Március 15-i ünnepségek programja
Kolozsvár
A kolozsvári ifjúsági szervezetek – Erdélyi Magyar Ifjak, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, Kolozs Megyei Magyar Diáktanács, Kolozsvári Magyar Diákszövetség, Magyar Ifjúsági Tanács, Országos Dávid Ferencz Ifjúsági Egylet, Országos Magyar Diákszövetség, Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége – és a Kolozs megyei RMDSZ ünnepi programja:
Vigyázz! Kész! Csata! – történelmi játszóház a Szent Mihály Plébánia vallástermében
(9.00–11.00 óvodásoknak és előkészítősöknek és 12.00–14.00 elemistáknak)
11.00 Zászlós felvonulás (gyülekező a Protestáns Teológiai Intézet épülete előtt)
12.00 Ökumenikus istentisztelet a Szent Mihály-templomban
13.30 Felvonulás a volt Biasini Szállóhoz (gyülekezés a Szent Mihály-templom előtt)
14.00 A Petőfi-emléktábla megkoszorúzása a volt Biasini Szállónál
16.00 Verses előadás a Pilvax kávézóban az Alteregó irodalmi előadócsoport fellépésével (Highlife Cafe)
18.00 Ifjúsági ünnepi műsor a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács szervezésében (Mátyás király szülőháza előtt)
19.00 Knock out koncert (Mátyás király szülőháza előtt, rossz idő esetén a János Zsigmond Unitárius Kollégium tornatermében)
Dés
Március 15-én 14.30 órától a dési Arta moziban Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk című műsorukkal lépnek fel az 1-es Számú Általános Iskola magyar tagozatának diákjai, majd 16 órakor koszorúzási ünnepségek kezdődnek az Oroszlános szobornál.
Szamosújvár
A Téka Alapítvány székhelyén, az V–VIII. osztályos diákok szavalóversenyével kezdődik ma, március 14-én, csütörtökön délben a forradalom és szabadságharc évfordulójára szervezett emlékünnepség. Holnap délután 5 órára ünnepi istentiszteletre várják az érdeklődőket, majd 6 órától gálaműsorral folytatódik a program a kultúrotthonban. Március 17-én, vasárnap délelőtt fél 12-től csendes megemlékezést és koszorúzást tartanak Rózsa Sándor sírjánál, az ortodox temetőben.
Bánffyhunyad
Istentisztelet a református templomban 17.30-kor, 18.00 órakor koszorúzás a templomkertben lévő Petőfi-kopjafánál, majd ünnepi megemlékezés.
Kalotaszentkirály
Az idei megemlékezéssorozat március 14-én, csütörtökön kezdődik az Ady Endre Iskola tornatermében, a diákoknak szervezett Mit tudok 1848-ról? című történelmi vetélkedővel, Lukács Margit-Melinda vezetésével. Másnap, pénteken reggel 10 órakor a kultúrotthonban nyit a „Pilvax kávézó”, ahol az Ady Endre Iskola, a polgármesteri hivatal és az RMDSZ képviselői lesznek a házigazdák, és ahol kávéházi társalgás közepette kerül sor a vetélkedő díjazására. Köszöntőt mond Póka András-György polgármester, népdalt énekel Péter-Jani Bianka. A meghívottak felszólalásait a Petőfi életét bemutató diavetítés követi a VI. osztályosok szervezésében, majd a diákok ünnepi műsora következik, amelynek címe: Föltámadott a tenger.
Déli 12-kor kerül sor a Gyarmathy Zsiga-ösztöndíj átadására – immár 10. alkalommal. Lakatos András iskolaigazgató ünnepi beszéde után Szász-Zsiga Nikolett-Noémi énekel. Okos Márton díjalapító beszédét követően átadják a díjat. A rendezvény a Himnusz eléneklésével zárul. Az ünnepi műsort összeállította: Lukács Margit-Melinda, Péter Mónika-Mária.
Kisbács
Az RMDSZ Kisbácsi szervezete és a Pro-Kisbács Egyesület március 16-án 17 órai kezdettel a községi kultúrotthonban tartja ünnepi rendezvényét március 15. alkalmából. Az eseményen fellép az Ócsal Fúvószenekar Magyarországról.
Szeben megye
A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából Szeben megye több településén is megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharcban elesettekről, koszorúzások, ünnepi műsorok, kiállításmegnyitó keretében.
Nagyszeben
Március 15-én 12 órakor koszorúzást tartanak a Petőfi Sándor-emléktáblánál, majd 13 órakor koszorúzás és ünnepi műsor következik a Petőfi Sándor Parkban. Az ünnepség 18 órakor folytatódik a Gong Színház alsó termében. Március 17-én vasárnap délelőtt 11 órakor kiállítás nyílik a forradalom képeiből a Református Templom Galériában, ezt koszorúzás követi.
Medgyes
Történelmi-verses előadást tartanak március 15-én 12 órakor a Báthory István Általános Iskola nagytermében, majd ünnepi műsor következik 18 órakor a református templomban.
Megemlékező ünnepségekre kerül sor Oltszakadáton, Szelindeken, Kiskapuson is.
Szabadság (Kolozsvár),

Mit üzen Klaus Johannis Semjén Zsoltnak?
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) alelnöke, Klaus Johannis nem tartja különösebben jónak Semjén Zsolt részvételét a székelyföldi március 15-i rendezvényeken, de reményét fejezte ki, hogy a magyar miniszterelnök-helyettes békítő szellemben szólal majd fel.
Nagyszeben német nemzetiségű polgármestere - akit nemrég választottak a PNL alelnökévé - csütörtöki sajtótájékoztatóján kifejtette: a román-magyar viszonyt nem lehet egyik napról a másikra rendezni. A rendezéshez mindkét ország felelős megközelítésére és időre van szükség - idézte az Agerpres hírügynökség a polgármestert.
"Ha a magyar fél is, mi is azért teszünk erőfeszítéseket, hogy csendben leüljünk, átbeszéljük a dolgainkat, és megnézzük, mit hibáztunk el az utóbbi kétszáz évben, és mit kellene jobban csinálni a következő időszakban, akkor meg fogjuk találni a megoldásokat" - jelentette ki Klaus Johannis.
A romániai német politikus úgy vélekedett, a székelyföldi Hargita és Kovászna megye sem az ő számára, sem a Közép-régió számára nem jelent gondot. "A gond a nemzeti kérdés nem megfelelő kezeléséből ered" - tette hozzá a polgármester, aki szerint amiképpen a román-magyar feszültség is hosszú idő alakult ki, ezek feloldásához is hosszú idő szükséges. "Eleinte a románok voltak elégedetlenek, mert úgy érezték, hogy mellőzik őket Erdélyben, most a székelyek kívánnak több odafigyelést" - fogalmazott Klaus Johannis.
Nagyszeben polgármestere először nyilatkozott nemzeti ügyekről azóta, hogy lemondott a Német Demokrata Fórum szervezetének elnöki tisztségéből, és a kormányon levő Nemzeti Liberális Párt alelnöke lett. Johannis nem titkolta, azért vállalt a PNL-ben politikai szerepet, hogy Románia regionális átszervezése során régióközponti szerepet biztosítson Nagyszebennek. Azt is megemlítette, hogy érdekelt lenne egy Nagyszeben központú régió kormányzói tisztségében.
Románia jelenlegi regionális felosztása szerint Szeben, Brassó és Fehér megye, valamint a három székelyföldi megye, Hargita, Kovászna és Maros alkotják a Közép-régiót. A kormány azt tervezi, hogy adminisztratív hatásköröket biztosít a fejlesztési régióknak.
Maszol.ro,

Bemutatta regionalizációs javaslatát a Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Románia regionális átszervezésével kapcsolatos javaslatát ismertette kedden csíkszeredai sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, a párt elnöke. Hangsúlyozta, a javaslat kidolgozásakor elsősorban az ország földrajzi, történelmi adottságait, valamint az emberek régiós identitását vették figyelembe.
Papp Előd, az EMNP Székelyföld régióért felelős alelnöke megjegyezte, a régiósítás fontos, a magyarságot is érintő kérdés, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az átalakítás hatalmas költségekkel is jár.
A jelenlegi fejlesztési régiók kudarcot vallottak, mert létrehozásukkor számos fontos szempontot nem vettek figyelembe, ezért Románia kullog az európai források felhasználása terén, tehát bebizonyosodott, hogy a rendszer működésképtelen – hangsúlyozta Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felhívta a figyelmet: Székelyföld vesztese volt az eddigi folyamatnak, most viszont lehetőség lesz a hibák korrigálására. Megtudtuk: a régiósítási javaslat kidolgozására egy munkacsoportot hoztak létre, melynek vezetője Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa. A koncepció végleges formáját április 20-án, a párt kolozsvári kongresszusán fogadják majd el.
A Néppárt elképzelése szerint a régiósítást az ország földrajzi, történelmi adottságainak figyelembevételével kell megvalósítani, így ennek alapján Romániát tizenkét régióra és három metropolisz-övezetre osztanák. Erdélyben öt régiót – Partium, Bánság, Székelyföld, Észak-Erdély, Dél-Erdély – képzel el a Néppárt, valamint Brassót és közvetlen környékét, mint metropolisz-régiót. Régióközpont lenne Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben.
„Erdély esetében a regionalizmus a legkarakteresebb. Az identitástudat a legerősebb a székelyföldi régióban, ahol a népesség túlnyomó része támogatja a terület fejlesztési régióvá válását a történelmi régióhatár mentén. A regionalizmus alapja a közakarat, ami Székelyföldön egyértelmű, ugyanakkor a napokban megalakult a Partiumi Autonómia Tanács. Partium és Székelyföld sajátos jogállást kapna, ezekre hangsúlyozottan figyelünk” – fejtette ki Toró.
Elmondta: a javaslat megvalósítására különböző eszközök állnak a Néppárt rendelkezésére, köztük a közösségi akarat, aminek ékes példája volt a március 10-i marosvásárhelyi sikeres autonómiatüntetés.
Toró beszámolt az EMNP és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) európai polgári kezdeményezéséről, ami az őshonos nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozik. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke a napokban benyújtotta az EMNT és a Néppárt közös változatát az Európai Bizottsághoz, így pozitív válasz esetén megkezdődhet a szükséges egymillió aláírás összegyűjtése.
Újságírói kérdésre válaszolva Toró elmondta, régióátrajzolási elképzeléseinek megvalósításában a Néppárt számít az RMDSZ támogatására. „Az erdélyi magyar politikai szervezetek régióátalakítási tervei között nincs nagy eltérés, ezért lehetséges egy szakmai egyeztetést követő közös elképzelés kidolgozása” – vélte az elnök.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

A létező regionális identitások alapján kell meghúzni a régióhatárokat
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerint a Romániában ma is élő regionális identitások alapján kell meghúzni a régióhatárokat a küszöbönálló közigazgatási átszervezésben.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke egy csíkszeredai sajtótájékoztatón mutatta be pártja elképzeléseit a romániai közigazgatás átszervezésére vonatkozóan. Az EMNP szakértői csoportja által elkészített tervezet Romániát 12 régióra és három "metropoliszrégióra" osztaná.
Erdélyben a Székelyföldnek, Bánságnak, Partiumnak biztosítana régiós státust, Kolozsvár központtal észak-erdélyi, Nagyszeben központtal pedig dél-erdélyi régiót hozna létre, Brassó környékét pedig "metropoliszrégióvá" alakítaná.
Toró T. Tibor elsődleges szempontnak tartotta, hogy olyan régiók jöjjenek létre, amelyeket a bennük élők elfogadnak, magukénak éreznek. Másodlagos szempontként a régiók működőképességét említette, valamint azt, hogy valamennyi regionális jelentőségű város központi szerephez jusson.
Az EMNP elnöke úgy vélte, az aszimmetrikus regionalizmus elve szerint lehetne a régióknak - a helyi sajátosságaik alapján - sajátos jogállást biztosítani. Hozzátette, a partiumi és a székelyföldi régióban kaphatna sajátos jogokat a magyar közösség.
Az EMNP megőrizné a megyéket is, de ezek határait felülvizsgálná, sőt, új megyék és megyeszékhelyek kijelölését is szükségesnek tartaná. A régióhatárokon fekvő településeknek pedig felajánlaná, hogy maguk döntsék el népszavazás útján, hogy hová kívánnak tartozni.
Toró T. Tibor a sajtótájékoztatón elmondta, az EMNP regionális koncepcióját a Partium közigazgatási földrajzából doktori címet szerzett Szilágyi Ferenc egyetemi adjunktus vezette szakértői csoport dolgozta ki. A koncepció végleges formáját április 20-án, a párt küszöbönálló kongresszusán vitatják meg és fogadják el.
Toró T. Tibor újságírói kérdésre elmondta, a régióátalakítás dolgában nincsen jelentős különbség a romániai magyar politikai pártok álláspontja között. Hozzátette, az EMNP elsődleges szövetségesként tekint a Romániai Magyar Demokrata Szövetségre (RMDSZ) tervei megvalósításában.
MTI
Nyugati Jelen (Arad),

Erdélyiek vendégtárlata Budapesten
Negyvennyolc romániai kortárs képzőművész állítja ki mától félszáznál több munkáját – festményt, grafikát, kisplasztikát – Erdélyi művészet és szellemiség címmel a Budapesti Román Kulturális Intézetben. A kiállító román és magyar művészek, köztük festők, szobrászok, grafikusok, valamennyien képzőművészeti egyetemet végeztek.
Valamennyien a Romániai Képzőművészek Szövetségének bukaresti, brassói, temesvári, nagyszebeni, brăilai, neamţi, hargitai, jászvásári, kolozsvári, illetve nagybányai fiókintézeteinek tagjai, akiknek munkásságát több belföldi és külföldi művészeti szalon és fesztivál díjazta.
A kiállításon kiemelt helyet foglalnak el Silvia Onişa és Traian Brădean alkotásai, mindketten a román kortárs képzőművészet kiemelkedő mesterei voltak művészetpedagógiai munkássággal, ugyanakkor jelentős szerepet játszottak a nagybányai és bukaresti, sőt az országos művészeti élet szakmaiságának megalapozásában és fejlődésében. Silvia Onişa (1947–2011) a máramarosi Borsán fiatal tehetségeknek alkotóműhelyt alapított, onnan a nagybányai Művészeti Gimnáziumba irányította őket. Traian Brădean (1927–2013) festőművész 1956-ban diplomázott Bukarestben, a képzőművészeti egyetemen. Munkásságát magas állami és szakmai kitüntetésekkel ismerték el.
A kiállító romániai művészek között hét magyar is van: Kovács Géza marosvásárhelyi festő, szobrász, Domokos Ágnes marosvásárhelyi festő, Dutkay Dorina nagyszebeni ikonfestő, Ferencz Ágnes brassói festő, Rosinecz László ugyancsak brassói festő, Miklós János biharpüspöki festő és Szentkirályi Dana brassói üvegfestő. A tárlatot a brassói Transilvania Galéria vitte el Budapestre, ahol április 29-éig lesz látható.
Krónika (Kolozsvár),

