IV. Erdélyi Református presbiteri konferencia
Szórványgyülekezetekkel ismerkedtek
Idén az Algyógyi Ifjúsági Központban tartja rendes évi konferenciáját az Erdélyi Református presbiteri szövetség.
– Az immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő konferencia egyben táborozás is, igyekszünk olyan helyszínt választani, ahol az egyhetes program alatt lehetőség nyílik az üdülésre, kötetlen együttlétre, beszélgetésre – fogalmazott Pályi József, a presbiteri szövetség kerületi elnöke.
Algyógy azonban nem csupán üdülő jellegével vonzotta a presbitereket. – Három évig a Balaton partján szerveztük meg a konferenciát, amelyre hivatalos volt az egyházkerület minden presbitériuma. Idén azonban a dél-erdélyi Algyógy mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, itt betekintést nyerhetünk a szórványgyülekezetek életébe – mondta Pályi József. A konferenciákról ugyanis a szórványgyülekezetek képviselői általában hiányoznak. Idén is a Maros megyei, kolozsvári, Küküllő-menti és erdővidéki egyházmegyék küldték el képviselőiket. A presbiteri szövetség elnöke szerint a szórványvidéken a presbitériumok nehezen tudják ellátni feladataikat, hiszen a gyülekezeti tagok egy-egy nagyobb város, vagy község egész területén szétszórva élnek, ráadásul sokan vegyes családokban, így nehéz a kapcsolattartás. Persze a tömbvidék egyházközségei sem mentesek a mindennapi gondoktól, a megmaradás kérdése itt is az összefogáson, tudatos építkezésen múlik. – Jómagam a marosvásárhelyi alsóvárosi gyülekezet tagja vagyok. A városban tíz gyülekezet van, de szinte minden évben 500-600 egyháztagot kísérünk ki a temetőbe. A fogyás tehát nálunk is rohamos – ismertette a marosvásárhelyi gyülekezetek helyzetét Pályi József. Elmondása szerint azonban a helyzet nem olyan fekete, hiszen a fiatal lelkészcsaládok Erdély-szerte, jó példát mutatva vállalják a nagy családot. Szinte mindenhol három vagy ennél több gyermek születik a lelkipásztorok családjában és ez jó példát jelent a gyülekezetek számára is. Van olyan falu, ahol a helybeliek is megbátorodtak, évről-évre több a keresztelő. S azóta a határban fekvő szántóföldek sem hevernek parlagon. A családfők nekiveselkedtek, dolgozzák a földeket, hogy eltarthassák a családot.
A gyülekezetek megtartásában nagy szerep hárul a presbitériumra is, hangsúlyozták az algyógyi konferencia előadói. Imre István Zoltán, mákófalvi lelkipásztor a dinamikus egyház példáját állította hallgatósága elé, Sipos Szabolcs, szászvárosi lelkész az egyházi élet megszervezéséről beszélt, Veress László marosszentkirályi lelkipásztor a gyülekezetépítésről tartott előadást, a tordai Nagy Albert lelkész pedig a presbiterek egyéni felelősségét taglalta.
Dr. Gudor Kund Botond, gyulafehérvári lelkipásztor az egyházkormányzat és -építkezés témájában tartott előadást a konferencia résztvevőinek és el is kísérte őket Magyarigenbe, Boroskrakkóra, Hegyalja vidékére, hogy betekintést nyerjenek a kihalófélben lévő gyülekezetek megmaradásért folytatott küzdelmébe. Az Algyógyon töltött egy hét alatt a presbiterek meglátogatták a piski arborétumot, a szászvárosi református Kun Kollégiumot és vártemplomot, ellátogattak Dévára, Vajdahunaydra, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Torockóra is. – Az itt tapasztalt élmények arra buzdítottak mindannyiunkat, hogy ne csak tanácskozzunk, hanem konkrét lépést is tegyünk a kihalóban lévő gyülekezetek megsegítésére. Ezért úgy döntöttünk, javasolni fogjuk az Erdélyi Református Egyházkerület mintegy tízezer presbiterének, hogy mindenki, megszabott rendszerességgel, egy lejjel támogassa a szórványgyülekezeteket, illetve az elárvult templomok karbantartását – foglalta össze a konferencia döntését Pályi József, az egyházkerületi presbitériumi szövetség elnöke.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Szászsebes – Az utolsó követ is meg kell őrizni
Szent István–napi szórványtalálkozó
Egy álom vált valóra tíz évvel ezelőtt, amikor Rácz Levente RMDSZ-elnök ötlete nyomán Marosszentimrén a megye magyar közössége az elhagyatott református templomban ünnepelt. Augusztus 20-a volt. Ezt követően évente mindig valahol a „mélyszórványban” volt az ünnep, és lassan új hagyomány született. Ott voltunk többek között Magyarszentbenedeken, Alvincen, Magyarigenben, Boroskrakkón, Sárdon és utoljára Asszonynépén. Idén buszok és személyautók tucatjai hozták a zarándokokat Szászsebesre, az ősi szász fészekbe, a ma is létező református közösség gyönyörű, felújított templomába. A szórványzarándoklatokban nemcsak a találkozások öröme, az örökségünkkel való törődés volt megragadó, hanem az is, hogy nyitás volt ez a javából. A magyar vándorlást a többségi helyi közösségek is érzékelték, értékelték, és egyre inkább odafigyeltek rá.
Templom- és várostörténet dióhéjban
A református templom történetét Gudor Botond vendégfogadó lelkipásztor ismertette. A Gyulafehérvártól 14 km-re fekvő Szászsebes először 1245-ben Mühlbach néven jelent meg hivatalos iratokban. Módos szász telepesek lakták, akik 1387 után Erdélyben elsőként építették meg városuk erődítményét. A város 19–20. századi fellendülése Johann Schöpp polgármesternek köszönhető. Szász Domokos püspöksége idején a reformátusok számának növekedése (1900-ben kb. száz fő) indokolta az istenháza megépítését. Alapítványt hoztak létre, és 1902–1903-ban, a várfalakon kívül, közadakozásból épült fel a neogótikus templom, amelyet 1904-ben szenteltek fel. Gudor András szolgálata idején (1997–1998) újították fel, idén pedig az önkormányzat támogatásával kisebb frissítési munkálatokat végeztek rajta. A falon elhelyezett emléktáblán olvashatók a templom történetének adatai.
A magyar közösség élete a sepsiszéki székelyek középkori betelepedésével, a katolikus egyház főesperessége révén teljesedett ki. A városban ma is ferences rendház működik, amelynek középkori ablakait a turisták gyakran megcsodálják. Az evangélikus templom szentélye Luxemburgi Zsigmond korabeli budai kőfaragó műhelyének nyomait viseli. Itt halt meg I. János királyunk (1540. júl. 17/21), akit végül Székesfehérváron temettek el. Ezután fia, János Zsigmond unitárius fejedelem uralkodásával indult be az önálló erdélyi fejedelemség. Szászsebes a középkori emlékek mellett ma a terek városa, és ez méginkább így lesz jövőre, amikor befejezik a terelőút megépítését. A lelkész szerint a mai 26 fős gyülekezet nem tudja megtölteni a templomot, de időről időre, nagy ünnepek idején ez mégis megtörténik. A tanulság pedig az, hogy „az utolsó követ is meg kell őrizni.”
Ünnepi pillanatok
Az augusztus végi kánikulában a templom hűvöse sem hozott enyhülést az ünneplőknek. Ökumenikus szellemben hirdetett igét Somogyi László székesfehérvári református lelkipásztor, Bíró Attila kökösi unitárius lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános. A kántori szolgálatot Szabó Zsombor tordai kántor látta el. Minden prédikációt és imát a nemzeti ünnepünk körüli gondolatok hatottak át.
Magát az ünnepséget a templomkert fáinak árnyékában, hirtelen felszerelt erősítők segítségével tartották meg. Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte az egyházi és világi vendégeket, többek között Kovács Pétert, az RMDSZ országos alelnökét és Carmen Tomşát, a szászsebesi gazdasági hivatal igazgatóját. Kiemelte, hogy az eltelt évtized ünnepein Gudor Botond több alkalommal volt vendégfogadó lelkész, hiszen ő igazán törődik az apadó gyülekezetű templomokkal. Ünnepi beszédet mondott Józsa Miklós nyugalmazott nagyenyedi magyartanár. Kiemelte Szent István intelmeit, ami mai napig is forrása a keresztény erkölcsiségnek. – Az Úr nem távozott, itt maradt, és a Fehér megyei magyarság megfogyatkozva bár, de létezik, és élni akar. A mára ünnepi díszbe öltözött templom is ezt igazolja – mondta a szónok.
Kovács Péter felhívta a figyelmet: mi egyediek vagyunk abban, hogy ünnepeinken is szomorkodunk. Majd egy fordulattal két szép, derűs Szent István-legendával ajándékozta meg a hálás közönséget.
A beszédeket a helyiek kedves kínálgatása, vendéglátása közepette rövid kultúrműsor követte. Fellépett Katona Kinga (Assissi Szent Ferenc éneke) és Gánya Ervin (Szent István-himnusz), a vargyasi szavalókör tagjai. Rövid műsorral készültek a tordai és a székelykocsárdi református egyházközségek kórusai, valamit Nagy Levente és barátai zenekara és énekese Kökösről. Szászsebesen ezúttal a jelenben futott össze a múlt és a jövő. Aznap délután Kolozsváron is jelen voltunk a Főtéren, abban a hangulatban, amit Moravetz Levente kiváló produkciója keltett. Miközben még bennünk élt a szászsebesi hangulat, Kolozsváron hangzott el: Zrínyi a várból tört ki és a halálba rohant, a mai kolozsváriak kiáramlottak a Főtérre, mert élni akarnak. Ami Kolozsváron, Erdély fővárosában zajlott, az nagyon sok helyen Erdélyben, például a tízszer kisebb Nagyenyeden is beindult, ha szerényebben is. Nevezzük nyitásnak arra a szabad térre, ahol közösségként létezhetünk, lélegezhetünk, és ahol keressük, óhajtjuk a többségi partnerséget. Ezt igazolta a kolozsvári és a szászsebesi ünneplés is.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Országos EKE-központ épül Várfalván
Hétvégén közmunkán vett részt harminc természetkedvelő
Kiemelt fontosságú esemény zajlott péntektől vasárnapig Várfalván. A Kolozs megyei településen a Várfalvi Községi Napok és Hagymafesztivál mellett az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) önkéntesei munkája zajlott: az úgynevezett EKE-Várat építették Aranyosrákoson, amely tulajdonképpen összenőtt Várfalvával. Az épület az EKE első saját ingatlana az erdélyi magyar civil szervezet újraalakulása óta. Dezső László, az egyesület országos elnöke elmondta: közel négy évig keresték a megfelelő ingatlant, a várfalvi házat egy hónapja sikerült megvásárolniuk, a hétvégén önkéntesek segítségével elkezdték a ház felújítását.
Az EKE központ helyszínének kiválasztásakor fontosnak tartották, hogy könnyen megközelíthető legyen, de ugyanakkor a természetkedvelők és természetjárók csendes, kevésbé forgalmas helyre vágytak. Az új központ a Kolozs megyei Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, az autópálya tordai lejárójától néhány kilométerre található, egy csendes mellékutcában.
Dezső László elmondta, hogy az egyesület a múlt század elején nagyon sok menedékházzal rendelkezett, amelyeket a rendszerváltás után nem sikerült visszaszerezniük. Rájöttek, hogy hiába keseregnek a múlton, és az elvesztett tulajdonokon, fontosabb, hogy az egyesület múltjának megőrzéséért és a jövőjének biztosításáért befektetéseket eszközöljenek, és új menedékházakat hozzanak létre annak érdekében, hogy a fiatalokkal, az ifjúsággal is megismertessék a természetjárás szépségeit, ugyanakkor kellemes és hasznos időtöltést, túralehetőségeket kínáljanak az egyesület tagjainak.
Közel vannak a természeti szépségek
Székelyföldön jóval drágábbak a hasonló ingatlanok, fejtette ki az egyesület elnöke, ezért döntöttek úgy, hogy Kolozs megyében alakítják ki a központot. Valamikor a Tordai-hasadékban található menedékház volt az egyesület legfontosabb pillére, ennek közelében Várfalván vásároltak meg egy 150 éves, jó állapotban lévő székely parasztházat több mint húsz ár telekkel. Az új EKE központ elhelyezkedése miatt fontos stratégiai pont lehet a különböző túrák megszervezésében, hiszen a közelben több látványosság is található: a Tordai-hasadék 9 km-re van, Torda városa, a sóbányával és a sós tavakkal alig 10 kilométerre helyezkedik el. Torockóra és Torockószentgyörgyre húsz perc alatt lehet eljutni a központból autóval, Székelykő pedig két órás gyaloglással közelíthető meg. De innen indulva felfedezhetjük az Aranyos-völgyét, egynapos csillagtúrával akár a Szolcsvai-búvópatak, Verespatak, a Detonáta, a Szkerisórai-jégbarlang is megtekinthető, vagy ellátogathatunk a környékbeli nagyobb városok – Torda, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár – történelmi látványosságaihoz. A honismereti túrák lebonyolításán túl, az egyesület célja gyermekkirándulások és táborok szervezése is, amelyek helyszínéül szintén ez a központ fog szolgálni – áll az EKE elnöke által a tagoknak küldött körlevélben.
