenére sem Szász Jenő, sem Tőkés László nem tudta, nem tudja lenullázni az RMDSZ-t, és bármennyit fektettek ebbe a projektbe, az sorozatosan megbukott. Elsősorban az erdélyi magyarságnak az akarata győzte őt meg, persze nekünk is voltak beszélgetéseink. Ezek egy része négyszemközt zajlott, máskor mindkét oldalon többen voltunk. E beszélgetések mindig őszinték voltak. Nem mindig kellemesek, de sosem sepertük a szőnyeg alá a problémákat. Nem tettünk úgy, mintha nem tudnánk arról, mi történt tegnap, tegnapelőtt. Minden kapcsolat lényege: ha nem is értünk egyet, legyünk őszinték. Az ilyen politikai viszonyokban is fontos a szókimondás. Ha nem vagy őszinte, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy nincs valóság amögött, amit mondtál. Ez a típusú párbeszéd hozta meg az eredmények mellett a változást – ha változásról beszélünk –, amit ma vannak, akik irritáltan, mások megnyugodva vesznek tudomásul.
Nekem az elmúlt években a magyarországi politikai vezetők közül, a Jobbikot és a DK-t kivéve mindenkivel volt és van kapcsolatom, rendszeresen találkozunk. Ezeket én nem rejtegetem, ezután sem fogom.
A nyáron az LMP-vel volt találkozónk, többször találkoztam Bajnaival, Mesterházyval is beszélgettem, Semjén Zsolttal és Orbán Viktorral is. A legnagyobb butaság lenne, ha az erdélyi politikát kizárólag úgy szemlélnénk, hogy csak egy magyarországi párttal lehet jó viszonya. Vagy úgy tekintenénk az erdélyi magyar politikára, hogy valakihez lecsatlakozik, utánfutója lesz valamelyik magyarországi politikai pártnak. Nem ez a helyes út, a helyes viszony köztünk.
- Megtörtént a kiegyezés a magyar kormány, illetve a Fidesz és az RMDSZ között?
- Kiegyezésről nem beszélhetünk. Arról lehet beszélni, hogy a viszonyunk javult, változott. És ennek nagymértékben az az oka, hogy ők látják, tudják, érzik, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen Erdélyben.
Ha nemzetpolitikát akarsz hatékonyan megtervezni, akkor az RMDSZ-t nincs hogy megkerüld Romániában, nincs hogy olyan pártokra, politikusokra építs, akik autón kívül mást nem tudnak vezetni, egy jó vacsorán túl mást nem tudnak megszervezni.
- Mit hoz a politikai konyhára ez a közeledés?
- Az erdélyi magyar közösség érdekképviseletét kell ellátnunk és ehhez eszközöket, partnereket kell keresni. Az elmúlt három és fél esztendőben a Fidesz-KDNP kormánytól az RMDSZ, az RMDSZ közeli alapítványok nem kaptak semmiféle támogatást. Nem kértünk és nem kaptunk. Ez akkor sem változott, amikor a viszonyunk Orbánnal javult és 2013-ban gyakran találkoztunk. Minden találkozási lehetőséget kihasználtunk. Most Orbán éppen Bukarestben volt, jelezték, hogy találkozzunk. Amikor én voltam Budapesten, akkor is találkoztunk. Ilyen szempontból ez valóban változás, de nem jelenti azt, hogy a támogatáspolitikát valaki újragondolta volna. Voltak kérdések, amikben nem értettünk egyet, legalábbis úgy tűnt.
Például székelyzászló ügyben nekem egy magyarországi kormánypolitikussal volt egy kis csörtém, amikor azt mondtam, ha még egyszer így megsegítenek, akkor végünk van. Legyenek szívesek, szóljanak, amikor segíteni akarnak, hogy kapaszkodjunk meg. Nagyokat nyilatkozni lehet Budapesten, de a problémákat nekünk kell megoldanunk, a takarítás ránk hárul.
Akik irritáltan nézik, hogy a dolgok változnak, ezeket nem akarják észrevenni. Voltak olyan kérdések is, amikor úgy éreztük, következetesen kiállnak. Például a MOGYE ügyét mindig szóba hozták a magyar politikusok. Más helyzetekben is bírtuk a kormány mellett a magyarországi pártok nagy többségének a támogatását: a régiós átalakításokkal, a decentralizációval, a nagy meneteléssel kapcsolatosan. Szeretném, ha eljutnánk egy olyan pontra, hogy a Magyarországon kívüli magyar közösségekkel kapcsolatos ügyek, a nemzetpolitika Magyarországon ne belpolitikai háborúk tárgya legyen. Amikor egymást próbálják lenyomni, vagy egymást próbálják legyőzni, ne azzal foglalkozzanak, hogy minket használjanak bokszzsáknak. A Máért zárónyilatkozatának az elfogadása ilyen szempontból azt mutatja, talán el lehet oda jutni. Nem ez az első Máért nyilatkozat, amit mindenki aláírt. Volt olyan újságíró, aki úgy mutatta be, hogy most megtörtént a csoda, mások szerint a katasztrófa. Rengeteg olyan dokumentum volt, amit mindenki aláírt, de úgy látom, ahogy közelednek a választások, a csodák és a katasztrófák gyakrabban kerülnek az asztalra. A kormányoldal elfogadta az MSZP javaslatait, más javaslatokat az ellenzék fogadott el, végül összeállt egy olyan szöveg, amellyel kapcsolatban lehet kifogásokat emelni, de mindenki aláírta. Részint ne az RMDSZ-en kérjék számon, hogy miért írta alá mindenki, másrészt az is érdekes, hogy vannak újságírók, akik ránk haragszanak, amiért a Fidesz kétharmaddal nyert, illetve amiért megint nyerésre áll.
Időnkét azt látom, a saját tökéletlenségüket is ránk vetítik, illetve ilyen kövérlászlói csőlátásból próbálnak mindent nézni, ami soha nem viszi a dolgokat előre, mindegy, kinek a szemére van téve a másfél colos cső.
- Az EP-választások is benne vannak a pakliban? Az SZKT-n azt mondta, az RMDSZ senkivel nem fog össze, csak szövetségi tagok indulhatnak a listáján. Mit szólt ehhez Orbán Viktor?
- Semmit. Én a magyar kormány részéről nem éreztem nyomást, hogy mit kellene tenni az EP-választásokkal kapcsolatban. Orbánnak korábban is elmondtam, meg kell őriznünk a képviseletünket, s ezzel ő egyetértett. Másrészt jó ideje hangoztatom, hogy a 2012-es történéseken nem fogjuk egykönnyen túltenni magunkat, és RMDSZ-identitás alatt fogunk indulni. Ő nem kérte tőlem, hogy ne így legyen, nem kérte, hogy Tőkéssel, meg nem tudom még kivel, mit kezdjünk. Ilyen szempontból tiszta és egyértelmű volt minden találkozónk. E pillanatban Tőkés teljesen más pályán van, de ez nem a mi problémánk. A mi problémánk az, hogy a választásokon úgy szerepeljünk, hogy a képviseletet tudjuk megőrizni. Tudjuk, két-három ember az öt-hatszáz képviselőt számláló testületben nem olyan szám, ami radikálisan változtatni tud a dolgokon, de ha ott van két-három emberünk, akik következetes álláspontot képviselnek, a nehéz diót is föl lehet törni. A nemzeti kisebbségek jövőjéről beszélek, és az EU viszonyáról ehhez a kérdéshez. Az erdélyi vagy a felvidéki magyarság kérdését, a Magyarország határain kívül élő magyar közösségek kérdését az európai politikában ma magyar kérdésként megjeleníteni nem vezet eredményre. De úgy, mint európai ügy, a sok másik nemzeti közösséggel az Északi-tengertől, az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig eredményes lehet, és erre előbb-utóbb oda kell figyeljen az Unió. Az a kérdés, hogy nekünk ott kell-e lenni, csak egyféleképpen válaszolható meg. Ebben a pillanatban kizártnak tartom azt, hogy feladjuk az RMDSZ identitását, kizártnak tartom, hogy olyan ember, aki más pályára lépett, akivel a kölcsönös bizalom teljes egészében hiányzik, azzal tudjunk bármiféle együttműködést elképzelni. Bármilyen más megoldás lehetséges az RMDSZ listán belül.
