Nagy volt a jövés-menés Victor Ponta kormányaiban
Az öt Boc-kormány után, íme, elérkeztünk a harmadik Ponta-kormányhoz is. Az első két Ponta-kormány története meglehetősen viharos volt, egymást érték a minisztercserék.
Az egészségügyi tárcát és a belügyminisztériumot öt-öt tárcavezető irányította, az oktatási, művelődési, gazdasági és igazságügyi tárcánál négy-négy miniszter váltotta egymást, a pénzügyi és közlekedési minisztérium élén pedig három-három tárcavezető állt az első két Ponta-kormányban. A minisztercserék jó néhány tárca esetében nem kevés botránnyal jártak – érdemes néhány skandalumot ismét végigkövetni.
Öt egészségügyi miniszter
Victor Ponta kormányában az első egészségügyi miniszter Vasile Cepoi volt, ő viszont csak igen rövid ideig állt a tárca élén: az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség pénzalapok eltérítésével és érdekellentéttel vádolta, a dossziét pedig átküldte az Országos Korrupcióelleni Igazgatósághoz. A botrány akkor robbant ki, amikor a brüsszeli hatóságok befagyasztották a POSDRU-projektek finanszírozását.
Cepoi távozását követően a tárca élére Raed Arafat került ideiglenes megbízatással, előtte rövid ideig Victor Ponta kormányfő töltötte be a miniszter szerepét is. A 2012 decemberében beiktatott második Ponta-kormányban az egészségügyi miniszter Eugen Nicolaescu lett, akit később a pénzügyi tárca élére neveztek ki Daniel Chiţoiu helyébe. A tárca élén most Nicolae Bănicioiu áll.
Helycserék a belügyi tárca élén
A belügyi tárca esetében a román korányoknál általában sűrű a minisztercsere. Az első Ponta-kormányban a tárca élére Ioan Rust nevezték ki, aki már Adrian Năstase kormányában is betöltötte ezt a tisztséget. Ioan Rusnak a tárca éléről a Traian Băsescu államfői tisztségből történő felfüggesztése kapcsán a szavazólisták körül kirobbant botrány miatt kellett távoznia, Victor Paul Dobre államtitkárral együtt. Távozásakor Ioan Rus a következő, azóta híressé vált mondattal vált meg tisztségétől: „Nem akarom öregkoromat a börtönben tölteni”.
Ioan Rust Mircea Dușa, Victor Paul Dobrét pedig Radu Stroe váltotta fel a tisztségben.
A választásokat követően Radu Stroe lett a belügyminiszter, aki néhány furcsasággal hívta fel magára a figyelmet: összeveszett Németországgal, rendeletet adott ki, amelynek értelmében bűnvádi eljárás alatt álló személyek is vezető tisztségeket tölthettek be a belügyminisztériumban, az útügyi törvénykönyv kapcsán összeveszett kormányzási partnereivel.
Radu Stroe a Nyugati Kárpátokban történt repülőgép-balesetig maradt tisztségében, jóllehet igyekezett elhárítani magáról minden felelősséget amiatt, hogy az illetékesek csak órák múlva találtak a roncsra, tehetetlenségük pedig két ember halálát okozta. Mi több, Radu Stroe csak azt sajnálta, hogy a baleset éppen az ő belügyminisztersége alatt történt meg. Végül Crin Antonescu nyomása alatt adta be lemondását.
A Szociál-Liberális Szövetség éppen a belügyi tárca élére történő következő nevesítés ürügyén szakadt ketté: Crin Antonescu azt szerette volna, ha a belügyminiszteri tisztséget Klaus Iohannisra bízzák, aki egyben miniszterelnök is lett volna. Nagyszeben polgármestere tehát ismét hoppon maradt, a tárcát pedig Gabriel Oprea vezeti.
Plagizáló miniszterek
Az oktatási tárca élén is gyakori volt a helycsere. Az első Ponta-kormány esetében Victor Ponta legelőször Corina Dumitrescut nevezte ki, őt azonban még a kormány beiktatása előtt visszavonták tisztségéből, helyébe Yoan Mang került. Corina Dumitrescu ugyanis önéletrajzában azt állította, hogy a Stanford egyetemen végzett – de az egyetem nevét sem tudta helyesen leírni –, emellett pedig plágiumbotrányba keveredett.
Ám Victor Pontának az új miniszterrel sem volt szerencséje, Ioan Mang ugyanis több alkalommal is plagizált. A frissen kinevezett miniszter váltig tagadott, Victor Ponta pedig a Román Akadémiát kérte fel véleménynyilvánításra. Végül a botrány akkora lett, hogy a miniszterelnök döntött a tárcavezető leváltásáról, a miniszter pedig, ideiglenes kinevezéssel egy volt szakszervezetis, a társadalmi párbeszéddel megbízott miniszter, Liviu Pop lett.
Mang lemondását követően a Román Akadémia leállította a vizsgálódást a plágium-ügyben, az Országos Etikai Tanács döntése azonban egyértelműen megállapította: Mang plagizált.
Liviu Pop tevékenysége sem volt áldásos a tárca élén, a tárcavezető súlyos nyelvi hibákat vétett, és jóllehet korábban matematikát tanított, kiderült, hogy ezzel a tantárggyal is hadilábon áll, amikor kijelentette: az érettségizők száma „mintegy 334 836 tanuló” lehet. Emellett bevezette a tanárok szakszervezeti alapba történő kötelező befizetését, amit korábban Daniel Funeriu érvénytelenített. Liviu Pop végül felszámolta a Victor Ponta plágiumát is elemző Diplomaigazoló Országos Tanácsot. Továbbá 11 új tagot nevezett ki az Etikai Bizottságba, és 20 tagja mellett további 25 tagot nevezett ki az Egyetemi Címeket, Diplomákat és Bizonyítványokat Igazoló Országos Tanácsba, amelynek 13 tagja plágiummal vádolta Pontát. A testület döntését azonban a miniszter érvénytelenítette 14 tag hiánya miatt.
Miután Liviu Pop ideiglenes megbízatása lejárt, Victor Ponta Ecaterina Andronescut javasolta a tárca élére, akit azonban a Nature című tekintélyes lap többszörös plágiummal vádolt. A miniszterasszony politikai hadjáratról beszélt, az ügy pedig következmények nélkül maradt.
A választások utáni új kabinetben Andronescu helyét volt tanácsosa, Remus Pricopie vette át, aki erősen „kozmetikázott” önéletrajzzal lett miniszter. Abban csupán elődei hagyományát folytatta, hogy helytelenül beszélt románul.
Năstase autója és más ügyek
Az igazságügy élére Victor Ponta először Titus Corlăţeant nevezte ki, akit már az első napokban az a vád ért, hogy segédkezet nyújtott Adrian Balaban-Grăjdannak, az Állami Építkezési Felügyelőség főnökének, aki az intézetet ki akarta vonni az Adrian Nastase ellen indított, a minőség trófeája néven elhíresült bűnvádi eljárás alól. Corlăţean minisztersége sem volt mentes a botrányoktól.
A tárcavezető például összeférhetetlenséggel vádolta meg az alkotmánybíróság két bíróját, Augustin Zegreant és Iulia Motocot, ám az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség mindezt cáfolta, az alkotmánybíróság pedig válaszában arra figyelmeztette Corlăţeant, hogy a kormány és más hatóságok általi támadások ellenkeznek a demokrácia gyakorlatával. A tárcavezető végül visszavonta a vádat. Corlăţeant végül az ügyészségi vezetők kapcsán kirobbant botrány nyomán átkerült a külügyi tárca élére.
Helyét Mona Pivniceru, a Legfelsőbb Bírói Tanács volt elnöke vette át, aki – saját szavai szerint – nehéz szívvel vette át a tisztséget.
Röviddel később kitört az „Andrei Năstase kocsija” néven ismert botrány: Pivniceruról fotó készült, amint Adrian Năstase fiának kocsijában ült, miközben a volt miniszterelnök börtönbüntetését töltötte. Később az ügyészek hangfelvételekkel bizonyították azt, hogy a tárcavezető a minisztériumot a hatalom szolgálatába kívánta állítani. Pivniceru végül lemondott – mandátumát Traian Băsescu államfő „katasztrofálisnak” minősítette. A tárcavezető helyét ideiglenes megbízatással Victor Ponta vette át, majd volt egyetemi társát és a Ponta-család rokonát, Robert Cazanciucot nevezte ki a tisztségbe.
Bogdán Tibor
maszol.ro,

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

kérdezett: Kertész Melinda
NAGYVÁROSBAN, ELSZÓRTAN
Mennyire fenyegeti a monostori magyarokat a Petrovics-szindróma?
Egy célzott szórványpolitika hiányában nagy eséllyel belesodródik a többségbe a nagyvárosokban lakó, az identitás peremén levő magyarság - véli Vetési László szórványkutató.
Van-e megoldás a létszám szempontjából ugyan kritikus tömeget alkotó, viszont a nagyvárosokban elszórtan élő, ezért a szórványosodásának fokozottan kitett magyarság lemorzsolódásának megállítására vagy visszaszorítására? Interjú a református egyház szórványprogramjával foglalkozó Vetési László egyházi íróval, szórványkutatóval, szociográfussal.
Mit nevezünk szórványnak?
Vetési László: - Kapásból nem fogok tudni egy szakszerű meghatározást adni, mi már lemondtunk arról, hogy végleges és zárt szórvány-definíciókkal dolgozzunk. Erről már külön konferencia is volt és annak a végén sem jutottunk dűlőre azzal kapcsolatosan, hogy mit is nevezünk szórványnak. A közbeszédben használt fogalmat szoktuk inkább hangsúlyozni, és ez pedig egy veszélyeztetett etnikai csoport, amelyik hátrányos térbeli elhelyezkedése, arányai, lélekszáma miatt az identitását, értékeit nem tudja saját erejéből megőrizni.
A szórványkutatói szakmában a szórvány kifejezést támadják, mert negatív kicsengésű, a leépülés, a depriváció jelentését hordozza magában, és ez nem egészen igaz. De a mi környezetünkben, a mi stratégiai problémakezelésünkben ez a leghasználhatóbb fogalom. A kérdésnek van egy másik vetülete, éspedig az, hogy a fogalom-meghatározások helyett tematikus szórványfogalmakat szoktunk használni. Pontosabban arról van szó, hogy beszélünk oktatási, művelődési, nyelvi, egyházi, vallási, hitéleti szórványközösségről. Ilyen formában már kezelhető a fogalom, hiszen például az oktatási szórvány világosan átlátható. Persze, a fogalmak között létezik átfedés, de a lényeg ugyanaz, hogy egy átlátható fogalom, és egy átlátható csoport kerül a kezünkbe, amellyel már lehet dolgozni.
Az utóbbi időben előtérbe került a nagyvárosi szórvány kérdése, a politikum is elkezdett azzal foglalkozni, hogy miként lehet megközelíteni, eljutni a negyedekben élő szórvány-magyarsághoz. Kolozsvár abból a szempontból érdekes, hogy egyszerre létezik benne "tömbmagyarság", amellyel különösen kulturális rendezvények, intézmények vonzáskörében lehet találkozni, illetve a „megfoghatatlan”, negyedekben élő, a városközponttól távol maradó "szórvány-magyarság", amely inkább kitett az asszimilációnak.
- Szoktuk így polarizálni a kolozsvári magyarságot, hogy "központi szórvány" és a "monostori szórvány", ez földrajzilag látványos kép, amely jelképezheti ugyan, de nem ez fejezi ki a probléma lényegét. Kolozsvár belvárosban, egy kilométeres átlóban helyezkedik el az erdélyi magyar csúcsintézmények 89%-a. Ennek többféle magyarázata van, egyrészt a megörökölt, a jogosan megtartott intézmények és épültek és a hozzájuk kapcsolódó magyar szellemi élet, a központok a mieink voltak.
Éppen ezért érdekes a Főtérért való harc, ami időnként fizikai vetületet is ölt. A Mátyás-szobor és a körülötte levő szellemi aura szinte védelmet nyújt a magyarság számára. A románságnak nem sikerült kialakítani a maga szellemi terét. A legszembetűnőbb az, hogy a Főtér milyen fontos nekünk. A Magyar Napok csúcsrendezvényein össze tudunk gyűjteni néhány ezer embert, és ilyenkor fizikai és szimbolikus térfoglalás is zajlik, nemcsak a Főtéren, hanem a Farkas és az Egyetem utcában is. Ilyenkor teljesen egyértelmű, hogy a kivonulás az utcára, a tér birtoklása és a magyar nyelv térnyelvvé változtatása pontosan megmutatkozik.
Az, amivel kezdte, hogy kétféle Kolozsvár van, az valóban így van. Tudomásul kell venni néhány dolgot: a romániai magyarság szellemi elitjének jelentős része, humán erőforrásnak és magas kultúrának letéteményesei itt élnek. Ne feledjük el, hogy itt van három-négy magyar püspökségnek, egyházvetetésnek a központja, itt van 6-7 olyan líceum, amelynek a teljes tantestülete magyar, a magyar intézményekhez tartozó szellemi anyag megint csak magyar, tehát itt létezik egy védett magyar „burok”. Ez kiegészül a kis magyar nyelvi terekkel, amelyek úgy jönnek létre, hogy a visszaszolgáltatott épületekbe rendre visszaköltöznek a magyar intézmények – elsősorban az egyházak kaptak vissza ilyen nagy épületeket. Kolozsváron él az a részmagyarság, amely ebben a nyelvi-kulturális térben nem részesül, amely fizikai és szellemi értelemben is peremre szorul.
Az a gond, hogy létezik egy réteg, amely rendszeresen fogyasztja a nagyvárosi magyar intézmények által nyújtott szellemi értékeket, beleértve a csúcsrendezvényeket, színházat, operát és minden egyéb találkozót, akik védik a magyar közösségi életüket és egyben le is védik ezzel. És van az a réteg, amely a peremről érkezett és a peremen maradt, tehát az identitásnak is a peremén és ezen próbál fennmaradni egy ideig, viszont nagy sodrásnak van kitéve, kiszorul az etnikumból, és belesodródik a többségbe.
Milyen tipikus szórványközösségek léteznek Erdélyben? Meghatározható-e, tetten érhető-e az a pillanat, amikor már a szórvány szó nem alkalmazható egy csoportra, mert már asszimilálódott?
- Mindegyik nagyváros más. Gyulafehérvár példáját szoktam emlegetni érdekességként, ahol ez a hasadás, amelyről az előbb beszéltünk, még inkább szembetűnő: a magyar intézményekhez, a püspöki palotához és a lelkészképzéshez tartozó, védett aurával rendelkező közösség átél egy majdnem magyar többségű etnikai élményt, ezzel párhuzamosan létezik egy másik réteg, a környékbeli falvakból beköltözöttek rétege, akiknek a sorsa gyakorlatilag meg van pecsételve a magyar identitás megélésének tekintetében.
Több fokozat van ebben a rendszerben, a legnehezebb helyzetbe levő városok – amint azt tudjuk tapasztalatból és az eddigi kutatások is egyértelműen ezt bizonyították – azok a dél-erdélyi városok, ahol nagyon hamar megváltoztak az etnikai arányok.
Elmondhatjuk azt is, hogy a több etnikumú, több nemzetiségű, többvallású, szinte európai modellként ünnepelt Temesvár egy nagy olvasztótégely lett, amely most már gyakorlatilag illúziója a többnyelvűségnek. Gyakorlatilag egyetlen domináns nyelv emelkedett ki, egyrészt erőszakosan – hiszen a hatalom ezt a nyelvet ráerőltette erre a több etnikumú, szép régi nyelvi hagyományokkal rendelkező városra, másrészt a betelepítéssel, harmadrészt a természetes asszimilációnak a folyamataival. Folytathatjuk Dévával, ahol a város átalakulása gyakorlatilag bedarálta azt a bukovinai székely városrészt, amely a dévai magyarságnak szinte önálló életet élő etnikai csoportja és tájegysége volt.
Folytathatjuk Nagyszebennel, ahol egy másik folyamat zajlik le etnikailag, hiszen a magyarok is nyertek abból, hogy német vezetés van, egy pici fellélegzés következett be, ami a magyar értékeket illeti. Hatalmas harcok folynak Nagyenyedért, és ha arról beszélünk, hogy az asszimilációnak milyen fokozatai vannak, akkor azt látjuk, hogy Abrudbánya, Verespatak, Észak-Erdélyben Radnaborberek a legtipikusabb asszimiláns közösségek, ahol a magyar identitás megmarad, románul történő öndefinícióval (eu sunt maghiar), viszont ragaszkodnak a magyar identitáshoz.
Radnaborbereken az a furcsa helyzet jött létre, hogy az egyébként románul beszélő közösségnek ki kellett írni magyarul a helységnevet, mert 20% fölött vallották magukat magyarnak. Hasonló a helyzet Verespatakon, ahol ugyan nincs kiírva a helység neve magyarul, viszont nagyon erős a magyar és német identitáshoz való ragaszkodás, amit már egy másik nyelven él meg az adott csoport. A népszámlálási adatokból - összehasonlítva a 2002-es adatokkal - az derül ki, hogy főként a szórványban indult rohamos hanyatlásnak a magyarság számaránya. Létezik-e módszer ennek a tendenciának a megfékezésére, esetleg visszafordítására?
- Hólabda-effektusként működik az asszimiláció: amikor egy közösség létszáma a kritikus tömeg alá esik, akkor két érdekes jelenség mutatható ki. Egyrészt megjelenik az úgynevezett dédelgetett etnikum szindróma, ami azt jelenti, hogy nem jelentünk már számbeli és egyéb szempontból olyan súlyú közösséget, amit a többség veszélyként élhetne meg vagy érzékelhetne, és akkor egyszerűen elkezd szeretni, mi leszünk az újszülöttek, vagy a nagymama, nagytata a nemzet testébe, kedves kicsi csoport leszünk, akiket nagyon szeretnek – ez megfigyelhető a nagyon rossz arányú magyar közösséggel rendelkező Resicabányán, Krassó-Szörény megye jó néhány településén.
A másik jelenség, hogy a hólabda-effektussal elkezdődik egy még rohamosabb leépülés, amikor a közösség semmiféle etnikai élményt nem tud megszerezni, a kisebbséghez tartozók saját etnikai öröklött értékeiket már önszabályozóan, autoimmun rendszerrel kezdik leépíteni. Megjelenik az úgynevezett „nincs értelme” érzés. Az egyén elveszíti a kognitív etnikai kontrollt, ami azt jelenti, hogy az etnikai tevékenységeket saját maga ellenére éli meg, nem ellenőrzi magát, a kontroll a beszédben, az etnikai értékhasználatban egyaránt megszűnik, sérül a kontroll-tevékenység a párválasztásban is, nem kontrollálja az iskolaválasztást, sodródik a többséggel. A csoport gyakorlatilag előbb beleintegrálódik, majd beleasszimilálódik a többségbe, megszűnik az arra való igény, hogy magyar baráti kört alakítson ki, a román médiát fogyasztja.
Az első nagy identitásbeli sérülés annak a feltételezése, hogy románként jobban lehet érvényesülni. Ez úgy gyűrűzik be, hogy az egyén elkezdi azokat a kudarcokat gyűjteni magában, amelyekkel igazolja saját magát, már nemcsak kontrollálja, hanem tudatosan kezdi keresni azokat a pontokat, amelyek segítségével mielőbb lezárhatja életében a magyar identitás-korszakot. Ezt Petrovics-szindrómának nevezzük, ami azt jelenti, hogy önként választja az egyén azt a nemzetet, amelybe mélyen integrálódik és teljesen leválik az eredeti nemzetéről.
Azért Petrovics-szindróma, mert Petőfi Sándort a szülei színmagyarnak nevelték, miközben benne egy cseppnyi magyar vér sem volt. A jelenség rendkívül izgalmas, hiszen ez a szülők részéről egy tudatos döntés volt. Az utolsó jelek a családnevek, amelyek esetében az igénytelenség miatt első körben megjelenik az ékezetlehullás, majd a személynév-választásban a latinizálódás. Ezt követően szinte természetes módon, készen szaladnak bele és fogadják el a másik etnikumot, ami, ahogy Szilágyi N. Sándor is elmondja, a családalapításban, illetve a gyermek identitásának a megválasztásában zárul le.
Visszatérve a nagyvárosi szórványra, hogy lehet elérni a nagyvárosokban magukat izoláló embereket? - Még messze vagyunk attól, hogy erről a kérdésről átgondoltan, szakmailag alaposan és minden kérdést körüljárva tudjunk beszélni. Nem értem, miért nem jutottunk el még oda, hogy a nagyvárosokban akár 50-egynéhány százalékos többséget is kitevő erdélyi magyarságról még mindig nem beszélünk azzal a súllyal, amivel ezt a témát kezelni és orvosolni kellene.
Az elmúlt 21-néhány évben mi nagyon sok összeírást végeztünk, de az összeírásokkal nagyon sok problémánk van. A kérdés az, hogy ezekkel az adatokkal mit kezdünk, mert ez az adatbázis mindaddig „halott”, ameddig a közösség vezetői nem kezdenek el rendszeresen kapcsolatot tartani ezekkel az emberekkel.
Iszonyatos lehetőségek vannak a 21. században, de iszonyatos mulasztások is. Például a kolozsvári magyarság – de ez elmondható Désről, Szamosújvárról, Besztercéről, hogy a nehéz helyzetben levőket említsem – ennek a magyar rétegnek a 60-70-80%-a a gyerekeiken keresztül, az interneten elérhető lenne, de erre sincs egy terv, hogy egy minimális testvéri, tanácsadói hálózatot összehozzunk, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatot tudjunk teremteni és érdeklődni felőlük, és megkérdezni, hogy szükségük van-e segítségre.
Nem tudom megmondani, hogy miért nem mértük fel a magyarokat Kolozsváron, például az egyetemisták segítségével, hiszen velük együtt egy hónap alatt a kolozsvári magyarságot teljes egészében fel lehetett volna térképezni egy-egy kérdőív révén. Pontos adatokat kaphattunk volna, de ezt nem tettük meg, hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani.
Az egyházak látogatnak, viszont nem győzik. 4-6 ezer lelkes gyülekezeteknek, mint amivel a Monostor, a Lupsa, a Mărăști tér rendelkezik, olyan szolgáltatásokat kellene az egyháznak nyújtani, mint például a kézművesség, a gyerekjátékok megtanítása, de talán még a munkahelyi közvetítésig is el kellene jutni. Olyan funkciók is be kellene kerüljenek az egyházhoz a hitélet és a közösségi élmény mellett, amelyeken keresztül a közvetlen kérdésekre is választ tudunk adni. Ha ezeket a kérdéseket nem beszéljük meg és nem oldjuk meg, akkor a szakadék az emberek, az egyház esetében a hívek és az egyház között egyre nő, hatalmas a szóródás, a fluktuáció, a migráció, a kiköltözés, és az egyház ott marad azok nélkül az emberekkel való kapcsolat nélkül, akiket tulajdonképpen „meg kell menteni”.
Transindex.ro,