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

Erdély tájain — Egy régi katona-turista útikönyve 1817-ből
A kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban érdekes kéziratos útinapló található, Jakab Sámuel útleírása 1817-ből (jelzete MS 2667). Mindeddig nem kutatták, szerzője sem ismert személyiség (nevére eddig mindössze egy „Ászpide” gyalui báli meghívóban és a kolozsvári lakástulajdonosok jegyzékében bukkantunk), de rávilágít egy reformkori katona érdeklődésére.
A 173 lapos bekötött útinapló szerzője szándéka szerint könyvnek készült: Földi és Tengeri Utazás. A szerző utazása nem jószántából történt, hanem katonai szolgálat miatt. Útleírása 1812-ben kezdődik, s tíz év múlva, 1822 októberében végződik. Pusztacsánból indul, áthalad Tordán, Vízaknán, Marosvásárhelyen, majd Várnán, Halicson át eljut Pozsonyig, végül hosszú, kacskaringós utazás után olasz földre lép. Többéves olaszországi tartózkodása idején lejegyzi a Vezúv kitörését is (Jegyzés a Vesuviu Hegynek Természete és Tüze gyulladásáról), ellátogat Pompejibe, megfigyel egy üstököst. Kitérőiből említésre méltó az alábbi bejegyzés: Feltehetően 1819 1. Mai Az Olimpus hegyen jártam, oh mely nehezen mentem fel annak bércein... Talán az első magyar meghódítója az Olümposznak. Turistaszemmel katonáskodott. Naplójának itt bemutatott részlete erdélyi útjáról szól. 1812. június 12-én délelőtt, a Fellegvár citadellájának kaszárnyájából gyalogezredével indult hosszú útjára Jakab Sámuel, majd a Szamoson a Németek pallóján át, s a Híd kapun vonultak be Kolozsvárra. Az esemény fontosságának tudatában, a Splényi Gábor induló zenéjére végigmasírozhattak a Nagypiacon (Főtéren), majd a Torda kapun hagyhatták el a várost. Akkoriban a Tordára Feleki-tetőn át vezető út még nem volt kiépítve; Györgyfalván és Ajtonon keresztül értek Pusztacsánba... Közli Hints Miklós
Restitutio
Ebben a rovatban írásokat szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna. Az alábbi írás még akarva sem jelenhetett volna meg az 1892-ben alapított Erdélyben, ugyanis jóval előbb íródott, amikor „az utazásnak divatja” jobbára még csak körvonalazódott.
Kegyes Olvasó!
Nem akartam elmulatni, hogy ezen csekély tapasztalásbéli munkátskámat Földi és Tengeri utazás alatt olvasás végett szemeid elé bé ne terjesszem. Nem azért cselekedtem, hogy a csevegő hív kürtjeinek hangzása valamely részben füleimnek csiklandoztatnék és Olvasóim közül netalántán olyanok is támadhatnak akik azt mondanák, hogy ezen csekély utazásbéli nem érdemes az olvasásra. Meghiszem, mert magam is és minden olyan emberséges ember, aki minden előre való látás nélkül a nyúl farkán is csomót keres nem gondolja azt meg, hogy fáradtság nélkül nincsen jó nyugodalom: sem pedig utazás nélkül idegen fölötti tapasztalás. Én meg vallom, hogy magam is úgy ítélnék balul, ha nem izzadott volna homlokom a hosszas utazásba. Én ugyan dicsekedhettem azzal, hogy sokat fáradtanak lábaim amíg azon tapasztalásokat meg szerezhette, melyeket ezen kisded formában 17 szakaszokba foglaltam. (…)
Alighogy ezen Nemes Báró Spleny gyalog ezrede a mindenkor vért szomjúhozó Mársnak csata piacáról honjának kebelében nyugalmára tett volna, ahogy nyugalmának két esztendőbeli, alig kóstolhatta, azonnal és egyetemben érkezett 1812-dik esztendőben, júniusnak napjaiban egy felsőségbéli hatalmas parancsolat. Melyben minthogy elmulatni nem lehetett és a felsőségbéli hatalmat engedelmeskedni illet, azon okból egész erejét egybe szedvén, lassú lépésekkel úgy átvitte júniusnak 12 dik ’812-be egy úgynevezett Pusztacsán nevezetű faluba. Ezen falut többnyire oláh nemzet bírja. Szép helyen fekszik, klímája egészséges, mindenféle terei tápláló eledeleket kézi munkájok után termesztenek. Viseletük nem igen szép. Házaik többnyire sövényből vagyon összefoglalva, távol egymástól.
13-dik Junii 812 Torda Ezen Torda városa egy nem képzelhető régiséget mutat az üdegenek előtt, amint Ó és Új Dátzia nevezetü könyvben is olvastam ennek hajdan virágzó állapottyáról. Ezen városról a mostani magát meg nem gondoló község úgy vélekedik, hogy a városnak bástyája mézes pogácsából szalonnára volna építve. Noha képzelődések hihető, oda néz, mintha a városba hírével messze tartományokra kiterjedő mézes pogácsát csinálnak, melyből néha napján magam is ettem, úgy nemkülönben a szalonnával való élés és kereskedés is nagy lábon áll. Ezen város felvételre nézve vagyon az úgy nevezett Aranyosnak déli oldalán, az keleti részén pedig vagyon egy 87 öles mélységű akna. Itten még az is szembe tűnő, hogy kenyeret oly nagyokat és fehéreket sütnek, mely hasonló az batáviai spondiákhoz, az ember nem győz belőle eleget enni. Itten vagyon lakása egy Szőts Dániel nevezetű barátomnak, aki velem a fátum terhes hajóján Itáliába 3 hónapokig utazott.
14 dio Marosújvár [Ocna Mureş/Miereschhall]. Rostok [pihenő].Marosújvár egy hírével messze terjedő mezőváros a Maros-folyó vizének keleti oldalán tette fekvését. Lakosai nemes eredetűek, földesura N.N.P. úr önagysága, aki hadi vezérletünket ott lettelünkre igen nagy kegyessége mellet megvendégelt, úgy nemkülönben köznépeink is részesültenek áldott javaiból. Ezen mezőváros határában talált sóakna Nemes Erdély hazát nagyon fényessé tette. A legszebb, mikor a Maros vizébe úszkáló szép pontyok földes uraknak boldog gyönyörűséges szárnyat emelnek és a vizeknek felső színén repkedve mutogattyák örvendező voltokat.
16 Juniy 812. Pánád[Pănade/Panagen]. Panád szép térségen fekvő városka, többnyire kétféle nemzet lakja, oláh és szász. Klímája egészséges, határa igen termő.
17 Juny 812 [Szász]Csanád [Cenade/Scholten]. Kétféle nemzet bírja, utcája igen lapos, az leány féle népek is úgy megülik a lónak a hátát mint nálunk a fiatal fickók.
18. Juny 812 Vízakna. [Ocna Sibiului/Salzburg] Rostok. Vízakna városa nem igen szép ugyan, de mégis hasznos helyen fekszik. Lakosai a hadi népet nem utálják. Vagyon benne mostan két használható sóakna, elsüllyedve pedig vagyon három.
23 Juny Nagycsűr. [Şura Mare/Groß-Scheuern] Nagycsűr egy földi paradicsomot ábrázoló helyen fekszik. Lakosai többnyire két félék, oláh és szász, vidéke kellemetes. Amaz nagy hírű Szeben városa közeledtével nagyon kicsíti. Itten volt mulatozásunk 18 napokig.
11 July 812 Sellenberk [Şelimbăr].Schellenberg városa vagyon fekvésre nézve Szeben városának keleti részén fél órányi messzeségre. Lakosai szászok, határa igen termő, ezen helybe volt mulatásunk 14 nap.
25 July Gusterica[Szent-Erzsébet/Gusteriţa /Hammersdorf]. Gusterica egy szász nemzettel ékeskedő nagy falu. Minden fele haszonnal bővelkedő. Itten mulattam 12 nap.
7 August 812. Szelindek[Slimnic/Stolzenburg]. Ezen Stoltzenburg nevezetű város egy hegyeknek nyugoti oldalán vagyon építve. A hegynek tetején pedig vagyon négy szeglet formában egy kisded vár melyet amint észre vetteni Rákóczi György erdélyi fejedelem építtetett (szerk. megj. – Varjú Elemér Magyar várak című, 1932-ben megjelent könyvében Nagy Lajos király idejére datálja a szelindeki vár építését; 1529-ben van szó először róla, mikor Báthory István vajda János király számára akarja meghódoltatni). Mostan is nagy hasznára vagyon a lakosoknak, mivel a tűztől való félelem miatt ezen várnak belső pitvarai meg vagynak rakva némely nagyobb és kisseb bükkfa hombárokkal, a melybe élelembéli vagyonaikat tartják. Voltam benne és a falaknak romladékai között igen termékeny szilvás vagyon, melynek terméséből egy néhányat meg is ettem. Többnyire szász nemzet lakja, vidéke szép kinézetű.
8 August 812 Nagyselyk[Nagysejk/Şeica Mare/Marktschelken] Sájka mezővárosa oly kellemetes helyre tette fekvését, hogy itten az ember nem győz eleget csodálkozni ennek kellemetességén. Minden terem ami termetünkben feltaláltatik. Sokféle elegyes nemzet lakja, de másképpen viseletük szép.
9. Medgyes Az szász nemzetnek hajdan messzelátó s bölcsen gondolkodó elei Medgyes városát olyan három szeglet forma lábakra emelé, amely az idegeneket magához vonzza. Itten vagyon egy felséges torony mesterségesen építve mely maga kellemetességével majd csak nem az egész hazabéli több tornyokat felül múl. Lakosai igen jószívűek, az egymáshoz vonzó nemzeti szeretet közöttük uralkodik. Az úgynevezett kapicinusi sz. szerzeteseknek vagyon benne szép klastromuk. Ezen szerzet között találkoztam egy Ungvári Ferenc nevezetű ifjú esztendeimbeli kedves barátommal.
11. Aug. 812[Nyárád]Gálfalva [Galeşti/Gallendorf]. Ezen falu egy szép térhelyen fekvő, kisded. Messzünnen való kinézése úgy tetszik az idegeneknek, mintha lakosai szegény sorsúak volnának, többnyire oláhság lakja.
12 August 812. Nagycserged [Cerghid].Ez maga nevét bizonyító széjjel terjedt falu, melynek klímája egészséges. Lakosai oláhok de jó lelkűek, az idegen utazókat kézen fogva és barátságos nyájassággal hívják házaikba.
13. Aug 812 M. Vásárhely. Marosvásárhely egy, az egész Erdély országbeli magyar városokat messze kiterjedt hírével és bölcsességével felülmúl. Ezen városba vagyon az ország béli Septemvirális Törvényszék, úgy a nemesi székelységnek nagyobb és kisebb privilégiuma emiatt függ.
15 Aug 812 Gernyeszeg. Egy határával hosszan kiterjedő falu. Bírja N. N. gr. úr őnagysága (szerk. megj. – Teleki József gróf, főkormányszéki tanácsos, megh. 1817-ben). A lakosok földesuruknak nagy méltóságú kegyességét egy jószívűséggel példázzák. Határában a dinnye igen terem.
16 Aug Szászrégen. Szép mezőváros. Lakja szász nemzet, az idegeneket nagyon tisztelik.
17 Aug 812 Teke[Teaca/Tekendorf].Ezen Teke városa maga hosszan való fekvésével némely jó borokat termő hegyeknek alját elborította, utcája sáros. Lakosai szászok, határa mindeneket terem ami az élet fenntartására meg kívántatik.
19. Beszterce. Szép szász város, az utcája igen sáros, gyenge sánccal és fallal vagyon bekerítve, az Lányok Törvénye benne igen hasznos.
28. Aug Kis Beszterce [v. Aszúbeszterce/Dorolea/Kleinbistritz]. Egy széjjelterjedt falu. Házaikat egyik másiktól messze építette.
29 Aug Ilintza. [valószínűleg Borgótiha Ilinca határrészében levő „Officier haus” – szálláshelyük neve]. Hosszan való terjedésével Bukovina határait magához vonta.
30 Aug Pojana Sztampi[Poiana Stampei]. A hegyek között széjjel való léte Bukovinába helyeztette.
31. Aug Vatra Dorna [Dornavátra] Mely hegyeken széjjel terjedt, gazdag lakosokkal ékes falu.
2 September 812 Kimpilung. [v. Moldvahosszúmező/Câmpulung Moldovenesc]Fenyvesből álló kietlen havas.
3 Sep 812 Váma. Egy szép térségen fekvő mezőváros, a felséges Királyi Kamarához tartozik, vagyon benne prefektúra.
5 Sept. Gurahumoru. 6. Sept Szálka [v. Szolka/Solca]. 7 Sept Radóc [Rădăuţi]. Radóc egy szép helyen fekvő mezőváros. Lakosai többnyire oláhok, a felséges Királyi Kamarához tartozik. Vagyon benne prefectura. Itten volt mulatozásunk 56 napokig.
25 October 812 Szered [Szeretvásár/Siret/németül Sereth/lengyelül Seret]. Ezen hej fekvését tette egy úgy nevezet Szered folyó víznek déli részére. A veres sipkával való élést az asszonyi nemek is nagyon uzuájják úgy nem különben az töröktől költsönzött övet is használják melynek hosszassága mintegy másfél öles, veres, sárga, zöld, fekete, kék színű selyemből vagy Teve szőrből vagyon összve foglalva ilyenképp.
Szabadság (Kolozsvár),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Szösszenet az eltántorgókért
Időről időre feljajdul a magyarság még Erdélyben maradt része, hogy fogyunk. A legutóbbi statisztikai adatok szerint több százezren „tántorogtak” el közülünk, hogy idegenben keressék a betevő falatot. Hisszük-e vagy sem, amit a hivatalos számok mondanak, a magunk dolga, annyi azonban bizonyos, hogy olyan városok, mint Arad, Temesvár, Déva, Nagyszeben, de olyan tájrészek is, mint Krassó-Szörény, a Zsil-völgye, Máramaros lassan „kiürülnek” a magyaroktól.
De más vidékeken is megritkultunk, olyan nagyvárosban például, mint Kolozsvár, már messze húsz százalék alatti az arányunk. Nemrég még azzal nyugtatgatták magukat az erdélyi magyar vezérek, hogy ha szám szerint csökkenésben is vagyunk, hányadában nem. Hát most már ez sem áll, hiszen jobban zsugorodik létszámunk, mint a többségieké.
Munkahely hiányában mennek az emberek más világrészekre. Székelyföldről is. Kanadában találkoztam olyan székely családdal, amelyből mind a hat gyerek az amerikai tájakon munkálkodik, csak az öregek maradtak idehaza, amíg ki nem vitték őket a temetőbe. De akik Romániában maradnak, azok közül is sokan nem a szülőföldön keresnek megélhetést. Csak fel kell csapni a bukaresti telefonkönyvet, hogy meggyőződjünk erről, bár már a második nemzedék Öcsi helyett Luci lesz, s a Nagyból Naghiu, a Labancból Lobonţ, a Kurucz Curuţiu, sőt találkoztam egy árva magyar szót nem tudó Alexandru Petőfivel is. Ez az a beolvadás, amely ellen nehéz harcolni, hiszen a szívnek, érdeknek nemigen lehet parancsolni.
Persze, ha az emberek előtt lenne egy optimista jövőkép, akkor csökkenteni lehetne az elmenetelt, a beolvadást, és növelni a most nagyon alacsony gyerekvállalási kedvet. Sajnos, semmi jóra nem számíthat az erdélyi magyar polgár. Sőt, az anyaország felől is hideg szelek fújdogálnak: lemondtunk rólatok – mondja több odaáti politikus.
Sokáig berzenkedtem Kós Károly Kiáltó szójának ama tétele ellen, hogy „a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.” Belátom, igaza volt, hiszen mindegyre hallanom kell, hogy Magyarország már nem is akar a régi lenni.
Román Győző
Székely Hírmondó.
Erdély.ma.

Hogyan rabolják ki Erdélyt a nemzeti egység szellemében
Constantin Niţă miniszter éppen ezt teszi: miközben a legnagyobb modernitással viszi előre a haza jólétét, aközben porba döngöli és szétveri az egyetlen ágazatot, amelybe még beleszólása van: az energiaügyet.
Igen, tudom: ez egy olyan ágazat, amely sok éber és okos srác zsebét megtömte. De ők legalább ezt az „okosságot" megjelenítő pártok akaratából, szívesen tették.
A Romgaz és a Transgaz – vagy ezek menedzsmentjének – Bukarestbe való költöztetése a „regionalizálás" lázas előkészületeire utalnak: mindent a fővárosba költöztetünk, a felelősséget decentralizáljuk és a forrásokat központosítjuk: amolyan „tietek a munka, mienk a pénz" felállás. És mindez akkor zajlik, amikor nekünk azt mondják, hogy válság van és csak így lehet egységes a nemzet – de a háttérben ugyanazt a nemzetet kirabolják, éljen az Medgyesen, Tecuci-on, vagy Máramarosszigeten.
Az első, a erdélyi földgázlelőhely felfedezése óta, amit a Maros megyei Kissármáson találtak 1909-ben, a fővárosok minden elsőbbséget elvitattak: de sem a királyi Budapest, sem Bukarest (a kommunizmust is beleértve) nem merte elvenni Erdélytől a korona gyöngyét. Ez, Nita szerint talán a hálaadás gesztusa, hogy az itteni emberek egykor tisztességet kaptak, akkoriban, amikor a fiatal Jászvásár mellett élő gyakornok Brassót választotta lakhelyül.
Vajon milyen lenne, ha az összes német vállalatnak egyszer csak kötelezővé válna a székhelyét Berlinbe költöztetni? A franciáknak meg Párizsba, és az olaszoknak meg Rómába? Ahelyett, hogy terveket rajzolgat a térképen, a miniszterelvtárs elgondolkozhatna azon, hogy miért nem érik el soha az 1976-os szintet, amikor a földgázkitermelés 29,8 milliárd köbméter volt – ma nyolcszor kevesebbet termelnek ki, „hála" a minisztériumok papírmunkájának. Gondolkozzon el azon is, hogy Medgyesen az ágazat legjobb munkásai és specialistái vannak és a Bukarestben összezsúfolódott bürokrácia nem megoldás.
De itt a politikai játszmák uralkodnak. Miután Szebent és Brassót szembeállította egymással, a miniszterelvtárs most ugyanezt tenné Erdély és Bukarest esetében is. Elvették az ásványvizeinket, a rezet, az aranyat, az ezüstöt, az autópályákat – mindenről a miniszterek döntenek: ott adják el darabról darabra Romániát, nem Medgyesen Tecuci-on vagy Máramarosszigeten.
Nagy hiba, amit Nita csinál: nincs elképzelése, úgy látszik nem érti, mik a románok prioritásai, és talán ezért látja Romániát Bukarest csatlósának: és a harmonikus fejlesztés helyett egy olyan adminisztratív-pénzügyi függőségben tart, amiről sem a régebbi Budapesti vezetés, sem a kommunisták nem is álmodtak.
Hogy érthetőbb legyen, itt egy Moldvai példa: Onesti városa a RAFO adókból élt, a település GDP-jének majdnem 80 százalékát a RAFO adta, de a vállalatot tönkretették és ezzel a várost is. Ez vár Medgyesre is, ahol a Romgaz és a Transgaz adóiból 65 százalékot kapnak vissza fejlesztésekre. Kétlem, hogy Nita értené. Ahogy tudom, már szemet vetett az egyik bukaresti székhelyre is, ami a Hristo Botev utcában van. Szerveztek egy állásbörzét is, ahol azt mondták a munkakeresőknek, hogy egy németországi képzésen kell részt venniük, ahonnan majd a fővárosba mennek dolgozni. Csakhogy a kényelmes miniszteri fotelekből, nem látszik az, hogy mit jelentene, ha egy teljes város, vagy teljes Erdély az utcára vonulna.
Az az ötezer medgyesi, aki két hete tüntetett, még ezreket tud maga köré gyűjteni, hogy megvédjék Erdély erőforrásait. És itt meg is állok, jó lenne mindenkinek elképzelni, milyen pénzügyi önrendelkezésünk lehet, amikor az indítógombok mindig a minisztereknél vannak.
Nita elvtárstól csak annyit kérek: képzelje el, hogy az a gomb egy pánikgomb.
Sabin Gherman
citynews.ro M&L
Erdély.ma