- Itthon kétharmados többség mellett nem könnyű ellenzékben politizálni. Felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások. Ugyanakkor a rossz nyelvek azt mondják, ezekkel a PSD szeretné megmutatni a macskát az RMDSZ-nek, mintegy előkészítve akár a közös kormányzást az EP választások után. Mit mond Ön erre?
- Most már lassan 72 százalékkal állunk szembe. Az én részemről úgy néz ki a dolog, hogy nincs helyzet. És amikor nincs helyzet, úgy tenni, mintha lenne, az részemről nem indokolt. Az újságírók, az elemzők szabadabbak a politikushoz képest, mert nincs felelősségük. Kimondják, leírják, holnap mást mondanak, mást írnak, mondhatják: megváltozott a széljárás. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. E pillanatban van egy működőképes koalíció, egymást nyesik, szeretik, utálják, szurkálják, piszkálják, bírálják, ami nem egyedülálló a koalíciók történetében. Románia az elmúlt 24 évben ehhez szokott hozzá. Azt a látszatott kelteni, hogy mindig békés koalíciók vezették az országot és most hirtelen nagy viták vannak, nem felel meg a valóságnak.
Szerintem még jó ideig együtt marad ez a koalíció, és ameddig nincs helyzet, nem akarok spekulációkba bocsátkozni.
A magyarellenes hangulattal az a helyzet, hogy volt már sokkal erősebb is. Már a mi kormányzásunk idején, 2009 végétől 2012 áprilisáig az USL folyamatosan magyarellenes hangulatot keltett. Számításból vagy meggyőződésből, az más kérdés. Volt, aki meggyőződésből magyarellenes, volt, aki számításból tette, de ez nem azóta van, amióta kormányra kerültek, hiszen már 2010-ben, 2011-ben erős megnyilatkozásaik voltak. Egyes jelek azt mutatják, az USL-n belül is van néhány szolgálatos politikus, aki ezzel foglalkozik, míg a vezető politikusok egy része nem magyarellenes. Súlyosabb gond, hogy a magyarellenességre, a megszerzett jogok visszanyirbálására, a megfélemlítésre, az erődemonstrációra nem a parlamentet használják. Más intézményeket használnak a magyarellenes ügyekre: a rendőrséget, az igazságszolgáltatás egyik-másik részét. A titkosszolgálat egyik tisztje időnként ámokfutásba kezd. Utóbbi kész röhej, mert ha a titkosszolgálat valakit meg akar figyelni, nem bunkó tisztekkel végezteti, aki üldözőbe veszi a politikusokat Csíkszeredában egy telefonnal és egy szappantartó fényképezőgéppel. Az igazságszolgáltatásban olyan döntéseket hoznak, amelyek sem a törvény szellemével, sem a betűjével nem összeegyeztethetőek. Kiforgatják a diszkriminációs dolgokat, csorbítják a nyelvhasználatot, a szimbólumhasználatot. S ha bírálod az igazságszolgáltatást, azt mondják, befolyásolni akarod, hatni akarsz rá politikusként, ha pedig nem bírálod, akkor elfogadod, az az igazság. Nem tudom elfogadni, hogy az igazságszolgáltatás mindig az igazságot mondja ki, hanem azt mondom – Varga Gábor esetében ez nyilvánvaló –, hogy van egy döntés, s azt alkalmazzák.
Az igazságszolgáltatás döntéseit az állam alkalmazza, de ez nem jelenti azt, hogy e döntések az igazságról szólnak.
Ilyen értelemben egy perverz átalakulását látom a kisebbségellenes stratégiáknak. Ez a legaggasztóbb. Egyébként a Demokrata Pártban is vannak olyan politikusok, akik mélyen magyarellenesek, és vannak olyanok, akik mindig tisztességesebben viszonyultak, és vannak, akik megváltoztak. Boc a Bibliára tett kézzel megesküdött, hogy a magyarokkal többet soha. Másnap koalícióra léptünk, együtt kormányoztunk és ma Kolozsváron úgy szervezzük meg a magyar napokat, hogy nincs semmiféle akadálya a polgármesteri hivatal részéről. Valószínű, ez annak is köszönhető, hogy együtt dolgoztunk, ismer bennünket. Másrészt itt van Marosvásárhely, ahol egy modern funarióta polgármester vezeti a várost, akinek az a jó magyar ember, aki lehajtott fejjel ül, nem kér, nem mond semmit, de azt is csendben teszi. Kiszorítja a város központjából, sőt a városon kívülre tolja a magyar napokat, mert számára ez csak úgy működhet, ha a magyar és a román kulturális programok egymásba folynak. A PSD-ben, a PNL-ben is van ilyen is, olyan is. Ez a történet az elmúlt 23 esztendőben, bár változott, mindig attól is függött, hogy melyik román párt volt ellenzékben és melyik kormányon.
- Milyen következményei lehetnek a decentralizációnak? Kell-e tartani attól, hogy míg a székelyföldi megyék, települések erősödnek, Erdély többi része és a Partium gyengül?
- Nem fog gyengülni Erdély és a Partium, minden önkormányzat erősödni fog. Erdélyben és Partiumban is kapnak hatásköröket az önkormányzatok. A Székelyföld, Erdély és a Partium szembeállítása szerintem kontraproduktív, szerencsétlen dolog. Sokat járok az országban, és nem az a tapasztalatom, hogy ettől szenvednének bármelyik részen az emberek. Az biztos, hogy a Partiumban a 2012-es választásokon nagyobbak voltak a veszteségeink úgy, hogy több szavazatot kaptunk, mint négy évvel azelőtt. Nem minden négy évben lesz USL, nem minden négy évben lesz olyan helyzet, hogy akkora felhajtóerővel bír egy párt, egy koalíció, hogy olyan mértékben változtat a belső politikai arányokon, mint 2012-ben. Ha Szatmárnémetiben az önkormányzati választásokon elveszítettük a várost és a megyét úgy, hogy abszolút számokban több szavazatot kaptunk, mint 2008-ban, az ennek a felhajtóerőnek köszönhető. Ez 2016-ban megfordulhat, lehet egy más helyzet, akkor azok az önkormányzatok erősek lesznek, amelyeket reményeink szerint mi vezetünk. A liberális párt nem viselkedett korrektül. Mert amikor rájuk nem volt szükség, mi csak megállapodtunk velük, korrekt megyei viszonyt alakítottunk ki, miközben a PDL-vel kormányoztunk. Ezt is el tudtuk fogadtatni. A korrekt viszonyulás az, hogy amikor fordul a kerék – az életben, a politikában fordul a kerék –, akkor ők is ugyanígy próbáljanak viszonyulni hozzánk, de nem tették meg. Ennek sok oka van, de nem fog így maradni a világ végéig.
A decentralizáció jó, mi 23 éven át folyamatosan kértük, s amikor lehetett, tettünk is érte. Nem elég mély ez a decentralizáció, de mélyebb, mint bármelyik eddigi kezdeményezés.
A pénzügyi részben nem volt meg az áttörés, a következő lépés az kell legyen, hogy ez is megtörténjen. Az o
2013. december 20.
Sikeres évet zárt a marosvásárhelyi színház
A teátrum közleménye szerint a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu Társulat is kilenc bemutatóval jelentkezett az év során, a magyar társulat premierjei között három ősbemutató szerepel. A magyar színészek 151, román kollégáik pedig 134 előadásban léptek színpadra.