A ház felújítási munkálatai már pénteken elkezdődtek, amikor két teherautónyi alapanyag érkezett a Székelyföldről Várfalvára. A szentegyházi Vándortáborból két darab ezerliteres tartályt, a zuhanyzók faanyagát, műanyag csöveket és idomokat, valamint négy köbméter faanyagot szállítottak Várfalvára, és megérkezett a ház berendezéséhez szükséges hét emeletes ágy és azok matracai is.
A felújítási munkálatokat az EKE Tordai Osztálya koordinálja Pálfi Miklós vezetésével, az önkéntesek pedig egész Erdély területéről érkeztek: Tordáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Brassóból, Nagyváradról. Egy igazi összefogás valósult meg.
1862-ben épült parasztházat építenek újjá
A megvásárolt ingatlant székely ácsmesterek építették 1862-ben. Dezső László elmondta, hogy az EKE megalakulásakor ez a ház már harmincéves volt, ezért tisztelettel fordulnak minden egyes gerendához és ajtófélfához. A megvásárlás pillanatában az ingatlan teljesen lakható állapotban volt, ezért csak elemi átalakításokat végeznek korunk elvárásainak megfelelően. A döngölt agyagpadlót hajópadlóra cserélik, központi fűtést szerelnek, és új zuhanyzókat hoznak létre.
Szombat délelőtt az 1863-ban épült festett székely kapu mögött lázas munka folyt. A mintegy harminc önkéntes lelkesen segített a ház otthonossá tételében. Az udvaron a nők és asszonyok a bográcsgulyás és a lucskos káposzta hozzávalóit készítették elő, a kétszobás házban pedig az önkéntesek óriási porfelhőben alakították ki a központi fűtés csöveinek elhelyezéséhez szükséges árkokat, talicskával hordva ki a lomokat, törmeléket.
A kánikulában a 22 áras kert gyümölcsfái nyújtottak némi hűsölési lehetőséget, itt gondos kezek gyűjtötték össze a gyümölcsöket, és a kerítés környékét is megtisztították a bozóttól. Megtudtuk, hogy a hétvége folyamán még megtisztítják a famennyezetet, és újralakkozzák az impozáns gerendákat, lemeszelik az oldalfalakat, a szobákat hajópadlózzák, majd összeszerelik az ágyakat, hogy a következő közmunka alkalmával már a házban tudják elszállásolni a segíteni érkezőket.
Az EKE országos elnöke bízik abban, hogyha nem is heti rendszerességgel, de gyakran lesz majd hasonló közmunka a központ szépítése, építése érdekében, hiszen tervek vannak: le szeretnék bontani a telken található gazdasági épületet két kis faházat építve a helyére.
Jelenleg az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek 15 erős bástyája van Erdély különböző részein, a Székelyföldtől Partiumig, a Bánságtól a Barcaságig. Közel kétezer taggal az ország legnagyobb turistaszervezete. Ezeket a bástyákat fogja összefogni, és összetartani a most felújított „vár”
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)

Bod Péter nyomában a dél-erdélyi szórványban
Kálnoki IKE-sek és presbiterek – a helybeli református egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület szervezésében – egy napon felkerekedtünk, és elindultunk, hogy utánanézzünk a Dél-Erdélyben élő magyarok sorsváltozásának, és annak, hogy a valamikori erős magyar közösségeket milyen történelmi-politikai forgószelek szórták szét, szívták ki az életnedvét, -kedvét.
Eddig csak hallottunk a szászvárosi református kollégium kényszerű eladásáról, a fogarasi magyarság zsugorodásáról, az őraljaboldogfalvi református templom kulcsát őrző román tanítóról, a magyarigeni magyarság Avram Iancu által vezetett lemészárlásáról. Közelről akartuk érezni a történelem szelét, amelyik Dél-Erdélyben átformálta, szétszórta vagy éppen elpusztította az ott élő magyarokat. Az a kíváncsiság is élt bennünk, hogy vajon milyen erő tartja meg a dél-erdélyi szórványban szolgáló lelkipásztorok, orvosok, értelmiségiek küzdeni akarását, szolgálatkészségét, hűségét? Az erősebb, nagyobb dél-erdélyi magyar közösségek öröméből-küzdelméből is szerettünk volna tanulni. Meg Bod Péter is hívott: „Gyertek, lássátok meg, milyen sorsra jutottunk itt, Hegyalján, tanuljatok ebből, és vigyázzatok a nyelvetekre, iskoláitokra. Becsüljétek meg az értetek küzdőket és úgy ragaszkodjatok Istenhez, mint a szőlővessző a tőkéhez.” Idős Szegedi László, Bod Péter XX. századi utóda Magyarigenben, a kövek és emlékek lelkipásztora is biztatott: „Gyertek, mert itt, a szórványban, a bánat és szomorúság között megerősödhettek az Úr Istenbe vetett reménységben, és abban a hitben is, hogy a borús idők után jó idők is jönnek, a nyomorúság után öröm is fog jönni.” Engedtünk a hívásnak, és felkutattunk huszonöt dél-erdélyi települést: Lorántffy Zsuzsanna, Árva Bethlen Kata és Babits Mihály Fogarasát, az 1848-as vízaknai csaták helyét, az egy utcában négy templomot építő (szász evangélikus, román, magyar, német nyelvű római katolikus, református, görögkeleti), Orth István képzőművész által színezett Szebent, az elrabolt református kollégiumú, gr. Kun Kocsárd és gr. Kuun Géza által dédelgetett Szászvárost, az elrejtőzött Hátszeget, az értéksugárzó magányába húzódó, valamikor a Kendeffyek erejéből élő Őraljaboldogfalvát, a pusztulással, letűnt dicsőséggel, élni akarással keveredő levegőjű Vajdahunyadot, ahol a várban Zsargó János református lelkipásztor kalauzolt hozzáértéssel, az ősi székely rend szerint élő Rákosdot, a dél-erdélyi magyar szórvány lüktetését-értelmét biztosító Dévát, Piskit, ahol az egyetlen református konfirmándus sem tud magyarul, a történelem viharai ellenére mindig újrakezdésre képes, de a természet csapásaiba belefáradt és elnéptelenedett Alvincet, Erdély legyengült szívét, a fejedelmi Gyulafehérvárt, az 1848-as szabadságharcban Avram Iancu seregei által feldúlt és lemészárolt Sárdot, Boroskrakkót, Magyarigent, a Bod Péter szellemét ápoló zarándokhelyet, a felüdítő szórvány-oázist, az összetartó Vajasdot, az árván maradt, Jékely Zoltán által megsiratott Marosszentimrét, a történelem során ötször elpusztított és ötször talpra állt református fellegvárat, Nagyenyedet, a majdnem teljesen magyarlakta, életerőt, hitet sugárzó Magyarlapádot, a Bethlen grófok bölcsőjét, Bethlenszentmiklóst, a vendégszerető, hangulatos óvárosú Medgyest, a marasztaló, többnyelvű, ugyancsak élni akaró szász-székely határvárost, Segesvárt, a Petőfi-zarándokhelyet, Fehéregyházát, a szórvány diákokat átölelő, küzdelmes életű Kőhalmot és Árva Bethlen Kata lelki tusáinak, értékteremtő szolgálatának színhelyét, Olthévizet. Hullámzó érzéssel jártuk végig a tragédiák és újjászületések, a küzdelmek és reménységek színtereit, a dél-erdélyi magyar szórványokat. Szembesültünk az elvakult gyűlölet évszázadokra kiható pusztító erejével, a beolvadás egyre fenyegetőbb jelenlétével. Találkoztunk elnémult, csak az üres templomában és sírköveiben élő gyülekezetekkel, még magyarul imádkozókkal, a magyar szóra felcsillanó könnyes tekintetekkel. Beszélgettünk aggódó idősekkel, reménykedő, tanulni, itthon maradni akaró fiatalokkal. A szálláshelyeinken, Szebenben, Déván, Gyulafehérváron és Segesváron úgy éreztük: egy család vagyunk. Egy nagy család, amelyikben egymásra vagyunk utalva. Erőt, reménységet merítettünk a lelkipásztorok, presbiterek, templomukat javító utolsó őrállók, kétkezi munkások küzdelmeiből, mosolyából, kitartásából. Mi, tömbben élő székelyek, akik mindezt láttuk, megdöbbentünk, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a szórvány magyar élet mennyivel jóval nehezebb, mint a miénk. Ott nem azon gondolkodnak a szülők, hogy milyen iskolát válasszanak a gyerekeiknek (az iskolaválasztás nagyon fontos!), hanem azon, hogy egyáltalán iskolát teremtsenek, vagy az egyetlen meglévőt miként tartsák fenn. Rádöbbentünk: még jobban kell ragaszkodnunk a mi Atyánkhoz, édes anyanyelvünkhöz, templomainkhoz, iskoláinkhoz, egymáshoz, minden lelki, nemzeti értékünkhöz. Figyelmeztetést is kaptunk: ha nem vigyázunk, mi is elszórványosodhatunk. Ha nem lesznek önfeláldozó, a nemzetükért küzdő, éles látású, tiszta erkölcsű, családjukat szerető vezetőink, akkor majd Székelyföld is szórványemlékhellyé válhat. Székelyföld etnikai összetétele felborulásának veszélyére Bedő Albert, a magyar erdészet atyja is felfigyelt. A XIX–XX. század fordulóján tömegek szegényedtek el és vándoroltak külföldre, főként Amerikába. A kivándorlás a székelyek körében is nagy méreteket öltött. 1899-ben Marosvásárhelyen megalakul a Székely Egyesület, melynek a Kálnokon nyugvó államtitkár, főerdőmester, Bedő Albert volt az elnöke. Az egyesület a következő célkitűzésekkel indult útnak: 1. tárják fel a bajok társadalmi- gazdasági gyökereit, orvosolják a gondokat, 2. a székelyeket tartsák helyben, 3. az ősi székely szálláshely etnikai jellegét őrizzék meg. Az ötnapos felmérő-tapasztalatszerző kirándulás mély nyomokat hagyott bennünk, kálnokiakban. Kívánjuk, minél több székelyföldi bátorkodjék bebarangolni ezeket a vidékeket. GÖDRI MIKLÓS SZABOLCS kálnoki református lelkipásztor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatódik az „EKE-vár” építése Várfalván
A Kolozs megyei településsel összenőtt Aranyosrákoson tovább folytatódik az úgynevezett EKE-vár építése, amely az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) országos központja lesz. Hétvégén többnyire az EKE bihari szakosztályának tagjai vették ki részüket a munkából, de jelen volt Dezső László, a természetjárókat és szeretőket magába foglaló erdélyi magyar civil szervezet országos elnöke is.
Amint arról korábban beszámoltunk, az EKE központ helyszínének kiválasztásakor fontosnak tartották, hogy könnyen megközelíthető legyen, de ugyanakkor a természetkedvelők és természetjárók csendes, kevésbé forgalmas helyre vágytak. Az új központ a Kolozs megyei Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, az autópálya tordai lejárójától néhány kilométerre található, egy csendes mellékutcában.
Az új EKE-központ elhelyezkedése miatt fontos stratégiai pont lehet a különböző túrák megszervezésében, hiszen a közelben több látványosság is található: a Tordai-hasadék 9 km-re van, Torda városa a sóbányával és a sós tavakkal alig 10 kilométerre helyezkedik el. Torockóra és Torockószentgyörgyre húsz perc alatt lehet eljutni a központból autóval, a Székelykő pedig kétórás gyaloglással közelíthető meg. De innen indulva felfedezhetjük az Aranyos-völgyét, egynapos csillagtúrával akár a Szolcsvai-búvópatak, Verespatak, a Detonáta, a Szkerisórai-jégbarlang is megtekinthető, vagy ellátogathatunk a környékbeli nagyobb városok – Torda, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár – történelmi látványosságaihoz. A honismereti túrák lebonyolításán túl, az egyesület célja gyermekkirándulások és táborok szervezése is, amelyek helyszínéül szintén ez a központ fog szolgálni
Az EKE képviselői szerint a felújított parasztházat októberben adják át.
A helyszínen készített videóriport a Szabadság hírportálon (www.szabadsag.ro) találhat
Szabadság (Kolozsvár)

Újraalakult az RMDSZBelső-erdélyi Önkormányzati Tanácsa
„A júniusi helyhatósági választások jó eredményei azt igazolták, hogy az erdélyi magyar emberek bíznak az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőiben. Ez arra kötelez minket, hogy a lehető legjobban képviseljük helyi közösségeink érdekeit az önkormányzatokban, hisz a mindennapi életüket nagymértékben befolyásoló döntések itt születnek” – jelentette ki Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere, a Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács újonnan megválasztott elnöke pénteken Kolozsváron, a testület ülését követően.