Oltaszakadáti magyarok mutatkoznak be Budapesten
A Nagyszeben melletti Oltszakadát magyarságát látja vendégül Budapesten a hét végén a Polgárok Háza Kárpát-medencei Magyar Népművészet rendezvénysorozata, amely hónapról hónapra Erdély magyar szórványközösségeit és nyelvszigeteit mutatta be.
Az Oltszakadátot ismertető rendezvény a sorozat záró része – a dél-erdélyi település 650 lakosa közül körülbelül 120 a magyar.
A budapesti közönség megismerkedhet az oltszakadáti kakasütés hagyományával, bemutatják az Ádám Gyula és Kovács László Attila fényképeiből összeállított tárlatot.
A rendezvényen köszöntőt mond Illyés Sándor, az oltszakadáti evangélikus-lutheránus egyházközség lelkésze, és Serfőző Levente, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke.
A kiállítást Dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja nyitja meg, a rendezvény díszvendége ft. Adorjáni Dezső Zoltán, az evangélikus-lutheránus egyház püspöke.
Az oltszakadáti gyülekezet előadásában a fonóház elevenedik meg, népdalokkal, magyar és szász táncokkal.
Krónika (Kolozsvár),

Ismét prioritás a magyar kulturális örökség védelme
Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása lehetővé teszi, hogy a kulturális tárca minden lehetséges eszközzel támogassa az erdélyi magyar kulturális örökség védelmét - mondta pénteken Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, akit előző nap nevezett ki kulturális államtitkárrá Victor Ponta román miniszterelnök.
A román kulturális és örökségvédelmi tárca élére március elején két év után ismét Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke tért vissza, egyben ő tölti be a Ponta-kabinetben az RMDSZ-nek járó miniszterelnök-helyettesi tisztséget is. Szintén az RMDSZ javaslatára kapott a minisztériumban Hegedüs Csilla, műemlékvédelmi szakember államtitkári kinevezést.
Az államtitkár elmondta: a korábban megkezdett munkát szeretnék folytatni, mert az eltelt két évben a magyar épített örökség helyreállítása, vagy a csíksomlyói búcsú UNESCO világörökségi listára vételének folyamata leállt, mert mindez már "senkinek nem volt prioritás".
Arra a kérdésre, nem éri-e olyan vád az RMDSZ-t, hogy vezetése alatt a román kulturális kormányzat aránytalanul sokat foglalkozik a magyar kultúrával, Hegedüs Csilla azt mondta: nagyon sok év aránytalan finanszírozását kell kiegyensúlyozniuk, de a kulturális tárca prioritásai közé tartozik a Targu Jiu-i Brancusi szoborpark, vagy Nagyszeben történelmi központjának UNESCO-listára vétele is.
Hegedüs Csilla elmondta: a következő időszakban frissítik az országos műemléki listát, amelynek 2015-re kell elkészülnie. A helyi közösségeknek is javasolhatják egy-egy épület, vagy szobor műemlékké nyilvánítását és ha megfelel az értékkategóriáknak, azzal védelmet nyújtanak számára, lehetőségük nyílik pályázati forrásokat igényelni felújítására - magyarázta. „Hihetetlenül rossz helyzetet örököltünk. Kelemen Hunor korábbi minisztersége idején az országos műemlék-helyreállítási tervre 55 millió lej (3,8 milliárd forint) volt előirányozva, míg tavaly a tárca ennek negyedét, 13 millió lejt költötte az épített örökségre" - ecsetelte az államtitkár.
Mint mondta: júliusban mindenképp költségvetés-kiegészítésre lesz szükség, mert a nemzeti termék 0,09 százalékból "lehetetlen a kultúrát finanszírozni". Összehasonlításképpen a szomszédos Bulgáriában a kulturális tárca a GDP egy százalékából gazdálkodik - tette hozzá.
Az államtitkár kifejtette: még ebben a törvényhozási ciklusban a parlament elé akarják terjeszteni az örökségvédelmi törvénykönyv tervezetét, amely a 21. század és az európai uniós törvénykezés szintjére hozná az épített, tárgyi és szellemi örökség védelmét. A komplex jogszabály-csomag az értékek nyilvántartását, megőrzését, helyreállítását és hasznosítását szolgálná, ösztönözné a műemlékek felújítását, ugyanakkor büntetné azokat a tulajdonosokat, akik "ingatlankupeckedéssel" szándékosan hagyják tönkremenni a műemlékeket - mutatott rá a bukaresti kulturális államtitkár.
maszol/MTI,

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár
A Gecse Dániel utca 17. szám alatt található könyvtár Marosvásárhely óvárosának egyik legszebb épülete. A Téka az egykori Szent Miklós és Fazekas utcák keleti sarkán áll.
Bevezetésül erről a műemlékről tudni kell, hogy 1797-ben Ignatz Schlaff bécsi építész készítette Teleki Sámuel elképzelése szerint.
A Wesselényi-ház kibővítését 1799. április huszonnegyedikén kezdték meg, és 1802-ben fejezték be. Ez az épület lett az erdélyi empire stílusú csarnoképítkezés legszebb példája. Itt található a Teleki-hagyaték… Ezen a héten ezt a páratlan épületről írunk, ezt a műemléket mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A könyvtár, ahol Kazinczy „összerázkodtaték az álmélkodástól”
Az épület megépítése egészen pontosan három mester nevéhez fűződik, akikhez fogható nem volt egész Erdélyországban. Egyikük időközben meghalt, a másikat elkergették, a harmadikra maradt tehát a munka befejezése. Ebben a marosvásárhelyi épületben nyílt meg 1802-ben Erdély első közkönyvtára.
Orbán János művészettörténész szerint olyan nagy városokat utasított ezzel maga mögé Vásárhely, mint Kolozsvár vagy Nagyszeben. Köszönhetően a grófnak, aki gondolkodásban jóval megelőzte korát. Németh László, 1943-ban A minőség forradalma című alkotásában így ír a könyvtárról:
„Ha valamiképp lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem, Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak... Ez az a könyvtár, melyben Teleki Sámuel vendége Kazinczy, »összerázkodtaték az álmélkodástól«… Az alapító egy magyar Göttingát akart Vásárhelyből csinálni.”.
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Erdély első közkönyvtárát, a Teleki Tékát, Teleki Sámuel erdélyi kancellár alapította és építtette. A gróf már 1760-ban elkezdte a gyűjtőmunkát Nyugat-Európában, pontosabban Svájcban, Hollandiában és Franciaországban tett tanulmányi útja során.
Csaknem negyven évvel később, 1799-ben nekilátott annak az épületszárnynak a megépítéséhez, amelyben most a Téka található. Húsz-huszonöt évvel azelőtt egy nemesi palota épült azon a helyen. Tulajdonosa Wesselényi Kata volt, aki nem más, mint a gróf feleségének egyik nagynénje. Halála után a kastélyt a teleki család örökölte, és ehhez építette hozzá a gróf a könyvtárnak otthont adó szárnyat. A könyvfelvásárló erdélyi kancellár
A Marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád tudni vélik, hogy Teleki Sámuel már fiatalon kezdte gyűjteni a könyveket. Megvásárolta a külföldi és hazai könyvpiacokon található klasszikus műveket és tudományos kiadványokat.
Tizenkét szekéren 1793. április tizennegyedikén indította útnak Bécsből bibliotékáját, és helyezte el az újonnan felépített Tékában.
Mintegy 40 ezer kötetet kitevő gyűjteményében hatvanhat ősnyomtatvány. Íme pár a könyvtár ritkaságaiból:
Kéziratok: - A könyvtár legrégebbi kéziratos könyve a Koncz-Kodex a tizennegyedik században pergamen lapokra másolt latin nyelvű Biblia. Ez a kódex tartalmazza a hatodik magyar nyelvemléket mely a Marosvásárhelyi sorok és glosszák néven ismert. A könyv néhány lapjának szélére a magyar szavakat és egy rövid összefüggő szöveget – a Biblia néhány sorának magyar megfelelőjét, összesen ötvenöt szót jegyeztek be a tizenötödik század első negyedében;
– A legkorábbi magyar nyelvű orvosi könyv, az Ars Medica tizenhatodik századi kézirat Lencsés György műve;
– Cserei Mihály, Szepsi Lackó Máté, Nagy Szabó Ferenc krónikaíró, Bod Péter művei, továbbá egy tizenhatodik századi csillagászati munkát, egy pergamenre írott, illusztrált tizennyolcadik századi tóra-tekercset, stb.
– Bolyai Farkas és fia Bolyai János húszezer oldalas eredeti kéziratos hagyatéka. Ősnyomtatványok (1500-ig kiadott könyvek):
– 66 nagy értékű ősnyomtatvány. Köztük a legrégebbi Galeotto Marzio Liber de Homine (Bologna, 1475); – Cicero, Horatius, Ovidius, Plinius, Temesvári Pelbárt, Savonarola művei.
Unikumok, ritkaságok:
– Apáczai Csere János: Magyar Logikátska (Gyulafehérvár, 1654), az első magyar nyelven írt logika tankönyv;
– Balassi Bálint: Istenes Énekeink (Bártfa, XVII. század);
– Benczédi Székely István: Chronica ez világnak yeles dolgairól (Krakkó, 1559); – jeles Biblia gyűjtemény, ezek közül kiemelkedik Szentírás (Bázel, 1519), Frobenius nyomda terméke, Rotterdami Erasmus gondozásában, Koberger-Biblia (London, 1657-1669) Hans Sprininkle illusztrációival, nyolc nyelvű párhuzamos szöveget tartalmaz (szamaritai, káldus, latin, etióp, görög, szír, arab, perzsa), Vizsolyi Biblia (1590)
– Janssonius Atlas major, Amsterdam, 1657-1682, kézzel színezett; De külön említést érdemelnek a ritka szépségű könyvkötések és az igen gazdag ex-librisek.
A második világháború után, 1955-ben a volt Református Kollégium gyűjteményéből ide került át 50 ezer könyv, valamint a két Bolyaitól levelek, kéziratok és más emlékek, amelyek ma a Bolyai Tudományos Könyvtár alapanyagát képezik.
A gyűjtemény amelyet a hatalom felszámol: a képeket pinceraktárakba száműzi…
A fent már említett könyvből még az is kiderül, hogy az idők folyamán, a volt Magyar Autonóm Tartomány területéről, Mikházáról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából összeszedett könyvek, iratok is növelték az állományt. Így kerültek ide Orbán Balázsnak a Székelyföldről készített eredeti fényképei, melyeket Mészáros József könyvtáros fedezett fel és Erdélyi Lajos könyv alakban kiadott.
Itt volt kiállítva a kb. száz darabból álló Nagy Imre gyűjtemény is, amelyet a hatalom indokolatlanul a nyolcvanas években felszámolt, és a képeket a Művészeti Líceum pinceraktáraiba száműzte. A gyűjteményt a művész a városnak adományozta, és ezért a művészet pártolói joggal követelik a képek újrakiállítását.
Érdekes kultúrtörténeti eseménynek számít az a tény is, hogy az országban itt nyílt meg elsőként, 1952 októberében a magyar tannyelvű könyvtárosi technikum. Tiszavirág életű volt, de végzettjei akkor nagy hézagot pótoltak a könyvtárak működésében.
Az építkezés irányításának felelősei
Az épület történelme azonban megköveteli, hogy lépjünk még egy kicsit vissza az időben.
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöktől kapott dokumentumokból az is kiderül, hogy Erdélyi kancellár lévén Teleki Sámuel Bécsben lakott, s így az osztrák-magyar birodalom fővárosának egyik ismert és elismert építészét, Ernest Kochot kérte fel a tervrajz elkészítésére. Az ő rajza alapján kezdték el a munkát 1799-ben az erdélyi építőmesterek.
Előbb egy marosvásárhelyi szakembert, Türk Antalt (nevét már többször említettük összeállításainkban) bízták meg a munkával. Az Erdély-szerte ismert Türk, aki egyébként német származású volt, a tizennyolcadik század hetedik évtizedének második felében érkezett Marosvásárhelyre. Elismerten a város legjobb építésze volt, de paradoxális módon nincsenek adataink arra nézve, hogy a város mely épületei fűződnek konkrétan az ő nevéhez.
A meglévő dokumentumokból azonban azt tudni, hogy ő építette a kolozsvári unitárius templomot, az építészeti szempontból különösen érdekes erzsébetvárosi mechitarista templomot, de dolgozott Besztercén, illetve Erdőcsinádon is, és a település református temploma is az ő munkája.
A könyvtár építési munkálatainak kezdetét azonban már nem érte meg. 1798-ban meghalt, helyét pedig egy szintén német származású építész, a már említett gyulafehérvári Ignatz Shlaff vette át.
Az ő vezetésével kezdődtek el a munkálatok, röviddel ezután azonban elkergették a mestert. Nem tudni pontosan, hogy miért, feltételezhetően a hozzáértését vagy a munkához való hozzáállását kifogásolták. Tény, hogy 1800-ban a tordai Kövecsi János vette át az építkezés irányítását, akinek a neve elsősorban az Aranyoson épített fahíd révén vált ismertté.
1802-ben megnyílnak a könyvtár kapui
A közben Bécsben tartózkodó Teleki gróf figyelemmel követte a munkálatok menetét. Abban az időszakban természetes volt, hogy a tulajdonos akarata elsőbbséget élvezett az építész tervrajzaival szemben. Sorina Botanak adatai vannak arról, hogy a terveken utólag végzett módosítások miatt az épület középső hajója szélesebb lett, mint az oldalhajók. Ugyancsak utólag toldották az épülethez a könyvtárterem előterét is. Az építkezés pontos menetéről három személy számolt be Telekinek: Kadácsi István prefektus, Herbert Mihály számtartó és Gyujtó Sándor ügyvéd.
Az épületet 1802-ben fejezték be teljesen, és néhány hónapra rá meg is nyitotta a kapuit a nagyközönség előtt.
Erdélyben egyébként ez az egyetlen olyan épület, amelyet eleve könyvtárnak szántak, a klasszikus barokk jegyeit viseli, és ez volt az első nyilvános könyvtár. A gróf azt akarta, hogy mindenkinek legyen hozzáférése a Téka anyagához, és ez így is történt. A tizenkilencedik század első feléből fennmaradt adatok szerint naponta öt-hat olvasója volt a könyvtárnak, ami az akkori viszonyokhoz képest soknak számított.
Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

