Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 27.
Mikó és társai
Bő két év és tizenöt tárgyalási forduló után pont került a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére.
A jogerős ítélet megfosztja a Székely Mikó kollégium tulajdonjogától az Erdélyi Református Egyházkerületet, megállapítja az ügyben érintett személyek büntetőjogi felelősségét, ugyanakkor eltörli az egyház alapfokon megállapított kártérítési kötelezettségét.
A kétségtelenül emberi sorsokat alakító végkifejleten túl az ítélet erőteljes közösségi jövővonzatot is hordoz, és igazából ebben rejlik a jelentősége és veszélye. A döntést követő első lépésként ugyanis a tulajdonlapokon vissza kell állítani a visszaszolgáltatás előtti állapotot, amely a román államot jelöli meg az ingatlan tulajdonosaként.
Viszszaállamosítási veszély? Közvetlenül talán nem, összességében azonban akár annak jegyeit is hordozhatja. Mivel a vonatkozó jogszabály értelmében a közoktatás lebonyolítása az önkormányzatok illetékessége, a Mikó a sepsiszentgyörgyi önkormányzat közvagyonának listáját gazdagítja majd elidegenítési jog és az épület rendeltetésének megváltoztatása nélkül. Azaz a város nem válik tulajdonossá, nem adhatja el, és nem is adományozhatja oda senkinek az épületet. Még az egyháznak sem.
Hogy mi akkor a gond? A Mikó-ügy precedensteremtő jelentősége. Ahogy egy nagytakarítás alkalmával esetenként olyasmi is törik, porlad, aminek nem azt a sorsot szánták, úgy a többi visszaszolgáltatott egyházi ingatlan is áldozatul eshet az önmagában dicséretes romániai rendteremtési folyamatnak.
Az egyházi iskolák többsége ugyanis anno a Mikóéhoz hasonló konstrukcióban jött létre és tartották fenn őket, ezért aztán érhetik még meglepetések a hazai magyar közösségeket a kabát újragombolása során. Mert amíg az oktatás önkormányzati hatáskör, addig elvileg sem Nagyenyednek, sem Kolozsvárnak vagy Marosvásárhelynek nem eshet bántódása.
Az iskolafenntartói törvény esetleges módosítása azonban egycsapásra olyan helyzetet teremthet, ami évtizedekkel veti vissza a honi magyarság komfortállapotát. Huszonöt évvel a forradalom és közel húsz évvel a magyar kormányzati részvétel után.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)
Bő két év és tizenöt tárgyalási forduló után pont került a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére.
A jogerős ítélet megfosztja a Székely Mikó kollégium tulajdonjogától az Erdélyi Református Egyházkerületet, megállapítja az ügyben érintett személyek büntetőjogi felelősségét, ugyanakkor eltörli az egyház alapfokon megállapított kártérítési kötelezettségét.
A kétségtelenül emberi sorsokat alakító végkifejleten túl az ítélet erőteljes közösségi jövővonzatot is hordoz, és igazából ebben rejlik a jelentősége és veszélye. A döntést követő első lépésként ugyanis a tulajdonlapokon vissza kell állítani a visszaszolgáltatás előtti állapotot, amely a román államot jelöli meg az ingatlan tulajdonosaként.
Viszszaállamosítási veszély? Közvetlenül talán nem, összességében azonban akár annak jegyeit is hordozhatja. Mivel a vonatkozó jogszabály értelmében a közoktatás lebonyolítása az önkormányzatok illetékessége, a Mikó a sepsiszentgyörgyi önkormányzat közvagyonának listáját gazdagítja majd elidegenítési jog és az épület rendeltetésének megváltoztatása nélkül. Azaz a város nem válik tulajdonossá, nem adhatja el, és nem is adományozhatja oda senkinek az épületet. Még az egyháznak sem.
Hogy mi akkor a gond? A Mikó-ügy precedensteremtő jelentősége. Ahogy egy nagytakarítás alkalmával esetenként olyasmi is törik, porlad, aminek nem azt a sorsot szánták, úgy a többi visszaszolgáltatott egyházi ingatlan is áldozatul eshet az önmagában dicséretes romániai rendteremtési folyamatnak.
Az egyházi iskolák többsége ugyanis anno a Mikóéhoz hasonló konstrukcióban jött létre és tartották fenn őket, ezért aztán érhetik még meglepetések a hazai magyar közösségeket a kabát újragombolása során. Mert amíg az oktatás önkormányzati hatáskör, addig elvileg sem Nagyenyednek, sem Kolozsvárnak vagy Marosvásárhelynek nem eshet bántódása.
Az iskolafenntartói törvény esetleges módosítása azonban egycsapásra olyan helyzetet teremthet, ami évtizedekkel veti vissza a honi magyarság komfortállapotát. Huszonöt évvel a forradalom és közel húsz évvel a magyar kormányzati részvétel után.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 28.
Cserkésztalálkozó disznóvágással, kenyérsütéssel: idén is pentaktívak voltak
Fúrj, faragj és ügyeskedjél, talpraesett cserkész legyél!
A Romániai Magyar Cserkészszövetség egyik legnépszerűbb országos rendezvényét, a Pentaktívot november 21. és 23. között szervezték meg Nagyenyeden.
A hatodik alkalommal megtartott cserkésztalálkozón a 30 csapat tagjaiként érkező jelentkezők száma már túllépte a 400-at. A háromnegyed részben rehabilitált Bethlen Kollégium ezúttal is vállalni tudta a szervezést, és részben az elhelyezést, amelyben segítettek az enyedi családok is, és az, hogy az Országos Cserkészszövetség megvásárolta az enyedi Svájci Házat. A több száz cserkésznek így nem maradt más hátra mint az, hogy tartsa magát az országos jelszóhoz: „Fúrj, faragj és ügyeskedjél, talpraesett cserkész legyél!” Eközben olyan közösségi, cselekvő sikerélményben volt részük, amit az iskola nem kínál. Nem csoda, hogy a három nap alatt sok tevékeny, boldog fiatalt lehetett látni a kollégium kissé sáros udvarán, a Bagolyvár felső termeiben, a díszteremben vagy a konyhán.
Szabadság (Kolozsvár)
Fúrj, faragj és ügyeskedjél, talpraesett cserkész legyél!
A Romániai Magyar Cserkészszövetség egyik legnépszerűbb országos rendezvényét, a Pentaktívot november 21. és 23. között szervezték meg Nagyenyeden.
A hatodik alkalommal megtartott cserkésztalálkozón a 30 csapat tagjaiként érkező jelentkezők száma már túllépte a 400-at. A háromnegyed részben rehabilitált Bethlen Kollégium ezúttal is vállalni tudta a szervezést, és részben az elhelyezést, amelyben segítettek az enyedi családok is, és az, hogy az Országos Cserkészszövetség megvásárolta az enyedi Svájci Házat. A több száz cserkésznek így nem maradt más hátra mint az, hogy tartsa magát az országos jelszóhoz: „Fúrj, faragj és ügyeskedjél, talpraesett cserkész legyél!” Eközben olyan közösségi, cselekvő sikerélményben volt részük, amit az iskola nem kínál. Nem csoda, hogy a három nap alatt sok tevékeny, boldog fiatalt lehetett látni a kollégium kissé sáros udvarán, a Bagolyvár felső termeiben, a díszteremben vagy a konyhán.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 6.
Emlékező és hálaadó ünnep Nagyenyeden
450 éves az Erdélyi Református Egyház
A zsúfolásig megtelt nagyenyedi Vártemplomban csendesen várakozott a gyülekezet, már a harangzúgás is elhangzott. Vendégek is érkeztek, sokan a karzaton kaptak helyet: fiatalok, vidéki reformátusok, és néhányan az unitáriusok közül is eljöttek. A 90-es évek óta leginkább a ballagásokon telik meg ennyire a Vártemplom. Az előteret a Bethlen Kollégium fegyelmezett diákjai töltötték meg. Ünnepi megemlékezésre, örömteli együttlétre jött össze a gyülekezet. 450 éve, 1564-ben tartották a Nagyenyedi Zsinatot, amikor az akkor már magyar többségű kisváros Vártemplomában megalakult az Erdélyi Református Egyház.
Az istentiszteleti alkalmon Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szolgált. Prédikációjának üzenete az emlékezet megtartó ereje: a püspök arra emlékeztetett, hogy egy nép ereje múltjában van, hiszen abból táplálkozunk, ami bennünk van. Ennek különös fontossága van itt, ahol az Erdélyi Református Egyház megalakult. A bibliai példa szerint Mózes népe induláskor magával vitte az értékes „ereklyét” az úton. Egy nép ereje abban van, megőrzi-e az emlékeit. Ez nem teher, hanem erőt ad, amit vállalni kell ma is annak érdekében, hogy továbblépjünk. Fontos tehát, hogy tudjuk átvenni és átadni az örökséget, és képesek legyünk eljutni az oázisokhoz. Itt találhatjuk meg a tiszta forrást, ami megmaradásunk biztosítéka. Az úton vigyázni kell a felbukkanó délibábokra. A továbbiakban a püspök tényszerűen igazolta Nagyenyed, a Vártemplom kiemelt szerepét a Református Egyház megalakulásában és továbbfejlődésében. A város, a magyar református közösség fejlődésében és jövőjében fontos szerepe volt és van a kollégiumnak.
Szabadság (Kolozsvár)
450 éves az Erdélyi Református Egyház
A zsúfolásig megtelt nagyenyedi Vártemplomban csendesen várakozott a gyülekezet, már a harangzúgás is elhangzott. Vendégek is érkeztek, sokan a karzaton kaptak helyet: fiatalok, vidéki reformátusok, és néhányan az unitáriusok közül is eljöttek. A 90-es évek óta leginkább a ballagásokon telik meg ennyire a Vártemplom. Az előteret a Bethlen Kollégium fegyelmezett diákjai töltötték meg. Ünnepi megemlékezésre, örömteli együttlétre jött össze a gyülekezet. 450 éve, 1564-ben tartották a Nagyenyedi Zsinatot, amikor az akkor már magyar többségű kisváros Vártemplomában megalakult az Erdélyi Református Egyház.
Az istentiszteleti alkalmon Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szolgált. Prédikációjának üzenete az emlékezet megtartó ereje: a püspök arra emlékeztetett, hogy egy nép ereje múltjában van, hiszen abból táplálkozunk, ami bennünk van. Ennek különös fontossága van itt, ahol az Erdélyi Református Egyház megalakult. A bibliai példa szerint Mózes népe induláskor magával vitte az értékes „ereklyét” az úton. Egy nép ereje abban van, megőrzi-e az emlékeit. Ez nem teher, hanem erőt ad, amit vállalni kell ma is annak érdekében, hogy továbblépjünk. Fontos tehát, hogy tudjuk átvenni és átadni az örökséget, és képesek legyünk eljutni az oázisokhoz. Itt találhatjuk meg a tiszta forrást, ami megmaradásunk biztosítéka. Az úton vigyázni kell a felbukkanó délibábokra. A továbbiakban a püspök tényszerűen igazolta Nagyenyed, a Vártemplom kiemelt szerepét a Református Egyház megalakulásában és továbbfejlődésében. A város, a magyar református közösség fejlődésében és jövőjében fontos szerepe volt és van a kollégiumnak.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 8.
Egyház és állam: lojalitástól hadüzenetig
„Az alapvető probléma az, hogy egy egész közösséget ítéltek el bűnügyi perben. Az egyház nem azt az épületet sajnálja, hanem azt fájlalja, hogy hazugnak, csalónak, mások tulajdonát elkívánónak bélyegezték meg. Nagyon súlyos bélyeg ez, elviselhetetlen morális teher” – Kató Béla református püspökkel a Mikó-ügy utórezgéseiről és perspektíváiról.
– A Mikó-ügyben hozott jogfosztó ítélet révén váratlanul feszültté vált az év vége az Erdélyi Református Egyházkerület számára. Valóban váratlanul?
– Részben, mert amint a Mikó esetéből ügy lett, rosszat sejtettünk. Egészen pontosan attól a pillanattól számítva, amikor az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály átadta az ügyet a bíróságnak. Mert önmagában az, hogy valaki feljelent valakit, és elkezdődik egy vizsgálat, még befér a demokratikus jogállamiság keretei közé. Hogy azonban miből lesz bűnügy, és miből nem, az már annak az igazságszolgáltatásnak a minőségét jelzi, amelyben élünk.
Persze bármikor mondhatják, hogy egy ítéletben elmarasztalt fél mindig ezzel hozakodik elő. A mi esetünkben azonban másról van szó: igazából azt jelzi, hogy nincs valami rendben, amikor egy egyszerű vagyonjogi polgári pert bűnügyi perré minősítenek át. Olyan koncepciós perré, ami azt üzeni, hogy általa meg akarják állítani az egyházak nagy értéket, közösségi jelentőséget képviselő vagyonelemeket célzó követeléseit.
Különösen az első fokú ítélet után vált egyértelművé, hogy valakik tudatosan terelik a dolgot ebbe az irányba, mert semmilyen érvet nem fogadtak el, sőt ezekkel szemben hozták meg az ítéletet. Sokáig arra gondolhattunk, hogy maguk sem tudják, mit kell kezdeni egy ilyen üggyel, és a hazai és nemzetközi tiltakozás miatt nem mernek döntést hozni. Ezért is érthetetlen és váratlan ez az ítélet.
Kató Béla 1954. január 31-én született a Kovászna megyei Barátoson. Elemi iskoláit szülőfalujában, a középiskolát a kolozsvári volt Református Kollégiumban végezte, 1974–1979 között a kolozsvári Egységes Protestáns Teológiai Intézet hallgatója, közben egy évet a nagyszebeni német nyelvű lutheránus teológián tanult. 1979–1988 között a háromszéki Cófalván volt lelkész, 1988–2001 között az illyefalvi református egyházközség parókus lelkésze. 1990-ben négy hónapig Illyefalva polgármestere, majd helyi tanácsos, 1992–2004 között három cikluson át a Kovászna Megyei Tanács tagja. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese; 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. 2012 decemberében az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
– Érez valami üzenetet abban, hogy éppen most és éppen ezt az ítéletet hozták?
– Igen. A buzăui alapfokú ítélet meghozatala után azt mondtam a munkatársaimnak: másodfokon a letöltendőből felfüggesztett lesz, az egyház pénzbüntetését pedig elengedik.
Az alapvető probléma azonban az, hogy egy egész közösséget ítéltek el bűnügyi perben. Az egyház nem azt az épületet sajnálja, hanem azt fájlalja, hogy hazugnak, csalónak, mások tulajdonát elkívánónak bélyegezték meg. Nagyon súlyos bélyeg ez, elviselhetetlen morális teher.
– Menet közben érezve a veszélyt felmerült-e, hogy újabb dokumentumokkal, érvekkel támogassák a restitúciós folyamat jogosságát?
– Nem, mert három olyan alapdokumentumra építettük fel a visszaigényléseinket, amelyeket elégségesnek ítéltünk. Ezek közül az egyik, hogy kitől vették el a szóban forgó ingatlant: mert annak kell visszaadni.
Ha a Székely Mikó kollégium nem az egyházé volt, akkor meg kell nevezni, hogy ki a jogosult, és annak kell visszaszolgáltatni. Erre azonban még nem kaptunk választ.
A kihallgatások szakaszában elhangzott: nem mondják meg, hogy kié volt, de nem az egyházé, mert a tulajdoni lapon az szerepel, hogy ev. ref. Székely Mikó Kollégium, nem pedig az Eparhia Reformată din Ardeal, azaz az Erdélyi Református Egyházkerület. Ezzel az indoklással nem ismerik el, hogy az összes kollégium külön jogi személyként, de az egyház szerves részeként működött. És ezen az elven most valamennyi református kollégium helyzete kétségessé vált.
– Reális vagy csak elvi veszélyként kezeljük ezt?
– Teljesen reális veszélyként. A marosvásárhelyi kollégium esetében például bepereltük az önkormányzatot, mert évek óta nem fizetett bért, amiből egy sereg javítást el kellett és el lehetett volna végezni. Elképzelhető, hogy ez az ítélet most ezt a követelésünket is ellehetetleníti. Kolozsváron a kormányrendelet után szétválasztották a telekkönyvet, a Farkas utcára telekkönyvezett ókollégiumi részt visszaadták, a Petőfi utcai részt pedig – mivel a Kogălniceanu utca 29 szám alatt szerepelt – visszaírták az államra. Az ügyirat most újra a restitúciós bizottság előtt van, a ploieşti-i ítélet azonban kétségessé teszi az egészet. Nagyenyeden is a Mikóéhoz hasonlóan alakulhat a történet.
– Talán érdemes tisztázni: a hatékonyabb érdekérvényesítés céljából a református egyház nem ment bele rossz kompromisszumokba? Zsarolható valamivel?
– Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nem. Soha semmiféle alkut nem tartottunk elképzelhetőnek, részben a Mikó-per is ennek következménye. Nincsenek csontvázak a szekrényben.
– A sokkon és a további veszély felmérésén túl azonban a „hogyan tovább?” kérdése merül fel…
– Leszögezve és elismerve, hogy minden felmerülő veszélyérzetünk ellenére sem hittük el, hogy hasonló döntés születhet, következésképpen nem is készültünk rá, most már valóban a továbblépésen kell dolgoznunk. Ennek első fázisaként az egyházkerület rendkívüli közgyűlésén hattagú jogászcsoport felállításáról döntöttünk, amely a kérdést a világ elé tárja.
Mert ez az ügy nem állhat meg ezen a szinten. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának kötelezően foglalkoznia kell az üggyel, megpróbáljuk valamennyi egyház figyelmét felhívni rá, mert ez a döntés hosszú távon is képes befolyásolni a vagyonjogi kérdéseket. Meggyőződésem, hogy ez az ítélet most túlment azon a határon, amit kiötlői esetleg szántak neki. Valószínűleg kellő alkalmat láttak arra, hogy a Mikó-ügyet összemossák a visszaszolgáltatási korrupciós ügyekben indított offenzívával annál is inkább, mivel Markó Attila neve más ügyekben is felmerült.
– A hazai terepen semmilyen jogorvoslati lehetőség nem kínálkozik már?
– Talán igen. A szakemberek vizsgálják, hogy az új büntető törvénykönyv szerint a sok, egymásnak ellentmondó ítélet alapján kínálkozik-e fellebbviteli lehetőség.
– A magyar történelmi egyházakat minden bizonnyal „összerántja” az ítélet, hiszen valamennyien veszélyeztetve érezhetik magukat. A román egyházakkal nem keresnek szövetséget? Hiszen a görög katolikusok sincsenek elkényeztetve az államhatalom részéről.
– A magyar egyházakkal való együttműködés természetesen nem kérdéses. A görög katolikusokkal való együttműködés ötletére reagálva azonban tisztában kell lennünk, hogy az ő harcuk az ortodoxokkal testvérháború, míg az állam és a köztünk lévő viszony az idegenekkel való háborúskodás esete. Ebbe pedig megítélésem szerint a görög katolikusok soha nem lépnének be, mivel a román nemzeti érdekek ellen valónak tekintenék.
– Az egyházkerület rendkívüli közgyűlésén háborút hirdetett. Hogyan értendő ez a hadüzenet?
– Az egyház korábban egyfajta lojalitási szerződést kötött az állammal azáltal, hogy benyújtotta a statútumát, ez alapján pedig az állam megalkotta az egyházügyi törvényt, amely alapján működtette eddig a rendszert. Ebben garantálva éreztük az egyházi autonómiát, s annak ígéretét, hogy az állam megvédi és segíti annak érvényesítését. Ez most felborult azzal, hogy az egyházat kollektíve elítélték.
Innentől kezdve az állam nem számíthat a mi lojalitásunkra. Ez azt jelenti, hogy minden lehetséges fórumon kifejezzük: nem igaz, amit a román állam deklarál, ellenkezőleg, hátrányos helyzetbe hozza, akadályozza az egyház tevékenységét. A mi részünkről e tekintetben az állam folyamatos offenzívára számíthat még akkor is, ha azzal vádolnak majd, hogy romboljuk a jó hírét, az arculatát. Elsősorban a szó fegyverével kívánunk élni, különösen most, amikor Románia azzal az áruval „házal”, hogy a román állampolgárok német nemzetiségű államelnököt választottak.
– Ön és helyettese a továbbiakban nem kívánja igénybe venni az állami illetményt. Mi lesz azonban az egyházkerület papjaival, egyéb fizetett alkalmazottaival?
– Szimbolikus gesztusnak szántuk, ezáltal is jelezve, hogy nem minden áron fogadjuk el az állam segítségét, függetlenségünk nem megvásárolható. Arra viszont még nem vagyunk felkészülve, hogy ezt valamennyi fizetett tagunkra kiterjesszük. És miközben változatlanul bízunk benne, hogy az államnak nem érdeke elidegeníteni magától a romániai reformátusok közel hétszázezres táborát, igyekszünk egyértelműsíteni: velünk nem lehet bármit megtenni. Morális kötelességeink vannak, amelyek hiánya létünk jogosságát kérdőjelezi meg.
– A politikummal való párbeszéd, a lojalitás kérdésének újratárgyalása szerepel a terveikben?
– Új visszaszolgáltatási törvény közös megfogalmazását tervezzük a többi egyházzal és a törvényhozásban jelen levő RMDSZ-szel. A jelenlegiben szinte kódolt kiskapuk ugyanis hosszú időre képesek elnyújtani a folyamatban lévő ügyeket. Ebben a korrupciós-maffiózós restitúciós történetben ugyanis épp az a veszély, hogy ha nem a korábbi tulajdonosnak szolgáltatják vissza az ingatlanokat, az igazságtalanná teszi és késlelteti a folyamatot. Élni akarunk és fogunk minden elképzelhető és adódó lehetőséggel, mert a nem cselekvés immár bűnnek számítana.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)
„Az alapvető probléma az, hogy egy egész közösséget ítéltek el bűnügyi perben. Az egyház nem azt az épületet sajnálja, hanem azt fájlalja, hogy hazugnak, csalónak, mások tulajdonát elkívánónak bélyegezték meg. Nagyon súlyos bélyeg ez, elviselhetetlen morális teher” – Kató Béla református püspökkel a Mikó-ügy utórezgéseiről és perspektíváiról.
– A Mikó-ügyben hozott jogfosztó ítélet révén váratlanul feszültté vált az év vége az Erdélyi Református Egyházkerület számára. Valóban váratlanul?
– Részben, mert amint a Mikó esetéből ügy lett, rosszat sejtettünk. Egészen pontosan attól a pillanattól számítva, amikor az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály átadta az ügyet a bíróságnak. Mert önmagában az, hogy valaki feljelent valakit, és elkezdődik egy vizsgálat, még befér a demokratikus jogállamiság keretei közé. Hogy azonban miből lesz bűnügy, és miből nem, az már annak az igazságszolgáltatásnak a minőségét jelzi, amelyben élünk.
Persze bármikor mondhatják, hogy egy ítéletben elmarasztalt fél mindig ezzel hozakodik elő. A mi esetünkben azonban másról van szó: igazából azt jelzi, hogy nincs valami rendben, amikor egy egyszerű vagyonjogi polgári pert bűnügyi perré minősítenek át. Olyan koncepciós perré, ami azt üzeni, hogy általa meg akarják állítani az egyházak nagy értéket, közösségi jelentőséget képviselő vagyonelemeket célzó követeléseit.
Különösen az első fokú ítélet után vált egyértelművé, hogy valakik tudatosan terelik a dolgot ebbe az irányba, mert semmilyen érvet nem fogadtak el, sőt ezekkel szemben hozták meg az ítéletet. Sokáig arra gondolhattunk, hogy maguk sem tudják, mit kell kezdeni egy ilyen üggyel, és a hazai és nemzetközi tiltakozás miatt nem mernek döntést hozni. Ezért is érthetetlen és váratlan ez az ítélet.
Kató Béla 1954. január 31-én született a Kovászna megyei Barátoson. Elemi iskoláit szülőfalujában, a középiskolát a kolozsvári volt Református Kollégiumban végezte, 1974–1979 között a kolozsvári Egységes Protestáns Teológiai Intézet hallgatója, közben egy évet a nagyszebeni német nyelvű lutheránus teológián tanult. 1979–1988 között a háromszéki Cófalván volt lelkész, 1988–2001 között az illyefalvi református egyházközség parókus lelkésze. 1990-ben négy hónapig Illyefalva polgármestere, majd helyi tanácsos, 1992–2004 között három cikluson át a Kovászna Megyei Tanács tagja. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese; 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. 2012 decemberében az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
– Érez valami üzenetet abban, hogy éppen most és éppen ezt az ítéletet hozták?
– Igen. A buzăui alapfokú ítélet meghozatala után azt mondtam a munkatársaimnak: másodfokon a letöltendőből felfüggesztett lesz, az egyház pénzbüntetését pedig elengedik.