Az RMDSZ Főtitkárságának székházában tartott újraalakuló ülésén jelen volt Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, Horváth Anna, önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettes, Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője, valamint a szövetség Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Brassó, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény megyei önkormányzati küldöttei. A 27 tagú testület elfogadta új működési szabályzatát, megválasztotta az országos alapszabályzat által előírt négytagú elnökségét, amelynek tagjai: Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere, Krecsák Szöllősi Adalbert nagyenyedi önkormányzati képviselő, Máthé István, Bethlen alpolgármestere, valamint Kovács Attila Brassó megyeiönkormányzati képviselő.
„Nagyon jó döntésnek bizonyult az RMDSZ nagyváradi kongresszusán elfogadott alapszabályzati előírás, amely lehetővé teszi, hogy szövetségünk önkormányzati munkáját regionális szinten is hatékonyan tudjuk összehangolni. Olyan regionális önkormányzati tanácsot szeretnénk az elkövetkezőkben is működtetni, ahol közösen tudjuk megosztani a jó példákat, és ahol ezután is együtt keressük a válaszokat az önkormányzatok előtt álló kihívásokra” – nyilatkozta Póka András György.
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
FOLYTATÁS LAPUNK SZEPTEMBER 8-I SZÁMÁBÓL
Mindezekkel egyidőben Nagyenyeden immár a Himnuszt és a Szózatot tartalmazó énekeskönyvek után kutatnak és nyomoznak a hatóság emberei. Az ezzel kapcsolatos eseménysorozatról Kováts Pál ref. lelkész tesz panaszt az Esperesi Hivatalnál 1939. október 24-én, az alábbiak szerint:
„Folyó hó 21-én, szombaton délután 5 órakor a helyi rendőrség vezetője, Almaşan úr megjelent lelkészi hivatalomban, és a gyulafehérvári rendőrkvesztúra rendelkezésére hivatkozván kérte énekeskönyvünk átadását, melyben a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat megtalálható. Kijelentettük, hogy ilyen énekeskönyv sem egyházközségünk, sem annak tisztviselői birtokában nincsen, annál is inkább, mivel énekeskönyvünk első kiadásának kivételével, a későbbi kiadásokból a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat kihagyatott. Amennyiben az első kiadásból levő példány birtokunkban is van, abból a fent megnevezett énekeket miniszteri rendeletre eltávolítottuk. A rendőrfőnök úr kijelentette továbbá, hogy tudomása szerint híveink kezében is vannak ilyen énekeskönyvek, ezért a vasárnapi istentisztelet alkalmával rendőröket állít a templom elé, s magába a templomba is bemegy, hogy a hívektől az énekeskönyveket elkobozza, s ellenük a peres eljárást megindítsa. Tiltakozásunkra ezen szándékától eltért. Tudomására hoztuk, hogy egyházközségünk még 1923-ban a szószékről, többször hirdette, hogy a vonatkozó miniszteri rendelet értelmében híveink távolítsák el az énekeskönyvből a nemzeti Himnuszt és a Szózatot.
Majd kijelentette – folytatja a lelkipásztor –, hogy az énekeskönyvet el kell kobozza, mert »van benne egy Rákóczi Ferenc imája nevű ének és egy Imádság a hazáért című ima«. Kérésére átadtunk egy énekeskönyvet, melyben a magyarul jól beszélő rendőrfőnök úr maga olvasta át a Rákóczi Ferenc imáját és Imádság a hazáért című könyörgést, s kijelentette, hogy bár semmi államellenes tartalmat a maga részéről nem fedezett fel, felsőbb rendelkezés értelmében elkobozza az énekeskönyvet. Kérdést intézett, van-e még ilyen énekeskönyv a lelkészi hivatalban, mire mi a lelkészi irodában található két énekeskönyvet átadtuk, melyeket magával vitt. Rövid pár perc múlva visszatért Chira nevezetű detektívvel, és kérte, nyissuk meg előtte a templomot, hogy az ott található énekeskönyveket is elkobozza. Kérésének eleget tettünk. A templomban, a papi székben talált 1 drb. énekeskönyvet, elkobozta. Ígérte, hogy kérésünket továbbítva tárgyalást fog folytatni a gyulafehérvári kvesztúrával az eljárás megszüntetésére vonatkozóan. Többszöri érdeklődésünkre csak azt felelte, hogy választ ebben a kérdésben még nem tud adni. Amennyiben igen, rendelkezésünkre fog állani, azt azonban jelenteni fogom a Méltóságos Igazgatótanácsnak és a Nagytiszteletű Esperesi Hivatalnak.” S szintén elkobzásról számol be Z. Albu Dezső lelkész Aranyosgerendről, ahonnan arról értesít, hogy a községi bíró a hivatal régi magyar nyelvű pecsétnyomóit kobozta el, s csupán a használatban levő román nyelvű pecsétet hagyta a hivatalban.
Minden idők dokumentumaként maradt meg Balogh Jenő istvánházai ref. lelkész 1940. október 1-jén megfogalmazott sajátkezű tudósítása – mely most már nyomtatott formában is napvilágot lát –, s melyben a fent jelzett napon a visszavonuló román hadsereg „Divizia 17, Compania 6 Sanitară Alba Iulia” nevű alakulata feltörte az istvánházai Kemény-kúriát, és az egyházközség összes kegyszerét magával vitte, állítólag éppenséggel Krajovára. Az értékek a következők voltak:
1. 1 drb. 30 cm. átmérőjű, 1/2 dkgr. súlyú ezüsttányér aranyozással. A tányér szélén a következő felírással: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben. Add meg a mindennapi kenyerünket.”
2. 1 drb. 15 cm. átmérőjűezüsttányér aranyozással, a tányér szélén a köv. felírás: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
3. 1 drb. 25 cm. magasságú ezüstkehely aranyozással. A következő felírással: Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben.”
4. 1 drb. 10 cm. magasságú metszett üvegpohár, a pohár száján 1 cm. széles ezüst pánton a következő felirat áll: „Gyárfás Domokosné, Báró Kemény Polixéna emlékére a czintosi nőknek. Gyárfás Malvin 1911-ben.”
5. 141 cm. hosszú, 137 cm. széles fehér lenvászonból készült úrasztali terítő. A terítő azsúrral beszegett széle mentén fehér pamuttal varrva egy csík húzódik (3 cm. széles) keresztszemes varrással, fekete pamuttal a köv. felirattal: „Jöjjetek énhozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megvigasztallak. Vegyétek föl az én imámat reátok és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek. Máthé XI. 28.29. 1911-ben varrta Báró Kemény Katalin, márkusfalvi Barabás Klára.”
6. 60 cm. hosszú 90 cm. széles fehér terítő, amely 9 drb. azsúrozott szélű vékonyabb lenvászon kocka, horgolt csipkével összefoglalva. Báró Kemény Katalin ajándéka.
7. 82 cm. hosszú 63 cm. széles drapp színű terítő, melyre krémszínű selyemmel szálhúzásos és lapos hímzésű minta van varrva. Br. Kemény Katalin ajándéka 1911.
8. Fehér, vékonyabb, azsúrozott szélű lenvászon terítő, 73 cm. hosszú, 69 cm. széles, amelyre világoskék selyemmel és aranyszállal lapos hímzésű mozgás motívum van hímezve, felirata lapos hímzéssel a köv. „1912 Inczédi-Joksmann Ödönné, báró Petricsevich Horváth Melvina. Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket.”
Vajon hová, mivé lettek e becses kegyszerek? Tud-e egyáltalán valaki hollétükről, sorsukról?
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Véres karót Gyulára! – Szobrot állítanak a magyarok ellenségének
Évek óta szorgalmazza a román kormány, hogy világ – a magyarok – csúfjára Magyarországon szobrot állítsanak Andrei Şaguna román ortodox mitropolitának. Bennünket ez meglep, noha szemtanúi és adózói voltunk annak a költségvetésnek is, amely meghintette a Romulust és Remust szoptató anyafarkas-szobrokkal Erdélyt. Nem Moldvát, nem Olténiát, hanem Erdélyországot – a római birodalom jelképével...
Megint Şaguna! Azért megint, mert Sepsiszentgyörgyön már áll egy szobra, Brassóban a másik annak a főpapnak, aki ádáz küzdelmet folytatott az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leveréséért. Föllázította a hegyekben élő románságot a világszabadságot hirdető magyarság ellen, hívei megölték Vasvári Pált is, szálig kiirtották többek között Nagyenyed lakosságát. És most fogózzunk meg: Titus Corlățean mostani román külügyminiszter bejelentette sajtónak, világnak, hogy a magyar kormány elfogadta a Şaguna-szobor fölállítását Gyulán. Valószínű, állja is a nagylelkű a költségeket. Miért ne? Soha ilyen jó nem volt a magyar-román kapcsolat, mint most – ez hangzik naponta, és vallja Ponta. A tömeggyilkosságra sikerrel felhívó főpap most ott délcegül, ahol halt a honvédség. Őt a románság szentté avatta.
Juttatom észbe: a romános lakosságú Méhkerék 1993-ban azt üzente a magyar kormány felszólítására, hogy nincs pénzük román nyelvű utcanévtáblákat állítani. Bezzeg Erdélyben volt, van, de leverik Şaguna hívei! Nos, ezen a Méhkeréken – falu – a magyar kormány román kulturális központot létesít nemsokára. Húzzunk bele! És ez a kormány elismeri a Román Ortodox Egyházat történelmi egyháznak Magyarországon. Nem semmi! Ám a román kormány s külügyminisztere hallani sem akar magyar autonómiáról, mert az alkotmányellenes lenne. És elperelik a Mikó Kollégiumot, az egyházi javakat, épületeket államosítják. Megy ez, s így fog ez menni.
Şaguna 1849 januárjában Puchner tábornokhoz megyen Moldvába, tárgyal a magyarok leveretése, az oroszok sürgős behozása ügyében. Erdélyben nagy vérontás volt 1849-ben, őrjöngve mészárolták a magyarságot a románok, amikor már veszve voltak a seregek, védtelen a magyar civil lakosság. Ez volt Şaguna fő műve. Ezekért kapott egy halom kitüntetést az osztrákoktól, bárói rangot. El ne felejtsük: Budapesten kezdte és folytatta tanulmányait a pap, míg most kiköt Gyulán, ahol néhány száz román él, és semmiképp sem akart egyetlen román család máig Romániába költözni.
Ez a hírem október 6-ára, Arad véremlékére, kedves híveim. Nekünk Nyirő József hamvait sem szabadott eltemetnünk a szülőföldjén, holott soha nem bántott senkit a nagy székelymagyar író. Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Holland tapasztalatcserén az erdélyi refomátus iskolák vezetői
Tanárként Nagyenyedről Hollandiába utazni nem teljes élmény Apáczai Csere János emléke nélkül. A 17. század nagy erdélyi pedagógus-tudósa (1625–1659) peregrinációja során már abban az időben felismerte a hollandiai oktatás óriási előnyeit a kelet-európaival szemben. Megdöbbentették a franekeri, leydeni, utrechti és harderweiki egyetemen tanultak. Kétségbeesetten tapasztalta, hogy az ottanihoz képest az itteni tudás gyakorlatilag nem is tudomány, és fájt neki nemzete elmaradottsága. Valószínűleg ma sem véletlen, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület folyamatosan küldi ki kollégiumainak igazgatóit hollandiai tapasztalatcserére. Idén a sepsiszentgyörgyi, a zilahi és a nagyenyedi iskolaigazgatók vettek részt egy kétnapos konferencián Apeldoornban, ahol több mint százan gyűltek össze az európai református tanintézetek képviseletében.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Figyelemfelkeltő akciókkal sürgeti az EMNT és a MIT a visszaszolgáltatást
Restitutio in integrum jelszó alatt indít a romániai tulajdonvisszaszolgáltatásért országos kampányt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT).
A megmozdulásokat több erdélyi városban, a még vissza nem szolgáltatott ingatlanok előtt tartják. Az elkövetkező hetekben táblás felvonulást, matricák és magyar, illetve román nyelvű szórólapok terjesztését, a Restitutio in integrum pecsét járdára való felfestésé, illetve az államosítás körülményeinek nyilvános ismertetését tervezik.
A tervek szerint tíz erdélyi városban szerveznek ilyen akciókat: Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Kézdivásárhelyen.
A Restitutio in integrum akciósorozathoz a területi EMNT-szervezeteknél lehet csatlakozni, ahol részletes tájékoztatást nyújtanak a pontos helyszínekről és időpontokról. Utóbbit frissítik az EMNT honlapján (www.emnt.org) is.
Erdélyben az államosított ingatlanok visszaigénylésére a 94/2002-es törvény biztosít lehetőséget, ám a jogi buktatók és a közigazgatási szervek helyenkénti akadályoztatása miatt a perek gyakran meghiúsulnak vagy évekig elhúzódnak. A magyar történelmi egyházak és más közösségi javak visszaszolgáltatása Romániában igen lassú folyamat. A Restitutio in integrum célja, hogy előtérbe helyezze a még vissza nem adott ingatlanok sorsát, és a sajtónyilvánosság erejével hasson az illetékes hatóságokra, hogy ezek helyzete mielőbb rendeződjön.
A több állomásos figyelemfelkeltő sorozatot az október 4-én, Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium elé Sánta Imre lelkész kezdeményezésére szervezett élőlánc, majd az október 6-án, Zilahon, a Wesselényi Kollégium elé meghirdetett demonstráció előzte meg.