Damokos Csaba: SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ. Vitaindító az erdélyi képzőművészet jelenlegi helyzetéről és jövőjéről

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár (2.)
A tizenhatodik-tizenhetedik században könyvtárak csak az iskolák mellett létesültek. A tizennyolcadik században lángra lobbant a könyvgyűjtés szenvedélye. Akkor létesült többek között a gyulafehérvári Batthyáneum – 1792-ben Batthyány Ignác létesítette –, és a nagyszebeni Brukenthal-múzeum is, melyet Brukenthal Sándor alapított.
Tekintettel arra, hogy van még közölnivalónk, bezárólag még visszatérünk a Teleki-Bolyai Könyvtárra. A barokk építészeti műemlékek rajongója
Amint azt már említettük, gróf Teleki Sámuel ifjúkorától gyűjtötte a könyveket, itthon és a külföldön megjelenteket, klasszikusokat és a tudományos műveket.
Teleki gróf a felvilágosodás híveként és a klasszicizáló barokk építészeti műemlékek rajongójaként új könyvesház építését tervezte egy bécsi építész és saját rajzai alapján, a kivitelezést a már említett Schlaff építőmester végezte.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely régi épületei című könyvében leírja, hogy a műemlék alapkövét 1799-ben tették le.
A könyvesházat a meglévő L alakú Wesselényi épülethez építették úgy, hogy azok együttesen egységes épületet eredményezzenek. Az udvari könyvtári szárnyban van az emeletre vezető impozáns lépcsőház és a bejárat ajtaja, mely fölött kőtábla az alapító nevével:
Musis Patriis Gratisque Posteris D.D.Samuel S.R.T. Comes Teleki
A könyvtárterem nagy méretei, klasszicizáló építészeti kialakítása, a falak és a pillérek körül beépített könyvszekrények ünnepélyes hangulatot adnak a helyiségnek.
A háromajtós nagy belmagasságú termet két sor pillérre és a kerítőfalakra támaszkodó kerengő két szintre osztja, a szabadon maradt középső részén csehsüveg-boltozatos mennyezet. A nagyterembe belépő látogató szembetalálja magát Teleki Sámuel kancellár nagy méretű, füzérkoszorúval díszített és aranyozott rámába helyezett képével –Tusch János festette –, melyet az emelet magasságában helyeztek el.
A könyvszekrényeken elhelyezett görög bölcsek és szépírók szobrai díszítik az egyszerű, de finom ízlésű profilokkal díszített termet.
Az éveken át Bécsből hazaküldött könyveket Teleki utasítása szerint helyezték el a dróthálós szekrényekbe. Az épületben levő lakások átalakításával az Akadémia helyi fiókjának könyvtárát és olvasótermeit is idetelepítették.
A régi Wesselényi-ház földszinti belső ajtókerete fölött ma is látható a kőbe faragott családi címer és a család kezdőbetűi. Teleki Sámuel létesítménye a város legfőbb nevezetessége, könyvtárterme a magyarlakta területek legszebb empire stílusú csarnokterme, és szekrényeiben az európai művelődés leggazdagabb hagyatékát őrzik.
Az épület földszinti termében helyezték el a Bolyai Farkas és János Emlékmúzeum kiállítási anyagát. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculata
Ami a műemlék építészeti leírását illeti, arról az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban kaptunk lírást.
Egyemeletes, U alaprajzú épület, tizenkét tengelyes főhomlokzattal, amelyet függőlegesen 6 egyszerű lizéna oszt egy négytengelyes központi, valamint két-két, egyenként kéttengelyes szélső mezőre. A négytengelyes központi rész alsó szintjén a két szélső tengelyben valamikor két félköríves bejárat nyílt, mára a jobboldalit befalazták. Az alsó szint ablakait keskeny, vakolt szalagkeret övezi, a felsőt ugyanilyen egyszerű, könyöklőpárkányokra leszaladó vakolt füleskeretek díszítik. Az emeletet övpárkány választja el a földszinttől, a lizénák vonalában enyhe golyvázással.
Az udvari homlokzatok összképére az építési fázisok különbségei alapvetően rányomják bélyegüket. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculatát a kétszintes udvari árkádsor határozza meg, míg az újonnan épült könyvtárszárny a főhomlokzat egyszerű kialakítását idézi.
A régi szárny utca felőli udvari homlokzatát eredetileg nem díszítették árkádok, ez csak a könyvtárépítés bővítései során került oda, amint ez a fennmaradt tervrajzokból és az árkádok régi szárnyhoz való illeszkedéséből kitűnik.
Az eredeti barokk belsőépítészi részek őrzője
Fontosnak tartjuk azonban, hogy pár mondat erejéig még rávilágítsunk pár nagyon fontos dologra, ami természetesen az épületet illeti.
A műemléknek kettős szerepe volt, egyrészt megvolt benne a korabeli városi palota összes tartozéka – főúri lakosztály, reprezentatív nagyterem, női lakosztály, személyzeti és háztartási helyiségek a földszinten, gazdasági egységek a hátsó udvarban -, másrészt pedig az alapterület csaknem fele könyvtárként szolgált.
A földszinten, a könyvtár nagyterme mellett kapott helyet az olvasóterem, és ugyanazon a szinten volt a könyvtáros külön lakrésze is. A nemesi palota lakóhelyiségei, a kancellár lakosztályával együtt, az emeleten volt.
Marosvásárhelyen egyébként ebben az épületben maradt fenn a legtöbb eredeti barokk belsőépítészi részlet: padlók, ajtók, ablakok, kályhák, falfestés, stukkókeretek. Ugyanakkor néhány helyiségben még vannak darabok az eredeti bútorzatból is.
A könyvtáralapítás mint divat
A Könyvtárban található képgalériáról A város meséi című könyv szerzője is megemlékezik.
1822-ben, Teleki gróf halála után berendeztek a könyvtárban egy galériát a kor és Erdély történelmének neves személyiségeiről készült portrékból.
Köztük volt Bethlen Gábor fejedelem, Mátyás király, Samuel von Brukenthal, aki a tizennyolcadik század második felében Erdély kormányzója volt, Széchényi Ferenc, aki 1802-ben maga is közkönyvtárat nyitott Pesten, és nem utolsó sorban Savoyai Jenő, aki szintén könyvtártulajdonos volt. Ezek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy akkoriban nagy divatja volt a könyvtáralapításnak.
Dokumentumok állítják: 1780-ban merül fel a könyvtár alapításának ötlete!
Bota adatgyűjtéséből kiderül az is, hogy Teleki a kezdetektől tudatában volt az általa alapított könyvtár jelentőségének. A nyilvános könyvtárakról egyébként az 1780-as évekből származó dokumentumokban olvashatunk először, és ugyanebben az évben merült fel a marosvásárhelyi könyvtár alapításának ötlete is.
A Téka rendkívül fontos volt a város számára, tekintetbe véve, hogy Kolozsvár vagy Nagyszeben sokkal nagyobb és jelentősebb kulturális központnak számítottak. Mondhatni szerencsénk volt…
A kérdés az, hogy miért épp Marosvásárhelyre esett Teleki választása? Erre szintén A város meséi című könyv szerzője találta meg a választ. Bota úgy tudja, hogy mindez azért történt így, mert itt székelt a Királyi Tábla, és olyan tanintézmények voltak a városban, mint a Református Kollégium, vagy a katolikus iskolák, tele potenciális olvasókkal. És valóban, a könyvtárba betérők többsége a Királyi Tábla és a Református Kollégium diákjai közül kerültek ki.
Teleki fia nem vesz új könyveket. Így a Téka „könyvmúzeummá” alakul…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból még kiderül, hogy magánkönyvtárról lévén szó, a könyveket saját pénzén vásárolta Teleki.
Mivel azonban halála után a fia nemigen szerzett be új kiadványokat, a tizenkilencedik század második felére a könyvtár egyfajta „könyvmúzeummá” alakult, amelyben sok régi kiadványt megtalálhatott az érdeklődő, újdonságok azonban nem voltak. Így ment ez a két világháború közötti időszakig. A harmincas évek végén a könyvtári élet fellendítése érdekében létrehoztak egy alapítványt, amely megpróbálta kivonni a Tékát a család tulajdonából.
Telt az idő, változtak a korok, az állam is elkezdett nyilvános könyvtárakat létesíteni, és a magántulajdonban lévő könyvtár eszméje lassacskán túlhaladottá vált.
A Teleki Téka művelődési szempontból mérföldkő marad, de olyan kisugárzása, mint alapítója, gróf Teleki Sámuel idején, sosem lesz már.
Sajnos. Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Egy politikai kalandor

Egy politikai kalandor (4.)
Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre.
A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről.
Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi.
Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is.
Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat.
Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán.
Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van.
Román–magyar együttműködés
Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt.
A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik.
A püspök Bécsben
A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja.
A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb.
1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten
Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik.
A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy politikai kalandor (5.)
A románok sem bíznak benne
Şaguna püspöki helynökként került Erdélybe. Kinevezésétől, 1847-től kezdve 1848. október derekáig a román értelmiségiek és a klérus többsége úgy gondolja, hogy ő a szerbek embere. A bizalmatlanság 1848 májusában sem csökken.
Ion Buteanu május 27-én Szebenben kelt levelében azt írja, hogy „nekünk ez idáig kevés bizalmunk van Şaguna úrban”. Vincze Gábor történész mint a köpönyegforgatás mesterét, mint politikai kalandort mutatja be. Valóban, minek nevezhető egy olyan ember, aki előbb szerb, majd magyar, később osztrák szolgálatban áll? A katolikus vallását elhagyó Şaguna görögkeleti vallástanárként a szerb pátriárka titkára, majd ennek pártfogoltjaként erdélyi román püspök. Kezdetben a püspökhelyettes, majd püspök csak ímmel-ámmal, formailag vállalja a románok védelmét. Ha a saját érdeke úgy kívánja, szembefordul híveivel, így a román móc parasztokkal is.
Pálfordulása Érthető, hogy Puchner Antal, Erdély katonai parancsnoka miért kényszeríti Şagunát 1848. októberében határozott állásfoglalásra. Választania kell, ha vállalja – mint a balázsfalvi Ioan Lemeni – a Magyar kormány melletti kiállást, lemond a püspöki székről, ha nem, hűséget fogad, és az osztrák érdekek támogatója lesz. Mivel Şaguna politikai állásfoglalása korábban sem meggyőződésből, hanem érdekből fakadt – mert fél szemmel mindig arra figyelt, hogy karrierje szempontjából mi az előnyösebb –, a választás nem okoz gondot. Amikor tavasszal és nyár elején békességre inti híveit, és nem uszít a magyarok elleni véres polgárháborúra, akkor ezt a magyar politikai vezetés pártfogásáért teszi. Viszont a magyarok és az osztrákok 1848. őszi nyílt katonai szembenállása új helyzetet teremtett. Most már nem érdeke kitartani magyar pártfogói mellett. Şaguna úgy értékeli, hogy vesztesek a magyarok, győztesek az osztrákok lesznek, ezért utóbbiakat kell szolgálni. Pópáit ezúttal nem a románság megnyugtatására szólítja, hanem a magyarok elleni népfelkelésre. Ez teljesen ellentétben áll korábbi, megbékélésre intő körleveleivel, a magyar forradalmi vívmányok melletti nyilatkozataival.
Şaguna pálfordulása 1848. október derekán vált egyértelművé. Egyezségre jut Puchner tábornokkal, felvállalja a nyílt magyarellenességet, amelyről emlékiratában báró Kemény Ferenc is beszámol. A magyar vezetés most már hiába kéri Şagunát, hogy békéltető körlevelekkel nyugtassa meg polgárháborúba sodródó híveit, mert a püspök nem az elvek embere. Şaguna 1848 októberétől osztrák bérenccé vált, de ezt úgy teszi, hogy ezzel egyúttal elnyerje a román nemzeti mozgalom vezetőinek bizalmát is.
Az osztrákbérenc
Hogy mennyire nem volt őszinte Şaguna 1848 októbere előtt, mutatja az is, hogy gondtalanul fordít hátat a szerb, a magyar kapcsolatoknak, mert tőlük már megkapta a kellő támogatást. Most az osztrákoktól remélheti karrierje további építését, az érseki cím elnyerését. Úgy tűnik, hogy Ferenc József 1848. december 2-i trónra lépését örömmel fogadja, mert reménykedik az osztrák fegyverek győzelmében. Azonban a biztos osztrák győzelembe vetett hit december végén szertefoszlik. A Bem vezette magyar csapatok már karácsony napján bevonulnak Kolozsvárra.
Az osztrák uralom veszélyben
1848 decemberében az osztrák hadvezetés jogosan tart attól, hogy a lendületes magyar támadások miatt az osztrák katonai erők és a román lázadók nem tudják megvédeni Erdélyt. A kialakult helyzetben Puchner csak a Bukarestben székelő, a Havaselvét megszállva tartó orosz hadsereg támogatásában bízhat. Ennek elnyerése azonban komoly diplomáciai feladat, ezért a cári katonai segítség csak végveszély esetén jöhet számításba. Bár az orosz behívás gondolata már korábban is felvetődött, az osztrák hadvezetés még mindig nem tudja rászánni magát erre. A katonai erőviszonyok egyre jobban eltolódnak a magyarok javára. Puchner arra kényszerül, hogy hadipénztárát és irattárát Havaselvére menekítse, cári katonai védelem alá helyezze.
A cári csapatok behívása
Az osztrák hadvezetés 1848 decemberében jogosan tart a vereségtől. Puchner tábornok e katonailag kritikus helyzetben követséget szeretne Bukarestbe küldeni a Havaselvét megszállva tartó orosz katonai parancsnokságra, hogy az erdélyi magyar honvédség leverésére katonai segítséget nyújtson. A cári csapatok behívásának kérdését a korábban említett nagyszebeni gyűlésen – 1848. december végén – megvitatták. Az orosz behívás mellett a leghatározottabban Andrei Şaguna püspök állt ki, amiben Franz Salmen szász ispán támogatta őt. A háttérből a szálakat Puchner mozgatja, az ötlet is az övé. A tábornok december 29-én közli Şagunával, hogy Bem sikerei miatt szükséges a románok népfelkelésre mozgósítása is. A püspök közli a Román Komité vezetőivel – köztük Laurian Treboniu Augusttal és Simion Bărnuţiuval –, hogy az osztrák főparancsnokság követeli a havaselvi cári csapatok behívását úgy, mintha azt a románok és a szászok akarnák. A román vezetők többsége azonban nem helyesli ezt, mert nem akarják az orosz befolyás erdélyi erősödését. Csak hosszú viták és vonakodás után fogadják el Şaguna indítványát, de a Román Komité két tagja tiltakozásként kilép a bizottságból. A szászok pártolják az oroszok segítségül hívását. Végül Şaguna álláspontja győz, elhatározzák, hogy az orosz csapatokat nem a két nép, hanem Szeben és Brassó városa nevében fogják behívni.
Felvetődik a kérdés, hogy Puchner miért nem az osztrákok nevében kéri az orosz katonai intervenciót. A válasz egyszerű: mert presztízskérdés, az osztrákok számára megalázó lenne, ha elismernék, hogy nem képesek legyőzni a magyarokat. A General Commando azonban tudja, hogy Erdélyben nem ura a kialakult katonai helyzetnek, tehetetlen, ezért egy Şagunáék nevében megfogalmazott, orosz segítségre vonatkozó kérést továbbítanak a császárhoz. A nemzetközi bonyodalmaktól tartva Schwarzenberg külügyminiszter kezdetben elutasítja az orosz beavatkozásnak még a gondolatát is. Attól tart, a cári katonai intervenció jó ürügy lenne Franciaország számára, hogy Piemontnak az osztrákok ellen katonai segítséget nyújtson. Időközben Bem katonai sikereinek hírére megváltozik e kérdés kezelése. Az orosz katonai erőkre szűkség van Erdélyben, de őket diplomatikusan kell behívni. Erre kiváló ötlet Puchner felterjesztése. Eszerint úgy hívják be a cári csapatokat, mintha azt a magyar kegyetlenkedések miatt az erdélyi románság és szász lakosság tenné. A románokat a püspök, a szászokat pedig Gottfried Müller képviseli.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román író: nem kell Erdély Romániának!
Erdélynek el kellene szakadnia Romániától – ez az üzenete egy caracali születésű, Bukarestben élő román írónak, Liviu Andreinek.
Andrei Facebook-oldalán osztotta meg a nyílt levélként meghatározható írást, amelyben gyakran nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illeti az erdélyieket.
Már az írás címe – Rakom a f…mat Erdélybe! – is jelzi, hogy hogyan gondolkodik az itteniekről. Leszögezi: azt akarja, hogy Románia fejedelemség legyen, a „mocskos Erdély” nélkül.
Szerinte Erdélyben cigányok, illetve a kolozsvári Sora nagyáruházban zabáló bozgorok élnek, az erdélyi nők pedig mind csúnyák, és prostituáltak. „Erdély csak rosszat hozott nekünk! Vinnék el, zabálnák meg az ördögök, meg Sabin Gherman démonai, mert végül is ezért végezte el a craiovai szekus iskolát!” – írja.
„Vigyék el a magyarok, és adjuk oda nekik a cigány Olténiát is, mert mégsem hagyhatjuk őket búza nélkül! Nem akarom, hogy továbbra is a magyar termékeitekkel etessetek! Nem akarok többé RMDSZ-t a saját fejedelemségemben! Menjetek tengerre a Balatonra, na gyerünk!” – folytatódik az írás.
„Nem érzem itt jól magam. Ez nem Románia!” – állapítja meg. Szerinte erdélyiek írták az összes alternatív tankönyvet, Kolozsvárról, Nagyszebenből és Brassóból indult ki a történelemhamisítás és az értékek kiforgatása.
„Rakom a f…mat Erdélybe és a magyar, szabadkőműves és egyéb, ördögi eredetű történelmetekbe! Nem kell többé! Undorodom! Vigyétek Hargitát és Kovásznát, és dugjátok a seggetekbe! (…) Vigyétek az undorító hegyeiteket, mert a magyarok úgyis elveszik az erdeiteket és a természeti forrásaitokat!” – fogalmaz Andrei, hozzá téve: nem akar „trójai falovat” Romániában.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