A legtöbb előadásban és a legtöbb próbán résztvevő színésznek és színésznőnek járó Vastaps-díjat Gecse Ramóna és Tollas Gábor, illetve Anca Loghin és Luchian Pantea vehette át. Az új produkciókra és az előző évadok sikeres, továbbra is műsoron tartott előadásaira közel 60 ezer néző volt kíváncsi Marosvásárhelyen, illetve más hazai és határon túli helyszíneken – ezzel a teátrum tovább növelte nézőinek számát.
Több tekintetben is premiernek számít a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2013-as évi fesztivállajstroma: az intézmény történetében először vett részt egyszerre a magyar és román társulat a Bukarestben megszervezett Országos Színházi Fesztiválon (FNT). A Tompa Miklós Társulat a Yorick Stúdióval közösen létrehozott előadásával, Székely Csaba Bányavakság című drámájának színrevitelével, a Liviu Rebreanu Társulat pedig Moliere Nők iskolája című nagytermi produkciójával volt jelen az október 25. és november 3. között lezajlott rangos eseményen.
Ugyanakkor a Nagyszebeni Nemzetközi Színházfesztivál közönsége is láthatta a magyar, illetve román társulat egy-egy előadását: a Bányavakság, valamint a Genovese-hatás című produkciókat. 2013-ban első ízben volt jelen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a gyulai Shakespeare-fesztiválon. Az esemény kilencedik kiadásán a Gyulai Várszínház színpadán a Tompa Miklós Társulat A makrancos hölgy avagy a hárpia megzabolázása című Shakespeare-előadását mutatta be.
A színház előadásait számos más fesztiválra is meghívták, többek között a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) és a Kisvárdai Fesztivál programjában is szerepeltek. Az év legtöbb szakmai díját a Tompa Miklós Társualt színésze, Bányai Kelemen Barna kapta: a Bányavakság című produkció Florinjának megformálásáért megkapta a Színikritikusok Díját, de díjazták a POSZT-on és a Kisvárdai Fesztiválon is.
Még idén hozzálátott a Nemzeti Színház két társulata a jövő évi produkciói előszítésének: Mihai Măniuţiu rendező a Don Quijote című zenés előadásához megtartotta már a szereplőválogatást a Liviu Rebreanu Társulat színészei számára, Harsányi Zsolt rendező pedig – a sikeres My Fair Lady című zenés nagyszínpadi előadása után –, Osztrovszkij Erdő című drámáján alapuló kistermi produkció olvasópróbájára hívta össze a Tompa Miklós Társulat színészeit.
E két előadás mellett másik kettőn is dolgozik a Nemzeti magyar és román társulata: előbbi a Radu Afrim által rendezett Meglepetés-előadás című produkciót mutatja be, utóbbi Marius von Mayenburg német drámaíró legfrissebb A mártír című drámáját viszi színre Theodor Cristian Popescu rendező vezényletével.
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 21.
Die Welt: forrong a romániai magyarság
A romániai Erdélyben a magyarság figyelemfelkeltő tettekkel is küzd területi autonómiájáért. A kormány közigazgatási reform formájában számolná fel az érintett megyéket.
Rézvörösen csillog a még épülő ortodox templom teteje a túlnyomóan magyarok lakta, de Romániában található Sepsiszentgyörgy egyik új lakótelepén. Az új lakótelephez tartozik az ugyancsak új kaszárnya is: a román állam Erdélyben, a magyarok lakta területeken megerősíti a csendőrséget. A helyi politikus szerint a fordulat óta ez az egyetlen állami „beruházás” ezen elszegényedett vidéken. „Így kapjuk vissza az adónkat” – zúgolódik Tamás Sándor, a Sepsiszentgyörgy székhelyű Kovászna megye tanácsának elnöke. És sorolni kezdi: az állam a megye adóbevételéből 90 százalékot szakít le. 2007 óta hatályos törvény értelmében a nagyvállalkozók az adójukat egyenesen Bukarestnek fizetik, így a megye hatalmas bevételtől esik el. „Ez a 14 vállalkozás az itteni gazdasági teljesítmény 25 százalékát jelenti”– mondja Tamás. Természetesen, végül az állam valamit visszaad. „De csak 78 százalékot, és azt is többnyire olyan formában, mint az új csendőrlaktanya.” A mindennapokban viszont a csendőrségnek semmi valós feladata nincs, egyetlen célt szolgál: gondoskodik az ország nyugalmáról. És most az ország ama vidéke, amelyet az erdélyi magyarok és németek Székelyföldnek neveznek, nyugtalanná lesz. A székelyek magyarul beszélnek, de saját, ősi kultúrájuk van, szívesen nevezik magukat a magyarok előhadának azon a területen. A székelyek hun eredetűeknek tartják magukat (habár lehet, hogy ez nem így van). A magyar királyság a 13. században telepítette őket fegyveres földművesekként a Kárpát-kanyarba, a határ védelmére. Ezért széles hatáskörű kiváltságokat kaptak. E szabadságért, az önrendelkezés jogáért fogukat összeszorítva harcoltak évszázadokon keresztül az egymást váltó magyar, török, osztrák és román fennhatóságok ellen.
Románia fel akarja számolni a székely megyéket
Románia közigazgatási területi reform formájában számolná fel a történelmi székely megyéket. Tiltakozása jeléül nemrégiben több mint 100 000 székely 53 km hosszú élőláncot alakított. Területi autonómiát követelt a három, egymással határos, többségben általuk lakott megye számára. Körülbelül 700 000 magyar ajkú ember él éppenséggel Románia földrajzi középpontjában. Székelyföld autonómiája az egyetlen téma, amelyet a politikailag reménytelenül bal- és jobboldalra polarizálódott Magyar(anya)országban majd minden párt támogat. És az ugyancsak szétveszekedett Romániában, párthatárokon túlmenően, ezt messzemenően elutasítják. A három székely megyében már 200 000 aláírást gyűjtöttek a közigazgatási újrafelosztásra vonatkozó népszavazás kiírására. December 8-án tartaná Kovászna és Hargita megye a népszavazást. A romániai központi hatalom allergiásan reagált erre: Tamás területi politikus szerint a harmadik székely megyében, Maros megyében – átlátszó ürüggyel (hamis fejléc az űrlapokon) – már eleve érvénytelennek minősítették az aláírásgyűjtést. „Most arra várunk, hogy az állam a népszavazást leállítja Kovászna és Hargita megyében is” – nyilatkozta. De erre a székely politikusok már felkészültek az illő válasszal, ám nem mondta meg, milyennel. „Félreértve fenyegetésnek fogható fel.”
Ez egy történelmileg robbanékony vidék. Már az első világháború után Székelyföldet – és az egész, sokkal nagyobb Erdélyt – leszakították Magyarországról, és Romániának ítélték oda. Majd 1940-ben, a második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt és Székelyföldet Hitler újból visszaadta Magyarországnak, 1944-ig, amikor megjelent a Vörös Hadsereg.