Az alapvető probléma azonban az, hogy egy egész közösséget ítéltek el bűnügyi perben. Az egyház nem azt az épületet sajnálja, hanem azt fájlalja, hogy hazugnak, csalónak, mások tulajdonát elkívánónak bélyegezték meg. Nagyon súlyos bélyeg ez, elviselhetetlen morális teher.
– Menet közben érezve a veszélyt felmerült-e, hogy újabb dokumentumokkal, érvekkel támogassák a restitúciós folyamat jogosságát?
– Nem, mert három olyan alapdokumentumra építettük fel a visszaigényléseinket, amelyeket elégségesnek ítéltünk. Ezek közül az egyik, hogy kitől vették el a szóban forgó ingatlant: mert annak kell visszaadni.
Ha a Székely Mikó kollégium nem az egyházé volt, akkor meg kell nevezni, hogy ki a jogosult, és annak kell visszaszolgáltatni. Erre azonban még nem kaptunk választ.
A kihallgatások szakaszában elhangzott: nem mondják meg, hogy kié volt, de nem az egyházé, mert a tulajdoni lapon az szerepel, hogy ev. ref. Székely Mikó Kollégium, nem pedig az Eparhia Reformată din Ardeal, azaz az Erdélyi Református Egyházkerület. Ezzel az indoklással nem ismerik el, hogy az összes kollégium külön jogi személyként, de az egyház szerves részeként működött. És ezen az elven most valamennyi református kollégium helyzete kétségessé vált.
– Reális vagy csak elvi veszélyként kezeljük ezt?
– Teljesen reális veszélyként. A marosvásárhelyi kollégium esetében például bepereltük az önkormányzatot, mert évek óta nem fizetett bért, amiből egy sereg javítást el kellett és el lehetett volna végezni. Elképzelhető, hogy ez az ítélet most ezt a követelésünket is ellehetetleníti. Kolozsváron a kormányrendelet után szétválasztották a telekkönyvet, a Farkas utcára telekkönyvezett ókollégiumi részt visszaadták, a Petőfi utcai részt pedig – mivel a Kogălniceanu utca 29 szám alatt szerepelt – visszaírták az államra. Az ügyirat most újra a restitúciós bizottság előtt van, a ploieşti-i ítélet azonban kétségessé teszi az egészet. Nagyenyeden is a Mikóéhoz hasonlóan alakulhat a történet.
– Talán érdemes tisztázni: a hatékonyabb érdekérvényesítés céljából a református egyház nem ment bele rossz kompromisszumokba? Zsarolható valamivel?
– Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nem. Soha semmiféle alkut nem tartottunk elképzelhetőnek, részben a Mikó-per is ennek következménye. Nincsenek csontvázak a szekrényben.
– A sokkon és a további veszély felmérésén túl azonban a „hogyan tovább?” kérdése merül fel…
– Leszögezve és elismerve, hogy minden felmerülő veszélyérzetünk ellenére sem hittük el, hogy hasonló döntés születhet, következésképpen nem is készültünk rá, most már valóban a továbblépésen kell dolgoznunk. Ennek első fázisaként az egyházkerület rendkívüli közgyűlésén hattagú jogászcsoport felállításáról döntöttünk, amely a kérdést a világ elé tárja.
Mert ez az ügy nem állhat meg ezen a szinten. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának kötelezően foglalkoznia kell az üggyel, megpróbáljuk valamennyi egyház figyelmét felhívni rá, mert ez a döntés hosszú távon is képes befolyásolni a vagyonjogi kérdéseket. Meggyőződésem, hogy ez az ítélet most túlment azon a határon, amit kiötlői esetleg szántak neki. Valószínűleg kellő alkalmat láttak arra, hogy a Mikó-ügyet összemossák a visszaszolgáltatási korrupciós ügyekben indított offenzívával annál is inkább, mivel Markó Attila neve más ügyekben is felmerült.
– A hazai terepen semmilyen jogorvoslati lehetőség nem kínálkozik már?
– Talán igen. A szakemberek vizsgálják, hogy az új büntető törvénykönyv szerint a sok, egymásnak ellentmondó ítélet alapján kínálkozik-e fellebbviteli lehetőség.
– A magyar történelmi egyházakat minden bizonnyal „összerántja” az ítélet, hiszen valamennyien veszélyeztetve érezhetik magukat. A román egyházakkal nem keresnek szövetséget? Hiszen a görög katolikusok sincsenek elkényeztetve az államhatalom részéről.
– A magyar egyházakkal való együttműködés természetesen nem kérdéses. A görög katolikusokkal való együttműködés ötletére reagálva azonban tisztában kell lennünk, hogy az ő harcuk az ortodoxokkal testvérháború, míg az állam és a köztünk lévő viszony az idegenekkel való háborúskodás esete. Ebbe pedig megítélésem szerint a görög katolikusok soha nem lépnének be, mivel a román nemzeti érdekek ellen valónak tekintenék.
– Az egyházkerület rendkívüli közgyűlésén háborút hirdetett. Hogyan értendő ez a hadüzenet?
– Az egyház korábban egyfajta lojalitási szerződést kötött az állammal azáltal, hogy benyújtotta a statútumát, ez alapján pedig az állam megalkotta az egyházügyi törvényt, amely alapján működtette eddig a rendszert. Ebben garantálva éreztük az egyházi autonómiát, s annak ígéretét, hogy az állam megvédi és segíti annak érvényesítését. Ez most felborult azzal, hogy az egyházat kollektíve elítélték.
Innentől kezdve az állam nem számíthat a mi lojalitásunkra. Ez azt jelenti, hogy minden lehetséges fórumon kifejezzük: nem igaz, amit a román állam deklarál, ellenkezőleg, hátrányos helyzetbe hozza, akadályozza az egyház tevékenységét. A mi részünkről e tekintetben az állam folyamatos offenzívára számíthat még akkor is, ha azzal vádolnak majd, hogy romboljuk a jó hírét, az arculatát. Elsősorban a szó fegyverével kívánunk élni, különösen most, amikor Románia azzal az áruval „házal”, hogy a román állampolgárok német nemzetiségű államelnököt választottak.
– Ön és helyettese a továbbiakban nem kívánja igénybe venni az állami illetményt. Mi lesz azonban az egyházkerület papjaival, egyéb fizetett alkalmazottaival?
– Szimbolikus gesztusnak szántuk, ezáltal is jelezve, hogy nem minden áron fogadjuk el az állam segítségét, függetlenségünk nem megvásárolható. Arra viszont még nem vagyunk felkészülve, hogy ezt valamennyi fizetett tagunkra kiterjesszük. És miközben változatlanul bízunk benne, hogy az államnak nem érdeke elidegeníteni magától a romániai reformátusok közel hétszázezres táborát, igyekszünk egyértelműsíteni: velünk nem lehet bármit megtenni. Morális kötelességeink vannak, amelyek hiánya létünk jogosságát kérdőjelezi meg.
– A politikummal való párbeszéd, a lojalitás kérdésének újratárgyalása szerepel a terveikben?
– Új visszaszolgáltatási törvény közös megfogalmazását tervezzük a többi egyházzal és a törvényhozásban jelen levő RMDSZ-szel. A jelenlegiben szinte kódolt kiskapuk ugyanis hosszú időre képesek elnyújtani a folyamatban lévő ügyeket. Ebben a korrupciós-maffiózós restitúciós történetben ugyanis épp az a veszély, hogy ha nem a korábbi tulajdonosnak szolgáltatják vissza az ingatlanokat, az igazságtalanná teszi és késlelteti a folyamatot. Élni akarunk és fogunk minden elképzelhető és adódó lehetőséggel, mert a nem cselekvés immár bűnnek számítana.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 6.
Adományok, alapítványok és ösztöndíjak a nagyenyedi Bethlen-kollégium történetében
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 7.
Erről jut eszembe
Pénz szűke… 174 évvel ezelőtt ezen a címen jelent meg a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlapban az első magyar "vezérczikk". Témája ma is aktuális, a pénzhiány napjainkban is rengeteg embernek okoz gondot. A sajtóműfaji megnevezés nem változott, annyi csak a módosulás, hogy a szót már nem cz-vel írjuk. Időszerű vezércikktéma különben a mai naphoz kötve bőven kínálkozik. Itt van mindjárt az, hogy zárul a Siculicidium-emlékév. Az eltelt esztendő során számos megemlékezés idézte fel a madéfalvi veszedelem tragikus eseményeit, azt a rettenetes januári hajnalt, amikor az osztrák katonaság mintegy kétszáz védtelen székelyt mészárolt le. Akárcsak a tavaly január 7-i nyitó-megnyilvánulás, a 250. évforduló központi záróünnepsége is Madéfalván zajlik ma a felújítás alatt álló emlékműnél. Délután Marosvásárhelyen is sor kerül emlékrendezvényre. Van viszont egy másik hasonlóan elborzasztó történelmi tény, amiről sokkal ritkábban írunk, beszélünk: Nagyenyed pusztulása. Vagy nevezzük, aminek akarjuk, ennek nincs olyan költőien metaforikus elnevezése, mint a székelyföldi népirtásnak. Pedig legalább négyszer annyi ártatlan magyar embert gyilkoltak le kimondhatatlan bestialitással 1849. január 8. éjszakájától kezdve több napon keresztül. Az Axente Sever és Simion Prodan pópa parancsnoksága alatt garázdálkodó móc felkelők váratlanul törtek rá az alvó városra, mindent felgyújtottak, ami az útjukba akadt, mindenkit felkoncoltak, kegyetlen kínzásoknak alávetve öltek meg otthonukban, vagy kinn az utcán, amint menekülni próbált. Kevés ereje teljében levő férfi tartózkodott akkor Enyeden, katonaként szolgáltak a szabadságharcos magyar seregben, a lakosság többségét nők, gyermekek, öregek képezték. Velük végzett az önmagából kivetkőzött csőcselék. Több mint 800 nagyenyedi magyar ember halt meg a vérengzésben. A történészek adatai szerint ugyanannyi áldozatot szedett a januári fagy, ugyanis számosan hiányos öltözékben, sebesülten menekültek a környező erdőkbe, hegyekbe, és napok múltával ott pusztultak el. A támadók a város felbecsülhetetlen értékű szellemi, kulturális kincseiből is nagyon sokat megsemmisítettek, felégettek. Bethlen Gábor kollégiuma is leégett, híres könyvtára a benne levő ősnyomtatványokkal, más értékekkel együtt a tűz martaléka lett. Hasonló sors jutott az erdélyi református egyház püspöki levéltárának is. Nem sorolom a szörnyűségeket, vannak történelemkönyvek, amelyek ezeket részletezik. Azokban a hónapokban számtalan ilyen borzalmas cselekedet tizedelte meg a magyarságot, ami utóbb meg is változtatta a térség etnikai összetételét a betelepülő románság javára. Axente Severből pedig nemzeti hős lett. Enyeden iskola viseli a nevét, mellszobra is köztéren áll 1993-tól. Kossuth nevének a puszta említése vörös posztó sokak szemében Marosvásárhelyen. Déván a minap bontották le az egykori erdélyi fejedelem, Barcsay Ákos emlékoszlopát. Valami nagyon nincs rendben ebben az országban napjainkban sem. Vajon hány vezércikkre lenne szükség, hogy nemzetiségi vonatkozásban ténylegesen normalizálódjék a helyzet Romániában? Na, ezt válaszolják meg a mostanság oly sűrűn nyilvánosságot kapó statisztikusok!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
Pénz szűke… 174 évvel ezelőtt ezen a címen jelent meg a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlapban az első magyar "vezérczikk". Témája ma is aktuális, a pénzhiány napjainkban is rengeteg embernek okoz gondot. A sajtóműfaji megnevezés nem változott, annyi csak a módosulás, hogy a szót már nem cz-vel írjuk. Időszerű vezércikktéma különben a mai naphoz kötve bőven kínálkozik. Itt van mindjárt az, hogy zárul a Siculicidium-emlékév. Az eltelt esztendő során számos megemlékezés idézte fel a madéfalvi veszedelem tragikus eseményeit, azt a rettenetes januári hajnalt, amikor az osztrák katonaság mintegy kétszáz védtelen székelyt mészárolt le. Akárcsak a tavaly január 7-i nyitó-megnyilvánulás, a 250. évforduló központi záróünnepsége is Madéfalván zajlik ma a felújítás alatt álló emlékműnél. Délután Marosvásárhelyen is sor kerül emlékrendezvényre. Van viszont egy másik hasonlóan elborzasztó történelmi tény, amiről sokkal ritkábban írunk, beszélünk: Nagyenyed pusztulása. Vagy nevezzük, aminek akarjuk, ennek nincs olyan költőien metaforikus elnevezése, mint a székelyföldi népirtásnak. Pedig legalább négyszer annyi ártatlan magyar embert gyilkoltak le kimondhatatlan bestialitással 1849. január 8. éjszakájától kezdve több napon keresztül. Az Axente Sever és Simion Prodan pópa parancsnoksága alatt garázdálkodó móc felkelők váratlanul törtek rá az alvó városra, mindent felgyújtottak, ami az útjukba akadt, mindenkit felkoncoltak, kegyetlen kínzásoknak alávetve öltek meg otthonukban, vagy kinn az utcán, amint menekülni próbált. Kevés ereje teljében levő férfi tartózkodott akkor Enyeden, katonaként szolgáltak a szabadságharcos magyar seregben, a lakosság többségét nők, gyermekek, öregek képezték. Velük végzett az önmagából kivetkőzött csőcselék. Több mint 800 nagyenyedi magyar ember halt meg a vérengzésben. A történészek adatai szerint ugyanannyi áldozatot szedett a januári fagy, ugyanis számosan hiányos öltözékben, sebesülten menekültek a környező erdőkbe, hegyekbe, és napok múltával ott pusztultak el. A támadók a város felbecsülhetetlen értékű szellemi, kulturális kincseiből is nagyon sokat megsemmisítettek, felégettek. Bethlen Gábor kollégiuma is leégett, híres könyvtára a benne levő ősnyomtatványokkal, más értékekkel együtt a tűz martaléka lett. Hasonló sors jutott az erdélyi református egyház püspöki levéltárának is. Nem sorolom a szörnyűségeket, vannak történelemkönyvek, amelyek ezeket részletezik. Azokban a hónapokban számtalan ilyen borzalmas cselekedet tizedelte meg a magyarságot, ami utóbb meg is változtatta a térség etnikai összetételét a betelepülő románság javára. Axente Severből pedig nemzeti hős lett. Enyeden iskola viseli a nevét, mellszobra is köztéren áll 1993-tól. Kossuth nevének a puszta említése vörös posztó sokak szemében Marosvásárhelyen. Déván a minap bontották le az egykori erdélyi fejedelem, Barcsay Ákos emlékoszlopát. Valami nagyon nincs rendben ebben az országban napjainkban sem. Vajon hány vezércikkre lenne szükség, hogy nemzetiségi vonatkozásban ténylegesen normalizálódjék a helyzet Romániában? Na, ezt válaszolják meg a mostanság oly sűrűn nyilvánosságot kapó statisztikusok!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 11.
Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma
2015. január 13.
Emlékezzünk, hogy megmaradjunk
Enyed legtragikusabb napja: 1849. január 8.
Akkor, 1849. január 8-án dermesztő hideg volt, még sokkal fagyosabb, mint az idén.
Enyed legtragikusabb napjáról 1994-től tartanak megemlékezést a Vártemplomban és az emlékműnél. Áprily-est keretében most először hangzott el előadás az akkori eseményekről. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban megtartott rendezvényen jelen volt Ladányi Árpád megyei RMDSZ-elnök, Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató, a Közösségi Ház teljes szervező csoportja (Kerekes Hajnal ügyvezető, László István, Nagy Mária), az „estek” törzsközönsége, történelem és magyar szakos tanárok, valamint más érdeklődők.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
Enyed legtragikusabb napja: 1849. január 8.
Akkor, 1849. január 8-án dermesztő hideg volt, még sokkal fagyosabb, mint az idén.
Enyed legtragikusabb napjáról 1994-től tartanak megemlékezést a Vártemplomban és az emlékműnél. Áprily-est keretében most először hangzott el előadás az akkori eseményekről. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban megtartott rendezvényen jelen volt Ladányi Árpád megyei RMDSZ-elnök, Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató, a Közösségi Ház teljes szervező csoportja (Kerekes Hajnal ügyvezető, László István, Nagy Mária), az „estek” törzsközönsége, történelem és magyar szakos tanárok, valamint más érdeklődők.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 13.
Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
2015. január 20.
Elhunyt Kötő József
Életének 76. évében, súlyos betegségben elhunyt január 20-án hajnalban Kötő József dramaturg, színháztörténész, egykori parlamenti képviselő, az Oktatási és Kutatási Minisztérium egykori államtitkára.
Kötő József 1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1956-ban, magyar szakos tanári oklevelet a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált 1984-ben.
Zsobokon általános iskolai tanár volt, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986-1990 között igazgatója. 1991-től egyetemi előadótanár, a Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt.
Az RMDSZ társadalomszervező titkára, majd művelődési-, oktatási-, vallásügyi ügyvezető alelnöke; 2005-től az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára volt. 1998 és 2008 között elnöki tisztséget töltött be az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élén.
Kötő József temetése szombaton lesz Kolozsváron.
maszol.ro
Életének 76. évében, súlyos betegségben elhunyt január 20-án hajnalban Kötő József dramaturg, színháztörténész, egykori parlamenti képviselő, az Oktatási és Kutatási Minisztérium egykori államtitkára.
Kötő József 1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1956-ban, magyar szakos tanári oklevelet a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált 1984-ben.
Zsobokon általános iskolai tanár volt, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986-1990 között igazgatója. 1991-től egyetemi előadótanár, a Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt.
Az RMDSZ társadalomszervező titkára, majd művelődési-, oktatási-, vallásügyi ügyvezető alelnöke; 2005-től az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára volt. 1998 és 2008 között elnöki tisztséget töltött be az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élén.
Kötő József temetése szombaton lesz Kolozsváron.
maszol.ro
2015. január 21.
Búcsúzunk Kötő József színháztörténésztől
Életének 76. évében elhunyt Kötő József színháztörténész, egyetemi oktató, egykori államtitkár és parlamenti képviselő. Kötő József 1939-ben született Kolozsváron, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1958-ban. Magyar szakos tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált. Zsobokon általános iskolai tanár, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986–1990 között igazgatója.
A Hét kolozsvári szerkesztője (1990), az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, majd közművelődési, oktatási alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, később főtanácsosa. Az RMDSZ parlamenti képviselője, oktatásügyi államtitkárként is tevékenykedett. A BBTE Színház karának oktatója volt, számos tanulmánya és színháztörténeti kötete jelent meg. A Játéktér című erdélyi magyar színházi lap alapító tagja. A búcsúztató szövegek a 3. oldalon olvashatók.
Szabadság (Kolozsvár)
Életének 76. évében elhunyt Kötő József színháztörténész, egyetemi oktató, egykori államtitkár és parlamenti képviselő. Kötő József 1939-ben született Kolozsváron, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1958-ban. Magyar szakos tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált. Zsobokon általános iskolai tanár, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986–1990 között igazgatója.
A Hét kolozsvári szerkesztője (1990), az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, majd közművelődési, oktatási alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, később főtanácsosa. Az RMDSZ parlamenti képviselője, oktatásügyi államtitkárként is tevékenykedett. A BBTE Színház karának oktatója volt, számos tanulmánya és színháztörténeti kötete jelent meg. A Játéktér című erdélyi magyar színházi lap alapító tagja. A búcsúztató szövegek a 3. oldalon olvashatók.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 23.
Thalia atlétája. In memoriam Kötő József
Szinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”…
Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést.
Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.”
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett.
Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják.
Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe.
Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Szinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”…
Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést.
Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.”
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett.
Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják.
Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe.
Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. január 27.
Magyar–román barátság hórája Nagyenyeden
A román fejedelemségek egyesülésének évfordulója alkalmából a nagyenyedi óvodások bebizonyították, hogy a barátság nem az etnikai származáson vagy bőrszínen múlik – fogalmazott sajtóközleményében a városháza.
Az Egyesülés Napján, január 24-én a Fehér megyei városban „Kis Egyesülést” szerveztek, amely a különböző nemzetiségű városlakók számára lehetőséget teremtett egymás kultúrájának megértésére, alaposabb megismerésére. A városban működő két óvoda oktatási nyelve is különbözik, hiszen az egyikben román, a másikban pedig magyar nyelven folyik az oktatás. Ezért is számít példaértékűnek a két óvoda gyermekeinek január 23-ai közös tánca. A békés együttélés bizonyítékaként népviseletbe öltözve tanultak a hazai szimbólumokról, amelyeket aztán térképen ábrázoltak, de megismerkedtek a fejedelemségek egyesülésének történetével is, végül pedig a barátság jelképeként közösen járták el a hórát. A gyermekeket Arghiuş Ioana, Gligor Daniela, Gavril Dorina, Corpodean Elisabeta, Szakács Mária és Ferencz Erzsébet óvónők irányították.
Szabadság (Kolozsvár)
A román fejedelemségek egyesülésének évfordulója alkalmából a nagyenyedi óvodások bebizonyították, hogy a barátság nem az etnikai származáson vagy bőrszínen múlik – fogalmazott sajtóközleményében a városháza.
Az Egyesülés Napján, január 24-én a Fehér megyei városban „Kis Egyesülést” szerveztek, amely a különböző nemzetiségű városlakók számára lehetőséget teremtett egymás kultúrájának megértésére, alaposabb megismerésére. A városban működő két óvoda oktatási nyelve is különbözik, hiszen az egyikben román, a másikban pedig magyar nyelven folyik az oktatás. Ezért is számít példaértékűnek a két óvoda gyermekeinek január 23-ai közös tánca. A békés együttélés bizonyítékaként népviseletbe öltözve tanultak a hazai szimbólumokról, amelyeket aztán térképen ábrázoltak, de megismerkedtek a fejedelemségek egyesülésének történetével is, végül pedig a barátság jelképeként közösen járták el a hórát. A gyermekeket Arghiuş Ioana, Gligor Daniela, Gavril Dorina, Corpodean Elisabeta, Szakács Mária és Ferencz Erzsébet óvónők irányították.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 4.
Medgyesi vendégségben az Áprily-est
A hajdani Medgyes szék szász központjába, a Szeben megyei Medgyesre látogatott múlt héten a nagyenyedi Áprily-estek három képviselője. A meghívás Székely Zoltán református lelkész részéről a Medgyesi Magyar Kultúrest rendezvényére szólt, amelyet a helyi református imateremben tartottak.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
A hajdani Medgyes szék szász központjába, a Szeben megyei Medgyesre látogatott múlt héten a nagyenyedi Áprily-estek három képviselője. A meghívás Székely Zoltán református lelkész részéről a Medgyesi Magyar Kultúrest rendezvényére szólt, amelyet a helyi református imateremben tartottak.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 10.
Nagyenyeden újra „állt a máltai bál”
Az idén is február első szombatján tartották meg a már hagyományossá vált máltai bált, ezúttal 18. alkalommal, és ismét a Georgia vendéglőben. Nagyenyeden a Máltai Segélyszolgálat 1997-től szervezi legfontosabb farsangi eseményét az adakozni hajlamos és szórakozni vágyó enyediek, meg más érdeklődők számára. A szervezetet 1993-ban alakították az embertársainkért is tenni akaró, cselekvő enyediek, és az idő igazolta őket, tetteik eredményességében: a máltaiak közösséggé forrott csapata tette a dolgát, kiszámíthatóan és átláthatóan. Ma sokan ismerik a városban munkásságukat, szépen kialakított funkcionális székházukat. Barla Zsuzsa országos főtitkár véleménye szerint, hasonlóan jó szervezet még Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben tevékenykedik. Az ország déli vagy keleti részén a segélyezésnek ez a módja egyelőre nem gyökerezett meg.
Szabadság (Kolozsvár)
Az idén is február első szombatján tartották meg a már hagyományossá vált máltai bált, ezúttal 18. alkalommal, és ismét a Georgia vendéglőben. Nagyenyeden a Máltai Segélyszolgálat 1997-től szervezi legfontosabb farsangi eseményét az adakozni hajlamos és szórakozni vágyó enyediek, meg más érdeklődők számára. A szervezetet 1993-ban alakították az embertársainkért is tenni akaró, cselekvő enyediek, és az idő igazolta őket, tetteik eredményességében: a máltaiak közösséggé forrott csapata tette a dolgát, kiszámíthatóan és átláthatóan. Ma sokan ismerik a városban munkásságukat, szépen kialakított funkcionális székházukat. Barla Zsuzsa országos főtitkár véleménye szerint, hasonlóan jó szervezet még Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben tevékenykedik. Az ország déli vagy keleti részén a segélyezésnek ez a módja egyelőre nem gyökerezett meg.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 11.