A kétpólusú, de háromosztatú erdélyi magyar kilátástalanságról (Szász sorspárhuzamokban)
Háromgyermekes családok tapasztalatából tudjuk: valahányszor vita kerekedik két testvér között, az melegében belső körükben lecsendesedik.
A harmadik testvér ugyanis vagy egyik, vagy másik oldalra áll, létrejön a „demokratikus” kétharmados többség, s ezzel a konfliktus rövidre záródik. De az is igaz: nem mindig a családi béke, avagy a szülői szemszögből megítélt legfelsőbb tisztesség javára. Három romániai magyar pártunk legutóbbi szereplését elemezve a fenti példabeszéd juthat eszünkbe, de mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk: az erdélyi magyarság belső indíttatásból lett-e háromosztatú, vagy a köreinkből kitermelődött „izzadmány” (politikusaink zsíros egzisztenciáért folytatott iszapbirkózása) erőszakolja ránk a kényszerzubbonyt? A brit történelem árnyékkorszakából maradt fenn a public(man) or perish – közéleti szereplő (leszel), vagy elvesztél -- életbölcsesség. Én itt sejtem erdélyi magyar „rákbetegségünk” eredendő okát.
Bíró Zsolt MPP-pártelnök legutóbbi nyilatkozatai (Száva Enikő kérdéseire a Duna TV-ben adott mellébeszélési „szökőárak”) azt jelzik, az MPP-nek ugyanvalóst meggyűlt a baja saját „filozófiájával”. (Lásd: A választás szabadsága!) Gyanítható, hogy nem volt más választási szabadsága, mint letérdelni az RMDSZ előtt. Mert miként is szól a román párttörvény? A választások szintjein huzamosan gyengén szereplő párt elveszítheti legitimitását. (Román térfélről ne várjunk támadást, ők kéjelegve figyelik a magyar kakasviadalt, kivárnak.)
Az első nagy kérdéskör így fest: az RMDSZ, amely az MPP megalakulását tűzzel-vassal szabotálta annak idején, mi okból nem kezdeményezte az ellenfél lerobbantását? Megtehette volna! Markó Béla 2007-beli ideges nyilatkozatát – még elnök volt – emlékezetből rekonstruálom. Így fogalmazott: nincs kifogása a másként gondolkodók iránt, de jöjjenek be a Szövetségen belülre, platformként, ne kívülről támadják a magyar egységet! Csakhogy az új pártot kezdeményezők látták vagy épp bőrükön tapasztalták pl. az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, majd a Reform Tömörülés mint RMDSZ-en belüli ellenzéki platformok csapdába ejtettségét, kilátástalanságát. Azóta eltelt hét (gonosz) esztendő, és hogy mi folyik a színfalak mögött, azt már régóta nem kötik az orrunkra. Elemzéseinkben így kénytelenek vagyunk a formállogika módszereire fanyalodni. Nos, a Dâmboviţa partján „leérettségizett” (sőt: doktorált) RMDSZ-t már annál profibb „gruppenhecc”-társaságnak tarthatjuk, semhogy elsőszülött magyar ellenzéki pártját megsemmisítse! Mert akkor a hoppon maradt tömeg átépülhet az EMNP-be! Ezzel az RMDSZ baja gyarapodhat! Hát nem könnyebb a Néppártot úgy lehetetlenné tenni, hogy az MPP-t RMDSZ-„partnerré” csalogatja? Természetesen, ad neki „csontot” is, de tüstént; lásd javaslat az autonómiatervezet közös megszövegezésére-benyújtására – amit rövidesen felrúg –, lobbiígéret ilyen-olyan ügyekben stb. És ha az MPP pártelnöke igazat beszélt a Dunán, hogy az EU-választáson 50 000 polgári szavazattal támogatta az RMDSZ-t, elcsodálkozhatunk: az alapjában RMDSZ-ellenzékiségben fogantatott tömeget milyen maszlaggal sikerült bevezetni Kelemenék udvarába, és Bírót felültetni az „anyósülésre”! A „kincstári” ötlet vajon valóban Kelemenéktől származott-e, avagy Bíró vidékéről? (Ja kérem, ezt a kártyavetőnő ha tudja!) Inkább arra érdemes odafigyelnünk: keletkezett-e véleményfeszültség az MPP-ben a történtek nyomán? Mert volt már „polgárháború” az MPP-ben: amikor Szász Jenőt próbálta megbuktatni saját megosztott-felbosszantott tagsága által, nem kizárt, hogy „trójai falovak” közreműködésével. Ezt a manővert részletesebben megmagyarázom. Az RMDSZ tűzzel-vassal szabotálni próbálta az MPP bejegyzését. Erre Szász Jenő az államelnök közbelépését kérte, sikerrel. És alakultak a vidéki/városi MPP-sejtek. Ekkor kezdődött a sebtében klónozott „polgáriak” tömeges beépítése az újszülött szervezetbe. Hitbuzgón „bábáskodtak” minden tevékenységén, majd hazafelé menet betértek az RMDSZ-be, s letudósították a történteket. Az akciót az RMDSZ bőkezűen revanzsálta! Így vált a polgári mozgolódás már „ab initio” ingó... cégtáblává. A később született EMNP is ugyanígy járt. Példaként egy kisváros nagy eseményét említem – a magyar állampolgárságot ügyintéző Demokrácia Központ avatását –, ahol egyszeriben megjelent az RMDSZ-es polgármester és alpolgármester. Se szó, se beszéd, átvették az ünnepség irányítását, s megragadták a „köldökzsinór” két végét, melyet egy általuk meghívott pap vágott el ünnepélyesen. „Független szalagvágás” címen lépett be a vezércsel a történelembe. De az Európa-polgár díjjal épp Tőkés kezdeményezésére kitüntetett Böjte atyát is sikerült „lenyúlnia” az RMDSZ-nek. Bocsánatot kérek Böjte atyától, de elárulom: az erdélyi értelmiség elképedve szemlélte, amint a Ferenc-rendi szerzetes feláll az RMDSZ tulipános szószékére és javára kampányol. Ennyi erővel – idejében – nem tudta volna a három veszekedő testvért összehozni, legalább ad hoc koalícióba? Rengeteg hasonló huncutságot tudnék felsorolni, de helyszűke miatt összegezzük az elmondottakat! Bár népszerűsége rohamosan csökken, romániai viszonylatban az RMDSZ tűnik politikára legalkalmasabb alakulatunknak, bár ezt csak annak köszönheti, hogy két ellenzéki kistestvére nem tud összefogni. Tulipánista választottjaink magabiztosak, virulensek, gátlástalanok, ha kell, szószegők, mindenre elszántak, és zsebeik tekintetében „sikeresek”. Csupáncsak azt kifogásolhatjuk, hogy következetesen a magyar térfélen és ott is ELLENÜNK működtetik politikusi adottságaikat. Bukarestben messzemenően szolgalelkűek, olyannyira, hogy a magyarság nemzeti becsületét is nevetség tárgyává tették.
Írásom alcímében sorspárhuzamot ígértem. Alább Adolf Meschendörfer brassói szász író 1931-ben megjelent könyvéből idézek (Meschendörfer: Corona – Kós Károly fordítása, Kriterion, Bukarest 1983., 234–239. old.). Száz-egynéhány évvel ezelőtt az autonómiát élvező erdélyi szászok is megbomlottak, polarizálódtak „feketékre” (Budapest és Bécs iránt megalkuvókra) és „zöldekre”, ők voltak az ellenzék, a rebellisek. Burtesch vezetésével Brassóból indult az elégedetlenség. (Figyeljük Burtesch alakját, aki vagyonát áldozta fel az eszméért, nem politizálásból tollasodott meg, mint a mi választottjaink! Figyeljük a korabeli szász papság szerepét a feketék támogatásában a zöldek ellen, és gondolkozzunk el felette!)
* Nagyszeben székváros! Városa a szászok grófjának (az ispánnak, Szászföld legmagasabb méltóságának – Gy. S. megj.), a szász püspöknek, a nemzet legkitűnőbb koponyáinak. (…) A városi nagytemplom ki van világítva. A padok túlzsúfoltak, és mind újabb csoportok tolakodnak be a folyosókra. A karzaton kitűzve álmodnak a régi céhzászlók, a falakról aranyosan, bíborveresen és sötétzölden világítanak az egykori szász grófok és királybírák epitáfiumai. Az emelvényen, a tépett városzászló alatt telepedett le a püspök és a szász gróf, egyetértően, mint két testvér, akiknek együtt kell kormányozniuk népüket. Jobbra tőlük trónolnak székeikben az esperesek és városi papok prémes templomi kabátjukban, balra tőlük az országgyűlési képviselők. (…) A gimnáziumok rektorai a szász polgármesterekkel és szenátorokkal a második sorban foglalnak helyet. És egy lépcsőfokkal mélyebben a városok és vidékek többi választott bizalmi emberei rendezkednek el. Micsoda fejek! Parasztok hosszúra vágott germán hajviselettel, bikanyakú falusbírák hosszú szárú csizmában. A sorok között a különböző települések különböző tájszólásai szállonganak. Egy ajtó kinyílik! Minden szem felpillant. A sekrestyéből a néptanács tizenkét meghatalmazottja lép ki. Reggel óta tanácskoztak. A szebeni városi pap lép az asztalhoz:
– Édes szász testvéreim – üdvözli mindnyájukat honi szász szóval. Szeme könnyes lesz, amikor itt együtt látja őket, reszketve az izgalomtól, borzalmas hallgatásban, s hogy visszaszáll gondolata az ősökre, akik ebben a hatalmas teremben minden évszázadban – milyen gyakran! – újból fel kellett építsék hajlékukat. Hála legyen az úrnak, ezúttal is sikerült. Mind a feketék, mind a zöldek megbízottjai az egység kedvéért engedtek és megegyeztek.
Hallatszott, hogy a tágas templom fellélegzett. (…) Az egyház főügyésze felolvasta az új szabályzatot, mely az összes országgyűlési képviselőket és kerületi választmányokat kötelezi. Az egyház és az iskola állományából egy mákszemnyit sem engednek, ahogy a zöldek követelik. (Templomok és iskolák, a zöldek követelik! – Gy. S. megj.) És az anyanyelvről ezt állapították meg: vedd el egy népnek a nyelvét, és mindenét elvetted! De az egymagunkban vívott vad harcot, mely a feketék szerint csupán erőnknek haszontalan pocsékolása, be kell szüntetni. A szebeni várospap éles tekintete a brassóiakat kémleli. Melyik fogja közülük az ő művét megtámadni? A mi Reguneschünkre nézek. Forr benne az indulat. Összeszorított öklére mereszti a szemét: mit mondjon majd otthon, Brassóban? Ott volt ő is a sekrestyében, aláírt ő is.
Ekkor szólásra jelentkezik valaki. (...) Burtesch az, a mi zöldjeink főnöke. Megszürkülve, odvas törzs, kiben a szenvedélyek mint falánk tűz dühöngtek. Mindenki tudja, hogy tönkrement, egész vagyonát a zöld mozgalomnak áldozta fel. Mit akarhat még?
– Éljen Burtesch! – rikkantott egy hang.
Felrezzent. Ez a hang Brassóból jött! És biztosan, megfontoltan kezdett beszédéhez: -- Hány száz esztendeig védelmeztük testünkkel falainkat törökök, tatárok, a vajdák, a császáriak és saját fejedelmeink ellen? Akkoriban nem voltunk tunyák. Ma pedig, amikor az ellenség falaink között, a mi fekete képviselőink Budapestre utaznak, és ott zárt ajtók megett tárgyalnak bizalmasaikkal. Ezeket a sötétségben kiérlelt gyümölcsöket kapjuk aztán mi, hogy együk meg, és ezek mindig keserűek: lemondás, veszteség, lépésről lépésre való hátrálás sok esztendőn át. Mi lesz ennek a vége?
Az elnök válaszadásra emelkedett. Szeme szikrázott. Most tehát itt van előtte a brassói gyújtogató, az átkozott farkas, aki társaival a szebeni nyájba is kétszer betört, egyházközségét izgalomba hozta és felkavarta.
– Mit értek el a zöldek? Éberekké és minden nemzeti problémánk iránt fogékonnyá tettek minket. Köszönet nekik ezért. De egyúttal lerombolták egységünket, legerősebb fegyverünket évszázadokon át. Becsülettel meghalni csak egy ember tud. Egy nép másképp hal meg. Gyógyíthatatlan betegség pusztítja el, egyik tagja a másik után elhal, elveszíti belső fenntartó erejét, hitét magában és jövendőjében, s miután mások megbecsülését régen elvesztette, elmorzsolódik, széthull, porrá lesz. Ez értelmes beszéd volt. Mégis... Burtesch, a vén katona megint felállt. Szinte támolygott az első lépcsőig. Ott megállt, és még egyszer szembenézett népével.
− Mi, zöldek sohasem gondoltunk arra, hogy vajon rendben van-e a magunk szénája, a népünké volt minden gondunk. Tunya béke jobban pusztít, mint kegyetlen harc! Testvéreim, aki a néppel tart, az velem együtt kivonul ebből a málladozó épületből! De magunkkal elvisszük innen a szász jogot is! És felvetette a fejét, és kiegyenesedve ment a keskeny utcán végig, amely megnyílott előtte. Egyetlen ember sem követte.
* Tehát: ...egyetlen ember sem követte! És rövidesen – mert váratlan fejleményeket hoztak a világháborúk – mi lett a vége a sorozatos szász megalkuvásnak? Ami akkor Szebenben történt, mai napig befolyással bír a mi megbűnhődött székely múltunkra-jövendőnkre is. De az a mozzanat is, amikor a nyugatnémetek „megvásárolták”, kimentették a szászokat Romániából. Szerintem Kövér László budapesti politikusunk is hibázott, amikor Szász Jenőt „kimentette” az MPP-ből. Punktum! Ideje a vitának!
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teleki Téka, a szellem hajléka
A Teleki Téka immár két évszázada Marosvásárhely kulturális büszkeségei közé tartozik, a könyvtárnak otthont adó Wesselényi-ház pedig épített örökségünk kincse. A Tékában tett látogatásunknak Lázok Klára történész, az intézmény vezetője volt a házigazdája, aki múltról, jelenről és jövőbeli tervekről is beszélt.
Kis túlzással állíthatjuk, hogy Marosvásárhelyen minden út a Bolyai térre vezet. A kultúra vásárhelyi fellegvárában futnak össze a történelem ösvényei, hiszen a nagy múltú Református Kollégium szomszédságában, egy látszólag szerény ház kapuja egyenesen a könyvek, a múlt csodálatos világába vezet be.
Lázok Klára, a Téka vezetője (portrénkon) az intézmény udvarán fogad, ahova legalább húsz kisiskolás érkezik velünk egyidőben, hogy megismerkedjenek Teleki Sámuel örökségével, és megtekintsék a Téka éppen aktuális kiállítását. A gyerekekkel vonulunk be mi is a könyvtárba, ahol az intézmény egyik munkatársa tart előadást Telekiről, könyvekről és sok más érdekességről. A könyveket hatalmas szekrényekbe zárták, a kiállítás témáját szolgáló korabeli szakácskönyvek pedig üvegezett asztalkákon tekinthetők meg.
Ma már természetes, hogy kultúránk eme tárháza mindenki előtt nyitva áll, de a diktatúra éveiben is fontos szerepet töltött be a város, a nemzet életében: „A Teleki Téka a történelem és a politika alakulásától függetlenül meghatározta Marosvásárhely szellemi súlyát. Könyvtárosai nemcsak a könyvtár őrei voltak, hanem sok esetben fontos kultúrtörténeti értékek feltárói, illetve a Tékáért elhivatottan dolgozó, küzdő emberek. Legyen itt szó akár a tudományos kutatásokat végző Farczády Elekről, aki rálelt a Koncz-kódexben rejtőzködő Marosvásárhelyi sorokra, vagy a nyolcvanas években titokban a könyvtárban régi magyar irodalomórákat tartó Zsigmond Irmáról, a Téka könyvtárosai mindig jelentős helyet foglaltak el a város életében. Amúgy a Téka teljes történetére vonatkozó legteljesebb feldolgozások eddig egykori vezetője, Deé Nagy Anikó tollából kerültek ki, de a kutatások jelenleg is folynak” – meséli Lázok Klára.
Jelenkori történelem
A rendszerváltás első napjainak lendülete után a Tékának szembesülnie kellett azzal, hogy a jogi helyzete változatlan marad. Ennek az állapotnak az áthidalására a Teleki család tagjai és a Téka támogatói létrehozták a bázeli Teleki Téka Förderstiftungot, illetve annak testvéralapítványát, a vásárhelyi Teleki Téka Alapítványt – ezek révén járultak hozzá a Telekiek az épület kisebb-nagyobb javításaihoz, finanszírozták a könyvtár négynyelvű ismertetőjének nyomdai költségeit. A könyvtár rendszerváltás utáni életében a fennállásának 200. évfordulójára szervezett évforduló és konferencia jelentette fordulópontot, amely lehetőséget adott a megmutatkozásra mind az örökséget a nehéz évtizedeken átmentő csapat, mind az ezredforduló környékén bekerült fiatalabb generáció számára. Ekkor kezdődtek el a pályázások is kutatási-, illetve felújítási projektekre, a restaurátor műhely fejlesztésére, a Bolyai-kéziratok konzerválására, és sok más egyébre. A kilencvenes évek végén adták ki Deé Nagy Anikó monográfiáját az alapító Teleki Sámuelről, az állomány 16. századi könyveinek katalógusát, illetve egy gyűjteményes emlékkönyvet a 200 éves évfordulóra. Azóta elkészült a könyvtár supralibrosainak katalógusa is Kimpián Annamária doktori értekezéseként, Lázok Klára pedig a Téka ’50-’-es éveinek feltérképezésén dolgozik. A Téka különböző állományainak gyarapodására, tudomány- és könyvtörténeti érdekességeire vonatkozó tanulmányok is napvilágot láttak az elmúlt tíz évben. A hagyományos kutatókönyvtári- és könyvmúzeumi szolgáltatások mellett 2011-től erőteljesebb hangsúlyt kaptak az állománymegőrzést célzó intézkedések, illetve a közösséget célzó programok, 2008-tól a könyvtárat, illetve a könyveket bemutató elméleti és gyakorlati gyerekfoglalkozásokat is beindítottak. Az utóbbi években a Téka egyre inkább jelen van Marosvásárhely kulturális életében: 2013-ban útjára indította Történelmi Könyvek Vásárát, amelyre 16 erdélyi kiadó vitte el történelmi könyveit – az idei vásárt augusztusban szervezik. A Beszélő könyvek című, talkshow-szerű előadás-sorozat keretében a Téka különböző könyveitől indulva kultúrtörténeti-könyvtörténeti témákról beszélgetnek, ezek az előadások több mint 100 nézőt-hallgatót vonzottak az elmúlt fél évben.
Egyedülálló ritkaságok
A könyvtár tulajdonképpen több állományból áll össze – tudjuk meg az intézmény vezetőjétől. Az alapító 40 ezer kötetes enciklopédikus jellegű könyvtára mellé a 20. század folyamán több más különböző jellegű állomány került, közülük legfontosabb a Református Kollégium 80 ezer kötetes könyvtára, de a könyvek jelentőségét tekintve hasonlóan fontosak a töredékkönyvtárak is, így a második világháború után felszámolt kolostorok, nemesi könyvtárak, felekezeti iskolai könyvtárak állományai. Az összesített állomány 67 ősnyomtatványt számlál, a legkorábbi Galeotto Marzio Liber de homine című munkája, amelyet Bolognában nyomtattak 1475 körül. A másfél ezer régi, 1712 előtti magyar könyv között unikum Apáczai Csere János Magyar logikátska című munkája, ez a Gyulafehérváron 1654-ben megjelent, első, magyar nyelven írott logika tankönyv egyetlen ismert példánya. Szintén egyetlen, igaz, csonka példány maradt fenn Balassi Bálint Istenes énekinek Bártfán, a 17. században megjelentetett kiadásából.
Eredettörténet A Teleki–Bolyai Könyvtár vagy közismert nevén Teleki Téka Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális öröksége. A könyvtárat 1802-ben létesítette gróf Teleki Sámuel (Gernyeszeg, 1739. november 17.–Bécs, 1822. augusztus 7.), Erdély kancellárja, aki nemcsak gazdag, hanem rendkívül művelt ember is volt, több európai egyetemen tanult. A könyvgyűjtés megkezdésében Jakob Christoph Beck teológia- és történelemprofesszor, a bázeli közkönyvtár őre látta el hasznos tanácsokkal. Teleki 1778-ban Nagyszebenbe költözött, ahova a könyveit is magával vitte. Az 1790-es évek elején Teleki a könyvtárat Bécsbe szállíttatta, de 1797 áprilisában a franciákkal folytatott háború miatt ismét Marosvásárhelyre menekítette. Itt abban Wesselényi-házban raktároztatta a könyveket, amelyet felesége, iktári Bethlen Zsuzsanna örökölt nagynénjétől, báró Wesselényi Katától. A 17. századbeli épületet Teleki 1799–1802 között kibővítette, és a megnyitás előtt, 1802 őszén személyesen irányította a könyvek elrendezését. Ekkor vette szolgálatába az első marosvásárhelyi könyvtárost, Szász Józsefet, aki nagyon korszerű katalógusrendszert állított föl.
„A legrégebbi példányunk a magyar szempontból egyik legfontosabb kötet, a Koncz-kódex, egy 1300-as évek elejére keltezhető Szentírás, amelynek egyik oldalára a 15. század első évtizedeiben egykori tulajdonosa berótt néhány sort magyarul. Ez a Farczády Elek által azonosított, a hatodik magyar nyelvemlékként számon tartott Marosvásárhelyi sorok” – tájékoztat bennünket Lázok Klára. Manapság régi könyvekkel nagyon ritkán gazdagodik az állomány, ezek általában adományok, mint például a nemrégiben egy kolozsvári antikváriumban megtalált Köteles Sámuel-kötet, amely Bolyai János saját könyvtárából származik, és a 15 éves Bolyai aláírását, illetve egy általa beírt Horatius-idézetet is tartalmazza. Jelentős gyarapodást jelent a legújabb társadalomtudományi szakkönyvek beszerzése, ezekre jórészt a Teleki Téka Alapítványon keresztül pályázik az intézmény, fő támogatója a Bethlen Gábor Alap. Ugyanakkor személyes adományok által is gyarapszik a könyvtár.
Hatalmas forgalom, biztató jövő
A könyvtár olvasótermét évente 300-350 diák és kutató használja, a könyveket csak helyben lehet olvasni. Ugyanakkor évente 10-12 ezren látogatják a könyvtár múzeumát, további 2000-2500 ember fordul meg a különböző programokon, előadásokon, az udvaron szervezett Történelmi Könyvek Vásárán, időszakos kiállítás-megnyitókon, a Múzeumok éjszakájára szervezett megmozdulásokon. Bár a könyvek nem vihetők haza, egy átfogó leltárt követően kiderült, hogy 45 év alatt 538 kötet eltűnt – köztük 16-18. századi könyvek. A rendőrségi ankét manapság is tart, de Lázok Klára nem tud arról, hogy bármilyen előrelépés lenne. A 2012-es leltár eredményeit – amelynek során kiderültek a hiányok – az intézmény vezetősége több honlapon is közzétette, hátha a nagyobb nyilvánosság segíti az ügy előremenetelét, de egyelőre semmiféle visszajelzést nem kaptak.
A Téka vezetőségének fő célkitűzése az olvasótermi-, illetve a múzeumi szolgáltatásaik minőségének további javítása, külföldi szakfolyóiratok- és szakkönyvek beszerzése, a múzeumi látogatások minél emlékezetesebbé tétele. Ugyanakkor fokozott figyelmet fordítanak a könyvállomány, valamint a Tékában található többi érték konzerválására, restaurálására, láttatására. Elkezdődött a digitalizálási program is, jelenleg a marosvásárhelyi 19. század végi, 20. század eleji hírlapokat, illetve unikumainkat szkennelik, és remélik, ezek minél hamarabb felkerülhetnek a világhálóra. Szeretnék folytatni az elmúlt években elkezdett közösségi programjaikat, a könyvtörténeti előadássorozatukat, a Történelmi Könyvek Vásárát, a vásárhelyi kultúra- és könyvnépszerűsítő akciókban való aktív részvételt. „A Téka szellemisége szakmai- és közösségteremtő téren egyaránt megköveteli, felelősségünkké teszi azt, hogy a 21. század sajátságos akadályai között is élő intézmény legyen ez a könyvtár” – mondja búcsúzóul Lázok Klára.
Nánó Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vásárhely súlya
Helyi román körökben gyakran hangoztatják, különösen, amikor az autonómia kerül szóba, hogy Marosvásárhely háttérbe szorult, lemaradt a környező nagyvárosoktól, megyeközpontoktól. Rendszerint – és okkal – azzal példálóznak, hogy Kolozsvár nem csak egyetemi központként, de művelődési és gazdasági téren is behozhatatlanul lekörözte városunkat, Nagyszeben kulturális élete fejlődött nagyot, mialatt az egykori Székelyvásárhelyé hanyatlott, Brassó pedig a gazdaság, főleg az ipar, de az idegenforgalom terén is messze előttünk jár. Vásárhely viszont a legjobb esetben is egy helyben topog. Polgármestere szerint is az említett településekkel kellene versenyeznie városunknak, a velük szembeni hátrány ledolgozására törekednie, mintsem a szerinte elmaradt székely kisvárosok mellé szürkülnie. Mindez igaz ugyan, de a székelyföldi autonómia elleni egyetlen érvként nem helytálló.
Erdélyi magyar univerzumunkban betöltött viszonylagos vezető szerepéből is folyamatosan veszít a város. Az 1989-es politikai fordulat után, rövid ideig úgy tűnt, Marosvásárhely centrális szerepet játszhat az erdélyi magyar politikában. Ha arra gondolunk, hogy Markó Béla elnöksége idején gyakorlatilag innen irányították mind az RMDSZ-t, mind az önálló politikai szervezetként azóta megszűnt Romániai Magyar Kisgazdapártot, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártot, valamint a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártot, akkor azt kell mondanunk, bizonyos ideig ez valóban így volt. Aztán változott a helyzet. Amióta az RMDSZ-t Kolozsvárról dirigálják, háttérbe szorult ezen a téren is a város. A „szövetség” Maros megyei, illetve marosvásárhelyi szervezetének súlya, befolyása is jelentősen csökkent.
Az ezredforduló óta eltelt években az RMDSZ-t, s közvetve a vásárhelyi magyarságot ért sorozatos kudarcok azt jelzik, hogy jelentősen meggyengült mind a közösség, mind a politikai képviselet érdekérvényesítő ereje. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román többségű vezérkara sorra hozza megalázó helyzetbe az intézmény magyar vezetőségi tagjait. Ma már alig van magyar egyetemi oktató, aki őszintén hinne abban, hogy felállítható a MOGYE önálló magyar tagozata.
A PSD-vel kötött kormánykoalíciós egyezség értelmében az RMDSZ-nek ígért Maros megyei prefektusi szék a mai napig betöltetlen, bár a „szövetség” már megnevezte a személyt, akit a pozícióra javasol. A tizenhárom magas kormányzati tisztség közül is egyedül arra az egészségügyi államtitkári posztra maradt el a kinevezés, amelynek várományosa a vásárhelyi Vass Levente. Az első eset azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-nek igen csekély a súlya a kormányon belül. A második viszont azt, hogy a pártban sem mennek jól a dolgok, hogy kicsinyes személyi és csoportérdekek ütköznek, hogy egyesek ott és akkor tesznek keresztbe másoknak – csak mert tehetik –, ahol és amikor tudnak.
A helyzet a jövőre, a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra nézvést nem kecsegtet sok jóval.
Szentgyörgyi László. Székelyhon.ro