Erdély.ma

EMNT: megmozdulásokkal sürgetik a restitúciót
Figyelemfelkeltő akciókkal akarja sürgetni az egykor államosított romániai ingatlanok visszaszolgáltatását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Az EMNT közleménye szerint a „restitutio in integrum” („előbbi állapotba visszahelyezés”) jelszavával elindított országos kampány során több erdélyi városban a még vissza nem szolgáltatott ingatlanok előtt tartanak megmozdulásokat az elkövetkező hetekben. E megmozdulások a táblás felvonulástól a matricák és szórólapok terjesztéséig, valamint a „restitutio in integrum” felirat járdára festéséig és az államosítás körülményeinek nyilvános ismertetéséig terjed.
A tervek szerint Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Kézdivásárhelyen szerveznek megmozdulásokat.
Az EMNT közleménye szerint a kampány célja, hogy előtérbe helyezze a még vissza nem adott ingatlanok sorsát, és a nyilvánosság erejével hasson az illetékes hatóságokra, hogy ezek helyzete mielőbb rendeződjön.
Romániában az erdélyi magyar egyházak által visszaigényelt mintegy 1700 ingatlan közül mindeddig körülbelül 1100 visszaszolgáltatásáról döntött az illetékes bukaresti bizottság. A Buzăui Törvényszék június 29-én három év szabadságvesztésre ítélte a bizottság három tagját: Marosán Tamást, Markó Attilát és Silviu Climt, mondván: jogtalanul juttatták vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot.
Szabadság (Kolozsvár)

Marossárpataki huszárbál – nyolcadszorra
I. Apafi Mihály mellszobrával bővült a marossárpataki szoborpark
Tizennyolc fejedelem mellszobra fogadja immár a marossárpataki szoborparkba látogatókat. Miholcsa József legújabb alkotását, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem mellszobrát szombaton avatták fel, az eseményt huszárbál követte.
A szemerkélő esőben gyülekeztek szombat délután Marossárpatakon, az erdélyi fejedelmeket ábrázoló szoborpark előtt a huszárok. Az idei bál szervezői, a Göndör Rezső kapitány vezette 15. Mátyás-huszárok mellett Csontos János hadnagy vezetésével képviseltette magát a debreceni 2-es huszárezred, a Szász Dénes hadnagy vezette székelyudvarhelyi huszárezred, András Zoltán kapitány Gyergyóból, de ott voltak a havadi és szovátai huszárok, a sáromberki lovasok, a Turulmadár Hagyományőrző Csoport. A lovasfelonulást követően avatták fel Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotását: I. Apafi Mihály, Erdély fejedelmének mellszobrát. Az erdélyi fejedelmeket ábrázoló emlékparkban ez a tizennyolcadik mellszobor, a művész pedig érdeklődésünkre elárulta, jövőre elkészül II. Apafi Mihály és Székely Mózes, "az egyedüli székely fejedelem" szobraival is. "Igyekeztem a kerek évfordulókra elkészíteni a szobrokat, ezért választottam idén az 1632-ben született I. Apafi Mihályt. Mintegy tíz évvel ezelőtt képzeltem el, hogy 20 választott erdélyi fejedelem szobrát elkészítem, ebből immár 18 megvan, jövőre be is fejezem a parkot. A tervezettől kissé eltértek, hiányosságnak tartom, hogy a hét kiemelt, fontosabb fejelem félkörében üres maradt a tér, úgyhogy amint belépünk a park kapuján, a fejedelmek háttal állnak, ezért oda még kíván valamit a szemem... Először egy nagy, nyers sziklára gondoltam, hogy jelképezné a sziklaként porló maroknyi székelyt, utána egy haranglábat. Ha már idén nyáron elkészítettem Szent László szobrát, aki Erdély védőszentje, akkor meg kellene a Boldogasszonyt is mintáznom, aki a Kárpát-medence és a magyarság védőszentje. A parkra tekintve megnyugtató érzésem támad: nem éltem hiába" – mondta a művész.
Az ünnepségen Kovachich Horváth Ignác huszárezredesre és a 164 éve lezajlott marossárpataki csatára emlékeztek, I. Apafi Mihály fejedelemről Farkas Ernő történelemtanár beszélt. "Huszonkilenc évig volt a török és a Habsburg-ház között manőverező kis állam fejedelme. Erdélyi sors: sem itt, sem ott... 1661-ben Ali pasa ültette fejedelmi székbe, ami sokáig és sokak számára negatív képet festett a fejedelemről. A valóság összetettebb, bonyolultabb. Apafi okosan, diplomatikusan kezdett politizálni, építkezni. A magyar főurakat egyesítette, és nem vált a törökök bábjává. 1661-ben hozzákezdett a felégetett Gyulafehérvár újjáépítéséhez, és ha már építkezésről van szó, akkor érdemes megnézni a romosan is szép erzsébetvárosi palotát, a felújított fogarasi illetve balázsfalvi palotát, vagy akár a radnótit. Sokat köszönhetnek Apafinak az erdélyi örmények, mert 1685-ben Erzsébetvárosban letepedhettek, és ők is gyönyörű épületeket hagytak az utókorra. A sóbányászat fellendítése, a görgényszemtimrei papírmalom újraindítása, a posztógyártás fellendítése fűződik a nevéhez, iskolapolitikája is jelentős: a karteziánus szellemben nevelt fejedelem a gyulafehérvári iskolát Enyedre telepítette 1662-ben, nyomdáról, anyagi háttérről gondoskodott, támogatta a fogarasi román iskolát – toleranciának nevezik ezt a magatartást. Misztótfalusi Kis Miklóst is támogatta a kolozsvári nyomda felállításában. A XVII. századi európai politikai események behatárolták a fejedelem mozgásterét, a törökök térvesztése az osztrák hatalom felerősödését hozta, Erdély államisága veszélybe került, Buda visszavétele és a pozsonyi Országgyűlés a császári erőknek kedvezett. 1688-ben elhunyt felesége, a fejedelem fizikailag, lelkileg nehezen viselte a többoldalú megpróbáltatásokat. 1690-ben halt meg, Erdély elvesztésének tudatában. Tragikus személyiség volt, nem élt hiába" – mondotta róla Farkas Ernő. A szobrot Stupár Károly lelkipásztor és Pál atya áldották meg, koszorút helyezett el az önkormányzat és a Marossárpatakért Egyesület nevében Berekméri Edmond valamint Módi Attila.
A szoboravatást huszárbál követte, a megfelelő hangulatot a vajdaszentiványi zenészek biztosították. Az ünnepség keretében vetített könyvbemutatóra, a marokkói nemzetközi lovasnapokról való beszámolóra is sor került, a program szerint éjfélkor bálkirálynő- választást tartottak, majd tánc, zene és nótázás volt – hajnalig.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Gazdag programmal várja idén is a kultúra kedvelőit Nagyenyedre a Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozata, a Dr. Szász Pál Egyesület és a Marosgombási Református Egyházközség szervezésében. Az első nap – november 9., péntek – témája Áprily Lajos emlékezete. A költő munkásságát Király László és Józsa Miklós nyugalmazott magyartanárok méltatják, Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek pedig a Magasra száll az ember dallama című versösszeállítással tisztelegnek Áprily Lajos emléke előtt, születésének 125. és halálának 45. évfordulója alkalmából, du. 4 órától a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. November 10-én, szombaton de. 11 órakor Lőrincrévén, a református gyülekezeti teremben Karsai Zsigmond néptáncos-népdalénekes-festőművész emlékkiállítása nyílik meg, beszédet mond dr. Juhász Tamás egyetemi tanár. Este 8 órakor szüreti bál lesz Nagyenyeden a LUK étteremben (Libertăţii u. 9.), muzsikál a Kéknefelejcs együttes, fellép a felvinci néptáncegyüttes. November 11-én, vasárnap Marosgombáson folytatódik a program. Délelőtt 11 órától istentiszteletre várnak mindenkit a helyi református templomba, igét hirdet Sikó Levente lelkipásztor, majd leleplezik Székely Mihály emléktábláját. Méltató beszédet mond dr. Csávossy György író, fellép a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense együttesének zenekara, Kelemen Ferenc irányításával. Délután 4 órától Nagyenyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban folytatódik a program: Székely Mihály születésének 100. és halálának 10. évfordulója előtt tisztelgő kiállítást Pópa Tibor helyi református lelkipásztor nyitja meg, Józsa Miklós pedig volt pályatársként Székely Mihály tanári pályáját méltatja.
Szabadság (Kolozsvár)

Könyv azokról, akikre büszkék lehetünk
Még nyomdaszagúan érkezett meg Budapestről A Kárpát-medencei tehetséggondozás jó gyakorlatai című kötet, amelynek szerkesztője Demeter József Bethlen-kollégiumi véndiák. Demeter 1966-ban végzett a BGK tanítóképző tagozatán, jelenleg családjával az anyaországban él és dolgozik. Bevezetőjében többek között a következőket írja: „a kötet célja – amellett, hogy bemutat egy-egy határon túli tehetséggondozó gyakorlatot – az ötletadás és pedagógiai gondolatok (ihlet) ébresztése.” A fiatal szerkesztő – akire volt tanárai és osztályfőnöke nevében is büszkék vagyunk – hozzáteszi: öröm volt számára e színes kötet összeállítása és gondozása. Sajnálja, hogy a Kárpát-medence magyarlakta területei közül csupán Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság egy kis része szerepel példaként. Célja azonban, hogy továbbépítse a tehetséghálót, és szorosabbra fűzze a kapcsolatokat a központok között.
A Románia – Erdély régió címszó alatt az első részben A magyar tehetség esélyei Erdélyben címmel Péntek János egyetemi tanár írt tanulmányt, amelyből kiderülnek a demográfiai arányok országos és erdélyi adatai, valamint a magyar nyelvű régiók sajátosságai. Kultúra, irodalom és identitás címen az iskolaválasztásról, a tannyelvválasztásról, a közoktatás rendszeréről, színvonaláról és eredményességéről is szó esik.
A második részben, az ún. Terepkönyv-gyakorlatokban a gyakorló pedagógusok találhatnak hasznos praktikákat, amelyeket mintaként felhasználva, kísérletezgetve, próbálkozva saját házuk táján is elindíthatnak valami hasonlót, vagy tökéletesíthetik a már meglévőt. A nagyenyedi részt Dvorácsek Ágoston, a kollégium fizikatanára írta, aki egyben az immár 12 éves, nagy utat bejárt Fenichel Kör egyik megalapítója a kollégiumban. Visszatekintő írásában említést tesz az önképzés évszázados kollégiumi múltjáról, az 1990 utáni időszak önképzőköri tevékenységeinek feléledéséről, az iskolai folyóiratokról (Haladjunk, Lárma, Firkász), az alsó tagozatosok irodalmi köréről, a felsősök Irodalmi kávéházáról, arról, hogy tanulóink először Kunszentmiklóson kóstoltak bele az igazi diáktudományos konferenciák hangulatába (RKTDK). Ekkor már tucatnyi diáktudományos dolgozat keletkezett az iskolában, főként a biológiatanárok támogatásával, és megszülettek az első nagyenyedi díjnyertes dolgozatok is. Tegyük hozzá: az akkor zajló Székelyköri táborok Budapesten az érdeklődő tanulóktól néprajzi, helytörténeti dolgozatokat igényeltek. A dolgozatokat a magyartanárok értékelték. A szerző a továbbiakban jogosan állapítja meg: az első sikereken felbuzdulva rájöttünk, hogy szervezett körülmények közt eredményesebb lesz a tevékenység. 2000. szeptember 27-én így alakult meg a Fenichel Sámuel Önképzőkör, amely azóta nemzetközi tekintélyre tett szert, és erdélyi vonatkozásban az egyik legfejlődőképesebb diáktudományos mozgalommá vált.
A többi Kárpát-medencei régió hasonló szellemű beszámolói is megerősítik az olvasót abban a meggyőződésben, hogy igazi hézagpótló munkát tartunk a kezünkben, amelynek a jövőben biztosan tartalmában táguló, gazdagodó kötetei jelenhetnek meg. A kötet függelékében a különböző régiók diáktudományos tehetséggondozóinak színes fényképe és rövid életrajza teszi még vonzóbbá a tartalmat. A mellékletben pedig, ugyancsak régiónként, emlékképeket találunk a diákok tevékenységeiből. A kötet legnagyobb erénye, hogy mert nemzetben gondolkodni. Gordon Győri János írja összefoglalójában: „mintha egyre inkább megnövekedne a tehetséggondozó (főleg nyári) táborok jelentősége, és még a korábbinál is tovább növekedne az intézményi, helyi, területi, országos nemzetközi és egyéb szintű szaktudományos és integrált, összetett, tudásegészekre építő versenyek szerepe.”
(bakó)
Szabadság (Kolozsvár)

A kőgazdagok listája – Egymilliárdot érnek a leggazdagabb romániai magyarok
Nem okozott különösebb meglepetést, hogy Háromszék nincs rajta a vagyonosok tíz leggazdagabb megyéjének listáján, de a Domo-alapítóknak, a Hegedűs és Szarvadi családoknak köszönhetően ott vagyunk a legizmosabb 300 között a Capital idei gazdag-toplistáján. Bónuszként szép időben odaláthatunk egy gazdag megyébe: a brassói leggazdagabbaknak 705 millió eurójuk van.