Maros menti falvak egykori leírása
A Nagyenyeden megjelenő Közérdek című hetilap 1893-as évfolyamát tanulmányozva, Alsófehérmegye északkeleti részének, vagyis a marosújvári járás felső részének ismertetése utazási modorban című folytatásokban megjelent leírás vonta magára a figyelmemet. Szerzője Szabó Gyula maroscsúcsi állami iskolai tanító. Kilétéről, sajnálatos módon, semmit nem sikerült azonosítanom. Írása alapján viszont kijelenthető, hogy értelmes, jól felkészült, sokoldalú ismeretekkel rendelkező pedagógusról van szó, aki kellő szakértelemmel vizsgálta és vetette papírra az útjába ejtett falvak történelmi múltjának legfontosab vetületeit, korabeli állapotának pillanatnyi helyzetét.
A szerző, írása bevezető részében, vagy ahogy maga nevezi, az Előismertetésben a marosújvári járásban levő 5 körjegyzőséget ismerteti. Így a nagylaki körjegyzőség Hari, Nagylak és Káptalan falvakat, a maroscsúcsi Koppáns, Csúcs, Gabud és Gezse helységeket, a csekelaki Batiz, Csekelaka, Czintos, a magyarbükkösi Bükkös, Istvánháza, Ozd, Lándor, Gambucz, míg a kutyfalvi Kutyfalva, Szentjakab, Oroszi, Péterlaka helységeket foglalta magába. Ezen falvak közül Nagylak, Káptalan, Maroskoppánd, Csúcs, Gezse, Oroszi, Kutyfalva a Maros völgyében, annak bal partján, a többi az ózdi patak völgyében és annak jobb és bal oldali mellékvölgyeiben, Hari pedig a forrói völgyben helyezkedik el. Ezen falvak határainak terjedelme 36 163 kat. hold, melyből a falvak területe 754 hold 607 négyzetöl, szántó 16 733 hold 18 négyzetöl, kaszáló 5253 hold 1290 négyzetöl, legelő 6212 hold 627 négyzetöl, erdő 4876 hold 393 négyzetöl, szőlő 598 hold 415 négyzetöl, nádas 30 hold 987 négyzetöl, terméketlen 1706 hold 612 négyzetöl. E falvakban 2527 házban lakott 12 138 lélek, nemzetiség szerint: 4635 magyar, 92 német, 7262 román, 332 egyéb nemzetiségű. Vallás szerint: római katolikus 192, görög katolikus 5943, görög keleti 1651, református 3916, lutheránus 18, unitárius 43 és mózesvallású 176.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
A Nagyenyeden megjelenő Közérdek című hetilap 1893-as évfolyamát tanulmányozva, Alsófehérmegye északkeleti részének, vagyis a marosújvári járás felső részének ismertetése utazási modorban című folytatásokban megjelent leírás vonta magára a figyelmemet. Szerzője Szabó Gyula maroscsúcsi állami iskolai tanító. Kilétéről, sajnálatos módon, semmit nem sikerült azonosítanom. Írása alapján viszont kijelenthető, hogy értelmes, jól felkészült, sokoldalú ismeretekkel rendelkező pedagógusról van szó, aki kellő szakértelemmel vizsgálta és vetette papírra az útjába ejtett falvak történelmi múltjának legfontosab vetületeit, korabeli állapotának pillanatnyi helyzetét.
A szerző, írása bevezető részében, vagy ahogy maga nevezi, az Előismertetésben a marosújvári járásban levő 5 körjegyzőséget ismerteti. Így a nagylaki körjegyzőség Hari, Nagylak és Káptalan falvakat, a maroscsúcsi Koppáns, Csúcs, Gabud és Gezse helységeket, a csekelaki Batiz, Csekelaka, Czintos, a magyarbükkösi Bükkös, Istvánháza, Ozd, Lándor, Gambucz, míg a kutyfalvi Kutyfalva, Szentjakab, Oroszi, Péterlaka helységeket foglalta magába. Ezen falvak közül Nagylak, Káptalan, Maroskoppánd, Csúcs, Gezse, Oroszi, Kutyfalva a Maros völgyében, annak bal partján, a többi az ózdi patak völgyében és annak jobb és bal oldali mellékvölgyeiben, Hari pedig a forrói völgyben helyezkedik el. Ezen falvak határainak terjedelme 36 163 kat. hold, melyből a falvak területe 754 hold 607 négyzetöl, szántó 16 733 hold 18 négyzetöl, kaszáló 5253 hold 1290 négyzetöl, legelő 6212 hold 627 négyzetöl, erdő 4876 hold 393 négyzetöl, szőlő 598 hold 415 négyzetöl, nádas 30 hold 987 négyzetöl, terméketlen 1706 hold 612 négyzetöl. E falvakban 2527 házban lakott 12 138 lélek, nemzetiség szerint: 4635 magyar, 92 német, 7262 román, 332 egyéb nemzetiségű. Vallás szerint: római katolikus 192, görög katolikus 5943, görög keleti 1651, református 3916, lutheránus 18, unitárius 43 és mózesvallású 176.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 12.
A szórvány iskolája Gyantán
„Marad a magyar iskola Gyantán” – ehhez hasonló címek hirdették tavaly ősszel, hogy a Bihar megyei magyar szórványhoz tartozó település négy iskoláskorú gyermeke, az ellentétes irányba ható próbálkozások ellenére is helyben, magyar tagozaton folytathatja tanulmányait. Az örömhír nyugtázása után bizonyára sokakban felmerül a kérdés: meddig? Tasnádi-Sáhy Péter riportja.
A krónikákban először 1213-ban említett Gyanta neve, a megyeszerte közkedvelt gyerektáborok pár évvel ezelőtti beszüntetése óta, nem feltétlenül forog közszájon. Legfeljebb az 1944. szeptember 25-i szomorú dátum miatt kerül említésre, amikor a falun átvonuló román katonák felégették a református parókiát, és kivégeztek 45 helyi magyar lakost, illetve amiatt, hogy a közeli városokból, főleg Nagyváradról, szívesen vásárolnak hétvégi háznak ingatlant a csendes településen. Pedig a kommunizmus idején Feketekápolnához csatolt Gyanta nem mindig volt olyan elhagyatott falucska, ahogy a Polgármesteri Hivatal névjegyzéke szerint 358 lakosával ma várja az idelátogatót. A múlt század elején még kétezren lakták, nem hiába épült nyolcszáz férőhelyes templom a másfélezer reformátusnak. Vegyesen is magyarul
Az eligazításomat szívesen vállaló Soós József református lelkészt egy finom reggeli kávé mellett először az internetről ellesett népességi adatok valóságtartalmáról faggatom. Mint elmondja, a községháza névjegyzéke nem pontos, sokan vannak, akiknek Gyantára szól a címük, de nem laknak a faluban, és olyanok is, akik idős korukra visszaköltöztek, de Nagyváradra vannak bejelentkezve. Valójában 250 körüli tényleges itt lakó van, emellett a tiszteletes 140 olyan házat számolt össze, amit üdülőként használnak, jórészt román nemzetiségűek, de ők csak szezonálisan tartózkodnak az ingatlanokban. A gyülekezetnek jelenleg 200 tagja van, 50-en járnak rendszeresen templomba, ami nem is rossz arány, de sajnos sok a beteg.
„Tavaly nem volt egy esketés és egy keresztelő sem, máskor sem gyakori, évente egy-kettő a jellemző, azok is inkább hazatérők Németországból, Budapestről. Ezzel szemben 14 embert temettem”
– mondja a tiszteletes, aki a lehangoló statisztikákhoz kénytelen volt hozzászokni, hiszen szolgálata megkezdésekor, 15 évvel ezelőtt sem volt jobb a helyzet, az első gyerek, akit keresztelt, a sajátja volt. Ezek után nem csoda, hogy a gyantai 1-4. osztályos magyar tagozatra összevont osztályba négy (egy nulladikos, két másodikos és egy negyedikes) tanuló jár, az óvodába pedig 10 gyermek van beíratva. A teljes létszámból csak négy református, és a nebulók nagy része vegyes házasságból származik. „Azt viszont – teszi hozzá Soós lelkész úr – el kell mondani, hogy Gyantán a vegyesházasságban élők jellemzően még mindig magyarul beszélnek otthon. Volt olyan, hogy mentem a faluban, és látom, két ideházasodott román asszony beszélget egymással. Kérdezem, mit csinálnak. Erre ők nevetve: nézze meg tiszteletes úr, itt vagyunk két román asszony, aztán magyarul beszélünk.”
Trükkös csábítás
A gyantai egyházi iskolát a kommunizmus idején államosítottak. A Református Egyház 2007-ben megnyerte az ingatlanra vonatkozó pert, és visszakapta a létesítményt, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, rossz állapotban. Tehát a magyar tagozatot az önkormányzat működteti a feketekápolnai iskola részeként, az egyháztól bérelt ingatlanban, bár az elmúlt három évben bérleti díjat elfelejtettek fizetni. A gyermeklétszámmal kapcsolatos problémák évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, nagyjából akkor, amikor Gyantát a szomszédos Feketekápolnához csatolták. Az intézmények elköltöztek, aztán az egyetlen munkalehetőséget jelentő kollektív is megszűnt. A lakosság kiöregedett, a földeket az emberek jobbára bérbe adják vállalkozóknak a szomszédos román falvakból, illetve egy olasz úriember is működik a faluban ilyen tevékenységgel.
A magyar tagozatos gyerekek szülei is jobbára szerény körülmények között élnek, többen magyarországi idénymunkákból tartják el magukat.
A status quo-nak számító helyzet tavaly ősszel annyiban változott, hogy a szintén létszámproblémákkal küzdő kápolnai román tagozatról megpróbálták átcsábítani a gyerekeket, s nem feltétlenül tisztességes módszerekkel.
„Szeptember első hetében minden szülőt külön-külön meglátogatott a kápolnai iskola igazgatója, és azt mondta, már csak az ő gyerekük nem iratkozott át. A szülők egymással nem kommunikáltak, így mindenki aláírta a kérvényt. Nem sokkal ez után tudtuk meg mi is, ha nem lépünk, megszűnik az iskola. A Polgármesteri Hivatal közben küldött egy feljegyzést a megyei tanfelügyelőségre, hogy nincs megfelelő épület Gyantán, ezért átviszik a gyerekeket Kápolnára. Ami érdekes, hogy erről a magyar tanfelügyelők nem tudtak. Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettesként nem a magyar iskolák ügyével van megbízva, hanem a szakiskolákkal, a gyűlésre, ahol ezt az ügyet tárgyalták, nem is volt meghívva. Engem hívtak ugyan Kápolnára, a gyűlésre, ahol határozatot hoztak az iskola megszűntetéséről, de az ellenvetéseimet, miszerint a törvény szerint ezeknek a gyerekeknek, ha akarnak, joguk van magyarul tanulni, nem hallgatták meg. Közben az önkormányzat rendbe hozatta a régi gyantai polgármesteri hivatal épületét, hogy ha nem sikerül átvinni a gyerekeket Kápolnára az egyházi tulajdonban lévő ingatlanból, oda költöztessék át már a vakáció idején a magyar tagozatot, de valamiért a villanyt nem tudták bekötni. A költözésnek azért sincs értelme, mert az egyházközség saját költségén a meglévő épületbe vizesblokkot csinált, a termeket is felújíttatta, tehát amire erőnk volt, azt rendbetettük. A szülők végül kérvényt írtak a Tanfelügyelőségre és a Prefektúrára, amiben leírták, hogy át lettek verve. Az RMDSZ rengeteget segített az ügyintézéssel, Delorean Gyula alprefektus úr személyesen futkosott a papírokkal. Végül az a törvény mentett meg bennünket, mely szerint augusztus 31. után már nem lehet meglévő struktúrán változtatni, ezért a Prefektus hivatalból kezdeményezte, hogy semmisítsék meg a határozatot, így egyelőre minden marad a régiben” – foglalja össze a történteket a tiszteletes.
Erre jön a bevezetőben feltett kérdés: meddig. Hiába jelent az óvoda kis csapata utánpótlást a következő évekre, nem lehet tudni, mikor jut a magyar tagozat is a már említett egyházi gyerektábor sorsára. „Kétezertől kezdve tíz éven át szerveztünk táborokat, volt év, hogy nyaranta 5-600 gyerek is megfordult itt az egyház vendégházában. Remek kapcsolat volt az amerikai reformátusokkal, minden évben jött néhány egyetemista, akik nagyszerű programokat szerveztek. Csakhogy elterjedt valamitől – teljesen alaptalanul – hogy ez „tabăra lui Tőkés”, ezért az utolsó két évben a fogyasztóvédelemtől az állategészségügyig 4-5 hivatal is kijött büntetni. A hivatalnokok, akik kijöttek, jóindulatúak voltak, kérték a bocsánatot, de írták a jegyzőkönyvet, hogy be kell zárni. Pedig azon kívül, hogy abban az időben Tőkés László volt a püspök, és időközönként kijött a gyerekekhez a táborába, semmi konkrét köze nem volt a kezdeményezéshez. Ma is van olyan, hogy Váradon egy-egy üzletben megszólítanak, tiszteletes úr, van még tábor Gyantán, mivel az illető is oda járt” – meséli fájó szívvel Soós József .
Nem jön diplomás A megkérdezett hatvan frissen végzett pedagógus közül egy sem fogadta el az állásajánlatot, még a kiemelt fizetés ellenére sem.
Ahogy a tiszteletessel sorra vesszük a felújított templomot, a vendégházat, a már csak halotti torok idején használatos kultúrházat, egybehangzóan megállapítjuk, az infrastruktúrát sok mindenre lehet használni. Még a bekötőút is remek, teszem hozzá. „Ennek is regényes története van – vágja rá keserű mosollyal a lelkész – az az út eredetileg nem is Kápolnához tartozott, hanem Pusztahollódhoz, aminek ugye semmi érdekeltsége sincs erre, így húsz évig rá se nézett senki. Akkor azt találta ki az RMDSZ, hogy vegye át a megye, és akkor meg lehet javítani. Ez is évekig tartott, amíg, akinek kellett, lemondott róla, a megye pedig átvette, ez alatt nem is volt szabad hozzá nyúlni. Végre meglett az út, és most remekül lehet járni rajta.” Szóval, mint már írtam volt, tér lenne közösségi életre, csak nincs, aki élje, a fiatalokat pedig nehéz megtartani Gyantán, pláne odacsábítani. „Az iskola ezzel kapcsolatban szemléletes példa. Hatvan frissen végzettet kérdeztünk meg Váradon, akik nem kaptak helyet a tanügyben, hogy jönnének-e hozzánk dolgozni, de majdnem mind azonnal nemet mondott, hiába a szolgálati lakás, kiemelt fizetés. Volt egy fiatal hölgy, aki szeretett volna jönni, őt a szülei beszélték le, féltették valamitől. Ennek köszönhető, hogy jelenleg szakképesítés nélküli helyettesítő tanerőnk van. Addig nem volt gond, amíg volt egy idős tanító néni, aki Nagyenyeden végezte el a tanítóképzőt, de ő nyugdíjba ment és elköltözött az unokákra vigyázni. Aztán évekig a feleségem dolgozott itt, aki szintén szakképzett tanítónő, de a nagyobbik gyermekünk felsős lett, és nem akartuk román tagozatra adni Kápolnára, így ő hét közben benn van a gyerekekkel Váradon, benn is dolgozik a Lorántffyban.” Mivel a nagy beszélgetésben megfeledkezünk az idő múlásáról, sietve megyünk át a parókiáról az iskolába, így is csak futólag találkozom az éppen távozó iskolásokkal, s már csak két lurkót, Zolikát és Luca-t találom az óvodában Horváth Edit helyettesítő óvó nénivel. „Hét éve dolgozom itt, de nem állandó jelleggel. Volt, amikor a tiszteletes asszonyt helyettesítettem, amikor pedig ő is és az idős tanító néni is elmentek, az óvoda üresen maradt, nem jött szakképzett munkaerő, én kerültem ide. Négy éve állandó jelleggel itt vagyok, egyedül viszem az óvodát, nincs dadus, hisz kevés a gyerek” – mondja Horváth Edit.
Beszélgetésünket Luca nővérének érkezte szakítja meg, miközben a kisfiút öltözteti, ő is szíves rendelkezésemre áll. Megtudom, Rodica maga is az iskola diákja volt, őt még az idős tanító néni oktatta, akkor öten jártak az iskolába. Az 5-8. osztályba átment Kápolnára, de onnan nem tanult tovább. Itthon él a szüleivel, saját kis kertjüket művelik, illetve az édesapja Magyarországra jár át idénymunkára, dinnyeföldeken dolgozik, ezzel egészíti ki a család jövedelmét. Búcsút veszünk a többiektől, a tiszteletes úr először a régi tanterembe vezet, ahol még a felesége kezdte meg a tanítást, most régi idők relikviáival van tele. Jól látszik, az egyház az elmúlt években tényleg sokat tett annak érdekében, hogy az oktatás körülményei javuljanak. Aztán már a hatalmas, felújított templomban sétálgatva – melyet csak egy-egy kórustalálkozón tudnak megtölteni – óvatosan felteszem utolsó kérdésem Soós tiszteletesnek: jelen körülmények között miként látja a jövőt? „A dolgokat nem mi alakítjuk. Nekünk az a dolgunk, ameddig van valamink, és van akinek, tartsuk meg. Az utolsó gyerekért is ki kell állni. Én nem tudok munkahelyeket teremteni, embereket idecsábítani, pedig Gyanta messze nem rossz hely” – teszi hozzá némi reménnyel.
Már nem akarják megszűntetni
A gyantai óvoda és magyar tagozat egyelőre nem szűnnek meg, de ősszel költözniük kell.
Hogy válaszokat találjak, arra a bizonyos meddigre, tovább kérdezősködöm. Gheorghe Ioan Vid, Feketekápolna polgármestere telefonos megkeresésünkre a hivatal gyantai iskola bezárására vonatkozó törekvéseit anyagi okokkal magyarázza, mivel a református egyházzal korábban megkötött szerződés értelmében az önkormányzatnak havonta kétezer lejt kellene fizetnie az egyházközségnek (azt nem cáfolja, hogy nem fizetik), ám ez a település anyagi helyzetéhez képet túl nagy összeg. Azt is károsnak tartja, hogy nincs szakképzett tanerő. Vid hozzáteszi: már nem akarják megszüntetni a gyantai magyar osztályt, bár továbbra sem látja sok értelmét a működtetésének. Mint mondja, az előkészítőtől a negyedik osztályig összesen négy gyermek tanul itt, és bár érti, hogy a szülők anyanyelvükön taníttatnák gyermekeiket, ötödik osztálytól a községben csak románul van lehetőség továbbtanulni, ez pedig további nehézséget jelent majd a gyerekeknek, ha addigra nem tanulják meg kellőképpen a többség nyelvét. A községben csak Feketekápolnán van modern iskola, a többi településről is ide szállítják a gyermekeket. Gyantáról is iskolabusszal vinnék át a tanulókat, és ahogyan máshol meg tudják ezt szervezni, itt sem lenne gond – mondja a polgármester. „De ha a magyar református szülők úgy gondolják, hogy nem akarják Kápolnára járatni a gyermekeiket, akkor meg kell találni a megfelelő megoldást” – teszi hozzá, ami szerinte a gyantai osztály átköltöztetését jelenti az önkormányzat felújított épületébe. Ez a következő tanévben meg fog történni.
Grim András, a Bihar megyei RMDSZ alelnöke szerint a nehézségek ellenére sem szabad lemondani a szórványról. Ennek érdekében, ahol lehetett, igyekeztek az RMDSZ-körzeteket feléleszteni, vagy újakat létrehozni.
A gyantai iskolával kapcsolatban elmondja: amíg egy magyar diák is van, aki az anyanyelvén akar tanulni, annak ezt a lehetőséget biztosítani kell, ez nem lehet kérdés. Hosszú távon, ahogy a többi szórvány településen is, meg kell nézni azokat az adottságokat, amiben perspektíva lehet, és a történelmi egyházakkal összefogva egyedi stratégiákat kell kidolgozni. Gyantán fekvése miatt is adódik, hogy a turizmusban rejlő lehetőségekre lehetne elsősorban kiaknázni, a pályázatokra, illetve a magyarországi testvérkapcsolatokra építve. „Azon a településen, ahol van gazdaság, van iskola és templom, illetve a közösség megkapja a neki járó jogokat, tiszteletet, ott megmaradnak a fiatalok is” – összegez a szervezet megyei szórványügyi alelnöke.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
„Marad a magyar iskola Gyantán” – ehhez hasonló címek hirdették tavaly ősszel, hogy a Bihar megyei magyar szórványhoz tartozó település négy iskoláskorú gyermeke, az ellentétes irányba ható próbálkozások ellenére is helyben, magyar tagozaton folytathatja tanulmányait. Az örömhír nyugtázása után bizonyára sokakban felmerül a kérdés: meddig? Tasnádi-Sáhy Péter riportja.
A krónikákban először 1213-ban említett Gyanta neve, a megyeszerte közkedvelt gyerektáborok pár évvel ezelőtti beszüntetése óta, nem feltétlenül forog közszájon. Legfeljebb az 1944. szeptember 25-i szomorú dátum miatt kerül említésre, amikor a falun átvonuló román katonák felégették a református parókiát, és kivégeztek 45 helyi magyar lakost, illetve amiatt, hogy a közeli városokból, főleg Nagyváradról, szívesen vásárolnak hétvégi háznak ingatlant a csendes településen. Pedig a kommunizmus idején Feketekápolnához csatolt Gyanta nem mindig volt olyan elhagyatott falucska, ahogy a Polgármesteri Hivatal névjegyzéke szerint 358 lakosával ma várja az idelátogatót. A múlt század elején még kétezren lakták, nem hiába épült nyolcszáz férőhelyes templom a másfélezer reformátusnak. Vegyesen is magyarul
Az eligazításomat szívesen vállaló Soós József református lelkészt egy finom reggeli kávé mellett először az internetről ellesett népességi adatok valóságtartalmáról faggatom. Mint elmondja, a községháza névjegyzéke nem pontos, sokan vannak, akiknek Gyantára szól a címük, de nem laknak a faluban, és olyanok is, akik idős korukra visszaköltöztek, de Nagyváradra vannak bejelentkezve. Valójában 250 körüli tényleges itt lakó van, emellett a tiszteletes 140 olyan házat számolt össze, amit üdülőként használnak, jórészt román nemzetiségűek, de ők csak szezonálisan tartózkodnak az ingatlanokban. A gyülekezetnek jelenleg 200 tagja van, 50-en járnak rendszeresen templomba, ami nem is rossz arány, de sajnos sok a beteg.
„Tavaly nem volt egy esketés és egy keresztelő sem, máskor sem gyakori, évente egy-kettő a jellemző, azok is inkább hazatérők Németországból, Budapestről. Ezzel szemben 14 embert temettem”
– mondja a tiszteletes, aki a lehangoló statisztikákhoz kénytelen volt hozzászokni, hiszen szolgálata megkezdésekor, 15 évvel ezelőtt sem volt jobb a helyzet, az első gyerek, akit keresztelt, a sajátja volt. Ezek után nem csoda, hogy a gyantai 1-4. osztályos magyar tagozatra összevont osztályba négy (egy nulladikos, két másodikos és egy negyedikes) tanuló jár, az óvodába pedig 10 gyermek van beíratva. A teljes létszámból csak négy református, és a nebulók nagy része vegyes házasságból származik. „Azt viszont – teszi hozzá Soós lelkész úr – el kell mondani, hogy Gyantán a vegyesházasságban élők jellemzően még mindig magyarul beszélnek otthon. Volt olyan, hogy mentem a faluban, és látom, két ideházasodott román asszony beszélget egymással. Kérdezem, mit csinálnak. Erre ők nevetve: nézze meg tiszteletes úr, itt vagyunk két román asszony, aztán magyarul beszélünk.”
Trükkös csábítás
A gyantai egyházi iskolát a kommunizmus idején államosítottak. A Református Egyház 2007-ben megnyerte az ingatlanra vonatkozó pert, és visszakapta a létesítményt, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, rossz állapotban. Tehát a magyar tagozatot az önkormányzat működteti a feketekápolnai iskola részeként, az egyháztól bérelt ingatlanban, bár az elmúlt három évben bérleti díjat elfelejtettek fizetni. A gyermeklétszámmal kapcsolatos problémák évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, nagyjából akkor, amikor Gyantát a szomszédos Feketekápolnához csatolták. Az intézmények elköltöztek, aztán az egyetlen munkalehetőséget jelentő kollektív is megszűnt. A lakosság kiöregedett, a földeket az emberek jobbára bérbe adják vállalkozóknak a szomszédos román falvakból, illetve egy olasz úriember is működik a faluban ilyen tevékenységgel.