Ismét volt egy „fekete kedd” a parlamentben
Tavaly decemberben 10-én, kedden próbálták biztosítani büntetlenségüket a honatyák a büntető törvénykönyv módosításával. Most pedig, június 24-én, az újabb „fekete kedden”, megszavazták azt a törvényt, amelynek értelmében a megyei tanácselnökök és a polgármesterek mentesülnének az érdekkonfliktusoktól.
A sajtó „bekavart”
A törvénynek látszólag nincs semmiféle köze az érdekkonfliktusokhoz. A jogszabály értelmében a megyei tanácselnökök és polgármesterek jog szerinti tagjaivá válnak a községi, városi, municípiumi és megyei közüzemi szolgáltatások és helyi közhasznú társaságok igazgató tanácsainak. Ha pedig ha másvalakit jelölnének ki e tisztségre, akkor ők maguk határozhatják meg helyettesük személyét. A jelenlegi törvény szerint erről a helyi vagy a megyei tanács dönt.
A most megszavazott jogszabály a közüzemi szolgáltatásokat szabályozó, 2006-ban elfogadott törvényt módosítja. A módosításokat azonban a szenátus 2013 novemberében elutasította. A tervezetet ezt követően a szociáldemokrata honatyák még az európai parlamenti választások előtt készítették elő a képviselőházi végső szavazásra.
A május 27-i ülésen azonban a szociáldemokrata képviselő, Iulian Iancu minden külön magyarázat nélkül a jogszabálytervezet visszaküldését kérte az általa elnökölt ipari szakbizottságba. Ennek feltehetőleg az lehetett az oka, hogy a bukaresti sajtó már május közepén felhívta a figyelmet: a módosítások kidolgozásánál a szociáldemokrata honatyák nem konzultáltak az Országos Feddhetetlenségi Ügynökséggel (ANI), jóllehet a módosítások megváltoztatják az összeférhetetlenség kritériumait.
1200 „büntetlen”
A tervezetet hat szociáldemokrata képviselő nyújtotta be a képviselőházba. Kidolgozói között van Florin Iordache, aki a tavalyi, decemberi „fekete kedd” alkalmával egyik fő hangadója volt az amnesztiáról és kegyelemről szóló törvénytervezet, illetve a Büntető Törvénykönyv módosításai elfogadásának. De a tervezethez nevét adta a szociáldemokraták képviselőházi frakciójának vezetője, Marian Neacşu is.
A jogszabályt a hatalom képviselői – a Szociáldemokrata Párt, az Országos Szövetség Románia Haladásáért, az RMDSZ, a Konzervatív Párt, és a Victor Ponta kormányfővel újabban lepaktáló Dan Diaconescu Néppárt – szavazták meg.
Ha a képviselőházi szavazást követően Traian Băsescu államfő kihirdeti a törvényt, akkor a legfelsőbb bíróság elé terjesztett több száz ügycsomót érvényteleníthetnek. Az Országos Összeférhetetlenségi Ügynökség elnöke, Horia Georgescu szerint az összeférhetetlenséggel gyanúsított helyi választottak ellen leállnának a kivizsgálások, több mint 1200 helyi választott mentesülhetne az összeférhetetlenség vádjától.
Közéjük tartoznak olyan nevek is, mint Nagyszeben polgármestere, Klaus Iohannis, a Brassó megyei tanács elnöke, Aristotel Câncescu, Konstanca polgármestere, Radu Mazăre, a Konstanca megyei tanács elnöke, Nicuşor Constantinescu, a Hunyad megyei tanács elnöke, Mircea Moloţ.
A legtöbben azonban kisvárosok és községek polgármesterei, elsősorban a szociáldemokraták részéről, akik egyébként – mindenekelőtt a választási kampány során – igen nagy nyomást gyakoroltak a párt központi vezetésére a törvény elfogadása érdekében. Victor Ponta kormánya egyébként tavaly sürgősségi kormányrendelettel kívánta keresztülvinni a parlamenten a jogszabályt, ám Brüsszel negatív véleményezése kapcsán felhagyott a kísérlettel. Liviu Dragnea kormányfő-helyettes utoljára idén áprilisban tett ígéretet pártja kiskirályainak, egy brassói összejövetel alkalmával a törvénymódosítások mielőbbi elfogadására.
A módosítások rövid története
A Szociáldemokrata Párt már régebben igyekszik megszabadítani helyi választottjait az összeférhetetlenség vádjától. A próbálkozások már 2008-ban megindultak, amikor az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség elkezdte kivizsgálni az összeférhetetlenséggel gyanúsított megyei tanácselnökök és polgármesterek helyzetét. A kivizsgálások számának szaporodásával egyenes arányban nőtt a megyei kiskirályok tiltakozása is.
Liviu Dragnea 2013 júliusában megígérte a Szociál-Liberális Szövetség (USL) helyi választottjainak, hogy a kormány megváltoztatja majd az ügynökség működését szabályozó törvényt, pontosabban világosabbá teszi az összeférhetetlenség ismérveit. Brüsszel – korábban már említett – fejcsóválása miatt azonban az Igazságügyi Minisztérium nem hagyta jóvá a módosításokat.
Tavaly októberben, a polgármesterek nyomására, a Szociál-Liberális Szövetség a helyi közigazgatási törvény esetében három, nagyjából azonos tartalmú módosítással kívánta kielégíteni a pártszövetség választottjainak igényét. A módosítások közül az egyiket a kormányhoz, a másik kettőt pedig a törvényhozás két házához nyújtották be.
Idén márciusban furcsa dolog történt: az Európai Bizottság közigazgatási hatáskörökkel foglalkozó bizottságának igazgatója, Vittora Alliata de Villafranca egymás után két levéllel fordult Bukaresthez. Március 11-i levelében azon a véleményen volt, hogy kulcsfontosságú lehet bizonyos helyi választottak részvétele az igazgatótanácsokban, abban tehát nincsen semmi rendkívüli, ha közüzemi szolgáltatások vezető tanácsának tagjai. Március 21-i levelében viszont már az összeférhetetlenséget szabályozó törvénykezés szigorú alkalmazását követelte.
Úgy tűnik, hogy Bukarest végül is a brüsszeli tisztségviselő első levelét vette komolyan, és a képviselőház most elfogadott törvénymódosításokkal lehetővé tette a vezetőtanácsi részvételt, vagyis a büntetlenséget a helyi választottak számára.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Szeben – Hungarikum Napok a kulturális értékek jegyében
A mindenkori magyar értékek, a hungarikumok kapták a főszerepet az ötödik nagyszebeni Hungarikum Napokon, amely az előző évekhez hasonlóan minden korosztály számára kínált programot.
A péntek délutáni szakmai találkozó a helyi értékek és a közművelődés fontosságára hívta fel a figyelmet, míg a nagyszebeni Astra Falumúzeumban helyet kapó szombati gulyásfőzőverseny és kézművesvásár kiváló szabadtéri programnak bizonyult a helyi és a térségbe látogató szemlélődők számára. A kisebbek sem unatkoztak, őket a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány jurtájába várták. A kézművesvásáron idén ki is próbálhatták a gipszfestést, a szőnyegszövést, a fafaragást.
Serfőző Levente a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, a rendezvény főszervezője elmondta: a rendezvény ugyan nem számít nemzetközinek, de az etnikumközi határokat sikerült átlépni az elmúlt években.
DÉZSI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)