Kapitány Balázs: MILYEN NYELVEN TANULNAK? Erdélyi körkép az iskolai beiratkozásról

Egy kilogramm Gündisch
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A Goma-dosszié
Nobel-díjra javasolta Paul Goma román írót a moldáviai írószövetség, ami után Románia (mostoha) testvér-országának hatóságai megadták a moldáv állampolgárságot is a Párizsban élő román írónak, aki, hírek szerint a nyár folyamán visszatér szülőföldjére, Besszarábiába.
E hírben nem az a kérdés, hogy a második világháború utáni román irodalom e kétségtelenül egyik legkiemelkedőbb alakja, akit sokan a román Szolzsenyicinként emlegetnek, valóban felemelkedett-e a világirodalmi élet legmagasabb csúcsaira – amit kétségbe lehet vonni, latin álmodozásnak is lehet nevezni.
Hanem az, hogy a Romániából annak idején kiutasított, Franciaországban politikai menekültként élő román disszidens, antikommunista és emberjogi harcos visszakapta-e már román állampolgárságát, s hogy miért nem Romániába tér vissza a hazájából elűzött román író, miért kellemetlen, nem kívánatos értelmiség ma is, több mint huszonkét évvel a rendszerváltás után Bukarestben?
Az Írószövetség nagy késéssel, tavaly visszaadta neki ugyan tagsági jogát, a Băsescu-féle kommunizmus bűneit kivizsgáló bizottságba viszont hiába hívták meg, nyolc nap elég volt ahhoz, hogy kidobják onnan.
Vajon nem dől-e meg előbb-utóbb az a tétel, mely szerint Romániának nem voltak kiemelkedő disszidensei, nem csak azért hangsúlyozzák-e ezt, hogy Ceauşescu egykori udvari költői, a ma is fénypompában fürdőző vadimtudorok, s azok, akik a rendszerváltás utáni második és harmadik gárda kiszolgálóivá váltak, tovább élvezhessék privilégiumaikat?
Gomáról a fiatalok többsége nem is hallott, iskolában nem tanítják műveit, de a történelemórákon sem tesznek említést róla.
Nagyszebenben, X-es diák korában hurcolta meg először a Securitate, 1956 novemberében, miután az orosz csapatok rátörtek a magyar forradalomra, Goma visszaadta IMSZ-tagsági könyvecskéjét, ami után ismét verőlegények keze közé került.
A fő botrány azonban azután tört ki, miután regényét egy nyugatnémet kiadó adta ki, s miután a Szabad Európa felolvasta rendszerellenes nyílt levelét, s az is kiderült 1977-ben, hogy nyílt levelében a csehszlovák Charta 77 aláíróinak a következőket írta:
„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…
Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a romázn kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe.”
Ezután már a jilavai és szamosújvári börtön, majd a baragáni kényszerlakhely következett, de az írónak akkor már olyan nagy nemzetközi hírneve volt, hogy az Amnesty International is közbelépett érte, börtönbe már nem merték vetni, hát kiutasították az országból.
Párizsban is folytatta antikommunista és emberjogi harcát, ám közben a hazátlan, megkeseredett író egyre jobban belecsúszott az amerikaellenesség, antiszemitizmus és szélsőnacionalizmus lejtőjébe, ami után kétszeresen is kétséges, hogy a Nobel-bizottság egyáltalán szóba áll-e a moldáv írókkal, s hogy a kisinyovi hatóságoknak egyáltalán kell-e egy ilyen kellemetlen ember, akit különben az írók a moldáviai kommunizmus bűneit tanulmányozó intézet létrehozásával szeretnének megbízni.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

Kettős beszéd
Az RMDSZ még mindig nem döntötte el, egyértelműen autonómiapárti vagy sem, meghatározó vezetőinek nyilatkozatait továbbra is kettősség jellemzi. Kampányokban mindig felülkerekedik az Autonómiát Székelyföldnek! szlogen, de sokak számára nem jelent többet üres jelmondatnál.
Miközben Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ-es irányítású megyevezetés autonómiatanácskozást szervez nemzetközi meghívottakkal, érveket keresnek, külföldi példákat, melyek segítségével talán a többségi románság is meggyőzhető, hogy nem ellenük, hanem az ő fejlődésüket is szolgálandó autonóm régiók jöhetnének létre, Borbély László, a szövetség második embere Nagyszebenben a centralizáció mellett érvel, azt fejtegeti, hogy a megyék helyett a központi kormányzatra kellene bízni az európai pénzek lehívását. Miközben nap mint nap bebizonyosodik, hogy a bukaresti függőség csak elvesz tőlünk, szegényíti térségünket, korlátozza jogainkat, lehetőségeinket, Borbély László azt fejtegeti, jó lenne, ha egy központi szakértői csoport felelne az EU-s pályázatokért, s szakértelmüknek köszönhetően eurómilliókat osztanának majd tovább az országon belül.
Furcsa, szinte érthetetlen logika, és csupán jó magaviselet hajhászásaként értelmezhető, hisz az ilyenfajta leosztások a magyarságnak még akkor sem kedveztek, amikor az RMDSZ kormányon volt, a központi költségvetés forrásait mindig a politikai széljárás szerint fölözték, s a magyar többségű megyék a legjobb időszakban is legfeljebb csak annyit kaptak, amennyi kötelezően illette meg őket. Huszonhárom év bizonyítja: Erdély, Székelyföld minden bukaresti elosztásnak vesztese, a Kárpátokon belül megtermelt értékek Moldvát vagy Olténiát toldozzák-foltozzák.
Nehezen érthető hát Borbély László eszmefuttatása. Régóta tudni, a marosvásárhelyi kemény mag autonómia melletti kiállása kényszeredett, s az elmúlt hetekben, hónapokban többször kibújt a szög a zsákból; elítélően, lenézően nyilatkoztak a márciusi autonómiatüntetésről, s csak azért nem ellenezték a székely zászló kitűzését, mert felmérték, népszerűségvesztés lenne az ára. A bukaresti központosításhoz való vágyódás azonban még esetükben is túlzónak tűnik, magyarázatként nem szolgálhat mást, mint a beléjük ivódott, már szinte szervesült, hatalomhoz való dörgölőzést, mely rég nem nevezhető reálpolitikának, sokkal inkább megalkuvásnak, s ha még annak sem, akkor bizonyos csoportérdekek kiszolgálásának.
Az RMDSZ-nek végre döntenie kellene: marad a Markó–Borbély-féle hintapolitizálás mezsgyéjén, vagy felvállalja a határozott és egyértelmű kiállást. Közelgő kongresszusán fontosabb lenne erről határoznia, mert megmaradásunk szempontjából mindenképp égetőbb, mint a nagy garral beharangozott női tagozat létrehozatala.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összefogás és közös döntés
Nagyszebenben ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa
Kihelyezett ülést tartott május 11-én, szombaton a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT), ez alkalommal Nagyszebenben. A kongresszusra való felkészülésről, a várható döntésekről és dokumentumokról, valamint a belpolitika legfontosabb történéseiről beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolójában.
"Az RMDSZ 11. kongresszusa a közelebbi és távolabbi célok leszögezéséről szól elsősorban: megerősítjük a szövetséget, annak különböző testületeit. Közös döntéseket kell hoznunk, amelyek összekötik a platformokat, az önkormányzatok képviselőit, a parlamenti frakciókat" – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. Kelemen Hunor emlékeztetett arra, hogy az elmúlt évben az erdélyi magyarság két ízben is a szövetségre bízta a képviseletet, ennek a felelősségnek a tudatában kell megerősíteni az RMDSZ-t.
"Olyan döntéseket kell hoznunk, amelyek ütőképes szervezetet eredményeznek. Éppen ezért kiszélesítjük a Szövetségi Állandó Tanácsot, helyet adunk az ideológiai műhelyek működésének, növeljük a platformok erejét. És bár 23 éve várat magára, de idén végre megalakul az RMDSZ női szervezete, amelynek kifejezetten örvendek" – zárta Kelemen Hunor a kongresszus előkészületeinek ismertetését.
A szövetségi elnök a belpolitikai kihívásokról szólva elsősorban a restitúciós törvényt említette, amelyet a kormány felelősségvállalással fogadott el. Ez a jogszabály megőrizte azt a két elvet, amelyeket a szövetség 23 éve képvisel: a méltányosság elvét és a természetbeni visszaszolgáltatást. Az RMDSZ a kormánnyal folyamatos párbeszédet folytatott erről a kérdésről, így támogatta a jogszabály elfogadását.
"Az alkotmánymódosításról és a régiók átszervezéséről nagyon sokat kell még beszélnünk, mert ezek a témák hosszú távon meghatározzák életünket. Az RMDSZ alkotmánymódosító javaslatai készen állnak, ezek közül az egyik legfontosabb a nemzetállami kitétel törlése az 1-es cikkelyből. Erre vonatkozóan természetesen nincs politikai konszenzus, de nekünk kötelességünk a kérést fenntartanunk, mert ezt érezzük igazságosnak. Javasoljuk továbbá, hogy a nemzeti kisebbségeket ismerjék el államalkotó tényezőként, mert úgy véljük, a Romániában élő nemzeti közösségek komfortérzetét ez jelentősen növelné, és nem éreznék másodrangú állampolgárnak magukat. Kétkamarás parlamentet, parlamentáris köztársaságot javasolunk, ugyanakkor azt támogatjuk, hogy a kormánynak csak korlátozott számban legyen lehetősége sürgősségi kormányrendeleteket elfogadni. A régióátszervezésről az a szövetség álláspontja, hogy a jelenlegi fejlesztési régiók adminisztratív hatáskörrel való felruházása hatalmas hiba lenne. Nem azért rossz az uniós pénzek lehívása, nem azért nincs autópálya Erdélyben, mert ez a szint nem létezik. Ez a kormány és a megyék közé beiktatandó szint gyakorlatilag a megyéktől vesz el hatásköröket, a döntések messze kerülnek az állampolgároktól. Ennél nagyobb tévedést el sem tudok képzelni. Hivatalba lép majd nyolc kormányzó, akik maguk alá gyűrik az önkormányzatokat. Ebben az országban erős regionális identitások működnek, amelyeket a kommunizmus sem tudott megtörni, nekünk arra kell törekednünk, hogy ezeket megerősítsük" – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ végezetül a jövő évben sorra kerülő európai parlamenti választásokról beszélt, amelyre a felkészülésnek már a kongresszus után el kell kezdődnie, a munkában pedig az RMDSZ minden egyes szervezetére szükség van.
Kelemen Hunor ugyanakkor kitért a kisebbségi polgári kezdeményezésre, amely megállapítása szerint az RMDSZ legnagyobb nemzetközi projektje ebben az esztendőben. "Partnereinkkel közösen véglegesítettük a tervezet szövegét, és még a csíkszeredai kongresszus előtt bejelentjük a bizottság összetételét. A megfogalmazott szöveg tartalmazza mindazokat a célokat, amelyek az egymillió aláírás összegyűjtése után kötelezőek lesznek a tagállamok számára: regionális politika, a kisebbségek támogatása, esélyegyenlőség, kultúra, vallás, mindezt összhangban az európai elvárásokkal" – ismertette a szövetségi elnök.
"Összefogás, szolidaritás, tolerancia – ezt a három kulcsszót kell az RMDSZ életében és működésében a következő periódusban folyamatosan szem előtt tartanunk, hiszen erős, jól működő szervezetre van szükségünk, mely képes kellő időben döntéseket hozni. Az RMDSZ soha nem volt elszigetelődött politikai alakulat, mindig elismerte, hogy egyes döntések meghozatalához külső partnerekre is szüksége van. A tárgyalás, a beszélő viszony a többi román párttal most mind a regionalizálás kérdésében, mind az alkotmánymódosításnál fontos" – fogalmazott Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának nagyszebeni ülésén.
Borbély felszólalásában a Maros megyei tisztújító közgyűlésre is kitért, és elmondta, ami az RMDSZ Maros megyei szervezetét illeti, a szervezetnek voltak és vannak eredményei, és bízik abban, hogy az új vezetőség tovább tudja vinni az elkezdett munkát, de újítani is tudni fog. "Ne feledjük, hogy Marosszék Székelyföld szerves része, ezért a Maros megyeieket is be kell vonni azokba a döntésekbe, amelyek a Székelyföldet illetik" – fogalmazott a politikus.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) kapcsán Borbély elmondta: nem szabad elfelejteni, hogy az Ungureanu-kormány a MOGYE magyar karának megalapításába bukott bele. "Most meg akkreditálni szeretnék az egyetemet a magyar tagozatok nélkül. Ez megengedhetetlen. Vannak ígéreteink a kormányfő részéről, hogy számunkra elfogadható módon fogják rendezni az ügyet, és erről valószínűleg a jövő héten részletesebben fogunk tárgyalni a tanügyminiszterrel" – tájékoztatott Borbély László.
Hozzátette, a szövetség nehéz időszakot él most, hogy nincs kormányon, választások is következnek, de éppen ezért még jobban össze kell fogni, semmiképp nem szabad elszigetelődni és ütőképesnek kell maradni.
Az SZKT, Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolóját követően, előkészítette az RMDSZ XI. kongresszusához szükséges dokumentumokat.
A székelyföldi frakció nevében Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a kongresszust követő időszakot vetítette elő felszólalásában. "Meggyőződésem, hogy új fejezet fog kezdődni szövetségünk életében, egy olyan fejezet, amelyben nagy hangsúlyt fektetünk önkormányzati képviselőinkre, hiszen ők azok, akik mindennap előbbre tolják a Székelyföld és a magyarok ügyét" – hangsúlyozta Tamás Sándor. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke a Novum fórum nevében tett felszólalásában elmondta, hogy Marosvásárhely az erdélyi magyarok egyik fontos helyszíne, ahol az elmúlt tizenkét évben meglehetősen sok negatív hatás érte az ott élő magyarokat. "Úgy látom, szemléletváltásra van szükség, hogy eredményesek legyünk. A marosvásárhelyi interetnikus környezetben az együttélés európai eszméjének példájára kell megtaláljuk a helyi politikai stratégiákat, ehhez kérem az RMDSZ támogatását" – zárta felszólalását Brassai.
A MIÉRT frakció nevében Szabó József SZKT-képviselő emlékeztette a jelenlevőket az ifjúsági szervezet dévai tisztújító küldöttgyűlésére, elmondta: "Tudjuk, hogy létezik egy 15 százalékos elv, amely mentén az ifjúság jelenlétét szorgalmazzuk a közéletben, ez olyan egyezmény az RMDSZ és MIÉRT között, amivel továbbra is élni fogunk" – emelte ki Szabó József, továbbá pozitívan véleményezte a tisztújítást megelőző időszakban zajló versengést, amely megmozgatta a szervezetet, és lehetővé tette a fejlődést is. "Itt az ideje a jövőről beszélni, hiszen ez foglalkoztatja a fiatalokat. Milyen lesz az élet a csíkszeredai kongresszus után?" – tette fel kérdést a MIÉRT-elnök, hozzáfűzve: "keressük azokat a pontokat, ahol partnerségben tudunk együttműködni az RMDSZ-szel, hiszen a fiatalok által a társadalomépítés és az itthon maradás a legfontosabb".
Frunda György a kereszténydemokrata frakció képviseletében alkotmánymódosító javaslataként kifejtette: "Azért kell dolgoznunk, hogy a magyar nyelvet szóban használhassuk az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban".
Az SZKT utolsó napirendi pontjaként sor került a szövetségi alapszabályzat és program módosításának előkészítésére a kongresszusra.
Népújság (Marosvásárhely)