A magyar tagozatos gyerekek szülei is jobbára szerény körülmények között élnek, többen magyarországi idénymunkákból tartják el magukat.
A status quo-nak számító helyzet tavaly ősszel annyiban változott, hogy a szintén létszámproblémákkal küzdő kápolnai román tagozatról megpróbálták átcsábítani a gyerekeket, s nem feltétlenül tisztességes módszerekkel.
„Szeptember első hetében minden szülőt külön-külön meglátogatott a kápolnai iskola igazgatója, és azt mondta, már csak az ő gyerekük nem iratkozott át. A szülők egymással nem kommunikáltak, így mindenki aláírta a kérvényt. Nem sokkal ez után tudtuk meg mi is, ha nem lépünk, megszűnik az iskola. A Polgármesteri Hivatal közben küldött egy feljegyzést a megyei tanfelügyelőségre, hogy nincs megfelelő épület Gyantán, ezért átviszik a gyerekeket Kápolnára. Ami érdekes, hogy erről a magyar tanfelügyelők nem tudtak. Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettesként nem a magyar iskolák ügyével van megbízva, hanem a szakiskolákkal, a gyűlésre, ahol ezt az ügyet tárgyalták, nem is volt meghívva. Engem hívtak ugyan Kápolnára, a gyűlésre, ahol határozatot hoztak az iskola megszűntetéséről, de az ellenvetéseimet, miszerint a törvény szerint ezeknek a gyerekeknek, ha akarnak, joguk van magyarul tanulni, nem hallgatták meg. Közben az önkormányzat rendbe hozatta a régi gyantai polgármesteri hivatal épületét, hogy ha nem sikerül átvinni a gyerekeket Kápolnára az egyházi tulajdonban lévő ingatlanból, oda költöztessék át már a vakáció idején a magyar tagozatot, de valamiért a villanyt nem tudták bekötni. A költözésnek azért sincs értelme, mert az egyházközség saját költségén a meglévő épületbe vizesblokkot csinált, a termeket is felújíttatta, tehát amire erőnk volt, azt rendbetettük. A szülők végül kérvényt írtak a Tanfelügyelőségre és a Prefektúrára, amiben leírták, hogy át lettek verve. Az RMDSZ rengeteget segített az ügyintézéssel, Delorean Gyula alprefektus úr személyesen futkosott a papírokkal. Végül az a törvény mentett meg bennünket, mely szerint augusztus 31. után már nem lehet meglévő struktúrán változtatni, ezért a Prefektus hivatalból kezdeményezte, hogy semmisítsék meg a határozatot, így egyelőre minden marad a régiben” – foglalja össze a történteket a tiszteletes.
Erre jön a bevezetőben feltett kérdés: meddig. Hiába jelent az óvoda kis csapata utánpótlást a következő évekre, nem lehet tudni, mikor jut a magyar tagozat is a már említett egyházi gyerektábor sorsára. „Kétezertől kezdve tíz éven át szerveztünk táborokat, volt év, hogy nyaranta 5-600 gyerek is megfordult itt az egyház vendégházában. Remek kapcsolat volt az amerikai reformátusokkal, minden évben jött néhány egyetemista, akik nagyszerű programokat szerveztek. Csakhogy elterjedt valamitől – teljesen alaptalanul – hogy ez „tabăra lui Tőkés”, ezért az utolsó két évben a fogyasztóvédelemtől az állategészségügyig 4-5 hivatal is kijött büntetni. A hivatalnokok, akik kijöttek, jóindulatúak voltak, kérték a bocsánatot, de írták a jegyzőkönyvet, hogy be kell zárni. Pedig azon kívül, hogy abban az időben Tőkés László volt a püspök, és időközönként kijött a gyerekekhez a táborába, semmi konkrét köze nem volt a kezdeményezéshez. Ma is van olyan, hogy Váradon egy-egy üzletben megszólítanak, tiszteletes úr, van még tábor Gyantán, mivel az illető is oda járt” – meséli fájó szívvel Soós József .
Nem jön diplomás A megkérdezett hatvan frissen végzett pedagógus közül egy sem fogadta el az állásajánlatot, még a kiemelt fizetés ellenére sem.
Ahogy a tiszteletessel sorra vesszük a felújított templomot, a vendégházat, a már csak halotti torok idején használatos kultúrházat, egybehangzóan megállapítjuk, az infrastruktúrát sok mindenre lehet használni. Még a bekötőút is remek, teszem hozzá. „Ennek is regényes története van – vágja rá keserű mosollyal a lelkész – az az út eredetileg nem is Kápolnához tartozott, hanem Pusztahollódhoz, aminek ugye semmi érdekeltsége sincs erre, így húsz évig rá se nézett senki. Akkor azt találta ki az RMDSZ, hogy vegye át a megye, és akkor meg lehet javítani. Ez is évekig tartott, amíg, akinek kellett, lemondott róla, a megye pedig átvette, ez alatt nem is volt szabad hozzá nyúlni. Végre meglett az út, és most remekül lehet járni rajta.” Szóval, mint már írtam volt, tér lenne közösségi életre, csak nincs, aki élje, a fiatalokat pedig nehéz megtartani Gyantán, pláne odacsábítani. „Az iskola ezzel kapcsolatban szemléletes példa. Hatvan frissen végzettet kérdeztünk meg Váradon, akik nem kaptak helyet a tanügyben, hogy jönnének-e hozzánk dolgozni, de majdnem mind azonnal nemet mondott, hiába a szolgálati lakás, kiemelt fizetés. Volt egy fiatal hölgy, aki szeretett volna jönni, őt a szülei beszélték le, féltették valamitől. Ennek köszönhető, hogy jelenleg szakképesítés nélküli helyettesítő tanerőnk van. Addig nem volt gond, amíg volt egy idős tanító néni, aki Nagyenyeden végezte el a tanítóképzőt, de ő nyugdíjba ment és elköltözött az unokákra vigyázni. Aztán évekig a feleségem dolgozott itt, aki szintén szakképzett tanítónő, de a nagyobbik gyermekünk felsős lett, és nem akartuk román tagozatra adni Kápolnára, így ő hét közben benn van a gyerekekkel Váradon, benn is dolgozik a Lorántffyban.” Mivel a nagy beszélgetésben megfeledkezünk az idő múlásáról, sietve megyünk át a parókiáról az iskolába, így is csak futólag találkozom az éppen távozó iskolásokkal, s már csak két lurkót, Zolikát és Luca-t találom az óvodában Horváth Edit helyettesítő óvó nénivel. „Hét éve dolgozom itt, de nem állandó jelleggel. Volt, amikor a tiszteletes asszonyt helyettesítettem, amikor pedig ő is és az idős tanító néni is elmentek, az óvoda üresen maradt, nem jött szakképzett munkaerő, én kerültem ide. Négy éve állandó jelleggel itt vagyok, egyedül viszem az óvodát, nincs dadus, hisz kevés a gyerek” – mondja Horváth Edit.
Beszélgetésünket Luca nővérének érkezte szakítja meg, miközben a kisfiút öltözteti, ő is szíves rendelkezésemre áll. Megtudom, Rodica maga is az iskola diákja volt, őt még az idős tanító néni oktatta, akkor öten jártak az iskolába. Az 5-8. osztályba átment Kápolnára, de onnan nem tanult tovább. Itthon él a szüleivel, saját kis kertjüket művelik, illetve az édesapja Magyarországra jár át idénymunkára, dinnyeföldeken dolgozik, ezzel egészíti ki a család jövedelmét. Búcsút veszünk a többiektől, a tiszteletes úr először a régi tanterembe vezet, ahol még a felesége kezdte meg a tanítást, most régi idők relikviáival van tele. Jól látszik, az egyház az elmúlt években tényleg sokat tett annak érdekében, hogy az oktatás körülményei javuljanak. Aztán már a hatalmas, felújított templomban sétálgatva – melyet csak egy-egy kórustalálkozón tudnak megtölteni – óvatosan felteszem utolsó kérdésem Soós tiszteletesnek: jelen körülmények között miként látja a jövőt? „A dolgokat nem mi alakítjuk. Nekünk az a dolgunk, ameddig van valamink, és van akinek, tartsuk meg. Az utolsó gyerekért is ki kell állni. Én nem tudok munkahelyeket teremteni, embereket idecsábítani, pedig Gyanta messze nem rossz hely” – teszi hozzá némi reménnyel.
Már nem akarják megszűntetni
A gyantai óvoda és magyar tagozat egyelőre nem szűnnek meg, de ősszel költözniük kell.
Hogy válaszokat találjak, arra a bizonyos meddigre, tovább kérdezősködöm. Gheorghe Ioan Vid, Feketekápolna polgármestere telefonos megkeresésünkre a hivatal gyantai iskola bezárására vonatkozó törekvéseit anyagi okokkal magyarázza, mivel a református egyházzal korábban megkötött szerződés értelmében az önkormányzatnak havonta kétezer lejt kellene fizetnie az egyházközségnek (azt nem cáfolja, hogy nem fizetik), ám ez a település anyagi helyzetéhez képet túl nagy összeg. Azt is károsnak tartja, hogy nincs szakképzett tanerő. Vid hozzáteszi: már nem akarják megszüntetni a gyantai magyar osztályt, bár továbbra sem látja sok értelmét a működtetésének. Mint mondja, az előkészítőtől a negyedik osztályig összesen négy gyermek tanul itt, és bár érti, hogy a szülők anyanyelvükön taníttatnák gyermekeiket, ötödik osztálytól a községben csak románul van lehetőség továbbtanulni, ez pedig további nehézséget jelent majd a gyerekeknek, ha addigra nem tanulják meg kellőképpen a többség nyelvét. A községben csak Feketekápolnán van modern iskola, a többi településről is ide szállítják a gyermekeket. Gyantáról is iskolabusszal vinnék át a tanulókat, és ahogyan máshol meg tudják ezt szervezni, itt sem lenne gond – mondja a polgármester. „De ha a magyar református szülők úgy gondolják, hogy nem akarják Kápolnára járatni a gyermekeiket, akkor meg kell találni a megfelelő megoldást” – teszi hozzá, ami szerinte a gyantai osztály átköltöztetését jelenti az önkormányzat felújított épületébe. Ez a következő tanévben meg fog történni.
Grim András, a Bihar megyei RMDSZ alelnöke szerint a nehézségek ellenére sem szabad lemondani a szórványról. Ennek érdekében, ahol lehetett, igyekeztek az RMDSZ-körzeteket feléleszteni, vagy újakat létrehozni.
A gyantai iskolával kapcsolatban elmondja: amíg egy magyar diák is van, aki az anyanyelvén akar tanulni, annak ezt a lehetőséget biztosítani kell, ez nem lehet kérdés. Hosszú távon, ahogy a többi szórvány településen is, meg kell nézni azokat az adottságokat, amiben perspektíva lehet, és a történelmi egyházakkal összefogva egyedi stratégiákat kell kidolgozni. Gyantán fekvése miatt is adódik, hogy a turizmusban rejlő lehetőségekre lehetne elsősorban kiaknázni, a pályázatokra, illetve a magyarországi testvérkapcsolatokra építve. „Azon a településen, ahol van gazdaság, van iskola és templom, illetve a közösség megkapja a neki járó jogokat, tiszteletet, ott megmaradnak a fiatalok is” – összegez a szervezet megyei szórványügyi alelnöke.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. február 25.
Tűz a nagyenyedi papilakban: iratok, könyvek égtek el
Tóth Tibor lelkész: megromlott a közbiztonság Nagyenyeden
Perselypénzre számítottak, és a nyomok eltüntetése érdekében távozáskor felgyújtották a nagyenyedi református parókiát ismeretlen tettesek.
Az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) honlapján tegnap közölték: még mindig zajlik a február 12-i gyújtogatás okozta károk felmérése. Mivel a nagyenyedi református templom az enyedi várfalon belül található, így még szemtanúk sincsenek. Tóth Tibor lelkipásztor szerint az elmúlt időszakban nagyon megromlott a közbiztonság Nagyenyeden, több helyről jeleztek rablást. A gyújtogatás pótolhatatlan pusztítást vitt végbe, amelynek áldozatául estek Tóth Tibor lelkész húszéves szolgálatának bizonyítékai, különböző iratok, lexikonok. Az Erdélyi Református Egyházkerület kérést intézett az egyházkerületekhez, hogy a több példányban levő egyházi szakkönyvekből adományozzanak a Nagyenyedi Református Egyházközségnek. A rendőrség a helyszínelés óta nem jelentkezett.
Szabadság (Kolozsvár)
Tóth Tibor lelkész: megromlott a közbiztonság Nagyenyeden
Perselypénzre számítottak, és a nyomok eltüntetése érdekében távozáskor felgyújtották a nagyenyedi református parókiát ismeretlen tettesek.
Az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) honlapján tegnap közölték: még mindig zajlik a február 12-i gyújtogatás okozta károk felmérése. Mivel a nagyenyedi református templom az enyedi várfalon belül található, így még szemtanúk sincsenek. Tóth Tibor lelkipásztor szerint az elmúlt időszakban nagyon megromlott a közbiztonság Nagyenyeden, több helyről jeleztek rablást. A gyújtogatás pótolhatatlan pusztítást vitt végbe, amelynek áldozatául estek Tóth Tibor lelkész húszéves szolgálatának bizonyítékai, különböző iratok, lexikonok. Az Erdélyi Református Egyházkerület kérést intézett az egyházkerületekhez, hogy a több példányban levő egyházi szakkönyvekből adományozzanak a Nagyenyedi Református Egyházközségnek. A rendőrség a helyszínelés óta nem jelentkezett.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 28.
Nemzeti hős a tömeggyilkos
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek
2015. március 8.
Emlékművet avattak a bágyoni huszároknak
A Kolozs megyei Bágyonban március 8-án, vasárnap emlékművet avattak annak a 32 huszárnak, akik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a császári parancsot megtagadván a magyar szabadságharc oldalára álltak. Az egykori Aranyosszékhez tartozó székely településen több százan vonultak fel a helyszínre érkezett hagyományőrző huszárok mögött az emlékműig. A rendezvényen felszólaló Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kijelentette, az erdélyi magyaroknak más eszközökkel ugyan, de ma is szabadságharcot kell vívniuk. –
„Vannak akik 25 évvel a kommunista diktatúra megbukása után is (…) megpróbálják megtiltani, hogy utcára menjünk és megünnepeljük az ünnepünket. És vannak, akik meg akarnak fosztani az anyanyelvhasználattól, az iskoláinktól, a kultúránktól, (…) a nemzeti identitásunk alapjaitól” - hangoztatta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavát idézve kijelentette, az erdélyi magyarság nem akarja senkitől elvenni azt a szabadságot, amelyiket a maga számára követel. Hozzátette, a magyarok másokkal egyenlőek, és nem kevésbé egyenlőek akarnak lenni.
„A testvériség arra kötelez, hogy mások érzékenységére, történelmére is tekintettel legyünk. De elvárjuk, hogy a velünk együtt élők is legyenek tekintettel a mi történelmünkre. Ez a mi nagy szabadságharcunk most a 21. században” - jelentette ki Kelemen Hunor.
Megállították a román betöréseket
Csallóközi Zoltán, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke beszédében felidézte, hogy 1848-ban a 12 huszárezred közül csak négy állomásozott Magyarországon, 1849-re azonban a huszárok többsége hazatért, és tíz ezred harcolt a szabadságharc oldalán.
„A hazatérő huszárok hazaszeretetével azonos a bágyoni és aranyosszéki huszárok állásfoglalása” - jelentette ki Csallóközi Zoltán. Amint felidézte, az Aranyosszéken megalakított 1500 fős nemzetőrségnek fontos szerepe volt abban, hogy sikerült megállítani azokat a román betöréseket, amelyek Nagyenyed és Abrudbánya magyar lakosságának a pusztulását okozták.
A Bágyonban állomásozó, Szentgyörgyi József által vezetett huszárszázad katonáinak neveit Miholcsa József hagyományőrző huszár alezredes sorolta fel. A felavatott emlékmű – egy kopjafa, melynek csúcsa lófejbe végződik, és amelyhez stilizált lovas tapad - Suba László alkotása.
maszol.ro
A Kolozs megyei Bágyonban március 8-án, vasárnap emlékművet avattak annak a 32 huszárnak, akik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a császári parancsot megtagadván a magyar szabadságharc oldalára álltak. Az egykori Aranyosszékhez tartozó székely településen több százan vonultak fel a helyszínre érkezett hagyományőrző huszárok mögött az emlékműig. A rendezvényen felszólaló Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kijelentette, az erdélyi magyaroknak más eszközökkel ugyan, de ma is szabadságharcot kell vívniuk. –
„Vannak akik 25 évvel a kommunista diktatúra megbukása után is (…) megpróbálják megtiltani, hogy utcára menjünk és megünnepeljük az ünnepünket. És vannak, akik meg akarnak fosztani az anyanyelvhasználattól, az iskoláinktól, a kultúránktól, (…) a nemzeti identitásunk alapjaitól” - hangoztatta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavát idézve kijelentette, az erdélyi magyarság nem akarja senkitől elvenni azt a szabadságot, amelyiket a maga számára követel. Hozzátette, a magyarok másokkal egyenlőek, és nem kevésbé egyenlőek akarnak lenni.
„A testvériség arra kötelez, hogy mások érzékenységére, történelmére is tekintettel legyünk. De elvárjuk, hogy a velünk együtt élők is legyenek tekintettel a mi történelmünkre. Ez a mi nagy szabadságharcunk most a 21. században” - jelentette ki Kelemen Hunor.
Megállították a román betöréseket
Csallóközi Zoltán, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke beszédében felidézte, hogy 1848-ban a 12 huszárezred közül csak négy állomásozott Magyarországon, 1849-re azonban a huszárok többsége hazatért, és tíz ezred harcolt a szabadságharc oldalán.
„A hazatérő huszárok hazaszeretetével azonos a bágyoni és aranyosszéki huszárok állásfoglalása” - jelentette ki Csallóközi Zoltán. Amint felidézte, az Aranyosszéken megalakított 1500 fős nemzetőrségnek fontos szerepe volt abban, hogy sikerült megállítani azokat a román betöréseket, amelyek Nagyenyed és Abrudbánya magyar lakosságának a pusztulását okozták.
A Bágyonban állomásozó, Szentgyörgyi József által vezetett huszárszázad katonáinak neveit Miholcsa József hagyományőrző huszár alezredes sorolta fel. A felavatott emlékmű – egy kopjafa, melynek csúcsa lófejbe végződik, és amelyhez stilizált lovas tapad - Suba László alkotása.
maszol.ro
2015. március 16.
Könyv és Gyertya gála
Az RMDSZ március 15-i ünnepi rendezvénysorozatának záróakkordjaként Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében a magyar és a székely himnusszal indult, és Palya Bea valamint Szokolay Balázs előadásával ért véget vasárnap a Könyv és Gyertya gála. A díjat az RMDSZ Maros megyei szervezete alapította, és olyan Maros megyei személyeknek adják, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget.
Beszédet mondott Markó Béla szenátor, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről.
Szolidaritással minden lehetséges
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke azokat cáfolta, akik azt állítják, hogy ma már nincsenek olyan emberek, mint voltak 150, 160 évvel ezelőtt, hogy az az összefogás, szolidaritás, ami akkor vagy közelebbi múltunkban, 1990. február 10-én, a gyertyás- könyves tüntetésen megtörténhetett, ma már nem lehetséges, mert megváltoztak a társadalmak, megváltoztak az emberek.
A volt elnök kijelentette: nem hisz abban, hogy megváltozott volna az a hit, az a bizalom, hiszen "ma is a könyv és gyertya jegyében gyűltünk össze ünnepelni azokat, akik kiérdemelték ezt a kitüntetést". Mint mondta, nem elképzelhetetlen az a szolidaritás. Ha félretesszük a véleménykülönbségeket, össze tudunk fogni.
"Hinni kell a változásban, a szolidaritásban, szabadságban, egyenlőségben, testvériségben, és akkor minden lehetséges" – mondta egyebek között Markó Béla.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy második alkalommal kerül sor a Könyv és Gyertya díj kiosztására, majd felidézte az 1990-es tüntetést, amikor százezer magyar ember vonult végig a városon könyvvel és gyertyával a kezében, amikor hatalmas közösségi erő lüktetett, és amikor jó volt magyarnak lenni Vásárhelyen. Azért alapították a díjat, hogy felhívják a figyelmet azokra az alapvető értékekre, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek akkor csak vágyként fogalmazódtak meg, és amelyek nagy része 25 év elteltével megvalósult.
A gálán kitüntetésben részesültek:
1. Berekméri D. István sáromberki nyugalmazott történelemtanár. A pedagógusi munkakör mellett belekapcsolódott és elmélyült a tudományos-kutató tevékenységben is. Részt vett abban a munkaközösségben, amely kiadta Sáromberke falumonográfiáját 1994-ben. Több alkalommal tartott előadást helytörténeti konferenciákon, ahol tudományos dolgozatokat terjesztett elő. Megjelent három könyve, 2006-ban a Sáromberke és a Telekiek, 2007-ben II. Rákóczi Ferenc – az ország nélküli fejedelem, majd 2013-ban a Bethlen Gábor – Erdély fejedelme (1613–1629) című.
Jelenleg a Sáromberke és a Telekiek című kötet átdolgozásán, bővítésén dolgozik, amelyet Teleki Samu Afrika- utazó halálának 100. évfordulója alkalmával szeretne kiadni 2016-ban.
2. Biró János fafaragó, Nyárádszereda. Gépészmérnökként dolgozott Nagyenyeden, Szász-régenben, Nyárádszeredában, fafaragással is foglalkozik. Számos alkotását lehet megcsodálni szerte a megyében és a határokon túl is, Nyárádszeredától Mórig. Igényesen kifaragott kopjafák, címerek, díszes székely kapuk tanúskodnak Biró János fafaragó mesteri munkájáról.
3. Gál Barna Gyula Segesvár és a környékbeli magyarság meghatározó személyisége. Matematika-fizika főiskolán szerzett oklevelet, majd 1953 és 1991 között mint matematika szakos tanár dolgozott. Pályafutása alatt is legfőbb feladata volt a magyarságért, a közösségért tevékenykedni. Az RMDSZ segesvári szervezetének megalakulásában nagy szerepet játszott, majd 1991 és 2004 között a segesvári RMDSZ elnökeként kitűnően vezette a szervezetet. Ugyanakkor 1992 és 2004 között Maros megyei tanácsosként képviselte a magyarság érdekeit.
4. Görög Miklós építészfőmester 1935. október 10-én született Marosludason. Az RMDSZ marosludasi szervezetének megalakításában nagy szerepet játszott, és egyetlen olyan esemény sem volt a helyi RMDSZ szervezetnél, amelyben ne vett volna részt. A Szociáldemokrata Platform országos alelnökeként is tevékenykedett, és Kerekes Károly parlamenti képviselő irodavezetője volt Marosludas kerületben.
5. Horváth János, Marosszentkirály. Fiatal kora óta foglalkoztatta a hagyományőrzés, a néptánc. Életcélja a néptánc megőrzése és továbbadása a fiatal generációknak. 1991-ben megalakította a Vadrózsa hagyományőrző tánccsoportot Nagy Margit tanárnő közreműködésével, amelynek mára már a negyedik generációját oktatja. Fáradságot nem kímélve végzi ezt a szép munkát, melynek köszönhetően szülőfaluja hírnevét már a határokon túl is ismerik. Jelenleg 16 párral dolgozik, akiknek számos erdélyi magyar vidék táncait tanítja.
6. Mátyás Endre, nyugalmazott matematika szakos tanár, Szováta. 1973 és 1996 között pedagógusként és igazgatóként dolgozott. 1996 és 2000 között Szováta polgármestere volt. 1990 óta tevékenykedik az RMDSZ szovátai szervezeténél, melynek alapító tagja volt. Egész életében lelkesen vállalta a közösségi feladatokat, erejét nem kímélve tevékenykedett Szováta közösségéért. Pedagógusként, aligazgatóként, majd később igazgatóként gyermekek generációit oktatta nem csupán matematikai ismeretekre, hanem arra is, hogy miképpen lehet magyarként megmaradni a szülőföldön.
7. Tóth Dénes, Gyulakuta. Mezőgazdasági technikumot végzett, 1965 és 2012 között a gyulakutai állatorvosi körzetnél dolgozott állat-egészségügyi technikusként.
Szakmai munkája mellett kiemelkedő fontosságot tulajdonított a közösségépítésnek. 1990 óta az RMDSZ-ben töltött be különböző tisztségeket, 18 éven át helyi tanácsosként tevékenykedett, és alelnöke volt a helyi RMDSZ szervezetnek, melynek megalakításához jelentős mértékben hozzájárult. Munkája során igyekezett eleget tenni a szakmai elvárásoknak, és a gyulakutai közösség számára olyan megvalósításokat elérni, melyek példaértékűnek bizonyulnak az új generációnak.