A toplistán bőven akad gengszter és szekus is, már a második helyezett Ioan Neculae (1,7 milliárd euró) is valamikor az állambiztonságtól vett fel fizetést. A 8. helyezett Voiculescu-család (600 millió euró) papájának papírja is van a szolgálatokkal való együttműködésről, börtönben ül Sorin Ovidiu Vântu (100 millió euró), és a bíróság megértésén múlt, hogy ma már nem ül Nagyenyeden Ilie Carabulea (150 millió euró), akinek 18 cég ügyvezetői tisztségét kellett ellátnia. De ez nem azt jelenti, hogy csakis alvilági vagy állambiztonsági múlttal lehet valaki milliárdos.
Az első helyezett, és az első a két „igazi” milliárdos közül az ausztrál állampolgárságú Frank Timiş (1,75 milliárddal), aki a bányaiparból tartja el szép feleségét, a második a már említett Ioan Neculae, a harmadik a közismert Ion Ţiriac, 900 millió euróval. A megtört és csődökkel küszködő (?) Dinu Patriciu (850 millió) a negyedik. Az ötödik az Adamescu család (800 millió felett), s a hatodik helyen máris találunk egy magyar nevet. Ő Teszáry Zoltán, a telekomban utazó arcnélküli milliárdos (750–800 millió euró). Cégei Romániában, Magyarországon, Spanyolországban, Olaszországban, Csehországabn, Szlovákiában, Horvátországban és Szerbiában szolgáltatnak.
Verestóy Attila a 90. helyen áll 60–65 millió euróval, újabban vagongyártásban utazik, tavaly vásárolta meg az International Railway Systems 50%-át. A vásárhoz nagy terveket fűzött akkoriban, de alaposan megakasztotta egy autóbaleset, amikor frontálisan ütközött az országúton, s a karambol után egy évig távol kellett maradnia az üzleti élettől. Verestóy a Capitalnak elmondta, elsősorban a régi érdekeltségeire fog összpontosítani, köztük a székelyudvarhelyi üzemére, ahol főrészvényes. A szenátor reméli, hogy ezután fontosabb szerephez jutnak az abroncspiacon, ugyanis a Michelin után a gyár a Pirellinek is kezdett szállítani.
A 109. helyen 50–51 millió euróval Pászkány Árpád következik, aki samponok és sprayek értékesítésével kezdte, de ma ingatlanban, energiaiparban, fociban, építőiparban utazik. A listán ott van még a Mudura család (40–42 millió euróval), a Szász testvérek, (32–33 millió euróval) és Péter Pál (30–31 millió euróval).
A háromszékiek, akiknek köszönhetően ott lehetünk a 300 leggazdagabb listáján, a Domo alapítók, akik már öt éve kiszálltak az üzletláncból, Szarvadi Loránd és Hegedűs Ferenc. Ők a '90-es évek elején nyitották meg az első elektronikai és informatikai szaküzletüket, de mára csak a Szarvadi család maradt az üzletlánc vezetői körében, miközben a piacon kegyetlen harcot folytatnak az Altex, a Flanco, az eMag, a Cel.ro és az EvoMag.ro internetes áruházakkal – a megmaradásért. A tulajdonrészük eladása után mind a két család többféle beruházásba fogott, ennek példái a bálványosi Grand Hotel, vagy a kézdivásárhelyi Atrium hotel. Hegedűs Ferenc több értékes ingatlant is vásárolt, és vallja, hogy az ingatlanban meg a termőföldben és az erdőben áll a legbiztosabban a pénz.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Nagyenyed/Fehér – Ötödik alkalommal rendezték meg Nagyenyeden a Magyar Kulturális Napokat, idén, november 9–11-én. Pénteken, november 9-én 16 órakor volt az ünnepélyes megnyitó a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban, ahol Kováts Krisztián, a Fehér Megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlévőket. Király László és Józsa Miklós ny. magyartanárok Áprily Lajos életét és munkásságát méltatták. Király László tanár úr előadásából a jelenlévők nagyok sok érdekességet tudhattak meg: Nagyenyed, a Kollégium nagy hatással voltak Áprilyra és költészetére. Józsa Miklós tanár úr röviden bemutatta Áprily életrajzát és az enyedi éveket.
Ezek után Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek a „Magasra száll az ember dallama” című versösszeállítással tisztelegtek Áprily Lajos emléke előtt.
Szombat délelőtt, Lőrincrévén, a református gyülekezet termében, a helyi születésű Karsai Zsigmond néptáncos, népdalénekes, festőművész emlékkiállítását lehetett megtekinteni. Este a nagyenyedi LUK étteremben szüreti bált rendeztek meg. Itt bemutatták a Fehér Megyei RMDSZ jelöltjeit a december 9-i parlamenti választásokra:
Tóth Csaba Kálmán az 1-es számú egyéni választókerület képviselőjelöltje. 1952. június 2-án a Kovászna megyei Nyújtódon született. Tanulmányait a Csombordi Mezőgazdasági Líceum, borászati szakán, majd a Gyulafehérvári Egyetemen végezte. A Gyulafehérvári RMDSZ elnöke, s jelenleg a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség gazdatisztje.
Szabó Dániel (2-es számú egyéni választókerület) 1983. május 22-én született Magyarlapádon. Tanulmányait a Bethlen Gábor Kollégiumban, és Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Egyetem testnevelés és sportszakán végezte. A MIÉRT országos elnökségi tagja, Fehér Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke, a Magyarlapádi Ifjúsági szervezet elnöke. Jelenleg Torockón és Magyarlapádon tanít.
Kováts Krisztián (3-as választókerület) 1964. július 31-én született Lippán. Tanulmányait a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban kezdte, majd 3 felsőfokú oklevelet szerez: a Kolozsvári Babeş–Bolyai egyetemen matematika tanári, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem erdő- és vadgazdálkodási szakán mérnöki, majd Gyulafehérváron a jogi oklevelet szerez. Jelenleg az Állami Birtokok Ügynöksége Fehér Megyei Területi Kirendeltségének igazgatója és a Fehér Megyei RMDSZ elnöke.
·Kerekes György (4-es számú választókerület) 1974. november 19-én született Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett, majd a Temesvári Közgazdasági Egyetemen szerez diplomát. Jelenleg a nagyenyedi polgármester tanácsosa.
Szűcs Attila (5-ös választókerület) 1975. szeptember 28-án született Topánfanván. Tanulmányait az abrudbányai HCC elméleti középiskolában végezte, majd Aradon az ékszerész mesterséget sajátította el. Jelenleg az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület idegenvezetője, nemzetközi turisztikai ügynök.
 Kopentz Lóránd-Márton  az 1-es választókerület szenátorjelöltje. 1976. augusztus 27-én született Kolozsváron. Tanulmányait az aranyosbányai elméleti középiskolában kezdte, majd Aradon szerez orvosi diplomát. Elvégezte a Nagyváradi Egyetem Orvostudományi és Gyógyszerészeti Karát, gyógyszerész szakosítással. Jelenleg egy gyógyszertár adminisztrátora és egyetlen részvényese, s az Abrudbányai RMDSZ elnöke.
 Pálosy János (2-es választókerület) 1957. június 21-én született, Marosvásárhelyen. Tanulmányait Marosújváron és Marosvásárhelyen végzi, majd a Brassói Műszaki Egyetem Gépészeti szakán gépjármű gépészmérnöki oklevelet szerez. Jelenleg Marosvásárhelyen a ROMBELT KFT technikai igazgatója és a Marosújvári RMDSZ elnöke.
Vasárnap 11 órai kezdettel Marosgombáson falunapot ünnepeltek. Igét hirdetett Sikó Levente helybeli református lelkipásztor, majd sor került a Székely Mihály-emléktábla avatására. Délután a Magyar Kulturális Napok befejezéseként a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban életmű kiállítás volt Székely Mihály születésének 100. és halálának 10. évfordulója alkalmából. Megnyitó beszédet mondott Pópa Tibor nagyenyedi református lelkész, az ünnepelt tanári pályáját méltatta volt pályatársa, Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár.
Érsek Attila
Nyugati Jelen (Arad)

Négy évtized összevont osztályokban tanítva
Szász Dezső immár 30 éve tanít Gálospetriben, összességében pedig 41 éve oktatja a gyerekeket írásra, olvasásra, számolásra. És mindezt a több, mint négy évtizedet összevont osztályokban töltötte. Kitartóan, csendben végzi a dolgát, ahogy mondani szokás, a nemzet napszámosaként.
 
Nemrégiben jelent meg az összevont osztályokban tanítóknak szánt „Tanítói kézikönyv”. A társszerzők Schneider N. Antal nagyváradi, Erdei Ferenc székelyhídi, és Szász Dezső gálospetri pedagógusok. A könyvbemutatón figyeltem fel arra, hogy Szász Dezső nem csak, hogy összevont osztályban tanít, de azt már 41-ik éve teszi, amiből három évtizede az Értarcsa községhez tartozó, elég isten háta mögöttinek számító Gálospteriben okítja betűvetésre a magyar osztályokba járó gyerekeket. Manapság, amikor a választási kampányban a magyarság megőrzéséről, a nemzetstratégiáról vitáznak a politikusok, íme egy példa, hogyan kell és lehet „az ügyet” szolgálni csendben, kitartóan.
-Néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
-1952-ben születtem a Maros megyei Magyarón, ami Holtmarossal alkot községet. Ott jártam iskolában is. Gyönyörű vidék: jobbra a Görgényi, balra a Kelemen havasok, ott folyik el a Maros, kiránduló és horgászóhelyek egymás után. Még nemigen tudtam beszélni, mikor már megtanultam úszni.
-Hogyan került az Érmellékre?
-Úgy kerültem, hogy megismertem a feleségem! A történet, hogy Nagyenyeden voltunk egy továbbképzőn, ahol elveszítettem a kulcsaimat, ő találta meg. Aztán meghívtam egy kávéra. Akkor már mindeketten tanítók voltunk. Én Marosvásárhelyen, ő Enyeden végezte a képzőt. Mindez 1977-ben volt, mármint akkor házasodtunk össze, én előtte még katona is voltam, aminek az idejét nem számolták bele a munkahelyen töltött időbe. A kinevezésem 1972-ben kaptam meg Máramaros megyébe, Erzsébetbányára (Băiuţ), tehát azóta tanítok, ami azt jelenti, hogy összesen ez a 41. év, amiből a 30. Gálospteriben. Akkoriban, visszatérve 1977-be, magyartanítók nemigen kerültek csak úgy be Bihar megyébe. A feleségem – aki gálospetri születésű – Belényesben tanított, ott lett is volna még egy hely, ami nekem megfelelt volna, de a Tanfelügyelőség nem hagyta jóvá, nekik megvoltak a saját embereik. Ellenben ott is volt egy szabad hely, ahol én tanítottam, és az ottani igazgatónő nagyon jóindulatú volt, el is intézte, hogy ő oda kerüljön. Attól kezdve mindketten ott tanítottunk, 1983-ig, amíg a tanítónő nyugdíjba ment Gálospteriben, a másik poszt már szabad volt. Akkor örültek nekünk, mivel kicsi település, és nem volt szakember sokáig. Ha összeszámolom, a feleségem a 38 tanévéből 36 évet tanított összevont osztályban, én pedig mindet, ami azt jelenti, hogy ez a 41 év. Én nem ismertem meg azt, hogy hogyan lehet dolgozni egy osztállyal, mindig két osztállyal dolgoztam.
-Milyen összevont osztályban tanítani?
-Nem könnyű. Most például elég „vegyes” az összetétel is: 21 gyerekből 2 magyar a faluból, négy gyerek a Szent Ferenc Alapítvány-féle Szentháromság Gyerekotthonból, a többi 15 roma. Az utóbbi 15-ből 12-nek apja is, anyja is analfabéta, tehát még segíteni sem tudnak a gyereküknek a tanulásban. Első osztályban nem szabad buktatni, második végére nem tanulnak meg írni, olvasni, számolni, akkor megbuktatja az ember, de háromszor nem járhatja ugyanazt az osztályt, és aztán harmadikban, negyedikben „lemorzsolódnak”.
-Mi a különbség egy régi, és egy mai összevont osztály között?
-Elméletileg nincs különbség, ugyanazt kell csinálni, csak a tananyag más. Tehát más a tartalom, a szerkezet változatlan. Az óra felében ugyanúgy foglalkozik a tanító az egyik osztállyal, aztán a másikkal. A dolog nyitja, hogy már elsőtől rá kell szoktatni a gyerket az önálló munkára, így negyedikes korára sokkal önállóbb lesz, mint egy nem összevont osztályos diák. Az okosabbja például már kisebb korában azt is megtanulja, amit a nagyobbaknak magyarázok, na, nem matematikából, mert azt gyakorolni kellene, de az olvasás, a történelem, az megragad.
-Mindig I.-III. és II.-IV. osztályok voltak összevonva?
-Volt év, amikor III. és IV. volt egyben, de az nehéz, mert mindkét osztályban sok a leadandó ismeret. A legegészségesebb az I.-III. és II.-IV. Most bejött az előkészítő osztály, amit úgy párosítottak, hogy 0.-I., II.-IV. és a harmadiknak van külön tanítója.
-Sokkal nehezebb összevont osztályban tanítani? Nem gondolta soha, hogy váltani kellene?
-Sokkal nehezebb. Mikor voltak szakinspekciók, nekünk ajánlották, hogy mint „jól felkészült szakemberek” – ezt mondta rólunk az inspektor, próbáljuk meg például Érmihályfalván, ahol volt is hely, és jobbak is voltak a körülmények, de maradtunk Gálospetriben, most meg már nem sok van a nyugdíjig nekem sem.
-Apropó körülmények, azok milyenek?
-Mi a református templom háta mögötti, a tájháztól visszafele a harmadik épületbe járunk, ahol máig nincs víz (csak a főépületben van). Azért nincs, mert az épület a református egyházé, amelyiknek nem is érdeke, nincs is pénze, az önkormányzat pedig nem fektet be, mert nem az ő épülete. Ugyanabban az épületben tanítok 30 éve, és majdnem ugyanabban a teremben is, mert idéntől egy másik terembe kerültem. Tehát 50-60 méteres körzetben van kút, az illemhely pedig az udvaron van, amit szükség esetén az éppen arra járók is használnak… Villanyáram az természetesen van, de a hálózatot is cserélni kellene, de ugyanaz a helyzet, mint a vízzel. Fafűtés van, amivel nincs is baj, csak nagy a terem, 12 x7 méter, és legalább 4,5 méter magas, oda komoly tüzelés kell. Szemléltető eszköz most már akadt, de példáéul az egész iskolában nincs egy számítógép. Én szereztem kettőt, de olyan ósdiak, hogy még nincs bennük CD-, csak floppy-lejátszó. Egyetlen szövegszerkesztő, meg rajzprogram van rajta, semmi egyéb. Az internetről ne is beszéljük, pedig óriási lehetőség lenne. Internetünk van otthon, de az nem ugyanaz.
-Ha azt mondom, hogy nem XXI. századiak a körülmények, nem lövök túl a célon…
-Hát, nem, de mindezek ellenére nem hagytuk ott az iskolát eddig sem, most pedig már nem fogjuk, hiszen kényelmessé tettük az otthonunkat. Ha még el is adnánk, nem kapnánk érte annyit Gálosptriben, amennyiért vehetnénk egy elfogadható házat Érmihályfalván.
-Nem bánta meg, hogy kitartott Gélosptriben?
-Sosem, minden körülmény ellenére.
-A tanítói kézikönyv bemutatóján elhangzott, hogy ez a második kiadás.
-Igen, ugyanezzel a címmel jelent meg a Corvin kiadónál 1999-ben, kisebb példányszámban. Az akkori megjelentetés a Schneider Antal tanár úr ötlete volt. Én írtam egy egyes fokozatú vizsgára szóló dolgozatot ezzel a témával, ő meg volt elégedve, és javasolta a megjelentetést, mivel sokan tanítanak osztatlan osztályban, és segítségükre lenne. Akkor csak Bihar megyében terjesztették, nagyon kicsi, talán 150-200 példány volt, de nem tudom pontosan, a technikai dolgok engem mindig kikerültek.
-Sokat kellett változtatni az eredeti kiadáshoz képest?
-Nem, a gyakorlati részt csak bővíteni kellett, például beírtuk az előkszítő osztályhoz kapcsolódó tudnivalókat. Többlet még, hogy Schneider Antal felkérte a volt tanítványait a világ minden tájáról, hogy írják meg ottani tapasztalataikat, ez van az első részben. Több elmélet van ebben a kiadásban, a gyakorlati rész is bővül egy kicsit valójában, sok az önálló gyakorlat.
-Változott a világ, van internet, de az előbb elhangzottak alapján gondolom, azt a részt nem ön írta?
-Nem, azt Schneider Antal írta. Én az órarendeket, a munkaterveket és az önálló foglalkozásra javasolt gyakorlatokat írtam.
-Jelent ez a könyv valami elismerést?
-Hát, leginkább szakmai elsimerésről beszélhetünk, nem anyagiról, legalábis eddig. Most 800 példány jelent meg, Bihar megyében már 200-nál többet adtak el. Volt bemutató a Partiumi Keresztény Egyetemen, Tenkén, Biharon, Belényesben, Székelyhídon, Érmihályfalván. Bihar tehát eladta a saját példányait. Visszajelzések, gratulációk az interneten jönnek. Az anyagiakról csak annyit, hogy mi még azt a pénzt sem kaptuk vissza, amit évekkel ezelőtt levontak a pedagógusoktól, aztán némelyek visszakapták – mi, a feleségemmel, még azt sem.
-Apropó elismerés, az elmúlt négy évtized során „feltűnt-e” már valakinek a kitartásuk?
-Nem, soha senkinek. Persze azon kívül, hogy inspekciókon gratulálnak a munkánkhoz. Az, hogy évtizedekig tapostuk a sarat, az még nem.
-Hallott még hasonlóan hosszú, csak összevont osztályban töltött tanítói pályáról?
-Nem. Előfordulhat, hogy van, de én nem tudok róla. A zónában, Székelyhídtól Érkörtvélyesig már a legöregebb tanító is vagyok, nem csak a legrégebben tanító tanító. Tehát a vállveregetés eddig elmaradt, de most hogy mondja, tényleg jól esett volna néha. A fiam szokta mondogatni, hogy „amit ti csináltok, az nem semmi”, de másnak eddig nem tűnt fel…
Rencz Csaba
Erdon.ro

Szobrot avattak Bod Péternek Magyarigenben
November 17-én szobrot állítottak a háromszáz éve született Bod Péter tudós lelkésznek, történésznek az erdélyi Magyarigenben. A Fehér megyei település református templomának kertjében felállított szobor Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása, és a joviális tudós lelkészt ábrázolja.
A magyarigeni megemlékezésre a tudós szülőföldjéről, a Kovászna megyei Felsőcsernátonból, de Budapestről is érkeztek vendégek. A település barokk stílusú műemléktemplomában Bod Péterrel az utóbbi időben megjelent kapcsolatos könyveket is bemutatták. Gudor Botond, a nagyenyedi református egyházmegye esperese, Bod Péter életútjának kutatója felidézte: Bod Péter Magyarigenben töltötte élete aktív periódusának nagy részét. Itt írta teológiai, egyháztörténeti, történelmi, munkáinak java részét, és itt is temették el. A szombaton felavatott mellszobor mindössze pár méterre áll a tudós sírjától. Gudor Botond elmondta, Bod Péter emlékének gondozása a parányi magyarigeni magyar és református közösséget is élteti. A mintegy ezer lakost számláló településen húsz magyart, 14 reformátust tartanak számon. A rendezvényen beszédet mondott Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzati képviselő-testületének elnöke
A bemutatott kötetek:
- Bod Péter: Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve (1745, 1764), Háromszék Vármegye Kiadó-Státus Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012 (szerk. Gudor Botond és Imregh Monika) - Sepsi Enikő, Kurucz György, Gudor Kund Botond (szerkesztők): Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712-1769) korában. A nagyenyedi és magyarigeni "Bod Péter háromszáz éve" konferencia (2012. május 2-3.) tanulmánykötete, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2012.
- Gudor Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és eltűnt egyházi közösségei, Tortoma-Kriterion Kiadó, Kolozsvár- Barót, 2012.
Székelyhon.ro

Tudós diákok tudományos sikerei
Díjak a Kolozs megyei fiataloknak
Három első, egy-egy második és harmadik díjjal, több különdíjjal érkeztek haza a Kolozs megyei diákok a temesvári Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciájáról. Fehér megyébe egy dicséretet vittek.
A TUDEK-en tíz szakosztályban 27 iskola 153 diákja 94 tudományos dolgozatot mutatott be a hétvégén Temesváron. Kolozs megyét 22 kolozsvári és tordai diák 13 dolgozattal képviselte a Bartók Béla Elméleti Líceumban szervezett vetélkedőn.
Higiénia szakosztályban első díjas lett Sallai Eliza és Bona Kinga Andrea (Apáczai Csere János Elméleti Líceum) Üdít vagy rombol? című dolgozatával, amely a hűsítők és energiaitalok hatásáról szólt. Környezetismeretben I. díjat hozott Varga Hilda Mária (Onisifor Ghibu Elméleti Líceum) Láthatatlan iskolatársaink című dolgozatával. Történelem szakosztályban szintén I. díjjal jutalmazták Lukács Dániel Mátyást (Apáczai-líceum), „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak...” című, az 1848-as szabadságharc hőseinek a Házsongárdi temetőben található sírjairól készült dolgozatát. II. díjat kapott kémia szakosztályban Szabó Róbert és Mezei Ráhel (Báthory István Elméleti Líceum) Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozata, III. díjat pszichológia szakosztályban Tőkés Emma (Apáczai-líceum) Pályaorientációs nehézségek című dolgozatával. Fizika-matematika-informatika szakosztályban különdíjas lett Fodor Hilda és Müller Dalma (Apáczai-líceum) Hőcsere és transzportjelenségek, valamint Páll Zoltán és Bíró Tamás-Levente Köz- és lakóépületek hőkomfortjának összehasonlítása című dolgozataikkal. Dicséretet kapott Halmágyi Amália és Nagy Botond (Jósika Miklós Elméleti Líceum, Torda) Jeltelen honvéd sírok felkutatása Mészkő határában című dolgozatukkal, továbbá Bakó Boglárka (Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed) A Bethlen Gábor Kollégium herbáriumgyűjteményének története című dolgozatával.
Irányító tanárok: Fehér Judit, Farkas Melinda, Nagy-Wolf Ildikó, Bárdos László, Pálfy Hajnalka, Vörös Alpár, Jakab Antal (Apáczai-líceum); Gottwald Márta (Ghibu-líceum); Manaszesz Eszter (Báthory-líceum); Demeter Ilona (Jósika-líceum); Dvorácsek Ágoston (Bethlen-kollégium).
A legsikeresebb diákok márciusban Tatabányán, a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának Kárpát-medencei döntőjében is bemutatják dolgozataikat.
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutatóval zárult a Bod Péter Emlékév
A múltidézés távlatai címmel tartották szerda este a Bod Péter Megyei Könyvtárban a Bod Péter Emlékév zárórendezvényét, melynek során felidézték az eseménysorozat mozzanatait, bemutatták Bod Péternek az erdélyi románok egyházáról szóló történelmi munkáját, valamint az alkalomra összeállított, a sepsiszentgyörgyi könyvtárakat bemutató kötetet. Tartalmas műsorral közreműködött a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző színjátszó csoportja. A Látjátok feleim... című műsort Szováti Mária táncoktató és Zakariás Zalán rendező közreműködésével Deák Magdolna és Fejér Piroska magyar szakos tanár állította össze.  A házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszönetet mondott a rendezvénysorozat résztvevőinek, támogatóinak, majd Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Kitért a székelyföldi szórványprogramra, mely által „ésszel és jó szándékú akarattal” a nehéz gazdasági helyzetben is támogatták a szórványt. Szonda Szabolcs vetített képes előadásban elevenítette fel az emlékév stációit. 2012. február 22-én, születésének 300. évfordulóján a tudós pap, irodalom- és egyháztörténész emlékhelyein tartottak ünnepséget: az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum és a felsőcsernátoni református templom kertjében álló mellszobornál, a Bod Péter szülőháza helyén álló kopjafánál és a felsőcsernátoni Bod Péter Népházban. Ezt követően számos rendezvény zajlott: többek között Kultúra és társadalom kapcsolata és kihívásai címmel műhelytalálkozót tartottak, nemzetközi tudományos konferencia zajlott Nagyenyeden és Magyarigenben, Bod Péter-vetélkedőt szerveztek diákoknak, sor került a Bod-leszármazottak családtalálkozójára, a Kálnoki Református Egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület buszos emléktúrát kezdeményezett, november 17-én Magyarigenben Bod Péter-mellszoborot, Vargha Mihály alkotását avatták, majd 24 órás olvasómaratont tartott a baróti Gyulai Líviusz Városi Könyvtár. Az ismertetőt követően levetítették Simon József Bod Péterről és az emlékév eseményeiről készített filmjét. Gudor Kund Botond lelkész, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, történész, Bod Péter-kutató bemutatta az általa szerkesztett, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Vármegye Kiadó és a csíkszeredai Státus Kiadó közös gondozásában megjelent, Bod Péter két munkáját összesítő, Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve című kötetet. Igazi kincs, jellemezte a művet a szerkesztő, amely a görög katolikus egyház megalakulásának ismertetése céljával bemutatja a románok eredetét, népszokásait, egyházi életét, egyházi személyiségeit. A román történetírás számára megkerülhetetlen munka, ám némelyek ma sem akarnak tudomást venni róla. Demeter Lajos helytörténész az általa szerkesztett, a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent, Tékák az időben – Sepsiszentgyörgyi könyvtárak a Kaszinótól a Bod Péter Megyei Könyvtárig című könyvet mutatta be. A megyeszékhelyi egykori és mai könyvtárakat Demeter Lajos mellett Csáki Árpád és Tóth Szabolcs Barnabás történész, Csikós Júlia, a Székely Mikó Kollégium könyvtárosa és Kiss Jenő, a megyei könyvtár volt igazgatója méltatta.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Wiszkoczy Henrik neve és személyisége szervesen összefonódik az 1848–49-es forradalom nagyenyedi tragikus eseményeivel. Közvetlen részvevője, szereplője, szemtanúja s egyben súlyos szenvedője is a városra zúduló kíméletlen támadásoknak 1849 januárjában. Személyéről, szerepléséről viszont aránylag szűkszavúan szólnak napjainkban mindazok, akik a szóban forgó események fölidézésével foglalkoznak. Adózzunk tehát bővebben emlékének, hiszen élete legtragikusabb szakaszát itt Nagyenyeden élte át azokban a gyászos kimenetelű hideg, téli napokban.