A keresdi Bethlen-kastély Erdély egyik legjobb állapotban fennmaradt reneszánsz kori öröksége
A Segesvár melletti Keresden álló Bethlen-kastély Erdély egyik legjobb állapotban fennmaradt reneszánsz kori öröksége. A várkastély a 15. században épült, Keresd 8 évszázadon át a Bethlen család fészke volt.
A jelenlegi kastély alapjait Bethlen Márk idején rakták le, de az ásatások során kiderült, hogy egy 13. századi építmény helyén emelték.
Mindenki hozzátoldott valamit, nyomdát állított fel Bethlen Elek, hogy a testvére, Farkas, Erdély történelmét, a megírt részt ott nyomtassák ki – magyarázta gróf Bethlen Anikó, örökös.
A Küküllő menti dombok közt meghúzódó műemlék fennmaradásához nagyban hozzájárult, hogy itt nem zajlottak csaták, viszont a 20 század más természetű viharait annál jobban megsínylette. Az impériumváltás után a Bethlen család is elvesztette birtokainak jelentős részét: a kastély karbantartásának forrásai így elapadtak.
Nagyapám nem menekült el, mint a legtöbb földbirtokos, pedig ugye, mennyország nem várt rájuk. Ő azért maradt ott, hogy a puszta létével védje Keresdet. Nem fegyverrel vagy összeesküvéssel, hanem a puszta létével. Ezt úgy értékelték, hogy elvitték, Targu Jiu környékére, ott volt egy olyan gyűjtőtábor, mint Brassóban, meg Földvárt – emlékszik vissza gróf Bethlen Anikó. A keresdi kastély sorsát a kommunista hatalomátvétel pecsételte meg: az államosítás után 1949 tavaszán kifosztották. A Bethlen örökösök nem sokat tudnak az innen elhordott berendezés, a 3 ezer kötetes könyvtár, és az értékes festmények sorsáról.
Gróf Bethlen Anikó elmondása szerint múzeumokban van egy-egy festmény, képek, Szebenben van a kis kápolnának a szószéke, azt eldugták, hogy ne találja meg a művészettörténész és az ügyvéd, akik felmérték, hogy mi maradt. Segesváron vannak dolgok a múzeumban, Balázsfalván, Medgyesen, Brassóban, s talán Fogarason is.
A gazdátlanul maradt műemlék darabjait a keresdiek hosszú évekig építőanyagként hordták el. A teljesen lepusztult kastély felújítását a 90-es évek elején, a tetőszerkezet újjáépítésével kezdte meg a bukaresti művelődési minisztérium. Miután azonban az örökösök visszaigényelték, megszakították a munkálatokat. Így most a Bethlen-leszármazottakra hárul a helyreállítás befejezése. A család egyelőre az európai uniós pályázat alapfeltételét, a felújítási tervet sem tudja elkészíttetni, és az önrész fedezéséhez szükséges összeggel sem rendelkezik.
Én minden esetre keresem a kapcsolatot olyan emberekkel, akik hozzáértőek, és ha sikerül, hogy európai pályázatot írjunk, amihez nem csak önrész kell, hanem jó pályázatíró, aki nem csak ésszel, egy kicsit szívvel és sok lélekkel áll hozzá. Én évek óta szedegetem össze, amivel Keresdet egy olyan etnográfiai múzeummá lehet tenni, nem az egészet, hanem a földszinti részt – mondta gróf Bethlen Anikó.
Legalább három millió euróra lenne szükség ahhoz, hogy a kastély visszanyerje régi fényét. Az örökösök úgy döntöttek: lépésről-lépésre haladnak. Idén a kastély kápolnáját szeretnék használhatóvá tenni. A Bethlen Gábor Alapnak köszönhetően pedig nyáron a Sapientia diákjainak tájépítészi és kertészeti tábort szerveznek a kastély területén.
Gyakorlatilag közösen próbálunk a kastélykertben valamit tenni. Ott sem történt az elmúlt 60-70 évben semmi, öregedtek a fák, egy-egy fa kidőlt. Az is teljesen elhanyagolt állapotban van, ezt próbáljuk közösen fejleszteni. A diákokkal közösen megpróbálunk kialakítani egy látogatói útvonalat, hogy körbe lehessen járni a kertet – nyilatkozta Gál Sándor, a Pro Castrum Bethlen Egyesület projektfelelőse.
A Bethlen család ősi fészke az elmúlt időben kapuit is megnyitotta a látogatók előtt. A leszármazottak pedig azt mondják: legjobb tudásuk szerint próbálják óvni, hiszen Erdély épített öröksége nemcsak magántulajon, hanem közös kincs is.
dunatv.hu; Erdély.ma

125 éve született Nyirő József
Százhuszonöt éve, 1889. július 18-án született Nyirő József, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legnépszerűbb szerzője.
Az Udvarhely megyei Székelyzsomborban látta meg a napvilágot, ahol édesapja a helyi elemi iskola igazgató- tanítója volt – olvashatjuk az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portrésorozatában. A gyulafehérvári papnevelő intézetben tanult, majd a bécsi egyetemen teológiai doktori oklevelet szerzett, 1912-ben pappá szentelték. Ezt követően Nagyszebenben, majd Besztercén hittant tanított, lapokat szerkesztett, 1915-ben a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben kilépett az egyházi rendből, megnősült és Kide molnárjaként dolgozott tovább.
1920-tól, miután Haldoklik a székely című novellájával elnyerte a Zord Idők című irodalmi lap pályázatának első díját, írásból élt. 1923-ban többekkel együtt megalapította a Kaláka kiadóvállalatot, majd az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, és részt vett az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat létrehozásában is.
Első novelláskötete, az 1924-ben megjelent és országos sikert arató Jézusfaragó ember elbeszéléseiben tragikus emberi sorsokat ábrázolt mély együttérzéssel. 1926-os Havasok könyve című kötetéből készítette el 1941- ben Szőts István az Emberek a havason című filmjét, amely a velencei filmfesztiválon díjat kapott. Nyirő 1931 és 1933 között alsórákosi kisbirtokán gazdálkodott. Ekkoriban jelent meg Tamási Áron Ábel a rengetegben című műve, ennek sikerén felbuzdulva írta meg Uz Bence című regényét, amelynek tréfacsináló főhőse ugyanúgy a székely életrevalóságának és leleményességének képviselője, mint Tamási Ábele.
1933-tól Székelyudvarhelyen élt, majd Kolozsvárott a Keleti Újság felelős szerkesztője lett. Ebben az időszakban jelent meg a balladák tragikus világát idéző Kopjafák című novelláskötete, a Júlia szép leány című színműve és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regénye. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, 1941-ben – miután az 1940. augusztusi második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak – Nyirő behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött.
1942 és 1944 között a jobboldali Magyar Erő című lapot szerkesztette, 1944-ben és 1945-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagja volt. 1944 őszétől részt vett a soproni nyilas parlament tevékenységében, 1945 márciusában Németországba menekült. Az akkori magyar hatóságok 1947-ben eredménytelenül kérték ki mint háborús bűnöst a szövetséges hatalmaktól. 1950-től Spanyolországban, a Madrid melletti Escorialban élt, emigrációjában írta meg az Íme, az emberek és A zöld csillag című regényét, a Mi az igazság Erdély esetében című tanulmányt. Madridban hunyt el 1953. október 16-án. 2002 decemberében a "székelységhez hű írói munkásságát" posztumusz Magyar Örökség Díjjal jutalmazták.
Nyirő elbeszélői világképét két alaptényező határozta meg: az egyik a trianoni döntés, Erdély elcsatolása, a székelység kisebbségbe szorulása, a másik pedig az író- publicista Szabó Dezső hatása. Műveiben a székely nép lelkét kívánta megidézni és bemutatni, ehhez – ahogy Pomogáts Béla írta róla – "természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait".
A politikai tevékenysége miatt ellentmondásos megítélésű író hamvai hazahozatalának gondolata 2004-ben vetődött fel először, amikor a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkjában felavatták első köztéri szobrát, de az elképzelések meghiúsultak. A 2012 pünkösdjére tervezett újratemetés, amely politikai feszültség forrása lett Magyarország és Románia között, végül elmaradt, Székelyudvarhelyen csak megemlékezést rendeztek.
Népújság (Marosvásárhely)

Fiatal tehetségek alkotnak Szárhegyen
A tehetségkutatás és -gondozás, a magyarságtudat erősítése és a közösségi szellem fejlesztése céljával szervezi meg évről évre alkotótáborát a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány. A huszonegyedik rendezvény vasárnap nyitotta meg kapuit.
Hagyományosan Szárhegyen, ám ezúttal nem a ferences kolostorban táboroznak a Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor résztvevői, a huszonnégy fiatalt és oktatóikat Böjte atya Kájoni János Gyermekotthona fogadta be. Rajzot, festészetet, fafaragást, kézművességet tanulnak itt egy héten át a diákok, a hasznosat a kellemessel ötvözve, kirándulásokat, szórakoztató programokat is iktattak programjukba a szervezők. A legtávolabbi résztvevők Felvidékről érkeztek, vannak diákok Nagyszebenből, a csángóföldi Lujzikalagorról, valamint Gyergyó térség különböző településeiről.
Idén is pályázat révén nyertek belépőt a táborba a jelentkezők – gyökerek témában kellett leadják pályamunkáikat, melyeket bárki megtekinthetett a vasárnapi megnyitó alkalmával a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ Schola vendégházának előcsarnokában. A közös kiállítás mellett egy egyéni tárlat anyagát is megcsodálhatta a közönség – a 15 éves Spînochi Csilla-Cristina, a Borsos Miklós alkotótábor egyik állandó résztvevője mutatta be munkáit.
A közel negyven alkotást felvonultató kiállítást Ferencz Zoltán képzőművész, a Kulturális és Művészeti Központ művészeti vezetője méltatta. Úgy fogalmazott: „A tárlat anyaga bemutatja azt a világot, amit a fiatal alkotó korához illően képvisel. Természetes, hogy ebben a korban még nincsen meghatározott »útja«, de még nem is várható. Csilla sok témához, technikához nyúl hozzá: absztrakt, expresszionista, hagyományos tusrajzzal készült figuratív tájképek, pasztellel készült munkák képezik a tárlat anyagát. Egyvalami közös bennük: látásmódjukban szinte kivétel nélkül megtalálható valami, ami az emberi elme különböző sajátosságait kutatja, valamint a kivételes és a szabályszerű különös ötvözete.”
„Követjük a táborainkban részt vevő gyerekek életútját, úgy érezzük, hogy az évi rendszerességgel szervezett programunk hozzájárul a fiatalok pályaválasztásához, tehetségük fejlesztéséhez. A húsz év alatt 47 egykori táborozónk folytatta tanulmányait képzőművészeti vagy kézműves területen” – mondta el az ünnepségen Bancsi Edit, a szervező alapítvány ügyvezetője.
A 21. Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány, valamint a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ szervezésében jött létre. Az esemény Hargita megye tanácsa, a Communitas Alapítvány, a gyergyószentmiklósi Bonus Rt., a Fundamenta Kft., valamint György István támogatásával valósulhatott meg. A szervezők köszönetet mondanak továbbá a Vaskertes Iskola pedagógus-, diák- és szülőközösségének is a segítségért.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro,

Átkeresztelt történelem
Két amcsival járom a tágabb Erdélyország útjait. Egy – az indiánok szerint – sápadtarcúval, s egy, a mai szóhasználattal, afro-amerikaival. Vártól várig kocsikázunk, nem egyszer olyan vidékeken, ahol ma már alig-alig élnek magyarok vagy németek. De a história konok egy dolog. Temesváron a vár maradványait látva mesélem, hogy 1492-ben Kinizsi Pál, temesi főispán lakóhelye volt. De 1514-ben itt égették meg tüzes vastrónon Dózsa Györgyöt. Amint gurulunk arrább, Lugoson mondom, hogy a Bánság 1658-ig Erdélyhez tartozott, utolsó bánja Barcsay Ákos fejedelem volt. Csodálkoznak, amikor mutatom, hogy az akkor Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Oravicabányán épült – 1817-ben – Erdély első teátruma, amely még I. Ferenc császárt is szórakoztatta. S megyünk tovább, Déva felé, amely ugyebár egyike az első transzilvániai királyi váraknak, amelyet a tatárjárás után IV. Béla épített újjá. De itt született a magyar Luthernek hívott Dévai Bíró Mátyás, s tartották fogva az unitáriusok első püspökét, Dávid Ferencet. Aztán Szeben jön, a II. Géza magyar király által Erdélybe telepített szászok létrehozta város. S utunkba esett Fogaras, ahol 1538-ban Majláth vajda húzatott fel máig is álló kővárat, s ahol később, 1690-ben meghalt Apafi Mihály, Erdélyországnak fejedelme. S meglátogattuk a büszke Brassót, a Cenk aljában romjaiban megmaradt, valaha huszonnyolc tornyos és hét bástyás várával, a Fekete templomával, egy sziklakúpon elhelyezkedő barcarozsnyói erődítményt, majd az innen nem messzire lévő, s Nagy Lajos király engedélyével felépített s máig szinte egészében megmaradt törcsvári várkastélyt. De végigjártuk a székely kastélyokat, kúriákat és erődítményeket is, majd Segesvár, Kolozsvár, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Enyed, Beszterce köveit, útjait, még a kisebb erődítményekbe, mint Sebes és Dezső vára is eljutottunk. Csak úgy sorolhattam történelmünk, kultúránk nagy neveit, mint II. Rákóczi György, Mátyás király, Hunyadi János, Bethlen Gábor, Heltai Gáspár, a két Bolyai, Budai Nagy Antal, Johannes Honterus és Bakfark Bálint, hogy néhányat említsek.
Érdekes, mondja az amcsik közül az egyik, de mit építettek itt a románok?
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közeledni a hangszer lelkéhez – Interjú Molnár Tünde vásárhelyi orgonaművésszel
A fülledt nyári napokon szellemi-lelki felüdülést ígér a marosvásárhelyi Nyáresti orgonahangversenyek sorozata. A templomi koncertekről Molnár Tünde orgonaművész nyilatkozott, akinek hangversenyeit 11. éve hallgathatja a közönség.
– Nyaranta, amikor a város kulturális élete lankadni kezd, önnek köszönhetően mégsem maradunk zenei élmények nélkül. Immár 11. éve a marosvásárhelyi nyarak velejárója a Nyáresti orgonahangversenyek koncertsorozat. Meséljen röviden az elmúlt tíz nyárról.
– A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia és a Maros megyei tanács szervezésében 2004-ben új koncertsorozat indult a zenekedvelők számára, a Nyáresti orgonahangversenyek.
Vasile Cazannal, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatójával közösen, nagy örömmel terveztük és készítettük elő a Kultúrpalotában tartott orgonakoncert első sorozatát, amely négy fellépésből állt. Ezek száma a következő években növekedett, mígnem 2006-ban a Kultúrpalota nagytermének restaurálása kiszorította az orgonahangversenyeket.
Ekkor új ötlettel álltunk a közönség elé: mutassuk be, szólaltassuk meg Marosvásárhely műemlék orgonáit. Ezáltal régi álmom valósult meg, hiszen a nyári templomi koncerteknek hagyománya van, Brassóban, Szebenben, Medgyesen, Segesváron, Kolozsváron. Elsősorban azért, mert az erdélyi orgonák értékes hangszerek, továbbá a térség évszázadokra visszamenőleg gazdag orgonairodalom bölcsőhelye.
– Hangversenyei koncepciója évente változik. A múlt héten kezdődött fellépések témája: Stílusok és zenei formák sokszínűsége az orgonazenében. Mit fed a cím, és hol zajlanak a további koncertek?
– Színes és lendületes, dallamos és meditatív, régi és kortárs műveket választok. Az idei sorozat megnyitó koncertjét július 17-én a Kultúrpalotában tartottam, immár a 101 éves Rieger Ottó Opus 1800-hangversenyorgonán. A július 20-ai orgonaestre a Gecse utcai református templomban került sor, ahol vallásos ihletésű, bibliai témára, gregorián dallam feldolgozására készült orgonakompozicíókat mutattam be.
A következő koncert a toccaták és prelúdiumok hangzásvilágát tükrözi július 24-én a Bolyai téri unitárius templomban. Júliusban az utolsó orgonaest a Vártemplomban lesz, 27-én, amelynek tematikája: Meditációk orgonára. Augusztusban a variáció, a forma, a fantázia, a fúga szerkezetű műsorösszeállítások következnek. Céljaim között szerepel a hazai orgonairodalom megismertetése, de más népek zeneszerzőinek művei is érdekelnek.
A kultúrák párbeszédét ápolom tudatosan a zenén keresztül, és ennek érdekében az erdélyi román, magyar, német nemzetiségű zeneszerzők orgonára írott kompozícióinak bemutatóit, illetve ősbemutatóit vállaltam fel. Európa közös zenei hagyományának történetében Erdély rendkívül színes etnikai összetételével fontos régió a sajátos kultúra megteremtésében, ápolásában, új elemek befogadásában és beolvasztásában, újrateremtésében és kisugárzásában.
– Mik a tapasztalatai: mennyire érdeklődnek a vásárhelyiek az orgonazene iránt?
– Szép számmal jönnek el a Nyáresti orgonahangversenyekre. Vannak olyan zeneszeretők, akiknek életük első szimfonikus koncertjét a Nyáresti orgonahangversenyek egyik előadása jelentette, azóta pedig rendszeres látogatói a filharmónia koncertjeinek. Sokszor szólítanak meg az utcán rajongóim, hogy elmondhassák, milyen jó egy templomban megnyugodni, lelkileg megpihenni az orgonazene mellett.
Azonban azt is hozzá kell tennem, Marosvásárhelyen múltja van a nyári koncerteknek. Elődöm, Kozma Mátyás orgonaművész sokat tett a vásárhelyi orgonazene felvirágoztatásáért koncertjein és orgonára komponált szerzeményein keresztül. Sajnos a kommunizmusban az orgona klerikális hangszernek számított, ezért a nyáresti koncerteket abba kellett hagyni. Sok időnek kellett eltelnie, amíg újra engedélyezték.
– A városban nyolc sípos orgona létezik. Van-e kedvence ezek közül?
– Egy orgonistának mindig is közelednie kell a „hangszer lelkéhez”, gyakorláskor ki kell tapasztalnia a sípsorokat és olyan regisztrálási lehetőségeket kell használnia, amellyekel gyönyörködtetni tudja a hallgatóságot. Számomra mindenik marosvásárhelyi orgona egyformán kedves, az más kérdés, hogy vannak olyanok, amelyeken több mindent lehet lejátszani, hisz a klaviatúrák, a billentyűk száma és sok egyéb más tényező korlátozhatja az orgonaművek előadását. Például kis méretű orgonán nem lehet egy nagyobb lélegzetű Bach, Franck, Reger, Messiaen kompozicíót előadni.
– A Román Színházi Szövetség éves díjátadóján minden marosvásárhelyi büszke volt a Kultúrpalotában városukat képviselő művészekre. Fellépőként milyen érzés volt ott lenni a 2014-es UNITER-gálán?
– Minden koncertemet egyedi pillanatnak érzem, közös bennük az emberek közötti kapcsolatok elmélyítésének szándéka a zene üzenete által. Számomra megtiszteltetés volt a felkérés, örvendek, hogy jobban megismertethettem a világ előtt a Kultúrpalotában található hangszerek királynőjét – a 101 éves Rieger Ottó-orgonát – , amely még ma is Kelet-Európa egyik leghitelesebb és legszebb romantikus hangzású hangversenytermi orgonája.
Vass Gyopár, Krónika (Kolozsvár)