8. Kun László, Marosvécs, történelem szakos tanár. Elhivatottan, lelkesen és kellő részletességgel tanította tanítványait múltunk történelmére, ismertette velük a korszakok változásit, őseink nyomában. 1990 és 2011 között pedagógusi hivatása mellett a Magyarói Általános Iskola igazgatójaként is dolgozott. Munkája során a magyarói oktatás fejlődését, színvonalát tartotta elsődleges célnak, a helyi diákok erkölcsi és szellemi tudásának gyarapítása kiemelkedő fontosságúnak számított.
9. Farkas Elek, Harasztkerék, magánvállalkozó. Több helybélinek biztosít munkát és megélhetési lehetőséget. Aktív szerepet vállal az RMDSZ ákosfalvi községi szervezetében, 1996 és 2000 között helyi tanácsos. Támogatja az RMDSZ-t, a történelmi egyházakat, egyesületeket. Ákosfalva községből több mint száz személynek nyújtott támogatást, hogy ünnepélyes keretek között részt vehessenek a honosítási ceremónián az anyaországban.
10. Darabont József református lelkipásztor. 1973 szeptemberétől szolgál Görgény-szentimre, Mezőbodon, Mezőcsávás református gyülekezetében. Kiemelkedő fontosságúnak tartja a gyerekek és fiatalok foglalkoztatását, lélektől lélekig hirdet igét felnőtteknek, időseknek.
1990-ben megalakította Mezőcsávás községben az RMDSZ szervezetet, idejét, erejét, energiáját nem sajnálva járt házról házra összeírni az RMDSZ-tagokat. Emiatt megfenyegették és bántalmazták 1990-ben. Nem hátrált meg a közösségért való munkában, lelkesen dolgozott a magyarságért.
11. Nagy Béla, Nagysármás. A sármási Vointa Kisipari Szövetkezetnél töltött be különböző tisztségeket, 1993 és 1996 között a községi kórháznál vállalt munkát, 1996 és 1998 között higiéniai asszisztensként dolgozott a Maros megyei egészségügyi rendőrség és megelőző orvoslás intézeténél. Közösségalakító tevékenységekben is részt vett, az RMDSZ helyi szervezetének egyik meghatározó személyisége. A nagysármási RMDSZ szervezet alapító tagja volt. ’90 óta folyamatosan vállalt tanácsosi tisztséget, 2000 és 2004 között helyi elnök volt a nagysármási RMDSZ szervezetnél.
12. Kocsis József, Radnót. A székelykeresztúri tanítóképzőben kezdte, majd Székelyudvarhelyen fejezte be tanulmányait. Somosdon tanított, majd három év katonaság után Harcón volt iskolaigazgató és tanító. 1963-ban került vissza Radnótra, a kertészeti iskolába, majd annak megszűnése után 1964 őszétől az Agronómusok Háza alkalmazottja lett. Megalakulása óta tagja a radnóti RMDSZ-nek. Közösségformáló és mindennapi munkája mellett kopjafát faragott az I. és II. világháború magyar hősei emlékére, melyet a református templom kertjében állítottak fel.
13. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítványának elnöke. Az erdélyi és a marosvásárhelyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatásáért végzett tevékenysége elismeréseként jelölte az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete.
A 25 éve alapított Lazarenum Alapítvány jelenleg 18 gyermeknek szolgál otthonul a Lídia gyermekotthonban. A folyamatosan bővülő Vártemplomi Diakóniai Központot 46 idős személy lakja. A létesítmény az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 2002 óta a Pici ház két pedagógus segítségével oktatást és meleg ételt biztosít 27 utcagyerek számára. A Lazarenum keretében – a diakóniai szolgálat részeként – évente 150 nagy családban nevelkedő mintegy félezer hátrányos helyzetű gyermek rendszeres támogatása és nyári táboroztatása folyik. A társadalom peremére szoruló családoknak otthonteremtő programmal segít, falusi házakban helyezve el őket, fedelet és megélhetést nyújtva számukra. Nem utolsósorban 33 munkahelyet tart fenn.
14. Török Gáspár, országos és nemzetközi elismertségnek örvendő fotóművész, a marosvásárhelyi közélet markáns alakja. Öt kontinensen állították ki munkáit, több mint 63 hazai és 25 nemzetközi díj birtokosa. Művészi rangjának elismeréseként 1988-ban az AFIAP, vagyis a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének művésze címmel, majd 1995- ben az EFIAP, ugyanezen szövetség kiváló művésze címmel tüntették ki.
15. Simon György magyartanárként a szép és szabatos nyelvhasználatra, a nemzeti hovatartozás önérzetes felvállalására tanította diákjait. Iskolai órái hétvégeken és vakációkban gazdag hagyományú erdélyi falvakban, hegyi ösvényeken, a múltat idéző emlékhelyeken folytatódtak. Simon György a Bernády Napok első kiadása óta a diákvetélkedők szervezője, számos Bernády-kiadvány szerkesztője, illetve korrektora. Ő indította útjára 1993-ban az ország összes magyarul tanuló középiskolás diákja számára az IKV-t, az irodalmi kreativitásversenyt, amely azóta is minden évben megrendezésre kerül.
A gálaesten Csíki Hajnal Horváth István A nyelv csak élve tündököl című versét szavalta, fellépett Trózner Kincső (ének), zongorán kísérte Trozner Szabolcs. A laudációkat B. Szabó Zsolt műsorvezető olvasta fel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ március 15-i ünnepi rendezvénysorozatának záróakkordjaként Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében a magyar és a székely himnusszal indult, és Palya Bea valamint Szokolay Balázs előadásával ért véget vasárnap a Könyv és Gyertya gála. A díjat az RMDSZ Maros megyei szervezete alapította, és olyan Maros megyei személyeknek adják, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget.
Beszédet mondott Markó Béla szenátor, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről.
Szolidaritással minden lehetséges
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke azokat cáfolta, akik azt állítják, hogy ma már nincsenek olyan emberek, mint voltak 150, 160 évvel ezelőtt, hogy az az összefogás, szolidaritás, ami akkor vagy közelebbi múltunkban, 1990. február 10-én, a gyertyás- könyves tüntetésen megtörténhetett, ma már nem lehetséges, mert megváltoztak a társadalmak, megváltoztak az emberek.
A volt elnök kijelentette: nem hisz abban, hogy megváltozott volna az a hit, az a bizalom, hiszen "ma is a könyv és gyertya jegyében gyűltünk össze ünnepelni azokat, akik kiérdemelték ezt a kitüntetést". Mint mondta, nem elképzelhetetlen az a szolidaritás. Ha félretesszük a véleménykülönbségeket, össze tudunk fogni.
"Hinni kell a változásban, a szolidaritásban, szabadságban, egyenlőségben, testvériségben, és akkor minden lehetséges" – mondta egyebek között Markó Béla.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy második alkalommal kerül sor a Könyv és Gyertya díj kiosztására, majd felidézte az 1990-es tüntetést, amikor százezer magyar ember vonult végig a városon könyvvel és gyertyával a kezében, amikor hatalmas közösségi erő lüktetett, és amikor jó volt magyarnak lenni Vásárhelyen. Azért alapították a díjat, hogy felhívják a figyelmet azokra az alapvető értékekre, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek akkor csak vágyként fogalmazódtak meg, és amelyek nagy része 25 év elteltével megvalósult.
A gálán kitüntetésben részesültek:
1. Berekméri D. István sáromberki nyugalmazott történelemtanár. A pedagógusi munkakör mellett belekapcsolódott és elmélyült a tudományos-kutató tevékenységben is. Részt vett abban a munkaközösségben, amely kiadta Sáromberke falumonográfiáját 1994-ben. Több alkalommal tartott előadást helytörténeti konferenciákon, ahol tudományos dolgozatokat terjesztett elő. Megjelent három könyve, 2006-ban a Sáromberke és a Telekiek, 2007-ben II. Rákóczi Ferenc – az ország nélküli fejedelem, majd 2013-ban a Bethlen Gábor – Erdély fejedelme (1613–1629) című.
Jelenleg a Sáromberke és a Telekiek című kötet átdolgozásán, bővítésén dolgozik, amelyet Teleki Samu Afrika- utazó halálának 100. évfordulója alkalmával szeretne kiadni 2016-ban.
2. Biró János fafaragó, Nyárádszereda. Gépészmérnökként dolgozott Nagyenyeden, Szász-régenben, Nyárádszeredában, fafaragással is foglalkozik. Számos alkotását lehet megcsodálni szerte a megyében és a határokon túl is, Nyárádszeredától Mórig. Igényesen kifaragott kopjafák, címerek, díszes székely kapuk tanúskodnak Biró János fafaragó mesteri munkájáról.
3. Gál Barna Gyula Segesvár és a környékbeli magyarság meghatározó személyisége. Matematika-fizika főiskolán szerzett oklevelet, majd 1953 és 1991 között mint matematika szakos tanár dolgozott. Pályafutása alatt is legfőbb feladata volt a magyarságért, a közösségért tevékenykedni. Az RMDSZ segesvári szervezetének megalakulásában nagy szerepet játszott, majd 1991 és 2004 között a segesvári RMDSZ elnökeként kitűnően vezette a szervezetet. Ugyanakkor 1992 és 2004 között Maros megyei tanácsosként képviselte a magyarság érdekeit.
4. Görög Miklós építészfőmester 1935. október 10-én született Marosludason. Az RMDSZ marosludasi szervezetének megalakításában nagy szerepet játszott, és egyetlen olyan esemény sem volt a helyi RMDSZ szervezetnél, amelyben ne vett volna részt. A Szociáldemokrata Platform országos alelnökeként is tevékenykedett, és Kerekes Károly parlamenti képviselő irodavezetője volt Marosludas kerületben.
5. Horváth János, Marosszentkirály. Fiatal kora óta foglalkoztatta a hagyományőrzés, a néptánc. Életcélja a néptánc megőrzése és továbbadása a fiatal generációknak. 1991-ben megalakította a Vadrózsa hagyományőrző tánccsoportot Nagy Margit tanárnő közreműködésével, amelynek mára már a negyedik generációját oktatja. Fáradságot nem kímélve végzi ezt a szép munkát, melynek köszönhetően szülőfaluja hírnevét már a határokon túl is ismerik. Jelenleg 16 párral dolgozik, akiknek számos erdélyi magyar vidék táncait tanítja.
6. Mátyás Endre, nyugalmazott matematika szakos tanár, Szováta. 1973 és 1996 között pedagógusként és igazgatóként dolgozott. 1996 és 2000 között Szováta polgármestere volt. 1990 óta tevékenykedik az RMDSZ szovátai szervezeténél, melynek alapító tagja volt. Egész életében lelkesen vállalta a közösségi feladatokat, erejét nem kímélve tevékenykedett Szováta közösségéért. Pedagógusként, aligazgatóként, majd később igazgatóként gyermekek generációit oktatta nem csupán matematikai ismeretekre, hanem arra is, hogy miképpen lehet magyarként megmaradni a szülőföldön.
7. Tóth Dénes, Gyulakuta. Mezőgazdasági technikumot végzett, 1965 és 2012 között a gyulakutai állatorvosi körzetnél dolgozott állat-egészségügyi technikusként.
Szakmai munkája mellett kiemelkedő fontosságot tulajdonított a közösségépítésnek. 1990 óta az RMDSZ-ben töltött be különböző tisztségeket, 18 éven át helyi tanácsosként tevékenykedett, és alelnöke volt a helyi RMDSZ szervezetnek, melynek megalakításához jelentős mértékben hozzájárult. Munkája során igyekezett eleget tenni a szakmai elvárásoknak, és a gyulakutai közösség számára olyan megvalósításokat elérni, melyek példaértékűnek bizonyulnak az új generációnak.
8. Kun László, Marosvécs, történelem szakos tanár. Elhivatottan, lelkesen és kellő részletességgel tanította tanítványait múltunk történelmére, ismertette velük a korszakok változásit, őseink nyomában. 1990 és 2011 között pedagógusi hivatása mellett a Magyarói Általános Iskola igazgatójaként is dolgozott. Munkája során a magyarói oktatás fejlődését, színvonalát tartotta elsődleges célnak, a helyi diákok erkölcsi és szellemi tudásának gyarapítása kiemelkedő fontosságúnak számított.
9. Farkas Elek, Harasztkerék, magánvállalkozó. Több helybélinek biztosít munkát és megélhetési lehetőséget. Aktív szerepet vállal az RMDSZ ákosfalvi községi szervezetében, 1996 és 2000 között helyi tanácsos. Támogatja az RMDSZ-t, a történelmi egyházakat, egyesületeket. Ákosfalva községből több mint száz személynek nyújtott támogatást, hogy ünnepélyes keretek között részt vehessenek a honosítási ceremónián az anyaországban.
10. Darabont József református lelkipásztor. 1973 szeptemberétől szolgál Görgény-szentimre, Mezőbodon, Mezőcsávás református gyülekezetében. Kiemelkedő fontosságúnak tartja a gyerekek és fiatalok foglalkoztatását, lélektől lélekig hirdet igét felnőtteknek, időseknek.
1990-ben megalakította Mezőcsávás községben az RMDSZ szervezetet, idejét, erejét, energiáját nem sajnálva járt házról házra összeírni az RMDSZ-tagokat. Emiatt megfenyegették és bántalmazták 1990-ben. Nem hátrált meg a közösségért való munkában, lelkesen dolgozott a magyarságért.
11. Nagy Béla, Nagysármás. A sármási Vointa Kisipari Szövetkezetnél töltött be különböző tisztségeket, 1993 és 1996 között a községi kórháznál vállalt munkát, 1996 és 1998 között higiéniai asszisztensként dolgozott a Maros megyei egészségügyi rendőrség és megelőző orvoslás intézeténél. Közösségalakító tevékenységekben is részt vett, az RMDSZ helyi szervezetének egyik meghatározó személyisége. A nagysármási RMDSZ szervezet alapító tagja volt. ’90 óta folyamatosan vállalt tanácsosi tisztséget, 2000 és 2004 között helyi elnök volt a nagysármási RMDSZ szervezetnél.
12. Kocsis József, Radnót. A székelykeresztúri tanítóképzőben kezdte, majd Székelyudvarhelyen fejezte be tanulmányait. Somosdon tanított, majd három év katonaság után Harcón volt iskolaigazgató és tanító. 1963-ban került vissza Radnótra, a kertészeti iskolába, majd annak megszűnése után 1964 őszétől az Agronómusok Háza alkalmazottja lett. Megalakulása óta tagja a radnóti RMDSZ-nek. Közösségformáló és mindennapi munkája mellett kopjafát faragott az I. és II. világháború magyar hősei emlékére, melyet a református templom kertjében állítottak fel.
13. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítványának elnöke. Az erdélyi és a marosvásárhelyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatásáért végzett tevékenysége elismeréseként jelölte az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete.
A 25 éve alapított Lazarenum Alapítvány jelenleg 18 gyermeknek szolgál otthonul a Lídia gyermekotthonban. A folyamatosan bővülő Vártemplomi Diakóniai Központot 46 idős személy lakja. A létesítmény az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 2002 óta a Pici ház két pedagógus segítségével oktatást és meleg ételt biztosít 27 utcagyerek számára. A Lazarenum keretében – a diakóniai szolgálat részeként – évente 150 nagy családban nevelkedő mintegy félezer hátrányos helyzetű gyermek rendszeres támogatása és nyári táboroztatása folyik. A társadalom peremére szoruló családoknak otthonteremtő programmal segít, falusi házakban helyezve el őket, fedelet és megélhetést nyújtva számukra. Nem utolsósorban 33 munkahelyet tart fenn.
14. Török Gáspár, országos és nemzetközi elismertségnek örvendő fotóművész, a marosvásárhelyi közélet markáns alakja. Öt kontinensen állították ki munkáit, több mint 63 hazai és 25 nemzetközi díj birtokosa. Művészi rangjának elismeréseként 1988-ban az AFIAP, vagyis a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének művésze címmel, majd 1995- ben az EFIAP, ugyanezen szövetség kiváló művésze címmel tüntették ki.
15. Simon György magyartanárként a szép és szabatos nyelvhasználatra, a nemzeti hovatartozás önérzetes felvállalására tanította diákjait. Iskolai órái hétvégeken és vakációkban gazdag hagyományú erdélyi falvakban, hegyi ösvényeken, a múltat idéző emlékhelyeken folytatódtak. Simon György a Bernády Napok első kiadása óta a diákvetélkedők szervezője, számos Bernády-kiadvány szerkesztője, illetve korrektora. Ő indította útjára 1993-ban az ország összes magyarul tanuló középiskolás diákja számára az IKV-t, az irodalmi kreativitásversenyt, amely azóta is minden évben megrendezésre kerül.
A gálaesten Csíki Hajnal Horváth István A nyelv csak élve tündököl című versét szavalta, fellépett Trózner Kincső (ének), zongorán kísérte Trozner Szabolcs. A laudációkat B. Szabó Zsolt műsorvezető olvasta fel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 28.
Nagyenyed: szász erődtemplomok az Áprily-estek műsorán
Az Áprily-estek legutóbbi, márciusi rendezvényén érdekes előadást tartott Kun Árpád nyugalmazott református lelkipásztor az erdélyi szász erődtemplomokról.
Az egykor virágzó „szász világ” ma már a múlté Erdélyben. A városi építészeti kultúrát is terjesztő, tehetséges, szorgos nép után fennmaradt, műemlékké nyilvánított erődtemplomok mai állapota nagyon siralmas. Kun Árpád 140 templomot keresett fel és fotózott le, tapasztalatait ismertette az esteken, fotókiállítással egybekötve.
Szabadság (Kolozsvár)
Az Áprily-estek legutóbbi, márciusi rendezvényén érdekes előadást tartott Kun Árpád nyugalmazott református lelkipásztor az erdélyi szász erődtemplomokról.
Az egykor virágzó „szász világ” ma már a múlté Erdélyben. A városi építészeti kultúrát is terjesztő, tehetséges, szorgos nép után fennmaradt, műemlékké nyilvánított erődtemplomok mai állapota nagyon siralmas. Kun Árpád 140 templomot keresett fel és fotózott le, tapasztalatait ismertette az esteken, fotókiállítással egybekötve.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. március 30.
Válogatás egy hivatásos versrajongótól
A Kriterion könyvkiadó 101-111-123 vers elnevezésű antológiasorozatának két kötetét mutatták be nemrég Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A kötetek anyagát Mirk László magyartanár válogatta és szerkesztette.
Önmagát építő könyvsorozatnak nevezte H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a versantológiájuk láncolatát. A múlt héten bemutatott két kötet közül az egyik Csíksomlyóról szól, 101 vers és ének Csíksomlyóról címmel látott napvilágot ezelőtt négy évvel, épp a pünkösdi búcsú előtt. Akkor elmaradt a bemutatója, így most egyszerre méltatták a tavaly ősszel megjelent 123 vers a családról című kötettel.
„A kötet erről a híres szakrális helyről, többek között a csodatevő kegyszoborról, a pünkösdi zarándoklatról, Kájoni Jánosról, Domokos Pál Péterről szól. A katolikus gimnázium és tanítóképző szellemisége késztetett arra, valamint a hit köteléke miatt éreztem erős késztetést arra, hogy költők, dalszerzők, szövegírók Csíksomlyóról szóló verseit, dalait évszázadokra is visszamenően felkutassam, csokorba kössem és kiadjam. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, mert bármennyire nagy és fényes múltja van Csíksomlyónak, mégse írtak róla annyi verset, mint például Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Nagyenyedről, Brassóról. Ezért hosszú búvárkodásomba telt, amíg sikerült 85 versre rátalálnom körültekintő válogatás után” – magyarázta Mirk László. A kötetbe válogatott versek mindenekelőtt a csodatevő segítő Máriáról szólnak, akit mennyei rózsának, liliomszálnak, ég úrnőjének, asszonyok asszonyának neveznek. Aztán olvashatunk többek közt a Salvator-kápolnánál otthonra lelt remetéről, Somlyó nagy szülöttéről, Domokos Pál Péterről, a csángók apostoláról, a híres páter Kájoniról, a csíksomlyói gimnáziumban három évig diákoskodott Gábor Áronról többek. A kötet különlegessége, hogy kottával közöl verseket. A szerkesztő tizenhat Mária-éneket válogatott össze Márk József atya segítségével.
A másik bemutatott kötetben a szerzők sorát az 1859-ben született Benedek Elek indítja, a kötetzáró verset pedig az 1985-ben született csíkszeredai Noszlopi Botond írta. Így tehát 124 év, 68 hazai magyar költő 123 versével ismerkedhet az olvasó, amikor átlapozza a kötetet. A versek megszólítottai között vannak édesapák, édesanyák, gyermekek, nagyszülők, unokák, a család apraja-nagyja. A kötetben mégsem egy illuzórikus családképpel találkozunk, még az érzelmi fűtöttségű versek sem csak erről szólnak, amint az a könyv ajánlásából is kiderül. A versekből kiemelt sorok intarziaszerűen illeszkednek bele az ajánlásba – magyarázta Mirk.
„Nagy gondot okozott nekem, hogy mi legyen az előszóban, mert mindent elmondtak már eddig a családról, én csak sokadszorra mondanám el azt, amit már mindenki tud. Aztán még egyszer átolvastam a verseket, és logikai összefüggést kerestem. És összekötve a versidézeteket állt össze az ajánlás.”
A könyv illusztrációit a kolozsvári Báthory István Elméleti Középiskola diákjai készítették.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro
A Kriterion könyvkiadó 101-111-123 vers elnevezésű antológiasorozatának két kötetét mutatták be nemrég Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A kötetek anyagát Mirk László magyartanár válogatta és szerkesztette.
Önmagát építő könyvsorozatnak nevezte H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a versantológiájuk láncolatát. A múlt héten bemutatott két kötet közül az egyik Csíksomlyóról szól, 101 vers és ének Csíksomlyóról címmel látott napvilágot ezelőtt négy évvel, épp a pünkösdi búcsú előtt. Akkor elmaradt a bemutatója, így most egyszerre méltatták a tavaly ősszel megjelent 123 vers a családról című kötettel.
„A kötet erről a híres szakrális helyről, többek között a csodatevő kegyszoborról, a pünkösdi zarándoklatról, Kájoni Jánosról, Domokos Pál Péterről szól. A katolikus gimnázium és tanítóképző szellemisége késztetett arra, valamint a hit köteléke miatt éreztem erős késztetést arra, hogy költők, dalszerzők, szövegírók Csíksomlyóról szóló verseit, dalait évszázadokra is visszamenően felkutassam, csokorba kössem és kiadjam. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, mert bármennyire nagy és fényes múltja van Csíksomlyónak, mégse írtak róla annyi verset, mint például Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Nagyenyedről, Brassóról. Ezért hosszú búvárkodásomba telt, amíg sikerült 85 versre rátalálnom körültekintő válogatás után” – magyarázta Mirk László. A kötetbe válogatott versek mindenekelőtt a csodatevő segítő Máriáról szólnak, akit mennyei rózsának, liliomszálnak, ég úrnőjének, asszonyok asszonyának neveznek. Aztán olvashatunk többek közt a Salvator-kápolnánál otthonra lelt remetéről, Somlyó nagy szülöttéről, Domokos Pál Péterről, a csángók apostoláról, a híres páter Kájoniról, a csíksomlyói gimnáziumban három évig diákoskodott Gábor Áronról többek. A kötet különlegessége, hogy kottával közöl verseket. A szerkesztő tizenhat Mária-éneket válogatott össze Márk József atya segítségével.
A másik bemutatott kötetben a szerzők sorát az 1859-ben született Benedek Elek indítja, a kötetzáró verset pedig az 1985-ben született csíkszeredai Noszlopi Botond írta. Így tehát 124 év, 68 hazai magyar költő 123 versével ismerkedhet az olvasó, amikor átlapozza a kötetet. A versek megszólítottai között vannak édesapák, édesanyák, gyermekek, nagyszülők, unokák, a család apraja-nagyja. A kötetben mégsem egy illuzórikus családképpel találkozunk, még az érzelmi fűtöttségű versek sem csak erről szólnak, amint az a könyv ajánlásából is kiderül. A versekből kiemelt sorok intarziaszerűen illeszkednek bele az ajánlásba – magyarázta Mirk.
„Nagy gondot okozott nekem, hogy mi legyen az előszóban, mert mindent elmondtak már eddig a családról, én csak sokadszorra mondanám el azt, amit már mindenki tud. Aztán még egyszer átolvastam a verseket, és logikai összefüggést kerestem. És összekötve a versidézeteket állt össze az ajánlás.”
A könyv illusztrációit a kolozsvári Báthory István Elméleti Középiskola diákjai készítették.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro
2015. április 18.