Erőszak a magyar kisebbséggel szemben
A keleti tömb összeomlása után hajszálon múlott, hogy az első háború nem Jugoszláviában, hanem a Balkánon, 1990-ben Erdélyben robbanjon ki. Marosvásárhelyen a magyar kisebbséggel szemben pogromszerű, nyilvánvalóan az államvédelmiek által provokált zavargásokra került sor. A „magyar veszély” ördögét festve a falra, tulajdonképpen a hitelét vesztett titkosszolgálat fordulat utáni jelenléte jogosultságát próbálták bizonyítani. Ez nagyobb összecsapássá alakulhatott volna. Védekezésre kész székelyek százai indultak volna útra a marosvásárhelyi magyaroknak segíteni, már a román hadsereg is kivonult, hogy leállítsa őket. Egy férfi, Kincses Előd, a valamikori marosvásárhelyi szószóló hazatérítette a székelyeket, elhárítva ezzel a nagyobb bajt. A kiindulási helyzethez képest az elmúlt húsz év nem hozott jelentős javulást. A magyar párt, az RMDSZ többször játszotta a bukaresti kormányalakításkor a mérleg nyelvének szerepét, így átfogó kisebbségi jogokat érhettek el. Létezik anyanyelvi óvoda, elemi iskola, gimnázium, sőt, Kolozsvárt egy (magán)egyetem. Eközben Románia aláírt minden lehetséges, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló nemzetközi megállapodást.
Félelem mindkét oldalon
De ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ott egy komorabb hang is: a helyi, Kovászna megyei vezetés kimutatása szerint a 70 százalékos többségben magyarlakta vidéken „a bírók 98, az ügyészek 95 százaléka” román nemzetiségű. Mindenekelőtt, mondja Tamás, a megyében az „állami ellenőrző szervek” – rendőrség, csendőrség, adóhatóság, titkosszolgálat, államügyészek, bírók – 90 százaléka román nemzetiségű. Ezen a vidéken minden negyedik román ezekben a hatóságokban dolgozik. Ez nem véletlen, az állam akarja így.
Hogy jobban megértsük, mekkora a félelem mindkét – román és magyar – oldalon, ahhoz tudni kell, amikor uralmon volt, mindkét fél gyakran próbálkozott a történelmileg multikulturális Erdély nemzetállami térséggé alakításával. Az 1940–1944 közötti magyar uralmat Észak-Erdélyben az ottani románok tragédiaként élték meg (a zsidókról nem is szólva), és fordítva, az 1940–1944 közötti román uralom tragédiát jelentett a Dél-Erdélyben élő magyarok számára. A Ceauşescu-rendszer folytatta ezt a hagyományt a kommunista időkben, célzott gyarmatosítással próbálta a demográfiai viszonyokat megváltoztatni.
Nos, a magyarok félnek, hogy ehhez hasonló fog történni ismét. A félelem kezdetét az EU egyik találmánya jelentette: a „fejlesztési régiók”, azaz csupán statisztikai szempontok végett megjelölt vidékek létrehozása, amelyek semmilyen tényleges közigazgatási jogkört nem kapnak, de amelyekbe fejlesztési pénzek áramolhatnak. Miután Románia belépett az EU-ba, Bukarest ezeket az „absztrakt fejlesztési régiókat” a történelmi tartományokat és a kisebbségi területeket is figyelmen kívül hagyva rajzolta meg. Az RMDSZ részvétele nélkül alakult jelenlegi kormány is e „szuperrégiókat” akarja tényleges közigazgatási egységekké alakítani – nyilatkozta Farcádi Botond, a helyi Háromszék főszerkesztője.
A történelmi határok tűnnek a legjobb megoldásnak
A reform egyik szószólója Klaus Johannis, maga is kisebbségi politikus, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum vezetője, aki az országos színtéren is jelen van, a kormányban részt vevő liberális párt alelnöke. Johannis elengedhetetlennek tartja a regionális reformot, „mert a jelenlegi 41 megye túl kicsi ahhoz, hogy tényleges gazdaságfejlesztés történjen”. A magyar vidékek egy nagyobb közigazgatási egységgé való összevonását egyáltalán nem tartja kívánatosnak: „A katalóniai fejlesztéshez hasonlítana, és az nem jó.” A Német Demokrata Fórumban viszont sokan nem így látják. A tagság körében jelentős személyiségek a reformot inkább Románia történelmi régiói határainak vonulatában látják. „Johannis alapjában nem a Német Demokrata Fórum, hanem a liberális párt álláspontját képviseli” – mondja az egyik ottani tisztségviselő.
Sok román értelmiségi a történelmi határokat tartja jobb megoldásnak. Sabin Gherman újságíró közigazgatásilag összefüggő Erdélyt kíván. De a tiszta román megyék is tiltakozásuknak adtak hangot. Dobrudzsa a Fekete-tenger mentén a bolgár határig szeretné saját történelmi határait megtartani. Csakhogy a jelenlegi, még nem végleges tervek szerint olyan közigazgatási területek alakulnának ki, amelyekben nem létezne többé magyar többség, s nem lenne semmilyen önrendelkezés. Ez viszont, véli Tamás, sértené a Románia által is aláírt, az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló megállapodását. Ezeket a romániai jogszabályokba is átvették, tehát a kisebbségi közigazgatási területek határainak demográfiai szempontból hátrányos megváltoztatását a törvény is tiltaná. Egy másik törvény pedig a módosítást célzó tervekre regionális népszavazást ír elő.
Hosszú az út a megújulásig
Egyébként is a tényleges reformhoz hosszú és nehézkes út vezet. Ugyanis a román alkotmány nem ismeri a „régió” (közigazgatási terület) kifejezést, így az alkotmányt meg kell változtatni, ehhez viszont népszavazás szükséges. De Romániában a népszavazások az alacsony részvétel miatt kudarcra ítéltettek. Egy új törvény az eddigi 50 százalékos minimális részvételi küszöb helyett csak 30 százalékot ír elő. A részvétel különben azért is ennyire alacsony, mert a fordulat után románok milliói hagyták el az országot, és ők nem vesznek részt a szavazáson. A 30 százalékos részvételi küszöböt viszont megtámadták az alkotmánybíróságon, amelynek salamoni ítélete így foglalható össze: a törvény jó, de csak egyévnyi késedelemmel léphet hatályba. Így múlik el hát még egy kis idő. De az világos: a területi-közigazgatási átszervezés miatti aggodalom nyomán a székelység autonómiakövetelése – melyet már a fordulat óta hangoztat – újabb lendületet kapott, és a románok a közigazgatási reformot valóban erőszakolni fogják. Erdélyben mindkét oldal összecsapásra készül.
KEREKES MÁRIA fordítása
(Megjelent a Die Welt országos német napilap 2013. november 14-i számában)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 23.
Megemlékezések a forradalomról és áldozatairól
Tegnap és tegnapelőtt az ország több nagyvárosában emlékeztek meg az 1989-es forradalom évfordulójáról – többnyire persze ott, ahol valóban „történt valami”, az emberek kimentek az utcára, ahol lőttek, és áldozatok voltak.
Temesváron és Aradon, például, de Brassóban, Szebenben, a fővárosban is és több más helyen is. Ami azonban feltűnő volt: eléggé visszafogottnak látszottak az ünnepségek, amelyeken kevesen vettek részt, főleg az áldozatok családtagjai, rokonai, közeli ismerősei, akik természetesen nem felejtik el, hogy testvérük, férjük, szomszédjuk 1989 decemberében életét áldozta, nagyon gyakran félreértések, szervezetlenség, kommunikációhiány miatt.
Aradon a szombati, a forradalom egykori útvonalát csak kis részben bejáró felvonulás után tegnap kora délután tartották a legfontosabb megemlékezést. Az állami himnusz elhangzása után Timotei Seviciu ortodox érsek vezetésével misét celebráltak az elhunytak emlékére, ezután Doina Nan asszony szólt, akinek gyermeke halt meg a forradalomban. Ezután több közintézmény és politikai párt, a forradalmárok szervezetei koszorúzták meg az emlékművet, amelyet az ünnepség elkezdéséig a helyi rendőrség tagjai őriztek. Talán mégsem véletlenül, mert az elmúlt években eléggé furcsa támadások érték az emlékművet és környéket, főleg amíg nem volt videokamerás megfigyelés – de még azt követően is.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 27.