Trencsén vármegye Kisutczaújhely nevű községében született 1800. december 30-án. Középiskolai tanulmányai végeztével 1821. október 25-én a Minorita rendbe lépett s a próbaévet a szepescsütörtökhelyi kolostorban töltötte. Ezt követően a teológiai tanulmányait részben Egerben, részben Szegeden hallgatta nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel. A szerzetesi szent fogadalmat 1824. október 8-án tette le Szegeden. 1826. szeptember 23-án Makón történt pappá szentelése után két évig a miskolci gimnázium tanára, innen 1833-ban a budapesti egyetemre ment, ahol a bölcsészeti tudományokból vizsgázott szép sikerrel, minek eredményeként a Rend a nyírbátori kolostorhoz rendelte az ottani növendékeknek a bölcsészeti tudományok tanítására. Nyírbátorról Szegedre helyezték át, ahol négy éven át a papnövendékek teológiai oktatásával bízták meg. Szegedről Aradra ment, az ottani Minorita Ház alelnöki tisztével ruházták föl. Itt szintén négy évet töltött. A továbbiakban aztán Marosvásárhelyre került, ahol a Ház főnöki tisztségével bízták meg, amelyet öt évig viselt a legnagyobb buzgalommal, miközben az alsósófalvi római katolikus egyházközség adminisztrálását is ráruházták. Marosvásárhelyről ismételten Aradra megy vissza, a Rend másodházfőnöki minőségében a gazdasági ügyek vezetőjeként hat évet töltött e Maros-parti városban. Ezt követően Balka Arnold, Nagy Mihály helységbeli földbirtokosok gyermekeinek nevelője. Két év után visszahívást kapott a Rend részéről, amely 1846-ban Nagyenyedre küldte minorita házfőnöknek és a plébánia lelkészének. Így találják e városban az 1848–49-es forradalmi mozgalmak és tragikus események.
A várost közvetlenül fenyegető veszedelem hírére, mely Axente Sever román vezér csombordi táborából érkezett – írja br. Kemény Gábor az eseménynek szentelt könyvében 1863-ban –, a derék és köztiszteletben álló Wiszkoczy Henrik nyomban Prodanhoz, a felenyedi betolakodó román csapatok vezetőjéhez sietett – aki éppenséggel bajtársaival mulatott – s erélyesen fölkérte, hogy miként azt előzetesen megígérte, hasson oda a város megmentésére, mire Prodan kardot kötött s haragosan elhagyta a házat. Kemény Gábor így folytatja: „A prezidens is kisiet, de nem veszi útját egyenesen a »residentiába« (a minorita zárda felé), hanem – ekkor már javában égvén a Magyarutca külső része – arra felé indult segítséget és tüzet kiáltozván. Nemcsak a tűz világolt, de ekkor nagy hó is volt, tehát hóvilág is, és mindezeknek tetőzésére a legtisztább telehold. A járókat, kelőket majdcsak úgy lehetett látni, mint nappal. Nem sokat haladhatott a presidens, míg reá rivalgának, fenyegeték, puskagolyók röpülnek körülötte: sebesítve rogyik össze. Sebe nem volt halálos, a nagy hideg, a havon fekvés, és az, hogy kifosztották nemcsak attól mi zsebeiben volt, de gúnyái egy részétől is, pl. csizmáitól, miben nagy szükséget láttak az oláhok, azt eszközölték, hogy hamar magához tért. Felkelt, vánszorogni kezdett hazafelé. Az oláhok közül ezt észreveszik, utána iramodnak és lándzsa döfésekkel, ütésekkel újra földre terítik. Még a zárdáig nem ért vala az oláh zaj. Hosszas kimaradása a presidensnek aggódóvá tette pap társait sorsa iránt. Keresésére mentek. Meg is találták, másodszori aléltságában, a földön vérében fetrengve. Felemelték, hazavitték. Nem volt még magánál, de ápolás után magához jött. Elbeszélte mi történt vele.”
Eme első enyedi áldozat a későbbiekben így örökítette meg a személyével történteket:
„Alább írt Isten és a világ előtt, saját tapasztalataim után őszinte meggyőződésemből vallom azt, hogy az 1849. évi januárius 8-án és az ezt követett napokra hivatkozólag, Nagyenyed városa gyámoltalan és fegyvertelen népe minden igaz ok nélkül oláhság által megtámadtatott. A rablást, gyújtást és gyilkolást könnyen meg nem fogható hallatlan kegyetlenséggel jan. 8-án úgy éjjeli 11 óra felé kezdette el. Én elejökbe mentem őket megkérendő s nagy iszonyodással láttam, midőn az egész várost minden oldalról vízözönleg meglepvén, minden háznál, az egyik csoport a házakba ablakokon belőtt, a másik csoport azonnal a házat gyújtotta, a harmadik csoport betörvén a kapukat, ajtókat, házba rohant be kegyetlenül ölvén a benttaláltakat, levetköztetvén meztelenségre csikorgó hidegben, nagyot, kicsinyet, öreget, fiatalt, nemi különbség nélkül. Borzasztó ütések és verések között csak pénzt és pénzt követeltek. Ezek, tanuk cáfolhatatlan vallomása és mindnyájuk tiszta tudomása szerint Axente és Prodan vezérek parancsolatából történtek. Magam valék az első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat elvágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Fejér Dávidra emlékeztek Gyergyószentmiklóson
Fejér Dávid orvosra emlékeztek vasárnap délben Gyergyószentmiklóson. A Burján Gál Emil szobrászművész mintázta mellszobor a Gyilkostó úti kórház előtt áll, ezt koszorúzták meg.
A gyergyószentmiklósi Rákóczi Szövetség és az Ethnograpia Gyergyóiensys Alapítvány kezdeményezésére 2013 folyamán koszorút helyeznek el a városban a jeles személyiségek szobrainál. A vasárnapi megemlékezésen Bajna György újságíró szólt a neves orvosról, akinek jeligéje a „Tiszta víz, cúgos ház, szeszmentes élet” nem véletlen, e három tényező okozta ugyanis a legtöbb bajt az egészség terén Gyergyószentmiklóson. Dr. Fejér Dávid orvos 1851-ben született Baróton, de életét a gyergyói emberek szolgálatába állítva 33 esztendőn keresztül egészségükért dolgozott. 1916-ban Nagyenyeden halt meg, 11 év múlva exhumáltatták, és végakaratát teljesítve hazahozták a szentmiklósi örmény katolikus temetőbe.
Február 3-án Orbán Balázs születésének évfordulója lesz, a Virág negyedi parkban elhelyezett szobornál emlékeznek rá, helyeznek el koszorút.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

Nagyenyedi Emlékünnepség a magyar Parlamentben
Az idén 390 éves a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium magyar oktatása, ebből az alkalomból 2013. február 22-én, pénteken, a budapesti Országháza felsőházi dísztermében Nagyenyedi Emlékülés-t tartanak. Az esemény szervezője a nagyenyedi Szőcs Ildikó és a budapesti Dr. Szőcs Gyula.
Az emlékülésen köszöntőt mond Kövér László az Országgyűlés elnöke, Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke és Mihai Horatiu Josan Enyed polgármestere.
A tervezett program szerint előadást tart Fráter Olivér történész A Bethlen Kollégium múltja és szerepe a magyar történelemben címmel; Szőcs Ildikó a kollégium igazgatója, az alapítvány elnöke A Kollégium újkori története (1989 után), jelen állapota, képekben és szóban, szerepe a szórványoktatásban címmel; Dr. Szőcs Gyula a Bethlen Kollégium magyarországi lobbistája Keresztszülő Program – Stratégiai célok a Kollégium életében 2022-ig, a 400. évfordulóra készülve címmel, majd köszöntőt mond Holányi Zoltán enyedi vén diák, az ünnepséget pedig Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumból Jövőbe mutató gondolatok címmel előadása zárja.
A szünetekben fellépnek a Kollégium diákjai, szerepel a Collegium Gabrielense régizene együttes és a Kollégium kórusa.
Az emlékülés egyúttal keretet biztosít enyedi vén diák találkozónak az Országház folyosóin, melyet megkoronáz a Házelnök úr fogadása.
Kulcsár Mária
erdon.ro,

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére.
A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik:
„Kedves Tekintetes Úr!
Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte.
Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak.
Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár.
Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense.
NEnyed, 7-ben 5-én 1849.”
Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek.
Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek.
Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.”
Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.”
De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez.
Az enyediek nyilatkozata így hangzott:
„Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk.
Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben.
Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Ifj. báró Kemény István elismerő nyilatkozata így hangzott:
„Alsófehér vármegyében nemes N.Enyed városa nincs többé, népét egy vad vidéki oláh csorda, az erdélyi katonai kormánytól kapott fegyverekkel, a várost előbb éjjel 40 helyt meggyújtván, a legirtózatosabb kínok közt leölte, a lakosság eme mészárlástól megszabadult része a rablók által köntös s általán lábbeliektől megfosztatván, 22 fokos hidegben, több mint 8 napon keresztül bujkált, minden nyomon űzetve az erdőben, farügy és hóval táplálván nyomorult életét; nincs toll mely az Enyeden elkövetett mészárlást, gyalázatosságukat, példátlan nyomort kellőleg festené. Végre 8 napok után katonai segedelmet nyervén, ennek fedezete alatt, több száz pinczék és körülfekvő erdőkben bujkáló szerencsétleneket megszabadítottam. A katolikus templom még akkor is égett és szemeimmel láttam annak végig nyitva levő ajtaja előtt egy döglött kutyára rakva és felállítva az oltárról levett fa és bronzirozott képeket. Az utcán minden lépten holttestekre találtunk, melyek a kutyák és varjak által annyira egybevoltak marcangolva, hogy ritkán lehetett közülök megismerni. Bizonyos, hogy a mongolok ideje óta Erdélyben ily kegyetlenkedés nem követtetett el, a török, a tatár, a kuruczok és labancok ezen oláhokhoz képest a béke angyalai voltak.
A többszázra menő áldozatok közül a helybeli minoriták praesidense Főtisztelendő Wiszkoczy Henrik úr volt az első, ki legszebb tisztét férfiasan teljesítendő, a rabló csorda főnökét akarta fölkeresni és adott szavára emlékeztetni, de leagyaltatván és a haláltól csak az isteni Gondviselés védkarjai által szabadulván meg, négy hetek óta fekszik a kórházban terhes számos sebeibe.
Mely előzmények után legkedvesebb kötelességem teljesítem, midőn úgy is, mint honpolgár, úgy is mint Alsófehéri főispán ezennel ünnepélyesen nyilvánítom: miképp Enyeden a vész napjaiban a tisztelt praesidens úr életbelátást tanúsító magaviselete, fáradhatatlan buzgósága, a veszély férfias megvetése által mindent elkövetett ezen szerencsétlenség lehető eltávolítására és enyhítésére, kötelességemnek tartom e pár sorokat köszönetül Atyaságodnak megküldeni, melyeket a feletti sajnálkozásom kifejezésével zárok be: vajha mielőbb és más alkalommal lesz vala szerencsém tisztelendőségedet megismerhetnem.
Kelt Kolozsvár, febr. 6-án 1849. Ifj. Kemény István főispán.”
A kolozsvári „Karolina” kórházban felgyógyulván, Wiszkoczy elsőrendű kötelességének tartotta nyomban Enyedre sietni s az életben maradottak lelki gondozását átvenni. Viszont azon év júliusában történt újabb támadás során ismételten menekülnie kellett s újra Kolozsváron húzta meg magát. A forradalom leverése után azonban újra Enyeden találjuk. Már 1851-ben megnyitotta egyháza elemi fiú- és leányiskoláját. Két évvel később, 1853-ban az uralkodó háztól kapott pénzsegéllyel sikerült valamelyest a templomot is rendbe hoznia. Az uralkodó Felség „a hivatalos teendők szorgalmatos elvégzése miatt” aranyérdemkereszttel ajándékozta meg, a Minorita Rend pedig „az enyedi ház atyjának” nevezte, ugyanakkor Erdély részére „Szentháromságról címzett Öröknek s a Rend örökös tanácsosának” választotta.