Bor-túra – Az erdélyi Hegyalja szőlői az 1848-as forradalom után
Csávossy György – a mezőgazdasági tudományok doktora, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének tiszteletbeli elnöke, érdemes fokozatú tanár, a híres csombordi szőlészeti líceum volt oktatója, majd a Kolozsvári Kertészeti Kar Borászati Tanszékének első vezetője, több szőlészeti és borászati szakkönyv szerzője, szőlőnemesítő, államilag minősített fajta és fajtajelölt előállítója, valamint hivatalosan bejegyzett bortípus és számos nemzetközi és hazai borversenyen díjazott bor készítője, a Román Nemzeti Szőlészeti és Borászati Hivatal, a Magyar Bor Akadémia, a Romániai Jogosított Borízlelők Egyesülete, a Román, illetve a Magyar Írószövetség tagja, aranytollas publicista, drámaíró, költő, a Szent István Egyetem erdélyi tagozatának konzulens tanára – harminc év kutatásának és terepjárásának eredeményeként 2002-ben jelent meg Budapesten Jó boroknak szép hazája, Erdély című kötete; a marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából tíz évvel később látott napvilágot ennek második, javított, bővített kiadása, az erdélyi borvidékek eddigi legrészletesebb bemutatója.
Történelem, honismeret és szakirodalom együttvéve, mely egyformán és nagyszerűen tükrözi a szerző alapos szakismeretét és szépírói készségét. Ténygazdagsága révén bizonyára hosszú ideig a legfontosabb tudományos forrásmunkát jelenti majd mindazok számára, akik ezen a téren próbálkoznak maradandót alkotni, de a laikusok számára is érdekfeszító, tanulságos adathalmazzal szolgál.
A tekintélyes munka szerzője ez év nyarán tölti 90. életévét, mely pillanatban egy hosszú, tartalmas élet gazdag szellemi, alkotó termésének örvendezhet és büszkélkedhet szaktársai, jó barátai, jó ismerősei, valamint családja körében egyaránt. Ebből az alkalomból, mintegy születénapi előzetesként, – a szerző jó barátjaként –, alábbi írásomat azon tisztelettel és baráti szeretettel ajánlom Csávossy Györgynek, mellyel annak idején ő maga is dedikálta részemre említett kötete mindkét kiadásának egy-egy példányát. A Jóisten áldjon meg, és adjon további egészségben, békében gazdag életet családod, szeretteid körében, kedves Gyurka bátyám!
Az erdélyi Hegyalja állapotát 1860 őszén a helyszínen tanulmányozta az Erdélyi Gazdasági Egyesület borászati küldöttsége, mely aztán tapasztalatairól terjedelmes ismertetőben számolt be a választmánynak. A beszámoló a Kolozsváron megjelenő Korunk című lap 1861. január 5-e és február 2-a közötti számaiban került a nyilvánosság elé. A Nagy Ferenc, Kócsi Károly, Nagy János választmányi küldöttek által elkészített, és utóbbi által közzétett leírást követve idézzük föl a megtapasztaltak legfontosabb vetületeit.
A terepszemle Miriszlón, a Bethlen-kollégium 20 holdnyi szőlőjében kezdődött. „Erdély halhatatlan emlékű nagy fejedelme, Bethlen Gábor” – hangzik a bevezetőben – „midőn az enyedi iskolát alapítá, mely az erdélyi értelmiség és közműveltség terjesztésének ma is egyik fő-főtényezője és kútfeje, az alaptőke nagy részét fekvő birtokban tette le, és így az iskola előljáróságának alkalma van anyagi téren is, a gazdasági ismeretek terjesztése, gyakorlati oktatás és példaadás által a hazának tetemes szolgálatot tehetni”. Ezt a hivatást méltányolva, a kollégiumi elöljáróság még 1846-ban a budai szőlőiskolából hozatott szőlőfajokat a miriszlói dombokra. A nemsokára bekövetkezett forradalom miatt a gyom és a bozót lepte el a telepítést. Az újjáépítést Fosztó Ferenc kollégiumi gazdatiszt kezdte el és valósította meg emberfeletti kitartással és következetességgel, az elért eredményekről így számolt be a küldöttség: „A miriszlói szőlő délnek dőlve, fekvését nagyon kedvezőnek mondhatjuk, egyenlőleg emelkedve, a hegy inkább meredek, mint alacsonyan lejtős. A 20 holdból kivéve a többféle jeles külföldi fajokból álló, úgynevezett francia táblát, az új ültetvény mintegy 5 holdra megy, s ez áll kisebb nagyobb terjedelemben rizling, traminer, eleavner, musquat croquant, alexandriai muskotály, királyleányka, izabella stb. fajokból, melyek mind rigolirozott földben vannak elültetve”. Ugyanakkor a szőlőiskolában mintegy negyvenezer gyökeres szőlőt termelt a kollégium, melynek nagyobb részét a beültetésre sorra kerülő területeken hasznosítja, másik részét pedig eladásra szánta.
Algyógyi kerektemplom – a közelmúltban elvégzett régészeti feltárás tisztázta, hogy a kicsiny kerektemplom (kápolna) a 11. vagy a 12. században épült, a legkorábbi kerektemplom Erdélyben
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
Csávossy György – a mezőgazdasági tudományok doktora, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének tiszteletbeli elnöke, érdemes fokozatú tanár, a híres csombordi szőlészeti líceum volt oktatója, majd a Kolozsvári Kertészeti Kar Borászati Tanszékének első vezetője, több szőlészeti és borászati szakkönyv szerzője, szőlőnemesítő, államilag minősített fajta és fajtajelölt előállítója, valamint hivatalosan bejegyzett bortípus és számos nemzetközi és hazai borversenyen díjazott bor készítője, a Román Nemzeti Szőlészeti és Borászati Hivatal, a Magyar Bor Akadémia, a Romániai Jogosított Borízlelők Egyesülete, a Román, illetve a Magyar Írószövetség tagja, aranytollas publicista, drámaíró, költő, a Szent István Egyetem erdélyi tagozatának konzulens tanára – harminc év kutatásának és terepjárásának eredeményeként 2002-ben jelent meg Budapesten Jó boroknak szép hazája, Erdély című kötete; a marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából tíz évvel később látott napvilágot ennek második, javított, bővített kiadása, az erdélyi borvidékek eddigi legrészletesebb bemutatója.
Történelem, honismeret és szakirodalom együttvéve, mely egyformán és nagyszerűen tükrözi a szerző alapos szakismeretét és szépírói készségét. Ténygazdagsága révén bizonyára hosszú ideig a legfontosabb tudományos forrásmunkát jelenti majd mindazok számára, akik ezen a téren próbálkoznak maradandót alkotni, de a laikusok számára is érdekfeszító, tanulságos adathalmazzal szolgál.
A tekintélyes munka szerzője ez év nyarán tölti 90. életévét, mely pillanatban egy hosszú, tartalmas élet gazdag szellemi, alkotó termésének örvendezhet és büszkélkedhet szaktársai, jó barátai, jó ismerősei, valamint családja körében egyaránt. Ebből az alkalomból, mintegy születénapi előzetesként, – a szerző jó barátjaként –, alábbi írásomat azon tisztelettel és baráti szeretettel ajánlom Csávossy Györgynek, mellyel annak idején ő maga is dedikálta részemre említett kötete mindkét kiadásának egy-egy példányát. A Jóisten áldjon meg, és adjon további egészségben, békében gazdag életet családod, szeretteid körében, kedves Gyurka bátyám!
Az erdélyi Hegyalja állapotát 1860 őszén a helyszínen tanulmányozta az Erdélyi Gazdasági Egyesület borászati küldöttsége, mely aztán tapasztalatairól terjedelmes ismertetőben számolt be a választmánynak. A beszámoló a Kolozsváron megjelenő Korunk című lap 1861. január 5-e és február 2-a közötti számaiban került a nyilvánosság elé. A Nagy Ferenc, Kócsi Károly, Nagy János választmányi küldöttek által elkészített, és utóbbi által közzétett leírást követve idézzük föl a megtapasztaltak legfontosabb vetületeit.
A terepszemle Miriszlón, a Bethlen-kollégium 20 holdnyi szőlőjében kezdődött. „Erdély halhatatlan emlékű nagy fejedelme, Bethlen Gábor” – hangzik a bevezetőben – „midőn az enyedi iskolát alapítá, mely az erdélyi értelmiség és közműveltség terjesztésének ma is egyik fő-főtényezője és kútfeje, az alaptőke nagy részét fekvő birtokban tette le, és így az iskola előljáróságának alkalma van anyagi téren is, a gazdasági ismeretek terjesztése, gyakorlati oktatás és példaadás által a hazának tetemes szolgálatot tehetni”. Ezt a hivatást méltányolva, a kollégiumi elöljáróság még 1846-ban a budai szőlőiskolából hozatott szőlőfajokat a miriszlói dombokra. A nemsokára bekövetkezett forradalom miatt a gyom és a bozót lepte el a telepítést. Az újjáépítést Fosztó Ferenc kollégiumi gazdatiszt kezdte el és valósította meg emberfeletti kitartással és következetességgel, az elért eredményekről így számolt be a küldöttség: „A miriszlói szőlő délnek dőlve, fekvését nagyon kedvezőnek mondhatjuk, egyenlőleg emelkedve, a hegy inkább meredek, mint alacsonyan lejtős. A 20 holdból kivéve a többféle jeles külföldi fajokból álló, úgynevezett francia táblát, az új ültetvény mintegy 5 holdra megy, s ez áll kisebb nagyobb terjedelemben rizling, traminer, eleavner, musquat croquant, alexandriai muskotály, királyleányka, izabella stb. fajokból, melyek mind rigolirozott földben vannak elültetve”. Ugyanakkor a szőlőiskolában mintegy negyvenezer gyökeres szőlőt termelt a kollégium, melynek nagyobb részét a beültetésre sorra kerülő területeken hasznosítja, másik részét pedig eladásra szánta.
Algyógyi kerektemplom – a közelmúltban elvégzett régészeti feltárás tisztázta, hogy a kicsiny kerektemplom (kápolna) a 11. vagy a 12. században épült, a legkorábbi kerektemplom Erdélyben
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 27.
Új utakon a Maros Művészegyüttes
A táncszínház felé irányulnak
Új művészi koncepción dolgoznak a Maros Művészegyüttesnél. Mindamellett, hogy alapvető feladatuknak tartják az eredeti erdélyi magyar és román, valamint roma néptáncörökségünk megőrzését, ápolását, a táncszínház felé irányulnak. Erről a váltásról, valamint a néptánc jövőjéről Barabási Attila-Csabával, a Maros Művészegyüttes igazgatójával beszélgettünk.
– Eddig soha nem tapasztalt "nagyüzemben" dolgoznak a művészegyüttesnél, hiszen már az évad elején két bemutatót is tartott a magyar tagozat, ugyanakkor tudomásom szerint egy nagyszabású magyarországi turnén is túl vannak.
– Március 14. és 21. között Zala és Vas megyében turnéztunk. Az idén olyan településeket céloztunk meg, amelyekkel valamilyen kapcsolata van a megyének vagy az együttesnek. Így eljutottunk Zalalövőre, Celldömölkre és Bakonyszombathelyre is az Imádság háború után és Fehérlófia című felnőtt- és gyerekelőadásunkkal. Nyolc nap alatt hétszer léptünk fel. Olyan közönséggel találkoztunk Magyarországon, amilyennel eddig még nem. Fontos nekünk, hogy a budapesti Művészetek Palotája és a Hagyományok Háza mellett kisvárosokba is eljussunk. Tavaly már voltunk Zalalövőn, ahova visszahívtak, ezért vállaltuk fel a turnét. Jövőre pedig mindenhova visszavárnak. Sőt, felkértek, hogy a városnapokra is vigyük el műsorainkat. Ha egy lehetőség van, visszatérünk, mert a kapcsolatfelvétel megtörtént, és a továbbiakban valóban szeretnénk ápolni ezt a kulturális kézfogást. Budapesten május 8-án a Hagyományok Házában mutatjuk be Szem látta, szív szerette és Fehérlófia című előadásainkat, június 17-én pedig Győrbe, a Győri Balett meghívására az Imádság háború után előadásunkkal részt veszünk a kortárs táncfesztiválon, ami nagy megtiszteltetés, ugyanakkor nagy kihívás is, hiszen ezen a rendezvényen ott lesz a szakma krémje, a magyar táncszövetség – amelynek mi is tagja vagyunk – kihelyezett ülését tartja Győrben. Ezért a napokban a Marosvásárhelyi Filharmónia tagjaival hozzáfogtunk az előadás zenéjének próbáihoz. Itt van Bonczó István zeneszerző és Varga János koreográfus-rendező is. Új hangszerelésben, zenekarral próbáljuk színre vinni a darabot, ugyanis azt tervezzük, hogy azokban a termekben, ahol a színpadhoz tartozik zenekari árok is, élőzenével lépünk fel, ahol pedig erre nincs lehetőség, felvételről megy a zene, de a bemutató előadástól eltérően új hangszerelésben. A profi néptáncosok tavalyi találkozójának díjnyertes előadása meghívást kapott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház táncfesztiváljára is, amely május közepén lesz.
– Készülnek-e újabb bemutatóra?
– Az idén két új produkciót is színre vittünk. Februárban a Szívem világ, míg a világ címűt, míg márciusban a Fehérlófiát – ez rekordnak számít, ilyesmi még nem volt a művészegyüttes életében, legalábbis 1990 után. S bár 11 évvel ezelőtt már műsoron volt a Fehérlófia, az idén új szereposztásban, más hangszereléssel ismét játsszuk, mivel a közönség igényelte. Ezenkívül készülünk egy autentikus folklórműsorral, amelyet elviszünk a hivatásosos néptáncosok találkozójára is. Ebben A halálra táncoltatott lány című ballada alapjára több erdélyi vidék táncát fűzi majd egybe Varga János koreográfus-rendező. A román tagozat Marin Barbuval dolgozik, aki a CIOF (a folklóregyüttesek világszövetségének kezdőbetűi) romániai elnöke is. Mindkét produkció zenei anyagán dolgozunk, folyamatban van a kosztümök beszerzése, előállítása. Arra kértem Marin Barbut is, hogy a műsorukban jelenjenek meg az ősi népszokások, lopjon bele táncszínházi elemeket is, mivel nyitnunk kell. Ha Európába akarjuk vinni az előadásainkat, csakis ezzel a műfajjal lehet színpadra lépni, mert kizárólag erre van igény. Ez a jövő.
– Ami a jövőt illeti, jó volt látni, hogy az Iskola másként időszakában több száz gyerek jött el a művészegyüttes székházába, ismerkedett a néptánccal, népviselettel, a hagyományokkal.
– Olyan napunk is volt, amikor több ezer diákot láttunk vendégül. A két tagozat felváltva fogadta a diákokat. Előadást tartottunk, utána a diákok megtekintették a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub tagjainak népi tematikájú fotókiállítását és gyönyörködhettek az előcsarnokban kiállított népviseletekben is. Ebben az időszakban Kibédre is elmentünk, ahol a felújított kultúrotthonban több mint 400 diáknak tartottunk előadást. Valójában ez hozzájárul a néptánckultúra népszerűsítéséhez, ami egyik alapküldetésünk. Ennek jegyében szeretnénk a Fehérlófiát nemcsak a magyar iskolákban, hanem román oktatási intézményekben is játszani, mivel a történet megtalálható a román folklórban, mesevilágban is (Harap Alb). Ezt tesszük azért is, mert a román gyermekközönség nem láthatott még ilyen típusú táncszínházi előadást, mivel a profi román együttesek még nem vittek színre ilyen jellegű produkciót, ugyanakkor ez kulturális nyitás is lenne. Ugyancsak az oktatáshoz, a tánckultúra népszerűsítéséhez tartozik az a rendhagyó történelemóra, amelyet Novák "Tata" Ferenc Kossuth-díjas táncoktató tart a néptánc történetéről. A tavalyi előadást kiegészítettük magyarországi régiók táncával. Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Besztercén, Nagyenyeden és Nagyváradon is tartunk több előadást. Ide tartozik még, hogy nagy izgalommal készülünk a tánc világnapjára, amely április 29-én lesz. Aznap kerül sor Marosvásárhelyen a rendhagyó történelemórára is, és az együttes egy kis szabadtéri meglepetéssel is készül majd a Színház téren, hogy mi lesz, nem árulom el, de érdemes lesz dél körül a főtéren sétálni.
– Ehhez a felpörgött munkaritmushoz anyagi befektetésre és – mostani kifejezéssel élve – humán erőforrásra is szükség van. Hogy állnak ezen a téren?
– A Maros Megyei Tanács támogatása révén sikerült egy korszerű videóvetítőt vásárolni, amelyet előadásainkon használunk. Vettünk egy multifunkcionális nyomtatót is, amellyel szórólapokat, plakátokat is készíthetünk magunknak. Szeretnénk a hangtechnikán javítani, de ez egy következő beruházás lesz. Ennyit a műszaki felszereltségről. Ami pedig az utánpótlást illeti, több kolléga nyugdíjba vonult, így állásokat szabadítottunk fel, amelyeket be is töltöttünk. Fiatal, középiskolát végzett táncosokat vettünk fel mind a magyar, mint a román tagozatra. Ezen a téren nem állunk rosszul, hiszen a kollégáink által vezetett hagyományőrző néptánccsoportokban olyan tehetséges fiatalok vannak, akiket bármikor átvehetünk. Az idén Ludasról, Szabédról és a Napsugár együttestől "igazoltak át" táncosok. A továbbiakban szeretnénk bővíteni a magyar tagozat zenekarát, mivel négy tagra zsugorodott, ugyanis a bőgősünk elment. Szükség lenne cimbalmosra is. A román tagozat zenekara 13 tagú, őket a Művészeti Egyetem diákjai is segítik, mivel az oktatási intézménnyel együttműködési szerződésük van.
– Tudomásom szerint nincs felsőfokú magyar népzene- és néptáncoktatás. Ez mennyiben jelent hátrányt alkalmazáskor a profi néptáncegyütteseknek?
– Valóban, a népzeneoktatás nincs jelen a magyar felsőfokú oktatásban. Nincs megfelelő utánpótlás a zenészeknél, mivel a művészek nem akarják lekötni magukat egy intézményhez, inkább az egyéni, szabadúszó pályát választják. De ezen a téren is próbálunk lépni.
– Említette, hogy a román tagozat zenekarát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai egészítik ki időnként. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen együttműködik a két intézmény. Milyen más hasonló művelődési intézményekkel van gyümölcsöző együttműködése a művészegyüttesnek?
– Az utóbbi időben igyekeztünk minél szélesebb körben kiépíteni az intézményes együttműködést. A Művészeti Egyetem mellett jók a kapcsolataink a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal is. Vannak olyan, a színház által színre vitt darabok, amelyekben a művészegyüttes tagjai is fellépnek, a színháznál dolgozó művészek pedig kiegészítik a mi előadásainkat. Nagyon jó a kapcsolatunk a tanfelügyelőséggel is. Nemcsak abban rendszeres az együttműködés, hogy előadásainkkal segítjük az iskolákat, hanem a tavaly szakképzést is szerveztünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, amelyre több megyéből olyan tanítók, tanárok jöttek el, akik néptánccsoportot hoztak létre és vezetnek az oktatási intézményeknél. Ők szakszerű képzést kapnak olyanoktól, akik néptáncoktatással, hagyományőrző csoportok vezetésével foglalkoznak. Ennek a tevékenységnek is az a kevésbé burkolt célja, hogy népszerűsítsük a néptáncot azért, hogy minél több iskolába vezessük be akár választható tantárgyként. Majd ha lehet, akkor akár a művészeti szakközépiskolákban indítunk rendszeres oktatást. Ha van igény ezen a szinten, akkor a romániai magyar felsőfokú oktatásban is lesz létjogosultsága a néptáncnak, hiszen jelenleg nincsen ilyen szak Romániában. Román néptáncképzés van Bukarestben és a kolozsvári Gheorghe Dima zeneakadémián, de magyar nincs. Ebben közvetlenül érintettek lennénk, hiszen ha kollégáim elvégeznének egy ilyen egyetemet, akkor a fizetés is nőne, motiváltabbak lennének a továbbképzésre és a művészeti produkciók színvonala is megnőne.
– Említette, hogy az általános iskolai oktatás szintjén derülne ki, hogy lenne-e igény a romániai magyar felsőfokú néptáncoktatásra. Van-e jelenleg rálátás arra, hogy miként állunk ezen a téren?
– Nemrég felmérést készítettem Maros megyében, és kiderült, hogy elég sok iskolában jelen van a néptáncoktatás. Igaz, hetente csupán egy órát foglalkoznak ezzel egy-egy osztályban, mert ennyire biztosít lehetőséget a keret. Tárgyaltunk az oktatási minisztérium képviselőjével, aki megígérte, hogy foglalkozik a kérdéssel, és megkeresi a lehetőségét annak, hogy ezt az oktatást is bevezessék a középiskolákban. Volt már olyan próbálkozás, hogy a főiskolán kezdjük, de ez meghiúsult, mivel általános koreográfia profilúvá lett az osztály, ami nem annak indult. Ez azt igazolja, hogy fordított irányból kell megközelíteni ezt a kérdést. Az építkezést az alapoknál, az óvodában, az általános és a középiskolákban kell kezdeni, folytatni, és ha lesz erre igény a szaklíceumi osztály indítása után, akkor létjogosultságot nyerne egy ilyen szak az egyetemen is. Nemcsak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Hargita megyei kollégáim abban is gondolkodnak, hogy a Sapientia EMTE csíkszeredai karán induljon ilyen szak. Mi azon fáradozunk, hogy ennek az építménynek elkészítsük a szolid alapzatot, a tégláit, s reméljük, idővel beigazolódik, hogy ezek a próbálkozások nem hiábavalók.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
A táncszínház felé irányulnak
Új művészi koncepción dolgoznak a Maros Művészegyüttesnél. Mindamellett, hogy alapvető feladatuknak tartják az eredeti erdélyi magyar és román, valamint roma néptáncörökségünk megőrzését, ápolását, a táncszínház felé irányulnak. Erről a váltásról, valamint a néptánc jövőjéről Barabási Attila-Csabával, a Maros Művészegyüttes igazgatójával beszélgettünk.
– Eddig soha nem tapasztalt "nagyüzemben" dolgoznak a művészegyüttesnél, hiszen már az évad elején két bemutatót is tartott a magyar tagozat, ugyanakkor tudomásom szerint egy nagyszabású magyarországi turnén is túl vannak.
– Március 14. és 21. között Zala és Vas megyében turnéztunk. Az idén olyan településeket céloztunk meg, amelyekkel valamilyen kapcsolata van a megyének vagy az együttesnek. Így eljutottunk Zalalövőre, Celldömölkre és Bakonyszombathelyre is az Imádság háború után és Fehérlófia című felnőtt- és gyerekelőadásunkkal. Nyolc nap alatt hétszer léptünk fel. Olyan közönséggel találkoztunk Magyarországon, amilyennel eddig még nem. Fontos nekünk, hogy a budapesti Művészetek Palotája és a Hagyományok Háza mellett kisvárosokba is eljussunk. Tavaly már voltunk Zalalövőn, ahova visszahívtak, ezért vállaltuk fel a turnét. Jövőre pedig mindenhova visszavárnak. Sőt, felkértek, hogy a városnapokra is vigyük el műsorainkat. Ha egy lehetőség van, visszatérünk, mert a kapcsolatfelvétel megtörtént, és a továbbiakban valóban szeretnénk ápolni ezt a kulturális kézfogást. Budapesten május 8-án a Hagyományok Házában mutatjuk be Szem látta, szív szerette és Fehérlófia című előadásainkat, június 17-én pedig Győrbe, a Győri Balett meghívására az Imádság háború után előadásunkkal részt veszünk a kortárs táncfesztiválon, ami nagy megtiszteltetés, ugyanakkor nagy kihívás is, hiszen ezen a rendezvényen ott lesz a szakma krémje, a magyar táncszövetség – amelynek mi is tagja vagyunk – kihelyezett ülését tartja Győrben. Ezért a napokban a Marosvásárhelyi Filharmónia tagjaival hozzáfogtunk az előadás zenéjének próbáihoz. Itt van Bonczó István zeneszerző és Varga János koreográfus-rendező is. Új hangszerelésben, zenekarral próbáljuk színre vinni a darabot, ugyanis azt tervezzük, hogy azokban a termekben, ahol a színpadhoz tartozik zenekari árok is, élőzenével lépünk fel, ahol pedig erre nincs lehetőség, felvételről megy a zene, de a bemutató előadástól eltérően új hangszerelésben. A profi néptáncosok tavalyi találkozójának díjnyertes előadása meghívást kapott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház táncfesztiváljára is, amely május közepén lesz.