Belföldi hírek
A madéfalvi vérengzés évfordulójára
Éjféli harangozást és gyertyagyújtást kezdeményez az SZNT a 2014. január 6-ról 7-re virradó éjjel, a madéfalvi vérengzés 250. évfordulója alkalmából. Izsák Balázs SZNT-elnök szerint egyúttal a székely nemzeti ellenállás két esztendejére, 1762–63-ra is emlékezni kell.
„Ma is ragaszkodunk ahhoz a szabadságeszméhez, amelyért eleink küzdöttek, és amelyért meg is haltak, ha az önkény nem hagyott más választást. Ma a jog és demokrácia eszközeivel küzdünk érte, hiszen ma a székelyek szabadságát az autonómia intézménye hozhatja el” – áll felhívásában. Izsák azzal a kéréssel fordult a történelmi magyar egyházak székelyföldi gyülekezeteihez, hogy a január 6-ról 7-re virradó éjszaka, éjfélkor szólaltassák meg a harangokat, a székelyek pedig otthonaikban tegyenek égő gyertyákat az ablakpárkányokra.
Letépték a székely zászlót
Karácsony előestéjén ismeretlenek letépték a csíkszeredai székely zászlót, melyet az EMNP vont fel idén tavasszal. A 7,5 méteres vasrúdra kifüggesztett, nagyméretű lobogót a zászlórúd aljában találták meg összetépve. A megvarrt és rendbe hozott székely zászlót december 26-án helyezték vissza a Néppárt emberei. Nyomozás nem folyik, mert nem tettek rendőrségi feljelentést.
Újabb autópálya-darabkák
Temes megyében két újabb autópálya-szakaszt adtak át: az A6-os Lugos–Calafat autópálya első 11 kilométerét és a dél-erdélyi pálya Lugost elkerülő részét, de ebből a 27 kilométerből csupán 17 használható, mert a pálya Sziklásnál (Sanoviţa) a mezőn ér véget, nincs összekötve a meglévő úthálózattal. Így Aradtól Déváig a zsúfolt E68-as országúton vagy az A1-es autópályán lehet eljutni (utóbbi 37 kilométerrel hosszabb, de 82 kilométernyi a sztráda), Dévától Nagyszebenig pedig két autópálya-szakaszon, amelyek összekötő 22 kilométere jövő ősszel készül el.
Csak fajtatiszta kutyák maradhatnak
A fajtatiszta, törzskönyvezett kutyákon kívül minden ebet ivartalanítani kell 2014 végéig Romániában, és a kutyák vemhességét, illetve a megszületett kölykök számát is be kell jelenteni. A parlament szeptemberben fogadott el törvényt arról, hogy a hatóságok elaltathatják azokat a gazdátlan ebeket, amelyeket a befogásuktól számított tizennégy munkanapig nem fogadnak örökbe. A most megjelent alkalmazási rendelet szerint a kóbor ebek elaltatásáról a polgármester által meghatalmazott személy dönthet, de ez nem kötelező, ha eltartásukra az önkormányzatnak van anyagi fedezete.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. január 22.
Rendezvények a magyar kultúra napja alkalmából
Egyháztörténeti előadás
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt.
Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron
Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta.
Örökségünk védelme
A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Az ETV műsorán
Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be.
Zongorajáték a Bolyai Klubban
Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei.
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 1.
L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
2014. február 8.
Bukaresti összevissza
Azt hihetné a naiv ember, ha egy kormánykoalíció hetvenszázalékos többséggel irányíthatja az országot, ha ráadásul sorai napról napra gyarapodnak, lévén a parlamenti pártváltás oly egyszerű és természetes Romániában, mint a zoknicsere, s ha ráadásul az amúgy is gyenge ellenzék tovább osztódik, mert Traian Băsescu érdeke úgy kívánja, nem nehéz a kormányzás.
Igen ám, de mint kiderült, a szövetségre lépett két nagy párt közt egyre nő a feszültség, nemcsak azért, mert Antonescunak oly sok embere belebukott a kormányzásba, mások meg bűnösnek találtattak az igazságügy mérlegén, de mert a liberálisok vezetője nehezen viseli, hogy csökkenő népszerűsége okán Victor Ponta előbb-utóbb bejelentheti: indulni készül az elnökválasztásokon. Ráadásul a liberálisok úgy érzik, a hatalmában megerősödött Ponta és a háta mögött álló, folyamatosan duzzadó párt konzultáció nélkül dob a piacra olyan intézkedésjavaslatokat – például az eladósodott 900 000 állampolgár alapkölcsöne felének átvállalását –, melyek növelik nemcsak népszerűségét, de választási esélyeit is. Emiatt azzal gyanúsították – mi több, menesztették is – liberális minisztereik egy részét, hogy túl közel kerültek a szocdemekhez, illetve a kormányfőhöz. Most épp nagy léptékű minisztercseréket hajtana végre a liberálisok vezére, és ami a legfontosabb, meggyőzte Klaus Johannist, hogy fogadja el a kormányfőhelyettesi és belügyminiszteri posztot. A liberálisok úgy vélik, hogy Nagyszeben polgármesterében meglelték azt az erős embert, a genetikailag rendre, pontosságra, következetességre bekódolt németet, aki amolyan szászos alapossággal elvégzi a közel negyed százada halogatott munkát: a belügyminisztérium reformját. S ezzel egy kalap alatt gyorsan embert találtak a kiebrudalt pénzügyminiszter helyére is, Eugen Nicolăescu volt egészségügyi tárcavezető személyében. Cristian Bușoit pedig – akit a liberális párt legsikeresebb „termékének” tartanak – áthelyezték a egészségügy-minisztérium élére, hátha a beindított reformokat sikeresen le tudja vezényelni. Hogy a gazdasági minisztert, Andrei Gereát, miért menesztették, csak találgatják, legvalószínűbbnek tűnik: kellett a széke Teodor Atanasiunak, a liberálisok másik oszlopos tagjának.
Hogy Johannist egyáltalán elfogadják-e a szocdemek, ha igen, beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, hisz egy fecske nem csinál tavaszt, hogy a miniszterelnök mit szól a távollétében hozott döntésekhez, hogy Traian Băsescu államfő aláírja-e az új tárcavezetők megbízatásait, ezután válik el, s az is, tart-e majd az együttműködés, ha Ponta bejelenti, valóban államelnök kíván lenni.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 9.
Német lehet belügyminiszter, magyar nem?
Bár összeférhetetlensége feloldása kapcsán néhány kérdés még tisztázatlan maradt a román koalícióban Klaus Johannis leendő kormányzati tisztsége körül, Nagyszeben polgármestere várhatóan hamarosan átveheti a belügyminisztérium irányítását. Ezáltal a német politikus lesz az első belügyminiszter Romániában, aki valamelyik nemzeti kisebbség soraiból kerül ki. A jelentős kormányzati tapasztalattal bíró RMDSZ elismeri: a belügyi, külügyi és védelmi tárca olyan „tabu" minisztériumnak számít, amely élére nem fogadtak el magyart a román partnerek.
Először töltheti be Romániában a belügyminiszteri tisztséget valamely nemzeti kisebbség képviselője. Crin Antonescu, a kormányzó Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke pénteken jelentette be, hogy alakulata négy új tárcavezetőt jelöl a Ponta-kabinetbe, közülük pedig a belügyminisztérium élére Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert javasolja az erdélyi légi baleset nyomán lemondott Radu Stroe helyett.
A szász politikus egy évvel ezelőtt lépett be a PNL-be, ahol rögtön megkapta az első alelnöki posztot, ezzel egy időben lemondott a Romániai Német Demokrata Fórum elnöki tisztségéről. A kormányba való kooptálásával a liberálisok erősíteni kívánják halványan teljesítő minisztereik miatt meglehetősen meggyengült pozícióikat a Ponta-kabinetben.
Johannis belügyminiszteri kinevezése az erdélyi magyarok számára azért is tanulságos, mivel mintegy másfél évtizedes kormányzati részvétele alatt az RMDSZ sohasem kapta meg a nemzetbiztonsági téren kulcsfontosságú tárcák – külügy, belügy, védelem – irányítását.
Mindez arra is utalhat, hogy a bukaresti politikai elit ma is sokkal lojálisabbnak, megbízhatóbbnak tekinti a 36 ezer főre apadt erdélyi szász közösség tagjait, mint az 1,2 milliós magyarság képviselőit.
Lemondások, leváltások
A PNL másik három tárca élén is személycserét hajt végre. Daniel Chiţoiu csütörtök esti lemondása után a pénzügyminiszteri tisztségre Eugen Nicolăescut javasolták, aki emiatt megvált az egészségügyi tárcától. Ez utóbbi megüresedett minisztérium élére a liberálisok Cristian Bușoit jelölték, aki az országos egészségbiztosítási pénztárt vezette. A gazdasági minisztérium élére Teodor Atanasiut javasolták, aki a leváltott Andrei Gerea helyét veszi át.
Amikor ennek kapcsán megkerestük Borbély Lászlót, az RMDSZ politikai alelnöke úgy vélekedett: a román közvélekedés 1989 óta tapasztalt alakulásának vizsgálatához a kérdést nem érdemes a belügyminiszteri tisztségre leszűkíteni.
A politikus emlékeztetett, hogy 2009-ben – a román nagykoalíció felbomlása, Emil Boc első kormányának bukása után – az RMDSZ, a PNL és a PSD Johannist javasolta a miniszterelnöki tisztségre, és senki nem háborodott fel amiatt, hogy német nemzetiségű lehet Románia kormányfője.
„Nekünk akkor is oroszlánrészünk volt a többségi társadalom mentalitásának megváltoztatásában. Persze ilyen esetben másképp merül fel egy német politikus szerepe, amiben közrejátszik az is, hogy a magyar közösség sokkal nagyobbaz erdélyi szásznál. Sajnos az évek során nem sikerült elérnünk, hogy a belügyi vagy külügyi struktúrákban országos számarányuknak megfelelő létszámban legyenek magyarok. Mindez tőlünk függetlenül a titkosszolgálatoknál már megtörtént: a hírszerzésnél vigyáznak, hogy megfelelő létszámban legyenek magyarok, amikor megfigyelnek minket" – nyilatkozta a Krónikának Borbély, aki mindig tagja volt az RMDSZ küldöttségének, valahányszor kormányra lépésről tárgyalt az alakulat.
A politikai alelnöktől megtudtuk, korábban a szövetség felvetette már, hogy hajlandó elvállalni a belügyi vagy a védelmi tárca irányítását is, ezek azonban „tabu" minisztériumoknak bizonyultak a magyar alakulat számára.
„Ennél tovább nem jutottunk ebben a kérdésben. Igaz, mi sem mentünk el a falig, mert éreztük a meg nem értést a román partnerek részéről. Nem kérdés, hogy egy magyar nemzetiségű politikus is kiválóan ellátná a belügyminiszteri teendőket, viszont kell még egy kis idő, amíg ezt elfogadja a román társadalom. De sohasem felejtem el Frunda György 1996-ban az RMDSZ államfőjelöltjeként tett, azóta anekdotaszámba menő kijelentését, miszerint akkor lesz Romániának magyar elnöke, amikor az Egyesült Államoknak színesbőrű. Akkor mindkettő egyformán valószínűtlennek tűnt, de lám, a tengerentúl már összejött" – jelentette ki Borbély László, hozzátéve: Frunda személyében lehetett volna magyar igazságügy-minisztere Romániának, az RMDSZ volt szenátora azonban nem vállalta a felkérést.
Különben Johannis kinevezése nem ígérkezik simának a koalíción belül, a politikus számára ugyanis pártja kiszemelt egy pénzügyi-gazdasági kérdésekben illetékes kormányfő-helyettesi tisztséget is. Több vezető szociáldemokrata politikus azonban arra figyelmeztetett, hogy belügyminiszterként csak a nemzetbiztonságért felelhetne, ezt a területet azonban Victor Ponta egyik helyetteseként Gabriel Oprea látja el.
Nem tetszik a PSD-nek az sem, hogy Johannis nehezen hajlandó megválni a szebeni polgármesteri tisztségtől, meglebegtetve, hogy hat hónapra felfüggesztené elöljárói mandátumát. A PSD politikusaihoz hasonlóan viszont Traian Basescu államfő is emlékeztetett a hét végén, hogy az alkotmány szerint összeférhetetlen a miniszteri tárca az önkormányzati tisztséggel.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro,
2014. február 14.
A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro
2014. február 16.
Egy jelenkorkutató vásárhelyi
A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa, DR. NOVÁK CSABA ZOLTÁN történész A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok címmel tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár interjúja
Ön gyakran foglalkozik oral historyval. Egy történész, azon túlmenően, hogy beszélteti a kor megélőit, igyekszik-e konklúziókat is levonni, talán szintézist is kialakítani belőlük?
Közhelyesen megállapítható, hogy a történész források összerakásából, értelmezéséből és elemzéséből írja a munkáit. Minél közelebb kerülünk a jelenkorhoz, annál többféle forrással dolgozunk. Ha csak a közelmúlt kutatásáról beszélünk, akkor a történetbe belép az oral history, mint kiegészítő forrás. Jómagam sajátos módon használom, hisz szeretek élni ezzel a lehetőséggel, a többlettel, hogy a korszak tanúit, a korszak eseményeinek át- és túlélőit is megszólaltassam. Vannak a közelmúltnak olyan történései, amelyekről „klasszikus”, írott levéltári forrás nem született. Hadd mondjak erre egy példát: dolgoztunk László Márton kollegámmal a Fekete március, a szabadság terhe című könyvünkön, amelyben a marosvásárhelyi 1990 márciusi eseményeket elemezzük, értelmezzük. Abban a történetben több új típusú forrást is használtunk, az egyik az oral history volt, a másik pedig szintén izgalmas és újszerű kiegészítő forrás: egy filmes, illetve egy hanganyagos gyűjtemény. Ezek olyan mozzanatait ragadták meg a 89-es rendszerváltozásnak és a 90-es márciusi eseményeknek, amelyekről jegyzőkönyv vagy más forrás nem született.
Egy fontos mozzanata a korai Ceaușescu-időszaknak a közigazgatási reform volt. Ez több szálon kötődik a párt, illetve Ceaușescu kisebbségpolitikájához, a nemzetiségi kérdés kezeléséhez is, bár közel sem ez volt az elsődleges probléma. Hogyan lehetne sommázni a magyar vonatkozásait ennek a reformnak, a következményeivel együtt?
A reform a Ceaușescu-féle hatalomváltás utáni időszak alapjait fektette le. Több célt is szolgált, ezek közül elsődleges a gazdasági volt és a politikai elitcsere. A lényeg, hogy a sztálinista korban, az 50-es években kiépült tartományi rendszert följavítsák, a tartományi rendszer szülte hátrányokat fölszámolják az ország gazdasági és területfejlesztési életében. Ugyanis abban a rendszerben csupán a tartomány központja fejlődött, a perifériák pedig leszakadtak. A gazdasági fejlődés egyenlőbb esélyeit próbálták biztosítani a régiók számára. Ahol a magyarság masszív többségben élt, ott a magyar kérdés kiemelt témája lett a 67-es, 68-as átalakításoknak. De elsősorban a Székelyföld játszotta a főszerepet, mert már a Magyar Autonóm Tartomány léte alatt kialakult, s napjainkban is érzékelhető olyan politikai felfogás, miszerint a „magyar kérdés” Romániában a Székelyföld kérdésére redukálódik, ott jelenik meg a legmarkánsabban. A magyar kérdés azon túl, hogy elvileg biztosították a különböző kulturális intézményhálózatokat azokban a megyékben, ahol a magyarok jelentős számban és arányban élnek, politikai tényezőként csak a Székelyföldön vetődött fel markánsan. A 60-as évek elejéhez és Ceaușescu korai időszakához kapcsolódó szempont, hogy ez mekkora súlyt kap. Ott látom a kérdés egyik kulcsmomentumát a 68-as reform idején nemzetiségi szempontból, hogy az 50-es évek második felében bekövetkezett leépülés, beszűkülés után, a hatalomváltás során a kisebbségpolitika, a nemzetiségpolitika visszakerült a közbeszédbe. Elsősorban taktikai okokból, hiszen meg kellett szilárdítani Ceaușescu hatalmát. Szembesülünk olyan történetekkel, amikor az etnikai kérdés akár fölül tud írni bizonyos gazdaságpolitikai megfontolásokat is. Furcsa szótársítással kifejezve, részben (az 1956 utáni leépüléshez viszonyítva) „pozitív diszkrimináció nyertesei” lettünk, itt főleg Kovászna megye létrejöttére gondolok. Ez egy ilyen gesztus volt.
Nem született meg a „nagy Hargita megye”, a „nagy székely megye”, viszont Brassónak nem sikerült Sepsiszentgyörgyöt és környékét bekebeleznie.
Magán a későbbi Hargita megyén belül is ellentétek, lokálpatrióta érdekütközések voltak, hogy Udvarhely vagy Csíkszereda legyen-e a megyeszékhely. És ami példátlan a kommunizmusnak e korszakában: Csíkszeredában komoly tüntetéseket szerveztek ennek érdekében – gondolom a helyi vezetők kezdeményezésére.
Pontosan így történt. Viszont ennek meg kell találni a kontextusát. Nem egy – úgymond – kommunistaellenes tüntetés volt, hanem a kérdésben érintett személyek, a helyi elit és a helyi lakosság megnyilvánulása. A másik oldalát mutatja meg a megyésítésnek, hogy Székelyföldön a helyi, mikroregionális konfliktusok is előtérbe kerültek. De a sepsiszentgyörgyi magyar értelmiség se örült igazán annak, hogy az esetleges nagy Hargita megye létrejötte esetén a periférián, Székelyudvarhely vagy Csíkszereda árnyékában kell meghúzódniuk. A két utóbbi város versengett egymással, a szeredaiak markánsabban jelenítették meg a véleményüket.
A reformidőszakban olyasmi történt, ami 1949 óta nem: létrejött egy találkozó Ceaușescu és a magyar értelmiségi, politikai elit között. Ki kezdeményezte, milyen megfontolásból, s voltak-e eredményei?
Nem ilyen méretű és nem ennyire fajsúlyos találkozók voltak már az 50-es években is, bár nem „békeidőben”. 56-ban volt egy nagy találkozó Kolozsváron és Marosvásárhelyen is egy. Bár ez sem nevezhető békeidőnek, hiszen a csehszlovákiai események már ott voltak a levegőben. Hogy ez a 68-as találkozó ennyire fajsúlyos lett, jelzi azt, hogy a Dej-korszak második felében, az 56-os magyar forradalom utáni politikai változások során, az a fajta nemzetiségpolitika, ami jellemezte az 50-es évek első felét, megváltozott. Addig a román pártvezetés arra utazott, hogy visszaszorítsa a nemzetiségi intézményhálózatokat. Ha ezt Ceaușescu 68-ban problémának tekintette, akkor az is volt. A pártvezetés is belátta, sok olyan kérdés halmozódott fel a nemzetiségek életében, amelyeket előbb-utóbb tisztázni kell, és meg kell vitatni. Ez volt az egyik oka, a másik, hogy Ceaușescu akkor építette fel a maga hatalmi bázisát. Ő akkor egy részleges kiegyezésre törekedett a társadalommal, annak különböző kategóriáival. Tehát nem az egyedüli találkozó volt, nagyon sok más, román csoporttal is találkozott, voltak „kibeszélő”, „terápiajellegű” megbeszélések. Ebbe a sorba illeszkedik a magyar értelmiségiekkel való találkozó is, amelyet hosszas előkészítés előzött meg. Ennek is megtaláltuk az iratanyagát, a pártvezetésben tevékenykedő magyar nemzetiségű aktivisták, politikusok törekvéseit.
Amellett, hogy egy jelenkortörténész nyomon követi a nagy politikai vonulatokat, izgalmas tematika lehetett, hogy amikor elkezdődhetett a CNSAS-ben a szekus dossziék tanulmányozása, ön egy román kolléganőjével, Denisa Bodeanuval írt egy könyvet, Az elnémult harang címmel, melyben Pálfi Géza katolikus lelkésznek a sorsát próbálták felgöngyölíteni. Nem volt példátlan eset – gondoljunk csak Visky Árpád színművész tragikus sorsára. Mondjon erről valamit azok számára, akik nem olvasták ezt a könyvet…
Denisa Bodeanu találta meg Pálfi Géza követési dossziéját, ő keresett meg, hogy olvassam el, és mondjak véleményt, mihez kezdjen vele. Átolvastam azt a több száz oldalt, és néhány hétig „jegeltem”, hogy megemésszem, levegőhöz jussak az ott szerzett tömény információáradattól. Ez egy több szempontból is érdekes történet. Érdekes lehet az olvasók szempontjából, hogy a követett, megfigyelt pap gyanús módon távozott az élők sorából. Ilyen megfigyelési dossziéja nagyon sok papnak volt, tehát Pálfi Géza esete nem unikum. A rejtélyes halála körüli viták miatt vált ismertebbé, viszont szakmailag sokkal fontosabb az, hogy a hatalom és az egyház, hatalom és társadalom, társadalom és egyház viszonyáról olyan történeteket elevenít fel, olyan összefüggéseket hoz nyilvánosságra, amelyek elkerülhetetlen mozaikdarabjai a mi 1945 és 1989 közötti történelmünknek. Hadd mondjak egy példát, amely alátámasztja mindazt, amit az előbb állítottam. A Pálfi Géza esetében működtetett 69 informátor tevékenysége, és annak szerteágazása nagyon jó röntgenkép arról, hogy a rendszer hogyan zsarolta, kényszerítette, vagy késztette együttműködésre a különböző funkciókban és helyzetekben lévő embereket. Fontos része az, hogy a római katolikus egyház és a hatalom viszonya hogyan alakul. Tudjuk, milyen előzményei voltak a 60-es éveknek, a Márton Áron-féle ellenállás. Az is izgalmas volt szakmailag, hogy a hatalom hogyan próbálkozik egy másik, „szelídebb” módszerrel az egyház fölé kerekedni. Nem működik már a teljes leszámolást célzó, terrorszintű cselekménysorozat, viszont belülről próbálja az egyházat használni és ellenőrizni, a hatalom a titkosszolgálatok révén épül be az egyházba. Az egyháznak bizonyos közegekben és helyzetekben még mindig jelentős társadalomépítő és -szervező tevékenysége volt – itt most főleg a Székelyföldre gondolok. Abban az idősszakban zajlik a történet a 60-as években, amikor a szocialista modernizáció, a tudás forradalma. Ekkor kerül Pálfi Géza a Securitate célkeresztjébe.
Annyira „veszélyes” személyiség lehetett Pálfi Géza, hogy ekkora apparátust kellett körülötte forgatni?
Ez a diktatúra és a hálózat működését is jól szemlélteti. Nem volt ő olyan mértékben veszélyes elem, mint amekkora apparátust ráállítottak: három megye titkosszolgálata követte egy adott útján, ami hatalmas apparátust feltételez. Képzeljük el, hárman-négyen követik egy autóval, ketten a vonaton, tehát gyakorlatilag egy időben tíz-tizenöt embernek egy-két hetes munkáját jelentette…
Végül is tisztázódtak Pálfi atya halálának a körülményei?
Nem sikerült megnyugtató választ találnunk. A Securitate iratai, a halála előtti-utáni időszakból azt sugallják, hogy a titkosszolgálatnak nem volt komolyabb beavatkozása ebbe. Volt egy olyan, cáfolható verzió is, hogy a szekusok verték halálra. A betegségének a lezajlása a belügyi munkatársak hanyagsága miatt nem dokumentálható a maga teljességében. Ebből a korszakból kevesebb irat maradt fönn, mint a korábbiakból, ami nem engedi meg egy történésznek, hogy a kérdőjelet kipipálja. Sok jel arra mutat, hogy egy gyorslefolyású rákos megbetegedés következtében hunyt el az atya, viszont a dokumentumok kuszasága miatt tíz-tizenöt százaléknyi esélyt meg kell hagynunk más variánsnak is, nem zárhattuk le a kérdést teljes mértékben. Úgy vélem, a halála szakmai szempontból inkább az „érdekesség”, az „olvasmányosság” irányába tolja a munkát, de itt az említett adatok feltérképezése fontosabb volt. Ezzel a kijelentésemmel azt is üzenném, hogy egy-egy történelmi munka, a maga szakszerűségén túl fogalmazzon meg társadalmi üzenetet is.
Ön Marosvásárhelyen, egy olyan városban él, ahol – ha az utolsó húsz-huszonöt évet vesszük – egy jelenkortörténésznek, helytörténésznek bőven van merre kapkodnia a fejét. Mennyire foglalkozik a vásárhelyi történésekkel?
Nagyon sokat foglalkozom velük. A közélet felé tájékozódó értelmiségiként nagyjából mindennel napirenden vagyok, ami a városban történik. A városban élő polgárként is szembesülök a kérdésekkel, tudománnyal foglalkozó emberként is, főleg, hogy kutattam a város közelmúltját, a 70-es, 80-as, 90-es évek történetét. Érdekes katyvasz alakult ki a tudatomban: hol a személyesen érintett polgár szólal meg bennem, hol a folyamatokat látó értelmiségi, mostanában inkább az utóbbi kerekedik felül.
Próbálom a folyamatokat megmagyarázó és értelmező értelmiségiként áttekinteni mindazt, ami történik. S ezért kerülök abba a helyzetbe, hogy a saját „etnikai közegem” kevésbé ért, és túl toleránsnak tart.
Marosvásárhely mostani helyzete szerintem egy több szálon futó konstelláció eredménye. A város mindig is lemaradt az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben mögött, viszont az 50-es években a Magyar Autonóm Tartomány időszakában jelentős szerephez jutott. A tömbmagyarság központja lett, sok kulturális intézményt telepítettek oda. Marosvásárhely ekkor lett Erdély második legfontosabb városa, Kolozsvár után, már ami a magyar kérdést illeti. Ezt a szerepét próbálta őrizni, ugyanakkor a székelyföldi román nemzetépítési projekt fővárosa lett a 70-es évek második felétől. Gyakorlatilag ez a két markáns szerepkör csapott össze aztán a 90-es évek legelején, amiből aztán az a sajnálatos eseménysorozat tört ki. Az akkori fejlemények utólagos lecsengésének vagyunk most a kortársai, élő szemtanúi. Egyrészt a helybeli magyarság 90-ben megnyert egy hatalmas, presztízs értékű csatát, ugyanakkor azt a háborút, aminek a tétje a 80-as években kezdődött, azt hosszú távon elveszítette. Az 1990-es márciusi csata után élt az az illúzió, hogy még mindig többségben vagyunk, megvan az ötvenvalahány százalékunk. A 2000-es évek közepétől kezdett nyilvánvalóvá válni: egy olyan folyamat indult be, amelyik arra utal, hogy ez a „számháború” a végéhez közeledik, a város politikai és gazdasági irányítása, a legfontosabb pozíciók a többségbe került románság birtokában vannak. Különböző, Székelyföldön is tapasztalható, Magyarországon is tapasztalható befolyásokra is ez a kérdés tematizálódott, most hangsúlyosabban jelenik meg. Ezt egyszer viccesen a saját sorsommal példáztam, a férfiembernek is különböző korszakaiban megvannak a maga pániktünetei, a vásárhelyi magyarság most érzékeli, hogy korszakhatárhoz érkezett – ezt reagáljuk le különleges módon. Az egyik írásomban egy középkori francia mondást használtam, mely szerint „meghalt a király, éljen a király!” Azt mondom, el kell fogadnunk ezt a realitást, és ebből a helyzetből kell építkeznünk. A vásárhelyi magyarság még mindig jelentős humánpotenciállal bír, a helyzet nem annyira kétségbeejtő, mint amilyennek pesszimista polgártársaink vélik.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2014. február 20.
Viszik mint a cukrot a románoknak írt Magyarságtörténetet
Alig két hét alatt elfogyott a románajkúak számára írt Magyarságtörténet (O istorie a maghiarilor) első, kísérleti jelleggel 300 példányban kiadott kiadása – tájékoztatott a kolozsvári Világhírnév Kiadó.
Szabó Csaba televíziós újságíró, a könyv ötletgazdája és projektvezetője elmondta: élményszámba megy, hogy a magyar érdeklődők többek között a sajtó tudósításaira hivatkozva keresik a kapcsolatot a könyvet patronáló Fehér Holló Médiaklubbal, de az is rendhagyó jelenség, amint román érdeklődők kérdezgetik a városban, hol van az Únió (Memorandumului) utcában az Alpha Könyvesbolt, vagy hogy melyik udvar a "konzulátusé" (lásd az ottani Phoenix Könyvesboltot). A Gaudeamus Könyvesboltban is sokan nézegetik a könyvet, főleg a rendhagyó Őshaza-térkép vonzza a román tekinteteket.
„A legérdekesebb visszajelzések Kisinyovból érkeztek, ahol a Kisinyovi Állami Egyetem egyik tanára nemcsak teljes empátiával nyilatkozott a könyvről (kiemelve annak "orosz" vonzatait is, azaz a Volgát, Kámát és a finn-ugor illetve magyar tanszékeket Tatárország szomszédságában), de meglepő nyíltsággal jelentette ki azt is, hogy Magyarország - bizonyos szempontból - úgyanúgy anyaországa a Moldáv Köztársaságnak, mint Románia” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Alapítója.
Arra a kérdésre, miszerint miért csak három kolozsvári könyvesboltban lehet kapni a könyvet, elmondta: olyan váratlanul érte a Világhírnév Kiadót ez a nagy érdeklődés, hogy egyszerűen könyv nélkül maradtak, még a kötelező könyvtári köteteket sem tudták leadni. A zilahi Eurocolor Nyomda jóindulatának köszönhetően rekord idő alatt készül el az újrayomás, és a csomagok a hét végén már meg is érkeznek Kolozsvárra.
Az O istorie a maghiarilor január 30-án jelent meg Kolozsváron, szerzői fiatal történészek, akik a Babes-Bolyai Tudományegyetemen végeztek.A Páll-Szabó Ferenc, dr.Váradi Éva, dr.Ciprian Rad, Pócsai Sándor és dr.Wellmann László felállítású szerzőcsapatot több vidéki város román polgármestere meghívta már bemutatni a könyvet. A szerzőcsapat a közeljövőben (február 21-én) Nagyenyeden (Rebreanu Kulturális Központ), április 11-én Nagyszebenben (Astra Kulturális Központban) március végén pedig a Kisinyovi Állami Egyetem Történelem Karán mutatkozik be.
maszol.ro,
2014. március 7.
Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,