Vannak normális románok is (Beszélgetés Lucian Mîndruţăval)
A magyar–román párbeszéd jegyében született HungaRomânisme–HungaRomagyarázatok kiállítás díszvendége volt Lucian Mîndruţă román újságíró, aki az elmúlt hónapokban magyarbarát megnyilatkozásai miatt vált ismertté és népszerűvé az erdélyi magyarság körében.
Két nemzetiség együttélése olyan, mint a házasság: ha szabadságra vágysz, szabadabban kell engedned társad is, még akkor is, ha ez nem mindig tetszik, s olykor féltékennyé tesz – fejtette ki felszólalása elején. Őszintén, színesen, szellemesen beszélt a nacionalizmusról, a gyáva, cél nélküli emberek menedékéről, az oktalan, értelmetlen gyűlöletről, a másik megismerésének fontosságáról. A megnyitó után még rövid ideig elidőzött Sepsiszentgyörgyön, mint mondotta, ezúttal nem próbálta ki, adnak-e neki kenyeret, pár éve már bizonyosságot nyert, hogy alaptalan e mítosz, s azóta is őrzi az itt románul vásárolt hűsítőt. Lucian Mîndruţă szívesen válaszolt a Háromszék kérdéseire is. – Honnan jött az ötlet, hogy december elsején közzétegye a világhálón azt a magyarokkal szimpatizáló írást, melynek köszönhetően rövid időn belül rendkívül népszerű lett a magyarság körében? Miért tartotta fontosnak ezt a gesztust? – Egy amerikai ismerősömet hoztam el Erdélybe, s elvittem olyan helyekre, amelyek híresek, ahová minden román elviszi a külföldi vendégeit: a Peleş-kastélyba, Törcsvárra, Segesvárra, Nagyszebenbe. Az illető egyfolytában kérdezgetett: ezt ki építette, ez kinek köszönhető? S bár nehezemre esett, de rá kellett jönnöm, hogy bármit mutatok neki, azt mind mások készítették, nem az enyéim. Ekkor szembesültem azzal, hogy Románia gazdagságának jelentős része nem a románoknak köszönhető, s ha bölcsek lennénk, ünnepelnénk, kihasználnánk ezt. Az elutasítás helyett közelednünk kellene az itt élő nemzetiségekhez, tanulni tőlük. Rájöttem, úgy félünk a magyaroktól, mint a sötéttől, azért, mert nem ismerjük őket. Ezért gondoltam, hogy megteszem az első lépést, kezet nyújtok, és megpróbálom december elsejét, a mi ünnepünket az ő ünnepükké is tenni. S ugyanakkor megérteni, hogy a magyarok közül sokan nem ugyanazt érzik ezen a napon, mint mi, s ez normális, hisz nem vagyunk mindannyian egyformák. – Még meglepőbb volt két hónappal később, amikor a legnagyobb cirkusz közepette ön is kitűzte a székely zászlót Facebook-oldalán. – Igen, akkor kineveztem magam az első argeşi székelynek. Nevetségesnek tartom, hogy egy történelmi szimbólum ellen harcoljunk. Ha a magyarok szeretik a székely zászlót, a sajátjuknak tartják, kinek van joga megtiltani használatát? Olyan ez, mint Rómeó és Júlia története: hogyan tilthatod meg a fiataloknak, hogy szeressék egymást? Ez az ő zászlójuk, hagyd békén őket. Mit zavar téged Craiován, hogy valaki Hargita megyében kitűzött egy zászlót? Mit ártott neked? Nevetségesnek tartottam és fontosnak éreztem, hogy legyen egy román, aki normálisan viszonyul a kérdéshez. Gőgöljük magunkat a nagy nemzeti öntudatunkkal, pedig nem kellene olyan dolgokkal dicsekednünk, amelyek nem rajtunk állnak. Románnak születtünk, ez szerencse vagy esély, de önmagában még nem érdem. Az, hogy egy adott országban születtél, adott nemzetiségben, az csupán véletlen. Arra kellene figyelnünk inkább, hogy mit cselekszünk, milyen jót teszünk, mi marad utánunk. – A magyarok rokonszenve egyértelmű volt. Milyenek voltak a román visszajelzések? – Higgye el, vannak normális románok is. Sokan. Olyanok, akiknek nem az az első, hogy szidni kezdik a magyarokat, akik nem érzik rögtön azt, hogy vesztenivalójuk van, hogy valaki el akarja lopni tőlük Erdélyt. Sokan vannak, akiknek ugyanúgy elegük van ebből az üres hőzöngésből, mert ez a nacionalista mellveregetés nagyon üres. Jobb lenne, ha az őseink érdemei helyett saját érdemeinkkel foglalkoznánk, azzal, amit ma teszünk. Persze, nagyon sokan megharagudtak. A Facebookon kialakult egy szélsőjobboldali csoportosulás, tagjainak megvannak a közös jellemzőik: mindannyian egy bizonyos focicsapat szurkolói – nem mondom meg a csapat nevét –, mindannyian szeretik Corneliu Zelea Codreanut, egy polgárt, aki hatvan évvel ezelőtt az utcán lövette le az embereket. Rendben van, azt szeretnek, akit akarnak, de ami még súlyosabb, egyikük sem tud helyesen románul, mindannyian műveletlenek. Ez számomra elfogadhatatlan. Nem lehetsz úgy román hazafi, hogy csak Eminescu egyetlen versét olvastad, s azt sem tudod, mikor kell egy vagy két i betűt használni a szó végén. Ez a legnevetségesebb: a tudatlan, helytelen nacionalizmus. Hogyan szeretheted a hazádat, ha nem szereted az anyanyelvedet? A nyelv lenne az első, a legfontosabb, azután jön az ország. – Úgy gondolja, a nacionalista hőzöngők kisebbségben vannak? – Mindig, minden nemzetségben van és lesz egy ideges csoportosulás. Magyarországon is ott vannak a jobbikosok, akik most nagyítóval keresik a zsidókat. Kicsit furcsa, nem is értem. Nálunk is hasonló a helyzet, ellenséget keresnek, s ezek az emberek, akik ezt teszik, éppen önmaguk legnagyobb ellenségei. Üres az életük, nem találnak jobb elfoglaltságot, mint hogy szidjanak valakiket. – Hogy érezte magát péntek este Sepsiszentgyörgyön? Mi a véleménye az itt összegyűltekről? – Érdekes volt. Azért tartottam fontosnak, hogy eljöjjek, mert időnként belefáradsz abba, hogy folyton olyan emberek között legyél, akik nem értik azt, amit mondani akarsz. Arra gondoltam, itt talán olyanokkal találkozom, akik értik a mondandómat – és így történt. Kevesen vagyunk ilyenek, románok és magyarok is, akikben nincs görcsösség, nem figyeljük a másikat gyanakodva. Itt bizonyos mértékig megértésre találtam, de hangsúlyoznom kell: én nem ismerem a magyarokat. Egy más etnikum, más kultúra. Én egy olyan kultúrából érkezem, ahol sokat beszélünk, de végül nem teszünk túl sok mindent. Az itt összegyűlt magyarokon láttam, visszafogottabbak, figyeltek engem, s nagyon tetszett, hogy őszinték voltak. Amikor feltettem a kérdést, hogy szeretik-e a románokat, volt azért néhány másodpercnyi csend. Legalább nem voltak képmutatóak. Erre, persze megvan a magyarázat: azoknak is köszönhető, akik folyton, ok nélkül szidják a magyarokat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románok tüntettek az autonómiáért Kolozsváron
Szombat délben Kolozsvár belvárosában mintegy húsz, többségében román nemzetiségű tüntető fejezte ki szimpátiáját Erdély autonómiája mellett. A helybelieken kívül Szebenből, Medgyesről és Nagyváradról is érkeztek az előre bejelentett megmozdulásra.
„Autonómiát Erdélynek!”, „Kolozsvár, Erdély fővárosa”, „Föderális Romániát!” – hirdették a közel félórás tüntetésen felvonultatott transzparensek, ahol felolvastak egy, Románia régiósításával kapcsolatos nyilatkozatot is. A nemrégiben megfogalmazott kiáltvány Erdély önrendelkezése mellett foglal állást, valamint felhívja a figyelmet a tervezett régiósítás legfőbb veszélyére, vagyis a magyar közösség tudatos asszimilációjára a román többséggel szemben. A megjelentek – egyebek mellett – kifejezték határozott igényüket a regionális parlamenttel, az önálló, erdélyi költségvetéssel, a régió történelmi határainak tiszteletben tartásával és az elkobzott anyagi javak visszaszolgáltatásával kapcsolatban is.
Az esemény szervezője Fancsali Ernő, székelyudvarhelyi születésű, de jelenleg Kolozsváron nemzetközi kapcsolatokat tanuló egyetemista. Elmondása szerint, május 18-án volt két éve, hogy elkezdte szerkeszteni az Autonomy for Transylvania Facebook-oldalt, melynek mára már közel ötezer követője van. Az évforduló apropóján Fancsali úgy gondolta, ideje a virtuális térből kimozdulva, a mindennapi életben is hangot adni az erdélyiek autonómia-igényének. Ennek megfelelően egy Facebook-esemény mentén szerveződő tüntetők szombaton megjelentek a kolozsvári Széchenyi-téren (ma Mihai Viteazul-tér). A demonstráció főszervezője, a résztvevők alacsony létszáma ellenére is, sikeresnek ítélte a megmozdulást, melynek következő állomására június 15-én kerül sor Nagyszebenben.
A tüntetés rendőri biztosítás mellett, rendbontás nélkül ért véget.
vajma.info
Erdély.ma

Más olvasatban – könyvröptetés és Moldávia erdélyi gyökerei
Könyvröptetés és rácsodálkozás címmel szervezett a Kolozsvári Könyvhéten rendhagyó olvasásnépszerűsítő kerekasztalt a Fehér Holló Médiaklub. A rendezvényen közéleti személyiségek egyszerű olvasóként csodálkoztak rá az újságírósorozat köteteire.
Másnap az EME-székházban román nyelvű kerekasztallal rukkolt elő a médiaklub, melynek címe Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare volt, és amelynek fő témái a székelység, a gagaúzok, a moldávok illetve ezek kisebbségi státusza, szokásvilága, anyanyelvi gondjai voltak Mindkét rendezvényen megteltek az otthont adó termek: a Sapientia Óváry-terme illetve az EME-székház előadója. A kerekasztal-beszélgetések díszvendége Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem történésze volt.
„Ideje arról is beszélni, hogy a könyvek olvasók nélkül elvesztik önmagukat, és a legjobb esetben is csak szervezett pótcselekvésként könyvelhetők el” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. Hozzátette: nincs nagyobb öröm egy (köz)író számára, mint az, ha valaki elolvassa könyvét. Ennél már csak az az élmény nagyobb, ha az olvasó megjegyzéseket is fűz azokhoz, vagy – és ez a az író-olvasó intim kapcsolatának netovábbja -, ha másodszor elolvasva a könvet kijelenti: „másodszorra mintha más olvasata lenne, mint először”.
A rácsodálkozók sorát Guttmann Szabolcs nyitotta meg, aki nagyszebeni emlékei tükrében villantotta fel Kalmár Zoltán: Nagyszeben a vörös város és hajdani magyarjai című kötetének témakörét, és számtalan saját élménnyel „írta tovább” azt. Kuszálik János Lőwy Dániel: Két világ között című publicisztika-kötetét tartva kezében vallotta be, hogy másodszorra olvasva a könyvet, nemcsak a felnőtt Lőwy Dániel képe sejlik fel előtte, hanem a diák is, aki egykoron a kéményekről tartott előadást kedves iskolájában.
Demény Péter Mihály István: Örömszakadtáig című publicisztika-füzéréről beszélt, vagy inkább annak szerzőjéről, akinek családias hangnemben „felrótta”, hogy túl gyakran pesszimista. – Mihály Istvánt először az Ifjúmunkásból ismertem meg. Két szerkesztő volt, akit feltétlenül elolvastam, ha megjött az iskolába a lap: Bodor Gy.Tamást és Mihály Istvánt – mondta. Megjegyezte: nagy kár, hogy a szerző egyre ritkábban közöl az írott sajtóban, irodalmi lapokban.
Horváth Gabriella Szabó Csaba – Ambrus Attila: Folyópartok – Újnomádok című közös kötetéről beszélt, annak első felét szinte jelzős szerkezetekig elemezve. Elmondta: olyan tájleírások és megszemélyesítések is vannak a szövegben, hogy az a filológusoknak külön csemege, az olvasónak meg valóságos „rácsodálkozás, röptetési kísérlet”. Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem tanára a Fehár Holló Újságírósorozat román nyelvű válogatását, a NOI_MI-t mutatta be, külön hangsúlyt fektetve arra a regényes nyomozásra, amely Alexandru cel Bun első, erdélyi magyar felesége nyomán ered a két Moldva alapítása nyomába.
„Moldova Köztársaságban nem újdonság az, hogy a két országrész máramarosi eredetű, de Bedőházi Drágosnak (olacos de Bedeuhaza) és Izakonyhai Bogdánnak (Bogdan de Cuhea) a magyar államhoz és szokásvilághoz való szoros kapcsolata nem közismert. Történész kollégáimmal beszéltük, hogy a Jó Sándor Margarétái című regényes nyomozást Kisinyovban be kellene külön mutatni, már csak azért is, mert a magyar és lengyel regényekben megjelenő Moldova-kép újdonságszámba menne a moldáv olvasók körében” – mondta a történész.
Az erdélyi-moldáv kapcsolatok feltérképezése volt a vezérfonala a Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare román nyelvű kerekasztalnak is, amelyet a Médiaklub az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen szervezett. Szabó Csaba hivatalos médiaanyagok vetítése által támasztotta alá azon meggyőződését, hogy Erdély és Moldova Köztársaság között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Meglátásában ennek a kapcsolatnak a gyökerénél a közös történelem kell hogy álljon, hiszen Nagy Lajos magyar király Magyarországa nélkül soha nem születhetett volna meg a történelmi Moldva. Szabó Csaba hazai román történészeket idézett, akik szerint „a kezdetek Moldvája Erdély nyúlványaként fogható fel”.
Aurelian Lavric egyetemi tanár elmondta: több hangsúlyt kellene fektetni a 14.századi történésekre, a magyar-moldáv kapcsolatokat más szinekben is fel kellene tüntetni, hiszen egyértelmű,hogy mindkét Moldva megmaradásának egyik titka az a szervezeti rendszer, amit Drágos illetve Bogdán az akkori Magyarországról hozott.
„Moldávia Székelyföldjéről”, az autonóm státust kiharcoló Gagaúziáról valamint magánakMoldáviának a jövőjéről beszélve Aurelian Lavric elmondta: jelenleg nagyon erősek azok az erők, amelyek a régiót nem az Európai Únióhoz, hanem az Orosz-Ukrán-Kazah vámúnióhoz szeretnék kapcsolni. Ehhez az általános horizontvesztéshez az is hozzájárul, hogy az egyszerű emberek tömegei moldovánokként határozzák meg magukat, és az alkotmányban is az áll, hogy a köztársaság nyelve nem a román, hanem ennek tájszólása (grai), a moldován.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagyenyed román nemzetiségű polgármestere, Horatiu Josan is, aki nem a moldáv-magyar, hanem az erdélyi román-magyar kapcsolatok gyakorlati vetületeiről beszélt. A polgármester elmondta: a városi tanácsban folyó munka, együttműködés rendkívül fontos. – Nagyenyeden 16-17 százalék a magyarság arányszáma, így a román tanácsosok minden leszavazhatnának, ha akarnák. Enyeden viszont másképpen van ez, ezért jut pénz mindig a Bethlen Gábor Kollégiumnak is. Az együttműködés a kulcsa az együttélésnek – mondta.
A rendezvény végén stílszerűen moldáv borospalackot és tokajit bontottak meg, jelezve, hogy a moldáv-magyar közeledést a bor is segíteni fogja. A médiaklub meglepetésként az Eurovízió moldáv és magyar „félignyertes” zeneszámainak klippjét vetítették ki, hangsúlyozva, hogy – Romániával ellentétben – mindkét nép saját nyelvén énekelt Malmöben.
Maszol.ro

Hálával ünnepeltek Gyergyóditróban
A gyergyóditrói nagytemplom fennállásának századik évfordulóját ünnepelték a hívek az elmúlt pénteken. A templombúcsú a szeretet, a hála, a köszönet, az elismerés és az összefogás jegyében zajlott.
Pompával, ugyanakkor alázattal és hálával ünnepelt nagytemplomának búcsáján, Jézus szent szíve ünnepén Gyergyóditró közössége. Az istenházának száz évvel ezelőtt történt felszentelési ceremóniájából ihletődve most is a falu szárhegyi végénél fogadták a ditróiak és vezetőik a szentmise ünnepi szónokát, s akárcsak annak idején gróf Majláth Gusztáv Károly püspököt, ezúttal Jakubinyi György érseket is díszmenet kísérte a templomig. Az úton átívelő virágkapun, székely ruhás fiatalok sorfala között vonult a főpásztort szállító díszhintó és a menet, az istenházába pedig virágszőnyegen léptek be az ünnepre összegyűlt helyiek és zarándokok.
Emléktábla őrzi a felújítást segítők nevét
A templom restaurálásának 2007 óta zajló munkálatait végző és támogató személyek, intézmények nevét őrzi az a márványtábla, melyet a templom előterében helyeztek el. A Székelyföld-szerte egyedüli szépséggel bíró, impozáns templom építésének, felszentelésének körülményeit, a történelmi események templom- és hitpusztító hatásait Baróti László Sándor helyi plébános ismertette, részletezve a felújításra szorult állapotokat, a restaurálás folyamatát. „Azok az emberek jöttek segíteni, azok javították ki a ditrói nagytemplomot kívül-belül a ma látható szépségében, akik a templom javításával egy időben saját lelküket és szívük szeretetét is igyekeztek megújítani" – fogalmazott az emléktábla leleplezése előtt a lelkipásztor, az egyházközség köszönetét tolmácsolva mindazoknak, akik áldozatot hoztak a templom felújításáért pénzben, imádságban, munkában és időben. A templom javításának összköltsége 1 millió 300 ezer lej, az összeg a hívek, helyi és megyei intézmények, illetve a két ausztriai testvérplébánia adományaiból gyűlt össze – hangzott el. „Mi templomépítő nép vagyunk, egyházközségünk tudott, és ma is tud templomot építeni, a ditróiaknak ezt az erejét, képességét hirdeti a kolosszális templomunk 100. évfordulója" – mondta a plébános, arra kérve a híveket, járuljanak hozzá a felszegi Szent Imre-kápolna és a tervezett ravatalozó felépítéséhez.
Átadták a centenáriumi zászlót
Áldási szertartással folytatódott az ünnep. A ceremóniát a főpásztor végezte, szenteltvízzel hintve meg a falakat, tömjénfüsttel illetve a templomot, hogy az a felújítás után is Istennek méltó hajléka legyen. Az ünnepség keretében a centenáriumi zászló átadására is sor került, a templom részére Puskás Elemér polgármester és Kovács Árpád András közbirtokossági elnök adta át a lobogót. A községvezető a településen megvalósult összefogás fontosságát emelte ki beszédében, gondolatát továbbszőve az elnök egy kívánságot fogalmazott meg: „Szeretném, ha ez a zászló nemcsak arra emlékeztetne minket, hogy százéves a templomunk, hanem dédapáink, nagyapáink, apáink összefogására és a mi összefogásunkra is. Legyen ez példakép az elkövetkezendő nemzedékek számára" – mondta Kovács Árpád András.
Csak a szeretet számít
A Jézus szíve tiszteletének megnyilatkozási formáiról szólt prédikációjában Jakubinyi György érsek, felhívva a hívek figyelmét a szeretet, a hit és Krisztus követésének fontosságára. „Isten színe előtt egyedül a szeretet számít. Nincsenek nagy és kis tettek, csak szeretet van, amit tetteinkbe beleviszünk. Így van ez az egyházközséggel is. Hogyha ez, az egykor kilencezer, aztán hatezer, majd ötezer lelket számláló ditrói római katolikus egyházközség nagy egyházközség akar lenni Isten színe előtt is, akkor legyen bennetek szeretet, összetartás, egymásnak a megsegítése" – hangsúlyozta prédikációjában az érsek.
Az ünnepség keretében oklevéllel tüntették ki mindazokat, akik valamilyen módon hozzájárultak a templom felújításához, a főpásztor által átadott 21 elismerés személyeknek, közösségeknek, intézményeknek szólt. Köszönettel illeték továbbá azokat, akik az ünnep szervezésében, kivitelezésében nyújtottak segítséget.
Felavatták a templomépítő szobrát
A szentmisét követően került sor lovag Takó János, az egyházközség egykori plébánosa, a templom építtetője mellszobrának leleplezésére. A templomkertben felállított bronzalkotást a ditrói származású Kolozsi Tibor szobrászművész készítette, a művet ajándékképpen ajánlotta fel. A szoboravatáson elmondta, ezzel kíván hozzájárulni az áldozatvállalásra mindig kész ditrói közösség építéséhez.
Elhangzott, Takó János főesperes-plébános huszonhét éven át, 1888–1915 között volt Ditró plébánosa. Ezt a közel három évtizedes időszakot a nagytemplom építésének előkészítése, tervezgetése, felépítése töltötte ki. Az őt ért gyanúsítgatások, rágalmazások, számonkérés miatt áthelyezését kérte a Szeben melletti Vízaknára, itt nyugszanak földi maradványai. „Takó János hazajött. Azt üzeni nekünk, ne torpanjunk meg, ébredjünk fel, építsünk templomot, és éljünk Jézus Krisztus tanításai szerint" – ezzel a gondolattal zárta az ünnepséget Baróti László Sándor plébános.
Maszol.ro

Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Radu Vasile volt román miniszterelnök
Hetvenegy évesen elhunyt július 3-án, szerdán reggel Radu Vasile volt kormányfő – közölték a hírtelevíziók. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD) politikusa évek óta vastagbélrákban szenvedett. Radu Vasile 1998-1999 között volt Románia miniszterelnöke.
A halálhírt megerősítette a B1TV-ben Aurelian Pavelescu, a PNTCD vezetője is. „Karizmatikus személysiég volt, mindnyájan nagyon szerettük" – jelentette ki.
Radu Vasilét három éve megműtötték, utána Romániában, majd Izraelben kezelték. A történész-politikus 1942. október 10-én született Nagyszebenben. Háromszor nyert szenátori mandátumot: 1992–1996, 1996–2000 és 2000–2004 között. Politikai pályája teljes egészében a Parasztpárthoz kötődik, amelynek egy ideig a főtitkára is volt.
Amíg betegsége le nem győzte, a Bukaresti Közgazdasági Egyetem tanára volt. Versesköteteket is megjelentetett Radu Mischiu álnéven.
Maszol.ro

Szórványkörúton
Egész Erdély példát vehetne arról, ahogyan Abrudbánya népe ünnepelt nemrég – mondotta lapunknak Demeter László, a Kovászna Megyei Tanács szórványprogram-felelőse, aki június végén negyedmagával szórványkörúton vett részt. Csütörtöktől vasárnapig meglátogatták Erzsébetváros, Nagyszeben, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Őraljaboldogfalva, Abrudbánya, Gyulafehérvár, Csombord, Tür, Kőhalom magyar közösségeit.
Az Összetartozunk Székelyföld–szórvány partnerségi program részeként zajlott látogatásokon elbeszélgettek a helybeliekkel mindennapjaikról, a szórványsors nehézségeiről, a gondok megoldási lehetőségéről, a magyarságtudat erősítésének módozatairól – számolt be Kiss Csilla, a megyeháza programfelelőse. Gudor Kund Botond lelkésszel, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesével az őszi Bethlen Gábor-programról, háromszéki előadók fellépéséről tárgyaltak. Szombaton az abrudbányai magyar közösség napján vett részt a küldöttség. A rendezvényen népdalokkal, néptáncokkal felléptek a kovásznai kisiskolások is. Az ünnepi istentiszteleten Demeter László üdvözlő szavaiban kiemelte, hogy a helyiek egymás iránti kölcsönös tisztelete, történelmi fájdalmakat felülmúló toleranciája a székelyföldiek számára is példaértékű. Tolmácsolta Tamás Sándor megyeitanács-elnök üdvözletét, kiemelve, míg Abrudbányán gond nélkül befogadják Kovászna megye zászlaját, addig Háromszéken küzdenünk kell értékeinkért, jelképeinkért, hagyományainkért.
A csombordi Rózsafesztivál után a Fehér megyei Tür településre látogattak, számba vették a Magyar Ház új tetőszerkezetét, Kémenes Lóránt plébános a további munkálatokról, tervekről számolt be. A település első írásos említésének 700. évfordulóját októberben ünneplik, a programban több háromszéki előadó is szerepel. Demeter László lapunk érdeklődésére elmondta: a legmeghatóbb az volt, ahogyan Abrudbányán ünnepeltek. Ott, ahol valamivel több mint félszáz magyar él hatezer román között, a központ tele volt a magyar napokon, a románok is ott voltak. Az, ahogyan elfogadták, tiszteletben tartják a másságot, egész Erdélyre példa lehet – tette hozzá.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékteremtés és -megőrzés a IV. Hungarikum Napokon
Guttmann Szabolcs: a nagyszebeni magyarság példamutató erővel bír
Az erdélyi, a nagyszebeni és általában a magyar nemzeti értékek ápolása, az identitásmegőrzés, a többségi nemzet felé való megmutatkozás a célja a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület és a Szebeni Magyar Üzletemberek Társasága által szervezett Hungarikum Napoknak évről évre, és ez idén, a negyedik alkalommal megszervezett rendezvénysorozaton sem volt másképp. Különös jelentőséggel bírnak az ilyen jellegű rendezvények egy olyan magyar közösség és környezete számára, amely a nemzeti sokszínűség egyik alappillére Nagyszebenben kultúrája, a kisebbségi létben való megmaradásáért folytatott küzdelme, folyamatos megújulása, értékteremtő tevékenysége révén. Serfőző Levente, a Szebeni Magyar Egyesület elnöke megnyitó beszédében is rávilágított arra, hogy már maga az is hungarikumnak tekinthető, hogy Nagyszebenben magyarok élnek, eseményeket szerveznek, és nem adják fel nemzeti érzelmeiket, hovatartozásukat.
Szabadság (Kolozsvár)

Kastélysorsok Erdélyben: mi lesz a magyar örökséggel?
Az összmagyar örökségvédelem egyik legfontosabb rendszerváltás utáni kérdése a külhoni épített örökség védelme, különösen a nehézségekkel sújtott vidékeken. Az erdélyi kastélyok pusztulása és mentése talán a legizgalmasabb terület: ezt járta körbe a Korunk folyóirat júniusi lapszáma.
A Korunk című, kolozsvári központú, erdélyi folyóirat júniusi lapszáma az erdélyi kastélyok viszontagságos 20. századi történetét, azok romániai rendszerváltás utáni sorsát, hol borús, hol reménykeltő fejleményeit járta körbe cikkek, esszék és interjúk egész sorával. Tudták, hogy Trianon óta komplett középkori udvarházak és kora barokk rezidenciák pusztultak el Erdélyben, nem beszélve a török idők utáni barokk, klasszicista vagy eklektikus kastélyok egész sorának omladozásáról? A Korunkban számos ilyen történetet olvashatunk. A magyar örökség végleges elpusztulása miatti szívfájdalmunkat, ha csekély mértékben is, de azért enyhíti az a néhány pozitív történet, ami reményt kelt az erdélyi épített kincsek jövőjét illetően.
Kastély? Gépállomás, istálló, téeszközpont!
Kovács András kolozsvári művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA külsős tagja már a folyóiratot nyitó, Hogyan pusztítsuk el a kastélyokat? című balatonfüredi előadása alapján született írásában megkondítja a vészharangot. „Az élet nem áll meg merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem” – idézi mottóként Biró József 1944-es szavait. És mennyire történelem most a kastély fogalma, hetven évvel később. Kovács András az, aki a fent már említett veszteséglistát sorolja: nyomtalanul eltűnt a Bánffyak bárói ágának bonchidai, középkori udvarháza; a Hallerek 1626 körül épült fehéregyházi rezidenciája; a szamosfalvi Mikola- és a magyarfenesi Jósika-kastély is.
A második világháború romániai kommunista hatalomátvétele után végleg megpecsételődött az úri lakosok sorsa, legtöbbjükből Erdélyben is gépállomás, istálló, téeszközpont vagy közösségi (értsd, senki által nem őrzött, védett, karbantartott) épület lett. Változást hozott azonban a román rendszerváltás és az utóbbi évek néhány fejleménye: a restitúciós törvények értelmében sokan visszakaphatták régi kastélyaikat, birtokaikat – már ami megmaradt belőlük a román kommunizmus évtizedei után. Ez a különös restitúciós rendszer egyrészt tényleg nagyvonalú volt, lehetőséget teremtett arra, hogy akiben van elég kalandvágy, kitartás és ideg, újra életre kelthesse ősei egykori birtokát. Másrészt viszont az országos és helyi szabályok, a bürokrácia és a lokális közélet szereplői számtalan akadályt gördítenek az egykori, jellemzően gyűlölt magyar urak visszatérő utódai elé. „Az ingatlanok fenntartását és helyreállítását a román állam meg a román örökségvédelmi törvény most szemforgatóan rájuk hárította, a továbbiakban őket téve felelőssé az épületek állapotáért” – írja Kovács András.
A szkeptikus erdélyi művészettörténész példákat hoz arra is, hogy nemcsak a szándékolt vagy hanyagságból eredő pusztulás, hanem még a félresikerült felújítási kísérletek is sokat rontottak egyes erdélyi műemlékeken. A fogarasi vár egyik szárnya például az eredeti vakolat leverése után álreneszánsz ablakkereteket kapott. A bonchidai, hatalmas Bánffy-kastélyt (Erdély legnagyobb reneszánsz-barokk kastélyát) vasbeton elemekkel próbálták megmenteni az enyészettől, miután előbb ’44-ben a németek gyújtották fel, majd a falusiak hordták el a maradványait és a park fáit, nem beszélve a barokk szobrok elpusztulását eredményező céltalan vandalizmusról. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt pedig dilettáns, ámde nagyravágyó álhistorizáló elemekkel újították fel oly módon, hogy évszázadokkal ezelőtti tulajdonosai rá sem ismernének már.
Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek és Bethlenek
Mit mentünk, miért és kinek? – teszi fel a kérdést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember írása címében. Hegedüs leszögezi: térségünkben Romániában adták vissza a legtöbb műemléket a tulajdonosok leszármazottainak. „Sajnos az esetek döntő többségében romos állapotban, lelakva s minden gazdasági háttér nélkül, de visszaadták” – erősíti meg e tény jelentőségét. Az örökségvédő örül annak, hogy vannak olyanok, akik a „vakolókanállal együtt a kezükbe vették lepusztított épületeik gondozását”. Hegedüs is említi a bonchidai Bánffy-kastély történetét, de a pozitív fejleményeket kiemelve: zajlik egy nagyon lassú felújítási folyamat, így Bonchida ma már nemzetközi oktatási és kulturális központként működik, félkész állapotban is. A román kulturális tárca műemlék-helyreállítási alapja keretében csak 2012-ben egy sor kastély és vár kapott támogatást, Nagyvárad várától Vajdahunyadig. A legnagyobb teher azonban Hegedüs szerint a régi-új kastélytulajdonosokra hárul: „A Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek, Bethlenek kemény munkával építik vissza mindazt, amit a kommunizmus elvett tőlük” – fogalmaz, s ez szerinte biztosítja: van magyar kastélyjövő Erdélyben.
A partiumi kastélysorsokról írt a Korunkba Emődi Tamás nagyváradi építész-művészettörténész. Partium úri lakjai Emődi szerint művészettörténeti értékükben elmaradnak Erdély, a Dunántúl és a Felvidék kastélyaitól – ennek történelmi okai vannak; de az elmúlt közel száz év őket is ugyanúgy sújtotta. A Telegdiek papmezői reneszánsz várkastélyából már csak falmaradvány látható; de Károlyi Sándor erdődi, Petőfi emlékezetéről híres kastélya is megsínylette az időszakot. Az aranyosmeggyesi Báthori–Lónyay–Teleki–kastély a 17. században nyerte el végső formáját, de ma már válságos állapotban van: nincs tetőzete, komoly statikai problémákkal küzd, és lehet, hogy rövidesen rommá fog válni. Emődi hosszan sorolja a partiumi kastélyokat és jelenlegi helyzetüket, és összegzése szerint rendkívül kevés olyan emlék van, amelyik építészeti vagy kultúrtörténeti értékének megfelelő kezelésben részesült.
Egy normálisan működő társadalmi rendszerben az úgynevezett felső tízezer garantálhatná a társadalom előmenetelét, Erdélyben és Romániában azonban hiányzik ez a réteg – szól a Guttmann Szabolcs műépítésszel, volt nagyszebeni főépítésszel készült interjú fő üzenete. Gutmann kiemeli a nagyszebeni óváros Brukenthal-palotáját, ami szerinte az egyik legszerencsésebb példája az elmúlt húsz évnek; sőt a korábbiaknak is, hiszen múzeumként vészelte át a legsötétebb időszakot. Nagyszeben európai kulturális fővárosként való újjászületése után pedig méltóbb fizikai és szellemi környezetben, az evangélikus egyház tulajdonában képviseli tovább Brukenthal Sámuel egykori erdélyi kormányzó humanizmusát. Guttmann hiányolja a stratégiát és az átfogó gondolkodást és cselekvést: ő és társai már korábban felmérték a Szeben és Fehér megyei kúriákat, kastélyokat, de a dokumentáció minisztériumi levéltárban porosodik. Ugyan sok erdélyi vidék küzd problémákkal, de a fejétől is bűzlik a hal: „Aki ma végigmegy Bukarest főutcáin, láthatja, hogy a 19. századi nagy bérházak többsége lakatlan. (…) Ha ennek a városnak kell felügyelnie az országot és annak épített örökségét, akkor egyetlen reményünk, ha komolyan vesszük a regionalizálást…” A volt szebeni főépítész a fiatal szakember nemzedékektől, az országos párbeszédtől és a civil szféra bevonásától remél szemléletváltást.
Amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani
A szakértők után a legközelebbi érintettek, a kastélyukat visszaszerző nemesi utódok, Mikes Zsigmond és a Bethlen-leszármazott Vályi Zsuzsanna vallanak családi és személyes élményeikről. Vályi nagyszüleit kitelepítették birtokukról, és kényszerlakhelyre hurcolták őket, a nagyszülők minden munkát elvállaltak a túlélésért, de az unokák már nem számítottak osztályellenségnek. A család 1988-ban költözött Magyarországra. Mikes Zsigmond felmenőit szintén kitelepítették. „Tízéves lehettem, amikor Papi kiterített egy hatalmas papírtekercset, rajta színesen megrajzolva a családfa. Mutatta, hogy ez a családunk, de hozzátette: „erről nem szabad senkinek beszélni” – mesél a hallgatás korszakáról Mikes. Az építész végzettségű Vályi Zsuzsanna szerint ma „izgalmas feladat, hogy a visszaszerzett örökségből ma mit lehet kihozni”. Mikes Zsigmond szerint „amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani”, és „a visszaszolgáltatás nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggazdagodtak az egykori kisemmizettek, hanem azt, hogy olyan életvitelt választanak, amiben ezeknek a műemlékértékű épületeknek is szerepük lesz”.
Erre jó példa a Korunk másik cikkében bemutatott Kálnoky-modell: Kálnoky Tibor fiatalemberként tíz évig harcolt az elveszett örökségéért a román állammal. Miklósvári kastélyát hatalmas erőfeszítésekkel kezdte felújítani, saját kézbe véve a munkálatokat, hagyományos technikákat is felelevenítve. Innen-onnan, régiségvásárokból szedték össze a régi, korhű berendezési tárgyakat. Károly herceg, a brit trónörökös is többek között Miklósvár hatására szeretett bele Erdélybe, s évek óta járja tájait, vendégházakat létesítve, őstermelőkkel kapcsolatba lépve. Károly herceg saját bevallása szerint időutazásként éli meg Erdélyt, ahol a természet és a kultúra tökéletes összhangjára lelt, s ahol még van mit tanulni az ebben az összhangban élő emberektől.
Tudjuk, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a régi világot már semmi sem hozhatja vissza, és az évtizedek során sok értékes magyar épített örökségünk pusztult el véglegesen Erdélyben (is). De ahogy a Korunk folyóirat számos írásából kiderül: a Károly herceg által is képviselt elkötelezettségből, a Mikesek, Kálnokyak és a többiek elszánt küzdelméből, az örökségvédők új nemzedékének munkásságából talán újra életre kelhet egy-egy erdélyi birtok. Az újraéledő kastélyok elveszett, halódó környékekre is kisugározhatják a szellemet, kultúrát és civilizációt – pont úgy, ahogy Erdély tette azt régi, „sötét” évszázadokban…
Rajcsányi Gellért
MNO

1989 ÉS A MAGYAROK
Először készül átfogó kutatás a magyar közösség 89-es szerepvállalásáról A korszakot vizsgáló városkutatásokból nem csak román-magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is – mondta Gidó Attila történész, projektvezető.
A 89-es forradalmat és rendszerváltást számos formában feldolgozták, egyre többet tudni az akkori eseményekről, ám még mindig sok a homályos folt. Miért kellett eddig várni egy, a romániai magyar közösség szerepét átfogóan vizsgáló kutatásra?
- Részkutatások már korábban is foglalkoztak 1989 erdélyi magyar vonatkozású eseményeivel, illetve az azt megelőző időszakkal. Elég, ha csak a kolozsvári Videopontes stúdió életút interjúira gondolunk, amelyeket olyan értelmiségiekkel készítettek, akik a hatalomváltást megelőzően komoly véleményformáló szereppel rendelkeztek a magyar társadalmon belül. Egy-egy város, köztük Kolozsvár, Temesvár vagy Nagyszeben forradalmi eseményeiről is készültek összefoglalók. A romániai nemzeti kisebbségek részvétele az 1989-es eseményekben és az első önszerveződési formák elnevezésű kutatásunk, projektünk kezdetéig, tehát 2010-ig viszont, jószerével csak román értelmezések születtek 1989-ről, így értelemszerűen vajmi keveset lehetett tudni arról, hogy milyen módon ment végbe a hatalomváltás a többségében magyarok lakta, vagy jelentős magyar népességgel rendelkező településeken, illetve mit is hozott ez az időszak a magyarok számára. A késedelem, habár a több mint 20 éves távlat a kutatás szempontjából több előnnyel jár, mint hátránnyal, több okkal is magyarázható.
A legfontosabb ok viszont az, hogy a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2007-es létrejöttéig nem volt egy olyan intézmény, amelynek személyi kapacitása és anyagi adottságai, valamint a téma iránt mutatott nyitottsága lehetővé tették volna egy ilyen komplex kutatás lebonyolítását. Ezért történhetett meg az, hogy egyéni kezdeményezések szintjénél, vagy részkutatásoknál tovább nem jutott soha 1989 magyar szempontú kutatása, de a román történésszakma is adós egy ilyen volumenű szisztematikus román kutatással.
Kántor Zoltán és Gáll Kinga korábbi kutatásai például elsősorban az RMDSZ megszerveződésére koncentráltak, de nem foglalkoztak a magyar társadalmi önszerveződés egyéb kérdéseivel, illetve nem végeztek szisztematikus dokumentumgyűjtést. Persze, ezzel nem kritikát fogalmazok meg, hiszen az ő kutatásuknak más volt a módszertana és a koncepciója. Amikor 2009 telén Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet kutatója felvetette egy átfogó 1989-es kutatás ötletét, az első reakcióm az volt, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozunk. Az azóta eltelt időszakban elért eredményeink viszont teljes mértékben őt igazolták.
Nemrég megjelent egy magyar vonatkozású kronológia az eseményekről a Kisebbségkutató Intézet honlapján, a kutatás eredményei pedig egy kötetben lesznek publikálva. Mikor indult a munkafolyamat és mikorra várható a kötet megjelenése?
- Tulajdonképpen nem egy, hanem több, szám szerint 17 kronológia jelent meg a kolozsvári Kisebbségkutató honlapján. Egy nagy kronológiaként is lehet kezelni, de lényegében 17 város eseményeit dolgozza fel. A tulajdonképpeni munka 2010 nyarán kezdődött, nagyjából erre az időszakra állt össze az a csapat, akik az azóta eltelt időszakban kronológiákat, dokumentációkat állítottak össze, strukturált interjúkat készítettek és a többségük esettanulmány formájában írta meg a következtetéseit egy-egy erdélyi város eseményeiről.
A kutatás eredményeiből ezeket az esettanulmányokat tartalmazó magyar nyelvű kötet készül, reményeink szerint 2013 végén jelenik meg a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában. Azt tervezzük, hogy 2014-ben román nyelven is kiadjuk a tanulmányokat, hiszen csak akkor tudjuk bevinni a román nyelvű szakmába az eredményeinket, és csak úgy tudjuk megjeleníteni 1989 magyar narratíváját, ha azt a román olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tesszük. Amint említettem, az elkészült tanulmányok és kronológiák meglehetősen széleskörű dokumentáción és sajtóanyagon, valamint interjúkon alapulnak. Ezek az anyagok minden szakember számára szabadon kutathatók a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Dokumentációs Tárában. A kutatás anyagi hátteréről azt kell tudni, hogy ennek túlnyomó részét a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet saját költségvetéséből biztosította, de jelentős támogatást nyújtott a Progress Alapítvány is.
Kik koordinálják a szakmai munkát és mit lehet tudni a szerzőkről?
- A szakmai munkát hárman koordináljuk: Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Intézet kutatója és jómagam, aki a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben dolgozok. Novák kollégámnak egyébként 2012-ben jelent meg László Mártonnal közösen az 1990. márciusi marosvásárhelyi román–magyar konfliktusról a könyve A szabadság terhe címmel. A könyv egy önálló kutatás eredménye ugyan, de nagyon sok szállal kapcsolódik a mi projektünkhöz is.
A koordinátorokon kívül 15 fiatal kutató tagja a projektnek. A munkatársaink kivétel nélkül felsőfokú társadalomtudományi képzéssel rendelkeznek, azaz történészek, szociológusok vagy politológusok és nagyon sokan megszerezték már a doktori fokozatot, vagy jelenleg is doktori képzésben vesznek részt. Ez is volt egyébként az egyik fő rekrutációs szempont, hogy megfelelően felkészült és jó helyismerettel rendelkező, lehetőleg fiatal szakembereket találjunk az egyes városok kutatására.
Mi volt az alapkoncepció a kutatás kezdetén? Milyen módszertani eszközöket használtak?
- Az erdélyi nagyobb településeket akartuk megvizsgálni, elsősorban kisebbségi magyar önszerveződési szempontból, mindvégig figyelve arra, hogy a többi kisebbségről is építsünk be információkat a kronológiákba és az esettanulmányokba. Lokális szinten lejátszódó folyamatokra kívántunk koncentrálni azzal a céllal, hogy részletesen feltárjuk 1989 decemberének közepétől 1990. május 20-ig, tehát az első szabad választásokig a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági eseményeket. Ehhez arra volt szükség, hogy a munkatársakat úgy válogassuk ki, hogy azok lehetőleg helybeliek, vagy jelentős helyismerettel rendelkező személyek legyenek.
A „helybeliség” előnyei akkor mutatkoztak meg a legjobban, amikor a korabeli dokumentumok, fotó-, videó- és hanganyagok, jegyzőkönyvek, naplók összegyűjtésére kellett vállalkozni. Módszertanilag tehát a kutatás forrásfeltáráson, sajtószemlén, interjúzáson és a szakirodalom alapos átnézésén alapult. Természetesen, a korszakot illetően több narratíva létezik. Ezért is számítunk arra, hogy a most közzétett kronológiák és majd a tanulmánykötetünk is vitákat, kritikákat is ki fog váltani. A mi narratívánk elsősorban forrásalapú és dokumentációkra épül, amelyeket árnyalnak, vagy kiegészítenek a korszak helyi elitjeivel készült interjúk.
A forradalmat és a rendszerváltozás folyamatát sokan sokféleképpen élték meg és bizonyos eseményekre eltérően emlékeznek, illetve az akkor középpontba került személyek nem mindig úgy látják a saját szerepüket, mint ahogyan ez számunkra a forrásokból kiderül. A Kisebbségkutató Intézet honlapjára felkerült kronológiáknál kommentálási lehetőséget is biztosítunk, hiszen nem állítjuk azt, hogy mi vagyunk az abszolút igazság birtokosai. Amikor a Transindex Történelem rovatában közöltük az egyes városokról szóló esettanulmányok rövidített munkaváltozatát, akkor is nagyon sok hozzászólás, javaslat és esetenként kritikai is megfogalmazódott. A szerzők ezeknek egy részét be is építették a szövegeikbe, tehát a hozzászólási lehetőség a munkánkat segíti.
Hány városról készült tanulmány?
A kutatás kezdetén az volt a szándékunk, hogy az erdélyi megyeközpontokat, további néhány fontosabb székelyföldi várost, valamint Bukarestet vizsgáljuk meg. Nem minden esetben sikerült megfelelő szakembert találni, így végül a következő 11 városról készült tanulmány és kronológia: Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Máramarossziget, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Temesvár. Ezeken kívül további 6 településről egyelőre csak kronológiákkal rendelkezünk: Bukarest, Brassó, Kézdivásárhely, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah.
Az eddigi eredmények alapján módosult-e, és ha igen, mennyiben a romániai magyarságnak a rendszerváltásban betöltött szerepéről kialakult kép?
Több-kevesebb információval korábban is rendelkeztünk már, de ez a kutatás szintetizálta első alkalommal az eddig csak szórványosan fellelhető ismereteket. A helyi közbeszédeknek ugyancsak sokszor témája volt egy-egy település rendszerváltás-környéki élete és az elitcsere, vagy éppenséggel a hatalomátmentés kérdése.
A vizsgálataink alapján erdélyi szinten – magyar szempontból – három szintet különíthetünk el: tömbmagyar településekét mint például Székelyudvarhely, ahol a forradalmi események lényegében teljesen összefonódnak a magyarság önszerveződésével és a magyar intézményépítéssel. A vegyes lakosságú, megközelítőleg azonos arányszámú magyar–román lakossággal rendelkező települések képeznek egy újabb szintet, ahol a rendszerváltás komoly etnikai konfliktusokat gerjesztett, mint például Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetiben.
A harmadik szintbe sorolhatók azok a városok, ahol a magyarság részaránya alacsony. Itt a rendszerváltás eseményei és a magyar önszerveződés már az első napokban/hetekben különváltak.
A kutatásunk sok szempontból hoz újat. Most már világosan látjuk, hogy a rendszerváltás környékén az olyan kulcsproblémákat, mint például az iskolakérdést, az iskolák szétválasztását, vagy éppenséggel a segélycsomagok elosztását hol milyen eszközökkel oldották meg, és ez milyen helyi konfliktusokat gerjesztett. Ami a diktatúra bukását és a rendszerváltást illeti, külön ki kell emelni, hogy az első napokban a Székelyföldön sem volt magyar etnikus jellege az eseményeknek és a korabeli román sajtóhírekkel ellentétben például, a magyar városok román hivatalnokainak és pedagógusainak túlnyomó többsége nem kényszer hatására távozott a településekről. Ha témák köré kellene csoportosítanom a vizsgált időszak eseményeit, akkor a következőket emelném ki: a diktatúra bukása és a helyi hatalomátvétel, a lincselések, a katonaság szerepe a hatalomátvételben és a rend megőrzésében (a legtöbb településen kulcsszerepet töltenek be), az első magyar érdekképviseleti szervezeti formák, a hatalomváltást követő helyi elit összetétele (egyes településeken túlnyomó részt humán értelmiségiek, máshol műszaki végzettségűek), segélyszállítmányok, iskolakérdés, a Vatra Românească által gerjesztett indulatok, a marosvásárhelyi orvosi egyetem körül kialakult feszültségek és az erdélyi városokban lezajló szolidarizáló tüntetések, vásárhelyi március, 1990. májusi választások.
Természetesen, a kutatásunk ennél jóval több problémát érint. Nagyon világosan látszik, hogy az ezekben a hónapokban elért eredmények hosszú időszakra meghatározták a magyarság pozícióját. Azokon a településeken, ahol a magyarság már a kezdetektől dominálta a helyi politikát, ott később is megőrizte vezető szerepét. Ezzel szemben, habár állandó aktív szereplője volt a helyi politikai életnek, sem Kolozsváron, sem Aradon, vagy Temesváron nem sikerült nagyobb befolyást szereznie a magyarságnak. A vizsgálatokból nem csak román–magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is.
Eltekintve Bukarest központi szerepétől, belső magyar szempontból a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári és a marosvásárhelyi RMDSZ-nek volt kiemelkedően fontos súlya. Az is kiderül, hogy a legtöbb helyen a régi második, harmadik vonalas nómenklatúra is pozíciókhoz jutott az új magyar helyi vezetésekben.
Transindex.ro

„Tiszta” Romániát! (4.)
Erdély fogalma
A trianoni diktátummal (1920. június 4.) – a köztudattal ellentétben – Románia nemcsak Erdélyt (57 813 km2) kapta meg, hanem Magyarország keleti tájegységeit (45 280 km2) is. Ezek együttes kiterjedése 103 093 km2, ami nagyobb, mint a maradék Magyarország, épp ezért ismertetnünk kell Erdély fogalmát, mert térben és időben változó területet jelöl.
Tovább bonyolítja e kérdést, hogy a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után Erdély két részre tagolódott: az északira és a délire. Mivel az égtájak szerinti megnevezés földrajzilag pontatlan, e területi egységek meghatározásánál a történelmi régiók, tájegységek felsorolása is szükséges. Észak-Erdély a történeti Erdély északi és délkeleti részét, valamint a Partium északi tájait jelenti, míg Dél-Erdély a történeti Erdély déli részét, a Bánát északi és keleti régióit és a Partium déli felét. A történeti Erdély – a hajdani erdélyi vajdaság területe – a Kárpátok keleti és déli vonulatai, valamint az Erdélyi-Középhegység közti térséget foglalja magában. A mai értelemben használt Erdély fogalma az 1920-as trianoni diktátummal Romániához csatolt területet jelenti. Az alaposabb, pontosabb tájékoztatás végett tisztáznunk kell a Partium és a Bánát jelentését is.
A latin Partium név jelzi, hogy az általa jelölt terület hajdanán egy nagyobb politikai egység része volt. Ennek történeti háttere: amikor a magyar királyság a 16. század közepén három részre bomlott, a nyugati és az északi részből kialakult a Habsburg (vagy Királyi) Magyarország, a középső rész török tartománnyá vált, míg a keleti peremvidék, a Partium (az úgynevezett magyar Részek) külön igazgatott területe lett a Keleti Magyar Királyságnak, a későbbi erdélyi fejedelemségnek. A Partium kezdetben az erdélyi vajdaságnál is kiterjedtebb terület, a Tiszától a vajdaság határáig húzódott, majd a török terjeszkedés által egyre zsugorodott. A Partium – a mai értelmezésben – Máramaros bő egyharmada, a déli rész, valamint Szatmár, Bihar, Szilágy és Arad megye közös neve. E régió kiterjedése 29 657 km2. A mai Erdély harmadik területi egysége a Bánát. Ez a történeti Magyarország délkeleti tájegysége, a Duna, a Tisza és a Maros, valamint a Ruszka-havas közti régió. 1718-tól osztrák koronatartomány, amelynek területe teljes egészében csak 1873-ban került vissza a magyar államhoz. Megkülönböztetésül a középkori magyar határőrtartományoktól, bánságoktól, használhatjuk a német nyelvű változatot, a Bánát megnevezést. Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1920-ban, a nagy osztozkodás hevében közel állt ahhoz, hogy katonailag összeütközésbe kerüljön egymással. Végül a Bánát háromnegyedét (15 623 km2) – az északi és a keleti részt – Románia kapta meg, egynegyedét a szláv királyság, egy jelentéktelen töredék részt meghagytak Magyarországnak.
Erdély lehetett volna keleti Svájc?
Amilyen sokrétű, különböző jogállású történelmi tájegységeket foglal magában Kelet-Magyarország Romániához csatolt területe, éppoly színes az etnikai arculata. Teleki Pál miniszterelnök, a jeles földrajztudós közeli munkatársa, Rónai András Erdélyről (Transilvania, Ardeal, Siebenbürgen) írt könyvében rámutat arra, hogy ez soknemzetiségű, a nyugati és a keleti kultúrkör határán fekvő országméretű tartomány, amely „majdnem akkora, mint Hollandia (1920-ban 34 225 km2), Belgium (30 507 km2) és Svájc (41 229 km2) területe együttvéve”.
Rónai András a nemzetiségi viszonyok, arányok alapos ismerőjeként úgy látja, Erdélyben a nemzetiségek hatalmas területeken összekeverve élnek, ezért egyenlőségük csak a helyi adottságokat figyelembe vevő autonómiák által biztosítható. Rámutat arra, hogy – a mai két és fél megyényi – Székelyföld tiszta magyar lakosságával, illetve Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megye „túlnyomóan román” népességével etnikai alapon szervezett autonómiában élhetne, míg a „vegyes területen vegyes nyelvű igazgatás” lenne jogszerű. Különösen a nagyvárosok esetében, ahol az 1930-as népszámlálás szerint „magyar többsége volt Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Szatmárnémeti és Brassó városoknak; német többsége Temesvárnak és Nagyszebennek. Román többségű város Erélyben és a hozzá kapcsolt részeken még 1930-ban sem volt”. 1940-ben, a bécsi döntés előtt két tervezet, javaslat készült egy önálló Erdély nemzetiségi alapon való kantonális felosztására, a társadalmi béke biztosítására. A kantonális felosztás lehetőséget teremtett volna két magyar, két román, egy vegyes (magyar–román) és egy német–magyar–román kanton létrehozására. A második tervezet kibővült volna egy román–rutén kantonnal is. A lényeg, hogy a tiszta kantonokban a helyi lakosság többségének a nyelve, míg a vegyes kantonokban az ott élők (két-három) nyelve vált volna hivatalossá. Sajnos, az önálló Erdély és az egyenjogú nemzetek Erdélye nem valósult meg. A román politikum célja a régiósítással épp az, hogy megakadályozza, felszámolja ennek még a lehetőségét is, bár ma csupán a Székelyföld és a határ menti Partium lehetne külön kanton, tartomány. A román politikai elit azonban nem hajlandó megtűrni az egyenlőséget és főképp a magyarság megmaradását biztosító területi autonómiák megteremtését, erre utal, hogy Victor Ponta román miniszterelnök 2013. május 25-én az RMDSZ Csíkszeredában tartott 11. kongresszusán hangsúlyozta: nincs lehetőség a román alkotmány első cikkelyének megváltoztatására, amely kimondja, hogy Románia nemzetállam. Liviu Dragnea, a régiók átalakításáért felelő miniszter, miniszterelnök-helyettes azt állítja, hogy Székelyföld nemcsak egy nagyon szép térsége Romániának, hanem „egy román terület” is. Úgy látszik, a Románia régiósításával megbízott miniszter nem ismeri az etnikai viszonyokat. Bizonyára nem olvasta a román történész, Nicolae Iorga száz évvel korábban írt tankönyvét, amelyből azt tanították, hogy román föld az, ahol a románok többségben élnek. Ugyanígy mondható az is, hogy Székelyföld az a terület, ahol a székelyek többségben élnek. Úgy tűnik, a miniszter úr azt sem tudja, hogy a székely önigazgatás, autonómia kisebb-nagyobb hatáskörrel 1876-ig működött. Latin, magyar és német nyelvű oklevelek immár fél évezrede említik Székelyföld nevét: „1495: in terra Siculia, 1497: in terram Siculorum, 1587: Zekel földen, 1611: Zegelland”.
A történeti Székelyföld léte evidencia. Aki azt állítja, hogy Székelyföld román föld, annak gondolkodását elhomályosítja a nacionalizmus, akarva-akaratlan megsérti a székely népet. Lehet, hogy e sértegetésekre szükség van, mert létállapotuk tarthatatlanságára döbbenti még a népük sorsa iránt közömbös székelyeket is.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színházunk múltjából a jövőnek
Udvarhelyszéki illetőségem feladása és háromszékivé válásom több mint négy évtizede óta semlegesként veszem tudomásul, hogy egykori szentgyörgyi és környékbeli munkatársaim közül a gépzaj nélküli tízóraizás csendjében ekképpen kezdték a mókára mindig kész, soros viccmondók: úgy kezdődött, hogy az öreg csíki székely felment Pestre... Olvasómra bízom a folytatást, magam megelégszem a bocsánatos plagizálással, amit egy régebbi anyaországi hetilapból idézek Köröspataki Kiss Sándor utólagos engedelmével.
Tisztelt újságíróm akkor a Székelyek Pesten figyelemfelkeltő, nagybetűs címmel tájékoztatott a sepsiszentgyörgyiek vendégjátékáról: „A magyar művelődés távol-keleti határőrének, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznak őszi látogatása nélkül a hagyományos Budapesti Művészeti Hetek egyik legvonzóbb színét veszítené el. Szerencsére erről szó sincs, a Tapolcától Budapestig hat várost érintő diadalmenet immár ugyancsak hagyomány, melynek minden bizonnyal jövőre is örülhetünk majd. Csak éppen jegyet lesz évről évre nehezebb szerezni, ahogy újabb színházbarátok ezrei kapnak kedvet a velük való találkozásra. És a tűzoltóság türelme sem végtelen – jutott eszembe a Paulai Ede utcai Gyermekszínház nézőterén, ahol igen sokan a fal mellett állva nézték végig Sütő András Káin és Ábeljét, a vendégjáték legnagyobb eseményét. Korábban már híre érkezett, hogy Kolozsváron Harag György rendezése csattanós válasszal szolgált azoknak, akik ezt a sistergő, forró indulatú drámát a könyvespolcra utalták.... Zsoldos Árpád Ábelének alázata kényszeredett behódolás a zsarnoknak, borba fojtott bánat és fogak közt szétmorzsolt átkozódás kíséretében... Visky Árpád (Káin) nagy mértéktartással, játékintelligenciával válik tragikus hőssé. Bár elejétől végig tudatosan szembeszáll az égi hatalommal, végül csapdába esik. A gyilkossággal jóvátehetetlenül elvei ellen cselekszik...” Mielőtt K. S. 1979. október végi jegyzetét kebelmelegítő jóérzéssel olvasom, hazai-itthoni Tükröt tartok magam elé. Illetve régi lapom Fórum című melléklete 1978. júliusi számának mind az öt, színházról, színészeink alakításairól írt oldalát átfésülöm, a kollokvium tanulságairól szóló jegyzetet is beleértve. Hogy jobban megérthessem városom színházának és későbbi anyaországi turnéinak (lásd a kisvárdai sikereket) kedvező, bátorító visszhangjait. Czegő Zoltán oldalas interjúban írja: „Harminc évvel ezelőtti közönség megnövekedett igénye hívta életre, és a társulat azóta is betartotta a pallérozás, a szórakoztatás igényeit. Anyanyelvi műveltséget szolgált harminc év óta mindenütt az országban, ahova eljutott...” Az egyik megszólaltatott alany kívánsága az volt, hogy olyan legyen a színház, mint az élet. Vajon az immár Tamási Áron nevét viselő, azóta is hírnévöregbítő színházunktól ma is ezt óhajtanák az akkor megszólaltatott tizenéves diáklányok? Kötöm e jegyzetet mindenkori színész barátaim sikeres szerepléseihez, emlékeihez, akik rangot és tekintélyt szereztek az erdélyi, az egyetemes magyar színjátszásnak! És kötöm intézményünk vezető szerepét városunk megpezsdült kulturális művelődési életéhez, a célhoz és akaráshoz, hogy a Székelyföld kulturális fővárosa lehetünk. A megvalósítható álomhoz, hogy a közeljövőben mi lehessünk Európa kulturális fővárosa, a második erdélyi város Nagyszeben után. Hisz sohasem volt ily gazdag művelődési életünk bőségkosara, melyből kedvünkre válogathatunk!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés nagyon kemény üzenetet küldött a román elitnek
A kisebbségi politikában csak a nyers erő számít; nem lehet gyáván, vagy engedékenyen eredményt elérni, ezért sürgettem határozottabb anyaországi fellépést Tusnádfürdőn – mondta Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a Népszabadságnak. Beszélt magyar összefogásról, és arról is, hogy Bukarestnek szakítania kell az évszázados nagyromán sovinizmussal.
Tőkés az interjúban elmondta: erő felmutatása nélkül nem lehet Erdélyben politizálni. Az önfeladás korszakának véget kell vetni: túl sokszor csapták már be az erdélyi magyar politikusokat román kollégáik, és túl sok egyoldalú gesztust tettek már a romániai magyarság képviselői, és Budapest is a szocialista kormányzat alatt románoknak. Szerencsére elkezdődött valami változás: az európai parlamenti képviselő kitért arra, hogy a kormány végre határozottabban kiáll a határon túli magyarság mellett, mint a szocialisták idejében, és hogy a Fidesz is támogatja a döcögve, de lassan talán révbe érő erdélyi magyar összefogást. Basescu színjátéka
El volt döntve, hogy belekötnek majd valamibe – kommentálta a Bálványosi Szabadegyetemen történteket Tőkés. Mint ismert, az EMNT elnöke a tusnádfürdői rendezvényen felvetette: Magyarország vállalhatna védhatalmi státust Erdély fölött, ahogy Ausztria tette Dél-Tirol fölött. Tőkés Orbán Viktor beszéde után ismertette ezt az elképzelését, a magyar miniszterelnök akkor még úgy vélte, hogy a magyar és román kormány viszonya „alakulófélben van”, Traian Basescuval pedig „nyílt, őszinte, hazafias együttműködésben állunk”.
Tőkés kifejtette: a román államelnök sokáig megértő arcát mutatta a magyarok felé, akik Erdélyben „ki vannak éhezve arra, hogy emberszámba vegyék őket”. Ennek azonban kizárólag politikai célja volt: a magyarok szavazataival került hatalomra, majd a magyarok passzivitásával tarthatta meg azt. Azonban mióta a politikai süllyesztő közelébe került, ő is elővette a magyar kártyát – erre következtettek politikai elemzők is.
Magyarellenes a román politikai elit
A román államelnök a tusványosi események után „pofátlannak” nevezte a magyarországi politikusokat, Tusnádfürdő betiltását, és Tőkés román állampolgárságától, valamint állami kitüntetésétől való megfosztását is javasolta – ez utóbbival egyébként Victor Ponta miniszterelnök is egyetértett.
Tőkés az interjúban ezekre annyit reagált: nem kitüntetésekért szálltak harcba a kommunista diktatúrával a nyolcvanas években, ha az ezért járó Románia Csillaga kitüntetését elveszik, az a román politikusokat minősíti.
Tőkés elmondta: Basescu és Ponta éppúgy magyarellenes, ahogy a szenátus elnöke is az; és az államelnökhöz hasonlóan bármelyikük kész elővenni a magyar kártyát, ha érdeke úgy kívánja. Ebben nincs különbség a politikai oldalak között, bár a probléma sokkal régebbi és mélyebb gyökerű a napi politikai csörtéknél. A román és a magyar félnek is van szerepe abban, hogy idáig jutottak a két ország közötti kapcsolatok, de a majd' évszázados erőszakos román nagynemzeti politikához képest mi legfeljebb napi hibákat követhetünk el – tette hozzá a püspök.
Ne bántsd a magyart!
Ezzel kapcsolatban hangsúlyozta: Bukarestnek be kell fejeznie Erdély elrománosítását, ha jobb viszonyra akar törekedni Magyarországgal. Románia kilencven éve dolgozik az erdélyi magyarság elsorvasztásán, beolvasztásán, folyamatosan fokozott kisebbségi helyzetbe szorítják és hátrányosan megkülönböztetik a magyarokat. Romániának abba kell hagynia a történelmi sérelmekre való hivatkozást is, és bocsánatot kell kérniük a magyaroktól az azóta elkövetett bűnökért: „ami Trianon előtt történt, az történelem, ami pedig Trianon óta történik, az folyamatos jelen” – foglalta össze Tőkés. A püspök elmondta azt is, hogy nincs alapja a román félelmeknek: az erdélyi magyarok lojálisak a román államhoz, és Budapestnek sincsenek revíziós törekvései. Tehát Erdéllyel kapcsolatban a magyaroknak nincsenek mögöttes szándékai, pusztán a jogaikat és önrendelkezésüket akarják kivívni. Jól áll nekik az ellenzékiség
A püspök kitért az RMDSZ-szel való viszonyára is: szerinte az RMDSZ csúcsvezetősége nem hajlandó felismerni, hogy már nem ők az erdélyi magyarság egyedüli képviselői; ha a párt le tud mondani egyeduralmi törekvéseiről, a romániai magyarság méltó képviselethez juthat az EP-választások által Brüsszelben is. Amire még szüksége lenne a romániai magyar pártnak, az egy szemléletváltás: Tőkés szerint nem szabad csak a román kormánytól – és az abban esetleg betölthető kormányzati pozícióktól – várni a változásokat. „ne Bukarest felől nézzük a világot, hanem Erdély felől nézzük Bukarestet, Budapestet és Brüsszelt.”
Még mindig vannak ellentétek, de az egyeztetéseknek, nyílt vitáknak köszönhetően a helyzet folyamatosan javul. Tőkés kifejezetten jónak értékelte az RMDSZ regionalizációval kapcsolatos politikáját. A pártból a „lehető legjobbat hozza ki az ellenzéki állapot”, közelebb kerültek az emberekhez, és ez megteremtette a lehetőséget az együttműködésre – tette hozzá. A régióátszervezés elleni nagy, októberi demonstráción már minden nagyobb erdélyi magyar politikai formáció együtt fog menetelni.
Újabb régiósítási tervek
Időközben kiderült, a három székelyföldi megye (Maros, Hargita és Kovászna) Brassó megyével alkotna közös fejlesztési régiót a kormányon lévő Szociáldemokrata Párt (PSD) legújabb elképzelései szerint. A román hírtelevíziók és hírügynökségek úgy tudják: a PSD vezetői támogatnák, hogy a jelenleg hat megyét magába foglaló központi fejlesztési régió két legnagyobb városát, Brassót és Nagyszebent különválasszák, s két kisebb fejlesztési régióba sorolják. A tengerparti tanácskozáson részt vevő Victor Ponta pártelnök-kormányfő úgy nyilatkozott, nem kell megvárni, amíg a jövőre esedékes alkotmánymódosítás lehetővé teszi, hogy közigazgatási régiók alakuljanak: a kormánytöbbség már idén ősszel növelheti a létező fejlesztési régiók számát. VZ, mno.hu
Erdély.ma

Tőkés László: le kell dönteni a hazugság falát
Tőkés László EP–képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács elnöke exkluzív interjút adott az erdon.ro hírportálnak. – Az utóbbi időben többek között románellenesnek, nacionalistának, revizionistának, szekusnak nevezték, mi a véleménye minderről, hogy éli meg a folyamatos támadásokat? – Ilyenkor a közel-keleti helyzetre gondolok. Még elképzelni is borzasztó, hogy miben élnek például a palesztinok, vagy az izraeliek. Folyamatos lövészárok-állapot jellemzi az életüket, és ilyenkor fogjuk fel, hogy mit jelent az a stabilitás, amelynek a veszélyeztetésével vádolt meg engem Traian Basescu elnök úr egészen értelmetlenül és váratlanul. Verbális szinten egy hasonló dolgot élek át immár közel huszonnégy esztendeje, nem is számolva a Ceausescu korabeli időket. Ezt az állapotot nem lehet megszokni. Az ember természetes állapota a béke, ráadásul én békés embernek ismerem magam, de a látszat néha talán mást mond. Sőt, rám akarják varrni, hogy én békétlen ember vagyok, viszont egy síkon helyezkedik el a béke és a stabilitás, és más síkon az igazság és a jogosság. Még a Szentírás is azt mondja, hogy igazság nélkül nincs békesség. Nem lehet úgy túllépni egy poszttrianoni és egy kommunista időszakon, mintha nem történt volna semmi. Ez az ellentét generálja ezt az állapotot. Azok románellenesek, akiknek az országából hárommillióan kivándoroltak, mint ahogy ezt mondta Antal Árpád Sepsziszentgyörgy polgármestere. Azok a szélsőséges román nacionalisták, akik a nép nevével az ajkukon tönkreteszik Romániát és semmivé változtatják azt a szabadságot, amit Temesváron kezdtünk el kivívni, és csődbe juttatják az országot. Temesváron nem azért álltak a románok mellém, mert én románellenes lettem volna, vagy 2007-ben nem azért szavaztak rám a románok az európai parlamenti választáson, mert románellenes lettem volna, sőt, épp ellenkezőleg, én éles különbséget teszek a román politikusok és a román nép között. A román nép a magyar nemzettel együtt a béke, a stabilitás fő támasza lehetne, ha a politikusok nem gerjesztenék fel mindig ezt az elvakító gyűlölködést, amelynek a zavarosában aztán ők halásznak.
– Mi a véleménye Victor Ponta azon kijelentéséről, hogy Tőkés és az ő pártja Basescu politikai kreatúrái, melynek célja az, hogy az RMDSZ-t próbálja zsarolni?
– Egy olyanfajta Basescu ellenesség alakult ki Romániában, mint amilyen az Orbán Viktor ellenesség Magyarországon, de ezzel távolról sem akarok a két politikai vezető személyiség közé egyenlőség jelet tenni. Aki ütni akar Basescun, az engem is rossz hírbe akar keverni Basescu úrral. Vagy nemrégen Vona Gáborral akartak összemosni, noha nem is voltam ott abban a táborban, és semmi közöm a Jobbikos politikához, noha hálás vagyok nekik, hogy megvédtek. A KDNP is védelmemre kelt, melynek dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az elnöke. Még Frunda György is megvédett, noha ő jobban tenné, hogyha Victor Ponta tanácsadójaként a miniszterelnöknek mondaná meg, hogy te Victor, azért ezt az ügyet nem így kellene kezelni. Általában célzatosan eltúlozzák az én Basescu elnökhöz fűződő kapcsolatomat. Soha nem voltam vele egy társaságban, a protokolláris, hivatalosság szintjén túlmenően soha semmiről nem tudtam vele egyeztetni, mert a magamfajta nemzeti politikusokkal nem áll szóba a román hatalom. Általában a számára kedvező magatartású kiválasztott magyar politikusokkal tárgyal, lásd a neptuni tárgyalókat: Borbélyt, Tokajit, Frundát. Most például Ponta állandóan azt hangoztatja, hogy az RMDSZ egyetlen legitim képviselője a magyarságnak. Ennek fejében megtömi őket pénzzel, pedig az a pénz a magyar közösségnek járó pénz, az egész magyarságot illeti, nem csak az RMDSZ-t. Ennek ellenére szinte kitenyészti a maga számára a magyar partnereit és ezáltal esélytelenné teszik a többi magyar szervezetet, pártot, vagy politikai nemzeti irányzatot. Úgyhogy ilyen értelemben semmi közöm Basescu úrhoz, legfeljebb azt mondhatjuk róla, hogy ő volt az a politikus jónéhány éven át, aki a magyarok, a székelyek barátjának pózában tetszelgett, és megtörni látszott azt a fanyelven beszélő magyarellenes politikai attitűdöt, amely végeredményben kezdettől fogva jellemzi a többségi politikai osztályt a kisebbséghez való viszonyulásában.
– Szóval az Önnel szembeni vádaskodások óta nem is beszélt Basescu elnökkel? – Sajnos nem hajlandó fogadni. Többször indítványoztuk a találkozást. Adott pillanatban, ha neki kedvező a magyar kapcsolat, akkor ezt felhasználja, lásd például a megválasztását, vagy kétszeri megmentését a magyar szavaztok által. Mondanom sem kell, hogy ezekben a kisebbik rosszat választottuk, mint ahogy amikor Iliescu és Vadim Tudor volt az államelnök-jelölt, akkor nyilvánvaló volt, hogy Iliescura szavaztunk. Basescu elnök úr esetében ma is fenntartom, hogy abban a helyzetben jobb jelölt volt, mint a posztkommunista Nastase vagy Geoana. A politika mindig az adott helyzetben érvényesül; a mai helyzetben egy szóval sem mondanánk, hogy a székelyek álljanak Basescu mellé. De ma is feltevődik a kérdés: mondjon nekem valaki jobbat Traian Basescu államelnök helyett. Crin Antonescut szeressük? Nehéz helyzetben van a magyarság.
„Célpontnak használnak”
– Mi a véleménye a Románia Csillaga elnevezésű kitüntetésének a visszavonására vonatkozó javaslatról?
Nem gondolt arra, hogy visszaadja?
– De igen, vívódtam ebben az ügyben, mert emberi méltóságomban sértettek meg. Ugyanakkor a magyarságot sértették meg, hiszen olyan érdemekért kaptam ezt a kitüntetést 2009-ben, az 1989-es temesvári felkelés huszadik évfordulóján, amely érdemek méltán jellemzik a temesvári gyülekezetet, a magyar közösséget, és úgy érzem, ezáltal nem csak engem, hanem őket is arcul csapták, és miközben engem bűnbaknak választottak ki, ugyanakkor egy általános magyarellenességet indukáltak. Sajnos megint előhúzták a magyar kártyát, tehát méltósággal akár vissza is lehetett volna adni ezt a kitüntetést. Ennek ellene szól viszont az az elgondolás, hogy ez a kitüntetés megalapozott volt. Miért könnyítsem meg azoknak a dolgát, akik a magyarokat bántják, akik a véleménynyilvánítás szabadságától akarnak megfosztani, és miért sértsem meg azokat a románokat, akik elismerik Temesvár meghatározó szerepét a 89-es eseményekben, és nem értenek egyet sem Crin Antonescuval, sem Victor Pontával, sem Traian Basescuval? Ez a kitüntetés összekapcsol bennünket, románokat és magyarokat. Ceausescu idejében csak gyászmagyarok kaphattak kitüntetést, ebben a felemás demokráciában viszont hinnünk kell abban, hogy hit által van a szabadulás. Hinnünk kell abban, hogy Románia is megszabadul nemcsak a Ceasescu rendszertől, hanem a kommunizmus visszahúzó örökségétől is, és hogyha valóban visszavonnák a kitüntetést, akkor ezzel nyilvánvalóvá válna, hogy, íme, ez a kétharmados többségű román kormányzat a kommunista visszarendeződés útján halad, mert nem tud szembenézni a múlttal, és nem tudja helyére tenni a dolgokat: azt, hogy mit jelentett Temesvár a román nemzet életében. Akkor nyilvánvalóvá válik a világ előtt, hogy mire értékeli a kormány Temesvárt. Ez esetben őt minősítené a visszavonás ténye, nem pedig engem, akit célpontnak használnak, aki már-már aggódom emiatt az ellenséges román közegben, és ha így folytatódik, kénytelen leszek védelmet kérni, mert ilyen tömény uszítás nyomán a lehető legrosszabbra is számíthat az ember egy balkáni típusú országban.
– Említette, hogy a Jobbik és a KDNP kiállt ön mellett, de sokan furcsálják azt, hogy a Fidesz, illetve a magyar kormány részéről ez nem történt meg. Sőt, amikor Havasi Bertalant, a miniszterelnök szóvivőjét megkérdezték az Ön kijelentéséről, akkor azt mondta, ezt nyugodtan kérdezzék meg Tőkés Lászlótól.
Miként értékeli a történteket?
–Érteni vélem a magyar külpolitikát és a miniszterelnöki hivatal magatartását. Úgy is felfoghatjuk ezt a Tőkés–ellenes és magyarellenes támadássorozatot, mint provokációt. Ez egy előre megírt forgatókönyv szerinti zajló diverzió részét jelenti. Megérzésem szerint még el sem mondtam volt a tusnádfürdői beszédemet, és már eldöntötték egy bukaresti hivatalban, hogy bele kell kötni a beszédembe, és ki kell választani azt a mondatot, amire rá lehet rajtolni. Így provokálta Basescu elnök úr Orbán Viktor miniszterelnök urat, ráadásul éppen őt, akivel a Néppártban közismerten joviális és elvi alapokon álló viszonyt táplálnak, és Orbán Viktor maga is kiállt a másik néppárti politikus megmentése érdekében. A miniszterelnöki hivatal nem ül fel ennek a provokációnak, és csak egyetérthetek abban, hogy nem szabad hagyni, hogy kiéleződjék a román-magyar viszony, és abban is egyetértek, amit a Digi tv-ben mondott Orbán Viktor, hogy valójában jobbak a román-magyar viszonyok, mint ami egyes politikusok megnyilatkozásaiból kitűnik. Maga Orbán Viktor miniszterelnök úr azt is mondta, hogy teljes mellszélességgel a határon túli, az erdélyi magyarok mögött áll.
Nem szabad beletörődni a hazugságba
– Ilyen politikai kontextusban, ilyen magyarellenes hisztériakeltés közepette hogyan látja kivitelezhetőnek az autonómiát, vagy a magyarság számára fontos nemzetpolitikai kérdéseket? Hogyan látja, miként lehet elfogadtatni a román társadalommal az erdélyi magyarok autonómiáját? – Emlékszik, 1989-ben a hallgatás falát kellett ledönteni. Ma már egyre világosabb, hogy most rendre a hazugság falába ütközünk. Például rólam azt mondják, hogy románellenes vagyok. Pedig én egyebet nem tettem az Európai Parlamentben, hogy a határon túli románok hivatalának a megalapítását és a szerb ügy vállalását megelőzően is egyvégtében a Timok-völgyi vlahok mellett álltam ki, a jogaikért szólaltam fel, de hasonlóképpen a bukovinai románok mellett, vagy a moldáviai románok mellett foglaltam állást az erdélyi magyarokkal együtt. Vagy olyan hazugságokat terjesztenek, hogy én azt akarom, hogy Erdély magyar protektorátus legyen. Én ilyet nem mondtam. Egy államelnöknek illene megvizsgálni, hogy mi hangzott el Tusnádfürdőn, azért van annyi jól fizetett tanácsadója. Ugyanígy Crin Antonescunak vagy Victor Pontának is. Vagy azt a hazugságot, beállítást hangoztatni, hogy én a Bécsi Diktátumhoz hasonlóan szólaltam meg, és ezt elpufogtatja az ország első embere velem szemben. Vagy, hogy még egy példát mondjak, megint azzal vádoltak meg, hogy el akarom Erdélyt szakítani Romániától, és veszélyeztetem Románia területi épségét és szuverenitását. Ezekből a szakállas hazugságokból, propaganda fogásokból nem fogyunk ki. Kell ennél világosabb bizonyíték, hogy egy posztkommunista, posztceausiszta, posztszekurista társadalomban vagyunk kénytelenek védekezni akkor is, amikor a legbékésebb, és legkonstruktívabb kisebbségi közössége vagyunk egész Európának? Ezt mondta Valentin Stan a jeles történész is, aki lépésről lépésre cáfolta Vaida-Voevod, vagy Maniu szavaival, vagy a Gyulafehérvári határozatokkal a Versailles-i békeszerződéssel, vagy az 1919-es kisebbségvédelmi szerződés szavaival és idézeteivel, hogy mindezek hazugságok, és hogy a magyarokat megilletik a jogok. Nem hogy Székelyföld nem létezik, ahogy Ponta mondta, hanem benne foglaltatik a korabeli dokumentumokban, hogy Romániának kötelessége a szász és a székely közösségeknek autonómiát biztosítani. A hazugságnak ezzel a rengetegével nem bírunk, és az a baj, hogy aki megszokja a hazugságot, az már jól érzi benne magát. Ezt hiányolom a mai politikai diskurzusból, hogy már az úgynevezett jó magyar politikusaink is hajlanak arra, hogy vagy ténylegesen, vagy elhallgatással elfogadják ezt a hazugságot, és beletörődjenek ebbe a hazugságba. Le kell dönteni a hazugság falát, és ha valami, akkor ez nagyon hatékony, hiszen aki nem nem hisz az igazságban, az nem hisz az Istenben, mert a magyar igazság is annyit ér, amennyi a mi isteni igazságunk. Nyilvánvalóan kontraproduktív, ha sokan nem hisznek benne, mert aki hisz benne, az egyedül marad. Sőt, a fejére ütnek a társai is, hogy ne mondjad, mert ebből csak kellemetlenség származik. A konfliktuskerülő politizálásnak ez a hátulütője, a hogy a végén már akkor is hallgatunk, amikor S.O.S.-jelzéseket kellene a világba kiáltanunk. Mert könnyű belátni, ez az út hova vezet, hogyha Várad a nyolcvan százalékos aránytól eljutott a huszonhárom százalékos arányig, és huszonnégy év alatt a negyven százaléktól eljutottunk a huszonhárom százalékarányig, és még a korfa is romlott, elöregedett Várad. Akkor ez az út Kassára vezet, aztán hirdethetünk Nagyszebenben szászok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, Kolozsváron a magyarok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, ottmaradunk díszpintynek, díszmagyarnak, akiket mutogatnak, mint valami muzeális nemzeti értékeket, és közben már az autonómiát is megadnák, csak éppen már nem lesz kinek.
Magyar–román kerekasztal
– Böjte Csaba augusztus 20-i üzenetében meghirdette a párbeszéd és a kiegyezés évét a romániai magyar politikai szervezetek között. Lát-e halvány esélyt arra, hogy legalább a sarkalatos pontokban ez a megállapodás, kiegyezés megtörténjen a romániai magyarság politikai, érdekvédelmi képviseletei között? – Böjte Csaba atya egy egyszemélyes intézmény, és ami az ő ereje, az a mi magyar társadalmunk gyengesége is, tudniillik az, hogy nem a történelmi magyar egyházak teljes intézményi spektruma fog össze egy ilyen hatalmas horderejű vállalkozás ügyében, mint amit Böjte atya megvalósít. A politikai nézetei néha viszont meglepnek, mert kétségtelen, hogy aki elfogadja az RMDSZ Ezüstfenyő Díját, ugyanakkor nem jön el a néppárti rendezvényeinkre, az már politikailag válogat. A kiegyezésnek rossz íze van a magyar történelemben, mert, minden jó oldalával együtt lényegében a Trianont előkészítő elvtelen kiegyezés következményeként jött létre a 1867-es kiegyezés. Kossuth Lajos látnoki éleslátással megjósolta Nagy-Magyarország végét ezen kiegyezés miatt. Nos, egyezzünk meg abban, hogy Gyurcsány és Orbán között nincs kiegyezés. Mint ahogy mi sem tudunk itt megegyezni Váradon azzal az etnobiznisszel, amelyiknek képviselői egyházi segédlettel – itt Fodor József atyára gondolok – nem csak a Szent László Napok szabadalmát és jelképeit lopják el, hanem annak előtte bűnszövetkezetben elkövetett cselekmény keretében eltulajdonították a Széchenyi Terv keretében elnyert Ady központot, és most egy kétes értékű lebujként használják. Szent tévedésnek tartom Böjte atyának a felhívását ebben a megszorító értelemben. Tág értelemben viszont én most is azt mondom, amit huszonhárom évvel ezelőtt mondtam: a román-magyar kerekasztalt meg kell szervezni, abban reprezentatív módon vegyenek részt mind a román, mind a magyar politikai polgári és egyházi képviseletek, és egy olyanfajta megegyezést dolgozzunk ki, amelyet magáénak vall nem csak egy baloldalra elhajló, az egyeduralmi, totalitárius elveken nyugvó RMDSZ, hanem az egész magyarság képviselete. Ez a román-magyar megbékélés volna. Traian Basescu azt mondta 2010-ben Tusnádfürdőn, hogy a román-magyar viszonyok konszolidációja és a román-magyar megbékélés a két alappillérét jelenti a régió stabilitásának. Egy ilyen megállapodásra van szükség, de ez nem kiegyezés, hanem egy kőkemény politikai alkupozícióban elért eredmény. Ami pedig a magyarokat illeti, addig ne egyezkedjenek Bukaresttel magyar testvéreink, amíg velünk nem egyeznek meg. Hamarabb áll szóba a Markó Béla szürke eminenciási vezetésével a Kelemen Hunor által elnökölt RMDSZ Victor Pontával, mint a saját testvéreivel. Most is azt vetik a szememre, hogy nem ugyanazt a sípot fújtam Brüsszelben, mint ők. Hát amikor koalíciót között az EMNT és az RMDSZ a 2009-es EP választási listának az összeállításakor, és meghívtak az első helyre, akkor nem a behódolásról szólt az egyezség, hanem arról, hogy egyenrangú felekként képviseljük az erdélyi magyarságot. Ráadásul az az ízetlen torzítás is naponként elhangzik, hogy engem felvettek a listára. Nehogy a szekeret fogjuk a lovak elé! Hiszen ők kértek fel, ők hívtak meg azért, mert látták, hogy ha én nem szállok fel a listára, akkor nem biztos, hogy bejut a magyarság az Európai Parlamentbe. Ez célszerű volt az egész magyarságnak. Én ma is azt mondom, a magyarságban kell gondolkozni. Abban a pillanatban elfogadom az RMDSZ-t, amikor a Kolozsvári Magyar Napokhoz fogható módon össze tud fogni. Szinte példázatosnak tartom, hogy az unokaöcsém(Gergely Balázs–szerk megj,) , a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, az RMDSZ-nek egyik megyei alelnökét vette feleségül, és együtt dolgoznak a város javán. Lám, Marosvásárhelyen a magyarokat próbálják kijátszani egymás ellen, és valami elképesztő módszerekhez folyamodnak. Hát nem kötelező volna az RMDSZ-nek nem csak leereszkedni, vagy néha vállon veregetni, hanem összefogniuk annak a helyzetnek az orvoslásáét, amelynek elromlásáért óriási felelősséget visel? Ott volt Marosvásárhelyen a magyar RMDSZ-es négyesfogat: Frunda, Borbély, Markó Béla és Kelemen Attila, és mi lett a Fekete Március Marosvásárhelyéből, Erdély újkori fővárosából? Csúszik lefelé, és nem is kell oda Funar. A kolozsvári példa messze mutató, és azt tanítja hitünk is, hogy addig ne menj az oltárhoz Isten elé a te könyörgéseddel, amíg meg nem békélsz a te felebarátoddal. Készek kell lennünk a szót értésre, de nem feltétel nélkül, nem engedékenységből, nem gyávaságból, nem opportunizmusból, hanem jól megfontolt közérdekből, Isten akaratát és a nép javát tartva szem előtt.
Mi használ az erdélyi magyaroknak?
– Az ön számára melyik a legközelebb álló lehetőség az EP-választások tekintetében: az RMDSZ lists, vagy egy külön listán indulás? Esetleg más választás?
– Én megkerülném azt a kérdést olyan értelemben, hogy nézzük meg, mi történik Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Váradon. Marosvásárhelyen a román soviniszta, nacionalizmus próbálja megfúrni a teljes értékű magyar élet magyar napokban való megnyilatkozását. Váradon egy RMDSZ-es orvtámadás próbálja félrevezetni a közvéleményt és ellehetetleníteni a hatalmas sikerrel végződő Szent László Napokat. Én attól félek, hogy a bukaresti hatalom román és magyar kollaboránsai lehetetlenné teszik a magyarok összefogását, és mi itt függelékállapotra vagyunk kényszerítve, kiszolgáltatott állapotba kerülünk, mert nem az történik, amit a magyarok határoznak el, hanem amit manipulálnak hátulról, és ami érdekében áll egyes percember politikusoknak. Egyszer s mindenkorra fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi használ az erdélyi magyaroknak? Amikor a kommunista típusú föltétlen összefogást hirdetik, akkor nem tudok egyetérteni azzal, hogy hol Medgyessi jár Váradon, hol Gyurcsányt hívják meg Váradra, hol Bajnai jön ide, hol Mesterházyval köti meg az Erdélyi Riport a szerződést, és még könyvkiadót is létrehoznak, és Gurmai Zita hozza létre az RMDSZ nőszervezetét itt. Ilyenfajta egységre nincs szükség, viszont a nemzetünk érdekeiben egyesülő összefogásra szükség van. Van két-három lehetőség az EP-képviselethez. Próbáljunk meg eltávolodni Bukaresttől, a posztkommunista politikai befolyásoltságtól, és tegyük fel a kérdést: mi használ ennek a magyarságnak? Ennek én kész vagyok alávetni magam, sőt, akár visszavonulni is, hogyha a nemzeti érdek úgy kívánja, de kész vagyok folytatni ezt a tevékenységet, hogyha a pártérdekek fölé emelkedő nemzeti érdekeink ezt megkövetelik.
Rais W. István
erdon.ro
Erdély.ma