– Készülnek-e újabb bemutatóra?
– Az idén két új produkciót is színre vittünk. Februárban a Szívem világ, míg a világ címűt, míg márciusban a Fehérlófiát – ez rekordnak számít, ilyesmi még nem volt a művészegyüttes életében, legalábbis 1990 után. S bár 11 évvel ezelőtt már műsoron volt a Fehérlófia, az idén új szereposztásban, más hangszereléssel ismét játsszuk, mivel a közönség igényelte. Ezenkívül készülünk egy autentikus folklórműsorral, amelyet elviszünk a hivatásosos néptáncosok találkozójára is. Ebben A halálra táncoltatott lány című ballada alapjára több erdélyi vidék táncát fűzi majd egybe Varga János koreográfus-rendező. A román tagozat Marin Barbuval dolgozik, aki a CIOF (a folklóregyüttesek világszövetségének kezdőbetűi) romániai elnöke is. Mindkét produkció zenei anyagán dolgozunk, folyamatban van a kosztümök beszerzése, előállítása. Arra kértem Marin Barbut is, hogy a műsorukban jelenjenek meg az ősi népszokások, lopjon bele táncszínházi elemeket is, mivel nyitnunk kell. Ha Európába akarjuk vinni az előadásainkat, csakis ezzel a műfajjal lehet színpadra lépni, mert kizárólag erre van igény. Ez a jövő.
– Ami a jövőt illeti, jó volt látni, hogy az Iskola másként időszakában több száz gyerek jött el a művészegyüttes székházába, ismerkedett a néptánccal, népviselettel, a hagyományokkal.
– Olyan napunk is volt, amikor több ezer diákot láttunk vendégül. A két tagozat felváltva fogadta a diákokat. Előadást tartottunk, utána a diákok megtekintették a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub tagjainak népi tematikájú fotókiállítását és gyönyörködhettek az előcsarnokban kiállított népviseletekben is. Ebben az időszakban Kibédre is elmentünk, ahol a felújított kultúrotthonban több mint 400 diáknak tartottunk előadást. Valójában ez hozzájárul a néptánckultúra népszerűsítéséhez, ami egyik alapküldetésünk. Ennek jegyében szeretnénk a Fehérlófiát nemcsak a magyar iskolákban, hanem román oktatási intézményekben is játszani, mivel a történet megtalálható a román folklórban, mesevilágban is (Harap Alb). Ezt tesszük azért is, mert a román gyermekközönség nem láthatott még ilyen típusú táncszínházi előadást, mivel a profi román együttesek még nem vittek színre ilyen jellegű produkciót, ugyanakkor ez kulturális nyitás is lenne. Ugyancsak az oktatáshoz, a tánckultúra népszerűsítéséhez tartozik az a rendhagyó történelemóra, amelyet Novák "Tata" Ferenc Kossuth-díjas táncoktató tart a néptánc történetéről. A tavalyi előadást kiegészítettük magyarországi régiók táncával. Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Besztercén, Nagyenyeden és Nagyváradon is tartunk több előadást. Ide tartozik még, hogy nagy izgalommal készülünk a tánc világnapjára, amely április 29-én lesz. Aznap kerül sor Marosvásárhelyen a rendhagyó történelemórára is, és az együttes egy kis szabadtéri meglepetéssel is készül majd a Színház téren, hogy mi lesz, nem árulom el, de érdemes lesz dél körül a főtéren sétálni.
– Ehhez a felpörgött munkaritmushoz anyagi befektetésre és – mostani kifejezéssel élve – humán erőforrásra is szükség van. Hogy állnak ezen a téren?
– A Maros Megyei Tanács támogatása révén sikerült egy korszerű videóvetítőt vásárolni, amelyet előadásainkon használunk. Vettünk egy multifunkcionális nyomtatót is, amellyel szórólapokat, plakátokat is készíthetünk magunknak. Szeretnénk a hangtechnikán javítani, de ez egy következő beruházás lesz. Ennyit a műszaki felszereltségről. Ami pedig az utánpótlást illeti, több kolléga nyugdíjba vonult, így állásokat szabadítottunk fel, amelyeket be is töltöttünk. Fiatal, középiskolát végzett táncosokat vettünk fel mind a magyar, mint a román tagozatra. Ezen a téren nem állunk rosszul, hiszen a kollégáink által vezetett hagyományőrző néptánccsoportokban olyan tehetséges fiatalok vannak, akiket bármikor átvehetünk. Az idén Ludasról, Szabédról és a Napsugár együttestől "igazoltak át" táncosok. A továbbiakban szeretnénk bővíteni a magyar tagozat zenekarát, mivel négy tagra zsugorodott, ugyanis a bőgősünk elment. Szükség lenne cimbalmosra is. A román tagozat zenekara 13 tagú, őket a Művészeti Egyetem diákjai is segítik, mivel az oktatási intézménnyel együttműködési szerződésük van.
– Tudomásom szerint nincs felsőfokú magyar népzene- és néptáncoktatás. Ez mennyiben jelent hátrányt alkalmazáskor a profi néptáncegyütteseknek?
– Valóban, a népzeneoktatás nincs jelen a magyar felsőfokú oktatásban. Nincs megfelelő utánpótlás a zenészeknél, mivel a művészek nem akarják lekötni magukat egy intézményhez, inkább az egyéni, szabadúszó pályát választják. De ezen a téren is próbálunk lépni.
– Említette, hogy a román tagozat zenekarát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai egészítik ki időnként. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen együttműködik a két intézmény. Milyen más hasonló művelődési intézményekkel van gyümölcsöző együttműködése a művészegyüttesnek?
– Az utóbbi időben igyekeztünk minél szélesebb körben kiépíteni az intézményes együttműködést. A Művészeti Egyetem mellett jók a kapcsolataink a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal is. Vannak olyan, a színház által színre vitt darabok, amelyekben a művészegyüttes tagjai is fellépnek, a színháznál dolgozó művészek pedig kiegészítik a mi előadásainkat. Nagyon jó a kapcsolatunk a tanfelügyelőséggel is. Nemcsak abban rendszeres az együttműködés, hogy előadásainkkal segítjük az iskolákat, hanem a tavaly szakképzést is szerveztünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, amelyre több megyéből olyan tanítók, tanárok jöttek el, akik néptánccsoportot hoztak létre és vezetnek az oktatási intézményeknél. Ők szakszerű képzést kapnak olyanoktól, akik néptáncoktatással, hagyományőrző csoportok vezetésével foglalkoznak. Ennek a tevékenységnek is az a kevésbé burkolt célja, hogy népszerűsítsük a néptáncot azért, hogy minél több iskolába vezessük be akár választható tantárgyként. Majd ha lehet, akkor akár a művészeti szakközépiskolákban indítunk rendszeres oktatást. Ha van igény ezen a szinten, akkor a romániai magyar felsőfokú oktatásban is lesz létjogosultsága a néptáncnak, hiszen jelenleg nincsen ilyen szak Romániában. Román néptáncképzés van Bukarestben és a kolozsvári Gheorghe Dima zeneakadémián, de magyar nincs. Ebben közvetlenül érintettek lennénk, hiszen ha kollégáim elvégeznének egy ilyen egyetemet, akkor a fizetés is nőne, motiváltabbak lennének a továbbképzésre és a művészeti produkciók színvonala is megnőne.
– Említette, hogy az általános iskolai oktatás szintjén derülne ki, hogy lenne-e igény a romániai magyar felsőfokú néptáncoktatásra. Van-e jelenleg rálátás arra, hogy miként állunk ezen a téren?
– Nemrég felmérést készítettem Maros megyében, és kiderült, hogy elég sok iskolában jelen van a néptáncoktatás. Igaz, hetente csupán egy órát foglalkoznak ezzel egy-egy osztályban, mert ennyire biztosít lehetőséget a keret. Tárgyaltunk az oktatási minisztérium képviselőjével, aki megígérte, hogy foglalkozik a kérdéssel, és megkeresi a lehetőségét annak, hogy ezt az oktatást is bevezessék a középiskolákban. Volt már olyan próbálkozás, hogy a főiskolán kezdjük, de ez meghiúsult, mivel általános koreográfia profilúvá lett az osztály, ami nem annak indult. Ez azt igazolja, hogy fordított irányból kell megközelíteni ezt a kérdést. Az építkezést az alapoknál, az óvodában, az általános és a középiskolákban kell kezdeni, folytatni, és ha lesz erre igény a szaklíceumi osztály indítása után, akkor létjogosultságot nyerne egy ilyen szak az egyetemen is. Nemcsak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Hargita megyei kollégáim abban is gondolkodnak, hogy a Sapientia EMTE csíkszeredai karán induljon ilyen szak. Mi azon fáradozunk, hogy ennek az építménynek elkészítsük a szolid alapzatot, a tégláit, s reméljük, idővel beigazolódik, hogy ezek a próbálkozások nem hiábavalók.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 2.
Tordai tűzözön
Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”.
Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében.
Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban.
Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra.
Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.
Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”
A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.
A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?
Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.
Magyar Nemzet
Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”.
Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében.
Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban.
Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra.
Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.
Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”
A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.
A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?
Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.
Magyar Nemzet
2015. május 5.
Hazajáró vendégek Nagyenyeden
Novák Ferenc koreográfust nagyon régen Szegeden láttuk a Szarvassá vált fiúk című balettelőadás főpróbáján.
Születése után mindössze két évet töltött Nagyenyeden, majd szüleivel együtt áttelepedtek Magyarországra. Előadásában igazi tánctörténeti leckét hallottunk, amit remek táncok szakítottak meg. Egy lélekemelő, identitásőrző, látványban is gyönyörködtető óra következett a szervező Maros Megyei Tanács jóvoltából. A Maros Művészegyüttes kimagasló táncprodukciója és a magas szintű előadás érthetőbbé tette a művészi kifejezésmód eme népszerű válfaját, amit művészi és néptáncnak nevezünk. A közönség sorai között nagy számban jelen levő enyedi diákok lelkesedésének is köszönhető, hogy vastapssal fejeződött be az emlékezetes, „rendhagyó táncos történelemóra.”
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
Novák Ferenc koreográfust nagyon régen Szegeden láttuk a Szarvassá vált fiúk című balettelőadás főpróbáján.
Születése után mindössze két évet töltött Nagyenyeden, majd szüleivel együtt áttelepedtek Magyarországra. Előadásában igazi tánctörténeti leckét hallottunk, amit remek táncok szakítottak meg. Egy lélekemelő, identitásőrző, látványban is gyönyörködtető óra következett a szervező Maros Megyei Tanács jóvoltából. A Maros Művészegyüttes kimagasló táncprodukciója és a magas szintű előadás érthetőbbé tette a művészi kifejezésmód eme népszerű válfaját, amit művészi és néptáncnak nevezünk. A közönség sorai között nagy számban jelen levő enyedi diákok lelkesedésének is köszönhető, hogy vastapssal fejeződött be az emlékezetes, „rendhagyó táncos történelemóra.”
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 15.
Ilyenek a körülmények az erdélyi börtönökben
A képviselőház visszaélésekkel foglalkozó szakbizottságának több tagja az elmúlt napokban ellátogatott az erdélyi börtönökbe kivizsgálni az elítéltektől levélben kapott panaszokat. Lesújtó tapasztalataikat – túlzsúfoltság, személyzethiány – jelentésbe foglalták.
13 ezer hellyel kevesebb
Körútjuk első állomása a szatmárnémeti börtön volt. A négyszintes épületet 1896-ban emelték, összterülete valamivel több, mint 4000 négyzetméter. A parlamenti szakbizottság tagjai között valószínűleg műépítészek is lehettek, hiszen legelső megállapításuk az épület struktúrájára vonatkozott, amelyet „általában jónak” mondtak. Igaz, 2000 és 2002 között főjavításokat végeztek a börtönépületen.
Ugyanekkor újították fel teljes mértékben a börtön hőközpontját is. Az épület műszaki állapotát, az épület korához viszonyítva kielégítőnek minősítették, bár – mint megállapították – ráférne a javítás a sokfelé megrepedezett mozaikpadlóra, továbbá vízálló szigetelés is ráférne az épületre, mindenekelőtt a fürdőkben.
A szatmárnémeti börtön viszont túlzsúfolt. Az 508 férőhelyes börtön kihasználtsága meghaladta a 110 százalékot. A túlzsúfoltság egyébként általános jellemzője a romániai börtönviszonyoknak. Az ország börtöneiben 13 ezer hellyel kevesebb van a jelenleg szükségesnél. ily módon nem biztosított az európai normák szerinti, foglyonkénti hat köbméteres térség sem.
Harminc ember egy cellában
A férőhelyek tekintetében nagyjából hasonló volt a helyzet a nagybányai fegyintézetben is, amelyben a nyitott és félig nyitott börtönrendszerre ítélt foglyok tartózkodnak. A létesítmény igazgatósága több alkalommal kérte az illetékes hatóságoktól a börtön új épületszárnnyal történő kibővítését továbbá a volt ügyészség és az ügyészség nagysomkuti egysége épületének átvételét, ám mindeddig mindhiába kilincseltek.
A nagybányai börtönt 1976-ban adták át, és mindeddig nem végeztek rajta főjavítást, ami azért már ráférne az épületre. Természetesen ez a fegyház is túlzsúfoltsággal küzd, ami nem csak a foglyok életét keseríti meg – egy-egy nagyobb cellába harminc embert is bezsúfolnak –, de a kis létszámú személyzetnek is gondot okoz, hiszen képtelen ellátni feladatát.
A nagyváradi börtön 1865 óta működik ugyanabban az épületben. Pillanatnyilag a Bihar, Szatmár és Szilágy megyéből származó foglyokat tartják itt. Öt részlegből áll, a foglyokat maximális biztonsági, zárt és nyitott börtönrendszerre ítélték, de külön részleg van az előzetes letartóztatásban lévők számára is. A nagybányai börtönben igen sok a visszaeső bűnös – az állomány több mint 46 százalékát jelentik.
A leghíresebb börtönök egyike
A szamosújvári börtön – a nagyenyedi mellett – talán az egyik leghíresebb-leghírhedtebb romániai büntetésvégrehajtási intézmények egyike. Tulajdonképpen két börtönből áll, az egyik a szamosújvári, a másik a kolozsvári részleg. Szamosújváron csupán férfiak vannak, akiket maximális biztonsági, zárt illetve nyitott börtönrendszerre ítéltek. Ide kerül a maximális biztonsági és zárt rendszerre ítélt fiatalok egy része is.
A kolozsvári részlegen előzetes letartóztatásba helyezett kiskorúak, illetve előzetesen letartóztatott vagy pedig jogerősen elítélt nők vannak. A szamosújvári létesítmény kapacitása 1216, a kolozsvári részlegé pedig 241 személy. A szamosújvári börtön egyébként az Északnyugati Regionális Csoport része, és innen koordinálják a nagyváradi, szatmárnémeti, nagybányai, besztercei börtönöket valamint a dési börtönkórházat is.
A szamosújvári börtönben a legnagyobb gondot a személyzethiány okozza. A pszichoszociális részlegen például mindössze két pszichológus dolgozik, egyikük ráadásul hosszabb betegszabadságon tartózkodik, tovább négy szociális asszisztenst foglalkoztatnak – közül az egyik a pszichoszociális részleg vezetője, aki a megfelelő programokat irányítja. A személyzethiányon csak nehezítenek a sűrű áthelyezések, az újabb feladatok, amelyek még inkább megterhelik a börtön alkalmazottait.
Ugyanakkor nincs kellő felszereltsége a börtönnek a sport- és másfajta, hobby-, művészi tevékenységekhez. Szintén az anyagiak hiánya miatt nem sikerült gyakorlatba ültetni sem Szamosújváron, sem pedig Kolozsvárott a visszaesés kockázatát csökkentő programokat.
Megyei kórház rangjára emelték
A dési börtönkórházat 1997-ben hozták létre, 158 személy befogadására képes. Kihasználtsága egyelőre csupán 86 százalékos. A börtönkórház épülete Dés központjában van, részét képezi az 1893-ban átadott dési igazságügyi palotának.
Az épület struktúrája megfelel a követelményeknek, jóllehet a falakon és az alapzaton apróbb repedések láthatók. Igaz, az átadását követő időszakban a börtönkórház épületén nem végeztek javításokat. A víz- és csatornahálózat a városi hálózatokhoz csatlakozik, az épület saját hőközponttal rendelkezik. A víz- és csatornahálózatot, a hő- és elektromos központot 1996-ban helyzeték üzembe, és mivel 17 éven át nem javították, látszanak rajtuk az elhasználtság nyomai.
A dési börtönkórházban a zárt börtönrendszerre ítélt rabok tartózkodnak, kivételt csak a kiszolgálásban alkalmazott foglyok képeznek, akik esetében a félig nyitott vagy nyitott rendszert alkalmazzák. A dési börtönkórház egyébként az Országos Börtönhatósághoz tartozó egyetlen intézmény, amelynek műszaki felszereltsége, a gyógykezelés minősége alkalmassá tett arra, hogy az egészségügyi tárca, a kórházakkreditálási bizottság ajánlása alapján megyei kórház rangra emelt, vagyis megfelel az európai uniós elvárásoknak is.
B. T.
maszol.ro
A képviselőház visszaélésekkel foglalkozó szakbizottságának több tagja az elmúlt napokban ellátogatott az erdélyi börtönökbe kivizsgálni az elítéltektől levélben kapott panaszokat. Lesújtó tapasztalataikat – túlzsúfoltság, személyzethiány – jelentésbe foglalták.
13 ezer hellyel kevesebb
Körútjuk első állomása a szatmárnémeti börtön volt. A négyszintes épületet 1896-ban emelték, összterülete valamivel több, mint 4000 négyzetméter. A parlamenti szakbizottság tagjai között valószínűleg műépítészek is lehettek, hiszen legelső megállapításuk az épület struktúrájára vonatkozott, amelyet „általában jónak” mondtak. Igaz, 2000 és 2002 között főjavításokat végeztek a börtönépületen.
Ugyanekkor újították fel teljes mértékben a börtön hőközpontját is. Az épület műszaki állapotát, az épület korához viszonyítva kielégítőnek minősítették, bár – mint megállapították – ráférne a javítás a sokfelé megrepedezett mozaikpadlóra, továbbá vízálló szigetelés is ráférne az épületre, mindenekelőtt a fürdőkben.
A szatmárnémeti börtön viszont túlzsúfolt. Az 508 férőhelyes börtön kihasználtsága meghaladta a 110 százalékot. A túlzsúfoltság egyébként általános jellemzője a romániai börtönviszonyoknak. Az ország börtöneiben 13 ezer hellyel kevesebb van a jelenleg szükségesnél. ily módon nem biztosított az európai normák szerinti, foglyonkénti hat köbméteres térség sem.
Harminc ember egy cellában
A férőhelyek tekintetében nagyjából hasonló volt a helyzet a nagybányai fegyintézetben is, amelyben a nyitott és félig nyitott börtönrendszerre ítélt foglyok tartózkodnak. A létesítmény igazgatósága több alkalommal kérte az illetékes hatóságoktól a börtön új épületszárnnyal történő kibővítését továbbá a volt ügyészség és az ügyészség nagysomkuti egysége épületének átvételét, ám mindeddig mindhiába kilincseltek.
A nagybányai börtönt 1976-ban adták át, és mindeddig nem végeztek rajta főjavítást, ami azért már ráférne az épületre. Természetesen ez a fegyház is túlzsúfoltsággal küzd, ami nem csak a foglyok életét keseríti meg – egy-egy nagyobb cellába harminc embert is bezsúfolnak –, de a kis létszámú személyzetnek is gondot okoz, hiszen képtelen ellátni feladatát.
A nagyváradi börtön 1865 óta működik ugyanabban az épületben. Pillanatnyilag a Bihar, Szatmár és Szilágy megyéből származó foglyokat tartják itt. Öt részlegből áll, a foglyokat maximális biztonsági, zárt és nyitott börtönrendszerre ítélték, de külön részleg van az előzetes letartóztatásban lévők számára is. A nagybányai börtönben igen sok a visszaeső bűnös – az állomány több mint 46 százalékát jelentik.
A leghíresebb börtönök egyike
A szamosújvári börtön – a nagyenyedi mellett – talán az egyik leghíresebb-leghírhedtebb romániai büntetésvégrehajtási intézmények egyike. Tulajdonképpen két börtönből áll, az egyik a szamosújvári, a másik a kolozsvári részleg. Szamosújváron csupán férfiak vannak, akiket maximális biztonsági, zárt illetve nyitott börtönrendszerre ítéltek. Ide kerül a maximális biztonsági és zárt rendszerre ítélt fiatalok egy része is.
A kolozsvári részlegen előzetes letartóztatásba helyezett kiskorúak, illetve előzetesen letartóztatott vagy pedig jogerősen elítélt nők vannak. A szamosújvári létesítmény kapacitása 1216, a kolozsvári részlegé pedig 241 személy. A szamosújvári börtön egyébként az Északnyugati Regionális Csoport része, és innen koordinálják a nagyváradi, szatmárnémeti, nagybányai, besztercei börtönöket valamint a dési börtönkórházat is.
A szamosújvári börtönben a legnagyobb gondot a személyzethiány okozza. A pszichoszociális részlegen például mindössze két pszichológus dolgozik, egyikük ráadásul hosszabb betegszabadságon tartózkodik, tovább négy szociális asszisztenst foglalkoztatnak – közül az egyik a pszichoszociális részleg vezetője, aki a megfelelő programokat irányítja. A személyzethiányon csak nehezítenek a sűrű áthelyezések, az újabb feladatok, amelyek még inkább megterhelik a börtön alkalmazottait.
Ugyanakkor nincs kellő felszereltsége a börtönnek a sport- és másfajta, hobby-, művészi tevékenységekhez. Szintén az anyagiak hiánya miatt nem sikerült gyakorlatba ültetni sem Szamosújváron, sem pedig Kolozsvárott a visszaesés kockázatát csökkentő programokat.
Megyei kórház rangjára emelték
A dési börtönkórházat 1997-ben hozták létre, 158 személy befogadására képes. Kihasználtsága egyelőre csupán 86 százalékos. A börtönkórház épülete Dés központjában van, részét képezi az 1893-ban átadott dési igazságügyi palotának.
Az épület struktúrája megfelel a követelményeknek, jóllehet a falakon és az alapzaton apróbb repedések láthatók. Igaz, az átadását követő időszakban a börtönkórház épületén nem végeztek javításokat. A víz- és csatornahálózat a városi hálózatokhoz csatlakozik, az épület saját hőközponttal rendelkezik. A víz- és csatornahálózatot, a hő- és elektromos központot 1996-ban helyzeték üzembe, és mivel 17 éven át nem javították, látszanak rajtuk az elhasználtság nyomai.
A dési börtönkórházban a zárt börtönrendszerre ítélt rabok tartózkodnak, kivételt csak a kiszolgálásban alkalmazott foglyok képeznek, akik esetében a félig nyitott vagy nyitott rendszert alkalmazzák. A dési börtönkórház egyébként az Országos Börtönhatósághoz tartozó egyetlen intézmény, amelynek műszaki felszereltsége, a gyógykezelés minősége alkalmassá tett arra, hogy az egészségügyi tárca, a kórházakkreditálási bizottság ajánlása alapján megyei kórház rangra emelt, vagyis megfelel az európai uniós elvárásoknak is.
B. T.
maszol.ro
2015. május 20.
Szülőföldmérés
Veszélyes vizekre eveztek a Nemzetstratégiai Kutatóintézet halászai, ám vitathatatlan érdemük, hogy olyan problémákat hoztak felszínre, amelyekkel sokkal többet kell foglalkozni, mint eddig.
A szórványmagyarság a kisebbségi lét súlyos következményeiről szolgáltat nap mint nap „élő tudósítást”, ám a kétségbeejtő, egyúttal tanulságos történések ellenére eddig nem született átfogó mentési stratégia. Abban egyetértés mutatkozik, hogy a legfontosabb cél a szülőföldön maradás és az anyanyelven való boldogulás, ám a szülőföld igen tág fogalom, amely szubjektíven megítélhető jelentéstartalmat hordoz.
A nem olyan régen Budapesten megalakult Nemzetstratégiai Kutatóintézet úgy döntött, saját szakállra belevág a szórványmentésbe, a jelek szerint Erdély szintjére „kitolva” mindannyiunk szülőföldjének határait. A besztercei és medgyesi példák arról tanúskodnak, hogy a Szász Jenő által vezetett intézet a tömbmagyarság óvó szárnyai alá menekítené a diákokat, nem törődve azzal, hogy ösztöndíjjal, ingyenes bentlakással és utaztatással kecsegtetető ajánlatuk tönkreteheti azt, amin évek óta vért izzadva munkálkodnak a „végeken”.