Isten igájában, ördög markában
Százhuszonöt éve, 1889. július 28-án született Székelyzsomboron Nyirő József. Miközben maradandó irodalmi értékeket alkotott, egyesek szerint a történelem viharában emberileg is, művészileg is Isten igájából az ördög igájába hajtotta a fejét.
Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban végezte Nyirő József, majd a gyulafehérvári papnevelő intézetben és a bécsi Pázmáneumban tanult teológiát és filozófiát. 1912-ben Nagyszebenben szentelték pappá. 1919-ben, nem sokkal azután, hogy Erdélyt Romániához csatolták, kilépett az egyházi rendből. Kidén bérelt malmot, hogy fenntartsa magát és családját, majd a kolozsvári Keleti Újságnál dolgozott újságíróként. Bár alkatának legjobban a novella felelt meg, életművének nagyobbik része regény. A kritikusok véleménye: társadalmi és történelmi regényei felépítésükben maguk is jórészt novellafüzérek.
Nyirő talán legismertebb regénye a havasok világában játszódó, 1933-ban megjelent Uz Bence. A főszereplőben az író a székely nemzetideált festette meg, azon vonásokat emelte ki, amilyennek népét látni szerette volna.
1941-ben Nyirő részt vett a weimari költőnapon, ahol ő képviselte a magyar írótársadalmat. Radnóti Miklós Naplójában egy újsághírt idéz, miszerint Nyirő József a következőket nyilatkozta: „Ezekben a napokban a szellemi Európa születik újjá. Boldog vagyok és boldog a magyar irodalom, hogy ebben a szellemi felépítésben szintén részt vehet. Szép képet láttam éppen az előbb a templomban, amint Luther rámutat a bibliának arra a mondására, hogy a vér megtisztít minket. A vér megtisztítja Európát. Európa népei a békének, a léleknek és az új szellemiségnek a jegyében összefognak és egymásra találnak...Éljen Hitler Adolf! Éljen Németország!” Radnóti Miklós szűkszavú kommentárja: „Most, hogy másolom az újsághírt, már csak tűnődöm… Véletlen-é, hogy egyetlen sora nincs a polcomon?”
„Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe...”. Nyirő József kívánsága egyelőre nem vált valóra. Az újratemetése körüli hercehurca legújabb fejleménye az, hogy a marosvásárhelyi táblabíróság jogerős ítéletben megsemmisítette a temetkezési engedélyt, melyet a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal bocsátott ki. A táblabíróság helybenhagyta a Hargita megyei törvényszék 2012 júniusi ítéletét, amely formai okok miatt érvénytelenítette a temetkezési engedélyt. Egy székely faluban született, és egy spanyol kolostorban halt meg. Életútja és utóélete is olyan, mint a kor, amiben élt: tele ellentmondásokkal…
Nánó Csaba, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar nyelvű orvosképzés a felvételi eredmények tükrében
A politika kudarca
A magyar közvélemény természetszerűleg még mindig sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével. Sajnos, egyáltalán nem tapasztal jobbulást a magyar nyelvű oktatás terén. Annak ellenére, hogy a legutóbbi kormányba (is) immár tartósan belépő RMDSZ állítólag "feltételnek" szabta az előrelépést. Igaz, még sok minden megvalósulatlannak bizonyult; ahogy mostanában mondani szokás: meghatározatlan időre "jegelték".
Ráadásul a felvételi eredmények ismertetésekor a szülők, barátok, rokonok mély csalódással értesülhettek arról, hogy az orvosi és a fogorvosi szakok tandíjköteles helyeire idén sem került be egyetlen magyar hallgató sem. A román végzősök több mint ötszörös túljelentkezése miatt annak a 134 magyar orvostanhallgatónak is örülni kell, akik tandíjmentes helyre jutottak be, egyesek alacsonyabb médiával, mint a legjobb kieső román felvételizők.
Három évvel ezelőtti, akkor még a vészesen hallgató médiában (szerkesztő megjegyzése: a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy a Népújság 1990 első napjaitól részletesen követte a MOGYE sorsát és minden véleménynek teret adott, amely a magyar oktatás ügyét szolgálta) szókimondónak bizonyuló elemzésemben (Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk? – Népújság/www.e-nepujsag.ro 2011. július 27/28.) jó néhány olyan megállapításra jutottam, ami azóta sem változott. Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok, elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek, hogy legyenek magyar jelentkezők és a bejutási- továbblépési feltételeknek megfelelő tanárok, hogy létezzen megfelelően színvonalas magyar oktatás és kutatás. És negatív megkülönböztetés, jogmegvonás esetén szavunkat hallathatjuk, különböző módon felléphetünk –akár a politikusokkal, szülőkkel, értelmiségiekkel, újságírókkal együtt.
A kisebbség számára az oktatás, kiemelten a felsőoktatás, legfontosabb igényeinek a teljesítése elsősorban politikai kérdés. Igazi jogállamban lehetne jogi alapon meghozott döntés, szakmai indoklással. Közelmúltbeli példákat adhatunk a Bolyai Egyetem létrehozásától és beolvasztásától a Sapientia-EMTE megteremtéséig, a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés történetén át. Ezért három évvel ezelőtti megállapításom időszerűségéből semmit sem veszített: "politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják- e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére."
Az autonómia diadala
És miközben az erdélyi magyar politika kudarcán és saját tehetetlenségünkön túl a cikkben emlegetett stratégiahiányra és a széthúzásra sem találtunk gyógyírt, az egyetemi autonómia és a román jogalkotás diadalmenetének asszisztálhatunk. Ennek egyik jó példája a 2003-ban elfogadott 1432. számú kormányhatározat által az 2004/2005-ös tanévtől a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára érvénybe lépő, külön beiskolázási számokon túli fizetéses helyek betöltése. Eleinte az utolsó magyar hallgató nagyobb médiával jutott be, ezért az egyetem szenátusa a tandíjköteles helyeket megfelezte a román és a magyar hallgatók között. Néhány éve a helyzet megváltozott, ezért ugyanazon szenátus autonóm döntése alapján a médiák sorrendjében történik a helyek betöltése. Ez azt jelenti, hogy harmadik éve a román hallgatók viszonylagos túljelentkezése miatt a tandíjas helyekre csak román diákok kerültek be. Két éve sikerült fele-fele arányban újabb tandíjas helyeket kicsikarni a tanügyminisztériumtól, míg a tavaly óta a MOGYE szenátusa a külföldi diákoknak kijáró 5000 eurós tandíjas helyeket hozott létre a román és a magyar nyelvű oktatás keretében. A tavalyi gyakorlat szerint a hazai és a magyarországi szülők szegényebbeknek bizonyultak, mint a spanyolhoniak és az Itáliába kerültek, akik könnyebben kigazdálkodták a busás tandíjat csemetéik számára.
A marosvásárhelyi magyar oktatás helyzetének az elemzése alapos tanulmányok tárgyát képezi (meg is kellene írni őket!). De tekintsünk kissé a felvételis jelentkezési arányok mélyére! El kell fogadnunk, hogy a románul felvételizők magasabb aránya miatt az orvosi karon 9,67-es osztályzattal esett ki elsőként az a jelentkező – itt fogytak el a fizetéses helyek –, aki a magyar tagozatra simán bejutott volna (9,44 volt az utolsó bejutó átlaga). Azt is kiszámíthatjuk, hogy a magyar jelentkezők középmédiája valamivel alacsonyabb, mint a román jelentkezők középmédiája. De gondoltunk-e arra, hogy mi rejlik a háttérben, hogy ez időben mi történik a körülöttünk működő orvosegyetemeken? Bár a vizsga mindenhol ugyanakkor zajlott, miért lett nagyobb a túljelentkezés Marosvásárhelyen? Első rálátásra ellentmondásosnak tűnik a helyzet, hiszen az orvosegyetem körüli elmarasztaló híradások, feszültségek nem bizonyulhatnának vonzónak a jelentkezők számára.
Az országos adatok azt bizonyítják, hogy az utóbbi években nőtt az érdeklődés az orvosképzés, az egészségügyi pálya iránt. Vajon a szakma megbecsültsége emelkedett, vagy az orvosi diploma lett kiváló útravaló az országból elkívánkozó fiatalok számára?
Továbbá, két olyan fontos megállapításunk lehet, ami mások számára a MOGYE-autonómia sikerét bizonyítja. Hiszen a felvételi módszertanának az elfogadása mindenhol és mindenkoron az egyetem szenátusának a kompetenciája, a törvényes keretek betartásával. És itt formailag egyáltalán nem marasztalható el a kétharmadnál nagyobb többséggel rendelkező MOGYE-szenátus. Esetleg szakmailag, erkölcsileg.
Egyrészt Marosvásárhelyen az orvosi és fogorvosi karra még mindig egyetlen tantárgyból kell tesztet írni. Amikor az egykori három kötelező tantárgy kettőre, majd egyre csökkent, Marosvásárhely orvosegyeteme együtt lépett, rögtön követte a bukaresti, jászvásári, kolozsvári, temesvári és krajovai egyetemek határozatait. Másképpen a szigorúbb elvárások miatt felvételizőket veszített volna. Amikor viszont a már említett egyetemek a színvonal emelése miatt bevezették a két tantárgyra alapuló tesztvizsgát, akkor Marosvásárhelyen a kezek nem lendültek magasba. És így nyertek újabb jelentkezőket, akiknek nem kell a biológia mellett a kémiát is bebiflázniuk. Ugyanúgy alacsonyabban határozták meg az elvárásokat, mint az utóbbi huszonöt évben alakult, 1989-ben még nem létező orvosképző egyetemek.
Másrészt Marosvásárhelyen az írásbeli tesztkérdések 90 százaléka pontosan megtalálható Barron`s idén románra és magyarra lefordított anatómia és élettan könyvében, és csupán 10% új kérdés. Mondhatni, a gyengébb képességűek számára is bemagolható. A legtöbben anatómiát választanak, és ha viszonylag jó az érettségi jegyük (10 százaléka a végső jegynek), akkor eséllyel pályáznak. Nehezebb viszont a bejutás a kevésbé magolósak és a rosszabb érettségijük miatt hátrányosabb helyzetből indulók számára.
Megállapításaimat az idei statisztikák is alátámasztják. Szeben "engedékenyebb", kevesebb történelmi múlttal rendelkező orvosi karán összesen 136 diákot vettek fel az orvosi és a fogorvosi képzésre 9,48-as és 9,43-as utolsó bejutó jegyekkel, miközben 5,3-szoros volt a túljelentkezés. Az adatok hasonlítanak a marosvásárhelyiekhez. Teljesen eltérőek viszont a kolozsvári adatok: csupán háromszoros túljelentkezés az orvosira, kilenc olimpikon után az első bejutó 9,73-at ért el, a 290 tandíjmentes hely utolsó bejutója 7,36-ot. Közben aránytalanul kevés, csupán 20 a tandíjas helyek száma (ugyebár, itt nincs numerus clausus), és csupán egy moldáviai diákot vettek fel a kivételezettek sorában (Marosvásárhelyen két tucatnyi moldávot, romát és katonaorvost). Mellesleg, a fogorvosira az első helyezett 8,89-et, az utolsó bejutó 6,01-et ért el.
Az adatok nyilvánosak, az interneten megtalálhatóak. Elemzésünknél viszont már el kell gondolkodnunk. Vajon az A kategóriás kolozsvári orvosegyetem kevésbé színvonalas és kevésbé vonzó lenne, mint a B besorolású marosvásárhelyi? Vagy ők a minőséget fontosabbnak tartják, mint a nemzetiségi érdekek diktálta mennyiséget?
A remény sugara
Végül, milyen tanácsot adhatnék a kétségbeesett kiesőknek, leendő felvételizőknek és szüleiknek? Bár a magyar felvételizők idén (is) csak maguk között versengtek az orvosi és a fogorvosi karok tandíjmentes helyeire, a viszonylagos bejutási arány mégis jobb volt, mint az írásomban említett egyetemek románul felvételiző hallgatói esetén. És bár a helyzet kétségtelenül előnytelennek tűnik, hiszen kisebbségi létünk akár pozitív diszkriminációt kíván, semmiképpen se legyünk kishitűek! Éltessen a remény sugara! Talán készüljünk fel jobban, és másfelé irányulás helyett mégis fogadjuk el: Marosvásárhely orvosegyeteme szakmai, közösségi szempontból még mindig többet nyújt a magyar diák számára. Ezért érdemes jobban ráhajtani az érettségin és a tesztvizsgán.
Egyébként a mi időnkben, a nyolcvanas években szinte íratlan szabály volt, hogy a magyar diák jobban készüljön fel a felvételire. Az én 40-es létszámú osztályomból az akkori 5. számú Ipari Líceumban Szatmárnémetiben (előtte és utána Kölcsey nevét hordozta az iskola) mindenki egyetemre jutott, ami akkoriban sokkal nagyobb teljesítménynek bizonyult.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár
*
Dr. Ábrám Zoltán újabb írását vitaindítónak szántuk. Ugyanis a szerző nem beszél az oktatók felelősségéről, akik közül sokan, a szerzőt is beleértve, az elmúlt negyedszázadban aktívan politizáltak, politizálnak mind az RMDSZ- ben, mind más magyar pártban. Vagy arról, hogy a magyar oktatók némelyike, a saját karrierépítését előtérbe helyezve, mennyit ártott a közös ügynek. Mindeddig kerülendő témának tartották az oktatói utánpótlás rossz stratégiáját, a román utódokat kinevelő magyar professzorok eseteit. De az oktatás minőségét, a kivándorlást elemző cikkeknek is teret adunk.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (1.)
A MOGYE eredetileg kadétiskolának épült, itt tanultak az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjei. Aztán román katonai iskola lett belőle, és bizonyos adatok szerint a második világháború alatt különleges ügynököket, kémeket képeztek itt.
1945-ben gyökeresen megváltozott a jelenleg az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület sorsa. A város első egyetemét befogadó létesítményt annak idején a cambridge-i kampuszhoz hasonlították a tanárok.
A Központ e heti lapszámában ezt a monumentális épületet mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A dombot uraló épület
A Kosárdomb lejtős oldalán, a Szent István út 36., 38. és 40. szám alatti nagy területen épült az iskola főépülete, a tanári lakások két épülete, valamint az iskolához tartozó legénységi épület. A főépület nagy méreteivel uralja a domboldalt.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében ismerteti, hogy a háromemeletes E alaprajzú épület főhomlokzata ötsíkú, és az épületet magasítja a kiugró egy-, három-, és ötös rizalitokra emelet magas, tört síkú tetőszerkezet.
A szecesszió jelenléte főleg a kiugró rizalitok homlokzatok kiképzésén látható.
A tanári lakások épületei kétemeletesek, a legénységi épület egyemeletes homlokzati kiképzése szintén szecessziós.
A parkok és a tartozéképületek
Az egyetem parkosított területén található a főépületen kívül az egyetemi könyvtár épülete, az adminisztráció épülete, a sportterem épülete; egy épület, amiben jelenleg a pszichiátriai klinika működik, illetve egy, amiben a városi törvényszéki orvoslás. Itt található még a botanikus kert, illetve a dendrológiai park.
A parkban 154 fa- és cserjeféle található, a botanikus kertben pedig mintegy nyolcszáz növényfaj kapott helyet.
Mindezeken kívül az egyetem épületei közé sorolhatók még a bentlakások, amik csak a hatvanas években épültek fel a város pár száz méterrel távolabb eső részében.
A bentlakásnegyed öt épülete közül négyet az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem használ. Közülük kettő leány- és egy fiúbentlakás, de az egyetemhez tartozik a fiatal házasok bentlakása is.
A kezdet és a jelen röviden
A kivitelezési versenytárgyalást, 1907-ben a budapesti Grünwald Testvérek cége nyerte meg, és 1909 október ötödikén, a Cs. és Kir. Katonai Alreáliskola ünnepélyes megnyitója nagyszámú előkelő közönség jelenlétében megtörtént.
Az iskola felsorolt épületeit a városi polgármesteri hivatal építette, saját területére. Az épület az első világháború után az állam tulajdonába került, és ma minden épületében az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem működik.
A birodalom iskolája
Amint azt már részben említettük, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület eredetileg tehát katonai alreáliskolának épült, amely az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjeinek képzésének volt hivatott szolgálni.
Lévén, hogy abban az időben, vagyis a húszadik század elején Ferenc József volt Magyarország királya – és a birodalom császára is egyben – császári-királyi iskolának nevezték az intézményt.
A szóban forgó hatalmas épület megépítése kevesebb mint két évet vesz igénybe…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból kiderül, hogy 1907-ben kezdődtek az építési munkálatok, és 1908. december elseje volt az átadási határidő.
Az 1907-ben aláírt adományozási szerződés értelmében a csaknem száz ezer négyzetméteres területet a város ajánlotta fel, és a telek még abban az évben átkerült a hadügyminisztérium tulajdonába. A terveket Nagyszebenben készítették, lévén, hogy az itt székelő katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott az ügy.
Vásárhelyen ennél az épületnél használtak először betont
Ahhoz képest, hogy akkoriban húsz ezer lakost számláló kisváros volt Marosvásárhely, meglehetősen méretesnek számított az épületegyüttes. Ez egyébként a főépület mellett az alábbiakból állt: az altisztek házából, a tisztek házából, a betegszobából, a fogdából, ahová a fegyelmezetlen kadétok kerültek, illetve egy lovardából, amely a jelenlegi sürgősségi kórház helyén terült el.
A város meséi című könyv szerzője egy igencsak figyelemre méltó érdekességről is szól. Ezen érdekesség mögött az rejlik, hogy az építkezéshez a városban ekkor és itt használtak először betont.
Ennek kapcsán szárnyra is keltek különféle mendemondák. Azt mondják például, hogy a hatvanas-hetvenes években az intézmény rektora kapott egy levelet, amelyben egy nyugaton elő személy megkérdi tőle, hogy tudja-e, hogy az építkezésnél használt beton garanciája csak ötven-hatvan évre szól. Ez azonban – mint ahogyan már az idő is bebizonyította – nyilván nem igaz.
Az intézetek helycseréje
Az első világháború után berendezkedett új közigazgatás román katonai iskolává alakította az intézményt. A különféle tanulmányokban megjelentetett adatok szerint a második világháború idején különleges ügynököket, más néven egyfajta kémeket képeztek itt. A negyvenes évek második felében aztán gyökeres változás következett be az épület sorsában: a katonai iskola Gyulafehérvárra költözött, a kolozsvári tudományegyetem magyar orvosi karát pedig áthelyezték Marosvásárhelyre.
A száműzött egyetem
A második világháború alatt Kolozsváron folyta a magyar nyelvű oktatás. Az ugyanott székelő román egyetemet pedig – amelynek orvosi kara is volt – Nagyszebenbe száműzték.
Ugyancsak a már fent említett könyv szerzője említi, hogy a háború alatt támadt konfliktusok, illetve az Észak Erdély elvesztése okozta ellenérzések visszafojtása céljából igyekeztek minél gyorsabban és tapintatosan rendezni ezt a helyzetet.
A Petru Groza vezette kormány a román-magyar megbékélés jegyében 1945. májusában törvénybe foglalta, hogy létesítsenek Kolozsvárott egy magyar tannyelvű felsőfokú tanintézetet bölcsész-, filozófia-, jogi-, politikai gazdasági- és orvosi karral. A törvény életbe léptetésekor azonban újabb feszültségeket szított a helyiségek, illetve a régi egyetem vagyonának elosztása.
A nevét elhagyó egyetem és Petru Groza döntése
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által összegyűjtött és rendelkezésünkre bocsátott dokumentációból kiderül, hogy 1945. júliusában Petru Groza elnöklete alatt tartottak egy gyűlést, amelyek részt vettek az I. Ferdinánd nevet viselő román egyetem, illetve a Ferenc József nevet elhagyó, egyszerűen csak Kolozsvári Magyar Egyetemnek nevezett intézmény képvizelői is.
Petru Groza egészen váratlan módon oldotta meg a helyzetet. Az ő kezdeményezésére az a döntés született, hogy a magyar egyetem orvosi karát helyezzék Marosvásárhelyre, és a Nagyszebenbe száműzött román intézmény pedig költözzön vissza Kolozsvárra.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

A román visszavonulás – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (6.)
A támadó román haderő kezdetben nagy erőfölényben volt – idézzük Pomogáts Béla hadtörténészekre hivatkozó idevágó tanulmányát. – Szeptemberben elfoglalták Brassót, a Székelyföld egy részét – a magyar lakosság fejvesztetten menekült –, továbbá a jelentékeny ipari központot, Petrozsényt, és csak több hónappal a támadás után sikerült az osztrák–magyar haderőnek a helyzetet konszolidálnia, majd ellentámadásba mennie. A hadtörténetírók szerint különösen a Nagyszebennél és Brassónál kibontakozó ütközeteknek volt katonai értelemben történelmi jelentőségük – mindkét ütközetben a magyar honvédségnek jutott a küzdelmet eldöntő feladat. Mindazonáltal több hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a Monarchia hadserege megfelelő ütőképességgel vegye fel a küzdelmet – végül is a beérkező német seregtesteknek kellett a románokat kiverniük.
Szentgyörgy visszafoglalása
A román csapatok visszavonulása 1916. október 5–8. között történt. Az elvonulás első felvonása október 5-re tehető, amikor a román zászlókat leszedték a középületekről, és eltávozott a rendőrkapitány. A következő nap ágyúlövések hallatszottak, miközben a katonai parancsnokok és Alemann polgármester sietősen távozott. Október 7-én nagyszámú ellenséges katona vonult át a városon. Egy nap múlva, október 8-án hét tagból álló német dragonyos járőr érkezett ide, s a szövetségesek zászlóit kitűzték. Nyomban ezután Solymosi százados vezetésével 46 huszár vonult be, ekkor azonban még Sepsiszentgyörgyön román csapatok is tartózkodtak. A kialakult utcai harc következtében egy honvéd életét vesztette, akit ideiglenesen a református temető egyik kriptájában helyeztek el, hogy majd a békekötés után ünnepélyes külsőségek mellett helyezzék örök nyugalomra. A huszárok a felső sétatéren a bokrok mellett sorakoztak fel. Ezalatt a városba észak felől csendőrök is érkeztek, utcai harc fejlődött ki. A románok gépfegyverrel lőtték a várost, majd déli irányba visszahúzódtak. Később a közös huszárezred másik félszázada is megérkezett Bánffy hadnagy vezetésével, de dolguk már nem akadt, a város több ellenséget már nem látott. Hat nappal a románok kivonulása után Bálint Dénes polgármester is hazaérkezett, nemsokára a tisztviselők jó része követte őt. Ezután elkezdődött a közigazgatás helyreállítása, melynek elsőrendű feladata továbbra is a háború kiszolgálása volt.
A menekültek hazatérnek
A belügyminiszter 1916. október 9-i rendeletével utasította az alispánt, járási főszolgabírákat, városi polgármestereket, hogy a hadi helyzet kedvező alakulása következtében megteremtődtek a hazatérés feltételei. Ennek értelmében Háromszék vármegyei elöljárók október 10-én vasútra ültek és 17-én Sepsiszentgyörgyre érkeztek. A végleg Békés megyében letelepedni kívánó, mintegy 30 ezernyi Háromszék megyei székelység ügyeinek intézését, érdekeik képviseletét dr. Béldi Pál főjegyző, egy-egy szolgabíró és megfelelő segélyszemélyzet látta el. Dr. Demeter Gyula másodfőjegyző a kormánybiztosságnál intézte a Békés megyében maradó székelyek ügyeit. Az alispán hazaérkezése után a magántulajdon sérthetetlenségének helyreállítása érdekében a rögtönítélő bíráskodás megszervezését szorgalmazta. A közjogi természetű bűncselekmények kiderítése céljából a brassói székhelyű hírszerző irodától egy különítmény kirendelését kérte. Az őszi mezőgazdasági munkálatok megszervezését elnapolhatatlan teendőjének tartotta, mert az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el, akárcsak a szövetséges német hadsereg. Az elmenekültek kenyér és vetőmag nélkül maradtak. Az állatállomány nagy része elpusztult. Meneküléskor a jószág betegségek miatt elhullott, vagy értékén alul szabadultak meg a takarmány nélkül maradt állatoktól. Az itthon maradt állományt az ellenség elvitte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, vagy ami még megmaradt, azt a hadsereg állandóan rekvirálja.
A rögtönítélő bíráskodást október 18-án vezették be, és felhívták a figyelmet, hogy akinél idegen holmi maradt, azonnal szolgáltassa vissza a hatóságokhoz. Ennek alapján az elhordott tárgyak egy része visszakerült, de sokat a következményektől tartva megsemmisítettek a fosztogatók. A városban maradt gabonából az ellenség jelentős mennyiséget magával vitt. A kicsépeletlen gabonát nem pakolták fel, ez azonban a lakosság szükségleteinek fedezésére elégtelennek bizonyult. A cséplés lebonyolítására a városnak négy cséplőgép állt rendelkezésére, de fennakadást okozott az összekötőszíjak hiánya.
Az őszi vetésnél nagy volt az elmaradás, ami főként a fogatok hiányával magyarázható. Az idő is téliesre fordult, és kilátás sem mutatkozott a munkálatok elvégzésére. A város ló- és szarvasmarha-állománya a menekülés előtt 700 darabra volt tehető. Ebből a menekülők csordában vagy fogatokkal elvittek 650-et. Az itthon maradt jószágból az ellenség mintegy húszat vitt magával.
Szemrehányás a miniszterelnöknek
A háború utolsó két évében (1917–18) az addig is súlyos közellátási zavarok tovább fokozódtak. Évek óta elhúzódott a kárpótlás folyósítása, a nagyszámú katonaság miatt romlott a gazdasági helyzet, a nagytömegű hadifogoly ittléte feszültségeket okozott, a közegészségügyi és közbiztonsági hiányosságok pedig már csak tetőzték a bajokat.
A Független Székelység című sepsiszentgyörgyi ellenzéki lap 1917. július 22-i számában azon kesergett, hogy a román betörés után egy évvel még mindig nem kártalanították a tízezrekre szakadt nyomort és a megszállás okozta károkat.
Háromszék vármegye 1918 júniusában beadvánnyal fordult a miniszterelnökhöz, miszerint 1916-ban senki sem figyelmeztette a vármegye közönségét a közelgő veszélyre, sőt, ha valaki erről beszélt, azt rémhírterjesztéssel vádolták. Jellemző, hogy még a közvetlen támadás előtt is azt nyilatkozta Tisza István miniszterelnök a parlamentben: baráti a viszony Romániával. Ezért érte teljesen készületlenül a lakosságot a támadás, és kellett órákon belül menekülnie.
(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Johannist indítják az államfőválasztáson
Klaus Johannist, a Nemzeti Liberális Párt (NLP) elnökét indítja jelöltként az államfőválasztáson a két legnagyobb ellenzéki párt – az NLP és a jobbközép Demokrata Liberális Párt (DLP) – összefogásával létrejött Keresztény–liberális Szövetség (KLSZ).
A tegnap bejelentett döntést a két, fúzióra készülő párt közvélemény-kutatásokra alapozva hozta meg. A felmérések megerősítették, hogy Johannisnak nagyobb esélye van legyőzni a szociáldemokrata Victor Ponta kormányfőt, mint a DLP által javasolt Cătălin Predoiu volt igazságügyi miniszternek. Vasile Blaga, a DLP elnöke közölte, hogy Predoiu lesz a jobboldali összefogás miniszterelnök-jelöltje. Johannis szerint egy évtizednyi botrány és konfliktus után a románoknak azt kell eldönteniük, hogy a képmutatás és korrupció évtizedét óhajtják-e, vagy szívesebben élnének egy, az állampolgárait tisztelő, nyugati elkötelezettségű jogállamban. „Kevesebb lármát és több komolyságot akarok az államfői feladatok ellátásában” – szögezte le Johannis. Elmondta: feltett szándéka, hogy államfővé választása esetén megváltoztassa a politikai játékszabályokat Romániában, ugyanakkor folytonosságot ígért a nyugati irányultságú román külpolitikában és az igazságszolgáltatás függetlenségének garantálásában. „Nagyszeben polgármestereként bebizonyítottam, hogy botrány nélkül is lehet politizálni, lehet konszenzust építeni, munkahelyeket teremteni, befektetőket vonzani és fejlődni, igenis, lehetséges a szolidaritás és tolerancia a különbözőségben. És ha Nagyszebenben lehet, akkor Románia egészében is lehet” – jelentette ki Klaus Johannis, aki 2013-ban a Romániai Német Demokrata Fórum éléről igazolt át a Nemzeti Liberális Pártba. Kiemelte: először történik meg, hogy jelentős politikai erőt képviselő román pártszövetség etnikai kisebbséghez tartozó politikust jelöl a legmagasabb állami tisztségre. Úgy vélte, az államfői posztra való jelölése a román demokrácia érettségét bizonyítja és azt, hogy Románia „egy liberális társadalommá, polgári nemzetté” kezd válni.
Romániában november 2-án rendeznek elnökválasztást. Amennyiben senki sem szerzi meg a választók több mint felének támogatását, november 16-án második fordulót tartanak az első két helyen végzett jelölt részvételével. A közvélemény-kutatások szerint most Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő a legesélyesebb, hogy Románia következő elnöke legyen. A felmérések júliusban 53–47 arányú győzelmet jósoltak Pontának, amennyiben Johannisszal kerül szembe a második fordulóban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egységes román nemzetállam híve Klaus Johannis
Nem ért egyet az etnikai alapú régiósítással és az egységes román nemzetállam híve a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) államfőjelöltje. Erről Klaus Johannis a jelöltként történő hivatalos nevesítése utáni első tévéinterjúban beszélt hétfő este.
„Nem vezet eredményre, ha a közigazgatási régiók határai egybeesnek az etnikai határokkal. Az egységes román nemzetálla híve vagyok. Nem hiszek az etnikai alapú régiósításban” – jelentette ki újságírói kérdésre válaszolva Nagyszeben szász polgármestere.
Az államfőjelölt ezzel megerősítette egy korábbi interjúban adott nyilatkozatait. Akkor arról is beszélt, hogy a nemzeti kisebbségekkel szembeni bánásmód területén mindig lehet javítani, de korrektnek kell lenni a román állammal szemben, és el kell ismerni, hogy Románia pozitív modell Európában abban, ahogyan bánik nemzeti kisebbségeivel.
maszol.ro

A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet az V. Kolozsvári Magyar Napokon
A Kolozsvári Magyar Napok olyan kulturális eseménysorozat, amely programkínálatával, sokszínűségével kiemelkedik a nyári fesztiválok sorából, kisugárzása pedig messze túlmutat határain. A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet fontosnak tartja, hogy a nyári fesztiválszezon ezen eseményén is jelen legyen, programjaival színesítse a kultúrák együttéléséről, a magyarság és művészet viszonyáról szóló rendezvény kínálatát. A BI-BMI programjait minden alkalommal partnereivel együttműködésben valósítja meg, így érve el minél több kultúrakedvelőhöz, erősítve azok hatókörét.
Augusztus 20-án, ma 17 órától az Élő Erdély Egyesület által működtetett Erdély Café sátorban az Erdély másfél évszázados történetét feldolgozó bukaresti történelmi előadás-sorozat kihelyezett alkalmára kerül sor. Az Erdélyről magyaroktól, a közös román- magyar történelemről nevet viselő sorozat mostani állomásának címe Fejezetek a bukaresti magyarság és kolozsvári románság 1920 utáni társadalomtörténetéből. A két világháború közötti bukaresti magyarság történetének vonatkozásában Rostás Zoltán szociológus, a Bukaresti Tudományegyetem Sajtó- és Kommunikációtudományi Karának, illetve a Sapientia – EMTE Társadalomtudományi Tanszé-kének oktatója tart előadást, a két világháború közötti kolozsvári románságról pedig Lucian Nastasa Kovács történész, a kolozsvári George Baritiu Történeti Intézet munkatársa fog értekezni. Az előadásokat vita követi, amelybe természetesen bárki bekapcsolódhat.
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet kiemelten fontosnak tartja a magyar borkultúra népszerűsítését, s ennek kapcsán a kolozsvári Borvadász Társasággal évek óta szervez közös eseményeket. 2012 decemberétől havonta kerül sor Bukarestben a Vinum Hungaricum Estekre, melyek keretében a román főváros borélvezői ismerkedhetnek a magyar borral, borvidékekkel, borászokkal. A Kolozsvári Magyar Napok keretében augusztus 22-én, pénteken és 23-án, szombaton 17-18 óra között Kósa András László, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatója beáll a pult mögé. A Borsarock asztalánál ő szolgálja ki a vendégeket.
A Kolozsvári Magyar Napok zárónapján Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, a kiváló énekesnő és gitáros különleges atmoszférájú kettőse koncertezik 18 órától a legendás New York Kávéházban. 2013-ban a Művészetek Palotája hangversenytermében mutatták be a Lifelover című lemezüket, amely Japánban a Whereabout Records, Nyugat-Európában pedig a Traumton Records gondozásában jelent meg. Romániai koncertsorozatuk alkalmával – melynek első állomása a Kolozsvári Magyar Napokon lesz – ezt a lemezt mutatják be. A koncertturné további helyszínei: Nagyszeben (Atrium Classic Café), Marosvásárhely (Vásárhelyi Forgatag nyitónapján), Vama Veche (Vama sub Lumini de Oscar sorozat keretében a Papa la Soniban), Tulcea (Rowmania Fesztivál).
Kósa András László igazgató
Népújság (Marosvásárhely)