Tízévi enyedi szolgálata után, 1856-ban Kantára tétetett át házfőnöknek s az ottani parókia vezetésével lett megbízva. Onnan négy év múlva Besztercére ment házfőnöknek, és egy ideig a Rend titkári teendőit is ő maga látta el. Emlékei viszont – bármennyire is szomorúak voltak – újfent Enyedre vonzották, s kinyilvánított óhajára a Rend 1864-ben újra ideküldte házfőnöknek. Innen 1868-ban Kolozsvárra ment szintén házfőnöknek, ahonnan mindössze egy évi szolgálat után Lugosra költözött. Itt azonban, az elszenvedett testi sérülései miatt tízheti ágyhoz kötött szenvedés után 1871. július 31-én meghalt. Ott is alussza örök álmát.
Szilágyi Farkas 1891-ben közzétett tanulmányában így jellemezte őt:
„Wiszkoczy középtermetű, jól táplált, mozgékony ember volt. Nagy, derült homloka alatt élénk fürkésző szemek. Más felekezetekkel ellenséges viszonyban nem állott, anyaszentegyháza hitelveit, érdekeit a bigotizmusba átmenő buzgósággal szolgálta. Érezte, hogy megérdemli amiként az enyediek őt tisztelték, s ezt el is várta, hogy ne mondjam megkövetelte mindenik enyedi embertől. Jelleme nyílt, határozott. Fellépése bátor, kissé követelő. Az indulat könnyen vett erőt rajta, de épp oly gyorsan is csillapult. Az Uralkodó háznak feltétlen híve volt, de ezen hűséget a hazafias érzülettel össze tudta egyeztetni a legkényesebb viszonyok között is. Volt bátorsága megmondani az igazat bárkivel szemben, sőt e tekintetben néha kissé túl merész volt. Beszédében a tótos kiejtést nem bírta leszokni. Azon lándzsavágás, melyet 1849. január 9-re virradó éjjelen Enyed piacán kapott az oláhoktól s mely homloka jobb felőli felső részétől húzódott alá balszeméig, durva forradásban meglátszott mindvégig. Mindenkivel ki tudott békülni csak az oláhokkal nem.
Tisztességes asztala mellé Enyed város tanácsának tagjait és a város más kiválóbb férfiait gyakran meghívta s a meghívást szívesen is fogadta mindenki, mert a buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot, kissé érdes természete dacára is szerette és becsülte Enyeden minden ember.”
Szabadság (Kolozsvár),

"Számomra a magyar kultúra szolgálata életcél"
Pro Cultura Hungarica díjat vehetett át Nagy Miklós Kund
Telt házas, mégis családias hangulatú ünnepség keretében adták át Nagy Miklós Kundnak, lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének a Pro Cultura Hungarica díjat, amely a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában elévülhetetlen érdemeket szerzett külföldi állampolgároknak adományozható. Kedden du. 2 órakor a Tiberius vonósnégyes játéka alatt gyülekezett a szép számú publikum a Bernády Ház nagytermében – az erdélyi magyar kultúra marosvásárhelyi követei: írók, költők, képzőművészek, színházi szakemberek, szerkesztők, intézményvezetők tették tiszteletüket az eseményen, amelyet a Himnusz eléneklése után Zsigmond Barna Pál szavai nyitottak. Magyarország csíkszeredai nagykövetségének főkonzulja elmondta: két okból jött Marosvásárhelyre. Egyrészt a magyar kultúra napja alkalmából, másrészt azért, hogy Magyarország kitüntetését átadhassa Nagy Miklós Kundnak. – A Pro Cultura Hungarica díj átadására általában a konzulátuson kerül sor. De ez alkalommal kivételt tettünk és hazajöttünk, hogy nagy örömünkre Nagy Miklós Kund barátai között adhassuk át a magyar állam kitüntetését. A magyar kultúra napja nem piros betűs ünnepnap, de nemzeti imánk születésnapjaként meghatározza önazonosságunkat. Egyaránt szól múltunk kincseiről, jelenünk értékeiről és a jövő iránt érzett felelősségünkről. A Himnusz első sora immár a magyar alkotmány alapja is – kevés olyan alaptörvény van Európában, amely Istenhez szóló fohásszal kezdődik. Ezer évvel ezelőtt a kereszténység felvételével váltunk Európa részévé, a magyar kultúra napja pedig jelzés: ápoljuk, megóvjuk közös kultúránkat és anyanyelvünket – a kapcsot, amely megteremtette a határon túli magyarok számára az állampolgárság megszerzésének lehetőségét. Ez a nap ugyanakkor megfelelő alkalmat teremt az önvizsgálatra. Hiszen a kultúra ott és akkor terem, amikor akar. Ideális esetben kultúra és társadalom szerves egységet alkot. Ha ez nem így történik, akkor nem társadalomról, hanem csak egy manipulálható tömegről beszélünk. A mindenkori politikának van szüksége a kultúrára és nem fordítva. A kultúra nem szegődhet eszmék szolgálatába – miközben rámutat a sebekre, a mintát is felszolgálja. Képviselői azok, akik a sebeken túl megmutatják a járható utakat – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, majd a Tiberius vonósnégyes játéka után Szarka Gábor konzul mondta el laudációját.
– Az erdélyi magyarságnak nagy szerencséje és érdeme, hogy minden városban akadnak nagyszerű kultúremberek, akik még szentnek tartják az ügyet. Marosvásárhelyen ilyen kultúrember Nagy Miklós Kund, aki évtizedek óta a magyar kultúra mindenese. Sokoldalú, de talán leginkább a képzőművészet áll hozzá a legközelebb. 1943-ban született Nagyenyeden. Ott érettségizett, majd a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában szerzett román-magyar szakos tanári oklevelet. Tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, utána könyvtáros és szerkesztő, időközben magyar-francia szakos diplomát szerez a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 1990 után ismét a Marosvásárhelyi Rádiónál műsorvezető, az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság alapító tagja, a Népújság munkatársa, majd főszerkesztő- helyettese, végül – nyugdíjazásáig – főszerkesztője. Közel két évtizede hívta életre és szerkeszti a napilap hétvégi kulturális mellékletét, a Múzsát, amelyben folyamatosan ismertette a magyar kulturális élet újdonságait és teret biztosított a közölni kívánó szerzőknek. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnökeként számos jelentős művészeti szervezői és terjesztői munka köthető a nevéhez. Tucatnyi interjúkötet szerzője, a műfaj legjobb erdélyi képviselői között tartják számon. Kérdései mögött érezhető az alapos munka és felkészülés. Albumbemutatók, tárlatnyitók méltatója – jellemző rá a művészet és az alkotók iránt érzett tisztelet, aggódó és harcos szeretet. De mindez nem csupán lokálpatriotizmus, hanem igazi hazafias tettek összessége, amelyért Balogh Zoltán, Magyarország emberi erőforrásokért felelős minisztere a Pro Cultura Hungarica díjban részesíti őt. Példaképe lehet a más erdélyi városokban élő művészeti íróknak, művészettörténészeknek.
Az ünnepélyes díjátadót követően Nagy Miklós Kund szólalt fel.
– Megtisztelő a díj, az elismerés. Külön köszönöm, hogy a főkonzul és a konzul úr ideutazott, ebbe a városba, ahol együtt lehetek a barátaimmal, akik mind nagy-nagy odaadással szolgálják a magyar kultúrát. Hogy itt vehetem át, annak is tulajdoníthatom, hogy Marosvásárhely a magyar kultúra szempontjából igen fontos, talán a legfontosabb erdélyi település – ahogy Csokonai mondta, a csinos Nyugat és a durva Kelet között. És ő még nem is tudhatta, hogy mi következik…
Számomra a magyar és egyetemes, de mindenekelőtt a magyar kultúra szolgálata, értékeinek megismertetése életcél. Az idén százéves Kultúrpalota főhomlokzatán az egyik dombormű Kölcseyt ábrázolja. Bernády mert álmodni arról, hogy száz év elteltével is komoly kulturális élet lesz Marosvásárhelyen… és ilyen pezsgő, mint az elmúlt hónapokban, talán sohasem volt. Ennek örülnünk kell, de tovább kell dolgoznunk. És ha ebben nekem is van egy apró részem, akkor elmondhatom, hogy nagyon boldog vagyok – mondta az ünnepelt, akit vastapssal köszöntöttek az egybegyűltek, végül a Szózat eléneklése után a Tiberius vonósnégyes előadása zárta a meghitt, derűs és jó hangulatú ünnepséget.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Nagyenyedi emlékülés a budapesti parlamentben
Négyszáz éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort
Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. évfordulója alkalmából tartanak emlékülést a Magyar Országházban február 22-én. Az ünnepségre a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium is meghívást kapott. A fejedelem által 1622-ben akadémiai rangra emelt református iskola tavaly ünnepelte fennállásának 390. évfordulóját. A történelem akkori eseményei azt eredményezték, hogy Apafi Mihály 1662-ben Nagyenyedre költöztesse az intézményt, amely itt is megőrizte szellemi folytonosságát és hagyományait. Ma is reprezentatív tanintézete az oktatástámogató fejedelem emlékének.
Ha 1610-ben, a három részre tagolt Magyaroroszág különböző vidékein valaki azt tudakolta volna, ki is az a Bethlen Gábor, aligha kapott volna helytálló választ. A királyi országrészben a nevét sem igen ismerték, a Félhold uralma alatt álló hódoltságban mindössze néhány főtiszt tartotta őt számon fejedelmi követként. Konstantinápolyban, a Fényes Portán már akadtak volna ismerősei. (Forrás: Bitskey István: Így élt Bethlen Gábor. Móra könyvkiadó, 1985.). Ekkoriban még ő maga, a bátor és tehetséges fiatalember sem gondolhatta, hogy három év múlva Erdély fejedelme lesz, majd 1620-ban Besztercebányán az országgyűlés Magyarország királyává választja. Az aranykor fejedelme
Harminchárom éves korában, 1613-ban Bethlen Gábort bonyolult és nehéz politikai és hadászati helyzetben választották erdélyi fejedelemmé. Októberben a már országszerte ismert hadvezér és diplomata török seregektől övezve vonult be Gyulafehérvárra, majd továbbindult Kolozsvárra, ahová összehívták a fejedelemválasztó országgyűlést. Közben Báthory Gábor, Erdély akkori fejedelme orgyilkosok áldozata lett, és így Bethlen egyedüli várományosa maradt az erdélyi fejedelmi trónnak. Előzetesen a diplomácia előiskoláját sikerrel kijárt Bethlen maga mellé állította a hódoltsági török vezéreket, majd egy levélben Thurzó György nádornak, a király helytartójának is jelezte bujdosása mozgatórugóit. Megcáfolta a keringő álhíreket, kiemelve: semmiképpen sem akarta veszélyeztetni a királyságot. Indokolta a török segítség igénybevételét, amelyet elsősorban a fejedelmi zsarnokság ellen használt fel.
Ahmed török szultánt Bethlen csak szerencséjének köszönhetően győzte meg. 1613 februárjában személyesen jelent meg a nagy szultán színe előtt, de nem kapott egyértelmű ígéretet a támogatásra. Ottléte alatt, egy szép tavaszi napon, sétalovaglás közben, külföldi követek gyűrűjében I. Ahmed lova megbokrosodott, és a rakoncátlan állat veszélyeztette a szultán testi épségét. Az épp jelen lévő Bethlennek sikerült megfékeznie a szilaj mént, a szultánt pedig elragadtatta ez a bátorság. A történtek után Bethlen meghívást kapott a szultáni tanácsba, ahol meggyőződtek okos érveléséről, tapintatos modoráról és kitűnő nyelvtudásáról. Most már egyértelműen pártfogolták erdélyi fejedelemmé emelését.
Az októberi kolozsvári fejedelemválasztó Országgyűlésen elhangzott esküjének egy részletét idézzük: „Én Bethlen Gábor, Erdélynek választott fejedelme, Magyarország részeinek ura és székelségek ispánja etc. Eskeszem az élő Istenre etc. Hogy az megmondott birodalomban, országban lévő nagyságos urakat, nemeseket, vitézlőket, székelséget, kerített és mezővárosokat és in genere (általában) minden nemzetségeket, rendeket, státusokat, religiókban, fejedelemségre való libera elektióban suffrágiumban (szabad választásban, szavazásban) és vároknak illibera pronuntiátokban (korlátozott rendelkezéseiben) szabadságokban, törvényekben és approbáta consuetúdójukban (jóváhagyott szokásukban megtartok). (Makkai László: Bethlen Gábor emlékezete, Magyar Helikon, 1980.) Az egykori krónikás szerint „a fejedelem fő gondja volt tudós ifjakat taníttatni, a hazát tudós-keresztény tanítókkal, tudós professzorokkal megékesíteni.” A feljegyzések szerint a kassai, debreceni, nagyváradi, dési, huszti, nagybányai, kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és nagyenyedi iskolák élvezték bőkezű támogatását. Bethlen Gábor fejedelemmé választása után betartotta ígéreteit, és politikájával Erdély né-pének békességet, stabilitást, új gazdasági és iskolapolitikát, valamint kultúrát teremtett. Megvalósította Erdély aranykorát.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár),

Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium
Erdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el.
Élni akaró város
Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet.
A fejedelem iskolája
Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át.
1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába…
Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire.
Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani.
Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez.
Választékban nincs hiány
A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el.
A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Egy majdnem elfelejtett erdélyi: Pásint Ödön
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),