A székelyföldi küldöttek besztercei és medgyesi kampánya nagy felháborodást váltott ki – abszolút jogosan, hiszen Szász Jenőék anélkül indultak el egy úton, hogy széles körű egyeztetést folytattak volna az érintettekkel, a helyi közösségek tagjaival, vezetőivel. Azonban magánakciójuknak pozitív hozadéka is van: egyértelművé vált, hogy nem így kell csinálni. Szintén örvendetes, hogy kiderült, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet rendelkezik anyagi forrásokkal, amelyeket a magyarul tanuló diákok támogatására fordíthat.
Nagyon reméljük, hogy ezt az összeget nemcsak Székelyudvarhelyre szállított gyerekekre költhetik el, hanem mondjuk Besztercén, Medgyesen, Nagyenyeden, Déván, Temesváron, Aradon vagy Nagybányán is, ott, ahol a szülők, tanárok és érdekvédelmi vezetők régóta harcolnak a megmaradásért – csak „kicsiben”.
Mert a csábító felajánlás helyben, a szórványtérségek központjaiban is szép eredményekkel járhat. S talán épp az életbevágóan fontos támogatásnak köszönhetően fogják valamivel többen kimondani a végeken is: boldogulok a szülőföldemen.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
Veszélyes vizekre eveztek a Nemzetstratégiai Kutatóintézet halászai, ám vitathatatlan érdemük, hogy olyan problémákat hoztak felszínre, amelyekkel sokkal többet kell foglalkozni, mint eddig.
A szórványmagyarság a kisebbségi lét súlyos következményeiről szolgáltat nap mint nap „élő tudósítást”, ám a kétségbeejtő, egyúttal tanulságos történések ellenére eddig nem született átfogó mentési stratégia. Abban egyetértés mutatkozik, hogy a legfontosabb cél a szülőföldön maradás és az anyanyelven való boldogulás, ám a szülőföld igen tág fogalom, amely szubjektíven megítélhető jelentéstartalmat hordoz.
A nem olyan régen Budapesten megalakult Nemzetstratégiai Kutatóintézet úgy döntött, saját szakállra belevág a szórványmentésbe, a jelek szerint Erdély szintjére „kitolva” mindannyiunk szülőföldjének határait. A besztercei és medgyesi példák arról tanúskodnak, hogy a Szász Jenő által vezetett intézet a tömbmagyarság óvó szárnyai alá menekítené a diákokat, nem törődve azzal, hogy ösztöndíjjal, ingyenes bentlakással és utaztatással kecsegtetető ajánlatuk tönkreteheti azt, amin évek óta vért izzadva munkálkodnak a „végeken”.
A székelyföldi küldöttek besztercei és medgyesi kampánya nagy felháborodást váltott ki – abszolút jogosan, hiszen Szász Jenőék anélkül indultak el egy úton, hogy széles körű egyeztetést folytattak volna az érintettekkel, a helyi közösségek tagjaival, vezetőivel. Azonban magánakciójuknak pozitív hozadéka is van: egyértelművé vált, hogy nem így kell csinálni. Szintén örvendetes, hogy kiderült, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet rendelkezik anyagi forrásokkal, amelyeket a magyarul tanuló diákok támogatására fordíthat.
Nagyon reméljük, hogy ezt az összeget nemcsak Székelyudvarhelyre szállított gyerekekre költhetik el, hanem mondjuk Besztercén, Medgyesen, Nagyenyeden, Déván, Temesváron, Aradon vagy Nagybányán is, ott, ahol a szülők, tanárok és érdekvédelmi vezetők régóta harcolnak a megmaradásért – csak „kicsiben”.
Mert a csábító felajánlás helyben, a szórványtérségek központjaiban is szép eredményekkel járhat. S talán épp az életbevágóan fontos támogatásnak köszönhetően fogják valamivel többen kimondani a végeken is: boldogulok a szülőföldemen.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 23.
Erdély-romantika Felvidéken – Beszélgetés Csáky Pál szlovákiai magyar politikussal
Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, a határon túli magyar nemzetrészek keveset foglalkoznak egymással, a ritka kapcsolat többnyire Budapest közvetítésére szorul, állapította meg keserűen dévai látogatása alkalmával Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) egykori (2007–2010) elnöke. A felvidéki író-politikus – aki 1998 és 2006 között Szlovákia kormányfő-helyettese volt – a Hunyad Megyei Magyar Napokra jött el a dél-erdélyi szórványba, Winkler Gyula kollégája meghívására. Ez alkalommal beszélgettünk el vele.
Erős magyarság, gyenge magyarság
– Azon állítása, miszerint a hátáron túl rekedt nemzetrészek közül a felvidéki magyarság szellemileg és lelkileg a leggyengébb, igen meglepőnek tűnhet, tekintettel arra, hogy az életszínvonal éppenséggel ott a legmagasabb, jobb, mint Magyarországon, Erdélyről nem is beszélve. – Éppen ez a paradoxon, hogy a viszonylagos jólét nem párosul a nemzeti öntudat erősségével. Nemzeti kötődés szempontjából az erdélyi magyarság erősebb, mint a felvidéki. Szerintem ez két tényezőre vezethető vissza, a történelmi hagyományokra és az elnyomásra. Míg Erdély sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt, tekintetünk mindig is Budapestre figyelt. Az erdélyi magyar írók is gyakran jellegzetesen erdélyi témákat dolgoztak fel, miközben a felvidékiek inkább általános magyar ügyekre figyeltek fel. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarságot óriási üldözés érte, amikor a Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, és körülbelül 110 000 magyart (az akkori 700 000-ből) akaratuk ellenére kitelepítették szülőföldjükről etnikai tisztogatás keretében, mindenekelőtt az elitet. Épp, hogy kiheverte ezen csapást, s jött a következő Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanásánál, amikor újabb elit-lefejezés történt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi munkára kényszeríttették.
– Mégis átvészelte a történelmi viharokat és megmaradt, sőt a hatvanas évektől gyarapodott, népszámlálásról népszámlálásra többen voltak. A rendszerváltás után alábbhagyott a szlovák állami nacionalizmus nyomása, a gazdasági és politikai körülmények is javultak, a 600 000-es magyarság mégis félmillióra apadt. A tendencia sajnos nemcsak a felvidékiekre vonatkozik, a román államnacionalizmus erőteljes üldözése idején, gazdasági nyomorban az erdélyi magyarság is erős maradt, gyarapodott is 89 előtt, miközben a széleskörű nemzeti jogoknak örvendő és irigylésre méltó anyagi jólétben élő vajdasági magyarság már akkor is apadt. Átok lenne a jólét és a szabadság a határon túli magyarság számára? Az elnyomás nem tudott megtörni, sőt, megerősített, viszont a jobb körülmények igencsak kikezdtek.
– Nehéz kérdés, már Adyt is foglalkoztatta, egyik versében a nyomás és a kényszer szükségességét említi, az emelné fel a magyarságot. A kényszer kétségtelenül összefogást eredményez, ostromlott várban az összetartás nyilvánvaló. A határon túli magyarság azonban nem élhet állandóan ostrom alatt, a nemzeti öntudatot anélkül is meg kell tartani. Szlovákiában ez, sajnos, gyengült az utóbbi 25 évben. – A hivatalos statisztikák szerint a felvidéki magyarság már elveszítette Pozsonyt és Kassát, onnan már jóformán eltűntek a magyarok. Valós-e a helyzet, vagy inkább a számok politikai manipulációjáról volna szó?
– Attól tartok, hogy a valós helyzet sem jobb, a 410 000-es lakosú Pozsonyban 16 000 magyar él, a 240 000-es Kassán pedig már csak olyan 5000. Ez utóbbi esetben viszont meg kell jegyezni, hogy a szlovák és magyar identitás nem különül el annyira, sok a vegyes család, s a legutóbbi népszámláláson a város lakosságának 15%-a nemzetiségnél egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „kassai”. – Erdélyben azért a nagyvárosok esetében sokkal jobb a magyarság helyzete, Kolozsváron és Nagyváradon olyan 50 000, Marosvásárhelyen, pedig közel 60 000 magyar él. Még ha számbelileg ott is kisebbségbe került, nagyvárosaink megmaradtak magyar központoknak, továbbra is vonzzák az erdélyi magyar elitet, intézményeink (egyetem, iskolák, színházak, sajtó, könyvkiadók stb.) kisugárzó hatása most is erős. Pozsony és Kassa esetében beszélhetünk-e még az egész felvidéki magyarságot szolgáló szellemi-kulturális kisugárzásról?
– Pozsony és Kassa már nem tudják ellátni a szellemi központ feladatát, Pozsonyban nincs is állandó magyar színház, csupán Kassán. Miközben az erdélyi és a vajdasági magyarság megtartotta nagyvárosait – Szabadka ugyanolyan magyar központ maradt a Vajdaságban, mint Kolozsvár és Marosvásárhely Erdélyben –, a szlovákiai magyarság elvesztette a nagyvárosokat, központja áttevődött a magyar többségű Komáromba (35 000 lakos, szerk. megj.) és Dunaszerdahelyre (23 000 lakos).
– Nálunk ekkora kisvárosok – mint például Székelyudvarhely vagy Kézdivásárhely – legfeljebb másodrangú regionális központokként jöhetnek szóba, nem összerdélyi nemzeti központokként. – Többek között ezért is mondom, hogy szellemileg-lelkileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túli nemzetrészek közül.
– Mi a helyzet a szórvánnyal? Erdélyben is vannak román tömbvidékek, Hunyad megye is ide sorolható, ahol a magyarság Trianon előtt is szórványban élt, most is. Trianon előtt még a szlovák tömbvidéken is éltek magyarok, főleg a városokban jelentős magyar polgárság volt. Vannak-e még magyarok például Turóc, Trencsén, Zólyom, Liptó, Sáros vagy Szepes vármegyékben, vagy az ottani magyarság teljes eltűnését kimutató szlovák statisztika e téren sem téved? – Arrafelé már alig akad magyar, az MKP-nak is csak elvétve vannak szervezetei, noha minden választásnál onnan is kapunk néhány szavazatot. A Beneš-dekrétumok kiűzték a magyarokat – és a szintén évszázados múlttal rendelkező tekintélyes szepességi németeket – onnan, jelenleg a szlovákiai magyarság már csak az ország déli részén, a magyar határ mentén él, kisebb-nagyobb tömbökben. – Álszerénység nélkül, mindezek alapján Erdélyt példaképnek lehetne tekinteni a Felvidéken, noha jóléti szempontból éppenséggel a fordítottja helytálló.
– A mostohább történelmi fordulatok vezettek ide, másrészt viszont Csehszlovákia gazdasági helyzete mindig is jobb volt, mint Romániáé, s annak öröksége az önálló Szlovákiában is megmaradt. Magyar–magyar konkurencia
– Erdélyben nemigen tudjuk kezelni a magyar–magyar konkurenciát. A magyar iskoláknak az a célja, hogy minél több – lehetőleg az összes – magyar gyereket oda írassák, nemhogy elszívnák a környező magyar iskoláktól. Mégis gyakran ez történik, Kolozsváron például a 3 patinás belvárosi magyar gimnázium elszívja a gyerekeket a lakótelepi iskoláktól, a Nagyenyed környéki falvakban pedig számos magyar iskola szembesül létszámgondokkal a híres Bethlen-kollégium vonzása miatt. Mi a helyzet a Felvidéken?
– A jelenség nálunk is létezik, kezelése számunkra is kihívás, főleg, hogy gyakran személyi kérdéssé fajul. Igyekszünk meggyőzni a szülőket, erőfeszítéseink nem hiábavalók, az anyanyelvű iskolák látogatottsága terén enyhe javulás tapasztalható, jelenleg a magyar diákok 17%-a jár szlovák tannyelvű iskolába, míg 5 évvel ezelőtt az arány 20% volt.
– Politikai téren is hasonló a helyzet, legalábbis Erdélyben. Az MPP, majd az EMNP azzal a céllal jött létre, hogy megszólítsa az RMDSZ-ből kiábrándult magyarokat. Nem sikerül, noha az elképzelés nem rossz, elvileg erősebb magyar politikai képviseletet eredményezhetett volna. Felvidéken is kialakult a konkurencia az MKP és annak korábbi elnöke, Bugár Béla által alapított Híd–Most között.
– Roppant károsnak tartom a megosztást, tovább gyengíti a magyarság pozícióit. Az MKP magyar párt, míg a szintén magyar szavazatokra épülő Híd–Most elvileg magyar–szlovák politikai alakulat. A valóságban kevésbé, noha a tagság többsége ott is magyar, gyűléseik szlovák nyelven zajlanak a kevés szlovák miatt. Azt is erősen kétlem, hogy a magyar nemzeti érdek háttérbe szorítása és a „csak azt mondjuk a szlovákoknak, amit hallani szeretnek” stratégia, amit a Híd–Most alkalmaz, eredményes lehet. A problémákat néven kell nevezni, a mosolypolitika nem mindig alkalmazható, semmiképpen sem a nemzeti értékek kárára. A politikai konkurencia ráadásul jelentősen megnehezíti a magyarság helyzetét, mivel ezáltal elveszítette azt a politikai potenciált, amely engedményekre kényszeríthette a szlovák politikumot. A megosztottság révén a politikai frontvonal áttevődött szlovák–magyar síkról magyar–magyar szintre. Szintén a megosztottság számlájára írható, hogy a szlovák pozíciók még a dél-szlovákiai tömbmagyar vidéken is megerősödtek, a magyarok pedig gyengültek. Olyan vidékeken, melyeket korábban az MKP magabiztosan uralt, a megosztottság nyomán nevető harmadikként a Smer (Fico kormányfő baloldali pártja, szerk. megj.) is pozíciókhoz jutott.
– Szomorú, hogy Európa nemigen hajlandó tudomást venni a nemzeti kisebbségekről, ugyanakkor mi magunk sem igazán ismerjük egymást, mármint a határon túl rekedt magyar közösségeket. Az erdélyi és a felvidéki magyarság kapcsolatai minimálisak.
– E téren javul a helyzet, legalábbis részünkről. A szlovákiai magyarság körében amolyan Erdély-romantika alakul ki, egyre többen fedezik fel Erdélyt Wass Albert vagy Tamási Áron művei révén, évről évre egyre többen látogatnak el Erdélybe, a csíksomlyói búcsúra már rendszeresen járnak, Szováta is népszerű üdülőhellyé kezd válni. Valószínűleg a tendencia folytatódik, s közvetlen kapcsolatok megerősödnek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma
Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, a határon túli magyar nemzetrészek keveset foglalkoznak egymással, a ritka kapcsolat többnyire Budapest közvetítésére szorul, állapította meg keserűen dévai látogatása alkalmával Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) egykori (2007–2010) elnöke. A felvidéki író-politikus – aki 1998 és 2006 között Szlovákia kormányfő-helyettese volt – a Hunyad Megyei Magyar Napokra jött el a dél-erdélyi szórványba, Winkler Gyula kollégája meghívására. Ez alkalommal beszélgettünk el vele.
Erős magyarság, gyenge magyarság
– Azon állítása, miszerint a hátáron túl rekedt nemzetrészek közül a felvidéki magyarság szellemileg és lelkileg a leggyengébb, igen meglepőnek tűnhet, tekintettel arra, hogy az életszínvonal éppenséggel ott a legmagasabb, jobb, mint Magyarországon, Erdélyről nem is beszélve. – Éppen ez a paradoxon, hogy a viszonylagos jólét nem párosul a nemzeti öntudat erősségével. Nemzeti kötődés szempontjából az erdélyi magyarság erősebb, mint a felvidéki. Szerintem ez két tényezőre vezethető vissza, a történelmi hagyományokra és az elnyomásra. Míg Erdély sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt, tekintetünk mindig is Budapestre figyelt. Az erdélyi magyar írók is gyakran jellegzetesen erdélyi témákat dolgoztak fel, miközben a felvidékiek inkább általános magyar ügyekre figyeltek fel. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarságot óriási üldözés érte, amikor a Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, és körülbelül 110 000 magyart (az akkori 700 000-ből) akaratuk ellenére kitelepítették szülőföldjükről etnikai tisztogatás keretében, mindenekelőtt az elitet. Épp, hogy kiheverte ezen csapást, s jött a következő Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanásánál, amikor újabb elit-lefejezés történt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi munkára kényszeríttették.
– Mégis átvészelte a történelmi viharokat és megmaradt, sőt a hatvanas évektől gyarapodott, népszámlálásról népszámlálásra többen voltak. A rendszerváltás után alábbhagyott a szlovák állami nacionalizmus nyomása, a gazdasági és politikai körülmények is javultak, a 600 000-es magyarság mégis félmillióra apadt. A tendencia sajnos nemcsak a felvidékiekre vonatkozik, a román államnacionalizmus erőteljes üldözése idején, gazdasági nyomorban az erdélyi magyarság is erős maradt, gyarapodott is 89 előtt, miközben a széleskörű nemzeti jogoknak örvendő és irigylésre méltó anyagi jólétben élő vajdasági magyarság már akkor is apadt. Átok lenne a jólét és a szabadság a határon túli magyarság számára? Az elnyomás nem tudott megtörni, sőt, megerősített, viszont a jobb körülmények igencsak kikezdtek.
– Nehéz kérdés, már Adyt is foglalkoztatta, egyik versében a nyomás és a kényszer szükségességét említi, az emelné fel a magyarságot. A kényszer kétségtelenül összefogást eredményez, ostromlott várban az összetartás nyilvánvaló. A határon túli magyarság azonban nem élhet állandóan ostrom alatt, a nemzeti öntudatot anélkül is meg kell tartani. Szlovákiában ez, sajnos, gyengült az utóbbi 25 évben. – A hivatalos statisztikák szerint a felvidéki magyarság már elveszítette Pozsonyt és Kassát, onnan már jóformán eltűntek a magyarok. Valós-e a helyzet, vagy inkább a számok politikai manipulációjáról volna szó?
– Attól tartok, hogy a valós helyzet sem jobb, a 410 000-es lakosú Pozsonyban 16 000 magyar él, a 240 000-es Kassán pedig már csak olyan 5000. Ez utóbbi esetben viszont meg kell jegyezni, hogy a szlovák és magyar identitás nem különül el annyira, sok a vegyes család, s a legutóbbi népszámláláson a város lakosságának 15%-a nemzetiségnél egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „kassai”. – Erdélyben azért a nagyvárosok esetében sokkal jobb a magyarság helyzete, Kolozsváron és Nagyváradon olyan 50 000, Marosvásárhelyen, pedig közel 60 000 magyar él. Még ha számbelileg ott is kisebbségbe került, nagyvárosaink megmaradtak magyar központoknak, továbbra is vonzzák az erdélyi magyar elitet, intézményeink (egyetem, iskolák, színházak, sajtó, könyvkiadók stb.) kisugárzó hatása most is erős. Pozsony és Kassa esetében beszélhetünk-e még az egész felvidéki magyarságot szolgáló szellemi-kulturális kisugárzásról?
– Pozsony és Kassa már nem tudják ellátni a szellemi központ feladatát, Pozsonyban nincs is állandó magyar színház, csupán Kassán. Miközben az erdélyi és a vajdasági magyarság megtartotta nagyvárosait – Szabadka ugyanolyan magyar központ maradt a Vajdaságban, mint Kolozsvár és Marosvásárhely Erdélyben –, a szlovákiai magyarság elvesztette a nagyvárosokat, központja áttevődött a magyar többségű Komáromba (35 000 lakos, szerk. megj.) és Dunaszerdahelyre (23 000 lakos).
– Nálunk ekkora kisvárosok – mint például Székelyudvarhely vagy Kézdivásárhely – legfeljebb másodrangú regionális központokként jöhetnek szóba, nem összerdélyi nemzeti központokként. – Többek között ezért is mondom, hogy szellemileg-lelkileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túli nemzetrészek közül.
– Mi a helyzet a szórvánnyal? Erdélyben is vannak román tömbvidékek, Hunyad megye is ide sorolható, ahol a magyarság Trianon előtt is szórványban élt, most is. Trianon előtt még a szlovák tömbvidéken is éltek magyarok, főleg a városokban jelentős magyar polgárság volt. Vannak-e még magyarok például Turóc, Trencsén, Zólyom, Liptó, Sáros vagy Szepes vármegyékben, vagy az ottani magyarság teljes eltűnését kimutató szlovák statisztika e téren sem téved? – Arrafelé már alig akad magyar, az MKP-nak is csak elvétve vannak szervezetei, noha minden választásnál onnan is kapunk néhány szavazatot. A Beneš-dekrétumok kiűzték a magyarokat – és a szintén évszázados múlttal rendelkező tekintélyes szepességi németeket – onnan, jelenleg a szlovákiai magyarság már csak az ország déli részén, a magyar határ mentén él, kisebb-nagyobb tömbökben. – Álszerénység nélkül, mindezek alapján Erdélyt példaképnek lehetne tekinteni a Felvidéken, noha jóléti szempontból éppenséggel a fordítottja helytálló.
– A mostohább történelmi fordulatok vezettek ide, másrészt viszont Csehszlovákia gazdasági helyzete mindig is jobb volt, mint Romániáé, s annak öröksége az önálló Szlovákiában is megmaradt. Magyar–magyar konkurencia
– Erdélyben nemigen tudjuk kezelni a magyar–magyar konkurenciát. A magyar iskoláknak az a célja, hogy minél több – lehetőleg az összes – magyar gyereket oda írassák, nemhogy elszívnák a környező magyar iskoláktól. Mégis gyakran ez történik, Kolozsváron például a 3 patinás belvárosi magyar gimnázium elszívja a gyerekeket a lakótelepi iskoláktól, a Nagyenyed környéki falvakban pedig számos magyar iskola szembesül létszámgondokkal a híres Bethlen-kollégium vonzása miatt. Mi a helyzet a Felvidéken?
– A jelenség nálunk is létezik, kezelése számunkra is kihívás, főleg, hogy gyakran személyi kérdéssé fajul. Igyekszünk meggyőzni a szülőket, erőfeszítéseink nem hiábavalók, az anyanyelvű iskolák látogatottsága terén enyhe javulás tapasztalható, jelenleg a magyar diákok 17%-a jár szlovák tannyelvű iskolába, míg 5 évvel ezelőtt az arány 20% volt.
– Politikai téren is hasonló a helyzet, legalábbis Erdélyben. Az MPP, majd az EMNP azzal a céllal jött létre, hogy megszólítsa az RMDSZ-ből kiábrándult magyarokat. Nem sikerül, noha az elképzelés nem rossz, elvileg erősebb magyar politikai képviseletet eredményezhetett volna. Felvidéken is kialakult a konkurencia az MKP és annak korábbi elnöke, Bugár Béla által alapított Híd–Most között.
– Roppant károsnak tartom a megosztást, tovább gyengíti a magyarság pozícióit. Az MKP magyar párt, míg a szintén magyar szavazatokra épülő Híd–Most elvileg magyar–szlovák politikai alakulat. A valóságban kevésbé, noha a tagság többsége ott is magyar, gyűléseik szlovák nyelven zajlanak a kevés szlovák miatt. Azt is erősen kétlem, hogy a magyar nemzeti érdek háttérbe szorítása és a „csak azt mondjuk a szlovákoknak, amit hallani szeretnek” stratégia, amit a Híd–Most alkalmaz, eredményes lehet. A problémákat néven kell nevezni, a mosolypolitika nem mindig alkalmazható, semmiképpen sem a nemzeti értékek kárára. A politikai konkurencia ráadásul jelentősen megnehezíti a magyarság helyzetét, mivel ezáltal elveszítette azt a politikai potenciált, amely engedményekre kényszeríthette a szlovák politikumot. A megosztottság révén a politikai frontvonal áttevődött szlovák–magyar síkról magyar–magyar szintre. Szintén a megosztottság számlájára írható, hogy a szlovák pozíciók még a dél-szlovákiai tömbmagyar vidéken is megerősödtek, a magyarok pedig gyengültek. Olyan vidékeken, melyeket korábban az MKP magabiztosan uralt, a megosztottság nyomán nevető harmadikként a Smer (Fico kormányfő baloldali pártja, szerk. megj.) is pozíciókhoz jutott.
– Szomorú, hogy Európa nemigen hajlandó tudomást venni a nemzeti kisebbségekről, ugyanakkor mi magunk sem igazán ismerjük egymást, mármint a határon túl rekedt magyar közösségeket. Az erdélyi és a felvidéki magyarság kapcsolatai minimálisak.
– E téren javul a helyzet, legalábbis részünkről. A szlovákiai magyarság körében amolyan Erdély-romantika alakul ki, egyre többen fedezik fel Erdélyt Wass Albert vagy Tamási Áron művei révén, évről évre egyre többen látogatnak el Erdélybe, a csíksomlyói búcsúra már rendszeresen járnak, Szováta is népszerű üdülőhellyé kezd válni. Valószínűleg a tendencia folytatódik, s közvetlen kapcsolatok megerősödnek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma